TARTALOM. Augusztusi hó (Kiss Marcell fordítása) MA CSIEN Nyújts nyelvet! (Kiss Marcell fordítása) KÜLFÖLDI SZERZÕINK

LVII. évfolyam, 11. szám

2012. november TARTALOM

KISS MARCELL Kao Hszing-csien ....................................................................................................1002 KAO HSZING-CSIEN A Tökéletes Adomány temploma ......................................................................1004 Az irodalom védelmében ......................................................................................1010 Egyszemélyes Biblia (Kiss Marcell fordításai) ................................................1021 David Dabydeen és Jonathan Morley beszélgetése Kao Hszing-csiennel (Kiss Marcell fordítása) ................................................1039 KAO HSZING-CSIEN Augusztusi hó (Kiss Marcell fordítása) ............................................................1046 MA CSIEN Nyújts nyelvet! (Kiss Marcell fordítása) ..........................................................1089 KÜLFÖLDI SZERZÕINK ............................................................................................1117

Látogasson el a honlapunkra: www.nagyvilag-folyoirat.hu

A Nagyvilág támogatója

Nemzeti Kulturális Alap

Ebben a számunkban a 2000-ben Nobel-díjjal kitüntetett, Franciaországban élõ Kao Hszing-csien írásaiból válogattunk, és a képzõmûvészként is ismert író tusrajzaival illusztráltuk az írásokat. Kao a legismertebb, de nem az egyetlen jelentõs emigráns kínai író. Vele egy idõben hagyta el hazáját, de már a következõ nemzedéket képviseli a Londonban élõ Ma Csien. Érdemesnek találtuk az õ – Kínában nagy visszhangot keltõ – novellafüzérével kiegészíteni válogatásunkat. A szövegekben elõforduló minden kínai (valamint tibeti és szanszkrit) nevet és szót magyaros átírásban szerepeltetünk, de mert két kínai szerzõnket külföldön pinyin átírásban ismerik, nevük mellett ezt is feltüntetjük.

1001

KISS MARCELL

Kao Hszing-csien (Gao Xingjian) Amikor 2000-ben egy Párizsban élõ emigráns kínai író, Kao Hszing-csien kapta meg a Nobel-díjat – õt pedig legfeljebb azok az olvasók ismerték, akik különös érdeklõdéssel követik a XX. századi kínai irodalmat –, Csu Zsung-csi akkori kínai miniszterelnök (egy következetes gazdaságpolitika képviselõje, amelynek hála ma egymást félrelökve tülekednek Kína gazdasági segítségéért az európai országok) a következõ választ adta az East Daily címû hongkongi újság kérdésére („Mit szól Kao Nobel-díjához?”): „Nagyon örülök, hogy kínai nyelven írt mûvek nyerhették el az irodalmi Nobel-díjat. A kínai írásbeliség több ezer éves, a kínai nyelv varázsa határtalan. Úgy hiszem, a jövõben is lesznek még kínai mûvek, amelyek elnyerik a Nobel-díjat. Sajnálatos, hogy a nyertes ezúttal nem kínai állampolgár, hanem francia, de gratulálok neki, és a francia Kulturális Minisztériumnak is.” Csu diplomatikusan távolságtartó gratulációja annak köszönhetõ, hogy Kao, bár a Kínai Népköztársaságban továbbra is tiltott, de már nem üldözött szerzõ. Még a Tienanmen téri események elõtt Franciaországba távozott, régi emigráns, akinek apolitikus mûveivel – egy-két sortól eltekintve – nem sok baja lenne a mai kínai cenzúrának, ha nem emigráns, hanem Kínában élõ szerzõ írta volna. A társadalom átalakulásával és az életszínvonal vitathatatlan növekedésével párhuzamosan az irodalom jelentõsége is alapvetõen megváltozott Kínában azóta, hogy Kao emigrált. Míg az útkeresõ nyolcvanas években még volt (politikai) jelentõsége egy „bátor” versnek vagy színdarabnak, ma már az irodalom ugyanúgy terméket – legfeljebb kevésbé jövedelmezõ terméket – állít elõ a fogyasztóknak, mint bármelyik másik gazdasági szektor. Kao otthoni irodalmi tevékenysége azonban még a kulturális forradalomból kikecmergõ hetvenes és az útkeresõ nyolcvanas évekre esett. Harmincöt éves volt, amikor 1975-ben véget ért számára az egy évtizedig tartó káosz, és visszatérhetett Pekingbe, hogy tanult mestersége szerint francia nyelvbõl fordítson. A semmibõl kellett újra kezdenie, mint a korszakban szinte mindenkinek. Pedig Kao, ha úgy tetszik, szerencsés háttérrel indult. Apja a Bank of China mûvelt tisztségviselõje, anyja színésznõ volt a negyvenes években, vagyis születésétõl fogva mûvészetkedvelõ közeg vette körül, ahol csak bátorítást kapott; olvashatott, festhetett, írhatott kedvére. Az ötvenes évek legelején – még a „nagy ugrás” elõtt – végezte el a középiskolát Nanjingban, és 1957-tõl a Pekingi Idegennyelvi Egyetem francia szakán tanult. 1962-ben diplomát szerzett, majd fordító lett a Kínai Nemzetközi Könyvesbolt Kiadónál. 1002

A kulturális forradalom azonban hosszú évekre zárójelbe tett mindent az õ életében is. Értelmiségi társaihoz hasonlóan vidékre vezényelték, hogy kétkezi munkával segítse felépíteni a kommunizmust. Saját elmondása szerint már ekkor is sokat írt, de félt a büntetéstõl, ezért elásta vagy elégette a mûveit. Nem tudni, mennyi ebben a magánmitológia, mennyi az igazság, de az bizonyos, hogy a már középkorú, francia irodalommal foglalkozó mûfordító csak a hetvenes évek legvégén kezdett el – a kortárs kínai irodalmi életben meglepõen modern hangvételû – novellákat és színdarabokat publikálni. Idõközben a Kínai Írószövetségnél kapott munkát, így juthatott el 1979-ben egy íródelegáció tolmácsaként Franciaországba is. 1980-tól Kao a Pekingi Népszínház alkalmazásában állt mint drámaíró. Ekkor születtek az európai abszurd színház inspirálta darabjai, köztük a leghíresebb, magyarra is lefordított (és a Nagyvilágban megjelent) Buszmegálló (1983), és ekkoriban publikálta a Horgászbotot veszek a nagyapámnak címû novelláskötetet (a címadó novella magyarul is olvasható a Noran Kiadó 2008-as Huszadik századi kínai novellák címû kötetében). A darabokat rajongó érdeklõdéssel fogadta a közönség, Kao körül azonban lassan elfogyott a levegõ; a hivatalos kultúrpolitika egyre nagyobb nemtetszéssel nézte kínaiul addig ismeretlen irodalmi témákkal, eszközökkel való kísérletezését. Egy idõ után úgy érezte, útra kell kelnie, és ezt az elhatározását erõsítette, hogy rákot diagnosztizálták nála (mint késõbb kiderült, tévesen). 1986-ban tíz hónapot töltött utazással, és ennek a termése a hallatlanul sokrétû, terjedelmes regény, a Lélek-hegy (magyarul: Noran, 2008). A regény, amelyet Kao Nobel-díjának indoklásában a svéd Nobel-bizottság külön méltatott, egyszerre kutatja a kínai civilizáció eredetét és az író énjének gyökereit. A kínai utazást 1987-ben egy távolabbi, végleges utazás követte. Kao 1987ben Franciaországba emigrált, 1997-ben francia állampolgárságot kapott. A Lélek-hegy már emigrációban, 1989-ben jelent meg; számos színdarab követte, majd csaknem tíz évvel késõbb egy másik regény, az Egyszemélyes Biblia, amely elsõsorban a kulturális forradalommal és az emigrációval foglalkozik. Kao irodalmi életmûvével párhuzamos festõi életmûve – amely anyagi fennmaradását is segítette az emigrációban – ugyancsak újszerû és jelentõs. Amint a vele készült (különszámunkban olvasható) interjúban is nyilatkozza, a klasszikus kínai tussal az absztrakt és a figurális festészet határvidékeit igyekszik felderíteni. A visszahúzódó, határozottan apolitikus mûvészetet hirdetõ Kao 1987 óta nem járt Kínában, és bár kínai nyelven alkot, a mûvészet univerzális voltát hangsúlyozza. A jelenkor Kínája mintha már egyáltalán nem érdekelné. Meglehet, hogy Kao – akárcsak az idézett Csu miniszterelnök – bár más szempontból – nem tartja magát par excellence kínai mûvésznek, mégis nehezen találnánk kínai nyelven alkotó írót, aki olyan eredeti, érdekes mûvész lenne, mint õ. 1003

KAO HSZING-CSIEN

(Gao Xingjian) A Tökéletes Adomány temploma A mézeshetek és a nászút részegítõ boldogsággal ajándékozott meg, reménnyel, önfeledt szerelemmel, forró gyöngédséggel, pedig csak fél hónap szabadságot kaptunk, tíz napot, amennyi házasságkötéskor jár, és a mellé kivett egy hét rendes szabadságot. Házasságra lépni nagy esemény, és a mi életünkben még nem volt fontosabb, indokoltnak láttuk hát, hogy a tíz napot megtoldjuk egy hét pihenéssel. A szabadnapokért persze éppúgy meg kellett küzdenem kisstílû fõnökömmel, mint minden munkatársamnak; úgy engedett el, mintha a fogát húznák. Eredetileg két hetet kértem, amit õ egy hétre javított át, a vasárnapot is beleszámolva a szabadságba, majd – mint aki a keveset sem adja szívesen – hozzátette: – Remélem, idõben visszajössz! – Hát persze – mondtam. – Nem állunk olyan jól, hogy kevesebbet keressek, mint eddig. Fõnököm csak ezután írta alá a szabadságos kérvényemet. Fangfang meg én rengetegszer elterveztük az utat. Mivel véget ért agglegényéletem, nõs férfi lettem, már nem engedhettem meg magamnak, hogy hónap elején kézhez kapott fizetésembõl vendéglõbe hívjam a barátaimat, szórjam a pénzt, hó végére cigarettára se fussa, és fiókjaimat felforgatva, zsebeimben kotorászva szedjem össze utolsó garasaimat – de nem is folytatom. Elég az hozzá, hogy mégis boldog voltam, boldogok voltunk. Rövid életünk során nem sok öröm jutott nekünk osztályrészül. Átéltem, sõt Fangfang is átélt viharos idõket, megismertük az élet zord arcát. Családunkkal együtt sokat szenvedtünk, sok szerencsétlenséget láttunk, és még mindig volt bennünk harag a nemzedékünkön örökre nyomot hagyó katasztrofális évek miatt. De ezt sem folytatom. Az a lényeg, hogy elmúlt, és ekkor már tudtunk boldogok lenni. Noha kívülálló szemmel talán szokványos nászúttal töltöttük félhavi szabadságunkat, mézesheteink nem is lehettek volna édesebbek. Nem bocsátkozom részletekbe, hiszen tudjátok, mirõl van szó, ti is átéltétek, a részletek különben is csak ránk és hozzánk tartoznak. Inkább a Tökéletes Adomány templomáról szeretnék beszélni: a „tökéletes egység”-et jelentõ írásjegyek, és a „szeretet adománya” jelentésû írásjegyek tökéletes adományáról. De a név eredete nem is fontos; az elhagyatott romtemplom nem turisztikai látványosság. A helybélieken kívül senki sem tudott a létezésérõl, és közülük is kevesen ismerhették a nevét. Nem imádkoztak, nem égettek füstölõt benne, mi is véletlenül bukkantunk rá. Egy kútnál, amelybe szivattyú pumpálta föl a vizet, kopott kõlapot vettünk észre, feliratát kisilabizálva tudtuk meg, hogy a templomnak van neve. A környékbeliek csak nagytemplomnak nevezték, jóllehet nem vehette fel a versenyt a hangcsoui Lélek Menedéke vagy a pekingi Jáde Felhõ templommal. A városkán kívül, dombon állt a kétszintes, repülõereszes épület, elõtte kõkapu maradványai. Az udvarra nézõ falak összeomlottak, a többi java részét pedig elhordták a parasztok, 1004

hogy házat, disznóólat építsenek belõle. Alacsony nyerstégla sorok rajzolták ki, hol álltak valamikor a fõfalak, de azokat is benõtte a fû. A kisváros utcáit járva mégis megakadt a szemünk a napfényben csillogó sárga cserepeken. A véletlen vitt oda. Végre bemondták veszteglõ vonatunk indulását, de mi az utolsó pillanatban úgy döntöttünk, inkább bevárjuk a – valószínûleg ugyancsak késésben lévõ – gyorsvonatot. A le- és felszállás mozgalmassága után ekkor már csak a kalauzok csevegtek az üres peronon. Az állomáson túl szürke háztetõket lehetett látni, még távolabb pedig erdõs hegyeket, amelyek különös nyugalmat kölcsönöztek az õsi városkának. – És ha megnéznénk ezt a várost? – mondatta velem egy hirtelen ötlet, még a vonaton. Fangfang rám emelte meleg pillantását, és finoman bólintott; szinte beszélt a szeme. Így kommunikáltunk, teljesen azonos hullámhosszon. Szó nélkül fogtuk a hátizsákunkat, és a kocsi ajtajához siettünk. Amint leugrottunk a peronra, hatalmas jókedvünk kerekedett. – Majd a következõ vonattal továbbmegyünk – nevettem. – Az se baj, ha nem megyünk tovább – mondta Fangfang. Végtére is nászúton voltunk. Ha megtetszett egy hely, megnéztük, s ha beleszerettünk, elidõztünk benne. Mindenhová elkísért a friss házasok boldogsága. Mi voltunk a legboldogabbak a világon, és szabadnak éreztük magunkat. Fangfang belém karolt, én cipeltem a hátizsákokat. Szívbõl kívántuk, hogy a jegykezelõk és a vonatablakokból kilesõ szempárok mind-mind irigységgel nézzenek ránk. Már nem kellett küzdenünk azért, hogy visszakerüljünk a városba a falusi átnevelõ munka után. Végre nem kellett nyúzni a szüleinket, bekönyörögni magunkat a fedelük alá, és nem kellett állás után kuncsorogni. Lakásunk lett, nem valami nagy, de azért kényelmes. Családot alapítottunk, te az enyém, én a tiéd, és tudom, mit akartál mondani, Fangfang, azt, hogy végre nem éltünk erkölcstelenségben! Vagyis, hogy országvilágnak szertekürtölhettük a boldogságunkat. Temérdek bajunkat is mindig nektek panaszoltuk el. Hogyan háláljuk meg barátaink és családtagjaink figyelmét? Esküvõi édességgel, cigarettával? Nem, hanem boldogságunk történetével. Mi rossz lehet ebben? Így érkeztünk a völgybe, a csöndes, régi-régi városkába. Gyorsan kiderült persze, hogy messze nem olyan csöndes és nyugodt, amilyennek a vonatablakból látszott. Az utcák, sikátorok szürke ereszei alatt már reggel kilenckor nyüzsögtek a zöldséget, dinnyét, frissen szedett almát és epret kínáló árusok. A szûk utcákon összetorlódtak a szamár vagy ló vontatta szekerek és a teherautók, amit szüntelen ostorpattogtatás és kitartó dudálás kísért. Mégis más érzés volt, mint amikor diákként kötelezõvé tették nekünk a vidéki munkát. Most csak átutazó turisták voltunk, nem kellett megértenünk a helybéliek bonyolult társadalmi kapcsolatrendszerét. A levegõt betöltõ por, a zöldséges pultok mellett csörgedezõ szennyvíz, az úszó dinnyehéjak, az új gazdájuk kezében vergõdõ csirkék szárnycsapkodása meghittebbé tették számunkra a várost, a helybéliek mégis lenézõnek érezhették szemlélõdésünket. Fangfang meg én szorosan egy1005

