Titkok és hazugságok

1. Titkok és hazugságok (Manipura külvárosa, 2222. május 12.)

– Megjöttünk – jelentette ki magabiztosan a fekete hajú lány. Az ásóját a sártól cuppogó földbe szúrta, majd társai elképedt arcát látva felnevetett. – Most miért vágtok ilyen pofát? – De hisz ez a régi temető! – hüledezett a szőke, kerek arcú Amanda, Mia legjobb barátnője, és undorodva lebiggyesztette a száját. – Te teljesen megvesztél? – Azt mondtad, segítesz… – De nem így! – Várjatok! – szólt közbe a fél fejjel magasabb nyurga fiú, aki 13

Gombnyomásra – a trilógia első része

egy összetekert nejlonzsákot cipelt a hóna alatt. – Csak nem itt akarsz ásni? Mia elnevette magát. – Miért, szerinted mi másért jöttünk volna ide? – Azt mondtad, egy nyomot követünk. – Pontosan – bólintott a lány, és egy friss sírhantra mutatott. – A nyomok pedig ide vezetnek. – Hát, engem a hideg ráz ettől a helytől – dörzsölte meg Amanda a csupasz karját, és már bánta, hogy nem öltözött fel melegebben. – Szerintem húzzunk el innen! A temetőre időközben súlyos köd telepedett, amitől még rémisztőbbnek tűntek a sötétben derengő, kékesfehér fényben világító fejfák. A levegőt különös, kesernyés füstszag töltötte meg. – Mi lehet ez a bűz? – Jason hunyorogva meredt a lassan tejfehérré sűrűsödő ködfelhőbe, majd megvonta a vállát. – Biztos hullákat égetnek. Amanda hisztérikusan felkacagott. – Kösz, Jason! Enélkül is hideglelésem van, nem kell fokozni! – Ne rinyáljatok már annyit! Inkább kezdjük el! – mondta Mia, és a fiú felé intett. – Terítsd le a nejlont a földre! – Ne csináld már! Te tényleg ki akarod ásni ezt a koporsót? Egyáltalán, ki ez az ember? – Dr. Noah Cohen… Tudjátok, a tudós. Napok óta cikkeznek róla, biztos láttátok a híreket. – És honnan tudod, hogy ő üzent az álmodban? – A fényújságban láttam az arcát. Ezer közül is felismerném. Onnan tudtam azt is, hogy itt helyezték végső nyugalomra – magyarázta a lány, miközben elvette Jasontől a nejlont, és 14

1. fejezet: Titkok és hazugságok

szépen kiterítette a sír mellé. – Ide lapátoljuk a földet, hogy ne legyen saras a fű – magyarázta, és beletaposta az ásót a laza talajba. – Mindent elterveztem – folytatta büszkén, ahogy lihegve meglendítette a sártól nehéz fémlapot. A föld tompa csattanással terült szét a zacskón, de egy morzsányi sem hullott a szépen rendezett gyepre. – Na, mit szóltok? Ez mekkora ötlet? Nyoma sem lesz, hogy itt jártunk! – Jason és Amanda azonban nem válaszoltak. – Most mi van? Tényleg karba tett kézzel fogjátok végignézni, hogy egyedül dolgozom? A barátnője még mindig szúrós szemmel nézett rá. – Azt mondtad, tegnap éjjel is vele álmodtál. Ha napok óta halott, mégis hogy üzent neked? – A lélek a test fizikai halála után negyven napig a Földön marad… Lehet, a doki lelke azért nem tudott még elszakadni innen, mert valamilyen elvarratlan ügyet hagyott maga mögött. Valamiért úgy gondolta, segíteni fogok neki. – De hát ez őrület! Miért pont téged keresett meg? Hisz még csak nem is ismered! – Valóban nem, de ezt beszéljük meg később! – nézett rá lihegve Mia. – Inkább segítsetek ásni, mert sosem végzek! Amanda nagyot sóhajtva megadta magát, és a fiúval felváltva lapátolni kezdtek. A gödör gyorsan mélyült, a fiatalok pedig egyre rémesebben érezték magukat, ahogy a már derékig érő nyirkos, ragacsos üregben dolgoztak. – Vajon milyen mélyen lehet a koporsó? – kérdezte Jason, miközben megtörölte izzadt homlokát. A mozdulattól saras lett a szemüvege, ezért szitkozódva kimászott a fűre, hogy megtisztítsa a lencsét, amikor távolból beszélgetés foszlányok szűrődtek felé. 15


