TESTVÉREKNEK
AJÁNDÉK
TESTVÉREKTŐL
2012. KARÁCSONYÁN (Új folyam X. kötet) Elmélkedések, előadások, tanulmányok, beszámolók
TARTALOM I. Elmélkedések Csizovszki Zsóka: Ha Jézussal üldögélek…
3
Csizovszki Zsóka: „Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek…”
4
Bajnok Kristóf: „És ti kinek tartotok engem? … aztán lelkükre kötötte, hogy ne mondják el senkinek.”
4
Rihmer Károly: Isten ádventje
5
Horváth József: „Készítsétek az Úr útját…”
6
Ki nekem Jézus? – lelkigyakorlatos vallomások
8
II. Írások, előadások, tanulmányok Orbán Ágnes: Egy tradicionális buddhista gyakorlat keresztény szemmel
12
Orbán József: István és Márta
17
Venczel Feri: Nagyapó mesél
19
Horváth József: Öregszünk, de győzzük?
20
Gromon András: Jézus és a gyerekek
24
Gromon András: Jézus valláskritikája
28
III. Soproni tudósítónk jelenti – Csizovszki Zsóka írásai
2
A „Vidám sajtgolyók”-tól a Jótékonysági Bazárig
42
100 x 1000 * A szeretet arcai
43
A törvények és az utolsó utáni lehetőségek
44
Élethosszig tartó tanulás
45
ELŐSZÓ Ez évi Karácsonyi Ajándékunk egyik „kötetébe” ismét egymást-gazdagítónak remélt írásokat gyűjtöttünk. Akad köztük nem egy, melyet kisebb-nagyobb körben már hallhattak, olvashattak a testvérek. És akad, amelyik csak most, ezzel a megjelenéssel „látja meg a napvilágot”. Szeretettel tesszük valamennyit a karácsonyfa alá, és hisszük: jut belőle öröm, vígasz, tanítás, intés az új esztendő bármely napjára! Legyenek ezek jó példák, amelyek előcsalogatják mások gondolatait, alkotásait is az asztalfiókokból vagy a számítógépekből. Fogadjuk meg Faragóné Bircsák Márti BNT-s előadásának alcímét: „Amit nem adunk tovább, tényleg ’megkukacosodik’…” 2012. adventjében
I. ELMÉLKEDÉSEK Csizovszki Zsóka: Ha Jézussal üldögélek… Ő pedig tanítás közben ezt mondta nekik: ,,Óvakodjatok az írástudóktól, akik szeretnek hosszú köntösökben járni, és a piacon a köszöntéseket fogadni! Az első helyeken ülnek a zsinagógákban, vendégségben pedig a főhelyeken. Felélik az özvegyek házait, és színleg nagyokat imádkoznak. Ezeket súlyosabban ítélik majd meg!' Jézus ezután leült a templomkincstárral szemben, és figyelte, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba: sok gazdag sokat dobott be. Aztán jött egy szegény özvegy, és bedobott két garast, ami egy negyedpénz. Akkor odahívta tanítványait, és azt mondta nekik: ,,Bizony, mondom nektek: ez a szegény özvegy többet adott mindazoknál, akik pénzt dobtak a kincstárba. Mert azok mind abból adtak, amiben bővelkedtek, ez pedig az ő szegénységéből bedobta mindenét, amije volt, egész megélhetését.' (Mk 12,38-44) Nekem van hosszú köntösöm. Írástudó is vagyok. A köszöntéseket is szívesen fogadom, nem csak a piacokon. A templomban semmi pénzért nem ülnék az utolsó sorba. Sőt, kedvelem az első sorokat. Vendégségben sem nagyon szoktam megvárni, míg az asztal végére ültetnek. Megtalálom a legjobb helyet. Néha el is gondolom, milyen lehet az ábrázatom, mikor lehajtott fejjel, színleg nagyokat imádkozom a templomban. Engem súlyosan ítélnek majd meg? Engem, súlyosan ítélnek majd meg! Pénztárcámból kemény ezreket fizetek telefon-, gáz-, víz-, internet-, szemétdíj és villanyszámlára. Jelentős összeggel biztosítom életemet. Ráadásul hatalmas devizaalapú kölcsön terheli bankszámlámat. Jó néhány ezrest a kipufogón keresztül eregetek a semmibe. Elherdálom negyed pénzem? Elherdálom negyed pénzem! Ha leülök Jézus mellé a templomkincstárral szemben, és figyelem, hogyan dob a tömeg pénzt a kincstárba, irigykedve látom a sok gazdagot, aki sokat dob be. De ha Jézussal ülök a templomkincstárral szemben, akkor könnyes szemmel hallgatom Jézus szavait a szegényasszony két fillérjéről. Jézussal ülök a templomkincstárral szemben? Ha a templomkincstárral szemben Jézussal ülök, akkor elgondolkodom azon, melyik számlát, mennyi összeggel akarom csökkenteni. Vagy azon, hogy bevásárlókocsimat milyen magasan töltöm meg a tejkenyér szintjéhez képest. De valószínű akkor azon is elgondolkodom, mekkora összeget szánok édességre, kávéra, cigarettára, márkás ruhára, cipőre, vagy közlekedésre. Az egész megélhetésem, háromszorosa annak, amiből egy volt tanítványunk él kisfiával. Végtelen egyszerűségben, egy szoba-konyha + fürdőszobás lakásban. Amikor van pénze hó elején, vesz Túró Rudit Gergőnek. Amikor nincs hó közepén már egy garasa sem, megelégszik a napi egyszeri étkezéssel, amit szociális alapon megkap. Hó végén meg már csak remélni tud az égi segítségben. Elgondolkozom néha az életén. Bizonytalanabb és labilisabb, mint az enyém? Az enyém, bizonytalanabb és labilisabb. Ha odaadnám házam, autóm, bankszámlám, maradna-e két garasom a továbbéléshez? Maradna két garasom a továbbéléshez! Ha Jézussal üldögélek… 3
Csizovszki Zsóka: "Amit pedig szóltok vagy cselekesztek, mind az Úr Jézus nevében tegyétek, hálát adva az Atya Istennek, őáltala.” (Kol 3,17) Ki képes erre? Ki kaphat felhatalmazást? Kinek is szól ez a mondat? Jól értem, hogy nagyon kemény szöveg ez? A név, kötelez – mondják. Ezek szerint a „keresztény” név is! Mert, hogy Jézus nevében tenni, az valami olyat jelent, hogy viselni magunkon ezt a nevet. De hol is? A Csizovszkiban? A Szabóban? Az Erzsébetben? Csizovszki – sajnos nem tudtam érdemben utánanézni, de van egy olyan érzésem, hogy ez a lengyel hangzású név, és a család, amely mögötte van, itt a XXI. században Ágfalván, gyermeki igyekezettel próbál ehhez a kötelezettségéhez igazodni, és tenni hol jobban, hol kevésbé, hogy méltó legyen a jézusi névrokonságra, majdan pedig a Jézus-azonosságra! Szabó – ősi magyar eredetű személynév, jelentése: szabó. Egyes források szerint a Honfoglalás korában élt egy szabó mester, aki e nevet viselte, tőle származik a Szabó család. Később ez a név családnévvé vált. Az én őseim valóban méltók voltak e névre, mert szabtak-varrtak. És legjobb tudásom szerint keresztényként, protestáltak néhány nem jézusi tett és szó ellen. Erzsébet: Ó csak idáig ne jutottam volna a névkötelezésben. Mert ez az igazi kötelék! Név jelentése ugyanis: Isten az én esküvésem. Itt van tehát a „jaj nekem”! Lehet más életet élni egy ilyen névvel, mint amilyet én élek!?... Elköteleztek, leköteleztek, megköteleztek. Itt vagyok tehát, és nem tehetek mást! Név elemzése: „Az Erzsébet név gyakorlatias gondolkodású, felelősségteljes, önálló személyiség kialakulását támogatja, aki nehezen viseli, ha megmondják neki, hogy mit tegyen, viszont tehetséges, rátermett vezető. Kész mások gondjain segíteni, de érdemes óvatosnak lennie, mert hajlamos arra, hogy túlságosan belefolyjon mások életébe. Fontos számára, hogy maga tartsa kézben a dolgait. Amikor a másokhoz vezető út a megértés és együttérzés, akkor nehezen találja meg a módját, hogy kifejezze magát.” – ezt nem én írtam, hanem egy névjelentés elemző. De én vagyok, az tuti. Hogy mit teszek az Úr Jézus nevében? Az biztos, hogy nem a „mindent”. Erre ugyanis képtelen vagyok. Még. De ha lesz időm és kitartásom, talán eljutok ennek a „minden” szónak az igazi jelentéséhez. És akkor nem lesz olyan pillanata az életemnek, amit ne az Úr Jézus, vagy Buddha, vagy Síva, vagy Mohhamed, vagy Jahve nevében tennék!
Bajnok Kristóf: ,,És ti kinek tartotok engem? […] aztán lelkükre kötötte, ne mondják el senkinek.” (Mk 8,29-30) Az elmélkedésem eredetileg arról szólt volna, hogy milyen gyerekes dolog is a messiásvárás. Hiszen voltaképpen arról van szó, hogy a problémámat nem saját magam akarom megoldani, hanem várok valakire, aki ezt megteszi helyettem, én meg olcsón megúszom, csak ki kell várni az időt. Aztán a tegnapi estém úgy alakult, hogy miután több mint egy órát ringattam (hiába) a fáradt, éhes és agyonszurkált Borót a kórházudvaron, már pont úgy vártam Orsi visszaérkezését, mint a messiást... Persze a párhuzam erősen sántít, mert a problémámat élet-halál esetben nyilván magam is meg tudtam volna oldani, mindenesetre eszembe juttatta, hogy igenis van olyan helyzet az életben, amikor az ember valaki mástól várja a megoldást. Jézus követőinek és a tanítványoknak a várakozásai leginkább politikai jellegűek voltak, és Péter is valószínűleg azért mondta Isten fiának Jézust, hogy biztassa őt: állítsa már végre helyre Izrael királyságát. (És persze a pozíciók kiosztásánál róla se feledkezzen meg.) Jézus nyilván nem ilyen értelemben Isten Fia, és lehet, hogy a válasza leginkább azt jelentette: Ne is gondolkozzatok erről! Azért én gondolkoztam tovább. Hiszen a Bokorban is időnként várunk Messiást: valakit, aki megmondja, mihez kezdjünk a „szabad” világban; valakit, aki után tömegesen megyünk kommunába; valakit, aki Gyurka bácsi helyébe lép. De lehet-e bármilyen messiás sikeres? Kérdés, hogy mit nevezünk sikernek. A világot nem válthatja meg, a földi Isten Országát nem hozhatja el anélkül, hogy varázsütésre meg ne fosztana bennünket az emberi mivoltunktól, a minket olykor bűnbe vivő szabadságunktól. Mert leszállhatna közénk csodajelek között maga az Isten Fia, a természetes reakciónk az lenne, hogy minél ügyesebben odafurakodhassunk hozzá, a többieknél többet kapjunk belőle, és végső soron befolyásolni tudjuk őt. Ennél sokkal jobban illeszkedik a szabadon szerető és szabad szeretetből élő Isten-képemhez az, hogy ő minden ember személyében a saját fiát és lányát küldi a többi emberhez. Mi mind messiások vagyunk. Éljünk hát eszerint, és lássuk meg az Isten Fiát magunkban, egymásban és mindenkiben. 4
Rihmer Károly: Isten ádventje Sok festőművészt megihletett a tékozló fiú története. Valóban, drámai fordulatokban bővelkedik. Az egyik művészt az a mélység ragadta meg, amibe a fiú esett, s a disznók vályúja mellett ábrázolja a lázadót. A másikat az atya megbocsátó szeretete nyűgözte le, s az atya karjaiba hullva, csókoktól elhalmozva mutatja a megtérő gyermeket. Mégis az a művész ragadta meg a legfontosabb pillanatot, aki a háza előtt várakozó atyát és a közelgő fiút az egymást felismerés pillanatában mutatja meg. Az atya erre várt, a fiú ettől félt. A fiú megtorpant: menjen-e közelebb, vagy elfusson? De az atya szemében az eltűnt aggodalom, fájdalom, keserűség helyébe megjelenik beteljesült várakozásának örömkönnye, s előre lendül fia felé, hogy átölelje. Istennek is van ádventje! Pedig mi azt hisszük, hogy nekünk kell Istenre várakozni. A Jelenések könyvében olvashatjuk: „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek: ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok és ő énvelem” (3,20). Hallatlan dolog! Nem más, az Isten áll a világ, az ember, az én szívem, életem ajtaja előtt. Asztalt terít számunkra, ételt ad, önmagát eteti meg a megtérésre, megigazulásra! A mi várakozásunk olyan, hogy Istentől várunk valamit: beteg vagyok – gyógyíts meg Istenem; elhagytak – tőled várom, hozd vissza őt; segíts, hogy jobb legyen ez meg az – a vállalatnál létszámleépítés van, a bank érvényesíti a jelzálogot, a daganat rosszindulatú. Vagy akár segíts, hogy győzzek bűneim felett! Ilyenkor teljesen elfelejtkezünk arról, hogy Isten is várhat valamit tőlünk. Az Ige tele van Isten igényeivel. Ilyenekkel: nem áldozatot akarok, hanem töredelmes szívet; békülj meg a te atyádfiával; légy szelídlelkű; tisztítsd meg szívedet a bűntől; szentek legyetek, mert én szent vagyok; járj a keskeny úton; légy a mennyei Atya gyermeke! Jézus így tudott imádkozni: Legyen meg a Te akaratod! Kereste és teljesítette Isten akaratát. Pál apostol így kiáltott fel az Úr felé a damaszkuszi úton: ”mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Ahelyett, hogy Isten késlekedése miatt csendes sértődöttségben élnénk, valljuk meg, mennyire kimaradt életünkből Isten felénk irányuló várakozásának felismerése és teljesítése. Bármennyire igyekeznénk is azonban Isten kéréseit, igényeit, kielégíteni, alig lenne több közünk őhozzá, mint mondjuk a Jézus-korabeli farizeusoknak. Isten mindenekelőtt és legfőképpen magát az embert várja, igényli, mint a példázatbeli atya a fiát. Az atyát nem elégítette volna ki a fiától kapott levél, ajándék, hír, mert a szeme előtt akarta látni, közelében akarta tudni, ismét szeretetközösségben akart vele élni. A tékozló fiú élete ott kezd ismét felfelé lendülni, amikor visszahelyezi magát atyja hatalmába. Ehhez pedig a fiú döntése kellett, az, hogy mély, egzisztenciális nyomorúságából elinduljon az elhagyott atyai ház felé! Három dolog bíztat bennünket, hogy bátran mehetünk Isten felé: Az első, hogy bár távol vagyunk is tőle, Isten "meglát". Azután, hogy "megesik rajta az ő szíve", azaz megkönyörült közelgő gyermekén. Végül, hogy “elébe szaladt”, hogy mihamarább keblére ölelhesse megtérő már-már elveszettnek hitt gyermekét! Jézusom! Eléd helyezem életem minden nyomorúságával, gyarlóságával együtt. Töredelmes szívvel, de szent vakmerőséggel indulok Feléd, mert tudom, az advent azt jelenti: jön, hozzám is jön az én Istenem! Eltelt közben több mint egy hét, s azóta már nem is úgy fogalmaznék, hogy Istennek is van adventje, hanem hogy csak Neki van! – amennyiben az advent várakozást jelent. Valószínűleg az ószövetségi Messiás-várás képe hagyományozódott át, - átgondolás nélkül. Hiszen mi értelme van az alábbi kijelentésnek: várom, hogy kinyissam a saját ajtómat… Ha Isten velünk van (ezt jelenti az Emmánuel név), köztünk, sőt bennünk van, akkor hogyan várhatunk rá? Isten vár arra, hogy ezt felismerjem és belevessem magam ölelésre tárt karjaiba! A készülés persze jó dolog. A hallatlan, szinte felfoghatatlan esemény, Isten megtestesülésének évenkénti megünneplése jó dolog. Ünneplőbe kell öltöztessem ilyenkor a szívemet, ahogy a róka is tanította a kis herceget: tudnom kell, mikor jössz. És talán nem is kell mindig a vályútól indulni… Köszönöm Uram, hogy Te türelmesen, kitárt karral várod készülődgetésemet, sőt elém sietsz. Segíts meghálálnom szeretetedet, mert Nélküled még ehhez is gyenge vagyok. Add kegyelmedet, hogy szeretetközösségben élhessek Veled!
5
Horváth József: „Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” (Mt 3,3) Mottó: Ki a betyár? Ki a szent? Magyarhonban ki a szent? Ha a Mérték tönkrement, Senki, semmi meg nem ment” (Mécs László: Bakonyi látomás) Kettő esztendeje jártam itt, Nőtincsen adventi gyertyagyújtáson. Akkor a „Hős útjáról” és a „Hiányzó hősökről” beszéltem. Buzdításként fogalmaztam meg, hogy az utat kell járnunk, mely egy szebb, egy jobb életre szóló kihívással indul és különféle próbákon át vezet, segítők közreműködésével, de végső soron egyedül megvívott harc után juttat a célba. Beszéltem arról, hogy napjainkban hiányoznak azok az emberek, akik mernek kilógni a sorból, mernek másként gondolkodni, szólni, és élni, mint a kortársak. Elég bátrak ahhoz, hogy áldozatot hozzanak másokért, akkor is, ha abból nekik semmilyen haszna nem származik. Erre a feladatra, mindennapokban a szeret megélés hősi útjára Jézus hív meg bennünket. Laci címet adott a mai elmélkedésnek: „Készítsétek az Úr Útját, tegyétek egyenessé ösvényeit.” Azt is kérte, hogy egy mondatban fogalmazzam meg, miért jött Jézus és ennek életünkre milyen következményei vannak. Az egy mondat: Jézus azért jött, hogy új értékrendet hozzon. Fejre állította a világot, legalábbis radikálisan átalakított gondolkodásmódot képviselt. Feladatunk az Ő tanítását, az általa képviselt mértéket egyre világosabban látni, beépíteni tetteinkbe, érzelem világunkba és tudatunkba. Magyarán: életünk feladata, hogy lassan, fokozatosan belülről formálódjunk át a jézusi mérték szerint, jézusi emberré. Mintha ezzel teljesítettem volna is a reám kirótt feladatot. Akár be is fejezhetném, mert csak a szavakat sokasítom. Vagy most már akár azt is elmondhatom, amit én szerettem volna. Nemrégiben olvastam Giovanni Papini: Krisztus története c. könyvét. Papini elismert íróként tért meg. A száz évvel ezelőtt, 600 oldalas könyvet írt Jézus életéről. A könyv így kezdődik Jézus istállóban született. Szabadjon egy rész idéznem a könyvből: „Jézus istállóban születet. Egy istálló, egy igazi istálló nem az a derűs, könnyed csarnok, amelyet a keresztény festők építenek Dávid Fiának, mintha szégyenkeznének azon, hogy az ő Istenük nyomorúságban és szennyben feküdt. Nem is az a gipsz istálló, amelyet a gipszfigura-készítők édeskés fantáziája álmodott a modern időkben. Nem az a kinyalt, csinos, bájosan színezett istálló, a tiszta és takaros jászollal, az átszellemült csacsival és a bánatos ökörrel és a tető felett lobogó szalagot tartó angyalokkal és a királyok palástos és a pásztorok csuklyás figuráival, amelyek a félszer két oldalán térdepelnek. Ez lehet a fiatal szerzetesek álma, a plébánosok fényűzése, a gyerekek játékszere, de valóban nem az az istálló, amelyben Jézus megszületett. Egy istálló, egy valóságos istálló az állatok háza, az állatok börtöne, amelyben az emberek dolgoznak. A régi országoknak, a szegény országoknak, Jézus országának szegényes istállója. Nem valami pilléres, oszlopos csarnok, nem is a mai gazdagok tudományosan berendezett fényes istállója, nem is a Karácsonyest csinos kis betlehemje. Az igazi istálló sötét. Piszkos, büdös, nem tiszta benne más csak a jászol. Ahová a gazda odakészíti a szénát, az abrakot. Ez a valóságos istálló volt első szobája annak, akinek sorsa volt, hogy felfalják az embernek nevezett bestiák. Nem véletlenül született Jézus jászolban. Nem roppant istálló-e talán a világ, amelyben az emberek falnak és rondítanak? Nem változtatják talán a legszebb, legtisztább, legistenibb dolgokat, valami pokoli alkímia révén ürülékké? Aztán végig nyújtóznak a trágyahegyeken s ezt úgy nevezik, hogy „az élet élvezése”!” Eddig az idézet. Mindezt száz esztendeje fogalmazta meg a szerző, s mintha azóta csak tovább romlott volna a Karácsony értelmezése, a Jézus születésére való emlékezés. A fogyasztói társadalom áthangolta a fény, a csillogás ünnepévé az ajándékozás ünnepévé. Ilyenkor összejön a család, az ember ajándékkal próbálja jóvátenni mindazon bűneit, amelyeket éppen a családdal szemben elkövetett, mert nem volt a családtagokra ideje. A mindennapi taposómalom, a bizonytalanság, kétkedés, talán a hajtás, a család költségeinek biztosítása miatt beárnyékolja a szeretet ünnepét.
6
Horváth Béla: Megváltó üzenet c. versében tovább viszi a gondolatot. A kettő ezer év alatt a mérték tönkre ment, a lényeg elveszett abból az üzenetből, amiért Jézus eljött. A helyébe valami nagyon más került! Részletek a versből: „Isten ma földre küldte minden sugarát. Az ég sötét, a föld világos Megjött az Irgalom a kárhozat fiához. A Szabadítót váró népnek szól a dal ma. Megkezdődött a föld megváltó forradalma. Mint otthontalan szegény, kinek lakása nics, Egy istállóba jött ide A mindent alkotó és mozgató Ige. Világ szegényei, ujjongó dalt kiáltsatok! Most jönnek a keresztény századok. Köszöntsd a Kisdedet Évának számkivetett nemzedéke! Világra született a Hit, Remény, a Szeretet s a Béke!... Az Új Városban elrendelte Ilona, Hogy Jézuskának legyen arany jászola. A Fő Templomba tették aranyból a jászlat, S megtépte köntösét a remete alázat. Ha nincs aranyból s megmarad, ami volt a szalma Még ma is állna a Kisded Birodalma. Szegényeké volt az a birodalom, Mert Betlehemben nem aranyból volt az alom. Szerencsés barbárok hordták széjjel az aranyat, És a jászolból a világon semmi sem maradt… Most jöjj ide, Jézusunk, Jöjj el, minket megtalálj, Szabadító nagy Király! Mióta megszülettél, nem volt egyetlen perc se, Hogy egyik nép a másikat szeresse. Maradt a világ, ami volt, csatatér, És ott veszett a lélek is nem csak a vér. Világra jött a Béke és a Szeretet, De a hatalom mindig vassal és vérrel fizetett. Mert a megváltó üzenetből nem maradt semmi már, Csak a villanyfüzérrel díszített áruház!”… A „Krisztus története” regény-részlet kicsit naturális, inkább azt mondanám, valóság-ízű! A vers meg szélsőséges, inkább azt mondanám, reálista. Mindössze azért voltak az idézetek, mert a lényegre szerettem volna fókuszálni. Hogy semmilyen külsőség ne terelhesse el a lényegről a figyelmet. Advent van! Tudom: buzdító gondolatokat kell megfogalmazni! „Készíteni kell az Úr útját!” Tudjuk, hogy Jézus már eljött. Születésére való emlékezésünk - újra meg újra - azt célozza, hogy egy kicsit mindig jobbak legyünk Azt mondjuk, hogy várjuk, hogy a lelkünkben megszülessen! A szívünkben, törekvéseink középpontjában kapjon helyet. Jézus idejében a jeruzsálemi templom volt a vallási élet középpontja. Szinte vallási ipar alakult ki ott, melyből a papok mellet még sokan jól megéltek. Valójában, mint egy bevásárló központ működött. Pénzváltók ültek asztaluknál, mert csak meghatározott pénznemben adhatták adományukat az emberek. Az áldozatbemutatáshoz szükséges állatokat, -a galambokat, a bikákat- csak itt szabadott megvenni. A templomban, az Isten házában minden a pénzről szólt. „Mellesleg” a főpap bemutatta az áldozatot, elégette az állat kevésbé fogyasztható részeit. A finom falatokból a templom szolgái részesedtek. Jézus mikor Jeruzsálembe ment, látván ezt a gyakorlatot, kizavarta a kereskedőket, pénzváltókat. Prófétai hévvel képviselte, hogy arra kell használni a templomot, amire való. Jézust várjuk a szívünkbe, lelkünk templomába, ki kell hát söpörnünk minden oda nem illőt! Rá kell döbbennünk, hogy mi az, amit nem jól csináltunk. Nem a Karácsony évenként megünneplése, nem az adventi készület a probléma. A lényeg elfedése, a lényeg tudatos, szándékos elferdítése. Az emberek figyelmének más irányba terelése.
7
A probléma az, hogy a készületünk belevész a külsőségekbe, az ajándék-vásárlásba, talán még az adventi koszorú is ott az asztalon, esetleg minden este meggyújtják a gyertyát is… aztán Karácsonykor, illetve után pár nappal megállapítjuk: „Hopp, mégsem változott semmi!” Most tehát ennek szeretnénk elébe menni, amikoris tudatosítjuk, hogy Jézus itt van! Velünk van! És szeretne a szívünkben, törekvésünk középpontjában mind nagyobb helyet elfoglalni. Tudjuk, hogy eszményt, mércét adott Ő elénk. Ezt az eszményt így nevezhetnénk, hogy dinamikus eszmény, hiszen nap-nap után növekednünk kell benne. Hogyan valósítható meg ez? Egy mesét mondanék a púpos királyfiról. Édesapja szomorú volt. Szerette volna, ha fia púp nélkül kerülhetne trónra. Hívott minden gyógyító mestereket, de hiába! Végül idegen országból érkezett valaki, aki vállalta, hogy „meggyógyítja” a fiút. Faragott egy szobrot a fiúról. És azt parancsolta, hogy a fiú naponta szemlélje ezt a róla készült, de púp nélküli szobrot. Hosszabb idő telt el, amikor a király udvarában lovagi tornát rendeztek. Egy ismeretlen dalia mindenkit legyőzött. A díj átadásakor az egykori púpos királyfit ismerhették fel benne. Ilyen egyszerű lenne, ha naponta vennénk a fáradságot, nem engednénk, hogy bármi is eltereljen. Szemlélnénk a jézusi eszményt: boldog a szegény, az egyszerű, az igazságot éhező és szomjazó, a nagylelkű, az irgalmas, a békességvágyó, a másokért mindenét feláldozó! Boldog az érdeknélküli szeretetben élő! És a mércét naponta emelnénk. Megtanulnánk a jelenben élni. Nem a múlton keseregni és a jövőbe révedni. Megtanulnánk, hogy hétköznapok gondjait nem engedhetjük túl közel magunkhoz, mert felőrölnek, kizsigerelnek. Megtanulnánk Isten faiként őszinte bizalommal élni. Megértenénk, hogy nem Istent kell igazítani életünkhöz, hanem életünket az Istenhez. „Ha Krisztus százszor is születne Betlehembe, elvesznél, he nem jönne el a szívedbe!” (A.Silesius) Segítene, ha egy klisét is ajánlanék? Látom Szomjazom
Akarok Jézussal akarom!
Bizony egy hitetlen világban, a folyamatos ellen szélben nehéz Jézus követőjének, kereszténynek lenni; mit ne mondjak a hétköznapok hősévé válni! Bárcsak az idei Advent a Jézus által hozott új értékrend szerinti életet alakítaná bennünk. Akkor Magyar honban egyértelmű lenne, ki a betyár? Ki a szent? Adja Isten, hogy szentek lehessünk!