másba karoltunk, miközben éreztük, hogy a városiak pillantása minduntalan megakad rajtunk. Nem tartoztunk oda, másik világból jöttünk. Láttak, észrevettek, de nem köszörülték rajtunk a nyelvüket. Mert pletykálni csak arról lehet, akit ismer az ember. Aztán elfogytak a kofák és a vevõk, magunk mögött hagytuk a nyüzsgõ, lármás piacot. A karórám szerint mindössze fél óra telt el azóta, hogy elindultunk az állomásról, és végigsétáltunk a fõutcán. Korán volt még. Kiábrándító lett volna visszamenni az állomásra, és várni a következõ vonatra. Hiszen Fangfang arra számított, hogy ott töltjük az éjszakát. Nem mondta, de láttam, hogy csalódott. Kezét lóbálva egy hivatalnokféle jött szembe; megszólítottam. – Kérem, meg tudná mondani, hol találunk itt szállást? A férfi Fangfangra, majd rám pillantott, aztán lelkesen mutatta az irányt. Arra, mondta, aztán balra tovább, amíg egy háromszintes, vörös téglás épülethez nem érünk. Az a turistaszállás. Kit keresünk, kérdezte, mintha szívesen kalauzolna tovább. Egyszerû turisták vagyunk, válaszoltam, majd érdeklõdtem, van-e valami érdekes látnivaló. Vakarta a fejét; szemlátomást gondolkodóba ejtette a kérdés. – Természeti szépséget hiába keresne errefelé – mondta némi töprengés után –, de a várostól nyugatra, a dombon, áll egy templom. Igaz, meredek az út fölfelé, és elég rögös! – Nem baj, úgyis túrázni jöttünk! – mondtam. – Úgy bizony! Nem ijedünk meg egy kis hegymászástól! – tette hozzá Fangfang. A férfi elvezetett egy pontra, ahonnan már láttuk a dombot, tetején a templomot és a mázas tetõcserepek sárga csillogását a napfényben. Éppen megköszöntük volna, amikor emberünk Fangfang magas sarkú cipõjére pillantva figyelmeztetéssel toldotta meg az útbaigazítást: – Egy folyón is át kell ám gázolni! – Milyen mély a víz? – kérdeztem. – Térdig ér. Fangfangra néztem. – Ugyan. Menni fog! – Fangfang nem akarta lehûteni a lelkesedésemet. Köszönetet mondtunk, és elindultunk a mutatott irányba. A poros földúton rossz érzéssel sandítgattam Fangfang magas sarkú új cipõjére, amelyet vékony pántok tartottak a lábán, de õ csak tempósan lépdelt elõre. – Te kis õrült! – mondtam. – Amíg veled lehetek…! – Ezt mondtad, Fangfang, emlékszel? És hozzám bújtál. Közeledtünk a folyóhoz. Mindkét parton magasra nõtt a kukorica, magasabbra, mint egy ember. Fiatal kukoricáson vágtunk át, zöld géztengeren, sehol egy lélek. Átöleltem, gyöngéden megcsókoltam Fangfangot. Talán nem szabad? Na jó, fojtotta belém a szót, irány a túlparti dombtetõ, a Tökéletes Adomány temploma! Onnan már tisztán látszottak a fûcsomók a csillogó sárga tetõcserepek között. Tiszta, hideg volt a folyóvíz. Egyik kezemben Fangfang magas sarkú cipõje és saját bõrszandálom, a másikkal Fangfang karját fogtam, õ pedig szabad kezével a szoknyáját 1006

húzta fel. Meztelen talpunkkal tapogatózva lábaltunk át a vízen. Régen jártam mezítláb, így még a meder kerekre kopott kövei is nyomtak. – Fáj? – kérdezte Fangfang. – Csak kellemesen – feleltem halkan. Mézesheteink alatt még fájós talpam is egyfajta boldogságnak tetszett. Mintha lábujjaink között a világ összes boldogtalansága elfolyt volna. Fiatalok voltunk, újra csintalan gyerekek, akik játszanak a vízben. Fangfang a karomra támaszkodva lépdelt egyik kõrõl a másikra, és közben egy dalt dúdolt. Átértünk, nevetve futottunk fel a dombra. Aztán Fangfang megvágta a lábát, amitõl elszomorodtam, de õ bizonygatta, hogy kutya baja, felveszi a cipõjét, és kész. Miattam sebesült meg, mondtam. Egyetlen vágya, hogy boldog legyek, mondta erre, akár a lábát is szívesen megvágja. Nem folytatom. Hiszen csak meg akarom osztani a boldogságom veletek – barátaimmal, akik nyomorúságunkban is osztoztatok… Csak felmásztunk hát a dombra, megérkeztünk a fehér kövekbõl rakott templomkapuhoz. Az összeomlott homlokzati fal belsõ oldalán vízelvezetõ árok futott, amelybe szivattyú pumpált tiszta vizet. A romos falak közé, a valamikori templomudvarra zöldséget ültettek. Az ágyások mellett trágyagödör. Eszünkbe jutott, hogy volt idõ, amikor termelési egységünkkel trágyát kellett lapátolnunk. Mára elfolytak azok a nehéz idõk, mint a víz. Csak szomorúság maradt, egy-két édes emlék, és a szerelmünk, amelybe immár senki sem szólhatott bele a ragyogó napsütésben. Soha többé nem árthatnak nekünk. A fõépület elõtt öntöttvas füstölõtartó állt. A súlyos, vaskos tárgyat sem elmozdítani, sem széttörni nem lehetett, ezért maradhatott a helyén. Az ajtókat lelakatolták, a rácsos ablakokat bedeszkázták. Korhadó fájuk feltehetõen a helyi termelési egység raktárát rejtette. Egyedül voltunk a háborítatlan csöndben. Csak a hegyi szél susogott a templom elõtti õsöreg fenyõfák között. A tökéletes nyugalom arra csábított, hogy leheveredjünk a fûbe, az árnyas fák alá. Fangfang a mellemen pihentette a fejét, néztük, ahogy szertefoszlik egy felhõ a kék égbolton. Nehezen megfogalmazható boldogság, nyugodt öröm volt. Talán meg is részegít ez a nyugalom, ha ekkor súlyos lépteket nem hallunk, kõlapokon taposó lábak neszét. Feltápászkodva egy férfit pillantottam meg, aki a fõkaputól a templom felé igyekezett. Fangfang is felült. A férfi – magas, nagydarab, kusza hajzatú, középkorú ember marcona szakállal – a kövezett úton lépkedett. Sûrû szemöldöke alól szigorú tekintettel mért végig minket. Egyenletes léptekkel haladt a templom felé. Most hûvösebben lengedezett a szél a fenyõfák között. Megérezhette kíváncsiságunkat, mert elfordult, és a világító cserepek közül kikandikáló fûcsomókat kezdte nézegetni. Aztán megállt a vas füstölõtartó elõtt, és ráütött. Az öntöttvas zengõ-bongó kondulással válaszolt. Mintha a füstölõtartóhoz érõ durva ujjakat is vasból öntötték volna. A férfi másik kezében szakadt, fekete vászonzsák. Küllemébõl ítélve valószínûleg nem a termelési brigád küldte zöldséget gondozni. Megint végigmért minket, szemügyre vette Fangfang magas sarkú cipõjét, hátizsákjainkat; Fangfang gyorsan belebújt a cipõjébe. A férfi ekkor szólított meg minket: 1007

– Nem idevalósiak, igaz? Utazgatnak? Bólintottam. – Szép az idõ! – jegyezte meg, mint aki szívesen beszélgetne. A sûrû szemöldök alatt már annyira megenyhült a pillantás szigora, hogy jóindulatot is fel lehetett fedezni benne. Bõrcipõt viselt az idegen, autógumiból kivágott talppal, amelyet helyenként felfeslõ öltések rögzítettek a felsõrészhez. Vizes nadrágja mutatta, hogy õ is átgázolt a folyón. – Jó itt hûsölni, és nem rossz a kilátás! – válaszoltam. – Üldögéljenek csak nyugodtan, mindjárt továbbállok! – mondta, mintegy bocsánatkérõen, majd maga is leült a fûbe, a kõlapok mellé. Kinyitotta a zsákját. – Kérnek dinnyét? – kérdezte. – Köszönjük, nem! – vágtam rá, de akkor már oda is dobott egyet; legszívesebben visszadobtam volna. – Nem sajnálom, van belõle bõven, egész zsákkal – mutatta oda a zsákot, és mindjárt kivett belõle még egy dinnyét. Nem utasíthattam vissza. Elõvettem a hátizsákomból egy zacskó tejes kekszet, és megkínáltam vele: – Vegyen belõle, kóstolja meg! Kivett néhányat, a zsákjára tette. – Ennyi elég lesz. Lássanak hozzá! Nagy, erõs markába fogva megroppantotta a dinnyéjét, amely kettényílt. – Tiszta, megmostam a folyóban. – Eldobott egy héjdarabot, és a kapu felé fordult: – Függeszd fel a vadászatot! – kiabálta. – Gyere dinnyét enni! – De annyi fürgeszöcske van itt! – kiabált vissza a kapun túlról egy gyerekhang, majd drótkalitkát lóbálva felbukkant egy kisfiú. – Megvárnak. Majd késõbb fogok neked! – ígérte a férfi. A gyerek gyorsan lebukdácsolt a lejtõn. – Nincs ma tanítás? – érdeklõdtem, miközben próbáltam ugyanúgy feltörni a dinynyét, ahogyan emberünktõl láttam. – Vasárnap van. Elhoztam csavarogni egy kicsit. Annyira belefeledkeztünk a szabadságunkba, hogy azt sem tudtuk, milyen nap van. Fangfang beleharapott a dinnyébe, és mosolyával adta tudtomra, hogy szerinte rendes emberrel találkoztunk. Végtére is rengeteg jó ember van a világon. – Egyél abból is, a bácsi meg a néni adta! – biztatta a férfi a kisfiút, aki a zsákra tett kekszet nézegette. Ebben a városkában aligha láthatott hasonló süteményt. Több se kellett, nyomban be is falta. – A fia? – kérdeztem. A férfi nem válaszolt rögtön. – Vegyél dinnyét is, aztán szaladj játszani! Mindjárt megyek, és fogok neked szöcskét! – mondta a gyereknek, aki – dinnyével a kezében – válaszolt: – Ötöt akarok! – Rendben van, akkor öt szöcskét fogok. 1008

A kisfiú fölkapta a drótkalitkát, és már ott se volt. Miközben a távolodó gyerek után nézett, a férfi szeme sarkában mélyebbek lettek a szarkalábak. – Nem, nem az én fiam – hajtotta le a fejét, és cigarettát vett elõ. Gyufával gyújtotta meg, nagyot szippantott belõle. Meglepõdésünket érzékelve hozzátette: – Unokaöcsém. Szeretném fiammá fogadni, de ez rajta is múlik. Hirtelen megértettük, hogy ez a szigorú férfi belül csupa érzés. – Hát a felesége? – kérdezte Fangfang. A férfi nem válaszolt, pöfékelt még egyet, aztán felállt, és faképnél hagyott minket. Újabb hûvös hegyi fuvallat érkezett. A csillogó sárga tetõcserepek között a friss tavaszi fû már ugyanolyan magasra nõtt, mint a régi szárazak, és együtt hajladoztak a szélben. A kék égen egy felhõ mintha éppen a repülõeresz sarkán függeszkedett volna, és ettõl megbillenni látszott a templom. Az eresz végénél leesni készült egy cserép. Valószínûleg évek óta készült, de csak nem esett le. A férfi egy földhalom tetején állt, amely régen fal lehetett, és jó darabig csak a hegyes-völgyes tájat nézte. A távolban jóval nagyobb és meredekebb hegyek magasodtak, lejtõiken nem láttam sem rizsföldeket, sem házakat. – Nem kellett volna megkérdezned – mondtam. – Ugyan! – Fangfang hangjában ingerültség csengett. – Ott egy fürgeszöcske! – hallatszott a fiú hangja a domb másik oldaláról. Távolról, de tisztán. A férfi nagy léptekkel, dinnyés zsákját lóbálva megindult a gyerekhang felé, majd eltûnt a szemünk elõl. Átkaroltam Fangfang vállát, magamhoz húztam. – Eressz! – tolt el. – Van valami a hajadban – magyaráztam, és kiszedtem egy fenyõtût a tincsei közül. – Le fog esni az a cserép – mondta Fangfang, mert õ is észrevette. – Jó lenne, ha leesne, mielõtt kárt tesz valakiben – tette hozzá dünnyögve. – Pedig még marad egy darabig – véltem. Elsétáltunk a halomig, amelyrõl az elõbb a férfi nézelõdött. A völgyben megmûvelt földek terültek el, sûrû, zöld árpa és köles várta az aratást. Lejjebb, a domboldalban néhány vályogkunyhó állt, falaikat félmagasságig vakító fehérre meszelték. A dombtetõrõl keskeny, kanyargós ösvény vezetett lefelé, ott ballagott a férfi a fiú kezét fogva, át a kunyhók között, át a termést érlelõ földeken. A fiú egyszerre csak eliramodott, mint egy megbokrosodott kiscsikó, majd hamarosan kalitkáját lóbálva szaladt vissza a dinnyés emberhez. – Fogott neki szöcskét? – kérdezted tõlem akkor. Ugye emlékszel, Fangfang? – Naná – mondtam. – Mi az hogy! – Ötöt! – vágtad rá pimaszul. Ez volt hát a Tökéletes Adomány temploma, amelyet nászutunkon felkerestünk, és ezt akartam elmesélni nektek. KISS MARCELL fordítása

1009

KAO HSZING-CSIEN (Gao Xingjian)

