Titkok éjszakája
A
z Altdorfban átélt szörnyû események és rémálomba illõ kalandok után társammal délre menekültünk, nem követve biztos utat, csupán azt, amit a vakszerencse kijelölt számunkra. Az utazás minden módját megragadtuk, ami kínálkozott: postakocsit, parasztszekeret, söröskordét; végsõ esetben a saját lábunkra hagyatkoztunk. Nehéz és félelmes idõszak volt ez számomra. Úgy tûnt, minden sarkon a letartóztatás, a bebörtönzés vagy a kivégzés veszélye fenyeget. Pandúrokat láttam minden kocsmában, fejvadászokat minden bokorban. Ha a Trollvadász gyanította is, hogy a dolgok másképp állnak, sosem fárasztotta magát azzal, hogy ezt a tudtomra hozza. Akinek éppen olyan idegen jogrendszerünk valódi helyzete, mint számomra volt az idõ tájt, azt hiheti, hogy hatalmas és kiterjedt államunk teljes gépezete két olyan szökevény elfogására fordította minden erejét, amilyenek mi voltunk. Akkor még nem tudtam, milyen erõtlenül és találomra sújt le a törvény ökle. Módfelett sajnálom, hogy a képzeletemet benépesítõ pandúrok és fejvadászok valójában nem léteztek; ha nem így van, talán nem burjánzott volna a gonoszság szülõföldem határain belül. E gonoszság természete és szerteágazósága egy sötét éjszakán vált nyilvánvalóvá elõttem, miután egy dél felé tartó postakocsira szálltunk azon az éjjelen, amely talán a legbaljósabb valamennyi közül, mely benne foglaltatik kalendáriumunkban… – részlet az Utazásaim Gotrekkel címû krónika második kötetébõl, írta Herr Felix Jaeger (Altdorfi Nyomda, 2505) 8
– Átkozott legyen az emberfajzatok összes kocsihajtója és valamennyi asszonya! – morgott Gotrek Gurnisson, majd hozzátett egy törpenyelvû átkot is. – Te sértetted meg Isolda úrhölgyet, nem? – kérdezte félénken Felix Jaeger. – Ahogy állunk, még szerencsénk van, hogy nem lõttek le minket. Már amennyire szerencse, hogy a Reikwaldban dobtak ki a Titkok Éjszakáján. – Kifizettük a viteldíjat. Legalább annyi jogunk volt odabent ülni, mint neki. A hajtók gyáva férgek! – hördült fel Gotrek. – Nem voltak hajlandók szemtõl szembe kiállni velem. Az nem bántott volna, ha felnyársalnak, de hogy õzsöréttel lõjenek cafatokra… Ez nem méltó halál a Trollvadásznak! Felix a fejét csóválta. Érezte, hogy társát ismét hatalmába keríti a rosszkedv, s tudta, ilyenkor nem lehet vele vitatkozni. Ráadásul Felixnek enélkül is épp elég oka volt az aggodalomra. A lefelé ereszkedõ nap vörös fénnyel vonta be a ködborította erdõt. A megnyúlt árnyak kísérteties tánca rémmeséket és szörnyûségeket idézett fel a lombok között. Felix megtörölte az orrát a köpenye szélével, majd szorosan maga köré vonta a sudenlandi gyapjút. Szipogott egyet, és felpillantott az égre, ahol már láthatóvá vált Morrslieb és Mannslieb, a kisebb és nagyobb hold. Morrslieb mintha halvány, zöldes ragyogást bocsátott volna ki, és valahogy nem sok jót ígért. – Azt hiszem, be fogok lázasodni – mondta Felix. A Trollvadász felnézett rá, és megvetõn felhorkantott. A lemenõ nap utolsó sugaraiban orrlánca vérborította ívként húzódott orrcimpája és füle között. – Gyenge faj a tied – jelentette ki Gotrek. – Bennem ez az este csupán harci lázat keltett. Itt döng a fejemben. Megfordult és az erdõ sötétjébe meredt. – Gyertek ki, apró szörnyecskék! – bömbölte. – Ajándékot hoztam nektek! 9
Felkacagott, és hüvelykujját végigfuttatta hatalmas kétkezes csatabárdján. Felix látta, hogy kiserken a vére. Gotrek bekapta hüvelykjét, és szívni kezdte. – Sigmar óvjon minket! Hallgass el! – sziszegte Felix. – Ki tudja, mi minden ólálkodik erre egy ilyen éjszakán! Gotrek rámeredt. Felix láthatta, amint az eszement indulat megjelenik a szemében. Keze ösztönösen közelebb csúszott kardja markolatához. – Ne parancsolgass nekem, emberfajzat! Én az Õsi Néphez tartozom, és csak a Hegyalatti Király parancsol nekem, még ha számûzött vagyok is! Felix mereven meghajolt. Tanult kardforgató volt; az arcán látható sebhelyek mutatták, hogy diákkorában jó néhány párbajt vívott. Egyszer meg is ölt egy embert. Ezzel a tettével derékba törte ígéretes tudományos pályafutását, mégsem tetszett neki a Trollvadász ellen vívott harc gondolata. Gotrek sörényének csúcsa