– Abból az irányból hallottam őket – mondta egy határozott hang, és a vékony fiú bőre libabőrössé vált. – Pszt! – hajolt a gödör fölé. – Azonnal el kell tűnnünk! – suttogta. – Erre jönnek az őrök! – Mindjárt leérünk! – szűrte át a fogai közt Mia. – Nem megyünk sehova! Fedezz minket! – Megőrülök tőletek! – sziszegte felé a fiú, és sebtében sírhant formájúvá egyengette a frissen kiásott földet. Az ásó éle tompán koppant. A lányok odalent tudták, végre elérték a koporsót. A zárat a magukkal hozott feszítővassal pillanatok alatt feltörték, így elhárult minden akadály. – Ez nem hullagyalázás? – suttogta Amanda elborzadva, mire Mia elfojtva felnevetett. – Csak bekukkantunk a dokihoz, ennyi az egész. Add a zseblámpát! – Te nem vagy normális… – Hidd el, itt van, amit keresünk! – De mi az? – Valami gomb… – Ruhagomb? – … – Most mit vihogsz? Idegbajt kapok tőled! – Kussoljatok! – szólt le a gödörbe Jason, és óvatosan melléjük ereszkedett a koporsó tetejére. – Erre jönnek! Mindhárman elcsendesedtek. Kikapcsolták a zseblámpát, és lélegzet-visszafojtva figyeltek. A léptek nesze egyre határozottabban hallatszott, most már a két férfi beszélgetését is tisztán lehetett hallani. – Biztos, hogy innen hallottad a zajt? 16


– Semmi sem biztos. A köd megtévesztő. Másképp terjed a hang. Lehet, hogy épp az ellenkező irányba kellett volna mennünk! – Hát, nem tudom, de nincs sok kedvem itt bolyongani. Ki a fene jönne ide ilyen időben? – Senki. – És ha valaki itt ragadt zárás után? – Ááá, akkor ordítozna. – Sírrablók? – Ugyan. Mit vinnének magukkal? Egy pár cipőt? – heherészett a másik. –Menjünk vissza a főépületbe, mindjárt kezdődik a meccs. Majd kiküldjük a mobil kamerákat, hátha azok többet látnak, mint mi… – A kezükben lóbált erős fényű zseblámpa még néhányszor megvilágította a sírgödör felett a ködfelhőt, de mivel továbbra sem láttak semmit, a sárban lapuló fiataloktól néhány méterre megfordultak, és eltűntek a sötétben. Azok csöndben gubbasztottak egy darabig, majd Jason oldalba bökte Miát. – És most? – Nyissuk ki! Lemásztak a fedélről, de olyan szűk volt mellette a hely, hogy a falhoz kellett tapadniuk. Nekiveselkedtek, és megemelték a hófehér koporsó tetejét. A fedél nyekeregve kinyílt – úgy tűnt, nem tett jót a zárszerkezetnek, hogy az előbb még mindhárman a fedélen álltak. Egy pillanatra megdermedtek, hátha a távolodó őrök meghallották a zajt, de a köd némán és jótékonyan ereszkedett a gödörre, és a titkuk odalent maradt. A koporsóban egy fehér hajú, idős ember feküdt drapp felöltőben, elegáns, fehér ingben. A haja elválasztva simult 17


a halántékára. A bőre kicsit talán fakó volt, a szeme lezárva, a vonásai kisimulva. Összességében egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy halott, sokkal inkább úgy, mint aki csak alszik. – Ügyesek ezek a balzsamozók – sóhajtott fel megkön�nyebbülten Jason. – Paráztam, hogy valami zombi lesz a fedél alatt. Miából kibukott a nevetés, de Amanda nem tudott felengedni. – Hozzá akarsz nyúlni? – kérdezte a barátnőjét, és látszott rajta, hogy nagyon viszolyog az idős doktor földi maradványaitól. – Amanda, a halottak nem bántanak. Az élőktől kell félni – válaszolta, majd nekilátott, hogy alaposan végigtapogassa dr. Cohent. – Biztos nem abban a ruhában temették el, amiben meghalt – mondta elgondolkodva Jason, miközben a lámpával az orvos testére világított. – Miért lenne bármi is nála? – Nem tudom – felelte Mia. – Azt mondta: „a föld alatt keressem a választ, ami egy gombnyomásra megváltoztat majd mindent, amiben eddig hittünk”. Talán valami szerkezetről beszélt, hiszen feltaláló volt, de üresek a zsebei. Ahh, a ruhája alá sem rejtettek semmit. – Akkor hiába volt minden? – Amanda türelmetlenül nézett a barátaira. – Nem. Még megnézem, hátha viselt valamilyen ékszert. Lássuk csak… Gyűrűt, órát nem hordott. – Mia sietősen kikötötte a férfi nyakkendőjét. A halott hófehér mellkasán egy ezüstlánc lógott, rajta egy csomószerű medállal. – Mi ez? – hajolt közelebb Jason, és szeplős arcán őszinte érdeklődés tükröződött. – Nem tudom. Valami kelta minta. Azok fordulnak vissza 18


önmagukba. Majd utánanézek – válaszolt a lány. Eztán kikapcsolta a láncot, és a nyakába vette. – Te meghülyültél? – nézett rá elképedve Amanda, és vastag ajka undorodva lefittyent. – Ez a pasi napok óta halott, és te magadra veszed a láncát? – Miért ne venném? Nem pestisben halt meg, hanem öngyilkos lett. Különben is, a segítségemet kérte. Biztos vagyok benne, hogy nem bánja, hogy kölcsönvettem a nyakláncát. Ha megoldottuk a rejtélyt, visszaadom neki. – Újra kiásod? – hüledezett Jason is, mire Mia felkacagott. – Nem ásom ki újra. Majd elküldöm a rokonainak, jó? – Jó – hümmögtek azok ketten, aztán lezárták a koporsót, és visszahányták rá a földet. Végül megemelték a nejlont, és a lankás dombocskára szórták a rajta maradt sarat is, és lám, ahogy Mia eltervezte, valóban érintetlen maradt a fű a sír körül. Visszahelyezték az üvegcsillagokat a fejfa elé, és még egy pillantást vetettek a kékesfehér fénnyel világító feliratra.