Az irodalom védelmében Elõadása a 2000-es irodalmi Nobel-díj átvételekor Nem tudhatom, hogy a sors tolt-e fel erre az emelvényre, de mert szerencsés körülmények egybeesése teremtette meg a lehetõséget, akár sorsnak is nevezhetem. Nem kívánva vitát folytatni arról, hogy van-e vagy nincs Isten, szeretném elmondani, hogy bár ateista vagyok, mindig tisztelettel tekintettem a megismerhetetlenre. Az ember bizonyosan nem válhat Istenné, nem helyettesítheti Istent, nem törhet emberen túli emberként világuralomra; ezzel csak még nagyobb zûrzavart teremtene, még inkább felforgatná a világot. A Nietzsche utáni évszázadban az ember okozta katasztrófák írták az emberiség történelmének legsötétebb fejezeteit. Népvezérnek, nemzetvezetõnek, uralkodó fajok irányítójának kikiáltott mindféle rendû-rangú szuperemberek olyan erõszakos módszerektõl sem riadtak vissza bûneik elkövetésében, amelyek felülmúlják a legborúlátóbb, végletes önzésbe zárkózó filozófus legvadabb rémálmait. Tisztem azonban, hogy itt az irodalomról beszéljek, nem szeretnék hát több szót vesztegetni politikára és történelemre; inkább arra szeretném felhasználni az alkalmat, hogy az egyén hangján megszólaló író nevében osszam meg gondolataimat. Az író ugyanolyan ember, mint a többi, csak talán érzékenyebb, de fokozott érzékenysége esendõbbé is teszi. Nem a nép szóvivõje, és nem testesíti meg az igazságosságot. Hangja törvényszerûen gyenge, de éppen attól lesz hiteles az író, hogy az egyén hangján szólal meg. Azt akarom mondani ezzel, hogy az irodalom csak az egyén hangja lehet, és ez mindig így volt. Amint nemzeti himnusznak, az emberfaj zászlajára tûzött jelmondatnak, politikai párt szócsövének, osztály- vagy csoportérdek szószólójának fogják fel az irodalmat, pusztító erejû, mindent elborító propagandafegyverré válhat. Az efféle irodalmat azonban önmaga belsõ lényegétõl fosztják meg – a hatalom és a haszonszerzés érdekeit szolgálva megszûnik irodalom lenni. Az idén lezáruló évszázadban éppen ez lett az irodalom végzete, mert a politika és a hatalom mélyebb sebet ütött rajta, mint valaha, és a példátlan elnyomást maguk az írók is soha nem tapasztalt mértékben sínylették meg. Annak érdekében, hogy az irodalom megõrizze létezése értelmét, és ne váljék a politika eszközévé, vissza kell térnie az egyéni hanghoz, hiszen az irodalmi alkotás elsõsorban az egyén érzéseibõl merít, érzések eredõje, eredménye. Természetesen nem azt akarom mondani, hogy az irodalom tartsa távol magát a politikától, de azt sem, hogy politikai elkötelezõdése szükségszerû. A XX. század 1010

irodalmát azonban kegyetlenül megtépázták azok az ádáz viták, amelyekben irányzatokat képviselõ nézetek vagy írók politikai rokonszenvei csaptak össze. Óriási pusztítást vitt végbe az ideológia azzal, hogy hagyomány és reform vitáját konzervativizmus és forradalmiság vitájává hangolta át, és így abból, ami eredetileg irodalmi kérdés volt, a haladás és a reakció harca lett. Valahányszor ideológia és hatalom valódi erõvé egyesül, irodalom és egyén egyaránt megsemmisítõ csapást szenved el. A XX. századi kínai irodalmat végletekig ellehetetlenítette, csaknem megfojtotta a politikának az a meg-megújuló törekvése, hogy diktáljon neki: az írásban ábrázolt forradalom és a forradalminak kikiáltott irodalom egyesült erõvel ítélték halálra az egyént és az önmagáért való irodalmat. A hagyományos kínai kultúra elleni támadás, amelyet a forradalom nevében követtek el, többek között könyvek betiltásában és könyvégetésben nyilvánult meg. Az elmúlt száz évben se szeri, se száma a meggyilkolt, bebörtönzött, számûzött vagy kényszermunkára ítélt íróknak. E túlkapások minden korábbi mértéket meghaladtak, beleértve a császári Kína összes dinasztikus korszakát, és óriási nehézségek elé állították a kínai nyelven írni kívánókat, az alkotói szabadság igénye pedig fel sem merülhetett. Aki ki akarta vívni magának a gondolkodás szabadságát, az vagy elhallgatott, vagy elmenekült. Az írónak azonban a nyelv az eszköze, így ha hosszan nem szólhat, lényegében önmagát gyilkolja. Az öngyilkosságot vagy kényszerû hallgatást nem vállaló írónak, aki ráadásul hallatni akarta a hangját, nem volt más választása, mint az emigráció. Némi rálátással a keleti és nyugati irodalom történetére, megállapíthatjuk, hogy így volt ez mindig: Csü Jüan éppúgy emigrációba kényszerült, mint Dante, Joyce, Thomas Mann, Szolzsenyicin és az a rengeteg kínai értelmiségi, aki az 1989-es Tienanmen téri mészárlás után hagyta el az országot. Arra a költõre és íróra, aki következetesen megõrzi saját hangját, elkerülhetetlenül ez a sors vár. Mao Ce-tung totális diktatúrájának éveiben még az országból menekülés útja is el volt zárva. A távoli hegyekben megbúvó kolostorokat, amelyek a feudális idõkben menedéket adtak a tudósoknak, teljesen feldúlták, és még az is az életével játszott, aki titokban írt. Intellektuális önrendelkezésünk megtartására csak magunkkal beszélgethettünk, azt is a legnagyobb titokban. Meg kell jegyeznem, hogy csak ekkor, ebben az irodalmat teljesen ellehetetlenítõ korszakban fogtam föl igazán az irodalom jelentõségét: azt, hogy általa képes megõrzõdni az emberi tudat. Mondhatjuk, hogy magunkkal beszélgetve kezdõdik az irodalom, a közlést szolgáló nyelvhasználat csak másodlagos. Az alkotó nyelvi formába önti érzéseit és gondolatait, amelyek szavakkal leírva irodalommá válnak. Ugyanakkor föl sem merül benne, hogy haszna lesz az írásnak, vagy hogy egy szép napon megjelenhet, mégis kényszeresen ír, mert jutalma és vigasza maga az írás, a belõle merített gyönyörûség. Regényemet, a Lélek-hegyet belsõ magányom eloszlatására kezdtem írni, és éppen akkor, amikor szigorú öncenzúrával írt mun1011

káimat betiltották. A Lélek-hegyet magamnak írtam, annak reménye nélkül, hogy valaha is kiadják. Írói tapasztalatom alapján állíthatom, hogy az irodalom, belsõ lényegénél fogva, a saját érték bizonyítása, amely az írás során jut érvényre, az irodalom tehát az író önbeteljesítõ igényébõl születik. Hogy lesz-e hatása a társadalomra, a mû befejezése után válik el, és bizonyosan nem attól függ, hogy az író mit szeretne. Az irodalomtörténet számos olyan maradandó alkotást ismer, amelyet nem adtak ki szerzõje életében. Ha ezek az alkotók írás közben nem bizonyosodtak volna meg saját értékük felõl, mibõl merítették volna az erõt, hogy tovább írjanak? Akárcsak Shakespeare esetében, még ma is nehéz megbízható képet alkotnunk annak a négy lángelmének az életérõl, akik a négy legkiválóbb klasszikus kínai regényt, a Nyugati utazást, a Vízparti történetet, a Szép asszonyok egy gazdag házbant, A vörös szoba álmát írták. Csak a Vízparti történet szerzõje, Si Najan hagyott hátra egy önéletrajzi jellegû esszét, amelybõl megtudjuk, hogy az írás vigaszforrás volt a számára. Máskülönben hogyan lett volna képes létrehozni élete hátralévõ részében azt a hatalmas mûvet, amelyért életében semmivel sem jutalmazták? És nem ez volt-e Kafkának, a modern széppróza úttörõjének és Fernando Pessoának, a XX. század legmélyebb értelmû költõjének esete is? Õk sem azért folyamodtak a nyelvhez, hogy megreformálják a világot, és jóllehet tisztában voltak az egyén tehetetlenségével, a nyelv varázsának bûvöletében tovább mondták a magukét. A nyelv az emberi civilizáció legvégsõ kikristályosodása. Végtelenül bonyolult, a lényeg mélyére hatolni képes eszköz, amely kitér meghatározásaink elõl, mégis mindent átjár, megragadja érzékelésünket, és az embert, az észlelõ alanyt a verbális megfogalmazáson keresztül összekapcsolja tulajdon világértésével. Az írott szó varázsa teszi lehetõvé azt is, hogy az egymástól elkülönülõ, másmás emberfajtához tartozó és más korokban élõ egyének is értsék egymás közlendõjét. Az írásban és az irodalom olvasása által megjelenített közös jelen is a nyelv közvetítésével kerül összeköttetésbe az örök szellemi értékekkel. Nézetem szerint számos problémát vet fel, ha egy mai író arra törekszik, hogy hangsúlyozza nemzeti kultúráját. Minthogy Kínában születtem, és kínaiul írok, kulturális hagyományaink természetes módon élnek bennem. Kultúra és nyelv mindig szorosan összefügg, így az érzékelés, a gondolat és a kifejezés jellegzetes, viszonylag stabil formái alakulnak ki. Az író abból indul ki, amit az anyanyelvén már nagyszerûen megfogalmaztak, míg saját alkotói tevékenysége éppen arra irányul majd, amit ugyanezen a nyelven még nem fejeztek ki megfelelõ formában. A nyelv mûvészének nincs szüksége arra, hogy könnyen felismerhetõ nemzeti címkét ragasszon magára. Az irodalom túllép a nemzeti határokon – fordítások jóvoltából nyelveken, sajátos társadalmi szokásokon, földrajzi helyzetbõl és történelmi múltból adódó emberi viszonyrendszereken is –, hogy mélységében tárja fel az emberi természet egyetemes voltát. Mi több, a mai írót ezerféle külsõ, idegen kulturális 1012

hatás éri, így – hacsak nem a turizmus fellendítése a cél – mindig kicsit gyanús, ha egy író saját népe kulturális különlegességét hangsúlyozza. Ahogy az irodalom túllép ideológián, nemzeti határokon és faji öntudaton, az egyéni lét is meghaladja ezt vagy azt az izmust, hiszen az emberi létállapot fölötte áll az élet értelmét kutató összes elméletnek és találgatásnak. Az irodalom nem más, mint az emberi sors dilemmáinak egyetemes leképezése, ezért nincs számára tabu. Az irodalmi alkotást mindig kívülrõl korlátozzák: a politika, a társadalom, az erkölcsi normák és szokások próbálják úgy átszabni az irodalmat, hogy saját értékrendszerükhöz dekoratívan illeszthetõ legyen. Az irodalom azonban nem szolgálhat arra, hogy szép köntösbe öltöztesse a hatalmat, nem társadalmi divatcikk, és saját értékmérõvel bír: esztétikai minõséggel. Az irodalmi mû egyetlen, nélkülözhetetlen értékmérõje az emberi érzésekhez szövevényes, összetett módon kötõdõ esztétikum. Megítélése persze messzemenõen személyes, hiszen alkotók és befogadók más-más érzelmi háttérrel bírnak. E szubjektív esztétikai ítéleteknek mégis vannak egyetemesen elfogadott normái. Az irodalom úgy fejleszti és táplálja mûélvezetre való képességünket, hogy olvasóként átéljük ugyanazt a poézist, szépséget, emelkedettséget vagy komikumot, szomorúságot vagy abszurditást, humort vagy gúnyt, amelyet a szerzõ beleírt a mûvébe. A költõiség jóval több, mint az érzelmek puszta megfogalmazása, a legtöbb alkotó korai írásai mégis arról tanúskodnak, hogy a féktelen énközpontúság szakaszán – a költõ önmagában tobzódásának gyermekbetegségén – majdnem mindenkinek át kell esnie. Ám az érzelmek kifejezésének számos szintje létezik, és a magasabb szinteket csak hideg távolságtartással lehet elérni. A poézis ebben a – tárgyától elváló – távoli tekintetben rejtõzik. Ha pedig az író személyét is eléri ez a tekintet, és vele együtt átfogja a könyv szereplõit – mintegy harmadik szemmé lényegülve, amely a lehetõ legsemlegesebb marad –, akkor világkatasztrófáktól a világ söpredékéig bármi méltó tárgya lehet a vizsgálódásnak. És ekkor, a fájdalom, a gyûlölet és az iszony kiváltásával egyidejûleg felébred bennünk a törõdés és az életszeretet érzése is. Az emberi érzelmeken alapuló esztétikum a gyorsan változó irodalmi, mûvészeti divatok fényében sem lesz idejétmúlt. A divathoz hasonlóan hullámzó irodalmi ízlés azonban szeret a legfrissebbhez viszonyítva ítélni: minden jó, ami új. Ez a mechanizmus minden piaci mozgásban érvényesül, és e tekintetben a könyvpiac sem kivétel, ám ha az író szépérzéke a piaci mozgásokat követi, romlásba dõl az irodalom. Azt hiszem, különösen ma, az úgynevezett fogyasztói társadalomban, a hideg irodalom az egyetlen járható út. Tíz éve, miután befejeztem a hét éven át írt Lélek-hegyet, rövid esszében álltam ki az efféle irodalom mellett: „Az irodalomnak semmi köze a politikához, kizárólag az egyénre tartozik. Az író nemcsak intellektuális igényeit elégíti ki, 1013

hanem megfigyeli és áttekinti, amit megélt, beszámol megidézett emlékképeirõl, érzéseirõl, vagy leír egy bizonyos lelki állapotot. Az úgynevezett író nem más, mint olyasvalaki, aki éppen beszél vagy ír, s hogy hallgatják, olvassák-e mások, az az õ dolguk. Az író nem a nép parancsára cselekvõ hõs, nem méltó rá, hogy bálványozzák, és még kevésbé bûnözõ vagy a nép ellensége. Olykor azért esik áldozatul a mûveivel együtt, mert mások igényei ezt kívánják. Amikor a hatalomnak figyelemelterelés céljából szüksége van néhány ellenségre, az írók könnyen áldozattá válnak, és ennél is rosszabb, hogy ezek a becsapott emberek még óriási megtiszteltetésnek is vehetik, hogy feláldozzák õket. Író és olvasó kapcsolata lényegében mindig spirituális kommunikáció, amely nem igényli, hogy ismerjék egymást, vagy társadalmilag érintkezzenek, kommunikációjuk kizárólag a mûveken keresztül valósul meg. Az irodalom továbbra is az emberi tevékenység egyik nélkülözhetetlen formája, amelyben író és olvasó egyformán önszántából vesz részt. Az irodalom tehát semmi módon nem köteles szolgálni a tömegeket. Ezt a fajta irodalmat, amely visszanyerte eredeti, természet adta jellegét, hideg irodalomnak nevezhetjük. Létezik, egyszerûen azért, mert az anyagi vágyak kielégítésén túl az ember mindig kereste a tisztán spirituális tevékenység lehetõségeit. Természetesen nem ma találták ki az irodalomnak ezt a fajtáját, de míg a múltban fõleg elnyomó politikai erõkkel és társadalmi szokásokkal kellett felvennie a harcot, ma a fogyasztói társadalom bomlasztóan kereskedelmi értékszemléletével kénytelen küzdeni. Fennmaradása azon múlik, hogy az írók képesek-e elviselni a magányt. Az az író, aki így kíván írni, aligha keresi meg a betevõt, az irodalomnak ezt a válfaját tehát fényûzésnek, tisztán spirituális igényünk kielégítésének kell tekinteni. Ha valamely szerencse folytán megjelenik, és olvasókra talál ez az irodalom, rendszerint az író barátainak erõfeszítéseit kell sejteni benne, amint Cao Hszüecsin és Kafka példája is mutatja. Életében egyik sem publikált, egyikük sem indíthatott tehát irodalmi mozgalmat, nem válhatott ünnepelt hírességgé. Mindketten a társadalom peremére szorulva éltek, és úgy szentelték magukat az írás spirituális tevékenységének, hogy nem reméltek érte semmiféle jutalmat. Nem keresték a társadalom egyetértõ kegyeit, hanem az írás puszta öröméért írtak. A hideg irodalom megszökik, ha a túléléshez az kell, de nem tûri, hogy a társadalom megfojtsa törekvését a lelki megváltásra. Ha egy nép nem tudja befogadni ezt a nem haszonelvû irodalmat, az nemcsak az író szerencsétlensége, hanem népének tragédiája is.” 1014

