VII. KÖZMŰVELŐDÉSI NYÁRI EGYETEM Szeged, 2005. július 4–8. *
Tér – társadalom – kultúra * Szerkesztette:
Török József * A kötet megjelenését támogatta:
Csongrád Megyei Közművelődési tanácsadó Központ Szeged, 2005
2
Tartalom Vitányi Iván: Tér – társadalom – kultúra ................................................................. 3 Varga Csaba: A glokalitás kultúrája ......................................................................... 10 Trócsányi András: A kultúra térbeli eloszlása .......................................................... 19 Csatári Bálint: Kistáj – kistérség – kultúra ............................................................... 30 Tímár Judit: Városiasodás és szuburbanizáció ......................................................... 35 Böhm Antal: A sikeres helyi társadalmak ................................................................. 39 Bánlaky Pál: A helyi társadalom mint kultúraközvetítő közeg .................................. 42 G. Fekete Éva: A kultúra funkciói a lokális stratégiákban ....................................... 49 Csepeli György: Tér és internet ................................................................................ 55 Péterfy Ferenc: Részvét(el)nyilvánítás ...................................................................... 66 Gábor Klára: Kistérségi közművelődés ..................................................................... 70 Sajó Attila: Közművelődés települési metszetben ..................................................... 77 B. Gelencsér Katalin: A helyi közművelődés funkciói, feladatai................................ 82
3
Vitányi Iván
Tér – társadalom – kultúra Az én feladatom a nyári egyetem kitűzött tárgyának bevezetése – aztán a többi előadó, kitűnő szakemberek majd a legkülönbözőbb oldalakról körüljárják a kérdést. Nekem az elméleti része jut, ami meglehet, a köznapi gondolkozáshoz kicsit elvont, de megpróbálom a lehető legegyszerűbben kifejezni. Hadd kezdjem ezért egészen banálisan. Kultúra ott van, ahol van hozzá idő is meg tér is. Társadalmi fejlődés pedig ott, ahol idő meg tér van a kultúra számára. Ezt az egyszerű gondolatot szeretném némileg bonyolultabban, filozófiai nyelven kifejteni. Az idő és a tér fogalma egyrészt nagyon egyszerű – másrészt azonban nagyon képlékeny és bonyolult dolog. Az ember, a társadalom és az egyén más és másképpen viszonyul hozzá a történelem különböző korszakaiban. Én azt a kifejezést szoktam használni, hogy az ember az őskortól napjainkig három nagy társadalmasodási folyamaton ment keresztül, amikor a társas kapcsolatok rendje, a függőségek és a szabadságok rendszere mindenestül átalakult. E három szintet elsőfokú, másodfokú és harmadfokú társadalomnak nevezhetjük. A fokozatiság elve és maga a kifejezés a szociológiából származik. Az emberi közösségek osztályozására ma is a primer és szekunder közösségek terminusát használják. A megfogalmazás amerikai eredetű, Cooley használta így először a XX. század elején. Magyarra többnyire úgy fordítják, hogy elsődleges és másodlagos közösségek, de szerintem ez nem jó, mert a másodlagos a mi nyelvünkön kevésbé fontosat jelent. A terminusoknak azonban van egy másik, mélyebb értelme is, ami például a primer és szekunder egyenlet matematikai fogalmában jelenik meg. Ezt elsőfokú és másodfokú egyenletnek fordítják. A kettő nem a fontosság, hanem a bonyolultság, a benne megjelenő dimenziók számában különbözik egymástól. A másodfokú egyenletben több elsőfokú van elrejtve. Ilyen a primer és szekunder, tehát az elsőés másodfokú közösségek viszonya is. A közösségek Milyenek a primer, elsőfokú közösségek? Szemtől szembeniek (angolul face to face). Mindenki mindenkit ismer, mindenki tud, vagy tudhat mindenkiről mindent. Közös értékek szerint élnek, közös tevékenységet folytatnak. Ezen belül azonban létezik az egymástól való függőség, sőt, annak esetleg nagyon szigorú rendszere is lehetséges. Ilyenek a hagyományos közösségek, ilyen volt a régi falu, ilyen egy tradicionális család, ilyen volt a törzsi társadalom. Ilyen volt a nemesi társadalom és a magyar falu 200-300 évvel ezelőtt. Az ilyen közösség szerkezetének primer voltát matematikailag is le lehet írni. Az ember beleszületett egy falu közösségébe, és ott, születésétől haláláig figyelni kellett mondjuk 500 vagy 600 emberre. Mert a településnek van mondjuk 200 lakosa, és az ember élete során három nemzedéket ismer meg. Ez 600 ember, de őket jól ismerem, mert ismerem az ő családi viszonyaikat, és mert ugyanazt a munkát végzik, ugyanaz a társadalmi helyzetük, ugyanaz a kultúrájuk. És milyen egyszerű a szerelem és a szexualitás. A nagy közösségben számomra szerelemre és házasságra alkalmas korú másnemű lény mondjuk 20 vagy 25 található. Mindegyiket ismerem, nulla éves koromtól 20 éves koromig együtt játszom vele, akkorra már csak kialakul, hogy ki nekem a megfelelő. Azon kívül ismerek még felnőttebbeket, ismerek még fiatalabbakat. Minden el van rendezve, a világ teljesen zárt tér, az idő kötött. Az elsőfokú közösségben mindig a teljes személyiségünkkel állunk szemben egymással. Anya az apával, szülő a gyerekével. A rokonokkal, a szomszédokkal, a közös munkában való társakkal. Aki a körön kívül van, idegennek számít, rá más szabályok érvényesek. Ezzel szemben, ha ma kimegyek az utcára, nem 400 emberrel kell naponta találkoznom, hanem több ezerrel. Ha az ember egy, még a régi életét élő faluba bemegy, akkor, ha az utcán szembejön valaki, illik neki köszönni. Még pár évvel ezelőtt, ha egy ember kirándult, mondjuk a Mátrába vagy a Mecsekbe és bement egy faluba, vagy az úton találkozott egy parasztemberrel, akkor elváratott tőle, hogy azt mondja: Jó napot kívánok!, és feleltek is rá: Jó napot kívánok!. Még meg is néztek minden odavetődőt. De ez már csak maradványa annak, ahogy 200 évvel ezelőtt kellett viselkedni (persze a látogatónak, nem az úrnak, vagy pláne az Úrnak – rá más, hasonlóan kötött szabályok voltak érvényesek.) Mindennek megvolt a maga eleve elrendezett rendje. Most pedig az emberek végtelen számban vonulnak fel előttem, és különböző módon
4 appercipiálom őket. Csak kevés van közöttük, akiről tudom, hogy kicsoda, még kevesebb, akit mélyebben ismerek. Mérey Ferenc vizsgálatai szerint egy mai átlagos városi lakos körülbelül 2000 másik embert tart számon úgy, hogy a nevét is tudja, és arról is fogalma van, hogy mivel foglalkozik, vagy hogy milyen ember. (Nem beszélve most a kommunikáció által megismertekről.) Az átlagos embernél ez a felső határ. (Temisztoklészről azt jegyezték fel, hogy Athén mind a 20000 polgárát néven tudta szólítani, és ez nagyban hozzájárult népszerűségéhez. Ennyit azonban nem várhatunk el a mindennapi embertől, ez különleges képesség, világrekord.) A mai átlag 2000 ismerős. Mérey azonban azt is megkérdezte, hogy ebből mennyi a fontos, mélyebb kapcsolat. Pesti értelmiségieket kérdezett meg, és ők 100–120-at jelöltek meg. Ennyi ember között, ennyivel intenzív kapcsolatban éljük le az életünket. Vannak köztük pozitív kapcsolatok (akiket szeretnek), és vannak negatívak (akikkel ellenséges viszonyban állnak). A pozitív kapcsolatok száma jóval nagyobb, a negatívaké 5–15 között van. Akinek csak néhány számára meghatározó negatív kapcsolata van, jámbor nyuszinak minősíthető. Akinek 15-nél több, az vagy üldözöttnek, vagy agresszív vadállatnak. Folytathatjuk azzal, hogy Mérey vizsgálata szerint egy átlag pesti értelmiségi átlag 3–5 db szerelmi kapcsolat tart vagy őriz magában. Nem feltétlenül egyszerre, lehet hogy emlékként, de feledhetetlen emlékként. Akinek ennél sokkal több van, az tehát ma is kicsapongónak, akinek csak egy, az a mai világban már hagyományosan szűziesnek számítható. A 100 fontos kapcsolatban vannak kiegészítő szerepek is. Érdekes például, hogy Mérey vizsgálatában a nők egy része az elsődleges kapcsolatok közé sorolja a fodrászt is. Fontos tartják, nem sorolják a „futott még” ismeretségek listájára. Baráti kapcsolat alakul ki vele, kedvesek hozzá, ajándékot visznek neki. Ezek berendezett viszonyok. Ez a társadalom elsőfokú szervezete. Még akkor is, ha ez a szervezet lazább, mint a régi világban, inkább hálózat jellegű. De e fölött az elsőfokú szervezet fölött és körülötte egy hatalmas másodfokú szervezet létesül. Ez a másodfokú társadalmasulás, amelyben emberek tömegével kell kapcsolatba lennünk. A kapcsolatok itt már nem face to face jellegűek, nem állhatunk több ezer emberrel teljes személyiségünkkel szemtől szembe. A személyiségnek a kapcsolatok rendje szerint több arca támad. A hivatalban már csak személyiségem egy része nyilvánul meg, mely speciális feladatomon alapul, mondjuk azon, hogy jól tudok szervezni, vagy számokat összeadni, hogy hamar átlátom a helyzetet, vagy megértően közvetíteni tudok mások között. Mindenesetre megvan a magam rész-feladata, csavar vagyok a gépezetben. Személyiségem egy részét mozgatom annak érdekében, hogy megfeleljek a másodfokú társadalomban kialakított feladatomnak. Lehetnek azonban személyiségemnek más oldalai, amelyeket máshol használok, vagy sehol se. Lehet, hogy aki otthoni viselkedésében diktatórikus vadállat, az a hivatalban jámbor nyuszi, és fordítva. Lehet, hogy valaki otthon egy kedves úriember, vagy úriasszony, ellenben a hivatalban csapkod és üldözi a beosztottjait, vagy akár a főnökeit. Amint a másodfokú társadalom egész szervezete, a személyiség is plurálissá válik. Az egyén problémája az, hogy hogyan tud kapcsolódni az első- és a másodfokú szervezethez, mindkettőhöz, az egyikhez, vagy egyikhez se. - Vannak, akik nagyon jól kiteljesednek az elsőfokú szervezetben, a családi vagy a közvetlen munkatársibaráti közösségekben. - Vannak, akiknek ez hiányzik, és nehezebben boldogulnak az életben, nehezebben boldogulnak a másodfokú közösségekben is. - Vannak azonban olyanok is, akiknek nem volt jó primer közösségük, de valahogy mégis megtalálják, hogy hogyan lehet egy gyárban, egy nagyobb közösségben, egy munkahelyen, egy hivatalban, egy üzleti életben dolgozni. - Vannak, akik mindkettőben részesültek, ők a szerencsések, akiknek legtöbb esélyük van arra, hogy a modern életben is megtalálják a harmóniát. - És vannak, akiknek sem primer közösségük nem volt, sem a modern másodfokú világban nem tudnak eligazodni. Ezek a közösségi kultúrák élnek tehát egymás mellett és egymással szemben. Ez a másodfokú társadalmak világa, amit mindközönségesen kapitalizmusnak vagy polgári társadalomnak nevezünk. Vannak, akik el akarják kerülni ezt a kifejezést, mert túl sok annotáció tapad hozzá. Nevezhetjük például Polányi Károly nyomán piaci társadalomnak, vagy egy amerikai szerzőhármas szerint a „piac, pénz és a gép” társadalmának. (Angolul még jobban alliterál: „market, money, machine”.) Egyszerűbb azonban, ha megmaradunk a kapitalizmusnál, mert a legtömörebben jellemzi. Ez a másodfokú, kapitalista a világ az, amely megteremtette a nagyüzemet, a hivatali-intézményes szervezetet, a városokat, a gőzgépet, a robbanómotort, az elektromosságot – és így tovább, nem kell
5 részleteznem. Ezt az utolsó században, vagy inkább félszázadban újabb felfedezések (számítógép, a digitalizáció) és új átalakulások (globalizáció) követték. A kérdésem ezek után az, hogy van-e harmadik típusú közösség? Az így átalakuló világban a másodfokú társadalom mellett vagy felett kialakul-e egy harmadfokú? Idő és tér Most akkor térjünk rá az időre és a térre. Az elsőfokú körülmények között az idő és a tér képzete és fogalma is más, mint később. Az első időképzete az örök körforgás. Az embernek az első észlelete az időről nem csak az, hogy az idő múlik, hanem hogy az idő körbe jár. Hogy tavaszra ősz és őszre tél jön, aztán megint tavasz és kezdődik elölről. Az ember születik, felnő, hatalmas lesz, elgyengül, meghal, de közben az egész kezdődik elölről, mert már ott vannak a gyerekek. És valahogy mindig minden körbejár. Az összes régi nagy mítosz mind erről szól. Dionűzosz, Istár, Izisz-Ozirisz, Jézus Krisztus mítosza mind a halálról, és – a halál ellen – az újjászületésről szól. Az újrakezdésről, amely legyőzi az idő múlását, és minden marad a régiben. A tér másképpen tagolódik. Egyrészt van az én világom, hazám, és azon kívül pedig van valami ismeretlen. Nem látok odáig és nem tudhatom, hogy mi az. A tér tehát nem zárul össze körré. Lehet hozzá elképzelni, hogy van egy pokol és van egy mennyország, meg van valami más tér a miénken kívül, de csak a miénk a határozott. A falu, a polisz, az ismert világ határáig tart. Kicsit mindig szélesedik, de mégis nagyon zárt. A másodfokú világ más idő- és térképzetet ad. Az idő-felfogás új eleme az örök körforgással szemben a fejlődés észlelete. Claude Lévi-Strauss azzal jellemzi ezt, hogy az óramű körforgását felváltja a lokomotív robogása. Lévi-Strauss nem olvasta Madách Imrét, de az „Ember tragédiája” ugyanezt a metaforát használja, az Úr az elején felhúzza a világórát, és aztán az évezredekig „eljár tengelyén”. Ezzel szemben a modern társadalom elve a gőzmozdony. Halad előre, bele az ismeretlenbe. Egyaránt fontos az előre és az ismeretlen. Dürrenmatt a legújabb társadalom élményét is a vonattal fejezte ki: alagútba rohanunk, már azt sem tudjuk vezet-e az út valahová is. Az alapgondolat azonban a gátlástalanul rohanó visszafordíthatatlan (irreverzibilis) fejlődés. És ez tipikusan újkori, másodfokú társadalmi élmény. Amikor Arisztotelész hatalmas tanulmányban elemzi a mozgás különböző formáit, ezt az élményt még nem rajzolja meg. Azt mondják, hogy először Fontenelle fogalmazta meg, aki 1657-től 1757-ig száz évet élt, tehát volt alkalma megismerkedni a társadalom mozgásával. Amire az ember száz éves lesz, akkorra azt találja, hogy a világ már nem ugyanaz, mint amibe beleszületett. Hogy mindig történik valami olyan, amit nem vártunk, amire nem gondoltunk – és a vonat robog. A robogás, a szakadatlan változásos élménye formálja meg a modern ember új idő-képzetét. Megváltozik az idő gyakorlati felosztása is. Az első stádiumban ezt is az Úr határozta meg (minden vallásban). Alapjában kétfajta nap van: munkanap és ünnepnap. Most viszont nem csak a szabadnap és ünnepnap különült el, hanem a munkaidő és a szabadidő is. Azelőtt nem volt ez a megkülönböztetés. A rabszolgának nem volt munkaideje, hanem folyton dolgoznia kellett, vagy azt tenni, amit az úr mondott. A parasztnak sem volt, nyáron „látástól vakulásig” kellett dolgozni, télen szabadabban. De az sem szabadidő (a mai felfogásban), a templom, a vallási rítusok és a családi szokások éppoly kötöttek, mint a munka. Nem volt ismeretes az a beosztás, hogy 7–18-ig, vagy 8–16-ig kell dolgozni, utána „free time” vagy egyenesen „leisure” következik. A tér-képzet szerkezete is átalakult. Van az én terem és van a külső világ, de a külső világ is szervezett és strukturált. A gőzmozdony pedig halad, és ezért a struktúra egyre terjeszkedik. Először csak magunkat látjuk, minden, ami rajtunk kívül van, misztikusan ismeretlen. Aztán egyre többet tudunk a külvilágról. Először csak Európát látjuk, majd azt is megtanuljuk, hogy mi van Amerikában. A tér kitágul, és ez teljesen megváltoztatja az egész társadalmat. Raymond Wiliams mutatta ki, hogy számos – ma teljesen – közhasználatú fogalmunk a XVIII. század végén, a XIX. század elején alakult ki, azelőtt ismeretlen volt (vagy más értelemben használták). Ilyen szavak a társadalom, állam, kultúra, művészet, ipar, gyár, gyáros, demokrácia, humanizmus, kapitalizmus, progresszió, proletariátus, konzervativizmus, liberalizmus, szocializmus. Az új vagy megújult fogalmak tükrözték a társadalom változásait, és ennek jegyében átalakult a gondolkodásunk. Az idő és a tér fogalma, a társadalom önmagáról való gondolkodása is átalakult. Ennek jegyében ismételhetjük meg azt, amivel kezdtem, hogy akkor van, akkor virágzik a kultúra, amikor idő és tér van hozzá. Hosszú története van annak, hogy mikor van a társadalomban idő és tér a kultúrára. Azelőtt nem volt annyira szükséges külön tér a kultúrához, csak az élethez. A falu társadalmában nincsen a kultúrának külön tere, és nincs is a szó mai értelmében vett kultúra. Egy hagyományos parasztembernek nem volt olyan
6 fogalma, hogy kultúra. Mert azt tudta, hogy a lakodalomban énekelünk és táncolunk, hogy a vőfély rigmust mond, hogy a gyerekeknek meg a fonóban meséket is hallgatunk, hogy a csuprot be lehet festeni, hogy a lányok szép ruhát hordanak és hogy a legényeknek jól áll-e a halinanadrág. Mindezt azonban nem nevezik kultúrának, de hozzátartozik az élethez. Amikor leválik az életről, és van olyan külön ember, aki ilyenekkel foglalkozik, akkor ahhoz már tér és idő kell hozzá. A társadalom tér- és időbeosztása pedig elég bonyolult ahhoz, hogy ezt a teret és ezt az időt valóban meg lehessen találni. Miután a társadalom ettől kezdve szektorokra oszlik, szakmákra és osztályokra, akkor külön harc folyik azért is, hogy kinek és minek mekkora ideje és mekkora tere van. A kultúra ebben vagy sikeresen szerepel, vagy nem sikeresen szerepel. Kialakul mindenesetre egy réteg, amely a kultúrának a hangja és hordozója. Az értelmiség szerepe Hadd idézzek egy másik antropológust is, Victor Turner-t, akit én nagyon szeretek, főleg azért, mert ugyanazt mondja, amit én megírtam. Nem is hamarább, csak másképpen és főleg Angliában. Valamikor a 60-as években sokat írtam az értelmiség „küszöb-szerepéről”. Megnéztem Verdi Don Carlos-ának egy előadását az Operaházban II. Fülöpről, Erzsébet királynőről, Don Carlos hercegről és Posa márkiról (Székely Mihály gyönyörűen énekelt). Elgondolkoztam azon, hogy ránk, értelmiségiekre úgy, akkor, ahogy voltunk, (például mi a Valóság című folyóirat szerkesztőségében) a Posa márki szerepét osztották. Posa egyrészt képviseli a spanyol és holland szabadságmozgalmat, másrészt jóban van a királlyal (a királynő titokban szerelmes is belé). Vagyis a küszöbön foglaltunk helyet. Orwell is azt mondta, hogy minden forradalom a küszöbről indul ki, mert nem az alsó osztályok indítják a forradalmat (mivel azok senyvednek az elnyomatástól és nem képesek rá), még kevésbé a felső osztályok, mert ők örülnek az elnyomásnak. Középen vannak azonban olyan rétegek, akik egyszerre látják és élik át az elnyomott és uralkodó osztályok életét. Tehát közvetíteni próbálnak. Igen nagy irodalma van ennek például a „szabadon lebegő értelmiség” (freischwebendende Intellegenz) múlt század elején kialakult fogalma körül. Turner egy lépéssel tovább ment, elmondva, hogy ebből a szempontból nézve minden társadalom három nagy csoportból, osztályból áll: a belül lévők, az alul lévők (marginálisak) és nem a klasszikus középosztály (mert az eleve belül van), hanem a liminálisok. (Limes=határ, mondhatnánk: küszöb.) Ők vannak abban a helyzetben, hogy az egész társadalomra rálássanak, ezáltal ne pusztán saját pozíciójukból induljanak ki, hanem az egész társadaloméból. Ők hordozzák a kultúrát és ők képviselik az újat, azt az újat is, amely első pillanatban úgy látszik, hogy felforgatja a meglevőt. A magatartás eredetét már a legrégebbi időben megtaláljuk. Régi bölcsesség, hogy az ember akkor tudja meg, hogy milyen az élet a társadalomban, ha megtudja, hogy milyen kívüle. A primitív népeknél a felnőtté avatás rítusának az a lényege, hogy a jelölteket egy időre elkergették. Meg kellett tanulniuk, hogy milyen, ha az embert elhagyja a társadalom. Kitették az erdőbe. Ha meg tudtál élni, akkor ember vagy fiam, akkor felavatunk felnőttnek. Az értelmiség akkor még csak egy emberből állott (a sámánból), ő volt a rítus őre. Később azonban egyre szélesbedett. Kultúrája azonban sokáig nagyon vékony volt az egész kultúrán belül. De mindig ők képviselték azt, ami a társadalmat előreviszi. Az elmúlt századokban a liminális értelmiség széles, nagy osztállyá vált, szerepe megnövekedett. Posztmodernitás – második modernitás Ezzel ismét elérkeztünk ahhoz a kérdéshez, hogy van-e harmadik fajta struktúra, harmadfokú társadalom. Sokan úgy látják, hogy az úgynevezett „posztmodern” korszak, társadalom és gondolkodás jelenti ezt. Azt mondják, hogy a klasszikus modernitás ideje lejárt, elérkeztünk a posztmodernbe, amelyben sok minden másképpen van, mint azelőtt. Csalódtunk az előző korok eredménynek hitt vonásaiban, eljutottunk az értékek relativitáshoz. A fejlődés is relatív, voltaképpen nem fejlődik semmi. A Lévi-Straussféle lokomotív egy nagy csalás, a gőzmozdony egyhelyben pöfög, legfeljebb díszleteket tologatnak mögöttünk. Hiába él most (legalább is a fejlett országok) társadalmának jelentős része (legalább kétharmada) jobban, mint bármikor azelőtt, az emberek azonban úgy egészében nem boldogabbak, mint azelőtt. Nincs tehát fejlődés, minden reménytelen. A jelen korról szóló vitának azonban van egy másik ága, amely másképpen fogalmaz. Különböző országok szerzői (hadd idézzek egyet: Ulrich Beck) nem negatívan, hanem pozitívan fogalmaznak. Nem a posztmodern csalódása, hanem egy új modernitás felé halad a világ. Ez nem szervezetlen és nem is relatív, hanem reflexív és egy másfajta, magasabb fokú szervezettségét igényel. Ezt nevezem én harmadik társadalmasulásnak, harmadfokú társadalomnak. Ebben a folyamatban élünk most, meglehet az elején. Ennek része (a maga ellentmondásaival együtt) a globalizáció, a hálózati jellegű kapcsolatok kialakulása és fejlődése, az individualizáció fokozódása. Mindez a társadalmi kapcsolatok új rendjével jár együtt. A technika fejlődése során elérkeztünk abba a stádiumba,
7 amikor a munka szerepe is megváltozik. A munka maga sem marad abban a formában, ahogy Adam Smith és Karl Marx látta. Vagy ahogy József Attila mondta, hogy „a szén, vas és olaj, e való anyag teremtett minket, a szörnyű társadalom öntőformáiba löttyintve”. Ebből ma már csak a szörnyű társadalom maradt. Akkor a munkának nevezett folyamat nagy része a szén, vas és olaj körül zajlott. A szén, vas és az olaj ma már nem elsődleges matériája sem a munkának, sem a munka fogalmának. A munkás „archetipikus” fogalma egy olyan kemény férfiember, aki egy kohó előtt áll munkaruhában, vasszerszámokkal a kezében és birkózik a nehéz anyaggal. Ma a munkás ősképe egy olyan ember, férfi vagy nő, aki a számítógép előtt (vagy mögötte) ül. Ennek következtében ugyanannak az értéknek az előállításához sokkal kevesebb munka szükséges, mint azelőtt. Más szóval: ugyanannak a társadalomnak ugyanahhoz a megélhetéséhez sokkal kevesebb munka kell. Vannak ugyan alantas munkák, de ahhoz a fejlett országokban jobbára más társadalmakból importálnak embereket, az eddigi gyarmati népek közül, és ez okoz újabb feszültségeket. A munka szerepét mindenesetre újonnan kell megfogalmazni. Hannah Arendt, a neves német-amerikai szociológus így kiáltott fel: mi lesz, ha kivész a munka a munka társadalmából? Ez a folyamat teljesen átszervezi magát a társadalmat, például abban, hogy a közvetlen egy- vagy kétvágányú kapcsolatokkal szemben egyre jobban megerősödnek a többvágányú és többszintű hálózati kapcsolatok. Egy-egy kapcsolatrendszer sokkal több embert foglal magába, ezért a folyamatok menetében sokkal több a stochasztikus elem. És ez már egy harmadfokú társadalom képéhez tartozik. A hálózatiság Kimutatták, hogy az agyunk is hálózatszerűen működik. Száz évvel ezelőtt úgy gondolták, hogy az agyunk úgy van berendezve, hogy minden fogalomnak, észleletnek, emlékképnek megvan a maga materiálisan elkülönített alapja. Van – mondták – egy „nagymama sejt”. Az tárolja a nagymama alakját, arcát, hangját és mindent, amit tudunk róla. Aztán van – mondjuk – egy töltött káposzta sejtem is. Ha a nagymama jó töltött káposztát főzött, akkor a nagymamámra gondolva, egy idegszálon keresztül előbb-utóbb a töltött káposzta sejt is izgalomba lép, Ugyanilyen szálak vezetnek, vagy vezethetnek a nagymamámtól az énekléséhez, vagy a kiránduláshoz, vagy az öltözködéshez. Az újabb vizsgálatok szerint nincsenek ilyen diszkrét sejtek, nagymama sejtek sem. Csak hálózat van, amibe bármely egység betöltheti a nagymama sejt szerepét. Sőt nem is csak egy, hanem több, egymást fedő hálózat működik. Na most ugyanez derül ki a társadalomról is. Hálózatok vannak, amelyek keretében rendkívül bonyolult kapcsolatokba lépünk egymással. Megtanulja az ember, hogy mi, akik itt együtt élünk, egy néphez tartozunk. Megtanuljuk, tudjuk, de nem mindig éljük át gyakorlatilag. Mert a nemzet, a nép, a társadalom is hálózatot alkot, amit nem mindig élünk át érzékletesen. A nagy történelmi pillanatokban jobban, mint máskor. A hálózati rendszer ugyanis mindig többirányú, senki sem kezeli azt a gombot, amellyel a szálakat mozgatni lehet, a rendszer potenciálisan mégis állandó mozgásban van. Eddig ezt nem érzékeltük annyira, mint a kialakuló második modernitásban, amikor a hálózati kapcsolatok, például a digitális kommunikáció szerepe rendkívül megnőtt. Ezáltal a kultúra egészen más szerepet kap az emberi társadalomban, mint azelőtt. A kultúra, a tudás, a készségek – és minden, ami hozzájuk kapcsolódik. Közvetlen kapcsolatba léphetek most olyanokkal, akikkel azelőtt nem tehettem. Azelőtt a tér be volt zárva, csak nagyon szoros körön belül érintkezhettem. Most a tér nem akadályozza meg, hogy interneten beleszeressek egy Amerikában élő lányba, vagy fordítva: egy amerikai fiú beleszerethessen egy itteni lányba. Ma még elhálni nem tudják, de lehet, hogy 10 év múlva azt is megtehetik az interneten. Mindenesetre olyan széleskörű kapcsolataim lehetnek, amelyek már szerepet játszanak az életemben. Ennek az állításnak azonban van egy másik oldala is. Freud Zsigmondot idézem abból az időből, amikor telefon már volt, de internet persze még nem. Freud elcsodálkozott ezen, de (szabadon idézve) a következőket mondta: Valóban nagyon nagy csoda, hogy felvehetem a telefont és beszélhetek a New Yorkban vagy Tokióban lévő barátommal. De még nagyobb csoda, hogy reggel felébredvén a szomszédommal emberi szót váltunk és megértjük egymást. A két csoda együtt létezik. A mobil persze fokozza a csoda hatását. Hadd mondjak erről egy történetet. Volt nekem két szerb szociáldemokrata barátom. Az egyik otthon élt Belgrádban, a másik Amerikában lett híres szociológia professzor. Egyszer csak megyek az utcán, szól a mobiltelefon, és azt mondja nekem Milos Belgrádból, hogy „idefigyelj! Beszélj már ezzel a Bogdánnal. Ez a Bogdán engem egyfolytában szidalmaz, mert én nem örülök itt annak, hogy minket bombáznak. Tudod, hogy a feleségem nagyon beteg, de le kell menni a pincébe, és most súlyosan belázasodott. Bogdán is tudja, mennyire utálom Milosevicset és egész rezsimjét. de neki is meg kell értenie, hogy ez így nekem borzalmas. Nem tudok úgy örülni az egésznek, mint ő New Yorkban.” Én erre veszem a telefont és az Üllői útról felhívom Bogdánt. Mondom neki: „Te Bogdán, ne hülyéskedjél már! Nem érted, hogy a Miloséknak borzalmas a helyzete, más, mint neked. Miért beszélsz vele olyan szigorúan?
8 Miért nem érted meg? Miért nem kérdezed meg, hogy hogy van a felesége, és bíztasd, hogy nemsokára vége lesz!” Egy óra múlva újra hív a Milos és mondja, hogy most beszélt Bogdánnal, minden rendben van. Két kommentárt kell ehhez fűznünk. Az egyik, hogy ezt nem lehetett volna a XVI. században, de még húsz évvel ezelőtt sem megtenni. A másik, hogy a világ ettől azért jobb nem lett, csak a kapcsolatok rendszere változott meg. A kultúra szerepe Mindez természetesen a kultúrát jelenti. A második modernitásnál, Ulrick Beck-nél hagytam abba a folyamat ismertetését. Hol kezdődött a modernitás? – kérdezte egy vitában Beck. A gőzgép feltalálásával. Folytatódott az autóval, villamossággal, telefonnal. Mindez a XX. században teljesedett ki, ez volt az első modernség csúcs-korszaka. Lényege voltaképpen az indusztrializáció volt. Ennek kiteljesedése érdekében az iparosodást szolgáló erők a társadalmi kapcsolatokat illetően kompromisszumot kötöttek a rendies-feudális viszonyokkal. Ezt Beck nem Magyarországról és Közép-Európáról, hanem a nyugati országokról és különösen természetesen Németországról állította. A társadalmi viszonyokban – a családban, munkahelyen, hivatalokban – rengeteg feudális elem maradt fent. A primer kapcsolatoknak egy határozottan konzervatív rendje. Ehhez a következőt teszem hozzá. A mi kelet-közép-európai társadalmaink abban különböztek, hogy nálunk fordítva történt: a feudális társadalmi viszonyok (mindenek előtt az egykor szocialistának nevezett, valójában utórendies hatalmi szerkezet) kötöttek kompromisszumot a modernizációval (az iparosodással). Az most a baj mivelünk, hogy ez a kompromisszum 1990 után is fennmaradt. Ha van rendszerváltás, akkor az nem egy egyszeri szűznemzéses folyamat. (Mondjuk úgy, hogy azt mondják: pénteken rendszerváltás, és péntektől minden megváltozik.) Ellenkezőleg: a rendszerváltás burkológörbe, aminek különböző szférái, ágazatai, oldalai vannak – ahogy azt a Ralph Dahrendorf mondta. Szerinte három folyamat kapcsolódik össze, amelyek különböző időtartamot vesznek igénybe. A politikai rendszerváltás 6 hónap alatt végbemegy, a gazdasági rendszerváltáshoz 6 év kell, a társadalmi-kulturális átalakuláshoz 60 év. Mi keserűen tapasztaltuk meg Dahrendorf igazságát. A politikai rendszerváltás valóban végbement 6 hónap alatt. A korábbi autokratikus-bürokratikus rendszerből 6 hónap alatt demokrácia lett, legalábbis formájában. Ennek megvolt az oka. Magyarországon mindig akarták a demokráciát, és ennek 1848-ban, 1919-ben is, 1945-ben, 1956-ban hallható hangját adták. 1990 tehát a magyar nép akarata szerint történt. Létrejöttek a pártok, valóban szabad választást tartottak, létrejött a többpárti országgyűlés, létrejött a felelős kormány, megválasztották a köztársasági elnököt, létrejött az alkotmánybíróság, megválasztották az önkormányzatokat. A rendszer azonos a nyugat-európaival. Lehet, hogy ott jobban be van gyakorolva a társadalomba, de ahhoz idő kell. A demokratikus politikai rendszer kétségtelenül létrejött 6 hónap alatt. A gazdasági rendszer is létrejött 6 év alatt. Sok kínnal, bajjal, nehézséggel, de végül is sikeresen. Lényegében (ha nem is teljesen) befejeződött a privatizáció, bejött a külföldi tőke, (mert az is kell hozzá). Megszűnt az állam túlsúlya és egyoldalúsága. Létrejött a piaci szabadság és elindult a gazdasági fejlődés is. A társadalmi változás azonban nem következett be. A társadalom szerkezete rosszabb, másabb, mint a nyugat-európaié, mert kimaradtunk az ottani évszázados fejlődésből. A társadalmi szerkezet sémája azonos a kulturális szerkezetével. Nem abban van a különbség, hogy nálunk kevesebb lenne a művelt, értelmiségi ember, aki rendelkezik a kulturális tőkével. Vizsgálataink mutatják, hogy ez Amerikában is kb. 15%, Magyarországon is kb. 15%. A különbség abban van, hogy ott szélesebb a középosztály, az a stabil életet élő, stabil kultúrával, szakképzettséggel, a jobb élet eszközeivel rendelkező középosztály. És kisebb az alsóbb társadalmi rétegek, a számkivetettek, a veszélyben lévők, az underclass aránya. Nálunk viszont azt lehet mondani, hogy kb. olyan állapotban van a társadalom, mint 1990-ben volt, vagyis valamivel rosszabban, mint 1980-ban. Minden vizsgálat ugyanezt állapítja meg, a baloldaltól tételesen távolálló kutató intézetek felmérései is. Ez az arány rosszabb, mint bárhol nyugaton, a jövő szempontjából egyenesen félelmetes. Igaz ugyan, hogy a gazdagok gazdagabbak lettek, ez nagyon jó, mert ha részt akarunk venni az európai gazdasági életben, akkor kell hozzá egy gazdag osztály. A szegények azonban még szegényebbé váltak. A felső és az alsó rétegek közötti távolság növekedett. Hozzá kell tennünk, hogy ez nem politikai kérdés olyan formában, hogy az egyik kormány segített rajta, a másik meg nem. 1990 óta négy kormányzat volt hat kormányfővel, és egyik sem tudott a társadalom állapotán változtatni. Nem csupán jóakarat kérdése tehát ez, hanem történelmi kérdés. Okainak vizsgálata évszázadokra vezet vissza. Ebből következett, hogy az utórendies feudális viszonyok, a társadalom egy nem jelentékeny részének különböző fokozatú társadalom-alattisága, és társadalmon kívülisége mélyen bele van szőve az egész társadalom működésébe, ezért a változtatás rendkívüli erőfeszítést igényel. Dahrendorf 60 évet mondott, most 15-nél tartunk. Azt tűzhetjük ki célnak, hogy másik 45 év helyett 15 év alatt megvalósítsuk. Sok nagyarányú lépést kell hozzá csinálni, meg lehet sok kicsit is. Meglehet, hogy
9 100 kislépéssel kell tenni és 100 nagyot, de ha nagyon szigorúan vesszük, legalább „tízezer lépést” kell tennünk (hogy a régi slágert idézzem). Ebben a kultúrának domináns szerepe van és lesz. Két dolgon múlik ugyanis: (1) a kormány(ok) akaratán, helyzetfelismerésén, következetességén, programján és (2) a társadalom készségén, támogatásán, aktív tevékenységén. Ez utóbbi azonban maga a kultúra. A kultúra több dolgot jelent egyszerre. Jelenti mindenekelőtt az oktatást és a hivatásos kultúra intézményeit. Jelenti ugyanakkor a közművelődést, tehát az egész társadalom saját kulturális aktivitását, mind a 10 millió emberét, sőt, hatásában a 15 millióét. De ez még mindig nem minden. Jelenti továbbá az egész kulturális környezetet és magatartást, a politikai kultúrát. Valamennyien összefüggenek egymással, nem lehet egyiket a másik fölé helyezni, sőt, igazat szólva, közöttük prioritásokat sem lehet felállítani. (Ilyeneket legfeljebb a hivatalok fogalmazhatnak meg a maguk szempontjából, mert a maga szempontjából nyilván más a prioritása az oktatási, a kulturális, a turisztikai, vagy az informatikai minisztériumnak.) Mindez együtt tudja kialakítani a második modernitás kultúráját, amiről Ulrich Beckék beszélnek. Azt a kultúrát, ami szükséges a társadalmi szerkezet megváltoztatásához, a társadalom megrekedt részének rehabilitálásához, a társadalmi rendszerváltás megvalósításához, Magyarország Európa nyugati részéhez való teljes értékű felzárkózásához.
10
Varga Csaba
A globlokál világ kultúrája tér – társadalom – kultúra
Ha lehetséges, új szemléletet, más felfogást akarunk bemutatni. Ez a szemlélet új társadalom- és kultúraelméleti koncepcióból fakad, s ez később szükségképpen elvezethet majd a kultúra jobb megértéséhez és az új társadalmi gyakorlathoz. Az új társadalomelméletet hívhatjuk társadalmi tudat-központú, vagy posztfunkcionális, vagy akár szellemi-spirituális társadalomelméletnek. Az új kultúra felfogást pedig posztracionális, új tudatot és tudást integráló-közvetítő ”valóságnak”, vagy például szellemi-spirituális központú kultúra definíciónak nevezem. Az új társadalom és kultúra elemzéséhez szükség van új tér- és térszerkezet elméletre is, amit szintén leírhatunk új fogalmakkal: tudatvezérelt, tudásorientált, vagy számtalan dimenziójú kvantum térelméletnek. Bármelyik új kategóriát választjuk, mindegyik metaelméleti megközelítésű lesz. Az már önmagában új gondolkodást követel, hogy Magyarország körül és magában Magyarországon is változatlanul új valóság, új globális-lokális világ születik, ám az általunk kínált gondolkodási irány nem annyiból áll csak, hogy az új típusú globlokál világ – továbbá új társadalmának és kultúrájának - elemzését próbáljuk meg röviden elvégezni. Sokkal inkább abból, hogy igyekszünk ismét a fejéről a talpára állítani a jelenlegi társadalom- és kultúrafilozófiát. Ebben a megközelítésben megfordul a logika: például a szellemitudati tartalmakból, vagy a kultúrából következik például a globlokál világ objektív természete és nem fordítva, mint ahogyan azt egyelőre sokan feltételezik. Az előadást azonban még nem evvel az új hipotézis-együttessel indítjuk. A csúcskérdések dilemmái Hagyományos felfogás szerint a külső valóságból lehet levezetni a kultúra vagy a társadalmi tudat állapotát. Nézzük csak meg, hogy ez a logika mennyire működik? Az új interkontinentális valóság, avagy a posztmodernek hívott érdekes és szokatlan új világ, ami Európát legalább tizenöt éve uralja, egyszerre globális és lokális. Kiterjed tehát horizontálisan és vertikálisan, miközben integrálódik és egységesül. Új típusú univerzális-globális és lokális tér jön létre. Az európai tudományban és közgondolkodásban ezért már legalább egy évtizede arról beszélnek, hogy nem elég önmagában a globalizációt értelmezni, hiszen az új helyzet éppen az, hogy egyszerre folyik a globalizáció és a lokalizáció. Ezért a két civilizációs fogalmat összevonták, és különböző szóösszetételeket konstruáltak. Hol azt mondják, hogy globlokál világ, hol azt fejtegetik, hogy glokális, hol más összetett kifejezést keresnek, anélkül, hogy igazán világos lenne, hogy az összevont fogalmak mit is akarnak kifejezni, ám olyan összetétel nem nagyon van forgalomban, amelyben a lokalitás jelölése megelőzi a globalizáció rövidítését. Előadásunk címében az egyszerűség kedvéért a globlokál kategóriát választottuk, holott azt gondoljuk, hogy a globalizáció és lokalizáció már egyenrangú folyamat. Igen ám, csakhogy ezt a párhuzamos világfolyamatot mi indította el, s mi mozgatja? Az elmúlt évtizedben létrejött ugyan a globlokál kultúra – csakhogy ez ugyanúgy leírható, mint a gazdasági és politikai világfolyamat? Mindenesetre a globlokál kultúra – formailag, megint kiterjedés szerint – három szintet jelöl: globális, nemzeti/állami és lokális kultúrát. A kérdésfelvetés azonban most sem tolható félre: a globlokál kultúra is integrálódik és egységesül? A globlokál világ megszületése már önmagában átformálja kultúra-felfogásunkat. A lokális és nemzeti kultúrák ugyanis beemelődnek és tükröződnek a globális (vagy pontosabban univerzális?) kultúrában. Ha pedig komolyan vesszük a kultúrafejlesztést, akkor már érdemes annyit felismerni, hogy a globlokál világban nem lehet ugyanolyan kultúrafejlesztésről gondolkodni, mint ötven vagy százötven éve az ipari korszakban. Magyarországon az elmúlt kétszáz évben többször és komolyan kezdeményeztek kultúrafejlesztési programokat, ám ebből nem következik az, hogy a második ezredforduló után ugyanúgy tervezhetjük a kultúra szférájának átalakítását, mint a reformkorban vagy a két világháború után. A kérdés az, hogy a probléma pusztán annyi, hogy másképpen kellene tervezni; vagy továbbmegyek a vizsgálatban: a külső világ természete (avagy globalizálódása és lokalizálódása) mozgatja a kultúra változását, „fejlődését”, vagy éppen fordítva: a kultúra öntörvényűsége, önfejlődése hozta magával a gazdaság és társadalom radikális szétterjedését. Vagy egyenrangú folyamatról van szó? Mi is történik velünk? A gondolatmenetben most először fékezek, mert az új hipotézist előzetesen – mintegy szubjektív előhangként is – demonstrálnunk kell. Ez több, összefüggő állítás. A társadalom nem elsősorban anyagi világ, vagy objektiválódott struktúra, vagy állami intézményrendszer, hanem
11 mindenekelőtt személyes és társadalmi tudat. A kultúra nem elsődlegesen a társadalom és gazdaság kulturális ágazata, vagy szűken vett kulturális intézményhálózat, hanem elsődlegesen kultúratudat, tudat és kultúra, vagy értékrend, stb. A tudás nem elsőrendűen a tudás társadalmi rendszere, vagy a gazdaság tudásvezéreltsége, nem a tudomány vagy a művészet intézményesültsége, hanem az egyéni és társadalmi tudatokban meggyökerezett tudás. A globlokál világ pedig nem elsősorban új gazdasági, politikai, vagy társadalmi világállapot, hanem inkább univerzális új tudás és új tudat, avagy az új tudat/tudás új módon és új tartalommal aktualizálódott rendszere. Hogy miért inspiráló ez a szemlélet? Az elmúlt évtizedekben állami intézményeket, politikai struktúrákat, kulturális szolgáltatásokat (stb.) próbáltunk meg fejleszteni és folyamatosan nem értettük, hogy ez miért sikertelen vagy szerény sikerű. Ha továbbra is az anyagi világ az elsődleges, akkor az anyagi világot (a társadalmi és kulturális ágazatot, az intézményrendszert, a kulturális termékeket) kell fejleszteni. Európának és nekünk ebben sok évtizedes gyakorlatunk van, amit talán eddig túlzottan racionálisan és külsődlegesen értelmeztünk. A huszadik század második felében viszont a hazai durva és puha diktatúrák is megtanulták, hogy hiába törölnek el kulturális intézményeket, hagyományokat, szellemi csoportokat, hiába tiltanak be szellemi-kulturális termékeket, hiába programoznak át – avagy manipulálnak – tájékoztatási intézményeket és médiacsatornákat, a felszínen ugyan elérhetnek változásokat, de a mélyben (az egyéni és közösségi tudatokban és tudásokban) minimális a módosulás. Mintha a társadalmi tudat, vagy a kollektív (univerzális) szellem, vagy a megfoghatatlan spirituális-szellemi tartalom elpusztíthatatlan lenne. Ez „csupán” azért történt így, mert nem az anyagi világ az elsődleges, hanem a tudati dimenzió, a tudati valóság, a tudatállapot, amely természetesen függ a tudásoktól, mennyiségileg és minőségileg is. Ez egy látszólag egyszerű, könnyű összefüggés. Igen ám, de ezt sok-sok évtizede nem vesszük tudomásul, amelynek számtalan oka van, s ez alapvetően megint a kortudat, a korszellem miatt van így. Ezért komoly kérdés az is, hogy az univerzális tudat és tudás aktuálisan miért és hogyan képes szűk, deformált, korlátozott korszelemmé alacsonyodni? Nem feladatunk most az európai vagy a magyar társadalomtörténet és szellemtörténet újraértelmezése, de talán elég arra utalnunk, hogy ez a fajta egyoldalú és gyakran leegyszerűsített anyagelvű, racionális, empirikus világszemlélet nem csupán néhány évtizedre, hanem markánsan – a felvilágosodástól kezdve - legalább egy-másfél századra jellemző. Hogyan jött létre ez? A külső világ természete mégis csak képes rombolni? Vagy az adott kor „szelleme” csak korfüggönyként kitakar fontos mezőket az univerzális tudat/tudás képernyőn? Eljutottunk hát a csúcskérdésekhez. Hogyan is foglaljunk állást? Ha az egészről beszélünk, vagy legalább az új globlokál világról, az új univerzális tudatról, vagy az új társadalomról, vagy akár a szintén univerzális és globális kultúráról, mindez hogyan értelmezhető? Mindezt mi mozgatja, hogyan működik, az érdekek vagy a tudati tartalmak hajtják? Vagy az egész alapviszonyt nem értjük, vagy nincs igazán fogalmunk az objektív és a szubjektív valóságos természetéről? Vagy a filozófiai kérdés nem megoldható objektívszubjektív, vagy anyagi-szellemi dilemmaként? Vagy az objektív és poszt-objektív (hiszen miért mondanánk szubjektívet?), vagy a szellemi és poszt-szellemi logika jobb kérdésfelvetés? Lehet, hogy a szubjektív, vagy ellentéte az objektív nincs is. Ebben az új viszonyban és új szerkezetben mi a szerepe egy-egy nemzet valóságának és kultúrájának? Mi történik a lokális szinteken, a lokális tudatban és valóságban? Mindenesetre néhány alapfogalmat tézisszerűen definiálunk. 1. Világ/valóság: teremtett valóság, strukturált valóság, így egyaránt transzcendens, globális vagy például lokális valóság. (Ez több, mint objektív „valóság”.) 2: Világtudat, valóságtudat: teremtő tudat, akkor is, ha a valóság visszahat a teremtőre és a teremtés folyamatára; szintén strukturált tudat, ezért egyaránt beszélhetünk – mondjuk – globális és nemzeti tudatról. (Ez több, mint szubjektív „valóság”.) 3. Kultúra és kultúratudat: A különböző tudat- és tudástartalmak megtestesülésének folyamata a külső-belső valóságokban. (Ez több, mint az objektív szubjektív „valóság” összekötése.) Mielőtt a szellemi „rejtvényfejtést” folytatnánk, legalább próbáljuk meg – a világszerkezetben megtestesülő – szellemi-logikai terepet, a tényleges és tudati valóságokat megérteni. Az új tér- és időszerkezet Ha csak Magyarországról gondolkodunk, és főként visszafelé tekintünk, elég jól látható, hogy egyszerre van utó-feudalizmus, korakapitalizmus, utószocializmus és mondjuk információs kapitalizmus. Mindezek azonban csak egy adott ország belső valóságának szerkezeti elemei, ám ezek Magyarországon belül is térbelileg szerveződnek. A legalsó szint a lokális valóság, és még ez is további alszintekre szétválasztható. A lokális valóság felett van az állami és társadalmi szint, vagy ezt továbbra is hívhatjuk nemzetállami lépcsőfoknak is, noha Magyarország esetében markánsan elválik egymástól az állami-társadalmi és a nemzeti szint amely meglehetősen kiterjedtebb, mint az országhatárokon belüli valóság. Ha a térszerkezetben lépdelünk felfelé, akkor a következő emelet a kontinentális szint, amely esetünkben egész Európát fogja át. A földi civilizáció természetesen nem egy, hanem több kontinenst, vagy rész-kontinenst jelent, és ha ezeket
12 együttesen akarjuk megnevezni, akkor beszélünk a globális szintről, amely bolygónk minden egyes zugát eléri; akkor is globális szint, ha a jelenlegi globalizációban még érintetlen valóság-szigeteket is találunk. A térszerkezet azonban a globális lépcsőfokkal nem ér véget, hiszen efölött még további szintek is vannak: az univerzális tér, avagy kozmikus térelem és a transzcendens-spirituális szint, amely már nem ragadható meg racionális módon. Az elmúlt évtizedek változásai alapján a térszerkezet elemzésének egyik újdonsága az, hogy az eredeti térszerkezet teljessége feltárható és visszaállítható. Ez egyet jelent azzal, hogy ismét láthatjuk az összetett lokális szintet és például a transzcendens és spirituális szintet. Az új valóság térszerkezetében azonban szintén láthatóvá vált, hogy a domináns elem a globalizáció és a lokalizáció, miközben a 19. századi nemzetállami szint tartalmában és formájában módosult. Nem a nemzet és nem az állam szűnik meg, hanem más típusú állam és nemzet szerveződése indult meg. Mindebből az következik, hogy a világ térszerkezete a maga teljességében és a folyamatos változásában egyre jobban megérthető. sorszámok 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.
