Tézisek a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutató Intézetének építészetelméleti kutatási programjához
Sulyok Miklós művészettörténész, MMA Művészetelméleti Tagozat
Bevezetés
Magam művészettörténészként foglalkozom kortárs építészettörténettel (fogadtassék most el egy pillanatra, hogy létezik „kortárs építészettörténet”) és építészeti kritikával, s ezzel párhuzamosan kortárs képzőművészettel immáron majd’ harminc esztendeje. Pályakezdésem idején, az 1980-as évek közepén-végén, éppen kialakulóban volt az a hatalmas változás a művészettörténetben, ami mára lényegében be is fejeződött.
Nevezetesen egyrészt akkoriban kezdett ellehetetlenülni a lineáris, domináns folyamatként felfogott történelem vizsgálatának lehetősége bármiféle társadalomtudományban, nem csak a művészettörténetben, ahogyan Arnold Gehlen német szociológus és filozófus voltaképpen jövőbe látóan, már az 1960-ban kiadott Zeitbilder1 című könyvében ezt írta: „Mostantól kezdve nincsen többé művészetimmanens fejlődés! Elmúlt a valamiképpen logikus értelmű művészettörténet ideje is, és ami ezután jön, az már jelen van: minden stílus és lehetőség egyvelegének szinkretizmusa, a posthistorire.”2 Főtitkár Úrral és Igazgató Úrral történt konzultációink során több ízben elhangzott, hogy Művészeti Akadémiánk nem művészet-, irodalom-, zene-, építészet-, stb. történeti intézetként kívánja létrehozni saját alapítású művészetkutató intézményét, a Művészetelméleti és Módszertani Kutató Intézetet (a továbbiakban: MMKI), s ezt jelzi a névadás is. Úgy vélem, nem csak az indokolja ezt a megfontolást, hogy a jelenlegi magyar tudománypolitikában a művészettudomány „letéteményese” a Magyar Tudományos Akadémia, hanem éppen a történelem- és a művészet-fogalom XXI. századi képlékenysége és folyékony volta is, amiről legutóbb Kucsera Tamás Gergely főtitkár úrtól hallottunk elemzést az MMA szerzői jogi konferenciáján.
A művészettörténet-tudomány másik alapvető változási folyamata az 1980-as évek óta az, hogy a XXI. század második évtizedére kialakult az ún. új művészettörténet, a new art history (ld. még 1
new musicology, stb.), amely az angolszász-amerikai filozófiai fejlődés diskurzusaiba csatlakozva olyan területek felé fordította figyelmét, amelyek eladdig kívül estek a művészettörténeti vizsgálódáson. Így például, bár hasonló jelenségek szórványosan korábban is voltak, de ekkoriban az esztétika alatti, a marginális és a nem kanonizált művek is a kutatás tárgyává váltak. Ami azonban még fontosabb: a művészettörténet-tudomány önvizsgálata oda vezetett, hogy a „történelem” mint olyan kikerült nevéből és tárgyai közül is, és helyét az uralkodó narratíva kialakítása és a normatív értékelés helyett a (poszt)marxista módon felfogott társadalmi elkötelezettség kritériumának mértéktelen alkalmazása vette át. A posztkolonialista, gender-, és különféle társadalmi kisebbségi elméletek a liberalizmus részei, s ennek képviselői a legteljesebb közönnyel, ha nem ellenségesen viseltetnek az egyes (egyébként általuk káros és elavult társadalmi formációnak tekintett) „nemzetek” illetve népek, népcsoportok valóságos saját, belső problémái, s egyáltalában, léte iránt. A történetírás szerepét átvette az esztétikai elemzés, a filozófiai esztétika bekebelezte a művészettörténetet (is).