épp csak a mellkasáig ért fel, de a csupa izom törpe így is nehezebb volt nála. Ráadásul már látta, hogyan forgatja Gotrek a csatabárdot… A törpe elfogadta a bocsánatkérõ meghajlást, és ismét a sötétség felé fordult. – Gyertek ki! – kiáltotta. – Nem bánom, ha a sötétség összes istene járja is ezt az erdõt ma éjjel. Szembeszállok bármivel! A törpe egyre inkább felhergelte magát. Ismeretségük ideje alatt Felix már megfigyelte, hogy a Trollvadász hoszszas borongásait gyakran rövid dühkitörések követik. Ez volt társa egyik olyan vonása, ami lenyûgözte õt. Tudta, Gotrek azért lett trollvadász, hogy valamilyen bûnéért vezekeljen; megesküdött, hogy félelmetes szörnyekkel harcol, egyenlõtlen küzdelemben keresve a halált. Keserûnek tûnt, szinte az õrület határáig, de megtartotta fogadalmát. Talán – gondolta Felix –, én is megõrülnék, ha idegenek közé számûznének, akik még csak nem is az én fajtámhoz tartoznak. Rokonszenvet érzett a számûzött törpe iránt. Tulajdonképpen 10
õ is tudta, milyen érzés az, ha az ember kegyvesztetté válik, és el kell hagynia otthonát; a Wolfgang Krassnerrel vívott párbaja éppen elég nagy vihart kavart… Úgy tûnt, a törpe mindkettejüket meg akarja öletni, és ebbõl nem igazán kért. Tovább gyalogolt az úton, s közben aggodalmas pillantásokat vetett a teliholdakra. A háta mögött folytatódott az õrjöngés. – Hát nincsenek közöttetek harcosok? Gyertek, ízleljétek meg a bárdomat! Már nagyon szomjazik! Csak egy õrült kísérti így a sorsot és a sötétség erõit éppen Geheimnisnacht, a Titkok Éjszakája idején, az erdõ legsötétebb zugában – gondolta Felix. Kántálást hallott a hegyi törpék csikorgó, torokhangú nyelvén, majd egy újabb reikspiel nyelvû kiáltást: – Küldjetek ellenem egy bajnokot! Pillanatnyi csend támadt. A sûrû köd kicsapódott Felix homlokán, lefutott szemöldökén. Valahonnan nagyon, nagyon távolról vágtató lovak zaját hallotta az éjben. Mit mûvelt ez az õrült? – gondolta. Megsértette valamelyik õsi istent, és most az küldte el értünk démonlovasait? Lehúzódott az útról. Megborzongott, ahogy a nyirkos levelek végigsimították arcát – úgy érezte, mintha holtak ujjai lennének. A patadobogás közeledett, a láthatatlan lovak pokoli sebességgel haladtak az erdei úton. Csakis természetfeletti lény lehet, aki ilyen nyaktörõ tempóban halad ezen a kanyargós úton! Felix reszketõ kézzel elõhúzta kardját. Bolond voltam, hogy Gotreket követtem – gondolta –, most már sohasem fejezem be a verset. Hallotta a lovak hangos nyerítését, egy ostor csattanását; nehéz kerekek nyikorgása ütötte meg a fülét. – Ez az! – ordította Gotrek. Hangja az út felõl, Felix mögül zengett. – Pompás! Hangos bõdülés hallatszott, és négy hatalmas, szénfekete ló száguldott el egy éjsötét hintót húzva. Felix látta, ahogy a kerekek megugranak, amikor egy göröngyre futnak az úton. Éppen csak ki tudta venni az egyik fekete csuklyás hajtó alakját. Visszahúzódott a bokrok közé. 11
Lépteket hallott közeledni. A bokrok szétnyíltak; Gotrek állt elõtte. A törpe õrültebbnek és vadabbnak tûnt, mint korábban bármikor. Sörénye csapzott volt, tetovált testén sárfoltok barnállottak, szegecselt bõrzekéje több helyen elszakadt. – A taknyoncok! Ezek el akartak ütni! – tajtékzott. – Utánuk! Sarkon fordult és csörtetni kezdett a sáros úton. Felix hallotta, hogy közben vidáman énekel valamit khazalid nyelven. A bogenhafeni úton továbbhaladva rábukkantak a Menhírhez címzett fogadóra. Az ablakok zsaluit bezárva találták, bentrõl nem szûrõdött ki fény. Nyihogás hallatszott az istállóból, de ahogy körülnéztek, nem találtak sem fekete, sem másféle hintót, csupán néhány ijedõs pónit, meg egy olyan kordét, amilyet a házalók szoktak használni. – Nyomát vesztettük annak a kocsinak. Akár szállást is kereshetnénk éjszakára – javasolta Felix. Kimerülten a kisebb holdra, Morrsliebre pillantott. A sápadt, zöldes korong erõsebben ragyogott. – Nem szívesen utaznék ilyen gonosz lámpás alatt. – Gyenge lény vagy, emberifjonc. Meg ijedõs is. – Tartanak sört… – Ha jobban meggondolom, némelyik ötleted egészen értelmes. Bár az emberek söre, persze, gyenge, vízízû lötty. – Persze – helyeselt Felix. Gotrek ügyet sem vetett a társa hangjában bujkáló gúnyra. A fogadót nem védte semmi, de falai vastagnak tûntek. Felixék megpróbáltak benyitni, de kiderült, hogy az ajtót elreteszelték. Gotrek bedöngetett bárdja nyelének gombjával. Nem kapott választ. – Emberek vannak bent, érzem a szagukat – jelentette ki. 12