világszerkezet elemei transzcendens-spirituális univerzális globális kontinentális nemzeti/társadalmi/állami lokális egyéni/személyes
A térszerkezeti elemzés elvezet odáig, hogy egy új gondolati rendszer körvonalait is felvázoljuk. 1. Térszintek: transzcendens, univerzális, globális, nemzeti-állami, lokális, sőt a lokális szinten belül önálló szintként definiálhatjuk az egyes ember személyes pozícióját. 2. Időszintek: Pre-őskori, őskori, ókori, középkori és újkori időzónák, amelyekből a legutolsóban – tehát az elmúlt három-négyszáz évben – szintén elválaszthatunk eltérő modellű időelemeket: alapvetően a modernizáció és a posztmodernizáció korszakait. 3. Valóságszintek: transzcendens, univerzális, globlokál, kontinentális, nemzeti-állami és lokális valóság. 4. Tudatszintek (kollektív tudatszintek): Az előbb felsorolt szinteken szükségképpen más és más típusú tudatállapotok és tudatminőségek fedezhetők fel. 5. (stb.) Természetesen a tudatszintek között különösen fontos kiemelnünk az egyes ember tudatát, amely önmagában is egyszerre transzcendens, univerzális és többek között lokális. Ha elfogadjuk ezt a nyitott, sokdimenziós gondolati és logikai teret, akkor azonban még önmagában az alapkérdésekre nem adtunk kielégítő választ. Az egyik ilyen dilemma, hogy a felsorolt – és egyébként még bővíthető – tudatszinteknek, tudatdimenzióknak milyen a viszonya egymással. Önmagukban a térszintek döntik el, hogy egy-egy szinten milyen valóság vagy milyen tudat jön létre? Vagy a térszint csak következménye a tényleges valóság és a poszt-racionális tudat hálózat természetének? Másképpen is kérdezhetünk: a természeti, anyagi valóság struktúrája vetül ki a térszerkezetekre és a tudatszintekre? Vagy ellenkezőleg? A térve és időbe sem szorítható tudatvalóság határozza meg az összes más szerkezeti rendszert, kezdve a térszerkezettől a valóságszerkezetig. Az előbbi gondolati és logikai rendszerből szándékosan kihagytam az ötödik szint struktúráját: a kultúra szintét, amelyet szűkebben tudásszinteknek is hívhatnánk. Meglehetősen egyértelmű, hogy eddig is, meg ezután is jól megkülönböztethető a transzcendens, az univerzális, a globális, a kontinentális, a nemzeti, a lokális és a személyes kultúra és tudás. Ezért az a kérdés is felvethető, hogy a korábbi négy tér-rendszert éppen az ötödik, a kultúra-tudás időben és térben is strukturálódott hálózatai inspirálják és irányítják. Előadásunk címe a globlokál világ kultúrája. Azért kellett röviden felvázolni a legalább ötdimenziós gondolati és logikai értelmezési keretet, mert a globlokális világ és a kultúra is csak ebben a szellemi mezőben értelmezhető. Ha ez így van, akkor ez a szellemi mező és ennek természete kötelez minket arra, hogy egyrészt egyetlen dimenziót se hagyjunk ki, másrészt a dimenziók közötti – kauzális vagy ezen is túlmutató – kapcsolatrendszert ne hagyjuk homályba. A bevezetőben ezért hangsúlyoztuk, hogy új térelméletre, új társadalomelméletre és új kultúraelméletre van szükség, amely nem ragad le, nem csupaszodik le a racionális valóságra, vagy az intézményi jelenségekre. Azt a megállapítást kockáztathatjuk meg, hogy a valóság- és tudat-teremtődés eredménye funkcionálisan a civilizáció és szubsztancionálisan a kultúra. A gyakorlat nyelvén pedig azt mondhatjuk, hogy az említett világszerkezeti szinteken a meglévő és előhívott tudat és tudásminőségek intézményesülnek állami, társadalmi és magán szerveződésekben. Ebből következik, hogy az új világszerkezet új térelméletet követel. A funkcionális valóság történetében az egyik várt, de a vártnál hosszabb korszak az ipari kor volt, amelyet fordista kornak írtak le. Ezt az időszakot jellemezte a fordista térelmélet, amely azt követően is megmaradt, hogy Európa a hatvanas
13 években belépett a posztipari korszakba. A valóság mint olyan sokszor már ismételten megelőzte az alkalmazott tudományt: a hetvenes évektől kezdődően létrejött az információs kor, ám még most sem született meg az információs-kommunikációs térrajzolat, miközben az elméleti fizika, biológia, kozmológia már régóta kvantum téridő-szerkezetekben, sokdimenziós teret-időt láttat, és most jön létre az egyesített fizikai-tudati (tudatfizikai) elmélet is. A hét-nyolc vagy többlépcsős világszerkezet persze nem fordista térstruktúra, nemcsak racionális valóságlépcsők, hanem – tudatfizikailag értelmezhető – térszintek együttese. Az új térelmélet nem két- vagy háromdimenziós térben gondolkodik, noha az érthetőség kedvéért most maradunk a leegyszerűsített lépcső-metaforánál. A tudat és a valóság lépcsőfokai A gondolati és logikai térből most mindössze öt szinten kíséreljük meg demonstrálni a valóság és tudat tartalmait, egymáshoz való viszonyait. Ezért kiemeljük az univerzális, a globlokális, a társadalmi-nemzeti és a lokális szint racionális továbbá azt túllépő tudati valóságát. A transzcendens, a kontinentális és az ember személyes szintjét semmilyen szempontból nem tartjuk kevésbé fontosnak, csak ennek kifejtése most messze meghaladná ennek az előadásnak témakörét. Mindenesetre a globlokál világ értelmezéséhez elengedhetetlen egy-két magasabb és alacsonyabb szint feltárása, és ugyanígy a kultúra megértéséhez nem kevésbé elengedhetetlen a kultúránál magasabb rendű szint (a tudat) és az alacsonyabb minőség (a tudás) elemzése. Univerzális tudat és valóság. Az univerzális tudat szükségképpen kozmikus világtudat, amely mindenki számára adott, mindenki elérheti, senkivel nem kivételez; szabad és szerető tudat. Az univerzális világtudat nyitott az őt meghatározó transzcendens tudat irányába, amit egyébként az Abszolútumnak, vagy abszolútum-tudatnak is hívhatunk. Az univerzális tudat természetesen mindazokat a tudásokat is magában hordozza, amelyek a működését szabályozzák. A tudat és a tér között feltehetően a tudat folyékony téridőjéről beszélhetünk, avagy a téridő „megkövült tudat”. Az univerzális tudattérben nem csak egyszer történt meg a teremtés, hanem valószínűleg a multiverzum folyamatosan teremtődik. Az elméleti fizika és a kozmológia újabb hipotézisei közül az például elfogadható, hogy egyszerre léteznek párhuzamos világegyetemek és ezek között az átjárás és a közlekedés előbb vagy utóbb megérthető lesz. A húrelmélet és bránelméletek szerint az univerzális térben nem csak görbült téridőkről beszélhetünk, hanem eltérő valóságú makró- s mikroterek gazdag hálózatáról, sőt logikailag feltételeznünk kell a tér- és idő-nélküli „tereket” is, sőt a húr- és a bránelmélet egyre több teoretikusa már szoros összefüggést lát tudat és anyag között. Az univerzális tudat és valóság – gyakran még meg nem értett módon, és ezért észrevétlenül – kardinálisan meghatározza a földi civilizációt. Mindenki ma is nagyon mélyen megéli és talán remélhetőleg még inkább megéli majd, hogy az emberi civilizáció egy fantasztikus univerzumnak, vagy akár multiverzumnak a tagja. Ezt leírhatjuk naprendszerként, tejút-galaxisként, vagy sokkal tágabb mezőben párhuzamos világegyetemekként is. Nagyon valószínű, hogy a multiverzumtól való függőségünk erősebb és intenzívebb, mint mondjuk a globalizációba való kényszerülésünk. Az univerzális tér viszont hallatlan szabadságot is kínál, amint az új globális-lokális valóságmező is – mind a kettő azonban alapvetően tudatállapot kérdése. Globlokál tudat és valóság. A globlokál tudat nyilvánvalóan felfelé kapcsolódik az univerzális, lefelé pedig a kontinentális és például a nemzeti tudatba. A földi civilizáció belső szintjei tehát: a kontinentális (Európa), a nemzeti (esetünkben a magyar) és a lokális (regionális, kistérségi, települési) tudat. A globlokál tudat egyik legfontosabb jellemzője, hogy nem lehet visszavezetni egyetlen kontinens tudatára sem, ezért Európában sem tartható már a koloniális tudat. A globlokál tudatnál elkerülhetetlen annak felismerése, hogy a globlokál aktuális és nyilvános tudat sohasem azonos a teljes globlokál tudattal, mert ennek mindig vannak rejtett vagy lefojtott tudattalan, tudatalatti mezői. A jelenlegi globlokál tudat valószínűleg sérült tudat, és ezért önfejlesztő képessége korlátozottan érvényesül, így evvel részben magyarázható, hogy az európai tudat ma miért vált látszólag kiüresedett és tétova tudattá. A globlokál világ eddig is létezett, és a mindenkori globalizációk vagy töredékes globalizációk csak felmutatták a globlokál világ létezését. A globalizáció ezért egyszerre univerzalizáció és lokalizáció, avagy optimális esetben egyszerre teszi teljesebben megélhetővé az univerzális és lokális világot. A globalizáció lényegéhez tartozik, hogy szintén egyszerre funkcionális és szubsztanciális globalizáció; funkcionálison például a gazdasági és a hatalmi, szubsztancionálison többek között a szellemi és kulturális globalizációt értjük. Ebből tehát az is következik, hogy a globlokál világnak szubsztanciális lényege a kultúra. Nagyon fontos tulajdonság, hogy a funkcionális, globális világban voltak és vannak uralkodó, domináns és alávetett világhatalmi, világgazdasági valóságok, amíg a szubsztancionális globális térben – minden ellenkező hipotézissel szemben – csak egyenrangú kultúrák léteznek. A funkcionális globalizáció elsősorban mennyiségi (terjedési, beavatkozási), a szubsztancionális globalizációban pedig mindenek előtt minőségi (tudati, tudásbeli) globlokalizáció. Ezért ebből a kettősségből már jobban megérthető, hogy a funkcionális
14 globalizációban például szükségképpen uralkodó lesz az alacsony szintű, mediatizált globális kommunikációs tér. Az elmúlt századokat jellemző lassú és külsődleges egységesülés minőségi folytatása egyszerre kényszer és utópia. Nemzettudat és nemzet. Az eddigi hazai nemzetkoncepciók és nemzet-ideológiákkal szemben a nemzet nem elsősorban földrajzi terület, vagy államszerveződés, ugyancsak nem kitüntetetten csak nyelv és kultúra, nem csak a rétegzett társadalom, hanem persze mindez együttesen, ám alapvetően szellemi-spirituális, avagy tértől-időtől független virtuális valóság, mindenek felett tudat-tudásforma, amely aztán közösséget, államot és intézményeket teremt. A nemzettudat egyúttal közvetítő tudat, felfelé a magasabb, lefelé az alacsonyabb szinten lévő kollektív tudatok irányába, avagy a nemzettudatot felülről a transzcendens és univerzális tudat határozza meg, miközben a személyes és lokális tudatokat integrálja. A nemzettudat természetesen mindig közösségi tudat volt és lesz, amely a társadalmi tudatnak kollektív tudat minősége. Ez a tudatforma változatlanul tér- és időtudat is, avagy egyszerre történeti múlt és jövőtudat, ugyanakkor nép és ország-tudat is. A magyar nemzettudat egyik sajátossága hogy egyfelől tradíció központú, heroikus, másfelől pedig szerepét nem találó, jelen központú, lemondó tudat. Az új évszázadban a nemzet végképpen nem definiálható elsősorban hagyományos államként, hanem sokkal inkább integrált tudat- és tudásminőségként. A nemzettudatnak az elmúlt háromszáz évben többnyire csak szűk tartományai voltak közérthetőek és nyilvánosak. Ebből az alaphelyzetből érthető meg, hogy a nemzet mint valóság korlátozottan tételeződött és intézményesült. A mára újra láthatóvá vált teljes világszerkezetben a nemzet intézményes közvetítőrendszer a globális és lokális világ között, s ezzel párhuzamosan az egyes ember és minden magasabb szintű valóságok között. A nemzet funkcionális módon államként szerveződik meg, amely egyaránt a fennmaradás, a működtetés és az autonómia-őrzés intézménye. A nemzetet menedzselő és fejlesztő állam létezési módja nem lehet sem az uralkodás, sem a feltétlen önfeladás; az állam és az önkormányzás nem lehet a hatalmi erőcsoportok függvénye, s az államban nem maradhatnak végletesen kiszolgáltatott társadalmi csoportok. A nemzet megtartása ma már aligha lehetséges hagyományos államnemzetként vagy korábbi típusú államként, sokkal inkább létezhet tudat-, kultúra- és tudásközpontú nemzetként. Mindebből az következik, hogy a nemzet szubsztanciális szerepe szorul megerősítésre. Ezért a nemzet minőségének javítása ma függ minden nemzeti tudás, tudomány és művészet digitalizálásától és elérhetővé tételétől. A társadalom valósága és a társadalmi tudat. Nem a társadalom teremti a társadalmi tudatot, hanem fordítva, a társadalom van domináló szerepben, még akkor is, ha a társadalom és tudata között mindig interaktív viszony is van. Ne felejtsük egyébként, hogy „a” társadalom nincs – csak társadalmak vannak. A társadalmi tudat ugyanolyan egyaránt gátló és erősítő tudattér, mint az egyes ember személyes tudatmezője. Most már csak a rend kedvéért ismételjük meg, hogy a társadalomtudat felfelé nyitott például az univerzális és globális tudatszintre, lefelé pedig szorosan kötődik az érzékletes lokális tudatvilágokhoz. Ennek ellenére a személyes tudat csak részben függ, részben viszont független a társadalmi tudattól. A társadalmi tudat – ugyan úgy, mint a nemzeti tudat – közösségi tudat, amely otthont és krízishelyzetben menedéket kínál tagjai számára. A mai hazai társadalomtudat nem féloldalas tudat. Nagyjából egyensúlyban van az individuális szabadság és a közösségi integrációs tudat. Az elmúlt századok keserű tapasztalatai miatt a hazai társadalmi tudattalan párhuzamosan vereségtudat s nagyra hivatottság tudat. Érdemes lenne egyszer részletesen vizsgálni, hogy milyen közvetlen összefüggések vannak a magyar társadalom tudata és valóságos állapotai között. A vizsgálat valószínűleg megerősítené azt a feltételezést, hogy közvetlen és közvetett módon mindig is a társadalmi tudat hozza létre a tényleges és virtuális társadalmat és annak konkrét intézményeit. Magyarországon is nagyon furcsa állapotot eredményezett, hogy a gazdasági, politikai intézmények – különösen az elmúlt kétszáz év folyamatos késései miatt – elsősorban a kontinentális vagy szűkebben rész-kontinentális tudat megtestesülései. A belső társadalmi tudat hatalmi okokból való korlátozása és megnyomorítottsága miatt nem fejlődhettek ki jobban a civil intézmények. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Magyarországon az oktatási és kulturális intézmények szintén a kontinentális résztudat intézményei – ez gyakran jelentett előnyt, és gyakran hátrányt. Így érthető meg, hogy nálunk a nem intézményesült informális jogrend erősebb és hatékonyabb, mint a jogállam vagy a „kvázi jogállam”. Ha a társadalmi tudat hosszú idő óta legalább részben lefojtott és lemondó tudat volt, ezért hol robbant (lásd: 1848/49, 1956), hol pedig minden irritáló tényező ellenére reakciómentes volt (lásd: Bach korszak, Kádár rendszer).
15 sorszámok 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7.
tartalmi szintek transzcendens-spirituális szintek tudati szintek valóság szintek tér szintek idő szintek kultúra szintek tudás szintek
Lokalitás és lokalitás tudat. A lokális tudat a lokális világban élő egyének és csoportjaik közös tudata. Az elmúlt évezredek egyik nagy eredménye, hogy az egyéni és csoportos tudatok differenciálódtak, így most már a lokális tudatnak a feladata az egymástól is elkülönült személyes tudatok egyesítése. A lokális tudat egyfelől elsődlegesen otthon-tudat, másfelől a transzcendens és univerzális tudat befogadása és konkretizálása. A helyi tudat funkcionálisan a konkrét térben és időben mindig irányító és szabályozó jelentudat; szubsztanciálisan kettős tükörként oda-vissza közvetít az egyéni-személyes és a magasabb rendű tudatállapotok között. A lokalitás tudat változatlanul erőteljesen érzelemközpontú tudat, azaz az érzelmek (szeretet, gyűlölet stb.) vezérlik, és ezért csak másodsorban reflexív vagy tágabban szellemi tudat. A lokális tudat titkos szerepe az, hogy az egyént kiemelje a szenvedő tudatból s az egyén tudatát a lokalitás – forró konfliktusos – világában erősítse meg. A lokalitás térszintként könnyen megnevezhető: minden, ami a nemzet állami szint alatt van, régió, megye, város, kistérség, község. A lokális valóság – mint komplex ökológiai, gazdasági, társadalmi stb. valóság – a világszerkezetben, sőt, az államban gyakran alávetett, önállóságától megfosztott szint volt. Az új globális-lokális térszerkezetben viszont a teljes vagy a részleges autonómia megszerzése vagy visszaszerzése válik lehetővé. A lokalitás kifelé véd, befelé meg erősít, feltéve, ha normálisan működik. A világot tulajdonképpen tudatilag, lelkileg határtalan mezőként élhetjük át, ám alapvetően és mindenekelőtt lokális szinten élünk és cselekszünk. Az elmúlt évtizedekben Magyarországon a lokalitás funkcionálisan főként megyei és települési szinten intézményesült; a következő évtizedek feladata a regionális és kistérségi döntéshozatal és működés intézményesítése. A globális térben a differenciálódott lokalitások akkor vállnak egyenrangúvá, ha a lokalitás szubsztanciális – vagy szűkebben ontológiai – céljai is megtestesülnek intézményekben és szolgáltatásokban. A jelen és a jövő – miután beléptünk az információs korba – az intelligens, tehát tudat- és tudásközpontú civiltársadalom, amelyben az irányítás módja a részvételi demokrácia és az e-demokrácia. Miután a kulturális, avagy az oktatási és művelődési intézmények egyre inkább kiépülnek a lokális valóságban is, ezért szeretnénk kitérőként felvázolni egy lokalitás-szerkezetet. Európában a lokális életvilág általában a következő belső szintekre tagolódik: felső életvilág (régió, megye), alsó életvilág, amely önmagában is két lépcsőfok, a környező világ (kistérség, település, városi kerület) és a kéznél lévő világ (család, barátok, ismerősök), végül a belsővé vált életvilág (a személyek felettes éne). A lokális világ tehát maga az életvilág, a közvetlen forró valóság. Ez azonban nem torpan meg az emberi test külső határánál, hiszen nagyon intenzíven hat az ember belső világára és mintegy beleégetődik az emberi elmébe. Az európai társadalomfejlődés egyik korábbi nagy vívmánya volt, hogy a lokalitáson túli tágabb, virtuális valóságokat az államban és az államközi intézményekben létrehozta. Az elmúlt évtizedekben a világszerkezet lépcsőfokain – az információs társadalom kiépüléseként – újabb virtuális valóságot teremtődtek, amelyeknek intézményesülése azonban csak most kezdődött meg. Ebben a folyamatban az információ és a tudás és az ezekhez való hozzáférés tér- és valóság-strukturáló szerepű. A kultúra és a tudat kultúrája Eljutottunk a globlokál világ és környezetének elemzése után a kultúra elemzéséig. Számos és rangos kultúraelmélet ellenére változatlanul az egyik leghomályosabb fogalmunk a kultúra, amelybe tagadhatatlanul egyaránt beletartozik a tudás, a mentalitás, a szokásrendszer vagy a mindennapi cselekvés módja. Sokáig az ismert felfogások csak arra koncentráltak, hogy a gazdaságnak, a politikának vagy az emberi érintkezésnek a kultúráját figyeljék, de ezzel a leszűkített értelmezéssel sem jutottak messzire. Az utóbbi évtizedekben olyan nézetek is napvilágot láttak, amelyek szerint alapvetően minden valóság lényegileg kultúra – kezdve a társadalomtól egészen a vallásokig –, ám ezzel a kitágított, totalizált fogalommal is csak tapogattak a homályban. Olyan új elméletek is megjelentek, amelyek szerint a kultúra nem valaminek a valamilye, hanem önálló autonóm „lények”, „komponensek”, „mémek” rendszere. Olyan hipotézis azonban, hogy a kultúra önálló tudat vagy legalább autonóm valóság, még elvétve sem született meg. Mi lehet akkor a mi hipotézisünk?
16 A kultúra tudata a világszerkezet minden szintjén az összes tudás- és tudatminőséget szubsztanciálisan egymásba fűzi, összesíti, kifejezi és alkalmazza más és más ötvözetben. A kultúratudat a tudati „valóságok” összekapcsolása és annak folyamata. A kultúra tudata tehát elérhetővé és gyakorlatba ültethetővé teszi az értékeket és ezzel az öntudat létrehozásának inspirálójává válik. A kultúratudat virtuális értékrend, szellemi szabályrendszer, megnevezhető értelemadás és vizionált eljárásmódként a tudatosult és nem tudatosult tudat és tudásállapotok együttese. A kultúra tudata ugyanúgy differenciálódott, mint a tér- vagy a társadalomszerkezet, ezért a közös tartalmak mellett megformálódott az univerzális, globális, kontinentális, nemzeti és lokális kultúratudat. Ugyanakkor ez a tudatminőség a felsorolt világszerkezeti szintek kultúráinak szubsztanciális sűrítménye. Ez a sűrítmény a magyar kultúra tudatában egyrészt tradicionális tudatállapot, amelyet az elkésett és felemás modernizációkban a kultúratudatnak a tudatalattijába szorult vissza, másrészt a modernizációs váltások minden korlát ellenére is így vagy úgy azért mehettek végbe, mert ez a kultúratudat folyamatosan képes volt befogadni és integrálni más kultúrát. A kultúra létező vagy valóságos kultúraként közvetítő rendszerként mindig az egyesített kultúratudatok valósággá válását és meg-megújuló intézményesítését végzi el. Mint jeleztük, az eredmény kettős. A funkcionális produktum a működést lehetővé tévő civilizáció. A szubsztanciális produktum pedig a kultúrában megjelenített tudat és tudás. Ennélfogva a kultúra kevesebb, mint az összes tudatállapot, ugyanakkor a tudatállapotokat a civilizáció számára elérhetővé és hasznosíthatóvá teszi; a kultúra több, mint a tudás, mert a tudás teremtésének a támogatásával és alkalmazásával folyamatosan átalakítja a valóságot és optimális esetben a világszerkezet minden szintjén a tudattal hozza szinkronba a valóságot. Az elmúlt századokban azonban alapvetően szinkronhiányt tapasztalhattunk, aminek egyik markáns jele éppen az volt, hogy a kultúra közismert intézményei elsősorban a civilizáció kiépülését támogatták. Ezért nem szorul magyarázatra az, hogy az intézményesült, az államilag is támogatott kulturális intézményrendszer és annak teljesítménye szükségképpen csak töredékesen testesítette meg a kultúra tudatának értékeit és követelményeit. Ebben még akkor sem lesz átütő változás, ha az ezredforduló utáni tudásvezérelt gazdaság és társadalom viszonylag gyorsan létrehozza a kultúra második funkcionális intézményrendszerét. A kultúra kézzelfogható, megragadható valósága ilyen értelemben nem más, mint a kultúra tudatának, vagy a kultúra értékeinek, avagy az egyesített tudat- és tudástartalomnak kulturális közvetítő-továbbító mezben való konkrét valósággá válása, valóságteremtése és intézményesítése. Miért is jött létre az emberi kultúra? Az utóbbi néhány évezredben folyton új világot és új világtudatot gyártottunk, mert a régit feltehetően elhagytuk, avagy folyamatosan, egyre inkább elveszítettük. Vagy soha nem is fogadtuk be, vagy a befogadás felszínes volt. Az igazi szakrális világ és a szakrális tudat még a Biblia előtti időkben eltűnt az idő- és térnélküli homályban. Azóta is konzekvensen keressük, de nem találjuk? Az ember akarta ezt így, vagy az emberfeletti felsőbb tudat? Azért kellett új világot, új tudatot teremteni, hogy ennek révén újra felnézzünk és megpillantsuk a hiányzó dimenziókat? Mindenesetre megkockáztatható az a hipotézis, hogy a kultúra az ember önteremtő képességének dokumentuma, egyszerre pótlék és transzcendentáló remény, ami azonban az ember és a legmagasabb rendű valóság közé is beékelődött. Igen, egyfelől elválaszt, másfelől lépcsőt teremt, amelyen újra felléphetünk a csúcsra? Paradigmaváltás elején A globális-lokális világ tehát nem az, aminek gondoljuk. A nemzet nem az, aminek gondoljuk. A társadalom nem az, aminek gondoljuk. A tudás nem az, aminek gondoljuk. Az idő (a múlt és a jövő) nem az, aminek gondoljuk. Az ember nem az, aminek gondoljuk. A tudat nem az, aminek gondoljuk. Amit most írunk nem az, aminek gondoljuk. A kör bezárult, de talán közelebb jutottunk ahhoz, aminek a valóság- és a tudatszinteket gondolhatnánk. Ha ma Európából nézünk a globális világra, és onnan visszapillantunk a kontinentális valóságunkra, a jelen állapotáról nagyjából azt mondhatjuk, hogy az emberi civilizáció és kultúra a tudásközpontú világmodell küszöbén áll, ám egyelőre csak a globális információs társadalom épül ki és a tudatközpontú társadalomra csak távoli vízióként tekinthetünk. Az elmúlt két-három évtizedben azonban elindult egy jórészt még kevésbé felismert, kardinális fordulat: az emberiség tudása mennyiségileg és minőségileg is gyors tempóban fejlődik, és ennek révén – és most már nem csak az euroatlanti kultúrában – új elmélet, új filozófia, új tudomány, új teológia, új művészet születik. Ma még nagyon nehezen tapintható ki, csak sejthető, hogy az emberiség új tudatállapotba lép. Ám annyi kevés kockázattal megjósolható, hogy a következő évtizedekben közelebb kerülhetünk a világszerkezet minden szintjén az új tudatállapotokhoz. Talán óvatosan reménykedhetünk abban, hogy ennek a tudatállapot-váltásnak sem feltétele, sem következménye nem lesz univerzális vagy globális krízis és/vagy katasztrófa. Akármit is hoz ez az új század, a feladat kettősnek látszik: a tudás váljon személyes és társadalmi tőkévé és az új tudás alkalmazása segítse az emberiség új tudatának, öntudatának megszületését.
17 Az újabb és talán soha nem látott mértékű paradigmaváltás elején vagyunk. Ez nem egyéb, mint visszatérés az igazi „valósághoz”, a tudathoz, tudáshoz, kultúrához, mert minden – egyébként létfontosságú – funkcionális építkezés önmagában csak korlátozottan lehet eredményes. Ez a visszatérés egyúttal előrelépés a régi anyagfelfogástól a „tudatközpontú” anyaghoz, a fizikai világegyetemektől az univerzális tudatmezőkig, vagy a funkcionális társadalmak valóságától a társadalmak magasabb rendű tudatáig és tudatalattijáig. Minden nemzetnek és államnak előbb-utóbb gondolatilag és persze tudatilag el kell odáig érnie, hogy a megindult paradigmaváltás ismeretében tervezi meg stratégiáit és operatív programjait. A fejlesztések nem irányulhatnak csak elsődlegesen a következményekre (a konkrét valóságokra) még akkor sem, ha a jó következmények pozitívan visszahatnak az okokra (a tudatokra). A világszerte ismertté vált szlogennel szemben azt állítjuk, hogy nem a történelem ért véget, hanem eljutottunk a poszttörténelemig. És egyelőre nagyon nehezen lehetne megjósolni, hogy ez mit hoz majd magával. A közös gondolkozást azzal szeretnénk segíteni, hogy egy-egy mondatban felvázoljuk a párhuzamosan születő jövődimenziókat. Jövő 1. Transzcendens és univerzális tudat- és tudás-önfejlődés. Jövő 2. A határtalan tudat és tudásfejlesztés jóvoltából az anyag/valóság változása. Jövő 3. Új műszaki technológiák és új tudattechnológiák soha el nem képzelt fejlődése. Jövő 4. Az új valóság születésével egy időben új normák, új szabályok, új értelemadások létrejötte. Jövő 5. Tényleges és virtuális közlekedés az univerzális és posztuniverzális téridőkben. Jövő 6. A Föld ökológiai újjászületése és a Naprendszer kisebb kríziseinek kivédése. Jövő 7. Az egyén intenzív személyiség növekedése - mindenekelőtt tudat- és tudás fejlesztésként. A felsorolás közel sem teljes és talán még nem is pontos, ám arra feltehetően alkalmas, hogy az alacsony horizontú és szorongásoktól terhes jövőképeket – mint egy szelencét – kinyissa és a világosságba emelje. A felsorolt jövővíziók természetesen akár közvetlenül lefordíthatók az európai és magyar jövőprogramokra. Konklúziók: A közelgő változásokhoz már most jórészt rendelkezésre állnak az új tudások és felismerések, vagy ezek számos alapelve. A globlokál világ (kezdve a földi civilizációtól Európáig és a magyar nemzettől a legkisebb lokális közösségig) már alapvetően tudat- és tudástér. Az információs társadalom, vagy akár szűkebben az internet valósága alapvetően a tudat és tudástér elemi szintű megvalósulása. A kontinentális, vagy egy-egy állami kultúra alapvetően már jelenleg is a tudat-tudástér primitív-egyszerű megjelenítése és közvetítése. A személyes és közösségi részvétel értelme és célja a tudat és tudásfejlesztés támogatása. Az európai és közép-európai gazdaság és társadalom folyamatos funkcionális modernizációja után elindulhat a szubsztanciális „modernizációja”. A lokális cselekvés, a helyi közoktatás, közművelődés és közszolgáltatás központi eleme már a tudat-tudásfejlesztés lesz. Az új, metaelméleti alapú kutatásoknak nem kizárólagos, ám egyik domináns irányává válik a tudat és tudásterek feltárása, megértése. Az új tudások teremtése és közvetítése a következő két évtizedben alapvetően hathat vissza a kollektív tudatállapotokra. Mi történhet a művelődésben, vagy tágabban az új tudás és tudat alkalmazásában? A nyolcvanas évek „forradalma”: lassú szökés volt a pártállam puha fogságából és kevésbé puha ideológiájából, valamint részleges kilépést jelentett a központosított és ellenőrzött intézményekből a tétova helyi társadalomba. A kilencvenes évek „váltása”: a korlátozott és el-elakadt spontán és intézményes közösségfejlesztés, továbbá javuló civilizációs szolgáltatásfejlesztés. Az ezredforduló utáni évtized „robbanás” lehet: a szintén korlátozott egyéni és közösségi tudásfejlesztés, valamint a csendesen tudatosuló, új világtudat születhet meg. A tízes évek „forradalma” lehet: a még mindig korlátozott egyéni és közösségi tudatfejlesztés és ennek következményeként magasabb szintű társadalom és államfejlesztés. Az évtizedekre bontott trendjelzésekben sorra ismétlődnek olyan fogalmak, mint a lassúság, a korlátozottság, a részlegesség. Ám ez az óvatosság senkit ne vezessen félre: olykor akkor is érezhetünk mozdulatlanságot, amikor a felszín fölött és alatt viharos változások indulnak el Mindenesetre ma újra tudatosítható, hogy a kultúrafejlesztés lényege és egyben kardinális mozzanata az egyéni és közösségi tudatok/tudatállapotok fejlesztése, s aztán ezek változásának hatására alakíthatók át a racionális valóságok, társadalmi intézmények és szolgáltatások. Az életminőség változások is – szükségképpen – egyszerre jelentenek tudati-szellemi és társadalmilag intézményesült fejlesztéseket. A két dimenzió folyamatos kölcsönhatásban van, de a kiindulópont a tudat és annak minősége. És ezt az univerzális-globális felismerést manapság erősíti az új – egyszerre funkcionális és szubsztanciális – globlokál világ természete és változásának iránya. Rövid üzenetek Ha az előadásunkat, vagy ezt a tanulmányt nem értették megfelelően, engem-minket okoljanak, mert az igazság valószínűleg ez, csak nekünk nem sikerült érthetőbben elmondani, megírni. A kimondás és a befogadás persze egyaránt tudat- és tudásállapot függő. A magyar társadalom-tudat és ennek kultúrája
18 ráadásként terhelt féléber tudat, s az elavult korszellem gyakran szükségképpen nehezen fogadja be a régi/új tudásokat. A nem megfelelő értés korrekciója mindenki előtt szabadon nyitva áll. Elég megjegyezni, hogy a személyes és kollektív tudatszintek és tartalmak generálják – interaktív módon – a társadalmi tereket, a társadalmakat, a különböző valóságokat és a kultúrákat. Elég megjegyezni, hogy a végtelen és véges világban egyetlen univerzális és mindennapi konkrét esély van: az egyéni és közösségi tudat- és tudásfejlesztés. Elég megjegyezni, hogy erre ugyan nem vagyunk felkészülve, de a felkészítésünk már folyik, s a sokdimenziós mozgástér csak általunk korlátozott, egyébként korlátozatlan. Heuréka!
Irodalom: ⋅ Frank, Szemjon L.: A társadalom szellemi alapjai (Kairosz, 2005) ⋅ Philosophy of Mind, Chalmers, David J. (Oxford University Press, 2002) ⋅ Metaelmélet, metafilozófia (Stratégiakutató, 2005) ⋅ Hankiss Elemér: Az ezerarcú én (Osiris, 2005) ⋅ Kiss Endre: Magyarország és a globalizáció (Kodolányi, 2005) ⋅ Castells, Manuel: A hálózati társadalom kialakulása (Gondolat – Infonia, 2005) ⋅ Varga Csaba: Új elmélethorizontok előtt (Tertia, 2004)
19
Trócsányi András
A kultúra térbelisége – kulturális földrajz A kulturális földrajz fogalma és tárgya A kulturális földrajz a geográfikum egyik leggyorsabban fejlődő területe az elmúlt tizenöt évben, mindezt igazolja a témakörben megjelent tanulmányok és könyvek sora. Szerzőik megközelítése változó, természetesen a kultúra kifejezés eltérő látásmódjából vezethető le. Legszélesebb választékban a műfaj őshazájában, angolszász Amerikában kerül terítékre, ahol szinte minden egyetem földrajzi képzésében szerepel e diszciplína. A korai vizsgálatok homlokterében az ember környezet-átalakító szerepe – növénynemesítés, domesztikáció, művelési ágak, technológiák elterjedése – állt. A kezdeti lépések óta eltelt időben a téma kiszélesedett, pillanatnyilag a társadalomföldrajz egyik legnehezebben megfogható, sokat vitatott része. Tartalma intézetről intézetre, szerzőről szerzőre változik, vizsgálati spektruma a kulturáltsági szint térbeli leírásától a legtágabb értelemben vett kultúra, és a földrajzi környezet változó kölcsönhatásának elemzéséig terjed. Tulajdonképpen bármely olyan jelenség tér-szemléletű elemzését ide sorolják, amely olyan szóösszetételben fordul elő, ahol az utótag a kultúra szó (építészeti, nyelv-, jog-, viselkedési, beszéd-, termelési, gazdálkodási, öltözködési, film-, zene- stb.). Ebben az interpretációban a témakört a társadalomföldrajz szinonimájaként is használják, lévén a segéddiszciplínák közül leginkább a társadalomtudományokkal szoros a kapcsolat. Az angol értelmezés ismét más képet mutat. Alapfeltételezés, mely a legtöbb helyen felmerül, hogy a Föld különböző terein a társadalom eltérő módon rendezkedett be, így a kulturális földrajz feladata nem más, mint az ismeretlen bemutatása, esetenként az ok-okozati viszony feltárása. Ebben az értelemben a diszciplína nem más, mint népszerű-ismeretterjesztő földrajz (popular geography), végletekig sarkítva Baedekkergeográfia. Egyes szerzők szerint a kultúra nem más, mint életstílus, életmód, amelynek térbeli elemzése lehet a feladat. Megint mások a kultúrát három részre osztják, – magas (művészetek); népszerű, divatos (trendy); köznapi, mindennapi (átlag) kultúra – vizsgálataikat e szerint fókuszálják. Létezik azonban olyan értelmezés is, miszerint a tér megjelenése a társadalomtudományokban nem más, mint kultúrgeográfia, így ide sorolható a szimbolikus, irodalmi, képzőművészeti, zenei, illetve mentális táj- és térképek, vagy akár a médiák által közvetített terek elemzése. A kulturális földrajz – és az értelmezéssel kapcsolatos viták – hazai megjelenése a 19. század legvégére tehető. A német, francia és angolszász antropogeográfiai munkák eredményei ekkor érték el hazánkat, amelyekben először jelenik meg a nem-természeti földrajz önálló diszciplínaként. Azt, hogy ezt az új területet antropo-, ember-, szocio-, avagy humanisztikus geográfia jelzővel illessék számos szakmai vita tárgyát képezte. A nevezéktani eltérések némelykor különböző látásmódot, értelmezést, máskor mindössze szóhasználati differenciát takartak. Czirbusz Géza tekinthető a modern társadalomföldrajz első hazai képviselőjének, aki munkáiban a gazdaság és társadalom területi kérdéseinek elemzésére fordított kiemelt figyelmet. A szűkebb értelemben vett kulturális földrajz úttörőjeként a nemzeti művelődés, műveltség, oktatás és kultúra földrajzi problematikájának vizsgálatával is foglalkozott. A huszadik század első évtizedeiben – bár a természetföldrajzi kutatások dominanciája számottevő – egyre gyakrabban foglalkoztak a társadalom és a természet kapcsolat- és kölcsönhatás-rendszerével. Elvitathatatlan tudományos eredményei mellett Cholnoky Jenő tette talán a legtöbbet annak érdekében, hogy e látásmódot a nem szakmai közönséggel is megismertesse. Olvasmányos stílusban íródott könyvei a világ messzi tájaira kalauzolnak el, bemutatják a jellemző természeti körülményeket és jelenségeket éppúgy, mint az ott élők mindennapjait, használati tárgyait, szokásait. Ebben a tekintetben művei leginkább a mai amerikai kultúrföldrajzi értelmezésekhez közelítenek, ugyanakkor a népszerű ismeretterjesztő geográfikum megkerülhetetlen darabjaivá is lettek. A múlt század utolsó évtizedének derekán, a földrajz általános megújhodásának szellemében, a mindig friss kihívásokat kereső Tóth József kezdett ismételten foglakozni kulturális földrajzi témákkal a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen. Próbálkozásai messzemenően beváltották a hozzá fűzött reményeket, a kezdetben bölcsészek (hungarológiai szeminárium) számára meghirdetett kurzus mára főkollégiummá érett, a professzor több követőre is talált, így az eredeti vizsgálati spektrum jelentősen (pl. tálentumföldrajz, oktatásföldrajz) szélesedett. Mindezen látásmódok és interpretációk felsorolásával célunk az, hogy érzékeltessük a terület sokszínűségét, nyitottságát. Természetesen jelen tankönyv terjedelme keretet szab a diszciplínában való teljes elmélyülésnek, így maradunk a korábbiakban részleteiben ismertetett tér-értelmezésünk kijelölte
20 csapáson. Mindazonáltal igyekszünk bemutatni azokat a kulturális földrajzi alapfogalmakat és téziseket, amelyek a diszciplínában elfogadottak és használtak. A fentiekbõl következõen, vitán felüli, miszerint a kulturális földrajz a társadalomföldrajz részterülete, amely alapvetõen az emberi kultúra földrajzi, természeti környezettel fennálló kölcsönhatás-rendszerével foglalkozik. A mai kulturális földrajz tartalmának definiálásához elõször a kultúra kifejezés jelentéstartalmát kell megvizsgálnunk. Az alábbiakban tekintsünk át néhány rövid, lexikonokból vett definíciót: „Műveltség, újabban, kivált Spengler német filozófus megkülönböztetése alapján különösen a szellemi műveltség, szemben az anyagi és gyakorlati vonatkozású civilizációval.” (Új idők lexikona – 1939) „Embercsoport életmódja, amely tanult viselkedésmintákból és nemzedékrõl nemzedékre átadott tudásból áll. Magába foglalja egy embercsoport hitvilágát, értékrendjét, nyelvét, politika-szervezetét és gazdasági tevékenységét, valamint szerszámait, technikáját, és mûvészeti formáit is.” (Cambridge enciklopédia – 1992) „A természetnek munkaeszközökkel történő átalakítása és az ezen alapuló, valamely embercsoport (nép, osztály, rend) életformáinak összessége.” (Officina egyetemes lexikon – 1994) „Az emberi társadalom által létrehozott anyagi és szellemi javak összessége.” (Alapismereti kislexikon – 1997)
Az antropológusok, filozófusok már kissé árnyaltabban fogalmaznak a kultúra mibenlétével kapcsolatban: „Egy olyan komplex egész, amely magában foglalja a tudást, hitet, művészeteket, erkölcsöket, jogrendet, szokásokat és hagyományokat és minden olyan képességet, amelyet az ember a társadalom részeként sajátított el.” (E. B. Tylor – 1871) „Az ismeretek, felfogások és szemléletek mindazon összessége, amelyeken osztoznak vagy átadnak egy adott társadalom tagjai” (R. Linton – 1940) „Tanult vagy átadott olyan motoros reakciók, szokások, technikák, magatartásformák, eszmék és értékek összessége, és az ezek által meghatározott magatartás.” (A. L. Kroeber – 1955) „A környezet ember alkotta része.” (M. J. Herskovits – 1955) „Tanult gondolkodási és viselkedési minták, amelyek a népességet, vagy a társadalmat jellemzik” (M. Harris – 1971) „Az a szerzett tudás, amelyet az ember tapasztalatai értelmezéséhez és társadalmi szokásainak alakításához hasznosít.” (J. P. Spradley és D. W. McCurdy – 1975) „Olyan tanulással szerzett, erős morális felfogások összessége, amelyen az azt elsajátító egyén egy csoport tagjaként osztozik.” (M. J. Schwartz és D. K. Jordan – 1976)
A társadalomtudósok nagy része Tylor múlt századi definícióját tartja a legmegfelelőbbnek, mivel széleskörű kultúra-meghatározásával nyitva hagy kapukat más társtudományok felé való kapcsolódásra, ugyanakkor definíciója mégis egzakt és konkrét. Meghatározásának három fő eleme azonban bővebb kifejtést igényel. A komplex jelző arra utal, hogy a kultúra elemei nem önálló egységként építik fel az egészet, hanem egymásra épülve, interdependens rendszert alkotva. A jogrendszer, az erkölcsi és társadalmi normák kölcsönösen egymásból következnek, ugyanakkor elválaszthatatlanok a hitvilágtól, a vallástól, vagy a történelmi tradícióktól. A művészetek és népszokások szorosan kapcsolódnak az építészethez vagy a technológiához, amelynek meghatározója a tudásszint, a hiedelemvilág és történelmi tradíciók. Hangsúlyoznunk kell ugyanakkor azt is, hogy a kultúra tanult, szerzett viselkedés- és magatartásforma, nem génjeinkben hordozott, örökletes adottság. Semmi kétség, hogy születéskor bizonyos alap kulturális szintet magunkkal hozunk, de ennek aránya elhanyagolható az élet során megtapasztalt, -szerzett egyéb kulturális hatásokhoz képest. A definíció harmadik fontos eleme a kultúra és társadalom viszonyára vonatkozik, mely szerint a kultúra egy csoportjelenség, nem egyéni tulajdonság. Azzal válik jelenséggé, hogy – ”adok-kapok” módon – sokan osztoznak rajta. Jó példa erre az USA kultúrája, amelynek saját földrajzi-történelmi hagyományai viszonylag fiatalok, ugyanakkor az országot felépítő változatos bevándorló tömeg sajátos kultúrát alakított ki. Ma már létezik jól meghatározható, saját ismérvekkel és jegyekkel leírható amerikai kultúra, amely azonban gyökereiben éppúgy európai, afrikai, mint ázsiai. Kijelenthetjük, hogy a kultúra egy életmód egésze, amelyen emberek sokasága osztozik. A hasonlóságok a beszédben, nyelvben, viselkedésben, életvitelben, szokásokban, ideológiában és technológiában csoporttá kapcsolnak össze egyéneket egy-egy kultúrában. A fentiekből következően a kulturális földrajz igen sokszínű tudomány: a kultúra összetevőinek változatosságából adódóan éppúgy vizsgálhatjuk a szoknyát viselő férfiak térbeli megjelenését, mint az esetjogot alkalmazó államok, vagy a vaspapucsos faekével szántó gazdák földrajzi térfoglalását. A földrajzi környezetre gyakorolt hatások vizsgálatainak körébe beletartozhat a felhőkarcolók mikroklimatikus anomáliákat okozó megjelenése éppúgy, mint például a középkori hajózási kultúra és az erdősültség közötti kapcsolatrendszer elemzése. A kultúra elemei A kultúra egy populáción belül generációról generációra öröklődik, miközben az átörökített sajátosságok fokozatosan változnak, alakulnak. Ennek következtében az utánzással, másolással, illetve