A (baloldali) kapitalizmus-kritika, mint a képzőművészet és az építészet értelmezését is vezérlő alapállás, úgy a művészek, mind az értelmezők számára szinte kötelező érvényűvé vált. Anélkül, hogy túlságosan belemerülnék a művészetelmélet és a politika összefüggéseinek taglalásába, fel kell hívnom a figyelmet arra a tényre, hogy magában a kortárs képzőművészetben a politikai tematika és a társadalmi aktivizmus meglehetősen általánossá vált, értve ez alatt a liberális ideológiák érvényesítését és a direkt és baloldali politikai protest-akciók műalkotásként tételezését. Hans Belting, az egyik legnagyobb hatású – eredetileg a középkori európai képfogalommal foglalkozó, majd a modern és a kortárs képzőművészetről is alapvető elméleteket kidolgozó – művészettörténész talán legnépszerűbb könyvében a következő félmondat olvasható: „Még ha a posthistoire-t a washingtoni State Department-ben hirdették is meg, európainak, sőt eurocentrikus gondolatnak kell tartanunk…”3 (Belting kiemelése) Korunk globális kapitalizmusa a tömegkommunikációs eszközök maximális kihasználásával a kultúrát is fegyverként értelmezi és használja, gondoljunk csak a Soros Alapítványnak az Egyesült Államok államérdekeit szolgáló kelet-európai szerepvállalására az 1980-as évek közepétől fogva. A fegyverként alkalmazott vizuális kultúra tanulságos elemzését olvashatjuk Nicholas Mirzoeff egyesült államokbeli média- és kommunikáció-teoretikus War is Culture című írásában4 az Öbölháborúban követett amerikai információs és kulturális rendőri szerep elméleti hátteréről. Ő idézi Foucault bon mot-ját, mellyel a visszájára fordítja Clausewitz tábornok híres mondását: „A háború a politika folytatása más eszközökkel.” ezt a francia filozófus így csavarja tovább: „A politika a háború folytatása más eszközökkel.” Vagyis a törvényeket még békében is erőszakkal valósítják meg. A globális és állandósult polgárháborúként fölfogott globalizáció színterein nehéz, ha nem éppen lehetetlen a képzőművészetet és az építészetet az esztétika szférájában kezelni, kulturális örökségként, hagyományként értelmezni, miközben a világ egyik legerősebb hadseregének stratégái pusztán a 2
global counterinsurgency (az USA globális rendőri, lokális lázadásokat kezelő stratégiája) és a fellazítás taktikai eszközeként tekintenek rájuk, mint a vizuális kultúra részére. Éppen munkahelyemen, a Budapest Galériában került bemutatásra 2015 őszén egy olyan kiállítás (Képzelt közösségek, magánképzetek – Privát nacionalizmus Budapest címmel, egy nemzetközi vándorkiállítás hazai állomásaként, többek között az Erste Bank Alapítványának támogatásával) amely az ún. nacionalizmus – tanulmányok (nationalism studies) gondolatkörét aknázza ki a nemzeti közösség fogalmának tudományosan levezetett, megokolt lebontásának és megsemmisítésének céljából. Féleértés ne essék, nem azért taglaltam témám, vagyis az építészet- és művészetelmélet politikai vonatkozásait, mintha a kultúrpolitika mezején kívánnék babérokra törni, hanem mert legalább vázlatosan jellemezni kívántam azt a globális művészeti és művészetelméleti közeget, amelyben az MMA létezik.
Akadémiánk alapszabálya a következő bevezető mondattal kezdődik: „A nemzet kötelessége, hogy az Alaptörvény szellemiségével és rendelkezéseivel összhangban, visszatérve az európai akadémiai eszméhez – a kulturális értékek védelme és gyarapítása, a művészeti és történeti hagyományok megőrzése, a magas színvonalú művészi alkotómunka közösségi feltételeinek megerősítése, az alkotómunka szabadságának védelme, a magyar művészeti élet kimagasló teljesítményt nyújtó képviselőinek személyes megbecsülése céljából – létrehozza a köztestületként működő Magyar Művészeti Akadémiát.” Érthető módon tehát a nemzet, a magyarság és a minőség szempontjai dominálnak a létrehozó szándékában. Ezt kell érvényesítenünk a művészetelméleti és az építészetelméleti kutatásainkban is.
Az MMKI tanácsadói testületének ülésén készült dokumentum így fogalmaz: „1.2) A kutatás iránya a jelentől a régmúlt irányába tartson Az Intézet által felölelt történelmi időtávlat kiemelten a jelenre, azaz a kortárs művészeti életre koncentrálódik, ami visszanyúl az 1940-es évekig. Ennek az alaptézisnek a megjelölésén túl az időfaktornak azonban a kutatásokat belülről is át kell hatnia. Ez azt jelenti, hogy az egyes kutatások iránya mindig a jelen körülményeket vizsgálja, s amennyiben szükséges, a jelenből kiindulva halad a régmúlt irányába – ellentétben a művészettörténeti jellegű elemzések tendenciáival.
1.3) A magyar művészet egyedi vonásainak feltárása Az Intézet, profiljából eredően, nem az egyetemes művészet vizsgálatával foglalkozó tudományos és szellemi bázis, hanem kimondottan a magyar művészet filozófiai és társadalomtudományi szempontú kutatásának letéteményese. Ez azonban magában foglalja
3
azt az elvárást is, amely a magyar művészetet az egyetemes kultúrában elhelyezve értelmezi, kiemelve a magyar művészet egyedi vonásai körvonalainak megrajzolását.”
A kutatás időbeli hatóköréről Főtitkár Úrral és Igazgató Úrral folytatott beszélgetések során a mai mesterek mestereinek mesterei kora körvonalazódott, mint legrégibb korszak a kutatás számára. Kiragadott építészeti példával élve Bán Ferenc mestere Plesz Antal, aki Nyíri István és Lauber László irodájában kezdte pályáját, akik az 1940-es években már befutott építészek voltak.
