Cover
TAXUS International Kft., Budapest tel: 0680 282 987 (06802TAXUS) © Ivo Toman, Praha, 2008 Fordította: Kavka Katalin Számítógépes tördelés és grafika: General Design, 2008 Borítóterv: © Alexander Klinko, 2008 Illusztráció: © Alexander Klinko, 2008 Nyomás: S&S Karakter Kft., 2009 1. kiadás
2
A sikeres önmanipuláció A belső beszéd titka
Ivo Toman
3
4
TARTALOM Köszönet Bevezetés 1. fejezet 2. fejezet 3. fejezet 4. fejezet 5. fejezet 6. fejezet 7. fejezet 8. fejezet
9. fejezet 10. fejezet
11. fejezet
12. fejezet Befejezés Irodalom
A történet Az igazság Mire viszik az emberek Miért van szükségünk személyes fejlődésre Megváltozni, vagy megváltoztatni másokat? 1. élethiba: Az emberek az alapvető dolgokat nem csinálják teljes odaadással 2. élethiba: Az emberek az általánosan elterjedt nézetekhez igazodnak Imák 3. élethiba: Az emberek nem tudják eladni magukat 4. élethiba: Az emberek többségének nincs életcélja Nemcsak magáról a célról van szó Főleg a célhoz vezető gondolati útról van szó Vonzunk mindent, amitől félünk Képes megenni egy elefántot? Magasabbrendű cél 5. élethiba: Az emberek túlságosan boncolgatják a múltjukat A család és a barátok fékező befolyása Gondolkodási és viselkedési minták A cukorkás teszt Nem érdemlem meg a jót Folyton későn járok Katasztrófa-minták Pozitív gondolkodás A pénz rossz Nem tudok keresni Nem tudok spórolni A tehetetlen magyaráz Sajnos saját magunknak is magyarázkodunk Változtassák meg az emberi karaktert Hogy változtatják meg a gondolkodási mintákat Hazudás Irigység Hogyan ismerhetik meg más emberek gondolkodási mintáit? Mit csinálnak a saját agyukkal? Koncentráció A politika módosítása Pszichokibernetika Hogyan találjam meg a célt, ha nem ismerem az utat? Az első millióm Az ön első milliója készpénzben Hülye ötletek jegyzetfüzete Tévessze meg az agyát Legyen géniusz 1 perc alatt A sas
7 8 12 30 36 42 47 52 58 67 72 80 83 89 92 95 98 103 108 111 113 113 114 114 116 118 119 122 125 127 130 132 138 140 142 147 153 155 159 162 165 168 171 175 178 184 188
5
6
Köszönetnyilvánítás Kinek mondjak köszönetet? Köszönetet kell mondanom az emberek többségének, akikkel találkoztam. Ők ugyanis az általánosan elterjedt nézetek viselői. Ám ezek a nézetek nem alkalmasak a sikerre. A 20. század kilencvenes éveinek elején az aktív életperiódusomat arra alapoztam, hogy általánosan elterjedt nézetek után kutatok és harcolok ellenük. Szerencsére annyi van belőlük, hogy több életre való munkám van. Köszönetet kell mondanom Bill Gatesnek. Az ő programjain írtam mindent. Mint diszgráfiás ezt nagyon értékelem – ellentétben azokkal, akik tojással dobálják meg. Főleg a feleségemnek mondok köszönetet. Martina, köszönöm a nyugalmadat és köszönet ezért a címért.