Felix eltûnõdött, hogyan érezhet a törpe bármit a saját testszagán kívül. Gotrek sosem fürdött, hajtincseit pedig állatzsírral tapasztotta össze, hogy vörösre festett taraja megálljon. – Biztosan bezárkóztak. Senki sem utazgat Geheimnisnacht idején. Senki, legfeljebb a boszorkák, vagy a démonimádók. – A fekete kocsi is úton volt – jegyezte meg Gotrek. – Utasai bizonyára rosszban sántikáltak. Az ablakokat függöny fedte, és a hajtó nem viselt címert. – Az ilyen részletek megtárgyalásához túl száraz a torkom. Gyerünk, kinyitni az ajtót, vagy a bárdommal hasogatom fel! Felix motoszkálást vélt hallani bentrõl. Fülét az ajtóhoz szorította. Bentrõl beszédhangok és sírásnak tûnõ neszek szûrõdtek ki. – Ha nem akarod, hogy a koponyádat is felaprítsam, emberifjonc, javaslom, hogy állj félre – mondta Gotrek türelmetlenül Felixnek. – Csak egy pillanat... Azt mondom: ti odabent! Nyissatok ajtót! A barátom jókora csatabárddal, és igen alacsony ingerküszöbbel rendelkezik. Javaslom, fogadjatok szót neki, vagy lemondhattok az ajtóról! – Hogyan érted azt, hogy „alacsony”? – sértõdött meg Gotrek. Az ajtó túloldaláról vékony hangú, reszketeg kiáltás hallatszott. – Sigmar nevében, távozzatok, pokolbéli démonok! – Rendben, ennyi – csattant fel Gotrek. – Elegem van! Nagy ívben hátralendítette a bárdját. Felix látta, ahogy a pengére vésett rúnák megcsillannak Morrslieb fényében. Félreugrott. – Sigmar szent nevére! – kiáltott fel. – Ördögûzéssel semmire sem mentek nálunk! Egyszerû, megfáradt utazók vagyunk. 13
A bárd hangos csattanással mélyedt az ajtóba. Forgácsok és szilánkok repkedtek szanaszét. Gotrek odafordult Felix felé, és gonoszul felvigyorgott rá. Felix észrevette, hogy egy foga hiányzik. – Hitvány gyártmány az emberkék ajtaja – közölte a törpe. – Javaslom, hogy nyissatok ajtót, amíg még van mit! – kiáltotta Felix. – Várj – mondta a reszketeg hang. – Azért az ajtóért öt koronát fizettem Jürgen ácsnak. Az ajtót kireteszelték, majd kitárták. Magas, vékony férfi állt az utazók elõtt, szomorú arcát sima, fehér haj keretezte. Egyik kezében vastag furkósbotot tartott. Mögötte egy idõs asszony reszketett, kezében tálkát tartott, melyen egy csöpögõ gyertya állt. – Nem lesz szükséged fegyverre, uram. Csak szállást szeretnénk ma éjszakára – közölte Felix. – Meg sört – mordult fel a törpe. – Meg sört – adta be a derekát Felix. – Sok sört – tette hozzá Gotrek. Felix az idõs férfira nézett, és tehetetlenül megvonta a vállát. Alacsony helyiségbe jutottak. A pult csupán néhány deszkából állt, amiket két hordóra fektettek fel. A sarokból három fegyveres – ránézésre utazó kufárok – figyelte feszülten az érkezõket. Mindegyikük kezében tõr volt. Az árnyékban nem látszott az arcuk, de ijedtnek tûntek. A fogadós beterelte a furcsa párost, és visszatolta helyére a reteszt. – Tud fizetni, Herr Doktor? – kérdezte idegesen. Felix látta, hogy a férfi ádámcsutkája fel-le ugrál. – Nem tudós vagyok, hanem költõ – közölte, miközben elõhúzta lapos erszényét és leszámolt párat kevés megmaradt aranypénzébõl. – De fizetni tudok. – Ételt! – követelte Gotrek. – Meg sört. Ezt hallva az idõs asszony könnyekben tört ki. Felix rámeredt. 14
– Valami zavarja a vén csoroszlyát – jegyezte meg Gotrek. – Günterünk eltûnt – bólintott az öregúr –, ráadásul éppen ma éjszaka. – Sört ide! – csattant fel Gotrek. A fogadós elhátrált. Gotrek felkelt, és odabaktatott az üldögélõ kufárokhoz. Azok óvatosan figyelték. – Tud valamelyikõtök egy fekete hintóról, amit négy fekete ló húz? – kérdezte Gotrek. – Láttad a fekete hintót? – kérdezett vissza az egyik házaló. Hangjában egyértelmûen felismerhetõ volt a félelem. – Hogy láttam-e?! Az a kurafi majdnem elgázolt! A házalónak elakadt a lélegzete. Felix hallotta, ahogy egy merõkanál a földre koppan. Látta, amint a fogadós lehajol érte, hogy