Ki nekem Jézus? – lelkigyakorlatos vallomások Király Náci: Katolikus vallásba születtem bele, ahol folyamatosan Jézust, mint valóságos Isten és valóságos ember meghatározású történelmi személyiséget ismertem meg. Ebben a hitben átéltem a vele való misztikusnak mondható belső kapcsolatot, melyben a magam odaadottságának hangsúlyozásából szép és előre vivő belső élményeim voltak. Ez vitt el oda, hogy tudatosan keressem a Jézus Istenének, az Atyának szándékát velem kapcsolatban. Jó papi segítségekkel (Dombi) így mentem a teológiára. Gyurka bácsival és teológiájával való találkozás elindított a gondolkodásban való felnőtté válás útján. Jézushoz való kapcsolatomban ez jelentős kitágítást és új dimenziókat jelentett. 1./ Isten különleges küldöttje számunkra. Ez számomra az egyedülien megélt istenkapcsolatát, hihetetlen mély ősbizalmát Atyja iránt és az erre épülő hűségének megélését jelenti a maga által jónak látott úton. Tanítása ezért hiteles és általam igaznak tartott tanítás. 2./ Példakép. Tetteivel minta számomra abban, hogy hogyan kell nekem is élnem. Egyénisége és sajátos életvitele mindabban példaképpé teszi, melyben magam élek. Amiben eltér életünk /család, munkaviszony, történelmi helyzet, genetikai sajátosságok/ abba mentalitásával példa értékű, hogy magam megtalálhassam a számomra fontos megoldásokat itt és most. 3./ Tájékozódási fix pont. Jézusi tájékozódásúnak határozom meg a magam irányulását. Szellemi életem kutatási iránya. A kincset talált ember nyitottságával keresem a történeti Jézus valódi arcát / Bulányi, Gromon, Küng, Herbst…/ és minden elbizonytalanító meglátás ellenére az elbizonytalanodott régi meglátásaim helyébe igyekszem átvenni a jobbnak belátott Jézust-értelmezést. 4./ Menedék. Mindennapjaim kritikus helyzeteiben hozzá futok, és tőle számítok támaszra. Ő mit tenne, mit mondana, hogyan reagálna… mindez segít, hogy ne csapjanak össze felettem a hullámok. Jelentős önszugeráló mondatom: Jézus nem verhet át! Kapaszkodom az Ő Istenébe, úgy imádkozom az Atyához, mintha előttem és mellettem állna Jézus. Az évek súlya egyre jobban megtanít arra, hogy ha Ő nem lenne számomra, nagy bajban és nagyon kiszolgáltatottan kellene élni ezen a földön. 8
Balogh Laci: Erre a kérdésre - eddigi életem utóbbi két évét kivéve – egyértelmű, egyszerű volt a válaszom, nagyjából megegyezett azzal, amit a Katolikus Egyház tanít: a második isteni személy…. Ma inkább azt tartom valószínűnek, hogy Jézus egy rendkívül tiszta gondolkodású, életét az egy igaz Istennek szentelő ember, vallási zseni volt. Élete példája, tanítása ma is sok tekintetben mintaként szolgál számomra is. A róla szóló írások segítenek személyes közelségbe hozni a Teremtő Istent. Talán a személyét, tetteit kiszínezték, felnagyították mire az evangéliumokat lejegyezték, de az ember- Isten kapcsolatban így is nagyon sokat segít. A kép teljességéhez tartozik, hogy számomra az Istenhez találásnak nem egyedüli útja a Szentírás, Jézus, vagy a teológia. Az emberek által lejegyzett írások, és a teológusok tévedhetnek, de az Isten által teremtett természet, az élő és élettelen anyag harmóniája, törvényei nekem akkor is a Teremtőről beszélnek. Ezért a Jézusnak tulajdonított tanítást, értékrendet is a természet törvényeivel próbálom összevetni, és ha kiállják ezeket az összevetéseket, akkor tudom teljesen elfogadni. Ahhoz, hogy Jézus tudásban, jellemben, elhivatottságban rendkívüli magasságokba fejlődjön, az egyéni adottságain túl valószínű kellett az emberi, társadalmi, vallási környezet is. Az egyisten-hívő és messiásváró zsidó kultúra, a jó családi háttér és lehet, hogy a qumráni közösség is. Számomra ez is minta. Arra kell törekednünk, hogy az utánunk jövőknek hasonlóan hívő, elkötelezett közeget tudjunk kialakítani, hogy szülessenek, nevelkedjenek olyan karizmatikus emberek, akik jó irányba tudják vonzani a népünket és a világot. Csiky Lajcsi: A Szeretet-Isten megjelenése a Földön. Életemnek értelmet, célt, egységes látást biztosító Mester. A magát teljesen odaadó szeretetre példát adó, és engem is arra hívó Hős. Belső erőforrás, bajaimban menedék, tanácsadó. Apostoli munkára, a tőle tanultak továbbadására ösztönző Tanító. Hiszek isten-ember mivoltában, mely jelzi, hogy honnan jött, mégis kiüresítve magát egy lett velünk mindenben. Hiszem, hogy mindannyian Isten fiai lehetünk, ha hasonlóképpen cselekszünk, mint Ő, és vele egységben élünk. Sokszor távol érzem, amikor nem figyelek Rá, amikor elhanyagolom, mégis oly közel, amikor megszólítom, amikor kérdezem, s érzem, tudom, hogy bennem él, ha befogadom, s eszköze lehetek. Csikyné Edit: Régmúlt idők, mondhatnám, gyerekkorom titokzatos világa jut eszembe először a kérdés kapcsán. A látható – a láthatatlan, a felfoghatatlan – a felfogható, a sötétség – a fény, a meleg – a hideg, a szeretet, az öröm - a ridegség, az elutasítás. Mindezek kapcsán valami megérintettség részese lettem. Sok minden változott, alakult bennem, de tudatom mélyén talán még mindig „vágyom a régit”. Miközben „vágyom a régit”, tudatában vagyok annak, hogy valami újra kaptam meghívást. Ki nekem Jézus? Jézus számomra egyedülálló tolmácsolója, követe annak, szavaival és tetteivel, hogy épülhessen Isten Országa itt a földön. Általános és személyre szabott feladatokat hordoz számomra az Üzenet. Létra is, lépcső is a Szeretet Istenhez vezető úton. Számomra örökérvényű igazodási pont, mérce. Barát, testvér, tanító, gyógyító. Ember létünk szinte minden rezdülésére irányt mutató. Példaadó: szeretetben, belső elköteleződésben, tökéletességre törekvésben, önfeláldozásban, az Atyához való hűségben, megbocsátásban, ellenségszeretetben, szolgálatban… Reményt adó, szomjat oltó, éltető forrás is. Elénk élte azt az utat, amit végig kell járnunk, s egyértelmű útjelző táblákkal látta el, hogy emberi módon Istennek tetszően éljünk – s Isten rólunk alkotott álmát képesek legyünk megvalósítani.
9
Aczél Géza: Húsz éves koromig soha nem gondoltam arra, hogy Jézus számomra valamikor is jelenteni fog egy olyan személyt, akihez igazodni lehet majd, vagy felnézek rá, mint egy követendő példakép. Találkozásom testvéreken keresztül történt. Valószínű – hiszem -, hogy alkalmas személynek tartott a Teremtő, hogy érdemes vagyok nyitottságom által a megszólításra. Meghatározó személyek voltak azok, akik szinte kézen fogva vezettek Jézushoz. (Zeitlerék, Dombi Feri bácsi, Gyurka bácsi és utána testvérbarátaim, akinek a mai napig is nagyon sokat köszönhetek. Hogy számomra mit jelent Jézus, azt tőmondatokban tudom megfogalmazni, hogy ez által rövidebb legyek a megfogalmazásomban. Nos, Jézus számomra egy olyan etalon, amelyhez folyamatosan tudok igazodni, részben úgy, hogy gondolataim, szavaim és cselekedetemen keresztül a lelkiismeretem megszólal, és rögtön rávilágít, hogy jól, vagy rosszul gondolkoztam és cselekedtem. Így aztán Jézus számomra: A legközelebbi, mindig elérhető testvér, barát, aki a Teremtőhöz vezet. Aki, az igazság közvetítője. Aki súg. Aki mindig, minden körülmények között meghallgat. Aki végtelen türelmes velem szemben. Aki csendet akar bennem teremteni, hogy ráhangolódjak a Teremtőre. Aki a Teremtőn keresztül a Gondviselőm. Aki mindig akkor és úgy intézkedik a Gondviselőn keresztül, ahogyan a legjobb a számomra. Aki hálás, ha viszontszeretem. Aki megértő, és elfogadó. Aki megbocsátó. Aki a hullámvölgyekből is visszavezet az Útra. Akire mindig, minden körülmények között is számíthatok. Aki a szentíráson keresztül mindig üzen valamit az én számomra is. Aki akkor is ad, ha nem kérek. Aki megvilágosít az élet dolgaiban. Jézusom! Hiszem, hogy mindig is egy mérce vagy és leszel számomra, akihez mindig igazodni szeretnék. Ápold ezt a kapcsolatunkat és az élet nehézségein mindig vigyél keresztül, úgy hogy az ne viseljen meg. Elfogadó és megértő barátod szeretnék továbbra is lenni, aki soha semmilyen körülmények között sem tagad meg és nem dob sutba, más értéktelen dolgok láttán. Amen Aczélné Márti: Jézusról az emberektől, a hagyományból, a szentírásból és a bennem szóló Isten hangja által tudok. Kérdés; kinek, minek hiszek? Ma már mondhatom, hogy hónapok óta járatom a fejemben, (szívemben) a Róla szóló gondolatokat. Oldalakat írtam teli pro és kontra, kérdésekkel, gondolatokkal. A summázat egyelőre ez: 1. Jézus valóságos történelmi személy. 2. Olyan hatással volt az emberek millióira, mint még senki. (Ez lehet manipulálás is, de azt csak akkor lehet megtenni, ha van alapvető igény AZ EMBERBEN erre a gondolatra.) 3. Olyan életet ismerek meg a fent említett módokon, amely az egyedüli emberhez méltó, követendő. 4. Ezek a megismerési módok nem adnak lehetőséget a megtámadhatatlanságra, megkérdőjelezhetetlenségre. 5. Tárgyi tudásom nem elegendő ahhoz, hogy bárkivel vitába szálljak és „győzzek” Jézus személye felől. 6. Ha valaki elvenné tőlem a Jézus személyébe vetett hitemet, kihúzná a talajt a lábam alól, értelmét veszítené az életem. Több, mint én, Jobb, mint én, Segítő és követendő Nem tudom, hogy Isten-e, de mint aki nagyon közel áll Hozzá, Őt közvetíti nekem 10
Benyhe Zsuzsi: Jézus nekem az Isten ember-arca, a Mindenható földi vetülete. Ha Istenhez imádkozom, akkor a Teremtőhöz fordulok, az emberiség, a magyarok, valamilyen szociológiai alakulat alkotóját, létben tartóját és célját tekintem. Az anyagi és emberi természetben, a törvényekben meglapuló, felfedezhető, csodálni- és imádni való teljességet próbálom Istenben körbe-dadogni. Változhatatlan, visszavonhatatlan tekintély. Személy szerint én, emberként Jézust érzem közel magamhoz, aki tanító, példa és vigasztaló számomra. Megszólítható, követhető és szerethető. Isten olyan atyaságos – megfellebbezhetetlen felsőbbrendűség. Ha Jézust mondok, az emberies, meleg, baráti és közvetlen. Hisz voltak igazán emberi megnyilvánulásai a Biblia szerint. Társ, akit meg lehet szólítani minden helyzetben, kérdőre is lehet vonni, a kétkedésekkel szembesíteni. Ő megértő, mert közelebb van; nem Teremtőként, hanem társként ért meg engem is, hisz belebújt a bőrömbe. Akinek apró-cseprő gondjaimat kitálalom, és akiből tanácsot, erőt merítek.Nekem ő a személyes Isten – az Atya kicsit panteisztikus felsőbbség a dolgok mögött-mélyén. Én nem kétkedem Isten-ségében, mert annyira más és tökéletes, és az Sátán meg a gyarló ember és a küzdő egyház ténykedése dacára annyira tökéletes ember, amire csak Isten képes. Azt az emberi magatartást mutatta, tanította, élte elém, ahogy az emberi életet igazán érdemes élni – ami már egyenesen isteni. És mégis rám bízza, hogy elfogadom-e őt és milyen értelemben – Istenként vagy tökéletes emberként. Én a legigazabb emberként tekintek rá – aki már több az embernél… Mikloviczné Panni: Valóságos Isten és valóságos ember. Számomra mindkét oldala fontos! Fontos, hogy „olyan ember” legyen, amilyen én is vagyok, érzésekkel, vágyakkal, kísértésekkel, célokkal. Aki előttem és mellettem jár, aki elérhető és követhető számomra. Aki tanítást és életpéldát adott, aki igazodási mérce, de ugyanakkor kapaszkodó is. Aki testvérem, barátom, tanítóm, Mesterem. Fontos az is, hogy „több legyen” mint én, több legyen, mint ember, hogy – hitem szerint – a második isteni személy, az Atya szeretett Fia legyen. Aki tudja, látja, érti, amit én nem. Aki tudja honnan jött („Atyám házában sok hely van…), akinek élő kapcsolata van Atyjával, a szellemi világgal. Aki úgy tud segíteni nekem (és a világnak) ahogy ember nem, mert Ő a Krisztus, a Megváltó. Aki nemcsak az utat mutatja, de megadja hozzá az erőt is. Aki erősíti bennem a reményt, hogy Vele, Benne élve megvalósíthatom azt, amire megszülettem. Valóságos Isten és valóságos ember? – sok kérdőjelet hordoz magában, amit az én matematikus beállítottságú agyam meg akar fejteni. Mióta a fizika megtanított arra, hogy az anyag kettős, egymásnak ellentmondó, egymást kizáró természete létezik, az ilyen ellentmondásnak tűnő dolgok nem riasztanak el – de számomra elfogadható magyarázatot csak az ezoterikus megközelítésben találtam. Jézus – valóságos ember, akiben olyan tiszta lélek öltött testet, akinek ez volt az első és egyetlen testet öltése (nem úgy, mint nekünk, akik hordozzuk előző életeink karmikus vissza-hatásait - ő mentes volt minden bűntől). Sok generáción keresztül készítették elő a megszületését – erről szól a választott nép története – hogy alkalmas fizikai és étertest (= energiatest) hordozhassa ezt a tiszta lelket. Krisztus – valóságos Isten, a Szentháromságos Isten szeretet-megnyilvánulása az emberiség felé. Szellemi létező, aki nem született, és halhatatlan. A Jordán keresztelő alkalmával egyesült Jézussal, az emberrel, aki magába fogadta a Krisztus-szellemet, az Atya szeretett Fiát („ez az én szeretett Fiam…”). Három éven keresztül – Jézus Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. A kereszten hagyta el Krisztus Jézus testét („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?”) – hogy az egész emberiséggel egyesülve „velünk maradjon a világ végezetéig”. Számomra Jézus Krisztus több mint tanító, próféta, igaz és Istennek odaadott ember. Számomra összekötő kapocs – létra – ég és föld között. Hiszem, hogy Rajta keresztül juthatok vissza igazi otthonomba, Atyám házába. Hiszem, hogyha félelmek, fenntartások és elvárások nélkül tudnék megnyílni Felé, akkor tapasztalhatnám és ismerném meg Őt igazán. Érzem a küszöböt, amit nem tudok (félek) átlépni (egyszer Vincze Józsi beszélt valami hasonlóról, amikor a relaxáció-meditáció során átlépett egy küszöböt, és minőségi változást tapasztalt). Amíg ez nem történik meg, addig is keresem az „arcát” magamban (egy Isten-arc van eltemetve bennem…), másokban, az evangéliumokban, a világban, a körülöttem történő eseményekben – mindenben.
11
Horváth Józsi: Mennyiszer tettem már fel magamnak, vagy tették fel nekem mások e kérdést! A válasz kicsit mindig ugyanaz és kicsit mégis más. Mint jómagam: ugyanaz vagyok, mégis más. Gyermekkorom Jézuskája a reggeli és esti imákban megszólított, akkor csak különös érzést adó „valami/Valaki”. Ministráláskor, szentáldozásban átélt „élmény”! Azután a pap, teológus tudata: megváltjuk a világot „ketten a Mesterrel”! Jézus a Megváltó! Személy szerint kiválasztott. Küldött. Barátom. Ő az Út, az Igazság és Élet.- tele teológiai és spirituális tartalmakkal. Társam. Velem van! Belékapaszkodva bármit… Pályamódosítás után: „valamit egyszer elhibáztam” (vers idézet!) „behozni nem tudom egy életen keresztül” – tudat! Jézus a nagy Tanító! Nem csak beszél, hatalma van mindazt meg is tenni, amit képvisel. Jézus a nagy Példakép, akit követnem kell,- itt és most aktualizálva az ő példáját. Jézus a Segítő, aki átlendít a mindennapok problémáin. (Mikor Istenemet/Jézusomat mondok, az Atyát és Jézust gondolom, külön nem tudatosítva a Fiút és a Lelket.) Jézus a Megbocsátó, elfogadja alázatos megbánásom, látja a szándékaim és sok gyengeségem. …és ma? Útmutató, a szeretet útját, mint egyetlen járhatót, megmutató járni segítő Mester! Ő régebben harcot hirdető és tüzet hozó, - ma megbocsátó és elfogadó! Korábban kemény és hajlíthatatlan, ma kezet nyújtó, felemelő! Ő, Aki mindig velem van, de leginkább a bajban, gondok közt ragadom meg. Tudom, hogy nem ”segédmotor”. Természetes, hogy „jól elvagyunk együtt”, tán ezt az együttlétet sűrűbben kellene tudatosítani!
II. ÍRÁSOK, ELŐADÁSOK, TANULMÁNYOK Orbán Ágnes: Egy tradicionális buddhista gyakorlat keresztény szemmel Az alábbiakban egy nem keresztény vallásos hagyományból származó gyakorlat segítségével szeretnék gondolatokat közvetíteni a szellemi transzformációról. Úgy gondolom, hogy hasznos és akár üdítő egy másik nézőpontból szemlélődni. Mindez vallásos életünk szempontjából újra ösztönző lehet és ezért lelkigyakorlatozási témának is alkalmas. Ez a másfajta nézőpont az, ahogy a keleti gondolkodás a szellemi utat, mint a tudat transzformációjának, ill. kiteljesedésének az útját szemléli. Alapgondolata, hogy egyetlen tényleges valóság létezik, ez pedig a tiszta, időtlen, korlátozásoktól mentes, végtelen Tudat. Ez a mi fogalmi rendünkbe igazítva megfeleltethető az Isten végtelen valóságának. Minden létező, teremtő és teremtett egységének. Ami mindent áthat. A baj ott kezdődik, hogy mi emberek a bűnbeesés óta önmagunkat, mint elszigetelt létezőt érzékeljük, az abszolút igazság helyett relatív igazságokat vallunk. Szent Pál mondja a szeretet himnuszban: most még megismerésünk és tudásunk is csak töredékes. Megkülönböztetéseket teszünk egymás között, az egységes teremtett világot két részre osztjuk: jóra és rosszra. A jónak minősítetthez ragaszkodni kezdünk, a rossznak minősítettet pedig elutasítjuk. Nap, mint nap ezekben a viszonyulásokban pörögve, ezt a kettéhasítottságot a tudatunkban egyre jobban megerősítjük. A vallási-szellemi út célja ebben az értelemben így érthető módon a tudat megosztottságának megszűntetése, és a visszatérés az egységbe és a teljességbe. A vizsgált gyakorlat neve: leborulás. Saját közegében, a tibeti buddhista hagyományban elsősorban, mint testi harmonizáló, energetizáló és tisztító gyakorlat ismert, amely így teremt testi – energetikai alapot a szellemi úton, a „szűk ösvényen” való elinduláshoz és biztos haladáshoz. Kibonthatók azonban a gyakorlat mélyebb jelentésrétegei is, amennyiben a gyakorlat mozdulati elemeihez, azokat szimbólumokként is értelmezve közelítünk. Keleten csinálják és nem magyarázgatják ezt a gyakorlatot.(sem) A keleti ember számára talán azért nincs erre szükség, mert ősi kulturális még élő hagyományai folytán egyszerre tud létezni egy tényleges és egy szimbolikus világban. Számára minden kép beszél, a hangok rezgései alakítják a világot, a mozdulatok önmagukban is gazdag tartalommal bíró üzenetek, amelyeket végzésük közben át is élnek. A tudatuk sokkal integráltabb állapotban van. A nyugati emberé viszont veszélyesen megosztott.
12
1
Az említett gyakorlatban a szellemi úton való haladás három fő momentuma ragadható meg. Három alapvető szakasz, amelyből minden igazi szellemi út felépül, az ösvényre lépéstől kezdve egészen a felszabadulásig. Ezek a következők: Első szakasz: Két karunkat megemeljük, majd két tenyerünket egymás felé fordítva, egymáshoz közelítve a szívünk előtt imádkozó tartásban összezárjuk. Szimbolikus értelemben a létezésünk horizontális síkján járunk, a megteendő utat tekintve pedig a szellemi útra lépés közvetlen előzményei, a felismerés, döntés, elindulás ideje és helye ez. Második szakasz: Összezárt tenyerünket a szívünk elől, függőlegesen mozgatva előbb a fejtetőnkre visszük, majd visszaindulva megérintjük vele a három erőközpontunkat. Keleti nyelven csakrákat, magyarul energiacsokrokat. Szimbolikus értelemben a létezésünk vertikális síkján járunk, és azon munkálkodunk, hogy életünk különböző viszonylatait munkába állítsuk a szellemi úton való előrejutás érdekében. Az említett viszonylatok: A transzcendenssel való kapcsolatunk; szimbolikus helye a fejtető. A mesterekkel való kapcsolatunk; szimbolikus helye a homlokunk közepe. A tanításokkal való kapcsolatunk; szimbolikus helye a száj-torok régió. A testvéri közösséghez való kapcsolatunk, helye a szív. Harmadik szakasz: kéztámasz segítségével teljes leborulást hajtunk végre. Hason fekve két tenyerünket most a tarkónkon megtámasztva összezárjuk, és függőleges irányba állítjuk. Szimbolikus értelemben létezésünk kiszabadult a tér és az idő kötelékéből. Az Istennek való teljes odaadással, a szellemi út végére érünk. A szellemi úton mindenki elindulhat, sőt előbb vagy utóbb, egyszer mindenkinek el kell indulnia, mert alapvető léttörvény az, hogy minden teremtmény, visszatér teremtőjéhez. Vallásos értelemben úgy mondjuk, emberi életünk célja és értelme, visszajutni az Istennel való szeretetközösségbe. Az Úr féltékenyen szeret bennünket. El akar szeretni minket a világtól. Ezért minden evilági dolgunknál fontosabb kell, hogy legyen számunkra, hogy megértsük életünk értelmét és Isten végső valóságát, hogy valójában el tudjunk indulni a hozzá vezető úton. A gyakorlat első szakaszában egyenesen megállunk, felemeljük a kezeinket és összetesszük őket a szívünk előtt. Szimbolikusan ez az e világban eltöltött életünket fejezi ki, a megtérés pillanatáig. Egészen odáig egyszerűen csak éljük a megszokott életünket, annak örömteli és fájdalmas időszakait. Sokan még vallásosak is vagyunk. Lehet, hogy lassan gyűlik bennünk az elégedetlenség érzés, vagy az unalom. Értelmetlennek, céltalannak érezzük az életünket. Aztán egyszer csak jön valaki, vagy történik valami, aminek a kapcsán rájövünk, hogy mi az ami hiányzik, hogyan teljesedhetne ki az életünk. Van úgy, hogy önmagunk vagy szeretteink szenvedése folytán jutunk el a változtatás szükségességének érzéséhez. Észrevehetjük azt is, hogy életünkben semmi sem állandó. Bármennyire is próbálunk ragaszkodni megszerzett javainkhoz, a veszteségek elkerülhetetlenek. Vágyaink, szándékaink, terveink kimenetele feltételekhez kötöttségük miatt bizonytalan. Szenvedélyek rabságában vergődünk, és egyre jobban vágyunk a szabadságra. Néha egy váratlan helyzet, betegség vagy gyász kapcsán erős kiszolgáltatottságot élünk át, és ezért minden másnál jobban vágyunk az állandóságra, a biztonságra és a bizonyosságra. Bármilyen élmény legyen is az, ami elindít a szellemi úton, erős kívánságot ébreszt bennünk. Most a gyakorlatban a szívünkre összpontosítunk, mert a döntő fordulat itt következik be. A fordulat a megtérés, a metanoia. A világhoz való viszony, a gondolkodásmód megváltoztatásának kezdete. Szellemi aktivitásunk mozgásiránya változik meg. Istentől eltávolodásból, Isten felé való újraközeledéssé változik. Mivel valójában tudati átalakulásról van szó, fontos hogy az indító élmény erőteljes legyen, majd további munka is történjen vele, különben a tudati működések gyorsan visszarendeződnek a jól megszokott mederbe, és az irányváltás nem lesz tartós. Ahogyan a gyakorlatban megállunk a szívünk előtt összetett kézzel, megérezhető a hasonlóság azzal a lelkiállapottal, amikor valamit vétünk a mindennapokban, és amikor szembesülünk vele, megtorpanunk, és magunkba szállunk. Ebből a perspektívából látható, hogy a megtérésről nemcsak egy egész élet viszonylatában, hanem napi szinten is gondolkodhatunk. A világias élet zajlásának helye a térben a horizontális dimenzió. Világias abban az értelemben, hogy az evilágnak élő, Istent számításba nem vevő. Az így élő ember tudatában elvesztette a kapcsolatot teremtőjével. Nem érzékeli létének centrumát, ami viszonyítási pontot adhatna neki. Tudata többnyire felszínes, csapongó, hajlamos pillanatnyi késztetéseit követni. Más szempontból kényszerekkel terhelt, beszűkült és merev. Az egy -én magára utalt, úgy érzi kemény harcok árán mindent magának kell 1
Pressing Lajos 1994-ben elhangzott előadása alapján
13
megteremtenie. De amikor rádöbben élete elhibázottságára, megáll. Szépen követhető ez a kezek szimbolikája mentén. A kéz tipikus működésmódja a megragadás. A világi ember tudatában - érthető módon az állandó, biztonsághiányból fakadó félelem miatt - ez a megragadó attitűd rendkívül hangsúlyos. Ez a megragadás köt bennünket nemcsak a dolgokhoz, de a dolgokról kialakított képzeteinkhez és illúzióinkhoz is. Amit megragadunk, ahhoz hozzá is tapadunk, és a kötés nagyon erőssé válik. A kezünkkel végzett másik jellegzetes tevékenység a küzdelem, az eltaszítás és távoltartás, ami szintén vélt biztonságunkat szolgálja. Amikor a két kezünket összetesszük, ezzel egyszersmind le is vesszük őket a dolgokról, a világról és az illúzióinkról. Megragadó és elutasító hozzáállásunkat az elengedés attitűdjével váltjuk fel. Abbahagyjuk a kapkodást, az állandó sürgölődést, kényszeres tevékenykedést. Hagyjuk, hogy a dolgok úgy legyenek, ahogyan vannak, ahogy Isten terve szerint valók. Visszaállítjuk Istenbe létünknek a centrumát. Tudati működésünk össze-szedettebé, szabadabbá, tisztábbá válik. Következményként még felszabadulnak mindazok az energiák is, amelyek a dolgokhoz való kötődésben, vagy a velük való küszködésben voltak megkötve. Ez a testben kiegyenesedő energetikailag összpontosító állapotnak a tudati megfelelője az éberség állapota. Gyakran halljuk a figyelmeztetést az evangéliumokból, hogy legyünk éberek. Hogy ne merüljön el a szívünk tobzódásban, részegségben, stb… mert amikor a tudat foglalt, az Istennel való találkozás nem jöhet létre. Talán ezért feltétele a szellemi úton való elindulásnak a megállás, elcsendesedés összpontosítás. Amikor a tudatunk összpontosított, középpontosított, vagyis éppen nincs nyakig belemerülve valamilyen aktuális érzelembe vagy gondolatba, amikor nem szétszóródott, akkor éberek vagyunk. Minden történésünkre és megélésünkre tisztábban látunk rá és azt is képesek vagyunk észrevenni. Azt, hogy mikor és hogyan kezdünk belegabalyodni különféle élethelyzeteinkbe. Ilyenkor visszavonjuk kezünket és tudatunkat a világról, már nem merülünk bele abba annyira önfeledten. A létrejött rálátásnyi távolságból inkább szemléljük és nem bonyolítjuk tovább világunkat, Visszalépve egyet elengedjük görcsös ragaszkodásunk tárgyait. Létrejön az a nyugalom és kiegyensúlyozottság, aminek a talaján ki tudunk emelkedni hétköznapi világunkból, és szert teszünk arra a távlatra, ahonnan meg tudjuk érteni az élet valódi természetét. A vallásos hagyományokban megjelenő sokféle szabályra is tekinthetünk úgy, hogy azok eredeti célja is az, hogy az evilágban élő ember tudati csapongásait megfékezze, és a középpontba való visszatérését megkönnyítse. E szabályok közül talán a legfontosabb az Igazság szüntelen keresése. Ez nem csupán annyit jelent, hogy ne hazudjunk. Az Igazság sokkal inkább egy tudatállapot. A Most - nak, a Jelen - nek, a Van - nak mély személyességben megélt állapota. Amikor Jézus azt mondja, hogy Én vagyok az Út az Igazság és az Élet, talán arról beszél, ahogyan Önmagát megéli. Furcsán hangzik, de a legvégső igazságok egyike, miszerint Istenben egy vagyok minden létezővel, talán pont egy mélyen megélt személyes élményben fog megmutatkozni. Addig pedig segíthet az, ha nem csapjuk be önmagunkat. Felszámoljuk meghasonlottságunkat, amikor mást érzünk, mást gondolunk, és mást cselekszünk, mert ezzel önmagunk és a körülöttünk élők tiszta létérzékelését is megzavarjuk. Visszatérünk a saját szívünkhöz, létünk középpontjába. Jelen vagyunk. A szellemi úton való igazi elindulás csak a saját középpontunkból lehetséges. Szellemi emberekként ki kell bogozódnunk a világból, meg kell változtatnunk az alapvető viszonyulásunkat irányában. Bár benne élünk és mozgunk, szellemileg mégis egyre függetlenebbé, szabadabbá kell tőle válnunk.(a tanítóvá válás feltétele is ez) A gyakorlat második szakaszában a mozgás iránya függőlegesre változik. Ez szép szimbolikus jele annak a változásnak, ami a tudatban is végbemegy. Érdeklődésünk középpontjában már nem az evilági vízszintes irányban mozgó létharcok állnak, hanem a tét immár az, hogyan tudjuk azt a szenttel való kapcsolatot, amit a középpontban való megállásunk okán találtunk meg, kimunkálni életünk különböző viszonylataiban. Fentről a szentet lehozni és beintegrálni a világba, ill. a világi tapasztalatokat megtisztítani a szentség fényében. Az élet eseményei így szellemi eseményekké is válnak. Minden esemény, legyen az fájdalmas, vagy örömteli, az út részévé válik, és tanításként foghatjuk fel. Megszűnik a hétköznapi élet és a szellemi út elkülönülésének a problémája. Tudatunkban szellemi renddé transzformáljuk a világot. Nemes feladat, de meg kell dolgozni vele. A második szakasz a tisztításnak, a gyakorlásnak a fáradtságos útja. A tisztaságra kell törekedni testi, érzelmi szempontból és a gondolkodásunkat tekintve is. A keresztény misztikus iskolákban és az ősi vallásokban kialakult rendje van ennek. A tudati értelemben vett tisztaság fontosságára való utalást találunk Lukács evangéliumának az elején, amikor Keresztelő Jánosnak a Jézus munkáját előkészítő tevékenységéről olvasunk: ”Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el, ami görbe legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét”. És megjelenik hozzá a vízkeresztség is, mint a testi – lelki megtisztulás legszebb szimbóluma. A rejtélyesnek tűnő kép lehet egy tudattérkép. Az idézetben elhangzó konkrét munkálatok így utalhatnak a tudatban meglévő akadályok természetére, 14
amelyek az Istennel való egymásra találásunkat akadályozzák. Jelölhetnek olyan tudati tevékenységeket, amelyeknek valamiféle hiány lesz a következménye. Erre utal a völgy. A hegy és a halom pedig valamely tudati működésnek a túlzó volta miatt jön létre. A görbe út talán arra a lelki viselkedésünkre utal, amikor megtévesztjük és elvakítjuk önmagunkat, nem látjuk az Igazság tiszta egyenes útját. A göröngyök pedig lehetnek azok az állandó problémák, amelyek érzelmi- gondolati működésünk sajátosságai által léptennyomon kitermelődnek mindennapjaink során. Ebből jól látszik, mennyire fontos az önismeret, és a sokat hangoztatott tudatosság. Így eszközeink lehetnek ennél a tisztításnál a különböző önismereti technikák, amelyekkel feltérképezhetjük lelki – szellemi testi működésünknek a sajátosságait. A meditációs technikák is segítenek ebben, plussz még azt a többletet is megadják, hogy a meditáció központosított éber tudatállapotában a nem kívánt zavaró érzelmeink és késztetéseink uralását is kézbe tudjuk venni. Lehet, hogy furcsán hangzik, de az önzetlen jócselekedetek gyakorlása is értelmezhető tudattisztító gyakorlatként. Az önzetlen jócselekedetek azok, amelyek a tudatunkban a másoktól való különállóságunknak a képzetét gyengítik, és egységtudatunkat erősítik. Az adás szelídség és szolgálat gyakorlása szintén tekinthető így is. Ehhez persze fontos, hogy mindezek gyakorlása ne a büszkeségünket táplálja, mert akkor pont az ellenkező hatást érjük el vele. A meditációs technikák máshogyan is szolgálják a tudat transzformációját. A meditáció mély állapotaiban, erős Istenélményekre is szert tehetünk. Ilyenkor pillanatokra bár, de teljes tudati tisztaság és szabadság áll be, ez az állapot megjegyződik és minden hasonló élményben egyre jobban megerősödik. Minden újabb ilyen Istenélmény remény arra, hogy a tudatunk nem áll teljesen vissza a szellemi úton való elindulás előtti állapotba, hogy biztosan haladhatunk az Isten felé vezető Úton. Vannak olyan körülmények is az életünkben, amelyekre fokozottabban érdemes odafigyelni, mert akár spontán meditáció is létrejöhet közöttük. A szabad természetben levés fölerősíti ezt a folyamatot. Mások eredeti művészeti alkotások kapcsán élik meg, hogy a szemlélés közben egyszerre csak mintha minden megállna, végtelen határtalan szabadság kezd érzékelhetővé válni. Néha sportolás, erőkifejtés után. A hegymászók bizonyosan ismerik ezt a „hegy”élményt. Nagy érzelmi vagy fizikai katasztrófák után a teljes kiüresedés állapotában is megtapasztalható. Vannak ezoterikus iskolák, amelyek azt vallják, hogy a személyes tragédiák a lélek végső ösztönző próbálkozásai a tudat felszabadítására, a megtérés kieszközlésére. Visszatérve a leborulás gyakorlatához: a második szakaszban járunk. Összetett kezünket a szívünk elől a fejtetőre visszük. Itt található az emberi testnek az az energiaközpontja, amely a transzcendenssel való kapcsolattartást irányítja. Ebben a testi – tudati pozícióban megerősíthető a végtelen Isten iránti bizalmunk és felajánlkozásunk. Amikor a gyakorlatot végezzük, azt mondjuk, hogy: Minden érző lény megszabadulásáért rábízom magam a tudatom tiszta természetére. Mi is van ebben a szokatlanul hangzó mondatban. Először is, ami fontos, az annak a szándéka, hogy bármit is teszek a szellemi úton, azt minden emberért teszem melyek között vagyok én is. Nem elsősorban azért teszem, hogy az én életem legyen biztonságosabb, az én tudásom legyen nagyobb, az én érdemeim legyenek számosabbak, az én szellemi hatalmam legyen nagyobb, hogy én lehessek az Úr legkedvesebb gyermeke. Amit teszek, mindannyiunkért teszem. Ez a szándékon túl, pszichológiai tény is. Mindaz a munka, amit elvégzek magamon, rajtam keresztül bekerül az össz-emberi, vagyis kollektív tudatba. Saját nagyobb tudatosságom az össz-emberi tudatosság nívóját emeli, és mivel mindannyian ebben a közös tudatban gyökerezünk, ezért mindenki számára, új lehetőségeket teremthet. Így kimondva és tudatosan felvállalom ezt a munkát. A felelősség felől közelítve pedig úgynevezett spirituális felelősséget vállalok fel vele. Buddhista tanítónk első és lényegi tanítása a tudat természetéről szól. A tudat természete, mindannyiunk tudatának a természete, a szabadság, a végtelen szeretet, az egyetemes, örökké tartó béke és harmónia. Ez mindannyiunk valódi lényege. Ez az Önvalónk. Eredendően Isten természetű a tudatunk. Amikor a kezünket a fejünk tetejére tesszük, újra és újra emlékezünk arra, hogy nem vagyunk egyedül. Számíthatunk a mindent átható, végtelen, időtlen, tiszta Isteni tudat munkálkodására bennünk. Ezután az összetett kezeinket lejjebb visszük, a homlokunk közepére. Ez az energia-központ (harmadik szemnek is hívják) a tisztánlátással van kapcsolatban, -és azt mondjuk: rábízzuk magunkat a tisztánlátással bíró spirituális mesterekre. Valószínűnek tartom, hogy isteni kinyilatkoztatás az idők folyamán több világrészen, és több kultúrában is megtörtént. Annak is elég nagy valószínűsége látszik, hogy sokan elindulhattak már az emberi történelem során a szellemi transzformáció útján, és az is lehet, hogy vannak, akik jelentősen előre is haladtak ebben a folyamatban. Keleten guru –nak, vagyis mesternek nevezik azt a tanítót, aki képes eloszlatni a tanítvány tudatlanságát, vakságát, és ezen módon tisztánlátáshoz tudja segíteni őt. Nyugaton a kereszténységben szentnek mondjuk őket. De itt a keleti típusú mester – tanítvány viszonynak nincs kultúrája. Talán az Egyházi Tanító-hivatal téves önértelmezése miatt, pont e Hivatal váltotta fel intézményesen a személyes Mestert.