7
Előszó
8
Mindig illik pozitívan üdvözölni az embereket. A szemináriumaimon viszont másképpen teszek. Így teszek ebben a könyvben is. Rögtön az elején egy nagyon kellemetlen valóságot kell közölnöm önökkel: Az emberek többsége sajnos semmire nem viszi az életben. Legalábbis a statisztikák szerint. Lehet, hogy ön is közéjük tartozik. Ezt a bevezetőt talán másként képzelték el. Lehet, hogy nem túl jó olvasni, hogyha valaki azt közli önökkel, hogy a legnagyobb valószínűséggel semmire sem viszik, és hogy mint nyugdíjára váró nyugdíjas fejezik be. Sajnos ez így van. A statisztikák világosan beszélnek. 1995-ben egy oktató ugyanazt mondta nekem, amit én most önöknek. A legnagyobb valószínűséggel semmire sem viszik. Ledolgozott évtizedek után idegenek segítségére lesznek szorulva. Annak ellenére, hogy némelyikük nagyon igyekszik. Minden emberi tevékenységben az embereknek csupán 5 %-ka ér el a csúcsra. A kereskedelemben, a bankrendszerben, a politikában, a sportban, mindenben. Hogy tetszik ez önöknek? ??? Nem nagyon, ugye? Mit kell az embernek tenni annak érdekében, hogy ne a 95 % sikertelen ember között végezzen? Minek kell megváltoznia, ha eddig nem volt sikere és nem is ment neki túl jól? ??? Ebben a könyvben megpróbálom megmutatni, mit és hogyan tegyenek, hogy vigyék valamire. Persze fordítva is – mit és hogyan ne csináljanak. Mutatok egynéhány példát is, amelyeken ezt jobban megértik. Mi gátolja önöket abban, hogy sikeresek legyenek? A sikertelenek azt mondják, hogy a külső körülmények. A sikeresek azt állítják, hogy a sikerünket tulajdonképpen semmi sem gátolja. Ezzel a másik nézettel egyetértek és bátorkodom hozzátenni, hogy ha gátolja 9
önöket valami akkor az az, ami a fejük belsejét tölti ki. De ez nem az IQ. Gyakran ugyanis a kisebb IQ-val rendelkező emberek sikeresebbek lehetnek, mint az okosabbak. Sőt gyakran többet keresnek, mint azok, akik műveltek és egyetemi fokozataik vannak. Ahhoz, hogy önök sikeresek legyenek, kell, hogy a gondolataikat a kívánt irányba tudják terelni. Arról van szó, hogy bizonyos viselkedési mintákat, szokásokat kell kifejleszteniük, és ezeknek köszönhetően sikeresek lehetnek. Sokat beszélnek a célokról. De a legfontosabb dologról megfeledkeznek. Sem az, hogy milyen céljuk van, sem az út, amelyen a cél irányában haladnak nem olyan fontosak, mint az önök személyisége. Mert csak egy bizonyos embertípus ér el célokat. Bizonyos típusú embernek kell lenniük, vagy azzá kell lenniük. Miért? ??? Mert: • Egy bizonyos típusú ember nem betegszik meg. • Egy bizonyos típusú ember a sikertelenségek ellenére is végül sikert ér el. • Egy bizonyos típusú ember a pénzbeli csőd ellenére is újra megkeresi a pénzt. • Egy bizonyos típusú ember tud egyszerűbben élni. • Egy bizonyos típusú embernek mintha nem lennének problémái. A célok fontosak, ám bármikor megváltoztathatók. Fontos egy bizonyos típusú emberré alakulni. Ez a kulcsa annak, hogy sikeresek lesznek-e vagy sem. Ez a könyv eredetileg újságcikknek készült. Olyan emberekről, akik annak ellenére érvényesültek az életben, hogy egészségügyi fogyatékkal élnek. Később audio CD-t készítettem belőle Pozitív gondolkodás… nem mindenki számára címmel. Néhány vásárló visszajelzett, hogy
10
szeretnék, ha ezeket a gondolatokat írásos alakban is megkaphatnák. Az az ötletem támadt, hogy ezt összekapcsolom az első Az irigykedés... ... ki kell érdemelned audio CD-mel. E két audio CD szövegét további gondolatokkal egészítettem ki és könyv alakba rendeztem. Amennyiben már mind a két CD-jük megvan, akkor a dolgok egynémelyikét ebből a könyvből már ismerik. Ezt rögtön a bevezetőben írom, ne legyenek csalódottak, hogy valami olyat vettek, amit már hallottak. E könyv gondolatainak minőségében viszont annyira biztos vagyok, hogy mindenkinek, aki ezt a könyvet megvásárolja és aki szerint az ára nem felel meg a minőségnek, visszafizetem a pénzét. Még 2007 elején egy újságíró megkért, hogy írjak valamit magamról. Arról is, hogy mit gondolok a siker és a sikertelenség okairól. Úgyhogy leültem, és elkezdtem írni. Az eredmény egy olyan szöveg volt, amely a napilap felét töltötte volna be. Elsőnek a feleségem olvasta. Mikor elolvasta, azt mondta, hogy egyáltalán ne adjam az újságírónak. Amikor megkérdeztem miért, ezt válaszolta: „Az újságban a szöveget nagyon lerövidítik. Mi több, nem mindenki olvas újságot. És holnap a mai újság már idejét múlja. Kár lenne, ha minden, amit leírtál, holnapután a zúzdában végezné. S mi több, a pozitív gondolkodásmód, mint ahogy egyébként a szövegben idézed, nem való mindenki számára. Csinálj belőle valamit, amit az embereknek meg kell venniük. Ez nem mindenki számára való. Csak azok veszik meg, akik ezt megértik és alkalmazkodni fognak ehhez. A következő ok meg az, hogy újra és újra hallgathatják az autóban, vagy újra olvashatják.“ El kell ismernem, hogy igaza volt. Sajnos, az emberek abszolút többsége az életben semmire nem viszi. Azonban némelyek igen. Elmesélek önöknek egy történetet.