A jelenre figyelő művészetelemzés ugyanakkor „performatív”stratégiát igényel, vagyis az MMKI tevékenységét egy átlagos bölcsészettudományi elméleti intézetnél (amely rendszerint a kutatószobák és könyvtárak csöndjében dolgozik) sokkal nyitottabban kell, hogy végezze. Ez a közönségkapcsolati munka fontosságát hozza magával: ki kell dolgozni az MMKI kommunikációs stratégiáját és közönségkapcsolati rendszerét is.
Figyelemmel kell lennünk a kormány új nemzeti építészetpolitikájára, amelyben többek között ezt olvassuk: „Tudományos építészeti kutatásra és nemzeti fejlesztési stratégiára, valamint kísérleti építészeti programokra van szükség. Ehhez meg kell teremteni az építészeti kutatás háttérintézményrendszerét, mely segítené az épített környezettel kapcsolatos fejlesztési programok kidolgozását, az európai fejlesztési célok hazai megvalósulását és a hazai célokkal való összehangolását, valamint a jogalkotást és a szakma gyakorlását. Különösen fontos a fenntarthatóság folyamatos kutatása az építőanyag-
és
energiafelhasználás
területén.
A
tájhasználat,
a
településfejlesztés
és
településrendezés, valamint a közösségek alakulásának figyelembevételével erősíteni kell az ember és épített környezete kapcsolatának szociológiai kutatásait, beleértve a folyamatos jövőkutatást is.”
Javaslom Molnár Tamás ellenforradalom-fogalma5 értelmében az építészetet, mint a társadalom megtartó tevékenységét vizsgálni – nem puszta technológiai tevékenységet vagy politikaihatalmi eszközt, hanem a hagyomány letéteményesét, nemzeti kulturális örökségünk egyik leglényegesebb összetevőjét.
Az építészetelméleti kutatási programokról
Különlegessége az építészetelméleti gondolkodásnak, hogy bár természetesen filozófusok, esztéták és művészettörténészek is kiterjedten foglalkoznak a témával, az elméleti szövegek szerzői túlnyomórészt építészek. Különösen igaz ez a megállapítás, ha az utóbbi fél évszázad teóriáját 4
vizsgáljuk. Persze a képzőművészetben is végbement egy folyamat, azaz a konceptuális művészet kialakulása, melynek során a filozófia „kisemmizte” a művészetet (A. C. Danto), s így ma képzőművészek is foglalkoznak teóriával, sőt gyakran maguk a művek elméleti állásfoglalásokra korlátozódnak, az építészetelmélet esetében mégsem erről van szó. A klasszikus építészeti gondolkodás lassú ellehetetlenülése a tizenkilencedik század folyamán kezdődött, amit az építész és a mérnök szerepének különválása okozott és kísért, s ez egyre újabb teóriákat szült párhuzamosan azzal, hogy folyamatosan keletkeztek az újabb, soha nem látott építészeti feladatok. Ilyenek voltak elsősorban a közlekedési infrastruktúra hálózatai, a vasutak és közutak, az ipari, mezőgazdasági és közlekedési
létesítmények,
könyvtárak,
sportépületek,
kórházak
megtervezése,
amely
a
tömegtermelés mellett az ipari esztétika megszületését eredményezte. Az építészek által kidolgozott elméletek rendszerint azzal a céllal íródnak, hogy iránymutatásul szolgáljanak a tervezési tevékenységhez, vagyis operatív stratégiákról van szó. Az esztétika és a filozófia felől érkező, szakmán kívüli elemző tágabb perspektívát tud fölvenni, és a szakmagyakorlás érdekviszonyai sem befolyásolják gondolkodását. Az MMKI építészetelméleti kutatási programjának ily módon kettős igényt kell kielégítenie. Szellemi muníciót szolgáltatni a magyar építésztársadalom számára a tervezési feladatok átgondolását segítendő, és külső elemzőként a kvalitásos magyar építészet megismertetését szolgálni.
Amennyiben az MMKI tevékenysége kronológiailag a jelentől a múlt felé halad, akkor pontosan abban az időszakban mozog, amelynek legfőbb művészeti és művészetelméleti fejleménye a történelem megszűnése, a bevezetőben említett posthistoire kora. Ezzel éppen a XX. század közepétől napjainkig terjedő időszakról beszélek, amely a modernizmus végét, a posztmodern léthelyzet kialakulását jelentette.