Dr. Noah Cohen A lelked fénye vezessen utadon az örökkévalóságon át.

– Milyen szép gondolat – motyogta Mia, és halványkék szeme szomorúan meredt a kristályként fluoreszkáló fejfára. Egy pillanatra megérintette a szíve fölött lógó kelta medált, és gondolatban megszólította az álmában oly sokszor látott orvost. Sajnálom, hogy ilyen méltatlan módon próbálom kideríteni az 19


igazságát. Remélem, nem bánja, hogy elvettem a nyakláncát. Nagyot sóhajtott, és megrázta a fejét. De mi van, ha tényleg csak a képzelet játszik velem, és azért álmodtam annyiszor róla, mert előzőleg az újságban láttam? A fluoreszkáló fejfa abban a pillanatban vibrálni kezdett, majd kihunyt a fénye. – Nahát… ilyet sem láttam még – lépett közelebb Jason. – Ezek sosem alszanak ki. Földenergiából nyerik a fényüket. – Mire gondoltál? – kérdezte Amanda. – Mi járt a fejedben, amikor kialudt a fény? – Hogy talán mégiscsak képzelődtem. – Úgy tűnik, mégsem. Lehet, hogy itt van a doki szelleme a közelben… – Most már elhiszed? – nézett rá reménykedve Mia, és megborzongott a gondolattól, hogy doktor Cohen szelleme talán épp körülöttük lebeg. – Azt nem mondanám, de mindenképpen különös, ami veled történik. – Léphetnénk végre? – szólt közbe Jason, miközben összegyűrte a saras nejlont, amikor hirtelen egy reflektor fénye vakította el őket. – Ne mozduljanak! – hallatszott az automata repülő kamera robothangja. A fiatalok összenéztek és rohanni kezdtek a ködben. A teniszlabda méretű gép a rossz látási viszonyok ellenére ügyesen követte őket, hiszen a testük hőjét érzékelte, így hamarosan a nyomukban lihegtek az őrök is. – Váljunk szét! – javasolta Mia, és hirtelen balra kanyarodott az erdősáv felé. Örömmel látta, hogy a hőkamera őt követi. Tudta, hogy Amanda és Jason néhány perc múlva kijutnak 20


a temető mögötti romkertben hagyott elektromos autóhoz, ahol már biztonságban lesznek, ő maga pedig majd később csatlakozik. Az ásót futás közben eldobta, ám nem sokkal később megbotlott egy nagyobb göröngyben és hatalmasat esett a saras földön. Feltápászkodott, hogy tovább meneküljön, amikor valaki durván megragadta és hátracsavarta a karját. A következő pillanatban csattant a bilincs a csuklóján. – Mit csinál itt éjnek évadján? – egy katona világított az arcába. – Sírokat fosztogat? Szeánszot tart? Mi dolga van itt, ifjú hölgy? – Te, ez a Milton lány – bökte oldalba a másik, mire a sötét bőrű, kissé pocakos őr beszólt a központba. – Szólj a parancsnoknak! Hívják fel Daniel Milton szenátort! – Kérem, engedjenek el! Semmi rosszat nem csináltam! – nézett rájuk a lány a legártatlanabb tekintetével, ám az őrök gyanakodva mustrálták. – Majd meglátjuk – mondták, és a főépületbe kísérték. Mia egész úton mantrákat mondogatott. Jól tudta ugyanis, hogy a kivilágított épületben mint mindenkinek, neki is tökéletesen fog látszódni az aurája, méghozzá a hazugságaival együtt, hacsak nem tudja valamilyen módon lecsillapítani a lelkében dúló vihart. Harmóniában vagyok önmagammal, nagyon jól érzem magam, aum… aum… aum… – mondogatta magában csukott szemmel a gyors relaxációs hatást elérő szavakat. Hálás volt az őröknek, hogy a könyökénél fogva vezetik, hiszen így nem kellett az útra összpontosítania. Alig tíz perc múlva már egy üvegfalú teremben üldögélt. A helyiség egyik fala egy akvárium volt, ami a földtől a mennyezetig ért, s benne szivárványszínű, virág alakú lények úszkáltak. Mia gyönyörködve nézte az apró állatok lebegését. 21