11
1. FEJEZET
?
A történet
12
Tourette-szindrómával *születtem. Ez azt jelenti, hogy látható és hallható „tickjeim” vannak. Állandóan tudatosan grimaszokat csinálok. Az egész testemben megrándulok. A legtöbb tick az arcomon és a kezemen jelenik meg. S amikor csendben kell lennem, akkor fújok, hörgök, vagy szipákolok és fújom az orromat. De közben nem vagyok náthás. Nem szeretnének mellettem ülni a színházban. Ha nyugton kell lennem, valamit mozgatnom kell. Egyszerűen azt teszem, ami a legkevésbé alkalmas, vagy amit nem szabad. Ha csendben kell lennem, alkalmatlan hangokat hallatok. Mi több, nagy ingerem van obszcén szavakat használni, ami szintén ennek a betegségnek a tünete. Ha kocsiban ülök és világít a benzin-jelző, akkor egyszerűen rugdosom a gázpedált. Komikus? Hogyne, ha ebben a szindrómában nem pont önök szenvednek. Hat éves koromban ezen felül még meningitiszt kaptam. Szerencsém volt, túléltem, de a tickek még súlyosbodtak. Nem tetszett az iskola, mert a gyerekek kinevettek. Óriási komplexusaim voltak. A mozgásaimért nagyon szégyelltem magam és el akartam bújni. De az első padban kellett ülnöm, egyenesen a tanárnő előtt. Az egyik oldalról ő nézett és a másik oldalról az egész osztály. Kegyetlen stressz volt. Gyermekkorom óta nagyon összeférhetetlen voltam. Mindenkinek bizonyítani akartam, hogy téved. Mindenkit a saját igazamról akartam meggyőzni. Még akkor is, ha ezt egyáltalán nem akarták. Amikor mások akartak beszélni, én nem akartam hallgatni őket. Ennek az oka a csökkent öntudatosságom volt, amelyet azzal helyettesítettem, hogy igyekeztem túlzottan magabiztosan hatni. * Amennyiben érdekli önöket a Tourette-szindróma, a www.ragadozooszton.hu/tourette honlapon találnak több információt.
13
A tanulásban természetesen nem tűntem ki és határozottan nem voltam jó gyerek sem. Az iskolában zavartam. Senkivel sem fértem össze. Mindenkit szidalmaztam, mindenkin találtam valami rosszat. Alapjába véve folyton valakit valamiért vádoltam (a saját fogyatékosságom miatt). A saját nézetemet akartam érvényre juttatni, de az osztálytársaim többen voltak és így a nézetüket természetesen mindig ők érvényesítették, néha kézi erővel is. Ezért legszívesebben olvastam. Az én világom a könyvek voltak, amelyekhez amint csak lehetett, menekültem. Elolvastam mindent, amihez hozzáfértem. Emlékszem, hogy felhabzsoltam még az állatatlaszt is, amiben tényleg minden állatfajt, ami le volt írva, elolvastam. Ezen felül diszgráfiás vagyok. Nem tudok olvashatóan írni és gyakran saját magam után sem olvasom el amit írtam. A tanárnő kisegítő iskolába küldött. Ez szerencsére nem sikerült neki és őt szerencsére lecserélték.