15
Annak a képnek az alapján, amit az evangéliumok elénk tárnak Jézus működéséről, ill. az élő spirituális mesteremmel való kapcsolattartás mentén elmélkedve megpróbálok megragadni egy képet a tisztánlátó spirituális mesterről. Azért is, hogy láthatóvá váljon, miért lehet rábízni magunkat. Tisztánlátó mester az, aki emberi élete során eljutott Isten valóságának a meglátására. E legalapvetőbb tényen túl, okot ad a bizalmunkra, ha arra gondolunk, hogy ő az, aki kemény munkával már végigjárta az Utat, és tudására jutott a végső Igazságnak, ezért hírt tud adni róla .Annak felkészült tanítójává és átadójává vált. Tisztában van az Út nehézségeivel, ezért végtelenül együtt-érző azokkal, akik még az úton vannak. Önzése elvesztette eredeti szerepét, így jó szándéka garantált. Neki már nem kell vinnie, ő már csak hoz. Igazi jó pásztor ő. Mivel végigjárta az emberi tudat transzformációjának lépcsőfokait, tudja, mi lakik az emberben. Rátekintve látja tudata aktuális állapotát, és egy személyes találkozásban a leghatékonyabb beavatkozást tudja tenni azért, hogy a pillanatban magas szintű felismerés történhessen a tanítvány tudatában. Különböző eszközökkel dolgozik. Az emberek segítését nemcsak irgalomból teszi, a segítségnyújtás és a gyógyítás is tudatformáló eszköztárának részei. Mintahogyan a harag is, ha éppen arra van szükség a cél érdekében. Hatékonyságának ereje megtapasztalható. Munkája során jelentős változások mennek végbe a környezetében, és a közelébe kerülő emberekben. A legfontosabb változás persze az, hogy az ilyen mesterrel közvetlen kapcsolatba kerülő emberek életének az iránya az örökké való értékek felé fordul. Személyisége sokszor megosztó. A kívülállók ellenségesen tekintenek rája. „Aki nincs velem, az ellenem van.” mondja Jézus is. (Mt.12.30.) A Mester szerepének alátámasztására számtalan további példát is lehetne venni az evangéliumok lapjairól. Ilyen szempontból az egyik legerősebb történet számomra Jézus pusztai megkísértésének a története. Ez számomra az Ő mesterré válásénak gyönyörű momentuma. A vele való találkozás ereje pedig átjön a szamariai asszony történetéből. Az ilyen mester tanítói szerepének a fontossága már ott kezdődik, hogy létével igazolja azt, hogy ez az Út végigjárható. Visszatekintve Jézus azt üzeni követőinek, hogy bízzanak, mert Ő legyőzte a világot. Amikor a gyakorlatban kimondom, hogy rábízom magam a tisztánlátó spirituális mesterekre, arra emlékezem, hogy ez az Út végigjárható, és hogy kaphatok segítségeket a saját utam során. Az hogy maga a szentírás is egyre több élő üzenetet hordoz számomra, az annak is tudható be, hogy elfogadtam több tanító segítségét is. Gyurka bácsi munkásságától fiatalon azt kaptam, hogy a kereszténységem több lehet erkölcsi lelkesedésnél. Tudatos keresés, gondolkodás és cselekvés választott értékek mentén. Minden szociális félelmem ellenére igényemmé vált a testvéri közösség. Ákosnál mindez az önismeret igényével és az első transzcendens tapasztalatok élményével bővült. Élő tibeti mesterem pedig, akivel személyes kapcsolatban lehetek abban segít, hogy a tudatommal dolgozva hogyan juthatok el a forrásig. A személyestől az egyetemesig, az elszigetelt én-tudattól az egységtudatig. Hálát és szeretetet érzek, amikor rájuk gondolok. Azt is mondják keleten, ahol a tanítványságnak ősi hagyománya van, hogy amikor a tanítvány felkészült, vagyis amikor lelkében és tudatában megérett a lehetőség vagy a szükségszerűség a változásra, akkor a mester, vagy a tanító megjelenik. A hiteles Mester akkor és azt a tanítást adja át tanítványának, amire annak éppen szüksége van. Azt tapasztaltam, hogy több Mester segítségét is el lehet fogadni egy életút során. Tanítványságunk útja egyben tanítóvá válásunk útja is. Mindannyian érezzük azt a késztetést, hogy az utunk során felismert igazságokat továbbadjuk. A lelkesedés vagy a megrögösödött eszmeiség azonban zavart okozhat. Az egyik túlzóan, a másik változtathatatlannak mutat be valamilyen részigazságot. A részigazságok csak a végső igazság fényében nyerik el megfelelő hangsúlyukat és helyüket. A végső Igazság pedig Isten teljessége. Nem árt néha végiggondolni: Valójában mit akarok én adni az embereknek? Mire tanítom őket? Két energiaközpont megérintése történik még a leborulás gyakorlatának függőleges dimenziójában. A mozdulatokhoz csatoltan a következő kijelentések hangzanak el: rábízom magam a tanításokra, ill. rábízom magam az úton-járók közösségére. Tanítás az, amikor valami az igazság erejével hat ránk. Az, hogy szükségünk van a tanításra, azért van, mert nincs szemünk a látásra, és nincs fülünk a hallásra. Akadályoztatva vagyunk abban, hogy észrevegyük azt, ami nyilvánvaló. Kialakítunk önmagunknak egy képet a világról, a benne elfoglalt helyünkről és önmagunkról. Mivel ezzel azonosulunk, ez a kép hozzánk tapad, és makacsul ellenáll minden változtatási kísérletnek. Meg kell erősödnünk azonban, hogy elfogadhassuk, ha hibázunk, hogy elfogadjuk, hogy a dolgok más nézőpontból másnak látszanak mégis igazak, hogy más cselekedetei is lehetnek jók. Hétköznapi értelemben minden ami más, az tanító erővel bír. Tudatformáló szerepe az, hogy önmagunkra szűkült tudatunkat tágítja hogy az egyre többet be tudjon fogadni a létezés gazdagságából. A külvilágból érkező jelzések és tanítások hatására megláthatjuk az adott pillanatban és helyzetben megnyilvánuló igazságot. Amikor a gyakorlatban rábízom magam a tanításokra, tudatosítom azt, hogy ezek sokféle helyről jöhetnek, (írásokból, személyektől, helyzetektől vagy eseményektől), hogy fogadásukhoz bátorságra, nyitottságra és alázatra van szükségem, és nem utolsósorban megerősítem a szándékomat a tanulásra. Ahogy ezekre a dolgokra összpontosítok, máris a közösség jut az eszembe Hiszen ez az a közeg, ahol az emberek akarva – akaratlanul a legtöbb nem direkt tanítást adhatják egymásnak. 16
Mielőtt azonban beszélnénk a közösségről, tekintsük át most a végpontból, hogy mi is történik a gyakorlatnak ebben vertikális irányú szakaszában. A utolsó állomáson az összetett két kezünket visszahozzuk újra a szívünk elé. A spirituális hagyományokban a szív a tudat székhelye. Amikor először hallottam ezt a kijelentést megzavarodtam. Mert én mindig azt hittem, hogy a tudás, ill. a tudat az a fejemben lakozik. Az értelem, a gondolkodás helye valóban ott van. De az élet érzelem is nem csak értelem. És az emberi tudat az emberi létezés minden dimenzióját átöleli. A gyakorlatban a kéz mutatja a tudat útját . A szívtől indul fölfelé is, tele Isten iránti vágyakozással az emberiből az Isteni felé törekedve. A fejtetőn a transzcendens világgal való kapcsolatban kiteljesedik, majd visszaáramlik a szívbe, betölti és megszenteli azt. Ezáltal tudja felemelni és átformálni, az egész világot. Érdekes módon a gyakorlatban itt a szívnél mondjuk azt, hogy rábízom magam a testvérek közösségére. A szív megszentelődése igazán láthatóvá leghamarabb és teljességében az elkötelezett testvéri közösség által válik. Számomra ideillenek Jézus szavai: „Arról tudják meg majd rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn. 13.35) A bizalom helyévé pedig azért válhat ez a közösség, mert itt mindenki dolgozik önmagán. Egyazon cél érdekében, elkötelezetten, áldozatokat is vállalva. Azért, hogy lelki, szellemi értelemben a saját adottságait is figyelembe véve a lehető legteljesebb érettséget érje el. Igyekszik teljes mértékben felelősséget vállalni önmagáért, személyes élete nehézségeiért nem okol másokat, rossz érzéseit is felvállalja, azokkal folyamatosan dolgozik lélektani munkával. Így nem kell azokat másokra kivetítenie és ezáltal békétlenséget szítania kapcsolataiban. Ez a folyamatos önismereti munka az alapja egymás megértésének és az egymás iránti türelemnek és elfogadásnak is. Talán könnyebb elfogadni, amikor a testvérem mégis megbánt, ha feltételezhetem azt, hogy a bántás csak szenvedésből jön, hiszen emlékezhetem arra, hogy nehéz érzéseimben gyakorta én is megbántok másokat. Amikor rábízom magam a testvérek közösségére, egyúttal rábízom magam az embertársaim iránti jóindulatomra és minden tulajdonságomra, amik a közösségi lét szempontjából fontosak. A gyakorlat harmadik, utolsó szakasza testi értelemben a teljes leborulás. Szimbolikus értelemben pedig a teljes megadás, ill. a teljes odaadottság jelképe. Annak a gyönyörű testi tudati jelképe, hogy már nem a világ tart bennünket, visszatértünk Isten kebelébe, vagy szent Pállal megfogalmazva, Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Nem én adom meg az irányát az életemnek. Talán ezért is van, hogy ez a szakasz már nem kell, hogy tartalmazza külön-valóságában megélt énem törekvéseinek sem a vízszintes, sem a függőleges irányultságát. Amikor a tudat kiteljesedik Isten valóságában, az emberi élet célba ér. A buddhizmus azt tartja, hogy több létforma van, de egyedül az emberi létformában van lehetőség a tudattal való ilyenfajta munkára. Ezért óriási lehetőségnek éli meg az emberi születést. Pazarlásnak véli azt, ha valaki egy életen át csak a saját evilági késztetéseit hajszolja, azokat nem állítja meg, (gyakorlat első szakasza) és valójában nem lép rá a szellemi útra. (Terméketlen fügefa evangéliumi képe) Kiemelt lelkiismeretvizsgálati kérdés ezért az, hogy élete mennyire teljesíti be az emberi születés célját. A tényleges leborulásban kezdet és vég összeér, és bár valójában nagy a hajlandóságunk arra, hogy még a célunk előtt megálljunk, és elhitessük magunkkal, hogy velünk minden rendben van, a gyakorlatbeli leborulás testi pozíciójában arra emlékezhetünk, hogy a végső cél valójában ez, a teljes odaadottság Istennek. Végső soron nekünk sem árt megkérdezni magunktól: nem e ragadtunk le túl sokáig valahol, nem fáradtunk-e el Isten felé való törekvésünk útján és egyáltalán: mi mire szánjuk az életünket?
Orbán József: István és Márta (Mindenki lehet Tanítvány és Mester) István A napokban részt vettem egy katolikus, (kis)közösségi moderátor képző kurzuson a környékünkön. Ügyes, felkészült team Budapestről, professzionista technikákat felhasználva vezették a programot. Minden sikeresen ment, a betervezett etapok hozták és bizonyították a kiszámítható, várt eredményt. Délelőtt közös munkával összeraktuk, hogy milyen is egy jó közösségi moderátor – újság hirdetést is eszkábáltunk belőle, ilyet és ilyet keresünk. (pl.: tapintatos, figyelmes, ötletes, tapasztalt, érdeklődő, van Isten-kapcsolata, alázatos, csapatjátékos, igényes, stb.) Következő gyakorlat: ajánljad magadat moderátornak, írd le egyenként egy-egy lapra, milyen tulajdonságod alapján tudnál vállalkozni erre a feladatra. Írtuk is szerényen, vagy magabiztos önbizalommal az önismeretünkből tudható kvalitásainkat. Nekem is ott volt a három lapomon: tapasztalt, empatikus, elkötelezett. A gyakorlat meglepően folytatódott: mindenki a saját lapjaival, a lapokra írt tulajdonságaival kezdjen kereskedni, csereberélni a többiekkel. Empatikusságomat elcseréltem egy határozottságra – mert abban
17
híján vagyok –, aztán tapasztaltságomért kaptam jó humorérzéket, stb. Jó hangulatú, oldott légkört hozott ez a vásározás. A záró körben elmondhattuk élményeinket, tapasztalatainkat, felismeréseinket. Elindult a kör, ment körbe a kavics, jöttek az élmények. Figyelve rájuk, közben magamban fogalmaztam a saját mondandómat, amikor Istvánra került a sor. István egyszerű cigány ember, egy észak-borsodi városból jött párjával, elmondásaikból tudjuk: nagy szegénységben élnek gyermekeikkel hagyományos cigánytelepen. István és Márta a programokon őszinte nyitottsággal vettek részt, nyílt szívük mindenkit megérintett. István élménybeszámolója a tulajdonságos lapocskák csereberéjéről alaposan kizökkentett, felébresztett: – Olyan jól esett – mondja István –, hogy még a nálam maradt, meg nem írt üres lapomat is becserélték nekem… Hát persze! Az ÜRES lap! Annyi mindent írtunk a lapokra – telepakoltuk valós vagy áhított, jónak ítélt tulajdonságokkal. Csereberéltük, hogy még tökéletesebb legyen. Mutogattuk egymásnak. Ezzel készültünk, hogy majd másokat tudjunk közösségben vezetni, másokra figyelni. Hiszen oda sem férnének – a sok laptól – saját magamtól. István a legteljesebb lapját vitte a vásárba – az üres lapot – az ÜRESSÉGET – jó értelmű ürességet, ami befogadó, ami nem rekeszt ki, ahol van hely a másiknak. Egyikünk lapján sem szerepelt ez a szó: üresség… István elbeszélése felülírta tervezett élménybeszámolómat, amikor rám került a sor, megköszöntem neki, hogy a délelőtt folyamán tőle kaptam a legfontosabb tanítást. Márta A délutáni program a közösségi találkozó mikéntjéről szólt. Kiszámolással négy konkrét közösséget alkottunk, másfél óránk volt egy teljes közösségi alkalom lemodellezésére. Márta is a mi közösségünkbe került. A bevezető – jégtörő – játékos feladat sok derültséget, oldott hangulatot eredményezett. A személyes kör, melynek kérdése: mond el egy komoly döntésedet életedből, kinyitotta a nap folyamán még ismeretlenségbe burkolódzó oldalainkat, személyesebb dolgokat tudtunk meg egymásról. A fiatal házas férfi a gyermekvállalással kapcsolatos félelmeit, az állapotos kismama a „mindennel elkészülök-e, hogyan tudjuk fogadni a gyermeket” aggodalmait, van, aki a munkahely váltás / befejezés döntésének nehézségeit, pályakezdő lány a milyen irányban induljak dilemmáit sorolta. Én feltárom, hogy mindig is gondom volt a döntéssel, inkább az események, körülmények sodrására bíztam magam. Komoly döntésként vállalhatnám, amikor 26 évvel ezelőtt, akkori kisközösségi testvér-családdal közösen vettünk egy kétlakásos, közös udvaros családi házat városunkhoz közeli településen. De ezt is befolyásolta, hogy akkor köreinkben a „költözzünk közelebb testvér-barátainkkal, netán-tán kommunába” hangulat uralkodott. (Azóta is így élünk, bár szomszédjaink már nem járnak a közösségbe.) Márta elmondta, hogy első házassága nem sikerült, pár éves kislánya kezét megfogva egy határozott döntést követően kilépett belőle. Ezután „évekig” menekült, kereste a helyét. Istvánnal való találkozásuk és közös gyermekeik mára megállapodást jelent számára, Istennek hálát tud adni, hogy „olyan sok jóval” megajándékozza. Nem említi az oly nyilvánvaló napi nehézségeiket. A továbbiakban felolvassuk, az egyébként a teljes hétvége mottóját adó szentírási részt: Mt.14,22-33 „Lépj ki a csónakból” A háborgó tavon hánykolódó, ellenszélben küszködő tanítványok Jézus utasításának megfelelően igyekeznek a túlsó partra. A víz mélységétől biztonságot adó csónak ingatagságénak aggodalmát tetézi, hogy Jézus a vízen járva közeledik feléjük. Félelmüket Mesterük csillapítja: Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!… Péterrel folytatódik a történet, kipróbáltatja magát Jézussal, kéri, hogy parancsolja meg, hogy hozzá menjen. „Gyere” hagyta rá Jézus. Péter kilép, megteszi az első lépéseket, de elhatározása meginog, megijed a körülményektől, mestere menti ki a habokból. Beszállva a bárkába, a háborgó szelek elülnek, minden nyugodt és sima lesz. Az utasokat mély felismerés tölti el. Pár perc csend után hozzászólunk. Péter hitének megingása, melyet Jézus „te kicsinyhitű” jelzővel illet, ill. Jézus kinyújtott segítő keze a leginkább kiemelt rész. De megemlítődik a hullámzó, hánykolódó életünk csónakja, mely halad ugyan a szembeszélben is, de Jézus felismerése és befogadása simábbá teszi az utat. A félelem is szóba kerül, no meg Péter bátor lépése, amikor rá merte magát bízni az Úrra. Megemlítem ugyan, hogy szerintem itt Péter megint kissé túlbuzgó, mint a kardrántáskor a Getszemániban, vagy amikor 18
fogadkozik, hogy Ő biz’ soha nem tagadja meg, és nem hagyja el Mesterét, hiszen itt sem Jézus kezdeményezte, hogy lépjen ki a csónakból… A jó beszélgetés, közös gondolkodás szépen alakította újdonsült kisközösségünket, tényleg meglepően nyitottak voltunk. Ezek után moderátorunk bátran ajánlhatta, hogy foglaljuk imába az elhangzott, vagy el nem hangzott gondolatainkat, mondanivalónkat, kérésünket, köszönetünket, hálánkat stb. Ülünk a körben, középen égő gyertya. Spontán, saját szavainkkal imádkozunk, szabadon, ki-ki ahogy érzi (sorrend nélkül). Van sok hála a mai alkalomért, lehetőségért, de sok imából kihallatszik, visszacseng az első kör döntési kérdésére előjött élethelyzetek bizonytalanság-érzetei, kérdései, félelmei. Sok fohász hangzik az „Uram segíts, hogy…” kifejezéssel. Belőlem, még frissen élve, égve az Istvánnak köszönhető felismerésem élménye, az „Uram, köszönöm, hogy ennyi tanítást, tanítót, mestert küldtél az életemben, tör elő. Folytatásban kiimádkozom, hogy hiába az a sok lehetőség, áldás és kegyelem, amit kapok az Istentől közvetlenül, vagy számomra hiteles közvetítők által, ha azokat nem merem, vagy nem tudom kamatoztatni, tovább adni, és inkább „véka alá rejtem”. Kérést fogalmazok, hogy a továbbiakban ne így cselekedjek. Ámenomra jön az azt megerősítő közös ámen. Túl vagyok rajta, talán magamban egy kis megelégedéssel: jól sikerült megfogalmazni gondolataimat, jó kis imádságra sikeredett… Márta mellettem ült. Bár nem körbe imádkoztunk, de mivel az enyéimmel így szoktuk, teljesen természetes volt számomra, amikor megéreztem, hogy szólni készül… – Ti mindent megkaptatok, mégis csak sírtok és jajgattok!!!!!! – fakadt ki Márta, nagyon határozottan, talán némi elkeseredéssel, csalódással kissé megemelt hangjában, és felállva nagyon gyorsan elhagyta a szobát. Az ajtót nem becsapva magunkra hagyott. Döbbent csend, megállt a levegő. Nézünk egymásra, magunk elé, magunkba. Félrevert harang a szívünkben. Érezzük, hogy mélységesen, valóságosan igaz: Jó adottságú életünk Genezáretén – amely Mártának szinte elérhetetlen – nagy viharokat kavarunk, gerjesztünk magunknak, egymásnak, aztán várjuk, kérjük, hogy Jézus nyújtsa a kezét, szálljon be hozzánk, tegye simává az utat. Csendben ocsúdunk: Márta, - mint a bibliai -, tette a dolgát: kitakarított, felmosott rendet rakott lelkünk háza táján, az Úr lakhelye körül. Legalább erre a kis időre. Még van időnk mindennek élményeit megosztani egymással. Mindenki rövidebben beszél, visszafogott, komoly. Senki nem neheztel Mártára. Moderátorunk határozottsága visszatérít az eredeti forgatókönyvhöz, építünk székekből egy bárkát, melyben azt modelleznénk, hogy ki hol helyezkedne el a hánykolódó evangéliumbeli csónakban. Már mind bent ülünk, állunk, kapaszkodunk, amikor nyílik az ajtó, és Márta nagy csillogó barna szemekkel visszatér közénk… … és beszáll a csónakba.
Venczel Feri: Nagyapó mesél Nagyapó kényelmesen elhelyezkedett a kandallóval szemközti karosszékben, ami azért van ott, hogy a vígan ropogó tűz táncolását jól lehessen látni. Most jött be a gyönyörűen behavazott, hideg udvarról, s így kiváltképp élvezte a meleget. Kis unokái máris ott termettek, s szokásukhoz híven kérlelték: „Meséééélj!” „Miről?” Nagyapóban sok gondolat várt szóban megfogalmazásra. „A természetről.” Miközben belefogott a mesélésbe, a legkisebb már az ölébe fészkelődött. 1.) Mindannyian szeretjük a természetet. Fontos számunkra hogy óvjuk, és mások is vigyázzanak az épségére. Úgy gondoljuk, hogy a mennyei Atya irántunk való szeretete az, ami megvalósul a természet csodálatos összhangjában. Sajnos ezt az emberek igyekeznek elrontani, nem csak korunkban, de most különösen fokozott erővel. Azon gondolkodtam mostanában, hogy milyen üzenetet küld felénk Atyánk a természet harmóniája által?! Mi az, amit nekünk, embereknek el kell tanulnunk a természettől? Hisz’ egész történelmünk a kezdetektől napjainkig arról tanúskodik, hogy valamit nem jól csinálunk, mondhatni magunk ellen dolgozunk! Valami baj van. Az összhang körül?.. Ez az! Elromlott az összhang, megszakadt az áramlás az emberek között. Mert miről is van szó a természetben? Egyik élőlény ad a másiknak olyant, ami a másik élőlénynek kell az életéhez. Áramlanak az élet feltételei az egész teremtésben. A sok példa közül csupán egy: a fák, a növények termelik az oxigént, amire az állatoknak szükségük van az élethez. Cserébe az állatok a növényeknek trágyát adnak. „Mi emberek mivel járulhatunk hozzá a természet összhangjához?”, kérdezte a legnagyobb unoka. 2.) „Nem azt kérem (Atyám), hogy vedd őket ki a világból, hanem azt, hogy őrizd őket meg a gonosztól.”/ Jn. 17,15. /. A világ a jó és a rossz erőtere. A jó elősegíti az áramlást, a rossz pedig gátat vet annak. Áramlani 19
és áramoltatni, adni és elfogadni, a szeretet két oldala. Ezért áramlás kell, hogy legyen ember és ember között is, hogy a szeretet valósulhasson. Azt az éltetést, amit az Atya folyamatosan és megszakítás nélkül ad és áramoltat az embereknek, senki ne szakítsa meg és ne blokkolja le. Azzal, hogy magának sajátítja ki az életfeltételeket. Ha az Atya felhozza Napját jókra és rosszakra, és esőt ad annak is, aki neki tetsző életű, meg annak is, aki nem az, akkor nekünk is továbbítanunk kell a kapottakat, ha az Ő példája szerint akarunk élni. Mi több, az életről csakis így lehet szó! Az Isteni színjátékban Dante a poklot egymástól elidegenedett, elszigetelt, mindenféle átjárhatóságot nélkülöző egyedi világként látja, ahol a lelkek önmaguk önzésébe belefagyva léteznek. Léteznek? A nem-lét kifejezőbb. Mert önzésben, a szeretet nem-továbbadásában, és élni egyszerre nem lehet. Önön létének vet gátat az, aki csak magának él, aki az Atyától kapottakból nem ad tovább, nem áramoltatja az életet és feltételeit. Durván szólva hová jutna az az állat, amely ürülékét nem adná (vissza) a természetnek, hanem megtartartaná magának? A lét alapvető törvénye adni! Különben belefagyunk, belefulladunk a saját… zsírunkba. „Mi az, amit nekem és másoknak tennünk kell, hogy Atyánk adástörvényének eleget tegyünk? Mi az, amit egy gyerek és az átlagember adhat?”, kérdezték az unokák. 3.) Először is ezt a felismerést, amit bárki észrevehet, aki nyitott szemmel, és józan paraszti ésszel él és járkel, el kell mondanunk másoknak is. Azoknak, akiknek nyitott a fülük a jóra, s azoknak is, akiknek nem. Mint ahogy már azt 2000 évvel előttünk Jézus is megtette, amikor Isten Országának örömhírét meghirdette, s amit a szeretet számtalan, Jézus nyomán járó hírnöke különböző hangszerelésben elmondott. Emellett természetesen mi magunk is adjuk és áramoltatjuk a nálunk rosszabb helyzetűek számára az életfeltételeket. Akkor bízhatunk abban, hogy unokáink is látni fogják mennyei Atyánk eme csodálatos, jó és lakható világát. Látni fogják akkor, ha mindannyian tesszük Jézus üzenetét, amit mi magunk is kiolvashatunk a teremtésből. „Királyi törvény, szeress, hogy élj…” Szeretni annyi, mint adni. Nem a gazdagodás önző felhalmozása magunknak, hanem az osztozás másokkal, különös tekintettel az arra önhibájukon rászorulókra. Ez az, ami a természetben jelenlevő áramlást visszaállítja az emberek között is. Nem Atyánk lesz az különben, aki özönvízzel, vagy mással elpusztít bennünket, Ő ilyent nem tehet. Mi magunk pusztítjuk azokat a csodálatos ajándékokat, amiket Ő adott, hogy életünk bőségben legyen. Ez pedig a mi adásunk, a köztünk lévő, egymás irányába valósuló áramlás által él. Isten él és szeret, ahhoz, hogy mi is éljünk, szeretnünk kell! „Akkor most pedig tegyünk egy hasábfát a tűzre!”, mondták az unokák. Az otthon fénye és melegsége áradt a kandallóból, és betöltötte a lakást.