A fentebb vázolt általános és globális művészetelméleti trendek természetesen az építészetelméletet sem hagyták érintetlenül, sőt, tekintettel az építészet közvetlen anyagi és gazdasági kitettségére, technikai jellegére, ha lehet még inkább meghatározták. Csak röviden utalnék rá, hogy Le Corbusier 1923-as Új építészet felé c. könyve óta, amelynek zárómondata az elhíresült „Építészet vagy forradalom.” szlogen, a nyugati ipari, majd a posztindusztriális társadalmak modern építészetelmélete elválaszthatatlanul fonódott össze a baloldali társadalomjobbító eszmékkel és hatalmi ideológiákkal. A modern építészet nemzetközi szervezete, a CIAM vezetését már 1928-as megalakulásakor a sztálini Szovjetunióval szimpatizáló építészek ragadták magukhoz, s ez így is maradt harmincéves fennállásának végéig. A második világháború utáni időszakban, Európában már akut módon jelentkeztek az ipari és iparosodó országok városaiban a modern építészet és az automobilizáció városromboló
hatásai,
ami
az
építészet
humanizálásnak
jelszavával
indított
sorozatos
reformtörekvéseket eredményezett. Ugyanezen jelszó már a század első felében is felmerült, jelezvén, 5
hogy a modern építészet az ember fizikai igényein túli szellemi, társadalmi és történelmi elvárásait nem tudja teljesíteni. Az 1960-70-es évekre a modernitás válsága nyilvánvalóvá vált, s az új gondolatrendszer, a posztmodern kor eszméje sajátos módon éppen az építészetben jelentkezett először. Ez az időszak a miáltalunk itt és most kortársnak nevezett periódus közvetlen előzménye, tehát az ezzel való foglalkozás elkerülhetetlen. A magyar posztmodern építészet a kádári rendszer utolsó évtizedében alakult ki, és feldolgozása még teljes egészében az építészettörténeti- és elméleti szakma előtt álló feladat. Az MMKI építészetelméleti programjának egyik főiránya lehet a posztmodernitás magyar sajátosságainak vizsgálata.
Korunk építészete az ipari forradalom és a kapitalizmus építészete. (Az ún. szocialista országok építészetét az államszocializmus, mint az államkapitalizmus sajátos változata felfogás szerint ugyanoda sorolom.) Az euro-atlanti régió kapitalista országainak és a manapság kapitalizálódó kelet-ázsiai és délamerikai országoknak, tehát immár a Földnek legjellemzőbb építészeti-városépítészeti jelensége a nagyvárosok minden eddigi képzeletet és mértéket felülmúló gyors és gigantikus növekedése. Így a kortárs építészetelmélet központi kérdése éppen ezért az urbanisztikai problematikája. Nem véletlenül köti az építészettörténet- és elmélet a posztmodern építészet születését egy Egyesült Államokbeli lakótelep, a Saint Louis-i Pruitt Igoe erkölcsileg és fizikailag elhasználódott nagypaneles technológiával épült lakótömbjeinek 1972. július 15-én kezdődött felrobbantásához. A modern építészet tervezett városai egyetlen országban sem tudták megközelíteni a nőtt városok építészeti színvonalát illetve az azok által nyújtott életminőséget, környezeti kvalitást. A vidék lassú, de szándékolt és folyamatos elnéptelenedése, a városok kiterjedése és sűrűsödése, az építés iparosítása, a központosított gazdaságirányítás Magyarországon (is) katasztrofális hatásokkal járt a második világháború után időszak erőltetett iparosításával karöltve. A Szovjetunió által Magyarországra kényszerített döntés a szovjet nagypaneles házgyári technológia használatáról alapvetően változtatta meg városaink arculatát. Az építészet válasza: a Csete György (MMA) vezette Pécs Csoport próbálta meg először „humanizálni” a panelt, azaz úgy átalakítani a házgyári panel termelést, hogy emberibb lakásalaprajzokat lehessen tervezni, de a hatalom néhány esztendő leforgása alatt felszámolta a már akkor nemzetközileg értékelt csoportot. Csetéék az anyanyelvként értelmezett magyar élő építészet megteremtését tűzték ki célul, s a paksi lakótelep ún. tulipános házainak tervezése volt elméletük első gyakorlati alkalmazása. Éppen az a Jonathan Glancey írt róluk először az Architectural Rewiev-ban 1986-ban, aki a Makovecz Imre 80. születésnapjának tiszteletére rendezett konferencián is előadást tartott tavaly november 23-án.
6
Az iparosított építészet formai zavarossága és elszegényedése, a hagyományos építészeti formálás ellehetetlenülése szülte Janáky István és Reimholz Péter elméleti és gyakorlati válaszát az 1970-80-as évtizedek építészeti problémáira, a holland strukturalizmust elveinek átvételével.