Ezután egy idős, már nyugdíjas tanár kezdett el tanítani minket. Észrevette, hogy némelyik kérdésre csak én ismerem a választ. Ez mind olyan területről volt, ami nem szerepelt a tantervben. Ő tanácsolta nekem, hogy kezdjem el olvasni a tankönyveket is. Hogy ne tanuljam őket, de ha nem lesz mit olvasnom, akkor csak olvassam el őket. Addig az iskolában mindenki arra kényszerített, hogy tanuljak, viszont ő azt mondta, hogy nem szükséges tanulnom, hogy elég okos vagyok, csak olvassak. Elkezdett nyilvánosan dicsérni. Máig sem felejtettem el azokat az érzéseket, amelyeket akkor éltem át, amikor én, akin az iskolában mindenki csak szórakozott, mindenki előtt meg lettem dicsérve. Sajnos már soha nem fogok tudni köszönetet mondani ennek az idős tanárnak. Azt mondta: „Ivošu, én tudom, hogy te soha nem fogod tudni a hosszú és rövid „i“-t, de ha majd elolvasod azt, amit most otthon olvasol, olvasd el azt a történelmet is. Érdekes.“ 14
Én másnap tudtam, ki, mikor és kit ölt meg. Ő ezt ugyanis érdekesen adta be nekem. Majd ezt mondta: „Olvasd el azt a cseh nyelvet is. Legalább azokat az írókat. Az egyik hentes volt és a másikat egészen másképp hívták, mint ahogyan tanuljuk. Ez érdekelni fog téged.“ És én a következő nap tudtam, ki volt az a hentes és mit írt. Így kezdtem el javítani a jegyeimen. Tollbamondásban továbbra is le voltam maradva, viszont a tények ismeretében előnyöm volt. Ez máig is így van. Igyekszem, hogy a tényismeretem jobb legyen, mint a többieké. Az öreg Remeš tanító úr adta nekem az első leckéket pszichológiából. Ő azt akarta, hogy csináljak valamit, de ezt nem adta parancsban. És nem is szidott. Azzal juttatott idáig, hogy csak megmutatta, mi fog nekem tetszeni. Kezdtem jobban tanulni. Középiskolába mentem, majd egyetemre. Megjelent a következő probléma. Az hittem, hogy a tickjeim miatt, semmilyen lány nem fog akarni. Annyira tele voltam komplexusokkal, hogy tizenkilenc éves koromig nem voltam képes semmilyen lányt meghívni randevúra. Meg voltam győződve róla, hogy ilyen hülyét senki sem fog akarni. Amikor autóbuszon utaztam, az volt az érzésem, hogy mindenki engem néz, hogy lássák, hogy pont mit csinálok. Így hát elkezdtem inni. 14 éves koromtól kezdtem apámtól lopni az alkoholt. Hogy mindenkinek bebizonyítsam, hogy „erős egyéniség vagyok“, kihágásokat követtem el. Így oldottam meg a problémáimat. Ám a zólyomi főiskola megváltoztatta az életemet. Egy más világot, egy más kasztot ismertem ott meg. Gondolatokat, könyveket ismertem meg a személyi fejlődésről. Megismertem más, másként fogyatékos embereket is. Viszont láttam olyan embereket, akiknek nem hiányzott semmi. Sőt nagyon okosak voltak és ennek ellenére kidobták őket az
15
iskolából vagy ők maguk adták fel. Láttam olyan embereket, akik butábbak voltak, mint a sikertelenek és az iskolát ennek ellenére befejezték. Gyakran gondolkoztam, miért van ez így. Mi a siker titka? Van erre valamilyen séma? Ha igen, miért nem igazodnak hozzá az emberek. Ismeretünk van elég. Hiszen még mielőtt megszülettem, az emberek már meghódították a világűrt. Lassan kezdtem ráébredni, hogy az én fogyatékosságom nem olyan fontos, mint az én személyes hozzáállásom a fogyatékosságomhoz. Meg a saját magamhoz való viszonyulás. Ez az, ami egyre jobban foglalkoztatott. Lehetséges az, hogy a komoly egészségügyi problémákkal küszködő emberek boldogok legyenek? Lehetnek sikeresek is? Viszont a másik oldalon hogy lehet az, hogy azok az emberek, akiknek első látásra megvan