Horváth József: Öregszünk, de győzzük? (lelkigyakorlatos előadás) Mottó: „Annyi idős vagy, amennyinek érzed magad, Olyan erős vagy, amilyennek hiszed magad!...” Hasonló előadás téma volt a BLGY-n kb. 15 évvel ezelőtt. Akkor felkiáltó jel volt a végén. Most kérdőjel. Talán már ez is jelent valamit. Mindenesetre szembesít magunkkal. No és persze már a bőrünkön /?!/, a derekunkon, térdünkön ,stb érezzünk, hogy testünk megkopott. A fiatalságra, esetleg a középkorúakra fókuszáló világban nem nagyon foglalkoznak ez öregedéssel, még akkor sem, ha égető társadalmi kérdést fog jelenteni. Az érintettség az, ami az ember figyelmét e téma felé tereli. És ez fontos! Fritz Riemenn Az öregedés művészete c. könyvében előszóként így ír.” Abból, amit régen sorsnak neveztek, ma már sok függ tőlünk magunktól. Csakhogy ezzel a felelősségünk is nagyobb. A tétlen sorselfogadás idegen a mai dinamikus kor számára, s ez hat arra is, hogy miként közelítünk az öregedéshez, amelyet értelmes előkészítéssel és alakítással életünknek még formálható szakaszává szeretnénk tenni. Marad abban persze még olyasmi, amibe bele kell törődnünk, mert mindig hozzá fog tartozni a korosodáshoz.” Az ember öregedése az első szívdobbanással megkezdődik. Az öregedés az egyik legnehezebb feladat az emberi fejlődés során. Az emberi természet mintha lázadna saját detronizálásunk ellen – hiszen az öregedés ezt jelenti. Találó a mondás: megöregedni nehezebb, mint meghalni, mert egyszerre és egészében lemondani valamilyen javunkról kevésbé fáj, mint naponta és apránként feláldozni. Sok ember sohasem birkózik meg az öregedés nagy krízisével. Sokan keserű belenyugvással puszta tényként fogadják. Így eltékozolják az emberi növekedés és fejlődés egyik legragyogóbb alkalmát, mert nem értették meg: az öregedés folyamata nagy felszólítás az embernek, hogy növekedjék az emberségben, és teljesebben önmagává legyen. Tény az, hogy az átmenet súlyos válsággal járhat.
20
A gerontológia, az öregedéstudománya, fiatal tudományág. Az 50-es években készítettek egy felmérést arról, hogy a fiatal, ill. középkorú miként reagál az öregség témára. Az általános válasz: ”Nem az én problémám! De valami rossz dolog…” A 60-as években kezdték megfogalmazni, hogy nem állapot, hanem folyamat az öregség. Kimondták, hogy az öregedés individuális folyamat, csak részben fogalmazhatók általános szabályok. Az átmenet, a változás személyiség fejlődést is jelenthet. Nagyban befolyásolja a felkészülés, a tudatos szembenézés. Közhely, hogy három életkorunk van: Kronológiai. A leélt éveink száma Biológiai. Testünk egészségi állapota Pszichológiai. Ki milyen öregnek érzi magát s aszerint él, cselekszik, alkot. Szeretném hozzátenni, hogy van még egy fontos befolyásoló tényező, mégpedig a szociológiai szint. Ez azt jelenti, hogy nem mindegy: ki, hol öregszik, kik veszik körül stb. Nemrégiben készítettek egy felmérést Németországban arról, mi foglalkoztatja az idős embereket. A sorrend: mindennapi élettel elégedett-e, kis dolgoknak örülni, érdeklődési kör megtartása, belenyugvás, testi bajok, és csak hatodikként a vallási témák, a halál, az élet értelme. Tehát nem az elmúlás a fő téma. Birkózás az öregkorral Vegyünk sorra néhány tényezőt, amelyek az életenergiáink ellenerői az öregedés kihívásai. Energiacsökkenés. A szándék és az erő nem ugyanaz. Súlyosabb lett az eddig könnyen mozdítható. Pszichikus energiáinknak csak 20-40 százalékát használjuk fel egy életen át, a többit még (vagy már?) nem tudjuk bevetni. A tartalékainkat meg kell tanulni mozgósítani. A szellemi működés csökkenése sokkal kevésbé érvényesül a kiművelt agyú embereknél. Az értelem használata, az új ismeretek szerzése, a régi ki nem elégített szellemi vágyak elevenen tartása késlelteti az öregedést. Érdeklődést fenntartani a környezet történései iránt, mögé nézni a dolgoknak, véleményt formálni, megosztani másokkal. Célok kitűzése (pl. kimaradt olvasmányok pótlása, rendszeres fizikai megterhelés) alkotó energiánk feléledését szolgálja. Megdöbbenek, amikor látom, hogy a gyerekek naphosszat a számítógép előtt ülnek… Persze akkor is , ha az 50 éves édesapa naponta órát tölt le „az én farmom” játékkal… Zárkózottság, elszigeteltség, új kapcsolatra képtelenség Különféle oka lehet: sértődöttség, vagy önként vállalt /„úgy sem megy!”/, testi fogyaték. Pedig lenni annyit jelent, mint kapcsolatban lenni. Kapcsolat a transzcendenssel /fölfelé/, - az immanenssel /befelé – belsőnk felfedezése, elmélyült imádság, Bibliatanulmányozás/ - a homo sepienssel /kifelé – férj és feleség egymásra talál, embertársak segítése/. Tudjuk, hogy a körülmények változtatásához nekünk kell változni. A lét vagy a tudat határoz meg? V.E. Frankl a logoterápia nagy mestere mondta: Akinek van miért élni, szinte mindent képes lesz elviselni. Nem azt kérdezzük tehát, hogy mit várhatunk az élettől, hanem hogy mit várhat még tőlem az élet. A fiatal, aki 31 évesen egyetemi végzettséggel a háta mögött középvezetői szinten, három fő beosztottal azt mondja: „no, itt elvagyok a nyugdíjig!” már meg is öregedett, megvénült! Önzés, önimádat. Rendszerint hipochondriával jár együtt. Pénzkuporgató, irigy. Talán a japán öregekről olvastam, hogy lassan szétosztják mindenüket a gyermekeik közt, így készülnek a halálra, - nem hagyván maguk után veszekedő, pereskedő örökösöket. Jobban kell hinnünk, amit hiszünk és aszerint élni, amit vallunk: semmit nem viszünk magunkkal! A „búcsúképtelenség” dolgoktól, személyektől megkeserítheti az idős ember napjait. Az „én tudom jobban”, próbára teszi a környezetben élők türelmét, szeretetét. Máté fiammal történt, hogy a betervezett gipszkartonozás előtt gipszet kaptam a karomra. Végig asszisztáltam az ő munkáját, És végre a szemébe mondtam, hogy ügyes gyerek. Mondanom sem kell, hogy… Lemondani tudás is fontos! Bizony nem minden teljesült, sikerült az életben. A lemondás nem azonos az igénytelenséggel. Igenis legyünk igényesek magunkhoz, környezetünkhöz. Zsarnokoskodás, sértődöttség, agresszió. Az öreg szenvedi, a környezete kínlódik. Tudomásul kell venni, hogy a drótkötél-idegzet is meggyengül. Amit az ember fiatalon mosolyogva tűrt, az évek múltával elviselhetetlenné lesz. Amit szó nélkül tűrt, idővel kemény kiabálást válthat ki! Csak az önfegyelem segít, hogy felfelé robbanjon az ember (ima, zsoltárok). Ne feledjük: az agresszív indulat a szereteten kicsorbul. A gyerekek felnövekedését, önálló életét – nehéz, de – tudomásul kell venni. Nem mindent úgy gondolnak, nem úgy tesznek, mint gondolnánk, szeretnénk. A saját életüket akarják élni. Legfeljebb annak örülhetünk, ha tanácsot kérnek.
21
Öregedvén lelki ráncok alakulnak bennünk: Zsörtölődő----- kötekedő Takarékos------zsugori Beszédes--------fecsegő Önállótlan-------tehetetlen Iszogató---------iszákos lehet! Elindult valamilyen folyamat. Nem is veszi észre az ember, főként ugye sajátmagán! Soproni plébános főnököm mindig azt mondogatta: ”Mondjátok meg, ha eljött az idő, hogy hülyülök!” Mikor megmondtam neki, nem hitte el, sőt!... Félelmek. „Nem kellek! Kikoptam az életből!” A sikereket hajszoló és kizárólag a sikereket elismerő világban a „csak” sikerült életnek nincs becsülete. A teljesítményekre és újításokra figyelő társadalomban a tapasztalat néhány év alatt értékét veszíti. Okos és kelendő újítások kellenek manapság – és nem bölcsesség. Nem véletlen, ha öregember szívesen félrehúzódik tapasztalatával és felerősödik félelme a kiszolgáltatottságtól, a semmibevevéstől. Hetesi Zsolt megfogalmazása szerint az okos az, aki az okok láncolatát végig követi és helyesen ismeri fel a következményeket. Ha átlátható a helyzet, ez az okos gondolkodás célravezető. Ellentéte a buta, aki nem képes az okozati hálót látni, A bölcs az élet során szerzett sok tapasztalatot hasznosítja olyan helyzetben, amikor nem látni az okok rendszerét, Hasonlóságot fedez fel, élete tapasztalatai segítik ebben. Ellentéte a bolond, aki nem képes megérteni, hogy egy helyzet mennyire bonyolult és nem leegyszerűsíthető. Valódi döntések hosszútávon mutatkoznak hasznosnak, rövidtávon az okos részesül előnyben. A bölcs öreg nem morózus, nem összeférhetetlen. Talán az unokáit is jobban megérti, mint a szüleik. Volt, van példa rá, hogy az első és harmadik generáció között mély kapcsolat alakul ki. A bölcs öreg humora, anekdotái vidám társaságot teremthetnek. „Az igazság pillanata!” a halál. A saját halálunkat tudjuk, de nem hisszük, hogy bekövetkezik. Társadalmi parancs hogy ne féljünk! Félelmünket magunknak sem valljuk be! Megoldatlan kérdés… Egy komolyabb rosszullét „élményében” azután mélyebben megérint. Lehet elbagatelizálni… De lehet azon is elgondolkodni, hogy mit hagyok magam után? Rendben vannak dolgaim? Lehet együtt élni az elmúlás gondolatával megkeseredés nélkül. Egyik szerzetesrend tagjai saját koporsójukba fekszenek esténként! Láthattuk meghalni rokonainkat, akik szépen távoztak közülünk. Emberségből mutattak példát. Tudjuk, hogy annak rosszabb, aki itt marad! (A hálál és a gyász egy külön előadás és megbeszélés témája lehetne!) Egy-két tanács
Mindig legyen előtted egy határozott cél, rövid és hosszú távú Ápolni kell a kapcsolatokat fölfelé, befelé, kifelé Nem kell félni a változástól, az újtól! A természet nem ismer stagnálást! /gondolkodás, életvitel, stb/ Foglalkozhatsz azzal is, amivel mindig szerettél volna. Kössünk barátságot az utánunk jövőkkel. A gyermekeink is jó szándékkal élnek. Beszélgessünk, ne csak beszéljünk. A jóízű vita is hasznos lehet, de megőrizendő a békesség. A jókedv és a humor megtart, vonz a keserűség taszít. Óvakodj a tétlenségtől és a stressztől. Tanulj meg hálás lenni. Barátkozz azzal, hogy elmúlik az élet. A feladat: csúcsban növekedni, mit a fenyőfa, az aló ágait leveti. Meg kell találni azt, ami feltétlenül szükséges. Akkor öregedtél meg, ha megszűnnek álmaid és elveszítetted érdeklődésedet az „élet” iránt!
Újra-gondolandók az öregedés jegyében Szellemi életem. A világ fiainak fontos az „egy életen át tanulás” program. Rohamosan fejlődött a tudomány minden területe. A Bibliával, a teológiával kapcsolatosan is új megközelítések láttak napvilágot. Igényem-e, hogy értelmem használatával Jézus ügyét egyre világosabban megismerjem? Imaélet. „Nyelvvizsgám van, de a nyelvet nem beszélem?!” Jézus imáiban a határtalan bizalom volt a jellemző. A gondviseléstől való teljes függés híján a Mennyei Atyához intézett szavak üres szólamok maradnak, s az ima eredménytelen lesz. A megbocsátásra való készség alapfeltétel! A magányba vonulás 22
nélkül még Jézusnak sem ment! A Vallási obszervanciák segítenek a jézusi út járásában? (szentmise, szentáldozás, gyónás, böjt, stb) Igényem-e, hogy szívemet, érzelmeimet az Istenhez kapcsolódás öröme töltse ki. Szeretet-megélés. Családomért minden, szomszéd asszony kínlódjon… Keresem az adás új lehetőségeit, vannak bejáratott útjaim? Mit jelent a szolgálat itt és most az életemben? A nem bántást, a békességteremtést gyakorlom? Hol? … miért nem? Igényem-e, hogy akaratom naponta feszüljön Isten Országáért? Apostolkodás Van halászterületem? Mi az amit még tehetek? Mondható-e, hogy már éleget tettem? Társadalmi szerepvállalással szolgálhatom Isten Országát? A közösség mit jelent a számomra? Tart, alibi, nyűg, őszinte baráti kapocs?... Beletát-e, beleszólhat-e életembe bárki is: Isten? Házastárs? Barát? Közösség? Szomszéd? Tömegkommunikáció? Engedem, elfogadom, megdumálom, hagyom… Minden kivirul és elhervad A legerősebb akarat is lelohad A legforróbb érzés is alább hagy Ha Jézus-követő életünk nem újul meg, akkor meggyengül, a vallás rítus marad, a megszokás monoton lesz és kiüresedik, az automatizmus tartalom nélküli és megkeseredett! Öregszünk, de győzzük! Felkiáltó jellel a végén. Mert nem adjuk fel még akkor sem, ha az öregedés különféle jeleit érezzünk testünkön (értelem, érzelem, akarat), lelkünkön, szellemünkön. Megtanultuk Jézustól az alapelvet: ”tégy úgy, ahogy szeretnéd, hogy veled is tegyenek”. Hisszük, hogy ez egy sikeres élet és egy sikeres öregség alapelve is. E gondolat jegyében megosztok veletek egy volt kolléganőmtől kapott kis versikét: A siker titka Azt kérdezed mi a siker? Hogy a sikerhez mi kell? A siker egy cél, Amit el kell, hogy érj. S ha eléred, boldog vagy. A siker boldogságot ad. A sikerhez társ kell, akit szeretsz, Kihez mindig őszinte lehetsz. Munka, miben kiélheted magad, Hév, ami magával ragad. Nem árt, ha van kereset, Amiből megveszed a kenyered. Kell hozzá akarat, szenvedély, Kell, hogy mindig lángolva élj! Vágy kell még, mi beteljesül. De kell egy belső értékrend, Hogy az egészet hogyan értékeld. Mert tőled függ, hogy életed Sikerként, vagy kudarcként éled meg! S ha terveid véghez vitted, Úgy sikerült, amint hitted. Ha úgy érzed célba értél A SIKER birtokosa lettél.
23
Gromon András: Jézus és a gyerekek Jézusnak a gyerekekkel kapcsolatos mondásai erősen romantikus értelmezésben élnek a keresztény köztudatban, mintha Jézus a gyermeki tisztaságot, ártatlanságot, sőt a gyermeki jóságot állította volna példaképül a felnőttek elé. Látni fogjuk, hogy a szóban forgó mondásokban nincs szó efféle erkölcsi értékekről (ha egyáltalán lehetnek kisgyerekeknek erkölcsi értékeik), hanem egészen más az üzenetük. Voltaképpen mindössze két evangéliumi helyről, illetve ezek párhuzamos helyeiről és kiegészítéseiről van szó: Mk 10,13-16 és Mk 9,36-37a. Mindkét helynek az értelmezését megnehezíti, hogy a bennük szereplő jézusi mondásokat – sok 2 más esethez hasonlóan – „elszigetelten”, vagyis az elhangzás idejének, helyének és körülményeinek megadása nélkül hagyományozták át, vagy a különböző élethelyzeteket összekeverték. Mk 10,13-16-ban most ez áll: (13) „Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket, a tanítványok azonban keményen rájuk szóltak. (14) Amikor azonban Jézus [ezt] meglátta, bosszús lett, és (keményen rájuk szólva) azt mondta nekik: »Hagyjátok, hogy a gyermekek hozzám jöjjenek, ne álljátok útjukat, mert az ilyenek számára van [itt] az Isten országa. (15) Ámen, mondom nektek, hogy aki nem gyermekként fogadja Isten országát, semmiképp be nem megy oda.« (16) Aztán átkarolta őket, és rájuk téve kezét, megáldotta őket.” Arra a nehézségre, amelyet az eredeti élethelyzet közlésének hiánya okoz, ez esetben sajátos ellentmondás hívja föl a figyelme: a 13. versbeli bevezetés azt mondja, gyermekeket vittek hozzá (nyilván a szülők), a 14. versben viszont Jézus azt mondja a tanítványoknak, ne akadályozzák a gyerekeket (!) abban, 3 hogy hozzá menjenek, vagyis a 13. versben járni még nem tudó kisgyerekekről , a 14-ben saját lábukon járó gyerekekről van szó. Ráadásul a 14., ill. a 15. v. mondásának más és más a jelentése. Ezek alapján azt mondhatjuk, a 13-16. versben két helyzet, illetve két mondás keveredik össze (13a.15 és 13b.14 – a 16. v. tartalma pedig mind a két helyzetre vonatkozhat, akár részben, akár egészében): 1) Kicsi gyerekeket vittek hozzá, hogy áldja meg őket; meg is tette, és hozzáfűzte a 15. v. tanítását. 2) Nagyobb gyerekek mentek hozzá, de a tanítványok el akarták zavarni őket: ehhez kapcsolódik a 14. v. jézusi reakciója és tanítása. Kezdjük az utóbbival!
„Ilyeneké az Isten országa” Mk 10: (13b) [Gyerekek mentek hozzá], a tanítványok azonban keményen rájuk szóltak. (14) Amikor 4 azonban Jézus [ezt] meglátta, bosszús lett, és (keményen rájuk szólva) azt mondta nekik: »Hagyjátok, hogy 5 a gyermekek hozzám jöjjenek, ne álljátok útjukat, mert az ilyenek számára van [itt] az Isten országa!« (16) 6 Aztán átkarolta őket, és rájuk téve kezét, megáldotta őket.” Mielőtt értelmeznénk a jelenetet és a benne elhangzó jézusi mondást, egy fordítási sajátossággal kell szembenéznünk. „Az ilyenek számára van itt” a görögben és a szokásos fordításokban így hangzik: „az ilyeneké”; ez azt a benyomást keltheti, mintha automatikusan az ő „tulajdonuk” lenne az Isten országa, mintha automatikusan „tagjai”, részesei lennének Isten országának, azaz a szeretet világának. Ilyen automatika azonban nem létezik, egyetlen társadalmi csoport sem lesz részese automatikusan Isten 7 országának, a „belépéshez” – amint később még látni fogjuk – meg kell térni . Az „ilyeneké” kifejezés tehát – 8 ugyanúgy, mint Lk 6,20-ban a „szegényeké” – csak azt jelentheti: (főként) az ilyenek számára van, az ilyeneknek van rá (leginkább) szükségük, az ilyeneknek kínálom föl (elsősorban).
2
Szaknyelven „Sitz im Leben” = életbe ágyazottság. Vö. Tamás-evangélium, 22. logion: „Jézus kisgyerekeket látott, akik szoptak. Azt mondta tanítványainak: Ezek a kicsinyek, akik szopnak, azokhoz hasonlatosak, akik bemennek a Királyságba.” 4 Ezt a kiegészítést nem minden, de számos kézirat tartalmazza; amint a Mk 8,32-33-ból kitűnik, az effajta jelenet nem volt idegen Jézustól és tanítványaitól: amott Jézus és Péter, emitt Jézus és több tanítványának kemény szócsatájáról értesülünk. 5 Vö. Mk 1,15; Mt 11,5; 12,28; Lk 4,19; 11,20. 6 Párhuzamos helyek: Mt 19,14 és Lk 18,16. 7 Vö. Mk 1,15; 9,45; 10,25; Mt 5,20; 18,3; Lk 13,24; más kérdés, hogy ezt a megtérést megelőzi „Isten országának felkínálása”, „Isten országa kincsének megtalálása”, vö. Mt 13,44; 18,33; Lk 6,36; 7,41-43; 19,6.8. 8 A görög hümeterosz = „tiétek” nemcsak szubjektív értelemben fogható fel, hanem objektív értelemben is. Például a hai hümeterai elpidesz kifejezés jelentheti azt is, hogy „a ti reményeitek”, de azt is, hogy „a belétek vetett, hozzátok 3
24
9
Továbbá azt kell tudatosítanunk, hogy minden valószínűség szerint utcagyerekekről van szó , vagyis 10 a társadalmi ranglétra alján állók (más jézusi kifejezéssel a „kicsik”: Mk 9,42) egyik csoportjáról , az „aljanép” tagjairól, akik tülekedtek Jézushoz, mert érezték jóságát, és akiket a „tisztességesek” (és a 11 „nagyok”) ismételten le akartak választani róla . Feltételezésünk szerint így járnak el most a tanítványok is. Ezzel azonban szíven találják Jézust, aki úgy gondolja: az általa felkínált Isten országa (elsősorban) pont az „ilyenek” számára van itt, vagyis a „kicsik”, az olyan emberek számára, akiket a társadalom éppúgy semmibe vesz, mint ezeket a gyerekeket, azaz mai nyelven – és ez a vizsgált mondás jelentése, üzenete –: Isten országa (elsősorban) a gyerekek által jelképezett kisemberek, a társadalom peremén élők, a társadalmi ranglétra alján állók, a lecsúszottak, a 12 jogfosztottak, a hátrányos helyzetbe taszítottak számára van.
„Aki nem kisemberként fogadja…” Az persze kevés, hogy Jézus felkínálja az Isten országát, elsősorban a „gyerekek”, a „kicsik”, a társadalom alján állók számára; az embernek el is kell fogadnia a felkínált lehetőséget, s erről, ennek a hogyanjáról szól a fent említett első helyzet: 13 Mk 10: (13a) „Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket . (15) [Ekkor Jézus azt mondta nekik]: »Ámen, mondom nektek, hogy aki nem gyermekként fogadja Isten országát, semmiképp be nem 14 megy oda.« (16) Aztán átkarolta őket, és rájuk téve kezét, megáldotta őket.” Az itteni jézusi mondás értelmezésének kulcsa a „gyermekként fogadja” kifejezés. Ennek csak két értelmes jelentése lehet: a) gyermeki állapotban, a gyermekség állapotában fogadja, b) úgy fogadja, ahogyan a [kis]gyermekek fogadnak valamit. – Itt az első változat értelmét vesszük szemügyre, s majd a következő alpontban a másodikét. Ebben az első esetben a „gyermeket” jelképes értelemben vesszük, s a fentiek értelmében a „kicsik”, a társadalmi ranglétra alján állók jelképének tekintjük. A „gyermeki állapotban, a gyermekség állapotában” ekkor azt jelenti, hogy „kisemberként, a kisemberek helyzetében, a kisemberek életállapotában, a társadalmi ranglétra alján helyezkedve el” – a jézusi mondás jelentése, mondanivalója pedig nem kevesebb, mint hogy csak az ebben a társadalmi helyzetben lévő ember képes arra, hogy „belépjen Isten országába”, a szeretet, vagyis az ingyenes és kölcsönös ajándékozás világába! – Ez meglepő lehet, de jól megvilágítja, és egyúttal megerősíti a gazdag ifjú története; Jézus azt mondja neki: „Menj el, add el mindazt, amit birtokolsz, és add a 15 szegényeknek, így kincset birtokolsz majd Istennél” , majd határozottan közli az értetlenkedő
fűzött remények”. Teljesen világossá teszi ezt Lk 6,24, ahol „a ti vigasztalásotok” (paraklészisz hümón) kifejezés értelme semmiképp nem lehet az, hogy „az a vigasztalás, amely a ti tulajdonotok” (hiszen ez azt jelentené, hogy önmagukat vigasztalják), hanem csak az, hogy „az a vigasztalás, amely titeket illet meg”; ezt a jelentést aztán még megerősíti a „járandóságát megkapja” jelentésű apekhein ige is. 9 Ezek nem élvezetből, szórakozásból vagy rossz szándékkal csavarogtak, hanem többnyire nyomorúságukban: élelem után kutattak vagy koldultak, mert az alsó néprétegek szokásos szegénységét csak növelte a nagy munkanélküliség, ld. Mt 20,3-7. 10 Ha nem utcagyerekekről, hanem „egyszerű”, „normális” gyerekről lenne szó, az sem változtatna a lényegen, mert a gyerekek – akárcsak a nők vagy (rab)szolgák – valamennyien a társadalmi ranglétra (gyakorlatilag semmibe vett) alját alkották. (Akkoriban még nem a gyerekek uralma jellemezte a társadalmat…!) 11 Vö. Mk 2,16; 3,22; 9,37a; Lk 7,39; 19,7. 12 Vö. Lk 6,20-21: „Szerencsések vagytok ti, szegények, mert számotokra van itt az Isten országa! Szerencsések vagytok ti, akik most éheztek, mert majd jóllakatnak titeket!” – Miért a szegények „számára van itt” Isten országa – kérdezhetnénk. Egyrészt azért, mert Jézus Istene, mint minden normális anya, először leggyöngébb, legrászorultabb gyermekeiről akar gondoskodni, másrészt mert ő nem akarja a társadalmi igazságtalanságokat, nem akarja a szenvedéseket, a nyomort. Ezért Jézus is elsősorban a leginkább nélkülözők, a legtöbbet szenvedők számára hirdeti meg Isten országát és annak ajándékait, vagyis azt akarja, hogy az éhezők táplálékhoz jussanak, végre jóllakjanak, a szenvedők sírása pedig nevetésre forduljon. Vö. még Mt 11,28! 13 Azaz: tegye fejükre a kezét, és imádkozzék értük. Az effajta áldáskérés, ill. megáldás igen gyakori volt a korabeli Palesztinában: gyermekek kérték a szüleiktől, tanítványok a mesterüktől, vagy szülők a gyermekeik számára az írástudóktól az Engesztelés napján. – Ezt a kérést aligha vehették zokon, ill. akarhatták megakadályozni a tanítványok, hiszen csak megtiszteltetésnek tekinthették mesterük (és mellesleg a maguk) számára, de semmiképp sem olyan megterhelésnek, amitől meg kellett volna kímélniük Jézust (az utcagyerekek „tolakodását” viszont nagyon is ilyennek tekinthették). 14 Párhuzamos helyek: Lk 18,17 első értelmezési lehetősége és Mt 18,3. 15 A „kincs” maga Isten, az ő „országa”, szeretete. 25
16
tanítványokkal: „Könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bemennie Isten országába” (Mk 10,21.25)! Ezt a jelentéstartalmat támasztja alá és pontosítja a Mt 18,3-ban olvasható jézusi mondás: „Ámen, 17 18 mondom nektek, ha meg nem tértek , és olyanokká nem váltok , mint a gyermekek, semmiképp nem 19 mentek be Isten országába!” – A „gyermekek” itt is a „kicsiket”, a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedő kisembereket jelentik, a pontosítás pedig abban áll, hogy a társadalom alján elhelyezkedés nem egyszerűen adottság kérdése, ill. az oda tartozás nem jelenti automatikusan a bejutást Isten országába, hanem ez csak akkor következik be, ha valaki „megtér”, azaz tudatosan választja ezt a élethelyzetet! Megerősíti teszi ezt Jézus szavainak folytatása Mt 18,4-ben: „Aki tehát olyan alacsonnyá/kicsivé teszi magát, mint ez a gyerek…” Ez világosan mutatja, hogy tudatos döntésről, választásról van szó, a tapeinun [heauton] ige Lk 14,11 és 18,14-beli alkalmazása pedig egyértelművé teszi, hogy gyerek szóban 20 forgó „alacsonysága/kicsisége” a társadalmi értelemben vett alacsonyságot/kicsiséget jelenti. Mielőtt rátérnénk a „gyermekként fogadja” kifejezés másik értelmezési lehetőségére, említsük még meg Jézusnak a társadalmi kicsiséggel kapcsolatos értékítéletét: Lk 9,48c első pillanatra homályosnak tűnik: „Aki mindannyiotok között a legkisebb, az a legnagyobb”, ám Mt 18,4 megmagyarázza ezt: „Aki olyan alacsonnyá/kicsivé teszi magát, mint ez a gyerek, az a legnagyobb Isten országában” – vagyis Isten országának értékrendje, mércéje szerint. Az emberi társadalomban – tudatosan – betöltött alacsony helyzet Isten szemében való nagyságot jelent (és fordítva, amint Lk 14,11 és 18,14 erről is tanúskodik).
