LIX. évfolyam, 8. szám
2014. augusztus
TARTALOM UTAZÁS Kiss Kornélia összeállítása
WILLIAM OUTRAM TRISTRAM A vidéki Anglia postakocsiról: Utazás Bath-ba (Tárnok Attila fordítása) .............. 841 ALBERT CAMUS Amerikai útinapló (1946. március–május) (Kiss Kornélia fordítása) .................... 870 TERÉZIA MORA A szörnyeteg (Nádori Lídia fordítása) .................................................................................. 886 ÁDÁM PÉTER Utazás a magány mélyére .......................................................................................................... 893 NICOLAS BOUVIER A tüskés sziklahal (Ádám Péter fordítása) .......................................................................... 895 Arcok és kudarcok (1992) – Irène Lichtenstein-Fall interjúja Nicolas Bouvier-val (Ádám Péter fordítása) .................................................... 910 PIER PAOLO PASOLINI India illata (Lukácsi Margit fordítása) .................................................................................. 925 DIONISIOS STURIS Görögország – keserû narancsok (Mihályi Zsuzsa fordítása) .................................. 930 JACEK HUGO-BADER Szibéria (Mihályi Zsuzsa fordítása) ........................................................................................ 939
PIERRE BAYARD Hogyan beszéljünk helyekrõl, ahol sosem jártunk? (Kiss Kornélia fordítása) ............................................................................................................ 949 KOVÁCS ILONA Casanova utazásai és vándorlásai .......................................................................................... 955
KüLFöLDI SZERZõINK ................................................................................................................ 971
Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu
A Nagyvilág támogatója
Nemzeti Kulturális Alap
WILLIAM OUTRAM TRISTRAM
A vidéki Anglia postakocsiról: Utazás Bath-ba Amikor útra kelek Anglia híres földjén, akár a XVIII. század nehézkes, hat férõhelyes hintóján, vagy a könnyû, négyszemélyes gyorskocsin, ami 1823 körül a közlekedés legelterjedtebb formája volt, javaslom, szeszélyes módszerem ellenére, tartsanak velem. Módszerem kiszámíthatatlan, mert sem idõ, sem hely, sem magatartás dolgában nem kívánok megszorításokat alkalmazni. Elõször is a hajtó szemszögébõl szeretnék körülnézni, a térdszalagrend olyan képviselõinek a társaságában, mint Stanley Harris úr, Lord William Lennox, Malet kapitány vagy James Hissey úr, akiknek lelkesedése és tapasztalata sugárzik az Anekdoták útközben, A hintók világa és más hasonló munkák lapjairól. Késõbb majd Burney kisasszony1 és Samuel Pepys úr társául szegõdöm. Segítségükkel vetek néhány pillantást a társasági életre, amely London és a vidék között ingázókat jellemezte. Amióta csak az emberek utazásra szánták el magukat, a társas érintkezés jellege nem változott, egészen addig, amikor már nem az út, hanem a megérkezés vált fontossá. Különbözõ korokban élt õseinkkel fognak találkozni; némelyikük térdnadrágban, zekében és fodros kézelõvel, mások parókával, hosszú kabátban, megint mások zsákvászonból készült vagy éppenséggel selyemmel bélelt ruhában, hódprémes gallérral és csizmában forgolódnak. Az étkezõ, iszogató, flörtölõ, veszekedõ, a számla összegén bosszankodó és azt morogva kiegyenlítõ utazók: királyok, királynék, államférfiak, útonállók, tábornokok, költõk, okoskodók, szép hölgyek, felségárulók és fogathajtók – tarkabarka társaság. Kiváló illusztrátoraim segítségével a legkülönfélébb élethelyzetekben mutatjuk meg ezeket az érdemes embereket: útközben és a pihenés óráján, hóesésben vagy víz mosta utak veszélyeinek kitéve, egy közbensõ állomáson a fogatra várva és a fogadókban, amelyekrõl – széles folyosókkal, kényelmes ivócsarnokokkal, selyemfüggönyös, oszlopdíszes ágyakkal, levendulaillatú lepedõkkel, választékos étkekkel és olyan vörösborral, amihez foghatót csak Londonban lehetett kapni – a vidéki Anglia egykor híres volt. Idõrõl idõre egy-egy legenda lila fátylát is fellebentjük a sültek és a desszert között és az alkalmi utazó mellett megemlékezünk azokról a romantika szõtte alakokról, akik hús-vér emberként az utak mentén éltek, de szellemük az útból kelt és gyakran hosszan még azt követõen is foglalkoztatta az utazók képzeletét, hogy a Sors Hádészba szólította õket. 1667 és 1670 között az alábbi és ehhez hasonló hirdetmények hökkentették meg a londoniakat:
1 Frances Burney (1776–1828) angol írónõ, drámái, regényei és naplója maradtak ránk. (Ez és minden további hivatkozás a fordító jegyzete.)
841
REPüLõ GÉPEZET Minden utas, aki Londonból Bath-ba vagy ezen útvonalon bárhová szándékozik utazni, Londonban a Ludgate Hill-i Bell Savage fogadóhoz, Bath-ban pedig a White Lionhoz szíveskedjék fáradni, ahonnan (mindkét irányban) hétfõn, szerdán és pénteken kocsit indítunk, mely a teljes utat (Isten segedelmével) Három Nap alatt teljesíti és reggel ötkor indul. Az utasok 1 Font 5 Shillinget tartoznak fizetni és tizennégy fontnyi súlyú poggyászt hozhatnak magukkal, minden többletsúly másfél penny per font. A restauráció korában a hirdetmények még gyerekcipõben jártak, de a fenti közlemény reggel öt órára tömeget vonzott a Bell Savage-hez. A tömeg vad elképzelésekkel bámulta a fogadó udvarán indulásra várakozó Repülõ Gépezetet. Hitetlenkedve nézték az elhelyezkedõ hat merész utast és tizennégy fontnyi csomagjukat a kocsi tetején, ahol most senki nem utazott, nehogy a nyakát törje. A hat rettenthetetlen utas bentrõl tizenkét szemet meresztett az õket bámulókra, tekintetük idegenséget és szomorúságot árult el. Mindannyian gyakorlott utazók voltak, de ez az elindulás még számukra is új volt. Bath-ba váltottak helyet és kellõen magukévá tették a hirdetmény Gondviselésre célzó kitételét, de nem nagyon sejtették, milyen sors vár rájuk. Azt azonban tudták, hogy naponta harmincöt mérföldet fognak megtenni húsz helyett, olyan utakon, amiket csak udvariasságból neveznek annak, és a kételytõl, most, hogy már a kocsiban ültek, melankólia lett úrrá rajtuk. Valószínûleg ugyanúgy éreztek, ahogy másfél száz évvel késõbb az elsõ vonat utasai. Átkozták magukat kíváncsiságukért és azt kívánták, bárcsak szilárd talajon állhatnának újra. Ám miközben errõl álmodoztak, a tömeg éljenzése és a természetfeletti erõ, amely magával ragadta õket, jelezte, hogy egyáltalán nem állnak szilárd talajon. London utcáin – a Regent Streeten, ahol fakopáncsra vadásztak a gyerekek, a Lincoln’s Inn Fieldsen, ahol medvét táncoltattak és bivalyokat riogattak, a St. James Square-nél, ahol a westminsteri kóbor kutyákra és macskákra lövöldöztek – a közlekedés nem volt sétakocsizás, sõt, ami azt illeti, veszélyesebb nem is lehetett volna. Míg a Repülõ Gépezet elhagyta a várost, amely mellett Marylebone-ban tehenek legeltek és úri vadászok csalitoztak, Chelsea pedig csupán egy csöndes, ezer lakost számláló vidéki falu volt, a hat utas pánikban ült, mert már kétszer majdnem felborult velük a kocsi. Alig kezdték meg a kapaszkodást Hounslow Heath-re, amikor hirtelen megtorpantak és a hat utast útonállók szabadították meg az erszényétõl. Amint átmenetileg elvesztett ítélõképességüket visszanyerték, megdöbbenéssel tapasztalták, hogy az elegáns rablás elkövetõje nem más, mint Richmond grófjának francia segédje. Az incidens után az utasok erõs szavakat intéztek a kísérõ katonához, aki elmulasztotta használni a flintáját, ami kissé túlzottnak tûnhet, hisz, ahogy mindenki tudja, az a bizonyos fegyver csupán a kísérõ katona saját megunt életének kioltására lett volna alkalmas, majd zökkenve újra elindultak Bath felé, még sápadtabban, mint korábban és immár erszény nélkül. 842
Ahelyett, hogy a kocsi távozása felett keseregnénk, idézzük most fel a francia segéd alakját. Claude Duval ez idõ tájt széles körben örvendett hírnévnek. Csodálatos karrierje 1670-ben, ahogy ez üstökösöknél gyakran elõfordul: hirtelenkedõ jelleme miatt, a szokott helyen és idõben ért véget. Egyszerûen szólva, miután a Chandos Street-i The Hole in the Wallhoz címzett fogadóban a kelleténél többet áldozott Swiveller úr rózsás istenének, a gáláns Claude-ot elégikus remeteségében tetten érték, vérontás nélkül letartóztatták („jól jött a tisztiszolgáknak, hogy ittas állapotban találtak rá”), Newgate börtönébe kísérték, bíróság elé állították és január 21-én, pénteken, életének 27. évében Tyburnben közszemlére téve kivégezték. „Hõsünk szomorú bizonyságát nyújtja a csillagok és a válságos évek megmásíthatatlan igazságának, hisz születésekor a Vénusz és a Mars együttállása csupán átmeneti, rövid ideig tartó jó szerencsét ígért.” Véleményem szerint Duval volt a legtehetségesebb útonálló. Mostanában sokat olvastam róla és társairól, csodáltam vállalkozásaik nyughatatlan frissességét, és elgondolkodtam azon, milyen színtelen lenne utazásaink története nagyszerû jelenlétük nélkül. Mások mellett megismerkedtem a Cambridge-ben tanult és Colchesterben felakasztott, rámenõs Augustin Kinggel, a Yorkban bitóra húzott William Nevisonnal, akinek említése még ma is riadalmat kelt az északi lápvidékek falvaiban, a nemes szívû, Salisburyben kivégzett Bliss-szel, a múlt században élt Weston fivérekkel, akik Winchelsea legjobb társaságaiban forgolódtak, a környéken fosztogattak és Tyburnben lettek felakasztva – jól nevelt testvérpár, kellemes életet éltek és halálukban sem váltak meg egymástól. De kijelenthetem, egyikük sem, még Turpin sem, akinek yorki útját Macaulay a mítosz szintjére emelte, ért fel ennek a Franciaországból importált gonosztevõnek az eleganciájával. Hisz Claude, sajnos, nem hazai termék. Nem, legnagyobb sajnálatunkra el kell mondanunk, hogy a normandiai Domfort-ban született, amely térség jó levegõjérõl és az emberek fürge észjárásáról híres. Apja molnár volt, anyja egy szabó leánya. Már fiatal korában zavaros ambícióknak élt. A helyi csendõrség kereste, de nem találta otthon. Párizsba ment, ahol különbözõ kisebb feladatokat látott el az ott élõ angolok számára, majd Angliába érkezett, hogy megtekintse a restauráció ünnepségeit. Richmond grófjának szolgálatába szegõdött, vadászott, szerelmeskedett és ivott, amiért az amúgy elnézõ életrajzíró nem tud megbocsátani neki, de a magunk részérõl, a kellemes össznépi szabadidõs tevékenységben történõ részvételét nagyra becsüljük. Hamarosan pénzhiányra tett szert, útonálló lett, hogy a tartozásait kiegyenlítse, és nemsokára olyan tökélyre fejlesztette ezt a foglalkozást, hogy a bûnözõk körözésére kiadott közleményekben az elõkelõ elsõ helyen szerepelt. Gyors felemelkedésével nagyszerû karriert ért el, bár közéleti tevékenysége csak rövid ideig tartott. Hogy egy ilyen tehetséges és elegáns gonosztevõ, abban a korban, amikor a vidámságot és a jó modort átitatta az erkölcstelenség, úgy lelje halálát, hogy kihúzzák a lába alól a talapzatot, amin áll, véleményem szerint, az emberiség hálátlanságának elszomorító megnyilvánulása. Hisz még II. Károly is kedvelte, és hasonlított is rá, kivéve, hogy Duval jóképûbb volt. Az igazat megvallva, a király felmentette volna az útonállót, ha az õ akarata érvényesül, csakhogy a perben elnöklõ bíró felakasztatta a többre érdemes Claude Duvalt. Ahogy késõbb a St. Giles-i Tangiers fogadó egyik szobájában, 843
nyolc fáklya és nyolc magas, feketébe öltözött férfi elõtt lezajló post-mortem jelenetnek is a bíró vetett véget – nyilvánvaló érzéketlenséggel: az elerõtlenedett hõs ekkor már címerpajzzsal díszített ravatalán, fekete lepellel takarva feküdt. „De egy szót se többet, nehogy megzavarjuk az alvó oroszlánt. Azon az éjjelen vihar támadt, mintha a mennybolt osztozna a siratóasszonyok könnyeiben és visszhangozná jajgatásukat.” Olvasom továbbá, hogy amint „kiterített állapotában” levetkõztették, egyik barátja, jobban mondva a nyolc strázsa egyike, minden kétséget kizáróan pusztán a kivételes esemény keltette érthetõ meggondolatlanságból és eltelve a szánalom érzetével, az elhunyt zsebébe mélyesztette a kezét, ahol pénzerszény helyett a haldokló vallomásának kéziratát találta. õszintén sajnálom, hogy e gáláns sorokat itt nem tehetem közzé. A gondolatok egy boldog keresztény lélek megnyugvását és azon élet örömeinek sztoikus megvetését tükrözik, melyet elhagyni készül. A rövid irat meglepõ módon Duval jó szerencséjének összefoglalásával egészül ki, ám a zárósorok, filozófiájának mintegy az összefoglalása, oly mértékben a restauráció korának sajátja és olyannyira a század kifinomult modorában íródtak, hogy újraközlésük lehetetlen. Duvalt Covent Garden templomának középsõ hajójában temették el. A búcsúzók többségét a gyengébb nem képviselõi adták, fáklyák égtek és a hõst egy egyszerû márványtömb alatt helyezték nyugalomra. A Du Vail címer alá fekete betûkkel a következõ felirat került: Itt nyugszik Du Vail. Szemlélõdõ, ha férfi vagy, Ellenõrizd a tárcád. Ha nõ, a szívedbe nézz. Nagy bajkeverõ volt õ mindkét nem felé. A férfi elõtte vigyázzba állt, a nõ térdre hullt. Megtestesült normann hódító, Urak félték erejét, hölgyek tekintetét. Tyburn õsi dicsõsége, Anglia elegáns tolvaja, Du Vail, hölgyek öröme, Du Vail, hölgyek sóhaja. A tolvaj zseni dicsõítése vetekszik a Westminster Abbey sírfelirataival. „Megtestesült normann hódító” – elképzelhetõ-e ennél kitüntetõbb cím? „Du Vail, hölgyek sóhaja” – mennyei fájdalom. De hagyjuk magunk mögött e nagyszerû embert és kövessük útján a Repülõ Gépezetet, amelyet hõsünk megszabadított némi súlyfölöslegtõl. Rövid kitérõnk ellenére sem kell nagyon loholnunk, hogy utolérjük. A kocsi is letért az útról és megfeneklett egy olyan kátyúban, hogy ne mondjuk: árokban, amilyen a külföldi utazót általában különös fogadalmakra készteti. A lovak horpasza megdagadt, a kocsis kivörösödve ostorozta õket, a kísérõ õr egy bottal felfegyverkezve segítette a nemes küzdelmet, de mindhiába, a kocsi meg se moccant. Az utak állapota ez idõ tájt, különösen télen és kora tavasszal, katasztrofális lehetett. Middleton, Middlesex áttekintését nyújtó mûvében még 1797-ben is azt jegyzi fel, hogy az oxfordi út Uxbridge-ben egész télen csupán egyetlen nyomvonalon járható, alig másfél méter szélességben, és ezt is arasznyi mély sár borítja. Nagyjából és egészében, az út többi részén közel fél méter mély ragacsos agyag ül; minél régebbi útszakasz, annál több agyag. Ha esetleg hava844
zott, ragacsos hó. A körülmények folytán a kocsik gyakran átbukfenceztek a hótorlaszokon. A kékre fagyott orrú kísérõ õr ilyenkor kikötötte az egyik lovat, hogy a postai küldeményeket célba juttassa. Nem csoda hát, hogy a Bath-ba tartó Repülõ Gépezet megsegítésére 1668-ban további négy igáslovat kellett keríteni, amelyek némi noszogatás után kihúzták a bajba szorultakat a sárból. A Repülõ Gépezet egy órán át tartotta fel a forgalmat. Csupán azon kevesek voltak képesek továbbhaladni, mint az irigyelt Buckingham hercege, akik jó hátaslovakkal rendelkeztek. A hercegi méltóság mérgesen vágtatott tovább, sárral terítve be a kétoldalt állókat. Gazdag ruházata az utazástól rendezetlenné vált, lova szája habzott, és kísérete igyekezet közben is talált rá módot, hogy a Bath-ba tartó kocsit szidalmazza. õméltósága Cliefdenbe sietett, „a féktelen Szerelem és Shrewsbury grófné lugasába”. A hölgy férjét épp most szúrta meg a jobb vállán és mellkasán Barn Elmsnél. Az úrhölgy, az imádott formaságokhoz most csupán becses jelenlétének fényét kölcsönözve, inasruhában a herceg oldalán utazott, és inas minõségében, szeretõjének lovába kapaszkodva, nemes testrészével lökéseket váltott a mögötte ülõvel. Csodás társaság! Mily látványosan mentes minden gondtól és aggodalomtól. Ki nem szeretne abban a korban élni? II. Károly idejében, a Repülõ Gépezet utasai minden valószínûség szerint úgy találkoztak az imént felidézetthez hasonló szeszélyes, kivételes, csillogó társasággal, amint azok elhúznak mellettük. Megítélésem szerint ez lehetett a Repülõ Gépezet legfõbb elõnye: mindenki leelõzte õket, legalábbis mindenki, akit érdemes volt megbámulni. Hounslow Heath, amit a Repülõ Gépezet, ez a nyikorgó, sár borította öreg hintó maga mögött hagyott, és betért a cranfordi fogadóba – a lovak abrakolnak az istállóban, a kocsis, kezében egy kancsó sörrel, épp a hat útonállóval vívott heroikus küzdelmét ecseteli (olybá tûnik, a nagyotmondás minden idõkben a hajtók felségterülete volt): „Másokkal összevetve, Tom – intézem szavaimat az északi út híres kocsisához, név szerint, Tom Hennesyhez –, ön, úgy gondolom, mindenkinél hangosabban fütytyent, jobban ostorozza a lovait és nagyobbat lódít”, amire a spártai õszintén csupán annyit felel: „Igaza van, uram”; de eltértünk a tárgytól, tehát a Hounslow Heath, mondom, amit a Repülõ Gépezet épphogy maga mögött tudhat, központi helyet foglal el a bérkocsis utazás krónikáiban. Számunkra a környék fõként lõpormalmairól ismert, hisz évente néhányszor robbanás pusztít, de a II. Károly korabeli útonállókról, akiknek spontán megnyilvánulása hosszú idõre nemzeti megbecsülésünk fokmérõje lett, és a II. Jakab korabeli, tizenháromezer katonát elszállásoló táborról éppúgy nevezetes, akik a lázongásoktól terhes Londont voltak hivatottak féken tartani, de amely szándék végül épp az ellenkezõ hatást eredményezte: mára egy kiruccanás Hounslow Heathbe a londoniak kedvenc idõtöltésévé vált. A bérkocsizás virágkorában, a nyugat felé induló utazók elsõ állomásaként, a hely kétezer-ötszáz lónak adott otthont, amely szám talán kellõen megvilágítja a vállalkozás méreteit. A helyszínhez számos baleset is köthetõ; fekvése miatt a fogathajtás fénykorában nem volt szerencsés ködben megközelíteni. Az ünnepelt Charles Ward 1840-ben egy kisebb szerencsétlenség szemtanúja lett. Bagshot felé tartva a sûrû ködben fáklyák segítségével „libasorban hét vagy nyolc postakocsi hagyta el Londont, mindegyik csupán az elõtte haladó fényét követve”. Kilenc mérföld megtétele három órába telt. Útban 845
visszafelé Londonba, hasonló idõjárási viszonyok közt az exeteri postakocsit az árokban találták. A vezérló összetalálkozott egy szénásszekérrel, ami természetesen hirtelen letérítette az útról. Az ostoba állat azonban nem állt meg, ha megtette volna, senkinek nem esik baja. Nem. A kocsi rúdját eltörve egy meredek partoldalon a vízzel és sárral teli mély árokba zuhant. A rúdhoz kötött lovak vízbe fúltak, a postakocsi pedig fennakadt a kettétört fûzfa csonkján, amely kegyesen a színhelyt díszítette volt. Hova tûntek mindez idõ alatt a kívül utazók? Nos, õk a kocsihajtóval együtt az út menti legelõn szórattak szét. A kocsiban tartózkodó két utas maradt, ahol volt, a kocsi belsejében, bár, hogy maga a kocsi hol van, azt nem tudták, és csak némi rábeszélés árán sikerült õket rejtekhelyükrõl elõcsalogatni. Szerencsére senki nem sérült meg, ami, ha meggondoljuk az emberek, állatok és tárgyak helyzetét, nem csekélység. Az eset pompás érv a vasúti és a közúti közlekedés finom különbségein morfondírozók közül az utak elõnyeit preferáló vitapartner számára: „Ha egy kocsival vagy csézával felborulsz, ott vagy, ahol voltál – szeretik hangoztatni –, de ha vonaton történik ugyanez, hol lennél ma már?” A korábban idézett forrás a Hounslow Heath-i ködrõl még a következõket jegyzi fel: „Nyolc postakocsi – írja (versbe kéne szedni õket, ezeket az öreg, értelmetlenné vált csodahintókat, szürke legendáit egy kornak, amely egyre halványul, és emlékét csupán az északi költészet õrzi, amit valami lovacskázó skót vetett papírra; legalább valamenynyit illene megmutatnunk belõlük a jövõ nemzedékeknek, akik a középsõ országrész ködmentes tájain is ügyetlenkednek) – nyolc postakocsi haladt Hounslow-n át: a bristoli, a gloucesteri, a Bath-ba és a Stroudba tartó a jobb oldali kerülõt járta. Az exeteri, a yeovili, a Poole-ba és a ’higany’ elnevezésû, Devonportba tartó kocsi pedig, amelyet magam hajtottam, egyenesen Staines felé vette az irányt. Mindig üdvözöltük egymást, jó estét, Bill. Jó estét, Dick, Harry, mikor kivel találkoztunk. Egyszer leelõztem a Stroudba igyekvõ postakocsit, mivel az enyém volt a leggyorsabb és a szokásos módon köszöntöttem Downst, a kocsist. Rögtön megismerte a hangomat és felkiáltott: ’Charley, mit keresel a mi utunkon?’ Pedig õ tévesztette el a letérést; a Staines felé tartó úton jött, a Hounslow-t elhagyó mélyút helyett. Mindketten azonnal félrehúzódtunk. Vissza kellett fordulnia, ami nem ment egykönnyen ilyen ködben. Ha nem üdvözöljük egymást a szokásos módon, Staines elõtt észre sem vette volna a hibáját.” A Cranford-híd után idõlegesen magára hagyjuk a Repülõ Gépezetet és utasait; ha az elõttünk álló feladatot nézzük, az õ tempójuk túl lassú számunkra, és egyébként is rendelkezésünkre áll a York-ház gyorskocsija, a bristoli postakocsi vagy a Beaufort vadászhintó. Mi már Bath-ban leszünk, mielõtt õk a readingi fogadóba betérnének. A Fehér Szarvas fogadóval büszkélkedõ Cranford-hídat elhagyva, amely fogadó nevének említésekor az idõsebb hajtók édes illatok után szimatolnak a levegõbe, a Bath felé tartó út sík, pásztori idillt sugárzó vidékre ér. Readingtõl keletre csakugyan alig van emelkedõ. Haladjunk Sipson Green felé, ahol a Szarkához címzett fogadóban hátaslovakra is szert tehetünk, azután Longford felé, ahol viszont nem, egészen Colnbrookig, Buckinghamshire határáig. Buckinghamshire területére lépve klasszikus földön járunk. Az út minden méterét emlékek perzselik, de nem eltört kocsirudak, elszabadult lovak, elszakadt láncok, ön846
állósuló kocsik és egyéb lovas történetek emlékei. A Bath-ba tartó út amúgy nem gazdag ilyen lovas kalandokban, hisz sík, kényelmes vidéken vezet majdnem egészen Newburyig, és ennek következtében nem merész kocsisokról és hajmeresztõ balesetekrõl híres, mint némelyik másik útvonal. A Colnbrookot övezõ emlékek, számomra úgy tûnik, a történelem emlékei. A helyi felgyorsult vérkeringés részeként a mûvészetben, a divatban, a költészetben, a politikában és a botrányokban híressé váltak emlékei kísértenek a tájon, lóháton járva, postakocsin vagy az út mentén andalogva. Itt van mindjárt, ha Colnbrooktól jobbra kitérünk – Ritchings, ahol Lord Bathurst, a XVIII. század kedves mecénása kora irodalmi hírességeit fogadta. Asztala körül Addison, Steele, Pope, Prior és Swift is gyakran elüldögélt. Egy régi padot a kertben e halhatatlanok kézjegye díszített: a városból történõ kellemes kiruccanás ebéd utáni emlékei. A színpadi sikerek dicsõségében fürdõ Congreve is ide jegyezte nevét egy szintúgy híres nagyszerû hölgy neve mellé. Képzeljük el a szellemesség, a költészet, a politika eme szimpoziumait; a windsori erdõ védõszentje, Szent Lõrinc mai kápolnájának helyén elfogyasztott bor ízét; a kocsiutat vissza Londonba a hûvös estéken. Képzeljük el a derût, ami valami elfelejtett tréfát kísért, és ami a tizenhat mérföldet Londonig úgy lerövidítette, hogy hatnak sem tûnt, és ami a Bath-ba tartó út ezen részét méltán avatta népszerûvé. Lord Bathurst, miután Addison, Steele, Swift, Pope és Prior szellemiségét megismerte, hosszú, tartalmas élete végén még Sterne társaságát is élvezhette, így két nemzedék nagyjaival fogott kezet. Azonban az angol irodalom eme legeredetibb és legfélreértettebb alakja nem tisztelte meg Ritchingset jelenlétével, legalábbis nem Lord Bathurst vendégeként, hiszen a nevezetes birtok 1739-ben Hertford grófjára szállt. A nemesúr felesége tovább ápolta a hely irodalmi hagyományait. õ volt Watts doktor2 Eusebiája és Rowené3 Cleorája. Kisebb költõk ciripeltek a lába elõtt és a verseit hallgatták azzal az állelkesedéssel, amit az írók egymás társaságában olyan tökéletesen meg tudnak játszani. Hisz Eusebia nemcsak verseket írt, de szavalt is, micsoda pech!, miként azt Thomson,4 az Évszakok szerzõje, aki a Tavasz címû verset a hölgynek ajánlotta, nyilván konstatálta. Semmi kétség, ahogy az kellemes szokása volt, Thomson a kertben köntösben sétálgatott és a barackok pirosló oldalát dézsmálta, amikor Eusebia elkiáltotta magát. – Ezt hallgassa meg! – azzal elõvett egy kéziratot, de az álmos férfi sûrû szárnycsapásokkal egy kevésbé intellektuális elfoglaltságba vetette magát, nevezetesen, iszogatni kezdett Eusebia férjével. Eusebiát ez természetesen bosszantotta. A ritchingsi birtok két tulajdonosa, két nemzedék oroszlánjainak és sakáljainak jelenlétével emelte a Bath-ba tartó út irodalmi színvonalát. De utunk, Colnbrookon át Isaac Watts (1674–1748), himnuszköltõ, teológus, matematikus. Elizabeth Singer (1674–1737), költõ és regényíró. Matthew Prior és Isaac Watts is udvarolt neki, de õ a saját magánál tizenhárom évvel fiatalabb költõt és életrajzírót, Thomas Rowe-t választotta férjéül. 4 James Thomson (1700–1748) skót költõ és drámaíró, a Seasons mellett a Rule, Britannia címû hazafias vers szerzõje. A Seasons német fordítása lett késõbb Haydn oratóriumának librettója. 2 3
847
még nevezetesebb emlékek közelébe visz. Itt – pontosabban a szomszédos faluban, Hortonban – töltötte ifjú felnõtt éveit John Milton, huszonnégy éves korától, harmincéves koráig. Ebben a csöndes buckinghamshire-i falucskában, és mielõtt a politika árnyéka görcsbe rándította volna a költõ tehetségét, ajándékozta meg õt és a világot az ekkor még szívélyes Múzsa gazdag képzelõerõvel, amelyet máig sokan a legértékesebb sugallatnak tartanak. Hortonban írta a Lycidast, Az üstököst, a fülemüléhez intézett szonettet, továbbá valószínûleg az Allegrót és a Penserosót is. Innen írta barátjának, Diodatinak: „Azt kérded, min töprengek. Isten segítsen, a halhatatlanságon. De miképpen tehetnék rá szert? Bontogatom szárnyaimat és repülni készülök.” A Bath-ba tartó út utasai 1634 és 1637 között gyakran láthatták a fiatal költõ romantikus alakját, tehetségtõl égõ szép arcát, lehajtott fejét, amint a szférák zenéjét füleli. Az I. Károly korabeli delizsánszon utazó hölgyek minden bizonnyal felfigyeltek rá. Felébresztették férjüket, aki Cranfordnál jól bevacsorázott és mutogatták neki. Távolodva visszafordultak felé, csodálták és azon tûnõdtek, ki lehet ez a rejtélyes alak. De térjünk vissza lovainkhoz és a kocsisokhoz, hiszen az utazás Bath-ba nem csupán az irodalomtörténetrõl nevezetes, még ha Anglia összes útvonala közül a Bath-ba tartó út a legirodalmibb is. Emlékeztetni szeretnék, hogy az út végállomása az a Bath, ahova, még nemrégiben is, megfáradt szerzõk és írópalánták azért zarándokoltak, hogy megtornáztassák májuk üledékét. Mégis, az útvonal kapcsán, mint mondom, a kocsisokat éppúgy számon tartották, mint a költõket, illõ hát, hogy az õ sorsukat is megörökítsük. Az útnak ezen a szakaszán, ahol megpihentünk, a következõ nagyszerû hajtók gyakorolták kivételes képességüket, ma már mindannyian, remélhetõleg, a Styx mentén kocsikáznak méltóságteljesen: Isaac Walton, nem a híres halász, hanem az ostor mecénása, a Bath-ba tartó út Brahamja,5 aki a vezérló szemöldökérõl baráti suhintással volt képes a legyet elhessenteni (errõl Vincent Crummles úr6 is megemlékezik); Jack Adams, a szívélyes és udvarias paptanár, aki az Eton diákjait okította. Elképzelem, menynyire imádhatták az iskolapadból kikerülõ tanulók a fogathajtás felszabadító örömeit; húzták az idõt, halogatták a megérkezés rémes pillanatát; micsoda büszkeséggel ülhettek a bakon az elsõ alkalommal; milyen csalhatatlan szemmértékkel célozták a borsószemeket a mellettük elhaladó nyughatatlan lovakra és milyen kiváló fedezékbõl. De folytassuk a hajtók felsorolását! A gáláns Jack Everett Marlborough mellett felborult a kocsival, lábát törte, s ami rosszabb, az egyik hölgyutas is lábtörést szenvedett. A kocsis, megvetve a szégyenteli menekülést, nem bánta, hogy ugyanazon a taligán szállíttassék a legközelebbi sebészhez, mint a hölgy, pedig az nem volt sem szép, sem kövér, ellenben ötven is elmúlt már. Miután kocsisunk azt az emlékezetes kijelentést tette, hogy csókolt már fiatalasszonyt eleget, miért ne csókolhatna öreget is egyszer, õszinte szavait gyengéd tettekkel váltotta valóra, és lám, a taligáról egy sikkantás sem hangzott. Legvégül, akinek említésére még maradt hely: Jack Staceyrõl se feledkezzünk meg. Három fivérével a nyugat felé tartó utakon dolgozott, mindegyikük ügyességérõl, bátorságáról, Tisztázatlan utalás. Két híres angol operaénekes jöhet szóba: a tenorista, John Braham (1774– 1856) vagy a szoprán, Leonora Braham (1853–1931). 6 Dickens regényalakja a Nicholas Nicklebyben. 5
848
pontosságáról és egyenes karimájú kalapjáról volt híres, de Jack írta be nevét a történelembe, mert õ volt az elsõ, aki postakocsiján négy utast vitt a Piccadillyrõl. Ezért a tettéért általános megvetést érdemelt, különösen a postaellenõrök részérõl. Stanley Harris, A postakocsik kora címû, tudományos értékû, de szórakoztató munkájában a következõket mondja: „Egy este, amikor a Bath-ba tartó postakocsi már megtelt, egy úriember, aki a járat rendszeres utasa volt, haza akart térni Marlborough-ba, de nem maradt számára hely. Stacey megbeszélte a dolgot a könyvelõvel és arra jutottak, hogy az úr nem maradhat le, hiszen törzsutas, de hogy miképpen teljesíthetnék a kívánságot, arra nézve egyiküknek sem támadt jó ötlete. Végül az úriember találta meg a megfelelõ megoldást: közvetlenül a kocsi indulásakor bepréselte magát a többiek közé, ami, még ha a többi utas kis termetû volt is, bár erre vonatkozólag nem áll rendelkezésünkre semmilyen adat, nem lehetett egyszerû. A maidenheadi Bear fogadóhoz érve, ahol lovakat cseréltek, Stacey odalépett a kocsi ajtajához és így szólt: Uraim, fogyaszthatnak egy csésze kávét, ha megtennék, hogy kiszállnak. De senki nem mozdult. Mindegyik utas attól félt, ha egyszer kiszáll, nem fog tudni visszapréselõdni a kocsiba. Ily módon utaztak 56 mérföldet, egészen Newburyig, Stacey szakasza itt ért véget. Ám Marlborough-ig még további 17 mérföld várt rájuk, ahol a létszám fölötti utas a megbánás és a hála minden jele nélkül kiszállt és elbúcsúzott.” A jelenet hiteles képet fest az utazás korabeli veszélyeirõl. A jelenkor elkényelmesedett utasaiként jól tudjuk, milyen tüzet lövellõ pillantásokat szoktunk váltani az elsõ osztályon, jóllehet csupán egyetlen órát utazunk együtt, ha egy tízszemélyes kupéba a vonat indulásakor még egy utas beszemtelenkedik. De a postakocsi esetében az utasok a szenvedést, további 17 mérföldön át, baljóslatú némasággal tûrték. Miért ez a csend, amikor a tapasztalat azt diktálná, hogy szitkozódást halljunk. Szeretném megismerni annak az utazásnak a titkait. Mivel kenyerezhette le az ötödik utas áldozatait? Azok miért nem adtak hangot nemtetszésüknek, amikor a kocsis felajánlotta, hogy kávézhatnak? Valami narkotikumot osztogatott a kocsiban? Vagy, ahogy ez háborús idõkben elõfordulhat, leütötte õket? A választ homály fedi, de a Bath-ba tartó út nagyobb része, Colnbrook után, még elõttünk áll, ideje hát, hogy felkerekedjünk. A Londonból induló gyorskocsik hamar Readingbe értek – a távolság mindössze 22 mérföld –, így szükségtelen erre a szakaszra sok szót vesztegetni. Szigorúan véve úti feljegyzés amúgy sem maradt ránk. Volt azonban egy kiváló fogadó Slough-nál, a helyén ma huzatos vasútállomás áll, míg egy mérfölddel odébb, Salt Hillnél a Windmill a konyhájáról volt ismert. Ugyancsak itt kapott helyet az istálló, ahonnan kifogyhatatlan számban kerültek elõ a váltólovak, amik egyébként évekkel ezelõtt a legtermészetesebb módon, minden Londonból kivezetõ fõbb útvonalon megtalálhatók voltak. A maidenheadi hídon átkelve Berkshire-be érünk, majd közvetlenül Maidenheadbe. Egy szorgalmas kurátor, a város egykori lakója vaskos könyvet írt a történetérõl, de nincs benne sok érdekesség, és ha a királyi utazók nem épp itt szállnának ki elõször a hintóból, tovább is siethetnénk a várost ölelõ bozótosba, ahol aztán szépen megszabadítanának bennünket erszényünktõl. Legalábbis ilyen sors várna ránk, ha a régi jó idõkben utazgatnánk, és kellõ anyagi háttérrel rendelkeznénk. A környék már az Erzsébet-korban olyan rossz 849
hírben állt, hogy Hurley lelkésze, aki Maidenheadben is szolgált, külön fizetést kapott, amiért a városba beteszi a lábát. 1647 júliusában I. Károly, többévi távollét után, újra láthatta gyermekeit, és erre a találkozóra Maidenheadben, a Greyhound fogadóban került sor. A szereplõkben minden bizonnyal patetikus érzelmek lettek úrrá, de a várost elborította a rengeteg virág és a zöld ágak koszorúi. Az újraegyesített család, olvashatjuk, ebéd után Cavershambe hajtatott, hogy aztán késõbb drámai körülmények között váljanak el. A readingi út egy kellemes utazás benyomását kelthette: a király, szomorú mosollyal börtöntõl sápatag, szép arcán, a gyerekek vidám nevetése (ártatlanságukban fogalmuk sem volt arról, mit tartogat számukra a Sors), míg az õrök, talpig vasban, mogorva, érzéketlen arccal léptetnek a hintó mögött. Kíváncsi lennék, mirõl beszélgetett Károly a gyerekekkel azon az úton. Gyanítom, nem a közelmúlt problémáiról. A gyerekekrõl való gondoskodás túlságosan is mindennapi téma lehetett az elmúlt évek során ahhoz, hogy itt most szót érdemeljen. Meggyõzõdésem, hogy a király, aki ismerte Berkshire-t és a néphagyományt, és mellé – ha hihetünk Wills úrnak – kiváló mesélõ volt, az út során érintett nevezetes helyszínekrõl beszélt gyermekeinek, ahogy jó idegenvezetõhöz illik. Miként az sorsfordító találkozások alkalmával gyakran elõfordul, a praktikum gyõzedelmeskedhetett. Ahogy Heine – a Goethével való találkozásra készülve és azon töprengve, mit mondjon majd neki – a kivételes pillanatban csak a szilvaérésrõl tudott értekezni, úgy Károly a tájban találhatott alkalmas témát. Maidenheadtõl fél mérföldre délre felhívhatta a figyelmet a Bray-templom tornyára és elmesélhette gyermekeinek a halhatatlan vikárius történetét. Esetleg a gyerekek kívánságára megénekelte dalban vagy balladában, a kívánságtól függõen, bár nem tudom, élt-e még a nép ajkán ilyen ének, valószínûleg nem. Akárhogy is volt, a vikárius története önmagában is elegendõ társalgási témát nyújthatott egész délutánra. Alig akad alakja az angol történelemnek, akit jobban tisztelnék, mint a lágyszívû Simon Aleynt. Emez egyedülálló klerikus élete során több mártír kivégzését nézte végig és úgy gondolta, a mulatság még azt a gyertyát sem éri meg, amivel a máglyát meggyújtják. önmagában végképp nem talált hajlamot a mártíromságra, ezért ugyan VIII. Henrik uralkodása alatt pápista volt, VI. Eduárd idején már protestáns, újra pápista Mária királynõ, és újra protestáns Erzsébet trónra kerülése után. Nem lehet elég nagyra becsülni azt a zseniális leleményességet, amivel a körülményekhez alkalmazkodott. Tengernyi vérontás lett volna megelõzhetõ, ha Simon Aleyn kortársai e körültekintés csíráját vegyítették volna hitük buzgalmával, jóllehet nem hiszem, hogy a kortársak sokra tartották szegény Aleynt, még ha volt is olyan jó lelkész, mint bármelyikük, sõt legtöbbjüknél kiemelkedõbb. Nem. Sõt élete végén alávaló módon megalázták. Vallatói megkérdezték tõle, nem gondolja-e magát köpönyegforgató zsiványnak? Mire a csaknem százéves Aleyn azt válaszolta: „Egyáltalán nem. Mindig hû maradtam az elveimhez.” (Az ördög csalta lépre hosszú élete során.) „Az elvem pedig az, hogy Bray vikáriusaként éljek és haljak meg.” Ezt követõen a számonkérõket is lépre csalták, és a jó öreg Alleyn elveihez hûen halt meg 1588-ban. Míg élt, számos alkalommal tette meg az utat Londonba és vissza, hisz a változó feltételekhez igazodva mindig új fogadalmakat kellett tennie, visszavonó nyilatkozatokat és fontos megbízásokat kellett aláírnia. Vidám szelleme még ma is kísértené a londoni 850
útvonalat, ha sajnálatos módon, a szellemek nem mentek volna ki a divatból csakúgy, mint a postakocsik. Simon Aleyn jó társaságnak örvendhetne, mert a Bath-ba tartó úton további két kortársának szelleme is kísért. Késõbb lesz még alkalmam rá, hogy VIII. Henrik furcsa kötõdését bizonyos megyékhez részletezzem, amely megyékkel, ha hihetünk a történészek feljegyzéseinek, jobb idõtöltés híján, amúgy semmilyen fizikai kapcsolata nem volt. Így nem meglepõ, hogy Windsor és Reading között, a sokszor nõsült és sokszor elmeszelt király minden elbeszélésben hõsként szerepel. Ezek közül egy szellemeket foglalkoztató történetet mesélek most el, mert ezáltal, Henrik központi szerepe mellett, egy másik királyi személy is kapcsolatba hozható a Bath-ba tartó úttal. Azokban az idõkben, amikor az emberek a kemencepadkán ücsörögve rémtörténetekkel ijesztgették egymást, és amely ijedelem aztán indokot szolgáltatott a szeszes italok elfogyasztására, az éjszaka Bath felé tartó utasok is gyakran rémüldözhettek Reading elõtt, mert találkoztak, vagy még inkább megütköztek két alakon, akik London felé igyekeztek. Az ilyenkor szokásos reakciót követõen – a haj égnek áll, a szemek kiguvadnak, a lovakat heves remegés fogja el, aztán hanyatt-homlok menekülnek, miután a szerszámokon valaki igazított – az utazó megnézi magának a jelenéseket, és úgy találja, hogy egyikük egy kövér király Lincoln-zöld öltözékben, a másik pedig egy sápatag, csont és bõr apát, aki jelentõségteljesen simogatja a hasát ott, ahol a vacsoráját kéne hordoznia, de ahol nyilvánvalóan semmi sincs. A két alak ilyenképpen London felé tartott, s a király noszogatta a klerikust. Eddig minden rendben, gondolhatjuk. De mi történt, amikor a két figura hihetetlen rövid idõn belül ismét látható lett az ellenkezõ irányba, Reading felé menet? A látomásban vonulók önmaguk tükörképét formálták. Most a papi ember lovagolt elöl és vonásai, már amennyiben a szellemek rendelkeznek arcvonásokkal, rózsás pírban égtek. összekulcsolt kezei egy kövér testet öleltek körül. Mögötte a kövér király egy zacskó aranyat dobált a levegõbe, és kísérteties, hang nélküli nevetõgörcsben rázkódott. Rejtélyes jelenet. A magyarázatát Fullernél találjuk. Úgy tûnik, VIII. Henrik egy nap eltévedt vadászat közben. A vad ûzésébe Windsornál fogott, de estére – elég messzire elkalandozott – a readingi apátságnál találta magát. Vacsoraidõ volt, így nyilván elõször vacsorázni kellett. Ezt az apát társaságában meg is tette, de a vaksi pap a királyi testõrség tagjának vélte a látogatót. Egy szépen sült vesepecsenyét tett elé, amivel a vendég hamar végzett, az apát megrökönyödésétõl kísérve, akinek annyi étvágya sem volt, mint egy pávának. Mikor a sült már majdnem teljesen eltûnt a királyi roham során, a klerikus nem tartóztatta a nyelvét tovább. „Egészségére váljék – kiáltott a királyi testõrnek hitt vendégre –, emelem poharam urunkra. Száz fontot adnék, ha ilyen jó étvággyal bírnék. De az én gyenge gyomrom a nyúlhúst vagy a csirkeszárnyat sem veszi be.” A középkor emésztési zavara! A tudós urak figyelmébe ajánlom, hogy nincs új a nap alatt, még „ezt a nyavalyát illetõen sem, ami kezd eluralkodni rajtunk”. Ezután a király koccintott vendéglátójával és távozott. Néhány héttel késõbb az apátot a Towerbe zárták és napokig csak vizet és kenyeret kapott – újszerû orvosság az étvágyvesztésre –, ami az ájtatos apátot szörnyû kétségekbe kergette, „ám teste nem szenvedte hiányát az ételnek annyira, amennyire a lelke 851
megtelt félelemmel arra nézve, miképpen érdemelte ki a király rosszindulatát”. Az éhség tetõpontján egy darab vesepecsenyét tettek elébe, minek utána az apát rögtön igazolta a mondást, miszerint két nap koplalást követõen mindenki falánk lesz. Sõt felvette a versenyt a király readingi teljesítményével, és mikor már a száját törölgette, elõlépett a király: „Jó uram, tüstént adja át a száz aranyat, vagy soha többet nem szabadul innen. Orvosa voltam, hogy kigyógyuljon étvágytalanságából, követelem tehát a díjat, ami megillet.” Nem volt mivel visszavágni, elõ a pénzzel!, és az apát, sovány erszénnyel, de annál vidámabb szívvel tért vissza Readingbe. Remélhetõleg, amikor VIII. Henrik bezáratta a monostorokat, emlékezett a jó apátra, akinek étvágyát helyrehozta és felajánlott valamit, amibõl telt marhahúsra. Bár inkább valószínû, hogy errõl megfeledkezett. Meggyõzõdésem, hogy a fenti értelmezés a két readingi lovas víziójának helyes magyarázata. Remélhetõleg nem tértem el túlságosan a tárgytól, bár utasaink meglehetõsen sápadtnak tûnnek és lovaink is kivénhedt kísértetlovak a mára divatossá vált egynapos gyorskocsiutak csinos lovai helyett. Nézetem szerint minden részlet a témába vág, amennyiben az úthoz tartozik, márpedig VIII. Henrik és páciense a mi utunkat rótta egykor, és társaságukban meg is érkeztünk Readingbe. A Hyde Parktól idáig csaknem harminckilenc mérföldet tettünk meg, a Bath-ba tartó út egyharmadát. Reading története olyan, mint bármelyik vidéki város története: senkit sem érdekel. A város általános szokás szerint kihelyezett parlamenti üléseknek adott otthont, amely üléseken semmi fontos döntés nem született. Erzsébet királynõ hatszor érkezett látogatóba, de egyszer sem sikerült szarvasbikát lõnie. A polgárháború idején lezajlott itt egy-két ütközet, egy bencés apátságból – a szerencsétlen apát székhelyébõl – palotát alakítottak ki, de ami bennünket jobban érdekel, a Repülõ Gépezet korában itt volt az elsõ szálláshely a Bath-ba tartó háromnapos út elsõ napjának végén, és a postakocsik hõskorában itt váltottak lovakat. Ma természetesen a kitûnõ Western Hotel uralja a városképet a Medvéhez, a Koronához vagy a Szent Györgyhöz címzett fogadók helyett, de a Repülõ Gépezet utasai még ez utóbbiban pihentették elgémberedett tagjaikat, levendulaillatú lepedõkön, amirõl korábban már szóltunk. Kései, kapkodó utódaiknak csupán arra jut idejük, hogy felhajtsanak egy csupor friss tejbõl, csipetnyi cukorból és két evõkanál rumból összeállított, némi szerecsendió-reszelékkel megszórt italt. Semmiség, egy perc alatt elfogyasztható, bár amennyire olvasmányaimból megítélhetem, elõdeink folyamatosan itták, egyiket a másik után, amíg a kísérõ õr hosszú sípjába nem fújt, és a négy pihent ló eliramodott Newbury felé. Mint említettem, a Bath-ba tartó út irodalmi vonatkozásokban gazdagabb, mint a többi Londonból induló útvonal. A most következõ tizenhárom mérföld fényes bizonyíték erre: hemzseg a romantikus irodalmi emlékektõl. Két mérfölddel Reading után, az út jobb oldalán áll a Calcott-ház, Berkshire úrnõjének egykori székhelye. A hagyományos, négyzet alaprajzú ház hívogató elõkertjében találkozott a gyönyörû, gazdag és szeszélyes Kendrick kisasszony az álarcot viselõ Benjamin Child ügyvéd úrral, akinek kezében a halovány holdfényben kétélû kard villant. A hölgy számos, illõ formában tett házassági ajánlatot utasított vissza, és olybá tûnt, az illendõségtõl éppúgy idegenkedik, mint a férfiaktól, mígnem egy napon 852
Reading híres városában, Esküvõi szertartáson Egy úriemberbe botlott, Ki nemhiába tanult jogot. Ez lett volna Benjamin Child úr. Hölgyünk – ahogy Gampné mondaná: a férfi számára ismeretlenül – a Calcott parkba, halálos párbajra felszólító üzenetet küld neki. Még arra sem veszi a fáradságot, hogy megnevezze az okot, amiért Child úr, amennyiben ez jutna számára osztályrészül, csirke módjára nyársra tûzetik. Mindez úgy hangzik, mint egy Dumas-regény, de a fiatal ügyvéd az egészet hivatalosnak vélte, megjelent hát a megadott helyen, kivont karddal. Itt a szintén álarcot viselõ, gyönyörû Miss Kendrick várt rá, a férfi számára még mindig ismeretlenül. „Választhatsz – mondja a hölgy – Megvívsz velem, vagy nõül veszel.” „Könyörgöm – a férfi így felel – Soha életemben nem láttam önt.” Child úr, mondván, nem kíván zsákbamacskát venni, nyíltan megkérte a hölgyet, hogy vegye le az álarcot, de az hajthatatlan maradt. Erre az elszánt férfi, talán a jelenet hátteréül szolgáló, kecsegtetõ Calcott-házat is tekintetbe véve elhatározásának megerõsítésére, kijelentette, hogy elõnyben részesíti a házasságot az ügyességi próbatétellel szemben. Eztán egy szempillantás alatt Elõkelõ ruhában találta magát, Nem kevésbé, mint egy mágnás. Calcott ura: szerencsés ember. Romantikus idõk, mondom én. Pedig az egész nemrég, 1712-ben történt. Két mérfölddel Calcott után a Bath-ba tartó út Theale településen vezet keresztül, az utazók megcsodálhatják az öreg angyalhoz címzett fogadót. Ezen a környéken Alexander Pope emléke fényezi utunkat. A Fürtrablás Belindája tudniiliik, Arabella Fermor, Ufton Nervetben lakott. A szép Arabella számos alkalommal tette meg az Ufton Nervet Hampton Court közötti utat, Hol Anna királynõ mellett, kit három ország tisztel, Az állam ügyeit átbeszélni gyakran teát rendel. Az úton talán a költõ is társául szegõdött, hisz Pope is gyakorta ellátogatott Uftonba. Számos remekbe szabott levelet írt innen, leveleket, melyekben a XVIII. századi angol vidéki élet pompás leírását nyújtja. Megfesti olvasóinak az ódon házat, szellemjárta lépcsõházával, titkos szobáival, a rendezett kertet és a mögötte emelkedõ teraszt, ahol Arabella rendszeresen sétálgatott. A közvetlen közelben fekvõ Bucklebury még na853
gyobb nevekkel büszkélkedhet. Itt áll a kiváló Bolingbroke vidéki kastélya. A nagy államférfi, félig olyan, mint Horatius, félig mint az idõsebb William Pitt, itt igyekezett megfeledkezni a politikai csatározásokról és burgundiai mosollyal arcán élvezte a vidéki életet. Bucklebury számára szabin örömöket rejtett. Kertésznek képzelte magát, és kora legkiválóbb elméit gyûjtötte maga köré. Gyakori látogatója volt Swift, aki Stellához írt nagyszerû levelében olyannak rajzolja számunkra az államtitkár urat, mint egy vidéki úriembert: dohányzik, miközben egy-két szomszéd gazda a rozstermés felõl érdeklõdik, az agarait mind név szerint ismeri, és feleségével úgy vezeti fel az írót a szobájába, mint bármely más vidéki udvarházban szokás. „A háza – írja a Gulliver szerzõje – évi 3000 lírát jövedelmez. A felesége útján szerezte, aki Jack of Newbury leszármazottja. A távoli rokonról könyvek és balladák szólnak, a szobámban egy régi festményen is szerepel.” Alig több mint tíz mérföldre Readingtõl, Woolhamptonban áll még valamennyi az egykor népszerû, fura elnevezésû Angyal fogadóból, három és fél mérfölddel távolabb pedig Thatcham. Az „Új Vállalat elegáns, négy férõhelyes gyorskocsijának” utasai, akik a lovas közlekedés dicsõ napjaiban tizenkét és fél óra alatt tették meg a Bath és London közötti 105 mérföldes utat, a Királyi fõhöz címzett fogadóban ebédeltek. A közétkeztetés történetében csodaként kellene megemlékeznünk arról a rohamról, amit az utasok az asztalok ellen fél óra leforgása alatt rendeztek, de az asztalok fel voltak vértezve a támadásra. Abban az idõben az angol konyha, ne feledjük, még angol konyha volt. Nem fertõzte még meg A mérgezõ mézként lopott francia mûvészet. A Tancred és a berlini egyezmény kiváló szerzõje7 lelkesülten ábrázolja a Királyi fõhöz hasonló fogadókban elköltött rövid ebédet: „Uraim, a kocsi fél óra pihenõt tart. Az ebéd tálalva. örömteli hang. És micsoda ebéd! A tápláló ínyencségek bõsége! Milyen hatalmas, szemkápráztató marhasültek! Óriási márványerezetû oldalas, szaftos borjúpástétom! Kolosszális sonkák! Díjnyertes sajtok! És milyen éltetõ illatot árasztanak a különbözõ változatos savanyúságok! Aztán a tolakodás, ami a bõséggel versenyez, csengettyûszó, egymásba botló igyekvõk, a mindenütt jelen levõ pincérek és a vendégek mindenre kiterjedõ, korlátlan hatalomérzete: bármit rendelhetnek, és a fogadós minden igényt kielégít. Csodálatos látvány!” Három mérföld múlva Newburybe érünk, vagyis inkább Speenhamlandbe, ami elõvárosként fogadókkal és váltólovakkal várja a Bath-ba igyekvõket. Newburyben aztán, de Hungerfordban kiváltképp, megint történelmi földön járunk. Nem tudnám szakértõ módon megrajzolni a szerencsekerék pálfordulásait azon a két napon, 1643. szeptember 16-án és 1644. október 27-én, amikor Speen Hillnél Anglia legdrágább vére folyt, vagy az okokat, amiért I. Károly kétes hírû dicsõséggel legyõzetett, és helyhiány miatt pusztán csak említést tehetek a történelem és az irodalom híres alakjairól, 7
Benjamin Disraeli (1804–1881), Nagy-Britannia mindeddig egyetlen zsidó származású miniszterelnöke.
854
akiknek emléke Hungerfordban és azon túl is megmutatkozik, „vastagon, mint Vallombrosa avarja”. Látom magam elõtt I. Károlyt, amint a csata reggelén a Shaw-ház nappalijának erkélyablaka elõtt öltözködik; látom, ahogy isteni segítséggel a felkelõk golyói elkerülik; látom Carnarvon gáláns grófját, ahogy kardjával a kapu szélességét méricskéli: átfér-e rajta az essexi gróf hintójának keresztrúdja, amely majd fogolyként szállítja a felségárulók vezérét, ám úgy esett, hogy Carnarvon holttestét vitték Newburybe még aznap este, lóháton; látom Sunderland grófját, aki kivont karddal halt meg huszonhárom évesen; a feddhetetlen jellemû Falklandet, aki elõre látta országa nyomorúságát, és azzal a hittel lovagolt a csatába, hogy még az est leszállta elõtt megszabadul a maga nyomorúságától; hallom a Bath-ba tartó utazók csettintéseit a Pelikánhoz címzett fogadóba érkezve, és látom elsápadásukat, amint a vacsoraszámlát kézhez kapják: a ház ugyanúgy ismert étkeirõl, mint borsos árairól. A speenhamlandi híres korcsma A domb lábánál áll. Közismert, hogy mindent elnyel, A neve ezért Pelikán – énekli Quin.8 1668. június 16-án Samuel Pepys érkezett „Newberry”-be, ahogy írja, megvacsorázott, majd „zene: elvarázsolt az Erzsébet királynõ alattvalójáról szóló ballada, aki köpönyeget váltott a király trónra lépésekor, meg is kértem W. Hewer urat, írja le nekem a verset. Aztán jött a számla, aranyforintot kellett váltanunk. A személyzetnek 8 shilling 7 dénár, s még 6 dénár alamizsnára. Majd sétálni indultunk, eltévedtünk, de késõbb visszataláltunk a fogadóba.” Nem tudom elképzelni, hogy Chaucer azon tölgyfa alatt írta volna a Canterbury meséket, amelyrõl a Donnington parkban ezt tartják, hisz a kert csak tizennyolc évvel a költõ halála után lett a család birtoka, de igenis magam elõtt látom, amint Burke, Johnson, Goldsmith és Reynolds urak lovakat váltanak útban Stanford felé, ahol Montaguné látja õket vendégül. John Evelyn9 pisztrángot fogyaszt Hungerfordnál, Orániai Vilmos pedig Jakab király követeit fogadja. Macaulay pontos leírást ad e fontos eseményrõl: „1688. december 8-án reggel a király követei Hungerfordba értek. A herceg testõrsége illõ katonai tisztelettel fogadta a küldöttséget, Benting üdvözölte és rögtön urukhoz vezette a király embereit. A követek azon kívánságuknak adtak hangot, hogy a herceg magánkihallgatáson fogadja õket, de értesülniük kellett róla, miként határozott a herceg: kizárólag tanúk elõtt hajlandó meghallgatni és megválaszolni kérdéseiket. A küldöttek a hálóteremben nemesek gyûrûjében találkozhattak a herceggel. Halifax, rangja, életkora és képességei okán, szóvivõi szerepet kapott. Miután elmagyarázta küldetésük jogi alapjait, Vilmos kezébe helyezte a király levelét és hátralépett. Vilmos felbontotta a levelet és tõle szokatlan módon elérzékenyült. Ez volt az elsõ levél, ami apósától érkezett azóta, hogy esküdt ellenségek lettek. Az egybehívott fõurakat és nemeseket nem kívánta jelenlétével zavarni; arra kérte õket, hogy nélküle vitassák meg, mit válaszoljanak a királynak. 8 9
A sokat idézett versikét a színész, James Quin (1693–1766) ütötte össze. John Evelyn (1620–1706) angol szerzõ, kertész és naplóíró.