minden előfeltételük a sikerhez és a szerencséhez, ennek ellenére nem boldogok és nem sikeresek? Az egyetemen búvárkodtam. Ezzel kerestem plusz pénzt. Diák koromban, a kommunista rezsim alatt kb. 3 000 koronám volt havonta. Ez abban az időben sok volt. Mindet elittam. Akkor két ember teljesen megváltoztatta az életemet. Az osztálytársaim egyike gyerekkorában bedobott a kályhába egy acetonos tubusos ragasztót és meg akarta nézni, hogyan ég. Pár másodperc múlva az égő ragasztó az arcán volt. Ráadásul ezekbe a sebhelyeibe szörnyű aknét kapott. Húsz éves korában már alig volt haja. Talán el tudják képzelni, hogy nézett ki ez az ember. A legrondább volt közülünk. Körülbelül 1 000 diák volt az egyetemen – 920 férfi, a többi nő. Az a fiú volt a legcsúnyább. Kiválasztott egy nőt és felszedte. A fiúval később megbarátkoztam. Ő teljesen világosan megmutatta nekem az utat, ugyanis hogy egyáltalán nem fontos, ki hogyan néz ki. Az ember hozzáállása a fontos. Hogy hogyan viszonyul az ember azokhoz a dolgokhoz, amelyek körülveszik. Ez a remek ember egyszer azt mondta nekem: „De hülye vagy te! Nézd meg az én pofámat és nekem van a világon
16
a legjobb nőm és elveszem feleségül.“ Akkor kezdett kivilágosodni előttem, hogy az én problémám valójában nem a tickek léte, hanem az én viszonyulásom a tickekhez. Az én problémám nem az, hogy engem mások nem szeretnek, de hogy én nem szeretem őket. Én ugyanis minden bizonnyal teljesen közömbös voltam nekik. De mivel azt mutattam ki, mennyire megvetem őket, ők ezáltal nem szerettek engem. Csakhogy ez az én viselkedésem következménye volt, nem az övéké. Én a komplexusok mestere voltam. Ő juttatott el az elme hatékony használatának technikájáról szóló Silva könyvekhez és a meditációhoz. Elkezdtem csak azzal foglalkozni, ami most van. Nem azzal, ami volt vagy aminek másként kellett volna lennie. Én a tickjeimtől már soha nem tudok megszabadulni. A kezelésükre már rengeteg pénzt szenteltem. Kipróbáltam sok orvost, természetgyógyászt és sarlatánt is. Az agyamban visszaváltozhatatlan változások vannak. Ezt már nem változtatom meg. De néhány dolgot meg tudok változtatni – a gondolataimat, a pénzkeresésem szakágát, a keresetemet, a barátaimat, a lakhelyemet, a feleségemet, az alkalmazottaimat. Ezt mind meg is változtattam. Az utóbbi időben csak jó irányban. 1988-ban befejeztem a tanulmányaimat és a következő év őszén visszajöttem a katonai szolgálatból. Máig is csodálkozom, hogy lehet, hogy katonaképesnek találtak. Feltehetően a vad mozdulataimnak köszönhetően nehezen sebesíthető ellenségnek számítottam. Néhány héttel ezután bekövetkezett nálunk a váltás. Egyszer csak különböző könyvek bukkantak fel a marketingről, vállalkozásról, a pozitív gondolkodásról, sikeres emberek életrajzai – és egyéb, addig az ideig tiltott irodalom. Én meg elkezdtem ezt habzsolni. Szintén nem szerettem alkalmazottnak lenni. Mivel bútor szakon végeztem, elkezdtem ebben a szakágban vállalkozni. Havířovban privatizáltam egy asztalosműhelyt. Bekövetkezett életem legnagyobb
17