„Aki nem ajándékként fogadja…” Mk 10: (13a) „Kisgyermekeket vittek hozzá, hogy érintse meg őket. (15) [Ekkor Jézus azt mondta 21 nekik]: »Ámen, mondom nektek, hogy aki nem gyermekként fogadja Isten országát, semmiképp be nem 22 megy oda.« (16) Aztán átkarolta őket, és rájuk téve kezét, megáldotta őket.” Most a „gyermekként fogadja” másik lehetséges értelme – „úgy fogadja, ahogyan a [kis]gyermekek fogadnak valamit” – szerint nézzük meg e jelenet, ill. a benne foglalt jézusi tanítás mondanivalóját. A megoldás kulcsa annak a kérdésnek a megválaszolásában rejlik, hogyan lehet „fogadni”, „átvenni”, „megkapni” valamit. Lényegében háromféleképpen. a) A brutális emberek ellopják-elrabolják, ami nekik kell. A zelóták például azt hitték, erőszakkal valósíthatják meg „Isten országát”. b) Az igazságosan gondolkodók megvásárolják (pénzzel, munkával, érdemekkel), amire szükségük van. A farizeusok és az apokaliptikusok korrekt törvényteljesítéssel és pótlólagos böjttel, imával, jócselekedetekkel akarták kiérdemelni „Isten országának eljövetelét”. c) A kisgyermekek – kimondatlan vagy kimondott kéréseik nyomán – egyszerűen megajándékoztatják magukat a szüleikkel, ha valamire szükségük van. A „tisztességes emberek” és általában a felnőttek nemigen kedvelik a kapásnak ezt a fajtáját, de a kisgyerekek, illetve a „gyermek” Jézus számára ez a természetes, hiszen ő egy jóságos Apa szeretett fiának élte meg magát (vö. Mk 1,11). Mindenesetre: Aki el akar ragadni valamit Istentől, az úgy tesz, mintha Isten nem akarna eleve minden szükségeset nekünk ajándékozni (Mt 6,25-33 // Lk 12,24-28); aki ellenszolgáltatásokkal akar valamit megkapni tőle, az kereskedővé fokozza le a Jóságost (Jn 2,16b!); egyetlen helyes viszonyulás marad: Fogadjuk ajándékként Isten felkínált országát, a szeretet világát, ahogy a kisgyerekek: jogigény és érdemek 23 24 nélkül , de bizalommal is , különben – értelemszerűen – sosem fogjuk átlépni a küszöbét annak az „isteni 16
Ahogyan a teve nem képes átmenni a tű fokán, ugyanúgy lehetetlen, hogy a gazdag bejusson „Isten országába”, hiszen az nem más, mint az egymást szeretők, egymással mindent megosztók kölcsönös ajándékozásának világa, abban pedig képtelenség azt mondani: „Ez vagy az csak az enyém, az én magántulajdonom, és jogom van ahhoz, hogy azt csináljak vele, amit akarok”, legyen szó akár egy üzemről, egy földbirtokról vagy az utolsó darab kenyérről. Automatikusan kizárja magát ebből a világból az, aki így gondolkodik és cselekszik – mindaddig, amíg össze van nőve a gazdagságával, mint a teve a púpjával. 17 A görög sztrephein ige szó szerinti jelentése „megfordul”, megfelelően a mögötte húzódó héber sub igének, amely azt jelenti: megfordulni, gyökeres életfordulatot végrehajtani; ez azonban csak képi megfogalmazása az elvontabb metanoein igének, amely a gondolkodás átalakítását és az ebből fakadó életátalakítást jelenti. 18 Az „olyanokká váltok” elvileg jelenthetné azt is, hogy „úgy fogadjátok, ahogyan a [kis]gyermekek fogadnak valamit”, a 4. versbeli folytatás azonban („olyan alacsonnyá/kicsivé teszi magát”) itt kizárja ezt az értelmezési lehetőséget. 19 Az eredetiben: „a mennyek”, ez azonban csak Isten nevének tiszteletből történő körülírása. 20 Vö. Fil 2,8; 4,12; Jak 1,9. 21 A görög dekheszthai tárgyakra, dolgokra vonatkozóan azt jelenti: átvesz, [meg]kap, elfogad, valahogyan fogad valamit. Mindegyik jelentés helyénvaló itt, de a legjobban talán az utolsó illik bele a tartalmi összefüggésbe. 22 Párhuzamos hely: Lk 18,17 második értelmezési lehetősége. 23 Vö. Mt 20,1-15; Lk 15,11-32; Mt 22,11-13. 26
területnek”, ahol csak a kölcsönös ajándékozás magatartása érvényes, mivel ott az isteni szeretet 25 26 „uralkodik” , érvényesül. Amint látszik, itt valóban valamilyen gyermeki tulajdonságot jelöl a „gyermekként” kifejezés – ám két dolgot meg kell állapítanunk: egyrészt ez a tulajdonság nem erkölcsi teljesítménye, tehát nem is érdeme a gyermeknek, hanem veleszületett adottsága, másrészt ez az egyetlen olyan hely a jézusi „gyermekségmondások” sorában, ahol a „gyermekség” nem a társadalmi kicsiséget, a társadalmi ranglétra alján állást jelöli. E kivételesség miatt elvileg meg is lehetne kérdőjelezni ennek a magyarázatnak a hitelességét, de a 27 feltételezett „életbe ágyazottság” miatt – kicsi, karon ülő, a Tamás-evangélium szerint még szopó gyerekeket vittek hozzá, hogy áldja meg őket – mégsem tesszük ezt: nem valószínű ugyanis, hogy az egészen kicsi gyerekekben is a társadalom perifériáján élők jelképét látta Jézus.
„Aki befogad egy ilyen gyereket…” A fentiek után aligha csodálkozhatunk egy pillanatig is azon, hogy Jézus a „gyerekekkel”, a „kicsikkel”, azaz a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedőkkel (ha úgy tetszik, az elnyomottakkal…) azonosult, nem pedig a ranglétra tetején állókkal, a „nagyokkal”. Ezt fejezi ki a Mk 9,37a-ban megőrzött 28 mondása, amelynek bevezetése a 36. vers : 29 (36) „Akkor fogott egy kisgyereket, odaállította középre, majd átkarolta őt, és azt mondta nekik: 30 31 32 (37a) »Ha valaki az én kedvemért befogad egy ilyen kisgyereket, engem fogad be.«” Ezt a jézusi mondást akkor érthetjük meg legjobban, ha fölidézzük, hogy Jézust gyakran hívták meg ebédre, vacsorára „jól szituált”, „tisztességes” emberek. Őt, a híres prédikátort és gyógyítót szívesen látták – de a bogáncsként rátapadó kisembereket, a társadalomban megvetett vámosokat, utcanőket, szegényeket, leprásokat, elmebetegeket, és a különben is sokadrangú állampolgárnak számító nőket, az örökké éhes (utca)gyerekeket és (rab)szolgákat, egyszóval a „csőcseléket” nem: „Tehát engedjük be őt, de aztán gyorsan zárjuk be a kaput! (Neki is ezzel adjuk meg az illő tiszteletet, nemde?)” 33 Jézus egy prófétai jellel határozottan elutasítja ezt a szétválasztást. Fog egy (utca)gyereket, a társadalomban semmit sem számító kisemberek jelképét, és előbb közéjük állítja, hogy jól nézzék meg, aztán átkarolja, hogy tudják: azonosul vele, mint anya a gyerekével. Mindenki érthette a gesztust: „Engem 34 csak úgy fogadhattok be, hogy velem együtt a kicsiket, a szegényeket is befogadjátok!” Hozzáfűzött magyarázatával azonban a gesztus „másik oldalát” is megfogalmazta: „Ha [voltaképpeni hajlandóságotok 24
Vö. Mk 1,15; Mt 7,7-11. Ebben az értelemben nevezhető/fordítható „Isten uralmának” az „Isten országa” (malkuth Jahve, baszileia tu theu). 26 Jézus nem mond ellent itteni kijelentésének, ha máskor azt kívánja, hogy önmagunk feláldozásáig menően vessük be magunkat Isten országáért (Mk 8,34; Lk 13,24), hiszen az az elkötelezettség, amelyikre ő gondol, nem előzetes teljesítmény Isten országának elnyeréséhez, hanem közvetlen, természetszerű reakció Isten országának ajándékára, az Istentől jövő szeretetre, ld. Mt 13,44; 18,33; Lk 6,36; 7,41-43; 19,6.8; Jn 8,7.11 – de már Mk 1,15 is, ahol világos: nem azért „kell” megtérni, hogy eljöjjön Isten országa, hanem azért, mert eljött. 27 Kicsi, karon ülő, a Tamás-evangélium szerint még szopó gyerekeket vittek hozzá, hogy áldja meg őket. 28 Márk a számunkra ismeretlen eredetitől eltérő összefüggésbe állítja be ezt a jelenetet és a benne foglalt jézusi mondást, mégpedig a tanítványok rangvitájának keretébe. Nézetem szerint ugyanis a 9,30-31.32.33 vers határozottan azt sugallja, hogy a szenvedés-bejelentés után a tanítványok félnek megkérdezni Jézus, s ezért egymás között vitatkoznak arról, hogy Jézus lehet-e valóban Isten küldötte, az igazi messiás (mint ahogy hiszik-remélik, ld. Mk 8,29), ha szenvedését és esetleges halálát helyezi kilátásba, s a 37b versben Jézus erre a kérdésre adja meg a választ: „Igenis én vagyok Isten hiteles küldötte, ahogyan a hegyen is „hallhattátok”, és jó, ha emlékeztek rá, hogy az én elfogadásommal vagy elutasításommal Isten útját fogadjátok vagy utasítjátok el” (vö. Mk 9,7; 8,33!). – A rangvita (Mk 9,34-35) eredeti szövegösszefüggésének, illetve a rangvitára eredetileg adott jézusi válasznak a Mt 18,1-4-ben foglaltakat tekinthetjük (azzal a módosítással, hogy Máté „átírja” a témaindító kérdést). 29 Az előző lábjegyzetben foglaltak alapján úgy gondolom, hogy a jelenet és a jézusi mondás eredeti élethelyzete („Sitz im Leben”) ezúttal is ismeretlen. 30 Az eredetiben: „az én nevemben”. Ez a kifejezés a következőket jelentheti: „az én megbízásomból”, „velem azonosulva”, „miattam”, „rám való tekintettel”; az utóbbi illik legjobban a szövegösszefüggésbe. (A „név” a zsidó gondolkodásban magát a személyt jelenti.) 31 A görög dekheszthai személyekre vonatkozóan azt jelenti: vendégszeretően fogad, szállást ad, vendégül lát, megvendégel. 32 Párhuzamos helyei: Mt 18,5 és Lk 9,48a. 33 Vö. Mk 11,7 (szamáron lovaglás), 11,13-14 (beszélgetés a fügefával), 11,15-16 (demonstráció a templomi üzem ellen). 34 Vö. Mt 25,40! 25
27
ellenére] a kedvemért befogadtok egy ilyen gyereket [= bárkit a kicsik, szegények közül], engem fogadtok be. Ebben az értelmezésben teljesen helyénvaló a „befogadni” eredeti jelentése (vendégszeretően fogad, szállást ad, vendégül lát, megvendégel), és aláhúzza, hogy ez a befogadás nem valami elvi elfogadást jelent, hanem a kicsik, a társadalom peremére szorultak, a szegények konkrét megsegítését; másfelől pedig helyénvaló a „kedvemért” kitétel is, hiszen „elvileg” nem Jézus kedvéért kell tenni a jót, hanem azok kedvéért, akik arra rászorulnak – ha viszont valaki csak az ő kedvéért tenné, tudja meg: magát Jézust fogadta be! *** Ha e tanulmány címére gondol az olvasó, talán csalódottan fejezi be az olvasást, hiszen alig-alig mondtam valamit arról, mit gondolt Jézus a gyerekekről, vagy hogyan viszonyult hozzájuk. Mentségemre szóljon, hogy mindössze a vizsgált jézusi mondások egyetlen mozzanata adott erre lehetőséget („gyermekként fogadni…”). Befejezésül azonban még felidézek egy apró, de talán nem jelentéktelen mozzanatot: Márk evangéliumában mindkét vizsgált jelenetben (9,36-37a; 10,13-16) találkozunk azzal a megállapítással, hogy Jézus „átkarolta, átölelte” a szóban forgó gyereket, illetve gyerekeket. Levonhatjuk hát a következtetést: Jézus érző szívvel fordult a gyermekek felé, különösen az átlagosnál is hátrányosabb helyzetűek, az utcagyerekek felé; talán még azt is megkockáztathatjuk, hogy ezt egyenesen anyai módon tette, hiszen kora patriarchális társadalmában aligha volt jellemző, hogy az apák-férfiak nagyon ölelgessék a gyerekeket. Jézus azonban azt az apai-anyai Istent képviselte, akit leghatásosabban a tékozló fiú példabeszédében szereplő apa jelenít meg (Lk 15,11-32).
Gromon András: Jézus valláskritikája Sokan sokféleképpen magyarázzák Jézus viszonyát a zsidósághoz (kora zsidóságához), közelebbről a zsidó valláshoz. Az egyik szélsőség teljesen feloldja Jézust a zsidóságban („csak egy rabbi a sok közül, még ha kiemelkedő is”), a másik teljesen szembeállítja a zsidósággal („új vallást alapított”). A probléma és annak „megoldása” sokkal összetettebb ennél. Általánosságban talán így fogalmazhatunk: Jézus nem függetleníthető korától és környezetétől, de nem egyszerűen annak terméke; Jézusban erősen élnek a zsidó gyökerek, de messze túlnő azokon. Jól szemléltetheti ezt a megállapítást, ha – még mindig csak általánosságban – egy pillantást vetünk Jézus és a mózesi törvény viszonyára. Egyfelől azt mondja: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy hatályon kívül helyezzem a törvényt vagy a prófétákat! Nem azért jöttem, hogy hatályon kívül helyezzem, hanem hogy teljessé tegyem” (Mt 35 5,17) , és határozottan megvallja, hogy „az összes parancsok közül az első” Izrael hitvallása: „Halld, Izrael, az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet…” (Mk 12,29). – Másfelől félreérthetetlenül közli, hogy „a törvény csak [Keresztelő] Jánosig volt érvényben, attól kezdve Isten országa 36 hirdettetik örömüzenetként” (Lk 16,16) , és „ha a ti igazságosságotok bőven fölül nem múlja az írástudókét 37 és a farizeusokét, semmiképp nem mentek be a Mennyek országába” (M t 5 ,2 0) . Jézus tehát egyfelől alkalmazkodik népe vallásához-vallásosságához, másfelől azonban gondtalanul bírálja, sőt felülbírálja azt, olyannyira, hogy nem túlzás azt állítanunk: szinte minden szava és tette kritikája annak a vallásnak, amelyben felnőtt. Az alábbiakban négy pontban fogjuk kifejteni ezt, bemutatva Jézusnak 38 39 az ószövetségi istenképen gyakorolt kritikáját, bibliakritikáját, kultuszkritikáját és vallási politikai kritikáját.
35
E szavak folytatása, a 18-19. v. nem tekinthető hiteles jézusi mondásnak: valójában azt a mózesi törvény egyes parancsainak érvényessége körüli ősegyházi vitát tükrözi, amely a törvényhez kötődő zsidókeresztények és a szabadabb felfogású pogánykeresztények között folyt: ebben egyrészt különbséget tettek nehéz és könnyű, fontos és jelentéktelen parancsok között, másrészt az ellenfelet nem zárták ki Isten országából, csak jelentősebb vagy csekélyebb helyet juttattak neki (Mt-komm., 117. lábj.). – Az alábbiakban a „komm.” rövidítés Márk-, Lukács- és – még csak készülő – Máté-kommentáromra vonatkozik. 36 Ezt a tételt húzza alá a „színeváltozás” eseménye, amelyben Isten üzeneteként hangzik el: „Ez az én szeretett fiam! Őrá hallgassatok” (Mk 9,7) – vagyis ne Mózesre és Illésre, ill. ne próbáljátok „közös nevezőre hozni” Jézust Mózessel és Illéssel (vö. Mk 9,4-5). 37 Ezt a tételt fejtik ki aztán a híres „antitézisek” (Mt 5,21-48): ezeknek az elemzése önmagában is elégséges lenne ahhoz, hogy helyes képet alkossunk Jézus és a Törvény viszonyáról. 38 Tisztában vagyunk az „Ószövetség” sokszínű jelentéstartalmával, de az alábbiakban általánosító, és ezért leegyszerűsítő módon használjuk az „ószövetségi” jelzőt, részben a mózesi törvényre, részben a Jézus korabeli zsidó 28
Az öröklött istenkép kritikája Jézus egész valláskritikájában ez a leggyakrabban előforduló mozzanat, amely több változatban jelenik meg. Az Ószövetség önközpontú, önmaga tiszteletét feltétel nélkül megkövetelő, önmaga dicsőítését elváró Istenével Jézus az emberért lévő Istent állítja szembe; jelképesen, és egyúttal elvi magaslaton fejezi ki ezt a szombattal kapcsolatos állásfoglalása: „A szombat lett az emberért, nem pedig az ember a szombatért” (Mk 2,27). Az Ószövetségben épp ennek az ellenkezője áll, vagyis hogy Isten nem az ember javára, hanem saját dicsőségére rendelte el a szombati nyugalmat: „A hetedik nap... szent Jahve számára” (2Móz 35,1-3). Jézus azonban frontális támadást intéz a megkövesedett szombattörvény mögötti megkövesedett istenkép ellen, amint ezt sokszorosan igazolja a szombattal kapcsolatos törvényeket 40 megszegő magatartása, elsősorban a szombati gyógyítások. 41 A Márk által tévesen Jézusnak is szájába adott ószövetségi felfogással szemben, amely szerint Isten képes bármit megtenni, vagyis mindenható, kifejezetten és többször is rámutatott arra, hogy nem mindenható, például nem képes megakadályozni, hogy az ember „emberek kezébe essék” (Mt 16,21-23 // Mk 8,33; Lk 9,44-45), és nem képes minden rosszat kiküszöbölni a világból (Lk 17,1). Jézus felfogásában az is Isten mindenhatóságának korlátozását jelenti, hogy az ő Istene csak 42 43 szeretni tud, haragudni vagy rosszat tenni – például övéinek ellenségeit kiirtani – nem. 44 Ennek az emberrel törődő, az emberről gondoskodó , „csak jó” Istennek az egyetemes szeretete sajátosan mutatkozik meg abban, hogy nem személyválogató, hanem magától értetődően és feltétel nélkül 45 kiterjed a „bűnösökre” is, amint ezt látványosan szemlélteti a béna meggyógyítása (Mk 2,1-12) , Máté 46 meghívása a szűkebb tanítványi körbe (Mt 9,9-13), Zakeus meglátogatása (Lk 19,1-10) vagy Jézus 47 viselkedése a „bűnös asszonnyal” (Lk 7,36-50) , elvi magaslaton megfogalmazva pedig az elveszett bárányról, az elveszett drachmáról és az elveszett fiúról (Lk 15,3-7.8-10.11-32), valamint a szőlőmunkásokról szóló példabeszéd (Mt 20,1-15). Jézus végső tanúságtétele ezen istenképe mellett, hogy 48 imádkozott felfeszítőiért: „Atyám, bocsáss meg nekik” (Lk 22,34) . Isten személyválogatás nélküli, a bűnösökre is feltétel nélkül kiterjedő jósága egy másik, talán még érzékenyebb (ha nem a legérzékenyebb) ponton is érinti az ószövetségi (és általánosan emberi…) istenképet: eltörli annak Isten igazságosságáról alkotott elképzelését, amely a legegyszerűbb megfogalmazásban így hangzik: Isten a jókat megjutalmazza, a rosszakat megbünteti. Jézus szerint viszont Isten olyan, aki „fölkelti napját gonoszokra és jókra, esőt küld igazaknak és bűnösöknek” (Mt 5,45), egyetlen közgondolkodásra vonatkoztatva. Hozzátehetjük azonban, hogy ez az „ószövetségi” istenkép lényegében megegyezik a vallások „általános” istenképével. 39 Jézus egy-egy tanítása vagy cselekedete olykor két kategóriába is sorolható: egyszerre jelentheti az istenkép és a – tág értelemben vett – kultusz (vallásgyakorlat) kritikáját. 40 Vö. Mk 3,1-6; Lk 13,10-16; 14,1-6; Jn 5,1-15; 7,23; 9,1-16; ld. még a szombati kalásztépést: Mk 2,23-27. 41 A gazdag ifjú történetében: „Istennek minden lehetséges” (Mk 10,27). 42 Az ezzel ellentétesnek látszó jézusi kijelentések vagy nem tőle származnak, csupán a szájába adták őket (pl. Mt 18,34-35; 22,7; 25,41; Mk 12,9; komm. 698. lj.; Lk 17,34-35), vagy csak látszólag mondanak ellent Jézus felfogásának (pl. Mk 3,29; komm. 135. lj., ill. Mk 11,14; komm. 654. lj.; Mk 11,25-26; komm. 673-675. lj. és Mk 16,16; komm. 1040. lj.). 43 Érdekességként megjegyezhetjük viszont, hogy van Jézusnak egy olyan mondása, amely az embert tünteti fel szinte mindenhatónak: „Minden lehetséges annak, aki bízik Istenben” (Mk 9,23; komm. 489. lj.). 44 Példabeszéd az ég madarairól és a mezők virágairól (Lk 12,22-28; komm. 750. lj.), a felzörgetett barátról és az igaztalan bíróról (Lk 11,5-8 és 18,1-5; komm. 632. és 1152. lj.), vagy annak kijelentése, hogy Isten „minden szál hajunkat számon tartja” (Lk 12,6-7; komm. 715-716). 45 Mk-komm. 61. lj.: Akkoriban (is) úgy gondolták, hogy a betegség Isten büntetése az illető, vagy elődei (nyilvánvaló vagy titkos) bűneiért. Jézus kijelentése, „Isten megbocsátja/megbocsátotta bűneidet”, azt jelenti: Betegségednek semmi köze a bűneidhez. Isten nem fizet betegséggel a bűnökért, hanem megbocsátja a bűnöket, mégpedig ingyen! 46 Lk-komm. 1236., ill. 1240. lj.: A „mivel ő is Ábrahám fia”, azaz „Ábrahám népéhez tartozik” (vö. Lk 13,16: „Ábrahám leánya”) forradalmi jelentőségű értelme – tekintettel a korabeli közfelfogásra – az, hogy „ő is Izrael népének egyenjogú tagja – bár »bűnös« vámos”. És ahogy a szövegösszefüggés egyértelműen mutatja („Ma jött el a megmentés…, mivelhogy…”), ez azt is magában foglalja, hogy nem „érdemeiért” (megtéréséért és bőkezű jóvátételéért), hanem „alanyi jogon”, egyszerűen mint embernek jár neki is a „megmentés”, az „üdvösség” felkínálása, amit Jézus szállásvétele jelképez! 47 Lk-komm. 301. és 311. lj. 48 Lk-komm. 1641. lj.: A „…mert nem tudják, mit cselekszenek” kiegészítés hitelességét erősen kétségessé teszi az, hogy Jézus egész életében Isten feltétel nélküli és mindenkire érvényes megbocsátását hirdette (vö. pl. Mt 5,43-45; Lk 6,32-35), és soha, egyetlen egy alkalommal sem említett olyasféle korlátozást, hogy Isten megbocsátása csak a „tudatlanságból” elkövetett bűnökre vonatkozna. 29
kérő szóra (Mt 18,26), vagy egy épp csak megkezdett bűnvallás nyomán (Lk 15,21) elengedi az ember 49 „végtelenül nagy” („tízezer talentumnyi”) bűnadósságát (Mt 18,23-33; Lk 15,11-32) . Itt – sok más példa képviseletében – ismét a béna meggyógyításának története (Mk 2,1-12) szolgálhat látványos gyakorlati példaként, mert Jézus kijelentése: „Isten megbocsátja bűneidet”, azt jelenti: az ószövetségi felfogással (vö. 50 51 Jn 9,2) szöges ellentétben Isten nem bünteti „igazságosan” betegséggel a bűnt, hanem ingyen (!) megbocsátja, és engesztelő áldozat bemutatását sem kéri, hiszen nincsen benne harag, amit ki kellene engesztelni (vö. Mt 5,23). Az áldozati kultusz alább bemutatandó kritikája egyúttal az ószövetségi istenkép kritikáját is jelenti: az áldozatbemutatás ugyanis egyfajta cserekereskedelmet jelent az ember és Isten között, az Istenbe vetett 52 bizalom (piszteuein, pisztisz) helyett az Istennel folytatott üzletelésre nevel (áldozatbemutatásért bűnbocsánat, jó termés, jó egészség, karrier, jó házasság, anyagi gyarapodás stb., stb. cserébe), holott 53 Isten országában, a szeretet rendjében nincs helye ilyesminek, csak a kérésnek (Mk 11,15-17) . (Nyelvi 54 telitalálat tehát Jézus szóválasztása a templomot illetően: „üzletközpont”: Jn 2,16b .) Ám Isten igazságosságának „eltörlése” Jézus részéről nem jelenti azt, hogy Isten igazságtalan lenne, csupán azt, hogy Isten mérhetetlenül több, mint igazságos: feltétel és korlátozás nélkül, egyetemesen szeret, ahogyan ezt a szőlőhegy munkásairól szóló, „vérlázító” példabeszéd tanúsítja (Mt 55 20,1-15) . Noha Jézus korlátozás nélkül képviselte, hogy Isten nem személyválogató, ezen belül maradva azonban óriási hangsúlyáthelyezést hajtott végre. Az ószövetségi felfogásban ugyanis Isten elsősorban a gazdagok és a hatalmasok Istene: a gazdagság és a társadalmi nagyság Isten áldása, az Ő tetszésének jele. Jézus a feje tetejére állította ezt az értékrendet, az ő szemében Isten elsősorban a szegények és a „kicsik”, azaz a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedők Istene: a) A gazdagság Isten és Isten ügyének talán 56 legnagyobb ellenfele; a „Mammon” valóságos „ellenisten” (Mt 6,24 // Lk 16,13) , és „szerencsések a 57 szegények, akik éheznek és sírnak, mert számukra van az Isten országa” (Lk 6,20-21) , de „könnyebb a 58 tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bemennie Isten országába” (Mk 10,25) . – b) A vendégségről mondott példabeszéd egyértelművé teszi, hogy Isten szemében a „kicsiség”, a szolgálat, a társadalmi ranglétra alján elhelyezkedés számít értékesnek, és aki társadalmi nagyságra, hatalomra tör, az 59 60 Isten szemében kicsi, értéktelen lesz (Lk 14,7-11) .