– Miért van az, hogy lépten-nyomon magába botlunk? – kérdezte hirtelen egy rekedt hang, és a lány megperdült. Egy fekete egyenruhába öltözött férfi jelent meg előtte. Haja és szakálla rövidre volt nyírva, az arca napégette volt, a szeme ezüstszínű, a vonásai kemények. Mia begyakorolta a hazugságát, és tudta, ha kellőképpen nyugodtan adja elő, az aurája meg sem fog rezdülni tőle. – Tanulmányt írok a temetkezési szokásokról, ezért jöttem a régi temetőbe. Sírfeliratokat és szobrokat kerestem, de hirtelen leszállt a köd… Itt ragadtam. Clark kapitány szúrós szemmel nézte a lányt, és a körülötte ragyogó lila aurát, de nem látott változást. – Maga vagy nagyon jól hazudik, vagy tényleg ártatlan… – Miért hazudnék? – mosolyodott rá Mia olyan kedvesen, ahogy csak tudott. – Miért töltött le az egyetem titkos archívumából erőszaktól hemzsegő akciófilmeket? Miért olvas betiltott könyveket? Miért készített házilag íjat magának? Miért vannak magatartási és dühkitörési problémái évek óta? A lány nem felelt, de halovány arca, ha lehet, még jobban elsápadt, és kiszáradt az ajka. Ezek mindent tudnak – gondolta, de igyekezett megőrizni a nyugalmát, noha érezte, a kapitány arra utazik, hogy kibillentse belőle. – Temperamentumos természetem van, ennyi az egész – mondta könnyedén, de a férfi szeme résnyire szűkült. – Miért saras a keze? A ruhája? Sárban túrva írta a tanulmányát? És hol van a digitális füzete? Hová jegyzetelt? A kérdések csak úgy záporoztak, és Mia érezte, hogy a pulzusa szaladni kezd. A kapitány egész közel hajolt hozzá. 22


– Mit csinált dr. Cohen sírjánál? A lány pupillája hirtelen, egy másodperc törtrészéig hatalmasra tágult, a férfi pedig elkomorodott. – Kár mellébeszélnie. A hőkamera rögzítette a pozícióját. Több, mint félórát töltött egy frissen eltemetett ember sírja mellett, akihez semmilyen rokoni vagy ismeretségi kötelék nem fűzi. Mit csinált ott a társaival? Kik voltak magával? Mia lila aurájában hirtelen vörös és fekete foltok keletkeztek, és bármennyire igyekezett elrejteni őket, egyre csak nőttek. A kapitány napsárga aurája azonban kétszeresére nőtt, és fényesebben ragyogott, mint korábban. – No, látja, ez a jó a Dimenzióváltás utáni világban. Nincs mellébeszélés. Csak azt nem értem, hogy az olyan hazug, jellemgyenge emberek, mint maga, miért élhetnek a városfalakon belül. A lány nagyot nyelt, de tudta, értelmetlen lenne tovább hazudnia. Az aurája – mint oly sokszor korábban –, ismét elárulta őt. – Sajnálom kapitány. Jó bulinak tűnt a félelmetes temetőben az éj leple alatt találkozni a barátaimmal. Iszogatni akartunk, de megzavartak az emberei. A lila aura békésen hullámzott Mia körül. – Nem hiszek magának, Milton kisasszony – felelte a kapitány. Szigorú arca elkeskenyedett. – Maga nem való közénk. Hiába szenátor az apja, és hiába menti meg mindig az irháját, előbb-utóbb a falakon kívül találja magát. Örökké nem tussolhatjuk el minden ügyét. Manipurában mindenki képes arra, hogy békében éljen, csak magának esik nehezére. Miért nem jó ez a város magának? 23


– Sosem mondtam, hogy nem jó – felelte szemlesütve a lány. – Ugyanakkor nem hiszek abban, hogy igazságos falakkal körülvennünk és minden jóval elhalmoznunk magunkat, miközben odakint emberek ezrei élnek sokkal rosszabb körülmények között. – Szóval utánuk vágyakozik? – vonta fel szürke szemöldökét a kapitány, és Mia székének karfájára támaszkodott, úgy nézett a szemébe. A lány nem válaszolt. Tudta, bármit is mondana, a pupillája elárulná, így aztán lehajtotta a fejét. – Akkor ezt meg is beszéltük – sóhajtott a kapitány, majd az ajtó felé indult. – Tenni fogok róla, hogy a jövőben magácska és a hazugságai ne rontsák a városunk levegőjét! Bár, amint látom, megjött az édesapja, és úgy tűnik, nincs elragadtatva attól, hogy maga miatt iderendeltük… – Azzal fogta magát, és kiment a tárgyalóteremből. Mia ideges volt. Tudta, hogy nem sok jóra számíthat, mégis igyekezett megnyugodni, hogy az aurája semmi agressziót vagy negatív érzelmet ne tükrözzön, de hamar rájött, hogy minden igyekezete felesleges. Az apja úgy robbant be a szobába, mint egy atombomba. – Hogy képzelted ez? – ordította. – Szégyent hozol rám újra meg újra, pedig tudod, hogy ez a karrierembe kerülhet! Alig győzlek tisztára mosni a hatóságok előtt. Ittas vezetés, lopás, agresszív viselkedés! Hát milyen ember vagy te, mondd? – A filmletöltés nem olyan lopás, mintha valóban betörtem volna valahova. Az agresszió meg az, hogy íjászkodni szeretnék? Igazságtalan vagy velem. Daniel Milton keze akkorát csattant Mia arcán, hogy a lány 24