855
Mindazonáltal fenntartotta magának a jogot, hogy a vélemények meghallgatása után saját maga határozzon a válasz ügyében. Azzal visszavonult Littlecote Hallba, egy két mérföldre fekvõ udvarházba. Az udvarház a mai napig is kevésbé híres tiszteletre méltó építészeti megoldásairól és bútorairól, mint arról a szörnyû és titokzatos bûntettrõl, amit a Tudor-kor napjaiban ott elkövettek.” Azt hiszem, a Bath-ba tartó utasok, akár hintón, akár gyorskocsin érkeztek, mit sem tudtak errõl „a szörnyû és titokzatos bûntettrõl”, amely a Littlecote kastélyt és Wild Darrellt híressé tette, legalábbis amíg Walter Scott, Rokeby címû verséhez fûzött szabatos lábjegyzetben, be nem számolt róla. Hisz még Evelyn is, hogy egy példát is említsek, 1654-ben, útban Wiltshire felé a következõ megjegyzést teszi: „Littlecote nemesi székhely, parkjával és folyójával”, ami végül is igaz, de mellékes. Pepys – egy másik példa – 1668. június 16-án, miután Marlborough-ban, a Szarvashoz címzett fogadóban kifizette a számlát, „14 shilling 6 dénár, a személyzetnek 2 shilling, alamizsnára 1 shilling, útra kelt Wiltshire üde vidékén, megbámulta Alexander Popham szép házát”, estére Newburybe ért, itt megvacsorázott és Erzsébet királynõ alattvalójáról hallgatott balladát, „aki köpönyeget váltott a király trónra lépésekor”, ez csodálattal töltötte el, de minderrõl már meséltem. Bájos naplóírónktól következetes gyakorlatiasságot várunk el, de hogy Wild Darrell kísértetjárta kastélyát mint „Alexander Popham szép házát” bámulja, ez az üggyel kapcsolatos legelemibb ismeretek hiányát jelzi. S ezzel még nincs vége! Az ember ugyanis elvárhatná, hogy a romantikus legendát Burney kisasszony, az írónõ is megörökítse, de õ 1780-ban Bath-ba tartva, Thralené társaságában, megindultság nélkül szemléli Littlecote többemeletes tornyait, úgy értve, ha látta õket egyáltalán, és nem a delizsánsz másik ablakán bámult kifelé éppen, akárhogy is, az emlék számára nincs hely Európában – sem a hölgy naplójában, jóllehet arról részletesen beszámol, hogy az elsõ éjszakát Maidenheadben, a másodikat Speen Hillben, a harmadikat Devizesben, a Medvéhez címzett fogadóban töltötte, ahol negyedóra múlva mi is csatlakozunk majd hozzá. Azonban nem mehetek el az utazók közömbösségével egy Erzsébet kori titokzatos bûntény mellett, amit még a mai gyakorlatias idõkben is úgy olvasnánk, mintha a lapokat Sheridan Le Fanu valamelyik horrorisztikus könyvébõl tépték volna ki, és amihez egyedül a fantasztikus világ nagy bûvésze tudna csak megfelelõ színt és formát keverni. Elõhívná szörnyû képességét és minden jelenetet, az összes rég elföldelt, gyalázatos résztvevõt olyan hátborzongató színben festene meg, hogy életre kelnének. A történet kísérteties, vérfagyasztó fényben villanna fel elõttünk: egy éjszaka a hét mérföldre fekvõ Shefford bábaasszonyát álmából verik fel. Titoktartása fejében jó fizetséget ígérnek neki, és az asszony szemét letakarva a szótlan futár elvágtat vele a hideg éjszakába. Miután egy nagyobb ismeretlen házhoz érnek és megmásszák a rengeteg lépcsõfokot, amit a jóasszony, elõvigyázatosságból, bekötött szemmel is gondosan megszámol, a gazdagon bútorozott, homályos szobában egy álarcot viselõ nõ magzatát segíti életre. A következõ percben egy magas, mogorva férfi lép be. Az újszülöttet magához ragadja, a kandalló tüzébe veti és nehéz bakancsával addig tapossa, amíg az salakká nem válik. Eztán az asszony kapkodva, újra bekötött szemmel, sápadtan, remegve és némán távozik, markában a bûnrészes hallgatás díjával, és az ágytakaró egy apró 856
darabjával. A jelenetet A repülõ sárkány szerzõje sokkal érzékletesebben elõadhatná, csakhogy ez a horrorisztikus történet – történelem. Barnesné, a bába, halálos ágyán tett vallomása, amit Bridges úr, Shefford kerület magisztere jegyzett le, még ma is olvasható, és minden kétséget kizáró bizonyítékul szolgál. A szóbeszéd csak e pont után kezdõdik. A szóbeszéd, véleményem szerint átkozott véletlenek révén, kétszáz éven át Littlecote-hoz és William Darrellhez – a nép ajkán ’vad’ Darrellhez – kapcsolta a tragédiát, akinek egykor a kastély a birtokában volt. Állítólag a bába vallomása indította el az igazságszolgáltatást a gyilkos nyomába és mivel a Barnesné által elcsent szövetfoszlány egybeillett a Littlecote-kastély kísértetjárta szobájának takarójával, a gyilkosság helyszíne azonosítást nyert. Wild Darrellre akasztás várt, de vagyona és jövedelme átruházásával megvesztegette a törvény embereit, így megmenekült. Azonban a legenda szerint bûnének emléke továbbra is üldözte. Ijesztõ látomások kísértették, amiktõl vad túlkapásokkal igyekezett szabadulni, ám bánatán tengernyi bordeaux-i bor sem segített. Egyszer, amikor lovát laza kantárszáron tartva egy meredek dombról ereszkedett alá – meghurcoltatásának színhelye a szeme elõtt, ingatag testtel a nyeregben, sápadtan, vad és bozontos ábrázattal, a múlt züllött, bûntudattól tomboló képei elõl hanyatt-homlok menekülve –, épp e nyugtalan múlttal találta magát szembe. Egy lángolva égõ csecsemõ látomása állta útját. A természetellenes látványtól lova hirtelen megtorpant, és Darrell, a nyeregbõl lerepülve nyakát szegte, amely balesettõl korábban csúszópénz által megmenekült, de amit méltán kiérdemelt. Az útelzáró forgókeresztet, ahol a szerencsétlen embert sorsa utolérte, a helyiek még ma is mutogatják. Nyáron alkonyatkor a sápadt vadász és kutyáinak alakja még ma is megjelenik úton-útfélen, amikor a dombok kísértetiesen szürkébe játszanak, legalábbis amíg az iskolaszékek a bõ zubbonyt be nem tiltották és mielõtt a polgárjog és a világ általános fejlõdése örökre ki nem oltotta az ilyen és hasonló lelkesítõ legendákba vetett hiedelmet. Wild Darrell csupán egy név ma már, de a név a gonoszsággal egyenértékû. Mégis, ha hihetünk egy nemrég megjelent könyvnek, a dolog nem így történt, „egyáltalán és egészében másként”, ahogy déltengeri bennszülöttek fogalmaznának, miután elfogyasztottak egy metodista misszionáriust. Hisz oly korban élünk, amikor korábban elítélt magatartási formák felmagasztaltatnak a fiatal nemzedék által, akik egy német professzortól megtanulták, hogy Tiberius szeretnivaló uralkodó volt és nem az a korhely, akinek azelõtt hitték, továbbá amikor egy angol történész megállapítja, hogy VIII. Henrik hibája csupán annyi, hogy szorgalmas teológusként nem lelte kedvét a nõk körében. Így e nemzedék olvasóinak a szeme se rebben, amikor Hubert Hall úr csodálatos, az Erzsébet-kor társadalmáról szóló monográfiájában, a Sonnenschein és társa kiadásában azt állítja, hogy Wild Darrell távolról sem olyan duhaj szörnyeteg, amilyennek a legenda és jómagam bemutattuk, ellenkezõleg: állítólag egyszerû, udvarias és sokat gyalázott földesúr volt õ, akitõl a kapzsi birtokszomszédok igyekeztek a földjeit megszerezni és aki következésképpen egész életét fájdalmas bírósági perekkel volt kénytelen tönkretenni. A Hall úr megrajzolta William Darrell szinte túlságosan jóságos ahhoz, hogy a kép igaz legyen. A „fiatalon elhunyt drága jó ember” gyanúsan sematikus és egyáltalán nem hasonlít a gyermekeket éjfélkor eleve857
nen megégetõ gonosztevõre, aki egy szilaj lovaglás alkalmával a nyakát törte. Nem, ez az ember egész napját azzal tölti, hogy számlákat könyvel, amatõr jogi nyilatkozatokat kreál, jogi tanácsadói elképedésére, birtokrészeket adományoz csupán azért, hogy e nyilatkozatok a bíróság elõtt elhangozhassanak, filozófusokat olvas, szamócát és pisztrángot nevel egy holland kertész segítségével (legalábbis a szamócát, nem a pirsztrángot), dohányzik és végül ortodox módon ágyban hal meg. Hall úr megsajnálja hõsét és udvarias bocsánatkérések közepette, szentimentálisan még a szomszéd birtokos feleségének megszöktetésével elkövetett vétségért is felmenti, ahogy az már lenni szokott, a sértett férj szemszögének teljes figyelmen kívül hagyása mellett. De ez a hõs a legjobb esetben is csupán egy slampos öltözetû, Erzsébet-kori Edgar Ravenswood, szürke zekében és Lucy Ashtonként, az öregedõ Lady Hungerforddal az oldalán. Nos, mindez szinte már az õrületig elszomorító, legalábbis sokakat kerít a hatalmába ilyesmi érzés, ha dédelgetett illúzióik könyörtelenül széttöretnek. Jelen esetben azonban, véleményem szerint, a személyes történelem románca nem szenved csorbát azáltal, hogy fiatalságunk gonosz Darrellje, a „kegyetlenség kiemelkedõ figurája” végérvényesen bizonyos mezõgazdasági végtermékké értéktelenedik. Mindazonáltal, egy olyan korban, amikor mindent felülír a dokumentarista bizonyosság és minden más bizonyosság jelentéktelenné válik, Hall Darrell úr érdekében kifejtett érvelése figyelmet érdemel, hisz a védelem teljes egészében a levéltárban õrzött, gondosan szerkesztett Darrell-dokumentumokra támaszkodik, és ezáltal érdekes betekintést nyújt az Erzsébet-kori Anglia vidéki életébe. A levéltárak tényanyaga elõtt azonban nem fogok rögtön térdre hullani, mert tudjuk, hogy közgyûjteményeinkben gyakran nem csupán apróbb hamisítások történtek bizonyos tényeket illetõen, amelyek egyes családok jó hírnevét érintik, hanem – kutatások szerint – konkrét iratok valósággal megsemmisültek. Ki olyan szamár, például, hogy azt gondolja, a levéltárak a teljes valóságot akár csak megközelítõ pontossággal leképezõ gyûjteménnyel bírhatnak még olyan kiemelkedõ esemény kapcsán is, mint a lõporos összeesküvés? Ki írta azt a levelet Monteagle-nek? És ki bujtotta õt fel a levél megírására? Volt-e a kormány híveinek pontos tudomása az összeesküvésrõl a levél kézhezvétele elõtt? Hova tûntek azok a dokumentumok, amelyek az angol jezsuiták tartományfõnökének bûnrészességét egyértelmûen bizonyítják? A kérdésre csak visszhang felel, és ez így is marad a fejezet végéig. Ebbõl a nézõpontból, bár nem csak ezért, Hall Darrell úr érdekében kifejtett érvelése számomra nem tûnik meggyõzõnek. Mindössze azon Darrell-dokumentumokra támaszkodik, amelyek még ma is fellelhetõk a levéltárban, jóllehet ezek jó része csupán gazdálkodási kimutatás. Ilyen értelemben Hall úr csak a pálca egyik végét tartja a kezében. Következtetése az ok-okozati összefüggés oksági oldalának alapvetõ hiányát szenvedi és ez a hiány a teljes érvelést, ha mondhatom így, átjárja. Már indításkor olyan embert mutat fel, aki minden szomszédjával hadban áll; gyilkossággal vádolják, egy másik esetben erõsen gyanúsítható, a neve a feslettség és egyéb elfajzottságok szinonimája, de a rossz hírnév állítólag mindössze annak köszönhetõ, hogy a szomszédok igényt formáltak a gazdag birtokos földjeire. Mintha egy Erzsébet-kori úriember – ne feledjük, Raleigh, Sidney és Essex kortársa õ – minden energiája a pásztori idill kergetésére összpontosult volna. Hall úr legalábbis szeretné, ha ezt hinnénk. 858
Mint ahogy arról is szeretne bennünket meggyõzni, hogy Darrell Lady Hungerfordhoz fûzõdõ szerelmi viszonya megengedhetõ, hisz „a felsõbb társadalmi rétegekben olyan elterjedt volt a szomszéd birtokos feleségét elszeretni, mint az alsóbb rétegekben a verekedés vásárok alkalmával”, de Hall úr bizonyára oly idõkrõl beszél, amikor a faragókések még pattintott kõbõl készültek, az írók pedig barlangban laktak és felfalták egymást. A felsorakoztatott érvek, miszerint hõse nem az a megrögzött csirkefogó volt, akinek a kortársak mutatják, egyáltalán nem perdöntõek. Ha például valaki Darrellt a túlzott borfogyasztás vádjával illetné, szembesülhet a ténnyel, hogy utolsó londoni tartózkodása idején, 1589. április 16. és július 14. között, a legérdekesebb menü az „ürücomb” volt „fél liter vörösbor” kíséretében. De leszámítva a körülményt, hogy a gonosz uraság ez idõben az udvaronc szerepében tetszelgett, aki jó hírnevét igyekszik helyreállítani, valamint hogy a naplóbejegyzés a kiszolgáló személyzetnek szólt, kizárható-e egy kis zugivászat lehetõsége? Felteszem, számos bizonyítottan alkoholista uraság házvezetõi feljegyzése hasonlóan visszafogott fogyasztást mutatna. A privát felhasználásra beszerzett rajnai borok valószínûleg hiányoznának a kimutatásokból, illetve ha feltüntetik õket, kizárólag a „szárnyas húsok páclevéhez” használatosak. Továbbá – és ez az egész ügy lényegét érinti – Hall úr kifejezetten kétségbe vonja, hogy Darrell „rendelkezésére kifestett hölgyek sora állt volna”. De vajon hallott-e arról a bizonyos, 1579. január 2-án kelt levélrõl, amelyet a charltoni illetõségû Sir H. Knyvett írt a Longleatben élõ Sir John Thynne-nek és amelyet a Leigh Delamere-i tiszteletes, Canon Jackson fedezett fel? A levél írója arra kéri Sir John Thynne-t, érdeklõdjön az alkalmazásában álló Bonham úrnál „a bánásmód felõl, amelyben Will Darrel a húgát részesíti, valamint a hölgy gyermekeinek születése és azok hogyléte felõl, mert egyikük könyörtelen meggyilkolásának híre valószínûleg kapcsolatba hozható Will Darrellel”. Az ügy komolynak látszik és nem úgy fest, mint „egy élet legszebb évei, melyeket egy elõkelõ hölgy pusztán plátói szerelmének szenteltek”. Hall úr a littlecote-i birtok Sir John Pophamre történõ átruházása, azaz a megvesztegetési ügy kapcsán sem ad kielégítõ választ, pedig Darrellt ez mentette meg az akasztófától. Az ügyletet úgy tekinti, amennyire meg tudom ítélni, mint egyfajta Erzsébet-kori tanácsadói díjat. Talán azt akarja mondani, hogy az Erzsébet-kori fõurak körében divat volt „több ezer hektár, három járásra kiterjedõ, híres dombvidéket” átruházni holmi ügyvédi költség fejében? Úgy érzem, bármennyire szeretné is, érvei nem támasztják alá ezt a hiedelmet. Igazság szerint, a Darrell védelmét szolgáló írás leggyengébb pontja, hogy az egyetlen és legfontosabb kérdés megválaszolatlan marad. A gazdálkodás és a háztartás költségvetése hosszú oldalakat kap, ez mind nagyon érdekes és hihetõ, de a szörnyû és rejtélyes bûnesetre csak elvétve történik jelentéktelen utalás. Hall úr az egész gyilkossági ügyet, egyszerûen szólva, a bosszúállók rágalmazási locsogásaként kezeli. Amiként nehéz elképzelni, ha valóban igaz, hogy a gyilkosság vad vádja a bíróság elõtt álló Darrellt „mélyen megrendítette méltóságában”. Ám ugyanez történt a Rugeley illetõségû, egykor hírhedt William Palmerrel is, hasonlóan kényes körülmények között, és õ is bemutathatná a számlavezetését, sõt könyv is készülhetne róla. Meggyõzõdésem, hogy az Erzsébet-kori társadalomról szóló mû szerzõje még jó néhány hasonló munkával örvendeztet meg bennünket a jövõben, 859
de igazán nem kellene a romantikus legendákba vetett hitünket kétségbe vonható érvekkel megsemmisítenie. Addig is elgondolkodom azon, vajon valóban látta-e az öszszes dokumentumot, amelyeket Popham képviselõje nem sokkal azelõtt, mielõtt Darrell kilehelte a lelkét, megkaparintott és amelyeket ládákban Londonba szállíttatott abból a célból, hogy a beígért egyezségi eljárásig az államtitkár, akinek szintén jutott egy szelet a rejtélyes tortából, és a legfõbb államügyész hozzáférhessen. Azt is szeretném tudni, mi az oka az iratok majdhogynem illetlen elszállításának Popham részérõl, aki „a véksõkig hitt, bár csak önmaga iránt tanúsított bölcsességet”. Tûnõdjünk együtt! Addig is Burney kisasszony, és Thralené után kell sietnem, akik régóta várnak rám Devizesben, a Medvéhez címzett fogadóban, huszonhárom mérföldre innen. Hungerford és Marlborough között nem sok mindent találunk, ami a postakocsik, a történelem vagy bármi más szempontjából rögzítésre érdemes volna. Newbury és Bath között a vidéket szokás magasalföldnek nevezni, mert leginkább dombjairól híres. A kocsik gyakran megcsúsztak, kifaroltak és megperdültek, és még a hõskorban sem volt a tájék balesetektõl mentes. Ellenkezõleg, a Londonból Bath-ba tartó gyorskocsi, a Beaufort Hunt, melyet az ünnepelt, nagy bajuszú Sherman járatott – baljós elõjel, majdnem azt mondtam, istenkáromlás azokban az idõkben: három idõs hölgyet vett nõül gyors egymásutánban, jóllehet híresebb volt kocsijainak sárga színe és furcsa alakja miatt; nehéz, különös, ódivatú, Noé bárkái voltak ezek –, mondom, a Beaufort Hunt a világnak ezen a táján háromszor borult fel nem egészen három hét leforgása alatt. Az esemény, jobban mondva, a három esemény aggasztotta az utasokat, hatással volt a díjszabásra és oda vezetett, hogy a bakról az akrobatamutatványokat dirigáló Jones kapitánynak – akárki volt is az illetõ – távoznia kellett. Ebbõl arra következtethetünk, hogy azokban az idõkben léteztek volna úgynevezett hintókapitányok, bár a ténnyel magam is csak most szembesülök. Mindenesetre a kapitány visszavonult a közélettõl, és helyét egy fiatal, nagyon ügyes kocsis foglalta el, akinek ugyan nem tudom a nevét, de akit az utazók akkoriban nagyon jól ismertek. Ez a személyzet körében történt változás igen hamar felsrófolta a Beaufort Hunt árait, a jegyek háromnégy hétre elõre elkeltek elõvételben: sokan vágytak rá, hogy óránként tizenegy mérfölddel száguldhassanak nyaktörés nélkül. A járat kisebbfajta forradalmat teremtett. Tömegek ácsorogtak Bath-ban a piactéri Fehér Oroszlánhoz címzett fogadó elõtt, csak hogy az indítás szemtanúi lehessenek. A járat Froxfieldnél, Hungerfordtól három mérföldre váltott lovakat, a következõ állomás Marlborough volt hét mérfölddel késõbb. Az utolsó két mérföldes szakasz megkerülte a savernake-i erdõt, ahol ijesztõ lehetett vadászni. Az erdõ kerülete tizenhat mérföld, és a környéken – rendkívüli módon – ez az egyetlen, amely alattvaló birtokát képezte. Az ember már lassan szégyelli megemlíteni, hogy a vidéki angol városokban felfedezhetõk a dicsõ polgári háborúk nyomai, mégis, Marlborough-ról ezt mindenképp meg kell állapítanunk, hisz stratégiai szempontból a legfontosabb helynek és hosszú idõre a legkellemetlenebb tüskének bizonyult a királypártiak szemében. Nem csupán a legkevésbé sebezhetõ város volt egész Wiltshire megyében és lakosságának megátalkodottságáról és rosszindulatáról híres (vajon honnan ered ez a furcsa rossz860
indulat a város szabad polgárai körében), de mindezen túl, mivel a nyugat felé tartó út mentén fekszik, jelentõs mértékben korlátozta Károly király kapcsolattartását a nyugati lojalista országrésszel. Ezért kellett elszenvednie Wilmot híresen erõtlen, ám szükségszerû támadását 1642 decemberében. A következõ év áprilisában és novemberében maga Károly király is Marlborough-ban járt, ahogy I. Henrik is, húsvétkor, ötszázharminchárom évvel korábban. Azonban a ’tudós’ király mulatozásával most nem foglalkozunk, bár két évvel késõbb õ is Bath-ba érkezett, ahova – érdekes módon – pillanatnyilag mi magunk is tartunk. A gyorskocsik hõskorában a Várhoz címzett fogadóval, ahova perceken belül megérkezünk és ahol egy idõre megpihenhetünk, Marlborough mint a három királyság egyik legnagyszerûbb fogadójával büszkélkedhetett. Magáról a városról, Evelyn, aki 1652. június 9-én vacsorázott ott, megállapítja, hogy teljesen újjáépült a tûzvész után (története során négyszer égett le), de semmi érdeklõdésünkre számot tartó részletet nem említ, kivéve „Seymour uram házát”, amely késõbb a híres Vár fogadóként vált ismertté, valamint azt a dombocskát, amelyet a szerzõ unalmában mászott meg „a majdnem félmérföldes szerpentinezõ úton”, és megjegyzi, hogy az út minden bizonnyal emberi kéz munkája. Valóban az, bármily furcsa, és a legendás kezet mostanság és jobb híján Merlinnek tulajdonítják. Ugyanakkor Samuel Pepys 1668. június 15-én, miután a Szarvasbikához címzett fogadóban idõzött, amelyet jóféle házként ír le, a városban tett sétát „egy-két utca erejéig kielégítõen kellemesnek” találja. Bölcsen megfigyeli, hogy a házak utcára nézõ oldalán, egyedülálló módon, oszlopok tartják a padlásszobát, amik alatt kényelmesen végig lehet sétálni, és hogy – szempontunkból ez az érdekesebb adat – mind az öt kocsi, amely aznap Bath felõl érkezett, hat óra elõtt elhagyta a várost. Ezután lefeküdt és másnap reggel, az örök érvényû elõírásnak megfelelõen, „fizetett stb. stb., és távozott”. De érdeklõdésünk homlokterében a marlborough-i Vár fogadó áll, illetve állt, hisz az ünnepelt karavánszeráj manapság a városi fõiskolához tartozik, és jámbor ifjak a görög nyelv alapjaival ismerkednek ott, ahol elõdeik vörösbor mellett az utazás baleseteit idézték fel. Nyilvánvaló példája ez annak, mivé lesz egy jó fogadó, no és maga az ember. A Vár fogadó mindazonáltal hármas rendeltetést szolgált története során. Hisz nem csupán egyszer váltott köpönyeget, amikor fogadóból diákotthon lett, hanem azt megelõzõen is: nemesi kúriából lett karavánszeráj. Mások mellett itt élt az a nemesasszony, akit korábbról már ismerünk: Frances, Hertford grófnéja, a késõbbiekben Somerset hercegnõje, az a hölgy, aki Ritchingsnél Thomson urat szórakoztatta, míg rá nem jött, hogy a férfi inkább saját magát szereti szórakoztatni. Néhányan azt állítják, hogy a bájos mûpártoló hölgy, akihez a Tavasz címû költeményt írták, épp ebben a házban ismerte fel a szörnyû igazságot, miszerint rímfaragója sajnos nem több közönséges korhelynél. Eusebia költõjét fõnemes férjeura társaságában lepte meg tivornyázás közben, és – ez az egészben a legelszomorítóbb – nyilván a park egyik eldugott sarkában, amit vízesésekkel és mesterséges kerti elemekkel Eusebia éppen a titkos találkák céljára hozatott létre. Micsoda istennõi haraggal támadhatott a melegben parókájuktól megszabadult két bûnös férfira, amint azok puncsot iszo861
gattak az imádott kerti zugban! Ez az istennõi harag bizonyára Thomson minden békítõ védekezésének ellenállt. Hiába fuvolázott a férfi, ekképpen: Híres Hertford, királyoknak teremtett, Csorbítatlan fényben ragyog! Andalogj elmélázva, ártatlanul Enyhet adó ligeteiben. Mindhiába! Hölgye nem hallgatott a melódiára. Kedvét saját modorához hangolta, s bár lassanként kitavaszodott, a körülmények fagyot jósoltak, így a szerencsétlen dalnok kénytelen volt csomagolni és örökre elhagyta a kastélyt, de bolhával a fülében. Ennyit a költõkrõl, akik elõnyben részesítik a hûtött bólét a helikoni nedûvel szemben, és ennyi szintén elég Frances és a kastély kapcsolatáról. A Seymour család fészke nem sokkal ezután fogadó lett; a Northumberland család – akik éppúgy lassúnak találták Marlborough-t, mint elõdeik és Alnwickbe költöztek – bérbe adta Cotterell úrnak. Az õsi helyszín csaknem 1843-ig, amikor is iskola lett belõle, fogadó maradt, s egykor állítólag a legjobb volt egész Angliában. Vendégfogadó, a szó legnemesebb értelmében. A fogadónak, Macaulay leírása szerint, egész Európában nem akadt párja, „s maga a fogadós sem hasonlítható más emberekhez”. Samuel Johnson az ilyen helyekrõl állapította meg, hogy itt egy szék az emberi boldogság és öröm trónjával felér, jóllehet, õ nem a marlborough-i Vár fogadóról beszélt, hanem az ünnepelt Cold Norton-i Kápolnaház elnevezésû tavernáról Oxfordshire-ben, az északnyugati út mentén. Ám a Vár Marlborough-ban szintúgy elnyerhette volna elismerését. Nem mintha szüksége lett volna rá, hisz évszázadok nemesi gazdagsága és a kor divatja bõséges ajánlást nyújtott. Azokban az idõkben tömegek zarándokoltak a gyengélkedõk és kéjencek kedvelt célállomása felé, Bath-ba. Szívesen belenéznék a Vár vendégkönyvébe a legsikeresebb évekbõl. A látogatók homéroszi felsorolásához képest a tengerhajózás utaslistája egyszerû közönséges névsor lenne. Gondoljunk csak bele: mindenki, aki abban az évszázadban számított valamit Angliában, belépett ezen az ajtón, étkezett, ivott, játszott és aludt itt, majd morgolódott a számla miatt, fizetett, visszaigyekezett a delizsánszhoz vagy a gyorskocsihoz, amelyen érkezett és távozott Bath, illetve London irányába. Már pusztán a vendéglista történelmet írhat, sõt talán meggyõzõbbet, mint a királyok krónikái. Chesterfield és Lady Mary Wortley Montagu, ahogy útban a tenger felé pletykálkodásra adnak alkalmat; Walpole a kocsiban hátradõlve a nyavalyái fölött töpreng és Bath gyógyító levegõjérõl ábrándozik: hipochondria és klasszikus legendák töltik meg hanyag, nemes elméjét, az orrát facsarja az öreg fogadóudvar istállószaga, fehér kezét ingerülten és elutasítóan emeli fogadós uram felé, aki kocsikerék méretû ezüsttálcán frissítõvel közeledik; Selwyn, a jóságos kéjenc, aki imádott akasztásokat végignézni, lepihen vacsora elõtt a fogadó legjobb szobájában, míg elragadó lelkésze, Warner doktor, akinek Rabelais és Horatius a kisujjában van, a pincében ellenõrzi az urának késõbb felszolgálandó vörösbor minõségét; Sheridan gyönyörû feleségével szökés közben; Garrick gyorskocsin siet Bath-ba, hogy új tehetségeket fedezzen fel és hogy befeketítse Barryt; Byron, aki ekkor már keksz- és 862
szódadiétán él, szörnyû embergyûlölettel nézi a számlát; és Brummel, amint új selyemsálával ügyködik; és Gentleman Jackson, szurkolói körében, egy pénzdíjas bokszmeccs elõtt. De minek folytassuk a felsorolást? Az ünnepelt fogadó vendégeinek nevei fellelhetõk három nemzedék levelezésében és naplóiban. Talán a legemlékezetesebb vendég az összes utazó közt, akik a Vár víg napjaiban felkeresték a fogadót, éppen az – nem is csoda –, aki a legmaradandóbb nyomot hagyta maga mögött. Amit komoly államférfiként tett, szokatlan módon tette. Semmivel sem inkább, mint ahogy manapság szokás, ám naiv módon, modorosság nélkül, amit ma megmosolyognánk. Ne feledjük, abban az idõben nem sok hírlapíró járt vidéken, hogy tudassa a szenzációra éhes világgal, ha a miniszterelnök kivágott egy fát vagy felolvasta a szentleckét a templomi szertartás során, így a köszvény kínozta Lord Chatham 1762-ben, útban Bath-ból Londonba kénytelen volt látványosabb megjelenést választani, amennyiben igényt formált rá, hogy a nép tájékozódjon holléte felõl. Kötelezõvé tette, hogy tartózkodása alkalmával a Vár fogadóban a személyzet minden tagja, a pincértõl az istállófiúig, az õ libériáját viselje. Nem tudom pontosan milyen is lehetett ez a libéria, de akkoriban mindenki ismerte szerte Angliában, és mivel a jó uraság a köszvény miatt heteket töltött a szobájában, és mivel a fogadó az egész országban a legnagyobb számú alkalmazottal bírt, akik átmenetileg mindannyian a lord egyenruháját viselték, Marlborough városa lépten-nyomon a megbecsült vendég jelenlétérõl tanúskodott. Az alkalmazottak elárasztották az utcákat, minden sarkon libériás személyzetbe lehetett botlani. A fogadó élénk életet élt. Mindenki Chathamrõl beszélt, és a csörgedezõ utasforgalom a Bath-ba tartó út mentén éjjel-nappal szállította a különös hírt a királyság legeldugottabb szegletébe. Ekképpen reklámozták magukat a politika ünnepeltjei egykor, mielõtt a Daily Telegraph vagy más divatos lapok tették volna ugyanezt a példányszám növelése érdekében, de hagyjuk!... Indulnunk kell Devizes felé. A bõ tizennégy mérföld Marlborough és Devizes között áldott vidék a történész számára, aki imád a síkság halmai alatt kutakodni, hátha felfedez két-három ülõ és fekvõ csontvázat, ami csakugyan megtörtént, Marlborough-tól úgy négymérföldnyire, West Kennettnél. West Kennett, hogy a hely nimbuszát tovább fényezzük, sörérõl híres, és az adat, miszerint ezt itt nagy mennyiségben fogyasztják, nem esik kívül az ésszerû emberi megítélés határain. Az egykor nagy forgalmú Bath-ba tartó út utasai, amely út ma oly elhagyatott, mint a Római út, amellyel itt egyébként megegyezik, gyanítom, szép számban fogyaszthattak ebbõl a sörbõl, ha egyáltalán így fõzték már akkor is, amirõl nem vagyok meggyõzõdve, hogy felvértezzék magukat az elõttük álló fátlan dombvidék csípõs levegõje ellen, miközben, kétségtelenül, egy másik régiségbúvár a kocsitetõn kapaszkodva, csíptetõvel a szemén vörös orrnyerge fölött, az út bal oldalán a Silbury-dombot kémlelte, amelyrõl néhány bölcs tudós feltételezi, hogy a római hódítás után, míg mások azt, hogy azt megelõzõen született, mindenesetre ez Európa legnagyobb mesterséges dombja, ami igaz is: valóban „szép nagy”. Most Beckhampton fogadója tûnik fel. Itt a Beaufort Hunt és minden valamirevaló kocsi lovakat váltott, az utasok frissítõhöz jutottak és a Bath-ba tartó út kétfelé válik. A Beaufort Hunt és a többi gyorskocsi Cherhill, Calne és Chippenham felé vette az 863
irányt, így az út teljes hosszában számukra alig volt több 105 mérföldnél, míg a többi, kevésbé nevezetes kocsi Sandy Lane és Bowdon Hill érintésével Lacockba indult tovább. Az itteni apátsághoz fûzõdik a legenda, miszerint egy ifjú hölgy egyik éjjel, míg szeretõjével az apátság templomának lõréses homlokzatán áthajolva társalgott, jóllehet ezt édesapja szigorúan megtiltotta neki, azt találta mondani – nem vall bölcsességre –, hogy leugrik kedveséhez. Le is ugrott. A szél azonban segítségére sietett, „a kabátjába kapva” – gondolom, ez amolyan hosszú felöltõ lehetett, amilyen a XVI. században dívott –, miáltal a fiatal Sherington lány a Talbot fiú karjaiba pottyant, és láthatólag nyomban kedvese halálát okozta. Ezen az ifjú hölgy nagyon elkeseredett. A megboldogult Talbot azonban, akinek csak átmenetileg állt el a lélegzete, magához tért, ám abban a pillanatban a hölgy édesapja, jó érzékkel a melodramatikus helyzetekhez, elõugrott a bokorból és kijelentette, hogy „amennyiben a lánya hajlandó volt szerelméért leugrani az oromzatról, menjen is hozzá feleségül”, ami meglepõ követelésnek hangzott, de egybevágott a lány kívánságával. Az ifjú hölgy így esküdött örök fogadalmat John Talbotnak, hozományként pedig az apátságot vitte a házasságba, és boldogan éltek, míg meg nem haltak. Lacockot maguk mögött hagyva azok a kocsik, amelyek Beckhamptonból a második útvonalat választották, Corsam, Peckwick Box és Batheaston érintésével Somersetshire megye területére érkeztek, majd nemsokára Bath-ba. A teljes út esetükben Londonból 106 és fél mérföld volt. Jómagam azonban egy harmadik útvonalat fogok részletezni, nemcsak azért, mert ez egy mérfölddel hosszabb, mint a második, jóllehet a térképen a különbség legalább öt mérföldnek tûnik, ám ez pusztán domborzatoptikai csalódás, hanem sokkal inkább azért, mert ezt az útvonalat járta be a Bath-ba tartó postakocsi, eltérõen a bristolitól, és ekképpen érintette Devizest, ahol áll, illetve állt az a fogadó, amelyben két megkülönböztetett figyelmet érdemlõ utazó már régóta vár bennünket, nevezetesen Burnley kisasszony és Thralené. De még nem értünk oda! Beckhamptont elhagyva nem fordulunk jobbra Avebury felé, ahol egy Stonehenge-hez fogható, rendkívüli templom áll. Néhányan feltételezik, hogy Ábrahám atyánk idejében építették, bármikor is volt az, és sokan egyszerûen a Sátán templomának tartják. John Gay10 így énekel: Lovaink most a dicsõ Római utat tapossák. Három és fél mérfölddel Beckhampton után utunk keresztezi a Wandsditch-árkot, az elnevezést az etimológusok esetleg Wans Dyke nevével hoznák összefüggésbe. Ez a hatalmas földtöltés Guest doktor szerint a kelta tartomány határát jelölte, és tizenkilenc mérföld hosszan követhetõ végig Wiltshire megyében. A Bath-ba tartó kocsiút errefelé kitett és nem jól védhetõ, az õsi briton és kelta törzsek egykor talán épp ilyennek szerették, de melegségre vágyó modern képzeletünkben a skót szoknya itt nem alkalmas viselet. Az igazat megvallva, ezen a fátlan dombvidéken olyan átkozottul fúj a szél, hogy az 1836-os nagy hóviharban mindenki csak egyet kívánt, élve ússza meg. Az út mentén
10
Angol költõ és drámaíró (1685–1732). Egyebek mellett a Koldusopera szerzõje.
864
álló magányos ház, a Pásztorok támasza mai, külsõ megjelenésében nem sok jót ígér, mégis, ez volt az utolsó állomás, az utolsó fogadó – ugyanúgy, ahogy a Téli kunyhó az exeteri út mentén –, amely vígabb napjaiban menedéket és frissítõt nyújtott az erre vetõdõ utazónak. A legjobb módja, hogy némileg képet formálhassunk a régi idõk utazásainak költészetérõl, hogy felfogjuk a szokásainkat és módszereinket az elõdeinkétõl elválasztó szakadék mélységét, ha elácsorgunk a letûnt korok elhagyatott relikviái mellett és le-fel nézelõdünk a hallgatag kocsiút mentén, amely egykor életet lehelt a Pásztorok támasza elnevezésû fogadóba és amely ma oly üres, mint a szív, amelyet táplált. A szakadék az utazási szokások között valósággal áthidalhatatlan: a gyorskocsik és Repülõ gépezetek korában jutott idõ illõ módon félbeszakítani az utat egy kis románc és kaland érdekében, míg manapság, a korlátozott férõhellyel rendelkezõ postakocsikkal és a Repülõ hollandival11 minden útmegszakítás nélkül érkezünk meg a célállomásra, hacsak a jegyvásárlást, ami nem mindig kellemes, nem tekintjük annak. Hiszen éppen õseink ráérõs nyugalma biztosította a régi utak menti fogadók, mint a Pásztorok támasza, vonzerejét; a körültekintõ kimértség, amely e házakban – ha fogalmazhatok így – rabul ejtette a betérõ nagyszerû emberek: királyok, királynék, összeesküvõk, útonállók és kocsihajtók képzeletét, mindenkiét, aki megállt hívogató ajtaja elõtt, vacsorázott asztalánál vagy éppen csak elment elõtte, azzal a szemérmes, 6-8 mérföldes sebességgel, aminek következtében a fogadó még megállás nélkül is egyfajta halovány, egyéni benyomást gyakorolt az utazóra. De ha szabad kérdeznem, miféle egyéni benyomást gyakorol ma, teszem azt, a readingi állomás, ahol a peron mellett csak elrohan a szerelvény, vagy a swindoni büfé, ahol öt perc alatt kell beszürcsölni egy forró levest, a tiszteletre méltó utazóra, legyen az akár államférfi útban a tengerhez, vagy modern útonálló a maga háromkártyás trükkjével (ó, degenerált korban élünk!), vagy a parlamentbõl nemrég elbocsátott összeesküvõ? Semmilyen benyomást. És a jellegtelen helyváltoztatás, amit ha utazásnak nevezünk, kihívjuk a néhai nagyszerû hajtók megvetését, összességében feledhetõ és feljegyzésre érdemtelen marad. Igen! A vasúti utazás romantikájáról még akkor sem fognak könyvet írni, amikor majd mindenki hõlégballonnal közlekedik, mert bármely tevékenység elsietése nemcsak megöli a romantikát, de korlátozza felidézését is, ha egyáltalán részünk volt valaha bármiféle romantikában. Egy kiváló hajtó alábbi gyászsóhaja, akinek költõi szíve nem maradhat néma új istenek megjelenése miatt, és akinek nevét, amint Keats gondolta a magáéról, vízbe írták, vagy esetünkben inkább rum és víz keverékébe, ami pontosabban jelképezi az emberi emlékezetbõl való törlõdését, nagyszerûen példázza ennek az igazságnak egyfajta profetikus megsejtését. Szomorú jóslata, hogy amennyiben az utókor a hintóval történõ utazást elveti, annak kellemétõl örökre megfosztottá válik.
11
A ’Flying Dutchman’ a szerzõ korában, egészen pontosan 1849 és 1892 között üzemelõ utasszállító „expressz”-vonat volt, eredetileg London (Paddington) és Exeter között, majd Bristol és Exeter között közlekedett. Nevét az akkoriban nagy sikerû versenylóról kapta, a lovat pedig a XVII. századi, soha partot nem érõ, legendás tengeri hajóról nevezték el.
865
„õk, akik még látták a vonatok elõtt a hintók fénykorát – sóhajtja patetikus hangon –, olyasmit láttak, amire érdemes emlékezni. A régi Anglia boldog napjai! Mielõtt a vonatok és a választási reform mindent a feje tetejére nem állított, az emberek a hegyekben lovon jártak, ahogy a természet megkívánta, legfeljebb hintón vagy ökrös szekéren, és nem egy zsákforma fémszerkezetben. De a hintók kora lejárt, micsoda veszteség! A hintó országunk büszkesége, hozzá semmi sem volt fogható, miként külföldi urak szájából hallottam. Sehol másutt fel nem lelhetõ soha többé.” De lépjünk szilárd talajra ismét, leereszkedve a prófécia metaforikus magasságából. A Bath-ba tartó út az utolsó fogadó után olyan környékre ér, amelynek lakóira Thomas Cooper úr London és Bath között közlekedõ kocsisai bizonyára elismerõen tekintettek, hiszen a Pásztorok támasza és Devizes között élõ wiltshire-i férfi minden korban „szép nagy termetérõl” volt híres, amint egyébként Thomas Cooper hajtói is. John Aubrey szerint, a XVII. században Bishop’s Canning, egy Devizestõl három mérföldre fekvõ falu, lakossága például, a zene és a futball – e két csodálatosan eltérõ készség – iránti érzékek terén egyaránt, egész Angliában párját ritkította. I. Jakab idejében a falu egy kivételes zenei tehetségû vikáriussal büszkélkedhetett. Bizonyos George Ferraby állítólag ugyanolyan ügyesen mozgott a futballpályán, mint keze a lant húrjain, amely hangszerrel felfegyverkezve és egy druida kobold kosztümében, amit a helyi varrodától kölcsönzött, a falu pásztorjelmezbe öltözött híveinek élén, 1613 áprilisában, Wansdyke-nál dániai Anna királynõ füleit a saját maga által komponált négyszólamú énekkel ostromolta. Csak remélni tudjuk, hogy az évben az április nem volt olyan szeles, mint amilyennek a fátlan dombvidéket ma ismerjük, mert ha igen, a tiszteletre méltó dalnok ugyancsak átkozhatta elõdei öltözködési szokását, mialatt a királynõ oldalán ezúttal jelen lévõ királyi Salamonunk egészséges élvezettel perlekedhetett a dohányzás ellen.12 Nincs kétségem afelõl, hogy a királyi fenség és udvarhölgyei, fagyos mosolyukat leplezve, szívélyesen megköszönték Ferraby tiszteletes fáradozását. A wiltshire-i muzsikusok 1702-ben, amikor a késõbbi Anna királynõ Bath-ból hazatérõben látogatást tett náluk, magukat és méltóságos közönségüket újabb zenei mulatsággal örvendeztették meg, azonban ezúttal – a British Museumban fellelhetõ feljegyzés tanúbizonysága szerint – kevésbé archaizáló jelmezben. Mivel George Ferraby tiszteletes már évekkel korábban elhunyt, nem igazgathatta a szertartást, miként a hívek élén sem gyakorolhatta choriambikus mozdulatait könnyed druida jelmezében, hacsak szellemként nem. Az eseményt tehát egyszerûbb pásztori atmosztféra uralta. A feljegyzés, amelyre az imént utaltam, a következõképpen írja le a jelenetet: „õfelsége és kísérõi a wiltshire-i dombvidéken utaztak keresztül, ahol az ország minden tájáról megidézett pásztorral találkoztak, mindegyikük hosszú, durva, fehér köpenyben, pásztorbottal, tarisznyával, dohányerszénnyel az oldalán. A királyi felség színe elõtt alázatosan elvonulva, pásztorsípon játszottak. õ nagy megelégedéssel hallgatta vidékük dalait, és hogy méltón kifejezze örömét, húsz vagy harminc guinea-t osztott szét közöttük, amit azok hangos, imádságos tetszésnyílvánítással köszöntek 12
Dániai Anna férje, I. Jakab angol király (1566–1625) gúnyneve volt „Solomon”. A tudós király a dohányzás ellen máig számon tartott esszét írt: A Counterblast to Tobbacco címmel.
866
meg és éljenezték a királynõt. Ezután jó néhány kelmeszövõ jelent meg rokkájával, és õk is megízlelték õfelsége bõséges jóindulatát.” „És tovább, Bath felé”, ahogy Pepys mondaná. Menjünk hát! Elõbb azonban Devizesnél, a Hyde Parktól immár csaknem 89 mérföldre, meg kell állnunk egy pillanatra. A város híressé vált a postakocsik idején, és nevét gyakran emlegették tanult körökben. A puszta név azonban mit sem takar, ha belegondolunk, hogy Burney kisasszony és Thralené már a fejezet kezdete óta a híres Medvéhez címzett fogadóban várakozik ránk. A kocsisok elsõsorban kiváló istállója révén ismerték e fogadót, a memoárbúvárok azonban valószínûleg annak a hölgynek a naplójából, aki oly sokat várt ránk. A hölgy egy fiatalemberrel találkozott a fogadóban, a tulajdonos fiával, aki késõbb ugyanolyan hírnévre tett szert, mint maga az ifjú hölgy. Hogy ne csigázzam az érdeklõdést tovább, elárulom, hogy 1780 áprilisában Burney kisasszony a késõbbi Sir Thomas Lawrence-szel találkozott a devizesi Medve fogadóban. A fiatalúr – majdan egy egész nemzedéknyi udvarhölgy portréfestõje lesz – bugygyos térdnadrágot viselt, és amúgy fogadósokra nem jellemzõ módon értett hozzá, hogy elkészítse bárkinek az arcképét. Burney kisasszony és barátnõje postakocsin érkezett Londonból, ami annak idején elsõ osztályú utazásnak számított, a másodosztályú, egyszerû kocsiúthoz képest, és a hat ló húzta társzekér hátuljában, nedves szalmán ücsörgõ, harmadosztályú utassal ellentétben. Burney kisasszony és barátja, mondom, postakocsin jött Londonból; az elsõ nap végén Maidenheadben, a második napon Speen Hillben éjszakázott, és harmadnapra érkezett Devizesbe, a Medvéhez címzett fogadóhoz. Itt különös balesetek egész sora érte õket, melyekrõl a tárgyilagos naplóíró részletesen beszámol. A két vendég, miután nyugtázta, hogy a ház könyvektõl, festményektõl, rajzoktól és muzsikától élénk, és hogy a ház asszonya, Lawrencené, személyében felülmúlja a fogadó rangját – miként a kortárs szokásrend elõírta –, vacsora elõtt leült kártyázni. Ha beleolvasunk õseink fortélyainak leírásába e tekintetben, eltûnõdhetünk, nem rendelkezett-e az egykori nemzedékbõl mindenki néhány tartalék ásszal az ingujjában. De ez csak lélektani kitérõ. Burney kisasszony kalandjai a fogadóban most kezdõdnek. Alig melegedtek bele a játékba, amikor figyelmük egy fortepiano hangjaira terelõdött. Erre a fogadókban szokatlan incidensre – a koszorús költõ szavaival élve: bármily meglepõ is elsõ hallásra olvasóim számára – Burney kisasszony, aki éppenséggel nem olvasta Tennysont, felpattant és nyomába eredt, hogy megtudja, honnan erednek a zene hangjai. Úgy találta, hogy a Buono Figliuola nyitánya, amelyet, tudomásom szerint, ritkán játszanak a Covent Gardenben a sétahangversenyeken, a szomszéd szobából csendül fel. Thralené továbbá azt is szerette volna megtudni, ki zongorázik, ezért, bár aligha csak emiatt, kopogtatott az ajtón. És lám, kivel találja magát szembe? Egy sápatag, Paul Clifford-féle útonállóval, akinek a szeme a muzsikától ittas és a zsebeibõl pisztolyok meredeznek? Korántsem. Hanem egy rendkívül csinos, szép sötét hajú, magas homlokú lánnyal. Egy pillanat múlva egy másik lány is megjelent az ajtóban, az érdeklõdõket szívélyes udvariassággal beinvitálta, és ülõhellyel kínálta. És kik voltak e buja szépségû hölgyek? Burney kisasszony hamar megtudta, hogy a fogadósné gyermekei, továbbá azt is, hogy Devizesben születtek, ott is nõttek fel. „Ó, micsoda meglepetés!” 867
„Jóllehet a csinos lányokba rögtön beleszerettünk – írja –, a család gyöngyszemét még nem ismertük meg. A gyöngyszem az öccsük volt, egy végtelenül aranyos, tízéves fiúcska, aki nem pusztán a család gyöngye, hanem magáé a korszaké, olyan ügyesen rajzolt. Állítólag semmilyen képzésben nem részesült, az alkotásai mégis gyönyörûek voltak.” A majdani Sir Thomas számára bõséges alkalom kínálkozott a Medvében arra, hogy kézügyességét gyakorolhassa. Apja a vendégek felé néha nyugtatóként, néha élénkítõszer gyanánt használta. Ahelyett, hogy hiábavaló kifogásokat talált volna az elrontott sültre, vagy mentegetõzött volna, hogy a rossz vörösbor „csak felrázódott a szállítás során”, az ötletes házigazda csupán bemutatta a fiát a vendégeknek, akik feledve rosszallásukat megcsodálták az ifjút. Az egyszerû megnyilatkozásra: „Uraim, ismerkedjenek meg a fiammal! Szeretnék, hogy szavaljon, vagy inkább elkészítse az arcképüket?” – a legmakacsabb zsémbelõdõ is abbahagyta morgolódást, mert a fiú mosolya és zsenialitása lefegyverezte. De folytassuk utunkat delizsánsszal Burney kisasszony és Thralené társaságában Bath felé! Nem érdemes kivárnunk, hogy hatvan év múlva majd az uralkodó is erre hajtat vagy Thomas Cooper nemesúr gyorskocsiját, és nemcsak azért nem, mert a hölgyek azt a régi utat választották, amelyet magam is javasolnék, hanem a velük Bathban megesett további kalandok okán sem, melyekkel szeretném olvasóimat megismertetni. Miképpen Burney kisasszony visszaemlékezéseiben kifejti, „akár ugorhatunk is a csodálatos városba való megérkezésünkre” – ezalatt Bath városát érti –, nem látom okát, miért ne követnénk példáját, hisz Trowbridge vagy Bradford nevû helységek kapcsán alig lenne mirõl beszámolnunk, jóllehet Seend, három mérföldre Bath-tól vagy inkább Poulshot az út bal oldalán, közvetlenül Seend elõtt, egy bizonyos légköri katasztrófával és egy ünnepelt személlyel hozható kapcsolatba. A poulshoti parókián élt a nagy Izaak Walton13 fia, akit Byron, bár maga nem volt horgász, aligha láthatott úgy horogra akadva, ahogy a tavaszi békák réme azt megírta. Ugyanerre a parókiára érkezett meg, mint a nagy horgász fiának vendége, annak nagybátyja, a jó Ken püspök, „összes igás- és hátaslovával, amit csak magával tudott hozni”, nehogy az országra szabaduló Orániai Vilmos csapatai megkaparintsák õket. A poulshoti parókia mindazonáltal nemcsak a forradalom gondja elõl nyújtott menedéket a jó püspök számára. 1703-ban, míg Ken, unokaöccse hajlékában aludt, az Addison által is megénekelt „nagy vihar” tört az országra és maga alá temette Kidder püspököt feleségével együtt, akik a püspöki palotában, Wellsben, Ken székét bitorolták. Ez idõ alatt a jogfosztott püspök ébren feküdt a poulshoti parókián, és egy haja szála sem görbült, jóllehet a feje fölött a tetõgerenda oly mértékben rázkódott, hogy a szélvihart követõen már csupán egyujjnyi támaszték tartotta a helyén. Olvasóim bizonnyal nem lepõdnek meg azon, hogy a Hyde Parktól kilencvenhat mérföldre fekvõ Trowbridge városka neve sok fejfájást okozott az etimológusoknak, 13
Izaak Walton a horgászatról írt kézikönyve, The Compleat Angler (1653), nemzedékeken át népszerûségnek örvendett.
868
és nyilván azt is tudják, hogy költõnk, George Crabbe – bár jobb lett volna ha regénytrilógiát ír – itt volt lelkész. Ám ezzel az említéssel már magam mögött is hagyom a várost és – még mindig Burney kisasszony és Thralené társaságában – kényelmes utastempóban hajtunk keresztül Bradfordon, hogy Walcot érintésével megérkezzünk – Walter Savage Landor szerint – a Firenze utáni második legszebb városba, Bath-ba. A Hyde Parktól idáig százhét mérföldet tettünk meg. 1780-ban Burney kisasszony hasonló véleményen volt. Bár soha nem látta Firenzét, Bath házait elegánsnak, a kilátásokat ígéretesnek találta. A delizsánsz a York House elõtt állt meg. Kiszálláskor azonnal eléjük lépett Sir Philip Jenning Clerke és szokásos, készséges modorában szálláslehetõséget ajánlott a hölgyeknek a déli promenádon. Thralené rögtön ki is vett egy házat a sarkon. „Az elhelyezkedése csodás – tudósít Burney kisasszony. – Rétekre, dombokra és a Prior Parkra látunk. Látjuk a csendesen csordolgáló Avont és mindent, amit csak a Természet nyújthat.” Így végzõdik egy kellemesnek tûnõ utazás Bath-ba, 1780-ban. A végállomás leírását nem tekintem feladatomnak, sem azt, hogy nyomon kövessem, mivel töltötték utazóink az elkövetkezõ három hónapot. TÁRNOK ATTILA fordítása
Augustus Leopold Egg: Útitársak.
869
ALBERT CAMUS
Amerikai útinapló (1946. március–május) Albert Camus 1946-ban, amerikai egyetemek meghívására, néhány hónapot az Egyesült Államokban és Kanadában tölt. Utazása alatt naplót ír. A szöveg érdekessége abban rejlik, hogy egy neves újságíró, de még kevéssé ismert író úti élményeinek lenyomata. A lejegyzett sorok olvastán nem csak az Újvilág iránti vegyes érzelmek (rémület, imádat és rosszallás, az alighogy véget ért második világháború apropóján észlelt társadalmi és gazdasági különbségek) érhetõk tetten, de egyszersmind a nemsokára világhírû író legismertebb mûveinek témái, szereplõi is fel-felbukkannak, még ha csak vázlatosan, elnagyoltan is. Indulás Amerikába. Úrrá lettem a minden indulásra jellemzõ enyhe szorongáson. R. pszichiátert ismerem fel a vonaton, õ új kapcsolatok reményében utazik a tengerentúlra. Úgy tudom, a hajón egy kabinban leszünk elhelyezve, de egyáltalán nem zavar, kellemes és rokonszenves ember. A vasúti fülkében a dajkájukkal három izgõ-mozgó gyerek (õk szerencsére hamar elalszanak), mellettük az anyjuk, kék szemû, magas, elegáns dáma, velem szemben szõke hajú tömzsi asszony sírdogál halkan. Útközben semmi különös, hacsak az nem, hogy a szõke nõ néhány apró szívességet kér tõlem. Közvetlenül Rouen elõtt egy hosszú nercbundát viselõ nagyvilági nõ kíváncsiskodik, hogy az egész kocsi Amerikába tart-e. És hogy én is oda megyek-e. „Oda.” Ne haragudjam, hogy megkérdezi, de milyen céllal. „Elõadásokat tartani.” „Irodalom vagy tudomány? – Irodalom.” Teátrálisan felkiált, kezét a szája elé kapva. „Istenem, de hiszen ez csodálatos!” Majd egy pillanattal késõbb, lesütött szemmel: „Nekem is van valami közöm az irodalomhoz. – Tényleg? – Igen, most jön ki a verseskötetem. – Nagyszerû. – Rosemonde Gérard elõszavával. Gyönyörû szonettet írt nekem. – Gratulálok. – Na persze, ez még csak az elsõ kötetem. De azért egy Rosemonde Gérard-féle elõszó kezdetnek nem rossz... – És hol jelent meg, melyik kiadónál?” Mond egy nevet, nem ismerem. Aztán magyarázni kezdi, ezek teljesen szabályos versek, „én, tudja, klasszikus stílusban utazom. Nem tudom, ön mit gondol a modern stílusról, én nem szeretem, ha nem értek valamit” stb. stb. Rouenban száll le, ajánlkozik, õ majd feladja a táviratomat Párizsba, ugyanis elfelejtettem R. New York-i címét, azt szerettem volna valakitõl megkérdezni. A táviratot persze nem adta fel, onnan tudom, hogy nem kaptam semmi választ. Az étkezõkocsiban összetalálkozom R.-rel, ebéd közben a kis szõke töltött galamb látványosan unatkozik. Le Havre-ban nagyon elveszett képet vág, tõlem remél némi segítséget. Miközben a buszt várjuk, szóba elegyedünk. A nõ Philadelphiába tart. A busz igazából õsrégi rabszállító autó, csupa kosz meg por. Le Havre, hatalmas kõtörmelékkupacok mindenhol. Kellemes idõ van. Odaérünk az Oregonhoz, csak akkor veszem észre, hogy hiszen ez teherhajó, hatalmas ugyan, de mégiscsak teherhajó. Vámkezelés, pénzváltás, a rendõrõrsön bemondod a neved, közben egy zsaru cédulákkal teli dobozban matat – jól ismerem az érzést, a megszállás alatt kivert né870
hányszor a verejték hasonló esetekben. Késõbb a fedélzeten. A négyszemélyes, zuhanyzófülkés, vécés kabinból a végén ötszemélyes lesz, ha csak eltüsszented magad, máris leversz valamit. Mindenkit megkérnek, menjünk az ebédlõbe, ott fogunk megismerkedni a fõpincérrel. Valójában olyan az egész, mintha valami komédiába csöppentünk volna. A fõpincér pontosan úgy néz ki, ahogy a franciákat az amerikai filmekben elképzelik, ráadásul tikkel a szerencsétlen, egyfolytában jobbra-balra kacsingat. Igyekszik megfelelõ ülésrendet összeállítani, ehhez, ahogyan igazi fõpincérnél dukál, elõre elkészített listája is van, rajta egy-két kivételesen fontos vendég neve. Engem természetesen egy újságíró mellé akar ültetni,1 aki épp a fedélzeten tartózkodik. Szó sem lehet róla, mondom, végül szerencsére R. mellé kerülök, meg a kis szõke mellé, akit, micsoda gyönyörûség, istenem, Jeanne Lorette-nek hívnak. Ez a kis párizsi nõ egy parfümériában dolgozik, reggel, mint kiderül, azért sírdogált, mert el kell szakadnia az ikernénjétõl, és a nõvére a mindene, mégis Philadelphiába utazik, mert férjhez megy egy amerikaihoz. R.-t, ahogyan engem is, elbûvöli a kis Lorette természetessége, okossága, kedvessége. A hálófülkénk már korántsem tetszik ennyire. A középre beállított pótágyat egy hetvenéves öregember foglalja el. Felettem középkorú férfi, úgy nézem, üzletemberféle. R. fölött egy Sanghajba tartó alkonzul, túlságosan barátkozó, és még hangos is. Elhelyezkedünk, nekiállok dolgozni. Vacsora R.-rel, Lorette-tel, a vonatfülkébõl ismerõs magas nõvel (nem is olyan magas, viszont karcsú és elegáns) meg egy mexikói párral, akik „az üzleti életben vannak”. A két nõ némi megvetéssel figyeli a mi Lorette-ünket. Csakhogy Lorette végig természetesen viselkedik, így végül õ az este igazi úrinõje hármójuk közül. Elmeséli, hogy jövendõ anyósa, akivel még nem ismerik egymást, elragadó leveleket ír neki, és az amerikai anyósok nyilvánvalóan sokkal kedvesebbek. A võlegénye igen vallásos, nem iszik, nem dohányzik. Mielõtt kiutazik hozzá, gyónjon meg, kérte. Az indulás reggelén (korábban nem ért rá, mindenfélét kellett intéznie) hat órakor kelt, hogy templomba menjen, de a templom zárva volt, a vonat pedig nemsokára indult. Hát majd Amerikában fog gyónni, mondta azzal a kis könnyed párizsi akcentusával (egyébként nagyon rosszul artikulál, szinte hadar, az embernek egészen elõre kell nyújtania a fejét, ha érteni akarja, mit mond), „különben meg jobb is így, az ottani pap úgysem érti majd, mit mondok, így könnyebben feloldoz”. Elmagyarázzuk neki, hogy ilyen esetekben mindig feloldozzák az embert. „Nem csak a haldoklókat.” Hát persze, mondja R. is meggyõzõdéssel. Egyébként meg biztosan van pap a hajón, mondjuk neki. Vacsora után R.-rel egyezségre jutunk a tekintetben, hogy az elbûvölõ kis Lorette csak a félelmét igyekszik palástolni azzal, hogy maga és mások elõtt megnyugtató képet fest a helyzetérõl – ami egyébként akár megnyugtató is lehet, bár nem ez a lényeg. Mindenesetre abban újfent egyetértünk, hogy a lehetõ legjobbat kívánjuk ennek a helyes kisegérnek. A lefekvés bonyolult mûvelet. Fülledtség. Az öreg meg az üzletember horkolnak, ráadásul R. meg én ugyan kinyitottuk a kabinablakot, de az öreg az éjszaka kellõs közepén becsukta. Úgy érzem, mintha a többiek lélegzetét lélegezném
1
Camus újságíróként utazik Amerikába.