folytassa a korsók megtöltését. – Akkor szerencséd volt – mondta a legkövérebb, legjómódúbbnak tûnõ kufár. – Azt mondják, a hintót démonok hajtják. Úgy hallottam, minden évben keresztülszáguld itt Geheimnisnacht idején. Azt is beszélik, hogy kisgyerekeket szállít Altdorfból, akiket a Sötét Kövek Gyûrûjében áldoznak fel. Gotrek érdeklõdve hallgatta a házalót, de Felix fokozódó ellenszenvvel figyelte, merre halad a beszélgetés. – Ez minden bizonnyal csupán legenda – jegyezte meg. – Nem az, uram! – kiáltotta a fogadós. – Minden évben halljuk, ahogy keresztüldübörög. Két éve Günter kinézett, és meglátta a fekete hintót. Éppen olyan volt, amilyennek leírtátok… Günter nevének hallatára az öregasszony megint elsírta magát. A fogadós feltálalta a ragut; két nagy söröskorsót állított a tányérok mellé. – Hozz sört a társamnak is – mondta Gotrek. A fogadós elindult egy újabb korsóért. – Ki az a Günter? – kérdezte Felix, amikor az öreg viszszatért. Az öregasszony ismét feljajdult. – Még sört! – mondta Gotrek. A házigazda elképedve meredt az üres korsókra. 15
– Itt az enyém – szólt közbe Felix. – Szóval, mein lieber fogadós, ki ez a Günter? – És miért nyüszít a vén banya, valahányszor csak kimondják a nevét? – érdeklõdött Gotrek, miközben száját sárborította karjába törölte. – Günter a fiunk. Ma délután elment fát vágni, és még nem tért vissza. – Günter jó fiú – szipogott az öregasszony. – Hogy leszünk meg ezután nélküle? – Lehet, hogy csak eltévedt az erdõben, nem? – Lehetetlen – felelte a fogadós. – Günter olyan jól ismeri itt az erdõt, akár a tenyerét. Már órákkal ezelõtt haza kellett volna érnie. Attól tartok, a gyülekezet elfogta, és elvitte, hogy feláldozza. – Akárcsak Lotte Hauptmann lányát, Ingridet – tette hozzá a kövér házaló. A fogadós rosszalló pillantást vetett rá. – Nem akarok hallani pletykákat a fiunk jegyesérõl – mondta. – Hadd beszéljen – szólt közbe Gotrek. A kufár hálásan pillantott rá. – Ugyanez történt tavaly Hartzrochban, itt lejjebb az úton. Hauptmann anyó épp napszállta után nézett be bakfis lányához. Úgy tûnt neki, dobogást hall a szobájából. A lány nem volt sehol, valami ki tudja, miféle varázslatos erõ elragadta az ágyából, a bezárt házból. Másnap kitört a ribillió. Megtaláltuk Ingridet. Szörnyû állapotban volt, kékzöld foltok borították a testét. A házaló hallgatóira nézett, hogy lássa, figyelnek-e. – Megkérdeztétek, mi történt? – kérdezte Felix. – Igen, uram. Úgy tûnik, az erdõben garázdálkodó démonok hurcolták el a Sötét Kövek Gyûrûjéhez. Ott várt rá a gyülekezet a gonosz erdei teremtményekkel. Fel akarták áldozni az oltáron, de valahogy kiszabadult a karmaik közül. Az áldott Sigmarhoz fohászkodott segítségért. Mire a 16
gonoszok magukhoz tértek, elmenekült. Üldözték ugyan, de nem érték utol. – Szerencse – mondta Felix szárazon. – Nincs okod gúnyolódni, Herr Doktor. Felkerestük a Sötét Kövek Gyûrûjét, és mindenféle nyomokat találtunk a feltúrt földön. Emberekét, vadakét, meg hasított patájú démonokét. Valamint egy esztendõt se látott csecsemõt az oltáron… Ott feküdt, kizsigerelve, akár egy kismalac… – Hasított patájú démonok? – kérdezte Gotrek. Felixnek nem tetszett a szemében megjelenõ érdeklõdés. A házaló bólintott. – Én nem merészkednék ki ma a Sötét Kövek Gyûrûjéhez – mondta. – Altdorf minden aranyáért se mennék ki oda! – Pedig hõshöz méltó feladat lenne – közölte Gotrek, jelentõségteljesen Felixre pillantva. Felix megdöbbent. – Nem gondolhatod komolyan, hogy… – Mi lenne illõbb egy trollvadászhoz, mint hogy szembenézzen ezekkel a démonokkal az õ szent éjükön? Fenséges halál lenne. – Ostoba halál lenne – mormogta Felix. – Micsoda? – Semmi. – Jössz, ugye? – kérdezte Gotrek fenyegetõen. Hüvelykujjával fejszéje élét dörzsölgette. Felix észrevette, hogy megint vérzik. Lassan bólintott. – Az eskü az eskü. A törpe olyan erõvel vágta hátba, hogy a fiú azt hitte, beleroppannak a bordái. – Idõnként, emberfajzat, azt hiszem, törpe vér folyik benned. No persze nem mintha az Õsi Népbõl bárki ilyen vegyes házasságra alacsonyodna – mondta, azzal visszacsörtetett a söréhez. – No persze – mondta Felix a törpe hátát bámulva.