székestül felborult. Mivel a keze még mindig meg volt bilincselve, ügyetlenül kászálódott fel a földről, de igyekezett úgy tenni, mintha nem égne elemi erővel az arca. Bőrén az apja tenyérlenyomata skarlátvörösen virított. – Agresszió, igaz? – nézett rá megvetően, mire még egy pofont kapott, ám ezúttal akkorát, hogy a falnak esett, és felszakadt az ajka. Az aurája valósággal elfeketedett a gyűlölettől, ahogy felállt, de ezúttal nem szólt egy szót sem. Lenyelte a fogai között átszűrődő vért, és az apját nézte. Az apját, aki olyan idegennek tűnt, mintha nem ő nevelte volna fel. A férfi Miához hasonlóan világos bőrű volt, de a haja nem sötét, hanem barna, a szeme pedig mogyorószínű. A bőre szeplős volt, és ha haragudott, az arccsontja felett lilásvörössé vált. Az aurája azonban… mindig egyenletes kék volt, némi narancsos átmenettel. Mia sosem értette ezt. Az apja egyre gyakrabban ütötte meg, és sokszor gorombán beszélt vele, mégsem látszott gyűlölet az aurájában úgy, mint neki. Egyszer ezt a szemére is vetette, de csak még jobban kikapott, és ettől kezdve selejtes, jellemhibás emberként tekintett magára. Azt gondolta, tényleg gond lehet vele, amiért an�nyira más, mint a többi, állandóan békében és harmóniában élő ember. Neki igenis voltak szomorú, mi több, haragos pillanatai. Amikor az igazságérzete nem tűrte el, hogy mások elnyomják vagy megerőszakolják a gondolatait. Az aurája azonban mindig megmutatta a valós érzelmeit, és gyakran kellemetlen helyzetet teremtett körülötte. Az egyetemen, az otthonában, a városában. Manipura egyike volt annak a hét, egymással szomszédos megalopolisznak, amit a Dimenzióváltás után, 2200-ban alapítottak. A világ alapjaiban rengett meg aznap. Három napig sötétség volt, majd amikor újra kisütött a nap, az emberek 25


igazán látni kezdtek. Látták egymás auráját, s látták az érzelmeiket. Látták, melyikük energiája magasabb vagy alacsonyabb rezgésszintű, és ez alapján eldöntötték, hogy ki számít jónak és rossznak… Megítélték az embereket, és eldöntötték, kinek hol kell élnie a továbbiakban. Családokat szakítottak szét, és kisdedeket vettek el a szüleiktől. A jók a falon belüli mesterséges csodavárosokba, a rosszak pedig a vadonba kerültek. A megalopoliszokat eleinte egyszerű szögesdrót kerítés védte a kívül rekedt „vadaktól”, akiket sorsukra hagytak, majd az évek során korszerű technológiával elektromos kerítéseket emeltek, amelyek az égig nyúltak, és bevehetetlenné váltak. A kapuknál katonák állomásoztak, hogy védjék a jók életét, és lemészárolják mindazokat, akik a városlakók nyugalmát veszélyeztetni merik. Beköszöntött az Aranykor, és a megalopoliszok felvirágoztak. Az emberek nem a pénzért dolgoztak, hanem a közös jólétért, és a további felemelkedésért. Spirituális tanítók, gyógyítók vették kezelésbe testvéreiket, akik boldog elégedettségben éltek önmagukkal és a maguk által teremtett világgal. Mia nem illett ebbe a képbe. Bár az aurája babakorában aranyszínű volt, idővel színesedni kezdett és püspöklilává vált. Az évek múlásával pedig egyre gyakrabban tűntek fel benne fekete és vörös foltok, attól függően, min bosszankodott éppen a kislány. A szülei nehezen bírtak vele, és büntették, hogy elejét vegyék a szóbeszédnek. Mr. Milton sikeres politikai karriert futott be, és rettegéssel töltötte el, hogy nagyobbik lánya kellemetlen helyzetbe hozhatja sajátos személyiségével. Keményen fogta Miát, de ahogy az idősödött, a problémák is egyre súlyosbodtak. Most tehát ott álltak az üvegfalú szobában, és farkasszemet néztek egymással. 26


– Sajnálom, hogy kínos helyzetbe hoztalak – mondta halkan a lány, és a sártól ragadós cipője orrát nézte. – Sajnálhatod is – vetette oda az apja, majd intett Clark kapitánynak. – Kérem! – Senki sem fogja megtudni – biccentett az ősz férfi a szenátor felé, majd hozzátette –, de igyekezzen szorosabb pórázra fogni a lányát, mert az embereim már pusmognak a kihágásairól… – Köszönöm! – rázott kezet Mr. Milton a katonával, majd miután levették Miáról a bilincset, megragadta a csuklójánál fogva és magával vonszolta. Csak akkor engedte el, amikor belökte az elektromos autóba. – Nem tudom, hogy lett belőled ilyen elfajzott, kezelhetetlen korcs – morogta. A lány szíve megtelt fájdalommal. Nem sírt, hisz tudta, az apját az még jobban felingerelné, de a szavai mélységes fájdalmat okoztak neki. Nem érezte magát rossznak, egyszerűen csak szabadabban szeretett volna élni. Abban a világban azonban minden, ami izgalmas volt, bűnnek számított. A kalandos utazások utáni vágyakozás, az izgalmas filmek, sportágak és könyvek mind tiltott dolgok voltak. Mia nem értette, a többi ember hogy nem sóvárog mindezek után. Úgy érezte magát, mint egy aranykalitkába zárt madár, akinek megszabják, mettől meddig repülhet, de sosem láthatja a kék eget. Az út rövid volt és eseménytelen. A sötét erdőn keresztülvezető autópálya ragyogó kéken fluoreszkált. Mia szerette nézni, ahogy messze csillog előttük a beton, akárcsak egy szikrázó csillagösvény. Ez az új kor találmánya volt, amit előszeretettel alkalmaztak a városfalakon belül mindenhol, hiszen a speciális burkolat nappal magába szívta a nap sugarait, és egész éjjel 27