Az 1980-as években alakult ki Magyarországon a kontextualista, vagy másként regionalista válasz a túlközpontosított államszocialista gazdaság torz építési igényeinek következtében elterjedt építészeti tévedésekre, a lokális igényeket figyelmen kívül hagyó, a meglévő, hagyományos városszerkezetet romboló urbanisztikai szemlélet ellenében. Ez a felfogás, amely nemzetközileg kritikai regionalizmus néven vált ismertté Kenneth Frampton amerikai építészetteoretikus munkássága nyomán, Magyarországon főként, de nem kizárólag, a Miskolci Építész Műhely alkotóihoz köthető. Tanulságos, hogy közülük négyen is az MMA tagjai: Bodonyi Csaba, Ferencz István, Golda János és Rudolf Mihály. Amint akadémiai székfoglalómban is kifejtettem: „Frampton építészetelmélete, elmélete filozófiai megalapozású, Heideggertől, Hanna Arendttől és Christian Norberg-Schulztól eredően az építészeti fenomenológia módszerével próbálja meg a modern építészetet értelmezni. A kritikai jelzőt azért is használhatja, mert a modernista avantgárddal szembeni, azzal párhuzamos építészettörténet megírására törekszik. Olyan építészettörténetre, amelynek főszereplői nem a helyet és a jelenlétet megszüntető épületek és építészek, hanem éppen ezek játsszák benne a főszerepet. Magam is fontosnak látom, hogy adott esetben a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutató Intézetében számba vegyük, rendszerezzük és történeti vonallá állítsuk össze a magyar építészet történetének ilyen szemléletű alkotóit és épületeit a XIX-XX. század fordulójától napjainkig terjedő időben. Frampton Arendtől átvett fogalompárosa a munka két fogalmát különbözteti meg: a labour és a work fogalmait. A labour a létfenntartást megteremtő tevékenység, a work pedig az emberi alkotás. „Ma a civilizáció egyre inkább afelé tart, hogy eszközök és célok végtelen láncolatává bonyolódjon, mint Hannah Arendt mondja: ’az eszköz céllá változott; a hasznosság mint legfőbb értelem értelmetlenséget szül.”6 Bodonyi Csaba fogalmazta meg a miskolci csoportot illetően, hogy módszerük jellemzői közül „Az egyik, hogy számunkra az első számú feladatot a környezet ’megfejtése’ jelenti történeti, térbeli értelemben, szociális összefüggéseiben, építészeti részleteiben. Megfejteni a térbeliségét, strukturális összetevőit, sajátos építészeti hagyományait, történeti összefüggéseit, történetének és jelentésének sajátosságait.” Frampton az ún. kritikai építészetelmélet egyik utolsó képviselője, amennyiben az építészet immanens jellemzőjét keresi (és találja meg a tektonikában), s lokális-regionális kulturális értéket tulajdonít neki. Ma már részben a posztkritikai építészetszemlélet határozza meg az amerikai (ahová Frampton is tartozik) és az európai diskurzust is. Ez, ha eufemisztikusan akarjuk megnevezni, pragmatista szemléletet jelent, valójában azonban a konformizmushoz áll közelebb, az új művészeti és kulturális jelenségeket bedaráló XXI. századi globalizált kultúripar mindent áruvá tevő opportunizmusának álcázásaként. 7
Az utóbbi harminc év magyar építészeti gondolkodásának egyik legszélesebb vonulata a regionalizmus és az organikus építészet közös nagy áramlata. Csete György és a Pécs csoport nevét már említettem, de a fő szerep természetesen Makovecz Imréé és az ő építészeti és közösség-teremtő munkássága nyomán kialakuló tendenciáé. Úgy az imént említett regionalisták, mind Csete csoportja és maga Makovecz is élesen szemben álltak a technizált, karakterrel nem rendelkező épületeket produkáló, pusztán mérnöki feladatként vagy ingatlanfejlesztői tevékenységként értelmezett építészettel, a történelmet és az emlékezetet eltörlő településtervezéssel, és az egész építésiépítészeti
tervezési
tevékenység
emberi,
kultúrateremtő,
hagyományfolytató,
társadalmi
vonatkozásaira figyeltek. Céljuk a modernista funkcionalizmus meghaladása volt. Az építészetet alapvetően nem politikai kérdésnek tekintették, tehát nem voltak marxista szemléletűek. Nem az uralomhoz való viszony, hanem a társadalmi élet konkrét és szellemi kérdései foglalkoztatták őket. Tehát a ház funkcionalitása nem a merev modernista funkcionalizmust jelentette, hanem a célnak való értelmes megfelelést. A cél pedig nem pusztán a fizikai és tudományos értelemben vett működést, de az emberi lelki szükségletek kielégítését is magában foglalta. Ennyiben posztmodernek voltak, hiszen az emlékezethez és a történelemhez való viszony a posztmodern építészet alapkérdése.