17
Felix a láncinge után matatott hátizsákjában. Észrevette, hogy a fogadós, a felesége és a kufárok õt figyelik. A szemükben tisztelet, szinte áhítat tükrözõdött. Gotrek a tûz mellett ült, sört ivott, és törpe nyelven mormogott. – Csak nem mész tényleg vele? – kérdezte suttogva a kövér házaló. Felix bólintott. – De… Miért? – Megmentette az életemet. Tartozom neki. – Felix úgy döntött, nem ecseteli a helyzetet, amibõl Gotrek kimentette. – A császári lovasság patái alól húztam ki az emberkét! – kiáltotta Gotrek. Felix átkozódott haragjában. A Trollvadásznak olyan a füle, mint egy vadállatnak, de esze is annyi van – gondolta, folytatva láncinge felhúzását. – Bizony! Az emberfajzat azt hitte, okos dolog kérvénynyel és tüntetéssel támogatni az ügyét a császár elõtt. A vén Karl Franz igen okosan lovasrohamokkal válaszolt. A kufárok kezdtek elhátrálni. – Ez egy rebellis! – hallotta Felix egyikük hangját. – Megint kivetett egy kegyetlen és igazságtalan adót – kezdte Felix, és érezte, ahogy a vér az arcába tolul. – Egy ezüst érme minden egyes ablakért, az ám! A helyzet tovább romlott, amikor a hájas kereskedõk befalazták az ablakaikat, az altdorfi milícia meg körbejárt, hogy a szegény népek kunyhóinak falán lyukakat üssön. Jogunk volt tiltakozni! – Jutalom jár a rebellisek elfogásáért – mondta a kufár. – Komoly jutalom. Felix rámeredt. – Persze a birodalmi lovasság nem kelhetett versenyre társam csatabárdjával – jegyezte meg. – Micsoda mészárlás! Fejek, lábak, karok hevertek mindenütt. Õ meg ott állt a hullarakás tetején. 18
– Íjászokért küldettek – közölte Gotrek. – Mi egy sikátoron át távoztunk. Méltatlan halál lett volna, ha távolról tûzdelnek tele. A kövér kufár a társaira nézett, aztán Gotrekre, végül Felixre, majd vissza a társaira. – Akinek van esze, távol tartja magát a politikától – mondta annak, aki a jutalmat emlegette. – Már megbocsáss, uram – fordult Felixhez. – Semmi gond – felelte Felix. – Igazad van. – Akár rebellis vagy, akár nem – szólalt meg az idõs aszszony –, Sigmar áldjon meg, ha visszahozod az én kicsi Günteremet. – Nem is kicsi, Lise – mondta a fogadós. – Már szép szál legény. Azért remélem, visszahozzátok a fiamat. Öreg vagyok, nélküle nem tudnám felvágni a fát, meg megpatkolni a lovakat, meg felpakolni a hordókat, meg… – Igazán meghat ez az atyai aggodalom – vágott közbe Felix. Szorosan fejébe húzta bõrsisakját. Gotrek felállt, és végignézett rajta. Egyik kezével a mellkasára csapott. – A páncél a nõknek, meg a nyápic elfeknek való – közölte. – Nekem talán mégis viselnem kellene, Gotrek, ha élve akarok visszatérni, hogy megénekeljem tetteidet. Elvégre megesküdtem, hogy megteszem. – Igazad lehet, emberifjonc. S azt se feledd, hogy másra is megesküdtél. – Odafordult a fogadóshoz. – Hogyan találjuk meg a Sötét Kövek Gyûrûjét? Felix érezte, hogy a szája kiszárad. Erõvel kényszerítette magát, hogy elfojtsa keze remegését. – Van egy ösvény. Az úttól indul. Odavezetlek benneteket az elejére. – Remek – mondta Gotrek. – Ez a lehetõség túl jó, hogy kihagyjam. Ma este vezekelek a bûneimért és atyáim Vascsarnokába léphetek. Ha a nagy Grungni is úgy akarja. 19
Furcsa jelet rajzolt a levegõbe ökölbe szorított jobb kezével. – Gyerünk, emberifjonc, induljunk! – Azzal kimasírozott az ajtón. Felix felkapta a holmiját. Az ajtóban az öregasszony megállította és valamit a kezébe nyomott. – Kérlek, uram – mondta –, fogadd el. Ez itt Sigmar amulettje. Megvéd titeket. Az én kis Günteremnél van a párja. Felix már majdnem megjegyezte, hogy sokra ment az amulettel a fiú, de az asszony rettegõ, aggódó, és halványan reménykedõ arcának láttán visszafojtotta a szót. Meghatódott. – Megteszem, ami tõlem telik, frau. Odakinn az ég a holdak lidérces zöld fényétõl ragyogott. Felix szétnyitotta az ujjait. Egy kis vaspöröly volt a tenyerén, finomszemû láncra fûzve. Vállat vont, a nyakába akasztotta a medált. Gotrek és az öregember már elindult az úton. Felixnek futnia kellett, hogy utolérje õket.