Én olyan szerencsés vagyok, hogy még életemben megkaphatom a Svéd Akadémia e végtelenül megtisztelõ, rangos díját, amit világszerte tevékenykedõ barátaimnak köszönhetek. Hosszú éveken át, jutalmat nem remélve, nehézségektõl sem visszariadva õk fordították le, adták ki, vitték színre, méltatták munkáimat. Most mégsem mondok nekik egyenként köszönetet, mert nevüket felsorolni is igen hosszú lenne. Franciaországnak is meg kell köszönnöm, hogy befogadott. Franciaországban, ahol nagy becsben áll az irodalom és a mûvészet, módomban állt megteremteni az alkotói szabadság feltételeit, olvasókat és nézõket szereztem. Szerencsére nem vagyok egyedül, noha az írás, amelynek elköteleztem magam, magányos foglalatosság. Még azt is el szeretném itt mondani, hogy nem csupa ünneplés az élet, és a világ java része nem olyan békés, mint Svédország, ahol száznyolcvan éve nem volt háború. A küszöbönálló új évszázad sem lesz mentes a katasztrófáktól pusztán azért, mert a megelõzõ évszázadban volt éppen elég, az emlékezet ugyanis nem öröklõdik a génekkel. Az ember értelemmel bír, de nem elég okos ahhoz, hogy tanuljon a múltból, és amikor az elméjét hatalmába keríti a gonoszság, önnön puszta életben maradását is veszélybe sodorja. Nem törvényszerû, hogy az emberi faj történetében haladó korszakot haladó korszak kövessen; elég itt a civilizációk történetére utalnom. Történelem és civilizáció nem halad kéz a kézben. A középkori Európa mozdulatlan századaitól az újkorig, amikor hanyatlásnak indult az ázsiai kontinens, kitört a zûrzavar, és két katasztrofális világháborút hozott a XX. század, sokat finomodtak a gyilkolás módszerei. A tudományos-technikai haladás tehát nyilvánvalóan nem jelenti azt, hogy az emberiség civilizáltabb lett. Hiába próbálták tudományos izmusokkal magyarázni vagy áldialektikus távlatból szemlélni a történelmet, az emberi viselkedés megértéséhez nem sikerült közelebb jutni. Most, hogy a múlt század utópikus felbuzdulásai és a permanens forradalom eszméje semmivé foszlott, mindazok, akik ezeket átélték, nyilvánvaló keserûséggel tekintenek hátra. A tagadás tagadása nem feltétlenül állítás. A forradalom nem érte be újításokkal, hanem pusztított is, mert az új, utópisztikus világot eleve a régi romjain képzelte el. A társadalmi forradalom elméletét egy az egyben alkalmazva az irodalomra, csatateret csináltak az alkotó szellem birodalmából, letaszították helyükrõl a korábbi írókat, és lábbal tiportak minden kulturális hagyományt. Mindent a nulláról kellett kezdeni, varázsszó lett a modern, a kultúrtörténészek pedig a régi folyamatos felforgatásának dinamikájaként tálalták az irodalomtörténetet. Tébollyá fokozódó, értelmetlen kísérlet Istenné tágítani az alkotói egót, mert az író úgysem töltheti be a Teremtõ szerepét. Istenként hallucinált világában purgatórium a saját testén kívüli tartomány, amely puszta létezését is ellehetetleníti. Énje fékevesztett tombolása közepette pokolnak képzeli embertársait. 1015

Mondani sem kell, hogy ekkor már csak egy út áll nyitva elõtte: feláldozza magát a jövõ oltárán, és megköveteli másoktól, hogy kövessék példáját. Nincs miért sietve lezárnunk a XX. század történetét. Ha valamely ideológia nevében ismét romba dõl a világ, feleslegesen írtuk meg, az utánunk jövõk úgyis átírják majd saját szájuk íze szerint. Az író ugyancsak nem próféta. Az a fontos, hogy a jelenben éljen, ne hagyja magát félrevezetni, vessen el mindent, ami tévhit és káprázat, lássa tisztán a jelen pillanatot, ugyanakkor tartson folyamatos önvizsgálatot. Énünkben is káosz uralkodik, és miközben kérdõre vonjuk a világot és embertársainkat, nem árt visszatekinteni magunkra is. Mások sújtanak le ránk, mások nyomnak el, de saját gyávaságunk és szorongásunk felnagyítja a kívülrõl ránk mért szenvedést, és árt embertársainknak. Megmagyarázhatatlan tehát az emberi magatartás, és még nehezebb átlátni, miféle tudás, miféle önismeret birtokába jutottunk. Az irodalom nem más, mint az önmagára tekintõ ember pillantása, amely a tudatosság egyre ragyogóbb fényével világít be énünk rejtelmeibe. Nem célja az irodalomnak, hogy felforgasson, más módon teremt valódi értéket: felfedezi és megmutatja az emberi világ ritkán vagy kevéssé ismert igazságait, vagy azokat, amelyeket ismertnek hittünk, pedig homály fedte õket. Alighanem az igazság az irodalom elvitathatatlan, alapvetõ minõsége. Beköszöntött az új évszázad. Nem firtatom, hogy új-e valójában, de nagyon úgy fest, hogy leáldozott az irodalmilag ábrázolt forradalomnak és a forradalmi irodalomnak egyaránt, sõt romokban hever az ideológia is, amelyet mindkettõ szolgált. Szertefoszlott a társadalmi utópia – egész évszázadot ködbe borító – illúziója, az irodalom pedig lerázta az izmusok bilincsét, de a nehéz visszatérés az emberi lét végsõ dilemmáihoz még várat magára. A nagy kérdéseket az idõ múlásával is csaknem változatlan formában tesszük föl, ezért térhet vissza hozzájuk – mint örök témához – az irodalom. Próféciák, ígéretek nélküli korban élünk, és azt hiszem, így van ez jól. Hamisnak bizonyult a múlt évszázad megannyi próféciája, a prófétát és ítélõbírót játszó írónak is mennie kell. Nincs miért új babonákat gyártani a jövõrõl, okosabb várni, s majd meglátjuk. Az író legjobban teszi, ha visszatér a tanú szerepéhez, és arra törekszik, hogy mindig az igazságot ábrázolja. Ezzel nem azt mondom, hogy dokumentáljon az irodalom. Hitelesnek látszó tanúságtételek sokszor meglepõen gyér tényanyagot vonultatnak fel, a dokumentált esetek hátterében meghúzódó okokat, indítékokat sokszor fedi szándékos homály. Az igazságot kutató irodalom azonban mindent feltárhat, semminek sem kell kimaradnia azon az úton, amely az elme legbelsõ tartományából az ábrázolt eseményhez vezet. Feltéve, hogy az író nemcsak összehord hetet-havat, hanem feltett szándéka, hogy az emberi lét igaz körülményeit ábrázolja, a tényfeltáró irodalomnak messzemenõ létjogosultsága van. A mû minõségét az határozza meg, hogy milyen mélyre pillant az író az igazság megragadása közben, és ezt nem helyettesítheti sem szójáték, sem stiláris 1016

technika. Az igazságnak persze számos definíciója létezik, és írója válogatja, hogy miként kezeli a maga igazságát, mégis elsõ pillantásra látszik, hogy emberi jelenségeket kozmetikáz csupán, vagy õszinte, maradéktalan ábrázolásra törekszik. Ideológiailag befolyásolt irodalomkritikával sokszor maszatoltak szemantikai elemzéssé igazságot és valótlanságot, de ennek semmi köze nem lehet az irodalmi alkotáshoz. Hogy az író szembe mer-e nézni az igazsággal, nem pusztán alkotói módszer kérdése, hanem szorosan összefügg az írói attitûddel. Ha igazat ír, amikor tollat ragad, õszintének kell lennie mindvégig, akkor is, amikor már letette a tollat. Az igazságtartalom az írást minõsíti, de emellett etikai felhanggal is bír. Jóllehet nem az író dolga, hogy erkölcsöt prédikáljon, a legkülönfélébb karakterû emberek hû ábrázolásán fáradozva gátlástalanul közszemlére teszi saját magát is, akár legtitkosabb lelki rezdüléseit sem hallgatja el. Így hát az író számára az irodalomban megjelenõ igazság összeér az etikával: az igazság az irodalom végsõ, legmagasabb etikája. Ha komolyan veszi magát az író, még az irodalmi hamisítvány, a vegytiszta fikció is az igazság fényében ragyog; az emberi élet hiteles ábrázolása élteti azokat a mûveket, amelyek az ókortól napjainkig sem avultak el. Ezért nem jár el az idõ a görög tragédiák vagy Shakespeare felett. Az irodalom nemcsak másolja a valóságot, hanem a felszíni rétegeken áthatolva mélyre ás a mûködõ valóságba; lefejti róla a hamis illúziókat, ormok magasából tekint le mindennapi történésekre, és távlataiban, egészében tárja elénk az ábrázolt eseményt. Természetesen nincs irodalom fantázia nélkül, de a szellemi utazás nem azt jelenti, hogy az író zagyva képzelgésekkel traktálhat. A valódi érzéseket nélkülözõ képzelet, az élettapasztalatra fittyet hányó fikció csakis sótlan, erõtlen lehet, és ha magát az írót sem gyõzi meg, akkor az olvasóra sem lesz hatással. Pedig nem szabály, hogy az irodalom csak a mindennapi valóságból meríthet, és az írónak sem kötelezõ arra szorítkoznia, amit maga is megélt. A nyelv lehetõvé teszi, hogy más korokban elbeszélt, láttatott, érzékeltetett dolgokat magunkévá tegyünk, és saját érzéseinkkel dolgozzunk föl. Ez is varázslat, az irodalom nyelvének csodája. Akár az átok vagy az áldás, a szavaknak hatalmukban áll felkavarni testet-lelket. Az emeli mûvészetté a nyelvet, aki át tudja adni az érzéseit az olvasónak, aki nem puszta jelrendszerként vagy mindössze nyelvtani szerkesztettséget igénylõ szemantikai struktúraként használja. Ha nem üt át a nyelven az élõ személy, az általa produkált szemantikai halmaz könnyen intellektuális játékká válhat. A nyelv nemcsak fogalmak összessége vagy hordozója; érzéseket mozdít meg, mûködésbe hozza az érzékeket, és ezért nem helyettesíthet élõ nyelvet semmiféle jelrendszer. A kimondott szavakban feszülõ szándék, a közlés indítéka, a beszélõ hanghordozása és érzelmei nem fejezhetõk ki maradéktalanul a szemantika és a retorika eszközeivel. Az kell a kifejezés teljességéhez, hogy a leírt szöveg – minden járulékos jelentésével együtt – élõbeszédben kimond1017

ható legyen. Tehát az irodalmi mûnek, túl azon, hogy gondolatot hordoz, a hallásunkra is kellemes hatást kell gyakorolnia. Az ember nem egyszerûen jelentéseket ad át, hanem a nyelv használatával önmagára is figyel, önnön létezésérõl folyamatosan meggyõzõdik. Descartes-tól kölcsönözve ezt mondhatná magáról az író: Beszélek, tehát vagyok. Az író „én”-je persze lehet õ maga, azonosulhat a narrátorral, vagy akár felölelheti a mû összes szereplõjét. Minthogy a narrátor-alany elsõ, második vagy harmadik személyû egyaránt lehet, az elbeszélõ eleve hármas tagoltságot kínál. Érzékletek ábrázolására célszerû ugyanazt a nyelvtani személyt választani, ám innentõl fogva változatos narrációs minták szerint indázhat tovább az elbeszélés. Az író, míg saját elbeszélõi módszerét keresi, rátalál a konkrét formákra is, amelyek észleléseit legjobban visszaadják. Prózámban személyes névmásokat használok nevek helyett, elsõ, második és harmadik személyû névmással egyaránt illetve írásom fõszereplõjét. Egyazon szereplõ több névmással való ábrázolása a távolság érzetét kelti. Tapasztalatom szerint a színpadon is tágasabb teret nyit a színészeknek, ezért a névmások váltogatásának technikáját drámáimban is alkalmazni kezdtem. Az írók továbbra is írnak regényt, elbeszélést és drámát, és a jövõben sem fogják abbahagyni, ezért semmi alapjuk nincs azoknak a komolytalan jóslatoknak, amelyek már temetnék az irodalom és a mûvészet bizonyos mûfajait. A civilizáció kezdetével egyidõs nyelv, akárcsak maga az élet, csupa csoda, kifejezõképessége nem ismer határokat. Az író dolga felfedezni, kibontani a nyelvben rejlõ végtelen lehetõségeket. Elöregedett a világ, de az író – nem lévén azonos a Teremtõvel – nem semmisítheti meg. És bár abszurd, emberi ésszel felfoghatatlan világban élünk, nem létesíthet helyette új, eszményi világot sem. De újító szellemû állításokat annál inkább megfogalmazhat, akár úgy, hogy az elõtte járók megállapításaihoz hozzátesz, akár úgy, hogy onnan folytatja, ahol az elõtte szólók abbahagyták. A kulturális forradalom a zászlajára tûzte az irodalom felforgatásának jelszavát. Mégsem halt meg az irodalom, nem vesztek ki az írók. Minden írónak helye van a könyvespolcon, és addig él, amíg vannak olvasói. Nincs nagyobb vigasz egy író számára, mint hogy könyvével gazdagíthatja az emberiség irodalmi kincsesházát, és hogy remélheti, mûvét a jövõben is olvasni fogják. Az irodalmi mû csak abban a pillanatban válik idõszerûvé, és csak akkor tarthat érdeklõdésre számot, amikor az író megírja, illetve az olvasó elolvassa. Aki a jövõnek ír, vagy nagyzási hóbortban szenved, vagy becsapja önmagát és másokat is. Az irodalom az élõknek szól, az élõk jelene számára hordoz mondanivalót. Ha mindenáron létokát keresnénk az irodalom – önmagától is létezõ – óriási képzõdményének, akkor így fogalmazhatnánk: a mindenkori jelen és az egyes élet felmagasztalása teszi irodalommá az irodalmat. Ha nem a megélhetésért ír az ember, vagy ha úgy belemerül az írásba, hogy elfelejti, miért és kinek ír, akkor szükségletté válik az írás, az írónak írnia kell, és amit így létrehoz, az irodalom. Az írás e haszonelvûséget mellõzõ aspektusa 1018

alapvetõ az irodalom szempontjából. A modern társadalmak munkamegosztásának csúf mellékterméke, az író számára pedig különösen keserû gyümölcs, hogy az irodalmi alkotást már foglalkozásszerûen is lehet ûzni. Különösen így van ez ma, amikor a piacgazdaság behálózza a világot, és a könyvbõl is árucikk lett. A hatalmas, uniformizáló piacokról nemcsak az egyes írók, hanem az egykori irodalmi iskolák, társaságok és mozgalmak is kiszorultak. Ha az író nem hajlik meg a piaci nyomás elõtt, és nem hajlandó lealacsonyodni a divatirányzatokhoz, ontva magából a pillanatnyi közízlést kielégítõ kultúrterméket, akkor másból kell megélnie. Egy bestseller, egy sikerlistázott könyv még nem irodalom, és a televízióban sûrûn szerepeltetett írók inkább reklámtevékenységet folytatnak írás helyett. Az írás szabadsága nem ruházható át, nem vásárolható meg: csakis az író belsõ igényébõl következhet. Buddha a szívünkben van, mondjuk, de inkább azt kellene mondanunk, hogy a szabadság a szívünkben van, és csak rajtunk múlik, élünk-e vele. Aki elcseréli a szabadságát valami másra, annak a szívébõl kirepül a szabadság madara; ezt az árat fizeti a cseréért. Az író nemcsak saját énjének integritása érdekében írja, jutalommal nem számolva, a magáét, hanem azért is, hogy kihívja a társadalmat. Nem szerepet játszik, nem dagasztja az egóját, nem igénye, hogy hõs vagy harcos legyen. Hõsök és harcosok nagy dolgokat, dicsõ tetteket akarnak végbevinni, ez pedig kívül esik az irodalom hatókörén. Az író csak a nyelv eszközével lehet kihívó, az általa ábrázolt jellemek és események hatására kell bíznia magát, máskülönben csak árt az irodalomnak. Aki dühösen kiabál, nem irodalmat ír, az egyéni felháborodás nem csaphat át vádaskodásba. Az író érzései csak akkor állnak ellen az idõ pusztításának, csak akkor lesznek hosszú életûek, ha az, amit egyénként érez, feloldódik a mûben, és szöveggé lényegül. Ezért igazából nem is az író rázza föl a társadalmat, hanem a kihívó mû. Egy maradandó alkotás roppant hatásosan tud válaszolni alkotója korának és társadalmának égetõ kérdéseire. Az író személyét és cselekedeteit övezõ lárma már rég elült, amikor a mûbõl – míg vannak olvasói – még mindig tisztán szól az írói hang. Ez az írói magatartás természetesen nem képes megváltoztatni a társadalmat, nem több az egyén arra való törekvésénél, hogy kitörjön a társadalmi berendezkedés korlátai közül, és a maga feltûnésmentes módján állást foglaljon. Állásfoglalásának megkülönböztetõ jegye azonban, hogy büszkén emberi. Szomorú lenne, ha történetünket csak kiismerhetetlen törvények önkénye írná, míg mi magunk vakon vitetnénk magunkat az árral, amelyben elsikkad az egyének sokféle hangja. Ebben az értelemben tölti ki az irodalom a történelem réseit. Ha majd nem arra szolgálnak a történelem nagy törvényei, hogy magát magyarázza velük az emberiség, az egyéni hangok is hagyatékká válhatnak. Az emberiségnek nemcsak történelme van, hanem irodalmi öröksége is. Az irodalmi alakokat a képzelet szüli, de õrzik a legfontosabbat: hitüket abban, hogy értékesek. 1019