49
A tékozló fiú apja egyszerűen túllép az igazságosságon: elcsavargott fia hazatérésekor elmarad az erkölcsi prédikáció, nincs leszámolás, nincs egyezkedés, mi illeti meg a hazatért tékozlót, és mi nem, és végképp nincs szó büntetésről. 50 Vö. Jn 9,2! 51 A béna sem bűnvallomást nem tesz, sem bűnbánatot nem tanúsít, de még csak bocsánatot sem kér, mint a 10 000 talentummal tartozó szolga vagy a tékozló fiú! 52 Jézus egész működésével, tanításával és viselkedésével is azt akarta elérni, hogy az ember többé ne a szorongás, a rettegés és az élet megcsonkításának forrásaként gondoljon Istenre (vö. pl. Mk 2,5; komm. 61. lj.), hanem fordítson hátat ennek a felfogásnak, és térjen vissza az Isten iránti feltétlen bizalom útjára. Ez a bizalom aztán szinte automatikusan magával hozza az ember fizikai és morális jobbulását (ahogyan – megfelelő körülmények közé kerülve – a vetőmag is „automatikusan” hoz termést: Mk 4,26-28!): a testi betegségek gyógyulását („A bizalmad gyógyított meg téged”: Mk 5,34.37; 10,52; továbbá 2,5; 7,28 és általánosítva: 9,23; ellenpróba: Mk 6,5-6), a halálfélelem megszűnését (vö. Mk 4,40; komm. 188. lj.), illetve az erkölcsi megtérést (a kincset, igazgyöngyöt talált ember örömében adja el mindenét: Mt 13,44-46; vö. Mk-komm. 580. lábj., utolsó előtti bek.; ellenpróba: Lk 15,25-30; vö. még Tamás-ev. 7. logion: „kín nélkül [más fordításokban: habozás/zokszó nélkül] a nagy halat választotta”). 53 Mk-komm. 657. lj., továbbá Mk 13,2; komm. 777. lj.; vö. még Mk 10,15; komm. 580. lj., 2b-c pont! 54 Jn 2,16b. 55 A szőlősgazda kifejezetten közli az egész napot végigdolgozók, majd a fizetéskor lázadozók szóvivőjével: „Nem vagyok veled igazságtalan! Nem egy dénárban egyeztél meg velem?...” De a tékozló fiú példabeszéde is mutatja, hogy az igazságosságon fölülemelkedő Isten nem igazságtalan: a példabeszédbeli apa megérti, hogy otthon maradt fia úgy érzi, igazságtalanul bántak vele, továbbá elismeri az igazságosság iránti igényét, de közli vele, hogy valójában nem érte őt semmiféle jogtalanság (vö. Mt 20,13!), hiszen minden, ami a sajátja, az a fiáé is. (De itt sem valamiféle hideg-rideg igazságosságról van szó: idősebbik fiát is anyaian „Gyermekem”-nek szólítja, szívére beszél, kérleli, megindokolja neki, miért is „kell” most ünnepelni.) 56 Lk-komm. 1042. lj.: A pénzközpontúság voltaképpen a Mammon vallásos szolgálata, bálványimádás, mert ez a szolgálat kizárólag Istent, az „egyetlen urat” illeti meg: az embernek őt kell szeretnie („előnyben részesítenie”), mégpedig „teljes szívével, teljes lényével, teljes gondolkodásával és teljes erejével” (Mk 12,29-30); itt különösen fontos, hogy az „erő” a héberben azt is jelenti: tőke, vagyon, pénz! 57 A részletes magyarázatot ld. Lk-komm. 150-159. lj. 58 Vö. Mk-komm. 596-597. lj. 59 Persze ebből nem következik, hogy Isten szeretete ne áradna rá ugyanúgy! 60 Vö. Lk-komm. 889. lj. 30
Bibliakritika Jézusra nem volt különösebben jellemző, hogy az ószövetségi Szentírásra hivatkozott, vagy azzal 61 érvelt volna, mégis van három nagyon fontos és tanulságos eset. Az egyikben – a „názáreti székfoglaló” alkalmával (Lk 4,16-22), saját küldetését értelmezve – Jézus kihagyott egy félmondatot az általa idézett Izajás-szövegből (Iz 61,1-2): a „kihirdessem az Úr kedves 62 esztendejét” után már nem olvasta föl, hogy „és Istenünk bosszújának napját”. A másikban – a gazdag ifjúval beszélgetve (Mk 10,17-22) – Jézus betoldott egy félmondatot az általa idézett Tízparancsolatba (2Móz 20,2-17 és 5Móz 5,6-21), ugyanis annak egyik szövege sem 63 tartalmazza a „Ne rabolj!” felszólítást (19. v.) , amellyel Jézus feltehetően 5Móz 24,14-re utalt, s akkor ez azt jelenti: „a munkásnak kijáró bér meg nem adásával ne rabold ki őt”, vagyis a kizsákmányolást tiltja. A harmadik esetet tarthatjuk a legsúlyosabbnak, ekkor ugyanis – a válás lehetőségéről vitázva a farizeusokkal (Mk 10,2-9) – a Tóra egyik kijelentésével szembeállította annak másik kijelentését, nevezetesen: a válást megengedő részt (5Móz 24,1) emberi találmánynak minősítette, a válást ellenző részt viszont (1Móz 1,27) Isten akaratának. Mindhárom példa Jézus szabad, sőt kritikus bibliakezeléséről tanúskodik, amelynek súlyát akkor értjük meg igazán, ha felidézzük az egykori rabbik felfogását: „Nem lesz része a jövendő életben annak, aki azt mondja: »Az egész Tóra Istentől van ennek a versnek a kivételével, amelyet nem Isten mondott a saját szájából, hanem magától Mózestől származik.« Az ilyenre vonatkozik: »Megvetette az Úr szavát, és lábbal 64 tiporta parancsait.« Az ilyen irtassék ki, igen, irtassék ki!” A szentírási helyek közötti válogatással Jézus kimerítette az eretnekség fogalmát, hiszen a „herezis, heretikus” kifejezés a (többek között) „kivesz, kiválaszt, válogat” jelentésű görög haireiszthai igéből származik. Érdemes megemlítenünk még egy kicsit más jellegű, de idetartozó negyedik esetet is. Ekkor Jézus nem kapcsolódott konkrétan az ószövetségi Biblia egyik helyéhez sem, ám annál jelentősebb, hogy az 65 egész Tórára vonatkozik általános jellegű, rejtett utalása: „Az ég és a föld elmúlik, az én tanításom 66 azonban nem múlik el” (Mk 13,31) . A korabeli írástudóknak az volt a véleményük (amit aztán az 67 evangélisták később tévesen Jézus szájába adtak ), hogy „ég és föld könnyebben múlik el, mint hogy egy vesszőcske is elvesszen a Törvényből” (Lk 16,17; Mt 5,18). Jézus feltehetően ezzel állította szembe azt a 68 meggyőződését, hogy „ég és föld elmúlhat, de az én tanításom nem múlik el”. 61
Kevésbé jelentős persze van több is, például Mk 11,17 (Iz 56,7 és Jer 7,11); 12,10 (Zsolt 118,22-23); 12,36 (Zsolt 110,1); Mt 8,4 és Lk 17,14 (3Móz 14,2-32). 62 A Lukácsnál olvasható idézet több ponton is problematikus („meggyógyítsam a megtört szívűeket – a vakoknak/elvakítottaknak szemük felnyílását – szabadon bocsássam a meggyötörteket”), de az említett félmondat elhagyása (a 19. versben) minden bizonnyal Jézus tudatos tette volt. Álláspontunkat megerősíti egyrészt egy formai mozzanat, mégpedig az „és összegöngyölte a könyvtekercset...” megjegyzés (20. v.), amely teljesen fölösleges lenne, ha nem azt akarná kifejezni: Jézus éppen itt tett pontot a felolvasott szöveg végére, másrészt az a tartalmi érv, hogy Isten bosszújának elvetése tökéletes összhangban áll Jézusnak a „csak szerető Isten”-ről adott tanításával. Csupán a kora keresztény apokaliptikusok „helyesbítik” majd Jézus istenképét, és hirdetik az evangélistáktól kezdve (pl. Lk 19,27) Pálon át (pl. Róm 12,19-20) a Jelenések könyvének szerzőjéig (pl. Jel 6,10 és 8-9. fejezet), hogy Isten bosszújának napja nem marad el, csak későbbre tolódott. 63 19. vers. 64 Babiloni Talmud, Szanhedrin 99a, Baraita. 65 Szó szerint: szavaim. 66 Nem zárhatjuk ki, hogy utólag adták Jézus szájába ezt a mondást, hiszen kitűnően beleillik a későbbi krisztológia eszmevilágába. Mégis úgy véljük, nem idegen a történeti Jézustól, föltéve, hogy gondolkodásának egészében elhelyezve értelmezzük. 67 Hiszen a Tóra-, sőt Biblia-kritikus, a Törvény előírásait nem egyszer áthágó Jézus nem hirdethette a Törvény abszolút sérthetetlenségét. Ám az is lehetséges, hogy mivel sem a héberben, sem a görögben nem használtak központozást, így idézőjeleket sem, idézetként, a törvénytudók nézetének idézéseként kell felfognunk a Törvényt abszolutizáló mondást. 68 A kétségtelenül kemény megfogalmazás ellenére nem az „én”-re kell tenni a hangsúlyt, hanem a „tanításom”-ra. Jézus ugyanis nem hagyott kétséget a tekintetben, hogy számára Isten az egyedüli Úr (Mk 12,29), az egyedüli Atya (és ezzel atyai tekintéllyel bíró: Mt 23,9), az egyedüli Jó (Mk 10,18), és őhozzá mérve ítélte meg aztán a legnemesebbnek vagy leginkább Isten elgondolását tükrözőnek tűnő emberi gondolatokat is (pl. Mt 16,23: „emberi módon gondolkodol”, Lk 9,55: „nem tudjátok, miféle lélek lakik bennetek”). Az ő szavai tehát csak azért biztosabbak, mint a Tóra szavai, mivel töretlenebbül tükrözik Isten gondolatait, hiszen azokat közvetlenül szoros istenkapcsolatából merítette (vö. Lk 10,22), nem pedig az „atyáktól”, a „régiektől” vette. De érvelhetünk Jézus e mondásának hitelessége mellett egyszerűen azzal is, hogy tanítása „csak” annyi volt, hogy szeretet az Isten, és az ember akkor cselekszik helyesen, ha (Isten példája szerint) szeret. Nem kellett tehát nagy merészség (még kevésbé isteni mivolt) annak kijelentéséhez, hogy ez nem veszíti érvényét. Olyan ez, mintha azt mondta volna: „Ég és föld elmúlhat, de a kétszer kettő mindig négy marad.” 31
Kultuszkritika Az alábbiakban a legtágabb értelemben vett kultusz, a hétköznapi értelemben vett vallásosság, vallásgyakorlás kritikájáról lesz szó. A zsidó gyakorlati vallásosság három fő területének a jótékonykodás, az imádkozás és a böjtölés számított. A Máté-evangélium 6. fejezetében ezek egyik közös sajátosságának kritikájával találkozunk (6,14.5-6.16-18): mind a három megnyilvánulást fenyegeti az a veszély, hogy a vallásos ember azért gyakorolja 69 őket, hogy az emberek megbámulják érte , elnyerje a többiek tetszését. Ekkor a vallásosságnak, amelynek gyökere és meghatározója az istenkapcsolat (kellene, hogy legyen), voltaképpen már nincs is köze Istenhez. 70 Jézus figyelmeztet: Isten tetszését és barátságát csak az nyeri el , aki nem saját becsvágyának kielégítése és az emberek elismerésének elnyerése érdekében segít a rászorulókon, gyakorolja az imádkozást vagy a 71 böjtölést , hanem „rendeltetésszerűen” él ezekkel. Az imádságra vonatkozóan Jézusnak van még három kritikus megjegyzése; az első kettő általános érvényű, a harmadik sajátosan a papokat érinti. „Amikor imádkoztok, ne hajtogassátok folyton ugyanazt, mint a pogányok! Ők ugyanis úgy 72 vélekednek, hogy sok beszédükért hallgatja meg őket [az istenség] . Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlóvá, 73 hiszen Atyátok tudja, mire van szükségetek, még mielőtt kérnétek őt” (Mt 6,7-8)! Másutt Jézus arra hívja föl a figyelmet, hogy mielőtt imádkozásba kezdenénk, bocsássuk meg 74 másoknak, amit vétettek ellenünk (Mk 11,25), különben nem lehetünk békében Istennel, és imánk füstbe 75 megy . Kérdezhetnénk: Imádságunkkal miért nem menekülhetünk ellenségeink vagy a minket megbántók elől Isten védőszárnyai alá (ahogy ez számos zsoltárnak az alapgondolata)? Azért, mert az az Isten, akit Jézus Atyaként hirdetett, mindenkinek Atyja, az elveszett fiaknak is, a minket bántóknak, az ellenségeinknek is. Ő mindenkinek jót akar. Egy ilyen Istennel pedig nem lehetünk békében addig, amíg nem érzünk és cselekszünk úgy, mint ő, aki fölkelti napját a rosszakra is, és esőt ad a bűnösöknek is (Mt 5,45). 76 A papokat különleges veszély fenyegeti az imádkozással összefüggésben, mégpedig az, hogy színlelésből hosszasan imádkoznak, s közben „felélik az özvegyek házát” (Mk 12,40). Ha a papok továbbajándékoznák a még szegényebbeknek, ami az önkéntes adományokból a gazdagoktól és a szegényektől befolyt, minden rendben lenne, hiszen nem sérülne „Isten (mindenkit magában foglaló) családjának” szeretetrendje, amelyben csak a kérésnek és a kölcsönös ajándékozásnak van helye, az 69
A theaszthai = megnéz, megbámul, csodájára jár ige a thea = nézés, szemlélés – színjáték, színi előadás, színház („teátrum”) főnevet rejti! 70 Szó szerint: „csak az kap fizetséget Istentől”. Csakhogy: Jézus egyik fő törekvése az volt, hogy az ember istenkapcsolatát megtisztítsa az „úr–szolga” viszonytól (Lk 17,7-10; komm. 1110. lj), illetve a „kereskedői gondolkodásmódtól” (Mk 11,17; komm. 657. lj.), s így az „igazságos megfizetés” szemléletétől is (Mt 20,1-15). A „fizetség” szó itteni használata tehát csak ironikus vagy átvitt értelmű lehet. Mindezt részletesen ld. Lk-komm. 167., 178. és 185. lj. 71 A böjtöléssel kapcsolatos szakasz (Mt 6,16-18) nagy valószínűséggel nem Jézustól származik, mert ő radikálisan elvetette a kultikus böjtölést (ld. Mk 2,19a; komm. 82., 86. és 87. lj.), így a nem képmutató böjtölésre sem biztathatta követőit. Ebben az esetben a Jézus útmutatása ellenére a böjtöléshez visszatérő keresztények felfogása tükröződik itt (vö. Mk 2,19b-20; komm. 88. lj.). Ha azonban mégsem erről lenne szó, hanem az osztozás, az önfegyelem gyakorlása vagy a mélyebb istenkapcsolat érdekében végzett böjtölésről, akkor természetesen erre is vonatkozik a jótékonykodással és az imádkozással kapcsolatos jézusi figyelmeztetés. 72 Ennek hátterében az a mágikus felfogás áll, hogy (helyes) nevének kimondásával és ismételgetésével cselekvésre lehet kényszeríteni az istenséget, konkrétan: „engedelmessé lehet tenni”, rá lehet venni, hogy teljesítse a hozzá forduló ember vágyát, kívánságát. 73 Jézus alaptapasztalata (Mk 1,11; komm. 16. lj.) az, hogy Isten jóságos és gondoskodó Apa („Abba”), ezért mondhatja, hogy értelmetlen és fölösleges úgy viszonyulnunk hozzá, ahogyan a „pogányok” a maguk istenségeihez: nem kell előzetesen tájékoztatnunk őt szükségleteinkről, és rábeszélnünk őt a segítségnyújtásra, hiszen ő eleve tudja, mire van szükségünk, s amire valóban szükségünk van, azt kész is megadni. Ezért imádságunkat is kizárólag az Isten apai gondoskodásába vetett bizalomnak kell meghatároznia (vö. Mt 7,7-11). 74 Más összefüggésben (Mt 5,23-24) azt is elmondja, hogy előzetesen azokat a bűnöket is rendeznünk kell, amelyeket mi követtük el mások ellen. 75 Azt jelentené ez, hogy Isten feltételhez köti megbocsátását? Nem. Csak arról van szó, hogy aki elutasítja a megbocsátást (azt, hogy ő maga megbocsásson), az ezáltal magát a Megbocsátást, Istent, az ő lényegét utasítja el, ezért nem részesülhet a tőle jövő, különben mindenki számára feltétel nélkül készen álló megbocsátásban. 76 Márk az írástudókra vonatkoztatja a Jézus által kárpált magatartást; ez előfordulhatott az ő körükben is (ha például özvegyek jogi tanácsadójaként léptek föl), de egyáltalán nem volt jellemző az írástudók „osztályára”, viszont kifejezetten jellemző volt a papokra, hiszen ők egyfelől valóban az özvegyek „vagyonát” is begyűjtő templomkincstárból éltek, másfelől naponkénti foglalkozásuk volt (az áldozatbemutatás és) a hosszas imádkozás, a liturgia végzése, aminek valóban bizonyos ellenszolgáltatás jellege volt. 32
üzletelésnek nincs (Mk 11,15); ők azonban ehelyett látszólag tisztességes, mert látszólag Istennek tetsző „ellenszolgáltatást nyújtanak”: bemutatják az áldozatokat és eléneklik a sok fenséges zsoltárt. Jézus szerint 77 ezért „súlyosabb ítélet” vár rájuk. A hétköznapi értelemben vett vallásosság a Jézus korabeli zsidóságban is erősen kötődött a templomhoz, a templomi istentisztelethez, a papsághoz – és így mindezeknek pénzügyi feltételeihez is: a jeruzsálemi templom fenntartását szolgáló templomadóhoz, illetve a papok meg a leviták megélhetését szolgáló tizedhez, valamint a „korbánhoz”, vagyis a templomnak nyújtott fogadalmi adományhoz. A templomadó megfizetését – Péter közvetítésével – Jézustól is számon kérték az illetékes adószedők, ő azonban így válaszolt Péternek: „Mit gondolsz, Simon? A földi királyok kitől szednek vámot vagy adót? Fiaiktól, vagy az idegenektől?” Péter logikus válasza nyomán pedig – „Az idegenektől” – kijelentette: „A fiak tehát mentesek” (Mt 17,24-26). Azaz: Jézus szerint a templomhoz fűződő viszonyt (is) az 78 Istenhez fűződő viszonynak kell meghatároznia , az pedig, ha helyes, nem hatalomra és jogra épülő, hideg uralmi viszony, mint a földi uralkodók és alattvalóik között. Csak egy világi módon felfogott „Isten országában” lenne helyénvaló a templomadó (avagy „egyházi adó”). Isten azonban Atyánk, s az apák nem adóztatják meg fiaikat. Ez a családiasság végét jelentené. A fiak szabadok. Ez nem azt jelenti, hogy minden kötelezettségtől szabadok, csak nem kényszerből, hanem önkéntesen járulnak hozzá (lehetőségeik szerint) 79 a családi vagyonközösséghez . Idézett kijelentésével tehát Jézus elvből tagadja a templomadót, ami természetesen létében fenyeget minden templomi rendszert, hiszen azzal a következménnyel jár, hogy már nem a templomból élő papság, hanem a hívők lelkiismerete határozza meg, hogy önkéntes adományaikkal a 80 szükséget szenvedőkön akarnak-e segíteni, avagy fenn akarnak-e tartani egy lelki hatalmi rendszert. Súlyosan bírálja Jézus a farizeusok tizedfizetését is: „Jaj nektek, mert tizedet adtok ugyan 81 mentából, kaporból és minden zöldségféléből, viszont kikerülitek Isten ítéletét és szeretetét” (Lk 11,42). Jézus nem vitatja el a farizeusoktól, hogy nagyon komolyan veszik saját előírásaikat; bírálata nem is a buzgóságukra, hanem annak téves irányára vonatkozik: Elmennek a mellett, mi a helyes Isten szemében, és 82 a mellett, hogyan szeret Isten, márpedig Jézus szerint kizárólag ez a mérce . Magyarul: saját előírásaik megtartásával „kikerülik”, kijátsszák Isten akaratának követését és Isten szeretetének utánzását, az 83 irgalmasság gyakorlása helyett „áldozatot mutatnak be” (vö. Mt 9,13; 12,7) . Még keményebb szavakkal ostorozza ezt a magatartást Jézus a korbán gyakorlatáról szólva: „Remekül vetitek el Isten akaratát [annak érdekében], hogy megőrizhessétek a ti [saját] hagyományaitokat. Mózes ugyanis azt mondta: »Tiszteld apádat és anyádat!«... Ti viszont azt mondjátok: »Ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának: Korbán – vagyis áldozati adomány – az, amivel hasznodra lehetnék«, [akkor már] nem engeditek meg, hogy az illető bármit is tegyen apjáért vagy anyjáért. Így helyezitek hatályon kívül Isten 84 szavát hagyományotok révén, amelyet ti magatok tettetek hagyománnyá ” (Mk 7,9-13). – A korbán „intézményével” a farizeusok és az írástudók (Mk 7,5) zseniális trükköt eszeltek ki arra, hogyan játszhatják ki 77
Nem derül ki, kikre vár kevésbé súlyos ítélet, de talán nem tévedünk nagyot, ha a közönséges rablókra gondolunk, akik a maguk módján szintén fölélik az özvegyek házát, de legalább nem keverik bele Istent a dologba: a rablók tevékenysége után „csak” a semmi marad az özvegyeknek, a papok viszont „negatívumot hoznak létre”, mert meghamisítják Isten szándékait, és megbecstelenítik őt. 78 Ld. fönt, az istenkép kritikája, 19. lábj. 79 Vö. Mk 10,28-30; komm. 600-601. 80 A Mt 17,27-ben leírt csodatörténet hiteltelenségét már enyhén szólva furcsa volta is mutatja – ámbár az is lehet, hogy eredetileg csodatörténet nélkül ez állt ott: „De hogy meg ne botránkoztassuk őket, fizess nekik egy sztatért magamért és érted!” –, de még inkább a következő megfontolás: Az, hogy a botránykeltéstől való félelmében Jézus visszavonja merész döntését, amelyet az imént igazolt Istenhez fűződő újfajta viszonyával, tökéletesen ellentmond prófétai fellépésének (vö. Lk 6,46-47.49 és különösen Mt 15,12-14a). Viszont a templomadóra mondott elvi „nem”-et taktikázásból gyakorlati „igen”-né változtatni, ez alighanem nagyon is megfelelt bizonyos zsidókeresztény csoportoknak, amelyek nem akarták megbotránkoztatni zsidó környezetüket. Megerősíti ezt az állításunkat, hogy hasonló motivációból hasonló változtatást hajtottak végre egy másik jézusi mondáson is, és a „nem böjtöléstől” (Mk 2,19) visszatértek az „újbóli böjtöléshez” (Mk 2,20; vö. fönt, 37. lábj.) 81 Az ítélet (kriszisz) elsődlegesen az ítélés/megítélés folyamatát jelenti, a döntést arról, mi helyes, mi helytelen – mégpedig Isten döntését, akkor is, ha ő nincs külön megnevezve (vö. Lk 11,32; Mt 5,21-22 helyes fordításban: „Hallottátok, hogy Isten azt mondta a régieknek: Ne ölj!... Én viszont azt mondom nektek, hogy mindenkire ítélet vár, aki csak haragszik is a testvérére”; itt a „mondatott” passivum divinum, vagyis Isten határozatáról, erkölcsi „ítéletéről” van szó). Ennek megfelelően „Isten szeretetén” Istennek az ember iránti szeretetét – mint mércét – kell érteni (nem pedig az ember Isten iránti szeretetét). 82 Vö. Mk 7,8-9.13; 10,5-6; 10,18-19. 83 Vö. Mt 9,13; 12,7. 84 A mondat második fele a szokott fordítások szerint („amelyet áthagyományoztatok”) fölösleges ismétlés; az eredeti, valóban nem könnyen fordítható kifejezés (hé paredókate) értelmét így fogalmazhatjuk meg: Isten akaratát oly módon helyezitek hatályon kívül, hogy saját „áthagyományozásotokkal” azt teszitek szent „hagyománnyá”, amit akartok. (A szóban forgó kifejezésben a hé a vonatkozó névmás módhatározói részes esete.) 33
Isten akaratát – Istenre hivatkozva: Ha valaki „korbánnak”, a templomnak szánt áldozati adománynak minősítette azt, amivel (idős) szüleit kellett volna segítenie, akkor mentesült a szülők támogatását előíró 4. parancsolat hatálya alól, s ráadásul élete végéig használhatta a szóban forgó javakat, minthogy azok csak saját halála után szálltak át a templomra! „Mellesleg” az effajta adományok igen hasznosak voltak a templom gazdasági bázisa és mindazok számára, akik a templomból éltek… Mielőtt rátérnénk Jézus kultuszkritikájának utolsó, legkeményebb mozzanatára, megemlítjük az iménti bírálat egy másik változatát, amellyel két, lényegében azonos helyzetben találkozunk (Mk 7,1-8 és Lk 11,37-41 – ez utóbbit „sűríti” Mt 23,25-26). Farizeusok és írástudók szemére vetették Jézusnak, hogy étkezés előtt nem végezte el a szokásos szertartásos kézmosást, és ezzel megsértette a kultikus 85 tisztasági előírásokat. Márknál Izajást (29,13) idézve válaszol Jézus, „hiábavaló istentiszteletnek” nevezi a kultikus tisztaság megtartását, és a korbánnal kapcsolatban is elhangzott kritikáját fogalmazza meg: „Isten akaratát figyelmen kívül hagyjátok, és [helyette] emberek hagyományához ragaszkodtok” (8. v.). A Lukács által közölt jelenetben azt is megmondja, hogy e hamis tisztaság helyett hogyan lehet eljutni az igazi 86 tisztaságra: „Adjátok oda a tálban lévőket adományként [a rászorulóknak], és íme, [rögtön] minden tiszta 87 lesz számotokra” (41. v.)! A kultusznak, az „istentiszteletnek” alighanem minden vallásban az áldozatbemutatás a „csúcsa”, a legfontosabb megnyilvánulása. Kultuszkritikájában Jézus ez ellen intézte a legkeményebb támadást. Hallgatói bizonyára megdöbbentek már akkor is, amikor egy alkalommal így nyilatkozott: „Ha [áldozati] adományodat az oltárhoz viszed, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami [panasza] van 88 ellened, hagyd ott adományodat az oltár előtt, menj el , előbb békülj ki testvéreddel, azután jöjj el, és vidd 89 oda adományodat” (Mt 5,23-24)! Tréfával fűszerezett, mégis sokkoló prédikációjával Jézus egyszerű igazságot akar belevésni hallgatói lelkébe: Istennel jóban lenni csak úgy lehet, ha békességre jutunk embertársainkkal, vagyis a kultikus engesztelő áldozat, amelyet embertársainkat megkerülve szeretnénk 90 felajánlani neki, semmit sem ér. Még sokkolóbb lehetett az – bár egyáltalán nem a szokásos magyarázat értelmében! –, amit „a templom megtisztításának” szokás nevezni. Miről is van itt szó? „[Miután] megérkeztek Jeruzsálembe, és 91 92 bement a templomba, elkezdte kiutasítani azokat, akik eladtak és vásároltak templomban …” (Mk 85
Nem a fizikai tisztaság, a higiéné kérdéséről van itt szó, hanem az ún. kultikus tisztaságról, arról, hogy mi az, ami összefér, vagy nem fér össze Isten tisztaságával, szentségével, azaz lényegileg arról, hogy mitől válik az ember tisztává, értékessé, vagy értéktelenné Isten szemében, teológiai megfogalmazásban: „mitől igazul meg”. (A „tisztátalan”-nak megfelelő görög koinosz = közös szó arra utal, ami a hamis isteneket szolgáló „pogányokkal” közös, vagyis az igaz Istentől idegen, mondhatnánk úgy is, profán.) 86 A kézmosás elhagyásának vádja nyomán Jézus itt a kultikus tisztaságmánia egy másik megnyilatkozását veti ellenfelei szemére: kínosan ügyelnek a poharak és tálak külső tisztaságára, és – a téma hitelesebb, mátéi változatában (23,25) – leleplezi, hogy ezek a tálak ugyanakkor tele vannak azzal, amit másoktól raboltak el. (Ez a szemrehányás eredetileg aligha szólt a farizeusoknak és írástudóknak, mert rájuk egyáltalán nem volt jellemző a rablás, hanem inkább a vámosoknak, akiknél Jézus szintén gyakran vendégeskedett – őket viszont aligha izgatta a poharak és tálak kultikus tisztogatása. Ily módon ezek a szövegváltozatok rámutatnak az áthagyományozás folyamatának bonyodalmaira.) 87 Márknál később a tisztátalanság/tisztaság gyökérmozzanatára is rámutat Jézus: „Semmi, ami kívülről megy be az emberbe, nem teheti tisztátalanná… Ami kijön az emberből, a teszi tisztátalanná az embert, ugyanis belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz megfontolások…” (7,17-21). 88 Szó szerint véve Jézus hallatlan és lehetetlen dolgot kíván, hiszen az ember mégsem hagyhat ott egy levágott bárányt Jeruzsálemben, „az oltár előtt”, hogy közben elintézzen egy talán igen hosszadalmas ügyet (esetleges elutazás Galileába, tárgyalás az ellenféllel, visszatérés Jeruzsálembe); igencsak bűzlene addigra az a bárány… De ami sokkal fontosabb: kultikus okokból engedélyezett volt az áldozatbemutatás megszakítása, de az embertárssal való kiengesztelődés érdekében nem. 89 Úgy látszik, az ellen nem tiltakozott Jézus, hogy a megtörtént kiengesztelődés jeleként fölajánljuk „adományunkat” Istennek. Mindazonáltal ez az „engedmény” feszültségben áll azzal, hogy Jézus megtiltotta tanítványainak a részvételt a templomi áldozatbemutatásban (Mk 11,15; Jn 2,16 – ld. alább), és egyetlen följegyzés sincs arról, hogy ő maga, vagy később a tanítványai részt vettek volna abban (vö. ApCsel 2,46; 3,1). Elképzelhető, hogy Jézus felfogása e tárgyban is változott az idők folyamán, mint néhány másikban (pl. a Sátánról, vö. Lk 22,31; 10,18 – komm. 1513. és 561. lj.), de könnyen is lehetséges, hogy itt is a zsidókeresztények későbbi engedményéről, vagyis betoldásról van szó, vö. fönt, 37. és 46. lábj. 90 Ugyanezzel a meglepő igazsággal találkoztunk már föntebb is, Mk 11,25-ben is (vö. 41. lábj.), és ugyanezt az alapigazságot fejezi ki Jézus a Mt 25,40-ben: a szerető Isten azonosul a rászoruló emberrel: „Amit egynek tettetek a legkisebbek közül, velem tettétek.” 91 A kritikus „kidob” (ekballein) ige összes előfordulásait megvizsgálva állíthatjuk, hogy ez csak a legritkább esetben jelent erőszakos, vagy annak mondható magatartást (Mk 12,6; Lk 4,29; Jn 9,34), különben pedig sok jelentésű szó, főképpen a „démonok kidobására/kiűzésére” vonatkozik (rengeteg helyen), de van olyan értelme is, hogy „elővesz” (Mt 12,35; 13,52; Lk 10,35), „állatokat kienged” (Jn 10,4), „elküld, kiküld” (Mk 1,43; Mt 9,25), sőt kétszer teljesen pozitív értelemben Isten (Lk 10,2), ill. Isten Lelke az alanya (Mk 1,12; vö. Mt 12,28; Lk 11,20); van még egy, gyakran 34
93