21 tanulással elsajátított, átadott információk mindig újabbakkal bővülnek. A társadalmat alkotó egyének életük során elsajátítanak viselkedésmintákat, szokásokat, környezeti és társadalmi percepciókat és technológiákat, melynek során maguk is e kultúra részeseivé válnak. Az egyént befogadó (globális) kultúra olyan sokrétű és komplex, hogy nincs olyan ember, aki képes lenne élete során mindezt magáévá tenni. Azt, hogy ebből a kulturális halmazból mit fogad be saját kultúrájába, azt elsősorban lakóhelye, kora, neme, foglakozása és társadalmi státusa határozza meg. A kultúrát felépítő legkisebb egység a kulturális jellemvonás, vagy jellegzetesség. A gyászolók fekete viselete – adott területeken – éppúgy kulturális jellemvonás, mint a délutáni teázás Angliában, vagy a déli harangszó a keresztény országokban. Kulturális jellegzetesség egy völgyzárógát, vagy viadukt, de a jégkunyhó és a londoni emeletes busz is ekként fogható fel. Vannak olyan domináns kulturális jegyek, amelyek meghatároznak egy kulturális összetételt (komplexum). Az amerikai kultúra egyik ilyen meghatározó eleme az autó. A távolságokat a köznyelvben csak az oda vezetendő idő hosszában adják meg, a társadalmi hierarchiában elfoglalt pozíciót legegyszerűbben az egyén autója alapján ítélik meg. Az autósmozi, autópálya, autómosó, autós étterem (drive-in restaurant), de az első futószalagon szerelt négykerekű szülőhazája sem véletlenül az USA. Jelenti ez ugyanakkor azt is, hogy nincs még egy olyan nemzet, melynek tagjai ennyire értenének a négykerekűekhez, melynek mindennapjait ennyire meghatározná az autó. Ezen ismérvek alapján ezt a sajátos összetételt autós kultúrának is nevezhetjük. Kultúrrégió A kulturális ismérvek területi koncentrációja területi típusok meghatározására kínál lehetőséget. A kultúrrégió olyan területi egység, amelynek társadalma egy vagy több ismérv alapján összetartozik. Aszerint, hogy e tér-egységet milyen elvek alapján határoljuk le, különböző altípusok határozhatók meg. A formális kultúrrégió egy olyan területi egység, melynek lakosai bizonyos kulturális aspektusokat figyelembe véve közös jellemvonásokkal rendelkeznek. A formális kultúrrégió nem egy adott utcától a következő sarokig tart, esetenként összekapcsolódik, máskor nagy területi szóródást mutat. A német nyelvet beszélők, vagy a fóliasátorban dinnyepalántát nevelők éppúgy jól körülírható kultúrrégiókat alkotnak, mint a hottentották, avagy a nomád lappok. Ezekben az esetekben egy-egy kulturális jellemző (anyanyelv, mezőgazdasági kultúra) alapján vontuk meg a határokat, azonban minél több közös ismérv alapján írunk le egy régiót, annál kisebb lesz a területe, de annál szorosabb az egyes tagok között a kohéziós erő. Az eszkimó kultúrára igen jellemző, azonos nyelvi, vallási, gazdálkodási, társadalomszerveződési, építészeti jegyekkel leírható lakosok között lényegesen szorosabb a kapcsolat, mint ha pusztán a prémgallért viselők csoportját írtuk volna körül. A kultúrrégiók kreálása igen önkényes dolog, nem határozható meg két azonos területű régió két különböző ismérv alapján. (Kivéve, ha az ismérvek egymásból következnek, vagy elengedhetetlen velejárója egyik a másiknak. A tizennyolc évnél idősebb lakosság, szinte minden esetben egyet jelent a szavazásra jogosultak táborával Magyarországon, ugyanakkor a fenti megállapítás mégsem igaz akkor, ha ezen csoportba egy közügyektől eltiltott, vagy állampolgársággal nem bíró elem is bekerül.) A kultúrrégiók igen ritkán rendelkeznek éles határokkal, általában csak közelítéssel lehet megrajzolni őket, ezért peremei inkább határzónák. Minél több ismérv alapján határozzuk meg a régiót, annál nagyobb ez a határzóna, határsáv, egyre nagyobb területen érintkezik, kapcsolódik másokhoz. Ebben az esetben viszont a magterület, a kultúrcentrum egyre kisebb, pontosabban definiálható. A funkcionális kultúrrégió jellegében alapvetően más, mint az előzőekben tárgyaltak. A formális kultúrrégió jellemzője a homogenitás, éppen ez adja karakterét. A funkcionális kultúrrégió ezzel ellentétben inkább heterogén, viszont élesebben körülhatárolható. Ez a régió típus általában társadalmi, politikai, gazdasági funkció mentén szerveződik. Az állam, az egyházmegye, a város, egy farm, vagy ipari park mind funkcionális régiókként értelmezhető. Minden ilyen kultúrrégió egy csomóponttal, központtal rendelkezik, ahonnan e funkciókat koordinálják, igazgatják. A csomópontokra jó példa a főváros, a parókiatemplom, a polgármesteri hivatal, a farmer háza, vagy egy irodaépület. Vannak funkcionális kultúrrégiók, melyek igen éles határokkal rendelkeznek, mint például az államok, a farmok, vagy egy gyár területe. Nem lenne azonban helyes minden esetben konkrét határokra gondolni ebben az esetben. Jó példa lehet erre egy napilap elõfizetõi által meghatározott kultúrrégió. E régió központja természetesen a szerkesztõség, vagy a nyomda, amely megszervezi a lap piacra kerülését, elõfizetését, nyomtatását és terjesztését. Az elõfizetõk köre a szerkesztõség közvetlen körzetében lesz valószínûsíthetõen a legnagyobb, de lesznek olyan területei e régiónak amelyek belenyúlnak a konkurens lapok piacaiba is, esetenként akár igen messze a kultúrrégió központjától. Hasonló eset áll fenn a tárgyi és szellemi fogyasztás területén is. Minden alkalommal, amikor kedvenc sörünket, csokoládénkat, üdítõitalunkat megvesszük, vagy rádiónkat a megszokott adóra hangoljuk, egy kultúrkörbe lépünk be, mely funkcionális kultúrrégiók természetesen átfedhetik egymást. Vannak és voltak politikai rendszerek, ahol (bizonyos helyzetekben –
22 mint például a kábítószereket illetõen – igen helyesen) a kultúra ilyen fajta természetes terjedésének mesterséges akadályokat kell leküzdeniük. Ezek a határok lehetnek virtuális és tényleges korlátok, melyen bizonyos hatások és innovációk nem jutnak keresztül. (Nem ismeretlen számunkra a külföldi rádióadók szándékos zavarása, vagy bizonyos sajtótermékek és fogyasztási javak forgalmazásának hatalom által történõ korlátozása.) A kultúrrégiók harmadik, még nehezebben meghatározható csoportja a perceptuális, vagy felfogásbéli kultúrrégió. Ebben az esetben a csoporthoz tartozók, vagy éppen abból kimaradók adnak nevet a kultúrrégiónak, melynek közös, nehezen definiálható tradíciója van, konkrét határokkal sok esetben nem is körülírható. Legjobban úgy definiálhatunk egy ilyen kultúrkört, hogy megkérdezzük az embereket, akik ezt a nevet használják, hol is húzódik ez a határ, vagy kik is tartoznak ebbe a csoportba. Megfelelõ számú megkérdezés alapján kirajzolódnak vonalak a tulajdonképpen csak az emberek felfogásában élõ kultúrrégióról. Erre lehet példa az USA déli államainak közismert „Dixie” elnevezése, amely azonban földrajzilag nem meghatározható. A válaszokból azonban szinte egyértelmû, hogy a Dixie kultúrrégió központja valahol Alabamában keresendõ. Hasonló helyzetbe kerülünk, amikor azt szeretnénk körülírni, hogy ki is a cigány Kelet-közép Európában. Konkrétan nem definiálható az adott kultúrkörhöz tartozás, hiszen egyesek anyanyelvet, bõrszínt, viselkedésmódot, életformát, mások egyes szakmákat, mesterségeket, esetleg jövedelmi viszonyokat társítanak e kultúrkörhöz. Ennek ellenére a cigány, vagy roma megnevezést használók fejében – függetlenül attól, hogy ezen etnikumhoz tartoznak-e vagy sem, illetõleg milyen véleménnyel vannak róluk – igen határozott kép létezik e népcsoport mibenlétérõl, jellemzõirõl. Kultúrterületek A fentiekben részleteiben ismertetett kultúrrégiók sokszor átfedik egymást, nem ritkán szinte teljesen egybeesnek. A keresztény világ térfoglalása és a templomépítés területi egybeesése evidens, de az írástudók magasabb aránya és a kereszténység elterjedése közötti összefüggés már egyéb kulturális jegyekről is tájékoztat. Ha kettő, vagy több kulturális régió, vagy komplexum egybeesik, akkor kultúrterületekről beszélünk. A földfelszín kultúrterületekre való felosztása igen nehezen kivitelezhető feladat, hiszen nincs az a társadalomtudós-geográfus, aki képes lenne minden egyes kulturális ismérv alapján térképeket rajzolni, majd azokat egymásra helyezve stabil határokkal jellemezhető területeket definiálni. Ennek ellenére a legfőbb kulturális ismérvek – amelyek önmagukban is ezernyi kulturális elemből állnak – alapján a világ 11 nagy kultúrterületre osztható. A határok megrajzolásánál a politikai struktúra, gazdasági berendezkedés, társadalmi magatartásformák, vallások, nyelvek és urbanizációs szint szolgált kiindulópontként. Kultúraterjedés A világ kultúrrégiói – legyen szó bármelyik fent definiált típusról – az emberi kommunikáció és kapcsolatrendszer eredményeként alakultak ki, és fejlődtek olyanná, mint amilyenek. Másképpen fogalmazva ezen régiók a kultúra (innováció, felfogás, gondolatvilág, eszmerendszer stb.) térben történő terjedésének, eloszlásának eredményei. Ábránkon jól megfigyelhető, hogy a kultúra minden eleme valahonnan származik – ezt nevezzük kultúrcentrumnak –, majd onnan szétterjed. Más esetekben több helyen, egymástól függetlenül kezdik használni ugyanazt az innovációt, amely később sajátos (földrajzilag nemegyszer erősen determinált) pályát ír le. A porcelán hazája vitathatatlanul Kína, onnan terjedt el világszerte, ugyanakkor Karl Benz első robbanómotoros járművét néhány hónap múlva követte Gottlieb Daimler egy másik négykerekűvel, aki bizonyítottan nem tudott kollégája hasonló – több éve folyó – kísérletezéseiről. A kultúra terjedésének és eredetének vizsgálata igen fontos feladat, hiszen ezen keresztül értelmezhetjük a kultúrrégiók kialakulását és a kultúra térbeli megjelenését. Minden egyes kultúra megszámlálhatatlan innovációs elemből áll össze, amelyek mindegyike a kultúrcentrumából indult ki és ért el az adott területre. Az innovációk némelyike több ezer éves, míg vannak olyanok, amelyek egészen frissek. A kínai gyártmányú tévé tetején álló porcelánváza nem ritka kulturális jelenség: e két innováció bár azonos területről, de eltérő időből származik. Az innovációk egy része lokális pályát ír le (pl. rénszarvas domesztikáció), de vannak olyanok is (írástudás), amelyek világszerte a kultúra részét képezik. Torsten Hägerstrand elmélete szerint a kultúra terjedésének két alapvető típusa létezik. Az expanziós esetben az innováció az egyik populációról tovaterjed a másikra, a kultúrán osztozók száma és az érintett terület nagysága lavina-szerűen egyre nagyobb és nagyobb lesz, de ugyanaz a hatás a kiinduló helyen is tovább erősödik. Az expanziós terjedésre bármilyen példát említhetünk a globális kultúra elemei közül az írásbeliségtől kezdve a ruha, vagy ékszer viseléséig, a telefon használatáig. Diszlokációs kultúra-terjedéskor az innovációval rendelkező lakosság (vagy egyén) elmozdul a térben (lakhelyet, életteret változtat), minek következtében a hozzájuk köthető innováció és kulturális jegyek is áthelyeződnek. A világtörténelem
23 legnagyobb diszlokációs kultúra-terjedéseként fogható fel a kb. 1500-tól 1950-ig tartó, főként európai kultúrjegyeket exportáló, globalizáló gyarmatosítás. Az expanziós szóródás további altípusokra bontható aszerint, hogy milyen sajátosságokat ölt terjedésében. A hierarchikus kultúra-terjedési modell esetében az eredeti innovációt birtokló tudását a vele azonos hierarchia szinten állóknak adja tovább először, akik hasonlóan cselekednek, ám az idő múlásával más hierarchia szinteket is elér a kultúrának ez az adott eleme. A hierarchia-szint jelenthet társadalmi hovatartozást éppúgy, jövedelmi viszonyokat, településrendszerben elfoglalt pozíciót, vagy földrajzi elhelyezkedést. Az írás(tudás) kezdetben az arisztokrácia privilégiuma világszerte, mára használata globálissá válik, az innováció elérte azt a kort, amikor már erősen differenciálódva a hierarchiában alacsonyabban elhelyezkedők számára is hozzáférhetővé, majd szükségessé válik. A mindennapi életben igen jól megfigyelhető öltözködési, hajviseleti és technikai divatok terjedése mind-mind ebbe a csoportba sorolható. Járványszerű, vagy ragályos terjedésnek épp az ellenkezőjét nevezhetjük, amikor a kultúra határokat és hierarchia szinteket nem ismerve járványszerűen terjed el. Abban az esetben, amikor a kultúra bizonyos elemeit adaptálják, másokat nem, akkor szelektív, vagy stimulációs terjedésről beszélhetünk. Szelektív abból a szempontból, hogy nem minden elemet vesz át, csak azokat, amelyeket gyorsan vagy hatékonyan tova tud terjeszteni, vagy éppen hiányt pótol. Autóipari példát hozva a Hindustan Ambassador autó esetét említhetjük meg. Ez a típus „az” indiai autó, melynek őse, az 1954-es Morris Oxford II, licenszvásárlással jutott a szubkontinensre. A modell formailag és felépítésében megfelelt a támasztott követelményeknek, ám motorja és belső kialakítása túlzottan finom volt az ennél igénytelenebb szerkezetekhez szokott embereknek. A szelektív innováció-terjedés eredménye: az említett típust apróbb – piaci igényeknek megfelelő – egyszerűsítésekkel és változtatásokkal mind a mai napig gyártják. Stimulációs a kultúra terjedése abban az esetben, ha a területet elérő kulturális hatás a helyi populációt ráveszi egy új – az érkező stimulálta, de attól eltérő jellegű – innováció meghonosítására. A korai észak-szibériai kultúrák csak azután háziasították a rénszarvast, miután megtapasztalták déli szomszédaiknál, hogyan is működik ez a dolog lovak és marhák vonatkozásában. A látottak arra késztették őket, hogy megpróbálkozzanak a rénszarvas háziasításával, hiszen a sarkkörön túl számukra ez a lehetőség volt csak adott. A kultúra-terjedési típusok után érdemes időt szentelni a jelenséget kísérő törvényszerűségek ismertetésére is. Az innováció terjedése vízbe dobott kő keltette koncentrikus körökhöz hasonlóan jellemezhető. A kultúrcentrumtól fokozatosan távolodva az innováció hatása egyre gyengül, időt vesz igénybe, míg a távolabbi területekre elér. Ezt a jelenséget a kultúra terjedésével kapcsolatban távolság-idő gyengülésnek nevezik. A német nyelvet a nyelvcentrumtól távolodva egyre kevesebben értik meg, de távolság növekedtével a hatás is gyengül: a volgai németek között – mely ugyanahhoz a kultúrkörhöz tartozik – ritka a „Hoch Deutsch” szinten beszélő. A távolabbi területekre az innováció is lassabban ér el: az 1997 nyarán Japánban debütáló szuper játék, a Tamaguchi csak karácsonyra érte el hazánkat, de feltehetően a Szudánban bekövetkező vásárlási lázra még egy darabig várni kell. Az utóbbi esetben nem elhanyagolható a késés oka sem: a már ősszel megjelenő eredeti japán termék túl drága a magyar piacon, ezért meg kell várni, amíg megérkezik a kínai változat, melynek ára jobban megfelel a hazai igényeknek (szelektívstimulációs terjedés). A természetes gyengülés mellett a kultúra terjedése közepette meg kell, hogy birkózzon akadályokkal is. A társadalom és szerveződési szintjei írott és íratlan törvényeket állíthatnak fel, melyben elutasítják a számukra nem kívánatos kulturális elemeket. A mesterségesen emelt akadályok lehetnek elszigetelők és félig áteresztők. A pornóipar termékei igen kis valószínűséggel jelennek meg az Észak-koreai boltok polcain, hasonlóan a magyar sajtó- és irodalmi termékek romániai tilalmához a Ceaucescu korszakban. A félig áteresztő határok ellenállnak az innováció hullámainak, de a támadás mindkét felet megviseli, nyomokat hagy rajta. Egy konzervatív szellemiségű középiskolában megjelenő miniszoknya-őrület esetében a kulturális hatásra az iskola is kénytelen reagálni. Ideális esetben új szabványt határoz meg a szoknya minimális hosszára vonatkozóan, amely feltehetőleg az első ”szabálysértő” szoknya rövidsége és a korábbi iskolai álláspont között helyezkedik majd el. A mesterséges akadályok mellett természetes akadályok is léteznek, ahol az innováció természetes okokból nem terjedhet tovább. Értelemszerűen nem fog nagy karriert befutni a légkondicionáló berendezés a sarkkörön túl, de a jégcsákány sem a Szaharában. A kulturális elemek, az innováció terjedésének különböző fázisait nevezhetjük meg. A kulturális hatás megjelenésekor a befogadó közeg lassan, megfontoltan, viszonylag kis számban képes fogadni az innovációt. Ez a kiemelkedő innovációs hajlammal rendelkezők kis részarányával magyarázandó, akik eredeti kultúrájukból következően ”csak” úttörőként, lépésről lépésre képesek magukévá tenni az új kulturális elemeket. A második fázisban beindul a kiemelkedő innovációs hajlammal bírók multiplikátor szerepe, a társadalom többi tagja véleményüket elfogadva sokkal gyorsabban sajátítja el az újat. A terjedés sebessége ekkor a leggyorsabb, melyet a szociológusok szomszédság-effektusként írnak le. Ha a szomszéd fia két-
24 tannyelvű iskolába jár, akkor az én fiam is oda kell, hogy járjon; ha a hátsó udvarban sziklakertet alakít ki, hamarosan nekem is kell, hogy legyen egy. Mikro (szomszédsági) szinten így igen gyorsan elterjed az innováció, amelynek sebessége csak a harmadik fázisban lassul le. Ekkor a ”piac” telítetté válik, az új értékek beépülnek a befogadó kultúrába, újként már csak a perifériális területeken hódíthat tovább. Kultúrökológia A kultúra földrajzi megjelenésének elemzéséhez elengedhetetlen annak a kölcsönhatásnak a vizsgálata, amely az ember és a földrajzi környezet – mint fizikai befogadó tér – között jön létre. A társadalmat felépítő egyén nem tud kiszakadni a természeti környezetből, ennek következében hatással van arra. Általánosságban elmondható, hogy minél magasabb kulturális (civilizációs) szinten áll egy adott társadalom, annál intenzívebben használja (ki) környezetét. A kultúrökológia szóösszetétel utóbbi tagja fejezi ki azt a kölcsönhatást, amely ember és környezte között fennáll (oikos: ház, lakos; logia: szavak, tanítás). Manapság egyre inkább elterjedt a fenti fogalommal rokon tartalmú humánökológia kifejezés használata, amely a fentieken túl még ember-természet közötti együttélési elméleteket is megfogalmaz. A 20. század első negyedében jelentek meg az első munkák az angolszász irodalomban, amelyek a természeti környezet túlzott fontosságát hangsúlyozták. A később környezeti deterministáknak nevezett geográfusok a természetföldrajzi környezet – elsősorban az éghajlat és a talajok – kultúra formáló szerepét vélték meghatározónak. Elképzelésük szerint a társadalmakat felépítő ember passzív részese a természetföldrajzi folyamatoknak, így a kultúra milyensége is e jelenségek következménye. A hasonló természetföldrajzi körülmények – legyen szó bármely pontjáról a világnak – hasonló kultúrákat alakítanak ki. Példaként az ókori potamikus kultúrákat hozták fel, amelyek a Föld számos pontján jelentek meg, nagyjából hasonló civilizációs ismérvekkel. Felfogásuk szerint a zord hegyvidéki viszonyok között élők egyszerűek, nehéz felfogásúak, konzervatívak, képzelőerő nélküliek, ugyanakkor szabadság-szeretők. A sivatagi populáció – a fenti analógia alapján – egyistenhitű, és rendszerint elnyomás alatt él, amellyel tulajdonképpen elégedett is. A közepes szélességek övének lakosai, akik a tagolt partvidék mentén halászokként vagy sokat látott tengeri hajósokként keresik kenyerüket, különösen innovatívak, így itt alakulnak ki az első demokráciák. Természetesen ez az elképzelés túlhangsúlyozza a természeti tényezők szerepét: valóban van a földrajzi környezetnek kultúra formáló hatása, de a kérdés ennél sokkal komplexebb. A 20. század végének modern természetértékelő tanítása szerint a természetföldrajzi környezet egy, a kultúrát formáló ezernyi tényező közül, egyike a legfontosabbaknak, de nem kizárólagos érvényű. Az 1930-as évektől a kulturális földrajzzal foglalkozók táborában egy újabb irányzat honosodott meg. A kulturális posszibilistáknak nevezett kutatók nem feledkeztek meg a környezet kultúra formáló szerepéről, azonban véleményük szerint a kulturális hagyományok legalább olyan fontosak, mint a környezet. A kultúraalakító tényezők közül csak egy a természet, amely lehetőségeket kínál a társadalom, az egyén számára. Azt, hogy milyen módon tud élni egy adott társadalom a természeti környezet nyújtotta adottságokkal, a kulturális szint, a szellemi örökség határozza meg. Azonos időszakban képződött kőszéntelepeket a világ egyik részén intenzíven hasznosítják, míg vannak területek, ahol ez az ásványkincs értéktelen erőforrásként nyugszik a mélyben. Ugyan annak a tónak a két oldalán elterülő, szomszédos, ám eltérő társadalmi, politikai berendezkedésű ország más-más módon élt a természet adta lehetőségekkel (Fertő tó: Magyarország és Ausztria). A kulturális adaptáció során – a posszibilisták véleménye szerint – az ember, a természeti lehetőség adta korlátok között, alkalmazkodik környezetéhez, ugyanakkor a természetet is saját szükségletei szerint átalakítja. Az adaptáció és a környezet átalakítás mikéntje kultúráról-kultúrára változik, kialakítva ezzel a különböző területi-kulturális típusokat. A felfogás szerint minél magasabb technológiai, kulturális szinten áll egy társadalom, annál szélesebb a lehetőségek köre, és kisebb a természeti tényezők szerepe. Vannak azonban a természetnek olyan elemei, amelyeket még a legfejlettebb kulturális-technológiai szinten álló országok sem tudnak kontrollálni, így illúzió azt hinni, hogy felülemelkedhetünk a természeten. A kulturális földrajzzal foglalkozók egy része az előbbi állásponttal mereven szembehelyezkedik. A környezeti determinizmussal ellentétes nézeteket vallók szerint az ember a földrajzi környezet átalakítójaként van jelen a Földön. Minél fejlettebb a kultúra, annál inkább alkalmas a társadalom a környezet saját (növekvő) igényszintjéhez való átalakításához. Az ember egyik legfőbb feladata kell, hogy legyen a Föld arculatának folyamatos változtatása. E felfogást is különbözőképpen interpretálták az eltérő ideológiai berendezkedésű társadalmak: az egyik véglet szerint az Isten által megteremtett emberiségnek kötelessége befejezni a teremtés folyamatát, míg egyes voluntarista felfogások a természetet a (néphatalmi) társadalom szolgálatában álló, bármilyen módon a termelés érdekében kiaknázható erőforrásként értelmezték. A fentiek szerint az emberiségnek joga – ha igényei úgy hozzák, kötelessége –, hogy megváltoztassa folyók irányát, de kulturális szintje akár a banán Északi-sarkkörön túl való termesztését is lehetővé teszi. E felfogás képviselői
25 természetesen megfeledkeznek a megfordíthatatlan környezeti folyamtokról éppúgy, mint például a költséghatékonyságról. A társadalmakat felépítő minden egyes egyénnek van egy mentális képe az őt körülvevő természeti környezetről, mely kép egy kulturális csoporton belül igen sokban hasonlít egymáshoz. A környezeti percepció a korábban ismertetett posszibilista felfogást továbbviszi egy lépéssel: szerintük az ember választása a természet felkínálta (biztosította) lehetőségek közül attól függ, hogy milyen mentális képe van az adott környezetről. Véleményük szerint az ember nem ismeri nagy pontossággal a kultúráját befogadó környezetet, e helyett egy ”felszínes”, leegyszerűsített képe létezik csak arról. A természettel kapcsolatos döntéseinek megértéséhez nagy szükség van annak a kultúrának a tanulmányozására is, amely alapján állást foglal bizonyos kérdésekben. Egy természeti katasztrófa (áradás, földrengés, tűzvész, sáskajárás stb.) esetén Olaszországban a kormányt, Bangladesben az isteneket, az USA-ban a tudósokat, Észak-Koreában DélKoreát, Irakban és Afganisztánban az imperialista világot tenné felelőssé a közvélemény. A különböző mélységű környezeti tudatosság, avagy környezetvédelmi kulturáltsági szint és az ebből adódó percepciók következtében másképp kell kampányt folytatni egy nukleáris erőmű, vagy veszélyes hulladék-elhelyező létesítése mellett, akár olyan egymással szomszédos országokban is, mint például Ukrajna, Szlovákia, Románia, vagy Magyarország. Kulturális integráció A történelem során kialakult kultúrák – legyen szó akár jogrendről, vagy mezőgazdasági művelési módról – hosszú fejlődési folyamat eredményei. A kultúraként értelmezett jelenség ezernyi kulturális sajátosság együttlétéből, integrációjából jön létre. A kultúrát felépítő számos elem interdependens kölcsönhatásban áll egymással, bármelyik elemet módosítjuk, módosul a kultúra egésze. Modellként egy focilabdát kell elképzelni, amelyet kívülről számos nyolcszög-alakú bőrdarab borít. A nyolcszögek mentén a kulturális elemek mindegyike közvetve kapcsolatban áll a másikkal, hiszen ha egy elemet is módosítunk, vagy kiveszünk, akkor a labda megszűnik gömbölyűnek, tökéletes formájúnak lenni. Ez a modell ugyanakkor magában foglalja azt is, hogy a labda mérete és az azt felépítő nyolcszögek száma igen különböző lehet, attól függően, hogy e kultúra mennyire elterjedt (globális, regionális, lokális), illetve összetett. A bőrlabdánál maradva nem lényegtelen az sem, hogy van-e gumi belső; létezik-e olyan domináns eleme a kultúrának, amely meghatározója, hordozója, váza az összes többi elemnek és az egésznek is egyben. Ilyen meghatározó elem lehet a közelmúltig működő apartheid rendszer a Dél-afrikai Köztársaságban, az ortodox kommunista ideológia Észak-Koreában, a zsidó vallás Izraelben, az iszlám fundamentalizmus néhány arab országban, vagy a hinduizmus India bizonyos részein. Amennyiben létezik ilyen meghatározó kultúra-formáló alapépítmény, akkor ez a kultúra számos más elemét is meghatározza. Általában a vallás és (sokszor az ebből következő) politikai berendezkedés működhet a fentiekben leírt alapépítményként, amely az élet minden egyes területét (társadalmi viselkedésminták, szavazás, vásárlási, fogyasztási szokások, foglalkozás stb.) meghatározhatja. A kulturális integráció egyesek szerint egy ezernyi, apró darabból álló, óriás focilabdához vezet, amely letarol, ugyanakkor magába foglal mindent. A kulturális deterministák e nézete szerint az ilyen módon felépülő és fejlődő emberi kultúra a legfontosabb eleme a földrajzi környezetnek. A kultúrák területiségét vizsgálva a fentiekből következően, egy komplex integrációt kell megvizsgálni, amely a geográfusokat nemegyszer megoldhatatlan probléma elé állítja. Igen nehezen kivitelezhető ugyanis az egyes-kultúra felépítő elemek önmagában történő vizsgálata. A nehézségek leküzdése érdekében modelleket alkotnak, amelyekkel a kulturális jelenségek már szemléletesebben tanulmányozhatók (Von Thünen telephely-, illetve Hägerstrand diffúziós modelljei e témakörben a legismertebbek). A társadalomtudományok közül ez a modellalkotási tendencia a kulturális földrajzot a közgazdaságtanhoz közelíti legjobban. A közgazdasági szemléletek kulturális földrajzban való elterjedése egyeseket a közgazdasági determinizmus elmélete felé irányított. E mindkét területen jártas társadalomtudósok csoportja azt az elvet vallja, hogy – főleg a mai világban – a közgazdasági tényezőknek van a legnagyobb kultúra formáló hatása. A gazdasági nagyhatalmak meghatározzák a kulturális lehetőségeket. Az Északi-tengeren nem volt olajbányász kultúra, addig, amíg a gazdasági körülmények a kitermelést ki nem kényszerítették, a napi megélhetési gondokkal küzdő emberiség nem alakít ki változatos öltözködési kultúrát, nem olvas el tucatnyi könyvet évente. A közgazdasági motivációk túlhangsúlyozása szintén tévutakra vihet, hiszen számos más tényező legalább olyan fontos hatással bír. Kulturális táj A kulturális táj, vagy elterjedtebb nevén a kultúrtáj, egy mesterséges közeg, amelyet az ember alakít ki megtelepedésével. Minden egyes népcsoport önmagára jellemző kultúrtájat épít ki a Föld biztosította
26 természeti környezetből, nyersanyagokból. Az így kialakított táj tükre az azt benépesítő emberi kultúrának, így a kulturális földrajzzal foglalkozó geográfusok igen sokat megtudhatnak egy embercsoportról az őket befogadó környezetet alaposan tanulmányozva. Mint a nyitott könyvből a sorokat, úgy lehet olvasni a kulturális jellemvonásokat egy-egy kultúrtájat elemezve. Egymás szomszédságában lévő falvak eltérő morfológiai megjelenése, épület-együttese sokat elárul az azt kialakító emberek történelméről, tradícióiról, gazdálkodásáról és életfelfogásáról. A kultúrtáj azt is elárulja a hozzáértőnek, hogy milyen gyökerekből táplálkozik, hogyan fejlődött, miként terjedt el egy adott civilizáció. A kultúrtáj értékelése nehéz és összetett feladatnak tűnhet, hiszen a kultúrát alkotó tényezők változatossága igen komplex tájakat alakít ki. A tájértékelés három leggyakoribb területe a település morfológia, a földhasznosítás és az építészeti kultúra elemzése. A település morfológiai vizsgálatok elsőként a település térben elfoglalt helyét, kiterjedését, kapcsolatrendszerét, belső térszerkezetét (utcák vezetése, közösségi terek kialakítása, egyéb, ember alkotta létesítmények elhelyezkedése stb.) veszik szemügyre. Kulturális berendezkedésre vezethető vissza a mormonok által alapított Salt Lake City az USA térszerkezetében elfoglalt pozíciója, hiszen a poligámiát és más – puritán hagyományoktól idegen – szokásokat igen sokáig megtartó népcsoportnak csak a Sziklás-hegységen túl volt esélye a külső támadásoktól mentes letelepedésre. A települések kiterjedése is sok esetben vezethető vissza kulturális hagyományokra. Hong-Kong városállam (1997-ig) népsűrűsége azért nőt olyan elviselhetetlen mértékben meg, mert a földrajzilag közel eső, terjeszkedésre alkalmas terek (Kína) egy ellentétes kulturális, politikai berendezkedéssel – így taszító erővel – bírtak. Hasonló példák sorát hozhatnánk a volt megosztott országok, városok sorából (Pakisztán – India, Németország – Berlin, Korea, Izrael – arab szomszédok, Komárom – Révkomárom). A települések belső szerkezete szintén hűen tükrözi a befogadó és benépesítő kultúrát: az utcák, terek mérete, minősége nagyban függ a járműforgalomtól, az esetleges tömegközlekedéstől. A tervezett városok (általában), jól átgondolt, nagy áteresztőképességű, autóforgalomra méretezett utcahálózattal rendelkeznek (amerikai nagyvárosok, Milton-Keynes – Anglia, Új-Delhi – India), amelyeket nagy, szabad terek, és a szükséges, autóparkolók tarkítanak. Ezzel szemben a történelmi városok, városmagok sikátorai, hangulatos terei, vagy a fejlődő világ megapoliszainak bádogvárosai is sokat elárulnak arról a kultúráról, amelyben kialakultak, léteznek. A településeket befogadó tér földhasznosítása igen jól jellemzi a gazdaság, így a kultúra milyenségét. Anglia, vagy az USA hatalmas legelői a világ más tájain intenzív növénykultúrát fogadnának be, ám ezek a poszt-indusztriális társadalmak másképpen hasznosítják őket. Sok esetben a birtoknagyságok és az azt benépesítő növénykultúra is szorosan összefügg a társadalom kultúrájával (Dél-amerikai latifundiumok monokultúrája, teraszos művelés a Himalája vonulatai között Nepálban, intenzív törpebirtokos farmgazdaság Új-Angliában, elővárosi virágkertészet Hollandiában, hatalmas parlag területek Ausztráliában). Az építészeti kultúra az egyik legjellemzőbb sajátosság egy társadalom civilizációjában. A felhasznált anyagok általában a természet adta lehetőségektől függnek, de minél fejlettebb gazdaságú egy társadalom, annál inkább igénybe tud venni más lehetőségeket is. Természetes, hogy Finnországban a fa elsőrendű építőanyagként szolgál még ma is bizonyos területeken, de ugyanennek az országnak is vannak üvegpalotái, felhőkarcolói. Az azonban, hogy hasonló természetföldrajzi adottságok közepette mégis eltérő építészeti kultúrák alakulnak ki (Kanada, Svédország, Finnország, Szibéria) annak már egyéb kulturális okai is vannak. Ilyenek lehetnek az életmód, a vallás, világnézet, politikai-társadalmi berendezkedés sajátos jegyei, amelyek eltérő formai-építészeti megoldásokhoz vezetnek. A különböző kultúrák számos építészeti iskolát, stílust alakítottak ki, amelyek lehetnek lokálisak, regionálisak, vagy globálisak, ugyanakkor követendők vagy elutasítandók is. Az üveg és vasbeton építészet ma a világ minden kontinensén fellelhető, a barokk bármennyire is jelentős építészeti stílus, leginkább az európaiak által a XVI-XVII. században benépesített területeken hódított, míg Gaudi, Makovecz, vagy Wrenn impozáns architektúrája még csak egy-egy országhatáron belül elterjedt. A magyarországi városkörnyékek hétvégi telkeinek telefonfülkéből, újságos pavilonból, teherautó-ponyvából, vagy kenyeres kocsiból kialakított szerszám-tárolói, ”épületei” ugyanúgy rendszer és kultúra specifikusak, mint a Calcutta, vagy Kairó slumjaiban fellelhető lakás céljára szolgáló tákolmányok. A kultúra alrendszerei A kultúra teljességének megismerése, feltérképezése lehetetlen az adott kultúrán kívül állók részére. A kultúrközösséghez tartozók sincsenek tisztában saját civilizációjuk minden egyes ismérvével, hiszen a társadalmat ezernyi különböző kulturális elem építi fel. A fentiekben ismertetett komplexitásból következően a kultúra tartalmának elemzéséhez egy rendszert kellett alkotni. L. White felfogása szerint a kultúra három fő területre oszlik, melyek alrendszerekként foghatók fel. A technológiai alrendszer tárgyakból és a használatukhoz szükséges technológiai tudásból áll, amelyek az emberiség megélhetését biztosítják. A
27 társadalmi alrendszer olyan elfogadott és elvárt, emberek közötti kommunikációban használatos viselkedésmintákat tartalmaz, amelyek a mindennapi élet elengedhetetlen feltételei. A harmadik csoportba már nehezebben meghatározható dolgok kerültek: az ideológiai alrendszer ideákat, hitet, elméleti tudást takar. A technológiai alrendszer azokra a kérdésekre keresi a választ, hogy egy társadalom milyen módokat, eszközöket és technikákat használ megélhetéséhez, ruházkodásához, élelmezéséhez, lakóhelyének kialakításához, szabadidejében a szórakozáshoz. A technológiai kultúra ugrásszerű fejlődése a jégkorszak elmúlta után, mintegy 11 000 évvel ezelőtt indult meg. Ettől kezdve az ember technológiai vívmányok sorát alkotja meg életének fenntartása, illetve megkönnyebbítése céljából. A történelem során ezután időről-időre megjelennek a technológiai újítások hullámai (mezőgazdaság forradalma, földrajzi felfedezések kora, ipari forradalom, második ipari forradalom, tudományos-technikai forradalom stb.), amelyek a korábbi eljárásokhoz képest gyökeresen átalakítják a termelést, ezen keresztül az emberiség életvitelét. A huszonegyedik század embere már olyan változatos, sokrétű technikákat használ, hogy igen nehezen mérhető a technológiai kultúra színvonala egy adott térségben. A technológiai színvonalat ezért nem önnön valójában, hanem eredményeiben mérik. A leggyakrabban használt mutatók közül csak néhányat említenénk meg: írástudás aránya, orvosi ellátás lehetősége, születéskor várható élettartam, egy főre jutó jövedelem, városi populáció aránya, napi élelmiszerfogyasztás, foglalkoztatottsági arány. A felsorolásból kitűnik, hogy e mutatók igen széles skálán helyezkednek el és látszólag nem sok közük van egymáshoz. Ennek ellenére mindegyik mutató szoros kapcsolatban áll a technológiai kultúrával. Az írástudók aránya általában a demokratikus berendezkedésű, iparosodottabb, nagyobb jövedelmű országokban magasabb, de hasonló összefüggés áll fenn a műszaki fejlettség és az egészségügyi ellátás milyensége, így a születéskor várható élettartam között. Mielőtt messzemenő generalizálásokba bocsátkoznánk, nem árt leszögeznünk: e kapcsolatok, illetve összefüggések fennállnak, de nem kizárólagosak. Lehetséges, hogy egy országban (Magyarország) az orvostudomány olyan magas színvonalon áll, hogy Nobel-díjasokat ad a világnak, ugyanakkor a születéskor várható élettartam – a technológiai fejlettségéhez mérten – drámaian alacsony. Megtörténhet az is, hogy az egy főre jutó jövedelem alapján világelső országok között, milliós nagyságrenddel jellemezhető éhezők táborát lelhetjük fel. A két példából egyértelműen kitűnik, hogy a fenti vegyes mutatókból lehetőség szerint azt kell vizsgálni, milyen az általános helyzet egy-egy ország vagy régió esetében. Ha az elemzés nem ad egyértelmű eredményeket, akkor bővíteni kell a vizsgálatba bevont mutatók körét. Azok az országok, régiók, amelyek a technológiai (anyagi) kultúra magas fokán állnak, meghatározói lesznek a világkultúrának, kultúrexportőrökké válnak. Ebben az esetben lényegtelen az, melyik populáció a népesebb, a kibocsátó, vagy a befogadó, az export a fejlettebbtől a fejletlenebb fele áramlik. A világ két legnépesebb országa, Kína és India, (átlagos, vagy civil) technológiai színvonalát tekintve messze lemarad a jóval kisebb, de magasabb műszaki kulturális szinttel jellemezhető, Szingapúrhoz, vagy Tajvanhoz képest. Ebből adódóan a technológia-, kultúra/innováció-export ezekből, a kicsi, de dinamikus országokból indul ki e térségben. A másik példa is a fentieket igazolja: nem az európai, vagy amerikai polgárok tömege fog a kerékpározásra áttérni a kínai példa nyomán, hanem inkább az ottaniak vásárolnak egyre több és több autót. A kultúra társadalmi alrendszere mindazokat az elemeket tartalmazza, amelyek meghatározói egy kulturális csoport társadalomszerveződésének. Az oktatás-tanulás – legyen az hivatalos formák között zajló, vagy spontán –, hitvilág, családi és politikai viszonyok építik fel a társadalom tagjainak egymáshoz való viszonyrendszerét. Nincs olyan modell, amellyel e viszonyrendszerek globálisan jellemezhetők lennének, azonban minden egyes társadalomban a család – vallás – állam hármassal írható le az egyén és a (kulturális) csoport kapcsolata. Földünkön jól körülírható területeken a társadalom patriarchális, míg más országokban matriarchális berendezkedésben él. A különböző generációk egymáshoz való viszonya is kultúráról kultúrára változik. ”Modern” nyugati társadalmakban a fiatal generáció lehetőségei végtelenek, csak a politikai életben szorulnak háttérbe, ugyanakkor a fejlődő világ számos országában a kor (bölcsesség) és a társadalmi pozíció egymással arányos fogalmak. A kulturális értékek intézményesített átadása a társadalmi alrendszerbe, míg a spontán folyamatok – amelyeket a gyermek magába szív az anyatejjel – az ideológiai alrendszerbe tartoznak. Egy ország politikai berendezkedése maga is kultúra-formáló tényező: meghatározza a társadalmi hierarchiát az egyének egymáshoz való viszonyát. Önmagában a politikai berendezkedés nem árul el sokat a társadalmi viszonyokról, hiszen semmiképpen sem összevethetők Belgium és Brunei társadalmi, kulturális viszonyai, annak ellenére, hogy mindkét országban monarchia az államforma. A fenti példánál maradva: az Európai Unió monarchiáit (Nagy-Britannia, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Svédország, Dánia, Spanyolország) összevetve is számos eltérés figyelhető meg a társadalomszerveződésben, így a kulturális milyenségüket tekintve is. Ezeket a különbségeket ezernyi egyéb kulturális jellemző alakította ki az évszázadok folyamán, ettől rendelkezik minden egyes kultúrrégió és -terület saját arculattal.
28 A társadalmi alrendszer talán legfontosabb eleme a tudás elsajátítás formális és informális megszerzése. A tudás tér-formáló hatása a kulturális földrajz egyik talán legérdekesebb elemeként értelmezhető, ezért ezen jelenség részletes kifejtésére a következő, önálló fejezetben térünk ki részleteiben. Az ideológiai alrendszerbe a fent leírt két csoporttal ellentétben már nem konkrét, jól meghatározható kulturális elemek kerülnek, hanem jóval nehezebben definiálhatók, elvontabbak. Az ideológiai alrendszer legfontosabb eleme a hitvilág és a vallás, amely egyes kultúrákban intézményesített keretek között, más esetekben spontán módon terjed. A kulturális csoporthoz való tartozás két legfontosabb eleme a nyelv és az etnikum. A beszéd kialakulása óta eltelt évezredek alatt az egyes – akkor még egymástól teljesen elszigetelt – csoportok másmás verbális kommunikációs formát alakítottak ki. Ezek a formák nyelvekké fejlődtek, amelyek az emberiség térfoglalásával párhuzamosan (nemegyszer) világszerte elterjedtek. Ma a világon mintegy 3 000 nyelvet és másfél tucatnyi nyelvcsaládot tartanak számon. Egy nyelvcsaládhoz tartozónak azokat a nyelveket nevezik, amelyek közös gyökerekkel, azonos történeti nyelvcentrummal rendelkeznek. A nyelvcsaládok tovább bonthatók alcsaládokra, mint például a közös nyelvcsaládhoz tartozó (Indo-európai) latin (francia, spanyol, olasz) vagy germán (angol, német, flamand). Egy adott nyelv területi dialektusokkal is rendelkezhet: másképpen beszélik az angolt Nagy-Britanniában, Ausztráliában, az Egyesült Államokban, vagy Indiában, de eltérő a svájci, az osztrák némettől, nem is beszélve a baranyai Bóly községben beszélt dialektustól. A területi különbségek mellett a társadalmi dialektusok és nyelvjárások is kialakulnak, függően az adott egyén szociális hovatartozásától. A nyelv szerepének fontossága különösen kiemelendő e fejezetben, hiszen ez a legfőbb kultúra közvetítő-átadó forma. Az egyén, a másokkal fenntartott kapcsolatokban, a kultúrkörhöz tartozás alapján bizonyos dolgokat természetesnek vesz, annak megfelelően cselekszik, másokat mereven elutasít. Jó példa lehet erre a köszönéseket kísérő metakommunikáció és gesztikuláció: a hindu két kezét összetéve meghajol, a japán fejet hajt, az európai kezet ráz (különböző országokban különböző módon), vagy összeölelkezik a másikkal. A nemek közötti térköz-szabályzás, vagy általában véve a magatartásformák hasonló szóródást mutatnak a világon. Az eltérő neműek nyilvános kapcsolattartása nem egy konzervatív kultúrában tilos, ugyanakkor más társadalmakban az egyneműek közötti viszonyok szigorúan büntetendők. Két, egymás kezét fogva sétáló férfi Indiában barátságnak, Hollandiában a társadalom által tolerált homoszexualitásnak, Észak-Koreában halálos bűnnek számít. A ruházkodás-öltözködés szintén jól fejezi ki az eltérő kultúrák különböző értékrendjét. A mohamedán világ asszonyai, lányai még arcukat is el kell, hogy takarják nem egy országban; más kultúrákban nők részére a nadrág viselete tiltott, megint más társadalmakban a szoknya hossza pontosan szabályozott. A férfiak ruházata hagyományosan zárt a kínai kultúrákban Indonéziától, Kínán át Koreáig, míg Ausztráliában a rendőr nyári egyenruhájának a rövidnadrág a kötelező tartozéka. Az európai kultúrákban a sapka viselete zárt terekben nem illő, míg a zsidó kultúrában a férfiak számára (egyes helyeken) kötelező. A példák a végtelenségig sorolhatók lennének, megemlítésükkel mindössze a viselkedési normák földrajzi sokszínűségére utaltunk. Az ideológiai alrendszer egyik legfontosabb eleme maga a névadó kifejezés. A politikai ideológiák a világ minden táján, a kultúra minden szintjén domináns hatótényezők. Állításunk alátámasztására elegendő ugyanazon költő 1930-ban, 1950-ben, vagy Magyarországon, illetve emigrációban írt verseit elolvasni. A fent leírt változatos magatartásformák is (többek között) az eltérő politikai ideológiákból vezethetők le. Egyszerűsítve az ideológiák ezernyi lehetőségét, két fő irányzatot különböztethetünk meg. Konzervatívnak nevezzük a hagyományhű, tradíciókra támaszkodó, zárt, külső behatások elől rendszerint elszigetelt ideológiákat, amelyek állhatnak vallási vagy akár politikai alapon is. Konzervatívnak nevezhető például Tibet, Vatikán, Izrael, Irak, Irán, Szaúd-Arábia, Albánia, Kuba, Észak-Korea, de Nagy-Britannia ideológiája is, igaz más-más szempontból. Liberálisnak azokat a felfogásokat szokták nevezni, amelyek – általában multikulturális hagyományokra támaszkodva – nyitottabbak, szabadelvűbbek, befogadóak, ”tűréshatáruk” rendszerint magasabb. A kultúra más elemeihez hasonlóan az ideológiák is gyorsan elterjedtek a Földön, egymással keveredve változatos ideológiai, kulturális térképet kirajzolva. Irodalom: 1. 2. 3. 4.
COSGROVE, D. 1983. Towards a Radical Cultural Geography: Problems of Theory. Antipode, New York. 452 p. CRANG, M. 1998. Cultural Geography. Routledge, London. 206 p. DE BLIJ, H. J. 1987. The Earth – A Physical and Human Geography. John Wiley and Sons, New York-ChichesterBrisbane-Toronto-Singapore. 516 p. GETIS, A. – GETIS, J. – FELLMANN, J. 1985. Human Geography – Culture and Environment. Macmillan, New York. 485 p.
29 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11. 12. 13. 14. 15. 16. 17.
HAGGETT, P. 1972. Geography: a Modern Synthesis. Harper International Edition, New York-Evanston-San Fransisco-London. 483 p. HAJDÚ Z. 2000. A magyar kultúrföldrajz genézise. Kézirat. 10 p. JACKSON, R. H. – HUDMAN, L. E. 1990. Cultural Geography. People, Places and Environment. West Publishing Company, St. Paul-New York-Los Angeles-San Francisco. 546 p. JONES, E. 1966: Human Geography – An Introduction to Man and His World. Frederick A. Praeger, New YorkWashington. 240 p. JORDAN, T. G. – ROWNTREE, L. 1979. The Human Mosaic – A Thematic Introduction to Cultural Geography. Harper and Row, New York-Hagerstown-Philadelphia-San Francisco-London. 482 p. LARKIN, R. P. – PETERS, G. L. – EXLINE, C. H. 1981. Peolple Environment and Place. Bell and Howell, ColombusToronto-London-Sidney. 358 p. M. CSÁSZÁR ZSUZSA 2004. Magyarország oktatásföldrajza: A magyar közoktatás területi sajátosságai. Pro Pannonia Kiadó, Pécs. 189 p. RUBENSTEIN, J. M. 1989. The Cultural Landscape – An Introduction to Human Geography. Merill Publishing Company, Columbus-London-Toronto-Melburne. 506 p. SMITH, D. M. 1977: Human Geography – A Welfare Approach. Edward Arnold, London. 402 p. TÓTH J. 2000. A talentumföldrajz néhány kérdése. In: Szukk O. – Tóth J. (szerk.): Globalitás, regionalitás, lokalitás. PTE TTK FI, Pécs. pp. 257-262. TÓTH J. – TRÓCSÁNYI A. 1997. A magyarság kulturális földrajza. Pro Pannonia Kiadó, Pécs. 226 p. TRÓCSÁNYI A. 2002. A kulturális földrajz alapjai. In: Tóth J. (szerk.): Általános Társadalomföldrajz I. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs. pp. 336-358. TRÓCSÁNYI A. – TÓTH J. 2002. A magyarság kulturális földrajza II. Pro Pannonia Kiadó, Pécs. 361 p.