Tisztelt akadémiai tagság, köszönöm, hogy ezt a Nobel-díjat az irodalomnak adták, annak az irodalomnak, amely rendületlenül õrzi függetlenségét, nem tér ki sem az emberi szenvedés, sem a politikai elnyomás elõl, mégsem áll soha a politika szolgálatába. Köszönöm mindannyiuknak, hogy olyan mûvekért ítélték oda ezt a rangos díjat, amelyek megírásakor egy percre sem vezérelt az eladhatóság szempontja, és amelyeket, noha nem vertek fel nagy port, talán érdemes elolvasni. Egyúttal köszönöm a Svéd Akadémiának a lehetõséget, hogy errõl az emelvényrõl szólhattam a nagyvilághoz. Esendõ emberként, halkan szóltam, s míg a médiában sosem hallatom a hangom, ezúttal az egész világnak mondhattam el a gondolataimat. Úgy hiszem azonban, hogy éppen ez a Nobeldíj értelme. Köszönöm, hogy megkaptam a beszéd lehetõségét. KISS MARCELL fordítása

Kao Hszing-csien: Rádöbbenés. 1020

KAO HSZING-CSIEN (GAO XINGJIAN)

Egyszemélyes Biblia (Részlet) 1 Emlékezett persze, hogy egykor más életet élt, de túlságosan messze volt már az a másfajta élet, örökre eltûnt, mint egy másik világ, és még rágondolni is fájt, mint a tûzbõl megmenekült régi, fakuló családi fényképekre. Pekingi otthonában, amelyet lefoglalt és lepecsételt a rendõrség, lapult egy fénykép, rajta az egész nagy család, még az apjától kapta, aki már nem él. A fényképen még megvan galambõsz nagyapja, de már gutaütötten, beszédre képtelenül, hintaszékben. Õ, a legidõsebb fiú és unoka, a képen az egyetlen kisgyerek, a nagyszülei közé szorul, nyitott ülepû nadrágot visel, kilátszik a fütyije, a fején amerikai stílusú, csónak formájú sapka. Akkor ért véget a japánok elleni nyolcéves hadviselés, és még nem robbant ki a polgárháború. A fénykép a kerek kapu elõtt készült, odabent aranyszínû krizantémok, bíborvörös taréjos bársonyvirágok borítják be a virágoskertet, perzsel a nyári nap – így emlékezett a kertre, de késõbb vízfoltos lett, és megfakult a fénykép. A háttérben, a kerek kapu mögött angol stílusú, nagy, emeletes épület áll, alatta sétaút kanyarai; ilyen elõkelõ házban laktak. Emlékezete szerint tizenhárman vannak a fényképen, nem éppen szerencsés szám, szülei, apai bácsikái és nénikéi, meg az egyik unokabátyjának a felesége, de egy Amerikában élõ nagynénit és õt magát kivéve senki sincs már meg, sõt a ház is a kerek kapu mögött eltûnt a világ színérõl. Még Kínában, egyszer visszatért a városba, és kereste a házat a bank mögött, ahol valamikor az apja dolgozott, de csak olcsó, igénytelen, beton lakótömbök álltak a helyén, szemlátomást már jó ideje. Kérdezgette a ki-be menõket, hogy lehetett-e ott valaha ilyen udvarház, de senki sem tudta biztosan. Emlékezett rá, hogy Tuanvu ünnep napján apja és banki kollégái kiültek a kõlépcsõre, amely a ház mögött vezetett le a tóhoz, és onnan nézték a sárkányhajók versenyét, a színes zászlókkal feldíszített hajókról odahallatszott a gong- és dobszó, egyre közelebbrõl, ahogy igyekeztek menet közben lekapni a hátsó kapuknál leszúrt bambuszbotokról a vörös csomagokat, amelyeket a lakók kötöztek oda, és amelyekben persze pénz lapult. A harmadik, legfiatalabb nagybátyja és a legfiatalabb nagynénje egyszer elvitte csónakázni, friss vízigesztenyét szedtek a tóból. A tó túlsó partján azonban sosem járt, és még ha ismét a tavon teremne is, hiába tekintene vissza, meglehet, hogy távolról sem ismerné fel az álomszerû emlékképet. 1021

Leáldozott az õ túlságosan kifinomult, sérülékeny családjának, hogy is vészelhette volna át a nehéz idõket akár egy is közülük. Nagyapja halála után nem sokkal apja elveszítette vezetõ beosztását a bankban, és megkezdõdött a család hanyatlása. Csak második nagybátyját, aki népi személynek számított, mert elismert pekingi operaénekes volt, tûrte meg egy darabig az új kormányzat, de aztán más szelek kezdtek fújni, és õt is jobboldalinak bélyegezték. Hallgatag lett, és aluszékony: ha csak leült, mindjárt elbóbiskolt. Egykedvû, aszott öregember lett belõle, néhány évig még eltengõdött, aztán csendben kihunyt. Más családtagok, ha nem betegség vitte el õket, akkor vízbe fúltak, öngyilkosok lettek, megõrültek, volt, aki kényszermunkára ítélt férjét követte, míg sorra meg nem szakadt életük füstölõje, és csak õ, a vadhajtás maradt a színen. Állítólag élt még a legidõsebb nénikéje – családra boruló sötét árny –, ráadásul jó egészségben, de akkor látta utoljára, amikor a fénykép készült. Ennek a legidõsebb nagynéninek a férje egy ideig a Köztársasági Légierõ földi irányításánál szolgált, vagyis sosem dobott le bombát, mégis Tajvanra menekült, és néhány év múlva meghalt valami betegségben. Arról, hogy a nagynéninek hogyan sikerült kijutnia Amerikába, semmit sem tudott, és nem is törekedett megtudni. A tizedik születésnapján azonban – régi szokás szerint a holdnaptárt használták, ezért valójában a kilencediken – még prosperált a család, és hangosan ünnepelte õt. Aznap új ruhát, új bõrcipõt vett fel. Akkoriban fényûzésnek számított a bõrcipõ egy gyerek lábán. Sok ajándékot kapott, papírsárkányt, sakkot, kirakóst, külföldi színes ceruzát, gumigolyós játék pisztolyt, kétkötetes, rézkarcokkal illusztrált Grimm testvérek összes meséit. A nagyanyja pedig három ezüstjüant adott neki, piros papírba csomagolva: az egyiken Csing-dinasztiabeli sárkányóceán volt, a másikon Jüan Si-kaj1 tar feje, az új ezüstjüan pedig Csang Kaj-seket ábrázolta talpig egyenruhában; a három érme más-más hangot adott, ahogy megkocogtatta õket. Az új jüan csilingelt, nem úgy mint a vastagon, nehezen koccanó Jüan Si-kaj-fej. A bõrdobozba rakta õket, amelyben a bélyegalbumát és a színes üveggolyóit tartotta. Késõbb az egész család ebédelni ment egy kertvendéglõbe, ahol aranyhalas tó és mesterséges dombocskák voltak, és gõzölt rákikrás táskát ettek egy óriási, kerek asztalnál, hogy mindenki elférjen. Most elõször került õ a családi figyelem középpontjába, és a nagyanyja mellett ült, ahol nemrég távozott nagyapja ült volna, mintha õ lenne a következõ, akitõl azt várják, hogy megvédje a családi erõdítmény kapuját. Beleharapott a tûzforró húsos táskába, zsíros leve ráfröccsent az új ruhájára, de nem szidták össze, csak nevettek, bár õ kellemetlenül érezte magát. Valószínûleg azért emlékszik ilyen pontosan, mert mintha gyermeki félálomból ébredt volna, hirtelen úgy érezte, a felnõttkor küszöbére ért, már nem csinálhat hasonló butaságokat. 1

Jüan Si-kaj: kínai politikus, katona, önjelölt császár, 1913-tól az ország elnöke. Feloszlatta a nemzetgyûlést, és a nép akaratára hivatkozva visszaállította a császárságot, intézkedéseivel országszerte lázongásokat váltott ki. A polgárháborút elkerülendõ, 1916-ban lemondott, majd nem sokkal késõbb meghalt agyvérzésben.

1022

Emlékszik arra is, hogy amikor meghalt a nagyapja, teleaggatták a lélektermet függönyökkel, mint az operaszínpad hátulját, és ez még érdekesebb volt, mint a születésnapja. Szerzetesek doboltak, szútrákat olvastak fel, õ pedig a függönyöket félretolva jött-ment, jól szórakozott. Az anyja nagy nehezen ráerõszakolta a kendercipõt, de a fehér kendõrõl, amelyet a homlokára kellett volna kötnie, hallani sem akart, mert nem tetszett neki. A nagyanyja ötlete lehetett a fehér kendõ, ragaszkodott hozzá, hogy az apja is hordja, pedig õ már eleve fehér vászonöltönyt viselt. A gyászoló vendégek többsége öltönyben, nyakkendõsen jelent meg, a feleségek csipaót2 viseltek, magas sarkú cipõvel. Az egyik asszony leült a zongorához, és énekelt, mekegésszerûen remegtetve koloratúrszopránját, persze nem a lélekteremben, hanem az otthoni virrasztáson. Akkor hallott elõször ilyen éneklést, és nem állta meg nevetés nélkül. Az anyja suttogva korholta, de hiába, minduntalan kitört belõle a nevetés. A nagyapja halála körüli idõre mint különös ünnepre emlékezett, meg sem érintette a gyász. Úgy érezte, jobb lett volna az öregnek, ha hamarabb meghal, hiszen oly régóta feküdt szélütötten a hintaszékben, hogy visszatérése az égbe természetesnek tetszett. Rá vonatkoztatva nem volt félelmetes a halál; annál jobban megrettent, amikor az anyjától kellett búcsút vennie. Az anyja belefulladt a földek szélén kanyargó folyóba, és már felpuffadva úszott a víz színén a teste, amikor egy paraszt, aki legeltetni hajtotta a kacsáit, észrevette. A párt felszólításának engedelmeskedve ment az anyja a földekre, mert állítólag ráfért, hogy megváltoztassa a gondolkodásmódját. Harmincnyolc évesen, virágkorában veszett oda, és õ örökre olyan gyönyörûnek õrizte meg a szívében, amilyennek utoljára látta. Apja egyik munkatársától egyszer aranyszínû Parker tollat kapott ajándékba. Imádott játszani Fang bácsi tollával, ki sem lehetett szedni a kezébõl, és ezt a felnõttek szerencsés égi jelnek tartották, biztosan író lesz a gyerek, mondták. Fang bácsi nagyvonalú volt, nekiadta a tollat. Ez még a kilencedik születésnapja elõtt történt, kisebb volt, talán nyolcéves lehetett, és a naplójába is beleírta. Már iskolába kellett volna járnia, de annyit betegeskedett, hogy az anyja tanítgatta írni-olvasni, megmutatta, hogyan másolja le ecsettel a füzetben pirossal elõrenyomtatott írásjegyeket, egyszerre mindig csak egy vonást. Nem volt nehéz, elõfordult, hogy egy egész füzetet is teleírt. Az anyja ötlete volt, hogy vezessen naplót, úgy kevesebb papír fogy. Kicsi, kockás füzetet vettek neki, eleinte fél napjába telt, mire telepingált egy oldalt; ez volt a házi feladat. Az elsõ naplóbejegyzés nagyjából így szólt: „Kifehéríti a földet a lehulló hó, a rajta taposó emberek azonban bepiszkítják.” Anyja eldicsekedett vele, a családban és a baráti körben mindenkinek elmondta. Innentõl fogva nem volt megállás: leírta az álmait, vallott önmagáról, elvetette önnön tragédiája magvait. Apja nem pártolta, hogy egész nap a szobájában kuksolva olvasgasson és írjon, egy fiú legyen játékosabb, vélte, nyíljon meg a világra, szerezzen sok ba2

Csipao: egyrészes, szûk szabású, selyembõl készült, hagyományos nõi ruha.