– Szerinted mik ezek, emberifjonc? – kérdezte Gotrek a föld felé hajolva. Elõttük az út továbbkanyargott Hartzroch és Bogenhafen felé. Felix az ösvény szélén álló mérföldkõre hajolt. Remélte, a fogadós épségben hazaért. – Nyomok – mondta. – Északra tartanak. – Nagyszerû, emberifjonc. Ezek kocsinyomok, és északra, a Sötét Kövek Gyûrûje felé vezetõ ösvényen futnak. – A fekete hintó? – kérdezte Felix. – Nagyon remélem. Mily dicsõ éjszaka! Minden imám meghallgatásra talált. Itt a lehetõség, hogy vezekeljek és még bosszút is állhatok a disznón, aki majdnem elgázolt! – kuncogott vidáman Gotrek, ám Felix észrevette rajta a változást. Feszültnek látszott, mintha megsejtette volna, hogy 20
sorsfordító óra közeleg, ami nem sok jót tartogat számára. Szokatlanul beszédesnek tûnt. – Egy hintó? Talán nemesek alkotják ezt a gyülekezetet, emberifjonc? Ilyen romlott lenne a birodalmatok? – Nem tudom – rázta meg a fejét Felix. – Lehet, hogy nemes a vezetõjük. A tagok valószínûleg helybeliek. Azt mondják, a Káosz rontása mélyre hatol az ilyen isten háta mögötti helyeken. Gotrek a fejét csóválta, és most elõször megrendültnek látszott. – Sírni tudnék néped bolondsága felett, emberifjonc. Szörnyû dolog, ha olyan romlottak, hogy a vezetõitek eladják magukat a sötétség erõinek. – Nem minden ember ilyen – felelte Felix dühösen. – Igaz, hogy némelyiket a hatalomvágy, vagy a hús gyönyörei hajtják, de számuk csekély. A legtöbbjük hû marad a hitéhez. Különben is, az Õsi Nép sem makulátlan. Hallottam olyan történeteket, ahol egész törpeseregek szegõdtek az ártó hatalmak szolgálatába. Gotrek torkából mély, dühödt hördülés tört fel. Köpött egy nagyot. Felix még szorosabban markolta kardját. Felmerült benne, hogy talán túl messzire merészkedett. – Igazad van – mondta Gotrek. Hangja lágyan és hûvösen csengett. – Mi nem szívesen hozzuk szóba az ilyesmit. De örök háborút esküdtünk e szörnyszülöttek és sötét uraik ellen! – Ahogy az én népem is. Nekünk is vannak törvényeink és boszorkányvadászaink. Gotrek megrázta a fejét. – A te néped nem ért a harchoz. Elpuhultak vagytok, dekadensek, és távol éltek a háborútól. Nem értitek a szörnyû dolgokat, amelyek a világ gyökerét rágják, és mindanynyiunkat romlásba akarnak dönteni. Boszorkányvadászok? Ha! – A törpe kiköpött. – Törvények! Csak egy módon ve21
heted fel a harcot a fenyegetõ Káosszal! – Jelentõségteljesen meglengette csatabárdját.
Elcsigázottan törtettek az erdõn át. Fejük felett szinte lázasan égtek a holdak. Morrslieb egyre csak világosodott, zöld fénye megfestette az eget. Lenge köd kerekedett; a vidék kietlen volt, és úttalan. A sziklák úgy álltak ki a gyepbõl, mint a világ bõrét elcsúfító himlõhelyek. Felixnek néha úgy tûnt, nagy szárnyak suhannak el felette, de valahányszor felnézett, csak az ég derengését látta. A köd úgy terült szét, mintha egy pokolbéli tenger fenekén sétálnának. Van valami rendellenes ebben a helyben – állapította meg Felix. Rossz volt a levegõ, a tarkóján meredezett a szõr. Régen, amikor még kisfiú volt, Altdorfban, az apja házából figyelte, hogy sötétítik el az eget fenyegetõ fekete felhõk. Akkor emberemlékezet óta a legszörnyûbb vihar következett. Most ugyanazt a feszültséget érezte. Hatalmas erõk gyülekeztek a közelben, ebben biztos volt. Úgy érezte magát, mint egy rovar, amint egy óriás testén sétál, aki bármikor felébredhet és agyonnyomhatja. Úgy tûnt, még Gotreket is nyomasztja valami. Csendes volt, és még csak nem is motyogott magában, ahogy máskor szokott. Idõnként megállt, hogy csendre intse Felixet, majd beleszaglászott a levegõbe. Felix látta, izmai megfeszülnek, ahogy minden idegszálával arra összpontosít, hogy felfogjon valamit. Továbbmentek. Felix minden izma görcsben feszült. Azt kívánta, bár ne vállalkozott volna a kalandra. Nem tartozom annyival a törpének – gondolta –, hogy a kedvéért a biztos halálba menjek! Talán eltûnhetek a ködben… Összeszorította a fogát. Büszke volt arra, hogy becsületes ember, és az igazat megvallva tényleg sokkal tartozott 22