871
be, dühödten arra vágyom, bárcsak a fedélzeten aludhatnék. Egyedül a hideg miatt nem megyek. Ébresztõ 7.30-kor, mert csak 8.30-ig lehet reggelizni. Délelõtt munka. Ebéd negyed egykor. A mexikói azt mondja, francia parfümmárkákat képvisel Mexikóban, és dicshimnuszba kezd a francia minõségrõl. A velem szemben lévõ szép kék tekintet mintha már nem volna annyira büszke, sõt inkább nagy adag félénkség árad belõle. Lorette biztosít bennünket, sose engedné, hogy új családjában egy rossz szót szóljanak Franciaországról. Szerinte az anvers-iek ítélõképessége párját ritkítja. (Ha például gyûrût vesznek a feleségüknek, az csakis nyers gyémánt lehet, megmunkált vacak semmiképp. Mondjuk, van is nekik mibõl. És persze bundát. Értékes dolgokat, na értik!) Délután az alkonzullal elegyedünk beszélgetésbe. Kiderül, hogy oráni, meg sem lepõdöm igazán. Természetesen jól meglapogatjuk egymás vállát. Egészen elképesztõ országokban járt, például Bolíviában, mesél is róla, nagyon képletesen. La Paz 4000 méteres magasságon fekszik. Az autóknak negyven százalékkal kisebb a teljesítményük, a teniszlabdák nagy nehezen érnek célba, a lovak pedig csak kisebb akadályokat tudnak átugrani. õ úgy bírta ki, hogy szinte csak fokhagymán élt. Felesége, egy finom lelkû lengyel nõ, csodaszámba menõ dolgokat mesél R.-nek. Délután három óra. Indulás. Milyen szép a tenger... Szomorú tengerészfeleség szalad ügyetlenül a hajó mellett, integetve. Ez az utolsó képem az én sebesült Franciaországomról, lerombolt épületek mindenhol. Dolgozzunk! Vacsoránál a mexikói vámos történetekkel traktál bennünket. Egy volt csak érdekes, amelyikben egy amerikainak Mexikóban, egy baleset miatt, levágták a lábát, amit egy üvegdobozban akart hazavinni. Három álló napig azon folyt a vita, vajon az illetõ tárgy beleesik-e abba a kategóriába, amely „fertõzésveszélyt megelõzendõ intézkedést von maga után”. Az amerikai közölte, õ bizony ott nem hagyja a lábát, inkább Mexikóban marad, az Amerikai Egyesült Államok pedig csak nem akart megválni egy ilyen derék állampolgártól. Lorette-ünk sokat köhög, és fél, hogy tengeribeteg lesz. R. önszuggesztiós módszerrel szeretné kigyógyítani. Egyébként nagyon ügyesen csinálja. Vacsora után megiszom egy pohárkával a kék szemû, sudár D. asszonnyal. A férje a washingtoni nagykövetségen dolgozik. Kedd délelõtt tíz óra. Kellemes, de rövid éjszaka. Esik ma reggel, és a tengerszint is megnõtt. A bár szinte kihalt, nyugodtan dolgozhatom. Az Atlanti-óceánnak olyan a színe, mint a galamb szárnya. Nem érzem jól magam, ebéd elõtt ledõlök és szunyókálok egy kicsit, egy jó félóra múlva üdén ébredek. Ebédnél mindenki nagyon visszafogott. Lorette egész nap ki sem mozdul a kabinjából. A mexikói pár még ebéd vége elõtt feláll az asztaltól. D. asszony, R. és én kedélyesen beszélgetünk, de aztán R., kissé barátságtalanul, elmegy lepihenni. Megyek én is, pedig most jó formában vagyok. Bár dolgozni úgysem tudnék, nem fog a fejem. Inkább a Háború és békét olvasgatom. Hogy én milyen szerelmes lettem volna Natasába! Valahogy csak eltelt a nap, nehézkesen, egyhangúan. Vacsora után a prémkabátos pasas a keleti bölcsességrõl szónokol. Az ilyesfajta beszélgetést öt percig ha bírom. Megyek is inkább, lefekszem, vár Natasa Rosztova. 872
Szerda. Lázasan, torokfájósan ébredek. A tenger ugyan viharos, de szépen süt a nap. Az egész délelõttöt napozással töltöm. Délután angollecke R.-rel a fedélzeten, késõbb koktél D. asszonnyal a kapitánynál. Vacsora után R. orvosi emlékeit meséli. Dachau. Haldoklók egymás hegyén-hátán, az embereken végigfolyik a többiek ürüléke. Csütörtök. Rossz napom van, megfáztam a hidegben. Egy kis pezsgõ este R.-rel és D. asszonnyal jobb kedvre derít. De a fejem még így is kong. Azért délután angoloztunk. Péntek. Javul a megfázásom. Az élet a hajón továbbra is egyhangú. Reggel dolgozom egy kicsit. A tenger még mindig viharos. Délután a konzullal (Dahoui) D. asszonyt és L.-t látjuk vendégül a kabinunkban. Kellemes csevej. A konzul (sajátos algériai ékesszólással) a kis andrianoplei alkonzul történetét meséli, aki sehogy sem tudott bemutatkozó vizitre menni a konzulhoz, mert négy megkötözött orangután volt a konzul elõszobájában. Aztán csak rászánta magát, hogy odamenjen, de napokat töltött rettegésben a konzulátuson. Végül, miután a konzul közölte vele, hogy az egyik állat kimúlt, mert megevett egy egész doboz gyufát, az alkonzul minden egyes nap egy doboz gyufával érkezett, és szépen megetette vele az egyik majmot, amíg az ki nem múlt. Csak akkor lélegzett fel, amikor az összes állat kiterülve feküdt a földön. Elõkerül aztán (a kedvemért) a djeddah-i2 és más városokban szolgáló, harminc körüli konzulok klasszikus története is, akik csak isznak, isznak, míg bele nem halnak a magányba. Mivel vacsora után az Azori-szigetek mellett haladunk el, felmegyek a fedélzetre, és egy szélárnyékos helyen (azóta fúj a szél, mióta elindultunk) tiszta éjszakában gyönyörködöm, néhány hatalmas csillag is van a hajó felett, ugyanolyan egyenes vonalban mozognak, mint mi. Vékony a hold, az égre kevéske fényt rajzol, valamennyire azért bevilágítja a nyüzsgõ vizet. Ma is, ahogy évek óta, csak nézem, ahogy a tajték meg a hajósodor rajzolja a vízfelszínt, nézem a folyton újraképzõdõ csipkét, ezt a folyékony márványt... és újra próbálom megragadni (évek óta próbálkozom), mihez is hasonlíthatnám pontosan tenger, víz és fény csodás egybefonódását. Persze megint hiába. Olyan ez nekem, mint valami folyamatos szimbólum. Péntek. Szombat. Vasárnap. Ugyanaz a verkli. Még mindig viharos a tenger, dél felé haladunk, elhagyjuk az Azori-szigeteket. Egyszerre izgalmas és egyhangú ez a miniatûr társadalom. Mindenki igyekszik az elegánsabb és nagyvilágibb oldalát mutatni. Meg a gyorsan alkalmazkodó oldalát. Azért néhányan csak megnyílnak. A prémkabátos például szinte ott él a fedélzeten. Így aztán megtudhatjuk, milyen csodás porcelán-, ezüstés ki tudja még miféle készlete van, de másolatot készíttetett mindenbõl, az eredetit pedig elzárva tartja. Nekem úgy tetszik, a felesége is másolat, akivel mindig is csak valami szeretkezés-utánzatra futhatja neki.
2
Szaúd-arábiai kikötõ, külföldi diplomáciai kirendeltségek állomáshelye volt.
873
Három-négy utas láthatóan tõkekimenekítés céljából megy az USA-ba. Hallgatom az önmagában még akár szellemesnek is mondható magyarázatot: „Na ide figyeljen, mondja az egyik, én semmi törvénybe ütközõt nem csinálok. Az állam szándékai jók ugyan, de halvány fogalma sincs az üzletrõl.” Nekik bezzeg annál több. Közös megegyezésre jutunk a még mindig kellemes útitárs R.-rel, hogy manapság a pénz az egyetlen probléma. Mennyi mohó és telhetetlen, mocskos alak. Még szerencse, hogy vannak itt nõk is. õk az egyetlen igazság ezen a földön. D. asszony egyre elbûvölõbb. Ahogy L. is. Hétfõ. Micsoda szép napunk van! Elcsendesedett a szél. És, indulás óta elõször, a tenger is nyugodt. Az utasok, mint esõ után a gomba, megszaporodnak a fedélzeten. Szinte érezni a jómódot. Este csodás naplemente. Vacsora után holdfény játszik a vízen. D. asszonnyal egyetértésben megbeszéljük, hogy az emberek többsége nem úgy éli az életét, ahogyan igazából szeretné, és hogy ez bizony gyávaság. Vasárnap. Azt mondják, estére megérkezünk. Szédületes hét van mögöttünk. 21én, kedden este asztaltársaságunk elhatározza, hogy meg kell ünnepelni a tavaszt. Hajnali négyig iszunk. Aztán másnap is. Negyvennyolc óra kellemes eufória, ilyenkor a kapcsolatok különbözõ formája indul fejlõdésnek. D. asszony fellázad környezete ellen. L. bevallja, hogy érdekházasságot köt. Szombaton magunk mögött hagyjuk a Gulf-Streamet, a hõmérséklet igencsak alábbhagy. Ettõl függetlenül gyorsan telik az idõ, és ha jobban belegondolok, nem is sietnék annyira a megérkezéssel. Megírtam az elõadásomat. A fennmaradó idõben bámulom a tengert, és beszélgetek, legfõképpen R.-rel (nagyon intelligens), meg persze D. asszonnyal és L.-lel. Délben megláttuk a szárazföldet. A sirályok reggel óta köröznek a hajónál, néha mozdulatlanul lebegnek a fedélzet felett, mintha csak kifeszítették volna õket. Coney Island tûnik fel elõször, Orléans kikötõjére emlékeztet. „Tiszta Saint-Denis, vagy Gennevilliers”, mondja L., és milyen igaza van. Hideg, esõt hozó szél fúj, alacsony az ég, valahogy rossz a hangulata az egésznek. A Hudson-öbölben kötünk ki, de csak holnap reggel szállunk partra. A távolban Manhattan ködbe burkolózó felhõkarcolói. Nyugodt szívvel állíthatom, hogy semmi különöset nem érzek a látványtól. Hétfõ. Elõzõ este nagyon késõn feküdtem le, ma viszont korán keltem. Behajózunk a New York-i kikötõbe. A köd ellenére is nagyszerû látvány, vagy talán éppen azért. Fegyelmezettség, hatalom, gazdasági erõ, minden egy helyen. összeszorul a szívem ennyi csodálatos embertelenség láttán. Csak 11-kor tudok partra szállni; hosszú órákon át tart a sok formalitás, az utasok közül egyedül én vagyok gyanús. Késõbb a bevándorlási hivatal tisztje elnézést kér, hogy ennyi ideig feltartott.3 „Muszáj volt, hogy miért, azt nem mondhatom meg.” Rejtélyes, de ötévnyi megszállás után már szinte semmiség... 3
Késõbb kiderül, hogy Camus-t a Combat-ban (1941-ben alapított titkos forradalmi napilap. A ford.) betöltött pozíciója miatt gyanúsították meg.
874
C., E. és egy követségi alkalmazott fogadnak. C. semmit sem változott, igaz, E. sem. A nagy sürgés-forgásban L.-tõl, D. asszonytól és R.-tõl is csak gyorsan, felületesen tudtam elköszönni. Fáradt vagyok. Kiújult a náthám. Remegõ lábbal lépek New York földjére. Elsõ ránézésre borzalmas, embertelen város. De tudom, úgyis megváltozik majd a véleményem. Leginkább a részletek ejtenek ámulatba: a szemetesek kesztyût viselnek, a forgalom annak ellenére nagyon fegyelmezett, hogy nem rendõr irányítja, és a többi, és a többi, meg hogy ebben az országban senki nem hord magánál készpénzt, és mindenki úgy néz ki, mintha most lépett volna elõ valami filmsorozatból. Este taxival hajtok át a Broadwayn; fáradt vagyok és lázas, valósággal letaglóz ez a fényárban úszó zsibvásár. ötévnyi sötét éjszaka van mögöttem, és ez az erõszakos fényorgia az elsõ benyomásom az új kontinensrõl (15 méteres hatalmas Camel-reklám: egy kitátott szájú G. I. valódi füstkarikákat pöfékel). Testben és lélekben betegen fekszem le, de pontosan tudom, két nap múlva már más véleményen leszek. Kedd. Lázasan ébredek. Kizárt, hogy ebéd elõtt lemenjek az utcára. Mire D. megérkezik, egy kicsit jobban vagyok, hármasban ebédelünk D.-vel, meg egy magyar származású újságíróval egy francia étteremben. Most jövök csak rá, nem is vettem észre a sky-scrapereket, valahogy olyan természetesen hatnak. Na igen, minden a méretarányokon múlik. Meg aztán a fene se akar egész álló nap felfelé tartott fejjel járni. Így aztán az ember szemmagasságban csak emeletes házakat lát, és kész. Gusztusos élelmiszerboltok. Egész Európa degeszre ehetné magát belõlük. Kedvtelve nézegetem a nõket meg a színes ruhákat az utcán, a taxik mint megannyi ünneplõbe öltözött rovar, pirosak, sárgák, zöldek. Ami pedig a nyakkendõboltokat illeti, az ember el sem hinné, ha nem saját szemével látná. Majdhogynem elképzelhetetlen ennyi ízléstelenség. D. kijelenti, hogy az amerikaiak nem szeretik a gondolatokat. Ez hírlik, valóban. Tartottam is tõle. Háromkor találkozóm van Régine Junier-vel. Csodálatra méltó vénkisasszony, aki szeretné velem minden kincsét megosztani, csak azért, mert az apját huszonhét évesen vitte el a tüdõbaj, és ha már így történt… Egy kétszobás lakásban lakik, amelyet beborítanak a saját maga által készített kifejezetten borzalmas kalapok. Minden egyes szavából nagylelkûség és odafigyelés árad, ebben valóban nincs párja. Muszáj otthagynom, felszökött a lázam, csak arra tudok gondolni, mikor kerülök végre ágyba. A találkozóim kútba estek. New York illata – vas- és cementillat – leginkább a vasé. Este L. M.-mel vacsora a „Rubens”-ben. Elmeséli a titkárnõje történetét, igazi „American Tragedy”. Hozzáment egy férfihoz, született tõle két gyereke, késõbb az édesanyjával rájönnek, hogy a férfi pederaszta. Elválnak. A protestáns puritán anya hónapokig fûti a lányát, és elülteti fejében a gondolatot, hogy a gyerekek idõvel biztosan fogyatékosak lesznek. Erre a hülye az egyik gyereket megfojtja, a másikat felköti. Beszámíthatatlannak minõsítik, elengedik. L. M. kifejti véleményét az amerikaiakról. A tizenötödik, amit hallok. A Keleti 1. utca sarkán egy kis bisztróban minden beszélgetést túlharsog egy gépi fonográf. öt perc szünet öt centbe kerül. 875
Szerda. Ma reggel jobban vagyok egy kicsit. Liebling jön hozzám látogatóba a New Yorkertõl, elbûvölõ ember. Chiaromonte,4 aztán Rubé. Kettejükkel ebédelek egy francia étteremben. Ch. úgy beszél Amerikáról, ahogyan senki más, legalábbis szerintem. Megemlítem neki a Funeral Home-okat. Elmeséli, hogyan mûködik az egész. Úgy is megérthetsz egy országot, ha megismered a halállal kapcsolatos szokásaikat. Itt mindent elõre megterveznek. „You die and we do the rest”, harsogják a reklámok. A temetõk magántulajdonban vannak: „Minél elõbb biztosítsák helyüket.” Beszerzés, szállítás, ceremónia, és a többi, mindent megszerveznek. Halott embernek itt vége. – Gilsonnál, a rádióban. Késõbb nálam Vercors, Thimerais és O’Brien.5 Holnapi elõadásom. 6 órakor Grallal iszom egy pohárral a Saint-Regisben. Hazafelé gyalog a Broadwayn, elveszettnek érzem magam a tömegben, a hatalmas világító reklámok között. Hát igen, valóban létezik amerikai tragédia. Mégpedig olyasvalami lehet, ami napok óta nyomaszt, csak még nem tudok rájönni, mi is az valójában. A Bowery Streeten 500 méteren keresztül csak esküvõi kelléküzletek. Vacsora egyedül a déli étteremben. Hazamegyek írni. Négerkérdés. Ideküldtünk misszióba egy martinique-it. Harlemben szállásolták el. Most észlelte elõször életében, hogy nem ugyanabba a fajba tartozik, mint francia kollégái. Azért van ezzel ellentétes megfigyelésem is: a buszon az elõttem ülõ középosztálybeli férfi feláll, hogy átadja helyét egy idõs néger asszonynak. Hullámokban rám törõ gazdagságérzés. Van ám azért infláció, mondja erre nekem egy amerikai. Csütörtök. Az egész nap az elõadásom diktálásával telik. Este kis lámpaláz, de hamar alábbhagy, a közönség pedig „veszi az adást”. Csakhogy mialatt beszélek, a francia gyerekeknek szánt egész bevételt ellopják. O’Brien bejelenti a közönségnek a történteket, egy nézõ feláll, és azt mondja, mi volna, ha a kijáratnál mindenki befizetné azt az összeget, amit befelé menet a pénztárnál. Az emberek sokkal többet fizetnek, tekintélyes a bevétel. Jellemzõ amerikai nagyvonalúság. Vendégszeretetük, szívélyességük ugyanarról a tõrõl fakad, azonnali és spontán. Ezek a legjobb tulajdonságaik. Imádják az állatokat. Többemeletes üzlet állattartóknak: az elsõ emeleten vannak a kanárik, legfelül a nagy majmok. Néhány éve az ötödik sugárúton igazoltattak egy férfit, aki kamionban egy zsiráfot szállított. Elmagyarázta, hogy a külvárosban, ahol a zsiráfot tartja, nincs elég levegõje az állatnak, és ezt a módját találta ki a sétáltatásnak. A Central Parkban egy hölgy gazellát legeltet. A büntetõbíróságon azt magyarázza, hogy a gazella is önálló személyiség. „Beszélni azért csak nem tud”, mondja a bíró. „Dehogynem, a jóság nyelvén.” A nõ öt dollár büntetést kap. Aztán itt van még a Hudson alatti 3 kilométeres alagút, meg a New Jerseyben lévõ csodás viadukt.
4 5
Olasz író és kritikus, Albert Camus barátja. O’Brien fordította Amerikában Albert Camus mûveit.
876
Schiffrinnel6 iszom egy pohárral az elõadás után, Dolorès Vanetti elképesztõ argóban beszél, ilyet még nem is hallottam, és még másokkal is találkoztam. Schiffrin felesége azt kérdezi, nem voltam-e színész. Péntek. Knopf.7 11 óra. Nagystílû figura. 12. Broadcasting. Gilson szimpatikus. Együtt megyünk megnézni a Boweryt. Rube-bel és J. de Lannux-el ebédelek, késõbb az utóbbi autós New York-i kirándulásra visz bennünket. Szép kék az ég, ekkor arra gondolok, Lisszabonnal vagyunk egy földrajzi szélességen, amit azért elég nehezemre esik elhinni. Ahogy a forgalom halad, az aranyba játszó felhõkarcolók a fejünk felett tûnnek el, majd bukkannak fel a kékségbõl. Szép pillanat. Tryon Parkba tartunk, ami Harlem felett helyezkedik el, egyik része Bronxszal határos, másik a Hudsonnal. Mindenhol virágzik a magnólia. Újabb adag ice-creamet eszem, még mindig nagyon ízlik. Ismét egy szép pillanat. Bromley 4 órára jön értem a szállodába. New Jersey felé megyünk. Gigantikus gyárvidék, csomó viadukt meg vasúti sín. Aztán hirtelen East Orange-ben vagyunk, én még ilyen képeslapra illõ vidéket nem is láttam, ezernyi rendezett vidéki kúria, játékszerek a nyárfák és magnóliák között. Elvisznek a kis közkönyvtárba, szép világos, vidám épület, a környékbeliek itt múlatják az idõt – és van egy hatalmas terem a gyerekeknek. (Végre egy ország, ahol tényleg foglalkoznak a gyerekekkel.) Nézem a filozófiai mûvek kartokékait: W. James, más semmi. Bromleynál, amerikai vendégszeretet (egyébként az apja német származású). A Caligula fordításán dolgozunk, nemrég fejezte be. Azt mondja, nem tudom reklámozni magamat, meg hogy én itt egy „standing” vagyok, és ebbõl hasznot kellene húzni, a Caligula sikere engem és a gyerekeimet is gazdaggá tenné. Számításai szerint 1 500 000 dollár üthetné a markomat. Nevetek, erre felkapja a fejét. „Na hiszen, maga meg a sense...” Visszafelé már tegezõdünk. Nagyon helyes ember, azt akarja, menjünk együtt Mexikóba. (Külön megjegyzésem: egy amerikai, aki nem iszik!) Szombat. Régine. Odaadom az ajándékokat, örömében elsírja magát. Felugrom egy pohárkára Dolorèshez. Késõbb Régine-nel megnézzük a híres áruházakat. Franciaországra gondolok. Este L. M.-mel vacsorázom a Plaza tetején, csodálattal nézem a szigetet borító kõkolosszusokat. Ahogy az éjszakában a milliónyi kivilágított ablakot meg a fekete faldarabokat figyelem, amik az égbolt felé tükrözik a fények villódzását, olyan érzésem van, mintha egy óriási tûzvész végét látnám, amelyben ezernyi hatalmas fekete, megégett csontváz nyújtózkodik a horizont felé, mielõtt végleg elszenesedne. Mint valami elbûvölõ nõ, olyan ez a város. Vasárnap. Chiaromonte-tal és Abellel8 sétálok Staten Islanden. Visszaúton, AlsóManhattanben hatalmas régészeti ásatás a szorosan egymás mellett álló felhõkarcolók Amerikai könyvkiadó. Amerikai könyvkiadó, késõbb õ lesz Amerikában Camus mûveinek legfõbb kiadója. 8 Lionel Abel, író, újságíró, Camus Harvardon tartott elõadásának fordítója. 6 7
877
között; ahogy elhaladunk mellette, megérint a prehisztorikus kor szelleme. China Townban ebédelünk. Ittlétem óta elõször vagyok olyan helyen, ahol végre az igazi nyüzsgõ, de mértékletes életet lélegezhetem be, amit annyira szeretek. Hétfõ reggel. Séta Georgette Pope-pal, egészen a hotelig kísér, ki tudja, miért. ÚjKaledóniai. „What is your hasband’s job? – Bûvész!” Az Empire States tetején jeges szél fúj, onnan csodáljuk New Yorkot, a jó öreg vizeit meg a kõáradatot. Ebéd Saint-Ex. feleségével – eszelõs egy nõ –; elmeséli, hogy San Salvadorban az apjának a 17 törvényes gyerekén kívül van negyven zabigyereke is, és mindegyiknek adott egy hektár földet. Este megbeszélés az École Libre des Hautes Études9 -ben. Elfáradtam, a Broadwayre megyek J. S.-szel. Rolley Skating, 52. utca. Méretes kerékpárstadion, piros bársonnyal bevonva, száll a por. A terem végében egy, a mennyezet alá bezsúfolt téglalap alakú dobozban egy idõs hölgy hatalmas orgonán mindenféle számot játszik. Rengeteg a tengerész, a kombinés-harisnyás ( a helyszínhez illõen öltözött) fiatal lányokat kézrõl kézre adogatják egymásnak, mindezt görkorcsolyás-orgonás pokoli hangzavarban. Pontos leírás majd késõbb. Késõbb az Eddy et Léon nevû mulató, semmi különös. Viszont J. S. meg én lefényképeztetjük magunkat egy vásári fotográfiára hasonlító dologban, Ádámot és Évát mintázó, meztelenre festett papírmasé mögé kell állni, fejmagasságban van egy lyuk, oda kell bedugni az arcunkat. J. érdekesen beszél az amerikai szerelemrõl; ragaszkodik hozzá, hogy megismertessen a taxi-girl fogalmával. Poros kis terem, pislákoló fények. Tíz centért kapsz egy táncot. Ha viszont beszélgetni is akarsz a nõvel, a terem végében kell leülnöd egy elkerített részre, közelebb nem mehetsz. Elfojtás és borzalmas szexuális kétségbeesés érzõdik az egészen. J. a V Dayrõl meg a Times Square-en lezajlott orgiákról mesél. Kedd. Az elbûvölõ Harolddal, õ is az amerikai nõkrõl mesél. Este French Institute, unalmas, késõbb viszont dr. Jerry Winterrel egy néger mulatóba megyünk. Évek óta nem hallottam zongoristát olyan jól játszani, mint ezt a néger Roccót. Egy kerekes zongorán játszik, amit maga elõtt tol. Ritmus, erõ, pontos játék, õ pedig egész lényét beleadja, ugrál, táncol, jobbra-balra dobálja a fejét. Az az érzésem, ennek az országnak a négerek adják az igazi életerejét, szenvedélyét, és saját képükre gyarmatosítják Amerikát. Boweryi éjszaka. Nyomor – megszólal bennem az európai: „Na végre, igazi nyomor.” Emberi roncsok. Húszcentes hotelek. A Bowery Follies-ban kivénhedt énekesnõk mórikálják magukat, valami „saloon”-belsõben, szánalmas közönség elõtt. 9
École Libre des Hautes Études (Free School for Advanced Studies), a francia egyetemi élet elûzötteinek 1942-ben New Yorkban alapított intézménye. (A ford.)
878
Néhány lépéssel odébb pedig a legfényûzõbb esküvõi üzletek, amiket csak képzelni lehet – van itt minden – üveg, csillogás, és a többi. Sajátságos éjszaka volt, az biztos. W. Frank.10 Egyike a ritka felsõbbrendû lényeknek, akikkel itt találkoztam. Elkeseríti a mai Amerika, egy kicsit a XIX. századihoz tudná hasonlítani. „A nagy szellemek (Melville) mindig is magányosak voltak itt.” Vassar College. Hosszú lábú önjelölt sztárocskák traccsolnak a gyepen. Nagyon figyelemreméltó, amit itt a fiatalokért tesznek. Vasárnap. Hosszas beszélgetés Ch.-val. Visszaállítható-e a laikus egyház? Délután az egyetemistákkal. A valódi problémát nem értik, mégis olyan egyértelmû a nosztalgiájuk. Ebben az országban, ahol mindennek azt kell bizonyítania, hogy az élet nem tragikus, hiányérzetük van. Patetikus ez az erõfeszítés, csakhogy a tragédiát akkor kell elutasítani, ha már szembenéztünk vele, nem pedig elõtte. Hétfõ. Ryder11 és Figari.12 Nagy festõ mindkettõ. Ryder ihletett, kézmûves és egyszerre technikás misztikus festészete (ezek már majdnem zománcfestmények) óhatatlanul Melville-t juttatja eszembe, akinek szinte kortársa volt (kicsit fiatalabb). Igen, ez Amerika igazi nagysága. És ma? Figariban minden együtt van: nosztalgia, erõ, humor. Aztán itt van Alfred Stieglitz, az öreg amerikai Szókratész. „Ahogy öregszem, egyre szebbnek látom az életet, élni viszont egyre nehezebb. Ne reméljen semmit Amerikától. Vajon valaminek a végén vagy a kezdetén vagyunk? Szerintem inkább a végén. Ebben az országban nem tudják, mi a szeretet.” Este. Cirkusz. Négy helyen mennek a mutatványok, egyszerre. Én meg nem látok semmit. Tucci: itt nagyon egyszerûek az emberi kapcsolatok, merthogy valójában nincsenek is emberi kapcsolatok. A felszínnél nem jutnak mélyebbre. Tiszteletbõl és lustaságból. Ezernyi operetthuszár, akikbõl itt, New Yorkban ajtónálló meg londiner lett. A liftesfiúk pedig, akárcsak az üvegcsõben a buborék, ezerszer is fel-le lifteznek a nagy fémdobozokban. Április 19. Újabb éjszaka a Boweryben. Az elevated13 – elöl ülünk – ötemeletnyi magasságban szeli az éjszakát, a felhõkarcolók méltóságteljesen maradnak el mellette, a szerelvény pedig egyre csak nyeli magába a piros és kék fényeket, el-elgondolkodik
Waldo Frank, amerikai író, hosszas levelezést folytatott Camus-vel. Amerikai festõ (1847–1917). Festményei a Metropolitan Museumban vannak kiállítva, New Yorkban. 12 Uruguayi festõ (1861–1938). Bonnard barátja. 13 Magasvasút. 10 11
879
a kisebb állomásoknál, majd újult erõvel robog tovább, egyre nyomorúságosabb városrészek felé, ahol autóból is sokkal kevesebbet lát az ember. Megint itt vagyunk a Bowery Follies-ban, ahol kiöregedett énekesnõk tengetik karrierjük utolsó éveit. Elhízottak, a festékréteg alatt szederjes és izzadt az arcuk; ahogy mozogni kezdenek a ritmusra, csak úgy ring rajtuk a sok háj. „Aranyketrecbe zárt madár vagyok” – „Én nem akarok semmi se lenni” –„Nem vagyok én senki babája” – meg a többi dal. Amelyikük nem elég csúnya, sikere sincs. Itt vagy túl szépnek vagy túl csúnyának kell lenni. Tanulságos dolog ez. A csúnyaságban is létezhet középszer. Leszáll az éjszaka. Aztán azok a románok a nyomortanyába illõ helyen csak énekelnek meg táncolnak, kifulladásig... Túlfûtött hazájuktól felfoghatatlanul messzire kerültek – sosem fogom elfelejteni az arcukat. Ha a Riverside-tól a Hudson mentén végignézünk a Highwayen, finoman duruzsoló, olajozott hangú autók végeláthatatlan sorát látjuk – mint valami súlyos, távoli ének, amelyet egyre közelebbrõl hall az ember, leginkább a hullámok morajlásához tudnám hasonlítani. Philadelphia, apró temetõk, rengeteg virág, felettük hatalmas gáztartályok. Washington tömött pázsitjain balzsamosak az esték; hirtelen vörös lesz az ég alja, a fû szinte feketéllni kezd a csapatokban, labdával és krikettütõvel érkezõ, vidáman hangoskodó néger gyerekektõl, a fehérek feltûrt ingujjban heverésznek a padokon, most jöttek ki valami régi filmeket játszó moziból, utolsó erejükkel az olvadásnak indult jégkockát szürcsölik papírpohárból, a mókusok az emberek lába alól szedegetik a lehulló édességdarabokat (a jó ég tudja, mi lehet a neve az édességnek), a város százezernyi fáján milliónyi madár köszönti a washingtoni piramis felett felbukkanó elsõ csillagokat a még szinte világos égbolton, miközben hosszú lábú lények vágnak át a füvön a hatalmas épületek felé, égre emelve egy nyugodt pillanatra szép arcukat és érzelem nélküli tekintetüket. A pestis: asszonyok nélküli világ, egyszóval élhetetlen világ. Annak van igaza, aki még sosem ölt embert. Istennek tehát nem lehet igaza. Egy csapásra megszûnt minden érdeklõdésem Amerika iránt. Így vagyok bizonyos emberekkel is, minden magyarázat nélkül fordulok el tõlük, nem érdekelnek többé (F. is ezt veti a szememre). Ezernyi okot tudnék felsorolni, hogy miért kellene fenntartanom az érdeklõdésemet, nagyon jól meg tudnám indokolni, énekelhetnék dicshimnuszt, szépséges jövõképet rajzolhatnék fel, csakhogy a szívem elhallgatott, így aztán... Kínai színház China Townban. Hatalmas kerek terem porfelhõben. Az elõadás este 6-tól 11-ig tart, 1500 kínai ül a nézõtéren, sós mogyorót rágcsálnak, karattyolnak egymással, egyfolytában ki- meg bemászkálnak, többé-kevésbé egyforma szórakozottsággal figyelik az elõadást. A gyerekek a terem kellõs közepén szaladgálnak. A színpadon a kosztümös színészek a civil ruhás, nadrágtartós muzsikusok mellett játszanak, ezek 880
idõnként abbahagyják a zenélést, és megesznek egy szendvicset vagy felhúzgálják a gyerekek harisnyáját. Ráadásul, végig az elõadás alatt, mellényes, feltûrt ingujjú díszletmunkások járkálnak ki-be, összeszedik a haldokló kezébõl kihulló kardot, leraknak egy széket vagy épp kivisznek egy másikat; az egész valahogy olyan irracionális. A kulisszák mögött néha észre lehet venni egy-egy, sorára váró színészt, aki a többiekkel beszélget, vagy épp a színpadi cselekményt követi. Mivel a darabot kínaiul adták elõ, kénytelen voltam magam kitalálni, mirõl is szólhat. Gyanítom, hogy mindennek inkább a fordítottját értettem. Volt például egy jelenet, ahol egy bátor ember a lehetõ legrealisztikusabb módon halt meg a színpadon, mellette ott siratta a felesége meg a barátai: én nagyon komolyan vettem, de a közönség nevetett. Máskor meg bejött a színpadra – mint valami bohócfigura – egy rikácsoló hangú, bírónak öltözött alak, én nevettem egyedül, a közönség viszont, épp ellenkezõleg, tisztelettudóan figyelte minden mozdulatát. Valami hentesféle, tiszta vér a ruhája, megöl egy embert. Arra kényszerít egy fiatal kínai férfit, hogy szállítsa el a holttestet. A férfi remeg félelmében, ijedtében összegabalyodik keze-lába. New Yorkból Kanadába menet Tiszta, szellõsen beépített tágas vidék, kisebb-nagyobb fehér oszlopos házak, megtermett, szép kiállású fák, a pázsitot sehol sem vágja ketté kerítés, mintha errefelé egy nagy közös kertje volna mindenkinek, a pázsiton szép gyerekek, könnyed léptû felnõttek nevetgélnek, hiszen az életükben csak szép dolgok történnek, a tejszínen pedig vastagon csillog a föl. Itt még a természet is hozzáteszi a magáét ahhoz a bizonyos amerikai tündérmeséhez. Amerikai gyerekkoráról mesél valaki, de hiába igyekszik, valahogy mégsem szólal meg egy hang a szívében. Aztán bele is nyugszik. A dobos vén spiné a Bowery Follies-ban. Két ember szereti egymást. Csakhogy nem ugyanaz az anyanyelvük. Egyikük mindkét nyelvet beszéli, igaz, az egyiket nem tökéletesen. De a szerelmükhöz ennyi is elég. Amelyik mindkét nyelvet beszéli, meghal. Utolsó szavait anyanyelvén mondja el, a másik egy szót sem ért belõle. Próbálja megfejteni, egyre csak próbálja... Kis menedékház az Adirondacks14 mélyén, ezernyi mérföldre mindentõl. Ahogy beléptem a szobába, különös érzés fogott el: egy férfi üzleti útja során elhagyatott vidékre, elhagyatott menedékházba érkezik. A természet hatalmas csendje, a szoba egyszerûsége és a világtól való eltávolodás következtében arra az elhatározásra jut, hogy minden kapcsolatot megszakít eddigi életével, és soha többet nem ad életjelt magáról. 14
Hegység New Yorktól északra.
881
Új-Anglia és Maine. A tavak és vörös téglás házak vidéke. Montreal a dombokkal. Vasárnap van. Unatkozom, unatkozom... Egyetlen vicces dolog az egészben: a villamosok formája és aranyló színe a karneváli szekerekre hasonlít. Nyugodt, lassú, hatalmas ország. Érezni, hogy itt fogalmuk sincs az embereknek a háborúról. Európa pedig, amelynek több évszázadnyi elõnye van ebben a fajta tudásban, mára alig néhány évvel elõzi meg ezt az országot, már ami a lelkiismeretet illeti. Olyanformán kell a görög elmélkedést újragondolni, újraalkotni, mint valami szentség elleni lázadást. Persze nem a romantikus értelemben vett szentség elleni lázadásra gondolok – az már önmagában is egyfajta szentséget képvisel –, sokkal inkább olyasfajta lázadásra, amely a szentség helyébe léphetne.15 A mindenféle fanatizmusalapú messianizmus gondolata. Messianizmus kontra ember. A görög elmélkedés nem idõrendbéli dolog. Az értékek korábban is léteztek. A modern egzisztencializmus ellenében.16 A pestis. Tarrou állandóan spanyol táncosnõkhöz jár. Csak a szenvedély élteti. Egy férfinak, természetesen, hadakoznia kell. „De ha már nem szeret többé, minek is hadakozna.” Amerikai újságokban olvasom: Az atombombánál is borzalmasabb fegyver: „A fekete pestis a középkorban egyes területeken a lakosság több mint 60 százalékát elpusztította. Arról nem tudunk, vajon amerikai tudósok újra el tudnák-e terjeszteni, a japánoknak mindenestre Kínában sikerült. A rizs közé hintették el a pestist.” Csodás québeci tájak. A Gyémánt-fok csücskénél, a Szent Lõrinc-folyó hatalmas torkolatánál levegõ, fény és víz kimondhatatlan egysége tárul az ember elé. Elõször érzek ezen a kontinensen valódi szépséget, valódi nagyságot. Akár még volna is mondanivalóm Québecrõl meg ezeknek az embereknek a múltjáról, akik – valami ismeretlen, õket meghaladó erõtõl hajtva – idejöttek harcolni a nagy magányba. De mire volna jó? Rengeteg dolog van, amirõl pontosan tudom, hogy mûvészileg tudnék beszélni róla. Csakhogy ennek a szónak („mûvészileg”) már semmi jelentõséget nem tulajdonítok. Arról az egyetlen dologról viszont, amirõl valóban lett volna mondanivalóm, képtelen voltam egy sort is írni, és valószínûleg ez már így is marad. Írnom kellene egy darabot a bürokráciáról (Amerikában éppolyan hülye az egész, mint máshol).17 Itt még az üdvhadsereg is reklámozza magát. A reklámokon a nõknek piros szájuk, csillogó mosolyuk van.
Ez már a Lázadó ember témája. A modern egzisztencializmussal szembeni ellenkezést Camus egyik levelében is megtaláljuk: La lettre au directeur de la Nef. (Pléiade összes, I. kötet, 445. o., 1946 januárja.) 17 A L’État de siège-ben is felbukkan ez a gondolat. 15
16
882
Zaharo18 apja. Lengyel. Tizenöt évesen pofon vág egy katonatisztet. Valahogy elmenekül. Épp egy farsangi napon érkezik Párizsba. Ami kevés pénze van, azon mind konfettit vásárol, és rögtön el is adja. Harminc évre rá már óriási vagyona van, és családos ember. Mivel írástudatlan, a fia olvas fel neki, abból, ami épp a kezébe akad. Például Szókratész Apológiáját. „Mostantól fogva csak ebbõl a könyvbõl olvass – mondja neki az apja. – Ebben minden benne van.” Attól kezdve csak ezt olvassák, mást nem. A bírákat ugyanúgy utálja, mint a rendõrséget. Manhattan. Néha, a felhõkarcolók fölött, egy vontatóhajó dudája hallatszik át száz meg száz falon, és üti meg az ágyban álmatlanul hánykolódó fülét, arra emlékeztetve az embert, hogy ez a kietlen vas- és cementpusztaság mégiscsak sziget.19 A New York-i Holland Tunnelben vagy a bostoni Sumner Tunnelben látott pasas. Egész nap ott van a mesterséges fényben az alagút közepén, egyforma távolságra a két kijárattól, és egy állvány tetejérõl megállás nélkül számlálja az autókat a fülsiketítõ zajban. õ a modern regény hõse. B. mint magát felsõbbrendûnek érzõ amerikai. Van egy pszichológiai elmélete: a tenger közelében élõk a hegyet szeretik, míg a hegyvidéken élõk a tengert. New York-i esõ.20 Csak esik, esik, fáradhatatlanul a gigantikus betontömbök között. A taxiban egyszerre torkon ragad valamiféle elszigeteltségérzés, miközben az egyhangú gyorsasággal ide-oda mozgó ablaktörlõk hiába próbálják a szélvédõt megtisztítani a vízáradattól. Mintha a város csapdába ejtett volna: úgy érzem, hiába is akarnék a betontömbök közül kitörni, és futni órák hosszat, akkor is csak ugyanezeket a betontömböket látnám magam körül, és még reményem se lehet rá, hogy váratlanul zöldellõ dombbal, igazi fával vagy kétségbeesett emberi arccal találkozzam. B. apja. Bíró a hamburgi legfelsõ bíróságon. A német vasúti menetrend a kedvenc olvasmánya, amelyben a világ valamennyi vonatának indulási és érkezési ideje benne van.21 Kívülrõl fújja ezeket az adatokat, B. pedig a lehetõ legkomolyabb elismeréssel beszél apja hóbortjáról.
A fiatal amerikai férfi a legnagyobb diszkrécióval adta kölcsön lakását Camus-nak. Vö. La Mer au plus près (Pléiade összes, III. kötet, 616–617. o.): „New Yorkban voltak napok, amikor szinte teljesen elveszettnek éreztem magam a kõ- és acélrengetegben, a sokmilliónyi bolyongó ember között csak futottam egyiktõl a másikig, és holtfáradtan arra gondoltam, ennek sose lesz vége; úgy éreztem, mintha az embertömeg tartott volna felszínen, pedig õk is csak az egérutat keresték.” 20 Pluies de New York (Formes et Couleurs, 1947) (Pléiade összes, II., 690. o.). 21 Camus késõbb Tarrou apját ruházza fel ezzel a jellemvonással (Péliade összes, II., 205. o.). 18 19
883
New York-i esõ. Végehosszatlan, mindent elmosó. A szürke ködben a felhõkarcolók úgy állnak egymás mellett, olyan fehéren, mint óriási sírkövek egy hatalmas temetõben. És mintha meg-meginognának a talapzatukon a zuhogó esõben. Az elhagyatottság fájdalma. Ha az egész világot magamhoz ölelném, akkor is teljesen védtelennek érezném magam. A pestisben valaki ezt mondja Tarrou-nak: Egészen biztos benne, hogy jól ismeri az életet? Mire Tarrou: Biztos. Lázadás: a Terrornak meg a Terror és a bürokrácia közti viszonynak az alapos elemzése. – Ne felejtsük el, hogy ez a mi korunk egyben a halála is minden ideológiának. Az atombomba lehetetlenné tesz minden ideológiát.22 Julien Green azon tûnõdik a naplójában, vajon lehet-e olyan szentet elképzelni, aki regényt ír. Természetesen nem lehet, mivel nincs regény lázadás nélkül. Vagy olyan regényt kell elképzelni, amelyik az egész világot, sõt magát az embert is vád alá helyezi, és amelyben nincs semmi szeretet. Ami teljesen lehetetlen. A nyílt tengeren Reménytelenül hosszú visszaút. Csak abban az idõközben érzem, hogy enyhül valamit bennem ez a szívszorító érzés, amit naplemente és a holdfelkelte közt esténként a fedélzeten töltök. örökké szeretni fogom a tengert. A tenger látványa mindig is elzsibbasztott bennem minden fájdalmat. A környezet félelmetes középszerûsége. Egészen mostanáig még sohase szenvedtem a környezet középszerûségétõl. Itt azonban, a hajón, ilyen összezártságban bármi megtörténhet. Ráadásul mindannyiunkban, ha csak… Elég, hogy két fiatal, egy csinos lány meg egy jóképû fiatalember, egymásra talál a hajón, már körbe is veszi õket az irigykedõ rosszindulat. A bimbózó szerelem! Mindig kedvtelve nézem a szerelmespárokat, és szívem mélyébõl bátorítom is õket, sõt hálás vagyok nekik, amiért – itt a fedélzeten, a napsütötte Atlanti-óceán kellõs közepén, egyforma távolságra a megtébolyodott két földrésztõl – változatlanul õrzik az ifjúság meg a szerelem értékeit. De miért is nem nevezem néven ezt a szívemben bizsergõ nosztalgiát, és ezt a felzaklató vágyat, hogy újra rátaláljak arra a türelmetlenségre, ami húszéves koromban fogta satuba a szívemet. Szerencsére tudom, hogy mindennek mi az ellenszere: sokáig nézni fogom a tengert.
22
A téma a Ni Victimes ni Bourreaux címû írásban tér majd vissza (Pléiade összes, II., 436. o.-tól).