balhéja. 29 éves voltam és 3 millió korona adósságom volt. Mert buta voltam, nem a beszállítóknak voltam adós, hanem az állami szerveknek (adóhivatal, társadalmi és egészségügyi biztosítók). Ez a tartozás a kötbér miatt 5 millióra emelkedett. Sajnos a gyakorlatban jöttem rá, hogy az amerikai professzorok a marketingről és a pozitív gondolkodásról szóló tételei nálunk nem működnek. A könyvek 99 %-ában azt is olvastam, hogy a siker összefügg az istenhívéssel. De mit csináljanak azok az emberek, akik nem hisznek az Istenben? Ők tehát nem lehetnek sikeresek? Nem járni templomba = recept a sikertelenségre? Templomba járni = recept a sikerhez? Ez a minta valahogy máig sem ül nekem. Ebben az elég nehéz időszakban egy másik ismerősöm az iskolából, a zólyomi búvárok volt vezetője, megismertetett a direkt értékesítéssel. Elkezdtem hát árulni. Napközben az asztalosműhelyben voltam és este házaltam, hogy legyen miből kifizetnem az alkalmazottaimat. Az asztalosműhelyt 1995-ben el kellett adnom. De olyan ár alatt adtam el, amely nem fedte a tartozásaimat. Ezzel a tartozásaim tovább nőttek, mert a kötbér a meg nem fizetett adóért magasabb volt, mint amennyit képes voltam megkeresni. Bűvös körben voltam. Az új adót már időben fizettem be. De az adóhivatal ezeket szisztematikusan az elmúlt tartozásom kötbérének megfizetésére tette, nem pedig arra az új adóra, amelyet megfizettem. A hivatalnokok szerint tulajdonképpen továbbra sem fizettem adót és folyamatosan újabb kötbért számítottak fel. Ez egy szörnyű szituáció volt. Fizetsz és a pénz máshova megy. Azaz nem fizetsz, és ezért megbüntetünk. Ezt senkinek sem kívánnám. Tulajdonképpen ezt tanított meg a pénzkeresésre. Muszáj volt. Muszáj volt sokkal többet keresnem, mint eddig. Különben az adóságaim miatt börtönbe kellett volna mennem. Nem alapítottam Kft–t. Mint természetes személy vállalkoztam, úgyhogy az egész
18
vagyonommal kezeskedtem. Ma, az idő távlatából úgy látom, hogy nagyon buta voltam. Először a könyvelésemet végző céget okoltam, hogy nem győzött meg arról, hogy Kft.-t alapítsak. Ma már tudom, hogy nem ők voltak a hibásak. Ez mind csakis az én hibám volt. Én voltam az, aki ilyen könyvelőket találtam magamnak. Akkor nem így gondolkodtam. Nem is volt sok időm a gondolkodásra. 5 millió koronát kellett megkeresnem és a kötbér minden nap nőtt. Csakhogy hogyan keressek pénzt? Az adóhivatallal, a társadalmi és egészségügyi biztosítóval egy törlesztési ütemezésen egyeztünk meg. A „megegyeztünk“ szó nem pontos, mert az egyezményhez két félre van szükség. Ők szabták meg, hogy mennyit kell fizetnem. Nekem nem volt választásom. Legalább tudtam, hogyan állok. Tudtam, mennyit kell keresnem és hogy megmenthetem magam, ha rendszeresen fogom fizetni a részleteket. Néhány évig úgy éltem, hogy minden hónapban több mint 60 ezret kellett fizetnem. Csak azután vehettem élelmet. Nem volt egyszerű. Csakhogy hogyan keressek pénzt? Állandóan ugyanaz a kérdés. Az asztalos mesterséget már nem akartam tovább folytatni. Megismerkedtem a direkt értékesítési formával – az MLM-el. Bár ezt a vállalkozási módot az emberek többsége szidja, én nem hagyom bántani. E módnak köszönhetően alakíthattam ki egy rendszert, amellyel a tartozásaimat megoldhatom. Elkezdtem biztosításokat árulni. Ez egy nagyon nehéz szakma. Már maga a biztosítási ügynök szó az emberek többsége számára káromkodás. A foglalkozások megbízhatóságának társadalmi ranglétráján rögtön a politikusok és a prostituáltak mellet van. Ha nem hiszik, elárulok egy kis tesztet. Ha egyedül akarnak ülni a vonat fülkében, mondják meg mindenkinek, hogy biztosítási ügynökök, és hogy van önöknél szerződés. A többi eladóval szemben már az is óriási hátrány volt, hogy
19