Az MMKI egyik fő építészetelméleti kutatási iránya ezért – és az alábbiakban még árnyaltabban kifejtett okokból – a magyar organikus építészet, s ennek tág előzményei. A kartéziánus-indusztriálisinternacionalista modernizmus mellett a XIX. századtól Európa- és Amerika-szerte jelenlévő organicista, regionalista filozófiai, ökológiai és természetesen építészeti gondolkodásra utalnék itt, különös tekintettel Makovecz és köre esetében az antropozófiára és a gnoszticizmusra mint az organicitás, a hagyomány és a szellem sajátos felfogására. Makovecz maga számos alkalommal beszélt és írt gondolatvilágának Rudolf Steiner-i és Goethe-i gyökereiről, s évtizedekig támogatta a magyarországi antropozófiai tömörüléseket és részt vett bennük. Építészeti formálásának alapgondolata a metamorfózis elv és az archetípus e két gondolkodótól eredeztethető, anélkül, hogy ezzel Makovecz eredetisége csorbát szenvedne. Paolo Portoghesi Makovecz-könyvében így ír: „Valószínűleg Steinertől származik az a két formasablon is, amelyekből Makovecz építészeti alakzatainak alapjait vezette le: a Föld cselekvései és a Nap cselekvései.”7 Életműve önmagában is indokolja a külön kutatási program indítását, s emellett kiterjedt közösségépítő és társadalomszervező tevékenysége is jelentős mozzanata a magyar építészet legutóbbi évtizedeinek. Mint már utaltam rá, a szerves és regionális gondolat igen kiterjedt volt és ma is az a magyar építészetben. Ide tartozik Csete György és a Pécs csoport, köztük Jankovics Tibor (MMA), Dévényi Sándor (MMA) (az ő életművének feldolgozását is az MMKI kiemelt feladatának kell tekintem!), Makovecz Imre, Ekler Dezső (ex MMA), Nagy Tamás, Vincze László, Salamin Ferenc (MMA), Sáros László (MMA), Nagy Ervin (MMA), Turi Attila (MMA), Csernyus Lőrinc (MMA), Zsigmond László, Bogos Ernő (MMA), Kampis Miklós (MMA), Kerényi 8
József (MMA), tágabb értelemben a már szintén említett Bodonyi Csaba, Ferencz István, Golda János és Rudolf Mihály (mindannyian MMA-tagok), továbbá Cságoly Ferenc, Török Ferenc, Balázs Mihály, Turányi Gábor, (utóbbi három MMA-tag) és Anthony Gall is (MMA tiszteletbeli tagja). A szintén Makovecz-alapította Kós Károly Egyesülés és a Vándoriskola külön-külön kutatási program tárgyai lehetnek. Fontos lenne felfogásukban kimutatni a néphagyomány szerepét és megvizsgálni, hogy összefügg-e ez az építészeti fejlődés a nomád nemzedék koncepcióval, a folklorizmust kutatni a modern magyar képzőművészetben, amiről egyébként Keserü Katalin professzor asszonynak van jelentős kutatása.
A kutatás másik irányát minden bizonnyal a nemzetközi modernizmus 1956 utáni utóvirágzásának vizsgálata kell, hogy jelentse. Az 1948-ban hatalmi szóval és erőszakkal megszakított modern magyar építészet a skandináv modernista klasszicizmus álruhájában rejtőzködött a szocialista realizmus 1948-tól 1956-ig tartó regnálása idején, lásd Jánossy György, Szrogh György vagy Rimanóczy Gyula ilyen karakterű épületeit. Az 1956 után „olvadás” idején, a hosszú hatvanas éveknek nevezett időszakban azonban újra Gulyás Zoltán, Molnár Péter, Virág Csaba, Ivánka András, Pázmándi Margit és társaik munkásságában tovább élt a modern építészet.
A számítógépes szoftverek és az internet 1990-es évektől kezdődő elterjedése az építészeti tervezésre is jelentős hatást gyakorolt. Egyrészt a korábbi szerkezettervezési kapacitást gyakorlatilag a végtelenig kiterjesztette, amennyiben a computer számítókapacitása bármilyen formájú és bonyolultságú tartószerkezetet állékony, megvalósítható módon ki tud számolni, s ezzel megteremtette az ún. non-standard építészeti formálás lehetőségét. Lásd pl. Frank O. Gehry, Peter Eisenmann, vagy Zaha Hadid épületeit. Az adatgenerált építészetnek nevezett tervezési módszerrel pedig már emberi beavatkozás nélkül hozhatók létre épületformák. Mindez az építészet helytől és anyagtól független, globalizált, kommercializált, bolygószerte csereszabatos építészet kialakulásának (rém)képét vetíti előre. Magyarországon ezek a tendenciák nem jelentek meg.