884
Elszomorodom a gondolatra, hogy még mindig milyen sebezhetõ vagyok. Hiszen 25 év múlva már 57 leszek. 25 évem van még, hogy befejezzem az életmûvemet, és megtaláljam, amit keresek. Utána már csak az öregség jön meg a halál. Annyit már tudok, hogy nekem mi a legfontosabb. Hiába, még ma sem tudok ellenállni az apróbb kísértéseknek, még ma sem tudok nemet mondani a hiábavaló kísértésekre, a meddõ csavargásra. Talán csak két-három olyan dolog van, amin sikerült úrrá lennem. De még mindig nagyon messze vagyok attól a magasabbrendûségtõl, amire nagyon is szükségem volna. Csodálatos éjszaka az Atlanti-óceánon. Szeretem a lebukó nap meg a felderengõ hold közötti idõt, a még fénylõ nyugat meg a már sötétbe burkolózó kelet között. Igen, mindig is nagyon szerettem a tengert, a nyugodtan elnyúló végtelent, a hullámzó országúton szántott és rögtön újra betemetett barázdákat. A látóhatár most elõször olyan, mintha valami gigantikus lélegzetvételtõl süllyedne-emelkedne, és a tér is akkora, mint az emberi vakmerõség. Mindig is õrlõdtem egyrészt a többiek iránti vágy, a nyughatatlan vonzása, másrészt a feledés tengere, a halál varázsának is felfogható végtelen csend között. Kedvelem a nagyvilági hiúságokat, az arcokat és embereket, de ami a szorosan vett életet illeti, van egy mércém, mégpedig a tenger, és minden, ami közel áll hozzá. Ó, ti, langyos éjszakák, az árboc körül táncoló csillagokkal, és azzal a bennem kiteljesedõ csönddel, amely egy napon majd mindentõl megszabadít. KISS KORNÉLIA fordítása
Albert Camus. 885
TERÉZIA MORA
A szörnyeteg Ha adhatok egy tanácsot: ne tegye a kandallóra. Nem jó az embernek. A temetkezési vállalkozó idõsebb, finom úr, jól beszél németül. Korpa a zakója vállán. A villamos fülsiketítõ csörömpölése a félig nyitott ablakon át, mintha itt, az íróasztal és az ülõgarnitúra között menne a sín. Nagy a zaj itt nálatok. A félig leeresztett redõnyök mögött a nap, világos is van itt nálatok, ahol sok a nap, ott sok az árnyék, az irodából alig látszik valami, a temetkezési vállalkozóból alig látszik valami, a beesõ fényben éppen a válla a legvilágosabb. Agyonvasalt öltöny, korpa. Szimpatikus. Igen, mondta Darius Kopp. Tudom. Tízezer euró. Készpénzben. Elõre. Menni fog? Természetesen, mondta Darius Kopp, és kissé rosszul lett. (Az összegen látod, mennyire meredek ügy. A temetés mindig drága. De nem ennyire.) Sokáig bódultan állt az utcán az iroda elõtt, arcába sütött a nap. Reflektor pásztáz, engem keresnek. A forgalom, az meg csak hömpölyög és hömpölyög. A mellékutcákban viszont szinte csönd van. Gondolom, jó környék. Százéves budai villák. Némelyik újgazdagon kiglancolva, némelyik félig rom. Van, aki (fájdalmas nosztalgiával) a régi polgárság letûnt ragyogására gondol, én (a régi félelem könnyû borzongásával) a szocialista fejesek világának letûnt ragyogására. Így megy ez. Milyen jó, hogy az ember rendszeres idõközönként megéhezik. Legalább tudja, mi a következõ teendõ. A tipikus kinézetû sarokvendéglõkbe nem merészkedett be. Addig gyalogolt, amíg egy kis parkban újkori pizzériára nem bukkant. A pizza calabrese nem védett név, többnyire lehagyják róla a szardíniát, ez esetben is, de azzal, hogy megrendeli és megkapja, lehetõsége nyílik rá, hogy lebonyolítsa a következõ elkerülhetetlen telefont. Darius Kopp elõször is jó étvágyat kívánt barátjának, Jurinak, mint régen. Jó étvágyat, mondta, és hozzátette, amit ilyenkor muszáj. Elnézést, hogy ilyenkor stb. Tudnál nekem Budapestre küldeni tízezer eurót? Hogy tudnék-e neked Budapestre küldeni tízezer eurót? Igen. Van egy megoldás... Az urnatemetéshez kell. De készpénzben. Értem. Szünet. Visszakapod. Nem kétlem. Mikor? Amilyen gyorsan csak lehet. Egyébként kész a lakás. Tizenkétezerre rúg a számla. Jövök, amint végeztem, mondta Darius Kopp, és letette, nem túl gyorsan és nem is túl lassan. (…) 886
Juri pénze két nappal késõbb megérkezett. Egy pillanatig ott motoszkált Kopp fejében a gondolat, hogy azt mondja a temetkezési vállalkozónak: „A felét most, a másik felét, ha megvan az urna”, de aztán mégsem merte. Talán ha valaki mellettem van. De Zoltán, a motoros futár már régen Horvátország felé vette az irányt. Mindent útközben intézett neki: név, cím, ajánlás, menj oda, már várnak. Utolsó hívásakor emberek és tenger zaját lehetett hallani a háttérben. Heten vagyunk egy hatszemélyes apartmanban, eggyel több vagy kevesebb már nem számít, ha elintézted, gyere te is. Csak öt óra az út. Hét, ha peched van. Meglátjuk, felelte Darius Kopp. Az öregember gondosan megszámolta a pénzt. Kopp leizzadt. Nem tudom, miért, de nem számítottam rá, hogy megszámolja. Legföljebb egy pillantást vet rá, mint valami váltságdíjra. Táskazár kattan, táska nyílik, csukódik. A MoneyGramnél van bankjegyszámoló gép, az öreg viszont könnyen elszámolhatja magát, és akkor elölrõl kell kezdeni, aztán a biztonság kedvéért még egyszer. Két férfi, aki egy egész délutánon át ugyanazt a pénzköteget számolja... De a temetkezési vállalkozó nem számolta el magát. Utána Koppnak olyan sok helyen kellett aláírnia, hogy a végére teljesen megnyugodott. Ez így a lehetõ legnormálisabb. A világ minden táján, naponta ugyanezt teszik az emberek. Megrendeltelek, mit szólsz hozzá? Postán küldenek el nekem, mit szólsz hozzá? Egy semleges, barna színû kartondobozban. Kiköltözött a drága (klimatizált) budai szállodából egy kedvezõbb árú pestibe, ahová az éjszaka második felének néhány órájától eltekintve folyamatosan behallatszott egy bevásárlóutca lármája, és ha az ember kilépett a kapun, közvetlenül egy szuvenírüzletre látott. Porcelán pásztorok, népviseletbe öltöztetett babák. Próbálni megérteni a népviseletes díszbabát. Nincs mit megérteni rajta. Mégis úgy nézett rá, mintha valami köze lenne a feleségéhez (semmi köze nem volt a feleségéhez), és az elsõ napokban minden reggel eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha megvenné. (Magyar népviseletbe öltöztetett baba a komódon, a mexikói agyagfigurák között, és ha valaki megkérdi, mi ez, így felelni: Volt egy magyar feleségem?) Nem messzire talált egy sportszerboltot, bement és vásárolt magának egy túrabakancsot. Alighogy begyömöszölte a régi cipõt a bolt elõtti kukába, odajött egy rongyos férfi, és kivette. Lyukas a talpa, mondta Kopp, és meg is mutatta neki: Look. Damaged. A férfi legyintett, mellkasához szorította Kopp régi cipõjét, és tovább-botorkált. A cipõn kívül vett még egy kisebb hátizsákot meg egy törülközõt, a hátizsákba beletette a törülközõt, mellé a jó hotelben vásárolt fürdõnadrágot, majd ettõl kezdve ideje java részét fürdõkben, mozikban és egyéb árnyékos helyeken töltötte. (Még valami, amit tudok rólad: szerettél moziba járni. Egy esti filmnézés elég lehet az elalváshoz, néha kettõ, a három többnyire már túl sok. Külföldön angol eredetiben keresd a filmeket. Néha sikerült, néha nem. Ha nem, Kopp megnézte magyar szinkronnal, az akciófilmeknél mindegy, a többinél maradnak a képek és a fantáziád. Megnéztem X filmet, elejétõl a végéig félreértettem: na és. Titokban (mi az, hogy titokban, ki elõl kellett volna Darius Koppnak, fõleg Budapesten, bármit is rejtegetni? Legföljebb önmaga elõtt), maga elõtt titokban azzal a valószínûtlen lehetõséggel kokettált, 887
hogy csak elegendõ ideig kell hallgatnia a nyelvet, és egy (csodálatos) napon észreveszi, hogy ért minden szót. És akkor megismerkedem egy új magyar lánnyal. Nem szabadulsz tõlem. Gondolta, és nagyot dobbant a szíve. Nem a „hûtlenség” lehetõsége miatt. Még el se temetted a feleségedet stb., hanem mert fölmerült benne, hogy lehetséges kicselezni egy holtat. Nem lehetsz hûtlen hozzá, õ pedig nem tud nem megszabadulni tõled. Azonkívül nem fogsz tudni megtanulni magyarul. A férfi, aki filmdialógusokban beszélt. Tizenegy napig bírta így. Mint a béka a kõ alatt. Kivéve, hogy eközben ritkán volt egyedül. Akárhová megyek, ezrek és ezrek vesznek körül. Csakhogy, és ez újdonság volt, vagy eddig nem vette észre: mintha egyikük sem látná. Kezdetben egészen kellemes volt, kicsit olyan, mint a lakásban, látok, de engem nem látnak. A tizenegyedik nap során azonban, és különösen, miután leszállt az éj, Darius Kopp megállapította, hogy az elmúlt napokban nemcsak a hõség nõtt lassan, de megállás nélkül az elviselhetetlenségig, de a magány érzése is. Ezt az éjszakát álmatlanul töltötte a Duna-parton egy zenés fesztivál kavalkádjának peremén, a fesztivál neve Sziget, ami annyit jelent: sziget, de ezt se tõled tudom. Sokáig ült Darius a fûben egy csókolózó pár közvetlen közelében. A lány ruhája felcsúszott, látni lehetett a csíkos bikinibugyit, amely félig sem takarta el kerek, lebarnult fenekét. Buja déli szépség. Annyira közel voltak, hogy ha a lány hanyatt dõl, válla hozzáért volna Kopp vállához, a fiú pedig, ha elnéz a lány feje fölött, éppen a szemébe nézett volna, én is látom a fiút, de az arcáról azt lehetett leolvasni, hogy Darius Kopp helyén a semmi van. Odáig fajult a dolog, hogy szeretkezni kezdtek, Darius Kopp orra megtelt az illatával, és ez annyira fájdalmas volt, hogy valósággal gyökeret eresztett tõle, sem odébb menni nem tudott, sem félrenézni, csupán arra telt az erejébõl, hogy ne sírjon hangosan. Ebbõl sem vettek észre semmit. Még három nap, gondolta Darius Kopp, és láthatatlanul folytak a könnyei. Hogyan bírjam ki anélkül, hogy eszemet veszteném. Még három nap. Valaki megkönyörült rajta, mert aztán mégsem három nap volt. A tizenegyedik nap éjszakája utáni reggelen, 9 órakor felhívta a temetkezési vállalkozó. Arra a napra hõségriadót rendeltek el, Pesten megnyitottak minden tûzcsapot, hogy elejét vegyék a legrosszabbnak azokban az utcákban, ahol egyetlen fa sem nõtt, de Budán az idõs úr természetesen ugyanúgy viselte az öltönyét, ahogyan az egy temetkezési vállalkozóhoz illik, keze pedig, ahogy Kopp keze felé nyújtotta, száraz volt és érdes, mint a gyûrött papír. örülök, hogy megismerhettem. Jelentéktelen külsejû barna kartondoboz, alig nagyobb egy emberfejnél. Ki kell még tapasztalnom, hogyan esik jó fogás rajta. Egy emberi fejjel a hónom alatt. És amikor újra az utcán állt, odakint, az iroda félig nyitott ablaka alatt – mintha fölfestették volna neki a jelet a járdára –, akkor tudatosodott benne, hogy a várakozás ideje alatt nem gondolkodott semmi egyében, már amikor gondolkodott egyáltalán, mint hogy hogyan vészelje át a várakozást magát, de egyetlen gondolatot sem fecsérelt arra, mit tesz majd, ha megérkezik az urna. Találnod kell neki egy helyet. A feladat ugyanaz. Ne kandallópárkány legyen. Vissza lehessen térni hozzá. Temetõ – miért ne? Hiszen a temetõ szép, nagy, labirintusszerû. Keresni egy helyet, amely rej888
tett, de megközelíthetõ. A lányszobor közelében, vagy másutt. A fiatalon elhunyt festõnõ, Korb Erzsébet sírkövén van egy lyuk. Oda. Egy festõnõ sírját békeidõben nem lehet csak úgy felszámolni. Évente egyszer visszatérni oda. Gyászoló férfi az éves rituáléjával... És megint a berzenkedés. Nekem ez nem megy. Egyszerûen képtelen vagyok rá. A halála évfordulóján. Hogy bírják ki mások? Visszatérni az utolsó képekhez? Vagy nem is térnek vissza? Ez a megoldás? Már nem gyászolni, inkább csak ünnepelni. Az autók, a villamosról leszálló tömegek, virággal beültetett kõedények, tüskés aljú vázák, hogy be lehessen szúrni õket a puha földbe, gyertya- és mécsestartók minden ízlést kielégítõ választéka. Amit csinálnak, ki van próbálva, sokan mások megfelelõnek találták, így még beszélni is tudnak róla, tobzódnak az emlékekben, mik voltak az utolsó szavai, mit kért utoljára enni, máig sajnálom, hogy nem csempésztem be neki a bort a kórházba. Elmondják, elmorzsolnak egy könnycseppet, és ez jót tesz nekik, mert amit éreznek, már régen nem a gyász, hanem a nosztalgia. A nosztalgiát jól el lehet viselni. De Darius Kopp megveti a nosztalgiát. Ez attól van, hogy Keletrõl jövök. (???) De õk legalább valamit tudnak. Én pedig semmit nem tudok. Valami õrültséget csinálni. Valami látványosat. Beborítani a gellérthegyi vízesésbe. Hogy végképp ne tudd elmesélni senkinek. Vagy csak olyasvalakinek, aki az ilyen helyzetekben éppúgy érti és pártolja az õrültséget, mint te magad. Juri. Tökéletesen alkalmas személy a célra. A feleségem a gellérthegyi vízesésben van. A vízesés alatt. A kövek között, az iszapban. Mindegy. Mindegy? Gépiesen az autója felé indult, beült. Ez még megy. ült a vezetõülésben, ölében a doboz. Beszorult a kormány és a hasa közé. Úgyhogy inkább a mellette lévõ ülésre tette. Ha hirtelen indítok vagy fékezek... Ne kösd be magad, szállj ki, tedd a csomagtartóba. Ez komoly. Még a nejlonszatyrot is megtalálta, amelybe az új cipõjét tették, belecsomagolta a dobozt, és úgy helyezte el, hogy szorosan tartsák a csomagtartó térelosztó elemei. Jobb ötlet híján visszament a pizzériához. Úgy állította le az autót, hogy szem elõtt legyen. A lopott hamvak ismeretlen helyre kerülnek. Semmi kandallópárkány, semmi festõnõsíremlék, ez biztos. Találnod kell egy helyet. Gellért, Gellért – ez egyszerûen nem ment ki a fejébõl. És ahogy ezen gondolkodott, ahogy kalapáló szívvel maga elé képzelte: megkeresi a vízesés tetejét, nappali fénynél tanulmányozza az egész területet, éjszaka visszatér, a szélirányra és a szél erõsségére figyelni! A szélre okvetlenül figyelni!, meghallotta, hogy a közelében, az egyik szomszédos asztalnál szintén errõl beszélnek. Erõs német akcentussal ismételgették: Géllert, Géllert. Kopp zavarodottan hátrafordult – nem úgy kell mondani, hogy Géllert! –, aztán fékezte magát. Mit bámulom õket. Inkább gyorsan lelépni, még mielõtt többet megértek belõle! Waiter! Nem érti. Monsier?, ugyan már, miket hordasz itt össze. Közben a másik asztalnál azt ismételgetik, hogy Lošinj, Lošinj, a közepén puha s-sel és szászosan zárt i-vel, Losün, Losün, mi már hosszú évek óta, párévente, Lošinj, Lošinj, az Adria, meg az a jó kis párás levegõ – bárázs levegõ! –, erre aztán mégiscsak odafordult, hogy lássa õket: két német pár, és az egyik, amelyik éppen mesél, nagyjából úgy néz ki, mint én. Mint ahogy én néznék ki egy lazacszínû t-shirt-ben. 889
Csak öt óra. Hét, ha peched van. (…) Éppen a városból kivezetõ autópályára készült felhajtani, amikor hirtelen meglátta a lányt. A buszsávban állt egy másik lánnyal, kartonpapírt tartottak maguk elé, LOS, ez állt a kartonon, meg még valami, Kopp nem tudta elolvasni, annyira lekötötte a figyelmét a hasonlóság, ráadásul integettek neki, mintha ismernék. Szalag a csuklójukon, ilyet kap az ember belépõjegyként a Sziget fesztiválra, az egyik rózsaszín, a másik neonsárga – Kopp már gyorsításban volt, amikor rálépett a fékre. Az autó a szalagkorláttól néhány milliméternyire állt meg. Persze rádudáltak, mindegy. Nézte, ahogy a lány rohan felé, egy tárgy a visszapillantó tükörben, kisebbnek látszik, mint a valóságban, olyan fiatal, amilyennek téged nem is ismertelek, és jókedvû. Szerencsére õ volt a gyorsabb, õ ért oda elõször, Kopp kinyitotta a vezetõ melletti ülés ablakát: zaj, kipufogógáz, por, hõség, ezt mind elnyomta a lány, ahogy nevetve behajolt az ablakon. Kantáros nadrágján, a vállánál megcsörrent a gomb. Szájából málnacukorka illata áradt, vagy lehet, hogy nincs is semmi a szájában, és a hangja milyen? Kellemes, és egészen más. Hellou! Aztán: Thank you so much! Az, hogy a lány angolul szólalt meg, visszarendezte Koppot az idõben. Közelrõl nézve már nem is hasonlít rád. A haja sötétebb, a szemöldöke dúsabb, az orrcimpája, az ajka vonala, a fogai mind-mind egészen mások. Egy pillanatra megbánta, hogy megállt, de már nem volt visszaút. A fehér miniszoknyás barátnõ a két hátizsákkal együtt bemászott a hátsó ülésre, és azonnal elaludt. Az a típus, aki képtelen ébren maradni egy mozgó jármûvön. Ez meg itt rutinosan beállítja magának az ülést, és habozás nélkül csevegni kezd. Az én nevem Oda, õ Jutka. Szlovéniából jött. De én – albán vagyok. Bizalmas, örömteli büszkeséggel mondja ki, mint aki mindjárt az elején közli a lényeget, amire nem is lehet máshogyan reagálni, mint: Ó, Albánia. Ó, Albánia, mondta Darius Kopp. ….......? Ez túl gyors volt. Sorry? Voltál már ott? Még soha. Oh, why not? Megjátszott döbbenet: még soha nem volt Albániában? Hát az meg hogy lehet? – és nevet. (Valaki új kerül a képbe, és azonnal megváltozik a tempó, az irány, kénytelen vagy alkalmazkodni, ez zavaró. Ez a lány például szörnyen gyors, a mozdulatai, a beszéde, szabályosan vibrál. Meg ahogy néz. Mint aki éppen nagyon intenzíven megfigyeli a másikat. Folyamatos intenzitással. A szeme majdnem fekete, pillantása annyira nyílt, hogy nem is tudok odanézni. A folyamatos jelenlét embere. Elszoktam ettõl. Még lassabb leszek tõle, mint amilyen amúgy is vagyok. Hozzá képest, meg úgy általában. Minden mondat nagyon messzirõl érkezik. Én a hosszú távollét embere vagyok. Ez most válik nyilvánvalóvá.) 890
Nem is tudom... Valahogy... Nem került rá sor... Az utóbbi... húsz évben... Sokat voltam... Nyugaton. Elõtte pedig... ahogy éltem, az maga volt a... the GDR. (Na, most én is kimondtam a lényeget. Én sem akárhonnan jöttem át. És ettõl máris jobban megy.) German Democratic Republic. Tudom! (És megint nevet. Talán feleannyi idõs, mint jómagam. Szokj hozzá. Ez még nem jelenti, hogy tudsz róla bármit is. Két nagyon fiatal nõvel utazom dél felé, ez minden, amit el lehet mondani. De most inkább te magad kérdezz. Akinek válaszolnia kell, annak hosszabb idõre van szüksége.) A Szigeten voltak? Ó, igen! Jutka egy szlovén együttes rajongója, az a nevük, hogy Psycho Path – tényleg így hívják õket –, azonkívül õ félig magyar. Ukrajnában ismerkedtünk meg. Mindketten tagjai vagyunk a szófaszörfösök társaságának. Ez egy világméretû kezdeményezés. Megszállsz embereknél, és te magad is szállást adsz másoknak. Egyszerre kerültünk egy odesszai szófaszörföshöz. Jutka akkor már hazafelé tartott Szlovéniába, én még a Krím felé akartam továbbmenni. A fesztiválnak csak az utolsó napjára jöttem, túl sok ott az ember, nem nekem való, én inkább utazgattam egy kicsit, megnéztem a Római és az Oszmán Birodalom emlékeit – ujjával egy képzeletbeli térképre bökdösött a levegõben –, Esztergom, Visegrád, Buda, Alba Regia, Sopianae. That’s Pécs today. Pexnek ejti, Koppnak esélye sincs, hogy értse, melyik városról lehet szó, az antik nevek se segítenek, úgyhogy találomra ezt mondja: Ó, akkor találkozhattunk volna... Majdnem. Te is a római és az oszmán birodalmi emlékeket látogattad meg Esztergomban, Budán és Pécsett? Nem, én... én csak úgy csavarogtam. És most Szlovénia felé csavarogsz? (Szlovénia, esett le a tantusz Darius Kopp fejében. SLO! Nem pedig LOS!) Nem... actually... Ó, egyébként nem számít. õneki úgyis Tiranáig kell eljutnia. Nevet. Ja, és hát Horvátország, Horvátország csodálatosan szép. Ismered? Gyerekkoromban voltam... (hogy mondják angolul, hogy „kúrán”?) Lošinjban... Mindig is el akartam... de sose sikerült. Értem, mondja a lány, néz, és vihog. (Ez most nagyon nem jó. Hogy mindenen vihogniuk kell. Lányok. Te soha nem vihogtál. Egyetlenegyszer sem.) Darius Kopp nem szeret provokatívan beszélni a nõkkel. Férfiakkal sem. De most nem tehet másképp. You do? Érti? Tényleg? Húsz év gyorsan eltelik, mondja a lány, és olyan képet vág, mint egy koravén tízéves. Ezúttal Kopp kénytelen fölnevetni. Megbocsásson, de hány éves? Huszonnégy. De a nagyanyámnál nõttem fel. Azonkívül történelem szakos vagyok. 891
A nagyanyjánál nõtt fel, és azonkívül történelem szakos? (Azonnal hagyd abba ezt az idióta ismételgetést meg a buta vigyorgást. – Mindjárt.) Indeed, mondja a lány mosolyogva. Türelmesen, elnézõen. (Ilyenek vagytok. Leszel szíves nem elnézõnek lenni velem!) A nagy birodalmak érdekelnek, az antikvitástól a modern korig, vagyis az albán nemzetállam 1912-es megalapításáig. Kis szünet, hogy ülepedjék, aztán folytatja lassabban, türelmesebben, észrevette, hogy valami gikszer támadt (Ilyenek is vagytok), most azért beszél, hogy oldódjon a feszültség: A XX. század elejéig, vagyis kvázi a mai napig az a terület, amit ma Albániának nevezünk, mindig egy vagy több nagy birodalom része volt: az illír, a görög, a római, a bizánci; a középkorban részben a bolgár, részben a szerb, aztán 400 évig az oszmán birodalomé. (Két mutatóujjával körvonalakat rajzol a levegõbe. Letûnt birodalmak vaktérképei.) Ez mindig is lenyûgözött. Hogyan terjeszkednek a nagyok, és ezt hogyan élik túl a kicsik. A rómaiakat például szinte kizárólag a tengerpart érdekelte, meg a síkságok. Nem fárasztották magukat a nehezen megközelíthetõ hegyvidékekkel. Az oszmánok mások voltak. õk a völgyeket és a hágókat biztosították maguknak. Ha egy ország, mint például Albánia, tengerpartból (kígyóvonal) és hegységekbõl (fordított W betû) áll, gyakran két életforma és két vallás alakul ki. A tengerparton és a síkságon a kereszténység, a hegyekben az iszlám, illetve az archaikus életformák. (A vérbosszú, gondolja Kopp.) The blood feud, yes. (Blood. Feud. Tanulhatott tõle egy szót, ez még inkább enyhített a hangulaton. (Ugyanakkor kis ijedség. Hangosan mondtam volna?) A vérbosszú, a bunkerek és a piramisbotrány. Ezek azok a dolgok, amiket mindenki tud. Meg Koszovó. You see: Koszovó még mindig a szerb birodalom része. That’s the way it goes. Tito sem a két szép szemünkért támogatott minket, hanem mert elõbb vagy utóbb be akarta kebelezni Albániát. Well, szólt Darius Kopp, jelezvén, hogy õ is... Sokáig Jugoszlávia volt... (Ne mondd, hogy a legvidámabb barakk, csak azt ne mondd, hogy legvidámabb barakk!) Igen? Well. Aztán a végén mégis balul ütött ki a dolog. Yes, it is. Nevetnek. We lough, mondja Darius Kopp. Igen, mondja Oda. Mert szomorú. NÁDORI LÍDIA fordítása
892
ÁDÁM PÉTER
Utazás a magány mélyére A Világunk járása azzal ér véget, hogy Nicolas Bouvier 1954 õszén a Hajbár-hágón át Afganisztánból átkel Indiába. A tüskés sziklahal, amely kronológiailag az elõbbi folytatása, úgy kezdõdik, hogy miután az író észak–dél irányban bejárta az indiai szubkontinenst – barátjának, a festõ-grafikus Thierry Vernet-nek és Vernet menyasszonyának meghívására –, megérkezik Ceylonba. A fiatalok ugyanis itt akartak összeházasodni, és az volt a terv, hogy megvárják Bouvier-t a szertartással. A házaspár azonban, néhány hónappal a házasságkötés után, csalódottan hazautazik Svájcba, Bouvier viszont még jó fél évig kitart a szigeten. A tüskés sziklahal, amelyet a szerzõ a hetvenes évek legvégén, a nyolcvanas évek legelején immár az ötveneseket taposva vet papírra, ennek a Ceylonban töltött hét hónapnak félig hallucinált, félig valóságos krónikája. A tüskés sziklahal egyszerre folytatása és fordított tükörképe a Világunk járásának: míg az utóbbi a derûs kiegyensúlyozottság és a barátság könyve, a másik a tébollyal viaskodó magányé; míg az utóbbi csupa eufória, a másik csupa kétségbeesés. Úgy is mondhatnánk, a Világunk járása meg A tüskés sziklahal ugyanannak a beavatási utazásnak színe és visszája. A tüskés sziklahal abból a szempontból is rokon a Világunk járásával, hogy szintén utazásélmény a kiindulópontja. Csakhogy ez a huszonöt évvel késõbb keletkezett mû, túllépve a riporton meg az életrajzon, sokkal közelebb jut a színtiszta fikcióhoz, mint az ötvenes évek legvégén született párja. És ahogy az írás lassan eltávolodik a realitástól, úgy lesz a sziget valóságos tájaiból jelkép, a szenvedésbõl megtisztulás, a számûzetésbõl vezeklés, az utazásból az Én labirintusainak bebarangolása: A tüskés sziklahal, amely – ahogyan Anne Marie Jaton mondja afféle „fordított Odüsszeia”,1 a lélek belvilágát igyekszik becserkészni. És bár tény, hogy mindkettõ egyes szám elsõ személyben íródott, és mindkettõ az útirajzzal meg az útinaplóval is tart szorosabb-lazább rokonságot, a két mû, bármily furcsán hangzik is, a regény mûfajától sem esik nagyon távol. Nicolas Bouvier, két év eurázsiai csavargás után, kimerülten érkezik a szigetre. Hamar rádöbben: amit elsõ pillantásra paradicsomi környezetnek, eszményi vakációnak látott, valójában csapda, és ahogyan a sziget lassan behálózza, a remélt nyaralás börtön lesz, az ott-tartózkodás önkéntes számûzetés. A viszonylag rövid, de rendkívül tömör és költõien cizellált mû lapjain egymás után szakadnak el a tartókötelek, amelyek az írót Európához kötötték. Nem sokkal azután, hogy Thierry Vernet feleségével hazautazik Svájcba, az író levelet kap német menyasszonyától: a levélben a lány közli, hogy szakít vele, és hamarosan férjhez megy. Bouvier-nak ráadásul az anyjával is megromlik a kapcsolata. Nem csoda, hogy úrrá lesz rajta a depresszió. Az író, képtelen 1
Anne Marie Jaton: Nicolas Bouvier. Paroles du secret et de l’ombre. PPUR, «Le savoir suisse», Lausanne, 2003. Idézi Sylviane Dupuis, in „La chambre-matrice du poisson-scorpion”, Europe, 2010. június–július, n 974–975, 149.
893
lévén kontaktust teremteni a helybeliekkel, fokozatosan elveszti kapcsolatát a külvilággal, mindinkább befelé fordul, és immár a lélek belsõ ösvényein folytatja a nagy utazást, és jut el, a téboly meg a teljes széthullás közelségét is megtapasztalva, a ráció legvégsõ határáig. A szigetre érkezõ Bouvier nemcsak elcsigázott, beteg is. Sárgaság és malária kínozza, ráadásul a fogai is sorra felmondják a szolgálatot. Mintha az eltelt két év minden egészség- és energiatartalékát felemésztette volna. Úgy érzi, pihenésre van szüksége. Csakhogy a sziget klímája nemhogy nem hozza rendbe, de még jobban megterheli amúgy is legyengült szervezetét. A rekkenõ hõségben teljesen elnéptelenedik a város, az emberi kapcsolatok minimálisra redukálódnak. Lassan összemosódik álom és ébrenlét, valóság és fantázia. Bouvier fokozatosan elveszti a racionális gondolkodás képességét, és mindenféle okkult erõknek, mágusoknak, boszorkányoknak, szellemalakoknak lesz a martaléka. Ez a zaklatott állapot a tébolyhoz is egyre közelebb sodorja. Ezért támad olyan érzése az embernek, mintha minden találkozásnál szétesõ énjének megfejtendõ darabjait látná viszont az emberekben és állatokban… Bouvier írással védekezik a téboly és depresszió ellen, írással próbálja elûzni démonait. Bezárkózik szállodai szobájába, és a gyógyulás reményében nekiül, hogy szavakba foglalja az ázsiai utazással kapcsolatos és még friss emlékeit. Ebbõl a szempontból a szigeten töltött hét hónap a Világunk járása „kihordásának” is tekinthetõ: az író ekkor talál rá a hangra és formára, ekkor alakul ki a születendõ mû szerkezete. Ezért az írás neki nem egyszerûen kapaszkodó volt vagy mentõöv, hanem a személyiség teljes újjászületése. Bouvier itt Ceylonban lett író, nem véletlen, hogy két és fél évtizeddel késõbb olyan fontosnak érezte ezeknek a gyötrelmes hónapoknak a megörökítését. Tudjuk, a szerzõ A tüskés sziklahalat alkoholmámorban, valóságos önkívületben írta. Szó, ami szó, nem lehetett könnyû ezt a nehéz, de mégis sorsdöntõ idõszakot annyi sok év után visszaidézni. De – mondja Bouvier az 1992-es Arcok és kudarcok címû interjúkötetében – „muszáj volt megírni ezt a szörnyûséget, máskülönben sohase tudtam volna megszabadulni tõle. Ez így is csak bizonyos mértékig sikerült […], nem teljesen. Maradt azért némi fájdalom, maggá keményedett feketeség, amit a legnagyobb erõfeszítéssel sem tudtam kiírni magamból…” A mû centrumában tehát még maradt valamennyi homály. De – ki tudja – lehet, hogy épp ez a titka különös varázsának…
894
NICOLAS BOUVIER
A tüskés sziklahal SZÛZANYA-FOK Már jó ideje, hogy felkeltem, együtt a nappal, amikor egyszer csak eszembe jut a sárgadinnye, amit tegnap este vettem az utolsó út menti bazárban, és hogy aznap van a születésnapom. Gyorsan meglepem magam a dinnyével, még ki is kaparom lelkiismeretesen egészen a héjig, majd a kulacsban maradt kevéske teával megmosom összemaszatolt arcomat. Lefeküdtem az autó mellé, és egyhuzamban végigaludtam az éjszakát a magányosan álló pipálfa alatt, szemben a Palk-szorost szegélyezõ sárga dûnékkel meg fehér tajtékkal fodrozott óceánnal. Ma hagyom el a földrészt, amelyet nagyon megszerettem. Az elõjelekkel teli délelõtt olyan könnyû, mint a szappanbuborék. Bármilyen ajánlattal állt is elõ, mindig igen volt a válasz. Ahogy gépiesen csomagolom a holmimat, nézem, hogyan szorgoskodnak táborhelyemtõl kõhajításnyira a kárminvörös dhótit viselõ fekete bõrû vézna árnyak a cukornádprés körül. Fiatal lány, szintén kárminvörös szarongban, épp most ér oda az ebéddel. Ellenzõt csinálok a kezembõl, csak hogy jobban lássam formás mellét a sziporkázó napsütésben. A tenger morajlása se tudja elnyomni a hadaró beszédhangokat meg a famángorló nyikorgását. Megáll az idõ. Van valami tovább már nem fokozható törékeny tökély a visszhangok, fények, táncoló színes árnyak könnyed kavalkádjában, és van benne valami melódia is, amelyet egyetlen pillanat alatt felismerek. Mintha Orpheusz lantját vagy Krisna furulyáját hallanám. Azt a zenét, amely akkor csendül fel, amikor a világ áttetszõen, eredendõ egyszerûségében jelenik meg elõttünk. Aki egyszer is hallja, nem felejti el soha. Vagy hatvan kilométerre a kontinens alsó csücskétõl az országút egyszer csak eltûnik az autó alól a homokban, mint aki úgy gondolja, õ már megtette a magáét. Ekkor deszkákból eszkábált kunyhót pillant meg az ember, ezt a kunyhót senki se nézné vasútállomásnak, nem csoda, hogy nem említik az útikönyvek. Sárgarézbõl, keményfából épült keskeny nyomtávú vasút, a kocsikat, mint valami szurtos üstöt, teljesen beborítja az utasok kezének, ülepének, szivarfüstjének patinája. Ugyanilyen feketék a velem együtt utazók is: a sziget ültetvényeibe tartó pária idénymunkások virágmintás kretonbatyujuk mellett guggolnak, állukat csontos térdükön nyugtatva. Mivel kis helyen is elférek, és nem nyomom össze a csomagjaikat, a legbátrabb angolul megkérdezi, véletlenül nem nepáli vagyok-e. Elvégre India nagy ország – tizenhét ábécé, több mint háromszáz dialektus , a különféle népek nem nagyon ismerik egymást. A bõröm ugyanolyan barna, mint az övék, és ugyanolyan sócserzett, és én is egészen össze vagyok aszva a sárgaságtól. De mire válaszolnék, már el is felejtettek. A határ közeledtével ugyanaz a bárgyú és engedelmes mosoly ült ki az arcokra, mivel legtöbbjének vagy régen lejárt, vagy hamisított vagy a verejtéktõl teljesen elmosódott az útlevele. A Szûzanya-fokhoz érve, itt volt a végállomás, négyes sorokba fejlõdve indultak a déli hõségben gõzölgõ barakkok felé. Jó895
magam is beálltam a sorba, hogy lepecsételtessem az útlevelem. Ahogy nyújtogatom a nyakam, egyszer csak észreveszek egy tamil ápolót egy fészer kékes árnyékában, az ápoló, kezében a cumisüveg nagyságú fokbeosztásos injekciós tû, már oltotta is az egész társaságot. Minden kuncsaft után tût cserélt, majd csak úgy találomra jó adag dózist adott a következõnek. Nincs oltás, nincs vízum. Nekem aligha volt rá szükségem, de hát mi az a kis szúrás egy dél-indiai közhivatalnokkal való végeérhetetlen vitához képest. Azért-e, mert kék a szemem, vagy hogy késõbb ne legyen okom panaszra, az ápoló nem sajnálta a szérumot: legalább háromszor annyit adott, mint a többinek. A szérummal is úgy lehet, mint a pénzzel, az kap, akinek már amúgy is van. Jó tíz év védettség, ha nem több. Hogy mi ellen? Törõdtem is vele. Akkor már két év csavargás volt a lábamban, és a boldogságtól csuda magabiztos lesz az ember. Pedig meg kellett volna tudakolnom. Szelíden, tapintatosan. A prospektusok szerint a sziget smaragd ékkõ a szubkontinens nyakán. Viktoriánus nászutak Árkádiája – de ez már a múlt. Rovarászok paradicsoma. Kiváló alkalom a „zöld sugár” viszonylag olcsó megfigyelésére. Nem bánom, nem mondok nemet. Az elsõ árja szertartások, ezek háromezer évvel öregebbek az elsõ Baedekernél, valamivel körültekintõbbek. A sziget csillagjósok, varázslók, démonok tanyája. Koromfekete drágakõ, amely valamikor baljós égitestek jegyében emelkedett ki az óceánból. A szigettel foglalkozó passzusokat ez a formula vezeti és fejezi be: fürkészdarázs, muréna, dél felé forduló skorpió mérge, háromszor változtatlak vízzé titeket. Na, majd meglátjuk. A VÁMTISZTVISELõ A Murunkanba vezetõ lejtõs földút végeérhetetlenül kanyarog a régi uralkodói dinasztiák által épített öntözõmedencék között. A fák, amelyek egy ideig még dacoltak a zsilipek és esõmedencék különös rendszerével, jó ideje elhaltak, csak szikár vázuk hadonászik még mindig a fekete víztükör felett. Itt-ott a csodatölcsér mályvaszín foltjai vibrálnak a déli párában. Ahhoz azért valamivel több kéne, hogy mindebbõl táj kerekedjen: a darabokra tört, csöndes és fakó tükrök felülete láttán sokkal inkább az emlékezet hézagai vagy egy láthatatlan száj elé emelt mutatóujj ötlik az ember eszébe. Lépésben haladok az utat átszelõ vízelvezetõk miatt. A moszattal borított köveken vízi teknõsök sziesztáznak, a kocsi közeledtére felemelik lapos fejüket. Az út csaknem teljesen kihalt. Mindössze egy cingár paraszt üget szembe velem az útpadkán, szétvetett lábfejjel, fején orrfacsaró bûzt árasztó zöld gyümölccsel: a gyümölcs olyan hihe896
tetlenül ormótlan, hogy láttára már-már azon tûnõdik az ember, színházi kellékrõl vagy valami szélhámosságról van-e szó. Az volt az érzésem, eltévedtem, már épp vissza akartam fordulni, amikor a szememet csípõ izzadságtól hunyorogva egyszer csak ezüstös villámlásra leszek figyelmes, ezt az ezüstösen fénylõ valamit köpcös férfi fogja a kezében. A testes fickó, aki egészen ki volt fulladva, kifogástalan vámtisztviselõi ruhában feszített az út közepén. Azt kérdezi, idegesen forgatva szemgolyóját, nem Negombóba megyek-e. A férfi, aki dög nehéz, szemre még friss kardhalat szorongat megroggyant térddel hóna alatt, meg se várja a választ, már teszi is be a halat a csomagtartóba. Ahol megtalálja és fesztelenül tapogatni kezdi az ott õrzött nepáli kardomat. „Strict-ly-for-bid-den-to-have-this-kind-of-weapon-on-the-Island”,2 jegyezte meg azzal a jellegzetes déli akcentussal, amely mintha zsírosan sercegve formálná az angol szavakat. Ebben a belépõben vajmi kevés a tapintat, ezért azzal vágok vissza, hogy ugyancsak tilos ezzel a büdös hallal, amiért aligha adott pénzt, beszállni az autómba. Most, hogy már második évemet töltöm Ázsiában, kezdem világosan látni, hogyan lehetséges, hogy a vámtisztviselõknek mindig van mit aprítaniuk a tejbe. De nem lehet zavarba hozni. Feltehetõen tetszett neki a tréfa, mert megbocsátóan rám mosolyog, és már nyitja is a kocsiajtót, hogy tiszteletre méltó ülepét elhelyezze az anyósülésen. Amely meg se nyikordult. Nem is annyira elhízottság ez az õ kövérsége, mint inkább annak következménye, hogy egészen el van telve önmagával. Maga felé fordítja a viszszapillantó tükröt, és fésûjével megigazítja a választékát. Tulajdonképpen nem is bántam, hogy ez a fajankó így rám bízta magát, és nem rejtettem véka alá, mi a véleményem a kontinensen dolgozó kollégáiról: szószátyár fontoskodók és fölösleges kérdõíveket pazarló idióták – nem árt, ha az ostobaságban is takarékos az ember –, ezeket a kérdõíveket azután, félbe tépve, alig egy órával a kitöltésük után, a latrinán látja viszont az ember. Figyeltem a szemem sarkából, ahogy rázúdítottam a panaszaimat. Csak a fejét csóválta: önteltségében elengedte az egészet a füle mellett. Kizárólag a vámtisztviselõ szó jutott el az agyáig. – Teljesen igaza van – mondta –, nagyszerû fickók. Meg fogja látni, errefelé még jobbak: mindegyik tiszta, jól táplált, udvarias. Ha nem lett volna olyan szerény, önmagát idézi példaként: örülnöm kellene a szerencsémnek, hogy ilyen rendkívüli emberrel hoz össze a véletlen. Ráadásul a szigetre érkezésem elsõ napján. Alig akarta elhinni, hogyan lehet valakinek ekkora mázlija. Látszik, hogy burokban születtem. A negombói vámhivatal házában, amelyen osztoznia kellett a kollégák családjával, a felesége – „csinos asszony”, jegyezte meg csak úgy mellékesen – olyan curryt fõz majd, száz év múlva is emlegetni fogom. Az angolsága ugyanolyan, mint õ maga, szertartásos, dagályos és körülményeskedõ. Megköszönöm a nagylelkûséget, de a dél-indiai curry – jegyzem meg –, legalábbis az én ínyemnek, túlságosan is fûszeres. Ez a kijelentés is ugyanarra a sorsra jut, mint az elõzõ.
2
Szigorúan tilos ilyen fegyvert a szigetre behozni.
897
– Ilyen bivalyerõs curryt még nem evett soha! – mondja hahotázva, és jó nagyot üt a combomra. Majd fütyörészni kezd, mint valami vízforraló, eltelve fejedelmi nagyvonalúságától. Már-már attól féltem, egyszer csak felemelkedik a levegõbe. A táj közben teljesen megváltozott. Az út valóságos árokká mélyült, a törpe papagájok úgy röppentek át egyenes vonalban a dzsungel két zöld fala közt, mint a nyílvesszõ. Miközben ráérõsen kerülgettem az elefántürülék frissen gõzölgõ kupacait (mindegyik akkora volt, mint egy jókora méhkas), egyszer csak eszembe jutott, vajon tudna-e õfelfuvalkodottsága is ekkora székletet produkálni, és ahogy magam elé képzeltem erõlködéstõl eltorzult arccal az országút közepén guggolva, hirtelen kitört belõlem a nevetés. A vámos zavarodottan pislogott, gyanakvó tekintettel. Negombo, késõ délután Imitt-amott világos színûre festett, könnyû bungalók, mázas tetõcserepek. Düledezõ barokk templomocskák a kókuszdiófák magas tollbokrétája alatt. A tengerparton a csatornák csipkézete csillagszerûen fogja körbe az öreg erõdöt, amelynek barna tömbje tompán csillog a fahéjszínû fényben. Valahol gyerekek kiabálnak izgatottan. Mint három folt a retinán, három papírsárkány lebeg – hol eltûnve, hol újra megjelenve – a fakó égen, és mintha magasba emelné az egész látványt. A vámhivatal kidõlt-bedõlt falú, részben cölöpökön álló szutykos szalmakunyhó a korallsziget peremén. A vámos felesége: önfejû, bõbeszédû asszonyka, aki két lábbal áll a földön, és bátran kiáll az igazáért. Az útitársamnak egy pillanat alatt elpárolog az önbizalma, amikor be kell mutatnia. Az asszony, akinek csak úgy pereg a nyelve, a tamil szitkok özönét zúdítja férjére, én meg csak pislogok, sejtelmem sincs, mi hozhatta ki ennyire a sodrából, én vagy a kardhal. Nyilván is-is: közben megvetõ ajakbiggyesztéssel nézeget, mint aki azt mondja, „már megint micsoda alakot hoztál a nyakamra”. A férfi behúzza fülét-farkát. Hogy zavarát leplezze, d’Artagnan módjára bedugja két hüvelykujját a derékszíjába. Az volt a gyanúm, afféle éhenkórásznak tüntetett fel, akit sehogyan se tudott lerázni. Én még ezt se bántam: jólesett látni, hogy idehaza micsoda kisfiú, és megint elfogott a nevetés. Amikor az asszony észrevette, hogy vele együtt nevetek a férjén meg azt is, hogy dús mellével felkeltette az érdeklõdésemet, rögtön magatartást váltott, bûbájos mosollyal éjszakai szállást ajánlott, és meghívott vacsorára. A curry csakugyan olyan volt, mint amilyennek férje leírta. A vacsora után a torkom égett, tüzelt az orrlyukam, zúgott a halántékom. Miközben a csótányok szédületes iramban köröztek körülöttem, a horpadt vödörben úgy-ahogy megmosdottam, majd a tornácon, ahonnét az egész öblöt látni lehetett, az asszonyka odakísért a nád hintaszékhez, amire rögtön rá is terítettem a hálózsákomat. Az éjszaka fenséges volt, a tenger nyugodt, tükörsima. Tõlem pár lépésre, a tornác korlátján ülve, páva aludt, fejét szárnya alá dugva. Idõnként egész testében megrázkódott, ilyenkor úgy szaladt végig a borzongás a tollazatán, a fejétõl egészen a farktolláig, mintha rossz álommal viaskodott volna. A hátam mögötti legénységi szoba még egy 898
madárketrecnél is zajosabb volt. A vámos meg a kollégái, buzgó italozás közben, egy petróleumlámpa fényénél dominóztak. A társaság alaposan felöntött a garatra, és minden hatost fülsiketítõ röhögéssel üdvözölt. Amikor egyik-másik felállt, hogy könnyítsen magán odakinn, hatalmas árnyalak imbolygott át elõttem a tornácon. A láztól – csak nem az elõzõ napi oltás?, vagy megint a malária? – szentjánosbogarak keringtek a fejem felett, forgott velem a világ. Az efféle pillanatokban a fáradtság szinte minden józanságától megfosztja az embert. Ezer gondolat kavargott bennem: már azon tûnõdtem, mi a fenét kereshetek ezen a szigeten. Még a pávára is úgy bámultam, mintha látomás lett volna. Még legyezõszerûen szétterített dísztollaival, még borzalmasan rikácsolva is volt benne valami irreális. Mintha nem is állat lett volna, csak a mogol miniatúrák kedvelt motívuma, amit 1900 táján újra divatba hoztak a szecesszió mûvészei. De vadon élve se sokkal hitelesebb (egész falkákat láttam a Dekkanba vezetõ út környékén). Az alacsony röpte is valóságos katasztrófa. Mindig olyan érzése van az embernek, mintha önmagát akarná nyársra húzni. Bármilyen kétségbeesetten csapkod is a szárnyával, akkor sem tud mellmagasságnál feljebb emelkedni, mintha képtelen volna elhagyni azt a természeti környezetet, ahová valamilyen tévedés folytán keveredett. Hiába minden, az ember csak nem tud szabadulni a gondolattól, hogy az az igazi rendeltetése, hogy gigantikus pástétomhalmok tetején díszelegjen, amelybõl hegedülõ törpék lépnek elõ, fejükön csengettyûs bohócsipkával. Sohase fogom megérteni, hogyan is vehette fel Linné ezt a madarat a rendszertanába. A hátam mögött elfújták az olajlámpát. A csillagos ég alatt, együtt a curry átható szagával, az egész éjszakát betöltötte az erõteljes horkolás zaja. Jólesett a magány, már muszáj volt egy kicsit összeszednem magam. Annál is inkább, mivel régóta nem fogott el ilyen heves idegenségérzés. Az elmúlt két évben nekem egyetlen összefüggõ földrész volt a látóhatár. Ha a táj, a vöröshagyma mérete változott is, ha változtak is az arcok és akcentusok, sohasem elõzetes figyelmeztetés nélkül. Ilyen apróságokból áll össze az út mentén fûzött gyöngyként sorjázó országok „arculata”, az ilyen apróságok összessége a magvas lecke, a diszkrét tanulság, amit oda-vissza százszor is felmondtam magamban, elejétõl végéig, végétõl elejéig. A térkép halványzöldje és sötétbarnája békítette össze a vágyfantáziát a pedagógiával. Hogy holnap merre vesszük az irányt? Nagyon megszerettem ezt az igazmondó iskolát, és ha a politika bele nem szól, Burma és Dél-Kína felé folytattam volna az utat. Tegnap magam mögött hagytam a széthajtogatható geográfiát, India széles tüdejét. Már itt a szigeten ért az este. Márpedig tapasztalatlan voltam a szigeteket illetõen, amelyek mind a maguk módján vetik fel és oldják is meg a problémákat. Mélyreható metamorfózison megy át minden, amit az ember behoz egy szigetre. A sziget olyan, mint a láthatatlan száj elé illesztett mutatóujj, Uliszszesz óta tudjuk, szigeten még az idõ se múlik úgy, mint máshol. Csak itt ne ragadjak, mint golyó a berozsdásodott puskacsõben. Penangig vagy Szingapúrig behajózni az autót valóságos vagyon, én meg egyelõre azt se tudtam, mibõl is fogok itt megélni. Már márciusban jártunk. Az utolsó karácsonyt Sivpuriba menet a reflektorok tompított fényénél az autó mellett töltöttem, az ingem végét szemtelenül rángató szürke majmok társaságában, miközben azon morfondíroztam, hol is fogom tölteni a következõt. Nem tudtam elaludni a hintaszék nyikorgásától. A currytõl kegyetlenül 899
égett a gyomrom, és az asszonyka se szökött ki hozzám a tornácra, hiába ígérte a forró láb, amely a vacsora egész ideje alatt rugdalta a combomat. Egyre csak Desnos mondókája járt a fejemben: A márna Nagy álma: Elúszik A Nílusig Afrikába… és még mielõtt elaludtam, ez a másik Desnos-sor is eszembe jutott: kapu becsukódván, börtön lesz a kastély. GALLE Hiába verklizte poste restante-tól poste restante-ra, hogy milyen boldogok ezen a szigeten, láttam én, hogyan lesz Thierry jól ismert írása egyre zaklatottabb. Hogyan lesznek a betûk egyre lázasabbak, darabosabbak, mintha megnyúltak volna a hõségben. Aki így ír, azt gondok gyötrik, annak hasogat az oldala. A levelet, amit vagy hússzor elolvastam, rossz minõségû vécépapírra írták, és kézzel rajzolt térképet mellékeltek hozzá. A levélben ez áll: „Innen, északról jössz (Baktriántól, akkor már több hónapja tartottam északról délre), követed a pontozott vonalat, itt haladsz át a városfalon, majd követed megint a pontozott vonalat.” Hát kövessük. A rajz tetején ez olvasható: Lejtõ Ami jelentéktelen: épp csak akkora, hogy nullába lehet tenni a sebességváltót, csak hogy még jobban fülelhessünk, még nagyobbra nyithassuk a szemünket. Minél hoszszabbra nyújtani az élvezetet: akkor már több hónapja próbáltam elképzelni, milyen is ez a hely, és hogy jól fogom-e majd érezni magam. Pályaudvar Csak a pipacspiros cserepekkel fedett háztetõt látni, a kókuszdió magasban ringó tollbokrétáját meg három füstoszlopot. Kis folyó Inkább állóvízzel teli csatorna két fekete part között, a porhanyós parti földben ezer meg ezer lyuk, a lyukak elõtt ezer meg ezer tengeri rák integet barátságosan, bár egy kicsit illetlenül, a jobb oldali ollójával. Ennek utánanézni.
900
Nagy füves térség Amely egy Vauban-féle erõd rézsûje mentén terül el, ez a futballpálya. A rét közepén heverõ zebunak mintha az egész tompora megbénult volna a rákövesedett sártól, csak köhög, köhög a tûzõ napsütésben. Felborította az odakészített vödröt, és nincs ivóvize. Jobb kéz felõl, déli irányban, kis piac húzódik a tengerparton, mellette minden rend és következmény nélkül épített szalmakunyhók gõzölögnek a hõségben. Vastag fal Inkább tiszteletet parancsoló rejtett várkapu, a kapu feletti kõ címerpajzson két sómarta batáv egyszarvú viaskodik egymással. Az erõdön belül vörös téglás nagy szálloda Rózsaszín viktoriánus bonbonos doboz, jobb napokat látott szellemkastély, fehér szoknyás keszeg felszolgálókkal és elhamvadt álmokat kavaró mahagóniventilátorokkal. Egyszer majd én is eljövök ide álmodozni, ha sikerül megtölteni a bugyellárist. Majd ezt olvasom (de ezt már alig-alig lehet kisilabizálni): Hosszúkás épület boltozatos kapuval A valamikori Oost Indische Companiee [Kelet-indiai Társaság] elhagyott lerakata, itt raktározták a teknõsbékapáncélt, a citromfüvet meg az indigót. Egy tucat fekete kecskegida; néhány girhes gyerek kergeti egymást kurjongatva a törmelékek között. Füves terület Füvesnek füves, de a fû vastag szálú, pengeéles, goromba. Innen jól látni az erõd barokk templomát meg a templom körül kanyargó szûk sikátorok majolikaszínûre vakolt falait. Guest House, 22 Hospital Street A MI KIS FÉSZKÜNK A térképen erõsen bevonalkázott téglalap. Meg egy felkiáltójel. A tengerre meg egy vakítóan fehér világítótoronyra nézõ vendégfogadó elõtt terebélyes fügefa, innen a tenger töretlen lendülettel húzódik egészen a Déli-sarkig. Ennek már jó pár hónapja, hogy itt élnek a szigeten, de itt csak néhány hete laknak, és itt volt az esküvõ is tíz nappal ezelõtt. Ettõl a „mi kis fészkünktõl” kis híján elsírtam magam. Paul és Virginie.3 3
Ironikus célzás Jacques-Henri Bernardin de Saint-Pierre (1737–1814) 1787-ben közreadott híres regényének címére, illetve a klasszikus francia irodalom mitikus szerelmespárjára (a ford.).
901
Kikapcsoltam a motort, és megnyomtam a dudát, de a zajra csak a fogadós jelent meg a küszöbön, mint tücsök a lyuk szájában. Éppen a kontyát bontotta, hogy átkefélje derekát verdesõ göndör fekete haját. A démoni hajzuhatag keretében álmatlanságtól puffadt szemérmes arc, fekete szempár, figyelmesen vizsgálódó vizenyõs tekintet. Ebben a szorosan maga köré csavart maláj szoknyában egészen olyan volt, mint valami szûz mártír egy bekormozódott flamand táblaképen. Miután párszor még belekapott vele loboncos sörényébe, a kefét betûzte az övébe, majd kezét indiai módra összekulcsolva mélyen meghajolt, és ezt dünnyögte: „such a fearless gentleman”.4 Ezek az én barátaim – csakugyan, hol a csudában lehetnek? – nyilván túlzásba vitték a kalandot meg a regényességet. Élvezetes utazás volt, a betegséget leszámítva. Bármilyen precíznek látszott is a kézzel rajzolt térkép, nem volt teljes. Szörnyûséges kórház is áll a „füves területen”, a vörös bételköpetektõl mocskos falak közül még a szieszta meg a délutáni kábaság óráiban is állandó jajgatás hallatszik. Malária, framboesia, bilharziázis, amõbiázis, vérbe borult szem, kóros rángatózás. A kórházra országúti tábla is figyelmeztet: a viharvert oszlopon ez a felirat olvasható: „Csendzavarás szigorúan tilos!” Amit idejövet én is észrevettem, csak nem gondoltam bele, mirõl is van szó, akkor annyira elbódított, aminek – ma már tudom – fiatalság a neve. Utóvégre elõfordul, hogy az országúton vagy az életben bolyongó óvatlan vándor egyszer csak „csendzónában”, más szóval olyan szélcsendben találja magát, amelyben a petyhüdten lógó vitorlák tébollyal és skorbuttal büntetik a matrózokat. Az viszont már sokkal ritkább, hogy erre elõzetesen figyelmeztessék is õket. A SZÁZTIZENHETEDIK SZOBA Március vége Ma reggel átköltöztem Thierryék megüresedett szobájába. Három egész hónapot töltöttek itt, három hónapon át festegettek az újdonatúj szerelem, az eszelõs színek meg az állandó nevetés légkörében, de amikor fásult közöny fogadta a fõvárosban rendezett kiállításukat, és az itteni klímával is meggyûlt a bajuk, fogták magukat és visszautaztak Európába, hogy – még mielõtt kikezdené õket a penész – a mi rendezettnek rendezett, de nem különösen érzékeny kantonjainkban helyezzék biztonságba az itt zsákmányolt színdús kincseket. Lesoványodva indultak haza, besárgult szemmel, tropára ment idegekkel. Hátrahagytak nekem útravaló gyanánt: – Kisalakú vászonfestményt távolodó gõzhajóval, a képen látni, hogyan ringatózik a hajó nõiesen telt fara, és hogyan szállnak felfelé a füstkarikák a feketével és földbarnával kihúzott kéménybõl – ilyet minden gyerek tud rajzolni, akinek színes ceruzát adnak a kezébe;
4
Micsoda vakmerõ fiatalember!
902
– Három Paris-Match képeslapot, meg szögre akasztva egy fürt éretlen banánt, a szög akkora, hogy méltán lehetne a Keresztre feszítés többek által is megtalált negyedik szöge; – Rajzos térkép – óriásteknõsökkel, szirénekkel, delfinekkel – a fürdésre legalkalmasabb partszakaszokról, amelyeket még Flint és Morgan5 is megirigyelt volna; – Címlistát ismerõsökrõl és reményekre jogosító jó barátokról: csupa véget nem érõ név, de a nevek mögött, amelyekben darázsként duruzsoltak a w-k, feltehetõen nincs semmi; a klíma – meg a szegénység – gyakran áll az ígéret meg a tett közé, és ilyenkor mindig õ az erõsebb; – Primus márkájú rezsót meg egy tömzsi, kis helyen is elférõ praktikus petróleumlámpát. Nagyon fognak hiányozni, áldja meg õket az Isten.
Ma már ki is tudom egészíteni a térképet, amelynek hála, idestova pár hete, idetaláltam ebbe a fogadóba. Menjünk át a verandán, amelyre finom homokréteget szitál a tengeri szél, majd jobbra fordulva fel a csigalépcsõn. Amelynek utolsó foka nagyot reccsen a lábunk alatt, és tudom, amíg itt lakom, aligha fogom gyakran hallani ezt a reccsenést. Ez a szoba az otthonom mostantól fogva. Van-e itt, szépségem, olcsó hotelszoba? Ennél, jó ember, már csak a napsütés olcsóbb! Hát a poloskák? Istennek hála, lesz poloska is bõven! (Dylan Thomas) A szoba ára egy rúpia naponta. A napsütés viszont ingyenes: a nap elõször lángba borítja a szobát, aztán ide-oda járkál benne, míg végül el nem hamvad az ultramarinkékre festett falakon, amelyekre jókora sötét foltokat rajzol a nedvesség. A természet, „Istennek hála”, nem készítette fel a mi közönséges házi poloskánkat (Cimex lectularius) az itteni viszonyokra. Nyolc lépés hosszában, négy keresztben. Feketére patinásodott deszkapadló. A füstös gerendák sora, amely belevész a mennyezet sötétjébe, hol felfordított hajótestre, hol egy kiégett kamaraszínház üszkös zsinórpadlására emlékeztet. Lakkozott cseréppel fedett elõtetõ, alatta egy tetõgerincre, a belsõ udvarra meg a kútra nézõ balkon, ahonnét sokszor bámultam a nyugtalanító lassúsággal megbillenõ tengeri horizontot. Az ágy kötelekkel kifeszített fakeret. Fiókos asztal, szék, a könyvespolcon kis Buddha, amelynek figyelmes tekintetû arca félig össze van roncsolódva. Ennyi az egész. Tisztaság, ünnepélyesség, titokzatosság – mindez nagyon is illik ahhoz a kevéshez, amelybõl össze kell raknom az itteni életem. Beköltözni egy szobába – néhány 5
Kalózhõsök Robert Louis Stevenson (1850–1894) skót regényíró 1883-ban közreadott Kincses sziget (Treasure Island) c. közismert ifjúsági regényében (a ford.).
903
hétre, hónapra vagy egy egész évre – valóságos szertartás, és mivel igen nagy lesz a kihatása, ezt a szertartást nem lehet hebehurgyán összecsapni. Meg kell õrizni az egészséges egyszerûséget, csak a legszükségesebb dolgokon érdemes változtatni, és fõleg, nem szabad megzavarni a színek összhangját. Az olyan szobában, amelyik méltó a nevére, a különbözõ színek idõvel elismertetik egymással létjogosultságukat, és lassan fakulva, a kölcsönös részvétnek hála, sikerül nekik termékeny dialógust kezdeni egymással. Itt például a kéknek meg a feketének valami olyant sikerült létrehoznia, amelyben a két szín nem bízott semmit a véletlenre. Lábujjhegyen járva csomagoltam ki kevéske holmimat. Az ágyon heverõ hátizsák csodálatosan illett az összképbe megkopott levendulakékjével. Nekitámasztottam a gitárt a falnak a szoba legsötétebb zugában (innen indul a lépcsõ lefelé), a hangszer világosbarnája kubista hangulatot visz a színkompozícióba. Nagyalakú fehér papírt rajzszögezek az asztal fölé: szeretek vastagon fogó ceruzával álltomban írogatni, amikor váratlanul megrohan egy gondolat. A rossz irányban haladó gõzhajót is levettem a falról, helyére indiai stílusban készült Krisztus került, amit már nem is tudom, mikor, egy indiai kulturális magazinból téptem ki. A töviskoronának akkorák a tüskéi, mint a hüvelykujjam. Az arca – közvetlenül a „lama sabachthani” elõtt – fekete a vértõl, a kétségbeeséstõl meg a gondoktól. Egyáltalán nem felesleges itt ez a katolikus-luzitán tragikum: szó, ami szó, szükségem is van védelemre, ez a ravasz kis Buddha minden gondot mégse vehet a vállára. A drót végén nyomorúságosan himbálózó meztelen villanykörte alig fényesebb az érett mangónál. Hogy mégis legyen rajta valami, vettem a bazárban egy pávát formázó lampiont, ami a buddhista újévrõl maradt a kereskedõnek. A bazárból hazaérve öklömnyi rózsaszín rák fogad a könyvespolcon, a rák, amely valamelyik közeli kókuszpálmáról vagy a szennycsatornából tévedhetett ide, izgatottan üdvözöl kövér ollójával. Megfogom, odaviszem a lépcsõhöz, amelyen cikcakkban elindul lefelé, miközben olyan felháborodottan gesztikulál, mintha azt akarná mondani, ez már mégiscsak sok. KIRKÉ „Agyonvert szamáron nem fog a tanítás”, mondogatja mindig a boltosné, valahányszor az Indigo Street valamelyik vénembere kilép a boltjából, ilyenkor felemeli az állát, mintha a magasságos eget hívná tanúul, és mielõtt a feje újra elõrecsuklik hatalmas mellére, sóhajt egy nagyot. A megjegyzést, persze, nem elsõsorban a tûzõ nap áldatlan következményeire, sokkal inkább a madárétkû és döntésképtelen szingaléz ügyfeleire érti, ezek ugyanis minden portékáját összefogdossák, és még egy nyomorult tojásért sem röstellnek alkudozni, nem csoda, hogy a fûszeres asszony mély megvetéssel beszél velük, ahogyan egyébként õk is õvele. A megvetés is annak a néhány indulatnak a sorába tartozik, amelyet felszít a forróság, és amennyi megvetés parázslik ebben a kis városnegyedben, bõven elég hozzá, hogy mozgásban tartsa a világot. Ilyen a boltosné, akinek az Aiolosz-bástyához vezetõ utca meg egy sikátor sarkán van a boltja. Bemenet az ember félretolja homlokával a szárított bonitó-halaknak a szemöldökfára függesztett és félreérthetetlenül budiszagú füzérét. Odabent más illatok fogadják az embert: fahéj, szegfûszeg, frissen darált kávé igyekszik feledtetni az 904
elsõ szagélményt – és nincs a szigeten még egy hely, ahol ilyen jól érzem magam. A polcokon ragacsos vagy aranyszín kannák sorakoznak egymás mellett, tele vagy melasszal, vagy pálmaolajjal. A tojások, amiket beköptek a legyek, hatalmas piramisokba vannak rakva, a piramisokról nehéz fekete fonatokban lóg a bagónak való dohány, a kék falra akasztott banán fürtjei pedig mint a lampionok, olyan fényesek. És ott vannak még „A felkelõ naphoz” feliratú teásdobozok, még a második világháború idõszakából, meg egy üvegben az árpacukor különbözõ színûre festett spiráljai, hogy a dohánybarna papírba csomagolt cukorsüvegekrõl már ne is beszéljek, amiket a boltosné zeneszerszámhoz hasonló kisebb kalapáccsal tör apróbb darabokra. A vakítóan fehér szárit viselõ fekete bõrû terebélyes asszonyság kövér verejtékcseppekkel homlokán a kézimérleg mögött zsák lencsén ülve trónol a kincsei között. Kiszolgálni is így szolgál ki, a helyérõl vagy kinyújtott kézzel veszi a polcról, vagy kampós bottal piszkálja le a kívánt portékát, és mivel naphosszat mozdulatlanul ül a helyén, csak arcán meg a nyakán meg a bõrét elborító anyajegyekben sûrûsödik össze minden vitalitása. Fekete szemében huncut fény játszik. Százszorta többre becsülöm ennek az elhájasodott asszonyságnak a derûs társaságát az utca valamennyi rejtélyben pácolt és molyrágta zombijánál, ezek ugyanis még szellenteni se tudnak, annyira irreálisak. Azt is meg kell mondani, hogy a kísérteties és omladozó Erõd hajótörésre csábító csalóka és kétértelmû szépsége mellett semmi sem olyan megnyugtató, mint egy kemény kézzel vezetett szatócsbolt – és ez tulajdonképpen illik is az ilyen dimenziójú asszonysághoz. Már azért szívesen megadok egy rúpiát, hogy hûsölhessek a boltban egy kicsit, akkora élvezet a társasága, azzal a csipetnyi habókossággal, amely az északafgán bazárokra emlékeztet. „Szalaam Aleikum.” Ahogy az ajtón belépek, zsebkendõvel megtörlöm a homlokom, ujjaimon számolok, behajlított mutatóujjal megkongatom az üres kannákat, majd végigsimítom kezemmel a potrohos zsákokat. Van külön zsákom, ahová le szoktam ülni, és amikor olyan a kedvem, rendelek egy egység arakot, az italt a boltosné két zománcozott pohárba tölti, majd szótlanul megisszuk, hátunkat a hordóknak vetve, amiket semmilyen illúzió sem tud innen eltüntetni. Ennek a boltnak akkora súlyt ad jótékony hatású anyagisága, hogy mindannyiszor elámulok, hogyan is nem süllyed be mélyen ennek az álomszerû szigetnek a talajába, mint egy vasgolyó. Álmodozunk így egy darab ideig, és miközben nyelvünkkel ízlelgetjük a langymeleg alkoholt, elégedetten sóhajtunk egyet-kettõt, ami társalgásként is felfogható. Elég becsukni a szemem, és már látom is, ahogy Robinson kezében a vásárolt portékákkal – faggyúgyertyával és fekete puskaporral – kilép a boltból, Péntekkel a sarkában. Kinyitom a szemem; eltûnõdöm, vajon õ is ugyanúgy látta-e õket, mint én. Amikor arca kislányos mosolyra húzódott, látni lehetett csodálatosan ép fogait – ilyenkor káprázatos – és ébenfekete – fény ragyogta körül a katedrálisok vízköpõ szörnyetegeire emlékeztetõ arcát. Félig zárt szemhéja alól kiszüremlõ tekintetében annyi cinkosság volt – sõt valamennyi szánalom is –, amennyit az itteniektõl remélni se mertem. És amit én is érzek, bár nem tudnám megmagyarázni. Mintha próbálna jóval a szavakon túl – egy nagyon messzirõl jövõ „szezám, tárulj”-t kezembe adni. Itt az az általános nézet, hogy ezek a spontán szövetségek egy régen volt karma szerint alakul905
nak. Lehet, hogy a tengeri birodalmak korában ismerkedtünk meg egymással, amikor „csak a gyöngy, a szantál meg a hold volt hideg tárgy ebben a városban”? Lehet, hogy megosztottuk egymással valamelyik királyi fekhelyet? Vajon igaza volt-e a szállodásnak, amikor arra figyelmeztetett, nyissam akármilyen nagyra a szememet, akkor is vakként botladozom át az életen? Mivel tamil és muzulmán, de azért is, mert nehézkesen mozog a kövérségtõl, kedvenc célpontja jó tucat vásott kölyök csúfolódásának, ráadásul a kis csirkefogók, összeszedve minden bátorságukat, sokszor még a boltajtóból is provokálják, és nem átallják idõnként jól meghúzogatni a bolt elõtti cövekhez kikötött kecskéje farkát. Mellesleg ugyanazok, akik állandóan nyomomban vannak ideérkeztem óta, és ezt kiabálják fél lábon ugrálva: „Mister-what’s-your-name, Mister-what’s-your-country?6” Lefogadom, hogy az anyjuk vagy az apjuk küldte õket a nyakamra, koravén és korlátolt galádságuk rá a bizonyíték, hogy méltó utódai a szüleiknek. De a boltosasszony nem ijed meg tõlük, annyiba se veszi õket, mint az ûrüléket körüldongó legyeket. Ha történetesen jókedve van, csak rájuk kiabál, ilyenkor elképesztõen pereg a nyelve – a szingalézt olyan gyorsan beszélik, hogy a dobszó is elbújhat mellette –, én meg ámulva hallgatom. De amikor kijön a béketûrésbõl, vagy amikor panaszosan mekeg a kecskéje, elõvesz egy póznát és a rúd végére erõsített kampót gyors mozdulattal beakasztja az egyik rosszgyerek gatyájába, majd – anélkül hogy egy kicsit is felemelné hatalmas ülepét – a horogra akadt gézengúzt odahúzza magához, és addig csavarja az orrát, míg a kis csibész bömbölni nem kezd, és el nem ered az orra vére. A kínpadra vont gyerek üvöltése meg a fejvesztve menekülõk zaja után hirtelen csend lesz, és ebben a csendben egyszer csak megüti fülünket a közelben hullámzó tenger morajlása. Egyszer-kétszer én magam is jól odasóztam ezeknek a mihasznáknak, de minden eredmény nélkül, úgyhogy rezzenéstelen arccal nézem és alig titkolt elégedettséggel, hogy a boltosasszony végre móresre tanítja õket. Majd, mint aki jól végezte dolgát, rám kacsint, lassan felkászálódik ültõ helyébõl, és a pultot állandóan szürke réteggel bevonó homokkal együtt eltünteti a véres kis lábnyomokat, majd két adag bétellevelet sodor, amit szótlanul rágni kezdünk, és közben úgy köpjük ki hosszú sugárban a szájban felgyülemlett nyálat, hogy sohase hibázzuk el a bejáratot. Ebben az utcában, ahol elõbb-utóbb minden tönkremegy, és elhal minden élet, a boltosasszony úgy hat a maga fiatalos fanyarságával, elhízottságával és virágzó kiskereskedésével, mint valami provokáció. Tetejében tamil provokáció! A tamilok többször is elfoglalták a sziget északi részét, víztározókat építettek, és a hozzájuk kötõdõ uralkodói dinasztiát nem kis megbecsülés övezte, amiért ügyesen igazgatták az országot. Lehet, hogy nem õk találták fel a spanyolviaszt, de mindig tudták, hogyan kell érdekeik szolgálatába állítani a félelmetesen hatékony nõi makacsságot, nagy becsben tartották a rokonsági kapcsolatokat, a gyakorlatias gondolkodást meg a családi erényeket, nem csoda, hogy Zanzibártól Penangig minden virágzott, ami vállalkozásba csak belefogtak. Akárcsak az Erzsébet-kori angolok, õk is nagyon jól
6
Hogy hívják uraságodat? Uraságod honnan jött?