a telefonba fújom az orrom, szipogok és hörgök. Az is évekig tartott nekem, míg megtanultam az emberek szemébe nézni. Mindezek ellenére hiszem, hogy minden lehetséges. Csak azon múlik, milyen a hozzáállásunk. Na és hogyan is kezdtem a direkt értékesítést? Az első cégemnél rekordot döntöttem. 59 sikertelen próbálkozásom volt egymás után. Egyáltalán semmit nem adtam el. Egy hónap után egy tanfolyamon vettünk részt. Az első nap végén pezsgőt bontottak és szabad beszélgetés kezdődött. Kérdezték, hogyan boldogultunk. Amikor én rám került a sor, elmondtam, hogy 59 termékbemutatóm volt. A főnökök el voltak ragadtatva: „ Remek! Álljon fel, kérem. Mindenki nézze meg. Ez egy jó fej! Vegyetek róla mindannyian példát! 59 prezentáció. Ez a hétvégéket is beleszámítva két prezentáció naponta. Nos, milyen eredményei voltak?“ „Hát, nem adtam el semmit. 59 sikertelen próbálkozásom volt.“ „Semmit? Jézusom, ez egy mafla. Üljön le. Nem, róla ne vegyenek példát!“ Rekorder voltam. Addig ott ilyen maflájuk nem volt. Ma pedig, néhány év elteltével, azt a társaságot is oktatom. Azt, amelyikben én voltam a sikertelenség rekord tartója. Mi történt? Valahogyan alapvetően megváltoztam? Más személyiség vagyok? Többet dolgozok? ??? Nem. Ezekből semmi. Már abban az időben az a típusú ember voltam, akit a magyar származású amerikai Csíkszentmihályi Mihály pszichológus autotelikus személyiségnek nevezett el. Ez a görög nyelvből származik: auto = ön és teleos = cél. Az ilyen emberek maguknak szolgálnak célként. Megszállottjai a saját munkájuknak és nem adják fel. Én is mindig meg voltam győződve arról, hogy előbbutóbb sikeres leszek. De csak később állapítottam meg, hogy a szorgalom és kitartás önmagában nem elegendő. Halálra dolgozhatják
20
magukat ugyanis a helytelen feladatokon, ha nem fogják tudni jól eladni magukat vagy, ha az adott munkához nem lesz tehetségük. Nem arról van szó, hogy akkor nem volt sikerem. Az csak ideiglenes állapot volt. Abban az időben nem tudtam az üzleteket végig vinni. Meg kellett tanulnom megkérni a klienseket, hogy adják ide a pénzüket. Szóval megtanulni azt, amit „ragadozó ösztönnek“ nevezek. Erről bővebben a Pénzgyártó gép I és a Pénzgyártó gép II című könyveimben írok. Rengeteg időt szenteltem az eladásnak, de nem voltak eredményeim. Aztán egy másik társaságnál próbálkoztam és kezdtem sikeresebb lenni. Elkezdtem árulni és egyszer csak a legjobbak között voltam. Csakhogy még mindig kevés pénzt kerestem. Hogy keressek több pénzt? A cég igazgatója megkért, hogy szólaljak meg nyilvánosan az új ügynökök tanfolyamán. Azt akarta, hogy motiváljam őket. Az előadásom hossza? Körülbelül egy óra. Hát ez egy sokk volt számomra. Tickjeim vannak, szuszogok, hörgök. És én mondjam másoknak, hogyan viselkedjenek? Az életproblémám a tickjeim. Egész életemben titkoltam őket. Most pedig álljak a dobogóra? Hiszen stresszes állapotban még romlik a helyzet. Tudják, hogyan fogok vonaglani a pódiumon? Mi több, hogy beszéljek a mikrofonba és ne szuszogjak bele? Hiszen én hörgök a telefonba is. Még akkor is félek emberek előtt beszélni, ha egyedül beszélek velük, szemtől szembe. Egész életemben érzékelem, hogyan figyelnek titokban az emberek, amikor rájönnek, hogy tickjeim vannak. Azon a tanfolyamon több mint 100 résztvevő volt várható. Az több mint 200 szem, amely előtt nevetségessé teszem magam. 25 éves voltam és önbizalom – sehol. A lányok rám se hederítettek. Erős ostravai akcentussal beszélek, órási adóságaim, tickjeim vannak... De ennek ellenére megy. Tudják mennyit gyötrődtem, míg először
21