a törpének. Gotrek az életét kockáztatta érte! Akkor õ még nem tudta, hogy a törpe a halált keresi, úgy udvarol az elmúlásnak, mintha csak egy kívánatos hölgy lenne; akkor még fogalma sem volt errõl, de elkötelezte magát. Felidézte azt az õrült, részeg estét az Útvesztõ kocsmában, amikor vértestvérré fogadták egymást azzal a furcsa törperítussal, amikor belement, hogy segítsen Gotreknek küldetésében. A törpe azt akarta, hogy emlékezzenek a nevére, emlegessék a tetteit. Amikor megtudta, hogy Felix költõ, megkérte, hogy tartson vele. Akkor, a bajtársiasság sörpárától meleg fényében az ötlet egészen remeknek tûnt. Felix úgy látta a Trollvadász eleve kudarcra ítélt küldetését, mint annak az eposznak az alapanyagát, amely híressé fogja tenni õt. Honnan sejtettem volna, hogy mindez ide vezet? – gondolta. Szörnyvadászat a Titkok Éjszakáján… Ironikus mosoly jelent meg az ajkán. Egyszerû volt bátor tettekrõl énekelni kocsmákban és színpadokon, ahová rettegést csak ügyes szófaragók történetei varázsoltak, de idekint egész más volt a helyzet. A gyomra remegett a félelemtõl, és legszívesebben elmenekült volna a teherként ránehezedõ rossz érzések elõl. Azzal vigasztalta magát, hogy a történet versbe, eposzba illik. Csak megérjem, hogy megírhatom…
Az erdõ egyre sötétebbé és sûrûbbé vált, a fák egyre inkább beteg és ijesztõ lényeknek tûntek. Felix úgy érezte, hogy figyelik. Megpróbálta képzelõdésként elhessenteni magától a gondolatot, de a köd és a kísérteties holdfény csak felcsigázták képzeletét. Úgy érezte, minden árnytócsában szörnyeteg lapul. Lenézett a törpére. Gotrek arcán a várakozás félelemmel elegyedett. Felix eddig azt hitte, társa nem ismeri a fé23
lelmet, de most rájött, hogy nem így van. Gotrek igenis retteg, de ádáz elszántság hajtja célja felé. Érezvén, hogy saját halála is közel lehet, Felix feltett egy kérdést, amit eleddig nem mert. – Herr Trollvadász, mit tettél, ami miatt így kell vezekelned? Mily bûn okán bünteted így magad? Gotrek felnézett rá, aztán elfordította a fejét, és az éjszakába révedt. Felix látta, ahogy nyakán kígyóként mocorognak a kötélszerû izmok. – Ha más ember kérdezte volna tõlem ezt, lemészárolnám, de veled elnézõ vagyok fiatalságod és tudatlanságod miatt, és mert köt a barátság rítusa, amit elvégeztünk. Ha most végeznék veled, testvérgyilkossá válnék… Szörnyû az én bûnöm, és mi nem szoktunk beszélni az effélékrõl. Felix csak most értette meg, milyen szorosan kötõdik hozzá a törpe. Gotrek felnézett rá, mintha választ várna. – Értem – mondta. – Tényleg, emberifjonc? Valóban érted? – kérdezte a Trollvadász érdes, metszõ hangon. Felix szomorúan elmosolyodott. Abban a pillanatban feltárult elõtte a szakadék, amely elválasztotta az embert a törpétõl. Tudta, sosem fogja megérteni furcsa tilalmaikat, megszállott ragaszkodásukat az eskükhöz, a rendhez és a büszkeségükhöz. Nem foghatta fel, mi hajtja a Trollvadászt a magára mért halálos ítélet végrehajtására. – A néped fiai túl szigorúak magukhoz – mondta. – A tiéid meg túlságosan puhányak – felelte a Trollvadász. Elhallgattak. Mindkettejüket megriasztotta egy halk, tébolyult kacaj. Felix megfordult, kardját védekezõn maga elé tartotta. Gotrek felemelte bárdját. Valami elõcammogott a ködbõl. Egykoron ember lehetett – vélte Félix. A lényen még látszottak egykori énje nyomai, de úgy nézett ki, mintha egy õrült isten megragadta és démoni tûz fölé tartotta volna, míg a húsa megolvadt és szét24
folyt, masszává változott, ami aztán új, visszataszító formában szilárdult meg. – Ezen az éjen táncolunk – mondta a lény magas hangon, melyben épelméjûségnek nyoma sem volt. – Táncolunk és ölelünk. – Gyengéden Felix felé nyúlt, és végigsimított a karján. A fiú undorodva hõkölt hátra, amint az összetapadt férgekhez hasonló ujjak az arcához közelítettek. – Ezen az éjen a kõnél fogunk táncolni, simogatni, dörgölni. – A lény ölelõ mozdulatot tett. Elvigyorodott, kivillantotta rövid, hegyes fogait. Felix némán állt. Puszta szemlélõdõnek érezte magát, aki távol áll az események sodrától. Elhátrált, és a lény mellkasának szegezte kardja hegyét. – Ne közelíts! – figyelmeztette. A lény vigyorgott, szája egyre szélesebbre húzódott, még több éles fog villant ki. Ajka visszapenderedett, míg az arc alsó fele nem volt más, mint nedvesen csillogó íny. Állkapcsa mélyebbre ereszkedett, mint valami kígyóé. Nekidõlt a kardnak, vércseppek kezdtek gyöngyözni a