világoskéken ragyogott. A falon túl persze nem voltak ilyen utak. A régi autópályák zömmel megrongálódtak, vagy egyszerűen visszavette őket magának a természet. A Dimenzióváltással egyidőben kifogytak a Föld olajkészletei, így a benzines autók az enyészetté váltak. A megalopoliszokban elektromos autókkal és mágneses elven működő gépekkel közlekedtek, ám a száműzöttek visszatértek a középkorba: lóra kellett ülniük, ha utazni akartak… Néhányan ugyan autókat építettek és igyekeztek felzárkózni a modern világhoz, de a rend őrei többnyire elkobozták ezeket a járműveket, és nem engedték, hogy a kinti világra jólét köszöntsön be. Lassan feltűnt Miltonék háza. Az erdő mélyén, egy tisztáson rejtőzött. Megannyi üvegtáblából állt, amelyek lapos szögben illeszkedtek egymáshoz. Szinte mind más színben tündökölt a belülről áradó fényekhez alkalmazkodva, így messziről úgy nézett ki, mint egy szivárványszínű kristály. Mia szerette ezt a házat, és a körülötte elterülő erdőt. A legközelebbi telek kétmérföldnyire volt tőlük. Az emberek többsége a városok szívében élt, de a nagyhatalmú vezetők az eldugottabb helyeken építették fel az otthonaikat, így Miltonék is. – Mia! Mia! – szaladt elé a kis Emily, aki előző nap töltötte be a hatodik évét. Vékony, barna hajú kislány volt, akinek copfjai csigákba tekeredtek a vállán. Hatalmas őzike szeme boldogan csillogott, ahogy a nővére nyakába ugrott. Elmosolyodott, amitől elővillant hiányos fogsora. – Végre itt vagy! – hadarta. – Képzeld, itt járt a fogtündér. – Megint kihullott egy fogad? – csókolta meg a lány a rózsás arcocskát, és letette a kicsit a földre. – Mutasd, melyik volt az? – Ez itt, fent! – tátotta el a száját. – Látod? 28


– Látom. És mit kaptál tőle? – Egy újabb érmét – nyúlt a zsebébe, és megmutatta a csillogó, aranyszínű medált, ami egy kis tündért ábrázolt, varázspálcával a kezében. – Ez gyönyörű – sóhajtotta Mia, és megsimogatta a kislány hátát. Nagyon szerette Emilyt, és úgy érezte, kishúga is viszontszereti őt. – Kicsim, későre jár! – szólt a gyermekre az apjuk. – Menj szépen aludni! Mi még beszélgetünk egy kicsit a nővéreddel. Mia gyomra összeszűkült. Ismerte ezt a hangsúlyt, és ezt a pillantást. Pontosan tudta, mi következik. A húga elslattyogott hófehér pihe-puha papucsában, és hamarosan mindhárman hallották, amint az ajtózáró szelepek halkan kifújják a levegőt, és csend lett az emeleten. Mrs. Milton aggódó tekintettel nézett a férjére és a nagyobbik lányára. – Mi történt már megint? – kérdezte, és zöld szemében szomorúság bujkált. – Az idióta lányod ezúttal egy temetőben randalírozott, és nyakig sarasan került elő, miután a hőkamera rögzítette, hogy egy nemrég elhantolt ember sírjánál szórakozott. Mia anyja a szájához kapta a kezét. Arcán a finom szarkalábak mintha elmélyültek volna egy pillanatra, és türkiz aurájában kékeslila foltok tűntek fel. Férje hozzá lépett, és kisimított az arcából egy őszbe hajló, sötétbarna tincset. – Ne zaklasd fel magad, Julia. Nem a te hibád. És nem is az enyém. Sajnos el kell fogadnunk, hogy a lányunk egy jellemgyenge, viselkedési zavarokkal küzdő, beteg ember… 29