Az építészet társadalmi meghatározottsága igényli a szociológiai megközelítést, ezért fontos, hogy az MMKI programjában ilyen irányú megközelítés is megjelenjen. Az MMA Művészetelméleti Tagozata éppen ezért támogatja ösztöndíjjal jelenleg is Vámos Dominika DLA építészettörténész szakmatörténeti kutatásait a huszadik század közepének magyar építészetéről.
Érdemes lesz történetileg pontosan, mester-tanítványi szálakon kimutatni a magyar századfordulótól Csetéig, Dévényiig és Makoveczig valamint tanítványaikig terjedő építészeti hagyományt. Ennek alapvetése Gerle János A magyar századfordulós építészet forrásai, irányzatai és 9
alakulása – szubjektív ábrázoláskísérlet című grafikus koncepciója. Itt kivételt tehetünk az 1940-es időhatár „szabálya” alól, hiszen fontos ennek az jelentős hagyománynak a visszavezetése.
Mivel a magyar műtárgy- és épületvagyon felmérése is az MMKI feladatai közé tartozik, alapvető és hosszú távú projektet igényel a modern magyar építészet (1867-től máig) Kárpát-medencei topográfiájának elkészítése, s ennek során is indokolt az időben visszalépés. Csernyus Lőrinc építész, művészetelméleti tagozati akadémikustársam javaslatára ennek formai kerete a Cordier-táblázat lehetne.
Oral history archívum létrehozását javaslom a kutatott mesterek életútinterjúinak és tervanyagának becsatornázására, együttműködésben az Építészeti Múzeummal. Mivel az MMA Alapszabálya csak kivételes esetben tartja kívánatosnak gyűjteményi anyagok befogadását az Akadémia tulajdonába vagy kezelésébe, a tervanyagokat a létesítendő Építészeti Múzeumnak célszerű átadni. Az oral history archívum létrehozása és működtetése ugyanakkor nem igényel nagy pénzügyi ráfordítást.
Külön programot célszerű indítani a kortárs építészet- és művészetelmélet alapszövegeinek, alapműveinek magyarra fordítására. Óriási hiányok vannak ezen a területen. De ezzel egyenrangú jelentőségű, ha nem még fontosabb a magyar építészekről születő kéziratok, könyvek, monográfiák idegen nyelvű megjelentetése, hasonlóan Paolo Portoghesi Makovecz-monográfiájához.
Nem szabad megfeledkezni az építészeti oktatás műhelyeivel való foglalkozásról sem. A BME Középülettervezési Tanszékén előbb Cságoly Ferenc, majd jelenleg Balázs Mihály (MMA) tanszékvezetői irányításával kultúrára, történelemre, lokalitásra, magyarságra érzékeny építészetoktatás folyik.
Csernyus Lőrinc javaslata kiválóan alátámasztja a művészeti nevelés építészeti-környezeti ága kutatásának fontosságát. Ő közreműködött abban, hogy a kormány is foglalkozik az építészetikörnyezeti oktatás elősegítésével.
Végül meg kell említenem, hogy fontosnak tartom az odafigyelést a Baán László égisze alatt létrehozni tervezett új Művészetelméleti Intézet tevékenységére is.
Az MMKI kutatási programjainak célját a már idézett tanácsadó testületi dokumentum így fogalmazza meg: 10
„3.1.1. Nemzeti öntudat kialakítása Alapvető jelentőségű cél a magyar társadalom mind egyéni, mind közösségi szintű szellemi, kulturális formálása, ami egy pozitív értelemben vett erős nemzeti öntudat kialakításának alapköve lehet. Ennek eszközét nem csupán a művészeti, művészetelméleti irányok adják, hanem ennek hangsúlyosan magyar szempontú megközelítése, értelmezése.” Az eddig kifejtettek jól alátámasztják a magyar nemzeti öntudat erősítésének szándékát, alkalmasak a valóságos önbecsülés kialakítására.