1023

rátot, hívja föl magára a figyelmet, erre pedig nem jó az íróskodás. Azt hitte magáról az apja, hogy jól bírja az italt, pedig igazából a nagyivó attitûdje tetszett neki, elsõsorban az italozást szerette, nem magát az italt. Akkoriban az volt a szokás, hogy az asztalnál mindenki egy hajtásra fenékig üríti a poharát, és aki több asztalt is végig tudott inni, hõsnek számított. Egyszer eszméletlenül vitték haza, és néhai apjának hintaszékébe tették le, a földszinten. Nem volt otthon férfi, nagyanyja, anyja és a szolgálólányok mindhiába próbálták felcipelni az ágyába, az emeletre. Végül kötelet eresztettek le az emeleti ablakból, és valahogy székestül felhúzták a részegen alvó embert; percekig ringatózott a semmiben, szája szélén halvány mosollyal. Az õ emlékeiben mégis úgy maradt meg az epizód, mint ami nagy teljesítmény volt az apa részérõl, bár ki tudja, talán csak fantáziál; egy gyerek nehezen választja el egymástól az emlékeit és a képzelgést. Mindaz, ami tízéves kora elõtt történt, különben is álomszerû volt, mintha álomvilágban esett volna meg. Amikor a japánok elõl menekültek, sáros hegyi utakon, esõben kanyargott a teherautó, õ az olajosvászon ponyva alatt a narancsos kosárba kapaszkodott, és evett a narancsból. Késõbb megkérdezte az anyját, hogy valóban megtörtént-e ez, és õ azt mondta, hogy akkoriban olcsóbb volt a narancs, mint a rizs, és némi pénz ellenében a falusiak szívesen adtak a teherautón menekülõknek. Bankõrök kísérték õket és a menekítendõ állami bankvagyont. Mostanság sokszor megjelenik álmaiban a régi ház, nem a nagyapjáé, a kerek kapuval meg a virágos kerttel, nem ez a nyugati stílusú ház, hanem az a másik, az anyai nagyanyjáé, a kúttal és nagy ládával, amelyben a nagyanyja – persze õ sem él már – mindig rendezgetett valamit. Álmában felülrõl látja az öreg házat, amelynek nincsen teteje, a szobák közti válaszfalak fából vannak, de nincs jelen senki más, csak az öregasszony tesz-vesz szüntelenül a ládájával. Emlékszik egy régi, festett bõrládára is, abba rejtette a nagyanyja a ruhák alá egy kötegben házai, földjei tulajdonlevelét, pedig már régen eladták mindet, hogy kifizessék a rengeteg adósságot, így az új kormányzat beköszöntével már nem volt semmijük. A nagyanyja meg az anyja annyira féltek, hogy elégették a megsárgult iratokat, és õ nem jelentette fel õket, mert senki sem jött vizsgálódni, de ha kifaggatták volna, valószínûleg ellenük vall, jóllehet tudta, hogy nagyon szeretik õt, de úgy hitte, hogy anyja és nagyanyja bûnösségük bizonyítékait pusztítják el. Ez a másik álma évtizedekkel késõbb lepte meg. Már Nyugaton élt egy ideje, és éppen Franciaország középsõ részén, egy kis tours-i szállodában idõzött, ahol a zsalukról pattogzott a festék, és amikor felébredt, még kábán az éppen megtapasztalt álomtól, a félig nyitott ablak áttetszõ, fátyolfüggönyén, a platánfa levelei között átszûrõdött az ég szürkéje. Álmában az öreg ház emeleti erkélyén állt, amely még nem roskadt össze, és az imbolygó fakerítésnek támaszkodva nézett lefelé. A kapun túl tökföld, a kacsok erdejében itt-ott téglarakás; errefelé szokott tücsköt fogni. Tisztán emlékszik, hogy az álombeli deszkafalon túl több vendégszoba is volt, de a vendégek ugyanúgy eltûntek, mint a nagyanyja, vagy 1024

az egykori élete. Abban az életben összekeveredtek emlékek és álmok, túllépett idõn és téren a képzelet. Mivel õ volt a legidõsebb gyerek a családban, nagy elvárásokat támasztottak vele szemben, és ebben anyai nagyanyja sem volt kivétel; de mert kiskorától fogva sokat betegeskedett, mindenki aggódott, még jóshoz is elvitték többször. Elõször egy lusani templomban került sor ilyesmire, szülei a forróság elõl menekülve vitték oda. A híres Halhatatlanok barlangja mellett állt az óriási, hûvös templom, amelyben alig lézengett néhány látogató; szomszédságában vegetáriánus csarnok és teaház mûködött. Sokan hordszéken vitették fel magukat a hegyre; õ az anyja ölében ülve szorosan markolta a korlátot maga elõtt, és nem tudta megállni, hogy le ne nézzen az oldalt tátongó mélységbe. Mielõtt elhagyta volna Kínát, újra ellátogatott Lusanba; akkor már busszal is fel lehetett menni, de a templomnak még a romjait sem lelte meg. Azonban világosan emlékezett rá, hogy a templom vendégcsarnokának falán hosszú tekercs lógott, rajta a ragyás arcú Csu Jüan-csang képmása. Állítólag már a Ming-dinasztia óta állt a templom, és Csu Jüan-csang, mielõtt császárrá lett, itt talált menedéket. Túl konkrét és összetett emlék volt ahhoz, hogy csupán a gyermeki fantázia mûve legyen. A ragyás arcú Csu Jüan-csang képmását néhány éve amúgy is látta a tajpeji Palotamúzeum kincsei között. Így hát bizonyosan létezett a templom, nem csak kitalálta, és létezett az öreg szerzetes is, aki jósolt nekik. Mindjárt az elején jó hangosan figyelmeztette õket: – Sok búja-baja lesz ennek a kis emberkének, még jó, ha megmarad! – És a nyomaték kedvéért nagyot csapott a gyerek homlokára. Õ megijedt, de nem sírta el magát. Emlékszik rá, mert azelõtt soha senki nem ütötte meg; inkább elkényeztették. Évek múltán ismét érdeklõdni kezdett a zen buddhizmus iránt, akkor számos példabeszédet újraolvasott, így jött rá, hogy alighanem az öreg szerzetestõl kapta élete elsõ tanítását. Volt persze valamikor egy másik élete, csak elfelejtette. 2 Félig elhúzott függöny, a hegy sötét árnyékában kivilágított toronyház, szürke, üres az ég, és az éjszakai piac lámpáinak egybefüggõ ragyogása egészen az ablakpárkányig ér. A szemközti épület átlátszó, posztmodern építmény, jól látszik, mi történik benne, mozgólépcsõk haladnak felfelé csövekben, nagyjából olyan magasra, mint ahol te vagy, néhány ember közlekedik rajtuk. Megfelelõ teleobjektívvel le lehet fotózni onnan a szobád belsejét, sõt azt is, hogy épp szeretkezel. Nincs rejtegetnivalód, semmi, amitõl tartanod kellene, nem vagy filmsztár, tévés személyiség, befolyásos politikus vagy hongkongi milliárdos, vagyis olyasvalaki, aki joggal fél a sajtótól. Francia úti okmánnyal utazol, politikaimenekültstátust kaptál, ide pedig meghívtak, szobát foglaltak és fizettek neked. 1025

Megmutattad az irataidat ennek a nagy – a Kínai Népköztársaság által felvásárolt – szállodának a recepcióján, belekerültél a számítógépükbe. A recepciós kisasszonynak és az épp szolgálatban lévõ másik alkalmazottnak ugyan meggyûlt a bajuk a pekingi akcentusoddal, de néhány hónap múlva, amikor Hongkong majd visszakerül az anyaországhoz, valószínûleg úgyis kénytelenek lesznek megtanulni a pekingit, és ha még nem készültek fel rá, órákat kell venniük. Az a dolguk, hogy figyeljék a vendégeket, így bizonyára megörökítették valamilyen formában iménti meztelenkedésedet és a szeretkezést a kormányzat számára. Biztonsági szempontból sohasem pénzkidobás, ha egy nagy szállodában néhánnyal több kamerát szerelnek fel, mint amennyi szükséges. Ülsz az ágy szélén, már nem izzadsz, sõt kicsit fázol, és fontolgatod, hogy ki kellene kapcsolni a hangosan zúgó légkondicionálót. – Mire gondolsz? – kérdezi a nõ. – Semmire. – Akkor mit nézel? – A szemközti épületet, a föl-le kúszó mozgólépcsõket, mindenkit látni a csõben, egy pár éppen csókolózik. Beszélsz a teleobjektívrõl. – Húzd el a függönyt. A nõ a hátán fekszik, fehér és anyaszült meztelen a teste, egyetlen öltözéke a dús szeméremszõrzet. – Le akarták filmezni, de túlságosan csillogtak a szõrszálak – viccelõdsz. – Ki akarta lefilmezni? Itt, ebben a szobában? Mirõl beszélsz? Gép, mondod, teljesen magától mûködik. – Képtelenség, ez nem Kína! A kínai állam megvette a szállodát, jegyzed meg. Könnyû sóhajjal felül, úgy válaszol: – Beteg a lelked. – Kinyújtja a karját, beletúr a hajadba. – Gyújtsd meg a lámpát az asztalon, én meggyújtom a mennyezetit. – Minek…? Tévedhetek; siettem, talán nem is láttam jól. Melegség van a szavaidban, fölé hajolsz, hogy megcsókold a lámpafényben fehérlõ hasát. – Nem fázol? – kérdezed. – Egy kicsit – mosolyog. – Kérsz még egy kis konyakot? Kávét kérsz, mondod. Míg felkel, kikapcsolja a légkondicionálót, bedugja a vízmelegítõt, kávéport rak a bögrébe, súlyos melle ringatózik mozdulatai ritmusára. – Nem tartasz túl kövérnek? – kérdezi nevetve. – A kínai nõknek jobb az alakjuk. Ugyan, mondod, szereted a mellét, valóságos, érzéki. – Sosem volt ilyen nõd? Leül veled szemben az ablak elõtti kerek székre, hátradõl, oldalt hajtja a fejét, engedi, hogy eleget láss. Eltakarja a szemközti épület fényes mozgólépcsõjét, 1026

a hegy árnyéka még sötétebbnek látszik a háttérben. Varázslatos éjszaka, felülmúlja a képzeletet ez a meztelen fehérség, mondod, szinte valószerûtlen. – Azért kell a kávé, hogy felébredj? – kicsit csúfondáros a pillantása. – Hogy még jobban meg tudjam ragadni a pillanatot! Az élet csoda, teszed még hozzá, mekkora szerencse, hogy élsz, teljesen véletlenül, de valóságosan, és ez nem álom. – Mégis szeretnék örökké álmodni, de nem lehet, úgyhogy inkább nem gondolok semmire. A hosszú szempillájú, fehér bõrû német nõ behunyt szemmel kortyol a konyakjából. Kéred, hogy tegye szét a lábát, hogy jól megnézd magadnak, mélyen az emlékezetedbe vésd. Õ nem akar emlékeket, feleli erre, õ csak ezt a pillanatot akarja érezni. Érzi-e a pillantásodat, kérdezed. Érzi, ahogy a testén kószálsz, mondja. Honnan hova? A lábujjaitól a derekáig, válaszolja, és mindjárt elcsöppen, olyan nedves megint, úgy kíván. Te is kívánod õt, mondod, alig várod, hogy élettel teli teste rád fonódjék. – Hogy jó legyen a felvétel, amely majd készül róla? – kérdezi behunyt szemmel. – Igen – szögezed oda a tekinteteddel, majd végigvizsgálod az egész testét. – Felveszik az egészet? – Nem marad ki semmi. – Nem félsz? – Mitõl félnék? Nincs mitõl tartania, nyugtatod meg. Fütyülni kell rá. Ez Hongkong, mondod, Kínát messze hagytad. Felkelsz, újra rátapadsz, õ kér, hogy oltsd el a menynyezeti lámpát, aztán nedvdús testébe hatolsz. – Tényleg vonzónak tartasz? – kapkod kissé a levegõ után. – Igen, el vagyok temetve. – A testébe temetkeztél, mondod. – Csak a testembe? – Igen, és nincsenek emlékek, csak ez a pillanat. Neki is szüksége van ilyen összeforrásra a sötétben, õsi, zûrzavaros kavargásra, feleli a nõ. – Csak a nõi melegséget érzem... – A férfiakban is van forró tûz; én nagyon régen nem... – Nem voltál férfival? – Nem érintett meg így, nem remegtem bele... – Miért? – Fogalmam sincs... – Próbáld meg elmondani! – Nem tudom érthetõen megfogalmazni... – Váratlanul ért, hirtelen? – Ne kérdezd! De te tudni akarod. Õ nem nyilatkozik. Nem hagyod annyiban, egyre mélyebbre hatolsz, újra meg újra felteszed a kérdést; talán mert véletlenül találkoztatok? Mert nem ismeritek egymást? Még izgatóbb attól, hogy idegenek 1027

vagytok? Vagy pontosan az ilyen izgalmat keresi a nõ? De õ a fejét rázva tagadja. Régóta ismer, mondja, noha hosszú évek alatt csak kétszer találkoztatok, õ mégis egyre tisztábban õrizte az emlékképedet, és csak most, mikor néhány órával korábban találkoztatok, fogta el ez a nagy izgalom. Nem szokott csak úgy lefeküdni fûvel-fával, nem szenved férfihiányban, de nem is árulja magát, ne hidd... Õ is hat rád, magad mellett akarod tudni, több ez szexuális izgalomnál. Hongkong mindkettõtöknek idegen hely, és egy tíz évvel korábbi emlék kapcsol össze benneteket, a tenger túloldaláról, mikor még Kínában éltél. – A lakásodon, egy téli éjszakán... – Azt a lakást már rég visszavették. – Nagyon meleg lakás volt, különleges, forró... – Generátor mûködtette a fûtõrendszert, és a csövek szinte mindig izzottak a lakásban, egy réteg ruha télen is elég volt odabent. Ti pedig vastag, bélelt nagykabátban, felhajtott gallérral jöttetek. – Féltünk, hogy észrevesznek, és bajba kerülsz miattunk… – Ami azt illeti, valóban egész nap civil ruhás kopók strázsáltak a ház elõtt, éjszaka tízkor ért véget a mûszak. A váltásnak jutott a téli éjszakákon néha könyörtelenül metszõ pekingi szél. – Peter ötlete volt, hogy látogassunk meg váratlanul, menjek vele, bemutat a régi barátjának, föl sem hívja elõtte. Azt mondta, jobb éjszaka menni, akkor kevésbé valószínû, hogy igazoltatnak. – Nem is volt telefonom, féltem, hogy a barátaim elszólnák magukat, amikor felhívnak. A külföldieket pedig kerültem. Kivéve Petert, aki azért jött Kínába, hogy kínaiul tanuljon. Szenvedélyesen érdekelte a kulturális forradalom, és a vége mindig az lett, hogy összeszólalkoztunk, de ez nem ártott a barátságnak. Mi van Peterrel? – Már rég nem vagyunk együtt. Egy német cég kirendeltségén dolgozott, aztán megismerkedett egy kínai lánnyal, feleségül vette, és hazavitte Németországba. Úgy hallottam, saját céget alapított. De annak idején, amikor Pekingbe jöttem tanulni, még alig beszéltem kínaiul, nehezen szereztem kínai barátokat. – Emlékszem rá, jól emlékszem. Ahogy bejöttél az ajtón, levetted a bélelt nagykabátot, kibontottad a sáladat… gyönyörû nyugati lány voltál! – Nagy mellû, igaz? – Hát persze, a nagy melled, a fehér bõröd, a piros ajkad, rúzs nélkül is frissen piros szád, nagyon izgató volt. – Akkor azt még nem tudhattad! – Dehogynem, az élénkpiros szádat nem lehetett nem észrevenni. – Azért volt piros, mert több mint egy órát bicikliztünk, és a szobádban nagyon meleg volt. – Velem szemben ültél, és egész este meg sem szólaltál. – Igyekeztem megérteni valamit abból, amit hallok. Peterrel megállás nélkül beszéltetek, már nem emlékszem, mirõl, és akkor még alig tudtam kínaiul; viszont jól emlékszem, milyen furcsa érzés fogott el. 1028