30
Csatári Bálint
Kistáj – kistérség – kultúra 1. „Elméleties” bevezető „Teret elképzelni annyit jelent, mint elképzelni térbeli tapasztalataink összességét” – tartja egy híres, szinte már szállóigévé vált megállapítás, amit Albert Einsteinnek tulajdonítanak. Ha tovább ízlelgetjük ezt az érdekes mondatot, akkor eljuthatunk ahhoz a másik híres – immár a konkrét térhez, földrajzi tájhoz kapcsolódó – tételhez, amit Bulla Béla magyar geográfus akadémikus mondott ki, miszerint „az olyan tájneveinknek, mint Kiskunság, Bácska, Ormánság, az ott élő emberek tudatában mélyen gyökerező földrajzi tartalma van”. S ez a „tartalom”, amit tudatunkban formálunk, alakítunk ki az adott konkrét térről, tájról, annak területéről, gazdaságáról, társadalmáról, nyilván nem más, mint azoknak a térbeli tapasztalatoknak az összessége, amelyeket az ott élő helyi társadalom észlel, felfog, térbeli cselekvéseiben tudatosít, kihasznál, s végső fokon a maga közössége javára fordít. Ezek a cselekvések nyilvánvalóan kulturálisan erősen meghatározottak. Az is tudjuk régóta, hogy az egységes tér-idő „az egyidejűek egymás mellettisége” és „az egyterűek egymásutánisága” mellett magában foglalja a „különböző idejűek egymás mellettiségét” és a „más-más terűek egymásutániságát” is. Azaz a megélt, a megtapasztalt, a megismert vagy éppen csak egy időre meglátogatott „tereink” földrajzilag igen sokfélék. Markánsan eltérő adottságúak lehetnek, időben is „különbözőek”, azaz egymástól eltérő fejlődési pályát futottak be, különböző fejlettségi fokon, vagy szinten állnak, s a fenti alap-összefüggés szerint igen sokféle módon „helyezkedhetnek” el egymáshoz viszonyítva. Térben „egymás mellett”, időben „egymás után”. Elisé Reclus nem véletlenül mondta a XIX. század második felében: A történelem időbeli földrajz, a földrajz pedig térbeli történelem.” Ezek miatt a kiinduló – s mondhatni elméleti – tételek miatt sem igazán egyszerű a tér és a kultúra összefüggéseiről „általában” beszélni, írni. Mert maga az a gondolati rendszer, vagy térbeli-földrajzi alaptudás, térismeret, amelyekre a konkrét „térbeli tapasztalatainkat” építjük az is kulturálisan erőteljesen befolyásolt. Függhet a lokális, avagy egy újabban használt kifejezés szerint az „in situ” tudásunktól, de egyértelműen függ a teret „megtapasztalók” képzettségétől, térbeli látásmódjától, műveltségétől, egyáltalán helyi társadalom a tér- és környezettudatosságtól, táj-szemléletétől, az ahhoz való viszonyától egyaránt. Sőt ezek a különböző tényezők is, – mint a térbeli tapasztalatokat meghatározó elemek, – a történelem során is gyakran változtak. Például a Magyar Alföld társadalmának jó része a folyószabályozásokkal és az árvízmentesítésekkel együtt teljesen új térbeli viszonyrendszert is „kiépített”. Ennek különös, s kulturálisan is messzemenően értékelhető „terméke lett” a mezőváros és a tanya. Az is elmondható, hogy megélt tereink (és így a térbeli tapasztalataink is) egyre összetettebbé, bonyolultabbá váltak a történelmi fejlődés során. 2. A tér szférikus felosztásáról Az egyszerű, földrajzosok között csak „szférikusnak” nevezett geográfiai térfelosztás szerint a „környezeti szféra”, az élő természet, a bioszféra és glóbusunk élettelen természetének tere, amelynek mi emberek is élő, organikus részei vagyunk a természet és annak térbeli törvényei alapján működik. Sajnos az ember, illetve az emberi társadalom – ebből már részben „kiszakadva” – nagyon komoly természetikörnyezeti térformáló erővé vált. Ennek negatív hatásait gyakran nem is tudjuk igazán felfogni. De, hogy mérsékelni tudjuk-e a kedvezőtlen változásokat, az egyértelműen „kulturális” kérdés is. A fenntartható fejlődés elvrendszere ebben az összefüggésben nem más, minthogy az emberi társadalmat rá kívánja ébreszteni arra: túlságosan „eltávolodott” a természettől, a glóbus erőforrásai végesek, s ha nem változnak az „ebbéli” viszonyaink, akkor a fejlődés új térbeli, környezeti konfliktusok sorát hozza majd ránk. Ennek jeleit a globális klímaváltozások vagy éppen az egyre szélsőségesebbé váló időjárási viszonyok miatt már szinte napjainkban is érezhetjük. A „minden áron” való fejlődés erőltetése és a fogyasztás hajszolásának térbeli „visszahatásai” ma már eléggé világosak, még akkor is, ha nem mindig tudatosulnak a társdalomban ezek a problémák, s a gyors megoldások lehetőségét se tudjuk felkínálni. Az azonban szinte bizonyos, hogy kultúra hiányában nem leszünk képesek válaszolni erre az igen jelentős újabb kihívásra sem. Hovatovább a kibocsátott széndioxid mennyiségével is kereskedni lehet majd, s a fejlett, jóléti
31 országok eladják kvótáikat pénzért olyanoknak, amelyek fejletlenségük okán nem szennyezik „annyira” Földünk levegőjét. A „gazdasági szféra” működése először erősen kötődött az előbbi szférához, a természet adta térbeli telepítő tényezőkhöz (a mezőgazdaságra részben és talán még ma is áll ez). A modern ipari alapú gazdaság térbeli elhelyezkedését is elsősorban az befolyásolta elsősorban, hogy az ún. fordista típusú, kapitalista tömegtermelés hol jut nyersanyaghoz, növekedő igényeit hol képes „mindenáron kielégíteni”. A mai globális, s jellegét tekintve ún. posztfordista gazdaság a termelési-gazdasági teret is alapvetően átrendezte. A multinacionálissá vált termelés rendszerében a tér szinte „kettéhasad”. A döntési és kutatási potenciálok újra koncentrálódnak a nagy globális városokban, technopolisokban, az egyre kevesebb anyagot felhasználó „termelés” pedig szinte teljesen ”szétszóródik” a térben. Az új gazdasági ágazatok, logisztikai központok, nagy raktárközpontok, szállítási cégek, stb. térformáló szerepe pedig egyre „szörnyűségesebb”. Hazánkban is az ún. „beépített tér” csaknem megkétszereződött a rendszerváltás óta, s már majdnem eléri az ország egész területének 20%-át. A „közlekedési-hálózati szféra” tette igazán lehetővé, hogy először a mezőgazdaság és az ipar, majd a falu és a város között „munkamegosztás” jöjjön létre, ami mára már az egész világot átfogó hatalmas vízi, szárazföldi, légi, közlekedési rendszereként működik. Ennek a rendszernek a csomópontjai a kulturálisan is szinte kohókként működő világvárosok, az urbánus világ. Az általuk még „elérhető” vidéki terek valamelyest képesek követni a centrumok fejlődését, de a kimaradtak a periférián vergődnek. De gyakran itt őrzik legjobban a kulturális hagyományokat, amelyek mintegy „kulturális genetikai anyagként” járulhatnak hozzá a társadalom megújulásához. A „települési szféra”, amely Enyedi György definíciója szerint színtere, kerete és eredménye a teljes gazdasági- társadalmi átalakulásnak, mintegy „összegzi” az eddigi természeti, gazdasági és közlekedési szférák „tartalmát” az ember számára, s a maga módján az épített, és a kulturálisan is erősen meghatározott környezetével a „mindennapi” emberi létezés tényleges térbeli feltételeit teremti meg. A település már nemcsak átvitt értelemben, hanem igazán tipikus kulturálisan meghatározott térelem. A kultúra, a lokális (pl. Hollókő) vagy éppen a globális (pl. London) kultúra teszi azzá ami, egy kisebb nagyobb közösség otthonává, lakó-, munka- és szórakozó-pihenő helyeinek sajátos térbeli együttesévé. A legkisebb és a legnagyobb település is rendelkezik ugyanezen „alaptulajdonságokkal”, s közös kapocs, ami alapján ez megállapítható, az a kultúra, ott élő társadalom, vagy társadalmi csoport tradíciói, képzettsége, viselkedése, közösségének minősége, stb. A „társadalmi szféra” mesterséges terei, az igazgatási területek, a vonzáskörzetek, a legkülönbözőbb térbeli társadalmi és jogi „szabályok” által meghatározott és működtetett terek (pl. államok, régiók,) létezésükben igen fontos hatással vannak a társadalom térbeli működésére, ugyanakkor – mesterséges mivoltukból következően – messze nem olyan könnyen válnak kulturálisan is meghatározó tényezővé, mint a korábbi mindennapi életünkhöz szervesen hozzátartozó térbeli szférák és azok különböző típusai. Talán emiatt sem igazán sikeres hazánkban a regionalizáció, ezeknek a bizonyos célokra létrehozott mesterséges térbeli képződmények tudatosulása. Többségüknek nincs valódi identitása. Ahogy Szabó Zoltán írta, azt hogy „alföldi” mindenki tudja, hogy mit jelent, hiszen e régiónak még a születésnapját is ismerjük. Az, amikor 1844-ben Petőfi publikálta Alföld c. költeményét. Az egész Alföldnek van térbeli homogenitása, funkcionalitása és identitása is. Közös történelmi élményei, a török hódoltástól, folyószabályozásokon át a mezővárosok és tanyarendszerek kialakulásáig. Dél-Alföld költeményt azóta sem publikált senki. Talán emiatt sem egyszerűen megoldható (és sajnos eleddig sikertelen) a magyar regionalizáció térbeli problémája. S végül az utóbbi másfél évtizedben formálódik a globális világ működési szférája a „nooszféra”. A kybertérben zajló áramlások és egyre izgalmasabb térbeli jelenségek akkor is átformálják világunkat, ha nem akarjuk azt. Anyagi és szellemi javak áramlanak a világhálón, hihetetlenül gazdag és szinte áttekinthetetlen tartalommal. Ez az áramló tartalom, ha akarjuk, ha nem, ha elfogadjuk, ha nem túlnyomórészt valamiképpen kulturális termék. A világ – igazán tetszetős kifejezéssel – faluvá zsugorodott. A „global village” nagyon találó kifejezés, arra, hogy e szféra révén az emberiség ma már úgy működik, mintha egyetlen nagy falu lenne, mindenki mindet tudhat a másiról, „leskelődhet”, s pletykálkodhat, jót, s rosszat, ahogy egy kisebb faluban volt hajdanán. Valószínű, hogy a tér efféle kulturális kiterjedésére és kibővülésére nem voltunk, vagyunk felkészülve. Ebben az új világban érdekes paradoxon, de egyszerre válnak semmivé korábbi (klasszikus) tudások, ismeretek, születnek újak, tömegesek (gyakran felületesek). S hiába is tiltakozunk, inkább pozitív jelenség, hogy kultúrák és tudások válnak hozzáférhetővé és megtanulhatóvá gyorsan, s szinte bárki számára, olyanok is, amelyekről korábban gondolni sem lehetett. Ez az új térbeli szféra egyszerre csapda és lehetőség is a kultúra számára.
32 3. A tér kulturális elemei Ha rendszerezni szeretnénk valamennyire is a tér és a kultúra viszonyát, akkor biztosan megalkotható egy olyan felosztás, amely egyik részről konkrét, másik részről absztrakt, azaz elvont tér- vagy éppen kulturális elemeket, tényezőket kapcsol össze egymással. Az alábbi táblázatban – messze nem a teljesség igényével készült felsorolás szerint konkrét és elvont „elemek”, kulturális alapú fogalmak találhatók. Ezek, természetükből következően egymásba „áthathatnak”. Így nyilvánvalóan a tér is befolyásolhatja valamelyest a térségi-kulturális viszonyokat, s aligha lehet kétséges, hogy a tér (a modern térbeli rendszerek révén egyre inkább) meghatározóak lehetnek bizonyos kulturális folyamatokban. Vélhetően erre a kölcsönhatásra „találták ki” mára azt a „szörny-szót” is, hogy glokalizáció, ami nem más, mint a globális (tér)folyamatok lokális „lecsapódása”, vagy a másik irányban, bizonyos helyi, lokális dolgok világjelenséggé válása, gyors szétterjedése. A tér és a kultúra egyes elemei A kultúra konkrét térelemei lakáskultúra települési kultúra környezet-kultúra építészeti kultúra közlekedési kultúra Termelési kultúra agrikultúra táji kultúra, stb. Eredmény: kultúr-régió
A kultúra elvont térelemei „családi” kultúra szomszédsági kultúra nyelvi kultúra népi kultúra jogi kultúra közigazgatási kultúra Eredmény (kultúrföldrajz) : „Európai” kultúra magyar kultúra
Forrás: a szerző saját összeállítása Akár a „kultúra” szóösszetételeivel való játéknak is tűnhetne, hogy hányféle módon használjuk azt a legkülönbözőbb tartalmakkal, olyanokkal is, amelyeknek valóban konkrét és átvitt értelemben is térhatásaik vannak. Faragó László a társadalmi tervezés technikája címmel nemrég megjelent könyvében nagyon világosan leírja, hogy másféle tervezési fejlesztési szemléttel kell közelíteni a kistérséghez, a tájhoz, az érzelmek, a valós közösség, a kis saját és autonóm politika által meghatározott „térhez”, mint a rideg szabályok és struktúrák szerint meghatározott, külső kényszerek és szabályok által működtetett régióhoz, vagy akár az Európai Unióhoz. Fontos ez a distinkció. Ha érzelmi alapon negligáljuk a területi versenyt, vagy az abban való részvételünk fontosságát (pl. ilyennek is tekinthető talán a másfél évtizede sikertelen magyar regionalizáció ügye), akkor biztos a kudarc. De sikertelen lehet az is, ha a tér finom szöveteibe, egységeibe, a tájba, a kistérségbe akarunk a helyi-lokális közösségek kulturális működési szabályaitól idegen elemeket, szigorúan strukturált szabályokat belevinni. A „hely és a fej”, vagy „a tér és tudás” árnyalt kifejezései talán jól tükrözik, hogy a települési, táji, kistérségi megújuláshoz a hely és a fej egységére, harmóniájára van szükség (s azok sokszínűségéből kiindulva nagyon sokfélére is), ugyanakkor a régiókban biztos tértudásra, pontos modellek okos adaptációjára, sőt bevezetésére van szükség (s nem érzelmes megyevitákra.) Különösen fontossá válthat a kultúra legáltalánosabban vehető szerepe az Alföldön. Beluszky Pál a Nagyalföld történeti földrajza c. könyvében a táj időnként rejtélyesnek tűnő fejlődési tényezőit végül is azzal magyarázza, hogy itt e tájon szükségképpen és valami (különös) módon a gazdasági fejlődést mindig megelőzte egyfajta szellemi építkezés, iskola- vagy egyetemfejlesztés. S ha ez sikeres volt, mint a török alatt a reformáció, majd az utána az újjáépülés, a folyószabályozások, majd az iskolaépítések után a mezővárosok (közösségi és kulturális) fejlődése, akkor most mi lehet a teendő? Valószínű, hogy regionálisan versenyképes Alföld csak annak, szellemi-kulturális megalapozása után jöhet létre. S ebben igen nagyok a lemaradásaink. Talán soha nem voltak ekkorák térbeli-kulturális bajaink, mint most, amikor a természeti szféránk súlyosan veszélyeztetett (belvíz, árvíz, aszály, talajvízszint-süllyedés, stb.. amikor mezőgazdaságunk szinte elveszeti eredeti, tájfenntartó funkcióit, amikor az infrastruktúra felzárkózásait láthatóan nem, vagy alig tudja követni a gazdaság- és az életminőség változása, amikor társadalmunk nagy része inaktív, beteg, munkanélküli, s szegényedő. Amikor több mint félmillió alföldi roma sorsa külön is kétséges.
33 Ezeknek a nagy regionális térbeli problémáknak megoldása – szinte minden elemében – kulturális problémákra, vagy tudományosabban mondva „attitűdökre” ill. azok hiányára is visszavezethető. Elidegenedtünk a tájtól, a természettől. Újra kellene tanulni. Képeseknek kellene lennünk újra működtetni a lokális gazdaságot. A települések és társadalmaik lokális közösségeinek saját maguknak is képeseknek kell lenniük megoldásokat találni A kistérségek fejlettségi típusainak változásai (lásd ábrák) jól illusztrálják, az e szinten mért változások központjában Budapest és agglomerációja, és nagyabb, stabil városi központok térségei állnak. A Dunántúlon, a déli peremeket kivéve bekövetkezett egy általános felzárkózás. Keletre, vagy a mezőgazdaság „erőlködik” (lásd Dél-Alföld), vagy nem történek szinte semmi (Észak-Alföld).
34
4. Összegzés helyett A Dél-Alföld fentebbi – karakterisztikusan „vidékies”– helyzetére is visszautalva az alábbi, az egyik közös európai vidékkutatás eredmény-ábráját gondoljuk végig. Ki fogja, s hol előállítani itt ezt a bizonyos „in situ” tudást?
Vannak-e, s ha vannak hol, jó tudást termelő, illetve azt alkalmazó „belső erőforrásaink”? Majd ezen erőforrások tudástermékeit alkalmazó szervezetek, vállalkozók? Egyáltalán milyen kapcsolatban áll ma Magyarországon a tér a kultúrával, a tudással, azok okos, előrehaladást eredményező partneri párbeszédével? Azt hiszem, sőt 15 évvel a rendszerváltozás után egyre világosabban látható: ezen kérdésekre adott jó válaszok és okos térbeli cselekvések nélkül nem lesz jobb és kellemesen kulturáltabb az élet errefelé, Európában. Mint ahogy Ferge Zsuzsa foglalta össze vízióját: nem a konkrét „nemzetpusztulástól” kell félni, hanem attól, hogy kellemetlen lesz itt élni. Én pedig úgy érzem, 2005 nyarán itt Szegeden, hogy ez azt is jelenti, hogy nem lesz hozzá kellemes és kulturált alkotó légkör sem1.
1
2005. szeptember l-től takarékossági intézkedésként feltüntetve – s egyelőre négy hónapra – meg is szüntették a tudományos intézetünk működésének alig több mint 40%-át kitevő béreink folyósítását.
35
Timár Judit
Városiasodás és szuburbanizáció∗ „Korunk mindent összesűrítő jelensége a városok növekedése és a városiasodás kiterjedése, egyszóval az urbanizáció. Ez az, aminek a mindenütt szemmel látható áradása folyvást nyomon követhető, s ami önnön előidéző okait is kifejezésre juttatja: a technika fejlődését, a munkamegosztás kiterjedését és az emberek közötti társadalmi viszonyok tágulását. …az előretörő városiasodást kell a tenger áradásához hasonlítani, amelyben a városiasodásból addig-ameddig kimaradó vidékek válnak egyre szűkülő szigetekké. És ez az áradás olyan ellenállhatatlanul hömpölygő, hogy a városok mind nagyobb mértékben és mind gyorsabban hasonlítják magukhoz vidéküket, mintegy külvárosukká alakítva az egykor külön világot alkotó falvakat és tanyákat.” (Erdei 1972: 9)
Erdei Ferenc a szavai nyomán oly szemléletesen kirajzolódó – mindenhol és szinte mindent átható – urbanizációt a városok növekedése mellett az “előretörő városiasodás” folyamataként írta le 1969–70-es kutatásai, épp a jelen előadásnak helyet adó Szeged város (és vidéke) urbanizációjának vizsgálata kapcsán. Bár azóta nem feltétlen a városok, hanem inkább a környékük népességgyarapodásáról, így a jóval nagyobb egységeket képező városi terek növekedéséről beszélhetünk, a “jóslat” bevált: Szeged, mint sok más város is, valóban “mintegy külvárosaivá alakította az egykor külön világot alkotó falvakat és tanyákat”. Enyedi György (1984) egy évtizeddel később már e bonyolultabbá váló térbeli mozgásokat érzékeltető, de hasonló szemléletű definíciót adott az urbanizációra. Egyszerre tekintve azt városodásnak és városiasodásnak, előbbin a népesség településhálózaton belüli állandó átrendeződését értette, míg utóbbit a “városi” technikai civilizáció, szokások, foglalkozások, fogyasztási és kulturális formák egész településhálózatban való elterjedéseként írta le. Kétségtelen tehát: ebben a folyamatban tér, társadalom (gazdaság) és kultúra elválaszthatatlanul összetartozó átalakulása ölt testet, s ez így volt Erdei idejében is, amikor a népesség településhálózaton belüli átrendeződése egyértelműen a városokat gyarapította, s a mai Magyarországon is, ahol a szélesen értelmezett urbanizáció a leglátványosabb változást a nagyobb városok és környékük viszonylatában zajló decentralizáció révén valósítja meg. E decentralizációs folyamat, azaz a szuburbanizáció (vagy elővárosi fejlődés) lényegi jellemzője, hogy az urbánus népesség, a termelő és nem termelő tevékenységek egy része, a tőke, a beruházások a városi központok helyett az azokat övező térségekben koncentrálódnak, és/vagy a korábbi városlakók, az üzemek, hivatalok, szolgáltatások stb. bizonyos köre ténylegesen is kitelepül a központokból azok közvetlen környezetébe. A jelenlegi magyarországi szuburbanizáció leglátványosabb eleme a népesség térbeli átrendeződése. A tényleges szaporodás és vándorlás adatai arra engednek következtetni, hogy az 1980-as években a megyeszékhely-nagyságú városok körül már biztosan megindult az urbánus népesség (és az ehhez kapcsolódó lakásberuházások) decentralizációja. Ekkor még nem beszélhettünk széleskörű, domináns, komplett elővárosi gyűrűt létrehozó folyamatról, e városok még megőrizték népességtömörítő erejüket, de néhány környező faluval szemben már elvesztették vándorlási nyereségüket; megindult egy határozott kiáramlás. Az 1990-es évek társadalmigazdasági transzformációja, a tulajdon privatizációja, a piaci viszonyok térnyerése, a társadalom szerkezetének, a térfolyamatok szereplőinek átalakulása azonban a lakóhelyi szuburbanizációban is mélyreható változásokat eredményezett. Az évtized első éveiben az elővárosi fejlődés mindenekelőtt Budapest környékén vett határozott lendületet, de több nagyobb centrum körül is kiterjedt, és néhány újabb városhoz kapcsolódva is megindult. Az ezredfordulóra azonban a népességüket részben vagy egészben vándorlási nyereséggel növelő falvak Budapesten kívül már több város körül is összezáródott gyűrűt vagy szélesedő sávot képeznek. Ami azonban ennél is lényegesebb: a legtöbb nagy-, sőt néhány középváros körül is teljes mértékben „kihelyeződik” a ∗
Az előadás támaszkodott a T043510 FT2 sz. OTKA-kutatás eredményeire.
36 népességnövekedés súlypontja, hiszen e központokban már csökken a lakosság száma, ezért néhol már a relatív helyett abszolút decentralizációval lehet számolni (Timár – Váradi 2000). A társadalom megélhetését szolgáló, újonnan szerveződő gazdaság térbeli megoszlásában szintén jelenlevő szuburbanizációs folyamatok egyik indikátora a működő vállalkozások elhelyezkedése. Ezek legmarkánsabb koncentrációi a legnagyobb városokban találhatóak, s hasonlóan magas fajlagos értékeket felmutató, nem városi jogállású településeket – a Balaton környékétől eltekintve – épp e városok környékén találunk. Végül, a kultúra szférájában is „statisztikai bizonyosságot” keresve, a szuburbanizáció formájában végbemenő városiasodást – Erdei (1972) szavaihoz visszatérve –, azt, hogy „a városok mind nagyobb mértékben és mind gyorsabban hasonlítják magukhoz vidéküket”, mi sem jelzi jobban, mint a diplomások térbeli megoszlása. A településhierarchiában falu–város viszonylatában különösen éles határvonalak ugyan ma is kirajzolódnak, de az egyetemi, főiskolai oklevéllel rendelkezők nagyobb koncentrációi mára nemcsak hogy „széthúzzák” a nagyvárosok egykori határait, de Budapest Ny-i, ÉNy-i szomszédságában „urbanizáltabb” (magasabb iskolai végzettségű) társadalom jelenlétére utalnak, mint magában a fővárosban. A tér–társadalom–kultúra kapcsolatrendszer azonban nemcsak a szuburbanizáció megjelenési módjában, de annak mozgatórugóiban, ok-okozati összefüggéseiben is tetten érhető. Az elővárosi fejlődést megérteni próbáló elméletek egy nagy csoportja például kulturális földrajzi magyarázatot ad a folyamatra. Egy sajátos fogyasztói kultúrát feltételezve, a telekpiacon megjelenő autonóm egyének döntéseire vezetik vissza az eltérő tulajdonságú lakóhelyek térbeli elkülönüléseit. E „fogyasztói szuverenitás” elvét követve nyugati kutatók sora fogalmazta meg a város taszító realitásával szemben választott előváros preferenciáit. Az egész szuburbia-imázsban egy olyan ideális földrajzi környezet rajzolódik ki, amely kizárja mind a város, mind a falu hátrányait és összeházasítja azok előnyeit: „vissza a természetbe”, de nem túl messze a „civilizációtól”. A „városénál csendesebb, nyugodtabb, egészségesebb” környezet mellett leggyakrabban az épített környezet esztétikumát emelik ki. Valójában ebben sokkal kevésbé van szó építészeti, mint társadalmi értékekről. Az elővárosi kertes családi házhoz (különösen az USA-ban) általában a saját tulajdonú lakás, a családot, gyermeknevelést, házimunkát dicsőítő életforma képe tapad. Dolce (1976: VII.) szuburbán lakosok ízléséről festett képében szinte valamennyi itt felsorolt preferencia összegződik: „A szuburbiát – a természet szépsége és a civilizáció közötti közvetítő területet – az elmúlt néhány emberöltőn keresztül amerikaiak milliói tekintették az ígéret földjének. A biztonságos, homogén környezetben fekvő családi házról szőtt álom – amely elősegíti a családi élet újraértelmezését – tradicionálisan olyan erős volt, hogy a szó szoros értelmében átformálta az amerikai tájat.”
Csakhogy, legyen bár az előváros egy gazdasági, társadalmi, politikai, kulturális folyamat eredményeként meghatározott, térben és időben rendkívül változó jelenség (Timár 1999), előnyeit a szocializmus időszakának végén megkérdezett alföldi (ballószögi, hetényegyházi, katonatelepi), már akkor szuburbanizálódó településeken élők nagyon is hasonlóan ítélték meg, mint az a fenti, „amerikai álomban” rajzolódott ki. Dacára annak, hogy Kecskemét még magyarországi viszonylatban sem tartozik az igazán szennyezett, zajos városok közé, a lakóhelyével (81–85%-ban) elégedett hetényegyháziak 53, a ballószögiek 70 s a katonatelepiek 74%-a tartotta települése legfontosabb értékének a környezeti előnyöket – a csöndet, a nyugalmat, valamint a jó levegőt (a városból kiköltözők közt ez az arány 58–80% volt). Jóval kisebb arányban, de mindhárom mintaterületen vonzó tényezőnek találták, hogy ott saját, kertes családi házuk lehet (amiben értékelhető módon benne volt a mezőgazdasági kistermelés lehetősége, valamint a panel/tömbházakkal szembeni ellenszenv is). Csakhogy a kiköltözések konkrét indokát tudakoló kérdésre adott válaszokban már jelentősen megfordultak a hangsúlyok, illetve sokkal prózaibb magyarázatként a felnőttek határozottan legnagyobb csoportja (átlagosan 40%-a) egyszerűen azt felelte: „itt lehetett [persze ennyi pénzért] építeni, házat venni”. Átlagosan 23% hivatkozott az olcsóbb telekre, s csak minden nyolcadik megkérdezett említette meg, hogy számára a kertes házhoz jutás volt a cél (Timár 1993). Már itt felvetődik tehát a kérdés, hogy az urbánus népesség kiáramlása mennyire tekinthető szabad választás, fogyasztói szuverenitás eredményének. Ha azonban a motivációk későbbi kutatási
37 eredményeinek elemzésénél maradunk, hasonló kételyek megfogalmazásáig jutunk el. Rendszerváltás utáni győrújbaráti és szabadkígyósi felméréseink (Timár – Váradi 2000), éljenek bár a megkérdezettek az ország nagyon is különböző fejlettségű városai (Győr és Békéscsaba) környékén, egyaránt a saját otthon (főleg kertes ház), a jobb (nagyobb) lakás igényének meghatározó fontosságáról tanúskodtak. Figyelemre méltó, hogy az 1990-es évek bizonyos Budapest (Tosics 1998; Dövényi – Kovács 1999) vagy Pécs (Bajmócy 1999) környéki kutatásai, ha nem is feltétlen ugyanilyen sorrendben, de hasonló preferenciákról számoltak be.2 Márpedig, ha a lakóhelyválasztásban megnyilvánuló „ízlésvilág” helytől és időtől függetlenül ilyen félreérthetetlen egybeesést mutat, akkor a – többek között 1990-es évtizedben látványosan kibontakozó – magyarországi elővárosi fejlődés életre hívásáért, illetve felgyorsításáért sem a migrációban résztvevők motivációjában kell keresnünk a magyarázatot. (Ez természetesen nem azt jelenti, hogy e térfolyamatnak ne lenne elengedhetetlen feltétele a fogyasztói szándék megléte.) Részben ezen kételyek (ellentmondások) miatt számos kutató a szuburbanizációt politikaigazdasági okokkal magarázza. A kapitalizmus gazdasági mozgástörvényeit figyelembe véve többen arra a következtetésre jutottak, hogy az épített környezet adott helyen való kialakítása és átszervezése (az oda történő beruházás) a tőke körforgásának részeként történik (pl. Walker 1981; Harvey 1985). Az első, de még inkább a második világháború utáni (s főleg amerikai körülmények közt vizsgált) robbanásszerű szuburbanizációt a termelés ösztönzése érdekében tett „erőfeszítés” logikus következményének (Checkoway 1980), a tőke összes formája levezetőjének tekintették: mint direkt beruházást a gyár-, infrastruktúra- és házépítésbe; mint fogyasztói vásárlást; mint hitelteremtést (Walker 1981). Ha a nagy ingatlanfejlesztők, ház- és autópálya-építők, sőt személygépkocsi-gyártók, valamint a pénzintézetek és az állam érdekeinek összefonódásáról Magyarországon nincsenek is még olyan kutatások, amelyeket pl. Checkoway (1980) végzett, az ő véleménye már a hazai viszonyokat elemezve is végiggondolandó – vagyis, hogy a szuburbanizációban a fogyasztók egy szűk körének „logikus választása” olyan alternatívák közül történik, amelyeket „rajtuk kívül” fejlesztettek ki. Magyarországon is bekapcsolódtak már ugyanis e térfolyamatba a hazai és külföldi ingatlanfejlesztő, -építő cégek, bankok és más nagybefektetők is, de érzékelhetően jelen van az állam, így a települési önkormányzatok is. Hogy utóbbiak milyen fontos szereplőivé váltak az újkapitalizmus magyarországi elővárosi fejlődésének, arra álljon itt szemléltetésül az egyik vidéki nagyvárosunk mellett fekvő, gyors ütemben szuburbanizálódó falu polgármesterének véleménye: „A városban nincs lehetőség. Én pont azt ragadtam meg, amikor az északi lakótelep építéséről volt szó, hogy a városnak nincs lakásépítési lehetősége, nincs terület. Ezért azt mondtam, hogy nagyon gyorsan nekünk parcellázni kell, mert ebből nagy pénzt tudunk lesíbolni: évente kb. 100 milliót tudunk besöpörni az ingatlanértékesítésből.”
Keressük akár a gazdasági, a társadalmi, illetve kulturális szféra strukturális átalakulásában, akár a résztvevő szereplők érdekviszonyaiban a szuburbanizáció magyarázatát, az egyértelmű, hogy e térfolyamatot megállítani, „pályájáról állami beavatkozással letéríteni” Magyarországon épp úgy lehetetlen, mint másutt. Hatásainak számbavétele azonban már csak azért is fontos, hogy a vele járó problémák kezelésére fel lehessen készülni, arra a lehető legjobb eszközöket lehessen találni, s az elővárosi fejlődés „veszteseinek” számát a lehető legkisebbre lehessen csökkenteni. A szuburbanizációnak természetesen vannak olyan előnyei, mint az általa érintett falvak népességének (számszerű és anyagi) gyarapodása, „fiatalodása”, különösen ott, ahol erre másként nincs is mód. A városi fogyasztókra, munkaerőre, infrastruktúrára települő, többnyire nagyobb térigényű gazdasági egységek számára a szuburbanizáció a térségben maradás esélyét teremti meg, ugyanakkor a városi javak közelségének biztosítása mellett, lehetőséget ad a lakáspiaci választék bővítésére is. Az eredmény bizonyos helyeken olyan látványos lehet, mint amilyen Szeged környékén: a település2
Meg kell azonban jegyezni, hogy ezek a kutatások nem teljesen azonos módszereket követnek, a lakosságnak nem pontosan ugyanazt a körét kérdezik meg, s általában nem is teljesen egyforma válaszlehetőségeket adnak meg. Az itt kiemelt eredmények hasonlósága azonban, ha számszerű összemérést nem is, általános összevetést azonban talán megenged.
38 fejlettséget mérő demográfiai, gazdasági, infrastrukturális mutatók a szuburbanizálódó falvakban – dél-alföldi összevetésben – „városi szintet” érnek el vagy ahhoz közelítenek. Azon nagyvárosok környékén, ahová a módos középosztályi családok húzódnak ki, „gazdagodnak” a települések. Más kérdés, hogy a lakosságszám emelkedése még ezeken a helyeken is az önkormányzat ellátási kötelezettségének növekedését eredményezi. Meglehetősen sok problémát, illetve konfliktust is eredményez azonban az elővárosi fejlődés. A zöldterületek csökkenésének, az ökoszisztéma sérülésének, a közlekedési zsúfoltság révén kialakuló környezetszennyezésnek természetesen mindenki a károsultja. A városok és elővárosok, valamint a szuburbanizálódó települések egymás közti, befektetőért, munkahelyért, „tehetős polgárokért” stb. folyó versenyének azonban más-más lehet a nyertese. Ingatlanpiac és politika szoros kapcsolata ugyanakkor a településeken belül is komoly érdekellentéteket szülhet. Nem ritkán eredményez konfliktusokat az elővárosi fejlődés a helyi társadalom különböző csoportjai között. Mivel pedig ezek a konfliktusok leggyakrabban az őslakosok és a betelepülők eltérő gazdasági, etnikai, kulturális összetételéből, illetve hátteréből táplálkoznak, ezért épp a fogadó társadalom, kulturális tradíció, identitás, közösségi kohézió ereje képes őket csökkenteni (Váradi 1997, Bajmócy 1999, Dövényi – Kovács 1999). Átalakulhat a helyi elit összetétele és erőviszonyai, s mint néhány Budapest környéki falu esete példázza, a beköltözők jellemzően értelmiségi csoportja vagy csoportjai nemcsak a helyi kulturális életnek lesznek markáns szereplői, de a helyi politikában is helyet követelnek maguknak (Váradi 1999). Mindezzel pedig fejlődhetnek a helyi közösségek, de annak a veszélye is fennáll, hogy tovább élesednek a belső ellentétek, fokozódik a – különösen a lakóparkok által generált – társadalmi kirekesztés. A régi és az új lakók, de még inkább a szuburbanizáció professzionális fejlesztőiként közreműködő ingatlanfejlesztők, -befektetők, -forgalmazók, -közvetítők, -értékesítők, -kezelők, fenntartók és -hasznosítók, vagy az önkormányzatok, ma nemcsak az érdekérvényesítés meglehetősen különböző társadalmi szereplőit testesítik meg, de annak eltérő tereit birtokolják és kultúráját jelenítik meg. Tér, társadalom és kultúra eme egyenlőtlen viszonyai viszont a városiasodás és a szuburbanizáció olyan sokféle „megélésére” – elfogadására, támogatására és elutasítására – világítanak rá, ami megkérdőjelezhetetlenné teszi, hogy e folyamatok megismerésén és megértésén túl a társadalmi-politikai párbeszédre is komoly szükség van. Irodalom: - Bajmócy P. 1999: A szuburbanizáció sajátosságai Pécs környékén. – Földrajzi Értesítő. 1–2.: 127–138. - Checkoway, B. 1980: Large Builders, Housing Programmes and Postwar Suburbanization. – International Journal of Urban and Regional Research, 4 (1): 21─45. - Dolce, P. C. 1976: Preface. Suburbia? The American Dream and Dilemma. – Dolce, P. C. (ed.), Garden City, N. Y., Anchor Press/Doubleday. pp. VII.–IX. - Dövényi Z.–Kovács Z. 1999: A szuburbanizáció térbeni-társadalmi jellemzői Budapest környékén. – Földrajzi Értesítő. 1–2.:33–58. - Enyedi Gy. 1984: Az urbanizációs ciklus és a magyar településhálózat átalakulása. Budapest, Akadémiai Kiadó. - Erdei F. 1972: Város és vidéke. Második kiadás. (Magyarország felfedezése) Budapest, Szépirodalmi könyvkiadó. - Harvey, D. 1985: The urbanization of capital. Baltimore, Johns Hopkins University Press. - Timár J. 1993: Az alföldi szuburbanizáció néhány sajátossága. – Alföldi Tanulmányok XV.: 217–232. - Timár J. 1999: Elméleti kérdések a szuburbanizációról. – Földrajzi Értesítő. 1–2.: 7–32. - Timár J.–Váradi M. 2000: A szuburbanizáció egyenlőtlen fejlődése az 1990-es évek Magyarországán. – Horváth Gy.– Rechnitzer J. (szerk.), Magyarország területi szerkezete és folyamatai az ezredfordulón. Pécs, MTA Regionális Kutatások Központja. pp. 153–175. - Tosics I. (szerk.) 1998: Szuburbanizációs tendenciák és településfejlesztési stratégiák Budapesten és agglomerációjában. Budapest, Városkutatás Kft. - Váradi M. 1997: Solymár: az aranyfalu. – Tér és Társadalom. 4.: 45–68. - Váradi M. 1999: Hová megyünk lakni? Szuburbanizációs minták és konfliktusok a budapesti agglomeráció budai oldalán. Esettanulmány. – Barta Gy.–Beluszky P. (szerk.), Társadalmi-gazdasági átalakulás a budapesti agglomerációban. Budapest, Regionális Kutatási Alapítvány. pp. 115–129. - Walker, R. A. 1981: A Theory of Suburbanization: Capitalism and the Construction of Urban Space in the United States. – Dear, M. and Scott, A.J. (eds.), Urbanization and Urban Planning in Capitalist Society. London and New York, Methuen. pp. 383–429.
39
Bőhm Antal
A sikeres helyi társadalmak Lehet-e, kell-e sikerekről, sikeres helyi társadalmakról beszélni egy olyan országban, ahol a siker és a sikertelenség egyaránt politikai szlogenné vált, másként fogalmazva: a politika a sikert és a sikertelenséget is kisajátította; a kormány sikerekről, az ellenzék kudarcokról kommunikál, ahogy az lenni szokott néhány évtizede hazánkban? Persze az utóbbi hónapokban a kudarc dominál, mert a gazdasági összeesés határán állnak, az ország még soha nem volt ilyen rossz helyzetben, az elsőkből utolsók lettünk, már mint az új EU tagállamok között, soha nem volt ekkora az államadósság, a munkanélküliség, a szegénység mélysége, valamint a nyomor és a kiszolgáltatottság – halljuk nap mint nap. Másfelől viszont itt van a „pesszimista nemzet” tudata; másfél évszázada nálunk a félig telt pohár mindig félig üres, és személyes életünkben – ha megkérdezik, hogyan is vagyunk – panaszkodni illik, mert, aki jól érzi magát a bőrében, családjában, kisebb-nagyobb közösségeiben, az eleve gyanús lehet. A mély magyar pesszimizmus nemzeti karakterré vált már a húszadik század traumái előtt. Beöthy Zsolt már a millennium eufóriájában így írt az ezeréves Magyarország szimbólumáról, a volgai lovasról: „Az ősidők homályából egy lovasember alakja bontakozik ki szemünk előtt, amint a Volga melléki pusztán nyugodtan áll és figyel… Nyugodt; nem fél és nem képzelődik… a messze pusztai képeken és erős világításban edzett szeme mindent világosan lát, amit emberi szem egy pontról láthat… A többiekért vigyáz és el van szánva mindenre… Várja a jövendőt és érzi, tudja, hogy a közös ügynek az ő erejére is szüksége lesz. Lelke ennek az erőnek érzetével s a fajtájához való ragaszkodással van tele”. Adynál a magyarságot szimbolizáló volgai lovasból „eltévedt lovas” lett, majd Prohászka Lajosnál bujdosó „Alig, hogy a magyar megtelepül ezen a tájon, bujdosás lesz az osztályrésze. Testét örökké sebek borítják, tagjait folyton a széthullás veszedelme fenyegeti… minden magyar magános, elárvult strázsa, sokszor maga sem tudva, hova és kihez tartozik… Ez a magyarság sorsa immár négy évszázad óta. S ebben az örökös hányattatásban mindinkább hontalanná, valóban »szellemi bujdosóvá» válik saját hazájában”. A pesszimizmus és az eufória társadalmi berendezkedéstől és kormányoktól függetlenül egyaránt jelen van közgondolkodásunkban és politikai kultúránkban. S ebben a végletes mentalitásban talán a reális, vagy realitásra törekvő szemlélet segíthet bennünket az adekvát önértékelésben, amelyben benne van mindennapi nyüglődésünk, számos gondunk-bajunk, s benne vannak eredményeink, sőt sikereink is. Nos, én azokról a sikeres helyi társadalmakról, pontosabban a siker kellékeiről szeretnék beszélni, amelyek az önkormányzati rendszerben a talpon maradáshoz és a jó működéshez – esetenként prosperáláshoz – elengedhetetlenek voltak. Kollégáimmal 2000-ben egy kis könyvet szerkesztettünk, amelyben a sikeres helyi társadalmak néhány típusát mutattuk be. (Sikeres helyi társadalmak Magyarországon. Szerk.: Bódi Ferenc – Bőhm Antal. Vidékfejlesztők kiskönyvtára. Agroinform Kiadóház.) Ezzel tulajdonképpen példákat szerettünk volna fölmutatni arról, hogy vannak olyan – sokszor kedvezőtlen adottságú – települések, amelyek élni tudnak az önkormányzatiság adta lehetőségekkel, s az új rendszerben is eredményeket tudnak fölmutatni. Ebben a kötetben mi falvakkal, kistelepülésekkel foglalkoztunk, de városi helyi társadalmakról is készült hasonló jellegű tanulmánykötet (Várossiker alföldi nézőpontból. Szerk. Tímár Judit – Velkey Gábor. MTA RKK Alföldi Tudományos Intézet – MTA Társadalomkutató Központ, Békéscsaba – Budapest, 2003). Itt, most nem szeretném a fent említett könyveket ismételni, inkább arról szeretnék szólni, hogy mi a siker egy település számára, s mi kell – elengedhetetlenül – a sikeres helyi társadalomhoz. Egyáltalán mérhető-e a siker, s ha igen, mivel mérjük? A szép településkép, rendben tartott műemlékek, turistákat vonzó terek, tisztaság, rendezettség, ahol nincsenek hajléktalanok, koldusok, ahol a polgár otthon érzi magát, elégedett a településével, kötődik lakóhelyéhez, s benne utódai számára is perspektívát lát, ahol a polgárok részt vesznek a közösségi életben, hajlandóak másokkal együttműködni, s mindez egy jól integrált helyi társadalmat eredményez. Működik a település, a lakosságnak kialakult lokális identitása van, következésképpen sajátjuknak érzik településüket. Mi kell a sikerhez? Először is biztonság, amely gazdasági, társadalmi és szociális téren egyaránt biztosítja a település nyugodt, kiegyensúlyozott fejlődését. Ez stabil gazdasági környezetet jelent, amelyben a játékszabályok rögzültek, s nem változnak kormányzati ciklusról kormányzati ciklusra, vagy ennél is rövidebb idő alatt,
40 jelent bizonyos fajta társadalmi biztonságot, s nem kevésbé szociális garanciákat a leszakadó, marginalizált rétegek megsegítésére. A sikerhez természetesen szükséges a helyi társadalom megfelelő vezetése, amelyben a polgármester és az önkormányzati testület tagjai képesek az együttműködésre, amelyben a kreativitás, az intuíció és ötletesség, a rátermettség és az állhatatosság alapvető és elismert érték. S kellenek a mintaadó, „húzó emberek”, azok a helyi értelmiségiek, vállalkozók, akikre a helyi lakosság felnéz és példának tekint. S természetesen kellenek a jó példák a stigmatizáló – „úgy sem sikerül” – szindróma helyett. Ez utóbbiakban a média szerepe és felelőssége perdöntő. A sok botrány, tabloid és bulvár hírei helyett – vagy legalább mellett – a működő településeket is be kellene és lehetne mutatni, mert ilyenek is vannak, és jó példával szolgálhatnak mások számára. Nálunk is meg lehetne csinálni, amit egy-egy angol tévéfilmben láthatunk „A vidéki Anglia” címmel. Ez a közel egy-egy órás filmsorozat az angol kistájakat mutatja be, az ott élő embereket, munkájukat, szokásaikat, s természetesen azt a környezetet, amelyben élnek. Kistájrólkistájra követi a helyi társadalom életét, tradícióit, értékeit, s ebben a globalizálódó show-világban példát mutat föl arról, hogy milyen értékeket rejt a lokális társadalom s mit tesz értékeinek védelméért. Valami ilyesmit nálunk is lehetne készíteni. A helyi társadalmak jó működéséhez természetesen nélkülözhetetlen a megfelelő közigazgatási rendszer, amely stabil és megbízható. Az elvetélt közigazgatási reformok helyett jó lenne végre döntéseket hozni a régiók, megyék, kistérségek és települések kérdésében. Másfél évtizede egy helyben topogunk, s valódi reformok helyett többnyire csak a választások közelében merülnek föl politikusainkban ezek a kérdések. A vidék ilyenkor mindig nagyon fontos lesz, hogy azután, a választások után maradjon minden a régi helyzetében. Pedig ma már közhely, hogy a reform decentralizációt, szubszidiaritást és partnerséget jelent, nélkülük csak propagandáról lehet szó. A jól működő helyi társadalom nem kevésbé fontos kelléke a helyi polgárság, amely több mint „lakópolgárok” tömege, akik citoyenek s nem alattvalók. Az alattvaló végrehajtó a társadalomban és vezérre vár , aki megmondja, mit csináljon. A citoyen gondolkodik, s hajlandó a többiekkel való együttműködésre. A magyar társadalom – mint ismeretes – az elmúlt másfél évtizedben erőteljesen polarizálódott. A decilisek (a felső és az alsó tíz százalék) különbsége, egyenlőtlensége napjainkra nyolcszorosára, kilencszeresére nőtt, s minden bizonnyal tovább fog nőni; annak idején, a rendszerváltás előtt négy és félötszörös különbséget regisztráltak a statisztikák. Ha pedig a deciliseknél finomabb mutatókat használunk, még nagyobb egyenlőtlenségeket találunk. Alul a mélyszegénység, vagy ahogy mostanában használatos: a „roncs-társadalom”, amely napi megélhetési gondokkal küszködik, sokszor a napi élelemhez sem jut hozzá, reménye sincs a nyomorúságos helyzetéből való kitörésre, mi több, gyermekeiben újra termeli saját reménytelen társadalmi helyzetét. Családok ezrei, százezrei tartoznak ebbe a tartományba: a munkanélküliek, a hajléktalanok, a segélyekből élők és a társadalom marginalizált rétegei. A társadalom csúcsán viszont a milliárdosok találhatók, luxus életmódjukkal, lakóparkjaikkal, medencés hajlékaikkal. A pénzvilág és a hatalom emberei ők, nem egy példányuk jachtokat, kikötőket tart fönn, valamelyik tengerparton – itt Horvátországtól Floridáig sok minden számba jöhet –, családjukat személyzet szolgálja ki, gyermekeik elitiskolákba, elit egyetemekre járnak, mert számukra ez a természetes és mert „megérdemlik”, ahogy a hirdetés sugallja. A polarizálódó társadalomhoz hasonló a települések polarizálódása. A prosperáló, gazdagodó települések mellett léteznek a vegetáló, pusztuló települések. A Gyűrűfű-szindróma ma már több tucat kistelepülést fenyeget, s mint tudjuk, a magyar településhálózatban több mint ezer település – ez az összes település egyharmada – kevesebb mint 500 lakosú, s az aprófalvak, vegetáló települések száma évről-évre nő. A lepusztulásnak nyilvánvalóan van egy lélektani határa, s ez az a pont, ahol már nem lehet a folyamatot visszafordítani. Hány település érte el ezt a határt? Hány település van e végképpen helyrehozhatatlan állapotában? Ugyanakkor minden településnek van értéke, hiszen az emberek valamiért megtelepedtek ott és belakták a települést. Mi történt az elmúlt évtizedekben, mi változtatta meg az emberek magatartását, miért nem tudnak élni a helyi tradíciókkal, értékekkel ebben a világban, amely fölértékeli a vidéket és a helyi társadalmakat? Avagy abban az esetben is megvárjuk az aprófalvak teljes lepusztulását, s majd néhány évtized múltán kezdjük újra élesztésüket, ahogy azt környezetünk számos területén tettük. Mostanában a mélyszegénység mellett megjelent a „roncs-társadalom” fogalma, amely azokra a nagyon szegény, munkanélküli, többnyire lepusztult helyi társadalmakban élő rétegekre vonatkozik, akik sem önmagukat, sem gyermekeiket nem képesek ebből a reménytelen helyzetből kimozdítani. A roncs-társadalom rémképe mellett viszont számos jó, pozitív példát is találunk a helyi társadalmak körében. Ezek nem régió-specifikusak és függetlenek a települések nagyságától is; falvakat, kis- és nagyvárosokat egyaránt találhatunk közöttük. (Erről szóltunk a sikeres helyi társadalmakról készült
41 tanulmány-kötetben.) Az pedig már a döntéshozók, tehát a hatalom és a politika felelőssége, hogy mit kezd ezekkel a pozitív példákkal. Felmutathatja, követendőnek állíthatja a többiek elé, bátoríthatja, sőt preferálhatja törekvéseiket, de rossz döntéseivel akadályozhatja, esetenként el is lehetetlenítheti a helyi progresszív folyamatokat. Gondoljunk az adóerő-potenciál számításra, amelynek alapján a jól működő települések nyereségét – bizonyos határon felül – elvonja az állam. Ez a redisztribúció továbbélését eredményezi, s erősen vitatható, mert meggondolásra, mérlegelésre kényszeríti a helybéli vezetőket, érdemes-e nekik újabb beruházásokat kezdeményezni, támogatni, ha az állam úgyis elvonja a megtermelt érték egy (esetenként jelentős) részét. Az önkormányzatok másfél évtized alatt – minden nehézség ellenére – talpon maradtak, s többnyire jól használták fel lehetőségeiket. Ez önmagában is nagyon fontos, azonban látni kell, hogy kísért a múlt, a tanácsrendszer alávetettsége. A mindenkori kormányzat ma is sok mindent megtesz annak érdekében, hogy az önkormányzatokat alágyűrje hatalmának, mondván: túlságosan sok az önkormányzat, túlságosan nagy az önállóságuk, sokba kerülnek a költségvetésnek stb. A pártok hasonlóképpen arra törekednek, hogy a helyi politikát, amely jellegében különbözik a nagypolitikától, saját befolyásuk alatt tartsák, s ebben nincsenek tekintettel a helyi társadalom érdekeire, szándékaira. Általában figyelembe sem veszik, hogy mit akarnak, szeretnének a helybéliek. Az izmosodó civil szervezeteket hasonló törekvések jellemzik, s a gazdasági (vállalkozói) érdekcsoportokat szintén. Az önkormányzat – tehát a helyi hatalom – ezáltal ismét beszűkülhet, s a tanácsrendszerhez hasonlóvá válhat. Ez pedig a helyi társadalmat gyengíti, erodálja. Pedig helyénvaló, hogy jól működő nagytársadalom csak ott jöhet létre, ahol a kis helyi társadalmak is jól működnek. Az államnak – és a mindenkori kormányzatnak – ezt tudnia illene, hiszen Eötvös óta ismeretes, hogy erős állam csak ott jön létre, ahol önálló, önmagáról gondoskodó, prosperáló helyi közösségek, helyi társadalmak működnek. S ezt nekünk is illene szem előtt tartanunk.