mellkasán. Gurgulázó, eszehagyott nevetés bukott ki belõle. – Táncolunk és simogatunk, dörgölünk és eszünk – mondta. Hihetetlen fürgeséggel elkígyózott a kard elõl, és Felixre vetõdött. Bármilyen fürge volt, a Trollvadász gyorsasága felülmúlta az övét. A bárd a levegõben csapta le a lény fejét. A fej elgurult, a nyakból úgy fröccsent ki a vörös vér, mint szökõkutakból a vízsugarak. Ez nem lehet igaz! – döbbent meg Felix. – Ez meg mi lehetett? Démon? – faggatta Gotrek izgatottan. – Azt hiszem, valaha ember volt – felelte Felix. – A fertõzöttek egyike; azok közé tartozott, akik a Káosz bélyegét viselik magukon. Születésükkor magukra hagyják õket. – Ez itt a nyelvedet beszélte. – A fertõzés néha csak akkor látszik rajtuk, amikor már idõsebbek. A rokonok azt hiszik az ilyenekrõl, hogy bete25
gek. Ápolják õket, amíg be nem veszik magukat az erdõbe. Aztán eltûnnek... – A családjuk megvédi az ilyen förtelmeket? – Elõfordul. Nem szokás beszélni róluk. Még akkor is nehéz hátat fordítani a szeretteidnek, ha megváltoznak. A törpe hitetlenkedve bámult rá, majd megrázta a fejét. – Túl puhányak vagytok! – mondta. – Túl puhányak…
A levegõ meg sem rezdült. Felix idõnként úgy érezte, mintha lények surrannának el mellette a fák közt. Ilyenkor idegesen megdermedt, a ködbe bámult, és az árnyékok táncát leste. A fertõzöttel való találkozás ráébresztette az õt fenyegetõ veszély nagyságára. Mélységes félelmet, és még mélyebb haragot érzett. Haragja részben önmagára irányult; dühös volt, hogy fél. Rosszullét és szégyen kerülgette. Eldöntötte, történjék bármi, többé nem követi el azt a hibát, hogy csak áll, mint a levágandó birka. – Ez meg mi volt? – kérdezte Gotrek. Felix rápillantott. – Te nem hallod, emberifjonc? Figyeld csak! Kántálásnak hangzik. – Felix a fülét hegyezte, de semmit sem hallott. – Már közel járunk. Nagyon közel. Csendben továbbmentek. A ködben haladva Gotrek egyre körültekintõbben lépkedett. Letért az ösvényrõl, a magas fû takarásába húzódott. Felix követte. Már õ is hallotta a kántálást. Úgy tûnt, mintha ezrek torkából érkeznének a hangok. Némelyik emberinek tûnt, némelyik vadállati bõgésre emlékeztetett. Férfiak és nõk hangja keveredett a dob ritmusával, a cintányérok zengésével, a disszonáns, gyomorkavaró dudaszóval. Felix egyetlen szót tudott kivenni, melyet újra meg újra elismételtek: 26
– Slaanesh! Megborzongott. Slaanesh, a kimondhatatlan örömök sötét ura. A név, amely a züllöttség legsötétebb mélyét idézte. Gyakran suttogták Altdorf ópiumbarlangjaiban és nyilvánosházaiban azok, akik veszett módjára hajszolták a gyönyöröket, míg bele nem pusztultak a csömörbe. Ez a név egyet jelentett a romlottsággal, mértéktelenséggel; aki hallotta, annak a Birodalom legocsmányabb lakói jutottak eszébe. Slaanesh követõinek semmilyen inger nem volt túl bizarr, semmilyen élvezet nem volt tiltott. – A köd eltakar minket – suttogta Felix a Trollvadásznak. – Csitt! Maradj csendben. Közelebb kell jutnunk. Lassan elõrébb kúsztak. A hosszú, nyirkos fûszálak belekapaszkodtak Felix testébe; az apró vízcseppek átáztatták ruháját. Már látta a lobogó máglyákat. Égõ fa, és émelyítõen édes füstölõszerek szaga töltötte meg a levegõt. Körülnézett, és remélte, hogy egyetlen késõn érkezõ sem botlik beléjük. Nevetségesen feltûnõnek érezte magát. Óvatosan araszoltak elõre. Gotrek maga után vonszolta csatabárdját. Felix véletlenül hozzáért az éléhez. A penge megvágta az ujját; komoly erõfeszítésébe került, hogy viszszafojtsa fájdalmas kiáltását. Elérték a magas fûvel borított rész szélét, és megpillanthatták a hat obszcén formájú, faragott kõ által határolt kört, melynek közepén hatalmas, egyetlen sziklából készített asztal állt. A kövek zöldesen ragyogtak valamiféle fluoreszkáló gombától. Mindegyik tetején egy üst volt, ezekbõl füstgomolyok emelkedtek a magasba. A fakózöld holdfény még félelmetesebbé varázsolta a pokolbéli jelenetet. A körben hat, maszkot és hosszú köpenyt viselõ ember táncolt. A köpönyeget mindegyik hátravetette a vállán. Hatan voltak, férfiak és nõk vegyesen; egyikük sem viselt ruhát. A tivornyázók egyik kezükkel kasztanyettát csattogtattak, a másikban nyírfavesszõt suhogtattak, amellyel idõnként végigvágtak az elõttük táncolón. 27