Természetesen te is emlékszel arra a téli éjszakára, a szobád melegségét hangsúlyozó gyertyafényre, és hogy arra gondoltál, az ablakodat figyelõk bizonyára nem tudják eldönteni, vannak-e nálad. Kiharcoltál magadnak egy kis lakást, valódi fészked, otthonod lett, kizárhattad belõle a külvilágot, a politikai viharokat. A német lány a könyvespolcnak háttal ült, az exportra szánt, de végül belföldön értékesített gyapjúszõnyegen, amely még nyomott áron is luxuscikknek számított – ráment a könyvedért kapott elõleg. A könyvedért, amely távolról sem érintette a politikát, mégis annyi bajt hozott a fejedre. A kigombolt inggallér különösen fehérnek láttatta a lány nyakán a bõrt, fényes fekete harisnyába bújtatott, hosszú lába roppant vonzó volt. – Ne felejtsd el, egy másik lány is volt nálad, mezítláb, és elég lenge ruhában, ha jól emlékszem. – Többnyire meztelenül járt-kelt a lakásban; így akkor is, amikor jöttetek. – Iszogattunk már egy ideje, és akkor halkan bejött a másik szobából. – Nyilvánvalóan nem siettetek, szóltam hát neki, hogy csatlakozzon hozzánk, és akkor felkapott magára valamit. – Kezet fogott velünk, aztán meg sem szólalt egész éjszaka. – Akárcsak te. – Furcsa éjszaka volt, sohasem jártam még olyan hangulatú kínai otthonban, mint a tiéd... – Attól volt olyan különleges, hogy betoppant egy német lány a fehér bõrével meg az üde szájával… – De volt ott egy mezítlábas, vékony, helyes kis pekingi lány is... – A pislákoló gyertyafényben... – Iszogattunk, a kényelmes, meleg lakásból hallgattuk a hideg szél zúgását... – Akkor sem éreztem valóságosnak, most sem, odakint pedig valószínûleg figyeltek minket... Megint eszedbe jut, hogy talán most is figyelnek. – Még most sem valóságos? Magához szorít, becsukott szemmel érzed õt, öleled dús idomait, úgy mormogod: – Nem kell elmenned virradat elõtt... – Persze hogy nem… – mondja. – Akkor sem akartam elmenni, hideg volt, tél, éjszaka, és még egyórányi biciklizés állt elõttünk, de Peter menni akart, és te nem marasztaltál. – Igaz. Hasonló helyzetben voltál, mondod, még vissza kellett kísérned a lányt a laktanyába biciklivel. – Miféle laktanyába? A lány katonai kórházban dolgozott nõvérként, mondod, nem engedélyezték, hogy kint éjszakázzon. Kibontakozik az ölelésedbõl úgy kérdezi: – Mirõl beszélsz? 1029

Arról beszélsz, hogy a katonai kórház, ahol a lány dolgozott, Peking egyik külvárosi laktanyájában volt, a lány minden vasárnap délelõtt eljött hozzád, és hétfõn hajnali három elõtt kellett elindulni, hogy bõ kétórányi biciklizéssel napfelkelte elõtt visszaérj vele az állomáshelyére. – A kínai lányról beszélsz? – ellök magától, felül. Kinyitod a szemed, és látod, hogy mereven néz, erre bocsánatot kérsz, magyarázkodsz, hogy õ kezdett el a régi szeretõdrõl beszélni. – Fáj érte a szíved? – Régi történet – válaszolsz elgondolkodva –, régóta elvesztettem vele a kapcsolatot. – Semmi híred róla? – húzza maga alá a lábát. – Semmi – te is kihúzódsz az ágy szélére. – Szívesen megkeresnéd? Nagyon messze van már Kína, feleled. Megérti, mondja. Nincs hazád, mondod. Az apja német, az anyja zsidó, mondja, neki sincs hazája, de az emlékeitõl nem bír szabadulni. Miért nem, kérdezed. Õ nem olyan mint te, feleli, õ nõ. Ah, mondod, és nem szólsz többet. 3 Fészekre van szüksége, búvóhelyre, egy helyre, ahol elrejtõzhet, ahol lehetnek magánügyei, és nem figyelik. Hangszigetelt szobára van szüksége, amelyet magára zárhat, ahol hangosan beszélhet, nem hallja senki, mondhatja, amit akar; ahol hangot adhat a gondolatainak. Nem gubózhat be néma bábként, élnie, éreznie kell, szenvedélyesen, nyögve, üvöltve szeretkeznie kell. Ki kell harcolnia magának a helyet, ahol élhet, nem bírja tovább az évtizedes elnyomást, és kell a hely föléledõ szerelmi vágyának kitöltéséhez is. A régi szûk, leválasztott kis szobában az egyszemélyes ágy, az asztal a könyvespolc, a széntüzelésû kályha és a fém kályhacsõ mellett egy ember is nehezen fért el. Ha a vékony válaszfal túloldalán éjszaka szeretkezett a munkás és a felesége, vagy éppen pisilt a gyerek, mindent hallani lehetett. Még két család lakott a házban, közösen használták az udvari csapot és csatornát. Valahányszor eljött hozzá a lány, a szomszédok látták, félig nyitva kellett hagynia a szobája ajtaját, úgy csevegtek, teáztak. A nõ, akit több mint tíz éve vett feleségül, és akitõl külön élt, az Írószövetség pártbizottságán keresztül megkereste a helyi lakóbizottságot, az pedig kivizsgálta a helyzetet. Mindent, a gondolatait, az írásait, a magánéletét is irányítani akarták. A lány kereste meg õt; lötyögött rajta a bõ, gallérján vörös katonai jelvénnyel ékes, bélelt egyenruha, és kipirult arccal mondta, milyen nagy hatással voltak rá az írásai. Õ óvatosságra intette, és babaarcát elnézve megkérdezte, hány éves. A lány azt felelte, hogy a katonaorvosi fõiskolán tanul, éppen gyakorlaton van a csapatkórházban, és tizenhét éves lesz. Ilyen korú lányban könnyen ébrednek az érzelmek, gondolta. 1030

Amikor aztán, jóval késõbb, elõször csukta be az ajtót, és csókolta meg a lányt, hivatalosan még nem volt elvált ember. És míg némán ölelkeztek, hallotta a szomszédok neszezését, a megnyitott csapot az udvaron, a mosás zajait, a csatornába folyó víz csordogálását, léptek zaját. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy kell egy otthon, és nem csak azért, hogy zavartalanul szerethessen. Tetõ kellett a feje fölé, amely óvja széltõl és esõtõl, és négy hangszigetelt fal. Nem akart újranõsülni, tízévnyi házasság éppen elég volt, szabadságot akart. Bizalmatlan volt a nõkkel szemben, különösen a szép, fiatal, sokat ígérõ nõkben nem bízott, akikbe olyan könnyen bele tudott habarodni. Sokszor elárulták, feljelentették. Még egyetemista korában beleszeretett egyik csinos, behízelgõ hangú évfolyamtársába. Az elbûvölõ teremtés azonban vinni akarta valamire, ezért beszámolót írt a Kommunista Ifjúsági Szövetség párttitkárának, amelyben saját nézeteit kifejtve lényegében feljelentette õt és bíráló megjegyzéseit az Ifjúság éneke címû forradalmi regényrõl, a Kommunista Ifjúsági Szövetség eszmeiségét dicsõítõ – a szervezet tagjai számára kötelezõ – olvasmányról. Nem akart szándékosan ártani neki, gyengéd érzelmeket táplált iránta, de minél több érzelem munkált benne, annál inkább vallani akart róla a pártnak, valahogy úgy, ahogy a hívõ gyónja meg szíve titkait a papnak. A párttitkár úgy vélte, borús szemléletet tükröz, amit megtudott róla a lánytól, és bár ez nem számított különösebben súlyos vétségnek, nem törte derékba az egyetemi tanulmányait, az ifjúsági szervezettõl azért eltiltotta. A felesége sokkal többet ártott neki, és ha a feljelentést alá tudta volna támasztani valamiféle bizonyítékkal – akár egy titkos feljegyzést tartalmazó fecni is megtette volna –, bizonyára nyomban ellenforradalmárnak bélyegezik. A kulturális forradalom idején még a szerelmes nõket is úgy meg tudták félemlíteni, hogy elment az eszük. Nem bízhatott az egyenruhás lányban, aki irodalmat akart tanulni tõle, és ezért kereste meg: nem lehetett a tanára, inkább azt tanácsolta neki, hogy menjen esti egyetemre. Sokféle irodalmi szakot elvégezhet, nem kerül sokba, és két év múlva akár diplomát is szerezhet. A lány azt kérdezte, milyen könyveket olvasson. Ha lehet, ne tankönyveket, felelte õ, a könyvtárak újra nyitva vannak, érdemes elolvasni mindent, amit korábban betiltottak. A lány írni akart tanulni, amire õ azt mondta, legjobb, ha nem tanul, mert ha elvét valamit, a maga esélyeit rontja, és kockáztatja saját boldogulását. Mert amúgy tiszta a múltja, egyenruhát visel, és orvosi tanulmányokat folytat, biztos lehet az elõmenetelében. Ne higgye õt olyan tisztának, válaszolta erre a lány, õ igenis többet akar tudni, meg akarja ismerni az életet, és a katonai egyenruha meg az orvoslási tanulmányok nem zárják ki ezt. Izgatta persze a lány, mégis szívesebben bocsátkozott volna semmire sem kötelezõ viszonyba egy lecsúszott, besározódott, szabados nõvel; nem volt kedve a tanítómester szerepéhez, különben is, mi az, hogy élet? Csak az ég tudja. Hiába várt a lány a tanításra, nem tudta elmagyarázni neki, mi az élet, és még kevésbé, hogy mi az irodalom. Az Írószövetség párttitkárának sem tudta elma1031

gyarázni, hogy az igazi irodalomnak nem kell sem útmutatás, sem jóváhagyás, és hogy éppen emiatt kerül õ bajba mindig. Eleinte nem dobogtatta meg a szívét az üde, szeretni való egyenruhás lány, és a fantáziája sem lódult meg. Hozzá sem akart érni, meg sem fordult a fejében, hogy lefekszik vele. Aztán egy nap a lány visszahozta a tõle kölcsönzött könyveket, mindet elolvasta, mondta, kicsit még zihálva, és elpirult. Õ most is fõzött egy teát, akárcsak a szerkesztõknek, akik olykor kéziratért ugrottak be hozzá, hellyel kínálta, a lány a könyvespolcnak háttal ült le, õ pedig az asztalnál, a másik székre. Az aprócska szobában volt még egy egyszerû kanapé is, de mert tél derekán már fel volt szerelve a kályha, a kanapét szorosan az ágy végébe, a falhoz kellett tolni. Ha ott ült volna a lány, eltakarta volna az arcát a kályhacsõ, nem tudtak volna kényelmesen beszélni. Így mindketten a könyvespolc mellé ültek; a lány egyre a visszahozott könyveket simogatta, csupa olyat, amit korábban ellenforradalminak vagy pornográfnak ítéltek, vagyis már megízlelte a tiltott gyümölcsöt, már tudta mi a tiltott gyümölcs, ezért volt olyan nyugtalan. Csak most figyelt fel a lány testére, jobban mondva, könyvet simogató, finom, puha kezére. A lány észrevette, hogy a kezét nézi, gyorsan az asztal alá rejtette, és még jobban elpirult. Õ megkérdezte, mit gondol a lány a könyv szereplõirõl, különösen a nõi fõszereplõrõl, hiszen az õ cselekedetei nemigen felelnek meg a kurrens etikának, sem a párt tanításának. Nagyjából ez az élet, tette hozzá, nincsenek érvényes mércék. Ha a lány egy nap fel akarná jelenteni, vagy a katonai pártbizottság ráparancsol, hogy tegyen vallomást a vele való kapcsolatáról, ez a mondat nem sodorhatja õt bajba, a korábbi tapasztalat megtanította, hogy óvatosan fogalmazzon. És ezt nevezték életnek akkor! Mao elnöknek számtalan nõje volt, jegyezte meg késõbb a lány, és õ csak ekkor csókolta meg. A lány becsukta a szemét, és bõ egyenruhába bújtatott teste beleremegett a simogató kezek érintésébe, mintha kisebb áramütés futna át rajta. Aztán azt kérdezte a lány, hogy adna-e kölcsön még ilyen könyveket. Mindent tudni akar, mondta, nincs mitõl félni. A társadalom félelmetes lesz, amikor tiltott gyümölccsé válnak a könyvek, válaszolta õ, ezért szedett annyi áldozatot a – most már hivatalosan is lezárult – kulturális forradalom. Õ ezt mind tudja, mondta a lány, maga is látott egy agyonvert embert, legyek nyüzsögtek az orrából kifolyt, megfeketedett véren. Az ellenforradalmárnak mondott ember holttestéhez senki sem akart hozzányúlni; õ még kislány volt akkor, de ma már ne tartsd gyereknek. Mit ért a felnõttségen, kérdezte õ. Ne feledje, nõvérképzõbe jár, felelte a lány, és száját eltakarva kuncogott. Õ erre megfogta a lány kezét, és megcsókolta puhán odaadó ajkait. Ezután gyakran jött a lány, visszahozta a könyveket, és újabbakat kért, vasárnap mindig kicsivel tovább maradt, olykor déltõl sötétedésig, de a nyolcórás buszt nem késhette le, vissza kellett érnie a külvárosi kaszárnyába. Sötétedéskor, amikor az udvaron lassan elhaltak a neszek, a zöldséget mosó szomszédok visszavonultak, és becsukták az ajtót, õ is behajtotta a magáét, és teret engedett a gyöngédségnek. A lány nem vette le az egyenruhá1032

ját, és az asztali órára pillantgatott, nehogy lekésse a buszt, és amikor eljött az ideje, gyorsan begombolkozott. Õ egyre sürgetõbbnek érezte, hogy legyen egy hely, ahol a magánélete magánélet maradhat, és amikor végre megkapta a végzést a válásról, a hivatal úgy döntött, csak akkor élhet együtt egy nõvel, ha újra megházasodik, a nõ viszont csak akkor jelentkezhetett feleségnek, ha neki elõbb rendes lakóhelye van. A kulturális forradalom alatt vidéken töltött éveit is beszámítva megvolt a húszévnyi munkaviszonya – ennyi kellett, hogy kiutaljanak neki egy lakást –, elvileg már jó ideje megkaphatta volna. Mégis két év kellett hozzá, rengeteg ordítozás és vita az illetékes káderekkel, hogy – mielõtt az Írószövetség vezetõjénél nagyobb hatalmú párttitkár vádolná meg valamivel – kiharcoljon magának egy kis lakást. Összes megtakarítását bedobta: elõlegeket olyan írásokért, amelyek talán meg sem jelennek soha, így sikerült nagy nehezen megszereznie a nyugalmas kis fészket. Amikor a lány meglátogatta az új lakásban, épp csak elfordult a kulcs a zárban, mindkettõjüket izgalom kerítette hatalmába. Még be sem fejezték a festést, mészfoltok borították a padlót, ágy sem volt, így a mésztõl tapadó mûanyag fólián fejtette le a vékony lánytestrõl a túlméretezett egyenruhát. A lány meg volt ijedve, könyörgött, hogy ne hatoljon be a testébe, mert az iskola szabályai szerint minden évben teljes körû orvosi vizsgálaton kell átesniük, és a hajadon nõvéreknél azt is megvizsgálják, hogy sértetlen-e a szûzhártyájuk. Mielõtt szolgálatba lépnek, szigorúan ellenõrzik õket, politikailag, testileg és lelkileg, kívülbelül, hiszen a napi egészségügyi munkán kívül bármikor elõfordulhat, hogy magas rangú tisztek mellé rendelik õket, hogy az õ egészségüket óvják. Huszonhat éves kora elõtt nem mehet férjhez, és leendõ házastársát engedélyeztetnie kell a parancsnokaival, korábban le sem szerelhet, mert a munkája államtitkokat érinthet. Õ megígérte, hogy nem hatol belé, és betartotta az ígéretét, de minden más lehetõséget kimerített. Nem sokkal késõbb valóban beosztották a lányt egy magas rangú tiszt mellé, akit vietnami határellenõrzésre küldtek ki, és onnantól fogva jó darabig nem kapott hírt felõle. Aztán, csaknem egy évvel késõbb, megint télen, váratlanul elõkerült a lány. Õ csak néhány perce ért haza egy barátjától, ahol átitták a fél éjszakát, és ekkor finoman kopogtattak az ajtaján. Hat egész órát várt rá odakint, mondta a lány sírós arccal, teljesen átfagyott. Nem mert a folyosón várni, félt, hogy meglátják, megkérdezik, kit keres, ezért az építõmunkások fészerében rejtõzött el, onnan leste, mikor gyullad fel a fény a szobában. Õ gyorsan bezárta az ajtót, elhúzta a függönyt, és a lány, bár a teste még fel sem melegedett a hatalmas katonai zubbonyban, azt mondta: – Dugj meg, kedvesem! A szõnyegen tette magáévá, birkózva, hemperegve, sõt nem is, inkább folyón és tengeren hánykolódva, síkosan, mint a halak, vagy két vadállat, egymást harapva, csatázva. A lány sírva fakadt, sírj csak, amilyen hangosan akarsz, mondta 1033