42
Bánlaky Pál
A helyi társadalom mint kultúraközvetítő közeg Helyénvaló lesz mindjárt leszögezni két, a címben jelzett fogalmakat érintő dolgot. Egy: a helyi társadalom fogalomnak meglehetősen szűk értelmezését használom; pontosabban itt (ebben a tanulmányban) helyi társadalomnak csak néhány, rögvest felsorolandó eléggé szigorú kritériumnak megfelelő népességegyüttest nevezek. Kettő: a kultúrának viszont a lehető legtágabb, az emberi élet minden elemének minéműségi viszony–mozzanatát felölelő értelmezését használom. Utóbbiról többet tán nem is szükséges mondani, hiszen tudjuk jól, a kultúra ott kezdődik, hogy miként kapjuk ölbe és miként etetjük a csecsemőt, és ott ér véget, hogy miként helyezzük örök nyugalomra a végleg távozókat és hogyan őrizzük emléküket, és kultúra még mindannak a hogyanja, ami a kettő között van. A helyi társadalomról azonban az ígért kritériumokat el kell mondani. A helyi társadalom fogalmáról (vázlatosan) Helyi társadalma (maga a megnevezés utal erre) egy településnek (esetleg egy településrésznek) van. A fogalom tehát első soron térbeniséget jelent: a térben – természetesen: a társadalom sajátos terében – jól lokalizálható egység. Mégpedig a társadalom sajátos terében helyezkedik el, így egyben társadalmi egység. („A település a társadalom térbeni megszerveződése” – mondja a településszociológia és a társadalomföldrajz, és megfogalmazzák ezt a másik oldalról is: „A társadalom önmagát a térben a települések formájában szervezi meg.”) Ennek megfelelően fogalmazhatóak meg azok a kritériumok (ismérvek), amelyek együttes megléte esetén helyi társadalomról beszélhetünk. És itt – minthogy a bevezetőben „szigorú kritériumokat” ígértem – néhány szót előzetesen is szólni kell a helyi társadalom lehetséges minőségeiről. Mit értünk egy helyi társadalom esetében a minőségen? Tulajdonképpen – meglehetősen leegyszerűsítve itt a dolgot – azt, hogy mennyire mutatja a helyi társadalmat alkotó embercsoport valamiféle közösség, közösségiség jeleit, mennyire mutat integrált (vagy éppen dezintegrált, atomizált) képet. Ez a minőség–dolog azért fontos a számunkra, mert kultúraközvetítő közegként csak egy meglehetősen jól integrált helyi társadalom működhet, mivel csak abban van esélye a kulturális (és természetesen bármilyen más) hatásoknak a mindennapi élet természetes folyamatában való közvetítődésére. Ezért van szükség arra, hogy a helyi társadalom meghatározásában is már egy szokásosnál szigorúbb kritériumrendszert fogalmazzunk meg; olyant, amelynek teljesülése esetén jó esély van a közösség-jellemzőket is mutató, viszonylag jól integrált helyi társadalom kialakulására. A kritériumok (ismérvek) tehát: − A mondottak alapján magától értetődő, hogy a helyi társadalom alapja egy térben (földrajzilag) jól körülhatárolható egység. Ez általában egy (kisebb) település; elképzelhető helyi társadalom kialakulása egy nagyobb település valamely térben jó körülhatárolt településrészén is. − Viszonylag állandó, egy valamilyen lélekszámot meg nem haladó számosságú népesség. Az állandóság is, a nem túl nagy számosság is azért fontos, mert csak ezek teszik lehetővé a személyes (face to face) kapcsolatok hálózata kialakulását. A határértékek: viszonylagos állandóság akkor áll fenn, ha a lakónépesség meghatározó hányada legalább másfél generációnyi időtartamban a településen él. A lélekszám esetében: alsó határ gyakorlatilag nincs (teljes helyi társadalom alakulhat ki akár egy 50–60 fős településen), felső határ (nagyon sok tényezőtől függően) 30–40 ezer fő (a kisváros–nagyságrend). − A személyes kapcsolatok hálózata egyben egy helyi (társadalmi) viszonyrendszer kialakulását is jelenti; ennek megléte tehát a kritérium. A legfontosabb részelemek (akár külön kritériumokként is említhetőek volnának): az információs hálózat (amely dominánsan informális jellegű), a (helyi) gazdasági viszonyok, és nem utolsó sorban a helyi hatalmi struktúra. − Fontos kritériuma (ismérve) a helyi társadalomnak, hogy legyen egy valamilyen közös történet, amelynek alapján létrejöhetnek a hagyományok, a helyi szokások; alkalmasint és az előzőekre építve, azokból táplálkozva egy helyi érvényű érték- és normarend. − És végül mindezek alapján kialakul(hat) a helyi társadalom embereinek, mint csoportnak a Mi–tudata; az összetartozás, az odatartozás érzései. (Lokálpatriotizmus és vidéke.) Tegyük még hozzá, hogy a helyi társadalom mindig egy sajátos közvetítő a nagy társadalom (makrostruktúra világa) és a mikrovilágok (egyén és kis csoportjai) között. Az ember nem tud közvetlenül
43 „viszonyulni” a társadalmi egészhez. A mindennapiságban az elsődleges kötődései kis közösségeihez (családja, baráti köre), majd települése helyi társadalmához kötik, és csak ezek közvetítésével a nagyobb egészhez. (Éppen azért, mert ezekben a kisebb közösségekben vannak jelen a személyes kapcsolatok.) A közvetítés tehát a helyi társadalomnak nagyon fontos működésbeni funkciója. Bennünket persze, az alapkérdésünkre adandó válaszok szükségleteinek megfelelően, elsősorban a viszonyrendszer érdekel, pontosabban a (település helyi társadalmának a) sajátszerkezete, a sajátos helyi társadalmi struktúra. Ami – ez a szakirodalom közhelye – nem a „nagy” társadalomszerkezet kicsinyített mása, hanem saját-elveken szerveződő entitás. Kérdés, hogy milyen dimenziók (tényezők) mentén szerveződik? Eddigi vizsgálódásaim alapján én egy háromdimenziós modellt fogalmaztam meg a következőképpen: P
V
B Ahol a dimenziók: − P: presztízs, tekintély, elismertség. Egy helyi társadalomban ennek sok összetevője lehet: a személyes tudás, a család hagyományozott presztízse, valamilyen különleges teljesítmény stb. − V: vagyon, anyagi javak megléte. Elsősorban a felhalmozott vagyon számít (ház, föld, műhely stb.) de nyilván számításba vevődik az aktuális jövedelmi szint is. Két lényeges megkötés: a vagyon mint szerkezetalakító tényező teljességgel relatív abban az értelemben, hogy a vagyonok a helyi társadalmon belül hasonlítódnak össze. (A „leggazdagabb” helybéli akkor is a „leggazdagabb”, ha esetleg vagyona országos összevetésben egészen kicsi is.) A másik megkötés: a vagyon csak olyan mértékben tényező itt, amilyen mértékben látható, ismerhető. Eléggé magától értetődő, hogy az a vagyonrész, amiről a helyi társadalom közvéleménye nem tud, az nem számít bele a szerkezetben való „elhelyezésbe”. − B: befolyás, az, hogy valakinek mekkora szava van a helyi ügyek eldöntésében. És itt természetesen ezt tudnunk kell, az informális befolyás lényegesen erősebb szerkezetalakító tényező, mint a formális döntéshozó pozíció. Mindegyik tényező gyakorlatilag bármilyen értéket felvehet, érdemes azonban néhány szélső értéket külön jelezni: legyen az origo a „0” érték, minden tényezőnek lehet egy (helyi) maximum értéke (jele: max), és adhatunk egy középértéket (med). Így mondható, hogy pl. egy ember helyi társadalmi helyét jellemző érték–együttes Pmax–Vmax–Bmax, vagy Pmax–Vmed–B0 stb. A hasonló érték–együttesű emberek alkotnak egy–egy (helyi) társadalmi csoportot, amelyekből azután létrejön a helyi társadalomnak az a bizonyos sajátszerkezete, amely szerkezet azután alapvetően meghatározza, hogy egy helyi társadalom milyen kultúrát és hogyan közvetít. És voltaképpen már meg is fogalmaztuk azt a két fő kérdést, amelyek megválaszolásával megoldható vállalt feladatunk. Vagyis: 1. Milyen kultúra-elemeket közvetít a helyi társadalom? 2. Milyen módon, milyen mechanizmusok közvetítésével történik a közvetítés? Nézzük hát ezeket egyenként! A közvetített kultúra-elemek Tekintsük magától értetődőnek, hogy egy ilyen aránylag rövid terjedelmű tanulmányban nem törekedhetek a teljességre, minden lehetséges közvetített kultúra-elem jelzésére. „Szemezgetek”, néhány, számomra különösen fontosnak tetsző fő típust emelek ki a következők szerint. A tárgykultúra azon elemei, amelyek sajátosan a helyi társadalom közege által közvetítettek. Konkretizálni az altípusokat érdemes: Az épített (ember által létrehozott) környezet. Itt van mindjárt a lakóház. Hozzáértő ember csak belép egy faluba, körülnéz, s már mondja is: ez sváb (kultúrájú) település, a másikról, hogy alföldi kun, a harmadikról meg, hogy vend (őrségi); a házak, a kerítések árulkodnak. Kisvárosban: ez az utca a „polgárnegyed”, emez a halászok utcája, amaz meg a parasztoké. Ki milyen házat épít magának? Hát amilyent a szomszéd, vagy még inkább (ha módja van rá), amilyent a falu (kisváros; a helyi társadalom)
44 valamely tekintélyes embere épített. S ha nem akarja, hogy megszólják, a helyben szokásostól túlzottan különbözőt nem építhet. És persze ebbe az altípusba tartoznak az olyan kultúraelemek is, mint hogy pl. milyen virágot ültet az ember a kertbe, milyen terményeket termel stb. Jórészt ezek is a helyi társadalom belső „divatjai” szerint meghatározottak. (Egy korábbi – három évtizeddel ezelőtti – kutatásban a társadalmi innováció terjedésének egyik igen sajátos indikátoraként használták azt, hogy hogyan terjed a futómuskátli. Megfigyelhető volt, hogy az első évben a közvetlenül nyugati határmenti települések házainak ablakaiban tűnt fel, a következő évben már 20–30 km-t terjedt az ország belseje felé, pár év alatt észak-Dunántúl szinte valamennyi településén megjelent, a Dunán azonban már „nem kelt át.” Nógrád helyi társadalmainak kultúrája már nem volt vevő erre az újításra.) A mobiliák világa: bútorok, használati tárgyak, dísztárgyak. Itt nem csak a közismert néprajzi jellegzetességekre gondolok. Hanem például ilyenre is: egy „rendes” kisvárosban kivagyiságnak, urizálásnak ítélik, ha egy paraszt (legyen bár gazdag nagyparaszt) olyan bőrgarnitúrát vesz (egyébként ötszobás) háza nappalijába, amilyen az orvosnak van. És viszont, habókosnak, komolytalan embernek tekintenék azt az orvost, aki ruhái egy részét tulipános ládában tartaná. A helyi társadalom megszabja, hogy ki (milyen társadalmi pozíciójú ember) hogyan kell, hogy berendezze a lakását. Érvényes ez természetesen a használati tárgyakra is. Hogy nézne az ki, ha egy paraszt (az iménti gazdagparaszt…) porcelánkészlettel terítene? És hogy nézne ki (régebbi idők helyi társadalmaira gondolok most), ha az orvos cserépbögréből kínálná vendégeinek a bort? A helyi társadalom ugyanis kényesen vigyáz arra, hogy a (helyi) társadalmi különbségek a mindennapi élet kultúrájában (itt konkréten a tárgykultúrában) is megjelenjenek. (Itt is két érdekesség egy épp két évtizeddel ezelőtti kutatásból. Az egyik. A faluban az volt a szokás, hogy napokkal a lakodalom előtt a rokonok, ismerősök közül asszonyok mentek a lakodalmas házhoz az előkészületekben segíteni. Kialakult ezzel kapcsolatban az is, hogy a segítőknek a háziak kötőt, kötényt, esetleg háziruha–, munkaruha–félét adtak ajándékba. És megszabatott, szokásszerűen, hogy milyen „rangú” családnak, adott nagyságú lakodalom esetén milyen segítő ruhát illik adni. A másik, ugyanebből a faluból. Néhány jobb módú család, amikor új házat építettek, képet is akasztottak a falra. Mégpedig „igazi” festményt. Pár év alatt minden „valamirevaló” család házában megjelent az „igazi” festmény: gyakorlatilag mindenki egy szomszéd faluban élő emberrel, aki jobb művészek képeiről készített meglehetősen gyatra másolatokat készíttette el. Kulturális normává vált ebben a faluban, hogy ott legyen a falon „X” művész úr képe…) Öltözködés és vidéke. A legjellegzetesebb és leglátványosabb kultúraelem természetesen itt is az etnográfusok által oly nagy előszeretettel leírt és elemzett népviselet. Aminek a nagyobb tájegységekre érvényes jellemzőin túl leírják az egy–egy településre (egy-egy helyi társadalomra) érvényes sajátosságait is. Én azonban itt sem csak erre gondolok. Fontos (részben még a népviselethez kötődő) elem az, hogy a helyi társadalom normarendje több–kevesebb szigorúsággal megszabja az egyes társadalmi helyekhez (csoportokhoz) tartozó öltözködési normákat. Régibb időkre nézvést például a „nadrágos ember” szindróma. Vannak ilyen normák ma is. Találkoztam olyan kisvárossal, ahol a helyi közvélemény ítélete szerint tilos (elítélendő) volt középiskolai tanárnak nyilvános helyen farmernadrágban mutatkoznia. Más – ugyancsak némiképp konzervatív beállítottságú – faluban férjes asszony az utcán csak szoknyában járhatott. Fontos itt, hogy egy viszonylag jól működő helyi társadalomban a divatok is a belső normák közvetítésével, annak fénytörésében érvényesülnek. Az asszonyok persze kíváncsian, olykor sóvárgó szemmel nézik a divatlapokat, a női magazinok divatrovatait, ámde „vigyázó szemeiket” nem ezekre, hanem a helyi társadalom tekintélyes embereire (ha férfi az illető, feleségére, ha nő a tekintélyes ember, őrá magára) vetik. A követendő (mert a helyi társadalom normái szerint elfogadható) mintát tőlük veszik. Végigtekintve az eddig leírtakat, elmondható, hogy a tárgyi kultúra legfontosabb elemei, olyan esetben, amikor van többé-kevésbé kifejlett és többé-kevésbé jól működő helyi társadalom, akkor annak a közvetítésével jutnak el az egyénekhez; az emberek (családok) a helyi társadalom erre irányuló normái szerint alakítják tárgyi környezetüket. Így van-e ez más kultúra-elemek esetén is? Miért ne lenne így? Nézzük tovább! A magatartáskultúra óriási témaköréből ezúttal csak két altípust emelek ki, a következőket: A kapcsolati formák (az emberek közötti kapcsolatok, viszonyok mindennapi megvalósulásának, megjelenési formáinak) rendje. Ide például olyan dolgok tartoznak, mint a köszönés, a megszólítás. Erős helyi normák szabják (szabhatják) meg (már persze azon az általános társadalmi normán belül, hogy ugyanis egymást ismerő embereknek találkozáskor valamiképpen jelezniük kell egymás számára az ismertséget és a találkozást), hogy kinek kell köszönni (számos faluban még élő szokás szerint a gyerekeknek minden felnőttnek – ha ismerős, ha nem, ha falubeli, ha nem – köszönni kell) és hogy hogyan. (Találkoztam olyan helyi társadalmi közeggel, amelyben, ha egy férfi egy asszonynak „jó
45 napot”-tal köszönt, az súlyos sértésnek számított, míg egy más közegben a „kezét csókolom” köszöntés volt a sértés.) A megszólításban pedig – többek között – a tegező vagy magázó forma használata, ennek esetleges egyoldalú vagy kölcsönös volta, esetleges időbeni meghatározottsága és alakulása lehet erős helyi normákkal szabályozott. (És lehet így alkalmasint ismérv, ismertetőjegy is abban a tekintetben, hogy ki tartozik az adott helyi társadalomhoz, ki az, aki ismeri és megtartja a helyi normákat.) A kapcsolati formához tartozik – igen fontos kultúraelem! – a társas kapcsolatok formarendje. Szokásszerűen rögzül(het) (és akkor innentől kezdve normaként funkcionál), hogy pl. a névnapot mely társadalmi csoport tagjai hogyan ünneplik, kit hívnak meg a „buli”-ra (ha van ilyen). Ugyancsak belső normák szabják meg kocsmalátogatás rendjét: kinek, mikor, kivel „illik”, „szabad” efféle sajátos kulturális műintézményben (és melyikben!) megjelenni. Ezeknek a „szabályoknak” az áthágása esetenként igen komoly konfliktusokhoz is vezethet. A munkakultúra dolgai. Ez is egy önmagában is sokrétű ügy, s megint csak két általánosabb érvényű részmozzanat kiemelésére vállalkozhatom. Az egyik a munkavégzések formáinak kérdésköre. Mit (milyen munkát; már persze norma csak olyan munkára nézve alakul ki, ami elég nagy gyakorisággal előfordul az adott településen) hogyan kell csinálni? A kereskedőnek „illik-e” sokféle árut megmutatni, vagy várja meg udvariasan, amíg a vevő választ, az orvostól azt várják-e, hogy különösebb „mellébeszéd” nélkül tegye a dolgát, vagy azt, hogy betegségén túli dolgairól is beszélgessen betegével, a kocsis milyen módon bíztathatja gyorsabb ügetésre lovát. Mindezekről (és még mennyi más munkavégzésformáról!) kialakít(hat)ja a helyi társadalom a maga normáját, ahogyan az adott munka végzését elvárja–elfogadja a helyi társadalom tagjaitól. A másik mozzanat a munkavégzéssel kapcsolatos normák: különböző munkafajtákban mennyit, milyen intenzitással kell dolgozni, illetve hogy miféle munkák elvégzését várja el a helyi társadalom közvéleménye. (Az idekívánkozó eset, ez is egy korábbi vizsgálatból. Fiatal, 30 év körüli falusi pedagógussal beszélgetek, akinek apja is abban a faluban volt iskolaigazgató. Kicsit panaszkodik a sok munkáról, időhiányról, mondja, hogy szombat–vasárnap se, néha hétköznap délután–este se pihenhet, „menni kell a szőlőbe”. Értetlenkedem: annyira fontos az a nem túl sok jövedelem, ami a kevéske, néhányszáz öles szőlőből kijön? Dehogy, mondja, de „ebben a faluban nem ember, aki nem végez fizikai munkát. Úgy mondják, rendes dolog, hogy én tanítok, de azért dógozni is köll valamennyit.”) Más példa. Van olyan falu (kisváros), amelyben szokásosan a ház előtti útszakasz rendben tartása a lakók dolga, és van, ahol ezt már közösségi erővel (önkormányzat, esetleg kaláka szervezés stb.) oldják meg. A munkavégzés maga természetesen minden emberi közösség normarendjében jelen van, amiről itt beszélek, az éppen az, hogy ez az általánosság a helyi társadalmak konkrét közegében más–más tartalmakat öltve konkretizálódik. Nyilván nagyon sok tényező befolyásolja, hogy éppen hogyan (hagyományok, szükségletek, mentalitás-elemek, stb.), de szempontunkból itt csak az a lényeg, hogy a helyi társadalom közegében ez az általános norma is sajátos színeket vesz fel, sajátos ízekkel telítődik; az egyén számára a helyi társadalom eben a vonatkozásban (is) egyedi és különös társadalmi közegként jelenik meg. A következő, véleményem szerint fontos elem a politikai kultúra. Egy működő helyi társadalom, amelynek – utalok a fogalom–meghatározás kapcsán mondottakra – megvannak a kialakult belső viszonyrendszerei, egészen öntörvényű, a „nagy” társadalom ezirányú dolgaitól alaposan eltérő politikai (közéleti) formarendet alakít(hat) ki. Mindenekelőtt: jó valószínűsége van annak, hogy ez a formarend nem az országos pártelvek mentén szerveződik. Lehet – főleg kisvárosokban tapasztalhatni –, hogy működnek az országos pártok helyi szervezetei, de ezek gyakorta valójában teljesen más elveken szerveződő helyi érdekcsoportok fedőszervei. (Egy kisvárosban az egyik önkormányzati választás folyamatát vizsgáltuk. Egy jól menő helyi vállalkozó – akivel más ügyekből kifolyóan évek óta jó ismeretségben voltam – szigorúan nem nyilvánosságnak szánt beszélgetésben elmondotta, hogy ők (egy vállalkozói csoport) közvetlenül nem akarnak beszállni a (helyi) politikába. „Kinéztük magunknak – mondotta – a … pártot, ott volt néhány olyan fazon, akikkel lehetett tárgyalni. Mi vállaltuk, hogy megcsináljuk a pártot (azaz, teszem hozzá, az önkormányzatban erős befolyású pozícióba juttatják), ők meg vállalták, hogy szavazások előtt konzultálunk.”) De gyakori az is, hogy ténylegesen erős befolyással rendelkező csoportok, rétegek mindenféle formális megszerveződés nélkül vesznek részt a (helyi) hatalom gyakorlásában. (Hogy milyen eszközökkel tudják érdekeiket érvényesíteni, az már más kérdés, a helyi hatalom természetrajzának kérdése. Valamiképpen persze ez is összefügg a helyi társadalom saját-kultúrájával, taglalása mégis szétfeszítené e tanulmány fogalmi kereteit.) Természetesen az is a helyi társadalom sajátos politikai kultúrájának része, hogy az „egyszerű” lakópolgárok tudják-e, s hogyan szavukat hallatni településük ügyeiben. Milyenek a helyi közvélemény kialakulásának lehetőségei és formái, a formális és informális döntéshozók szükségesnek tartják-e figyelembe venni a közvéleményben megformálódó megoldásmódokat. Tegyük még hozzá, hogy a
46 politikai kultúra dolgában a helyi társadalom egészen különös „közvetítő közeg”-ként is tud viselkedni. Előfordul, hogy a lélektanból ismert „ellen–azonosulás” esete áll elő. (Eredetileg az ellen–azonosulás például azt jelenti, hogy az alkoholista apa fia, látván az apja szenvedélyéből eredő problémákat, maga elkötelezett antialkoholista lesz.) A politikai kultúrában: a „nagypolitika” működésmechanizmusát látván, „eredményességét” érzékelvén a helyi társadalom (helyi) politikai elitje nekilát a tényleges érdekegyeztetés és együttműködés helyi érvényű formáit kimunkálni. Ez is egyfajta kultúraközvetítés… Fontosak még a szellemi kultúra elemei. Ebből az óriási halmazból is most csak két részelemet, két altípust emelek ki. A viszony a közkultúrához áll talán a legközelebb a szokásosan használt szűk kultúra–fogalomhoz; ha „közkultúra” alatt az adott társadalomban (országban) többé–kevésbé általánosan elfogadott kultúrjavakat, kulturális tartalmakat értjük. A helyi társadalom sajátos helyi közkultúrája, amit a helyi közvélemény többé–kevésbé sajátjának (is) elfogad, úgy látszik, általában nem más, mint a nagy társadalomé, hanem csak válogat abban. Van, amit elfogad, átvesz, beépít a „helyi kultúrába”, és van, amit nem. (Így jöhetett létre például az az egyébként nehezen magyarázható helyzet, amikor egy tájszínházi előadás látszólag ugyanolyan összetételű közönség előtt az egyik faluban nagy sikert aratott, a másikban megbukott. Konkrétabban: egy olyan darab, amely rejtetten a cigánysággal kapcsolatos előítéletekről szólt, egy olyan településen, amelynek kultúrájában már jelent volt a tolerancia, a másság elfogadása, nagy sikert aratott, míg egy másik településen, ahol a cigánysággal kapcsolatos viszony nem volt jelen semmilyen formában a közgondolkodásban, a darab érdektelenségbe fulladt.) Mindenesetre – és számunkra ez a lényeg – ez a válogatás, szelekció nem teljesen esetleges: eredményeképp sajátos rendszerré szerveződött helyi közkultúra jön létre. (Amely természetesen kialakulása után már maga fog szelekciós elvet jelenteni.) Ez a sajátos rendszer azután természetesen megszabja azt is, hogy a rendre megjelenő különböző kulturális ízlésirányok, divatok (az ezeket megjelenítő kulturális termékek) miképpen jelenhetnek meg a helyi kultúrában. Korántsem minden divatjelenség tud „begyűrűzni” a helyi társadalmakba. A szerkezet ugyanis – ama bizonyos „rendszerré szerveződött közkultúra” – lényegesen rigidebb, mint az „össztársadalmi”. (Épp azért, mert „válogatott”, mert szelektált elemekből építkezik, kisebb a lehetséges variabilitása. Például: a múlt század hatvanas éveinek vége felé az „össztársadalmi” közkultúra már befogadta a beatzenét, míg volt olyan kisváros, amelyben (vigyázat! nem a helyi „hivatalosság” tiltása, hanem kifejezetten a helyi közvélemény nyomása miatt) nem engedték fellépni az egyik akkori vezető zenekart.) Amit viszont a divatjelenségekből, új ízlésirányokból beenged, befogad ez a helyi közkultúra, azt jószerint kötelező érvényű normaként illeszti saját rendszerébe. Legalábbis olyan „kötelezéssel”, hogy „nem muszáj szeretned ezt vagy azt, de rossz szót sem mondhatsz rá, mert mi szeretjük”. A szellemi kultúra másik itt kiemelendő részeleme a hagyományok, értékek, normák világa. S bár talán ez a legfontosabb olyan kultúraelem, amelyet a helyi társadalom mint olyan közvetít, mégis, legalábbis ebben a fogalmi keretben erről lehet a legkevesebbet mondani. A hagyományok, saját értékek és saját normák rendje ugyanis az a szféra, amelyben a helyi társadalom minéműsége legmagasabb szintű kifejeződést nyer, amely valamiképpen összefoglalja és megfogalmazza az adott helyi társadalom sajátminőségét. Ez a szféra annyiban és csak annyiban a szellemi kultúra eleme, amennyiben fogalmi szintre emeli a társadalom életfolyamatában kitermelt „társadalmi tényeket” (Ld. Durkheim). Ez az a pont tehát, ahol a szellemi szféra, a kultúra – azáltal, hogy fogalmi szintre tér át – a szélsőségig eltávolodik a mindennapi életnyilvánulásoktól, ugyanakkor ezen a ponton fordul a leghatározottabban vissza azokhoz, mert innentől kezdve azoknak – a mindennapi cselekvéseknek, tevékenységeknek – vezérlő elvéül és mércéjéül szolgál. A helyi társadalom szellemi kultúrája (közkultúrájának szellemi része) tartalmazza azokat a hagyományokat, rájuk épülő sajátos, a helyre jellemző normákat, értékeket, magatartási (és néhol bizony gondolkodási…) szabályokat, amelyek együttese keretek között tartja a helyi társadalom tagjainak a mindennapi aktivitásait, és így lehetővé teszi a helyi társadalom okszerű működését. Ezek tehát a közvetített kultúraelemek. (Mármint az a néhány, amelyekről ebben a tanulmányban szólni tudtunk.) A kérdés most már (ez korábban jelzett második kérdésünk), hogy milyen módon, milyen mechanizmusokkal történik a közvetítés? A közvetítés mechanizmusai Bevezetőben meg kell ismételni, amit az előző rész elején írtam: Magától értetődő, hogy nem törekedhetek a teljességre, minden lehetséges mechanizmus jelzésére. „Szemezgetek”; néhány, számomra különösen fontosnak tetsző fő típust emelek ki, a következők szerint. A legfontosabb, bizonyos érelemben minden más mechanizmusban is így vagy úgy jelenlévő közvetítő mód a sajáttá modifikálás. Mit jelent ez? Nézzünk egy példát. Adva van az össztársadalmi szinten
47 mint érték a hazafiság, a nemzethez tartozás tudata. Ennek megvannak a maga összetevő elemei, olyanok, mint a nemzeti történelem pozitív mozzanatai, mint különböző „nemzeti teljesítmények” és így tovább. A hazafiság mint érték alapvető funkciója a nemzet relatív egységének az egyéni érzület szintjén való megjelenítése, ezzel egyfajta (meglehetősen általános) közösséghez való tartozás megélésének lehetősége. A helyi társadalom, mivel a relatív egység, a közösségiség megjelenítése számára is kulcsfontosságú, átveszi ezt az értéket. Csakhogy nem teheti meg a változatlan formában történő átvételt, mivel a hazafiság fő tartalmaiban nyilván a nemzet egészére vonatkozik. Ezért részlegesen átalakítja, modifikálja az eredeti értéket. A hazafiságból ezzel a modifikációval lokálpatriotizmus lesz, a közösséghez tartozás konkretizálódik (egy helyi társadalom mint közösség, az egyén számára átlátható, befogható, ismerhető, míg egy ország, nemzet a tagjai számára közösség–mivoltában eléggé elvont általánosság), az egyén és közösségének viszonya a hazafiság–nemzet elvontságából lakópolgár–települési közösség mindennapokban is megélhető konkrétságába fordul át. Az eredeti érték, a hazafiság, a helyi társadalmon kívül lévő szférában érvényes, a lokálpatriotizmus a saját közeg értéke. Vagyis a külső (kulturális) közeg tartalmait a helyi társadalom az átvétel során úgy módosítja, hogy a módosult érték a helyi társadalom saját értéke legyen. Beilleszti azt saját kultúrájának már kialakult rendszerébe. A sajáttá modifikálás így egyidejűleg jelenti a környező világból, a nagy társadalomból való átvételt (ebben az értelemben a közvetítés mechanizmusa), és a saját rendszer dúsítását, ebben az értelemben viszont az alkotás (a helyi társadalom saját kultúrája alkotásának) eszköze. A sajáttá modifikálás nem pusztán egyik, olykor–olykor előforduló mechanizmusa a közvetítésnek. Úgy látszik, csaknem minden esetben, amikor a helyi társadalom átemel a nagy társadalom kultúrájából elemeket, azokat valamilyen mértékben módosított formában teszi. Igen ritka az az eset, amikor mód van a változás nélküli átvételre.(Gondoljunk csak a szelekcióra, a válogatás révén kialakuló szükségképpen rigidebb saját rendszerre.) A meglévő kultúrarendszerhez, alkalmasint a helyi társadalom sajátos szükségleteihez való igazodás követelménye mintegy kikényszeríti a változtatást. A sajáttá modifikálás így egyrészt önálló közvetítő mechanizmus, másrészt csaknem minden közvetítésnek belső tulajdonsága. Másik fontos közvetítési mód a mintaadás–mintakövetés. Erre jó példa az, amit a divattal kapcsolatban mondottunk: „…egy viszonylag jól működő helyi társadalomban a divatok is a belső normák közvetítésével, annak fénytörésében érvényesülnek. Az asszonyok persze kíváncsian, olykor sóvárgó szemmel nézik a divatlapokat, a női magazinok divatrovatait, ámde ’vigyázó szemeiket’ nem ezekre, hanem a helyi társadalom tekintélyes embereire (ha férfi az illető, feleségére, ha nő a tekintélyes ember, őrá magára) vetik. A követendő (mert a helyi társadalom normái szerint elfogadható) mintát tőlük veszik.” Itt egyszerűen arról van szó, hogy némelyek a helyi társadalom tagjai közül átvesznek valahonnan valamilyen kulturális tartalmat, és ezt saját magatartásukban (cselekvésben, viszonyformában, akármiben) megjelenítik. A helyi társadalom más tagjai látván e mintát, saját magatartásukban is követni kezdik azt. Természetesen a mintakövetésnek kemény feltételei vannak. Az első és legfontosabb: mások csak olyannak a mintáját hajlandók követni, aki valamilyen tekintéllyel rendelkezik. (A falubolondja nyújthat bármilyen mintát, nem fogják követni.) Persze, példánk is mutatja, a tekintély lehet sajátjogú, vagy lehet házastársról áttevődő, vagy akár családi eredetű. (Egyes helyi társadalmakban még ma is él a „jó – vagy rossz – család” megítélés, ami azután a család minden tagjára rávetül.) De mindenképpen biztos, hogy csak olyan mintaadó jöhet számba, akinek adnak a véleményére, aki valamilyen értelemben kiemelkedő tagja a helyi társadalomnak. További feltétel, hogy a mintaadó „látható” legyen. Hogy tehát olyan pozíciója, helyzete legyen a helyi társadalomban, amelyben a többiek – vagy legalábbis elég sokak – számára látható, érzékelhető, ismerhető az ő magatartásmódja. És persze fontos feltétel az is, hogy a kínált minta beilleszthető legyen a meglévő szerkezetekbe. (Ld. Mérey Ferenc: Együttes élmény c. tanulmánya: ha a mintaadó – vezető – olyan mintát kínál, ami teljesen eltér az adott közösség addig megszokott cselekvési rendjétől, nem fogják követni.) Tegyük hozzá, utalva az előző pontban mondottakra és kissé kiegészítve is azt, hogy a mintaadásban–mintakövetésben is az esetek döntő többségében jelen van a sajáttá modifikálás mozzanata. A mintaadó általában nem változatlan formában veszi át a külső közegtől a kulturális tartalmat, hanem eleve módosít rajta; éppen annak az érdekében, hogy a felkínált forma beilleszthető legyen az addig kialakult rendszerbe. (Amikor valamely „tekintélyes személy” rálel egy olyan divatos ruhamodellre, amit szívesen felvenne, többnyire elgondolkodik azon is, hogy mit szólnak hozzá a többiek? És eleve olyan változatot csináltat magának, ami hordozza a számára érdekes újítást, de várhatóan még éppen elfogadható a többiek számára is.) Egy harmadik közvetítési mód a közvéleményben rögzítődés. Egy új – vagy legalábbis az adott helyi társadalom számára új – kulturális tartalom nagyjából egyidejűleg a közösség jelentős része számára válik ismertté, illetve nem csak ismertté, hanem valamiképpen vonzóvá, érdekessé, fontossá is. Tipikusan ez az az eset, amikor valamilyen tömegkommunikációs csatorna kínál fel ilyen tartalmat. (Jellegzetes példa: tévés
48 szappanopera vonzó szereplőjének hajviseletét egyszerre igen sokan akarják utánozni.) Jelenvalóvá válhat a (kulturális) közvéleményben, hogy ez a dolog „jó”. Előfordulhat (persze nem hajviseletre, hanem annál komolyabb és lényegibb dologra vonatkozóan), hogy ez a „jó” megítélés normaként, követelményként rögzül a közvéleményben. (Pl. valamilyen hatásra elterjed egy adott település közvéleményében, hogy „jó dolog a német nyelvtudás”. A rögzülés itt azt fogja jelenteni, hogy mindenkinek „illik” valamilyen szinten németül megtanulni.) Természetesen eme mechanizmus működésének is vannak feltételei. Az egyik nyilván az, hogy a „felkínáló” – adott esetben az a bizonyos tévé – megfelelő ismertséggel és tekintéllyel rendelkezzen. Jó, ha az első átvevők helyben tekintélyes emberek, ebben az esetben a közvéleményben rögzítődés mechanizmusa összekapcsolódik a mintakövetéssel. És természetesen itt is feltétel, hogy az új tartalom beilleszthető legyen a már kialakult kulturális rendszerbe. Végül említsük még – talán ide tartoznak, talán nem, említésük semmiképp se felesleges – az intézményeket, amelyek bizonyos értelemben szintén a közvetítés „mechanizmusai”, csatornái. Elsősorban a professzionális kultúraközvetítő intézményeket (művelődési ház – mindegy, hogy hogyan hívják –, iskola) kell tekintenünk. Ezek jellegüknél, manifeszt funkciójuknál fogva a „nagy” társadalom kulturális értékeit, tartalmait közvetítik, mégpedig – főleg az iskola – nem jelentéktelen mértékben eleve központilag – a „nagy” társadalom illetékes intézményei által – meghatározott módon és tartalommal. Ugyanakkor azonban, ha jól működnek – mármint abban az értelemben jól, hogy mindegyikük éppen egy adott helyi társadalom intézménye, akkor „felelnek” a helyi igényekre és szükségletekre. Vagyis megkísérlik a „nagy” társadalom értékeit, kulturális tartalmait úgy közvetíteni a helyi társadalom tagjaihoz, hogy ezzel egyben a helyi igényeket és szükségleteket is kielégítsék. Esetükben éppen ez a sajáttá modifikálás; ha ezt elvégzik, maguk is a helyi társadalom, mint kultúraközvetítő közeg működési mechanizmusaként funkcionálnak. * Nem kétséges, hogy nagyon sok mindent lehet hozzátenni mind a közvetített kulturális tartalmak, mind a közvetítő mechanizmusok kérdésköréhez. Ha valakinek kedve támad hozzá, és kiegészíti–módosítja az általam mondottakat, megköszönöm. Hadd okosodjunk együtt!
49
G. Fekete Éva
A kultúra funkciói a helyi stratégiákban Bevezetés A területfejlesztés nem más, mint adott célok mentén tudatos beavatkozás a területi folyamatok alakulásába. A beavatkozás célja kettős. Egyrészről az esélyegyenlőtlenséget erősítő területi különbségek mérséklésével a társadalmi igazságosság és szolidaritás érvényesülését kívánja elősegíteni, másrészről az erőforrások hatékony hasznosításához szükséges feltételek megteremtésével a versenyképesség növelése érdekében történik. A beavatkozás történhet nemzetközi, nemzeti, regionális vagy helyi szinten. (Ebben a megközelítésben a kistérség helyinek számít.) A kultúra területfejlesztési kapcsolódásai a lokális szintér felértékelődésével váltak erőssé. Épp ezért a továbbiakban a helyi fejlesztéssel való összekapcsolódásának néhány pontjára és következményére szeretnék rámutatni. 1. A területi folyamatokat alakító folyamatok Ahhoz, hogy a területi folyamatokba be merjünk és tudjunk avatkozni, illetve felfedjük a kultúra szerepét ezen beavatkozásokban, minimálisan ismernünk kell az azokat alakító folyamatokat. Napjaink területi folyamatainak alakításában kulcsszerepet játszik öt, a globalizációval szorosan összefüggő tényező. Ezek: 1. A gazdasági globalizáció kihívásai 2. Az információs társadalom formálódása 3. A fenntartható fejlődés eszmeköre 4. A részvételi demokrácia formálódása 5. A regionális politikák paradigmaváltása Már a 70-es évekre bebizonyosodott, hogy a globalizált gazdaság nem képes a területi elmaradottság problémáját megoldani, sőt számos újabb konfliktust felvetve, tovább növeli a lemaradók táborát és lemaradásának mértékét. A nagy gazdasági struktúrákkal szemben a humanisztikus közgazdászok előtérbe helyezték a helyi adottságokhoz alkalmazkodni képes, rugalmas, a kockázatokat minimalizáló, ugyanakkor a helyi közösségbe beágyazodó kisléptékű megoldásokat.3 Ezen megoldások közben a lokális szinten egyszerre jelenik meg a globális gazdaságon még kívül maradtak körön belülre kerülése érdekében a nagyok kegyéért, ill. az azok által még le nem fedett területek megszerzéséért a más lokalitásokkal vívott verseny és a globális gazdaság ártalmaival szembeni, eredményességével tulajdonképpen a további globalizációs folyamatokat erősítő küzdelem. Az ipari, majd a fogyasztói társadalmakat felváltó, a globalizáció nyomán megjelenő információs társadalom egyszerre megköveteli az egységesülés alapfeltételét képező kommunikációs rendszerek technikai eszközeinek helyben való elérhetőséget, ezáltal a kommunikációba való bekapcsolódás feltételeinek biztosítottságát és az ezek működtetéséhez elengedhetetlen tudás, szemlélet kialakulását. Ez utóbbiba beletartozik az információdömping kezelésére, az információval való ésszerű gazdálkodásra való felkészülés is. Az információs társadalomba való belépés azzal, hogy összekapcsolja a lokalitásokat, megteremti információ–ellátásukat, ugyanakkor lehetővé teszi a lokalitás saját arcúságát, értékorientáltságát, új lendületet ad a lokalizációnak azzal, hogy az integrálódásukhoz szükséges technikai és humán feltételek megteremtésére és saját arcuk megrajzolására kényszeríti. Az információs társadalom új értékeket, új minőségeket helyez előtérbe, melyekben az emberközpontúság, az egyediség, a szuverén alkotás, az ökológiai életforma megerősítésére a lokalitásoknak kell felkészülnie.4 A fenntartható fejlődés követelménye a globalizáció másik alapproblémájaként megjelenő ökológiai és szociális egyensúlybomlásra adott válaszként jelent meg a Maastrichti Egyezményben 1993-ban. Az Európai Települések Bizottsága által 1993-ban publikált “Növekedés, versenyképesség és foglalkoztatás” dokumentum megerősítette a fenntartható fejlődés mint új fejlődési modell befogadását.5
3
Schumacher, E. F. 1991 Varga Cs. 1999 5 Gibbs, D. C. 1998 4
50 A részvételi demokrácia mint a társadalomépítkezés új módja a folyamatok alakításában, a közös ügyeket érintő döntések meghozatalában és a közös feladatok megoldásában az egyén közvetlen részvételét helyezi előtérbe. A keretek kialakulása megköveteli éppúgy a hatalomban lévő elit mint az egyének felkészülését a hatalomgyakorlás új technikáira. Az egyén felkészülésének és tevékenysége kibontakoztatásának természetes közege a lokális közösség. Az új demokrácia másik alapvonása a kisebbségek érdekeinek fokozott védelme, számukra a részvétel pozitív diszkrimináción keresztüli biztosítása. A kisebbségeket összetartó identitás gyakorta területi identitással is párosul, így a lokalitás számára külön lehetőséget és egyben kihívást jelent. A területpolitikákban a 70-es évektől kezdődően az állam viszonya a lokalitáshoz alapvetően megváltozott. A neoklasszikus fejlődéselméletek és az azokra épülő területpolitikák elégtelenségeire először a harmadik világ országaiban folyó fejlesztési akciók sikertelensége hívta fel a figyelmet. A kívülről felülről vezérelt fejlesztés nyomán nem hogy csökkentek volna a területi különbségek, még tovább szélesedett a szakadék.6 Hamarosan a nyugati jóléti társadalmakban is szemléletváltásra lett szükség. A 70-es éveket megelőzően a regionális politikák szerte Európában a vidéki központok iparosítását támogatták, amit az állam a tőkeintenzív és munkaerő–intenzív ágazatok saját maga által – „from above” – szervezett fejlesztéssel érte el. A 80-as évektől ez az iparosítási politika hatástalanná és tarthatatlanná vált, új regionális politikai célok fogalmazódtak meg a kisvállalkozások létrehozásának támogatására és a létező vállalkozások racionalizálására (termékfejlesztés, marketing stb.) A 80-as években a jóléti állam terjeszkedése a közszolgáltatások biztosításában is lelassult, súlyos nyomás nehezedett a költségvetésekre, veszélybe kerültek a korábban – főként falusi térségekben – nagyszámban létrehozott munkahelyek. A “helyi erőforrások használata” szlogent kezdték el alkalmazni a gazdaságpolitikában és a közszolgáltatások terén is.7 Kiútként az alternatív fejlesztési stratégiák, köztük pl. a helyi szükségletek kielégítését a helyi erőforrások mobilizálásával, a külső támogatások felhasználásának helyi szervezésével és kontrolljával elérni kívánó önerős fejlődés modelljének alkalmazása kínálkozott.8 Az új területpolitikák mögött fel-felsejlik egy új fejlődési modell, ami a korábbi, kizárólag a gazdasági növekedést tekintő fejlődés fogalommal szemben egy emberközpontúbb, humanisztikus fejlődés-elméletből származik.9 Ennek kiindulópontja szerint a fejlődés mozgatója az emberi tevékenységek legfőbb motiváló ereje, a szükségletek kielégítésére irányuló igény. Ebben a megközelítésben területi fejlődés alatt az adott területen élő emberek szükségleteinek mind teljesebb, nem csupán a materialisztikus szükségletekre koncentráló, a népesség mind nagyobb hányadára kiterjedő, hosszú távon is fenntartható kielégítését eredményező folyamatot értünk. 2. A globális folyamatok lokális hatásai A globalizáció vizsgált négy metszetében és az ezek hatására megváltozott területpolitikák és a formálódó humanisztikus fejlődés modell mentén felmerülő kihívások – bizonyítva a globalizáció és a lokalizáció szétválaszthatatlanságát – meghatározóan hatnak a lokális szintre. A globalizáció adta pozitív lehetőségek kiaknázásában és a negatív következmények elhárításában a lokalitásoknak, így az önszerveződő kistérségeknek kulcsszerepe van és lesz. Erre azonban fel kell készülniük, meg kell tudni fogalmazniuk saját válaszaikat. Az 1. táblázatban szereplő kihívásokra a térségben élők számára elfogadható, sőt kívánatos megoldást kínáló kistérségek kialakulása az ott élők és a társadalom egésze szempontjából is elemi fontosságú. 1. A globalizáció lokális kihívásai JELLEMZŐK erőforrások, információ, kultúrák nemzeti határokon túllépő áramlása új (globális) hatalom, kívülről diktált szabályok korlátok nélküli növekedési kényszer kommunikációs technológiák elterjedése specializáció – egyediség felértékelődése erőforrások beszűkülése szociális „ballaszt”
6
LOKÁLIS HATÁSOK identitások feloldódása közösségek felbomlása helytől való eltávolodás uniformizálódás autonómia csökkenése erőforrások kirablása közösségi tér kitágulása helyi sajátosságok felértékelődése sokszínűség helyi erőforrások és a helyi tudás felértékelődése feszültségek kezelése
Myrdal, G. 1956; Schumacher, E. F. 1991; Friedmann, J. – C. Weaver 1979 Oksa, J. 1991 8 Galtung, J. 1980 9 G. Fekete É. 1998 7
51 A fejlődésben a külső körülményektől, piaci mechanizmusoktól való függőség mellett a helyi igényeket és egyben lehetőségeket alakító kulturális és táji adottságok meghatározó szerepet játszanak. Ezért a fejlődés elvileg több, bár kétségkívül bizonyos keretek közé szorított úton is lehetséges. Alaphipotézis, hogy az elmaradottabbak nem csupán a fejlettek által jónak tartott módon fejlődhetnek. Így nem feltétlenül a fejlettek piacaira, a fejlettektől átvett technológiával, tőkével, szervezeti modellel, de csökkentett költségekkel előállított termékek termelésének növelése jelentheti a gazdasági fejlődés egyetlen útját. A helyi gazdaságok megerősítésével, a helyi adottságok tudatos hasznosításával szintén közelebb lehet jutni a közösség tagjai szükségleteinek kielégítéséhez. 3. A helyi fejlesztés fogalma és alapelvei Kétségkívül minden területi fejlesztés kötődik valamely földrajzi helyhez, érinti valamely lokalitás(oka)t. A települési és kistérségi területi folyamatok alakulásába való tudatos beavatkozásként értelmezhető fejlesztés azonban nem föltétlenül „helyi”, még akkor sem, ha az valamely lokális társadalom jólétének növekedését szolgálja. A lokalitás szociológiai–politológiai értelmezéséből adódóan, a fejlesztés „helyi” jellegét a lokális társadalom mint kezdeményező és ellenőrző erő részvétele, valamint a nemzeti, ill. a lokálisnál magasabb szintről eredő fejlesztéshez viszonyított „saját mozgástér” adja. A helyi fejlesztés minden értelmezés szerint hangsúlyosan „bottom–up” jellegű, szemben a hatalom felsőbb szintjeiről indított „top–down” fejlesztéssel. A lokalitással való egyezésből adódóan a kistérségi fejlesztés legjellemzőbb vonása is az alulról való meghatározottság. Az egyébként markáns felfogásbeli eltérések ellenére is a fejlesztést ágazati keretek helyett területi dimenzióban megjelenítő helyi fejlesztéssel kapcsolatos különböző értelmezésekben van három közös alapelem10: 1. a helyi szereplők bevonása, 2. a helyi erőforrások befektetése, 3. a helyi kontroll gyakorlása. Talán ez utóbbi kritérium tekinthető a leghangsúlyosabbnak. Külső erőforrások bevonása és külső szereplők megjelenése esetén is ez biztosítja a lokális érdekek érvényesítését. Az alulról vezérelt térségfejlesztés alapfeltétele, hogy a helyi közösségek autonóm módon határozhassák meg céljaikat, megvalósításhoz vezető utakat és a külvilág változásaihoz való alkalmazkodásuk módját. A saját stratégiaformálás mellett a helyi, ill. kistérségi kezdeményezések sikeres megvalósításához szükség van: • a helyi erőforrások helyi ellenőrzésére • saját politikai, irányítási, pénzügyi és fejlesztési szervezetekre • biztos saját pénzügyi alapokra Ezen feltételek adják meg a fejlesztés önállóságát, az alulról vezérlés lehetőségét. Hiányukban helyi fejlesztésről nem beszélhetünk. 1. 2. 3. 4. 5. 6.