11,15) ; értelemszerűen ide kell beszúrni a Jn 2,16b-ben megőrzött felszólítást: „Ne tegyétek Atyám házát 94 95 üzletközponttá!”, majd következhet a bibliai hivatkozás (Iz 56,7) : „Nincs-e megírva, hogy »az én házamat a kérés házának nevezik majd minden nép számára« (Mk 11,17)?” Az 57-59. lábjegyzetben foglaltak alapján olyan történést kell feltételeznünk, amely tettekben is megnyilvánuló, látványos rendzavarás volt, de semmiféle nagyobb csődületet, tömegjelenetet nem váltott ki, és nem jelentett fizikai erőszak-alkalmazást emberekkel szemben, sőt valószínűleg állatokkal szemben sem. Konkrétan a következőképpen gondolhatjuk el: Jézus felszólította a templomudvaron árusító és vásárló embereket, hogy hagyják abba ezt a tevékenységet, és vigyék el onnét állataikat; ehhez fűzte hozzá tanítását (Jn 2,16b), és jelképesen, vagy szavainak tényleges nyomatékosításául (az állatok vezetésére szolgáló kötelekből font) korbáccsal az állatok felé sújtott, vagy éppen csak megcsattogtatta azt. Vagyis rövid időn belül (a szamáron lovaglás és a fügefával „beszélgetés” után) harmadszor van dolgunk jelképes prófétai cselekedettel (vö. Jer 19,1.10-13), a templomi üzemmel szembeni demonstrációval, amelyet nyugodtan nevezhetünk forradalmi, de erőszakmentes tettnek (ahogyan az volt a 96 szombatra vonatkozó törvények többszöri áthágása is a zsinagógai rendszerrel szemben). Semmi fogódzópont sincs annak feltételezéséhez, hogy Jézus az üzleteléssel kapcsolatos csalásokat akarta volna elítélni. Csupán a templom(udvar)on kívülre szorítani a kereskedést, nem lett volna értelme, főleg ezzel a módszerrel. Mk 7,1-23 és Mt 5,23-24 fényében kizárhatjuk Jézus „kultikus tisztaság iránti buzgóságának” lehetőségét is. Ha csak morálisan vagy kultikusan megreformálni/megtisztítani akarta volna a templomi áldozatbemutatást, ehhez joga lett volna, mint minden törvényhű rabbinak, a vallási hatóság azonban olyan rettenetesnek értékelte eljárását, hogy felhatalmazásának bizonyítékát követelte (Mk 11,28). Egyetlen értelmes magyarázat marad: Jézus nem megtisztítani, hanem megszüntetni akarta az áldozati állatokkal folytatott kereskedést (és a részben ennek a szolgálatában álló pénzváltást). Csakhogy áldozati állatok (vagy más „áldozati adományok”) nélkül nincs kultikus áldozat, így hát ez azt jelenti, hogy 97 magukat a kultikus áldozatokat akarta megszüntetni , mert azok egyfajta cserekereskedelmet jelentenek az ember és Isten között – Isten országában, a szeretet rendjében pedig nincs helye ilyesminek, csak a 98 kérésnek , ahogyan egyetlen valamirevaló családban sem üzleti alapon és módon nyújtják egymásnak a 99 szolgálatokat. Megerősíti, és a lehető legsokkolóbb módon fejezi ki az imént mondottakat Jézusnak a templom jövőjére vonatkozó mondása: „Semmiképp sem hagyatik [itt] kő kövön, amely le ne romboltatna majd” (Mk 13,2). A talán körülményesnek ható szó szerinti fordítás a helyes értelmezést szolgálja, a szenvedő szerkezet ugyanis mindkét esetben Isten cselekvésére utal (passivum divinum), vagyis: „Isten nem hagy [itt] követ kövön, amelyet le ne rombolna majd”, magyarul: Isten tervében, Isten szándéka szerint ez a templom voltaképp nem létezik már, ő minden kövét lerombolja majd! előforduló és az itteni szövegösszefüggésbe pontosan beleillő jelentése: „elvet, elutasít, kiutasít” (Mk 9,47; Lk 6,22.42; 13,28; Jn 6,37; 12,31). – Másfelől Jézusról feltételezhetjük, hogy nemcsak maga nem alkalmazott erőszakot, hanem olyasmit sem tett, ami másokat erre ösztönözhetett volna (ilyen a pénzváltók asztalainak felborogatása; még a „legerőszakosabb” leírást adó János is azt mondja: „A galambárusokhoz pedig így szólt: Vigyétek el ezeket innét”; Mk 11,15 második felét tehát nem tekinthetjük hitelesnek.) 92 Csak a rendkívül problematikus János-szöveg mondja, hogy Jézus „kidobott mindenkit a templomból”, a szinoptikusok szerint „elkezdte kidobni/kidobta azokat, akik a templomban adtak-vettek” (konkrétan: a templom udvarán). 93 Nyelvtanilag nem igazolható, hogy János szövegében a kötelekből font korbács használata az emberekre és az állatokra is vonatkozik, ellenkezőleg: meggyőzően alátámasztható, hogy „a juhokat is, meg az ökröket is” (te... kai...) az előző félmondatban található „mindenkit/mindeneket” (pantasz) értelmezése, kifejtése, tehát a korbácsos „kidobás” csak az állatokra vonatkozik, de nagy valószínűséggel rájuk is csak jelképes értelemben, mert tényleges kihajtásuk a zsúfolt templomtérről fizikai képtelenség lett volna. 94 Vö. Jn 2,17. 95 Iz 56,7. 96 Ez közvetve tiltakozás volt az áldozatbemutatásból bőséges hasznot húzó templomi arisztokrácia és főpapság uralma ellen (és talán a megszálló római uralom ellen is, hiszen a főpapot csak Róma „előzetes hozzájárulásával” lehetett megválasztani). 97 Értelmezésünk mellett szól nemcsak Jézus több más megnyilatkozása (Mk 13,2; 14,58; Jn 2,19; 4,21.23), hanem a jeruzsálemi ősgyülekezetnek az a gyakorlata is, hogy – legalábbis a fennmaradt hagyományok szerint – csak az imaistentiszteleteken vettek részt a jeruzsálemi templomban, a kultikus áldozatok bemutatásában nem. 98 Ld. fönt, 19-20. lábj. – A görög proszeukhé kérést és imádkozást is jelent; Mk 11,15 és Jn 2,16b témájához az előbbi, Mk 15,16-17 témájához (ld. lejjebb) az utóbbi jelentés illik jobban. 99 Az Istennel folytatott cserekereskedelmet megtestesítő kultikus áldozatoktól természetesen meg kell különböztetni az ember szeretetből fakadó és semmit sem követelő önátadását, amit a vallási nyelvezet gyakran szintén „áldozatnak” nevez. 35
Részletesebben: Jézus élesen szemügyre vette a „templomi üzemet” (Mk 11,11), és átlátta annak istenellenességét, akár az áldozatbemutatással kapcsolatos üzletelés (Mk 11,15), akár a templomkincstár dolgában (Mk 12,41-44.40). Átlátta, hogy a templomi kultusz, vagy tágabban: a kultusz által jelképezett vallás az Istenbe vetett bizalom helyett az Istennel folytatott üzletelésre (Mk 11,15), Isten akaratának 100 megcselekvése helyett Isten megvesztegetésére (Mt 9,13) , az emberekkel való megbékélés helyett az isteni bocsánat elnyerésének technikáira nevel (Mt 5,23-25). Nem volt hát nehéz arra a következtetésre 101 jutnia, hogy ezt a kultuszt, ezt a vallásosságot Isten el akarja törölni , az ő szemében mindez már a 102 múlté. Ezért küzdött Jézus maga is e vallásosság ellen, nemcsak tanításával, hanem azzal is, hogy meg akarta megingatni e vallás pénzügyi alapjait a templomadó megtagadásával (Mt 17,24-26), a papságnak jól jövedelmező „korbán” (Mk 7,9-13) és az áldozati adás-vétel (Mk 11,15) istenellenesnek nyilvánításával, 103 valamint a szegények adományaiból (is) élő papságnak címzett súlyos figyelmeztetéssel (Mk 12,40). Mielőtt rátérnénk tanulmányunk utolsó alpontjára, érdemes tudatosítanunk Jézus sokszoros kultuszkritikájának vissza-visszatérő jellegzetességét, amelynek két összetevője van: a) Az általa bírált vallásosság/vallásgyakorlás mindig közvetlenül Istenre irányul (a szó legtágabb értelmében vett „istentiszteletet” jelent): imádság, templomadó, tized, fogadalmi adomány (korbán), kultikus tisztaság, áldozatbemutatás – ehelyett a helyes emberi kapcsolatokat kéri számon: a megbocsátást, az irgalmasság gyakorlását és a rászorulók megsegítését. – b) A „helyes emberi kapcsolatok” az esetek túlnyomó többségében az anyagi javakkal, a pénzzel függnek össze: nem szabad „felélni az özvegyek házát”, nem kell megfizetni a kötelező templomadót, tized fizetése helyett az Isten mércéje szerinti szeretetet kell gyakorolni, a templomnak nyújtott fogadalmi adomány (korbán) helyett az idős szülőket kell támogatni, a kultikus tisztaság ápolása helyett „a tálban lévőket” oda kell adni a rászorulóknak, áldozatbemutatás helyett 104 az irgalmasságot kell gyakorolni . E kettős jellegzetesség láttán az ember hajlamos azt gondolni, hogy a helyes vallásosság Jézus szerint lényegében két dolgot jelent: a megbocsátás gyakorlását és a rászorulók anyagi támogatását…
A vallási politika kritikája Vallási politikán itt a vallási alapon folytatott politizálást értjük, a politizálást inkább a szó hétköznapi, mint szigorú értelmében véve, vagyis az uralkodók hatalomgyakorlásaként felfogott politikáról inkább csak elvi szempontból esik majd szó, a gyakorlati politikai (jellegű) tevékenységet inkább a nép körében figyelhetjük majd meg – s mindezt „negatív fényben”, Jézus kritikus szemléletében. Az élre Jézus híres-hírhedt szállóigévé vált, elvi jelentőségű mondása kívánkozik: „Ami megilleti a császárt, [azt] adjátok meg a császárnak, viszont ami megilleti Istent, [adjátok meg] Istennek” (Mk 12,17)! A mondás első felének lényege: A császár nem versenytársa Istennek, következésképpen mindazt, ami megilleti őt, jó lelkiismerettel megadhatjátok neki, mert ezzel semmit nem vesztek el Istentől, és adjátok 105 is meg neki, ahelyett hogy lázadoznátok ellene! A mondás második felének mondanivalója: Az elsődleges 106 107 az , hogy megadjuk Istennek, ami őt megilleti (mindenki másnak pedig csak annyit, ami ezután még „megmarad”, vagyis ami ebből következik, illetve ezzel nem áll ellentétben)! 100
„Tanuljátok meg, mit tesz az: Irgalmasságot akarok, nem pedig áldozatbemutatást” (vö. Ozeás 6,6)! Úgy tűnik, a – magukat Jézustól eredeztető – keresztény egyházak semmit sem okultak Jézus e tanításából, mert a katolikus egyház mindmáig „Jézus keresztáldozatának vértelen megújítását” végzi a miséken, a protestáns egyházak pedig „Jézus helyettesítő keresztáldozatát” ünneplik istentiszteleteiken. 102 Szó sincs tehát a jeruzsálemi templom fizikai lerombolásának „megjövendöléséről”. Ezt megerősíti, hogy Jézustól idegen volt mindenféle apokaliptikus találgatás (vö. Lk 13,23-24; 17,20-21; Mk 13,3-4.9a.28-29). 103 A pontosság kedvéért hozzá kell tennünk: Úgy tűnik, Jézusnak csak az áldozati kultusz, ill. az általa jelképezett vallásosság ellen volt kifogása, „a kérés/az imádkozás minden nép számára nyitva álló házaként” (Mk 11,17) felfogott „istentiszteleti hely” ellen azonban nem, mint ahogy a zsinagógába is eljárt, amíg csak tehette, és soha nem emelt szót annak léte ellen. 104 Mt 9,13 – vö. Mt 25,35-36! 105 Ez nagyon súlyos üzenet volt az adófizetést bojkottáló zelótáknak és minden „igaz zsidó hazafinak” – de semmiképp sem jelenti azt, hogy a császárnak, vagyis az államhatalomnak bármit és mindent meg kell adni, amire csak igényt tart, akár az adózást, akár valami mást illetően, hanem csupán azt kell, „ami megilleti” (ennek tartalmát esetről esetre kell konkretizálni). 106 Jézus válaszának második fele nem mellérendelten áll az első mellett – mintha bármit is mellé lehetne rendelni Istennek, és lehetséges lenne „két úrnak szolgálni” (vö. Mt 6,24) –, hanem annak tökéletes fölérendelten, mint az a nézőpont, amelyből az adózást és minden más kérdést is tekinteni kell. Tudományosan fogalmazva: Mk 12,17 hermeneutikai horizontja Mt 6,24 (illetve Mk 12,29-30). 101
36
Útmutatásával Jézus – az ókori világban gyakorlatilag ismeretlen módon – egyfelől szétválasztotta a politikát és a vallást, másfelől – teljes ellentétben Pállal (ld. Róm 13,1-7) – megszüntette az uralmi 108 struktúrák misztifikálását és abszolutizálását. Ebből az alapállásból is következik Jézus válasza, amelyet két tanítványa, Jakab és János kérésére ad. A kérés így hangzott: „Add meg nekünk, hogy egyikünk jobbodon, másikunk balodon üljön a te dicsőségedben!” A válasz pedig: „…a jobbomon vagy balomon ülést megadni nem az én ügyem” (Mk 10,37.40). A Zebedeus-fiak kérelme mögött az a várakozásuk áll, hogy Jézus a saját, Dávid modellje szerinti 109 messiási uralmát fogja megvalósítani Jeruzsálemben. Fejükbe vették ugyanis, hogy bizonyára ő a Messiás (Mk 8,29), s most a várt messiási birodalom legfőbb miniszteri helyeire pályáznak „a király jobbján és balján”. Jézus határozottan közli velük, hogy nem kínálhat nekik díszhelyeket és hatalmi pozíciókat egy eljövendő messiási birodalomban. Ennek oka egyszerű: nem lesz semmiféle jézusi uralom (baszileia szu), sem Jeruzsálemben, sem „egy eljövendő világkorszakban”, sem a túlvilágon, mivel Jézust kizárólag Isten „uralmának” (baszileia tu theu), „a szeretet országának” megvalósulása érdekli, abban pedig semmiféle emberi uralomnak nincs helye (ld. Mt 23,9.8; Lk 22,25-27). Ha lenne Jézusnak (bármikor, bárhol) valamilyen 110 „királysága, országa, uralma”, akkor megilletné őt a hivatalok osztogatása, de neki „nincs ilyen ügye”. 111 Az előbb tárgyalt két helyen is jelen volt már a messiási problematika , de Jézus kifejezetten is reagált erre, egyrészt általánosságban, másrészt konkrétan a saját személyére vonatkozóan. Általános jellegű állásfoglalása így hangzik: „Hogyan mondhatják az írástudók, hogy a Messiás 112 113 Dávid fia ? Hiszen maga Dávid mondta a szent Lélek által : »Így szólt az Úr az én uramhoz: Ülj a jobb kezem felől, amíg ellenségeidet lábad alá vetem!« Maga Dávid mondja őt »urának« – de [akkor] hogyan fia neki” (Mk 12,35-37)? Kétségtelenül a nagyon nehezen értelmezhető részek közé tartozik ez a néhány mondat, született is számos magyarázati próbálkozás; legvalószínűbb jelentése nézetünk szerint a következő: Rámutatva az isteni sugalmazásúnak tartott zsoltárszöveg belső ellentmondására („a Dávid-fia Messiás ura Dávidnak”), Jézus arra világít rá, hogy „a szent Lélek által szóló” Dávid tévedett, mert semmiféle messiás – vagy legalábbis dávidi stílusú, harcos politikai messiás – nem létezik, hiszen Isten maga az egyetlen „úr” (vö. Mk 12,29!), és ezért az általa akart „világrendben”, a szeretet rendjében (= Isten országa) semmiféle emberi 114 uralomnak nincs helye (vö. Mk 10,40a!), fegyveres felszabadító harcnak pedig a legkevésbé.
107
Jézusnak ezt nem kellett külön meghatároznia, hiszen minden zsidó tudhatta, mert ezt tartalmazta a „főparancs”: szeretni őt minden képességünkkel (Mk 12,29-30). Pontosításként legfeljebb annyit tett hozzá, hogy az Isten iránti szeretettől elválaszthatatlan az emberek iránti szeretet, Isten egyetemes, azaz mindenkit megmenteni kívánó akaratának teljesítése (Mk 12,31). 108 Felfogása mögött annak az Istennek a képe áll, aki a) nem köthető többé (mint a nemzeti istenek) egy néphez és földterülethez (Jézus Istene „Izrael Istene” marad ugyan, de nem kizárólagosan: ő azt akarja, hogy a templom „minden nép számára nyitott ház” legyen: Mk 11,17); b) éppoly kevéssé azonosul Dávid vagy egy Dávid-utód szakrális zsidó királyságával (vö. Mk 8,29-30; 12,35-37), mint a szakrális pogány Római Birodalommal; c) nem a politikai-evilági terület „mellett” akar egy elhatárolt, paradicsomi „Isten országát” létrehozni, hanem éppen e konkrét világ adottságai „közepette” akar fokozatosan „uralomra jutni” („Jöjjön el a te országod!”), akarja a maga szeretetmintájára áthatni és átalakítani a világot, mégpedig d) olyan emberek által, akik annak „megadására”, megvalósítására törekszenek, ami „megilleti Istent” („Legyen meg a te akaratod!”) 109 Vö. Mt 20,21: en té baszileia szu = a te királyságodban; a „dicsőség” ennek a királyságnak a dicsősége. 110 Az imént említett tartalmi érvek mellett a folytatás – „…hanem [azok részesülnek majd benne], akiknek [Isten] elkészítette” – egyenetlen stilisztikai kapcsolódása is a mellett szól, hogy ez nem Jézustól származik, hanem egy kora keresztény apokaliptikus elképzelést vittek bele Jézus válaszába (vö. Mt 19,28 és főként Lk 22,29-30), így akarva enyhíteni annak határozottságát, s azt sugallva: „Most nem uralkodhattok velem, de később majd igen, ha Atyám megadja nektek.” 111 A „messiás” cím több értelmet is hordozott (prófétai, papi, királyi messiás), Jézus korának közgondolkodásában azonban (és itt éppen erről van szó!) harcos politikai szabadítónak számított: azt várták tőle, hogy megszabadítja Izraelt a „pogány” római elnyomástól. 112 A „Dávid fia” kifejezés utalhatna a biológiai leszármazásra is, itt azonban inkább a szellemi rokonságothasonlóságot-utódlást fejezi ki (vö. Mk 10,47-48; 11,10), annál is inkább, mivel a vér szerinti leszármazás még nem akadálya annak, hogy trónra lépésével a fiú esetleg apjának urává váljék. 113 Azaz „isteni inspirációra”. Mivel azonban Jézus itt épp az idézett dávidi gondolat ellentmondásosságát, és ezáltal érvénytelenségét emeli ki, értelemszerűen be kellene toldani: „állítólag” (a szent Lélek által), ami aztán azt is jelentheti: Dávid vélte úgy, hogy a szent Lélek sugallatára, de azt is, hogy mások vélik úgy (pl. az írástudók) – vagy mindkettőt. 114 Ez az értelmezés megfelel annak, hogy Jézus máskor is feltárta a próféták tévedéseit (pl. Mk 9,4-8.12-13; Mt 11,11). Ha viszont ez az értelmezés a helytálló, akkor Lk 4,18-ban „az Úr kent föl engem” nem jelent messiási mivoltot, hanem 37
A konkrét, saját személyére irányuló messiási várakozásokat pedig a lehető legkeményebben utasította vissza. Tanítványaihoz intézett kérdésére Péter „kivágja az adu ászt”: „Te vagy a Messiás!” Márk még elfogulatlanul közli Jézus nyers reagálását: „Erre keményen rájuk szólt, hogy senkinek se beszéljenek őróla” (Mk 8,29-30); Lukács már módosítja ezt (9,21), Máté pedig egészen az ellenkezőjére fordítja (16,1720). A Márknál olvasható mondat azt jelenti: Jézus sehogyan sem foglalt állást Péter véleményével kapcsolatban!! Már csak a messiási cím (elvi) többértelműsége miatt sem válaszolhatott egyszerű igennel (még utalásszerűen sem), de azért sem, mert a közgondolkodásbeli értelmezést határozottan vissza kellett volna utasítania; ráadásul – ahogy az előbb láttuk – mindenfajta messiásvárást elutasított; állást nem foglalását tehát semmiképp sem lehet Péterrel egyetértésként értelmezni. Megerősíti ezt, hogy Péter nyilvánvalóan igenlést várt Jézustól (ahogyan ezt Máté 16,17 majd betoldja), mint ahogy az evangélium első olvasói is, akik már Messiásnak tartották Jézust. Az evangélium feliratának tanúsága szerint (1,1) Márk is annak tartotta; ha tehát tudott volna olyan hagyományról, amely szerint Jézus egyetértett Péter felfogásával, aligha hallgatta volna el! (Írói tisztessége elismerést érdemel!) Jézus csak annyit mond itt, hogy „senkinek se 115 beszéljenek őróla” (médeni legószin peri autu) : A tanítványoknak nem Jézus személyét kell igehirdetésük középpontjába állítaniuk, hanem Jézus Istenről és az ő országáról szóló üzenetét, és azt tetteikkel is hitelesíteniük kell (vö. Mk 6,12-13). Magyarázatunk hitelességét a szóban forgó jelenet folytatása teszi egészen nyilvánvalóvá: Jézus hideg zuhannyal akarja lerombolni tanítványai messiási illúzióit, ezért várható szenvedéséről kezd beszélni: „Az emberfiának sokat kell szenvednie…” „Erre Péter magához vonta őt, és kezdett keményen beszélni vele. Ő azonban megfordult, ránézett tanítványaira, keményen rászólt Péterre, és azt mondta: »Menj innen 116 mögém, Sátán! Mert nem Isten [gondolatai] járnak a fejedben, hanem az emberekéi«” (Mk 8,31-33)! Hogy mit jelenthetett Péter kemény beszéde, hitelesen értelmezi Máté evangélista: „Irgalom neked [Isten legyen irgalmas hozzád / Isten irgalmas lesz hozzád], uram! Ilyesmi nem történhetik veled” (16,22)! A bevett ószövetségi gondolkodás alapján Péter úgy gondolja, hogy ha egyszer Jézus a Messiás, Isten Fölkentje, akkor nem érheti üldözés, szenvedés, s főképp nem erőszakos halál, hiszen Isten „vigyáz az 117 övéire, megkíméli őket az ilyesmitől” . Ezek azonban Jézus szerint nem Isten gondolatai, hanem emberekéi, vagyis tévesek: az is, hogy Jézus a Messiás, és az is, hogy Jézus nem szenvedhet erőszakos halált! Megemlítjük még, hogy tanulságosan vetődik föl a messiási problematika Keresztelő János és Jézus viszonylatában is (Lk 7,18-23). János elküldi két tanítványát Jézushoz, ezzel a kérdéssel: „Te vagy-e »az, aki majd eljön«, vagy 118 mást várjunk?” – János érdeklődése erre az „eljövendő” Messiásra irányul: „Te vagy-e az?” Ez azonban valójában nem pozitív tartalmú kérdés, sokkal inkább kérdésbe öltöztetett, csodálkozással és kétkedéssel teli kritika, elutasítás (vö. 23. v.!), de legalábbis várakozó álláspontra helyezkedés: „Te nem lehetsz a Messiás!” Hiszen eltérő istenképével és gyakorlatával, azzal, hogy Isten feltétlen és korlátlan jóságát hirdette, illetve asztalközösséget tartott a bűnösökkel, Jézus az ellenkezőjét képviselte János szigorúságának és elvárásainak. Jézus ügyet sem vet arra, hogy igazolja János számára: valóban ő a Messiás (ez érthető, hiszen – 119 ahogy az imént láttuk – nem tartja magát annak), hanem Izajás prófétára tett utalásokkal arra mutat rá, hogy Isten mit cselekszik általa most, s hogy Isten egészen más, mint amilyennek János gondolja őt Kumrán szellemében, majd kritikus üzenettel válaszol a kérdésbe öltöztetett kritikára: „Jó annak, aki nem tántorul el tőlem.” Ez meghívás és buzdítás egykori Mestere számára: „Alakítsd át gondolkodásodat, és – látvánhallván, miket viszek végbe Isten erejéből – ismerd el, hogy Isten nem bosszúálló bíró, hanem mindenkit szerető Atya! Meglátod, valóban jó annak, aki nem utasít el engem, hanem általam a valódi Istenhez 120 csatlakozik!”
csak az isteni küldetést emeli ki, amit Jézus nem egyszer hangsúlyozott. – Egy valami egészen biztos: Jézus érvelésének lényege, hogy elhatárolódik a korabeli messiási várakozásoktól. 115 Lukács azt írja: „Felszólította őket, hogy senkinek se beszéljenek erről”, vagy „senkinek se mondják el ezt” (9,21: médeni legein tuto), és ezzel ugyanazt sejteti, amit Máté nyíltan megfogalmaz: „Rájuk parancsolt, hogy senkinek se mondják el, hogy ő a Messiás” (16,20: hoti autosz esztin ho khrisztosz). 116 Ha nem akarunk átlépni a fantázia birodalmába, és hűségesek akarunk maradni annak a Jézusnak a szellemiségéhez is, aki senkit sem minősített ördöginek (ezt csak Jn 6,70 és 8,44 fogta rá), akkor ezt a megszólítást csak így értelmezhetjük: „A Sátán beszél belőled!” (Vö. Lk 9,55!) 117 Vö. Bölcsesség könyve 2,10.18: „Bánjunk el a szegény igazzal…! Mert ha az igaz [ember] Isten gyermeke, akkor Isten a pártjára kel, és kiszabadítja ellenségei kezéből.” 118 Vö. Mt 3,10-12; Lk 3,16-18. 119 Iz 29,18-19; 35,5-6; 61,1. 120 Vö. Mk 1,15; Lk 7,28b; 11,20. 38
A történet folytatásában Jézus, noha csupán rejtett utalással, de a nép messiásvárására is reagál: „Mi célból mentetek ki a pusztába?... Azért, hogy prófétát lássatok?... Mondom nektek: Asszonyok szülöttei között senki sem nagyobb Jánosnál, de aki a legkisebb Isten országában, az nagyobb nála” (Lk 7,24-28). Ha az „Azért, hogy prófétát lássatok?” kérdés folytatását – „Igen, mondom nektek, prófétánál is nagyobbat” – a szentírásmagyarázók egyöntetű véleményét követve úgy akarnánk értelmezni, mintha Jézus azt mondta volna, hogy János a prófétáknál is nagyobb valaki, akkor egyrészt Jézust ellentmondásba 121 kevernénk önmagával , másrészt figyelmen kívül hagynánk, hogy a görög szövegben hiányos mondatról van szó, amelyet – a megelőző kérdések miatt (háromszoros „Mi célból mentetek ki?”) – nem lehet így érteni: „Mondom nektek, hogy prófétánál is nagyobbat [láttatok]”, hanem csak így: „Igen, azért mentetek ki, hogy prófétánál is nagyobbat [lássatok].” De ki nagyobb még a prófétáknál is? Kézenfekvő: a Messiás – és maga Lukács evangéliuma tanúskodik arról, hogy valóban így vélték: „A nép feszülten várakozott, és valamennyien azt fontolgatták szívükben, hátha maga János a Messiás” (3,15); ezt János evangéliuma is megerősíti (1,19-27)! Tehát Jézus nem erősítette meg a nép messiási elképzelését sem, hanem egyrészt elismerte 122 Keresztelő János nagyságát , másrészt viszont elképesztő keménységgel azt állította, hogy Isten országának legkisebb tagja is nagyobb Jánosnál (és ezzel azt is, hogy János – legalábbis objektíve – kívül van Isten országán). Jézusnak ez az értékítélete érthetővé válik, ha tudatosítjuk, hogy a Jézus által hirdetett 123 „Isten országa” az igazságosságot felülmúló, határtalanított szeretet világa , János viszont mind istenképét, 124 mind erkölcsiségét illetően megmaradt az igazságosság és a jog keretei között , akárcsak a tékozló fiú 125 bátyja . 126 A messianizmus, a vallási alapon gyakorolt nemzeti felszabadítási politika legszélsőségesebb és 127 egyúttal leggyakorlatiasabb képviselői a zelóták, más néven szikáriusok voltak, akiket Josephus Flavius 128 „afféle jeruzsálemi rablóknak” nevezett , és akik erőszakkal akarták lerázni a római igát. A tőlük való elhatárolódással Jézus végképp egyértelművé tette, hogy elutasítja a vallási alapon folytatott politizálást. 129 Ennek első példája: Egy alkalommal „hírt hoztak Jézusnak azokról a galileaiakról , akiknek a vérét 130 Pilátus egybemosta áldozati állataik vérével . [Jézus] megfelelt nekik, mondván: »Ti azt gondoljátok, hogy 131 ezek a galileaiak bűnösebbek voltak az összes [többi] galileainál, hogy ilyeneket szenvedtek el. Mondom nektek: Semmiképpen! De ha meg nem tértek, valamennyien hasonlóan fogtok elveszni«” (Lk 13,1-3). Válaszának első felében („Semmiképpen!”) Jézus szeretné kijózanítani honfitársait: Meg akarja szabadítani őket hagyományos istenképüktől, az „igazságos” és „megtorló” Isten képétől, amelynek értelmében Isten a jókat megjutalmazza, a rosszakat megbünteti. Vagyis Isten nem olyan, amilyennek a 132 hírhozók képzelik. Ez azt is jelenti, hogy a Pilátus által lemészárolt „galileaiak”, azaz zelóták Jézus szerint nem voltak bűnösebbek, mint a többi zelóta. 121
Vö. pl. Lk 7,22-23; 7,28; 16,16. A keleties beszédmód kedvelte a túlzó, nagy hévvel előadott dicséreteket – tehát Jézus mondását nem szabad szó szerint értenünk, mintha az egész addigi történelem legnagyobb alakjának tartotta volna Keresztelő Jánost, de kétségtelenül rendkívül nagyra értékelte: elképesztő aszkézisben megmutatkozó könyörtelen keménységét önmagával szemben (Mk 1,6), és óriási bátorságát és állhatatosságát a hatalmasokkal szemben (Lk 3,20; Mk 6,17-29), s hogy mindkettővel Istent akarta szolgálni. Iskolájában, amely a halálhoz hasonló alámeríttetést célozta meg, követői megtanulhatták, hogy halálosan komolyan vegyék Istent és a megtérést. 123 Ld. Mt 5,20 és Lk 4,19; 6,32-36. 124 Ld. Lk 3,7-9.10-14. 125 Lk 15,25-32. A párhuzam egyúttal arra is rámutat, hogy az „Isten országán kívüli lét” nem szükségképpen végérvényes: csak addig tart, amíg az ünnepi lakomára bemenni nem akaró báty, illetve Keresztelő János meg nem tér a feltétlen és határok nélküli szeretethez. Mindenki számára ez a feltétele annak, hogy „bemehessen Isten országába” (vö. Mk 1,15; Mt 5,20; Lk 13,24). 126 Vö. 77. lábj. 127 A latin sica jelentése: rövid, görbe tőr. – Tisztában vagyunk a két név (zelóták, szikáriusok) azonosításának bizonytalanságaival, de az egyszerűség kedvéért ennél maradunk. 128 Antiquitates Iudaicae 20, 185-188; De bello Iudaico 2, 254-256. – Vö. Mk 11,17: „…rablók barlangjává tettétek”; Mk 14,48: „..mint valami rabló ellen, úgy vonultatok ki tőrökkel és dorongokkal, hogy elfogjatok.” 129 A legtöbb lázadás Galileából indult ki, ezért a galileaiak általánosságban zelótáknak számítottak. 130 A zelóták terrorista módszerek alkalmazásával (is) akarták megszabadítani Izraelt a „pogány” római uralomtól, például kihasználták a zarándokok nyüzsgését a jeruzsálemi templom udvarán, s a tolongásban tőrrel leszúrták a rómaiak feltételezett barátait, kollaboránsait. A közeli Antónia-várban tanyázó rómaiak válasza aztán véres megtorlás volt. 131 Jézus nyilván jól ismerte a zelótákkal rokonszenvező kortársai felfogását, nevezetesen azt a véleményüket, hogy Isten nyilvánvalóan csak azért engedte meg ezt a vérfürdőt, mert a szóban forgó „galileaiak”, vagyis zelóták bűnösebbek voltak, mint a többi zelóta, és ezért kellett elszenvedniük az erőszakos halált, mintegy Isten büntetéseként. 132 Újabb adalék ez Jézusnak az ószövetségi istenképen gyakorolt kritikájához (vö. 16-17. lábj.). 122
39