Az MMA és az MMKI viszonyának egyes vonatkozásairól
Az MMKI építészeti kutatási koncepciójának végiggondolásakor világosan kell látnunk az intézményt létrehozó Magyar Művészeti Akadémia helyzetét az MMKI vonatkozásában és le kell vonnunk belőle a következtetéseket. Nevezetesen arra gondolok, hogy az MMA és az MMKI egészének szellemiségében, és különösen az építészetelméleti kutatás tekintetében meghatározó jelentőségű a tény, hogy az MMA jogelődjének alapítója és elnöke Makovecz Imre, ahogyan az MMA Alapszabálya VI. fejezet 59. §-a rögzíti: „Az MMA alapító elnöke, örökös tiszteletbeli elnöke néhai Makovecz Imre.” A korábbiakban mondottakkal összhangban újra fölhívnám a figyelmet, hogy szellemi örökségének gondozása, kutatása, elemzése, s talán nem is kell ezek után hozzá tennem, értem mindezt különösen az építészetelmélet vonatkozásában, az MMA MMKI kiemelt kötelessége és feladata. A megvalósítás legfontosabb mozzanata a Makovecz Imre Alapítvánnyal való szoros együttműködés. Szerencsés körülmény, hogy az MMA Művészetelméleti Tagozatának tagja Csernyus Lőrinc építész, Makovecz egyik legrégebbi és legközvetlenebb munkatársa, az Alapítvány kuratóriumának tagja. Mint ismeretes, a napokban jelent meg a Magyar Közlönyben a legújabb kormányhatározat, amely számos intézkedést tartalmaz az építész hagyatékának gondozásáról és főképpen az ehhez szükséges állami szerepvállalásról. Mindebben az MMKI építészetelméleti programjának is fontos szerepet kell vállalnia. A kormányhatározat a következő teendőket tartalmazza e tekintetben: 1. A Városkúti úti műteremháza Makovecz Imre Emlékközponttá alakítása 2. Makovecz Imre hagyatékáról való gondoskodás, és életművének a jövő nemzedékkel való megismertetését 3. A Makovecz Imre Alapítvány működésében való állami szerepvállalás; 4. A Makovecz-életmű felvétele a Magyar Értéktárba; 5. Az építész egyes alkotásainak műemlékké nyilvánítása;
11
6. Oktatási segédanyag készítése Makovecz Imre településfejlesztési-épülettervezési modelljének minél szélesebb körű alkalmazása érdekében a közművelődési szakemberképzés keretében alkalmazható oktatási segédanyag elkészítése, az abban foglaltak gyakorlati elsajátítását biztosító szakmai gyakorlat rendszerének működtetése; 7. Makovecz Imre nem, vagy funkcionálisan nem megvalósítható műveinek 3D-ben való fotorealisztikus digitális feldolgozása, terjesztése; 8. Munkacsoport létrehozása a Makovecz Imre Pályázati Alap elindítására; 9. A Makovecz Imre alkotásairól korábban megrendezett kiállítások egységes katalógusban való összefoglalása, valamint az építész munkásságát, teljes életművét bemutató reprezentatív kiállítás létrehozása;
A felsorolt feladatok közül az MMKI haszonnal tud közreműködni a második, az ötödik, a nyolcadik és a kilencedik pont megvalósításában.
A magyar szerves építészet az elsők között foglalkozott az ember és a természet építészeti vonatkozásokban is megragadható ökológiai viszonyrendszerével, ezért tehát az ökológiai problematika is megjeleníthető a kutatásokban.
Az MMKI és az MMA viszonyának másik alapkérdése az akadémikus-művészek és az elméleti intézet kutatásainak kapcsolata. Az említett tanácsadó testületi dokumentum erről így ír: „Érdemes megteremteni egy olyan artikulációs folyamatot, amely megfelelő fórumot és lehetőséget biztosít az akadémikusok közösségének is az Intézettel összefüggő párbeszédre.” Valóban, magam is kiemelten fontos feladatnak tartom a kommunikációs fórum megteremtését, ugyanakkor engedtessék meg, hogy a Budapest Galéria kiállításrendezőjeként, illetve a Római Magyar Akadémia művészeti titkáraként a művészekkel való együttműködésben eltöltött három évtized tapasztalataira hivatkozva rámutassak, a művészek általában természetesnek tekintik, ha az intézet az ő munkásságukkal foglalkozik. Ezért így foglalnám össze a követendő alapelvet: az MMA a művészeké, az MMKI az elméleti szakembereké, vagyis az intézet alapfeladata nem automatikusan és kizárólag az akadémikus-művészek tevékenységével való foglalkozás.
12
1
Magyarul Arnold Gehlen, Kor-képek, Budapest, Gondolat, 1987 Idézi Hans Belting, A művészettörténet vége c. kötetének A modernség és a jelen a posthistoire-ban című fejezetében, 264. 3 Uo. 265. 4 Nicholas Mirzoeff, War is Culture: Global Counterinsurgency, Visuality, and the Petraeus Doctrine, PMLA (Publications of the Modern Language Association of America) 124(5): 1737-1746. 5 Molnár Tamás, Az ellenforradalom, Kairosz kiadó, Budapest, 6 Kenneth Frampton: Kritikai regionalizmus: az ellenállás építészetének hat pontja. In: A mérhető és a mérhetetlen. Építészeti írások a huszadik századból. szerk.: Kerékgyártó Béla. Typotex 2000 – H. Arendt, The Human Condition, Univ. of Chicago, 1958, 154. 7 Paolo Portoghesi, Makovecz, Makovecz Imre helye az európai kultúrában, MMA, Budapest, 2014, 7. 2
13