A helyi fejlesztés során általánosan elfogadottnak tekintett további alapelvek: 11 A fejlesztés középpontjában az ember és az emberi szükségletek mind teljesebb kielégítése áll. A fejlődés nem egyenlő a gazdasági növekedéssel, a fejlesztés csak komplex lehet. A fenntarthatóság biztosítása. A fejlesztés csak partneri együttműködések láncolatában valósulhat meg. Nem csak egyetlen út létezik, a szubszidiaritás jegyében a közösség lehetősége és felelőssége a stratégia megválasztása. A fejlesztés földrajzi tere: a horizontális kapcsolatok talaján szerveződött kistérség.
4. Választható lokális stratégiák A közösség tagjainak jólétének eléréséhez, avagy az ezt biztosító közösségi potenciál erősítéséhez vezető helyi fejlesztési célok megvalósításában két, egymástól markánsan elváló stratégia követhető. A) A globalizáció előnyeinek fogadására való felkészülés B) A globalizáció ártalmainak kivédésére összpontosító erők erősítése. A megnevezések is sejtetik, hogy az első kifelé, míg a második inkább befelé építkezik, az első az integrálódásból származó várható előnyökre, a második a veszélyek hárítására koncentrál. Az A) esetben a közösség jólétének biztosítását a tágabb területi munkamegosztásba való bekapcsolódástól várják, remélik, hogy a globalizációs folyamatokban sikeresek tudnak lenni (globalizációs stratégia). A B) esetben szintén felismerik, hogy a globalizációból kimaradni nem lehet, de nem adnak túl sok esélyt az egységesülő világban 10 11
Green, G. P. – Flora, J. L. – Flora C. B.– Schmidt, F. E. 1993, 38. p. G. Fekete 1995
52 való sikeres szereplésükre, inkább a közösség jólétét veszélyeztető hatásoktól tartanak. Ezért a jólét növelése érdekében védekező mechanizmusokat építenek ki (endogén stratégia). Mindkét stratégia megvalósítható a helyi szereplők részvétele mellett, a helyi erőforrások bevonásával és helyi ellenőrzés alatt, azaz helyi fejlesztésként. A gyakorlatban egy–egy kistérség stratégiája a két alapstratégiát ötvözi és mindkét típusból tartalmaz elemeket. Az arányok és a megvalósulás esélyei a térség adottságaitól függnek. 2. A helyi fejlesztés alternatív stratégiái Verseny (globalizácós) stratégia - külső (közlekedési) kapcsolatok - vertikális kapcsolatok - magas vagy közepes színvonalú technológiák - közművesített ingatlanok - képezhető munkaerő - rugalmas képzési struktúrák - információs rendszerekhez való kapcsolódás - innovációs centrumokhoz való kapcsolódás, adaptivitás - pénzügyi, tanácsadó szolgáltatások - vállalkozói kedvezmények külsőknek - beszállítói programok - erős regionális marketing - korszerű környezetkímélő megoldások a kultúra a verseny eszköze
Kohéziós (endogén) stratégia - belső hálózatok - horizontális kapcsolatok - alacsonyabb technológiák - belső piac feltárása, ellátása - közösségi vállalkozások - széleskörű szemléletformálás - információs rendszerekhez való kapcsolódás - saját innovációk, in–situ tudás - non-profit segítő szolgáltatások - térségi identitás erősítése - tájtermékek specializált exportja - helyben értékesítés - tradicionális környezetkímélő megoldások a kohézió eszköze
A magyarországi esettanulmányokban a helyi fejlesztés céljaként szintén a helyi közösségek jólétének növelése jelenik meg, ám e jólét értelmezése lényegesen szűkebb a fentebbiekben tárgyaltnál. A 90-es évek első felének fejlesztései döntően az anyagi szükségletekre koncentráltak, azon belül is főként az infrastruktúrába való beavatkozások domináltak. A fejlődés gazdasági dimenzióinak felértékelésével és a hagyományos, felülről vezérelt területfejlesztés alapelveinek érvényesülésével párhuzamosan a helyi törekvésekben leginkább az A) típusú, globalizációs stratégiák tükröződtek vissza. A helyi fejlesztők térségüket a gazdasági integrációra próbálják alkalmassá tenni. Ennek érdekében a vonalas infrastruktúrákat, az ipari parkokat, a gazdasági - üzleti szolgáltatásokat fejlesztik. Az endogén stratégiák jószerivel csak az 1993-as kísérleti PHARE–program projektjeiben és az 1999-től fogalmazódó vidékfejlesztési programokban jelennek meg. A helyi fejlesztés európai mércével is jelentős innovációi elsősorban ez utóbbi programok nyomán alakultak ki. 5. A kultúra megjelenése a helyi fejlesztési stratégiákban Témánk szempontjából kiemelten fontos, hogy hogyan jelenik meg a kultúra a két eltérő stratégiában. Közös vonás, hogy a korábbi fejlődési modelleknél és fejlesztési stratégiáknál jóval nagyobb szerepet kap ez az ágazat. A betelepülő vállalkozásokért, lakosokért, látogatókért és ezeken keresztül munkahelyekért, jobb megélhetési lehetőségekért, sőt egyre nagyobb profitért folytatott versenyben a kultúragazdaság új, a helyi örökségre és kreativitásra alapozott előnyöket ad. A kultúragazdaság magába foglalja a kulturális termékek (könyv, film, zenei alkotás, képző- és iparművészeti alkotások, helyi tudásra alapozott kézműves termékek) előállítását, a hozzájuk szükséges nyersanyagok, eszközök termelését, a kapcsolódó marketinget és oktatást. De ide sorolható tágabb értelemben az oktatáshoz kapcsolódó szolgáltatások, a kulturális értékekre alapozott, a térségnek sajátos imázst teremtő turizmus is. Példaként említhetjük a filmgyártásra szakosodott városokat, vagy a kapolcsi medence nyári kulturális fesztiválra felfűzött helyi gazdaságát. A kultúra mint a versenystratégia jelentős eszköze vonzó lehet sok térség számára, hiszen „csak” a helyi adottságok feltárását és a külső értékrendnek megfeleltető kreatív hasznosítását igényli. Legfontosabb szükséges erőforrás az ember, az emberi kreativitás. A kultúra a kohézió eszközeként is éppen ezért, az elvileg mindenhol biztosítható emberi erőforrásoktól való függősége miatt tud működni. Ebben az esetben azonban más kulturális területek kerülnek az előtérbe. A hangsúly a térségen belüli jobb kommunikációt, a helyi közösség identitását erősítő kulturális tevékenységekre helyeződik. Itt nem az a fontos, hogy mások hogyan látják a térséget és miként hozzák ennek függvényében erőforrásaikat a térségbe, hanem a jelenleg itt lakók szellemi kapacitásainak gyarapításához, a térségben élők önbecsülés, közösségben élés, szépség iránti szükségletei kielégítéséhez kell hozzájáruljon. Szintjét, stílusát és eszközeit a helyi értékek és a helyi fejlesztés más területein jelentkező igények határozzák meg.
53 6. A stratégiaválasztás dilemmája Azt, hogy egy térségben élők számára a stratégiai alternatívák közül melyik lehet a sikeres, alapvetően meghatározzák a térség adottságai, fejlődési esélyei, a fejlesztési beavatkozásokról döntők világképe, az általuk vállalt értékek, az országos vagy regionális stratégiáktól való függőség és a térség saját fejlesztő kapacitásai. Ezek a tényezők együttesen alkotják az ún. abszorpciós képességet, azaz a külső tőke megfogására vonatkozó esélyeket. 7. A térségi fejlesztés sikerfeltételei és a kultúra A helyi fejlesztés sikere alapvetően három tényezőtől és ezek egymással való találkozásától függ.12 Az első és legalapvetőbb feltétel, hogy a térségben élők akarjanak helyzetükön változtatni, kívánják a változásokat. A fejlesztési szándék nélkül semmilyen helyi fejlesztési folyamat sem tud elindulni. A második feltétel, hogy a változásokat, a fejlődést akarók tudják, hogy hogyan érhetik el céljaikat. Azaz legyen birtokukban a változtatáshoz szükséges tudás és technika. Végül, de nem utolsó sorban, minden helyi kezdeményezésnek szüksége van külső megerősítésre, támogatásra. Ez a támogatás azonban nem lehet kisajátító, az esetleg még erőtlen helyi kezdeményezéseket elnyomó. A kultúrának mindhárom feltétel teljesülésében meghatározó szerepe van. Ezek a funkciók egyben kijelölik a kultúraközvetítők helyi fejlesztésekbe való bekapcsolódásának területeit és korlátait is. 3. A helyi fejlesztés sikertényezői és a kultúra feladata a tényezők kialakulásában Sikerfeltételek Szándék
Képesség = tudás + technológia
Külső megerősítés
-
Kulturális feladatok szükségletek megfogalmazása motiváció felkeltése önszerveződés konfliktuskezelés ismeretek, képességek fejlesztése élethosszig tartó tanulás a tudás alkalmazása információgazdálkodás
-
kommunikáció a külvilággal játékszabályok ismerete egymás „nyelvének” megértése szövetségesek szerzése
Az új társadalmi viszonyok és a sikeres és erős, a társadalom valódi építőköveiként működő helyi közösségek kialakulása és működése érdekében a kulturális szféra tehát sokat tehet. Ezek a szerepkörök különböznek a korábban megszokottaktól. Felértékelődnek a közösségfejlesztői szolgáltatások, bár egyelőre ez pénzben, anyagi elismerésben csak ritkán tükröződik. Talán épp azért, mert akiknek a leginkább szükségük van ezekre a szolgáltatásokra, gyakorta nem is tudatosították ezen szükségletüket, illetve másrészről éppen nem az anyagi erőforrásokkal rendelkezők közé tartoznak. De ettől még a feladat létezik, melyhez sok erőt, egészséget kívánok!
12
G. Fekete 2000
54 IRODALOM - Friedmann, J. – C. Weaver 1979: Territory and Function. The Evolution of Regional Planning. London: Edward Arnold - Galtung, J. at all eds.:Self–Reliance 1980: A New Development Strategy. L’Ouverture, London - Gibbs, D. C. 1998: European Environmental Policy: The implications for local economic development pp. 90–92. - G. Fekete É. – Bodolai É. 1995: Együtt! De hogyan? A kistérségi fejlesztő szervezetek megjelenése a területfejlesztésben. MTA RKK, Pécs - G. Fekete É. 2001: Együtt! – De hogyan? Innovációk a kistérségi fejlesztésekben MTA RKK, Pécs–Miskolc, 2001 - G. Fekete É. 1999: Bevezetés az alulról vezérelt (bottom–up) vidékfejlesztés elméletébe és módszertanába. PHARE – Kereskedelmi Főiskola, Szolnok - G. Fekete É. 1998: Helyi, kistérségi fejlesztések és a humanisztikus geográfia. In: Földrajzi kaleidoszkóp. Tanulmányok Krajkó Gyula 70.születésnapjára. Szerk.: Mészáros R. – Tóth J., Pécs–Szeged: JPTE TTK Általános Társadalomföldrajzi és Urbanisztikai Tanszék, JATE TTK Gazdaságföldrajzi Tanszék, 1998, 50–58.p. - Green, G. P. – Flora, J. L. – Flora C. B.– Schmidt, F. E. 1993: From the Grassroots. Results of a National Study of Rural Self–Development Projects. Agriculture and Rural Economy Division, Economic Research Service, U. S. Department of Agriculture. Staff Report No. AGE9325 Washington DC - Myrdal, G. 1956: Development and Underdevelopment. World Bank, Kairo - Oksa, J. 1991: New Activities in Rural Areas: A Finnish research programme. Socioligia Ruralis VCol. 31.-1 pp. 916. - Schumacher, E. F. 1991: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest - Varga Cs. 1998: Tudásország, tudástársadalom, tudásrégió, tudáspolgár. In: Magyar Jövőképek (szerk.: Varga Cs. – Tibori T.) Nemzeti Stratégia 2020-ig Könyvek 2., Budapest, 652–669. pp.
55
Csepeli György
Tér és internet A tér az interneten Az alapokból kiindulva a legegyszerűbb esetről beszélnék, amikor az állat elindul élete pályáján. Nem is azt mondanám, hogy a térben mozog. Azt mondanám, hogy az állatnak környezete van. A környezet szót egy későbbi szójáték kedvéért most németül is megadom: Umwelt. Az állat a maga genetikai apparátusánál fogva annyiféle környezetet él át, ahányféle állatfaj van, melynek mind más és más a genetikai apparátusa. Az egekben szárnyaló madár soha nem fogja megtudni, hogy mit csinál a kígyó lent a földön. Nem is beszélve a vakondról, mely mélyen a föld alatt él sötétben, nedvességben, maga által vájt alagutakban. Minden egyes állatfaj egyedeinek van egy teljesen zárt, más állatfajok egyedei számára hozzáférhetetlen környezete, amelyből nem tudnak kilépni. Az állatok a természeti környezet részei, s genetikai örökségük nem teszik lehetővé számukra, hogy újítsanak, alkossanak. Ha radikálisan megváltozik a környezet körülöttük, akkor kipusztulnak. Másik eset, hogy véletlen génszelekció folytán létrejön egy új faj, melynek egyedei az új környezetben vannak otthon. A térprobléma csak az emberek esetében vetődik föl, mivel az embernek nincs olyan értelemben vett környezete, mint az állatnak. Az ember biológiai élete szempontjából persze nem közömbösek a fizikai környezet paraméterei, de ha az ember olyan környezetbe kerül, amely híján van ezeknek a paramétereknek, az ember cselekedhet annak érdekében, hogy létrejöjjön az életben maradását lehetővé tevő környezet. Az ember tehát cselekvésre, alkotásra, újításra ítélt lény, aki nem a környezetben, hanem a világban él. Az Umwelt Welt lesz. Ezzel a szójátékkal akarom érzékeltetni, hogy az ember esetében végtelenre tágul az állatok számára nagyon is véges környezeti meghatározottság. A végtelenre tágult világban az ember aztán létrehoz valamit, de ez a létrehozottság nem egy genetikailag specializált program eredményeként jön létre, hanem azon tárgyi és szellemi feltételeknek az összességeként, amelyeket kultúrának nevezünk. Az emberben talán az a legcsodálatosabb, hogy annyiféle világa van, ahányféle kultúrája van. De a kultúrák nem vezethetők vissza genetikai programokra. Az alternatív világok nem genetikai meghatározottság, hanem különfajta történeti és spirituális feltételek következtében nemzedékek egymásra ható sokszor párbeszédes, sokszor konfliktusos egymásra hatása eredményeként jönnek létre. Az alternatív világok alapja, hogy az ember, mint nem teljes egészében meghatározatlan, ahogyan Nietzsche nyomán Gehlen mondja, ösztöntelen, genetikailag specializálatlan. A genetikai meghatározottság az ember esetében egyetlen egy vonatkozásban nagyon fontos, de ez éppen ellentéte az állat esetének. Az állatnál a genetikai program lezárja a világot, környezetté alakítja számára a mozgásteret, amelyen belül élete meg van szabva. Az ember olyan genetikai programmal születik, amely kedvező társas feltételek esetében képessé teszi a nyelv használatára. A nyelv kiszabadít bennünket az itt és a most fogságából. A nyelv alkalmazása felszabadít, megsokszorozva a tér dimenzióit. Beszélhetünk a lehetségesről, mely még nincs, de lehet. Ugyanilyen fontos a tagadás, mely a létezőt a nem létező felől tételezi. Nem egy állati dolog nemet mondani a valóságra, miközben nemet csak úgy lehet mondani, hogyha feltételezzük, hogy van egy másik valóság. Még radikálisabb a tagadás akkor, ha a létezőt a semmibe utaljuk. Az alternativitás benne van a tagadásban, még inkább benne van a kérdezésben s ugyanúgy benne van a feltételezésben. Az alternativitások a nyelvhez kötve jelentkeznek ugyan, de a puszta nyelvi megjelenítésnél jóval többet jelentenek. Ha ugyanis egyszer megfogalmaztam s ezáltal létrehoztam egy célt magamnak, akár tagadólag, akár állítólag, kiléptem az itt és a most rabságából. Napóleon ránézett a Szent Márk tér egyik számára csonka sarkára, és azt mondta, hogy itt kellene lennie egy épületnek. És lett ott egy épület, mely nélkül a Szent Márk tér nem lenne olyan, amilyennek most ismerjük. Az emberi tekintet varázsa, hogy valamit lát, ami nincs ott, de ott lesz. Ez azt jelenti, hogy a tér számunkra nem adottság, hanem egy feladat egy kihívás, és cselekvés. Ráadásul, ez a cselekvés mindig társas és társadalmi, ami azt jelenti, hogy az ember tere közösségi tér, társadalmi cselekvés útján létrehozott valóság. Az ilyen értelemben felfogott térben mindaz benne van, ami egyénenként számunkra fontos és ugyanakkor benne van a kollektivitás, azzal a szemponttal együtt, miszerint egyedül önmagamban semmire nem jutok. Schiller írja, hogy a pusztán természeti lények számára széttéphetetlen szükségszerűség gyűrűjébe egyedül az ember nyúlhat bele akaratával. Az állatot nem engedi a szükségszerűség gyűrűje, míg az ember a szükségszerűség gyűrűjébe belenyúlva egészen más törvényeket egészen más rendet, egészen más teret tud létrehozni. Annyiféle teret hoz létre, ahányféle kultúra van.
56 A következőkben arról beszélek, hogy miként jeleníthető meg az új médiumon, az interneten az ember érzékszervi-mozgásos tere, amely mint láttuk, a lehetőségek és kihívások terepe. Az új tér eltér a megszabott, geometriai tértől. Az a kérdés, hogy a számunkra empirikusan tapasztalható, kulturálisan formált, épített, érzékszerveinkre ható, bejárható teret hogyan tudjuk ennek az új eszköznek a segítségével megjeleníteni. Erre szolgál a térinformatika, amely adatokból, szoftverekből és névtárakból épül fel. (A térinformatika más formában az internet megjelenése előtt is létezett.) Az adatok teszik lehetővé, hogy az adatbázist létrehozzuk, amely azután a szoftverek segítségével megjeleníti a teret különböző metszetekben, akár két dimenzióban, akár három dimenzióban. A névtári szolgáltatás teszi lehetővé, hogy adott nevekhez egyértelműen hozzájuthassunk. A térinformatikai platform nem egy dimenzió mentén gyűjti össze az adatokat a térre vonatkozóan. Legyenek azok demográfiaiak, szociológiaiak, földrajziak, akár a flórával összefüggőek, az adatbázisok összekapcsolása útján a tér komplex reprezentációja válik lehetővé. Kicsit hasonló módon, mint ahogyan az emberi testet mint belső teret meg lehet jeleníteni computer-tomográf felvételek segítségével. Perspektívánk folyamatosan változtatható, aszerint hogy globálisan, regionálisan vagy lokálisan akarjuk a különböző információk összekapcsolása útján megjeleníthető pontokat megnézni. Utaltam rá, hogy sokféle adatbázis van. Lehetnek természeti adatbázisok, melyek nagyon nagy jelentőségűek, ha például olajat akarunk valahol kitermelni, vagy hőtérképek útján akarjuk megnézni a különfajta környezeti veszélyeket, de be lehet építeni más adatbázisokat az infrastruktúrára, demográfiára, szocio-ökonomiai státuszokra vonatkozóan. A térinformatikai adatbázis kiváló tervező eszköz. Korábban említettem, hogy az ember tere mindig alakított tér, mely az emberi tekintet függvényében jött létre, tudatosítva a lehetőséget, amit cselekvés útján meg lehetett valósítani. Mindez nem nélkülözte az önkényességet, a szeszélyességet. A térinformatikai adatbázisok ezzel szemben lehetővé teszik a pontos tervezést. Térinformatika kell ahhoz is, hogy egy rakéta pályáját megtervezzük a fellövését követően. A napokban láthattuk, hogy tervezett módon egy üstökössel találkozott a rakéta és megsemmisült. A térinformatikai platform lehetővé teszi cselekvéseink következményeinek előre látását. Most készül a második nemzeti fejlesztési terv. Ha a tervezés térinformatikai platform felhasználásával történik, akkor egy jóval pontosabb és jóval hatékonyabb projekt sorozat lesz az eredmény, mint ami volt az első nemzeti fejlesztési tervben, nem is beszélve a korábbi ötéves tervekről, amelyek voltaképpen a voluntarizmus ideáltípusai voltak. Az inter-operabilitás nem jelent mást, mint hogy a különfajta adatbázisok egymással megfeleltethetők, egymással fordíthatók legyenek, ne függetlenedjenek egymástól. Nézzünk meg néhány szemléltető ábrát, amelyek bemutatják a térinformatikai adatok kezelésében, illetve mozgatásában rejlő tervezési lehetőségeket. Az egyik ilyen fejlesztés a konfliktus térkép, a roma és nem roma társadalom közötti konfliktus potenciált szemlélteti. A különféle médiumok által jelentett roma nem roma konfliktusokat rávittük egy térképre. Ezt a térképet rávittük egy másik térképre, amely a roma népesség előfordulását mutatja bizonyos arányok tekintetében. (Külön kérdés, hogy minek alapján minősíthetünk valakit romának.) Az országos cigány önkormányzat elnöksége által a 90-es években romának minősített népességet vittük rá a térképre. 1. ábra Roma és nem roma népesség között kirobbant konfliktusok 2000-2001-ben
Készítette: Roma Sajtóközpont
57 Ennek az eszköznek a segítségével a konfliktusok természetrajzát pontosabban meg tudjuk ismerni. Látnivaló, hogy nem ott van konfliktus, ahol ténylegesen ott van a roma népesség, hanem ott van konfliktus, ahol nincs számottevő roma népesség. Nyilvánvaló, hogy ha valakinek az a feladata a közpolitikában, hogy ilyen típusú konfliktusokat próbáljon kezelni, megelőzni, akkor erre a térképre kitüntetetten kell figyelnie. 2. ábra Roma népesség arányai Magyarországon 2001-ben
A másik térkép önbesorolás alapján mutatja a roma népesség előfordulásának arányát a 2001-es népszámlálás alapján. Eléggé egyértelmű kép bontakozik ki. Az ország két meglehetősen elmaradott régiójában viszonylag magas az önmagukat cigánynak besoroló népesség aránya. Érdemes ezzel a térképpel összevetni azt, amelyik az adófizetők arányát mutatja a teljes népességen belül. 3. ábra Adófizető állampolgárok aránya településenként az országos átlag alatt és felett
Készítette: Prazsák Gergő, adatforrás: KSH TSTAR 2003
58 Az adó abszolút értéke nem sokat árul el arról, hogy ki mennyi jövedelemmel rendelkezik Ez a sajátos, magyar mentalitásból adódik, amely nem igazán büszke arra, hogy adót fizessen, és ennek következtében nagyon leleményes az adófizetési képesség elrejtésében. Ezért talán megbízhatóbb az a térkép, mely azt mutatja, hogy egyáltalán fizet-e vagy sem valaki személyi jövedelemadót. Ha most újra megnézzük a roma lakosság arányait mutató térképet, akkor láthatjuk, hogy pontosan az északi illetve a déli részeken találhatunk olyan embereket, akik nem fizetnek adót. És nem azért nem fizetnek adót, mert megkerülik ravasz módon az adófizetést, hanem egyszerűen fizikailag képtelenek arra, hogy adót fizessenek. A következő térkép, a 2003-as EU-csatlakozásról szóló népszavazáson résztvevők arányát mutatja megyénként. 4. ábra Az EU-hoz való csatlakozás kérdésében kiírt népszavazásban résztvevők arányai
Készítette: Prazsák Gergő
Itt megint arról van szó, hogy a térinformatika milyen támogatást tud nyújtani más diszciplínák számára. Minél sárgább a megye, annál nagyobb volt az aktivitás az EU-csatlakozásról szóló népszavazásban, míg minél kékebb a megye, annál nagyobb volt a passzivitás. Egy sajátos kelet-nyugati lejtő mutatkozik a szemünk előtt, melyet különböző módon értelmezhetünk. Az értelmezésbe most nem akarok belemenni, de az világos, hogy az ország politikai tagoltsága, melyről sokat szoktunk beszélni, térben is megragadható. 5. ábra A kettős állampolgárságról szóló népszavazáson igennel szavazók arányai az érvényes szavazók között
Forrás: www.valasztas.hu
59 A következő térképpel további lépést szeretnék tenni ebbe az irányba. Ez a térkép az igen szavazatok arányát mutatja megyénként, az érvényes szavazatot leadók között. Itt egy ellentétes tendencia látható. Azt látjuk, hogy az igen szavazatok aránya nyugat fele menet nagyobb, mint volt keleten. Szó sincs arról, hogy Kelet-Magyarországon az EU-val kapcsolatos érdeklődés hiánya és a kettős állampolgársággal kapcsolatos szkepticizmus összefügghetne, inkább különfajta érdekeltségekről van szó, amely érdekeltségek nyilván egy irányba mutatnak. A kettős népszavazási kampány során sokszor beszéltek a kettős állampolgárság ellenzői arról, hogy ha bevezetik a kettős állampolgárságot, akkor konkurens munkaerők, konkurens szociálpolitikai juttatásban részesülők fognak megjelenni. Ez az argumentum óhatatlan sokkal inkább hatott a keleti országrészekben élőkre, mint a nyugati országrészekben élőkre, akik úgy gondolták, hogy az ő jóléti szigeteiken ilyen típusú bevándorlókkal nem kell számolni. 6. ábra Magyarok a Kárpát-medencében
Slovensko Slovensko Ukrajina Ukrajina
Österreich Österreich Magyarország M Magyarország agyarország
Slovenija Slovenija Rom România ânia
Hrvatska Hrvatska Srbija ii Crna Srbija Crna Gora Gora
Forrás: http://gis.geox.hu/mtaki/
A fenti térkép az MTA Kisebbségkutató Intézetében kifejlesztett Kárpát-medencei tudásmenedzsmentből való. A magyarok arányát mutatja 2002-ben, és sok újdonságot nem mutat. A 7. térkép annál figyelemre méltóbb. Ez a magyar igazolványt igénylők arányát mutatja országonként, ahol magyar kisebbségek élnek. Voltaképpen egyetlen aspektust ajánlanék a figyelmükbe, s ehhez térinformatikai rendszer kell, hogy láthassák. Nézzék meg észak-keleten a szlovákiai, illetve az ukrajnai arányokat. A régió egészében élő magyar népesség szociológiai és demográfiai mutatói nem különböznek egymástól. Tehát a Kelet-Szlovákia és a Kárpátalja magyarok lakta részei szociológiailag és demográfiailag nem különbözik egymástól.
60 7. ábra Magyar igazolványt igénylők aránya Kelet-Szlovákiában és Kárpátalján
Slovensko Slovensko U Ukrajina krajina Ukrajina
Ö Österreich Österreich sterreich Magyarország agyarország M
Slovenija Slovenija Rom R om ânia ânia
Hrvatska Hrvatska H rvatska Srbija ii Crna C rna Gora Srbija Crna G ora
Forrás: http://gis.geox.hu/mtaki/
A két társadalom karaktere nagyon hasonló. Ezzel szemben azt látjuk, hogy a hasonlóság ellenére radikálisan eltér a magyar igazolványt igénylők aránya a két országban élő magyar kisebbség körében. Minél zöldebb az alma, annál nagyobb a magyar igazolványt igénylők aránya, s minél sárgább, annál alacsonyabb. S láthatjuk, hogy Szlovákiában a zöld rész elég kicsi, viszont Ukrajnában nagyon nagy. Ezt csak egy tényezővel tudjuk magyarázni. Az EU részévé vált Szlovákia magyarjai számára a kettős állampolgárság jóval kevésbé fontos, mint az ukrajnai magyarok számára, hiszen ők belátható időben nem lesznek az EU tagjai. Ennek következtében elemi érdekük, hogy azon a kapun, amelyet a magyar állampolgárság jelent, bejuthassanak az EU területére. A kétfajta érdekeltség nagyszerűen megjeleníthető térinformatikai ábrázolással. 8. ábra Szociális segélyen élők száma Hajdú-Bihar megyében
61 Hajdú-Bihar megyében van egy nagyon jó konfliktus-térképrendszer, melyből kivettük a rendszeres szociális segélyen lévők számát mutató térképet. A sárga helyek azok, ahol magas azoknak a száma, akik szociális segélyt igényelnek, szemben a barna helyekkel, ahol kevesen vannak a segélyen élők. Ha egy szociálpolitikai akciót akar a Hajdú-Bihar megyei vezetés elindítani, akkor egy ilyen térkép hasznos számukra. A megye térinformatikai platformja 19 dimenzióban mutatja a különféle problémákat, úgy ahogy azt részint a KSH adatai mutatják, részint az önkormányzati tisztségviselők látják. Ez a platform a 19 féle adatbázist egymásba játszva, Hajdú-Bihar megyét bizonyos értelemben véve egy lüktető eleven testnek mutatja, ahol nagyon is jól lehet lokalizálni a lehetséges beavatkozási pontokat. Beszámolok még egy megoldásról, mely a lehető teret vetíti rá a létező térre, s teszi ezáltal cselekvési eszközzé a térinformatikai alkalmazást. A Graphisoft azáltal lett a legsikeresebb magyar informatikai cég, hogy a megtervezett leendő épületeket mint már háromdimenziós térben létező épületeket tudta megjeleníteni, egyidejűleg azt is megmutatva, hogy miként kell az adott épületet a lehető legracionálisabban felépíteni. (Eddigi példáink kétdimenziósak voltak.) Miután az épület virtuálisan létrejött, bár a valóságban még nincsen, lejátszhatók az építés különböző mozzanatai, aminek következtében sokkal racionálisabban tervezhető az építés, mint amikor valakinek nincs a kezében egy ilyen rendszer. 9. ábra Tervező software által megjelenített épület
Ez egy olyan alkalmazási lehetőség, amely maximálisan kihasználja az embernek azt a potenciálját, hogy valamilyen lehetőséget előre lát és ennek a lehetőségnek a valóra váltását szervezheti, cselekvés útján be is teljesíti. Ennek az eszköznek a segítségével az építés jóval pontosabb, jóval tervezettebb módon megy végbe, mint korábban, mikor csak tervrajzok voltak vagy esetleg az építőmester fejében volt valami elgondolás. Ha lett volna ilyen rendszer a múltban, talán nem maradt volna félbe annyi gótikus katedrális. Most már a Graphisoft tovább is fejlesztette ezt a termékét, s nemcsak tervezendő, létrehozandó épületeknek tudja a terét reprodukálni, hanem meglévő épületek esetében is vállalja a háromdimenziós térinformatikai adatbázis létrehozását, amely például az épületek karbantartásában hatalmas segítséget ad. Jobban meg lehet tervezni az épületek karbantartását, és jobban meg lehet szervezni az épületek mindennapi működésének a biztosítását.
62 Digitális tér Eddig az érzékszervi mozgásos térnek az interneten történő reprezentációjáról beszéltem. Most jön az igazi probléma. Ha benne vagyunk az internet által nyitott térben, akkor hol vagyunk? Ezt a teret szaknyelven cyberspace-nek nevezik. Magyarul azt mondhatjuk, hogy az elektronikus kommunikáció tere. Ugyanakkor ez olyan tér, amely nem lenne, ha a fejünkben nem lennének a teret konstituáló elvek, szempontok, fogalmak. Eddig egy külső térről beszéltünk, melynek megvannak a manipulálható mozzanatai, de ennek a térnek az empirikus valósága soha egy percre nem kérdőjelezhető meg. Mindig tudjuk, hogy hol a határ. Ezzel szemben ez a másik tér, az internet tere teljes egészében konform a saját lelkünk terével, melynek szerkezete a nyelvből vétetik. Az internet terét hordozó infrastruktúra technológiai, de a tér alkotó elemei mi magunk vagyunk. Lelki tereink rávetülnek az internetre, s az ily módon kivetült belső tér vetül vissza ránk. A kérdés az, hogy mi történik a rávetülés és a visszavetülés között. Használói számára az internet elektronikus kommunikációs tér. E térbe vetülnek lelki tartalmaink, s innen vetülnek vissza. Sok tekintetben analóg ez a folyamat a művészi alkotások által teremtett térrel. Az internet tereiről beszélve Ted Nelson nem véletlenül említi Coleridge Kubla Kahn csodapalotájáról Xanaduról szóló versét. De ugyanilyen joggal említhetnénk Gulácsy Lajos fantasztikus országát, Naconxypant. 10. Gulácsy Lajos: Az ópiumszívó álma
Ennek a térnek a legfontosabb sajátossága, hogy szemben azokkal a terekkel, melyeket az első fejezetben mutattam, hiányzik belőle a központi perspektíva. Pontosabban van benne központi perspektíva, de annyi, amennyi tekintet esik rá. Folyamatosan mi magunk, akik interakcióba kerülünk a térrel, választhatjuk meg a központi perspektívát. Ennek következtében testre szabhatjuk a teret. Itt jön létre a saját lelki terünk és az elektronikus kommunikációs tér (kibertér) közötti interakció. Mintha tükörbe néznénk. De
63 ez egy egészen extra tükör. Itt lélek áll szemben lélekkel. Egy saját lélek, mely bennünk van, és egy kollektív lélek, mely az interneten van. A kétfajta tér egymásba játszását az is megkönnyíti, hogy a lélek anyaga mindkét esetben sokféle modalitásból származik, de bármelyik modalitásról is legyen szó, az analóg világtól eloldott, digitális jelentésé a vezető szerep. Együtt van a beszéd, az írott szöveg, az állókép, a mozgókép, a hang, és a zene. Az együttes korlátlanul alakítható, szabható aszerint, hogy milyen központi perspektívát választunk. Ha mondjuk olyan hangulatban vagyok, hogy zenére vágyom, akkor felhangzik bennem egy szimfónia, melyről nem tudom hogy ki szerezte, Mozart vagy Sosztakovics, de valamifajta zene van bennem, amely zene elnyomja a képi, fogalmi élményeket. De felkelthetek magamban képi élményeket, majd felkelthetek mellé zenei élményeket, s mindezt megszövegesíthetem. Pontosan ugyanazok a folyamatok zajlanak le bennem, mint amikor egy jó keresőrendszer birtokában rámegyek az internetre, s zenét, filmet, szöveget keresek. Mindkét esetben a hierarchiákat saját magunk hozhatjuk létre. Ugyancsak hasonló módon működik az indexálás, mely az egyes tartalmak egymással való kapcsolódását, előhívhatóságát határozza meg. Az indexálás dönti el, hogy miből mi következik, s mi nem következik, minek mihez van és nincs köze a térben. A hétköznapi életben, ha asszociálok, azt mondom például, hogy tél. A télről eszembe jut a télapó, a télapóról a hópehely, a hópehelyről eszembe jut a moszkvai utca, ahol Rosztovék laktak és sok minden más. A szabad asszociációs lánc nyomán egy jól képzett pszichoanalitikus titkokra bukkanhatunk. A dolog lényege, hogy egy ténylegesen titokzatos rendszerben a tudásunk folyamatosan bővül, miközben asszociációink ugrálnak pontról-pontra, éppen úgy, mint ahogy a linkek esetében az interneten hozzáférhető tudásterületeken nyomulunk előre, mint amikor a mocsárban ugrálunk csomóról csomóra, amíg el nem süllyedünk végleg. A kapcsolatok ugyanis végtelenek akár az agyunkban, akár az interneten zajló kapcsolatokról beszélünk. Az egész rendszer az átláthatatlanság birodalma. 11. ábra Az agy és az internet
Az agy „térképe”
Az internet „térképe”
Az internet nem felejt. Kaliforniában van egy szerver, melyen kéthetente mindent elmentenek, ami csak az internetre került. Egyelőre még sok mindent nem tudunk ezzel kezdeni, de azért a puszta tény elképesztő. Semmi nem vész el, ami egyszer rákerült az internetre. Mintha csak egy isten agyáról
64 beszélnénk, aki nem felejt el semmit. Mi magunk sem felejtünk el egyébként semmit, mi magunk is eltesszük az információkat. De mi meghalunk, és a tudásunk örökre elvész. Míg élünk, a már nem használt információk kiszűrésére van egy módszerünk, a felejtés. Most tárgyalunk éppen arról, hogy Magyarországon legyen egy olyan szerver, ahol a világ egészére kiterjedő tudás birodalomnak az európai tartalmait Budapesten tároljuk. Hogyan közlekedjünk ebben az átláthatatlan, határtalan, folyamatosan táguló és sűrűsödő térben? Ez összefügg az identifikációval, hiszen tudni akarjuk, hogy ki kicsoda, aki mozog a térben. Az érzékszervi mozgásos térben a közlekedőről tudni lehet, hogy kicsoda, s a közlekedés nagyjából kiszámítható. Ha akadályozott is a közlekedés, nem kérdés a honnan hova? Ha eltévedtem, előbb utóbb kiderül, hogy hol vagyok. Van, amikor utóbb, van, amikor előbb. De előbb utóbb lokalizálható vagyok. Ma már az autókban és a mobiltelefonokban is vannak olyan térmeghatározó eszközök, amelyek lehetetlenné teszik azt, ha valaki mondjuk Makóra akar menni és Jeruzsálemben köt ki, akkor ezt ne realizálja, mert világosan mutatja a készülék képernyőjén lévő térkép, hogy hol van. Megfelelő adatbázis birtokában lakásra megtalálható az a személy, akire kíváncsiak vagyunk. A kibertérben minden el van téve, következésképpen minden mozgásnak nyoma van, s a közlekedési pályák rekonstruálhatók. A kibertérben közlekedő személy identitása a log-ok egymásutánjából jön létre. A valóságos társadalomban identitásunk meglehetősen fix. Vannak persze szélhámosok, akik másnak mutatkoznak, mint akik. De előbb utóbb le lehet őket leplezni. Az érzékszervi mozgásos világban meg lehet mondani, hogy ki kicsoda. Vannak persze eljárások, amelyek lehetővé teszik az identitás titkolását. Ez éppen azért lehetséges, mert van mit titkolni. De végül is nem kérdéses, hogy egy testhez milyen sors rendeltetett. Legalább az illető személy számára. A log-identitás teljesen más dolog. A kibertérben a bevándorlás aktusa a bejelentkezéssel kezdődik, miáltal bejelentkezem, egy soha el nem múló nyom keletkezik, de kérdéses, hogy ki hagyja ezt a nyomot. Mert ez csak egy nyom, mely mögött nincs meg a sorsnak az a narratívája, amely az érzékszervi mozgásos világ minden egyes mozzanatában ott van. Amikor az ember bejön egy terembe, s helyet foglal a hallgatóság soraiban, vagy előadóként beszélni kezd, akkor nem egyszerűen nyomot hagy. Nagyon is tudható, hogy kire milyen előzmények hatottak, melyek végül is oda vezettek, hogy ebben a teremben most találkozzunk egymással. És a történetnek nincs vége. Amikor innen elmegyünk, továbbra is azok maradunk, akik voltunk. A kibertérben ilyen nincs. A kibertérben egyetlen egy mozzanat van: beléptem. De hogy mi voltam előtte, mi leszek utána, arra vonatkozóan semmi fajta meghatározottság nincs, pontosabban a meghatározottságokat magam manipulálhatom. A kibertérben közlekedő ember identitása jóval flexibilisebb. Az érzékszervi-mozgásos térben közlekedő személy létéhez képest hihetetlen mozgékonyság és változékonyság különbözteti meg a kibertérben közlekedő személy létét. Ebben a térben állandó keresésre vagyunk ítélve, ám az átláthatatlanságra és a végtelenség miatt, ha valamit megtalálunk, nem mondhatjuk, hogy ez az. Állandóan újabb és újabb keresésekre vagyunk ítélve, és soha semmikor nem fogunk eljutni a bizonyossághoz. Navigálni vagyunk kénytelenek. Vég nélkül barangolunk az interneten. Mindezt tesszük a névtelenségben, vagy álarcosságban, hiszen a logidentitás lehetővé teszi, hogy újabb és újabb arcokat konstruáljunk, melyek mögé bújhatunk mások előtt megjelenve. Az interneten való közlekedés fantasztikusan gyors, s nem is lehet más. Az érzékszervi mozgásos térben lehetünk lassúak, lehetünk gyorsak, de mindenképpen van a mozgásnak egy időigénye. Az internet terében nincs idő, ugyanúgy, mint a tudatban. Asszociációink, gondolataink szemvillanásnyi idő alatt születnek, mint ez a mondat is itt. Ennek a térnek a lényege, hogy akik benne vannak, azok mind összekapcsolódtak egymással. Egy hálózathoz tartoznak. Az internet kollektív lélek, mely abból él, abból táplálkozik, amik mi vagyunk. Csak éppen megsokszorozza a saját lelki tereinknek a sajátosságait, de a maga ezer szemével voltaképpen azt látjuk viszont, amit a saját magunk két szeme lát. A hálózatiság, az összekapcsoltság a döntő jellegzetessége ennek a térnek. Walter Benjamin mondta, hogy a modern tömegkultúra a feltételei között az egyes kulturális termékek egyedisége megkérdőjelezhető. Na most én úgy látom, hogy itt nem egyszerűen a műalkotások egyediségének a megkérdőjelezhetőségéről van szó ebben a térben, hanem magának az egyediségnek a megkérdőjelezhetőségéről van szó. Nincs olyan, hogy originális és másolat, csak valami van. Ez éppen úgy vonatkozik a log-identitásra mint bármi másra, ami megjelenik a kibertérben. Jelenleg a szöveg és a kép dominál az interneten, de nincs messze, amikor háromdimenziós csatolmányokat kaphatunk és küldhetünk. De ma még, amikor belogolunk az internet terébe, akkor elsődlegesen szövegekkel találkozunk, s magunk is szövegeket írunk. Jelenleg úgy látom, hogy a szöveg dominanciája jellemzi ezt a teret, amikor egymás közötti viszonyainkról van szó. Az internet használók számára az e-mail a döntő alkalmazás, a másik az írott szövegeken alapuló „csevegés”, vagy említhető a fórum, a nézetek cseréje, egyeztetése. A kollektív tartamfejlesztésre jó példa a wikipedia, amely egy olyan enciklopédia, amely folyamatosan bővül azáltal, hogy ki-ki ráteheti a maga meghatározását egy-egy
65 fogalomról. Ez oly módon alkot enciklopédiát, hogy az összes alternatíva együtt olvasható, szemben az igazi enciklopédiákkal ahol mindig van egy autoritás, mely eldönti, hogy mi igaz, s mi nem az. A hajdani naplóírás született újjá a blog-ban, amely szinkronban lehetővé teszi az összes többi blogíró vagy blogolvasó számára az egyedi sorsokkal való megismerkedést. Az interneten szövődő kapcsolatok korlátlanul manipulálhatók. Az ismerkedés, egymás mélyebb megismerése, az intim szférák felfedezése időtlenségben, határtalanságban, végtelenségben zajlik. Az érzékszervi mozgásos tér értelmében vett itt-nek és most-nak nincs értelme, mivel amikor itt és most a gép előtt ülök, akkor másutt, máskor és más vagyok. Ezeknek a kommunikációs pályáknak a szociológiája meglehetősen kevéssé ismert. Ha Rómeó és Júlia most élne, akkor nem kellene vesződniük azzal, hogy Veronában álarcos bálban találkozzanak, hiszen az egyik ülhetne Sidneyben, a másik ülhetne Kamcsatkán, és az egészet chat-tel le tudnák bonyolítani, nem kell nekik találkozni. Most ebből rengeteg előny, de rengeteg hátrány is származik. Mert mindennek az alapja az ismeretlenség. Rómeó lehetne egy 12 éves kislány, akinek esetleg hormonzavara van, Júlia egy 80 éves bácsi, aki beleéli magát ebbe a szerepbe, de soha nem derülne ki, hogy kik valóban azok, akik ennek a szép történetnek a részesei. Mivel még annyira új technológiáról van szó, nem vagyunk teljes egészében tudatában annak, hogy mennyire sérülékeny ez a rendszer, mennyire nagy benne a zaj. Valószínűleg nagyon sérülékeny és nagyon zajos, s ennél fogva támadható. Támadható vírusok és hackerek által, tehát nem egy biztonságos rendszer. Macska-egér játék zajlik a biztonság őrzői és a biztonság feltörői között, ahol soha nem lehetünk biztosak abban, hogy nem az egér győz-e. Ez a világ teljes egészében a technikától függ. Korábban is meg volt ez a függőség, hiszen a hagyományos, fizikai közegek által hordozott információk is alá vannak vetve az idő és a múlékonyság hatalmának. Ha egyszer egy könyvtár leégett, nem marad meg semmi az ott tárolt információkból. Az új technológiai eszközök által hordozott információk megmaradásának valószínűségét maguk az eszközök segítik. Ha a szerver, amin rajta van a tudás, pusztulékony, annak semmi akadálya, hogy ne legyen egy második szerver, amely tükrözi az elsőben tárolt információt, s ne legyen egy harmadik szerver, mely tükrözi a második által tárolt információt. Mivel eleve nincs eredeti meg másolat, megvan annak a lehetősége, hogy redukáljuk ezt a kiszolgáltatottságot. Van egy szociológiai korlát, melynek jelentősége a jövőben csökken, hiszen kihalnak azok a generációk, melyek az internet bevándorlói, s a bennszülötteké lesz a jövő. Ma még sokan vannak, akik egyszerűen nem hajlandók megtanulni ennek a rendszernek a kezelését. Vagy ha egyszer megtanulták, a változtatásokat már nem képesek követni. Példaként említem, hogy mióta mobiltelefont használok, a hetedik mobiltelefonomat koptatom el, és mindegyik mobiltelefon egy új világ. Nem úgy van, mint gyerekkoromban, amikor megtanultam a villanykapcsolónak a használatát, és azóta is nagyjából tudom, hogy ha le, akkor nincs fény, ha föl, akkor van fény. Képzeljük el, hogy lenne egy könyvtárunk, és a könyvtárt háromévente ki kellene cserélni, mert megváltozik a kód. A Shakespeare-szonettek ugyanazok maradnak, de mindig más kóddal írva, egyszer ilyen, egyszer amolyan szoftverrel hozzáférhetően. Vannak, akik ezt nem akarják vállalni. Szociológiailag elképesztő veszély, hogy a kibertérben nem vész el semmi. Egyfelől persze jó hír, hogy a log-identitás rajtakaphatatlan identitás, de mi van, ha mégis rajtakapható? Hiszen vannak olyan szűrő szoftverek, amelyek szavakra, képekre azonnal riasztanak. Nem lehet nyugton nemcsak a pedofil képek küldője, hanem az sem, aki esetleg egy félreérthető arab mondatot küld, vagy csak azt írja a barátjának, hogy „ki korán kell, aranyat lel”. A következő nap terrorelhárítók vihetik el a „korán” szó miatt. Az internet terét egymással összekapcsolódó, működő agyak teremtik, éppen úgy, ahogyan tudatunk terét agyunkban az egymással összekapcsolt idegsejtek hozzák létre. Mindkét térben benne van a nem reális csábító potenciálja. Bennünk van a kábulat, az őrület, a képzelet, az emlékezet, mely mind felülírja az itt és most empíriáját. A tér, melyről beszéltem, isteni tér a maga testetlenségében, átváltozási hajlandóságában, képlékenységében, érzelmi diszpozícióiban isteni tér. Az istenek halhatatlanok, mindenhatóak, mindenre képesek. Olyanok, amilyenek mi szeretnénk lenni. És most itt a lehetőség. Ha van egy jó keresőnk, rálépünk az internetre, és istenekké válhatunk. A nem is túl távoli jövőben mobil készüléken keresztül férhetünk hozzá a széles sávú internet hálózathoz, ami azt jelenti, hogy hozzáférjünk az internethez akárhol legyünk a világban. Ez a készülék lehetővé teszi, hogy ne maradhassunk ki a hálózatból, ne lehessen olyan helyzet, hogy ne tudjunk belogolni. Más kérdés, hogy érdemes-e belogolni.
66
Péterfi Ferenc
Részvét(el)nyilvánítás avagy beletartozik-e a mai kultúrába a közösség ügyeiben való aktív részvétel?