– Ne beszélj így, Daniel! A középkorú, vékony nő a könnyeivel küszködött. – Mia meggondolatlan néha, de nem jellemgyenge. Még fiatal, most formálódik a teste. Talán a hormonváltozásoktól olyan érzékeny… – békítette a férjét, ám az felcsattant. – Érzékeny? Talán inkább érzéketlen! Mia a szüleit nézte. Anyám talán mégiscsak szeret… Bár sosem áll mellém – gondolta. – Ha pedig nem véd meg ettől a hülyétől, akkor az csak egyet jelenthet: hogy nem számítok neki. Apja tenyere hangosan csattant az arcán, és a lány a tükörfalnak esett. Mrs. Milton felzokogott, és kettőjük közé állt. – Ne bántsd őt, kérlek! – tiltakozott, ám férje szeme vérben forgott. – Nem látod az auráját? Hát akkor nézd meg jobban! Mia összeszorította a száját, és zokszó nélkül, sötét pillantással bámult az apjára. Gyűlöllek – gondolta. – Mindenkinél jobban gyűlöllek téged, mert egy gonosz, szemét ember vagy, aki csak az erőszakból ért, és nem szeret engem. Máskor halványlila aurájából feketén csillogó fénycsóvák nyúltak apja tengerkék aurája felé. – Látod? – sziszegte a férfi. – Látod milyen érzéseket táplál irántam? Azzal újra ütésre lendítette a karját, ám a felesége felsikított. – Nee! Kérlek, ne így büntesd őt! Majd megbeszéljük, és keresünk valami megoldást! – Nincs mit megbeszélni! Vagy élete végéig intézetbe záratom ezt a nevelhetetlen dögöt, és hagyom, hogy begyógyszerezzék, vagy egy nap magam ölöm meg! 30


Mrs. Milton összetörve nézett a férjére. – Hogy beszélhetsz így a saját gyerekedről? – Te is tudod… – kezdett bele az, majd elharapta a mondat végét, ám Mia megérzett valamit. Az apja aurája zavartalan kék színben ragyogott, de mégis, mintha valami megmérgezte volna köztük a levegőt. Egy eltitkolt gondolat, egy keserű érzés… a lány maga sem tudta, csak azt, hogy el kell menekülnie, amíg megteheti. – Döntöttem – sóhajtott fel végül a férfi, miközben sötéten meredt a lányára. – Hozzáadlak Talbot ezredeshez. Jómódú, nagyhatalmú ember, és már többször a tudtomra adta, hogy szívesen venné, ha a felesége lennél. – De ő legalább ötvenéves! – mondta elhűlve Mia, és a szívét összeszorította a félelem. Jól ismerte apja barátját, hiszen a nagydarab, kopaszra borotvált, sebhelyes arcú férfi sokszor járt náluk vendégségben. Vonásait mintha baltával faragták volna, és ha nagy ritkán gúnyosan elvigyorodott, elővillantak aranyfogai, amitől még félelmetesebbnek hatott. – És? Mit számít az? Másnak úgysem kellenél. A hangulatingadozásaidtól minden épeszű ember megőrülne. Vele nem fogsz tudni elbánni… – De apám, nem az ókorban élünk! Nem döntheted el helyettem, hogy ki legyen a férjem! Irtózom attól az embertől! Milton feje belilult a dühtől, úgy ordított a lányára. – Ne merj többé visszabeszélni nekem, mert megkeserülöd! – A keze reszketett, ahogy uralkodni próbált magán, de végül nem ütötte meg újra Miát. Gúnyosan körbejárta, majd könyörtelenül kijelentette. – Választhatsz: intézetbe vonulsz és elfogadod a gyógyszeres kezelést, vagy hozzámész Talbothoz! 31


Ő tudni fogja a módját, hogyan törje meg azt a konok, lázadó lelkedet… Mia szíve hevesen zakatolt. Ha az intézetet választom, telenyomnak gyógyszerekkel, és tényleg megbolondulok. Ha Talbotot választom… agyonver… megerőszakol, és valószínűleg halálra gyötör majd. A gondolattól a hideg futkosott a hátán. De tőle megszökhetek, míg benyugtatózva esélyem sem lenne. – Hozzámegyek Talbothoz – felelte váratlanul. Az apja meghökkenve nézett rá, majd összeráncolta a homlokát. – Nagyon pórul jársz, ha valami rosszban sántikálsz… – Nem, apám, esküszöm, hogy… – Te csak ne esküdözz! Nem hiszek neked! Nézz csak a tükörbe! Nézd meg jól magad! Megragadta Mia nyakát, és olyan erővel lökte a bejáratnál lévő falmagas tükörhöz, hogy a lány térdre esett. Mia lila aurája szinte forrt, a fekete és vörös foltoktól úgy nézett ki, akár az izzó láva. Legszívesebben visszaütött volna az apjának, de nem tette. Egyszerűen nem tehette. Vajon hol siklott ki ennyire az életem? – nézett a szomorúan csillogó világoskék szempárba a tükörképén. Lázasan igyekezett azokra a gyermekkori élményekre gondolni, amikor még boldog volt, de valahogy sehogy sem jöttek a várva várt emlékképek, csak a kiabálás, a szidalmak, a büntetések és a magány sötét órái. – Takarodj a szemem elől! – mondta halkan, de annál fenyegetőbben az apja, majd hozzátette. – Nem a szobádba! Rászolgáltál a büntetésre, tudod jól. Tűnés a teraszra! – Daniel – lépett elő Mrs. Milton a nappali félhomályából –, 32