906
tudták, hogyan is kell párosítani az anyagi mohóságot a temperamentumos és szenvedélyes költészettel. Emellett bámulatos bûvészei voltak a csere- és fûszer-kereskedelemnek. És közben aranypénzzel meg igazgyönggyel teli ládákról álmodoztak a hajók fedélzetén. Talán nincs is krónikájuk, amelyben ne szerepelne ilyen kincsesláda: ezek a kereskedelmi lerakatok gazdagságát meg a drágakõcsiszolók ügyességét magasztaló írások olyan költõiséggel beszélnek a királylány kezére pályázó vargák meg lókereskedõk eszességérõl, amilyennel csak a földi szerelemrõl vagy az istenek szerelmi ügyeirõl szokás beszélni. Még itt a boltban is érezni lehetett volna e régi kereskedelmi legendák varázserejét, ahol mintha a tulipiros paprikafüzérek, a rõt zsineggel összekötözött szivarok, a fekete-zöld pettyes kanócuknál fogva fürtökben fellógatott taplós öngyújtók valami harmonikus rendbe illeszkedtek volna. A boltosasszony nem érte be azzal, hogy tamil – ezt az elõnyt muzulmán hitûségével is megtoldotta. Amíg Albuquerque7 el nem süllyesztette bosszúálló szellemekkel teli vitorlásaikat, az arabok sokszor megtámadták a sziget nyugati partvidékét, ilyenkor kardélre hányták a férfiakat, megerõszakolták a nõket, de néha megtérítették a koromfekete sívahívõket. Így a boltosasszony egy kicsit Mohamednek is köszönheti, hogy mindig pontosan mér, mindig pontosan számol, és ha úgy fordulnak a körülmények, sohase ad szûk marokkal. A zsidó-keresztény hagyomány meg az iszlám kétségtelenül jó hatással van a kereskedelemre, legalábbis azzal, hogy egyetlen szigorú és féltékeny istent állít nyílegyenesen a boltok fölé. Más a helyzet a hinduizmussal meg a buddhizmussal. Amikor a boltos egyszer csak fogja magát, és minden elõzetes figyelmeztetés nélkül – otthagyja a kasszát meg a családot, hogy két évre elvonuljon meditálni valahová a hegyekbe, visszatértekor csak nagy ritkán talál meg valamit mindabból, amit maga mögött hagyott. Ha az idõ ciklikus, nem pedig lineáris, minek veszõdni a könyveléssel, számolgatni bevételt meg a kiadásokat! Elõbb-utóbb az üzletmenet is megsínyli, ha az ember veszedelmes egy illúzió! nem biztos benne, hogy a kasszának használt fiók is része a realitásnak. Bezzeg az én boltosasszonyom egyre csak halomba rak és fényesre kefél, az õ portékáinak létezését senki se tudja megkérdõjelezni. Ha valaki vagy rágcsálók közbeiktatásával vagy valamilyen hókuszpókusszal mégis megpróbálkozna ilyesmivel, lefogadom, hogy õ húzná a rövidebbet. Már csak azért is, mert – minként a szigeten majdnem mindenki a boltosasszony is konyít valamicskét a boszorkánysághoz, csakhogy belõle teljesen hiányzik az izgágaság és hagymázas téboly, amely egyik nagy gyöngesége a szigetnek. Ennyi is éppen elég, hogy megvédje magát és hatékonyan képviselni tudja az érdekeit. Hogy a vevõinek egy része (a kisebbik) a túlvilágról jár vissza a boltjába, abban nincs semmi meglepõ. Nincs okom kétségbe vonni, hogy ezek egytõl egyig tisztességes és segítõkész, bár néha nagyon is huncut lelkek, akiknek vajmi kevés közük van a város többi kereskedését fenekestül felforgató és a boltok sötét zugaiban ugrásra készen meglapuló szellemekhez. Emlékszem, amikor utoljára jártam nála, és ott álltam szédelegve a kánikulában, õ meg hátat fordított egy pillanatra, közvetlenül a lábam elõtt 7
Alfonso de Albuquerque (1453–1515) portugál hajós, katona és felfedezõ, portugál India kormányzója; a keleti portugál terjeszkedés nagy történelmi alakja (a ford.).
907
nagy robajjal csizma nagyságú torzonborz dzsinn bújt elõ a földbõl, gyorsan megragadott egy üveg savanyú uborkát, majd miután futólag üdvözölt, ugyanazon az úton gyorsan el is tûnt. Miközben újra összezáródott utána a föld, azon tûnõdtem, nem álmodom-e, a boltosasszony azonban, mintha mi sem történt volna, a készletbõl pótolta az eltûnt üveget, majd egy kisebb fekete táblán húzott egy vonalat abban a rovatban, amely e törzsvevõnek volt fenntartva. A boltosasszony kövér volt, egészséges, dúsgazdag és temperamentumos: nem csoda, hogy olyan sok volt az irigye, és hogy annyi mindent pletykáltak róla. A fogadós például váltig meg volt gyõzõdve, hogy a férjének – ennek a semmirekellõ pipogya fráternek – egyszerûen kitette a szûrét; de amikor megkérdeztem, mégis, hogyan szabadult meg tõle, csak annyit mondott, hogy nem valami szép módon (errefelé mindenki tudja, hogy ez mit jelent), ennél többet legmakacsabb unszolásomra se volt hajlandó elárulni. A tamilok egyébként matriarchátusban élnek: a kontinensen már az is bõven elég, ha a férjétõl szabadulni akaró feleség a férfi papucsát három ízben kiteszi az ajtó elé. Ez a szokás a szigeten sohase tudott gyökeret verni. Akárhogyan is, a fickót sohase láttam a boltban, de még a bazárban sem, pedig mindenki beszél róla. Az az érzésem, a boltosasszony valamilyen varázslattal összezsugorította, aztán elrakta vagy elzárta valahová, hogy nyugta legyen. Talán mert a férfi rossz hírét keltette az állandó pletykálkodásával. Lehet, hogy abban az indigókék kétszersültes dobozban kuksol, ami ott van a legfelsõ polcon. Ezt abból gondolom, hogy õ maga is gyakran odanéz a szeme sarkából, meg abból is, hogy a dobozból néha egy sáska dühödt neszezését hallom (bár igaz, hogy szörnyen zúg a fülem a kinin miatt). Vagy lehet, hogy mint afféle homunculus, kétségbeesetten szitkozódik és gesztikulál az asszony terjedelmes ülepe alatt? Él egy Euternes fatalis nevezetû termeszfaj a szigeten, ugyanaz, amelyik lassan, de biztosan lisztté õrli a fogadót, amelyben lakom – nos, ennél a termeszfajnál a királynõ harmincezerszer nagyobb a királynál; emez, mint holmi házmester, egész életét ott tölti a királyné vulvájának bejárata elõtt. De amíg alaposabban nem tájékozódom, nem dobhatom félre ezt a feltevést. Amikor a boltosasszony legközelebb feltápászkodik ültõ helyébõl, odalopódzom, és alaposan megvizsgálom majd a zsákot, amin trónolni szokott, hogy az a fajankó nem szaladgál-e öklét rázva a gigantikus fenék alatt felgyûrõdött ráncokban. A kis korcsot megfogom majd a hüvelyk- és mutatóujjammal, és szépen elmondom neki, mit gondolok az ármánykodásáról. Csótányok, ganajtúrók, skorpiók, százlábúk nagyon is hozzászoktam én már a hirtelen méretarány-változáshoz meg a parányi tárgyalófelekhez! És nem félek kimutatni, hogy kivel rokonszenvezem. Nagyon kedvelem ezt a terebélyes asszonyságot, de minden illúzió nélkül. Mert ha néha rájön a szerelmeskedhetnék, és egy kis enyelgésre van szüksége, ott van neki a tüskés sziklahal; a hal körbe-körbe kering a koralldarabokkal meg egy réteg finom tengeri homokkal lakályosan berendezett uborkásüvegben, amely mindig ott áll a pult egyik sarkában. A halat kis nádcukordarabkákkal, agyoncsapott léggyel meg kenyérmorzsával eteti. Ha csak egy kicsit is megkocogtatja az üveget, a makkegészséges fiatal hím hirtelen megperdül tengelye körül, és legyezõszerûen széttárva lebegteti mérgezõ tüskékkel szegélyezett szépiafoltos uszonyait. Amikor az asszony egyedül van, szorosan odatapasztja arcát az uborkásüvegre, és nagyokat grimaszol, a 908
hal pedig alig érzékelhetõ uszonyrezgetéssel válaszol a fintorgásra. Többször is elõfordult, hogy megleptem ebben a helyzetben, ilyenkor a lélegzetemet visszafojtva figyeltem egy darabig, majd lábujjhegyen szépen elosontam, miközben majd megevett a féltékenység. A szíve tehát foglalt, ettõl függetlenül szabad álmodozni. De ha egyszer észreveszi, hogy kilestem a titkát, talán még nekem is adná ezt a kabalaállatot… …Azt ti odahaza el se tudjátok képzelni, milyen fárasztó itt az élet. Engem legalábbis teljesen kikészít, hogy amit csak lát az ember, az egyszerre tartozik a valóság meg a felfoghatatlan birodalmába. Ezt az én fejem egyszerûen képtelen befogadni. Néha – magam sem tudom, miért – még el is sírom magam. A postások egyre-másra veszítik el az Európából jövõ leveleimet, pedig nekem úgy kell minden otthonról kapott levél, mint a levegõ. Hadd maradjak hát az utolsónál, ebben azt írjátok, hogy látni valóan rossz hatással van rám ez a környezet, hogy ez a sziget lassan az idegeimre megy, és hogy nem is nagyon értitek, amit írtam, mert az európai olvasó ilyesmire nincs is felkészítve. Ezt én nem is vitatom, de az ember mégiscsak annak reményében kel útra, hogy tanul valamit, és amit itt fedezek fel, azt sehol máshol nem tudtam volna megtanulni. ÁDÁM PÉTER fordítása
Nicolas Bouvier. 909
Arcok és kudarcok (1992) Irène Lichtenstein-Fall interjúja Nicolas Bouvier-val* „A világ vízárként áthullámzik rajtad, és egy idõre átengedi színeit. Aztán visszahúzódik, és újra letesz az üresség elé, amit mindanynyian magunkban hordunk, a lélek lényegét alkotó fogyatékosság elé, amit meg kell tanulnunk elviselni és leküzdeni, és ami paradox módon mégis legmegbízhatóbb hajtóereje személyiségünknek.” (Nicolas Bouvier: Világunk járása) […] IRÈNE LICHTENSTEIN-FALL Ön Thierry Vernet-vel együtt vágott neki a Világunk járásában elmesélt hosszú utazásnak. Miért épp ezt az utat választották? NICOLAS BOUVIER Amikor Thierryvel megismerkedtem, õ tizennégy éves volt, én tizenegy. Még a gimnázium elsõ osztályában történt. A tanár azért ültetett minket egymás mellé, mert mindketten jó franciások voltunk, hamar ki is alakult köztünk valamiféle Wahlverwandschaft, ahogy ezt Goethe idejében mondogatták. Thierryvel majdhogynem lelki ikertestvérek lettünk, elválaszthatatlan jó barátok. A barátaim közül vele osztottam meg a legtöbbet. Elõször egyedül kezdtem utazgatni, aztán õt is magammal vittem, büszkén igencsak szerény tapasztalataimra. Együtt több gyalogtúrát is végigjártunk, voltunk Jugoszláviában meg Görögországban, és annyira megtetszett nekünk az ottani népzene, hogy többször is visszamentünk. Ezt az utat járták be a cigányok is, csak õk ellenkezõ irányban, õk az afgán Pamírból indultak, innen vagy kisebb csoportokban leereszkedtek a kínai Turkesztánba, ahová sajátos zenei tehetségüket is magukkal vitték, végül – de ehhez ezer év kellett eljutottak egészen Magyarországig, ahol már elég régóta élnek. De Csehszlovákia területén is sok cigány él a XV. századtól fogva. Tizenkilenc éves koromban Thierryvel meg egy másik barátommal, Jacques Choisival valamiféle révületben beutaztuk az akkor még keményvonalasan sztálinista Jugoszláviát – kevéssel azelõtt jártunk ott, hogy a szerb kommunista párt szakított a Szovjetunióval. Bár az országutak rettenetes állapotban voltak, kétnapos átutazóvízumunk volt, csakhogy ez alatt az idõ alatt teljes képtelenség volt eljutni az ország egyik végébõl a másikig: ehhez legalább négy nap kellett volna. Ezért Boszniából kénytelenek voltunk felutazni Belgrádba, csak a fõvárosban lehetett vízumot hosszabbíttatni. És itt valami félálomszerû kábaságban, ugyanis kénytelenek voltunk éjjel-nappal vezetni, csak hogy idejében célhoz érjünk – az ország tele volt rendõrökkel, és a *
Az interjút, amelybõl a szemelvényeket kiemeltük, eredetileg az Éditions Metropolis könyvkiadó adta közre (Genf, 1992). A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Nicolas Bouvier: Routes et déroutes, in Oeuvres, Quarto Gallimard, Párizs, 2004 (2008), 1249–1388.
910
rendõrök nem ismertek tréfát –, egyszer csak, ahogy átléptünk a bosnyák zene aranykapuján, felfedeztük azt a csodálatos népzenét, amely ott lüktet, pulzál az egész Balkánon. Erre nem is számítottunk. Egyik reggel, a szarajevói kávézóban, ahová holtfáradtan megérkeztünk, az ócska rádióból hirtelen felhangzott egy szívfacsaró dallam, de olyan gyönyörûen, hogy olyan érzésünk volt, mintha a szó szoros értelmében felemelkedtünk volna a levegõbe. A varázs Csehországban kezdõdik, és a Boszporusznál ér véget. Illetve dehogyis ér véget, hiszen onnan a török, a kaukázusi meg az örmény népzene veszi át a szerepét. Ezen az útvonalon mint a rózsafüzér gyöngyszemei, úgy követik egymást sorban egymás után a különbözõ népzenék, és mindegyiknek megvannak a maga színei, a maga ritmikai különlegességei, és mindegyiken vörös fonál módjára fut át a cigányzene stílusa. A cigányok általában átveszik a helyi zenei hagyományt, de mindig a maguk módján adják elõ, a nóták ugyanazok, csak õk másképp hajlítják õket, és visznek valami vibrálást is a zenébe. Mindez fõleg Szerbiában szembeötlõ. A szerb népzenészek is csodálatosak, de sokkal szögletesebbek. Ugyanaz a muzsika cigányok elõadásában sokkal titokzatosabb: a téma több részre szakad, és szanaszét gurul, mint a higanycseppek. Ahol cigányok is élnek, ott mindig megfigyelhetõ a népzenében ez a sodródás, az elõadásnak ez a szomorúsága. Akár kaoli a nevük, mint Afganisztánban, vagy kucsi, mint Iránban, vagy valami egészen más, mint Kínában. Vagyis ezeknek az utazásoknak köszönhetem, hogy elsajátítottam – egyelõre csak töredékesen – az európai kulturális örökséget, és hogy felfedeztem elõbb Mitteleuropa, majd a Balkán kulturális örökségét; ezt a kettõt ugyanis nem nagyon ismerték a mi hagyományos kultúránkban. Azt is felfedeztem, hogy ezeken a tájakon mennyi, de mennyi kincset rejt az emberi szív. Nagyon is el tudnám ott képzelni az életemet, ahol csodálatos a népzene meg a költészet, és olyan vendégszeretõek az emberek, mint Macedóniában például. De van egy másik oka is annak, hogy India volt az úti cél – legalábbis a szó régi jelentésében, mivel mi Kerouac elõtt tizenkét-tizenhárom évvel indultunk útnak, és akkor még nem volt hasis –, nevezetesen az általam tervezett doktori disszertáció, amit egy engem erõsen foglalkoztató témából szerettem volna írni. Engem mindig megdöbbentett, hogy Franciaország XV. Lajos alatt milyen könnyelmûen veszítette el Kanadát, Louisianát, egész Dél-Indiát. Olyan közönnyel szabadult meg a gyarmataitól, hogy az embernek tátva marad a szája. Találtam egy érdekes irodalmi párhuzamot, amely jól megvilágítja a mentalitáskülönbséget egyrészt a francia nemtörõdömség és hedonizmus, másrészt a tengeri nagyhatalommá váló és a gyarmati kalandok bûvöletében élõ Anglia között. Két nagyjából egy idõben keletkezett regényt, egyik francia (ez Prévost abbé Manon Lescaut-ja), másik angol (ez Daniel Defoe Moll Flanderse), és mindkettõnek prostituált a hõse. Míg Manon Lescaut-nak Louisiana számûzetés, büntetés, halál, a londoni rendõrségen már nyilvántartott és az ügyfeleit rendszeresen kifosztó Moll Flandersnek Pennsylvania az újrakezdés nagy lehetõsége. Moll Flanders erényes úri hölgy lesz az Újvilágban, és olyan ruhatárral tér vissza Angliába, amelynek minden darabjába bele van hímezve a monogramja, továbbra is vannak szeretõi, de ettõl fogva sokkal drágábban árulja a bájait. 911
A kiadatlan dokumentáció jó része – ezt mind át kellett volna néznem – Pondichéry levéltárában volt. De mire két évre rá megérkeztem Pondichérybe, Franciaország már visszaadta Indiának Malabár és Coromandel partján levõ kikötõvárosait, az engem érdeklõ dokumentumokat pedig már hazaszállították a párizsi Tengerészeti Minisztérium irattárába. Emlékszem, milyen közönyösen néztem az üres polcokat, annyira eltöltött ennek az utazó életnek a boldogsága. – Sokáig tervezték az utazást? – Huszonharmadik évemet töltöttem be abban az évben. Az utolsó vizsga utáni nap indultam, az eredményt meg se várva. Igen, ezen a terven akkor már régóta gondolkodtunk. Nem kis szerencsémre volt ez a masszív kis autóm, a Topolino, amit az utolsó csavarig szétszedtem, átalakítottam, az alkatrészeket benzinnel letisztítottam és bezsíroztam, majd újra összeraktam, mint valami hatalmas Märklin-játékot. Ebben egy fiatal autószerelõ-tanonc is segítségemre volt, õ szerszámokat is hozott. Mire végeztünk (nemegyszer Thierry is részt vett a munkában), nem volt olyan titka az autónak, amit ne ismertünk volna. A visszatérés idõpontján egyelõre nem sokat gondolkodtunk. Még az is szóba került, hogy az utazás Kaliforniában fog véget érni, mindenesetre úgy fogtuk fel a dolgot, hogy addig megyünk, ameddig kedvünk tartja. Így történt, hogy az utazás harmadik évének végén érkeztem Japánba, mellesleg legjobb pillanatban. Akkor kezdõdött a gazdasági csoda. Az emberek még szegények voltak, de már egyre többet kerestek, és fõleg: kezdtek reménykedni. Másrészt a francia kultúra népszerûbb volt, mint valaha, a franciák ugyanis nem gyõzték le a japánokat, ellentétben az amerikaiakkal, akik különben nagyon kedvesen viselkedtek a szigetországban. Nem szabad meghamisítani a történelmet. Valóságos szerelem szövõdött az amerikai megszállók meg a japánok között, a japánok ugyanúgy belezúgtak az amerikaiakba, mint az amerikaiak a japánokba, bár a japánok igencsak restellték a dolgot, utóvégre az amerikaiak legyõzték õket. A franciáknak viszont nem volt semmi szerepük a vereségben. Aminek következtében õk lettek a legnépszerûbb kulturális partnerek. Egykettõre kiderült, milyen nagy szerencse, hogy francia svájci vagyok. – A Világunk járásában sokszor csak a különcöket, csodabogarakat mutatja be részletesen. – Épp azért keltem útra, hogy emberekkel találkozzam, ebbõl a szempontból a könyv hatalmas menazséria, amelyben majom lovat bámul, ló pedig hangyát bámuló mollahot, és az ámuldozó ténymegállapítás sok vicces reflexióra ad lehetõséget. Amerre csak jártunk, az emberek mindenütt irigykedve néztek minket, mivel Ázsiában a nomád életet a vallási zarándokúttal szokták összekapcsolni. Az utazást errefelé rendkívül tiszteletreméltó dolognak tartják. Egyébként az útra, utazásra, utazóra használatos kifejezések a pastunban, az urduban meg a farsziban mind fennkölt szónak számítanak. Hol útonállókkal akadtunk össze, ezek vagy nem fosztottak ki minket, 912
mivel nem volt mit ellopniuk, vagy mivel idõnk volt bõven, megalkudtunk velük (legveszélyesebbek a saját zsebre dolgozó zsaruk voltak), hol pedig olyan emberekkel, akik rögtön meghívtak minket, és amijük csak volt, mindent megosztottak velünk. Mindez jelképes gesztus volt a részükrõl, megindító tiszteletadás az országútnak. Ahogy már mondtam, mi azért vettük kelet felé az irányt, mert mély meggyõzõdésem, hogy itt történelmi fátumról van szó, hogy Európának Ázsia a szülõanyja, a vérontásokkal és gyarmati háborúkkal megalázott Ázsia, amelyet Pestelli1 egyik csodaszép írásában „hajlott hátú anyának” nevezett. Valahogy úgy fogtam fel a dolgot, hogy a nagymama Ázsia volt, az anya Európa, a lány pedig Amerika. Nekem az volt a természetes, ha elõbb az õsöket keresem fel. Nyugaton csak idestova néhány éve jártam, akkor fedeztem fel Írországot, Skóciát meg az Egyesült Államokat. Az elmúlt két évben összesen csaknem egy évet töltöttem az Egyesült Államokban, és hogy olyan jól éreztem magam, abba nyilván az ázsiai tapasztalat is nagyban belejátszott. Létezik egyfajta kronológiája a megismerésnek, és mindig a régebbivel kell kezdeni, ami persze nem jelenti, hogy semmibe se veszem azt, ami újabb, hiszen attól, hogy valami régi, önmagában még nem értékesebb vagy fontosabb annál, ami nem. Ha nem így volna, nem Brahmsról vagy Schubertrõl olvasnánk könyveket, hanem Brahms papájáról vagy Schubert mamájáról. Amerikában a kulturális különbség ugyanolyan sokkoló volt és ugyanolyan élvezetes, mint amilyent Ázsiában éltem át, mindössze azzal a különbséggel, hogy új ismeretekkel nem gazdagodtam. Ott inkább a természetet csodáltam, a táj domborzatát. Ázsiában a történelem töménysége ragadja meg az embert. Nincs a Takla-Makánnak olyan vad vidéke, ahol idestova ezer éve nem járt két-három szalmasarus zarándok (ezek rendszerint ugyanolyan zord szövegekben jegyezték fel, hogy merre mentek, mint amilyen zord az a táj, amellyel meg kellett küzdeniük) vagy ötszáz éve prémekkel teli batyujával egy mongol hercegnõ. Olyan helyeken, ahol hosszú mérföldeken át senkit se látni, mindig találkozik az ember marabusírt rejtõ kisebb dombbal vagy valamilyen felirattal. […] Míg az Egyesült Államokban egy hatvan éve épült malom megmaradt falát nevezik mûemléknek, amire jókora barna táblával hívják fel a figyelmet. […] – Azt mondja, azért vállalkozott erre az utazásra, mert emberekkel akart megismerkedni. De ebben a könyvben, és talán a többiben is, nem érezni az átlagosnál nagyobb nyitottságot. Számítani számítanak az emberek, de csakis az utazás keretén belül, mondhatni csakis azért, hogy eleven színekkel gazdagítsák a tervezett útleírást. – Két dologból áll a nomád élet dialektikája: kötõdésbõl és elszakadásból. És ezt a szópárt az utazás során mindvégig életben kell tartani. Fájdalmasnak fájdalmas búcsút 1
Lorenzo Pestelli (1935–1977) fiatalon elhunyt francia ajkú svájci író. Nicolas Bouvier személyesen ismerte, sõt írt is róla (Pestelli az õ közbenjárására adta közre elsõ mûveit). L. Écriture, n°4, Lausanne, 1968, in Nicolas Bouvier, Oeuvres, id. mû, 1068–1071.
913
venni a jó barátoktól, de az ember mégiscsak örül a szerencsének, hogy barangolhat a földgolyón. Ilyenkor arra gondolunk, ha a barátság mély, akkor Ins’Allah, meg fog maradni. De a legtöbb esetben nem marad meg. Nagyon sok segítséget kaptam utazás közben. Ezeken a rossz utakon egészen úgy érzi magát az ember, mintha a homéroszi Görögországot járná. Ráérõsen baktat, ismerkedik, egyszer csak eszébe jut, hogy lakik egy nagy hírû citeramûvész vagy dudás is azon a vidéken. Ha nem találja otthon, ott tölt egy hetet, megvárja, míg hazaér. És ha meghallgatta, övé a legjobb, amit ez a vidék csak adni tud, és ha továbbmegy ezzel a muzsikával a tarsolyában, van mit mesélnie, van mit másokkal is megosztania. Az utazónak tehát ilyen funkciója is van. Minket mindenhol szinte ostromoltak a kérdésekkel, meg engem is, amikor már egyedül utaztam. Sohase üres kézzel érkezünk valahová, mindig viszünk magunkkal valami értékeset. – Miért fejezte be a Világunk járását India kapujában? – Mert a Hajbár-hágó igazi határvonal. Itt hagyjuk el a muzulmán világot, vagyis a könyv világát (amely sok helyen érintkezik a zsidó-keresztény civilizációval), és az iszlám-mongol, de fõleg hinduista és panteista világba érkezünk; ez utóbbi alapvetõen nõies, míg a muzulmán világot inkább férfiközpontúság jellemzi. Emellett volt egy másik ok is: arra gondoltam, ha a könyvhöz Indiát, Ceylont és Japánt is hozzáveszem, az már valóságos Csodák könyve,2 de kétezer oldalon, amit legjobb esetben is ötvenévesen fogok tudni csak befejezni. Ezen a háromszázötven oldalon is jó három évig dolgoztam, persze kisebb megszakításokkal, hogy a legszükségesebbet meg tudjam keresni. Akkoriban szinte kenyéren és vízen éltem. Volt egy szobám, amiért jelképesen csekély összeget fizettem a szüleimnek, mégse mondják, hogy a nyakukon élek. Ha négy hónapot lehúztam az OMS-nél,3 abból további négy hónapig dolgozhattam a könyvemen. Szükségem is volt erre, mert nagyon lassan írok. Egy százötven oldalas kis könyv nekem egy év. De korosodva se megy könnyebben a munka. Attól, hogy van néhány kedvezõ fogadtatásban részesült könyvem, még korántsem következik, hogy könnyebben haladok azzal, amibe most fogok bele. A nehézségek és kétségek minden alkalommal ugyanazok, ami, azt hiszem, jó jel. Ezen a téren nincs önelégült rutin. Semmiben se lehetünk biztosak. – Azt írja, fiatal korában – néhány cikket leszámítva – nem írt semmit. Lehet, hogy az utazás késztette elsõ könyvének megírására? – Igen, egykettõre rájöttem, hogy olyan sokszínû, olyan bõkezû az élet, hogy csak kéne kezdeni vele valamit. De valahogy fáztam ettõl a nagy vállalkozástól, és folyton késõbbre halasztottam. Mivel az utazásnak megvolt a maga ritmusa (a telet egy helyben húztuk ki, csak akkor indultunk tovább, ha beköszöntött a szép idõ), ott volt a 2 3
Célzás Marco Polo híres mûvére. Az Organisation Mondiale de la Santé mozaikszava (Egészségügyi Világszervezet).
914
hosszú tél a rengeteg szabad idõvel a hófödte Tabrizban. Próbáltam elmesélni az elsõ fél évet a tabrizi bérelt szobánkban, míg odakint hullt a hó, de hiába raktam a kis kályhába egymás után a fahasábokat, éjszakánként így is megfagyott a víz a helyiségben. Naphosszat csizmában voltam és vastag pulóverben, mert 14-15 foknál sohase volt melegebb, bár a gondolkodásra kifejezetten jó hatással van ez a hõmérséklet. El is készültem vagy hatvan oldallal, de a kéziratot a következõ évben elvesztettem Quettában, ezt a hatvan oldalt aztán, két évvel késõbb, kénytelen voltam emlékezetbõl újraírni Ceylonban. Mindez annyit jelent, hogy nem egy történetem volt, hanem mindjárt három: megírtam ezt a szöveget, aztán elvesztettem, utána azt is megírtam, hogyan vesztettem el, végül újra megírtam az egészet, mivel egy colombói irodalmi folyóirat esszét kért tõlem Azerbajdzsánról. Japánban nem sokat gondolkodtam ezen az utazáson, mivel a japán újságok hosszú – harminc-, negyven-oldalas – cikkeket kértek tõlem az ottani élményekrõl. Annyira boldog voltam ott, hogy Ceylon után újra olyan világba kerültem, amelyben nemcsak férfiak, hanem nõk is léteznek. Rajongok a japán nõkért, örömmel meg is nõsültem volna, ha találok olyat, amelyik hozzám jön. Szóval, ahogy mondtam, Japánban más dolgom volt, hogysem a könyvön dolgozzam, arról nem beszélve, hogy minden szabadidõmet prostituáltakkal töltöttem, és elmondhatom, nagyon megkedveltem és tisztelni is megtanultam õket. – Pedig egyik könyvében sem írt a japán prostituáltakról. – Nagyrészt a szóhasználat miatt nem. Meg azért sem, mert szexuális tapasztalatok dolgában nem hiszem, hogy többet tudnék bárkinél. A tokiói bordélyházak negyede viszont nagyon is izgalmas téma szociológiai szempontból, részint azért, mert ide akkortájt rajtam kívül nem nagyon jártak külföldiek, meg azért is, mert errefelé, stricik híján, hírét se hallották az erõszaknak (a bordélyházat a japánul mamasszannak nevezett madame vezette). Ha valaki illetlenül viselkedett, ugyanúgy kipenderítették az utcára, mintha a péknél vagy a fûszeresnél rendetlenkedett volna. A tulaj persze minden módon próbálta adósságokba verni a lányokat, vagy rákapatni õket az alkoholra, csak hogy minél tovább ott maradjanak nála. De aki észnél volt, annak másfél év is elég volt, hogy megterhelõnek semmiképpen sem nevezhetõ munkával célját valóra váltsa, a japánok ugyanis nem nagy szeretkezések reményében látogatják a bordélyházakat, hanem szórakoztató, mûvelt és pajzán hölgyekkel szeretnének találkozni. Ezek a prostituáltak nem gésák, hanem egyszerû parasztlányok, legtöbben az északi országrészbõl valók, általában az apjuk egyszerûen eladja õket, mert arrafelé nincs valami nagy becsülete a lánygyereknek. Ottjártamkor, vagyis 1955 táján, még létezett a modocsi („küldd vissza, ahonnan jött”) nevezetû tradíció: a lánygyereket születéskor egyszerûen megfojtották. A szokás még eleven volt, jóllehet a hatóságok már nem nézték jó szemmel. Akit nem fojtottak meg, azt eladták prostituáltnak. Ezek általában csuda mulatságos lányok voltak. Hibátlan alakú lányok is akadtak közöttük, egyikmásik olyan csinos volt, hogy Audrey Hepburn is elbújhatott mellettük, aztán voltak 915
pirospozsgás kövérek is, de õk se árultak soha petrezselymet, mert szellemesek voltak, és szépen énekeltek. Az egyik bordélyházban a lányok kedvesen meghívtak, a nyugalmasabb órákban náluk nyugodtan írhatok, õk úgyis csak este kezdik a munkát, addig meg nagy a hõség, a japán nyarat nem könnyû elviselni. A lányok tudták, milyen kényelmetlen szobában lakom, és felajánlották, dolgozzam náluk, a ventilátor alatt. Két bordélyház arra is megkért, írjak reklámszövegeket a külföldiek odacsalogatására. Tekintettel az intézményre, azt hittem, valamilyen erotikus szöveget várnak tõlem. Pedig dehogy. Ilyesmiket kellett írnom: „Juriko legalább ötven népdalt ismer a nyugati parton élõ halászok folklórjából”; vagy egy másik lányról: „Úgy felvágták a nyelvét, hogy mindig övé az utolsó szó”. Nagyon élveztem ezt a munkát. Egyetlenegyszer se kellett leírnom azt a szót, hogy „segg”. […] – Az elsõ kézirattal kapcsolatos történetek közül különösen megragadó a lázas kutatás a quettai szeméttelepen, tele drámai feszültséggel. Mintha szüksége is lett volna a pénz- vagy autóproblémákra, a betegségekre vagy az efféle incidensekre, mert ezek újra meg újra kimozdítják a megfigyelõ státusából. – Az utazás korántsem ártatlan tevékenység. Elõfordul ugyanis, hogy veszélybe kerül az ember, és meg kell mutatnia az ütõkártyáit, már ha egyáltalán maradt neki. Mert ha nincsenek, ott a vég. Nekem a teljes fogazatom ment rá meg egyik lábam. Az utazás alaposan megkopasztja az embert, de megindító pillanatokat is köszönhetünk neki, és amikor az embernek sikerül kivergõdni a csávából, méltán tölti el az elégedettség. Ilyenkor olyan érzése támad, hogy nagyon is jól belakja ezt a földgolyót. Egy alkalommal különösen nehéz helyzetbe kerültem Kabul és Pesavár között. Van ott egy Lataban nevezetû hágó. Már éjfél is elmúlt, az autó minduntalan elakadt a mély homokban. Volt egy másik – rövidebb – út is, ez egy omladozó kõhídon vezetett keresztül. Hogy a híd alatt milyen mély volt a folyómeder, azt a sötétben lehetetlenség volt megállapítani. Megálltam, a motort nem kapcsoltam ki, a fényszórókat is égve hagytam, és kövekkel megpróbáltam betömni a lyukakat. A fényre az összes kutya odacsõdült a környékbeli falvakból, egy falka félelmetes afgán szelindek, gyilkolásra kész hörgõ véreb. Gyorsan beszállok a kocsiba, hátratolatok egy kicsit, belelépek a gázba, és ahogy hajtok át a hídon, hallom, hogy az általam elhelyezett és a kerekek nyomán a helyükrõl kifordult kövek hogyan potyognak le egymás után a mélybe… Mondhatom, büszke voltam magamra, hogy átjutottam a túloldalra. Amikor megérkeztem Pesavárba, ahol nem várt senki, az emberek nem akartak hinni a szemüknek. Szó, ami szó, van egy-két olyan pillanata az utazásnak, amely soha el nem múló sebhelyet hagy maga után. De ha sikerül kimásznod a csávából, akkor az ilyenkor elmaradhatatlan nyavalygáson kívül is lesz bõven mesélnivalód. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, megfulladok a boldogságtól. […] – És amikor írásban is vissza tudja adni ezeket a veszélyes helyzeteket, nem érzie, hogy az a bizonyos út mentén sétáltatott tükör – hogy Stendhal ön által is sokat emlegetett hasonlatára hivatkozzam – egyszer csak ön felé fordul? 916
– Nekem is át kellett esnem azokon a borzasztóan nehéz pillanatokon, amelyek hirtelen szembesítenek minket önmagunkkal; olyan ez, mint amikor a tõr az ellen fordul, aki kezében tartja. Az ilyen pillanatokban eszmél rá az ember, hogy valójában nulla, vagy a nullánál is kevesebb. Hogy az ego tulajdonképpen semmi, és semmivé lett minden, amitõl erõsnek hittük magunkat. Mégis, megtapasztalni ezt a semmit, ez nagyon is szükséges dolog az életben. Ha többször nem, legalább egyetlenegyszer. Máskülönben tovább páváskodunk egészen a sírig, ami mégiscsak nevetséges. Az utazásnak vannak csapdái, és amikor megérzi õket az ember, arról a helyrõl jobb, ha azonnal elpucol. Kétszer is elõfordult, hogy minden különösebb ok, minden látszólagos fenyegetettség nélkül nyakamba vettem a lábam, csak azért, mert hirtelen megcsaptak a baljós tellurikus hullámok. A két eset közül az egyik akkor történt, amikor még együtt voltunk Thierry Vernet-vel. Iszfahán déli fertályán jártunk, már esteledett, és bár csodálatos volt a táj, egyszerre mindketten úgy éreztük, bár beszélni nem beszéltünk róla, hogy okosabb, ha azonnal szedjük a sátorfánkat. […] Nem szabad figyelmen kívül hagyni a tudattalan üzeneteit. Váltig meg vagyok gyõzõdve, hogy jó, ha csak egytizedét használjuk az agy képességeinek, és az utazásban épp az a jó, hogy erõnek erejével rákényszeríti az embert, hogy minden aduját kijátssza, és hogy jól játssza ki õket. – A Világunk járásában céloz is a hirtelen támadt félelem pillanataira. – Egy alkalommal, még Anatóliában, rettenetes félelem fogott el minket. Ahogy átkeltünk egy hágón, egy falusi ünnep kellõs közepébe csöppentünk, nem éppen bizalomgerjesztõ ábrázatok, a sárban nehézkesen körtáncot járó fekete szakállas férfiak közé, akik épp azt tervezték, hogy a következõ nap jól elagyabugyálják a szomszéd tanya lakóit, amit egyébként meg is tettek. Éreztük a levegõben a visszafojtott indulatot, amely akár miellenünk is fordulhatott volna. A tánchoz dobbal verték a ritmust, de ezt a csodálatos dobszót, amely egyszerre volt fenyegetés és sorscsapás, nem volt bátorságunk felvenni. Az volt az érzésem, ha bekapcsolom a magnót, azonnal ránk vetik magukat. […] A behavazott Tabrizban, ahol a telet töltöttük, találtam Közép-Ázsiáról egy halványzölddel meg világosbarnával színezett régi német térképet, amely olyan aprólékosan volt kidolgozva, mint a XIX. század végén készült vezérkari térképek. A térkép azt a területet fedte le, amely a Kaszpi-tengertõl (ehhez mi elég közel voltunk) a kínai Turkesztánig terjed, én meg csak néztem, néztem megrészegülten ezeket az elképesztõ sztyeppéket és síkságokat, ezt a véget nem érõ pusztaságot, amelyrõl annyit álmodoztam, annál is inkább, mivel épp az idõ tájt olvastam Grousset Sztyeppék birodalma címû csodálatos könyvét.4 Grousset többek között egy kínai hercegnõ történetét is elmeséli, a hercegnõt két dinasztia egyesítése végett egy tatár kánhoz akarják feleségül 4
Az orientalista René Grousset (1885–1952) ma már klasszikusnak számító L’Empire des Steppes címû mûvét elõször 1938-ban jelentette meg a párizsi Payot kiadó. Ez a hungarológiai szempontból sem érdektelen mû máig elérhetetlen magyar nyelven.
917
adni, útnak is indítják a sztyeppe világvégének számító túlsó végébe, de mivel a menyasszony tizenöt év alatt tette meg a nagy utat, a házasságot már a következõ nemzedék ütötte nyélbe. Engem egyszerûen elbûvölt a térben teljesen feloldódó idõ. – Tulajdonképpen mi volt az igazi kábítószer, az, ahogyan a távolságot felfogta vagy maga az utazás? – Mindkettõ. Ott volt az utazást megjövendölõ álom, majd az indulás mámora; lassan haladtunk elõre, a mindenkori útviszonyoknak meg az idõjárásnak megfelelõen, mindig saját erõnkre hagyatkozva. És ahogy telnek-múlnak a napok, lassan olyan érzés fogja el az embert, ami az én szememben teljesen azonos a boldogsággal. Addig azért nem mennék, hogy az utazás a megismerés sajátos formája, és hogy erre a megismerésre csak utazással tehet szert az ember. Utóvégre a cellájában imádkozó cisztercita szerzetes vagy egy nõvel szeretkezõ férfi is eljuthat a szatoriig, vagyis a megvilágosodásig. Végeredményében a szexuális élmény is elvezetheti az embert a spirituális megismerésig. De elvezetheti a szesz, az éter, a misztikus áhítat mellett a teljes kimerültség is. Én nagyon hiszek a fáradtságban, és ebben az én mostani életkoromban éppen az a bajom a testemmel, hogy már nem tud elfárasztani, legalábbis addig a teljes kimerültségig nem, amelynek állapotába csak nagyon hosszú gyaloglás után kerül az ember. Ma már lassabbra fogom a tempót, mert szûkebbek lettek a fizikai teljesítményem határai. A gyaloglás is eszköze lehet a megismerésnek és megvilágosodásnak. Egyrészt a ritmusával meg azzal is, hogy minden figyelmünket összpontosítanunk kell arra, hogy milyen tempóban haladunk, hová lépünk, hogyan veszünk lélegzetet – mindez teljesen lefoglalja az embert. A nagyon hosszú gyaloglások után, nem amikor célhoz érünk, hanem amikor már látjuk, hogy célhoz fogunk érni, hirtelen olyan érzésünk támad, mintha az ember törékeny porhüvelyébe egyszer csak betört volna a külvilág – csodálatos egy érzés, lehetetlenség szavakba foglalni. – „Vajon miért ez a makacs vágy, hogy beszéljek errõl az utazásról? Milyen viszonyban van mindez a jelennel? Semmilyen viszonyban sincsen, hiszen nincs is jelenem. Halmozódnak az oldalak, csak költöm feleslegesen a pénzt, amit kaptam, ami pedig a házasságomat illeti, olyan, mintha már nem is élnék, és csak hálás lehetek a feleségemnek, hogy még nem tette a lábtörlõ alá a lakáskulcsot. Hol teljesen átadom magam a meddõ álmodozásnak, hol elfog a pánik, de nem adom fel, holott már nem bírom sokáig, mégse vagyok hajlandó valami másba belefogni, mert nem akarom kockáztatni ezt a nem is létezõ könyvet, amely nemhogy nem ad semmi energiát, de minden életerõmet elszívja, nem csoda, hogy türelmetlenkedik a környezetem, és ha kérdezik, mi a helyzet, gúnyos fény villan az érdeklõdõk szemében. Bárcsak testem-lelkem odaadhatnám ennek a könyvnek, hogy végre túl legyek rajta! De ez a fajta vérátömlesztés, tudom, lehetetlen, a kitartás meg a szenvedés sohase fogja helyettesíteni az ihletet” – írja a Világunk járásában.
918
– Ez az író pokoljárása. Ezt nem lehet kikerülni, az írásnak ez az ára, ezt nevezem én a Shylock-féle egy font húsnak. Minden hiteles szövegért vérrel kell fizetni, márpedig csak négy és fél liter vére van az embernek. Ezért van az, hogy ha végére jutottam egy vékony vagy vastagabb könyvnek, sohase tudhatom, írok-e valaha is még egyet. Ilyenkor elképzelni se tudom, hogy rögtön utána újra belefogjak a kétségbeejtõ sziklamászásba, amikor kizárólag a fogyatékosságaimba tudok kapaszkodni. De amikor az ember ott lóg a sziklán, és kezét felsebzi a mászókötél, egyszer csak megrohanják és színeikkel teljesen átjárják a gondolatai. Ilyenkor gyorsan halad, és tudja, hiteles minden szó, amit papírra vet. És ez nem is nagy ár mindezért. Magától értetõdik, általában rengeteg munkát követel, ha így akarjuk érzékelni a világot. Néha, nagy ritkán, olyan áldott pillanatok is vannak, amikor a gondolatok minden elõzetes aszkézis nélkül is elöntik az embert. Az alkotás rendkívül aszketikus tevékenység, még akkor is, ha néha alkohollal vagy gátlásoldó tablettákkal doppingolom magam. Olyan környezetben nõttem fel, amelynek szigorú erkölcsisége megköveteli az érzelmek precíz szavakba foglalását. Kerülni kell a homályosságot, mindennek egy tömbbõl faragottnak és éles körvonalúnak kell lennie: valami vagy fehér, vagy fekete. Márpedig az irodalom nem nagyon fér össze az érzelgõsséggel vagy a moralizálással. […] Amikor a fenti sorokat írtam, sok szemrehányást kaptam a meddõ bénaságom, lassúságom, tökéletességmániám miatt. „Ugyan már – mondogatták –, az ilyen utazást ugyanúgy kell elmesélni, mint az iskolai kirándulást!” – „Máskülönben – folytatja ugyanott – marad a fejemben a kietlen üresség, marad a nesztelenül rozsdásodó emlékezet, ez az állandó szórakozottság, amely semmire se tud figyelni (még arra a bizonyos törékeny belsõ hangra sem), ez a magamra erõszakolt magány, ami hazugság, ahogyan csupa hazugság a társaság is, marad ez a munkának már alig tekinthetõ munka, és maradnak ezek a lábon elfonnyadó emlékek, mintha valami leküzdhetetlen gonoszság vágta volna el a gyökerüket, és mintha ezzel egy csomó szép és kellemes emléktõl engem is megfosztott volna.” – Elismerem, mindez rettenetesen sötét, de mit csináljak, akkor így éreztem. Épp egy különösen nehéz alkotói idõszaknak értem a végére, mert mindent összevéve van abban valami nagyképûség, ha szavakba akarjuk foglalni a velünk történteket. Olyan óriási az aránytalanság e becsvágy meg a rendelkezésünkre álló eszközök között, hogy amíg szilárd talajt érzünk a lábunk alatt, egész lényünket kell felajánlanunk fizetségül. Távolságtartóan és felszínesen lehetetlenség leírni a világot. Jó könyvet csakis akkor tud írni az ember, ha vérét adja érte, és mindezt korántsem az „elátkozott mûvész” közhelye mondatja velem. Az idézetben azokra célzok, akik nem bíztak bennem. El se tudom mondani, menynyire fájt a türelmetlenségük. Pedig most, harminc évvel késõbb, épp azt csodálom legjobban, hogy milyen türelmes voltam. Nekem se volt könnyû ez a szakadatlan küzdelem a pontos szóért, azért, hogy folytatódjon ez az állandó ingázás a szavak és dolgok között. Ahogy én fogom fel a mesemondó vagy az író munkáját, abban nincs 919
semmi demiurgoszi. Szilárd meggyõzõdésem, hogy minden dologra van szavunk. Amikor azt mondom: „ez az állandó ingázás a szavak és dolgok között”, olyan tevékenységre gondolok, mint amikor két olyan partner közt kell kapcsolatot teremteni, aki addig semmit sem tudott a másikról. Az írónak azt kell felkutatnia, milyen szó illik egy bizonyos dologhoz vagy milyen dolog egy bizonyos szóhoz, és mindegy, hogy a kettõ fényévekre van egymástól vagy ott van egymás közvetlen közelében, az a lényeg, hogy addig semmit sem tudtak egymásról. […] De amikor sikerül ezeket a párokat összehozni, az olvasó a homlokára üt: ez nekem is eszembe juthatott volna. Nem attól író az író, hogy rendkívüli élményekben van része. Hanem ettõl a kereséstõl vagy kutatómunkától, amellyel sikerül meggyõznie az olvasót, hogy sokkal értelmesebb és lelkileg sokkal gazdagabb, mint gondolta. Attól, hogy olyan területeket fedezünk fel benne, amelyeket addig parlagon hagyott. Magától értetõdik, hogy ezek a párok, amelyek hosszú keresés-kutatás eredményeképpen jönnek létre, sohasem lehetnek tökéletesek. De ha történetesen sikerül rátalálni a szavak és dolgok közti eszményi megfelelésre, minden átbillen a csöndbe meg az ürességbe. Másrészt ha a nyelv – amelyikkel mi, halandók rendelkezünk, nem pedig az isteneké vagy az Olümposzé – át tudná fogni az érzékelhetõ világ egészét, akkor ez a világ rögtön el is tûnne. Akkor nem volna szüksége semmilyen tartószerkezetre. Akkor az eredendõ igéhez térnénk vissza. Van egy csodálatos Bradbury-novella, amely akaratlanul is érinti ezt a kérdést. Egy tibeti lámakolostorról van szó; mivel egy mantrát egymilliárdszor kellene elmondani ahhoz, hogy megváltozzék, aminek a tibeti buddhizmusban kapla (vagyis évezredekig tartó idõszak) a neve, és mivel a lámakolostor ezt meg akarja változtatni, számítógépet rendelnek egy amerikai cégtõl, azzal a szándékkal, hogy a mantrát majd a számítógép nagyon nagy sebességgel fogja ismételni. El is indítják a számítógépet, de ahogy a mantra közeledik az egymilliárdhoz, látják, hogy az égen egymás után kezdenek kihunyni a csillagok. – A fentebb idézett szemelvénybõl kihallható fájdalomra, meglehet, az is magyarázat, hogy otthon ülõ életet él a szöveg keletkezésének idején. – Útközben, mivel mindig elõrenéztünk, sohase hátra, egyáltalán nem nyomasztott a könyv megírásának minden gondja-baja. Munka közben csakugyan gyötört a nosztalgia, az utazás vágya. Úgy éreztem, olyan feladattal birkózom, amelyhez nincs és soha nem is lesz elég erõm, mivel – próbálkozzék bármivel is az ember – csakis hiányosságait meg naivságát tudja szembeállítani a világ mesés sokféleségével. Azért olyan nehéz leírni a különlegesen boldog, veszélyes vagy szerencsétlen pillanatokat, mert a nyelv egy bizonyos pontnál megáll, de nekünk valamivel mindig tovább kell mennünk. Van két jelzõkaró-szavunk, egyik az „elmondhatatlan”, másik a „kifejezhetetlen”, a kettõn túl pedig már nem beszélhetünk szövegrõl. A zenének több esélye van rá, hogy átlopakodjon ezen a vámhatáron, de még õ sem juthat el a tökélyig, mert ha eljutna, kialudnának a csillagok. Különös érzés, hogy épp a hiányosságainknak köszönhetjük életben maradásunkat. – Pedig elõfordul, hogy önnek is sikerül átlépnie ezt a határvonalat. 920
– Hogy mennyire, és milyen állapotban, nem tudom, csak azt, hogy mindig rettenetesen megvisel a dolog. De az ilyesmi olyan intenzív boldogságérzés, mintha, már félholtan, tengerbõl mentették volna ki az embert, közben elégedetten arra gondolunk, talán sikerült valami nagyon újat vagy valami nagyon kegyetlent olyan egyszerû szavakkal visszaadnunk, amelyek bárki szájából elhangozhatnak. Eleve olyan történeteket akartam elmesélni, amik megérdemlik, hogy feljegyezzék õket, ez a magyarázata annak, hogy egy sor utazásról semmit sem írtam. Ezek teljesen elhamvadtak. Más utazásokból viszont maradt valamennyi salak, égéstermék, ami jó nyersanyaga az írásnak: ezek az utazások valósággal kikövetelik, hogy elmeséljék õket, és ezt mindig tudomására is hozzák az embernek. Azért próbálom szavakba foglalni a különbözõ karaktereket, helyzeteket, pillanatokat, mert szeretném másokkal is megosztani õket. Jó messzire elmegyek a témáért, de írni csak akkor írok, ha találok valamit. – Sokszor úgy ír, mint egy festõ, ez nekem fõleg az Iszfahánnal és Teheránnal kapcsolatos részben szúrt szemet. – Az ámulat, amely Dél-Iránban a nyugodt és fakó színek harmóniája láttán fogott el, meglehet, azért volt olyan mély, mert elõzõleg hét hónapot töltöttünk Tabriz fekete-fehér világában. Ahol más szín nem volt, csak a férfikabátok feketéje, a hó meg itt-ott a félig romba dõlt mecsetek kék csempedíszei. Dél-Iránban az ottani lágy fény is belejátszik, hogy a színek olyan csodálatosak. Háttérben az erodált domborzatok a homok minden színárnyalatával, és amerre csak néz az ember, mindenfelé ez a rendkívüli kékség, amely olyan jól illik a lazacrózsaszínhez meg a halvány ibolyaszín alkonyathoz. Mindez így is, úgy is megbabonázott volna, de talán nem tudtam volna olyan jól elmesélni, ha nem Thierry Vernet-vel tettem volna meg az utat Belgrádtól egészen Kabulig. Ez olyan volt, mintha Van Gogh társaságában jártam volna be gyalog Franciaországot. õ olyan dolgokra is felhívta a figyelmemet, amelyekre aligha tudtam volna szavakat találni. Láttam újra meg újra, hogyan találja meg a formát a vizuális élményre, olyan volt ez, mint valami edzés, mintha a színeket illetõen edzõ oktatott volna ki a legfontosabb tudnivalókra. Mindez nagyon belém vésõdött. – Most is ugyanolyan jó barátok Thierry Vernet-vel, mint akkor voltak? – Nincsenek véletlenek. Nekünk találkoznunk kellett egymással. Máig õ a legmeghittebb barátom. Ezen az utazáson úgy töltöttünk együtt húsz hónapot, hogy egyetlen veszekedés se volt közöttünk. Mindig is figyelemmel követtem a festõi munkásságát, ennek a munkásságnak minden szakaszát, egészen a mostani csodálatos képekig. Mindig is létezett köztünk egy bizonyos alkotói cinkosság. Ha valamelyik írásomban kifogásol egyet-mást, mindig komolyan veszem a kritikáját. Nekem rendkívül fontos a véleménye. Az egész könyvet belengõ derû részben ennek a mi barátságunknak is köszönhetõ. […] 921
– Hogyan tekintettek önre abban az idõben, hiszen akkortájt ritkán találkozott az ember hivatásos svájci utazóval? – Még a családomban is akadtak olyanok, akik szerették volna, ha „komolyabb dolgokkal” foglalkozom, holott szerintem az utazás nagyon is komoly dolog. De általában véve elmondhatom, hogy fõleg pozitív reakciókkal találkoztam, Svájc ugyanis – ellentétben a közszájon forgó véleménnyel – a világ egyik legnomádabb országa. Minden hatodik svájci külföldön él, ezzel a százalékaránnyal elsõk vagyunk Európában. A svájciak ma is sokat utaznak, mert jómódúak, korábban viszont a szegénység lökte ki õket az országútra. Egy svájcinak állandóan mehetnékje van. Erre az irodalomban is sok a példa. A regionális meg az alpesi irodalom egyfajta dicsérete a szûkebb pátriának, de emellett a nomád életnek, a külföldi munkavállalásnak meg a külföldi tanárkodásnak is nagyon eleven a hagyománya. Ami annyit jelent, hogy az én utazásom is beleillik egy hosszú sorba, amely Thomas Platterral6 vagy Paracelsusszal kezdõdik, Rousseau-val meg a bázeli Burckhardttal folytatódik (ez utóbbi Mekkát is megjárta), aztán ott vannak azok a svájciak is, akik a napóleoni háborúk idején Spanyolországban vagy Szmolenszk alatt, esetleg az amerikai háborúk során Kanadában vesztették életüket. […] Engem nagyon foglalkoztat a nomádság svájci hagyománya. A kíváncsiság, hogy mi van a hegy túloldalán. Hogy ott könnyebb-e az élet? Létezik egyfajta alpesi klausztrofóbia, ez a bezártságérzés az oka, hogy szinte nincs is a világnak olyan tája, ahol ne találkozna svájcival az ember. Hihetetlen, de még az olyan városokban is léteznek svájci kolóniák, mint San Francisco vagy Los Angeles. Csak Los Angelesben például három egymással vetélkedõ svájci dalárda is mûködik. […] – Úgy döntött, India után Ceylonba utazik, és egy ideig ott is marad. – Az is megfordult a fejemben, hogy kelet felé megyek tovább, Indiából Burmába, majd le Yunnanba, de ez az út a politikai események miatt le volt zárva. Másrészt a barátom, Thierry Vernet Ceylonban volt a menyasszonyával, és nagyon szerették volna, ha ott vagyok az esküvõjükön. És volt még egy ok, hogy Ceylonba menjek: a francia régészek, akikkel Észak-Afganisztában dolgoztam, lelkendezve meséltek a Galle nevezetû kisvárosról, ahol Thierry akkor már fél éve lakott. Elég az hozzá, minden okom megvolt rá, hogy odamenjek, azt terveztem, ott vagy hajóra szállok, és úgy utazom tovább, vagy ott maradok egy ideig. Ezt elõre sohase tudhatja az ember. De hamar rájöttem, nagyon nem nekem való hely ez a Ceylon. Megérkezésem után két hónapra a barátaim is elutaztak, megtörte õket a klíma, és képtelenek voltak elviselni a nehézségeket, amikkel szembe találták magukat. Csodálatos kiállítást rendeztek Colombóban, de egyetlen képet se tudtak eladni. Hazautaztak, hogy valamennyire összeszedjék magukat. Nekem viszont eszem ágában sem volt visszamenni Európába. Volt egy kényelmes kis szobám, és Galle minden kísértetiessége ellenére sem volt csú-
6
Thomas Platter (1499–1582) svájci humanista, utazó.