1. Mikor megkerestek a szervezők, az eredeti felkérés szerint a település–közösség-kultúra viszonyáról ajánlották, hogy beszéljek itt Önöknek. A fenti cím-alcím rendszer a három kifejezésből a közösség ügyét eleve befogadta. A település is lefedődött ezzel, hiszen közösségfejlesztőként a közösségen most az együtt élők közösségét, azaz a helyi társadalom, a település, a szomszédságok polgárait, tagjait értjük. Csupán ez a fránya kultúra kifejezés, amit majd ehhez a gondolatmenethez értelmezni, vizsgálni kell. A játékosnak szánt főcímről is valamit (milyen jó hogy megmagyarázom, mint a rossz költő a versét, a szobrász a művét, hogy mit is akar mondani). Tehát mindkét értelmezésnek van jelentősége: a részvétel kinyilvánításnak és a részvétnyilvánításnak is, de ezt már tényleg a következő percekre hagyom. 2. Az alcímre visszatérve: beletartozik-e mai kultúra-értelmezésünkbe a közösség ügyeiben való aktív részvétel? Része-e ma számon tartott kultúránknak a társadalmi-közösségi részvétel tudása? Máshogyan: az, hogy aktív állampolgárok legyünk, az, hogy alakítani, szervezni, változtatni tudjuk a saját helyzetünket, az életünket és a közösségeink ügyeit, a saját szerepvállalásunkat a közösségeink életében; hogy felelőssé válunk-e a társadalmi-közösségi viszonyaink alakításában, az a kultúrának része-e? Kulturális kérdés-e ez, s az ilyen nevű tárcának van-e köze ezekhez az ügyekhez, vagy attól elfordul, saját szerepét csupán a művészetek, az esztétikum, a tudományok- és azok befogadásában, az ünnepnapi kultúra alakításában keresi? S az intézményrendszer, a művelődési–közösségi művelődési hálózat szerepvállalása hogyan is áll ebben az ügyben? Erre a legutóbbi kérdésre még igyekszem a továbbiakban visszatérni. Bocsánat, ha nagyon bornírt kérdéseket fogalmazok, ha evidenciákat említek, de egyszer már rögzíteni kellene, hogy mit is tekintünk valóban evidenciának, van-e valóban egyezség ezekben az alapkérdésekben. Munkavállalóként, közösségfejlesztőként képesek ilyen kérdéseket valóságosan is feltenni a környezetemben magas IQ-júnak tekintett hivatalnokok. 3. „Mindenki elég okos, hogy saját magát irányíthassa olyan ügyekben, amelyek rá tartoznak.” (Tocqueville) Ezt az idézetet egy Nizák Péter barátommal közösen írt tanulmányunk bevezetőjéből citálom ide. A kérdés tehát, hogy részt veszünk-e a saját életünk alakításában, közösségeinknek – ha azok nem pártformációkban egzisztálnak –, van-e módjuk öntevékenyen beleszólni a településeinken, a városrészekben, lakónegyedekben, szomszédságokban a helyi közéletbe? Ha erről beszélünk, fontos, hogy az életünknek egy alaptörvényét elemzően számba vegyük. Ez pedig a következő: Minden embernek joga, és ugyanakkor mindenkinek feladata, a dolga is, hogy maga oldja meg a saját problémáit. Ahhoz azonban, hogy ezt a jogunkat és feladatunkat elvégezzük, ahhoz erőfeszítésre van szükségünk. Ha önmagukban nem tudják e dolgukat megoldani vagy jogukat érvényesíteni az egyének, akkor egy magasabb szintnek – mondjuk az államnak, az önkormányzatnak, egy intézménynek – a kötelessége és felelőssége is őket ebben kisegíteni. A fentiekből eredő joga a közösségeknek is, hogy önmaguk oldják meg a saját problémáikat. És ugyanúgy, dolguk és feladatuk is a közösségeknek, hogy önmaguk oldják meg a problémáikat. S tudomásul kell venniük azt is, hogy ez erőfeszítést igényel. Ha önmagukban nem tudják, a magasabb szintnek kötelessége őket ebben segíteni – szubszidiálni. De csak, ha önmagukban kevesek ehhez! Csak akkor!!! Kicsit röstelkedem is, hogy tulajdonképpen ez a néhány egyszerű s vélhetőleg nem is tejesen ismeretlen gondolat az, amit legfőképpen meg akartam osztani Önökkel. De ha már ezért ennyit utaztam ide Budapestről a szervezők kedves meghívására, akkor illik, hogy kiegészítsem néhány szemponttal. Keveset időzünk azon, hogy a társadalom és az egyén fejlődése, működése alapvetően éppen ennek az elvnek a felborulásán, vagy felborításán: a benne résztvevők gyengeségén, vagy a külvilág oktalan és fontoskodó beavatkozásán szokott megakadni, megsérülni.
67 Hogyan is szokott korlátozódni ez a törvényszerűség? - Ha dolgaként nem gyakorolja ezt az elvet: az egyén, de a közösség is felelőtlenné válik, áthárítja a megoldás kényszerét – lehetőségét – rajta kívülre. Így a képességét – tudását – veszíti el önmaga helyzetének alakítására. Leépül ez a képessége, mert nem gyakorolja a dolgát. Önállótlanná, ellátottá válik, hospitalizálódik - De sérül a társadalmi gyakorlat akkor is, ha a jogát vitatják (veszik) el; ha a közösség (vagy az egyén) helyett azt más gyakorolja, akkor a „megsegített” az eszközét veszíti el a részvételre, önmaga–közössége ügyeiben. Tehát így válik jogfosztottá. Ha a hatalom – akár helyi, akár országos szinten – oktalanul beavatkozik, azzal elvitatja, elveszi a helyi közösség jogát és dolgának, a feladatának a tudatát. De, többnyire semmit nem old meg! Sőt, gyakran ezzel a gesztussal, lépéssel a megoldhatatlanság látszatát kelti. Akár leadja (eladja), akár elveszik a közösségtől (s az egyéntől) ezt a lehetőségét: a dolgát, vagy ezt a jogát; leépül ez a képessége, ez a tudása és a szükséglete is. Függőségbe kerül, eszközzé válik. Kirekesztődik a saját ügyei intézésének gyakorlatából. Mit teszünk, amikor a közösségi részvételt kívánjuk fejleszteni? Ha az emberek eltompultak, közönyössé, passzívvá, érdektelenné váltak, vezetettek lettek belőlük, ha egy közösség apatikus, ha tagjai függőségben és kiszolgáltatottságban élnek, ha szeretnék az öntevékenységüket, a kezdeményező és cselekvőképességüket visszaszerezni, s ebben kívánjuk őket támogatni, abban segítjük őket, hogy visszailleszkedjenek eredendően létezett jogukba és dolgukba. A kiszolgálás: a jogoknak és a dolguk tudatának az elvételével járt - helyettük, nélkülük, tehát rajtuk kívül alakultak a dolgaik. Nélkülük és a felelősségük nélkül. Tehát a kiszolgálást is meg kell szüntetni, önállósággá alakítani a kiszolgáltatottságuk felszámolásához és a felelősségük megteremtéséhez. Amit fejleszteni kell: „Visszatanulni” a közösségeknek a dolgaik megnevezését és végzését. S azt is, hogy ehhez részükről erőfeszítésre van szükség. Valamint: segíteni az ehhez kapcsolódó jogaik megismerését és gyakorlását. A fejlesztés tehát ez esetben nem más, mint annak tudatosítása, hogy dolguk, feladatuk a részvétel és joguk van a részvételre. 4. Ha a társadalmi kirekesztés–kirekesztődés (social exclusion) fogalmáról beszélünk, többnyire valamilyen ok miatt a társadalom perifériájára került személyekre, csoportokra szoktunk gondolni. A kisebbségekre, etnikai csoportokra, a sérültséggel vagy éppen a valamilyen mássággal élőkre, a szegényekre, tehát akiket megfosztottak jogoktól, esélyektől, lehetőségektől, amelyek másoknak a rendelkezésére állnak. De találkoztam például angolszász szakmai anyagokkal, amelyek arról írnak, hogy a társadalom normális működéséhez hozzátartozik, hogy a közösség ügyeibe való beleszólás, a szélesebben értelmezett társadalmi részvétel nem csak, hogy mindenkinek természetes joga, de a szerintük értelmezett demokráciában a kormányzatoknak mindent el kell követniük azért, hogy a közösségek ügyeiben megteremtődjön a széleskörű részvétel. Értelmezésükben tehát nem pusztán az akadályok elhárítása, a képzeletbeli falak lebontása szükséges azért, hogy az emberek ne rekesztődjenek ki a közösségi ügyekből, hanem a hatalomnak, a kormányoknak – helyi szinten nyilván az önkormányzatoknak – minden erőfeszítésére, tehát aktív kezdeményezésére szükség van, hogy bevonja a polgárokat és társaságaikat a közéletbe. Mert aki nem vesz részt a saját helyzetének az alakításában, a helyi közügyekben, az is kirekesztett. Nem tudom, hogy Önök, vagy az Önök otthoni, munkahelyi környezete mennyire vesz részt a saját közügyeik formálásában, de én úgy látom, hogy nálunk ilyen értelmezés szerint a társadalom kilenctizede kirekesztődött, vagy kirekesztett. Vagy, mert nem hiszi el, hogy dolga, feladata a közösségi problémák megoldása; vagy, mert úgy érzi, tapasztalja, hogy ez a joga elvitatott. A társadalmi többség kirekesztett egy szűk hatalmi kör ellenében, akiket képviselőnek nevezünk országos, vagy helyi önkormányzati szinten! Paul Henderson szerint: „A társadalmi kirekesztettség kifejezés rámutat arra a tényre, hogy a gazdasági, a politikai és a társadalmi erők az egyén (és egyúttal annak közösségei – P. F.) ellenőrzésén kívül esnek.” 5. A társadalmi bevonásról, bevonódásról: A civil társadalom szempontjából alapvető jelentősége van a részvételnek. A közösségi szektorban megjelenő aktivitásoknak két fő a típusáról szeretnék beszélni: - egyrészt a különféle civil szervezetek szolgáltató illetve szakmai szerepvállalásáról; versus - a „civil részvételről”, amelyben a nyomásgyakorlás, a civil társadalom meghatározó jellemzője, funkciója.
68 Igen egyoldalúan fejlődik manapság a hazai (és általában a közép–kelet–európai) nonprofit szektor. A szervezetek igen nagy hányada ( ¾-e, vagy talán még nagyobb aránya) jórészt és kizárólag szakmai szolgáltatásokat végez. Lehetnek ezek a szociális ellátás területén, de környezetvédelmi, kulturális és más szakterületeken is. Vagy olyat, amely hiányzik az adott térségben a társadalmi kínálatból, vagy amelyet valamiért átvehet az államtól, önkormányzattól, esetleg az üzleti szektortól. Ezek többnyire nagyon értékes és fontos társadalmi szerepvállalások, minden tiszteletet és támogatást megérdemelnek, már csak azért is, mert jó részük a közösségi részvétellel igen jelentős hozzáadott értéket is belevisz ebbe a munkába. Elképesztően gyenge azonban a mi társadalmi gyakorlatunkban az érdekvédelem mindenféle területén történő szervezkedés. Legyen az munkavállalói, fogyasztói, kisebbségvédelmi, polgárjogi, a sérültséggel élőkkel kapcsolatos, vagy más terület. A közösségi szektornak ez egy nagyon erős deficitje. És hiányzik a palettáról a nonprofit szektorban, s az annál szélesebb fogalmat jelentő civil társadalomnak a talán még ennél is fontosabb szerepvállalása, amit összefoglalva civil részvételnek szoktak nevezni. Ezek: - a társadalmi kontroll, az ellenőrzés, - a beleszólás és a részvétel megteremtése a helyi köz(össégi)ügyekben, - a kezdeményezés serkentése, - a társadalmi nyilvánosság szélesítése a különféle kérdésekben. - a pörölés, a döntéshozók - a hatalom folyamatos ellenőrzése és számonkérése. Erre s általában a folyamatos nyomásgyakorlásra a civil társadalom részéről, a központi és a helyi hatalomnak is igen nagy szüksége van/lenne, még ha ezt nem is szereti. De nem is karácsonyi ajándékról van szó, hanem a közszereplők közösség előtti transzparenciájáról, az átláthatóságnak és áttekinthetőségnek, a hozzáférhetőség biztosításának a jogáról, ami a demokráciának, a részvétel vállalásának alapfeltétele. A jó királynak – bár most ilyet hirtelen nem tudnék a saját látókörömből megjelölni – is szüksége van erre a nyomásra. Ez a – civil társadalom lényegét jelentő – tevékenység alig tapasztalható manapság a hazai nonprofit szervezetek, de mindenféle más formációk, szerveződések között. Ennek oka a kényelem, a konfliktuskerülés, a szakmai felkészületlenség, az érdekek miatti máshova húzás, a kapacitások szűkössége – és még számtalan más oka is van. A politikusok hűsége inkább a pártjukhoz – pontosabban a saját pártközpontjukhoz – az erősebb, semmint a választóikhoz! Ők a képviselők, s a ciklusok túlnyomó részében nemigen érdeklik őket választóik, akik – éppen az ő javukra – lemondtak a részvétel bizonyos formáiról. Sőt, az esetek jelentős részében utóbb mindenféle eszközzel és módon igyekeznek megakadályozni a civil társadalmat abban, hogy résztvevői legyenek döntéseknek, hogy kezdeményezzenek, hogy nyomást gyakoroljanak. S ha mégis megteszik, akkor minden további eszközzel azon vannak, hogy a civil kezdeményezéseket a pártpolitika terepére, síkjára, mezsgyéjére átnyomják, és ott végül ráfoghassák a kezdeményező, zsörtölődő, s más civil technikákat alkalmazó közösségekre, hogy azok politikai ellenlábasaiknak a bujtogatására és támogatására szerveződnek. Primitív és elképesztően aljas ez a technika. De hát politikusok. Azok a politikusok – ők a képviselők –, akik, megismétlem: a pártközpontjaiktól jobban függenek, mint a saját választóiktól. Ez a mai honi demokrácia legnagyobb abszurditása! Amikor a részvételről beszélek, akkor egy a közösségfejlesztésben használt fogalmat tekintek a szemem előtt, s ezt ajánlom mindannyiuknak is: A lakosság felhatalmazásának – a politikai hatalommal való felruházásnak – a folyamatát, azaz hogyan válunk felelőssé? Arról a hosszú és gyakran törékeny segítő folyamatról van szó, amikor egy helyi közösség felbátorodik, felismeri, hogy vannak saját ügyei, ezekben érintettsége révén elköteleződik. Már nem feltétlenül vezetettségre vár, tagjainak egy része öntevékeny: ideális esetben aktív, cselekvő polgár lesz és felelősséget vállal. Megtanul szervezkedni, tanácskozni, képviselni. Ez itt most egyszerűen és túl szépen is hangzik, s valóban nagyon sérülékeny egy ilyen folyamat és ma még kevés külső megerősítés segíti az ilyen formában történő fejlesztést, amikor a helyi közösség – eredendő jogának és feladatának tudatát újra megélve – hatalommal ruházódik fel a saját sorsának alakítása tekintetében. 6. A végéhez közeledve, újra jussunk el a bevezetőben megpendített területre, s gondoljuk meg felelősen: - A kulturális intézmények működtetésébe belefoglalódik-e a részvétel követelménye, esélye, lehetősége? Azt hiszem nemigen. - Miben akarjuk, hogy részt vegyenek az emberek? Az általunk – művelődésszervezők, művelődési szakemberek által – szervezett, kitalált, megrendezett programokban, körökben?
69 - Segíti-e ez az intézményhálózat a részvételt? Közvetít-e olyan tartalmakat, tudást, példákat, kezdeményez-e olyan helyzeteket, amikor a közösségek a részvételt, a felelősségvállalást, a hatalommal való felruházást megismerhetik, kipróbálhatják, gyakorolhatják? Ahol ez belsővé válhat? Egyáltalán felkészültek vagyunke mi magunk erre a tevékenységre, s felkészültek vagyunk-e arra a folyamatra, amikor másokat kellene segítenünk ennek fejlesztésével? - Az említett intézményrendszer önmaga így működik-e, azaz a saját tevékenységének programozásában megjelenik-e ez a szándék? Tehát, hogy a helyi polgárokat arra vegye rá, hogy ők alakítsák, kezdeményezzék, szervezzék, mondjuk a művelődési házak napi életét? 7. Térjünk vissza a címre! Meg kell hallanunk a hívó szót, divatosan fogalmazva: a kihívást, fel kell ismernünk a szükségletet arra, hogy egy demokráciában a közösségi részvétel alapfeltétel. Mindannyian tudjuk, hogy nem elég egy demokráciához az állam/önkormányzatok által irányított ország vagy település egy csöndes, hallgató, bénult társadalommal szemben. A társadalmi–közösségi részvétel segítése, kibontakoztatása ilyen értelmezésben a közösség kultúrateremtő képességét fejlesztené. A részvétel esélye a demokrácia fejlődésének egyik alapvető kérdése lett Európában és itt Magyarországon is. Miközben megteremtődtek a rendszerváltást követő évtizedben a demokrácia hivatalos alapintézményei, kifejlődtek a képviseleti demokrácia keretei; a közvetlen részvétel tekintetében egyre távolabb kerülnek a polgárok és közösségeik a politika által kisajátított közélettől. Összefoglalásul: miről is kívántam értekezni az elmúlt percekben: - A részvételről és a hozzá kapcsolódó beleszólásról, ami a joga és dolga a közösségeknek. - A kirekesztődésről. - A civil társadalom jelentőségéről különös tekintettel a társadalmi kontroll kapcsán adódó szerepvállalásnak. - A polgárok és közösségeik hatalommal való felhatalmazásáról, azaz a közösségi felelősségvállalásról. - S alapvetően arról, hogy mennyire tekintjük ezt a kultúra részének, abba beletartozónak, a közösség kultúrateremtő képességének, s milyen szerepet vállal ebben a művelődési intézményrendszer. Bizonyára többen találkoztak már az utóbbi időszak egyik legvirulensebb trendjével a participációs elméleteknek és gyakorlatnak a szélesedésével. Hát erről beszéltem én is az eddigiekben. Tehát – ezt állítom befejezésül – a közösségi részvétel és annak segítése kikerülhetetlen. S ha ezt nem ismeri és nem vállalja fel a kulturális intézményrendszer (is), akkor funkciótlanná válik, s megfogalmazhatjuk számára a részvétnyilvánítást. Írhatjuk a particédulákat!
70
Gábor Klára
Kistérségi közművelődés A kultúra szerepe a vidékfejlesztésben Magyarország csatlakozása az Európai Unióhoz elindított egy olyan folyamatot, amely során egyre fontosabbá vált, hogy olyan területfejlesztési koncepció készüljön a tervezés valamennyi szintjén, amely a közös európai normáknak megfelel, és az is egyértelművé vált, hogy ezekben a koncepciókban szerepet kell, hogy kapjon a kultúra is. Egy–egy település élhetőségét, lakosságmegtartó erejét növeli, ha a kulturális szolgáltatásokat helyben, vagy a lakóhelyéhez minél közelebb, könnyen elérhető módon, jó minőségben találja meg. Az esélyegyenlőség megteremtése és a szubszidiaritás azaz, hogy a döntések az érintettekhez minél közelebbi szinteken történjenek meg, fontos európai alapelvek. Ezekkel összhangban fogalmaz meg célokat a nemzeti kulturális stratégia, a kultúra vidék fejlesztő hatásának növelése érdekében, és ez hozta magával azt az igényt is, hogy egyre több forrás kerüljön regionális és kistérségi szintre, amelyek elosztása fölött is ezek a szintek rendelkezhetnek majd a tervek szerint. A kulturális vidékfejlesztés programjának megvalósítását foglalja keretbe a Közkincs–program, amelyet a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2004. július 26-án, miniszteri értekezleten fogadott el. A regionalitás megjelenése a közművelődésben, a közkultúrában egy új szemléletű és új távlatokat nyitó szervezeti szint, melynek összekötő, animáló szerepe van elsősorban, a kistérségek pedig a helyi értékek megőrzésének továbbéltetésének egységei lehetnek. Olyan folyamat a kistérségi identitástudat kialakítása, amely az országban – a településszerkezettől, a megyei közművelődési feladatokat ellátó intézmények kistérségi munkájától függően – más és más képet mutat. Komárom–Bábolna kistérség azok közé tartozik, amelyekben a települések közötti kapcsolattartás, együttműködés megszakadt. A közigazgatás szerkezeti átalakítása, a terület- és vidékfejlesztés Európai Uniós elvekhez igazodó elvei adhatnak új keretet a kistérségi közművelődési feladatellátáshoz, vagy hogy a mostanság egyre inkább elfogadott szóhasználattal éljek, a közkulturális feladatellátáshoz. Főleg kisebb települések esetében gyakran egy épületben van a művelődési ház, könyvtár és az általában helytörténeti gyűjteménynek, vagy helyi alkotóknak bemutatkozási lehetőséget adó kiállítóhely. Kisebb városokban is egyre gyakrabban jönnek létre olyan rendezvények, amelyek a közkultúra szereplőinek együttműködésében valósulnak meg. Komáromban ilyen például a Csokonai Művelődési Központ által összefogott, ingyenesen látogatható „Miénk a ház!” programsorozat, amelyre havonta egyszer kerül sor szombati napon a város Közösségi Házában, ahol egyszerre tart nyitva ilyenkor a Gyermekkönyvtár, a Babaklub műhelye, olvasási lehetőséggel, mindkét helyszínen más kézműves foglalkozással. Ping–pong asztalokkal, építő és kirakó játékokkal várják valamennyi korosztályt a nagyteremben, és a civil szervezetek támogatásával működő internetes szoba is igénybe vehető. Még a kiállítási funkció is megvalósul, hiszen baba- vagy mackókiállítás, vagy éppen gyermekrajzok tárlata mindig található az épületben. A programok összehangolása, a források egyesítése olyan kényszer volt, amely természetesen alakította ki az együttműködést. Létrejött tehát az együttműködés a közkultúra területei között, s miért ne jöhetne létre a települések, kistérségi központok, megyei művelődési központok között is? Miért küzdjünk bezárva, a saját korlátainkon belül rekedve, ha körülnézve egymást erősítő partnerekre találhatunk és korlátokat döntögethetünk? Ezeket a kérdéseket a közkultúra szakemberei is feltették maguknak az után a pár év után, amelyet a kilencvenes években a túlélés és a forrásteremtés módszereinek kitalálásával és alkalmazásával töltöttek. Akik talpon maradtak és távolabbra is mertek nézni térben és időben, azok gyorsan megtalálták természetes szövetségeseiket közvetlen környezetükben, a kistérségben. Egyre másra alakultak ki a közös rendezvények, jöttek létre kistérségi közművelődési központok, amelyek olyan településeknek kínálták szolgáltatásaikat, amelyek csak így tudták megoldani helyi rendezvényeik lebonyolítását. Még szerencsésebbek voltak azok a megyék, ahol a megyei művelődési központ nem szűnt meg a rendszerváltás után, mint Komárom– Esztergom megyében, hanem folyamatos maradt a kapcsolattartás a kistérségi központokkal, vagy a kistérségi központoknak a hozzájuk kötődő településekkel és közös érdekeik mentén kötöttek együttműködési megállapodásokat. Ahol a folyamat megszakadt – és a mi megyénk ilyen volt –, ott az utóbbi években erősödött meg a szándék a települések és a potenciális kistérségi központok közötti együttműködésre.
71 Ahhoz, hogy ez tudatos, átgondolt, jól tervezett és fenntartható kistérségi együttműködés legyen, jó lehetőséget teremtett a Magyar Művelődési Intézet kezdeményezésére létrejött Kistérségi Fejlesztő Műhely, amely épp akkor kezdte meg a munkáját, amikor a Nemzeti Kulturális Stratégia első változata készült el és amikor a Közkincs program születőben volt. A kormányzat szintjéről elindult újító folyamat mellett tehát alulról is megkezdődött a kistérségi feladatellátásról való gondolkodás, melynek eredményeként a Közkincs programmal egybecsengő elképzelések bontakoztak ki. A Kistérségi Kulturális Fejlesztő Műhely létrejötte, eredményei 2004. első negyedévében a Magyar Művelődési Intézet beszélgetéseket szervezett, amelyeken az egyes régiók közművelődési szakemberei vázolták fel, milyen feltételei, csírái vannak a kistérségi közművelődési feladatellátásnak. Akik ezt követően írásban is megfogalmazták elképzeléseiket, tapasztalataikat, valamennyi beérkezett írást – 58 anyag készült el – kézhez kapták, és meghívást kaptak a Jászszentlászlón megrendezett júniusi összejövetelre. Ott a két nap alatt nagyon hasznos együttgondolkodás kezdődött meg, majd végül kialakított a munkacsoport egy olyan tartalmi–formai rendszert, amelynek megfelelően – újra átgondolva – ki kellett dolgozni minden arra vállalkozónak a saját projektjét. E szerint készült el az általam készített Komárom kistérségben ellátandó közművelődési feladatellátás terve is. A beérkezett munkák egy része az általunk használt elnevezés szerint „szeletprojekt”, azaz nem a teljes kistérségi feladatvállalást tartalmazza, hanem annak területi vagy tartalmi szempont szerinti részletét. A továbbiakban az egységesített adatlap alapján kidolgozott valamennyi projektről írok rövid meghatározást, amelyből következtetni lehet a tartalmára. 1. Bodor Ákos, Zentai Gábor: Szigetvár kistérség területén, megvalósuló közösségfejlesztő hálózat. 2. Dér Gusztáv: Iskolaszövetségből kulturális szövetség Bokod és a környező hat település bevonásával 3. Fehérvári Tímea, Keresztesi József: Új, egyesületi fenntartású, francia típusú (MFR) szakképzési intézmény létrehozása, Bakonyszombathely központtal 4. Gábor Klára: Komárom kistérségében a közművelődési feladatellátás megújítása, a helyi közművelődés fejlesztése kistérségi és regionális célok figyelembe vételével. 5. Gergye Rezső: A színjáték eszközeivel a közművelődési folyamatokra hatást gyakorolni, közösségfejlesztési folyamatokat indukálni a Vasi–Hegyháton 6. Gergye Rezső: Hegyháti Közművelődési Háló a vasvári kistérségben 7. Hídvégi Éva: Az Egri Kistérség két mikrotérségének közművelődési–turisztikai koordinációs központjai 8. Jantyik Zsolt: Derecske Térségi Kht. – egy kistérségi közművelődési rendszer újraépítése az Észak– Alföldön 9. Kasnyik Magdolna: Kistérségi kulturális politika Kondoros központtal, kulturális hálózat kiépítése 10. Koday Józsefné: Kistérségi, Duna–menti társulás létrehozása a közművelődés területén., Dunaszentbenedek központtal a környező kistelepülésekkel együtt. 11. Lakatosné Sira Magdolna, Pásztor Csaba: Túr–menti települések közművelődési hálózatának létrehozása, fejlesztési tervének kidolgozása 12. Lendik Erika: Kistérségi Ifjúsági Centrum létrehozása Komárom városában 13. Monostori Éva: Élettér Ház létrehozása Komárom városában halmozottan hátrányos helyzetűek számára 14. Pósfay Péter: „Közös bölcsességgel” – Művelődési ellátás kistérségi közösségfejlesztő modellje A jászszentlászlói találkozás utáni időben a műhely ezzel megbízott három tagja átnézte és véleményezte az új formai követelményeknek megfelelően a beérkezett projektet, s javaslatot tett néhány módosításra. Balatonalmádiban 2004. október elején arra vállalkoztunk, hogy a vélemények alapján véglegesítsük a mintaprojektek tartalmát és kidolgozottságát, keressük azokat a forrásokat, melyek szükségesek a projektek megvalósításához, elindításához. Kiscsoportban – az ezt igénylő projektgazdák számára – konzultációt tartottunk az adatlapok kitöltésével, a projektek pályázati előkészítésével kapcsolatban. A véglegesített anyagokból kiadvány készült, amely bemutatja a mintaprojekteket. További feladatunk, hogy keressük azokat a kapcsolatokat, melyek a projektek, bemutatására alkalmasak. Megfelelő fórumokon, illetve a döntéshozókkal való megismertetéssel szeretnénk elérni a szükséges publicitást. A társaság önmagát a legutóbbi balatonalmádi megbeszélésen „Kistérségi Kulturális Fejlesztési Műhely” tagságaként definiálta, s ebben a műhelyben vállalta fel a további együttműködést, egymás munkájának szakmai segítését. A Műhely tagjai továbbra is rendszeresen találkoznak egymással a mintaprojektek helyszínein, megismerkednek az ott folyó munkával, és tapasztalataik alapján javaslatokat tesznek a házigazdáknak.
72 A komáromi Csokonai Művelődési Központ projekt-terve a kistérségi közművelődési feladatellátás megkezdésére 1. Projekt cím: Kis Komárom, nagy Komárom… 2. Cél: Komárom kistérségében a közművelődési feladatellátás megújítása, a helyi közművelődés fejlesztése a kistérségi és regionális célok figyelembe vételével, a kulturális élet szereplőinek együttműködésével, egymással partneri viszonyt kialakítva, növelve a településeken élők életminőségét. 3. Célcsoport: A kistérségben élő lakosok, különös tekintettel a fiatalokra és a hátrányos helyzetűekre. 4. Megvalósítás területe: Komárom – Bábolna kistérség: Ács, Almásfüztő, Bábolna, Bana, Csém, Kisigmánd, Komárom, Mocsa, Nagyigmánd 5. Helyzetelemzés: A kistérségben a közművelődésre vonatkozó kistérségi megállapodás nincs. Kistérségünket mindössze kilenc település alkotja. Valamennyiben található „közösségi színtér”. Szakember ellátottsága is jónak mondható. Bár Banán jelenleg nincs vezetője a művelődési otthonnak, Mocsán a könyvtáros egy helyi civil szervezettel együttműködve látja el a feladatokat, Csémen megbízási díjas óvónő biztosítja a nyitva tartást, Kisigmándon a könyvtár bezárt, a könyveket a Polgármesteri Hivatalban őrzik, az épületet főleg az ifjúsági klub használja. A többi település közül éppen Komárom az, ahol a nincs „igazi” művelődési ház, a közművelődési feladatokat ellátó intézményhálózat eredetileg más célra szolgáló épületekből áll, míg Ácson és Nagyigmándon, felújított, Bábolnán jó állapotban lévő, a feladatellátásra megfelelő épület áll rendelkezésre főállású közművelődési szakember irányításával. A komáromi Csokonai Művelődési Központ a települések közül jó munkakapcsolatban áll Áccsal, Almásfüzitővel és Nagyigmánddal. E kapcsolat az eszközök egymás közötti kölcsönzésében, rendezvényeink időpontjának alkalmankénti egyeztetésében, egymás művészeti csoportjainak meghívásában merült ki. 2004 évben kötöttünk együttműködési megállapodást, Áccsal és Nagyigmánddal „Kistérségi szomszédolás” címmel melynek lényege a települések amatőr művészeti életének, helytörténetének megismerése a három településen zajló rendezvények során. 6. Program, tartalom:
A Csokonai Művelődési Központ az alábbi cselekvési tervet kívánja megvalósítani, mint kistérségi közművelődési feladatellátást felvállaló intézmény. 1. Partnerkeresés I.: Kapcsolatfelvétel a kistérség „közművelődési tereinek” vezetőivel, felelőseivel 2. Partnerkeresés II.: Tájékozódás a település aktív szereplőiről (egyesületek, intézmények, cégek, magánemberek) 3. Partnerkeresés III.: A közvetlen döntéshozók bevonása. Kapcsolatfelvétel az önkormányzatokkal, meghívásuk a kistérségi közművelődési műhelybe. 4. Az első műhely összehívása az eddig kialakult partnerek részvételével, melynek feladata a statisztikai adatok gyűjtése, a települések közművelődési helyzetének kölcsönös megismerése, az igények feltárását segítő közreműködők keresése. 5. Partnerkeresés IV.: Magasabb szintű döntéshozók bevonása. Kapcsolatfelvétel a Regionális Fejlesztési Tanáccsal, az országos és regionális szinten közművelődési feladatokkal megbízott szervezettel, illetve a Komárom- Bábolna Többcélú Kistérségi Társulással. 6. Statisztikai adatok és a települési beszámolók elemzése 7. Igény és helyi forrás feltárás a településeken lehetőleg közösségfejlesztők bevonásával 8. Az elemzések és igényfeltárás eredményének ismertetése a műhely – IV. partnerkereső körben – kibővült tagságával, célok és tevékenységek meghatározása segítségükkel. 9. A kistérség hosszú és rövid távú terveinek megfogalmazása, a kistérségi és regionális célokkal összehangoltan 10. A külső forrásigény meghatározása, biztosíthatóságának felmérése. 11. A műhelytalálkozók gyakoriságának meghatározása a folyamatosság, fenntarthatóság érdekében. 12. Szerződéskötések a kialakult feladatok megvalósítására az önkormányzatok és a kistérségi közművelődési feladatellátó intézmény között. A kialakuló kistérségi központok feladatai A kistérségi feladatokat ellátó kistérségi központok feladatai lehetnek a térség településeivel egyenrangú félként kölcsönös előnyök alapján, az alábbiak lehetnének: - Pályázatfigyelés és kidolgozás helyi és kistérségi szinten
73 -
Közösségfejlesztés, igényfelmérés Közös kistérségi rendezvények Időpont és programkoordináció Képzésszervezés Szakmai segítség a szakember nélküli településeken Kistérségi kulturális turizmus fejlesztése Kistérségi és helyi pályázatok civil kontrolljának koordinálása Eszközbeszerzési pályázatok összehangolása a kistérségen belül, csere- ill. kölcsönzési lehetőségek 7. Munkaterv táblázat, ütemterv GANTT diagrammal: Tevékenységek 1.
Partnerkeresés I.
2.
Partnerkeresés II.
3. 4.
Partnerkeresés III. Első műhely
5.
Partnerkeresés IV.
6.
Helyzetelemzés
7.
Igény és helyi forrás feltárás
8.
Célok és tevékenységek meghatározása
9.
Hosszú és rövid távú tervek megfogalmazása
Időbeosztás 12 hónapra
Közművelődési intézményben dolgozó szakemberek Civilek, kulturális vállalkozók is Önkormányzatok Az eddigi partnerek képviselői Régiós és kistérségi döntéshozók A műhely ebben szerepet vállaló tagjai Közösségfejlesztők A IV. partnerkereső után kibővült műhely A IV. partnerkereső után kibővült műhely A IV. partnerkereső után kibővült műhely A IV. partnerkereső után kibővült műhely Önkormányzatok
10. Külső forrás feltárás 11. Folyamatosság bizt. 12. Szerződéskötések
-
Partner
8. Alkalmazott módszerek: partnerkeresés személyes kapcsolatfelvétellel műhelymunka ötletrohammal és SWOT analízissel problémák, hiányok felmérése közösségfejlesztő módszerekkel probléma hierarchia, ok, okozat, cél, eszköz, feladat meghatározása a műhelymunka során 9. Kimenet, mérhető eredmény, (indikátorok): Több sikeres helyi pályázat Több helyi rendezvény Helyi közösségek száma nő Régebbi közösségek felélednek Korszerű, helyi igényekre épülő képzések indulnak be Közös rendezvények száma nő Közös célok szerinti sikeres kistérségi pályázatok Közös eszközpark Közös adatbázis humán erőforrásainkról Idegenforgalmi vonzerő, látogatottság növekedése 10. Közreműködő szakemberek: Beosztás
Feladat
Igazgató Közművelődés–szervező Igazgatóhelyettes Közösségfejlesztő, andragógus Közművelődés–szervező A feladatra egy új közművelődés–szervező
Összefogás, koordinálás Közösségfejlesztés, igényfelmérés Adatfeldolgozás Kistérségi feladatok felelőse
74 A programban vázolt tervezett partnerek mellett, külső segítők közösségfejlesztő szakemberek bevonása szükséges. 11. Partnerek: - A kistérség településeinek önkormányzatai, közművelődési intézményei, ahol nincs intézmény, ott az iskola képviselője, kulturális célú civil szervezetei, kulturális vállalkozások, szponzorok
- Kistérségi, megyei régiós szinteken dolgozó kulturális szakemberek és intézmények, önkormányzatok és területfejlesztési tanácsok. - A közkultúra egyéb szereplői, a múzeumok, levéltárak és könyvtárak szakemberei. - Közösségfejlesztők 12. Költségvetés: Költségnem Forrásigény Bér 200 eFt x 12/ 2 400 (egy új, gyakorlattal rendelkező dolgozóra) Jelenlegi dolgozók arányos bére, 1 080 becsült adat: 12 x 3 x 30 eFt - és járulékai (38 % )76 e x 12 912 Felhalmozási kiadások/számítógép, nyomtató, programok) 350 Dologi ktsg / nyomda, Utazás kb. 500 km x 20 Ft Kommunikációs ktsg. (posta 12 x 2000 Ft telefon, 12 x 6000 Internet kapcsolat 12 x 13 000) Közösségfejlesztő csoport munkája 9 település x 200 000 Ft Tartalék a dokumentáláshoz szükséges eszközökre, rezsire, egyéb kiadásokra (a fenti nem bérjellegű költségek 5%-a ) Összesen:
100 10 24 72 156 1 800
Rendelkezésre áll A munkában résztvevő jelenlegi dolgozók bére 1 080 A jelenlegi gépparkkal is megoldható de akkor már túl sokan osztoznánk a gépeken A jelenlegi Internet kapcsolattal is megoldható, de jó lenne még egy ADSL kapcsolat Internettel
126 7 030
Becsült teljes költség az önrész levonása után: (Az eszközbeszerzés és Internet kapcsolat nélküli minimális költség:
1 080
5 950 eFt 5 444 eFt)
13. Fenntarthatóság a finanszírozás oldaláról: Teljes becsült költség: 7030 eFt 100% Hiányzó forrás: 5950 eFt 84% A lehetséges forrásokból 84 %-ot kellene finanszírozni. Lehetséges forrástípusok megnevezése: • Új NKÖM pályázati források a kistérségi stratégiák készítéséhez és a feladat ellátáshoz • Bizonyos feltételeknek való megfelelés esetén állami fejkvóta a kistérségeknek (mint lehetséges és szükséges új forrás) • Helyi önkormányzatok rendszeresen vagy alkalomszerűen (pénz, földterület, ingatlan) • Helyi kulturális szereplők hozzájárulása (civilek, egyéb nem közművelődési intézmények, kulturális vállalkozók) • Kistérségi Fejlesztési Tanács pályázatai • Kistérségi társulás, melynek célja a közkultúra fejlesztése • Amíg ez nincs, addig a feladatellátásra kötött szerződés a településekkel • Regionális pályázatok (Regionális Fejlesztési Tanács, Mobilitás, NCA, NKA) • Országos pályázatok (NKA, NCA, Mobilitás stb.) • EU-s pályázatok (Minden pályázatra figyelve, hogyan lehet elbújtatni benne a közkultúrát!) (HEFOP 4.2, ROP, Leader +, Phare Access, AVOP, GVOP) • Munkaügyi központ (munkabér támogatás) • Saját bevételek (Pl. adatfelvitelért) • Önkéntes munka • Turizmus forrásai (kulturális turizmus, gasztronómia) • Elszármazottak, a településhez kötődők adományai, kapcsolataik kihasználása
75 • Helyi vállalkozók, szponzorok • A lakosság, a célcsoport felajánlásai
14. A program mennyiben felel meg az alábbi szempontoknak? • Esélyegyenlőség biztosítása (pl. nők, sérültek, kisebbségi csoportok esetében) • Élethosszig tartó tanulás • Környezeti fenntarthatóság A partnerkeresésre épülő program második szintjében terveztük a civilekkel való kapcsolatfelvételt, melyben fontos szerepe van a nők, sérültek, kisebbségek, környezetvédők, idősebb korosztály szervezetivel való kapcsolatfelvételnek. Igények figyelembevételére a rövid, közép és hosszú távú terv kidolgozásakor a velük való kapcsolattartásra, folyamatos részvételükre a kistérségi közművelődési feladatellátásban feltétlenül szükség van. Rajtuk keresztül – és azokkal az egyéb szervezetekkel, intézményekkel, amelyeknek célcsoportját valamely szempontból hátrányos helyzetűek alkotják – minél több embert el szeretnénk érni. A közösségfejlesztő folyamatok révén várhatóan a környezet kultúrájával kapcsolatban is merülnek fel igények meglévő értékek védelmére, a környezet igényes alakítására. A célcsoportok korosztályonkénti bevonásában fontos, hogy a kulturális szolgáltatásokat kevésbé igénybe vevőket is bevonjuk, biztosítsuk az élethosszig tartó tanulás lehetőségét. 15. Illeszkedés: Célunk, hogy találkozzanak a helyi igények a kistérségi és régiós elképzelésekkel, ezért tervezzük a döntéshozók bevonását ezekről a szintekről is. Ezzel célunk, hogy ők is közvetlen ismereteket kapjanak a településekről, illetve, hogy a településeken dolgozók is megismerjék a tágabb összefüggéseket, terveket, lehetőségeket. 16. Európai vonatkozások: Kistérségünk határ mentisége felkínálja a lehetőséget az európai szintű pályázati lehetőségekbe való bekapcsolódáshoz, például a Nemzetközi Visegrádi Alap határon átívelő kapcsolatokat támogató pályázata segítségével. További lehetőség a települések testvérvárosi és a megye testvérmegyei kapcsolatinak felhasználásával új tartalmú európai szintű programok megvalósítása, Kultúra 2000, és a testvérvárosi kapcsolatok ápolására kiírt pályázat keretén belül. Az ifjúság részvételének szorgalmazása külföldi tanulmányutakra, külföldi önkéntes munkára az Ifjúság 2000- 2006 programban. Az élethosszig tartó tanuláshoz forráskeresés a felnőttképzés európai dimenziójának kialakítását célzó pályázatokkal. 17. SWOT (helyzetelemzés, szükségletfelmérés): Erősségek (belső) • Az intézmény meglévő infrastruktúrája • A meglévő szakemberek bevonhatósága a kistérségi munkába • Az idősebb kollégák tapasztalatai, a fiatalok friss ötletei, lendülete • Pályázatíró, forrásteremtő készség Lehetőségek (külső) • Élő partnerkapcsolatok • Elérhető források növekedése • Kialakulóban lévő kistérségi identitástudat • A közművelődési tevékenység ismertségének, elismertségének erősödése • Meglévő kistérségi közösségi terek • Meglévő kistérségi humán erőforrások
Gyengeségek (belső) • Az intézmény épületei nem igazán felelnek meg a korszerű feladatellátás feltételeinek • Az intézmény épületeinek funkcióinak széttagoltsága, mely nehezíti a kommunikációt • Kevés a létszám a megnövekvő feladatokhoz • A kollégák meghasonlottsága: civilség és/vagy intézményiség között Veszélyek (külső) • A települések önkormányzatai nem ismerik fel közös érdekeiket, és nem támogatják a kistérségi feladatellátás megújulását • Forráshiány • Megvan a veszélye annak, hogy a kistérségi igények, stratégiák nem készülnek el időben ahhoz, hogy figyelembe lehessen venni őket a regionális és nemzeti kulturális stratégiák elkészítésében.
18. A szervezet bemutatása: Komáromban a közművelődési feladatokat, a helyi adottságokra épülő intézményhálózatunk látja el. A Csokonai Művelődési Központ működteti a vasutas klubból kialakított központi épületét, benne a közel harminc éve működő Komáromi Kisgalériával, az egykori pártházat mint Közösségi Házat, az eredetileg is 75 évvel ezelőtt mozinak épült Jókai Filmszínházat és a volt úttörő, ma Fenyves Tábort. A kb. 20 ezer fős város két, 1978-ban hozzácsatolt városrészében, Szőnyben és Koppánymonostoron is működik művelődési otthon a rendszerváltás után alakult civil szervezetek működtetésével. 1991-ben még ezek az épületetek is az intézményhálózat részét képezték. Épületei az 1930-as évektől az 1970-es évek elejéig készültek, manapság valamennyi a város anyagi lehetőségei szerint folyamatosan felújítás, korszerűsítés alatt áll, de így is a
76 hatvanas évek hangulatát tükrözi. Mindenképpen szükség volna a mai igényeknek megfelelő új épületre. Közművelődési tevékenységünkre az utóbbi években jellemző volt, hogy egyre inkább az egyéni kezdeményezésekre épít, az erős civil szféra kialakulását segíti. Ez a hozzánk kapcsolódó vagy kezdeményezésünkre létrejött civil szervezetek szép számából is látszik. Közülük több a gyermek és ifjúsági korosztály számára nyújt új művelődési lehetőségeket. Műsoros estjeink, komoly és könnyűzenei koncertjeink, ismeretterjesztő előadásaink, és egyéb rendezvényeink közül, a legtöbb valamely közművelődési közösséggel, vagy városi intézménnyel együttműködve valósult meg. Nagyrendezvényeink: - Téltemető (karnevál és szórakoztató rendezvények farsang farkán) - Liget Fesztivál (kirakodóvásár és amatőr művészeti bemutatók áprilisban) - „Híres Komárom…” (történelmi színjáték szeptemberben helyi lakosok és civil szervezetek, valamint Észak–Komárom intézményeinek együttműködésében) - András napi vigasságok (folklór hétvége a téli ünnepkör kezdetén) Tanulságok, tervek A Kistérségi Fejlesztő Műhelyben végzett munka során a legfontosabb tanulság számomra az volt, hogy tervezésre, rövid és hosszabb távon egyaránt szükség van. Fontos, hogy olyan helyi, kistérségi, megyei és regionális kulturális tervek épüljenek be a tervezési szintek fejlesztési stratégiáiba, amelyek keretet és lehetőséget adnak a hazai és Európai Uniós pályázatokon való részvételre. Mindenki a maga helyén arra kell törekedjen, hogy a közkultúra eredményei és fejlesztési igényei ismertek és elismertek legyenek, részeivé váljanak annak fejlődési folyamatnak amellyel azt akarjuk elérni, hogy mindenki élni tudjon a lehető legjobban és a legkisebb településen is azzal a lehetőséggel amelyet a kulturális értékek megőrzése, létrehozása és megismerése jelent. El kell érnünk, hogy a helyi területfejlesztési tervek tartalmazzák, milyen kulturális szolgáltatásokhoz jutnak az ott élők, és hogy ez a település élhetőségének fontos alkotóeleme. Olyan pályázatokra lenne szükség, akár a Közkincs program további pályázatai során, amelyek a közösségfejlesztő vagy más módszerekkel történő igényfelméréshez és az azokon alapuló tervek kidolgozásának, majd a feladatok elvégzéséhez biztosítanak forrást. A Komárom–Bábolna kistérségre kidolgozott munkaterv nem általános recept – másutt más igényekre más módszerekkel lehet megoldást találni –, de egy olyan program, amely másokat is cselekvésre késztethet. Várhatóan erősíti a kistérségi közművelődési feladatellátást, a kulturális vidékfejlesztés Közkincs– programja. Ennek részeként a kulturális szervezeti keretek megújításával a Magyar Művelődési Intézetben a Regionális Programok Főosztálya és az annak részeként régiónként létrejött Kulturális Koordinációs Irodák, amelyek hidat képeznek a formálódó kistérségi és a sokat próbált megyei szint között. Feladatuk többek között a modellértékű kistérségi projektek figyelemmel kísérése, segítése, a helyi és kistérségi kulturális stratégia készítéséhez módszertani segítség nyújtása. A regionális irodák vezetői a Regionális Területfejlesztési Tanácsok mellett megalakulóban lévő Közkincs Szakbizottságokban a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma delegáltjaiként közvetítenek a tervezési szintek között, segítik az igények felmérését, a prioritások kialakítását és a tervezést. Munkájuk nyomán a szubszidiaritás elvével összhangban várhatóan egyre több forrás kerül pályázatok útján regionális és kistérségi szintre, új lehetőségeket nyitva a kistérségek kulturális életének erősítésére.
77
Sajó Attila
Közművelődés települési metszetben Tulajdonképpen lehetetlen feladatra vállalkozom: a közművelődési intézményekben zajló szakmai tevékenységről próbálok egy viszonylag átfogó – bár általánosításokra szerintem nem alkalmas - képet adni a települési nagyságrendeket figyelembe véve. Szakmánk annyira speciálisan függ az adott, helyi körülményektől, hogy ezért tartom lehetetlennek az általánosítást. Már most jelzem, hogy összefoglalóm szubjektív. Biztosan lesz olyan, ami kimarad, és talán olyan is, ami sokak szerint nem is igazán jellemző. De hát olyan sokoldalúak vagyunk, hogy egy előadásba nem férhet bele minden. Ha valaki úgy fogja érezni, hogy bizonyos dolgok kimaradtak, attól már most előre elnézést kérek. A téma kifejtése során felhasználom a Magyar Népművelők Egyesülete 25. éves jubileumi ülésén tartott tájékoztatóm anyagát, valamint az egyesületünk által szervezett „A közösségi művelődés jövőjéért” címet viselő és 2004. őszén megrendezett konferenciasorozatra készült szakmai vitaanyagot, valamint a konferenciák tapasztalatait. Ám a legfontosabb talán mégis a személyes tapasztalás, melyet a közművelődésben eddig eltöltött 24 év jelentett számomra. Különböző korszakokat, szárnyalásokat és hullámvölgyeket, sikereket és kudarcokat, folyamatos kihívásokat és állandó szakmai innovációt, megújulási kényszert. Elsőként egy olyan kérdéskört kívánok megvizsgálni, amely a közművelődési feladatellátásra úgy általában vonatkozik, függetlenül a települési nagyságrendtől. Ezért azzal kezdem, hogy minden szakmai munka alapfeltételének a stabil tárgyi és személyi feltételeket tekintem. Ezek hiánya, illetve nem megfelelő színtű biztosítása gátolja a színvonalas szakmai munka kialakítását. A tárgyi és személyi feltételek biztosítása egyértelműen fenntartói kötelezettség. Az a fenntartó – s ez szinte teljes mértékben az önkormányzatokat jelenti -, amelyik nem biztosítja megfelelően a tárgyi és személyi feltételeket, nem várhatja el az ideális szakmai munkát sem. Persze a tapasztalat az, hogy ennek ellenére elvárja, sőt számon is kéri. Érdemes itt egy pillanatig megállni, s számba venni azt, hogy az állam – mint a feladatellátást kötelezően törvénybe rögzítő hatalom – hogyan segít ebben. Tárgyi feltételek - 1997-es törvény - rögzíti a közművelődési színtér fogalmát, amely fogalom gyakorlatilag megbukott Sok kistelepülésen kijelölik az iskola tornatermét, vagy a korlátozott nyitvatartású könyvtárat, melyek nem folyamatosan hozzáférhetőek és nyitottak. Pusztán azért jelölnek ki valamit, hogy megfeleljenek egy törvénynek, ám a gyakorlatban azt nem működik. - Közművelődési érdekeltségnövelő pályázat fix és állandó forrás Tudatosan tervezhető, nagyon egyszerű pályázati eljárás - mégis sokan kizárják magukat a kötelező statisztikai adatszolgáltatás illetve a közművelődési rendelet hiánya miatt -. Ez egyszerűen oda nem figyelés, illetve annak a jele, hogy nincs szakemberük. A beadott pályázatokban is általában sok a formai hiba, ami a jegyzői felelősség kérdését veti fel. A pályázatban 2004 óta megjelenik a hátrányos helyzetű települések pozitív diszkriminációja, melynek során a felajánlott önrészt 300 %-os arányban veszik figyelembe. - Revitalizációs program (1999-től) A szakma legnagyobb dobása volt, mely a falusi művelődési házakra irányította a figyelmet. Jelentős folyamat indult be. Veszélye: az önkormányzatok csak az ingatlan felújításáig terveznek, azt követően a működtetésre, a személyi feltételekre és az alapvető szakmai munka biztosítására már nem. 2003-tól megszűnt a kistelepülések prioritása – városi és egyéb intézmények is pályázhatnak –, így a kezdeti lendület megtört. - Közkincs hitelprogram (2005) Látható volt, hogy a direkt állami pénz kevés, pedig a cél, az érdeklődés és az eredmény nagyon jó! Ezért született meg a konstrukció a bankok bevonásával, melynek következtében az eddigi pénzeszközök megtöbbszöröződhetnek! 20 millió forint még egy városnak is jelentős, nem hogy egy kistelepülésnek, nem beszélve a 20 éves törlesztés, illetve az egyéb kedvezményekről! Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy manapság a közművelődésben egymás mellett találunk „palotákat és kunyhókat”, s ez az intézmények felszereltségére is vonatkozik. Általánosságban azonban még mindig a „kunyhók” a jellemzőek!