ehhez most túl hideg van odakint. Leszállt a köd, és kifejezetten csípős a levegő. Meg fog fázni! –  Nem érdekel. Ha nem büntetem meg, nem tanul a hibájából! Mia engedelmesen kisétált a teraszra. Agyon kéne ütnöm ezt az embert egy husánggal – futott át a fején, majd rémülten feleszmélt. – Úristen, miket gondolok a saját apámról. A végén kiderül, hogy tényleg őrült vagyok. Megborzongott, és amikor meglátta a leheletét, lehunyta a szemét. Te jó ég, tíz fok alatt van a hőmérséklet. Ki fogok hűlni, ha tényleg végigcsináltatja velem a tumo-t. A teraszajtó halk szisszenéssel kinyílt. Az apja kezében egy jókora, jégkockákkal teli vödör himbálózott. Letette, majd kihúzta a benne úszkáló lepedőt, és úgy, ahogy volt, jegesen-vizesen a lányára dobta. Mia összerándult, de elfojtotta a kiáltását. Mr. Milton alaposan rátekerte a dermesztően hideg anyagot, és a maradék jeges vizet a lánya fejére öntötte. – Ez majd önmérsékletre tanít – morogta. – Gondolj arra, hogy a tibeti szerzetesek is így edzették az elméjüket, és sosem betegedtek meg. Ha megszárítottad magadon a lepedőt, bejöhetsz! Azzal az ajtóhoz lépett, és eltűnt a nappaliban. A fájdalom elviselhetetlen volt, és Mia úgy érezte, forog vele a világ. A bőre fájdalmasan égett. A jeges hideg marása kibírhatatlan volt, egyenesen a csontjáig hatolt. Nem pusztán remegett, az izmai kontrollálatlanul rángatóztak, a fogai pedig hangosan egymáshoz verődtek. Mia mégsem sírt. Úgy érezte, itt a vég. Ha nem küzd ellene, talán néhány perc alatt annyira lehűl a teste, hogy örök álomra szenderül. Nagy volt a kísértés. Csak elalszom, és mindennek vége. Nem lesz több verés, ordítás, nem 33


fogom zavarni ezt a tökéletes, remek világot – gondolta keserűen, és lehunyta a szemét. – Nem adhatja fel! – egy hang szólalt meg a fejében. Mintha valaki megrázta volna a testét. Vagy csak a lábán végigcsordogáló jeges víztől reszketett úgy? – Küzdjön! Gondoljon a Nap melegére, és érezze az erejét! – kiáltotta újra az iménti hang, és Mia szeme előtt dr. Cohen fakó arca jelent meg. – Magának élnie kell! Harcoljon! A világoskék szemek kitágultak egy pillanatra, és a lány kábán nézett körül. – Doki? Itt van? Abban a pillanatban kocogtatást hallott, és ahogy felnézett, az emeleti ablakban meglátta Emilyt, ahogy zokogva nézi őt az üveglapok rejtekéből. – Nem lesz semmi baj, kicsi! – intett felé szomorúan. – Már máskor is megcsináltam. Igaz, akkor nem volt ilyen hideg… – Küzdjön! És Mia megrázta magát. Megfeszítette az izmait, és felemelte az arcát, mintha csak napozna. Lehunyta a szemét, és arra gondolt, hogy a felhők mögül előbukkan a napkorong. Abban a pillanatban narancssárga ragyogás tűnt fel lezárt szemhéja előtt, és mintha melegséget érzett volna a bőrén. Összeráncolta a szemöldökét, és még erősebben összpontosított. A melegség fokozódott, és végigkúszott a homlokán, majd a víztől csöpögő sötét haján. A vonásai kisimultak, a fogvacogás megszűnt. A forróság már nem csak kívülről, de belülről fűtötte a testét. Máskor lila fényű aurája aranyszínnel telt meg, amint egyre erősödött a hite. A remegés megszűnt, amint arra gondolt, hogy nem egy, hanem több napkorong bukkan elő a felhők közül, 34


és mind őt melegítik. A csípős éjszakai hideget fülledt trópusi meleg váltotta fel, és Mia bőre felengedett. Már nem érezte jegesnek a lepedőt, sem a hátát verdeső hajtincseket. Kapkodó légzése egyenletessé vált. A talpát már-már égető, forró, fehér homok úgy vette körbe a lábujjait, mint egy puha csizma. A forróság nőttön nőtt, és a lepedő egyre könnyebbé vált. Már nem húzta le a jeges víz súlya, és nem volt semmi, ami kicsepeghetett volna belőle. Mia testében, elméje utasítására valós tűz gyúlt, amely szinte ropogósra szárította a lepedőt. Lassan kitárta a karjait, mintha csak repülni akarna, hátravetette a fejét és felkacagott. Hangja sokáig visszhangzott a ködös erdőben, és ettől még jobb kedve lett. Arra gondolt, hogy életében először olyat tett, amiről maga sem hitte, hogy sikerülhet. A teremtő ereje megmutatta magát, ő pedig ráébredt: küldetése van. Nem arra született, hogy beálljon a sorba és olyan életet éljen, amit mások határoznak meg neki, hanem arra, hogy megtalálja az útját, amely egy szebb világba vezeti majd.

35

Titkok és hazugságok

Recommend Documents