922
nya, arról nem beszélve, hogy a malária mellett sárgaságot meg amibiázist is összeszedtem. Erõm se nagyon lett volna hozzá, hogy megint útra keljek. De azzal valahogy nem számoltam, mennyire legyengít a klíma, egyre betegebb lettem, egyre erõtlenebb. Egyre jobban elhagytam magam. De mindezt végig kellett csinálnom, bármilyen veszélyes volt is, hogy kilenc hónap ott-tartózkodás után (amibõl hét teljesen felesleges volt) végre el tudjam hagyni a szigetet. Eleve nem volt valami egészséges a légkör, annyira általános volt a szigeten a fekete vagy fehér – de fõleg fekete – mágia, állandósult bennem az érzés, hogy olyan kérdéssel szembesít ez a város, amelyre nem tudom a választ. Mintha valami buta makacsság kerített volna hatalmába. El kellett volna húznom a csíkot, míg volt rá erõm, ehelyett mint az elsárgult levél, csavarvonalban zuhantam lefelé. Pontosan úgy, mintha megátkoztak volna. Ezért maradt bennem annyi fájdalom, nem csoda, hogy mindezt csak évekkel késõbb tudtam megírni. Semmi kedvem nem volt akár csak gondolatban is visszamenni, pedig állandóan ekörül jártak a gondolataim, olyan rögeszmésen foglalkoztatott ez az általam átélt kudarc, csõd, vereség, az önkontroll fokozatos elvesztése. Végül teljesen elvesztettem a valóságérzékemet. A tüskés sziklahal utolsó lapjain talán sikerült érzékeltetnem, mit is éltem át akkoriban. A kezdet inkább az irodalmi riport mûfajához áll közel, ebben a könyvben ugyanis különösen fontos a forma, és úgy fejezõdik be, mint valami trópusi mese. Utána még az is átfutott rajtam, írhatnék ez egyszer fikciót is. És a könyv át is csúszik a fikcióba: az emberek elröpülnek, eltûnnek, újra megjelennek. Úgy éreztem magam, mintha kísértetek közé kerültem volna. A könyvet szinte önkívületben írtam, a zenei révület és a whiskynek köszönhetõ alkoholmámor állapotában. Csakis ezen az áron tudtam visszatérni az „inkubátorba”, amelyben kis híján megbolondultam. Muszáj volt megírni ezt a szörnyûséget, máskülönben sohase tudtam volna megszabadulni tõle. Ez bizonyos mértékig sikerült is, mire a könyv végére jutottam, de nem teljesen. Maradt azért valamennyi fájdalom, valamennyi maggá sûrûsödött feketeség, amit nem sikerült kiírni magamból, meglehet, azért sem, mert nem tudtam a kemencét megfelelõ hõfokra hevíteni. Ennek a módszernek az én szememben „ördögûzõ írás” a neve. Bizonyos dolgoktól csakis így tudunk megszabadulni, ha formába öntjük, de mondhatnám úgy is, ha formába zárjuk õket. Olyan ez, mint a palackba zárt dzsinn a Tengerjáró Szindbádban, vagy mint a sárga borostyánba zárt pliocén rovarok. Két mankóm is volt a könyv írása közben, a zene meg az alkohol. Sohasem fájdalommentes egy kudarc elemzése. A sziget felülkerekedett rajtam, én pedig arra kerestem a választ, hogyan is mehetett ennyire az idegeimre. A fekete trópusi mesével sikerült revánsot vennem. Mindenesetre, nem volt könnyû újra elmerülni a fülledtségben és depresszióban, a magam választotta magányban és elhagyatottságban. Utóvégre el is mehettem volna. A szüleim boldogan küldtek volna jegyet a Peninsular Oriental Line valamelyik járatára (akkoriban még nem számolták fel a rendszeres hajóközlekedést). De nem akartam elismerni a vereséget. Nem adtam fel, és maradtam, méghozzá egészen addig, míg úgy nem éreztem, már elég erõs vagyok ahhoz, hogy továbbálljak. Sikerült Colombóban elszegõdnöm egy francia hajóra, amely két hónappal késõbb kikötött Jokohamában. A legénység kedves volt, barátságos, és kedvelte a 923
nyers tréfákat – nekik köszönhetem, hogy sikerült visszakapnom a lelki egyensúlyomat. Jó hatással volt rám, hogy állandóan nõi fenekekrõl beszéltek körülöttem. Akkor jöttem csak rá, mennyire hiányzott mindez az utóbbi egy évben. – Miért ragaszkodott olyan makacsul a maradáshoz? – Még ma, harminc évvel az események után se nagyon értem. Hiszen az utazás addig csodálatos volt. Mint ahogyan az út is keresztül az indiai szubkontinensen. Nem akartam kudarccal a tarsolyomban hazamenni. Úgy éreztem, el kell mennem az út végéig, az út vége pedig Japán volt. Japán mögött csak a Csendes-óceán van, kelet mítosza Japán keleti partján ér véget. […] Az én szememben csakis Japán lehetett az út vége, ráadásul ott olyan jól éreztem magam, hogy egy év után azzal utaztam haza, hogy megnyertem a fogadást. Tudtam, hogy Japánba még vissza fogok térni. Hogy vissza fog húzni a szívem. – Ceylonban „túlvilági” szellemekkel, kísértetekkel került meghitt kapcsolatba… Ezek a kísértetek egyszer csak elõléptek a semmibõl? – Nem, dehogy. Mindebbe az elcsigázottság, a fáradtság meg a magány is jócskán belejátszott. Amikor kiürül az elme, máris ott van egy csomó nyugtalanító dolog, ami másra se vár, csak hogy megtöltse. Ilyenkor az irracionalitás hirtelen betör a ráció birodalmába. Ceylonban másról se hallani, csak mágiáról, sokan ûzik a boszorkányságot, sõt még a sziget zenéje is mágikus zene: csupa ördögûzõ dob meg ördögûzõ furulya. Végeredményében azért ragadtam ott ezen a halottidézõ szigeten, mert mindez engem is megbabonázott, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy már jó háromezer éve nagyon rossz híre van ennek a helynek. Nincs is olyan indiai szöveg, amely ne óvatos varázsszövegekkel, valamiféle mágikus zárójelben emlegetné „Srí Lankát”. Azt mesélik, egy buddhista szent háromszor utazott oda, hogy a démonoktól megtisztítva lakhatóvá tegye a szigetet. […] A tüskés sziklahal nem valamiféle parapszichológiai élménybeszámoló, egyszerûen arról van szó, hogy az a szellemiség engem is megfertõzött. És ahogyan írás közben elhatalmasodtak rajtam a hallucinációk, kezdtem olyan figurákat kitalálni, akik közel álltak az általam átélt élményekhez. Ezek a figurák csakugyan léteztek. Akkoriban gyakran megfordultam a tamil asszony fûszerüzletében, és csakugyan találkoztam az akkor már hat éve halott jezsuita atyával. Ezek az én szememben jóindulatú, oltalmazó figurák voltak. Ennél többet nem tudok mondani róluk. […] Mellesleg egy évre rá, Japánból hazafelé menet […] a hajó két napra kikötött Colombóban. Jól ismertem a Fiat cég ottani képviselõjét, egy rokonszenves velencei márkit, aki kérés nélkül is kölcsönadta az autóját. Ezzel az autóval visszamentem Galléba, szerettem volna viszontlátni a szobát, amelyben kis híján megõrültem. De semmit se találtam az akkori érzésekbõl. Csak egy hõségben tespedõ fahéjillatú kisvárost, amelyben nagyon kedvesen fogadtak a régi ismerõsök, nyilván azért, mert az autó, amivel megérkeztem, sokkal nagyobb volt, mint amilyennel elõször láttak. ÁDÁM PÉTER fordítása 924
PIER PAOLO PASOLINI
India illata Majdnem éjfél van, a Tadzs Mahalnál olyan a hangulat, mint piacbontáskor. Ezt a nagy szállodát, a világ egyik legismertebb szállodáját keresztül-kasul folyosók és hatalmas belmagasságú hallok fúrják át (mintha egy óriási hangszer belsejében járnánk), itt csak fehér ruhás boyok nyüzsögnek meg gálaturbános portások, akik a gyanús taxik érkeztét lesik. Nem, ó nem, szó sem lehet most arról, hogy aludni térjünk a hálóterem méretû szobáinkba, melyeket egy mélabús, megkésett XX. századot idézõ bútorok és helikoptereknek tûnõ ventilátorok töltenek meg. Indiai tartózkodásom elsõ órái ezek, és nem tudom féken tartani a bennem lapító, ketrecbe zárt vadállatot. Meggyõzöm Moraviát, legalább egy rövid sétára menjünk ki a szállodából, és szippantsunk bele elsõ indiai éjszakánkba. Így hát elindulunk a hátsó kijáraton át a szálloda mögött húzódó keskeny tengerparti sétány felé. A tenger békés, nem ad életjelt magáról. A parti mellvéd mentén parkoló autók sorakoznak, és a közelükben ott õgyelegnek teljesen értelmetlenül azok a mesés, gyökértelen, halomnyi kétes és nyugtalanító jelentést hordozó, erõteljes vonzerõvel bíró lények, a legelsõ indiai emberek, akiket exkluzívnak szánt kalandom során megpillantok. Mind kéregetõk vagy olyasfélék, akik valamelyik nagy szálloda tövében élnek, kitapasztalták belsõ mechanizmusát és titkos életét; derekuk körül fehér rongydarab, egy másik a vállukon átvetve, s némelyiknek egy harmadik rongy a feje köré csavarva: majdnem mind sötét bõrû, akár a négerek, van köztük kimondottan fekete is. A Tadzs Mahal alacsony árkádjai alatt, a tenger felõli oldalon, fiatalabb és idõsebb srácok egy kupacban: egyikük nyomorék, végtagjai mintha elkoptak volna, és úgy fekszik rongyaiba burkolózva, mintha nem is egy szálloda, hanem valamelyik templom elõtt feküdne. A többiek várnak: szótlanul, készenlétben. Még nem értem, mi dolguk lehet, miben reménykednek. Szemem sarkából éppen csak rájuk pillantok, miközben Moraviával társalgok, aki huszonnégy évvel ezelõtt már járt itt, és elég jól ismeri a világot ahhoz, hogy ne legyen olyan zaklatott állapotban, mint én. A tengeren sehol semmi fény, semmi zaj: egy hosszú félszigetnek majdnem a végpontján vagyunk, ez a szarv alakú nyúlvány alkotja az öblöt, amelynek belsejében Bombay kikötõje van. Az alacsony kõmellvéden túl csak méretes bárkák látszanak imitt-amott, mind üresek. Néhány tíz méterrel odább magasodik India Kapuja, mögötte a tenger és a nyári égbolt. Afféle diadalív ez, négy hatalmas, gótikus ívû kapuval, eléggé szigorú szecessziós stílusban: a parton magasodó, monumentális sziluettje mintegy látványosan összekapcsolja az Indiai-óceánt a szárazfölddel, amely egy nagy, kerek tér formájában már ott is van, rajta sötétlõ ligetek és csupa óriási, szecessziós ihletésû és kissé elhanyagolt 925
építmény, mint a Tadzs Mahal: színük mesterséges, olyan lilásszürke, ahogy a ritkásan álló utcai lámpák közt ott állnak a mélységes nyári békében. Ennek a nagy, szimbolikus kapunak a tövében megint tizenhetedik századi európai metszetekre emlékeztetõ alakok tûnnek fel: kis termetû indiai emberek, derekuk körül lepel, arcuk éjsötét, fejükön rongyokból szorosra tekert turbán. Csakhogy közelrõl nézve ezek a leplek szennyesek, lehangoló és természetes piszok borítja õket, fölöttébb prózaiak egy olyan kor szuggesztív ábrázolásához képest, amelyben különben megrekedtek. Ezek is fiatal kéregetõk, vagy olyasvalakik, akik csak úgy elvannak, késõig elidõznek azokon a helyeken, amelyek valószínûleg nappali életüknek is legfõbb színterei. Ránk sandítanak, rám és Moraviára, de békén hagynak: kifejezéstelen szemük valószínûleg nem lát bennünk semmi ígéreteset. Sõt befelé fordulnak inkább, fáradtan mennek tovább a barnás mellvéd mentén. * Így érünk oda India Kapujához; közelrõl nagyobb, mint amilyennek messzirõl tûnik. A kapunyílások íveltek, áttört mintázatú falaik abból a sárgás, fakó anyagból vannak; olyan ünnepélyességgel magasodnak fölénk, mint némelyik észak-európai vasútállomás csarnokai. De belülrõl, a boltív félhomályából énekszó hallatszik: ketten vagy hárman énekelnek egyszerre, hangosan, folyamatosan, szenvedélyes hévvel. Hangszíne, jelentése, egyszerûsége alapján ez az ének éppolyan, mint bárhol, ahol fiatalok énekelnek együtt, mintha Olaszországban vagy Európában hallanám õket: de ezek indiaiak, a dallam indiai. Olyan, mintha elõször énekelne valaki a világon. Számomra, aki egy másik földrész életéhez olyan érzéssel viszonyulok, mint egy idegen élethez, amelyet semmilyen kapcsolat sem fûz az enyémhez, mindentõl függetlennek tûnik: saját belsõ, érintetlen szabályai vannak. Úgy érzem, hogy ezeknek a bombayi fiataloknak az énekét hallgatni India Kapujának tövében valami megfoghatatlan, bensõséges jelentést hordoz: olyan, mint egy reveláció, mint egy megtérés az életben. Nem is tehetek mást, csak hallgatom éneküket, és igyekszem meglesni õket a monumentális, csúcsíves kapu mûmárvány szegletébõl: a puszta kövön fekszenek, a gótikus árkád sötét palástja alatt, a tengerre nyíló térrõl érkezõ gyér, tejszerû fényben. Fehér rongyok derekuk köré tekerve, fejük fekete: életkorukat nem lehet megállapítani. Énekükben vidámságnak nyoma sincs; egyetlen elhaló, szívbe markoló zenei mondat. Mintha minden most zuhanna rám a mélységes, szennyes béke percében. Ahogyan Bombay fölé érkeztünk a levegõben: aprócska, zöldes színû mocsarakból kiemelkedõ sáros, vöröses, hullaszerû halmok; viskók, szemétlerakatok, nyomorúságos új lakónegyedek végtelen hosszan, mint egy sárlavina: akár egy felhasított állat belei, szanaszét hevertek a part mentén, és a beleken száz meg száz apó drágakõ – zöldek, sárgásak, fehérek – gyöngéd ragyogása; a repülõgép hasa alatt sürgölõdõ legelsõ hordárok: feketék, mint az ördögök, vörös tunikában; majd éppen csak elhagytuk a repülõteret, az elsõ indiai arcok, a taxisok, a segédeik, fiúk, az antik görögökéhez hasonló öltözetben; és a száguldás végig a városon: mint egy pengehasítás. 926
Egyórás autóút a végtelen hosszú külvároson át, kis barakkok, apró boltok egymás hegyén-hátán, banyan fikuszok árnyában kicsi, lekerekített sarkú indiai házak, falaik kilyuggatva, mint valami régi bútorok, átszûrõdik rajtuk a fény, bibliai öltözetû, mezítlábas emberektõl nyüzsgõ útelágazások, piros-sárga emeletes buszok, modern épületek, amelyek hamar elaggottak a párás trópusi levegõtõl, sáros kertek és soklakásos kaszárnyák kékes, zöldes vagy egyszerûen a párától és a naptól elkorhadt fából, mindenféle réteghez tartozó emberek végtelen tömege; és az a fénytenger, mintha ebben a hatmilliós városban mindenütt éppen ünnep volna; és aztán a városközpont, baljós és új, a Malabar Hill, olyan lakóépületek, amilyenek akár a Parioliban1 is állhatnának, bungalókkal váltakoznak, és a hosszú-hosszú tengerparti sétány, gömblámpák sora, ameddig a szem ellát, fényük visszatükrözõdik a vízben... És a tehenek az utcákon: ott járkáltak elvegyülve a tömegben, üldögéltek az üldögélõk, kószáltak a kószálók közt, álldogáltak az álldogálók közt: szegény, sárrá vált szõrû tehenek, obszcén módon soványak, némelyik olyan kicsi volt, mint egy kutya, felfalta õket az éhezés, szemük az örök kiábrándulásra ítélt tárgyak örök vonzásában. Majdnem éjjel volt már, és õk az útkeresztezõdésekben ültek a közlekedési lámpák alatt, egyik-másik rendetlen középület kapujában, az éhség és a tanácstalanság szürkésfekete halmai. * Az élet ugyan örvénylett körös-körül, de ezeknek a szegény állatoknak a lelassult ritmusában: elég volt látni azt a türelmet, amellyel az emberek a buszmegállókban várakoztak: olyan fegyelmezetten álltak sorba, hogy azt a svájciak vagy a németek álmukban sem tudnák elképzelni: nem másztak egymás nyakára, szépen, egyesével álltak, rendezetten. Néhányan szinte európai módon voltak öltözve, a bokában bõ szárú, fehér nadrág rosszul állt rajtuk, fölötte fehér inget viseltek; míg mások – õk voltak többen – lábuk között átvetett lepedõféleséget hordtak, hasukon sokszorosan megcsomózva, fekete lábszáruk teljesen csupasz volt; e fölött a lepedõ fölött vagy egy ing, vagy egy európai zakó, fejükön pedig a szokásos feltekert rongy. Megint mások hosszú, fehér, arabos szabású nadrágot viseltek, hozzá ugyancsak fehér, áttetszõ tunikát; megint mások nagyon bõ rövidnadrágban voltak, amelybõl mint két harangnyelv lógott ki szikár, fekete lábszáruk, fölül pedig, nadrágjukat majdnem teljesen eltakarva, valami ing lengedezett rajtuk. A nõk mind száriban voltak, ujjaikon sok gyûrû; szárijuk a legváltozatosabb színekben pompázott, és a változatosság az egészen egyszerû rongytól az õsi kézmûipar finom, szõtt kelméit képviselõ liturgikus darabokig terjedt. Ez a hatalmas, gyakorlatilag ágynemûbe öltözött tömeg a nyomorúság, az elmondhatatlan nincstelenség érzését árasztotta, olyan volt, mintha mindannyian egy közelmúltbeli földrengés túlélõi volnának, és boldogok, hogy életben maradtak, megelégszenek azzal a néhány ronggyal, amellyel kimenekültek elpusztult fekhelyeikrõl, végtelenül nyomorúságos viskóikból. Most itt van hát két ilyen túlélõ, akik együtt énekelnek India Kapuja alatt, s várják az alvás óráját a meleg, nyári éjszakában. 1
Parioli: a ’60-as években Róma új, elõkelõ lakónegyede.
927
Ebben az életben, amelybõl az én retinám csak egy elsõdleges, felszíni lenyomatot õriz, egy dalt énekelnek (amely számukra régi és bensõségesen ismerõs, számomra pedig vadonatúj), és ezt a dalt én azzal a feladattal ruházom fel, hogy kifejezzen valami kifejezhetetlent, amit majd csak a holnaptól rám váró napok lesznek képesek lassanként méreganyagától megtisztítani, kiigazítani és helyrebillenteni. Ámde ekkor Moravia úgy dönt, hogy ideje elfáradni, és az õ csodálatosan bölcs belátásával fogja magát, és visszaindul eltökélten a Tadzs Mahal felé. De én nem. Én amíg végképp ki nem merülök (sosem kímélem magam), nem adom fel. Még egy darabig egyedül folytatom a kószálást. Az óriás épületek tövében, a tengerre nyíló téren túl elterülõ, sötétlõ ligetek felé indulok. Jobbra egy nagy, sötét épület, mintha téglából épült volna XX. század eleji neoreneszánsz stílusban, melybe némi indiai ízlés is keveredik; balra még egy szálloda, elõtte kis árkád; aztán benzinkút; majd egy üres térség közlekedési lámpával, s még tovább menve, egy kanyar után hatalmas, ovális tér tárul fel, az egészet pálmafák veszik körül, kókadoznak a tompa, tisztátalan holdfényben. Akár egy XIX. századi egzotikus képeslap-panoráma, a Porta Portesén2 lehet ilyen faliszõnyegeket látni. A hatalmas ovális téren még teng-leng néhány fehér rongyokba burkolt alak. Fiatalok baseballütõkkel játszanak csendben; mások a földön kuporognak, állukig felhúzott térdüket lazán átfogják. Jár még egy-két taxi, az éjszaka meleg és kihalt, mint a kirándulóhelyeken nyár derekán. Visszafordulok a szálloda felé. Egy épület elõtt, amely most teljesen sötét, és egyszerre mozi és valamilyen vendéglátóhely, a Regal, egy fiú odajön hozzám, rövidnadrágja olyan bõ, mint egy alsószoknya, fölötte piszkos ing. Értésemre adja, hogy hajlandó szolgálatot tenni nekem: elõször is szerez alkoholt, ugyanis Bombayben alkoholtilalom van; és aztán, természetesen, mást is. Tengerésznek néz, aki most érkezett valamelyik hajóval. Adok neki egy rúpiát, és otthagyom: meg vagyok szeppenve, nem értek semmit ebbõl a személyiségbõl. Ott, a közelben, a hullaszerû épületek tövében, a meleg járdákon, amelyeket valami ódon, száraz por borít, vannak még hozzá hasonlóak. Néznek rám, nem szólnak hozzám, a maguk dolgával törõdnek. * Az árkádos szálloda elõtt egy egész kis csapat kuporog a földön, a porban: tagjaik, rongyaik és árnyaik összekeverednek. Amikor meglátnak, ketten-hárman felállnak, utánam jönnek, mintha várnának tõlem valamit. Ekkor megállok, és tétován rájuk mosolygok. Egyikük, egy fekete, vékony alak, finom, indoeurópai arccal és hatalmas, fekete üstökkel, köszön, közelebb jön, mezítláb, rongyaiban, egyik rongy a lába között átvetve, a másik a vállán; mögötte felbukkan egy másik, ennek bõre fényes-fekete, húsos, negroid ajka fölött kamaszpihék sötétlenek: de ha mosolyog, fekete arca mélyén makulátlan derû lángol: mint egy belsõ villanás, fuvallat, lobbanás, amely letépi a fekete réteget a fehérrõl, ez az õ belsõ mosolya. Egyiküket Szundarnak hívják, a másikat Szardarnak, az egyik muszlim, a másik hindu. Szundar Haiderabadból jött, ott él a családja; szerencsét próbál Bombayben, ahogyan egy calabriai fiú feljön Rómába: egy olyan városba, ahol nincs senkije, ahol 2
Porta Portese: nevezetes római bolhapiac.
928
nincs otthona, és kénytelen boldogulni, ahogy tud, akkor eszik, amikor talál valamit. Gyenge, madárszerû mellkasából köhögés szakad fel: valószínûleg tüdõbajos. A mohamedán vallás lágy, finom arcára valami félénk ravaszságot rajzol, miközben a másik, Szardar, csupa lágyság és odaadás: lelke mélyéig hindu. õ is messzirõl jött, Andrából, Madrász környékérõl, neki sincs itt családja, sem otthona, tökéletesen nincstelen. A többiek, a barátaik, kicsit hátrébb maradtak, a szálloda hátsó bejáratának árnyékában. De most látom, hogy csöndben mozgolódnak. Egy nagy papírdobozt vesznek körül, azt bontogatják a poros járdán. Megkérdezem Szandartól és Szundartól, mit csinálnak a többiek: a pudingot eszik, vagyis a szállodából kapott vacsoramaradékot. Csöndben esznek, mint a kutyák, de marakodás nélkül, a hinduk béketûrésével és lágyságával. Szardar és Szundar nézik õket, velem együtt, mosolyuk azt jelenti, õk is így szokták, s ha én most nem volnék ott, õk is a maradékokat ennék ebben a pillanatban. Ehelyett sétálni indulunk a közelben. Az utcák most már kihaltak, elmerültek poros, szikkadt, koszos csendjükben. Van bennük valami grandiózus és ugyanakkor nyomorúságos: ez a város központi, modern része, de a kövek, az ablakspaletták, az ácsolatok olyan korhadtak, mint egy ódon kisvárosban. A rozoga házak majdnem mindegyike elõtt van egy kis fedett árkád: és itt... itt szembesülök az egyik legmellbevágóbb indiai jelenséggel. Minden kapualj, az összes járda zsúfolásig teli van alvó emberekkel. A földön fekszenek, az oszlopok, a falak tövében, a küszöbökön. Tetõtõl talpig rongyaikba burkolóznak, szinte védõréteget alkot rajtuk a kosz. Álmuk olyan mély, hogy szinte tépett-bûzös szemfödélbe burkolt holttesteknek látszanak. Fiatalok, kölykök, öregek, asszonyok gyermekeikkel. összegömbölyödve vagy hanyatt fekve alszanak, százával. Van, aki még ébren van, fõként fiatal srácok: ide-oda téblábolnak, vagy leülnek csendben beszélgetni egy-egy bezárt üzlet küszöbére, vagy egy ház bejárata elõtti lépcsõre. Valaki éppen ebben a pillanatban készül lefeküdni, beburkolózik leplébe, a fejére is ráborítja. Az egész utca megtelik csöndjükkel: álmuk hasonlít a halálhoz, de ez a halál is édes, mint az álom. Szardar és Szundar ugyanazzal a mosollyal nézik õket, amellyel én néztem a puding maradványait faló barátaikat, nemsokára õk is így alszanak majd. Elkísérnek a Tadzs Mahal felé. Már itt is van India Kapuja, a tengerparton. Nem hallani az énekszót: a két fiú már biztosan alszik a puszta földön, rongyaikba burkolózva. Valami keveset abból, amit tudni akartam, énekükbõl már úgyis tudok. Iszonytató nyomorúság. Szardar és Szundar kedvesen elköszönnek tõlem, sötét arcukat megvilágító napfényes mosolyukkal. Nem várják el tõlem, hogy aprópénzt adjak nekik: de örömteli meglepetéssel fogadják, Szardar elkapja a kezem és megcsókolja, s ezt mondja: „You are good sir”. Otthagyom õket, meghatottan, mint egy hülye. Valami máris elkezdõdött. LUKÁCSI MARGIT fordítása 929
DIONISIOS STURIS
Görögország – keserû narancsok IKARIA Ki tudja, talán a vadon termõ gyógyfüvek miatt, amelyeket állítólag naponta szednek a mezõn az itteni lakosok. Egy levélke ebbõl, négy kis szál abból, két levélke amabból, leforrázni, meginni. Kész. Amikor évekkel ezelõtt amerikaiak jöttek Ikariára, hogy kiderítsék, mitõl olyan hosszú életûek a szigetlakók, miért állnak ellen jó néhány betegségnek, megvizsgáltatták a gyógyfüveket, és arra az eredményre jutottak, hogy mindegyik vízhajtó hatású. Vagyis kedvezõen hatnak a magas vérnyomásra, egészségesebb tõlük a szív, kevesebb az infarktus, hosszabb az élet. Azt is mondják a tudósok, hogy jó hatású a házilag préselt testes bor, amibõl naponta isznak a kései ebédhez. Vagy lehet, hogy a házilag pergetett méz az oka. Vagy az édes görög kávé, amibõl három csészével isznak naponta. Vagy talán a zöldségek, mert azokból sokat esznek, sokkal többet, mint gyümölcsbõl. Nincsenek oda a húsért, a halat viszont imádják. Vagy a napfény lehet az oka, a mikroklíma, vagy az, hogy szívesen szundítanak egyet délutánonként. De Irena szerint a küzdelmes élet és a nehéz munka. Az apja például keményen gürcölt fiatalkorában, a polgárháború alatt, amíg az ikariai hegyekben bujkált. Hét hosszú év telt el így, aztán végül Lengyelországban kötött ki. Kilencen voltak összesen. Kommunisták, akikre halálbüntetést szabott ki a görög hatalom. Az volt a szerencséjük, hogy egy nõ a postán véletlenül elolvasott egy táviratot, ahol fel volt sorolva a nevük: haladéktalanul letartóztatni és börtönbe zárni õket. Rohant hozzájuk, figyelmeztette mind a kilencüket, õk pedig elmenekültek a hegyekbe. 1948-ban történt, több mint egy évvel késõbb ért véget a polgárháború, vesztettek a kommunisták, az ítéletek pedig érvényben maradtak. Sokan tudták, hol bujkálnak az üldözöttek, hiszen hordtak nekik enni- és innivalót, ruhákat. Ismerték a sziklaüregeket, tudták, hol van rejtekhely a szomszédok padlója alatt, hol a többi búvóhely. Nem járt el a szája senkinek. Senkinek. A rendõrök, a katonák egyfolytában keresték õket, gyötörték a feleségeiket, a szüleiket, a gyerekeiket. Egyszer háromezer katona jött Athénból, átkutatták a hegyeket, mindhiába. Nem találták meg õket. A kommunisták ismerték a terepet, mint a tenyerüket – tudták, hol húzódjanak meg télen, hol esõben, és hol a legkellemesebb az árnyék a nyári hõségben. Végül egy kapitány hajlandó volt kivinni õket Görögországból. Ikariából Kréta felé hajóztak, megkerülték a Peloponnészoszt, így jutottak el Albániába. Onnan Romániába mentek, aztán tovább Varsóba. Pontosan 1956. október 24-én értek Lengyelországba, éppen Gomułka híres szónoklatának napján. Az elsõ kép, amit láttak: végeláthatatlan tömegek a Felvonulási téren. Irena apja nyolcvannégy éves volt, amikor meghalt infarktusban. Nemrég történt. Éppen Ikarián nyaralt a család, mint minden évben. Pár nappal azelõtt jöttek Varsóból. Irena apja elment úszni, ugyanúgy, mint egy nappal vagy két nappal azelõtt. Nem fájt semmije, amikor bement a vízbe… 930
De ez a tisztes kor semmi ahhoz képest, hogy Irena nagybátyja mennyi idõs. Joannisz bácsi százhárom éves. Irena nem tudja, meglátogathatom-e a bácsit, attól függ, milyen kedvében van. Vannak jobb napjai, és vannak rosszabbak. A jobb napokon még hall valamennyire, a rosszabbakon süket, mint az ágyú, olyankor nem akar szóba állni senkivel. Hol ilyen napja van, hol olyan. – De próbáld meg – mondja Irena –, talán szerencséd lesz. – Azt is megígéri, hogy telefonál a rokonainak, szól nekik a jövetelemrõl. * A repülõgép, vagy inkább kisrepülõgép fél óra alatt ér oda Athénból. Megkerüli a szigetet, mert a repülõtér a keleti szélén van. A kifutópálya, vagy inkább pályácska olyan rövid, hogy behunyom a szemem, és segítek fékezni a tudattalanom erejével meg a lábammal is, mert úgy érzem, mindjárt a szikláknak ront a gép. A taxisofõr persze ismeri Irena apjának történetét, a szigeten mindenki tud róla. Az itteniek hõse. Joannisz bácsiról is tudja, kicsoda, mert a bolgár nõ, aki a bácsi gondját viseli, néha fölhívja, és megkéri, hogy vásároljon be neki. ötszáz méterrel a tengerszint fölött fekszik a falujuk, naponta csak egyszer jár az autóbusz. Pedig többen vannak a szigeten a bácsihoz hasonló öregek, sokkal többen. A hotelben is, ahová most visz a taxisofõr, ott lakik a tulajdonosok nagymamája, kilencvenkilenc éves, egy hónap múlva tölti be a százat. A harmadik emeleten van a szobám, tengerre néz az ablak. Balra a kikötõt látom, ott áll az emlékmû, Ikarosz hatalmas szárnyait formázza, jobbra kis szigetek a távolban. Ha hátat fordítok a tengernek, és messze kihajolok, látom a hegyeket, nem túl magasak, de a végtelenbe nyúlnak, a színük élénkzöld, a lejtõkön fehér házikók állnak. A szálloda családi vállalkozás, a munkát nagyrészt a két fiatal testvér, Maria és Sztavrosz végzi. Május közepén még épp csak kezdõdik a szezon. Én vagyok az egyetlen vendég, ezért a legjobb szobát kapom, igen nyomott áron. A földszinten, kényelmes lakásban lakik Maria a võlegényével, Sztavrosz, az apjuk (az anyjuk pár éve halt meg rákban) és a nagymama. A balkonról látom, ahogy ráérõsen teszik a dolgukat a tornácon. Az asztalon tálca, rajta kávé. Sztavrosz virágot öntöz, a võlegény a motorján babrál, Maria az alacsony kõfalon ül, és a kertben szedett mentát aprítja, padlizsánt és cukkinit szeletel – briam lesz ebédre. Az apjuk kötelet fog a kezében, a tengerészcsomókat tanulja, mert új hobbit talált magának, vett egy kisebb csónakot is. Mindig félt a tengertõl, csak öregkorára múlt el a félelme. Még hogy öregkorára – nyolcvan év Ikarián még nem kor, semmi oka arra, hogy lassítson, vagy bármirõl is lemondjon. Mindenkit látok, csak a nagymamát nem. De egy perc múlva már hallom a hangját. Kiabál valamit a hûvös szobából, a leengedett redõnyök mögül. Kiabál és kiabál, de olyan tompán hangzik, hogy egy szavát sem értem. A reggelinél Maria elmondja, mi történt. A nagymama egy ideje nem szeret fürödni. Legjobb esetben megtörölgetik itt-ott nedves mosdókesztyûvel – akkor béke van. A fürdés a legcsúnyább szitokszó. Néha kénytelenek beadni adni neki valamit, hogy 931
megnyugodjon, és igyekeznek a fürdetéssel, mielõtt elmúlik a szer hatása. Nemrég még sokkal többet volt talpon a nagymama, a kórházi eset után romlott az állapota. – Nehezen lélegzett, fulladt. Két éve lehetett. Azt mondta az orvos, hogy kórházba kell vinni kivizsgálásra. Haladéktalanul. A nagyi makacskodott, hogy nem megy, mert ha beviszik, akkor neki annyi. Azelõtt sosem volt kórházban. Biztosra vette, hogy nem éli túl. Úgy kellett elvitetni, erõvel. Három nap után helikopterre rakták, visszahozták épen és egészségesen. Csak az idegei miatt egyre kevésbé tudott járni, aztán már egyáltalán nem mozdult ki, pedig a fejével még szinte minden rendben van. Ikarián csak egy kicsi, rosszul fölszerelt kórház van, ezért az itteni orvosok inkább máshová küldik a nehezebb eseteket. Mindenki tudja, hogy baj van, ha helikopter bukkan föl a fejük fölött. Sürgõs hívást jelent – szülést, agyvérzést, balesetet. Gyorsan át kell repülni a közeli Számoszra. Irena emlékszik egy pár évvel ezelõtti történetre, amikor még nem is álmodott senki helikopterrõl, a sürgõs esetekre motorcsónakokat tartottak. Egy nõnél megindult a szülés. A fiatal ügyeletes orvos úgy ítélte meg, hogy komplikációk léphetnek föl, el kell szállítani a számoszi kórházba. Csakhogy jön a vihar. Közelednek a felhõk, föltámad a szél. A szülésznõ kijelenti, hogy ilyen idõben õ sosem száll tengerre. Már csak ez hiányzott! Az orvos nem változtat a döntésén. Négyen hajóznak ki: õ, a vajúdó nõ, a férj és egy tengerész. Esik az esõ, fúj a szél, a csónak egyfolytában hánykolódik a magasra csapó hullámokon. A kismamánál elfolyt a magzatvíz, az orvos tengeribeteg. Percenként hajol át a korláton hányni, két roham között a padlón hever, onnan instruálja a leendõ apát. Mire kikötöttek Számoszon, már felsírt az újszülött, és elaludt a kimerült mama karjaiban. Nemrég még olyan orvosa volt Ikariának, mint Quinn doktornõ, kezelt megfázást és gombásodást, kísért szülést, elvégzett kisebb mûtéteket és beavatkozásokat. Már nem dolgozik ott, meghalt. Az újak pedig, mondja Irena, már nem olyan bátrak. Maria elmondja, milyenek a strandok a közelben, kavicsosak, de szépek, mert üresek. Lehet heverészni és nem gondolni semmire. Itt, Ajiosz Kirikoszban, a déli parton vannak meleg vizû források is, a legjobbak közé tartoznak egész Görögországban. Radioaktív források, jó hatással vannak a keringési zavarokra és a magas vérnyomásra. A sziget északi felén pedig hosszú, tiszta partszakaszok vannak, aranyszínû homokkal. Az a legszebb rész, amelyik pont a másik szállodájuk elõtt terül el. Körülbelül hetven kilométerre innen, kanyargós hegyi út vezet oda. Sztavrosz holnap odamegy, hogy mindent elõkészítsen a szezonra, ott is marad néhány napig – ha van kedvem, vele tarthatok. * – Az ikariaiak nem változtak meg úgy, mint a többi görög. Minket nem érdekel a pénz. Itt sosem voltak osztálykülönbségek. Nem voltak birtokosok, nem voltak alárendeltek. Mindenki egyenlõ mind a mai napig – mondja Az én Ikariám címû filmben a narrátor, egy méhész a sziget nyugati részén fekvõ kis Rahesz faluból. Hatvanöt évesnek saccolom. – Még ha gazdagabb is valaki egy kicsit, nem látszik rajta. Nem vesz magának drágább ruhákat, nem kérkedik a pénzével. Akkor boldogok az emberek, 932
ha összejárhatnak, együtt töltik az idõt, együtt esznek-isznak, táncolnak. Ez a hagyomány nálunk, erre épül a mély szolidaritás. Nem veszíthetjük el. Oké, Irena is egyetért abban, hogy ez enyhe túlzás. Ikaria nem utópia, a filmet érdemes hunyorítva nézni, dokumentumnak tekinteni, de – mondjuk így – mesedokumentumnak. A Görögbarátok Társasága szervezte a filmvetítést Varsóban. Péntek van, esõs márciusi este. A teremben talán harmincan lehetünk, mindenki lelkes híve a görögországi nyaralásnak. A filmelõzetes után Irena következik. Mindjárt az elején szabadkozik, hogy dõlni fog belõle a szó, de Ikariáról órákig tudna beszélni. Ha elegünk van, szakítsuk félbe. Elmondja, hogy a film rendezõje, Szpirosz Teszkosz is ikariai, de élete nagy részét Athénban töltötte. A családja, akárcsak a film narrátora, Raheszrõl származik, és Rahesz tényleg egész más világ. – Például, amint nemsokára látni fogjátok a filmen, a raheszi boltok mind a mai napig csak késõ este nyitnak ki. Ennek egyszerû oka van – magyarázza Irena. – Minden lakos földmûves. Olajfáik, szõlõjük van, krumplit, gabonát termesztenek. Kint vannak a földeken egész nap: kapálnak, öntöznek, szántanak, csépelnek. Közben megetetik az állatokat, megfõzik az ebédet. Az ügyek intézésére csak napnyugta után marad idõ, este hét és éjjel egy-kettõ között. Akkor már kényelmesen el tudnak menni bevásárolni, isznak egy kávét a szomszéddal, kenyeret vesznek. Raheszben van az a híres pékség, amelyik napnyugta után nyit, és majdnem reggelig nyitva van. A pék tudja, melyik családnak mennyi pékáru kell. Zacskóba rakja a kenyereket, ráírja a nevet, és kifüggeszti az ajtóra. A falusiak odamennek, leveszik a szatyrot, otthagyják a pénzt. Ha valaki nem fizet, az azért van, mert nem volt nála pénz. Beviszi majd legközelebb, ha arra jár. Azonkívül Rahesz az egyetlen hely a szigeten, vagy talán egész Görögországban, ahol megtartják a húsvéti mnimoszinót, a holtak emlékének ünnepét. Minden lakos hozzájárul a nagy lakomához: egyesek mézet, mások bort, megint mások kenyeret vagy zöldségeket, húst hoznak. Nagy kondérba kerülnek a birka- és bárányhúsok, és reggeltõl fõzik õket. Délután jön a nagy szakállú pópa, és megáldja az ételt. öt óra körül kezdenek gyülekezni a családok a lakomához. Alkonyat után, amikor lehûl az idõ, megkezdõdik a tánc. Az elsõ tánc mindig az itteni kariotiko. Hasonló szabályokkal rendezik a panijirit, az itteni búcsút. A legnagyobb panijirit minden évben július 17-én tartják Ikarián, mert ezen a napon nyerte el a függetlenséget a sziget (1912-ben). Rövid idõre még az önálló államot is kikiáltották, és megbíztak egy zeneszerzõt, aki valamelyik jón szigeten lakott, hogy írjon saját himnuszt a szigetnek, azonkívül saját postabélyegeket is terveztettek. öt hónappal késõbb csatolták Görögországhoz Ikariát. A többi búcsú az adott település védõszentjének névnapjához kötõdik. Többet kell fizetni az ételért és a borért, mint a legdrágább étteremben, pedig ezek nem csúcsgasztronómiai fogások – fõtt vagy sült hús és a birkahús fõzõlevébõl készült zsíros, híg leves. – Szívesen fizetnek többet az emberek – mondja Irena –, mert tudják, hogy jó helyre kerül a pénzük. 933
Ebbõl készült a szigeten minden út, minden vízvezeték. Az athéni kormányok évtizedekig nem törõdtek a távoli Ikariával, a beruházásra szánt pénzek nagyrészt az óceánon túlról érkeztek. Minden szigetlakónak, mind a nyolcezer fõnek vannak rokonai Amerikában – a kivándorlók keresték meg és küldték el a dollárjaikat a családnak, vagy hosszú évek után visszatelepültek, így lendítették föl a sziget gazdaságát. Akárcsak Irena szakács nagybátyja és pincérnõ nagynénje, akik New Yorkban élték le a fél életüket. – Vendéglõkben és hajókon dolgoztak. Hetvenéves korukhoz közeledve úgy döntöttek, visszatérnek Ikariára. Úgy gondolták, van elõttük még néhány év, amit kellemesen töltenek, és a magas amerikai nyugdíjukból finanszíroznak. Ugyanígy gondolta a biztosítótársaság is – mármint azt, hogy az öregek nem húzzák már soká. De lassan, békésen telt az idõ, ahogy Ikarián szokás. Amikor a bácsi meg a néni betöltötte a kilencvenötöt, a biztosító megállapította, hogy itt valami nincs rendben, és ellenõröket küldött Ikariára. Egyébként több nyugdíjast is ellenõrizni kellett, tíz-húsz alannyal volt ugyanez a helyzet. Az amerikaiak úgy gondolták, rég meghalt már a bácsikám meg a nénikém, és jogtalanul veszi föl a pénzt a kapzsi rokonság. Megjönnek az ellenõrök, bekopognak. A nénikém nyit ajtót. – Igen, én vagyok. Jó helyen járnak. Minden úgy van, ahogy fölírták. Fõzzek egy kávét? – Kérhetnénk az igazolványát, amellyel azonosítja magát? – Hogyne. – Hm. Az adatok rendben. Hát a férje? Mert nálunk úgy van feltüntetve, hogy egyidõsek. A férje itthon van? – Sajnos nincs, kiment a földre. – Hogyhogy a földre? – Kiment fölszedni a krumplit. Úgy egy óra múlva jön haza. Foglaljanak helyet! Ne fõzzek mégis egy kávét? A bácsikám, amikor hazaért a krumplival, nagyon dühös lett. Hogy merészelik?! Embertelen, hogy így ellenõrzik, él-e még az ember. Hiszen verítékes munkával kereste meg ezt a nyugdíjat. A nénikém három éve halt meg, a fia tavaly. A bácsi most is él, százhárom éves, és egész jól tartja magát. Ez után az eset után jöttek Ikariára amerikai tudósok, hogy megfejtsék a hosszú élet titkát. Irena mondandójának utolsó része arról szól, hol helyezkedik el Ikaria a többi szigethez képest (Mikonoszhoz, Számoszhoz és Hioszhoz van közel), milyen az éghajlata, a domborzata, mennyi idõsek az ikariai hegyek, és milyen szépen erodálódik némelyik régi kõhegy. Mert Irena a földrajztudomány doktora, és a Varsói Egyetem oktatója. Az ikariai sziklateraszokkal foglalkozik, az elõadások után pedig görög táncot tanít. * Délelõtt tizenegy van. Sztavrosznak fél órája kellett volna visszaérnie. Gyorsan elintéz valamit egy ismerõsével, visszajön, és indulhatunk is. 934
A hotel elõtt várom. Megittam még egy kávét, elbeszélgettem a leendõ tengerésszel, üdvözöltük egymást a nagymamával – Kalimera, kalimera. Hogy van ma? Kala, kala. És mászkálok a tornácon, ahol minden perccel kisebb az árnyék. üldögélek a betonlépcsõn, a nagy platánfa alatt. Ez a fekete hangyák birodalma, nem zavartatják magukat a jelenlétemtõl. Vagy legalábbis úgy tesznek. õrült tempóban futkosnak meztelen lábaim körül, nekem meg fázni kezd a talpam a hideg cementen. Némelyik példány magányosan szalad, mások egész karavánt alkotnak. Ilyen-olyan darabkákat cipelnek, nyilván építenek valamit. Fentrõl nézem, ahogy eltûnnek a minatûr lyukacskákban vagy a fûben, a tornác peremén túl. Eltelik még tizenöt perc, mire megérkezik Sztavrosz. Csodálkozik, hogy vártam rá. Még nem tanultam meg, hogy a megbeszélt idõpont Ikarián csak szimbolikus? Hogy az emberek nem számolják olyan szigorúan az idõt, mert másképp múlik, a maga ritmusa szerint? Tegnap például, amikor megrendeltem a vacsorámat a tavernában, vajon azonnal kihozták? – Hát nem. Csak jó húsz perccel késõbb. – De Athénban öt perc alatt kihozzák, igaz? – Igaz. – Ez nem azért van, mert nálunk lassabban dolgoznak a pincérnõk, lassabban aprítják a zöldséget a szakácsok, lassabban süt a kemence. Nem. Ikarián nem siet senki. Láttál akár egyetlen embert is, aki sietõsen ment, vagy ne adj’ isten, futott volna? – Hát azt nem. Sztavrosz elmagyarázza, hogy nyugodtan kimehettem volna a partra, úszhattam volna egyet, megszáradhattam volna a napon, mert ha korábban ér oda, mint én, akkor megvár, vagy csatlakozik hozzám, mert tényleg nagy a hõség ma reggel. A hegyen át vezet az út a sziget túlsó felére, szerpentinen haladunk, egyszer lejt a tenger felé, aztán fölfelé vezet, olyan magasra, hogy eldugul az ember füle. A kilátás ott a legszebb, ahonnan egyszerre látszik mind a két part, az északi és a déli. Politikáról beszélgetünk, mert közelednek a választások. Volt már egy szavazás májusban, de akkor nem tudtak koalíciót kötni a pártok, ezért új választást írt ki az államelnök. Két hét múlva lesz. Sztavrosz családja azon kevesek közé tartozik Ajiosz Kirikoszban, amelyek mindig a konzervatív Új Demokráciát támogatták. Csak a mostani válság hatására változtattak a preferenciájukon. Most elõször voksolnak más pártra – a kis liberális csoportra, a Dimiurgia Xanára, amely pár hónapja alakult, és leginkább szerényebb üzletemberek alkotják. A párt legfõbb jelszava a harc a bürokrácia és a korrupció ellen. Az ikariaiak között mégis abszolút többségben vannak az eltökélt kommunisták, akik évek óta az övéikre szavaznak. – Ikarián még mindig abban a hitben élnek az emberek, hogy ebben az országban csak a kommunisták a rendes politikusok. Elsõsorban azért, mert még sosem voltak kormányon, még nem loptak össze annyit, mint a többiek. Mi vagyunk a legvörösebbek az összes görög sziget között. Mindig kommunistát akarunk küldeni Athénba, de nem nagyon sikerül, mert egy választókörzetbe tartozunk Számosszal, és ott egész más emberek élnek. 935
Az ikariai kommunistabarátság örökletes jelenség, emellett a – néhány megszakítással – 1944 és 1949 között zajló polgárháború alatt regnáló politikai hatalom az okozója. A kormányzó royalisták mindenáron gyengíteni akarták az ország északi részén, a hegyekben harcoló partizánokat, ezért minden kommunistát, akár nyíltan vállalta, akár titkolta a meggyõzõdését, izolált helyre akartak küldeni. Ikarián majdnem nyolcezer, de egyes források szerint akár tizenháromezer ilyen számûzött lakhatott. Nagyrészt férfiak voltak (például a híres zeneszerzõ, Mikisz Theodorakisz), de nõk is akadtak köztük. Nem zárták börtönbe, nem kínozták õket, szabadon járhattak-kelhettek, dolgozhattak, pénzt kereshettek, de a szigetet nem hagyhatták el. Az ikariaiak befogadták õket a házaikba. Az ilyen együttlakásból sokszor házasság lett, aztán gyerekek is születtek. A számûzöttek többsége örökre Ikarián maradt, mások hazatértek néhány évvel a háború után. * Szép, új és exkluzív a szálloda – tulajdonképpen néhány izgalmas kinézetû kis kõház, kisebb apartmanokra osztva, türkizkék ablak- és ajtókeretekkel. Enyhe lejtõre építették mindet. Van egy torony alakú, az összes többinél magasabban fekvõ épület, ez a nászutasok fészke – elég hivalkodó, de innen a legszebb a kilátás –, a fõszezonban háromszáz eurót is elkérnek egy éjszakáért, és szinte mindig van lakója. Sztavrosz elkísér a nagy recepcióspulthoz, mellette rattanfotelok és egy rendetlen könyvespolc, csupa angol és német krimivel és románccal. A falakon virágkompozíciók, a padlón hatalmas, kékes színû szõnyeg. Mindenhol vastagon áll a por, mert a szezon vége óta, legalább öt hónapja minden zárva volt. Megegyezünk, hogy Sztavrosz ellenõrzi, hogy halad a felújítás, kipakolja a csomagtartóból a festékesdobozokat, aztán elmegyünk enni – ha jól tudja, éppen ma lesz a faluban a panijiri. Maria nem tévedett, tényleg szép a strand; hosszú partszakasz, a két végén a tengerbe futó, alacsony sziklák határolják. Türkizkék a víz, olyan, mint a hotel ajtó- és ablakkeretei, a homok aranyszínû. Csak át kell menni az utca túloldalára, elhaladni a „nudistáknak belépni tilos” felirat mellett. Elég hûvös még a víz, de így is háromszor olyan meleg, mint a Balti-tenger. A maroknyi svéd turistának ideális – a helybeliek viszont csak majd egy jó hónap múlva jönnek le fürödni, napozni. Visszamegyek a recepcióra, a poros könyveket nézegetem. Az egyik asztalon egy halom papírtasakos lemez, néhány DVD hindu zenével és bollywoodi filmekkel. Van egy majdnem teljesen megtöltött hamutartó is. – Kaliszpera – hallom egyszer csak a hátam mögül. – Kaliszpera – viszonzom a köszönést. Sötét bõrû, sötét hajú, sötét szemû férfi fehér munkásruhában. A többieket szólítja. Nagyon hasonlítanak egymásra mind a négyen: alacsony, törékenynek látszó férfiak. Talán testvérek lehetnek. Kipakolják a festéket a csomagtartóból. Nehéz, tizenöt literes vödrök. Talicskára rakják és elszállítják õket a festésre váró házikókba. A tágas teraszról nézem, ahogy elhaladnak az egyelõre üres medence mellett. Oda-vissza, oda-vissza. Halkan, ügyesen, gyorsan. Föl sem emelik a fejüket. Pár perc alatt végeznek. Elmennek valamerre, nem látom õket. Csak a hangyakaraván siet a medence kõperemén. 936
– Bangladesi fiúk. Már a harmadik szezonban dolgoznak nekünk – mondja Sztavrosz. – Legálisan? – Igen, persze. Megvan minden papírunk, engedélyünk. Egy szavát sem hiszem. * Most kezdõdik a panijiri. Kevés még a vendég, de az ünnepség helyén, a hosszú asztaloknál legalább kétszázan le tudnak ülni. Lassan belelendül a zenekar. Hegedût és buzukit pengetnek a zenészek. A levegõben érezni a fõtt hús szagát, nem valami kellemes. Csatlakozik hozzánk Sztavrosz ismerõse, Pantelisz – az autókölcsönzõ tulajdonosa, õ visz majd vissza Ajiosz Kirikoszba. Pantelisz negyvenöt éves férfi õszes hajjal, barátságos, napbarnított arccal. Kint ülünk le, pedig beborult az ég, csepereg az esõ. Pantelisz kenyeret és húst hoz egy nagy, zsíros papírterítõn. Evõeszköz és tányér nélkül eszünk. Sült krumpli és saláta is van. És testes vörösbor másfél literes mûanyag palackban. Pantelisz nem iszik – nemrég állt le, pedig azelõtt vedelt mindennap. És füstölt, mint a gyárkémény. Kiderült, hogy rossz a szíve, és kezdõdõ depressziót állapítottak meg nála. Erõs gyógyszereket kapott, azokra nem lehetett alkoholt inni. És ha már nem iszik, nem dohányzik, azt is elhatározta, hogy lefogy. Abbahagyta a zabálást, rendszeresen hosszú sétákat tett a hegyekben. Két hónap alatt tizenkilenc kilót dobott le. Egy athéni dietetikus segített neki, egy csinos, harmincéves, dús, szurokfekete hajú nõ – akkora hajkoronája van, hogy alig fér rá a fényképre. Konsztantina – röviden Tina – eleinte e-mailben küldött utasításokat, mit kerüljön Pantelisz, és mit szabad. Aztán jöttek a telefonok, hosszú beszélgetéseket folytattak, egy idõ után pedig elhajózott Ikariára. Itt maradt egész hétvégén. Ma jön másodszor, kivett egy hét szabadságot. Az esti komppal jön, Pantelisz várja majd Ajiosz Kirikoszban. Tinát a jelek szerint nem zavarja Pantelisz lába – a legborzasztóbb lábfej, amit életemben láttam. Mégpedig azért, mert nem hord cipõt. Egész nyáron mezítláb mászkál, akár esik, akár fúj, reggeltõl estig. Cipõ nélkül száll motorra, vezet autót. A talpa széle élénk narancsvörös, kõkemény, mint a bocskortalp. Olyan undorító, hogy nem tudom levenni róla a szemem. Eláll az esõ, elvonulnak a felhõk, a láthatáron elõbukkan Hiosz déli partja. Látcsõvel talán még a híres masztixfákat is ki tudnám venni. Ez az egyetlen hely Európában, ahol masztixfa nõ. A nedvébõl rágógumit, lakkot, édes likõrt és szépítõszereket készítenek a görögök. Egy fogatlan apóka rábeszél minket, hogy vegyünk tombolát. öt euró egy jegy. Sztavrosz nyer egy illatgyertyát, én egy liter ikariai mézet kapok. * Irena unokatestvére, Mihalisz a szokottnál korábban zárja be a trafikját Ajiosz Kirikosz fõterén, oda kell érnünk Joannisz bácsihoz, mielõtt szunyókálni kezd. 937
Megint szerpentinen haladunk, megint a magas hegyekben vagyunk. Kilátunk a tengerre ötszáz méteres magasságból, akáciák, ciprusok, olajfák csúcsai között, a hirtelen leereszkedõ ködön át, amely még magasabbra húzódik, ránk ügyet sem vetve. Jókedvében van a bácsi. Állva üdvözöl minket. Gyönge már a lába, de a kézszorítását akármelyik nyolcvanéves megirigyelhetné. Az arcbõre vékony, szinte áttetszõ. Zöld gyapjúpulóvert visel, van rajta legalább két ing, egy meleg nadrág és két pár zokni. Négyszer kérdezi meg, mikor érkeztem, és mi újság Irenánál. A görög nevén, Argiróként emlegeti. Egy rokonszenves bolgár nõ, Katerina viseli a gondját, kávét fõz, süteménnyel és tzipuróval kínál, ezzel a maró, keserû alkohollal, amit törkölybõl erjesztenek. Kicsit fintorgok, de ledöntöm az elsõ kupicát. Gyorsan elrágcsálok néhány szem pácolt olajbogyót. Katerina elmondja, hogy házi készítmény, az egyik unoka hozott ajándékba a nagypapának három nagy üveggel. Vannak köztük sötétlila, fekete darabok – sósak, csodásak. Az olajbogyó íze és az alkohol fanyarsága remekül illik egymáshoz. Joannisz bácsi egy harmadik pohárra is próbál rávenni, de nem hagyom magam, akárhogy is, a tzipuro borzalmas. Jó, de ha már itt vagyok, meg kell kóstolnom a nerantziát. Ez is házi gyártmány, Mihalisz felesége készítette. Literes üveg kerül az asztalra. Katerina kristálytálkákat és kis desszertvillákat hoz. Narancshéjdarabokat halászunk ki a sûrû szirupból. Joannisz bácsi kihagyja, nem szereti az édeset. Inkább inna még, de egyedül nincs kedve. Mihalisz felesége minden évben végigjárja az Ajiosz Kirikosz-i utcákat, leszedi az érett narancsot a járdát kísérõ fasorban és a város mellett az út menti fákról. Kis kosárba gyûjti a gyümölcsöt, idõvel megtelik vele a kis Peugeot csomagtartója. Húsz kis üvegre elég – lesz belõle a családnak, és ajándékba is marad. Reszelõvel kell kezelésbe venni a savanyú narancsokat, lereszelni a narancshéjat. Aztán négybe vágni a gyümölcsöket, leválasztani a gyümölcshúst a héjról. A héjakat fogvájóra tûzni, olyanok lesznek, mint a kis vitorlák. Jól felfõzni, háromszor, minden alkalommal cserélni a vizet. Ha már kioldódott belõle a keserû íz, megint beáztatni a naracsvitorlákat egy vízzel töltött lábasba, mehet bele egy kiló cukor és egy citrom leve. Lassú tûzön, sietség nélkül fõzni, amíg sûrûsödni nem kezd. Mehetnek a fogvájók a szemétbe, a vitorlák és a szirup az üvegekbe. Kész. Finom, édesebb, mint a legédesebb argoszi narancs. Joannisz bácsi fényképalbumot vesz elõ. Mindenképpen meg akarja mutatni a feleségét és a fiát, akik nemrég haltak meg. Hallja, amikor New Yorkról és a hazatelepülésrõl kérdezem, el is kezd mesélni, de hamar elveszíti a fonalat. Nem sikerül elmondani. Amikor elárulom neki, hogy újságíró vagyok, feláll, és lassan odabiceg a könyvszekrényhez. Van ott egy Kazantzakisz-könyv, amit feltétlenül el kell olvasnom. Nem, nem a Zorbász, a görög, hanem a Krisztus utolsó megkísértése. Keresi, keresi, de nem találja. De nekem adja az író életrajzát – vékonyka kötet, egy újság melléklete lehetett. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása 938