az emberek elé álltam? Én a saját anyámmal sem voltam képes beszélni anélkül, hogy rángatóznék. Már nem is tudom, hol vettem az erőt, de egy kb. öt órás tréning után, a cég magyar társtulajdonosával és a tolmáccsal, a következő napon tényleg felléptem a cég alaptanfolyamán. A Lengyel házban Ostravában, mint a nap utolsó előadója. Előtte a színfalak mögött guggolásokat végeztem, hogy megnyugodjak. 5 perccel a fellépésem előtt hasmenés jött rám. A vizet, amit a számomra készítettek, hogy ne száradjon ki a torkom, megitta az előttem fellépő szónok. A mikrofon pedig csődöt mondott. De a legnagyobb sokknak még csak most kellett következnie. Miért? ??? Mert a mikrofonra egyáltalán nem volt szükségem. Egyszerűen túlkiabáltam azt az összes teremben lévő embert. A hangom nem vallott kudarcot. A hallgatóságban senki sem zavart. Senki sem szórakozott senkivel. Az egész idő alatt senki sem ment el. Mindenki engem hallgatott. A beszédem alatt egyszerűen szemtelenül vizet kértem. Hoztak azonnal néhányat. Minden viccemen nevettek. A kérdéseimre azonnal jelentkeztek és az elvárásom szerint válaszoltak. És néhányszor félbeszakítottak – tapssal. Amikor az előadás végén magamról és a tickjeimről beszéltem, néhány ember szemében könnyeket láttam. Amikor befejeztem, úgy éreztem magam mint egy isten. Ilyen még soha nem történt velem. Előtte rettenetesen éreztem magam, utána pedig remekül. Az az érzés, hogy az emberek elé kell állnom és beszélnem kell hozzájuk, szörnyű volt. A legjobban először szenvedtem. Ma is félek és lámpalázam van. De ma már kevésbé. Úgyhogy a saját bőrömön próbáltam ki az egyetlen működő módszert, hogy hogyan kell megszabadulni a félelemtől. Az egyetlen út pedig? ??? Egyszerűen azt tenni, amitől félnek.
22
De nem volt pénzem. Egy pillanatig istennek éreztem magam. Csakhogy, mint a világ legszegényebb istene. Nem volt pénzem. Kezdtem rendszeresen oktatni, de ezért nem akartak sokat fizetni. Az eredményeimért jutalomként megkaptam az első nagy „csúszópénzt“ – egy egyiptomi társasutazást. Tökéletes volt. De egy dolog rontotta az élményt. Állandóan arra kellett gondolnom, hogy amíg én itt a tengernél hempergek, nézem a piramisokat, otthon az adóságaim várnak rám. Fél év múlva ugyanazzal a céggel a Kanári szigetekre utaztam. De akkor már a fejemben motoszkált a dilemma, hogyan tovább, mert nem értettem egyet a cégtulajdonosok némely lépéseivel. Az indulás előtt munkaajánlatot kaptam egy másik társaságtól, ahova az akkori cégemtől egyre több eladó ment át. Kettesével laktunk a szobákban. Nekem nem jutott szobatárs, ezért egyedül aludtam. Ez nagy szerencse volt. Ugyanis rengeteg időm volt a gondolkodásra. Az adóságaim az utolsó fél évben sehogyan sem csökkentek. Gondolkodtam, hogyan tovább. S akkor, egy júliusi éjszakán 1995-ben, a 14. emeleten a tenger felett eldöntöttem, hogy ettől a cégtől elmegyek. Azt is eldöntöttem, hogy nem csak hogy átmegyek egy más céghez, de átmegyek az összeshez. Hogyan? ??? Úgy, hogy írok egy könyvet az MLM-ről. Akkor tudok az egész ágazaton keresni, ha a többi cég emberei is vásárolni fogják. Ám ennek volt egy bökkenője. Ha vásárolni fogják... Ezelőtt soha semmi rendeset nem írtam. Az iskolában a fogalmazást és a beszámolót mindig utáltam. Pedig ahhoz, hogy az adóságaimat legalább csökkentsem, sok könyvet kellett eladnom. Elég vakmerő cél egy olyan ember számára, aki soha nem kapott jelest cseh nyelvből. Még az első osztályban sem, amikor az első félévben majdnem mindenki egy nagy egyest kapott. 1995 nyarán megírtam a Hogyan fogjak hozzá, multilevel marketing. Elrettentés vagy lehetőség? című könyvet.
23