Válaszának második fele – az iméntiekből következően – nem jelentheti azt, hogy „Ha meg nem tértek, Isten titeket is megbüntet” (akár e világi csapással, akár túlvilági kárhozattal), hanem csak ezt: „Ha ti, 133 akik rokonszenveztek a lemészárolt zelótákkal , azonosultok az ő felfogásukkal, céljaikkal és 134 módszereikkel, nem tértek meg, nem változtatjátok meg gondolkodásmódotokat és viselkedéseteket , azaz ha meg nem tértek a zelótizmusból, akkor ugyanúgy fogtok elveszni, azaz konfliktusba fogtok keveredni 135 Pilátussal (Rómával), és ugyanúgy le fog(nak) mészárolni titeket.” Jézus ezzel megadta az általa szükségesnek tartott „megtérés”, vallási és politikai gondolkodásátalakítás irányát és tartalmát is: a személyválogatást nem ismerő Istenhez, illetve az ellenségszeretetre kell 136 megtérni (vö. Mt 5,45). Ily módon Jézus elutasított minden, mégoly vallásos nacionalizmust (de a hazaszeretetet nem, ld. alább Lk 19,42), és természetesen minden „szent háborút” is; másfelől az ellenségszeretet útját nemcsak Istennek tetszőnek tartotta (Mt 5,45; Lk 6,36), hanem a békességteremtés egyedül hatékony módszerének is (ld. alább Lk 19,42; 23,31). „A templom megtisztításakor” Jézus nagyon konkrét módon is kifejezte elhatárolódását a 137 zelótizmustól. Ezt az elhatárolódást rejti Mk 11,16 kissé homályos megjegyzése: „…nem engedte , hogy valaki [valamilyen] eszközt vigyen keresztül a templomon.” A homály feloldásában segít, ha tudatosítjuk, hogy a görög szkeuosz szó mindenféle eszközt jelent, azaz nemcsak „háztartási eszközt” vagy „kultikus eszközt”, hanem „harci eszközt” is, ezért nagyon is megfelelő az itteni alkalmazása, hiszen a római korban a zsidóknak nem volt szabad harci eszközt (például kardot) maguknál tartaniuk, viszont az ember elrejthetett az öltözékében egy hosszú kést bárányvágáshoz (vagy emberek leszúrásához), egy kisebb baltát fahasogatáshoz (vagy mások koponyájának széthasításához), avagy egy rövid, görbe tőrt („Izrael ellenségeinek” meggyilkolásához ), ahogy tették ezt a 138 zelóták vagy a szikáriusok. Tiltását azután így indokolta meg Jézus: „Nincs-e megírva, hogy »az én házamat az imádkozás 139 házának nevezik majd minden nép számára«? Ti viszont terroristák búvóhelyévé tettétek” (Mk 11,17). Azaz nemcsak általános erőszakmentessége miatt utasította el a vallásilag feldíszített nacionalizmust, hanem az ellenségszeretet melletti elkötelezettsége miatt is, mondván: A mi Istenünk háza nem a gyilkolás háza, hanem az imádságé, és nem a mi népünk magántulajdona, hanem „minden nép számára”, konkrétan: a körülmetéletlenek és „tisztátalanok”, a „pogányok”, a rómaiak számára is nyitva kell állnia, hogy 140 találkozhassanak benne azzal az Istennel, akinek minden nép minden tagja egyformán gyermeke . Ti azonban zelóta magatartásotokkal, merényletek elkövetésére való készségetekkel „rablók”, terroristák búvóhelyévé teszitek! Két olyan esetet kell még megemlítenünk, amikor Jézus határozottan elvetette a vallási politikát, de oly módon, hogy az egyúttal határozottan kifejezte hazaszeretetét is. Jeruzsálemi bevonulása kapcsán ezt írja Lukács: „Amikor megközelítette, és meglátta a várost, 141 megsiratta, és így szólt: „Bár felismerted volna… a békesség feltételeit” (Lk 19,42)! – Sírása és szomorú felsóhajtása megmutatja, hogy amilyen távol állt Jézustól az erőszakos (zelóta) nacionalizmus, olyan közel állt hozzá a más népeknek ártani nem akaró, igazi hazaszeretet. Megrendültséget sugárzó 133
Ma úgy mondanánk: terroristákkal. Ezt jelenti a metanoein ige. 135 A pár évtizeddel későbbi zsidó felkelés kimenetele igazolta Jézust, és megmutatta, hogy a vallásos zelótizmus tévút volt. Természetesen szó sincs arról, hogy Jézus megjövendölte volna a bukást, csupán az ok-okozati összefüggésre mutatott rá. 136 Konkrét példával is szolgál, és éppen a megszálló rómaiakkal összefüggésben: „Aki egy mérföld[nyi munkaszolgálat]ra kényszerít, azzal menj el kettőre” (Mt 5,41)! A szóban forgó kényszerítés eredetileg a perzsa postaszolgálatot jellemezte: az utazó állami hivatalnok igénybe vehetett csomagja számára teherhordó állatot, vagy pedig embert, hogy magányos vidéken elkísérje. Ezt a gyakorlatot a rómaiak is átvették; ezen az alapon kényszerítették például cirénei Simont, hogy vigye Jézus keresztjét (Mk 15,21). 137 Témánk szempontjából másodlagos, mégis fontos kérdés, hogyan „nem engedte” Jézus, hogy valaki harci eszközökkel járkáljon a templom területén? Őröket állított a templom minden kapujához, s azok megmotozták a tömeget? Csak arról lehet szó, hogy (az eladók és a vásárlók kiutasításával összhangban, vö. 57. lábj.!) nem engedélyezte, azaz megtiltotta, mégpedig a saját köreiből valóknak, rajongóinak és/vagy közvetlen tanítványainak, akik galileaiak lévén, eleve hajlottak a zelótizmusra (kettőjük zelóta múltú volt, Simon és Júdás: Lk 6,15-16; vö. Lk 22,38). 138 Vö. 93. és 96. lábj.! 139 Minden kor „gerilláit”, „partizánjait” – a politikai állásponttól függően – vagy „szabadságharcosoknak”, vagy „terroristáknak” nevezik. A szóban forgó szikáriusokat ennek megfelelően „buzgólkodóknak” (dzélótész) vagy „rablóknak” (lésztész) hívták. Jézus az utóbbi nevet használta... Vö. 94. lábj. 140 Vö. Mt 28,19a; Lk 24,47. (E két hely jézusi eredetiségét nagyon sok exegéta vitatja, sőt tagadja; ám nem nehéz hitelesnek tartani őket, ha Mk 11,17a-t tekintjük hermeneutikai horizontjuknak.) 141 A héberben a békesség (salóm) a bel- és külpolitikai békét, az ember „belső békéjét”, s az Istentől jövő boldogságot és üdvösséget egyaránt jelenti. 134
40
viselkedése és mondása azt jelenti: A szerető és megbocsátó Istenről, illetve az ellenségszeretetről szóló 142 143 tanítása , békeprogramjának elfogadása fokozatosan elvezethette volna Jeruzsálemet (és egész Izraelt) 144 a valódi és teljes körű békességre. Még megrendítőbb, hogy ez a kettős gond – a vallási alapú erőszak elutasítása és a hazaszeretet összekapcsolódása – utolsó útján, a kereszt hordozásakor is megnyilatkozik: 145 „Nagy népsokaság követte, meg asszonyok, akik gyászolták és siratták őt. Jézus azonban hátrafordult hozzájuk, és ezt mondta: „Jeruzsálem leányai, ne miattam sírjatok! Sírjatok inkább magatok miatt és gyermekeitek miatt” (Lk 23,27-28)! – Jézus nem kér az asszonyok részvétnyilvánításából. Kemény elutasítását akkor érthetjük meg, ha tudatosítjuk, hogy ezek nem azok az asszonyok voltak, akik Galileától egészen a keresztig követték őt (Mk 15,40-41), hanem annak a „Jeruzsálemnek a leányai”, amely elvetette őt és békeüzenetét, s még inkább, hogy az asszonyok sírása aligha csak a természetes részvét megnyilvánulása volt, hanem Róma-ellenes tüntetés is: a Jézus (és a vele együtt kivégzésre vitt zelóták?) iránti részvét mellett ott izzott benne a rómaiakkal szembeni gyűlölet is. Jézus ezért önmagukra és gyermekeikre irányítja az asszonyok figyelmét: Óvakodjanak maguk is, és óvják gyermekeiket is a fanatikus 146 és erőszakos nacionalizmustól. Azt, hogy valóban erre gondolt, illetve óvásának az indoklását szavainak folytatása tartalmazza: „Mert ha [már] a nedvdús fával ezeket teszik, mi történik [majd] a szárazzal” (Lk 23 , 31) ? – A 147 szövegösszefüggésből (ti. hogy az asszonyok sírása Róma-ellenes tüntetés is) nyilvánvaló, hogy az általános alany („teszik”) nem azt jelenti: „az emberek”, vagy „a sors”, és még kevésbé „Isten”, hanem egészen konkrétan: „a rómaiak”, a figyelmeztetés értelme pedig: „Ha a rómaiak (pusztán taktikázásból) már velem is ilyen brutálisan bánnak el, jóllehet én csak »nedvdús fa« vagyok, az állam nem igazi, »eltüzelésre« alkalmatlan, veszélytelen »ellensége«, nem valódi lázadó – mit fognak tenni a tüzelésre valóban alkalmas »száraz fával«, a valódi lázadókkal, a »szabadságharcosokkal«, ha egyszer kitör a fegyveres 148 konfliktus?” A Golgotára vezető út már nem volt alkalmas arra, hogy Jézus hosszú prédikációt tartson az istenés emberellenes zelótizmusról, de a pillanat lehetővé tett számára még egy utolsó figyelmeztetést. S miközben a főpapság a nép vallási megrontójaként elítélte, és politikai lázítóként kiszolgáltatta a rómaiaknak, Jézus – a kivégzésre menet is – népe sorsával törődött. Mindvégig megmaradt a valódi szeretet útján. ***** Befejezésképpen talán elég egy költői meg egy kevésbé költőinek tűnő kérdést föltenni: A fentiek fényében csodálkozhatunk-e azon, hogy bár mindenkihez, még ellenségeihez is jó volt, Jézust mégis kivégezték? Ha ma jönne el Jézus, az ún. keresztény világba, miben állna a valláskritikája? E tanulmányhoz nagyjából azonos terjedelmű jegyzetanyag tartozik, amelyet a szerző kérésre szívesen elküld az érdeklődőknek. 142
Mt 5,45; Lk 6,36 és Mt 5,38-48; Lk 6,27-36, különös tekintettel Mt 5,41-re, ld. 102. lábj. Ennek elvi kifejtése a „názáreti székfoglaló”: Lk 4,18-21; komm. 63. lj., jelképes prófétai cselekedetben kifejeződő, gyakorlati megnyilatkozása pedig az, hogy szamáron vonult be Jeruzsálembe (Mk 11,1-7): ez ugyanis – kapcsolódva Zak 9,9-10-hez: „... alázatos és szamáron ül, szamárcsikó hátán... Eltünteti a harci szekereket... és a harci paripákat Jeruzsálemből...” – hatásosan fejezte ki békeprogramját, és azt is, hogy ellentmond a nemzeti felszabadítási (zelóta) várakozásoknak (konkrétan: a megszálló rómaiak erőszakkal való kiűzésének), mert nem tartja magát harci paripán járó, harcos politikai-nemzeti messiásnak. 144 És azt is jelenti: Jézus tanításának és példájának követése megóvta volna Izraelt a Rómával való végzetes konfliktustól. Viszont egyáltalán nem jelenti azt, hogy Jézus konkrétan előre látta volna Jeruzsálem 70-ben bekövetkezett lerombolását, és még kevésbé, hogy megjövendölte volna azt, amint Lk 19,43-44 mondja; csupán arról van szó, hogy Jézus világosan látta, előbb-utóbb (és többé-kevésbé szükségszerűen) hová vezet a vallásilag fűtött nemzeti felszabadítási politika, vö. 101. lábj. és 114. lábj. 145 Az elítélt siratása szokás volt Palesztinában, s a rómaiak engedélyezték is. A kísérők „nagy népsokaságra” és „asszonyokra” osztása mögött valószínűleg Zak 12,12-14 áll, de az is lehet, hogy a „nagy népsokaságot” csupán Lukács toldotta be egy olyan forrásanyagba, amely csak „asszonyokról” beszélt. A „gyászolás és siratás” szintén Zakariás könyvét idézi (12,10). 146 Lukács itt betoldja az apokaliptikus ítélet „megjövendölését”, ezzel azonban épp az ellenkezőjére fordítja Jézus mondanivalóját: a népe iránti aggódásból és jóságból Isten bosszúja és ítéletének tüze lesz (vö. Lk 13,35; komm. 868. lj.; Lk 19,43-44; komm. 1302. lj.; Lk 21,21-22; illetve Lk 3,9.17), és a figyelmetlen olvasó számára ráadásul lehetetlenné teszi, hogy fölismerje: a 31. versben a rómaiakról van szó. 147 Az asszonyok sírása Róma-ellenes tüntetés (is). 148 Természetesen ezt sem konkrét „jövendölésként” kell felfogni, hanem úgy, hogy Jézus rámutatott, hová vezethet a nacionalista gondolkodásmód (vö. 101. és 110. lábj.). 143
41
III. SOPRONI TUDÓSÍTÓNK JELENTI… (Csizovszki Zsóka írásai) A „Vidám sajtgolyók”- tól a Jótékonysági Bazárig 2011 novemberében ült össze először néhány barátnő, egy asztal köré teázás és sütizés közepette, hogy megosszon egymással néhány receptet (pl. a vidám sajtgolyók receptjét) és kibeszélje magából a kibeszélendőket. Csak úgy asszonymódon, barátnősen, ahogyan kell, és ahogyan jól esik. Közben előkerült néhány alkotnivaló ötlet: gyapjúangyal, bőrkarkötő, horgolt virág, és minden hónap második péntekén, találkozóink alkalmával, közösen tevékenykedtünk is. Fűtött szobában, süteményillatban, gőzölgő teával és együtt szorgoskodva, szót-szóba öltve kerültek elő a problémák. A különös azonban az volt, hogy saját életeink megoldandó feladatai mellett, mindnyájunkban megfogalmazódott, hogy erőinket és lehetőségeinket összeöltve, tán tudnánk bajbajutott családoknak is segíteni így közösen. Ilyenek ugyanis mindannyiunk környezetében élnek. MiNők, tehát elhatározásra jutottunk. Először csak a tekintetben, hogy kreatív vénánkat, és pedagógiai tapasztalatainkat kamatoztatva mentünk el játszóházat tartani olyan intézményekbe, ahol jól jött az önkéntes munka, egy kis közös játék a gyerekekkel. Ezek során megtapasztaltuk, a szíves fogadást, a gyermeki közvetlenség és alkotni vágyás természetes ösztönző erejét. Igyekezetünk nem lankadt, és ebben a tanévben is szívesen megyünk játszani, zenélni, alkotni, kötetlenül együtt lenni a gyerekekkel. Információgazdag világunkban, erősen megmozgatták fantáziánkat azok a hírek, melyek az ország különböző pontjain működő Jótékonysági Boltokról szóltak. Néhányan hallottunk külföldön működő jó példákról is „Charity Shop” néven. Felvettük a kapcsolatot Gödöllőn működő Regina Alapítvánnyal, mely „Adományos Áruk Boltja” elnevezéssel működtet jótékonysági célzattal üzletet. Ezek a jó példák sarkalltak minket is arra, hogy érdemes lenne Sopronban is kialakítani egy olyan helyet, ahová bárki behozhatja megunt – kinőtt –, már nem szeretett ruhadarabjait, továbbhasznosításra, illetve, ahol kedvére keresgélhet bárki, egyedi ruhatárát bővítve ezáltal. Nem titkolt szándékunk volt az is, hogy anyagi bevételhez jussunk, amivel azután tovább segíthetünk hátrányos helyzetben lévő családokat. Sokat-sokat melengettük ezt a vágyat a szívünkben, mígnem 2012. július 18-án megnyitottuk Jótékonysági Bazárunkat, mi nők, azaz a MiNők. Nem volt ünnepélyes megnyitó, meg hivatalos átadás, csak egyszerűen felgördült a Kristály Üzletház utolsó (vagy első?) üzlethelyiségének rácsa, és nyitva voltunk! Az árukészletet saját háztartásaink és baráti köreink háztartásai biztosították. A reklámtevékenységet sem készítette elő marketingszemlélet, csupán a személyes kapcsolatok útján jutottak el a hírek Bazárunkról azokhoz, akik első látogatóink voltak. Azóta működünk folyamatosan. Ezt a működést sok jóakaratú ember teszi lehetővé azáltal, hogy ruha, konyhai eszköz, könyv vagy kisbútor adományával árukészletünk folyamatosan bővül. Hálával és köszönettel tarozunk nekik nagylelkű segítségükért! Bazárunkban örömmel fogadunk el adományokat a hozzánk látogatóktól. Nem folytatunk kereskedelmi tevékenységet. Az adományozott összegből, az Alternatívák Alapítvány céljait, a szociálisan, illetve egészségügyileg hátrányos helyzetben lévő gyermekek, illetve fiatalok életfeltételeinek javítását kívánjuk támogatni. Egyúttal lehetőséget biztosítva arra is, hogy az esetleges ruházkodási nehézségeket is segítünk megoldani ruhatárunkból, valamint igyekszünk segítséget nyújtani a szerényebb anyagi lehetőségekkel rendelkezőknek konkrét hiányaik megszűntetésében. Jöhetnek tehát hozzánk kíváncsiságból, egyedit keresve vagy szükségből. Mi azért vagyunk, hogy jelenlétünkkel, önkéntes adománygyűjtő tevékenységünkkel, összekapcsoljuk az adományozót a szükséget szenvedővel. Ez a bazár lehetőséget teremt arra is, hogy a jó szándékú adományozó közvetett módon segítséget nyújtson. 2012-09-05
42
100X1000 „Adj mindenkinek, aki kér tőled; és ha valaki elveszi, ami a tiéd, vissza ne kérd. Amint akarjátok, hogy cselekedjenek veletek az emberek, ti is hasonlóképpen cselekedjetek velük.” Lk. 6, 31. Amikor megismertem, annyi idős volt, mint most a kisfia. Én meg feleannyi, mint amennyi most vagyok. Világmegváltó tervekkel feltöltve kezdtem bele gyógypedagógusi pályafutásomba, abban az Erdei Iskolai osztályban, melyben ő is kezdte az első osztályt. Gyakorlatilag együtt kezdtünk ugyanabba az iskolába járni! A világ, azóta sincs megváltva általam, rá kell tehát hagyatkoznom a krisztusi megváltottság állapotára. Viszont eltelt közben 30 év. Ilonát (Nap, Hold szépségű, a név jelentése) csendes, jó lelkű, szófogadó gyermeknek jellemezték iskolás éveiben, és ma, felnőttként is illenek rá ezek a jelzők. Így éli az életét, és naiv csodálkozással tapasztalja, hogy ebben a pénzhajszás világban, mennyire nem lehet megélni 50.000, azaz ötvenezer forintból, ráadásul munka nélkül, egy kis gyerekkel. Így néhány hónap alatt könnyen felhalmozódott 100.000, azaz egyszázezer forintnyi kifizetetlen gázszámlatartozása. Nekem ettől gyomortájékban jelentkező szorongásérzetem lett, pedig nem a mi tartozásunkról van szó, amit ha lenne, szintén nem tudnék kifizetni egy összegben. Merthogy erről van szó: Ilonának ki kell fizetnie egy összegben a tartozást ahhoz, hogy legyen fűtése, meleg vize és ebédfőzési lehetősége… Így jutott eszembe, hogy koldulásra adom a fejem. És így jutottál eszembe Te is, Kedves Ismerősöm, (és rajtad kívül még 99 ember), mint aki elé most odateszem nyitott tenyerem, és arra kérlek, segíts nekem! Segíts 1000, azaz egyezer forintnyi adománnyal! Ha mind a 100 ismerős ténylegesen bele tudja tenni tenyerembe az ezer forintot, összeadódik a 100.000 Ft, és befizethetem belőle a tartozást. Mi pedig hozzá tudjuk tenni azt a 11.000 Ft-összeget, amit a gázóra visszakapcsolásáért kell befizetnie a fogyasztónak, azaz Ilonának. Tisztelettel, és köszönettel: Csizovszki Zsóka Személyes elérhetőségek: 30-64 08 699; 99/330-100,
[email protected], 9423 Ágfalva, Fenyő u. 24.
A SZERETET ARCAI „…kincsed lesz a mennyben…” Lk. 18,22 Nekem most 100 féle arcát mutatta meg a szeretet. Azt a százat, melyben a Te arcod is benne van, Kedves Barátom! Látsz most tehát egy „ténykép albumot”, amiben tények és képek sorakoznak, és reményeim szerint magadra ismersz majd. Mert ott vagy köztük, és felejthetetlen képként marad meg bennem segíteni akarásod, ami a 100.000, azaz egyszázezer forint előteremtéséhez kellett. Azzal kezdeném a tények felsorolását, hogy befizettük a hátralékot! A többi tény előzmény, mely azt jelzi, hogy a megszólított 100 ismerős nem hagyta üresen kérő tenyerem. A 100 arcú szeretet mindjárt másnap együttérző jelzéseivel adta tudtomra az adományozási szándékot. Email üzenetekben és telefonhívásokon érkeztek a jelzések, és szinte 24 óra sem telt el a kérés elküldése után, máris 40.000, azaz negyvenezer forint összeggel számolhattam. A szeretet arcai közt tehát ott van az igyekvő segíteni akarás. De mutatta azt az arcát is, amely nem számolgatta ezreseit, hanem jó szívvel nyitotta ki pénztárcáját, adva többet a kértnél, esetlegesen a megengedhetőnél. A szegény asszony 2 fillérje is megtalált, amit Jézus oly nagyra értékelt. Van mosolygós arcú kisfiú és kislány arca is a szeretetnek, akik kívánságaikról mondtak le, és hozták tenyerembe megtakarított forintjaikat. Láthattam nagymama arcú szeretet is, aki feladta lánya küldeményét, és hozzátette a maga jó szándékú adományát is. Volt, amikor futott a szeretet a busz után, amin ültem indulásra várva, és adta át, amit levélben megígért. De megtapasztalhattam a szeretet ötletességét is, amikor elmondta, hogy bolhapiacon árusítva a tőle kapott ruhákat, plusz bevételhez is juthat Ilona, amíg nem találunk megfelelő munkát számára. Akár több alkalommal is lehetőséget teremtve erre. Kollegiális is a szeretet. Aki azért segít, mert kifinomult lélekkel fordul a rászorulók felé, mert ezt tanulta, ezt gyakorolja nap, mint nap a munkahelyén. Hálával és köszönettel gondolok tehát mindazokra, akik szívükre hallgattak, mert ők a szeretet arcai, és segítségükkel lehetővé vált egy kilátástalannak tűnő anyagi helyzet megoldása! Csizovszki Zsóka
43
A törvények és az utolsó utáni lehetőségek Ennek az elmélkedésnek a témája az utcán hevert. Szinte belebotlottam. Nem is tudtam azóta máson járatni az agyam, mint azon, ami megesett velem. Ennek az elmélkedésnek a témája tehát inkább az életemben hevert. Különös dolog egy alpolgármester irodájában ülni, szemlélni a környezetet, melyből igazgatja egy város életét. Metszett üveg az ajtóban, faragott bútorok, stílus és harmónia. Szépség és kellem. Maga a személy is stílusos. Kedves, és megnyerő. Pont olyan, mint amilyennek egy szociális ügyekért felelős alpolgármesternek lennie kell. Olyan szociális érzékenységgel megáldott személyiség. Vagy mégsem? Vagy mégsem! Adott egy család. Két felnőtt és egy 5 éves gyermek. Adott egy önkormányzati bérlakás, és 400.000 Ft azaz négyszázezer forint közüzemi és lakbér tartozás. Adott a férj rokkantnyugdíja, és a feleség ápolási díja, plusz az emeltszintű családi pótlék. Adott tehát hozzávetőlegesen 80.000 Ft, azaz nyolcvanezer forint bevétel a megélhetésre. És adott egy bírósági határozat a 90 napon belüli kilakoltatásról. Hát ez a határozat indított arra, hogy alpolgármesteri meghallgatást kérjek. Ez a két felnőtt, hajdan a Kisegítő Iskola és Nevelőotthon tanulója és lakója volt. Tehát értelmi sérült, állami gondozott gyerekek. Sajátos világból, sajátos örökséggel léptek közösen az életnek nevezett színtérre. Egymásban bízva, összekapaszkodva, tarisznyájukban a szerencsetallér és hamuban sült pogácsa helyett, korlátokat és szűk lehetőségeket a vállukra véve. Én ismertem őket gyerekkoruktól, és pont ezért gondoltam egy nagyot, és kértem meghallgatásra időpontot a városvezetéstől. Elhatároztam, hogy elmondom mindazt, amit a gyógypedagógusi szakmámból megtanultam 30 évem alatt a sérült emberről, és elhatároztam, hogy elmondom Jézus üzenetét arról, hogy ők, a szegények a mennyország várományosai, bárakárhogy erőlködünk is mi gazdagok. Fogadtak tehát, az augusztus végén kért időpontból lett október utolsó napja. Lehetőséget kaptam szólni és elmondani szakmai érveimet a sérült emberek világfelfogásáról. Arról, hogy a gyerekkorban kiállított papíron szereplő IQ érték felnőtt korra is kevéssé változik, és ha változik is, általában nem fölfelé. Ahogy tehát ők szemlélik a világot, az nem mérhető az átlag intellektus világszemléletével. Kilógnak a sorból, de mentségükre legyen mondva, nem tudatosan elhatározva, gonoszságból és ártó szándékkal, hanem egyszerűen azért, mert nekik a 2X2 nem mindig 4, hanem néha 5, néha meg 3. Mondtam és mondtam, és alpolgármester úr hallgatta és hallgatta. Valószínű értette, amit beszélek, hisz ő átlagos intellektuális képességekkel iskolázott. Nyilván nem volt felkészülve gyógypedagógiai szakkifejezésekből, ezért nem szakmai érvekkel válaszolt, hanem csupán azt nehezményezte, hogy aki ennyire nyomorult helyzetben van, mint nevezett család, az miért használ hedszettet, miért festi a haját vörösre, és miért vállal gyereket. Az asztal túl nagy volt, így nem tudtam a fejére borítani. És ráadásul a visszafogott, tárgyalóképes énemet vittem magammal, így mondataira csupán még érzékletesebben próbáltam elmagyarázni a 2X2=5 világát. De a szociális ügyekért felelős alpolgármester csak a törvényi lehetőségek magyarázatával tudott érvelni. Hogy azoknál a családoknál, akik már minden lehetőséget eljátszottak, nincs más lehetőségük, mint kifizetni az utolsó centig adósságaikat. Vagy mehetnek az utcára! Amin azóta is gondolkodom, az az, hogy vajon a szociális ügyek, és azok megoldási módjai, hogy a törvények, és azok betartása miért nem vesz figyelembe olyan hátrányokat, amikkel csak kilógni lehet a sorból? Azon, hogy aki hiányt szenved életefolytán, miért kell elvárnunk tőle, hogy bele is nyugodjon ebbe a hiányba? Azon, hogy a jól öltözött urakat miért nem tudjuk kirángatni törvényeik mentsvárából? Azon, hogy az a mondat „aki nem dolgozik, ne is egyék” vajon azokra is vonatkozik, akiknek ugyan van bejelentetett munkahelyük, fizetést is kapnak, de tevékenységük mindennek, csak munkának nem nevezhető? Azon, hogy a gyermekvállalás tényleg csak társadalmi felelősséggel lehetséges? Azon, hogy mi van az utolsó esély után? Az utolsó esély után nincs más, mint az én felelősségem! Aki nem vagyok fizetett alkalmazottja a szociális osztálynak, mégis keresem a lehetőségeket a pénzbeli és egyéb szociális támogatások előteremtésére. Felelősségem arra, Jézus tanítását követve osztozni tudjak a szerencse folytán nekem jutott anyagi javakon! Felelősségem van arra, hogy minél többekkel megéreztessem az elesettek iránti érzékenység fontosságát. Felelősségem van abban, hogy a törvényi lehetőségeken túl saját lehetőségem végső határáig elmenjek! Felelősségem „Így világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat”! Mt. 5, 16.
44
Élethosszig tartó tanulás „Lifelong learning” Ma beültem én is egy tanulópadba. Életpadba. Tanulni. A „pad” képletes volt, a tanulás valódi. Sőt, volt valódi tanítóm is. Bár nem volt kék köpenyben, csak kék nadrágban. Nem volt a hóna alatt hosszú, táblai vonalzó, vagy osztálynapló. De nála volt a vezetői hatalom teljes öntudata, és az elvégzendő feladat egész súlya. Olyat tanultam ettől az embertől, amire a világ összes tudományos könyve meg nem tanított volna soha. Állásinterjú helyzetbe kerültem. Nem magam álláskeresése okán, hanem egy patronált hölgy munkavállalása kapcsán. Elkísértem egy hipermarketbe, ahol számára kedvező feltételek mellett kerestek takarítói állás betöltésére alkalmazottakat. Mondhatom, megtanultam, hogy a takarítói feladat a földkerekség legfontosabb, és legfelelősségteljesebb munkaköre. Álltam az álláskereső hölgy mellett – nevezzük Lunának –, és arra gondoltam, hogy a zsebemben lévő összes diplomám súlyával kimondhatom magamról: az az információ áradat, amit reánk zúdított a felelősségteljes csoportvezető úr, bizony erősen próbára tette figyelmemet, memóriámat és ítélőképességemet. Sőt kétségessé vált, hogy vajon ama feladatkört el tudome látni, ami az álláshirdetésben szerepelt. Valódi elbizonytalanodást éreztem. És ahogy ezzel az érzéssel szembesültem, megértettem, miért van Luna kudarcra ítélve egy-egy hasonló álláskeresési helyzetben. Számára – de még az én számomra is – az a mennyiségű információ-halmaz, ami elhangzott, emészthetetlen. Felét meg sem értette, mint ahogy én sem. A beszélgetés végére joggal halmozódott fel az a gondolat, hogy „Fenének kell ez az állás nekem, túl macerás! Én csak takarítani akartam, seprű, lapát, felmosórongy, aztán neki a kosznak!” Megtanultam, hogy a hátrányos helyzetben lévők munkanélkülisége mögött sok esetben nem a dolgozni nem akarás áll, hanem az elbizonytalanodás. Elbizonytalanodnak abban, hogy a legegyszerűbb munkafolyamatokat el tudják végezni, mivel az a sok szóbeli körítés, ami az elvégzendő feladatot kíséri, érthetetlen számukra. Megéreztem valamit abból a lelkiállapotból, amikor a túl sok információ elfedi a lényeget, és kicsivé zsugorítja az amúgy sem túl nagy önbizalmat. Álltam ott Luna mellett, és teljesen azonosulni tudtam vele, és sorstársaival. Kiszolgáltatottak ők, egy túlverbalizált világban, ahol az információ valóban hatalom. A mennyisége, a minősége, az érthetetlensége, a szakzsargonja kirekeszti azokat, akik számára a hatalom mindenféle színtere elérhetetlen. Megéreztem, megértettem, megtanultam, hogy milyen nehéz ebben a világban tájékozódnia, és a jólét megszerzéséhez szükséges információkat kiszűrnie annak, akinek a szavak értelme akkor válik valóságossá, ha látja tárgyiasulni. Hiába mondják el neki, hogy van fekete, fehér és piros takarítórongy, és hogy melyiket minek a tisztítására szabad használni, amíg nem látja azt a fekete, fehér vagy piros rongyot, és azt a tárgyat, amit le kell vele törölnie. (Itt zárójelesen elmesélem, hogy ennél a résznél, az én szemeim előtt megjelentek a felsorolt színű rongyok, és erős kényszert éreztem, hogy megkérdezzem, hogy valóban olyan színűek-e, mint ahogy felsorolta. Csak hát eszembe jutott – konyhai kisegítő tapasztalatomból merítve –, hogy a fekete mosogató sem fekete színű… És ekkor mosolyogni kezdtem magamban, és arra jutottam, hogy a takarítás tudományának ismeretei ennek az úrnak a fejében, számára mérhetetlenül fontosak, és csoportvezetői tekintélyét jó alaposan megalapozta velük a szemünkben…) Nem sok állásinterjún voltam életemben, és nem tudom, Te hányon voltál, nyájas olvasó. Stresszhelyzet az, akárhogy is vesszük. Nem lehet megszokni, aki meg keveset próbálta, nem is fogja soha. Pedig érdemes kipróbálni. Még így, kísérőként is akár. Megfigyelheted, hogy a munkavállaló személye vajon mennyire fontos, vagy sem. Itt a „vagy sem” esete érvényesült. A meghirdetett munkakörre folyamatosan jelentkeznek, és vesznek fel embereket. Nem válik senki annyira fontossá, hogy személyes érdekeit, akárcsak a leghalványabban is figyelembe vegyék. Gépek lesznek ők egy nagy rendszerben, ahol családi nehézségeik és lehetőségeik figyelmen kívül hagyhatók, mivel a munkakör bármely pillanatban újra betölthető. Mit sugallna mást ez a rendszer, mint azt, hogy fiad, lányod, anyád, apád gondjai, csak a te gondod, és csak a munkaidőn kívülre hagyandó mellékes hobby. Az, hogy egyedülálló anya vagy, nem tudod gyermekedet kire hagyni, nem szempontja a munkabeosztásnak. Sőt, negatívan sújtanak miatta, ha nem tudod zökkenőmentesen megoldani. Elbocsátanak, sajnálják, van másik helyetted. De neked van másik munkahelyed? Van más lehetőséged? Neki, Lunának, milyen lehetőségei vannak? Az állandó keresés? A csoportvezető urak végighallgatása? A munkabeosztás lehetetlensége? A pénznélküliség? Talán ez az utolsó kérdés, és az arra adott válasz, még saját életem hosszának nagy tanulási lehetősége. Ezt pedig nem tanulhatom meg mástól, csak Lunától. Ezért köszönöm a lehetőséget, hogy miközben segítem őt, tanulok életem hosszán át olyan dolgokat, melyeket a biztonság, jó körülmények, biztos állás, a ma oly fontos kompetenciák és készségek birtoklása mellett nem tanulhatnék meg soha: beérni a kevéssel, megelégedni azzal, ami van!
45