JACEK HUGO-BADER
Szibéria A HANTI HERCEGNõ Lida Alekszandrovna Makuseva némettanárnõ huszonhárom halacskát hozott magával otthonról. Két napra rá mind egy szálig eltûntek az akváriumból. – De hiszen nekem adta õket a tanárnõ – mondja az ötéves Kátya, nem érti, mi a baj. – Igen, de azért, hogy gondjukat viseld – magyarázza a némettanárnõ. – Mit csináltál velük, kislányom? – Megettem õket. A Jamali Nyenyec Autonóm Körzetben, a Gazprom hazájában járok, innen származik szinte az összes gáz, amit ez az energetikai gigász kitermel. Szalehard az úti célom, a körzet fõvárosa. Két erdei szanatórium-iskola van a városban. Mi a túróért nevezik így? Itt nincs erdõ, gyógyüdülõhely még kevésbé. Szalehard iszonyatosan füstös hely. Kicsi, harmincezer lakosú város, de szélcsendes idõben alig kap levegõt az ember. Ebben a körzetben termelik ki az Európában felhasznált gáz felét, de a városba nem vezették be a gázt. Az itteni hõerõmûvekben, villamos erõmûvekben az Urálon túl, Vorkutában bányászott szenet égetik. Az iskolák pedig azért kaptak ilyen hülye nevet, mert olyan gyerekek tanulnak bennük, akik kigyógyultak az északi betegségbõl, a tuberkulózisból. A városon áthalad az északi sarkkör. A KIS HERCEGNõ Kátya meg a nõvére nem tébécé miatt került a bentlakásos iskolába, hanem azért, mert meghalt az apjuk. A nomád pásztoroknál nagyon sok az árva vagy félárva gyerek. A tundrán rettentõ veszélyes az élet. Meghalhatnak az emberek a hidegtõl (fõleg ha leitták magukat), odaveszhetnek a mocsarakban, tizedeli õket a tüdõbaj, az influenza, a skorbut, a dizentéria és a többi európai betegség, amelyeket a „gázkomplexum” munkásai hurcolnak ide. Egy negyvenéves ember már idõsnek számít. Azért adta be a két kislányt az anyjuk, mert a férje halála után nem tudta egyedül ellátni az öt lányt és a rénszarvascsordát. – Mindenre meg kell tanítanunk õket, az alapoktól – mondja a némettanárnõ, Lida Alekszandrovna Makuseva, érezhetõ önsajnálattal. – Még a „köszönöm” szót sem ismerik. Ezzel kezdjük a tanulást. – De minek? – Hogyhogy minek? – Megfagy a levegõ a tanári szobában. – Ha egyszer a mi világunkban fognak élni… Körülnézek a tanáriban, és azt látom, hogy minden tanárnõ orosz, vagy legalábbis európai. A Jamali Nyenyec Körzet õslakos népei közül itt fõleg nyenyecek élnek. Van939
nak még hantik és néhány manysi, szölkup és komi. A népesség alig hét százalékát teszik ki összesen. A többiek ukránok, kazahok, baskírok, oroszok, moldávok, akik a gázkitermelõ céghez jöttek dolgozni. Az északi népek nyelvében tényleg nem fordul elõ a „köszönöm” szó. Nem ismerik a hála érzését sem. Hiszen évszázadok óta a természettel összhangban, sõt inkább a természet részeként élnek. A természet adott mindent, amit kaptak. Aligha köszönhetik meg a napnak, hogy süt, vagy a gombának, hogy nõ. Hogyan köszönjék meg a rénszarvasnak, hogy meg lehet enni, vagy az anyjuknak, hogy ellátja, megfürdeti õket? Mindig is így volt minden, és így is kell lennie. Minden, az embert is beleértve, a természettõl vagy Num istentõl származik, ezért lennie kell, megvan a maga helye, és kész. Mit kéne itt megköszönni? Lida Alekszandrovna rögtönzött bemutatót rendez. Kinéz a tanáriból, és elkap a folyosón egy-két gyereket. – Ez egy hanti – mondja a tanárnõ, és elém állít egy szõke kisfiút. Kék a szeme, fehér a bõre. Európai típus. Fõleg az erdõben élnek. Vadásznak, halásznak, de mással is foglalkozhatnak. Vannak, akik Kátya családjához hasonlóan a tundrában vándorolnak a rénszarvascsordákkal. – Ez pedig Vologya, egy kis nyenyec – mutatja a tanárnõ a következõ áldozatot. – Fekete haj, nagyon sötét, ferde szem. Tundrai emberek. Nomád rénszarvaspásztorok. Mi a neved, kisfiam? – Hát Vologya. – De otthon hogy szólítanak? – Papako. – És az mit jelent? – kérdezi a némettanárnõ. – Kicsike. – Persze, Kicsike… Látja, milyen kicsike. Sok gyereknek, fõleg a nyenyeceknek az irataikban szereplõ hivatalos keresztnevükön kívül van saját, nemzeti nevük is. És mind jelent valamit. Kátyának is pechje volt, õ is részese a bemutatónak. Igazi egyéniség. Nefelejcskék a szeme, a haja vörös gomolyag. Lida Alekszandrovna megforgatja, mint egy pörgettyût: elölnézet, oldalnézet, hátulnézet. Kátya hanti, ráadásul valódi hercegnõ. A régi Tajsin nemzetségbõl származik, amely a legtekintélyesebb család volt egész Északon, de szinte teljesen kihalt a kollektivizáció és a nagy honvédõ háború alatt. Lida Alekszandrovna Makuseva már harminc éve tanít német nyelvet a szalehardi gyerekeknek, de azt mondja, még sosem volt olyan tehetséges tanítványa, mint Kátya. Amikor az anyja szeptemberben behozta az internátusba, a kislány szinte meg sem szólalt oroszul. Most folyékonyan beszélek vele. Ha nem ismerünk egy-egy szót, átváltunk németre. – Miért etted meg a halacskákat? – A halak evésre valók – feleli az ötéves hercegnõ. – Ezek nagyon kicsi halacskák voltak. Dísznek valók. – A csontgyöngysor való dísznek. A halak evésre valók. 940
Halálosan komoly gyerek. Sosem nevet. Amikor kiléptem az iskolából, utolért a kapunál, és intelligens, kíváncsian csillogó szemmel kért, hogy mondjak valamit lengyelül. – Bordó pöttyös fekete tehén füvet rágott fejcsóválva – mondtam gyorsan, és elsiettem, mert máris elkéstem a következõ találkozómról. A FELKELõK Az erdei szanatórium-iskolákban csak a körzet õslakosainak gyerekeit tanítják. Orosz nyelven folyik a tanítás. Annyi nemzetiség keveredik az osztályokban, a csoportokban, hogy a kicsik a legritkább esetben tudnak az anyanyelvükön beszélni egymással. A Szovjetunió idején ugyanez volt a helyzet, csakhogy akkoriban szándékosan intézték így, most pedig senkinek sem jut eszébe, hogy változtatni lehetne rajta. A városokban szinte kizárólag európaiak laknak. Az õ gyerekeik szokványos iskolákba járnak. Az õslakosok nomád táborokban vagy poszjoloknak nevezett kis telepeken, elszórtan élnek a hatalmas területen. A szovjet korszakban a szülõk kénytelenek voltak majdnem egész évre beadni a gyerekeket a bentlakásos iskolákba, ott pedig sikerült teljesen kinevelni belõlük a nemzetiségüket. A legtöbben évekig nem látták a rokonaikat. Ez a politika az oka annak, hogy manapság nagy ritkaság a nõ a tundrán. A fiúk hazatértek az iskola, majd a katonaság után, mert átvették a szüleik csordáit, a lányok viszont, még a legkisebbek is a családban, akiknek szent kötelességük, hogy a szüleikkel maradjanak mindhalálig, a meleg radiátort, az ágyban alvást, a gáztûzhelyet és a kórházi szülést választották. Ma sincs változás a törvényekben, még mindig kötelezõ az oktatás, de a nyenyec és a hanti családok alig fele adja be a gyerekét az iskolába. Meg sem próbálja rákényszeríteni õket senki. Valószínûtlenül hangzik, de a sarkkörön túli terület kietlen vidékein még mindig szabad nyenyecek pásztorkodnak. És ez még semmi. õk a szovjet idõkben is szabadok voltak. Nem tudnak oroszul, nem ismerik a vodka ízét, sosem vitték el õket katonának, nincs szovjet személyi igazolványuk, és nem ismerik el a közigazgatási határokat, amelyeket a Szovjetunióban természetesen tilos volt átlépni. Sõt van még valami, ami egyenesen hihetetlen: nem hagyták kollektivizálni magukat. Biztosan tudom, hogy vannak ilyen emberek még az Urállal szomszédos Komi Köztársaságban is. Úgy élnek itt, mint a vaskorban. Nincs szükségük kenyérre, dohányra, gyufára, cukorra, fehérnemûre és semmi olyasmire, amit a mi civilizációnk termelt ki. Íjat, nyílpuskát használnak, csalánból szõnek, bõrbõl varrnak ruhát. Fõleg nyers és fõtt rénszarvashúst esznek. A szovjethatalom úgy üldözte a szabad nomádokat, mint az állatokat. Kulákoknak nevezték õket. Rendszeresen indítottak ellenük hajtóvadászatokat, ugyanúgy, mint a farkasok ellen, amelyekre itt repülõrõl lõttek. Egész családokat irtottak ki az állataikkal együtt csak azért, mert nem akartak belépni a kolhozba. A szájról szájra terjedõ legendákban makacsul ismétlõdnek a történetek arról, hogy a harmincas években fegyveres felkelések törtek ki. Az utolsó lázadást a világháború 941
alatt verték le. Az oroszok szerint a németek tüzelték föl a nyenyeceket, de a Szovjetunióban ugyanezt mondták minden népre, amellyel Sztálin le akart számolni, a csecsenekre, a krími tatárokra és a kalmükökre is. A háború alatt a nyenyeceket a rénszarvasaikkal együtt sorozták be a Vörös Hadseregbe, mert az állatok pótolhatatlan vontatóerõt jelentettek Karélia és Lappföld megközelíthetetlen területein. Fõleg a finnek ellen vetették be õket. A nyenyecek eleinte a fronton, aztán a számûzetésben haltak meg. A sarkkörön túl nem törzsekben vagy nagycsaládokban vándorolnak a nomádok, mint a déli népek. Itt néhány fõs családok hajtják a csordát, külön-külön. Egy házaspár meg a gyerekeik. Néha a nagyszülõk is velük vannak, de ez ritka, mert mint már mondtam, a tundrán korán halnak az emberek. És nagyon ritkán találkoznak egymással. Elképzelni sem tudom, hogyan lehetett megszervezni egy felkelést ilyen feltételek mellett. Azonkívül a nyenyec rendkívül nyugodt, békeszeretõ nép, inkább odébbáll, a pusztaságba menekül, mint hogy harcoljon. A hantik mások. Nem élnek nomád életet a tundrán. A többség kis erdei poszjolokban él a körzet déli részén. Vadásznak, halásznak. Már a cári idõkben fegyverrel álltak ellen a kozákoknak. A HÓDÍTÁS Délrõl vándoroltak az elsõ emberek a mai Jamali Nyenyec Körzet területére. A mai hantik, manysik és komik, illetve lappok, finnek és észtek õsei, vagyis a finnugor törzsek. Vad rénszarvasra vadásztak. A népvándorlás korában, az idõszámításunk szerinti V–VII. században érkeztek a szamojédok, a nyenyecek õsei, akik a török és mongol törzsek nyomására menekültek el délrõl. õk háziasították a rénszarvast. Békén hagyták az itt élõ finnugorokat, és továbbmentek északra, a tundrára, a mai napig is ott élnek. 1595-ben érkeztek az Ob alsó folyásához a kozákok, és a cár nevében birtokba vették az egész területet. Erõdítményt építettek oda, ahol ma Szalehard fekszik. Megalapították Obdorszk városát. Hogy könnyebben tudjanak kormányozni, megteremtették a helyi arisztokráciát. A nomád pásztoroknál nem sikerült, de a hantiknál már igen. A kiválasztottakat megkeresztelték, akár akarták, akár nem, pravoszláv nevet kaptak, kijelölték a cár kormányzóit. Így lettek Tajsin hercegek az erdei szanatórium-iskolába járó kis Kátya õsei. Tizenkét évvel késõbb tört ki az elsõ felkelés. A cár által kinevezett hanti hercegek vezették harcba a hantikat. Vereséget szenvedtek, szegény Vaszilij Obdorszkij herceg holtteste pedig még három évig lógott az akasztófán elrettentésül. Elképesztõ, hogy hány évszázadon keresztül dõlt be mindenki a „meghívás beszélgetésre” címû orosz mûsorszámnak. 1839-ben tört ki az a felkelés, amelynek Vauli Piettomin, a nyenyec Jánosik állt az élére. Két évig tartotta rettegésben a tundrát. Elrabolta a sámánok és a hercegek, a nemzetség véneinek rénszarvascsordáit, és szétosztotta a szegényebb nomádok között. Egyedül Tajsin herceg, egész Észak legfõbb cári szolgája volt megközelíthetetlen. Obdorszkban élt, a kozákok védelme alatt. Végül ebbe a városba is bevonultak a felkelõk. Amikor megálltak az erõdítmény kapujánál, 942
eléjük lépett maga a herceg, aki a cári helytartó javaslatára meghívta a felkelõk vezérét egy kis beszélgetésre a városi házába. A nyenyec szokások tiltják, hogy fegyverrel járjunk vendégségbe, ezért a kozákok könnyedén elfogták Vaulit, bilincsbe verték, és cári katonai törvényszék elé állították. Életfogytiglani kényszermunkára ítélték. A NAPFÉNY Több lágermemoárban olvastam, hogy a szabad ég alatt dolgozó fegyencek akkor maradhattak a barakkjukban, ha mínusz 40 fok alá süllyedt a hõmérséklet. A hõmérõnél is biztosabban mutatta egy egyszerû teszt, hogy ilyen hideg van. Köpni kellett. Ha a köpés megfagyott, mielõtt a földre ért volna, hidegebb volt mínusz 40 foknál. Ezt mesebeszédnek tartottam, ezért amikor egyik nap végre mínusz 42 fokot mutatott a hotel hõmérõje, papucsban vágtattam ki az épület elé, mint aki meghibbant. Kerestem egy tenyérnyi tiszta aszfaltot, és köptem egyet… Fagyott göröngy gurult tovább az utcán. Éppen aznap készültem a tundrára. Nomád pásztorokkal akartam találkozni. Technikailag nem nehéz feladat. Csak ki kell menni Szalehard szélére, innen a világ minden irányában ezer kilométernyi lakatlan vidék terül el elõttem. A város közelében nyilván nem találok nomádokat. Béreltem egy autót, és azt mondtam a sofõrnek, hogy vigyen el bármelyik irányba a lehetõ legmesszebb. Eljutottunk a kis Gornoknyazenszk poszjolokhoz, Szalehardtól ötven kilométerre (Tajsin herceg tiszteletére kapta ezt a nevet a falu). Tovább nem lehetett autózni. A faluban azt mondták az emberek, hogy szerencsém van, mert nemrég itt valahol (intettek észak felé) átvonult egy nagy csorda. Nagy, vagyis kolhozcsorda, mert a kolhoztagok ugyanúgy pásztorkodnak, mint a magáncsordák tulajdonosai, akikbõl egyre több van a peresztrojka óta – a rénszarvasokkal nem lehet másképp. Nem sok reményem volt arra, hogy megtalálom a pásztorokat. December közepén ezen a földrajzi szélességen csak három óra hosszat lehet látni valamennyire. A déli égbolton bukkan fel a nap, aztán egy óra múlva elmerül a fekete ûrben. 13.30-kor már teljes a sötétség. Szóval három órám van arra, hogy megtaláljam a nomádokat. Egy zöldfülûnek pont arra elég, hogy eltévedjen a tundrán. Úgy döntöttem, hogy napkelte elõtt két órával indulok. Ha nem találok senkit, a saját nyomaimban indulok vissza, miután kivilágosodik. Egy gondolat nem hagy nyugodni. Mi lesz, ha változik az idõjárás, és jön egy buran, a rettenetes hóförgeteg-hurrikán, és belepi a nyomaimat? A tundrán egy nap leforgása alatt többször is változhat az idõjárás. A JELENÉS Nincs nagy hó a tundrán. Átlagosan negyven centiméter, de tudni kell járni benne. A legjobb, ha a buckák tetején lépkedek. Betonkeményre döngölte õket a szél. A negyvenvalahány fokos fagyot tényleg ki lehet bírni. Igaz, ha hosszabb ideig áll az ember, olyan érzése lehet, mintha a térdében és minden ízületében megfagyott 943
volna a folyadék, kézzel semmit sem lehet csinálni, mert a vékony kesztyûben másodpercek alatt elgémberedik. Elképesztõen nehéz és bonyolult mûvelet filmet cserélni a fényképezõgépben. Nem kevés gondom volt az én csodás készülékemmel. Elõször is lefagyott az orrom hegye a titánburkolat miatt, amire olyan büszke vagyok, azonkívül ilyen hõmérséklet mellett percenként felmondta a szolgálatot az elem. Ezért az ingem alatt tartott teleprõl tápláltam. Egy kábel segítségével innen vezettem áramot az én elektronikus csodagépembe, de egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy mûködik is. Elsütni el tudtam, de a folyadékkristályos kijelzõk ilyen hõmérsékleten már nem voltak folyékonyak, és nem jeleztek semmit. Akkor lesz elviselhetetlen a hideg, ha feltámad a szél. Ehhez nem is kell mínusz negyven fok. Elég húsz is, viharban akkor is belátjuk, miért nem lehet élni ilyen éghajlaton. Szerencsére szép, fagyos és napfényes idõ volt, amikor a nomád pásztorokat kerestem. Éppen egy ritkás tundrai vörösfenyõligeten keltem át, amikor megálltam, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Úgy éreztem magam, mintha egy May Károly-regénybe csöppentem volna. Szélcsend volt, vakítóan sütött a nap, a végtelen pusztaság pedig mintha megfagyott volna a csikorgó fagyban. A dermedt mozdulatlanság közepén pedig két wigwam állt, a csúcsukon keresztben álló lécekkel, közöttük egyenesen az ég felé szállt két füstcsík. A lakóhely mellett kialudt tábortûz nyomai, néhány állvány, ezekre kibelezett és megnyúzott állatok testét lógatták föl. Tarka ruhás asszonyok ismeretlen nyelven kiabálnak a gyerekekkel, akik kölyökkutyákkal vonszolják ide-oda a sátrak között a még melegen gõzölgõ belsõségeket. Közelebb megyek. Elillan az indián varázslat. Már ki tudok venni egy-két szót. A nyelv érthetetlen, de a káromkodás orosz. A nõk minden mondatában felhangzik egyegy „job” vagy „bljagy”. Körös-körül kiürült vodkásüvegek hevernek a csontkeményre fagyott emberi és állati ürülékkupacok között – nyilvánvaló, hogy már napok óta áll itt a tábor. Egy öregasszony havat lapátol vödrökbe ivó- és mosdóvíznek. A szánok között furcsa és ijesztõ tákolmányt látok. Különös installációt épített valaki száraz, kicsavart ágakból és ágas-bogas rénszarvasagancsokból. Állatkoponyák, húsdarabok, rongyok, madzagok, szalagok, bankjegyek, megfagyott szívek, tüdõk – színtiszta szürreál. Az áldozatbemutatás helye. Ezekben a sátrakban avagy csumokban a szalehardi szovhoz pásztorai laknak. Az egyik csumban nyolcan, a másikban kilencen. Két rokon család. Együtt egy brigád. A komi nép tagjai, zürjéneknek is nevezik õket. Háromezer állami és néhány tucat saját rénszarvast gondoznak. Minden családtagot megkereszteltek a pravoszláv hit szerint, minden csumban ki van téve egy ikon. Ez nem akadályozza meg õket abban, hogy imádkozzanak, áldozatot mutassanak be a régi isteneknek, akik egész jelentõs panteont alkotnak. A VÁGÁS A szovhozban vágásidõ van. Néhány napos idõközönként helikopter jön a húsért. A férfiak már befogták a rénszarvast. Leterítették a hóra. Egyikük tartja, a másik a balta fokával üti a koponyáját. A hátára fordítják a jószágot, az agancs a hóba fúródik. 944
Tekernek egy staubot. Megvárják, míg a rénszarvas kileheli a lelkét. Ég felé fordított pofájából fölszállnak az utolsó párafelhõk. Már jönnek is a kutyák. A férfiak végigszívják a dohányt, egy nyisszantás, és a hóra ömlenek a zsigerek. Baltával levágják a fejét. Fölteszik magasra, a bõrökkel megpakolt szánra. Az agancs ágain, mint egy karácsonyfán lógnak a belsõségek. Miután megnyúzták, együtt megragadjuk a rénszarvas hátsó lábait, és ráhúzzuk egy magas állványra, hogy ne érjék el a húst a kutyák, a rókák vagy a farkasok. Aztán mindenki vág magának egy darab húst, és esszük, amíg meleg. – Ebben nincs semmi barbárság – mondja Nyadva. – Ha kihûl a hús, elszökik belõle minden erõ. Vendéglátóimnak, akiknél az éjszakát töltöm, nemzetiségi keresztnevük, de orosz vezetéknevük van. A Csuprov testvéreknél lakom, Nyadvánál és Pudanánál. Két réteg rénszarvasbõrrel borított csumjuk nagyon barátságos, jó meleg van odabent. Így érzem, amikor belépek. Odakint kemény fagy, a sátor nyitott csúcsán át látni a csillagokat, mégis egy szál pulóverben ülök. A csum közepén áll egy vaskályha, egyszerû négylábú készülék bádogcsõvel. A vörös tûzhelykarikák izzanak veszettül, gyorsan kipirul az arcom, de a vesém rohadtul fázik. Aztán megfordulok, most folyik a víz a hátamon, de majd lefagy az orrom. Éjjel, miután kialszik a tûz, rögtön csontig ható hideg lesz, megfagy a víz a teáskannában, de akkor már több réteg vastag, rendkívül meleg rénszarvasbõr alatt alszik mindenki. Vacsorára fõtt rénszarvashús volt mustárral és kenyérrel, édes tea és persze vodka. A hús nagyon sovány, finom, olyan zamatos, mint a fiatal borjúhús. Iszunk egy pohárkával. A nõk is isznak, még az anya is, aki két hónapos babáját szoptatja, és iszik a tüdõbajos Javna nagymama. Iszunk egy pohárkával, komi barátaim pedig dalra fakadnak. Egyetlen pohárka, ettõl mindenki szó szerint elázik. Minden északi nép – a lappok, a nyenyecek, a jakutok, a komik, a csukcsok, az eszkimók – más metabolizmussal rendelkezik, más az anyagcseréje, mint a világ felénk esõ részén élõ embereknek. Genetikai eltérés. Az én szervezetem gyorsan felbontja a vodkát vízre és szén-dioxidra, náluk az alkohol mérgezõ formaldehiddé alakul. Ez azzal jár, hogy az északi ember pillanatok alatt lerészegedik, aztán rémséges másnaposság gyötri. Pár hónap alatt alkoholistává válik, gyorsabban, mint ahogy egy európai drogfüggõ lesz. A nõknél még sokkal gyorsabban zajlik ez a folyamat. A SZOVHOZ Nyadva és Pudana Csuprov brigádjának négy éve nem fizettek egy kopejkát sem. Ugyanez a helyzet a szovhozuk mind a húsz brigádjával. Néha kapnak kenyeret, teát, cukrot, sodorni vagy rágni való dohányt, vagy rénszarvast, amit leölhetnek és megehetnek. Nyadva már eldöntötte: tavasszal kilép. Saját csordája lesz. Már most van ötven állata az állami rénszarvasok között, kilépéskor a szovhoz ad neki húszat és még egyszer annyit az elmaradt bér fejében. 945
– Nem sok, de az induláshoz elég – mondja Nyadva. – A nagyapánk azt mondta, hogy kétszáz rénszarvasa volt, amikor bevitték a kolhozba. Nehéz lesz. A szovhozban nem kellett aggódnom semmiért. Küldték a helikoptert a húsért. Ha elhullott egy-két rénszarvas, akkor elhullott, nem az enyém volt. õk intézték az oltásokat. Most minden az én vállamat nyomja, de éhen nem halunk. Ez nem város, nem is poszjolok. Ott meg kell venni a halat, a húst, de itt, ha halat ennék, csak kivetem a hálót, és ott a hal. Ha húst akarok, fogom a baltát. Ha hideg van, egy óra alatt áll a ház. És a magaméból nem fogok annyit leölni, mint most. – Mert az szörnyû bûn – mondja fuldokolva a fal mellett Javna nagymama, és hogy lélegzethez jusson, mélyet slukkol a cigarettából. Az északi népek õsi vallása tiltja, hogy eladásra vágják le a rénszarvasokat. Csak anynyit volt szabad leölni, amennyit a csorda tulajdonosának családja meg tudott enni. A kolhozok, szovhozok másképp csinálják, a hústermelésre álltak rá. De milyen termelés volt ez? A legjobb tenyésztõket, akiknek négy-ötszáz saját rénszarvasuk volt, kuláknak nevezték, lágerbe küldték. Szétosztották az állatokat a nincstelenek között, akik addig nem tartottak rénszarvast, halászok vagy vadászok voltak. Így alakultak meg a kolhozbrigádok. Aztán még rosszabb lett. A körzetben mûködõ százötven kolhozt tizenegy hatalmas szovhozba terelték. Iskolákban képzett agronómusok irányították a tenyésztést. Nagy brigádokat alakítottak, mint a Csuprov testvéreké, akár ötezer állatot is a gondjukra bíztak. A tundra szenvedte meg a legjobban. Egy ekkora csorda többet tapos le, mint amennyit megeszik. A tundra növényzete nagyon lassan regenerálódik. A legtávolabbi északon, a Karatenger partján száz év alatt nõ egyujjnyi vastagra egy nyírfa. Ahol tûzvész pusztít, ott még húsz év múlva is fekete a tundra. Itt pedig állandóan fogy a föld, elfoglalják a gázosok. A nomád csordák útját gázcsövek keresztezik. A pásztorok útvonalai évszázadokig nem változtak. Télen délre vonulnak, mert ott melegebb van, nyáron északra, mert ott kevesebb a szúnyog. Most igen gyakran elõfordul, hogy az emberek egész nap keletre vagy nyugatra terelik a csordát, hogy átjárót találjanak a gázvezeték alatt, hogy délre vagy északra juthassanak. A RÉNSZARVASOK Javna Csuprova, Nyadva és Pudana anyja bármelyik nap meghalhat. Köhög, fullad. Idõnként fölemeli a fejét a fekhelyén, félrehajtja a rénszarvasbõröket, amelyeken fekszik, és újabb vörös foltot hagy a havon. A halál olyan természetes jelenség az itteniek számára, mint a tavasz eljövetele vagy a rénszarvasok születése. A csum minden lakója nyíltan beszél róla. Még tervezgetnek is. – A szovhoz már elvitte az összes húst – mondja Javna nagymama fia –, de nem megyünk tovább, amíg meg nem hal a mama. Javna mama hatvanéves, õ lehet a legöregebb az egész szovhozban. Jól beszívott. – Hányat öltél le, kisfiam? – kérdezi. – Majdnem hetvenet. 946
– Az sok – húzza a száját a nagymama. – Az bûn. Ahol nincs rénszarvas, ott nincs élet. Ahol nincs nap, ott vannak a rénszarvasok. Rénszarvasbõr csumokban élünk, esszük a húsát, szerszámot faragunk az agancsából. A tavaszünnepen napot rajzolunk a hóra rénszarvasvérrel, és elõjön a meleg a földbõl. Rénszarvasvért isznak az istenek. Ugyanolyan fontos, mint a nap és a tûz. – Ilyeneket gagyog a nagyi – mondja Nyadva, õ is be van állva –, aztán imádkozik az ikonjához. – Mert az a legnagyobb ruszki Isten. Csodatévõ Szent Miklós, az utazók patrónusának ikonja a nagymamáé. Az északi népek hite szerint a rénszarvasoknak lelkük van. Ha fia születik egy nomád pásztornak, elõször egy rénszarvast mutat meg neki. Ezek az emberek mindig a természettel összhangban éltek. A délrõl érkezõ jövevények rombolták le ezt a harmóniát. Halászati és vadászati kvótát határoztak meg, elképesztõ méretûre duzzasztották a rénszarvascsordákat, aztán nagy csövekkel torlaszolták el a vándorlási útvonalaikat. A tundra ezt nem tudta elviselni. Járványok jöttek. Egész csordák pusztultak el egy nap alatt. Több ezer példány. Munka nélkül maradtak az emberek. A délrõl érkezõ jövevények törvényt hoztak „a kis népek védelmérõl”, hogy kompenzálják õket a hagyományos munkájuk és életmódjuk elvesztéséért. Panelházakat építettek nekik a városokban, a falvakban telepeket. „Jót akartak, de az lett, ami mindig – mondják az északiak –, vagyis rosszabb.” A jövevények elpusztították a helybeliek kultúráját, és az õslakosok rövid idõ alatt megtalálták a helyüket a déliek kultúrájában. Kezdték ellátni õket energiával és áruval, kõolajjal, villannyal, vajjal, fehérnemûvel. Az õslakosok hozzászoktak, hogy a Nagy Testvér viseli gondjukat. A kolhoztelepeken nyomor és reménytelenség uralkodik. Nincs munka. Éheznek, de egyre többet isznak az emberek. Döbbenetes mértékben. Vannak olyan telepek, ahol minden felnõtt alkoholbeteg. Ragasztót, benzint szippantanak. Elhagyott gyerekek vannak. Nem telik el olyan év, hogy a kis Gornoknyazenszkben ne akasztaná föl magát egy alkoholista. Mindenhol ez a helyzet. A nyenyeceknél, a hantiknál, a manysiknál, a komiknál, a dolganoknál, az evenkeknél, a szölkupoknál, a csukcsoknál, a korjákoknál, az udegéknél, a jukagiroknál, a nganaszanoknál, a negidáloknál, az ulcsoknál… Mindenhol – az Uráltól a Csendes-óceánig. Egyesek puha holokausztként emlegetik ezt a jelenséget. AZ üNNEPSÉG Három rénszarvas húzta a szánt, amellyel Nyadva elfuvarozott Szalehardba. Másnap indult a repülõm Moszkvába, de még egyszer elmentem a 2. Számú Erdei Szanatórium-Iskolába. Egy hét telt el azóta, hogy itt jártam. A Jamali Nyenyec Autonóm Körzet megalapításának 67. évfordulójának alkalmából hívtak meg az ünnepségre. Hanti kisfiúk énekelték ezt a dalt: Itt élünk a sarkkörnél Nem ijeszt a déli szél. 947
A vörös hajú hercegnõ, Kátya Tajsina verset mondott: Ein, zwei, Polizei. Drei, vier, Offizier. Fünf, sechs, alte Hex. Sieben, acht, gute nacht. Neun, zehn, schlafen gehen. Nyenyec kislányok orosz népi táncot adtak elõ. Úgy kell aprózni a lépést, hogy meg se mozduljon a földig érõ szoknya. A nyenyecek az évszázadok alatt megszokták, hogy hatalmas hócipõkben járnak, nagyon esetlenül mozognak méretes tundrai lépéseikkel. Nehézkesen dülöngélnek. Groteszk látványt nyújtanak a kislányok, akiket erre a természetükkel homlokegyenest ellenkezõ táncra kényszerítettek. A tornateremben tartott fellépés után odaszaladt hozzám Kátya, és rám kiáltott: – Bácsi! Bordó pöttyös fekete tehén rágta a füvet fejcsóválva… Ez mit jelent? Lefordítottam. – És mi az a tehén? – kérdezte a kis hercegnõ. – Az olyan rénszarvasféle, csak alig van szarva, és sokkal nagyobb a termete. – Hát a bordó? – Egy szín, olyan pirosas, csak sötétebb. – És mi a fû? – Takarmány, amit a tehenek esznek. AZ INTÉZET Másnap már Moszkvában voltam. Elmentem az Orosz Tudományos Akadémia Antropológiai és Etnológiai Intézetébe, de senki sem akart szóba állni velem, még az északi és távol-keleti népek osztályáról sem. Akárkihez fordultam, megadta egy másik tudóskolléga címét és telefonszámát, de amikor felhívtam, kiderült, hogy az illetõ Tobolszkban van kiküldetésben vagy expedíción Jakutföldön. Megint ugyanaz. Féltek. Észak a Gazprom felségterülete, nem akartak veszélybe kerülni. Az egyetlen néprajztudós az orosz fõvárosban, aki hajlandó volt beszélni velem, ízig-vérig japán. Joszidze Atszuszi évek óta Oroszországban él, az északi népeket kutatja. – Egyre északabbra ûzik a gázosok ezeket a népeket – mondja Joszidze. – A nyenyecek olyan messzire hajtották már a csordáikat, hogy annál tovább nem tudnak menni, a gázosok pedig már a Jamal-félszigeten járnak. Lengyelországba és NyugatEurópába éppen errõl a földdarabról érkezik a gáz. Hova mennek most a nomád pásztorok a rénszarvasaikkal? Jamal a nyenyecek nyelvén azt jelenti: „a föld vége”. MIHÁLYI ZSUZSA fordítása 948
PIERRE BAYARD
Hogyan beszéljünk helyekrõl, ahol sosem jártunk? Bevezetõ Sokan tanulmányozták már az utazás viszontagságait, ideje, hogy én is beálljak a sorba. Védtelen lévén a vadállatokkal, szélsõséges idõjárással és betegségekkel szemben, az ember érthetõen a legkisebb erõfeszítésre sem hajlandó, hogy megszokott lakhelyét elhagyja, arra pedig még kevésbé, hogy idegen földekre vándoroljon, messze a helytõl, ahová a Jóisten teremtette. A természeti elemekhez – ezekre vajmi kevés hatással lehetünk – vegyük még hozzá az emberi erõszakosságot. Merthogy hiába álmodozott is néhány utópista gondolkodó, világunk egyáltalán nem olyan biztonságos hely, mint korábban, azt pedig igazán nehezen tudom elképzelni (ha már egyszer abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy viszonylag védett helyen lakom), ugyan mi vinne rá, hogy elhagyjam az otthonomat, vállalva a veszélyt, hogy ellenséges földön valami szerencsétlenség ér. Az utazás veszélyeinek itt még távolról sincs vége! Mivel általában túlságosan is a fizikai kellemetlenségekre összpontosítunk, szem elõl tévesztjük az utazás okozta esetleges pszichés megrázkódtatásokat. Freud és más pszichológusok is foglalkoztak az utazó ember különbözõ szindrómáival, így ma már jól tudjuk, hogy az otthonuktól távolra utazóknál nem csak pszichés zavarok léphetnek fel, de az is elõfordul, hogy bizony megbolondulnak. A fentebb leírt kényelmetlenségekhez társul azonban még egy igazán döntõ érv, amiért sosem hagynám el az otthonomat, és aminek köszönhetõen végül megírtam ezt a könyvet. Hol van az leírva, hogy utazgatva fedezhetünk fel legjobban ismeretlen várost vagy országot? Minden épp az ellenkezõjére utal; sok író tapasztalatára támaszkodva jelentem ki: a lehetõ legjobban úgy beszélhetünk bármilyen helyrõl, ha szépen otthon maradunk. * Fontos azonban máris tisztáznunk valamit, elkerülve minden kétértelmûséget. Még ha igaz is, hogy ez a könyv azok közé az írások közé tartozik, amelyek az utazást voltaképpen károsnak tartják, nem vállalok szellemi rokonságot azoknak a könyveknek az íróival, akik azt állítják, egyik hely olyan mint a másik, így aztán teljesen felesleges odautazni, és felfedezni õket. Ezt az elméletet Baudelaire ismert költeménye, Az utazás tette népszerûvé; ebben szerepel a híres sor: Hej fanyar lecke ez, leckéje az utaknak!;1 Baudelaire itt kifejti,
1
Tóth Árpád fordítása. Az eredeti sor így hangzik: Amer savoir, celui qu’on tire du voyage ! (A fordító jegyzete.)
949
hogy az idegen országokkal való találkozás az utazót csak elcsüggeszti, útja végére érve pedig saját személyisége szorongató ürességével szembesül. Én ezt egészen másképp gondolom. Baudelaire-rel ellentétben, akinek a meglátásait valamifajta Európa-centrikusság hatja át, és túlságosan nagy intellektuális kíváncsiságot nem lehet belõlük kiolvasni, én úgy vettem észre, hogy azok a kultúrák, amelyeket volt szerencsém megismerni, nagyon is gazdagítottak, és soha nem bántam meg, hogy érdeklõdést tanúsítottam irántuk. A kérdés tehát nem abban áll, többek leszünk-e, ha idegen helyeket fedezünk fel, ráadásul ezeknek a helyeknek a megismerése csak jó hatással lehet minden nyitott elméjû emberre. A kérdés abban áll, hogy a felfedezést mindenképpen utazgatva kelle megtennünk, vagy netán okosabb másfajta módszerekkel élnünk, mint a fizikai helyváltoztatás. Ezért aztán ezt a könyvet egy kitalált embertípusnak szentelem, akit úgy hívok: otthon ülõ utazó. Baudelaire-rel ellentétben õ egyáltalán nem gondolja, hogy minden idegen kultúra saját magából indul ki, és ott is végzõdik. Az én utazóm szívesen vállal kockázatot, de szeret tisztes távolságot tartani kutatása tárgyától, tud különbséget tenni fizikai és gondolatbéli utazás között, és gondosan ügyel rá, hogy a lehetõ legkevesebbet mozogjon. Elsõsorban azokról az önéletrajzírókról beszélek majd, akik elképesztõ részletességgel írtak le helyeket, ahol sosem jártak, ettõl persze mesélõkedvük még kiapadhatatlan volt, és hála erõteljes írásaiknak, gyakran sokkal jelenlévõbbé varázsolták olvasóiknak a helyet, mint azok, akik úgy gondolták, ehhez feltétlenül oda kell utazniuk. De nem csak írókról fogok mesélni. Egész sor ilyesfajta utazó, hivatalból vagy épp átutazóban, antropológusok, újságírók, sportolók jutottak odáig, hogy életük bizonyos szakaszában, különféle okokból, mint például a veszélytõl való félelem vagy a meggondolás, hogy egy utazás semmit nem hozhat az életükbe, olyan helyekrõl meséltek, ahol még sosem jártak. Ezeken a különleges eseteken kívül, sokkal gyakrabban, mint képzelnénk, a mindennapokban is vannak helyzetek – házasságtörés, lopás vagy épp gyilkosság –, amikor a bizonyos helyeken, bizonyos idõben tett látogatásunkról szövött hazugságaink nagyon is hasznosnak bizonyulnak, mondhatnám elkerülhetetlenek biztonságunk vagy éppenséggel túlélésünk érdekében. * Ha ez a könyv tehát bele is kezd egyfajta eszmefuttatásba az otthon ülõ utazásról meg arról, hogyan viselkedjünk, ha társaságban arra visz a szükség, hogy olyan helyekrõl beszéljünk, ahol sosem jártunk, a praktikus tanácsokon kívül azért igyekszik azon is elgondolkodni, milyen kapcsolatban áll az irodalom az általa lefestett élettel, legfõképpen pedig a helyekkel, amelyeket magába fogad. Író és sok esszéista is került olyan helyzetbe, hogy kénytelen volt történeteket kitalálni, és hihetõvé varázsolni, valóságos formát adni általa nem ismert helyszíneknek, ez pedig mégiscsak felveti a kérdést: milyen is pontosan az irodalom által tárgyalt tér, és hogyan talál helyet magának a nyelvben. 950
Írásom központi eleme tehát az irodalom és tér különleges kapcsolatán való gondolkodás, valamint a leírás aktusa lesz (ehhez mindennapi munkájukban sokszor folyamodnak az írók), annál is inkább, mivel ez az írói folyamat igazán kivételes lehetõséget nyújt az irodalom által teremtett fikciós terek megfigyeléséhez, így ráadásul azt is láthatjuk majd, mekkora különbség van fikciós és valóságos tér között. Az irodalmi tér kérdésén túl azonban van itt más probléma is, mégpedig az irodalmi igazságé, amely ezeknek a diszkurzív fikcióknak az ürügyén vetõdik fel. Ugyanis a földrajztudomány által megfogalmazott tudományos igazsággal párhuzamosan bizony létezik a világról alkotott igazságoknak egy másik formája, amelyet az otthon ülõ utazók vetettek fel, és amelyhez egy lépést sem kell tenni; ez a könyv az utóbbi módszerhez szeretne csatlakozni, és igyekszik gyakorlati útmutatót adni. * A fenti általános megállapításokat alapul véve a könyv a következõ logikai sorrendben épül fel: az elsõ részben azokról a „nem utazásokról” lesz szó, amelyekhez olyan sok író és felületes gondolkodó folyamodott, hogy új kultúrákkal találkozzanak, megismerjék és leírják õket úgy, hogy közben sajátjuktól bizony egyre jobban eltávolodtak. A második részben néhány konkrét helyzetet ajánlok figyelmükbe, amikor esetleg arra kényszerülünk, hogy olyan helyekrõl beszéljünk, ahol még sosem jártunk. Ezek a különös helyzetek egyébként sokkal gyakoribbak, mint hinnénk, ezért is szerettem volna minél közelebbrõl gondosan megvizsgálni, tanulmányozni õket; nagy figyelmet fordítottam minden egyes helyzet összetettségére, valamint az általuk kiváltott megoldások sokszínûségére. A harmadik részben aztán – itt saját élményeimre, fõképp pedig sok más otthon ülõ utazóéra támaszkodtam – gyakorlati tanácsokat szeretnék adni azoknak, akik ugyan szívesen ismernének meg idegen kultúrákat, de rájöttek, hogy intellektuális éhségüket nem feltétlenül úgy kell kielégíteni, hogy mindenféle kockázatok és veszélyek árán nekiindulnak a nagyvilágnak. * A könyv szervesen illeszkedik a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekrõl, amelyeket nem olvastunk?2 címû írásomhoz. Mindkét esetben a mindennapi életbõl vett helyzetekbõl indulok ki, és rámutatok, hogy egyes témákra vonatkozó részleges vagy akár teljes tudatlanságunk nem jelent feltétlenül hátrányt, ettõl még tudunk meggyõzõen társalogni, sõt tudatlanságunk a világ jobb megismerésére is sarkallhat. Elõzõ könyvemhez hasonlóan (és hát intellektuális becsület is van a világon) minden általam vagy más szerzõk által említett fontosabb helyrõl lábjegyzetben mondom el, valójában mennyit is tudok, azazhogy inkább nem tudok. És mivel meg vagyok gyõzõdve, 2
Comment parler des livres que l’on n’a pas lus?, Les éditions de Minuit, Párizs, 2007; Hogyan beszélgessünk olyan könyvekrõl, amelyeket nem olvastunk? Lazi Könyvkiadó, Szeged, 2007. Kovács Ilona és Boros Krisztina fordítása. (A fordító jegyzete.)
951
hogy pontos világképünk megszerzéséhez semmi szükség fizikai helyváltoztatásra, minden egyes hely megrajzolásánál személyes gondolataimnak is helyt adok. Pontosan így csinálta Immanuel Kant is, aki a lábát nem tette ki szülõvárosából, Königsbergbõl, minden áldott nap milliméterre ugyanazt a sétautat járta be, soha nem járt más országban, és ez egyáltalán nem akadályozta abban, hogy leírja õket vagy kifejtse a véleményét. Nos, én pontosan ennek az otthon ülõ utazó embertípusnak ajánlom a könyvet. […] A NEM UTAZÁS KüLöNFÉLE MÓDOZATAI Ismeretlen helyek Ebbõl a részbõl megtudjuk, hogy Marco Polo elbeszéléseinek fõleg azok szemében nagy a tudományos jelentõsége, akik a griffmadarak és egyszarvúak életmódját szeretnék tanulmányozni Aligha akad dicsõségesebb és szimbolikusabb név az utazás nemeztközi történetében, mint a Marco Polóé. õt még Kolumbusz Kristófnál és Vasco da Gamánál is szorosabb kötelék fûzte a kalandhoz és az ismeretlen világok felfedezéséhez, így aztán a fizikai bátorság és tudás egységének mintegy allegorikus alakjaként tekintünk rá. Marco Polo nemcsak utazásainak és idegen földön töltött hosszú ottléteinek köszönheti kivételes népszerûségét, hanem az utókorra hagyott páratlanul dokumentált írásainak is. Ezeknek az évszázadokon át nemzedékrõl nemzedékre szálló leírásoknak hála – na meg a gondos másolóknak – szinte elsõ kézbõl szerezhetünk ismereteket a középkori Ázsiáról, legfõképpen a kínai birodalomról, amely Marco Polo utazása és ott-tartózkodása elõtt majdhogynem ismeretlen terület volt a nyugati világban. Marco Polo, az 1274-ben született és 1324-ben meghalt velencei kalmár élete maga volt a megtestesült kaland. Tizenhét éves, amikor kereskedõ apja és nagybátyja hosszú közép-ázsiai útról térnek vissza, ahol is találkoztak Kubiláj kán mongol császárral, Dzsingisz kán unokájával, aki rájuk bízza a pápához írt levelét. Két évvel késõbb visszatérnek Kínába, Marco Polo is velük tart, és végre megismeri Kubiláj kán udvarát. A mongol császár szolgálatába szegõdik, aki több megbízatást ad neki, ezért Kínából más ázsiai országokba is elutazik, például Iránba és Oroszországba; az udvarban a császár mellett egyre fontosabb posztokat tölt be, ennek köszönhetõen kivételes összképet kap a kínai császárságról, annak felépítésérõl és a szomszédos országokról. Több mint húszévi távollét és egy nagy körutazás után tér vissza szülõvárosába, Velencébe, ahol Kínában szerzett vagyonából egész gályát fegyverez fel a Genova elleni harchoz. Csakhogy egy tengeri ütközetben elfogják, és Genovában börtönbe vetik. Itt mondja tollba utazásai történetét a pisai Rustichellónak. A valószínûleg 1298-ban keletkezett eredeti szöveget ófranciául írták, ez nem maradt ránk, a középkorban viszont számos átirat keringett, így elég világos képet kap952
hatunk az írásmû formájáról és tartalmáról. Az átiratoknak hála, a korabeli olvasókhoz hasonlatosan mi is megigézve olvashatjuk Marco Polo híres utazásainak történetét.3 * A középkori Ázsia megismertetésében Marco Polo szerepe meghatározó. Minden egyes bejárt országról, tájegységrõl és városról – ezeket szép sorban fedezi fel, KözépKelettõl Japánig – pontos leírást hagyott ránk, legyen szó életmódról, földrajzról, pénzrõl, gazdaságról vagy épp vallásról. Azért is olyan fontosak ezek a feljegyzett információk, mert egytõl egyig objektívek és szisztematikusak. Bármelyik országban vagy városban jár is, Marco Polo összetett képet fest, és a lehetõ legnagyobb gondossággal jegyzi le tudományos meglátásait, ezek késõbb hatalmas segítséget jelentenek az utazóknak, akik késõbb úgy döntöttek, Marco Polo nyomában járnak majd. Legékesszólóbban természetesen Kínáról beszél, ahol tizenhét évet töltött, és amelyet tökéletesen ismer. Ezért aztán nem csoda, ha a könyv páratlanul gazdag információval szolgál a császári fõváros, az erõdítmények és a nagykán palotája, valamint a mongol hadsereg és annak összetétele kapcsán, beszél a hadseregen belüli hatalmi megosztásról, sõt még azokról a meglepõ taktikákról is – ilyen volt például a színlelt menekülés –, amelyeknek köszönhetõen a mongolok minden ellenségük felett gyõzedelmeskedtek. Marco Polo ugyanilyen részletesen beszél a mongol közigazgatásról, amelyben hosszú évekig dolgozott, és amelynek aprólékosan mutatja be minden egyes fogaskerekét. Megtudhatjuk, hogyan oszlik meg a feladat tizenkét miniszter között, hogyan járják be az uralkodó küldöttei, fõvárostól vidékig, ügyesen kidolgozott vetésforgó szerint a birodalmat, hogyan védi a császár a lakosságot járványok és éhínség idején, vagy éppen azt, milyen technikával folyik a pénzgyártás. Marco Polo írásának hozadéka azonban nem csak a császári hadsereg és közigazgatás tekintetében nagy horderejû. A mû valóságos aranybányája a Kína mindennapjait, valamint a kínaiak életét, vallási szokásait, ünnepeit, öltözködési és étkezési szokásait leíró, mindig érvekkel alátámasztott pontos információknak. Azoknak az országoknak a szerelmi életérõl, amelyeket meglátogatott, vagy ahol hosszabb idõt töltött, Marco Polo írása felbecsülhetetlen információkat ad; az írások elbeszélõ ereje és az így feltárt információk eredetisége rendkívül erõteljes. Ilyen kendõzetlen stílusban mesél például Xichang környéke szexuális erkölcseirõl: Van errefelé egy házastársak közötti szokás, elmondom, miben áll: az itteni emberek nem szégyenként élik meg, ha idegen férfi feleségükkel, lányukkal, testvérnénjükkel vagy más, házbéli asszonnyal ágyba bújik, sõt nagy boldogságnak érzik, mert úgy tartják, isteneik és bálványaik ekkor kegyesebbek lesznek, és e világi vagyonnal halmozzák majd el õket. 3
A mû, több kiadásban, magyarul is olvasható, lásd például: Marco Polo utazásai, Osiris Kiadó, Budapest, 2003. Vajda Endre fordítása. (A fordító jegyzete.)
953
Megtudhatjuk azt is, hogy a xichangi férfiak, ha idegen férfit fogadnak vendégként, megparancsolják feleségüknek, hogy az idegen legkisebb kívánságát is azonnal teljesítse, sõt önként el is hagyják a házat, és csak akkor térnek haza, ha a vendég – aki akár három-négy napig is ott lakik – már elment. Ez alatt az idõ alatt az idegen férfi az ott élõ összes asszonnyal kedve szerint rendelkezhet: Egyszóval ez az oka, hogy asszonyaikat olyan szabadossággal adják oda az idegen férfiaknak meg másoknak is, mindjárt el is mondom, hogyan. Képzeljétek csak, amikor a férfiak hírét veszik, hogy egy idegen férfi szállást keres, nagyon megörülnek, és boldogok, ha házukba fogadhatják. Mihelyt az idegen férfit elszállásolták, a házigazda azonmód elmegy otthonról, és megparancsolja a feleségének, hogy az idegennek minden kívánságát elégítse ki. Aztán amikor ezeket mind elmondta és megparancsolta, kimegy a szõlõbe vagy a földekre, és csak akkor tér haza, amikor az idegen férfi már elment; az idegen három-négy napot is a szegény ördög házában tölthet, ahol éli világát a gazda feleségével, lányával, testvérnénjével vagy amelyik asszonnyal csak kedvét leli. KISS KORNÉLIA fordítása
Velence.
954
KOVÁCS ILONA
Casanova utazásai és vándorlásai KÉNYSZERÛ ÉS VÁLASZTOTT UTAK AZ EMLÉKIRATOKBAN Casanova kiváló megfigyelõnek és mesélõnek mutatkozott, amikor nõkrõl, szépségrõl vagy divatról nyilvánított véleményt, de utazásokkal és vándorlásokkal teli élete során teljesen érzéketlen maradt a tájak és a városképek esztétikája iránt. Azt az élményt, a táj szépsége elõtti csodálatot, amelyet Petrarca egy hegy csúcsára érve átélt (Ascesa al Monte Ventoso) és egyik levelében leírt (Familiares IV, 1), õ sohasem idézi fel emlékeiben. Érdeklõdését csak az emberek és bizonyos eszmék vagy tárgyak keltették fel, ezért megdöbbentõ módon szülõvárosa, Velence látképének felidézésére sem találni egyetlen leírást sem a hatalmas terjedelmû szövegben. A Casanova Velencéje címû irodalmi útikönyv összeállításához ezen a téren külsõ forrásokat kellett használni: részben velencei szerzõk, Goldoni és Lorenzo da Ponte, részben külföldi utazók, pl. Montesquieu és Charles de Brosses1 beszámolóját a különleges városképrõl és a látnivalókról. Casanova ráadásul nemcsak a természet szépségeit nem értékelte, hanem annyira nem vágyott az európai civilizáción kívül esõ kontinensekre, hogy szinte félelmet keltettek benne a nagy földrajzi felfedezésekrõl, a világ körüli utakról szóló beszámolók. Az egzotikus élményeket Európán belül élvezte ki, ahol kíváncsisága sok érdekesség nyomára vezette, de ezzel meg is elégedett. Mivel soha nem akart letelepedni a szülõvárosán kívül sehol másutt, és kizárólag a számára otthonos kultúrák vonzották, néhány kivételtõl eltekintve mindig európai útvonalakon mozgott. Ha kereskedelmi vagy diplomáciai tervek mégis kimozdították megszokott köreibõl, riadtan meghátrált. Oroszországi útja során pl. teljesen megrettent a szentpétervári „fehér éjszakáktól”, és igyekezett minél hamarabb visszakerülni megszokott világába, ahol éjjel élt, és legfeljebb ebédtájban kezdett újabb napot. Az õ életélvezõ, szabados elvei és életmódja annyira az este és az éjszaka köré sûrítették a nappali történéseket, hogy aligha lett volna képes hozzászokni egy olyan országhoz, ahol nincs igazi éjszaka vagy ahol nem tud kedve szerint élni. Kíváncsisága és kalandvágya, hatalmas életkedve azonban már nagyon korán, tizenhat éves fejjel útnak indította, és sokfelé kalandozott Itáliában és Franciaországban. Késõbbi útjai viszont, elsõ bebörtönzését és szökését követõen (1756 után) már nem szabad elhatározásából fakadtak, hanem egyre többször kényszerbõl kellett helyet változtatnia. Élete nagy megpróbáltatása és titkolt kudarca az a bujdosás, amely az Ólombörtönbõl kiszabadulva az életformája lett, és hosszú idõre elvágta szívének oly 1
Vel. 21. (A magyar fordítások esetében vagy az Atlantisz Kiadó három kötetére hivatkozom [Casanova emlékiratai, 1998, Casanova emlékiratai II. 2000, Casanova Velencéje, 2010], vagy a Qadmon Kiadó legutóbbi kötetére: Korai és kései szerelmek, 2013. röv.: Atl./I, II, Vel., ill. Q. Ahol az idézetnek nincs magyar fordítása, ott a Laffont kiadó háromkötetes szövegét idézem [1993, Histoire de ma vie], és saját fordításomban közlöm a szöveget. Röv.: HV I, II, III.)