78 Személyi feltételek Ha sommásan kellene megfogalmazni a helyzetet, az alábbi lenne a jellemző: - Nagyvárosok – sorbanállás (szakemberben nincs gond) - Kisvárosok – helybenjárás (alapvetően itt sincs szakember probléma) - Falvak – szakemberhiány (gyakorlatilag elvétve van szakember) Ebből is kitűnik, hogy a legnagyobb gondok a kistelepülésen vannak! Szakmai munka A szakmai munka vizsgálata során tekintettel kell lenni arra, hogy mik befolyásolják azt. A már említett személyi és tárgyi feltételek alapvetően. Most térjünk rá a szakmai munkára! Induljunk ki abból, hogy a helyzet viszonylag ideális, tehát egyáltalán van művelődési házunk – vagy nevezzük bárminek közösségi színtértől a kulturális központig – és van illetve vannak népművelők is – akiket megint nevezzünk bárminek a művelődésszervezőtől a kulturális menedzserig. Gondolom abban mindnyájan egyetérthetünk, hogy nem az elnevezések számítanak, hanem az, hogy mit és hogyan csinálnak. Tehát mik befolyásolják a szakmai munkát? E kérdést három megközelítésben kívánom kifejteni. 1. A települések nagyságrendje. 2. A fenntartói elvárás. És végül, de elsősorban: 3. A közönség igénye. Harmadikként soroltam fel, holott ez a legfontosabb! A települési szintek alapján kívánok haladni, s közben kitérek a fenntartó és a közönség elvárására is. A települések esetében alapvetően három szintet lehet meghatározni: a kistelepülések, vagyis a falvak szintjét, azután a kisvárosokat, végül pedig a nagyvárosokat, amelyekhez a megyeszékhelyek – legalábbis a legtöbb – és a főváros, illetve annak kerületei sorolhatók. Elsőként vizsgáljuk meg a falvakban folyó munkát. Jómagam elkötelezett támogatója és segítője vagyok kistérségünkben a falvak kultúrájának, és szakfelügyeleti munkám során – nagy örömömre - az ország különböző pontján vizsgálhattam és nyújthattam segítséget a kistelepüléseknek. Véleményemet e kérdésben ezek a tapasztalatok is befolyásolták. Mi a helyzet a kistelepüléseken? A bajok a nyolcvanas évek derekán kezdődtek. Szó szerint kiürültek az intézmények. Mind szakmailag és mind a közönséget illetően. Hogy miért? A gazdaság rossz állapota miatt igen szegények voltak a tanácsok, s nem lévén pénz, az intézmények állapota rohamosan romlani kezdett. Ugyanekkor azonban az emberek otthon már kialakították alapvető komfortjukat, amiket a művelődési házakban már nem kaptak meg, ezért nem is volt számukra vonzó. Régebben megkapták ott azt, ami nekik otthon nem volt. A 80-as évek derekára azonban már szakmailag sem tudtak újat nyújtani az intézmények, ezért elszürkültek, fizikailag is pusztulni kezdtek. Erre csak ráfejelt az, hogy a rendszerváltozás időszakában a művelődési házakat nem volt sikk szeretni. Sőt! Az előző rendszer ideológiai kiszolgálójaként bélyegezték meg, s alapvetően a léte forgott kockán. Városokban valamelyest működött az érdekképviselet és a szakmai érdekérvényesítés, így ott túlélte a szakma – még ha áldozatok árán is – a legnehezebb időket, de falvakban gyakorlatilag összeomlott a rendszer. A nagy áldozatok ott voltak. (Egy kis kitérő, de fontos az összefüggések miatt! Miért lett a közművelődés áldozat, holott a szakma mindig innovatív volt? Gondoljunk csak azokra a kezdeményezésekre, melyek százezreket mozgattak meg, és nem csak a kultúra, hanem a társadalom demokratizálódásának folyamatához is hozzájárultak. Ilyennek tekinthetjük a 70-es évek táncházi mozgalmát, az olvasótáborok szervezését, a játszóházak útjára indítását vagy éppen az emlékezetes „nyitott-ház” mozgalmat. De a 80-as években az egyesületek szervezése és a pártszerveződések idején is „élen” jártunk.) De térjünk vissza a kiinduló ponthoz, szóval: mi a helyzet manapság a kistelepülések közművelődési munkáját illetően? A működés kereteit kellene szabályoznia a helyi dokumentumoknak és jogszabályoknak, mint például kulturális koncepció, helyi közművelődési rendelet. A falvak többségében azonban mind a mai napig sem koncepció, sem a helyi közművelődési rendeletek megalkotására nem törekedtek, holott most már pályázati feltétel is ez utóbbi megléte. Az intézmények jogállása alapvetően nem önállóan gazdálkodó. Jobb esetben a Polgármesteri Hivatal költségvetésében önálló szakfeladaton vezetik. Bevett gyakorlat, hogy a művelődési ház mint intézmény létezik, de maximum tiszteletdíjas népművelő van, akivel szemben az elvárás is minimális. Találkozhatunk könyvtárral való összevonással – amit abszolút logikusnak tartok –, és ámk-s formával is, melyre szintén
79 vannak jó példák. (Túlélési lehetőség volt egy időben!) Összességében azonban kijelenthető, hogy a községi közművelődés feltételei rendkívül esetlegesek, a feladatellátás nehézkes. A kistelepülések közművelődési szakmai munkájának középpontjában a közösségszolgálatnak kell állnia. Ez a helyi lakosság – kvázi a közönség – alapvető elvárása. Nem kétes színvonalú műsoros estekre, nem sokba kerülő előadásokra vágynak, hanem közösségeik támogatására és megerősítésére. Sajnos az a jellemző kép, hogy a közösségek esetében általában az idősebb korosztályt tudják mozgósítani, míg a gyerekek főleg iskolai művelődési közösségek tagjai. A fiatalok korosztálya nem igazán találja meg helyét az intézményekben, önszerveződéseiket sokszor nem tudják befogadni, vagy csak pusztán erre hagyatkoznak, támogatásra már nem futja. Általában az a helyzet, hogy az idősebb korosztálynak vannak közösségei, műkedvelő csoportjai, de a fiataloknak kevés a lehetőség, a gyerekek tevékenységét pedig a fenntartó önkormányzatok is az iskolában képzelik el. Az utóbbi évek tendenciája az is, hogy a falunapok, illetve az egész települést „megmozgató” események megrendezése került a fenntartói elvárások középpontjába. E rendezvények fontosságát, lokális erejét nem lehet elvitatni, de az erre fordított összegeknél nagyságrenddel kevesebb jut az igazi közösségi élet működtetésére és fejlesztésére, pedig az fontosabb és folyamatosabb mint az egyszer elfüstölt tűzijáték. E tendenciával párhuzamos az is, hogy az önkormányzat, illetve a hivatal és a polgármester gyakran kézi vezérléssel intézi a kulturális ügyeket, mindenféle szakmai szempontok mellőzésével. Tapasztalható, hogy a művelődési ház és a népművelő szerepe a testületek számára fontos események esetén felértékelődik, majd a hétköznapok során elszürkül. Egyértelműen megállapítható, hogy a közművelődés intézményrendszere a falvakban gyengült meg a legnagyobb mértékben. Míg a városok – ha áldozatok árán is – átvészelték a 80-as évek végét és a 90-es évek elejét, a falvakban megrendült a helyzet. A kistelepülések és közösségeik mentális és fizikai leépülésének megállítására hivatott, illetve egy új szemléletnek az elindítását jelentette a 90-es évek végén induló „revitalizációs” program, amely a közművelődés utóbbi éveinek leginnovatívabb folyamatának tekinthető. Éppen ezért indokolt a falvak kulturális fejlődésének segítése, akár azok pozitív diszkriminációja révén is. Pl. különböző pályázatok esetében – amire már van is példa, lásd érdekeltségnövelő pályázat, illetve az NKA Közművelődési Kollégiumának legutóbbi felhívása –, illetve a települési normatívában is, ahol igazoltan működtetnek intézményt és alkalmaznak főállású szakembert. Egyszóval: nagyobb figyelmet a falvak lokálpatriótizmust erősítő, megtartó erőt is jelentő kultúrájának! A falvak után következzen a kisvárosok szintje. E téren viszonylag kényelmesebb helyzetben vagyok, hisz jómagam is egy 33 ezer lélekszámú kisváros, Kazincbarcika lakója vagyok. Mint ahogyan az előbbiekben említettem, a városok – s köztük a kisvárosok is – átvészelték a rendszerváltozás utáni intézménybezárási hullámot. Átvészelték, de áldozatok árán. Ilyen áldozatnak tekinthető a lecsökkentett szakmai létszám, a karcsúsított költségvetés és a legkülönbözőbb átszervezés az intézmény–összevonásoktól kezdve a közhasznú társaságok létrehozásáig. Kijelenthető, hogy még városok esetében sem a szakszerűség és a szakmai szempontok alapos mérlegelése határozta meg az önkormányzatok döntését, hanem egyértelműen a fiskális szemlélet. De a közművelődési szolgáltatás továbbra is létezik! Talán a kisvárosi intézmények nyújtják a legszínesebb és műfajilag legszélesebb kínálatot. Mivel a kisvárosokban nincsenek állandó társulattal rendelkező kőszínházak, hangversenytermek, professzionális galériák, multiplex mozik stb., ezért nekik egy kicsit színháznak, egy kicsit hangversenyteremnek, egy kicsit kiállítóteremnek, egy kicsit mozinak, egy kicsit nagyon sok mindennek kell még lennie. Ez nagy kihívás, és csak rendkívüli nyitottsággal megvalósítható szakmai feladat. Nagyon nehéz így az önálló arculat kialakítása! A kisvárosokban élők – elsősorban az értelmiségiek – az adott településükön kívánnak teljes életet élni, melynek szerves része a kultúra a színházi előadástól kezdve a hangversenyen át a kiállításokig. Az intézmények mindemellett számos kulturális közösséget is működtetnek. Vagy közvetlenül, vagy pedig az immár civil módon működő egyesületekkel összefogva. A 90-es évek elején indult civil mozgalmak a kezdeti konfrontálódás után megtalálták a „békés egymás mellett élés” módját az intézményes közművelődéssel. Ehhez mindkét félnek be kellett látnia bizonyos dolgokat. A civileknek azt, hogy igen nehezen tudnának létezni a kulturális infrastruktúra nélkül, mely az intézményekben van, az intézményeknek pedig azt, hogy a civil szervezetekkel való együttműködés az ő pozíciójukat is erősítheti, illetve bizonyos területeken tágíthatja a lakossági szolgáltatások körét. Sőt! Az intézmények is elkezdték megszervezni saját civil hátországukat. Ma már szinte minden magára valamit is adó kisvárosi intézmény is működtet valamilyen alapítványt, és jónéhány művészeti és egyéb közösségét egyesületi formában is működteti. Ez lehetőséget ad arra, hogy mikor, melyik lábára álljon. Hol intézményi, hol egyesületi, hol pedig alapítványi lábra, és mikor–milyen jogcímen jusson pénzhez különböző pályázatokon.
80 A civil kapcsolatok erősödése mellett a művészeti oktatással való kapcsolat is új dimenzióba került, természetesen itt is a pénzszűke miatt. Miután a 90-es évek elején egyértelművé vált, hogy az amatőr művészeti mozgalom további szinten tartásához és fejlesztéséhez külső pénzforrást kell bevonni, ügyesen talált egymásra a két oldal. A művészeti iskolák tálcán kapták meg a már meglévő és megszervezett csoportokat, az együttesek pedig az eddigihez viszonyítottan jelentős pénzhez jutottak az állami normatív támogatás által. A csoportvezetőkből sokan tanárok lettek, sokkal jobb bérért, mint a hajdani megbízási díj. Kialakult az amatőr művészeti mozgalom „álomszerű” modellje: az utánpótlás a művészeti iskolákban képezi magát, majd onnan „felnőttként” kikerülve az egyesületi formában működő csoportba jut, s mindkettő a művelődési házban működik. Erősödött a településeken a nagyrendezvények, a fesztiválok megrendezése iránti igény is. Ez a közönség és a fenntartó részéről is megfogalmazódott. Az ország számos pontján zajló művészeti és egyéb fesztiválok döntő többségének hátországát a művelődési házak adják. Ugyanakkor „kivonulások” is zajlanak az intézményből: például a hajdani tanfolyamok és szakkörök, melyek „felnőttképzés” címszó alatt már nem a mi ágazatunkban termelik és mozgatják meg a nagy pénzeket, lásd a nyelvtanfolyamokat, számítástechnikai és egyéb átképző tanfolyamokat. De kivonult a diszko is az intézményeinkből, és mára professzionalizálódva a honi szórakoztatóipar egyik legnagyobb biznisze lett. Ugyanúgy, mint számos kulturális vállalkozás – műsorszolgáltatás, rendezvényszervezés, reklám, média –, melynek gyökere az intézményekbe nyúlik vissza. Gond a fiatalok elmaradása is, félő, hogy őket is egyre inkább elveszítjük. Érdemes volna egyszer alaposan megvizsgálni azt is: miért nem találják meg helyüket a fiatalok a közművelődés intézményrendszerében? De persze a kivonulók mellett új tevékenységi formák is megjelennek. Ilyen például a telematika, az információszolgáltatás, a Tourinform–irodák és a turizmus illetve idegenforgalom úgy általában. Ezek mellett a kisvárosi művelődési házak továbbra is a helyi közélet, a társasági élet állandó színterei. A felsoroltakból kitűnik, a jól működő kisvárosi művelődési házaknak meglehetősen eklektikusnak kell lennie, így igen nehéz egy egyedi, sajátos arculatot kialakítani. A tapasztalatok szerint azok az intézmények az elfogadottak a közönség és a fenntartó részéről is, akik nyitottak! Ez viszont óriási munkát jelent! A nagyvárosokban egy kicsit megint más a helyzet, hisz mások a fenntartó és a közönség elvárásai is. Nagyvárosokban kiépültek a professzionális művészeti intézmények, vannak színházak, szimfonikus zenekarok, galériák és multiplexek. Nem azt mondom, hogy nem kell szervezniük színházi előadást, hangversenyt stb., de nem ezt várják el elsősorban tőlük. Másabb a közönségük is. Koncentráltan él itt az értelmiség – orvosi, államigazgatási, jogi, pedagógus, a vállalkozói réteg –, és sok helyen az egyetemisták, főiskolások. És persze az egyszerű emberek a lakótelepekről! Szóval itt is nagy a kihívás. Van igény a szűkebb rétegek szubkultúrája iránt is, itt bátrabban lehet kísérletezni (klubok, rétegprogramok minden műfajban). A civil szervezetek is általában professzionálisabban működnek mint kisvárosokban, a nagyvárosok esetében lényegesen önállóbb életet élnek. Sok területen valódi vetélytársat jelentenek a művelődési intézményeknek. A nagyvárosi intézményekben nincsen olyan markánsan jelen a hagyományok ápolása, mint a kisvárosokban vagy a falvakban, de jóval nagyobb a kínálat a már előbb említett szubkulturális programok terén. Az is inkább a nagyvárosokra jellemző, hogy megjelentek azok a művelődési formák (pl. tánciskolák, felnőttoktatás, modell stúdiók stb.), amelyek terembérleti formában működtetnek elsősorban tanfolyamokat. Egyértelmű, hogy a piaci pozíciói a nagyvárosi intézményeknek jóval erősebb, hisz a kulturális infrastruktúra iránt (terem, technika stb.) sokkal nagyobb a kereslet. De a verseny is nagyobb a kulturális vállalkozásokkal. Ugyancsak jellemző, hogy az új formák megjelenése terén rendkívül erőteljes előretörést jelez az információs kultúra fejlődése. A professzionális weblapok, a telematika, a digitalizálás, a média, a PR, a sokoldalú információs tevékenység a nagyvárosi intézményekre a jellemzőbb. Sajnos a nagyvárosi intézményekre is jellemző, hogy az ifjúságot, mint régebbi biztos bázist „elveszítette”, azt elcsábították a plazák, a multiplexek és a professzionális szórakoztatóipari vállalkozások. De az alkotóközösségek továbbra is igénylik a közművelődési intézmények segítségét, s a működtetésükhöz szükséges anyagi erőforrások megteremtése is az intézmények nem kis feladata. Tehát a nagyvárosi intézményeknek is igen összetett a feladata, ráadásul a globalizáció és az urbanizáció negatív hatásai – elidegenedés, a személyiség elvesztése, versenyhelyzet, érzelmi kiürülés – itt sokkal nagyobb mértékben van jelen, mint a kisvárosokban vagy a falvakban.
81 Befejezésül a lehetetlenre próbálok vállalkozni, vagyis összegezni, konklúziót levonni. Milyen is legyen tehát a közművelődési intézmények szakmai tevékenysége falvakban, kisvárosokban és nagyvárosokban? A szakmának mindent el kell követnie annak érdekében, hogy munkája középpontjában a közösség- és közönségszolgálat álljon. Nagyon fontosnak tartom, hogy elsődleges a közösségek szolgálata legyen, hisz az erősíti a lokálpatriótizmust és a helyi társadalmat, melyet intézményeinknek szolgálnia kell. A közönségszolgálatot az értékközpontúság határozza meg. Az értékek teremtésének és az értékek közvetítésének igénye. Mindent el kell követniük az intézményeknek azért, hogy különböző formában működő művészeti közösségeik értékeket teremtsenek, illetve programjaik által a kortárs művészet értékei eljussanak a közönséghez. Ugyanígy lehetőségeik szerint mindent el kell követniük annak érdekében, hogy az emberekhez eljussanak a legfrissebb információk, illetve az informatikai fejlődés révén bekapcsolódhassanak a nagyvilág információs rendszerébe. Ugyancsak meg kell próbálniuk újra bekapcsolódni a professzionalizálódó felnőttképzésbe, a humán erőforrás fejlesztésébe. Intézményeinknek szakmailag innovatívaknak kell lenniük a talpon maradás és a továbblépés érdekében. Akkor milyen is egy ideális közművelődési intézmény? Olyan, amelyik ápolja a nemzeti kultúrát, támogatja az alkotó embert és az alkotóműhelyeket, közvetíti a kortárs kultúra értékeit a legszélesebb műfaji skálán, egyfajta közéleti–információs– kommunikációs központ feladatot lát el, teret ad a szórakozásnak és a szabadidő hasznos és igényes eltöltésének, befogadja az önszerveződő közösségeket és a civil szervezeteket, helyet ad a társasági életnek, hozzájárul az emberek élethosszig tanulásához – és talán hamarosan kinövi a „turkálókat” is! S tegye mindezt a közösségekért és a közönségért! Mert le lehet cserélni egy művelődési ház homlokzatán az elnevezést, le lehet cserélni az igazgatót, egy polgármestert, egy képviselő–testületet, de a közösségeket és a közönséget, amelyet mi szolgálunk, lecserélni nem lehet!
82
B. Gelencsér Katalin
A helyi közművelődés funkciói, feladatai "Ha van valami, amit korunk kiváló jellemének tekinthetünk: ez azon befolyás, melyet napjainkban szellemi tényezők, valamint az egyesnek úgy az egész nemzetnek állására gyakorolnak." "...minden iparkodásaink és törekvéseink, hogy... a hazában a szabadságot, az egyenlőséget biztosítsuk, haszontalanok, ha azon egyenlőséget nem tudjuk előállítani, mely a műveltség egyenlősége. Az egyenlőség nem jog, hanem tény: az egyenlőség pedig tény ott, hol az a műveltség egyenlősége." (Eötvös József, 1870)
A helyi társadalom olyan szociális képződmény, amely térben elkülönülten létezik, amelyre sajátos minőség, érdekstruktúra, hierarchia, rétegtagoltság jellemző. Céljait, szándékait önszerveződése révén valósítja meg, érdekeinek érvényesítését autonóm módon realizálja a makrogazdaság és -társadalom intézményrendszerén belül. A helyi társadalom polgárait alá-, fölé- és mellérendeltségi viszonyok fogják össze, különböző, többségében ”kliensi” együttműködő kapcsolatok fűzik egymással szoros szövevényekbe. E kapcsolatok védelmet és támogatást nyújtanak azoknak, életvitelükben realizálják, akik elfogadják a helyi társadalom dinamikáját, erőviszonyainak adottságait, változásait, a különböző csoportok együttműködéséből, rivalizálásából kialakult játékszabályokat, a hagyományok normáit, Azokat, akik a helyi szokásokat, hagyományokat, a közösnek tekintett múltat, a kapcsolatok rendszerét, az együttélés rendjét, szolidáris formáit nem méltányolják, a helyi normákkal, szabályokkal szembehelyezkednek eltűri, de életvitelében érdekeiket gyakran figyelmen kívül hagyja, véleményüket mellőzi. A helyi társadalom tagjai a hely természeti, történeti, művészeti, gazdasági, kulturális, megkülönböztető humán értékeihez különböző tudatossággal, érzelmi biztonságot adó azonosságérzettel kötődhetnek. A helyi társadalom méretében, jellegében, autonóm szervezettségének minőségében sokféle lehet. Életképessége, dinamikájának jellege, kohéziója, kompaktsága attól is függ, hogy a helyi társadalom szimbolikus, szociális és információs tőkéje mekkora, rétegei csoportjai, mennyire tudatosak, a cselekvések mennyire érdekalapozottak, a célok mennyire közeli vagy távlati jellegűek. A helyi lakosság boldogulását meghatározhatja az is, hogy a különböző érdekszövetségek nyitottak-e az új kihívásokra, az együttműködésre, az új típusú aktivitásokra, az új résztvevők integrálására s az is, hogy a helyi közösségek mennyire képesek a térség érdekeit is figyelembe venni, a jövő lehetőségeiért régi érdekeket módosítani, korlátozni. A helyi társadalom hatékonyságát befolyásolja, hogy mennyire rugalmas, belső erőviszonyait miként képes szabályozni, preventív és adaptív módon alakítani, életformáit változtatni úgy, hogy az identitás bázisértékei megmaradjanak és hassanak. A személyiség helyi társadalomhoz fűződő viszonyát a kötődés, az életlehetőségekről kialakult elégedettségi szint, a helyi, várható, átlátható, elérhető jövő, a személyes perspektíva lehetőségeinek szűkössége vagy távlatossága, az együttműködésekben való részvétel sokfélesége és ösztönző ereje, a kezdeményezések elfogadása és az aktív részvétel szabadságának dimenziórendszere formálja. A műholdak glóbusz méretű faluvá zsugorították a földet. Mindenki mindenről szinte a történés pillanatában értesülhet, a tőkés társadalmat fokozatosan meghódítja az egész világot egységes kommunikációs hálórendszerbe fogó információs háló és társadalom. Eközben működni kezdett egy ellentétes folyamat, amelyben felértékelődtek a ”másságok”, különös jelentőségűekké váltak a lokalitás jelenségei, a mikrotársadalom emberléptékű dimenziói, s azok a humán értékek, amelyektől új minőségben, gazdagabb lehet az ember és a természet, az emberi és a kulturális érték, az ember és a közösség kapcsolata, új értékekkel gazdagodhat az élet értelme. A kultúra a legszélesebb jelentésében az ember alkotta világ. Magában foglalja a tárgyi környezetet, az emberi kapcsolatot szabályozó normákat, az egyének magatartását meghatározó társadalmi mintákat, a gondolkodás és a beszéd szimbólumait, az ezekből származó és az egyének tájékozódását szolgáló jelkép– rendszereket: a nyelvet, a hagyományt, a művészetet, a tudományt, a vallást, a filozófiát stb. A kultúrában jelentős szerepű az elért eredményeket tartósító, az egyes nemzedékek kapcsolatát erősítő, a történelmi folyamatosságot biztosító és megújító igény- és szokásrendszer. A kultúra szerepe lényeges a társadalmi integrációban, az egyének együttműködésében, emberek személyi fejlődésében,
83 önállóságának kibontakoztatásában, készségeinek, jártasságainak, képességeinek és ismereteinek gyarapodásában, az életmód minőségének fokozásában a szellemi és gyakorlati tevékenységek intézményesítésében. A kultúra ugyanakkor ellentmondásos jelenség: eredményei felhasználhatók a természeti környezet károsítására, a történelmi fejlődés, a társadalmi stabilitás és a személyi kiteljesedés megakadályozására is. Azt, hogy a kultúra pozitív vagy negatív értékei kerülnek-e túlsúlyba, mindenkor a művelődés, vagyis az értékek és képességek elsajátítása és alkalmazása dönti el. A közművelődési törvény ezért helyez nagy súlyt a közösségi művelődésre, az egyének egymást segítő gyakorlatára a kultúra eredményeinek elsajátítására. Az UNESCO 1982-es párizsi határozata szerint a kultúra azoknak a különböző lelki, anyagi értelmi és érzelmi sajátosságoknak az összessége, amelyek egy társadalmat vagy társadalmi csoportot jellemeznek. A fogalom nemcsak a művészeteket és tudományokat foglalja magába, hanem az életmódot is, az ember alapvető jogait, az értékek, a hagyományok és hitek rendszerét. A II. Vatikáni zsinat szerint a kultúra szó általános értelemben mindazt jelenti, amivel az ember a maga sokirányú szellemi és testi képességét műveli és kibontakoztatja. E folyamatban döntő jelentőségű tényezővé válhat az a szimbolikus, szociális és információs tőke, amit helyi tudásnak tekinthetünk. Ez a tőke működtetheti optimálisan a ”másság”, a helyi társadalom cselekvőit. Ez teheti a helyi polgárok életét különös integráltságúvá, gazdaságilag ökonomikussá, kötődésben, elégedettségben, perspektívában, kooperációban, részvételi lehetőségekben vonzóvá, az élet helyi lehetőségeit sokszínűvé, másoktól különbözőn egyedivé. A szimbolikus, a szociális és az információs tőke tőkék tartalma: a tudás, a képesség, az együttműködő szándék, amely nem a koncentrációval nő. E tőkék nagysága, ereje a megosztás folyamán nem csökken, hanem az átvétel, az eloszlás, az egymásra hatás arányában nő, új dimenziókkal gazdagodik. Mivel ezek egyszerre egyetemes, nemzeti, kisebbségi és helyi, szellemi, közösségi értékek, ezért nem fogynak el. Olyan humán, közösségi vagyon ez, amelyből minél többet használnak fel, annál értékesebbé válik azoknak, akiktől elvettek belőle. A szimbolikus, a szociális és az információs tőke a személyes létértelem kiteljesítésére törekszik, nem hódításra, nem a materiális dolgok halmozására. Az információs társadalom a tudás-, a művészet, az etika, a hír-hirdetés iparágak új rendszereit kelti életre. Ezek új módon hatják át, gazdagítják és károsítják az emberiség életét. A mezőgazdasági, az ipari, a szolgáltató tevékenységekre épült társadalmak után az információs társadalomban a szellemi, a közösségi tevékenység, a negyedik szektor dominanciája során iparág szintűvé válik. Azok a kulturális és közösségi tevékenységek, amelyek a személyiség képességeinek, a szellem értékeinek kiteljesítésével foglalkoznak: a művelődés, az alkotás, a képességfejlesztés, a társas lét, a tájékozódás és a szellemi együttműködés legkülönbözőbb formái lesznek az életminőség domináns elemei. A szimbolikus, a szociális, az információs tőke önkeltő jellege új emberi attitűdöket formáz, új viszonyokat, normákat teremt, a társas lét új értékeit általánosítja. A szembenállás helyett az együttműködést, a versengés helyett a segítőkészséget, a bezárkózás helyett a kapcsolatkereső nyitottságot, a közöny helyett az aktív, cselekvő szolidaritást, az előítélet helyett a ”másság” iránti kíváncsiságot, a különösség elismerését, méltánylását. A helyi társadalom részvételi demokráciája akkor hatékony, ha abban működik a szimbolikus, a szociális és az információs tőke. Alapkövetelmény az e tőkékkel való demokratikus rendelkezés. Az, hogy az egyén ismerje a közös célokat, azok kimunkálásában - kellő ismeret birtokában - felelősen akarjon és tudjon részt venni. Az, hogy a szinergia szellemében saját nézőpontjából cselekedhessen és tevékenykedhessen a közös problémák megoldásában, a segítség folyamatában, vagy azért, hogy mások életlehetőségének javításáért önként módosítsa saját érdekeinek egy részét. Ez a szinergizmus több mint altruista együttműködés. A fogyasztói társadalomban önmagától elidegenült emberiség antropológiai válságát oldani képes új humanizmus, új mentalitás, amelyben értéket vált, humanizálódik a létértelem, élhetőbbé válik az élet. A részvételi demokrácia csak a társadalmilag érett felnőttség állapotában létezhet. Szabad, felelős, tudatos személyes cselekvési igényt, információt, annak kezelési tudását s azt igényli, hogy a gondokat ne parancsokkal, hanem megegyezéssel, meggyőzéssel, közös erőfeszítésekkel oldják meg. Abban a hiányokban gazdag, paradigmaváltó, drámai időszakban, amelyben a magyar társadalom él, a helyi tudásnak, a szimbolikus, a szociális, az információs tőkének nemcsak kulturális, hanem a helyi társadalom gazdasági, társadalmi helyzetét őrző, új távlatokat nyitó, az önigazgatás és az önsegítés mentalitását alapozó sorsfordító jelentősége lehet. Ha a szimbolikus, a szociális, az információs tőkéről nemcsak a fogyasztói társadalom antropológiai válságának rendszerében, hanem a helyi társadalmak feladatrendszerében gondolkodunk, akkor szükséges annak értelmezése, hogy a három tőke helyi gyűjtője és forgalmazója, a közművelődés.
84 A közművelődésnek újra és újra át kell gondolnia, hogy milyen funkciókkal szolgálhatja leginkább az új és új viszonyok közé kerülő és kényszerülő helyi társadalmat abban, hogy egyénei önmagukra találjanak, s megteremtsék azokat a feltételeket, amelyek között saját életük gazdáiként, otthon érezhetik magukat a világban. A közművelődési tevékenység legfontosabb feladata a helyi szimbolikus, szociális, információs tőke hasznosítása, fejlesztése, őrzése és közismertté tétele. Ez azt jelenti, hogy az emberek szabadidejének arányában a helyi közművelődés tereiben, civil szervezeteiben folyamatosan szükség van művelődési folyamatok, alkalmak, közösségi kapcsolatok, az alkotás, a megértés együttes élményeihez tevékenységi formák kínálatára, az egyetemes, a nemzeti, a kisebbségi és a helyi kultúra értékeinek közismertté tételére, a település különböző korú, nemű, érték- és érdekű csoportjainak művelődési, közéleti szükségleteihez, életképességének fejlesztéséhez alkalmazkodó tudás- és képességfejlesztő formák, folyamatok teremtésére, a helyi hagyományokat gazdagító formák, szórakozási lehetőségek biztosítására. A közművelődési tevékenység átfogja az iskolarendszeren kívüli művelődési, képzési szórakozási, tájékoztatási, közösségi lehetőségeket, azokat szerves kapcsolatba épít(het)i a helyi társadalom életével, a kisebbségi, a nemzeti és az egyetemes kultúrával, így rendszer- és folyamatjellegű együttműködést jelent a mikro- és a makro-társadalom, valamint az egyetemes kultúra különböző szféráival. A közművelődési tevékenység a helyi társadalom kulturális szükségletei, önművelő, önképző, amatőr művészeti ambícióinak, társas kapcsolatigényének, közéleti, közösségi, szórakozási lehetőségeinek felismerését, szervező segítésének biztosítását, szakmai szolgálatát jelenti. A helyi társadalom személyiségek sokasága, akik a megélt életükben önmagukra eszmélnek és nem az ESZMÉRE eszmélnek, amelynek kaptafájára az életet húzni akarják. Az életben mindenki önmagához tér, megtér és visszatér, ami csak akkor lehetséges, ha a saját életére eszmél rá. Az ember mindig a saját feladatát látja az életben, nem mások helyett él, s nem engedi, hogy elvegyék tőle a saját életét. Amit ő megtehet, azt senki más nem teheti meg helyette. A másként élésre nem kell, nem lehet nevelni. Ha a nevelés egyáltalán lehetséges, akkor az egyetemes emberi kultúra, a természet, a másik ember, a szabadon választott közösség szeretetében, kit-kit önmagára kell nevelni, engedni kell, hogy önmagára nevelődjön. Mert csak így, önmagához eljutva juthat túl önmagán, hiszen az ember tökéletlen lény, mely teremtmény – sohasem elég önmagának. A másként élés nem nagy ünnepi kivonulás, hanem csöndes, esendő, de a jóra nyitott, érzékileg, szellemileg kitágult hétköznapi élet. Elkezdeni könnyű. Csupán arra van szükség, hogy életet éljünk, az egyetlent, amelyet élhetünk, a magunkét. Nem mások életét, nem mások helyett életet és nem az ESZMÉK életét, melyeknek így vagy úgy, de csak tárgyai és eszközei lehetünk. „Minden emberben fa lakik, annak ágán fészkel a hit, s dalol, dalol mint a madár, amíg le nem üti a halál. „ (Ratkó József) „A szél kihívásaira a fa gyökérzetével válaszol.” (Illyés Gyula) PÉLDÁK a helyi kultúra TEVÉKENYSÉGI FORMÁIRA I. A LÉTKULTÚRA FEJLESZTÉSÉT SZOLGÁLÓ HELYI KÖZMŰVELŐDÉSI LEHETŐSÉGEK Az iskolarendszeren kívüli, öntevékeny, önképző, szakképző tanfolyamok, életminőséget és életesélyt javító tanulási, felnőttoktatási lehetőségek megteremtése
- A helyi, a kistérségi, a régió lakosságágának élet - és munkaképessége, megélhetési esélyeinek növeléséhez - szakmai, át- és továbbképző lehetőségek, - a mindennapi élet gazdaságosságát fejlesztő közhasznú, szakkörök, tanfolyamok, alkalmak, bemutatók, akciók szervezése, támogatása, - az önismeretet, a mentális kultúrát fejlesztő tanfolyamok, körök szervezése, bemutatók, konzultációk, fórumok kínálata, - a helyi népi iparművészeti tevékenység ösztönzése, el-, és - megismertetése, - a kisebbségi, a roma, a fogyatékkal élő népesség - életlehetőségeit, életminőségét fejlesztő ismeretek, képességek, önsegítő, öntevékeny közösségi képzési lehetőségeinek felkutatása, életre hívása, támogatása,
85
II. A HELYI KULTÚRA A település, a kistérség, a régió környezeti, szellemi, művészeti értékeinek, hagyományainak feltárása, megismertetése, a helyi közösségi művelődési szokások gondozása, gazdagítása III. AZ ÜNNEPI ÉS EGYETEMES KULTÚRA GONDOZÁSA Az egyetemes, a nemzeti, a nemzetiségi, a kisebbségi kultúra értékeinek megismertetése, a megértés, a befogadás elősegítése, az ünnepek kultúrájának gondozása
IV. AZ ÖNKIFEJEZÉS ÉS KREATIVITÁS KULTÚRÁJÁNAK GONDOZÁSA Az ismeretszerző, az amatőr alkotó, művelődő közösségek tevékenységének támogatása
V. A HELYI TÁRSADALOM KÖZÖSSÉGI KULTÚRÁJÁNAK GONDOZÁSA, FEJLESZTÉSE A helyi társadalom kapcsolatrendszerének, közösségi életének, érdekérvényesítésének segítése
- iskolarendszeren kívül: művelődési házban, könyvtárban, tájházban, teleházban nyelvi, informatikai, számítástechnikai, vállalkozói, adóügyi, EU és hazai pályázatíró, stb., alkalmak, tanfolyamok, szervezése, nyelvtanuló csoportok „gyermekcsere” testvér-települési összefogások ösztönzése, - a szülők, a pedagógusok közös nevelő tevékenységének hatékonyságát fejlesztő előadások, közösségek, folyamatok kezdeményezése, a létfontosságú kérdésekről fórumok, szemináriumok, szabadegyetemek kínálata. - A település, a kistérség, a régió identitását formáló, meghatározó - speciális természeti, környezeti, történelmi, kulturális és aktív közösségek közismertté tétele, a természetbarát, környezetvédő közösségek népszerűsítése, segítése - a helyi, a kistérségi és a régió természeti, építészeti, kulturális értékeit védő, gazdagító összefogások ösztönzése, segítése, - helyi, kistérségi, regionális információk, - műsorok, kiállítások, bemutatók, találkozók, ötletbörzék, "ki mit tud" jellegű fesztiválok szervezése, kulturális élet eseményeiről dokumentumok gyűjtése, őrzése, közismertté tétele, a kiemelkedő közösségeik személyiségek tevékenységének méltatása, tekintélyének ismertté tétele, szerepük növelése, támogatása. - Az ünnep együttes örömeihez, az életminőség gazdagításához, az esztétikai élményekhez,, az egyetemes, a nemzeti, a kisebbségi, az ökológiai kultúra értékeinek megismeréséhez alkalmak, színházi előadások, hangversenyek, képzőművészeti, lokális önismeretet erősítő bemutatók, hagyományőrző kiállítások, helyi, kistérségi, regionális találkozók, fesztiválok, irodalmi estek, filmklubok, művészeti, múzeumi baráti körök, stb. szervezése, a nemzeti, az egyházi, a kisebbségi, a helyi ünnepek szervezése, közismertté tétele, élményeinek gazdagítása a közművelődés lehetőségeivel. - A korosztályok eltérő művelődési, szórakozási és közösségi igényeihez kulturált lehetőségek, speciális kisközösségek szervezése, a helyi, kistérségi, regionális kulturális turizmus lehetőségeinek felkutatása, ösztönzése, a település és a térség természeti, történelmi, esztétikai értékeinek bemutatásához helyi, kistérségi, regionális, testvérvárosi, országos, nemzetközi rendezvények szervezése. - Amatőr művészeti közösségek, körök, tanfolyamok, műhelyek, tevékenységek, csoportok szervezése, működtetése, önképző körök, alkotó táborok kínálata. - A népművészet hagyományos tevékenységeinek gyakorlásához ének-, zene-, táncegyüttesek kézműves műhelyek, alkotóházak szervezése, működtetése. A népi iparművészet képességei tanulásához tanfolyamok, körök, nyári táborok szervezése, műveikből bemutatók, kiállítások rendezése. A kiemelkedő tehetségű helyi alkotók közismertté tétele, fejlődésük szakmai támogatásának biztosítása. - Ismeret- és készségfejlesztő, barkács, modellező, gyűjtő körök, szervezése, gondozása, összefogása, kapcsolatok építése az országos szervezetekkel. E célból alapítványok életre hívásának ösztönzése, az önképző tevékenységet segítő pályázatokon a részvétel szorgalmazása, segítése. - A különböző rétegek és korosztályok, családok ismerkedési, előkészítése, együttműködési alkalmainak, tevékenységeinek támogatása. - Az ifjúság érdekérvényesítési, önigazgatási, művelődési kezdeményezéseinek kiemelt gondozása, intézményi segítése. - A település különböző életkorú, érték- és érdekrendszerű civil közösségeinek igény szerinti segítése, művelődési szándékaik támogatása. - A településfejlesztő, természet,- környezet,- érdekvédő, közéleti, helytörténeti, tudományos körök, egyesületek összefogása, számukra fórumok, bemutató estek, közös akciók szervezése. - A civil közösségek közismertségének gondozása, bemutatkozó fórumok, különböző érdekérvényesítő alkalmak, találkozók szervezése.
86
VI. AZ AZONOS ÉS AZ EGYÜTT ÉLŐ NÉPCSOPORTOK, INTÉZMÉNYEK, KOROSZTÁLYOK KULTÚRÁJÁNAK FEJLESZTÉSE A kultúrák közötti kapcsolatok építésének és fenntartásának segítése
-
VII. KULTURÁLIS SZOLGÁLTATÁSOK KÍNÁLATA A szabadidő kulturális célú eltöltéséhez feltételek, egyéb művelődési lehetőségek biztosítása
-
-
-
A helyi civil közösségek között együttműködési alkalmak kezdeményezése. Hazai és nemzetközi szolidáris akciók fogadása, gondozása. Helyi szolidáris szándékokhoz a közművelődési intézmény, a közösségi színtér lehetőségeinek biztosítása. A közösségi akciókhoz téri, tárgyi feltételek, közismertté tételükhöz módszerek ajánlása. A civil közösségek önigazgatását, érdekérvényesítését ösztönző képzésekről, pályázati lehetőségekről információk kínálata. Tájékoztató, együttműködési, művelődési alkalmak kialakítása, rendszeressé tétele a helyi lakosság különböző tevékenységű, korú, nemű, kisebbségi etnikai, nemzetiségű, világnézetű közösségei, oktatási, közgyűjteményi, egészségügyi, szociális, közellátó, szolgáltató, gazdasági, kommunikációs intézmények, szervezetek képviselőivel, a közművelődés a helyi művészeti élet mecénásaival, a közművelődés kistérségi, megyei, regionális, országos szervezeteivel, kutató bázisaival, a határon túli magyarság, a hazai kisebbségek határon túli művelődési közösségeivel, a testvérvárosok kulturális intézményeivel, egyesületeivel. Az Európai Unió tagországaival kulturális kapcsolatok gondozása. A közművelődési intézményben, a közösségi színtérben a polgárok tájékozódásához, közösségi művelődéséhez, alkotó tevékenységének elősegítéséhez és rekreációjához a célnak megfelelő, esztétikus környezet és infrastruktúra, az adott tevékenységet segítő, animáló szakember biztosítása. A település amatőr művészeti csoportjainak menedzselése, közérdekű, közhasznú kiállítások rendezése, vándoroltatása. Információk kínálata a település oktatási, közgyűjteményi, kisebbségi, etnikai, egyházi intézményei, civil vállalkozói által kínált művelődési lehetőségekről. A lakosság különleges jellegű kulturális értékei bemutatásához, cseréjéhez évente rendszeres alkalmak biztosítása. A különböző művészeti ágak élményáru-termeléséhez, kulturális piacához szervezőmunka, terek kínálata. A közművelődési, a közösségi színtérben sajtótermékek, könyv, zene-, és videó dokumentumok, színház- és hangversenyjegyek, játékok árusításának segítése. A helyi újság, rádió, kábeltévé szervezőivel, szerkesztőivel az együttműködés, a kapcsolatok gondozása. A hazai, külföldi kulturális eseményekre, műemlékekhez, múzeumokba, színházi előadásokra, fesztiválokra turistautak lehetőségeinek kínálata, szervezése. Információk kínálata kistérség, a régió környezeti, kulturális nevezetességeiről. A helyi idegenvezetés, a helyi kulturális turizmus lehetőségeine ösztönzése. Információ kínálat a gyógy-turizmus lehetőségeiről. A lakosság közérdekű hirdetéseihez a közösségi színtér biztosítása. Jeles napokon aktuális börzék, ajándékvásárok, sokadalmak szervezése. Fénymásolás és egyéb sokszorosítási lehetőség kínálata. Számítógép, adatbázis, internet, a kommunikációs országút használati lehetőségeinek kínálata.
Szilágyi Ákos azt írja az Ember és autonómia című tanulmányában, hogy az embert is tárggyá tevő tudomány és technika, korunk új egyetemes világvallása a legfőbb iskolája annak az embernek, aki elveszítette élete kozmikus és közösségi dimenzióit és egyre inkább tudattá zsugorodott, bábozódott, a műveltségi és szociális hierarchia bármely fokán áll is… az ember nem tárgy, hanem tevékenység, nem dolog, hanem szubjektum..., nem rész, hanem egész, s így nem azonosítható létének egyetlen aspektusával sem, nem szeletelhető fel, nem zárható le… Az ember szubjektumszerűsége soha, egyetlen percre, az emberi élét mélypontján sem szűnik meg teljesen: redukálódhat, elszegényedhet, kifakulhat, de csak a halállal foszlik semmivé. Mindaddig, amíg él, nem tehető tárggyá, nem fejezhető be, nem azonosítható egyetlen cselekedetével sem teljesen: mindaddig, amíg él: örökös elmozdulás, örökös máslét, örökös túllevés és túlhaladás önmagán, örökös mozgás és önmeghatározás..
87 Konkrét élethelyzetekben gyakori, hogy tárgyi tudással, azaz a másik embert tárggyá tevő tudássalfordulunk oda valakihez, talán nem is sejtve, mit cselekszünk. S bármily szellemes és tapintatos, igaz és körültekintő is legyen ez a tudás, egészen odáig, hogy még minket, magunkat, egész élethelyzetünket, kapcsolatunkat is tárggyá tesszük, a másik emberből csakis ingerültséget, elutasító tiltakozást válthatunk ki vele... Legyen bár e tudás kiindulópontja a legközvetlenebb, legönzetlenebb segíteni akarás és szeretet, attól a pillanattól fogva, hogy a… tudás birtokosa igazságtalan előnyhöz jutott, amit a szituáció folytán még kamatoztatni is akar.
Ha szeretjük a másikat, azaz emberszámba vesszük, személyként értékeljük, akkor nem rendelkezhetünk róla ilyen tudással, mert ez megerőszakolja a másikat, megöli szubjektumszerű elevenségét. Az ilyen tudás embertelen és elembertelenítő tudás, a mindennek tárggyá tevésével, beleértve saját személy s a másik ember tárggyá tevését is. Az ember csak akkor lehet otthon a világban: ha átlátja annak ”világrendszerét, kalkulálni tudja benne saját lehetőségeit, célokat tűzhet maga elé, szövetségeseket találhat azok realizálásához; ha magánéletét, társas szükségleteit, a számára fontos értékeket és érdekeket olyan közösségekben élheti meg, amelyeket maga választ, s amelyekben céljait, szándékait komolyan veszik. A szimbolikus, a szociális, az információs tőke halmozódását, megosztását, működését a közösségi művelődés nemcsak szolgálja, hanem ösztönzi is. A művelődő közösségben élő személyiségtől az együttes aktivitás és élmény szabadon választott aktivitást, gondolatokat, figyelmet, megértést, önkéntes felelősségvállalást, kölcsönös bizalmat, a közös célért kitartó cselekvést, szolidaritást, mellérendelő, méltányló kapcsolatokat igényel. Minden törekvés, ami a létben való eligazodást, az élet védelmét, az élet lehetőségeinek gazdagítását szellemi tőkével segíti, a tudással, a kifejlesztett egyéni képességekkel biztonságosabbá, alternatíváiban gazdagabbá teszi, kincset érő szolgálat a helyi társadalom egészének és személyiségeinek egyaránt. A helyi társadalom önmagára utalt. Önigazgatását, kulturális életének szervezését csekély anyagi erejű lakossággal kell megvalósítania. Látjuk, hogy ez az anyagi szegénység ugyanakkor szellemi csodákra képes. E folyamatban a szellem és a közösség kreatív összefogása talál olyan megoldásokat, amely az életlehetőségek fejlesztését és az életminőség szépségeit egyaránt biztosítja. A helyi önkormányzatok bizonyára ezt méltányolják, amikor őrzik, támogatják azokat a közművelődési intézményeket és tevékenységeket, amelyek a szimbolikus, a szociális és az információs tőke helyi érdekrendszerű működtetésével a kultúra, a társas tevékenység, a közösségi élet örömeivel gazdagítják, szolgálják a helyi társadalom ön- és méltóságtudatát, boldogulását, teszik büszkévé az ott lakókat, vonzóvá sokak számára a település szellemiségét, értékeit. "Az ember rejtély, kettős, ellentmondásos Isten és állat, mert egyrészt természeti, másrészt társadalmi harmadrészt a világegyetem egyetlen arca és sorsa. Egyszerre magas és törpe, szabad és rab, szárnyaló és bukott, szerető és áldozatos, kegyetlen, ... Az ember nem a természet, hanem a szellem folytán személy. A személy nem rész, hanem Egész, a világ egzisztenciális központja, teljesen megismerhetetlen. Mert változatlan a változásban és egység a sokféleségben. Kibontakozik, fejlődik, változik, gazdagodik, de ugyanaz. Mégsem kész. Kivétel, nem pedig szabály. Teremtő aktusai teszik személlyé, különleges értékké. A személy nem biológiai, pszichológiai kategória, hanem szellemi, etikai. Belülről determinált. A fájdalom a személy nemzése, a saját világért folytatott küzdelem. A személy jellemzője, hogy önmagában önmagának nem elég, tehát hiánylény, társas lény. Vitális egységben test és lélek, szellem és természet, szabadság és szükségszerűség, élmények és aktusok létbeli egysége, sajátos világ, öncél, a kapcsolatok univerzuma.”