955
kedves szülõvárosától. Tetézte e fölötti keserûségét az a tény is, hogy bár azon áron, hogy feljelentõként hajlandó volt beállni a velencei inkvizítorok szolgálatába (1774ben, 49 éves fejjel), késõbb visszatérhetett Velencébe, mégsem tudott ott megélni, és a saját erejébõl megfelelõ egzisztenciát teremteni. Kénytelen volt öregségére állás után nézni másfelé, és végül be kellet érnie az unalmas duxi hétköznapokkal (Csehországban). Kedve szerinti utakra egyre kevesebbet nyílt módja, mert az Ólombörtönön kívül másutt is többször fogságba került, és ilyenkor vagy a veszélyes helyzetek, vagy a kifejezett kiutasítások miatt szökött tovább egyik városból vagy országból a másikba (pl. Korfuról Törökországba, Firenzébõl vagy Torinóból másfelé). Mindemellett az is korlátozta választási szabadságát a mozgásban, hogy – mint hivatásos hamiskártyás és szélhámos – sokszor került olyan csapdába, ahonnan nem talált más kiutat, mint a szökést. Ilyenkor gyorsan odább kellett állnia: új környezetre és új partnerekre volt szüksége a „mesterségébõl” kifolyólag. Ezen a téren az õ sorsa elég jellemzõ: a XVIII. században egész Európára kiterjedõ hálózata alakult ki a hozzá hasonlóan vándorló mágusoknak, szerencselovagoknak és szélhámosoknak. A kalandorlétnek a szabadság mellett megvoltak a maga kényszerei, és mûködött egy, ha nem is írott, mégis meglehetõsen kötött szabályrendszere, amint ez Suzanne Roth vagy Alexandre Stroev errõl a témáról szóló kiváló monográfiáiból kiderül.2 A kalandorok folyton mozgásban voltak ugyan, mégsem mindig alkalmazható rájuk az utazás fogalma, hiszen nem kedvük szerint váltogatták tartózkodási helyeiket. A legismertebbekre, mint Cagliostro vagy Saint-Germain gróf (sõt élete egy szakaszában Jean-Jacques Rousseau) éppúgy érvényes ez a megállapítás, mint a kevésbé híresekre, amilyenek pl. Casanova barátai vagy kalandortársai között Ange Goudar vagy egy bizonyos Tireta. A kötetlenség volt ugyan a legfõbb célja ennek az életformának, de amikor megélhetési forrást is kellett biztosítani hozzá, akkor rendkívül nehézzé és veszélyessé válhatott. Ennek értelmében a szélhámosok lehetõleg kerülték a konfliktusokat, nehogy leleplezõdjenek vagy egymás kárára dolgozzanak, és hallgatólagos megegyezéssel osztották fel a terepet egymás között. Szép példája ennek az a vacsora, ahol D'Urfé márkiné asztalánál Casanova elõször találkozott Saint-Germain gróffal, és amelyrõl alaposan beszámol. Elõadásából kiderül, hogy elõször rá akart jönni a nála híresebb sarlatán terveire, tehát a háttérbe húzódott, és hagyta a másikat beszélni. Amikor világossá vált, hogy az állítólagos „gróf” nem akar vetélkedni vele, megnyugodott, és mindketten tovább foglalkoztak saját ügyeikkel. Igaz, hogy a „gróf” ekkorra már jóval magasabb körökben mozgott: magától a királytól kapott jelentõs összegeket és lakosztályt a chambord-i kastélyban. Az ellenkezõ végletre is van példa: a kisstílû, sikertelen csalókat kirekesztették ebbõl a furcsa érdekszövetségbõl. Casanova pl. egy Karl Ivanov nevû orosszal, akirõl elsõ találkozásukkor rossz tapasztalatokat szerzett, a késõbbiekben megtagadott mindenféle üzletelést, és kerülte ezt a saját hírnevére veszélyes ismeretséget. A kalandorok útjai tehát csak részben tekinthetõk igazi, szabad döntésbõl választott utazásoknak, hiszen mögülük hiányzott az a társadalmi háttér és 2
Suzanne Roth: Les Aventuriers au XVIIIe siècle. Éditions Galilée, Párizs, 1980 és Stroie, Alexandre: Les Aventuriers des Lumières. PUF, Párizs, 1997.
956
vagyon, amely a gazdag arisztokratákat filozófiai és mûvelõdési céllal kényelmesen utazgató kiváltságosokká tette. Az arisztokraták körében szinte kötelezõ nagy európai körútra (le Grand Tour) neki nem futotta szeszélyes bevételeibõl, de vándorútjai során ennek a híresebb úti állomásaira is igyekezett eljutni. Casanova esetében az is bonyolítja a helyzetet, hogy volt neki egy homályos, de õt állandóan kísértõ rögeszméje, amely azt súgta neki, hogy õ patríciusivadék, a velencei Michele Grimani törvénytelen fia, ezért lett a gyámja ugyanebbõl a családból Grimani abbé, apja korai halála után. Mivel az alkóvtitkok ritkán kerülnek napfényre, elegendõ azt meggondolni, hogy csak a gyámjának köszönhetõen kapott úri nevelést, folytathatott jogi és teológiai tanulmányokat, márpedig ez a mûveltség nyújtott alapot fõúri ambícióihoz. Vágyaiban, hogy úgy élhessen, mint a gazdag nemesek, furcsán keveredett ez az ingatag, bár nyilvánvaló hit magas származásában a tehetséges senkiházi úrhatnámságával, mindez megtetézve valami furcsa egyenlõségi eszmével, amely lépten-nyomon ellentmond a régi rend iránti rajongásának. Mindenesetre akár téves, akár valós ez a feltételezett nemesi családfa, a rögeszme erõsen hozzájárult ahhoz, hogy a szegény családba született fiú szeme elõtt nagyúri életmód lebegjen, és így is éljen, ha volt mibõl. Mivel azonban a szerencse forgandósága sokszor a mélybe taszította, hol fejedelmien élt, amikor igazán kedvére utazgatott és bõkezûen vendégelte meg barátait-ismerõseit, hol pedig filléres gondjai támadtak, zûrös kártyaügyekbe keveredett, és szökni kényszerült a börtön elõl. Így aztán az a paradox helyzet állt elõ, hogy sokat utazott, de nem mindig élvezetbõl, és az emlékei közé illesztett rövid úti beszámolók szûkölködnek az érdekes részletekben, fõleg ha a természetrõl, vagy városok és városnegyedek látványáról esik szó. Mások számára hasznos felvilágosításokat szintén alig találni az emlékei között: az utazók szokásos szempontjait nemigen vette figyelembe Akkor érezte magát elemében, ha zárt terekben, intim keretek között mozoghatott, vagyis játéktermekben, kastélyokban, szobák, budoárok vagy színházi páholyok kényelmét élvezve. Utazás közben is a különbözõ kocsik (pl. hintók, szekerek, postakocsik), hajók (bárka, gondola stb.) belsejében talált magára. Ennek következtében tájak helyett a bútorokat, a korabeli közlekedési eszközöket és a belsõ tereket írja le aprólékosan, olyan elevenen, hogy élettörténetét érdemes mûvelõdéstörténeti enciklopédiaként is használni, ahogyan ezt már egyik lelkes magyar olvasója és fordítója, Szerb Antal is megállapította irodalomtörténetében. Ugyanez áll a látogatásai idején megkóstolt italok, különleges ételek vagy a Velencén kívüli, „külföldi” divatok leírására, beleértve a helyi szokásokat és nyelveket. Az õ tehetségét és hajlamait tehát egyszerre jellemzi a szabadságszeretet, a kíváncsiság, az úrhatnámság és a külsõ, nagy terek iránti közöny. Mindezt a sok, egymásnak ellentmondó szempontot természetesen nem mindig tudta összeegyeztetni, úti beszámolói viszont hû képet adnak sokféle, ellentmondásos motivációiról. Mégis, mivel életének legszörnyûbb élménye a rabság volt a hírhedt Ólombörtönben, ahonnan élete kockáztatásával szökött meg, biztosan állítható, hogy a szabadságvágy volt életének fõ mozgatóereje: akár érzéki vágyait követte, akár kényszerpályákon mozgott, minden mást alárendelt szabadság iránti szenvedélyének. 957
LE NEM ÍRT TÁJAK Az emlékiratokból (Életem története) tehát Casanova közönyét lehet kiolvasni a természet iránt. Kalandjait felidézve persze folyton szembesült a környezet bemutatásának kényszerével, de erre sajátságos megoldásokat talált. Jellemzõ módszerét a városok és tájak leírására, pontosabban a leírás kiiktatására, jól szemlélteti konstantinápolyi útjának ideillõ részlete. Amikor Korfuról hajózik (félig-meddig szökik) Törökország felé, elõször a tenger felõl pillantja meg a várost. Nagy csodálattal adózik az összképnek, de egyetlen részletét sem írja le alaposan: „Egy mérföldnyi távolságból a város bámulatosan szép. Sehol másutt a világon nincs ehhez foghatóan szép látvány. Ez a csodálatos kép volt az oka, hogy a római uralom véget ért, és megkezdõdött a görög.”3 Utána rögtön rátér a történelmi fejtegetésre, hogy amikor Nagy Konstantin megpillantotta, ugyancsak a tengerrõl, ezt a várost, elhatározta, hogy Rómából ide helyezi át a világ középpontját jelentõ székhelyét, amivel Casanova szerint megbocsáthatatlan hibát követett el.4 Ezek után folytatja tartózkodása elbeszélését, és több figyelmet nem szentel magának a helynek. Casanova számára a táj és a természet szépségei csak akkor méltók említésre, ha hozzájuk kapcsolódik valami más történet vagy élmény. Az itt következõ korai emlékben is csak azért szerepel a természet, mert a hajóból feltáruló látvány egy vita kiindulópontja. A szóváltásban anyja megszégyeníti õt, Grimani abbéval karöltve, és ha a velük utazó költõ, Giorgio Baffo nem sietne a gyerek segítségére, Casanova egész életre szóló, komoly lelki sérelmet szenvedne. Padovába tartanak vízi úton: a Brentán hajóznak egy fedett bútorokkal is felszerelt gondolán, ún. burchiellón. Hajnalban furcsa érzések kerítik hatalmukba a fiút: „Nem láttam a szárazföldet. A nyitott ablakon keresztül is csak a folyópartot végig szegélyezõ fák csúcsát láttam. A bárka haladt elõre, de olyan egyenletes mozgással, hogy semmit nem érzékeltem belõle, nagyon megdöbbentett hát, hogy a fák olyan gyorsan tûnnek tova a szemem elõl.” Halálra rémül, hogy a fák „mennek” és megijed, hogy a nap is megállt. Anyja és a gyámja elmagyarázzák ugyan, hogy a bárka halad, a fák pedig állnak, de kinevetik, csak Baffo ad neki igazat, és menti meg a szégyentõl.5 Természetesen a szerelem, az új csábítás az az alkalom, amely a leggyakrabban elõfordul ilyen kontextusban, ezt illusztrálja ékesszólóan egyik kiruccanása Frascatiba, amelynek valódi célja egyik fiatalkori nagy szerelmének, Donna Lucreziának a meghódítása. A szerelmi történet6 már eleve útközben bontakozik ki a szép útitársnõ iránt, majd a szó szoros értelmében kocsikban és hintókban, postaállomásokon és fogadókban folytatódik, egyik úti cél felõl a másik felé haladva, a közbensõ éjjeli szállásokat is kihasználva. Az udvarlás sikere érdekében az ifjú Casanova összebarátkozik a hölgy családjával is, de mivel a férj nem hagyja õket egyedül, csak ravaszsággal érheti el, hogy édes kettesben maradjanak: „Arra gondoltam, hogy meghívom valamennyiüket ebéHV/I/280. Uo. 280–1. 5 Vel. 23–24. 6 Q/7–64. 3 4
958
delni Frascatiba. (…) Remélem, hogy ott négyszemközt tudunk maradni.”7 A terv be is válik, és amikor a többiek végre másfelé sétálnak egy gyönyörû parkban, sem a csábító, sem a kedvese nem törõdik a francia kertészet remekmûveivel, csak a szenvedélyének hódol. A sétányok szövevényes labirintusában csak a gyakorlati szempontra, az áhított rejtekhelyre összpontosítanak: „Kisebb-nagyobb kitérõk után beértünk egy elég hosszú, fedett fasorba, amelyben félúton egy szoba volt kiképezve csupa különbözõ formájú pázsitülésekbõl. Megláttunk egy érdekes formájút. Ágy alakja volt, de a szokásos fejrész mellett, egy könyöknyi távolságban, de háromnegyed résznyivel alacsonyabban, egy másik támasz volt kiképezve keresztben, nagyjából párhuzamosan a vastagabbal. Kacagva néztük. Az ágy mintha megszólalt volna. Legelõször ahhoz készülõdtünk hozzá, hogy kipróbáljuk az alkalmasságát.”8 A mesélõ leírja, hogy hatalmas rét terül el a lábuk elõtt, de ezt is csak azért értékeli, mert jól belátható a terep, így nem érheti õket meglepetés. Egy duxi összehasonlítás erejéig kitér ugyan a park és a környezõ táj szépségére, de kizárólag a pázsitágy hiányán (és közvetve a régmúlt boldogság eltûntén) mereng: „Az ággyal szemközt egy hatalmas, kihalt síkság látványa gyönyörködtette a szemünket, ahol még egy nyúl sem futhatott volna át úgy hozzánk, hogy észre ne vegyük. Az ágy mögött a fasort nem lehetett megközelíteni, a két végét pedig jól láttuk, jobbra és balra, tõlünk egyenlõ távolságra. A fasorba belépve, senki nem érhetett el hozzánk negyedóránál rövidebb idõ alatt, hacsak nem ered futásnak. Itt, a duxi kertben, találtam egy hasonló stílusban kialakított helyet, de a német kertésznek nem jutott eszébe az ágy. Ezen a boldog helyen nem volt szükségünk szavakra, hogy megértsük egymást.”9 Az elsõ boldog ölelés után újabb séta és újabb felvonás következik a szerelmi idillben, de itt sem elevenedik meg a park varázsa: „Leheveredtünk egy pázsitdombra, és az ajkunk összetapadt, rácsorgó könnyeinkkel együtt, aminek kóstolgattuk az ízét.” Ennek az ifjúkori találkozásnak több folytatása is olvasható az élettörténetben, többek között egy Tivoliba történt kirándulás, ahol szintén a szerelmi együttlét az egyetlen cél. Ide õt hívták meg a hölgy rokonai, és megjegyzi, hogy „korán kell[ett] indulni, hogy a sok szép látnivalóra maradjon idõ”, de amikor odaérnek a hely nevezetességeihez, akkor sem ír le semmit, sõt egy útikönyvre hivatkozva vágja el az élménybeszámolót: „Félórát azzal töltöttünk, hogy körbejárjuk Don Francesco házát, amelyik csakugyan valódi kincs volt, azután indultunk el együtt, hogy hat órán át megtekintsük Tivoli antik emlékeit.” A tervben szerepel a turista körút, de ennek elbeszélését újra alárendeli a szerelmi együttlét megszervezésének, és magyarázkodásba fog: „Mivel együtt kellett mennünk Tivoli szépUo. 40 Q. 49. 9 Uo. 49–50. 7 8
959
ségeit megtekinteni, nem remélhettük, hogy napközben kettesben maradjunk. Hat órát azzal töltöttünk, hogy szemlélõdtünk és ámuldoztunk, de én mindebbõl csak igen keveset láttam. Ha az olvasó kíváncsi, hogy megtudjon Tivoliról valamit anélkül, hogy odamenne, elég, ha Campagnanit elolvassa. Tivolit huszonnyolc évvel késõbb ismertem meg alaposan.”10 A név, némileg eltorzítva, valószínûleg Giuseppe Compagnonit (1754– 1833), egy részletes Tivoli-leírás szerzõjét fedi, akinek az útikönyvét talán az útitársai használták, de amelyikbõl õ maga nem idéz. ÚTI BESZÁMOLÓK ÉS GUIDÁK Az úti beszámoló mûfaja igen régre nyúlik vissza: már Marco Polo beszámolt az útjai során látottakról (1299), ráadásul egy, a franciához hasonlító keveréknyelven. Ugyan az õ leírásainak hitelességét is többen kétségbe vonták, és perzsa krónikákat jelölnek meg forrásaiként, mégis Velencében közismert volt és szolgálhatott mintául. A mûfaj maga a valóság és a fikció között húzódó mezsgyén inkább a dokumentum felé igyekszik közeledni a szerzõk szándéka szerint. Az útleírások alaposabb vizsgálata, a lehetséges forrásokkal való összevetése viszont azt mutatja, hogy a ténybeli pontosságot gyakran nem saját benyomások, hanem kézikönyvek és turistáknak szóló útmutatások alapozták meg. Casanova esetére is áll ez a megállapítás, azzal a kiegészítéssel, hogy õ eleve nem önálló útirajzokat készített. Emlékiratai mûfaji szempontból rendkívül széles skálán mozognak, és megtalálunk benne az egészen rövid, csattanós aforizmáktól kezdve az anekdotán és a hosszabb elbeszéléseken keresztül a levélregényig szinte mindent. A maximák néha filozófiai eszmefuttatásokra adnak alkalmat, vagy azokba vannak beszõve, a közmondások és népnyelvi fordulatok többnyire az olasz, közelebbrõl a velencei szólásokat építik bele az élettörténetbe. Az anekdoták egy része bizonyítottan irodalmi minták utánzása, vagy egyenesen különbözõ mûvekbõl történõ átvétel. Casanova idézési szokásai teljesen megfelelnek az intertextualitásról alkotott modern elméleteknek: szabadon használja fel az emlékezetében megõrzött verssorokat vagy egész strófákat, bár idõnként utal a szerzõkre. Gyakran dicsekedett azzal, hogy kívülrõl fújja a jól ismert antik szerzõk közül Horatius összes versét, és kívülrõl tudja Ariosto õrjöngõ Lorándjának teljes szövegét. Utóbbira meggyõzõ bizonyíték, hogy Voltaire-nél tett egyik látogatása során jó eséllyel megnyerte volna az Ariosto szavalóversenyt, ha a házigazda idejében el nem vágja az idézetek sorát. Az ismert szerzõktõl vett szövegrészletei többnyire szabadon követik az eredetit (sokszor az eredeti nyelven, görögül, latinul, olaszul vagy franciául), máskor viszont szinte pontosan idéz, ami arra enged következtetni, hogy duxi könyvtáros korában sokat forgatta Waldstein gróf gyûjteményének különbözõ darabjait. Egyformán érvényes ez irodalmi mûvekre és útikalauzokra, amelyekkel felfrissíthette emlékezetét, vagy helyesíthette a helyszínen készült pontos naplókat. Tudjuk, hogy készített feljegyzéseket, az ún. capitulárékat (capitulaires), amelyek nagy része, sajnos, elveszett, a megmaradtakból 10
Uo. 58–64. (A bekezdésben minden idézet ebbõl a részbõl való.) A késõbbi Tivoli-beszámoló nem készült el.
960
azonban ki lehet következtetni, hogy számos adatot, dátumot, idézetet, ill. benyomást vagy pontos összefoglalót tartalmazhattak élményeirõl. Rövid útleírásait tehát részben saját feljegyzéseibõl, részben más forrásokból merítette, de a cédulák hiányában nehéz meghatározni a kettõ arányát. Mivel nemigen figyelt a látványokra, és gyakran írt olyan ismertetõket, amelyek a korabeli guidákban megtalálhatók, megalapozott a feltevés, hogy túlnyomó részben külsõ forrásokat használt a tájak leírásaiban. Az is emellett szól, hogy az emlékiratokban egymást váltó sok-sok mûfaj között az úti beszámoló viszonylag kis súllyal szerepel. Ha összehasonlítjuk az anekdoták, elbeszélések, sõt a kisregénynek, vagy egyenesen levélregénynek minõsíthetõ részeket, akkor pl. az utazásokról szóló emlékek és leírások aránytalanul szûkszavúak. Csak néhány példával szeretnénk szemléltetni ezt az aránybeli különbséget: az igazi hazájának tekinthetõ Velence tengeri képérõl egyetlen leírást sem találunk. A Konstantinápolyba érkezést elég sommásan intézi el, néhány mondatban, a városképrõl rögtön a történelemre áttérve. Tivoli nevezetességeit csak futtában említi, az olvasót arra buzdítva, hogy kíváncsiságát egy útikönyvvel elégítse ki. Mindezekkel a rövidre zárt táj- és városleírásokkal ellentétben sok színes részlettel teszi elevenné a fenti, díszleteknek tekintett helyeken játszódó kalandjainak meséjét. A muranói apácákkal folytatott szövevényes szerelmi négyes epizódja magyar fordításban127 oldalt tesz ki,11 a Tivoliban és Frascatiban bonyolódó nagy szenvedély meséje pedig 48 lapot foglal el.12 Az egyetlen kivétel, ahol lelkes, bár nem részletes mûemlékleírást ad: a híres vaucluse-i szökõkúté,13 de ott is irodalmi hatásra és Petrarca Laura iránti szerelmének hódolva tér ki a hely és a kút szépségeire. A szakirodalom szerint egy bizonyos Savinien d’Alquié Franciaország nevezetességeirõl szóló mûvébõl (Délices de France) merítette az ihletet, hogy felkeresse a vízesést és a ház romjait, a romokat. Még itt is hosszabban meséli azonban az irodalmi vonatkozásokat, mint azt, hogy mit látni valójában, mondván, hogy egy olyan „olasznak, aki olvasta, megértette és élvezte Petrarcát, kíváncsinak kell lennie arra a helyre, ahol ez a nagy ember szerelmes lett Sade Laurájába”. Sade említése arra a legendára utal, amit maga a márki is terjesztett, hogy õsei között Laura is szerepelt, és a kirándulás egyetlen célja ezúttal kizárólag látogatás, de egyúttal azért – nem mellékesen - azt is az olvasó tudtára adja, hogy õ ismeri és tiszteli Petrarcát. Az, hogy Casanova, akárcsak a többi utazó, számos útikönyvet használt útra kelve, késõbb pedig írás közben, nem puszta feltételezés, hanem bizonyítható tény. õ sem hagyatkozott pusztán a benyomásaira, amikor felidézte utazásai emlékeit. A késõbbi, XIX. században a „Keletre” utazó francia írók közül Chateaubriand-ról bizonyította be egyik életrajzírója,14 hogy számos utazásairól szóló könyve közül az egyikben (Voyage en Amérique, 1824) útleírásának adatait szolgai módon vette át egy útikönyvbõl. Az írásnál ugyanis nem vette figyelembe, hogy az õ útvonala ellentétes irányban haladt a guidáéval! Atl. I/177–304. Q.151–189. 13 HV/II/493. 14 Guillemin, Henri : L'homme des Mémoires d’Outre-tombe. Gallimard, Párizs, 1965. 11
12
961
Az emlékiratokban Casanova több utalást tesz ilyen forrásokra, bár kevésre hivatkozik egyértelmûen. Az életmû egyik legkiválóbb ismerõje, Marie-Françoise Luna szerint Casanova már korai itáliai útjai során is használt útikönyveket, elsõsorban Miselli (1682), Barbieri (3. kiadása 1773-ból való), illetve Misson (1688) mûveit, de számos egyéb munkát is ismert, amelyeket európai utazásai során haszonnal forgatott. Sok helyen (pl. Amszterdam, Hága, Berlin stb.) azokat a helyeket említi, amelyek a korban közkézen forgó útikönyvekben is szerepelnek, ezek közül persze kiemelve azokat, ahol õ maga sokat forgott (úgymint tõzsdék, bankok, színházak, paloták). A felvilágosodás korában a filozófusok is sokra értékelték az utazásokat mint a gondolkodás horizontjának kitágítására szánt tevékenységet, és maguk is gyakran indultak útnak. Casanova mint szabadgondolkodó szintén igyekezett az utazást többnek felfogni, mint egyszerû helyváltoztatásnak, de éppen a táj- és mûemlékleírások terén segítségre volt szüksége, és ezt gyakran mások mûveiben találta meg. ÚTVONALAK Ezen a ponton érdemes megrajzolni azokat az irányokat, amelyeken mozgott, és amelyekrõl ilyen szûkszavúan számolt be. Utazásai alapvetõen Európára korlátozódtak, néhány kivétellel, de ezek között Korfu és Törökország nem igazán haladta meg a korabeli Velence hatókörének korlátait. Ezeken a térségeken kívül Oroszországban idõzött hosszabb ideig, Nagy Katalin szentpétervári udvarában. Egyes, számára kedvezõ és tetszõ helyeken többször is megfordult. Végigjárta Európa szinte valamenynyi, akkoriban híres nagyvárosát, mint amilyen Párizs, London, Nápoly, Varsó, Madrid, Bécs, Berlin, Amszterdam, Drezda stb. volt. Ezek mellett még számos fürdõvárost (Aixla-Chapelle, Aix-en-Savoie, Spa stb.) is kedvelt, és olyan kisebb, de fontos helyeket is gyakran meglátogatott, mint Bern, Genf, Köln, Augsburg és mások: hosszú lenne teljességre törekvõ listát összeállítani. Sok városba határozott céllal, érzelmi okokból vagy különbözõ ügyeivel kapcsolatban utazott. Drezdában az anyját látogatta meg, aki õt kiskorában elhagyta, és különbözõ színházakban, többek között a drezdaiban játszott, másfelé (Hága, Amszterdam) kereskedelmi és diplomáciai megbízatások vitték. Párizsban sokat járt : hol látogatóban, hol a lottó franciaországi beindításának ügyében, hol szélhámosságának keresett és talált ott áldozatokat. D’Urfé márkiné hiszékenységének köszönhetõen mágiával ûzött közös játékaik hosszú évekre, ha nem is kötötték a francia fõvároshoz, de gyakori látogatásokra ösztönözték. Az egyetlen, hosszú letelepedésre (1785–1798) a csehországi Duxban (ma Duchov) a kényszerûség, vagyis az álláskeresés csõdje és az öregség vitte rá. Ahogyan elfogytak az utak, a kedve is elromlott: az utolsó tizenöt évben depresszióba süllyedt, és a levelezés tanúsága szerint emiatt, orvosa tanácsára fogott hozzá az emlékiratok megírásának, a régi szép idõk felelevenítésének az unalmas jelenben. Az utazás tehát egyszerre volt számára életforma, megélhetés, filozófiai elmélkedésre indító élmények forrása, szellemi horizontjának bõvítése és sokszínû kalandjainak díszlete. Igaz, hogy a szigorú értelemben vett utazásnak, mûemléknézésnek és tájleírásnak kevés figyelmet és idõt szentelt, vándorlásainak térképe éppen olyan ta962
nulságos, mint az a mód, ahogyan közlekedett különbözõ úti céljai között és mindazok a tapasztalatok, amelyeket út közben szerzett a mindennapi és az udvari életrõl. MEGöRöKÍTETT ÚTI EMLÉKEK Az emlékiratban bemutatott sokféle tárgy és jelenség között egyaránt szerepelnek közlekedési eszközök, ételek-italok, szokások, nyelvek, illatszerek és (férfi-nõi) divat, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. A jármûvek skálája igen széles, és annál érdekesebb, mert az országonként jellemzõ közlekedési eszközöket és hagyományokat alaposan leírja. A különbözõ fajtájú és kényelmi fokozatú kocsik és hajók között sok különleges akad. Mint vérbeli velencei, a gondolákról, a bárkákról, a fedett gondoláról, a lakás módjára berendezett burchiellóról vagy a phelouque-ról sok szót ejt gyermekkori és ifjúkori kalandjai során. A hajóknak késõbb is sok fajtáját ismerte meg (úgymint fregatta, jacht, caïque, chaloupe, péote,15 tartana stb.). Itáliai útjain kipróbálta a barcara corrierét Velence és Ferrara között, Amszterdamból egy vitorlás szánkóra szerelt bárkán utazott Saardamba, Rigából Szentpétervárra egy dormeuse-ben töltött hatvan órát egyfolytában, hogy hoszszabb megállás nélkül, gyorsan érjen célba egy olyan úton, amely 5-6 napba telt azoknak, akik megálltak éjszakánként pihenni. A francia utakon szintén sok jármûfajtát kipróbált, köztük a frissen felavatott Párizs–Lyon vonalon közlekedõ postakocsit, azt a bizonyos gondola nevût,16 amelyben számûzöttként szótlanul szenvedett. Dühöngött a neve miatt, és azért, mert ovális formája miatt nem voltak sarkok benne, vagyis minden intimitást nélkülözött, és rossz felfüggesztése miatt hányingert okozott neki. Furcsa módon, másutt viszont szó nélkül hagyott érdekességeket, mint pl. azt, hogy amikor sürgõsen Versailles-ba akart jutni, egy pot de chambre („éjjeliedény”) nevû kocsit bérelt... A közlekedési eszközök megítélésében az is nagy súllyal esett nála a latba, hogy mennyi alkalmat nyújtottak udvarlásra. Utazásai alatt gyakran bonyolított szerelmi kapcsolatokat egy-egy hintó vagy postakocsi belsejében: egy bizonyos Adèle Moreau-t17 pl. egy solitaire elnevezésû, nevébõl („magányos”) is láthatóan egyszemélyes kocsiban csábított el, az elõbb említett gondola útvonalán. Az apa kérésére, aki nem tudta kifizetni a sokkal drágább postakocsit, maga mellé ültette a lányt a szûk ülésre, és a Párizsig tartó út unalmát szerelmi leckével ûzte el. Donna Lucreziával folytatott szenvedélyes viszonyában többször is kiváló rejtekhelynek bizonyult a kirándulásokra (Frascati, Tivoli) Casanova által megrendelt, egymással szembenézõ két üléssel kialakított phaeton szûk belsõ tere. Alkalmat is tudott teremteni légyottra utazás közben, és nem mindig várta meg a kiszemelt nõ beleegyezését: Friuli tartományban úgy intézte, hogy egy szép parasztasszony, újdonsült házas, ne ülhessen a férje mellé egy négyüléses kocsiba, hanem az õ kétkerekûjében utazzon, amelyet postakocsis hajtott. Amikor kitört egy hatalmas vihar, és páni félelemtõl hajtva a karja közé menekült a fiatal nõ, Casanova gyors öleTengeri hajók és a kikötõ között közlekedõ vitorlás-evezõs nagy csónak. HV I/555–556. 17 HV III/ 98–106. 15
16
963
lésre kerített sort, nem törõdve a kocsissal, akinek a hallgatását azután egy aranydukáttal vásárolta meg.18 Lehetne még szaporítani a kocsikalandok számát, de az is érdekes, hogy minden országban tudakozódott az utazási szokásokról, és emlékeiben beszámol arról, hogy milyen lehetõségek között választhatott. Zürichrõl megjegyzi, hogy mivel Svájcban nincsenek postakocsi-állomások, magának kellett lovat bérelnie. Általában, ha nem talált megfelelõ közlekedési eszközt, és volt pénze, habozás nélkül vásárolt kocsit és lovakat, utastársakat keresett, késõbb aztán, amikor már nem volt ilyesmire szüksége, mindent elajándékozott vagy pénzzé tett. A különbözõ kényelmi fokozatokat és jellemzõket olyan részletesen ismerteti, hogy akár guidának is beillett volna az emlékezése, ha még életében megjelenik. Késõbb azonban sok szolgálatot tett a kutatóknak: egy német tudós (Hartmut Günther) egész monográfiát készített a a XVIII. századi közlekedésrõl az emlékiratokból kibogozható információk alapján (Casanova’s Reisen, Heidelberg, 1996). Mindez elég meggyõzõ lehet arra nézve, hogy Casanova díszletnek tekintette kalandjai helyszíneit. Mindehhez sokszor kosztümöket is használt, és próbálta megrendezni a cselekményt is, de valamennyi színházi alkotóelem közül a díszletnek szentelte a legkisebb figyelmet. Abban viszont, hogy merre járt elõszeretettel, és milyen országokat-városokat került, nagy szerepet játszott egy másik, szintén érzelmi tényezõ: az illetõ ország nyelve. Nem lehet megjegyzés nélkül elmenni amellett, hogy velencei lévén, mindent szülõvárosához hasonlított, és elsõsorban a nyelvekhez vonzódott, vagy fordítva, azok váltottak ki belõle ellenszenvet. Természetesen a velencei nyelvjárást, illetve tágabb értelemben az olaszt és a neolatin nyelveket szerette igazán, szívbõl. Minden, ami eltért ettõl, szinte taszította. Ennek az ellenszenvnek gyászos következményei is lehettek volna, pl. Oroszországban, ahol 100 rubelért vásárolt egy szolgálólányt, akit Voltaire hatására Zaïre-nek keresztelt el, alighanem azért, hogy ne kelljen a 13 éves lány orosz nevét megtanulnia. Viszont ugyanezért nem tudott vele beszélni, és mivel egyértelmûen szerelmi szolgálatokat is igényelt tõle, a lány féltékeny lett gazdája szeretõire, és egy alkalommal majdnem megölte egy fejéhez vágott súlyos tárggyal.19 Zaïre ugyan próbált a kedvéért megtanulni olaszul, Casanova viszont, nyelvtanulás helyett „mártírként” szenvedett, és gyorsan visszaadta a lányt az apjának, mielõtt az tényleg nagyobb kárt tehetett volna benne. Az orosz helyneveket és szavakat, amennyire tudta, fonetikus átírásban adta meg a kéziratban, pl. Crasnaback (Krasznije Bak), chevochic (kocsis) vagy Oukas (parancs). Ugyanilyen értetlenséggel és undorral kezelte a német és angol szavakat is: törve és a franciához-olaszhoz közelítve írt át minden ismeretlen nevet vagy kifejezést: Keti-Ficher (Kitty Fisher), Chiringcras (Charing Cross), Renela (Ranelagh), ill. Bombac (Baumbach) vagy Potoska (Potocka). A francia nyelvet is csak azért tanulta meg nagyon gyorsan, hogy mint kalandor, aki történeteivel szórakoztatta közönségét, a nagy szökés után, a kényszerû számûzetésben ne ítélje magát szótlanságra. Arra viszont nagyon ügyelt, hogy ne használja tökéletesen a franciát, hanem olasz fordulatokkal, nyelvtani 18 19
HV I/97–99. HV III/403.
964
struktúrával és kiejtéssel „hímezze ki”. Amikor sikeresen tudott volna belesimulni a francia társalgásba, úgy érezte, hogy elveszti az identitását, és gyorsan „rontott”, olaszosított a nyelvtudásán. Írásban is megõrizte ezt a velencei ízt és zöngét, és óvakodott attól, hogy belga vagy francia barátaival átjavíttassa a kéziratait. Szép példája ez annak, hogy folytonos utazásai közben mindig velencei akart maradni, és ezt a vágyát mindenben érvényesíteni tudta: öltözködésben, evésivásban, beszéd- és írásmódban. Ennek ellenére igen gyorsan tudott alkalmazkodni nyelvekhez, országokhoz, gasztronómiához vagy viseletekhez, divathoz és ékszerekhez, ha azok elnyerték a tetszését. Erõs érzelmi reakciói rögtön tudtára adták, mi van ínyére, és mi vált ki belõle ellenállást, de amit utazásai során furcsának vagy helytelennek érzett, azt bölcsen nemigen mondta ki, nehogy megsértse vendéglátóinak vagy a hely lakóinak önérzetét. A különbözõ népek és országok helyi szokásait megfigyelte, magában kommentálta, és igazán csak késõbb, írásaiban adott hangot elítélõ véleményének. ISMERõS ÉS IDEGEN ÍZEK-ILLATOK Különösen gazdagok érdekes megjegyzésekben a gasztronómiával kapcsolatos megfigyelései. A szülõvárosához való kötõdés itt is alapvetõn meghatározta az ízlését: szerette a fûszeres ételeket, általában az erõs ízeket és illatokat. Az Életem története Elõszavában a spanyol eredetû ogliapotrida20 és az érett sajtok, a nápolyi makaróni dicséretét zengi,21 majd némi öniróniával a testszagokra is kiterjeszti közönségesnek minõsített vonzalmait, amelyeket a szerelmi történetekben sokszorosan bizonyít. Az étkezések, a nagy ebédek és vacsorák, amelyekre meghívják, vagy amelyeket õ rendel, kiváló alkalmak az ismerkedésre, és õ igazán bõkezûen vendégel meg mindenkit. Van rá példa, hogy kifejezetten fejedelmeket és hercegeket másol az általa rendezett lakomával, hogy egyúttal udvarolhasson egy-egy szép hölgynek. Németországban pl. Köln valamennyi nemeshölgyét meghívja Brühlbe ebédelni, és költséget nem kímélve, minthogy éppen van pénze, fejedelmi vacsorát rendel. Az ebéd csakugyan felséges, és mivel itt idegen földön jár, kozmopolita menüt állít össze: elõbb osztrigát öblítenek le pezsgõvel, majd rengeteg változatos fogást szolgálnak fel, köztük egy különlegesen drága szarvasgombaragut, hozzá rajnai és tokaji borokat. Olyan torta zárja le a pazar menüt, amelyen „Európa minden fejedelmének arcképe ki volt ábrázolva”. A muranói négyes korai kalandjában sok érdekes receptet les el vagy tanul meg nagy szerelmétõl, M. M.-tõl, akirõl sejti már, hogy a velencei franca nagykövet (Bernis) szeretõje, és jártas a francia kultúra és konyhamûvészet titkaiban. Mivel a gasztronómiai parádé minden egyes légyott alkalmával finomodik, Casanova nagy tudásra tesz szert kony-hamûvészetben, kitanulja a koktél- és puncskeverés titkait, több francia eredetû csemege receptjét, a nyers tojásfehérje afrodiziákumnak is Sp.: olla potrida, ol. oliapotrida: spanyol eredetû étel: hús, zöldségkörítés és fûszerek, amelyeket lassú tûzön sokáig fõznek együtt. 21 Atl. I/15. o. 20
965
hatékony használatát a salátákban, sõt – velencei létére – ekkor ismerkedik meg a különbözõ különleges ecetfajtákkal. Francia földön vagy más idegen országokban már õ tanítja meg ezeket a finomságokat másoknak, vagy nagy büszkén dicsekszik sokszínû gasztronómiai tudásával. A francia illatszerek iránt szintén M. M., vagyis Bernis kelti fel elõször az érdeklõdését, és valószínûleg az õ titkos muranói kéjlakában találkozik elõször a francia libertinus filozófia eszméivel, illusztrált könyveivel és albumaival. Tanulékonysága és kíváncsisága határtalan, ráadásul ügyesen kamatoztatja kalandjai és utazásai közben szerzett tudását pénzszerzésre. Hamiskártyás trükkjeit, amelyeket nem szégyell, hiszen a vak Fortuna hibáit igazítja csak ki velük, elõbb Korfun szedi fel, majd fokozatosan mindenütt gazdagítja, tökéletesíti. 1762-ben, francia tartózkodása során Bernis segítségével sikerül komolyabb bevételekre szert tennie az itáliai lottó francia földön történõ bevezetésével és meghonosításával, amelyben személy szerint komoly szerepet játszik. Arra is gondol, hogy némi tõke birtokában nyereséges üzlet lehet velencei mintára valamilyen kéjlakot, afféle „kaszinót” üzemeltetni Párizsban. Az egyik, akkor még külvárosnak számító negyedben meg is nyitja a Petite Pologne (fr.: Kis Lengyelország) elnevezésû városrészben szerelmi légyottokra berendezett intézményét, amely végül Cracovie-en-bel-Air (szabadtéri Krakkó) néven lesz ismert és népszerû egy ideig. Ott is az olasz–spanyol–francia konyha finomságait szolgáltatja fel, beleértve a nyers tojással készített salátát. Az ínycsiklandó csemegék mindig szerelmi történetekkel összefüggésben szerepelnek, de a helyi specialitásokat mindenütt igyekszik megismerni. Velence iránti nosztalgiából, de kíváncsiságból is pl. tengeri halakat rendel egy marseille-i fogadóban: „Belakmároztam tintahalból, amit sipionnak hívnak itt, és amit egészen különlegesen finomnak találtam, angolnamájból, olyan rákból, ami ízletesebb, mint az óceánból halászott fajta....”22 Rómában, Párizsban vagy Madridban, illetõleg mindenütt, ahol hosszabb idõt tölt, kombinálja menüiben a korábban megismert fogásokat az újakkal. Vonzalmai és ellenszenvei hasonló görbével szemlél-tethetõk, mint nyelvekrõl, szokásokról, országokról alkotott véleményei. Amikor a silány „szlavón” bort nagyon leszólja, könnyû kitalálni, hogy a hozzá tartozó kultúrát és embereket sem szívelheti, és hogy egy kínos börtönemlék fûzõdik a vélemé-nyéhez.23 Amikor jóval késõbb Spanyolországban újra börtönbe kerül, szinte ugyanazt tapasztalja, mélységes undorral, hogy kenyéren, vízen és fokhagymán tartják a rabokat. Anglia minden szempontból teljes kudarc, a nyelvet még csak nem is töri, és a londoni hányattatások (fõleg a balul sikerült Charpillon-kaland, 1763)24 a gasztronómia nyelvére lefordítva is ékesen mutatja, mennyire idegen maradt a szigetországban. A csúfos történet közepén az egyik baljós intõ jel az, amikor kedvenc italát, a csokoládét kihányja, de lépten-nyomon szidja az ehetetlen angol konyhát. Q. 81. 1743-ban, a korfui Szent András-erõdben töltött egy kínos éjszakát. Akkor utálta meg a szlavón katonák nyelvét, fokhagymás ételeit, tabákját és borát. 24 Atl. II/251–351. 22 23
966
Az angol módra készített ételek, és közvetve egész Anglia, undorító számára az olaszhoz képest. Keserûségét és rosszkedvét az angol konyha állandóan súlyosbítja, csak a francia borral leöblített osztriga enyhíti :„Mivel az ebéd angol módra készült, leves nélkül, én a szó szoros értelmében egy falatot sem tudtam lenyelni, sem a roastbeefbõl, sem a hurkából. Csak osztrigát ettem, és elég finom grave-i borral öblítettem le…” Az angolokat minden téren nagyon kárhoztatja, de külön megrója õket azért, amiért sajnálják a levesre a pénzt, holott szerinte anélkül nem lehet rendesen étkezni. Londonban kinevetik, amikor étkezési filozófiáját magyarázza nekik: „Kikacagtak, amikor elmeséltem nekik, hogy én otthon eszem, mert e tavernákban nem szolgálnak fel levest. Erre megkérdezték, beteg vagyok-e. Az angolok birkahúsevõk. Alig esznek kenyeret, és azt állítják, hogy pénzt takarítanak meg azzal, hogy sem levest, sem desszertet nem esznek, amire én azt a megjegyzést tettem, hogy az angol ebédnek sem eleje, sem vége nincs. A levest nagy kiadásnak tartják, mert még a szolgák sem hajlandók megenni a húslevesben fõtt marhahúst. Azt állítják, hogy az legfeljebb a kutyáknak való. Viszont a sózott marhahús, amit ehelyett esznek, kitûnõ. Megpróbáltam megszokni a sört, de egy hét után feladtam. A keserû utóízt, ami a számban maradt utána, nem bírtam elviselni. Az a borkereskedõ, akit Bosanquet ajánlott, kiváló, mert természetes ízû francia borokat szállított nekem, de drágán adta õket.”25 Annál szebb gesztus tõle, hogy Itáliába visszatérve, egy ott futólag megismert és elcsábított angol hölgynek késõbb igazi angol ételeket adat fel, hozzáértõen elkészíttetve. Ekkor már 1770-ben járunk, és éppen Sienából indul tovább, ahol felvesz a kocsijába egy csinos és fiatal angol hölgyet, aki francia „férjével”, egy gróffal utazik, de a francia lóháton akar menni. A „férj” hamar lelép, Casanova viszont boldogan felkarolja a szövegben Miss Betty névre keresztelt szépséget, aki mindössze tizenhét éves. Hevesen udvarolni kezd neki, sõt a kedvéért gasztronómiai tanácsadónak csap fel, és megtanítja az olasz szakácsot, hogyan kell jól elkészíteni az angol ételeket. Buonconventóban a séffel tartott alapos megbeszélés után eléri, hogy ehetõ angol ebédet készítsenek nekik: „…megtanítottam neki, hogyan kell blancputingot26 készíteni, és grillen megsütni a marhaszeleteket.” Franciaországról több kellemetlen utóízû emléket õriz, nem frissen fõzött, hanem felmelegített kávéét(!), rosszul elkészített csokoládéét. A belgiumi koszt jobban tetszik neki, de több házigazdája szokásai ellen kikel (pl. Spessában, 1773-ban).27 Az italok terén is voltak kedvencei és utálatának tárgyai, szintén érzéki tapasztalatok alapján, és meghatározott helyekhez és kultúrákhoz kötve. Ennek alapján világos sorrendbe állítható, mit szeretett igazán, és mi váltott ki ellenérzést belõle: HV III/146. Valószínûleg az angol karácsonyi pudingot írja így át fül után, és az angol helyesírás szerint: plum-puddingot kell érteni, ami fûszeres és mazsolás puding. 27 HV III/1039. 25 26
967
legtöbb történetében szerepel a kávé és a csokoládé, két kedvenc itala. Sokszor emlegeti a kávéházakat, mint elõnyös találkozóhelyeket, amelyeket mindenütt szívesen látogatott, ahol alkalma nyílt rá. A kávézást tehát sokszor emlegeti, de különösebb tudnivalókkal nem szolgál, és ugyanilyen súllyal szerepel az italok közül a csokoládé, amirõl valamivel több részletet árul el. A borokról, köztük a tokajiról, sok szót ejt, és megfigyelései szakértõre vallanak. Külföldi útjain elõbb ugyan megpróbált velencei szokásainak hódolni, majd beadta a derekát, és kipróbálta a helyi specialitásokat. Londonban kipróbálta az angol teákat, amikor Betty Fisher, a híres kurtizán példáján látta az angolok hatalmas teakultuszát, de nem csatlakozott semmilyen angol szokáshoz. Sem a sörivás, sem a tea nem nyerte el a tetszését. Ifjúkorában viszont nagyon értékelte a mediterrán szokások minden formáját: vendéglátójánál Juszufnál (Konstantinápolyban) minden ízlett neki: a kavurma nevû török étel, amit fõtt darált húsból készítenek, hozzá pedig a mézsör és a visnat.28 Érdeklõdése kiterjedt a ruházkodásra, a nõi és férfidivatra egyaránt. Velencei éveiben alakult ki benne az öltözékek iránti vonzódás, és az ottani viseleteket, mint amilyen pl. az alaposan leírt bautta, tabarro, zendale és a többi, igyekezett elterjeszteni Európa-szerte. Mivel szerette ruhákkal és ékszerekkel megajándékozni szerelmeit, több kedvesét tetõtõl talpig felöltöztette. A legszebb történet ezek közt talán az, amikor Marseille környékén egy nyomorban tengõdõ cselédlányt (Rosalie), kiemel a névtelenségbõl és a piszokból, és elegáns szép hölgyet farag belõle: Genovából visz neki finom pamutvásznat, hogy a lány abból csináltasson magának mezzarót, amit a velencei cendalhoz és a madridi mantillához hasonlít. Ahhoz azonban, hogy igazi tudóssá képezze ki magát a nõi divat terén, elõbb magának is ki kellett járnia a nõi divat iskoláit, és nagy szerelmei közül e téren szintén a francia kultúra minden területén jártas M. M.-tõl tanulta a legtöbbet Casanova: „Rózsaszínû sima bársonyöltözet volt rajta, a szélein aranyflitterrel kivarrva, hozzáillõ, kézi szövésû, páratlanul gazdagon díszített kabátka, fekete szatén térdnadrág, csupa kézzel varrott csipkét, briliáns fülönfüggõket, a kisujján értékes nagy gyémántgyûrût, a másik kezén olyan gyûrû, amelybe csak fehér taft-alapon egy domború kristályt foglaltak bele. Fekete bauttája leheletfinom és felülmúlhatatlanul szép mintájú.”29 Az õszinte bámulatról tanúskodó pontos leltár tanúskodik az öltözködés iránti kitüntetõ figyelemrõl, és maradandó hatást tesz rá, mert késõbb magának is csináltatott ugyanilyen öltözéket! Illatszerekben is nagy szakértõ, Muranóban egy
28 29
Visnak, vichnak: cseresznyébõl készített, mézsörre hasonlító ital. Lengyelországban is isszák. Lásd Vel. 177–185.
968
különleges francia parfüm ébreszti rá, hogy M. M. kedvese Franciaországból való, mert Pompadour márkiné környezetébõl származhat csak az értékes fiola. Nem csupán a nõi divat nagy ismerõje, de önmagán is gyakorolja a férfidivat minden praktikáját. Mivel óriási gondot fordít az öltözködésre, Casanova alaposan megfigyeli mások öltözékét, és nemegyszer aprólékosan le is írja õket. Ennek köszönhetünk számos értékes divattörténeti adalékot az Életem története szövegében. Így aztán, ahogyan a receptjei alapján egész szakácskönyvet tudtak összeállítani (Ruth Bombosch: Casanova á la carte, 1998), a férfi-nõi viseletek leírása is számos divattörténeti tanulmánynak szolgált alapul.
VELENCE, A VILÁG KöZPONTJA
Az eddigiek alapján biztosan állítható, hogy Casanova világjáró, nagy utazó létére, mégis mindig Velencét tekintette hazájának. Nem érezte magát sem olasznak, sem világcsavargónak, még az itáliai városokat is úgy írja le (Nápolyt, Torinót, Rómát), mint aki az idegen szemével néz mindent, és a kívülálló fülével hallgatja a helyiek beszédét. Velence számára a világ központja, az abszolút viszonyítási pont. Leghíresebb párbaját is azért vívta egy lengyel fõúrral, Branickival, mert az képes volt õt legmélyebb érzéseiben megsérteni, amikor „gyáva velenceinek” nevezte. Hiába utazta be szinte egész Európát és járt távolabbi országokban is, életének rejtett célja az volt, hogy Velencében éljen és boldoguljon. Ott azonban soha nem tudott tisztességes állásra és megélhetésre szert tenni saját erejébõl, és hiába térhetett vissza szülõvárosába öreg fejjel, megalázónak érezte, hogy senkiháziként éljen a lagúnák városában. A végsõ állomás, Dux, már egyértelmûen kudarc, ahol a számûzetés keserû kenyerét eszi idegenben. Arra, hogy szemében mindenütt és mindvégig Velence maradt az abszolút mérce, egy francia epizód a legszebb bizonyíték. „Honnan is jön?” – szólította meg egyszer kegyesen Madame de Pompadour. „Velencébõl” – válaszolta Casanova. „Csakugyan olyan lentrõl?” – kérdezett tovább a márkinõ. „Olyan fentrõl”30 – vágta rá büszkén a híres kalandor, hiszen számára Velence nem földrajzi fogalom volt, hanem a legelsõ hely a világon, amely csak fent lehet. Marseille is azért tetszett neki, mert színes utcaképe és tömege szülõvárosának nyüzsgését idézte fel a szívében. Céltalanul kószálva vagy a tengerparton sétálva otthon érezte magát a tarka forgatagban: „Görögök, törökök, afrikaiak, kalózok – legalábbis annak látszó alakok – kusza nyüzsgése, zsidók, szerzetesek és sarlatánok, közöttük néha – meg sem szólaló, vagy maguk közt egészen halkan, senkire nem pillantva beszélgetõ – angolok.” A csinosan öltözött hölgyek, borozgató utazók és az ezernyi árut kínáló mozgóárusok között felrémlett elõtte a szülõvárosa: „A véletlen 30 31
HV II/27. HV II/513.
969
szeszélyét követve, egyszer csak egy rettentõen széles és hosszú rakparton találtam magam, ahol azt hittem, Velencében vagyok.” És ebben az otthonos érzésben a legfontosabbra talált rá újra, ami sok kaland felé indította el, mégis mindig viszszahúzta: „Egyszerre úgy éreztem, mintha itt, nemzetek és viseletek sokféleségének e kavargásában szülõhazám szabadsága uralkodna.”31
Drezda.
970
KüLFöLDI SZERZõINK PIERRE BAYARD francia pszichoanalitikus 1954-ben született, jelenleg a Sorbonne-on tanít francia irodalmat. A nagyközönség elsõsorban esszéit ismeri és kedveli. Magyarul a Hogyan beszélgessünk olyan könyvekrõl, amelyeket nem olvastunk? címû kötete jelent meg, amelyben meglepõ olvasási stratégiákat ajánl az olvasónak, és arra biztat, hogy rugalmas, komplexusmentes kapcsolatot alakítsunk ki az irodalmi szöveggel. A részlet a Comment parler des lieux où l’on n’a pas été? címû esszékötetbõl való, ahol Marco Polo vagy Phileas Fogg valós(?) és/vagy fiktív(?) utazásai ugyanúgy helyet kapnak a világosan érvelõ, hagyománydöntö-getõen blöffölõ és szórakoztató diskurzusban, hiszen utazni fejben is lehet! Ismertebb kötetei: Comment parler des lieux où l’on n’a pas été? (Les Éditions de Minuit, Párizs, 2012); Comment parler des livres que l’on n’a pas lus? (Les Éditions de Minuit, Párizs, 2007); Peut-on expliquer la littérature à la psychanalyse? (Les Éditions de Minuit, Párizs, 2004.) NICOLAS BOUVIER svájci író 1953 júniusában elindul kelet felé „szerencsét próbálni”, festõ barátjával, Thierry Vernet-vel, és meg sem állnak Kabulig. Majd Bouvier a Hajbárhágón át eljut Indiába. 1957-ben hazatér Genfbe. 1961 kora õszén fejezi be a kéziratát, amelynek ezt a kettõs jelentésû címet adja: L’Usage du monde (Világunk járása). A kiadás viszontagságairól a Nagyvilág 2013. novemberi számában Egy kultuszkönyv története címen írt a könyv magyar fordítója, Ádám Péter. Magyarul 1913-ban jelent meg. Nicolas Bouvier életének legalább egyharmadát töltötte utazással. Bebarangolta Indiát, élt Ceylonban, megfordult (többször is) Japánban, végül Skóciát és Írországot is bejárta. Úti élményeit egy-egy könyvben összegezte: a Le Poisson-Scorpion ceyloni tartózkodásának, a Chronique japonaise a Japánban töltött éveknek, végül a Journal d’Aran az észak-angliai utazásnak állít emléket. 1998-ban bekövetkezõ halála után a Gallimard is megnyitotta elõtte kapuit. 2004-ben, vagyis fél évszázaddal az emlékezetes utazás és negyven évvel a Világunk
járása elsõ kiadása után a rangos párizsi kiadó másfél ezer oldalon adta közre Nicolas Bouvier legfontosabb mûveit. ALBERT CAMUS Nobel-díjas francia író. A közölt részlet fordítása a következõ könyv alapján készült: Albert Camus: Journaux de voyage, texte établi, présenté et annoté par Roger Quillot, Gallimard, Párizs, 2013. JACEK HUGO-BADER (1957) a Gazeta Wyborcza merész utazásairól ismert riportere, leggyakoribb témája a Szovjetunió utódállamainak élete. Két kötete jelent meg magyarul, a Fehér lázban egy Moszkvától Vlagyivosztokig tartó magányos utazás történetét meséli el, a Kolimai naplóban a kolimai fõútvonalat járja végig autóstoppal, Magadantól Jakutszkig. Az 1998-ban készült Szibéria címû írás a magyarok legközelebbi nyelvrokonai, az Északi-sarkvidéken élõ, nomád rénszarvastenyésztõ népek pusztulásra ítélt kultúráját mutatja be. TERÉZIA MORA (eredeti nevén Móra Terézia) Sopronban született 1971-ben. 1990-ben a berlini Humboldt Egyetemen, majd a Német filmmûvészeti és Televíziós Akadémián tanult. Németül írt mûveit több díjjal jutalmazták. 2010-ben Adalbert von Chamisso-díjat kapott, 2013-ban Das Ungeheuer c. regényéért Német Könyv-díjat. Magyar szerzõket (Esterházy Péter, Parti Nagy Lajos, Bán Zsófia) fordít németre. A közölt fordítás a Das Ungeheuer (Luchterhand Literaturverlag, München, 2013) c. regénybõl való. PIER PAOLO PASOLINI olasz író, filmrendezõ 1961 januárjában Indiába utazott Alberto Moravia és Elsa Morante (Moravia akkori felesége) társaságában. A három író indiai utazásának ürügye a Tagore születésének 100. évfordulójára rendezett írókongreszus volt, ám valójában Moravia a Corriere della Sera, Pasolini pedig az Il Giorno megbízásából utazott: útiélmény-beszámolót várt tõlük a két neves napilap. A folytatásokban megjelent tudósításokból két kultikus könyv született: Alberto
971
Moravia Un’idea dell’India, Pasolini pedig L’odore dell’India címmel írta meg élménybeszámolóját. Ez utóbbiból való a lapunkban közölt részlet. DIONISIOS STURIS (1983) görög–lengyel családból származó újságíró, politológus, a TOK FM rádió munkatársa. Görögországban született, de Lengyelországban nõtt fel, diákkorában kezdett görögül tanulni és a szülõföldjével ismerkedni. Joanninában volt ösztöndíjas, amikor elkészítette az elsõ tudósításokat a görög válságról, a sztrájkokról, a választásokról, ezekbõl nõtt ki elsõ könyve, a Görögország – keserû narancsok címû riportkötet. A könyvben mégsem az aktuális eseményekre helyezi a hangsúlyt, hanem a saját helyét keresi Görögországban, miközben feltárja a családja (és nagy vonalakban az ország) történetét. Az Ikaria az egyik derûsebb írás ebben a csöppet sem megnyugtató kötetben.
WILLIAM OUTRAM TRISTRAM angol író, újságíró Bombayban született 1859-ben, apja kereskedõ volt. Jóllehet többkötetes szerzõ, nevét a lexikonok, titokzatos módon, nem említik, és az anyakönyvi bejegyzéseken túl életrajzi adatai az interneten sem lelhetõek fel. Csupán annyi tudható, hogy 1880-ban, 21 éves korában a paddingtoni Szent Mihály-templomban kötött házasságot, és 1915-ben, 56 évesen London Hammersmith kerületében hunyt el. Regényei (Locusta; A Strange Affair; Julian Trevor) és novellái (Comedies from a countryside) mellett publicisztikájáról ismert. Ehhez a mûfajhoz tartozik a Moated Houses (Körülárkolt házak), The National Sporting Club: Past and Present (A Nemzeti Sport Klub: múlt és jelen) és a Coaching Days and Coaching Ways (1888) címû könyve. Jelen számunkban közölt írása ez utóbbi mû elsõ fejezete. A további fejezetek Exeterbe, Portsmouth-ba, Brightonba, Doverbe, valamint két északi városba, Yorkba és Holyheadbe kalauzolják az olvasót.
972
KEDVES OLVASÓINK! TISZTELT ELõFIZETõINK!
Nagyon szépen kérjük, fizessenek elõ a Nagyvilágra, minél hamarabb újítsák meg elõfizetésüket. önök nélkül nem tudna létezni a lap. Támogatásukat szívbõl köszönjük.
Egy példány ára 690 Ft. Elõfizetés egy évre 8280 Ft.
A Nagyvilág Baráti Társaság tagdíja egy évre 7500 Ft, nyugdíjasoknak és diákoknak 7000 Ft.
Kérjük, támogassák a Nagyvilágot! Minden támogatást hálásan elfogadunk és köszönünk.
Új Világ Alapítvány OTP Bank 11740023-20055318
973
Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Ircsik Vilmos, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail:
[email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 11740023-20055318 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. ISSN 0547-1613 Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444;
[email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-11