õ, itt nem hallják meg. Sírt a lány, zokogott, kiabált. Õ meg farkasnak mondta magát. Nem vagy farkas, felelte a lány, te az én kedvesem vagy. De õ farkas akart lenni, kíméletlen, kéjvágyó, vérszomjas vadállat. Értelek, ismerlek, kedvesem, mondta a lány, mindenestül a kedvesemé vagyok, már nem félek semmitõl, mától fogva a kedvesemhez tartozom, csak azt bánom, hogy nem adtam oda magam korábban... Hallgass, mondta õ... A szüleinek ki kell találniuk valamit, hogy a lány otthagyhassa a hadsereget, mondta késõbb. Õt ekkoriban már hívták külföldre, de nem sikerült elhagynia az országot. Megvárlak, tudok várni, válaszolta a lány, én vagyok a te kis asszonykád. Õ végül útlevelet, vízumot kapott, és a lány is sürgette, hogy menjen, mielõtt meggondolná magát. Nem hitte volna, hogy örökre búcsúznak, vagy talán csak nem akart belegondolni, nehogy megszakadjon a szíve. Nem engedte, hogy a lány kikísérje a repülõtérre, ráadásul úgy, hogy nem kap kimenõt. Ha a legkorábbi városi buszra szállna, a többszöri átszállás után valószínûleg nem érne idõben a repülõtérre. Azelõtt el sem tudta képzelni, hogy egyszer képes lesz elhagyni az országot, csak akkor értette meg hirtelen, amikor a repülõgép felzúgott a pekingi kifutópályán, megremegett, és a levegõbe emelkedett – lám, gondolta, mégis lehetséges, de akkor csak ennyit gondolt –, nem hitte, hogy talán sosem tér majd vissza a földre, ahol megszületett, tanult, felnõtt, és szenvedett, végleg elhagyja ezt a sárga földet, amelyet most felülrõl, az ablakból lát, és amelyet honfitársaival együtt a hazájának nevez. De van-e neki hazája? Ez lenne a hazája? A gép szárnyai alatt tovasuhanó szürkéssárga földek, jégbe dermedt folyók? A késõbb megfogalmazódó kérdésre csak idõvel talált választ. Akkor csak szabadulni akart a sötét árnyak közül, felszabadult lélegzetre, friss levegõre vágyott. Közel egy évet kellett várnia az útlevélre, és többször járt a hatóságoknál, hogy megsürgesse. Tisztességes állampolgár, nem bûnözõ, miért ne távozhatna külföldre? Persze mindig volt személyre szabott indok, ha akarták, amiért a kiutazási engedélyt meg lehetett tagadni. A vámellenõrzésnél megkérdezték, mi van a bõröndjében. Semmi tiltott dolog, felelte, csak a ruhái. Kinyittatták vele a bõröndjét. – Ez mi? – Tuskõ, tintát készítek belõle. Új, most vásároltam. – Vagyis nem régiség, amit tilos kivinni, így értette, mert szorongott, hogy beleköthetnek valamibe, és még az utolsó pillanatban is ott tarthatják. Átvillanó gondolat: ez nem a hazája. Ebben a pillanatban mintha egy hang szólította volna: – Kedvesem… Visszafojtotta a lélegzetét, nyugalmat erõltetett magára. Végül átengedték, becsukta a bõröndjét, felrakta a szalagra, behúzta a cipzárt a kézitáskáján, és elindult a beszállás felé. Megint úgy hallotta, mintha a nevén szólítanák. Rezzenéstelenül ment tovább, aztán mégis hátrapillantott. A vámõrök éppen külföldieket ellenõriztek az elkerített folyosórészen, majd intettek nekik, hogy továbbmehetnek. 1034

Ekkor megint elnyújtott kiáltást hallott, messzirõl jövõ nõi hang szólította, túlszárnyalva a váróterem duruzsolását. Tekintetével a vámkapun túl kereste a hang forrását, és ekkor látta meg az egyenruhás, tányérsapkás alakot; a fehér márványkorlátnak támaszkodott, de az arcát nem lehetett kivenni. A búcsú éjszakáján teljesen megadta magát neki a lány, és többször is a fülébe súgta: – Kedvesem, ne gyere vissza, ne gyere vissza... Talán megérezte? Vagy gondolkodott helyette is? Jobban átlátta volna a helyzetet, mint õ? Vagy kitalálta a legrejtettebb gondolatait? Õ nem sokat beszélt, félt véglegesen dönteni. De a lány felébresztette, felkavarta a gondolatait, amelyekkel nem akart szembenézni, mert még nem tudta elvágni a szerelem és a remény kötelékét, belátni, hogy el kell hagynia õt. Reménykedett, hogy a korlátnak támaszkodó, egyenruhás alak mégsem a lány; sarkon fordult, és ment tovább a beszállókapu felé, a járat mellett már villogott a vörös fény. Aztán megint hallotta a háta mögül, most tisztán, a reményvesztett, elnyújtott kiáltást – „Kedvesem!” –, és most már bizonyosan tudta, hogy õ az. De nem fordult vissza többé. 4 A forró, párás, állandóan hullámzó test visszatérõ emlékeket ébreszt, de nem feledheted, hogy ez nem õ, nem az a törékeny, kicsi test, amely mindenben engedelmeskedett az akaratodnak; ez a másik, nagydarab, erõs test olyan hatalmas, féktelen kéjjel szorít magához, amely minden erõdet kiszívja. – Mesélj a kínai lányról! A vele átélt gyönyörrõl! S hogy miképp hagytad el? Száz százalékig nõ, mondod, pedig csak szeretett volna nõ lenni, nem volt olyan buja, olyan kéjvágyó, mint én. Vagy talán nem így szereted? – kérdezi. De így szereted, pontosan ilyenrõl álmodtál, feleled, ilyen fékevesztett, teljes gyönyörrõl. – Legszívesebben ilyenné változtattad volna azt a kislányt is? – Igen! – Harmatossá, mint a forrás? – Ilyennek szerettem volna – fordulsz felé sóhajtva. – Neked minden nõ egyforma? – Nem. – Hogyhogy nem? – Az másfajta feszültség volt. – Miben különbözött? – Szerelem volt. Egy fajtája. – Nem éreztél gyönyört vele? – Éreztem, de nem így. – Most csak a test vágya dolgozik benned? – Most csak az. 1035

– Ki szop neked? – Egy német lány. – Egyéjszakás ribanc? – Nem. – A nevét kiáltod: – Margarethe! Elmosolyodik, magához húzza, megcsókolja a fejedet, ellazítja szorosan tested köré kulcsolt lábát, és félresimít egy szemébe hulló tincset. – Jó nevet mondtál? – Furcsán cseng a hangja. – Nem Margarethe vagy? – kérdezel vissza értetlenül. – Én mondtam meg a nevem. – De már a nyelvem hegyén volt, csak megelõztél. – Mindegy, akkor is én mondtam ki elõször. – Pedig azt akartad, hogy találjam ki, nem? De nem adtál rá idõt. – Attól féltem, nem emlékszel rá – ismeri be. – Elõadás után vártak rád a színház kapujában, beszélgetni akartak veled, és ez feszélyezett. – Nem volt okod rá, csak régi barátok vártak. – Váltottatok néhány mondatot, és már le is léptek. Miért nem mentetek el inni, mint máskor? – Feltehetõleg azért, mert velem voltál, egy nyugati nõ, és nem akartak zavarni. – Le akartál velem feküdni akkor? – Nem, de te láthatóan izgatott voltál. – Évekig éltem Kínában, ezért értettem a darabodat, de vajon a hongkongiak értették-e? – Nem tudom. – Mindennek ára van – mondja elkomorodva. – Te komor német lány! – mondod nevetve, szeretnéd oldani a feszültséget. – Már mondtam, hogy nem vagyok német. – Rendben van, akkor zsidó lány. – Inkább nõ. – Fáradt a hangja. – Így még jobb – értesz egyet. – Miért jobb? – Ismét furcsán cseng a hangja. Mert zsidó nõvel még nem voltál, magyarázod. – Sok nõvel volt dolgod? – csillan fel a szeme a sötétben. – Miután elhagytam Kínát, elég sokkal – vallod be; miért is rejtegetnéd? – Szállodában mindig akad nõi társaság? – faggat tovább. – Nincs olyan nagy szerencsém, az efféle nagyobb szállodákért a meghívóim szoktak fizetni. Gyöngédebb lesz a pillantása, melléd bújik. Szereti a nyíltságodat, mondja, de ez még mindig nem te vagy. Mire te azt mondod, hogy nemcsak a testét szereted, hanem õt magát is. – Az jó. Õszintén beszél, minden ízében ellazuló teste hozzád tapad. Hogyne emlékeznél, mondod, arra a téli éjszakára. Késõbb is eljött, csak azért, hogy lásson téged. Arra járt, a körút újonnan épült szakaszán, ahol laktál, és benézett csak 1036

úgy, talán a képeket akarta megnézni a szobádban, különleges képek, sötét álomvilág mindegyik, odakint fújt a szél, a német szél sosem zúg így, Németországban minden olyan fojtogatón nyugodalmas. Az a gyertyafényes éjjel földöntúli volt, nappal is meg akarta nézni, mindent látni akart, tisztán. – Mindegyik a te képed volt? – kérdezi. Ott más képe nem lógott. – Miért? – Kicsi volt hozzá a szoba. – Festesz is? – kérdezi. – Akkoriban engedély nélkül festettem – feleled. – Nem értem. Persze hogy nem érti, mondod, hiszen ez Kínában volt. Egy német mûvészeti alapítvány meghívta mint festõt, de a kínai hatóságok nem engedélyezték a kiutazását. – Miért? Jó ideig hiába kérdezõsködtél, nem sikerült rájönnöd, míg egy barátod el nem jutott a megfelelõ hatósághoz, ahol megtudta, hogy íróként vagy bejegyezve, nem festõként. – Ezért? Egy írónak nem szabad festeni? Úgysem értheti ezt, mondod, hiába tud kínaiul, Kínát még kínaiul sem lehet megérteni. – Akkor meg se próbálom. Aznap délután betûzött a napfény a szobába, mondja, a kanapén ült, és elmélyülten nézegette a képeket, nagyon szeretett volna megvenni egyet, de diák lévén nem engedhette meg magának. Te szívesen adtad volna ajándékba, de õ nem fogadta el, nem lehet ajándékba adni, amit alkottál, mondta. Gyakran ajándékozol képet a barátaidnak, vetetted ellen, a kínaiak nem vásárolnak képeket, barátok közt meg különösen nem szokás. Alig ismer, mondta, nem számít a barátodnak, nem fogadhatja el. Egy albumot talán, a munkáidról, azt ajándékba adhatnád, vagy megvenné. A te képeidhez hasonlókról Kínában nem készülhet album, de mert szerette a képeidet, a végén mégis adtál neki egyet. Most frankfurti otthona falán lóg a festmény, mondja, különleges emlék, álomvilág, testetlen benyomás. – Miért ragaszkodtál hozzá, hogy adj nekem egy képet? Emlékszel rá, melyik volt? – kérdezi. A képre nem emlékszel, mondod, de arra igen, hogy szeretted volna lefesteni õt, akkor még sosem festettél nyugati modellt. – Nagyon veszélyes lett volna – mondja. – Miért? – kérdezed. – Nem nekem, hanem neked lett volna veszélyes. Valószínûleg nem is hozakodtál elõ vele, különben is, ekkor kopogtattak. Ajtót nyitottál, a villanyórát jöttek leolvasni, az alkalmazott széket kért, felállt rá, úgy nézte meg a mérõt az 1037

ajtó fölött, feljegyezte, és elment. Szerinted tényleg azért jött, hogy leolvassa a villanyórát? – kérdezi. Nem válaszolsz, már nem is emlékszel, Kínában néha olyan az élet mint egy rémálom, mondod aztán, el akarod felejteni, csak idõnként tör fel a tudatalattidból. – Nem lehet tudni elõre, mikor jönnek? Kínában akármi megtörténhet, mondod. – Nem látogattalak meg többször, féltem, hogy kellemetlen helyzetbe hozlak – mondja lágyan. – Nem hittem volna... – mondod. Hirtelen erõt vesz rajtad a gyöngédség, megérinted telt mellét. Õ megsimogatja a kezedet: – Milyen gyöngéd vagy. – Te is, gyöngéd Margarethe – mosolyogsz. – Holnap már el is mész? – Gondolkozom... Maradhatok, de át kell íratnom a frankfurti repülõjegyemet. Te mikor utazol vissza Párizsba? Jövõ héten, kedden, olcsó a jegyed, nehéz módosítani, de ha kell, egy kis ráfizetéssel át lehetne tenni. – Legkésõbb hétvégén haza kell mennem – mondja. – A jövõ héten, hétfõn kínai delegáció érkezik Németországba, én tolmácsolok a tárgyalásokon. Nekem fõnök parancsol, nem vagyok olyan szabad mint te . – Akkor még négy napunk van – számolsz. – Egy éjszaka már elment, három napunk maradt – javít ki. – Várj, elõször felhívom a fõnökömet, néhány nap szabadságot kérek, utána áttetetem a repülõjegyemet, aztán elhozom a szállodámból a bõröndöt. – És a fõnököd? – Nem érdekes – feleli. – Itt befejeztem a munkámat. Már világos az ablak, a szemközti magas, fehér oszlopos épület fölött felhõk gomolyognak, ködbe vész a hegycsúcs, mély jádezöldbe hajlik a hegyoldal dús növényzete, esõre áll. KISS MARCELL fordítása

1038

David Dabydeen és Jonathan Morley beszélgetése Kao Hszing-csiennel – Kao úr, elõször a festészete, prózája és színházi munkája közötti kapcsolatról szeretnénk kérdezni. Hogyan függenek össze? – Három különbözõ dologról van szó. Külön-külön, egymástól függetlenül foglalkozom velük. Hol festek, hol prózát vagy színdarabot írok, elkülönülnek. Nem tudom egy idõben csinálni mind a hármat. – De van olyan filozófia, amely mind a hármat meghatározza? – Aki elemzõ módon vizsgálja a munkáimat, felfedezhet bennük közös témákat, motívumokat, de engem, alkotójukat inkább a bennük rejlõ egyéni, megkülönböztetõ kifejezési lehetõségek érdekelnek. Például, amikor festek, nem szoktam olvasni, nem hallgatok rádiót, legfeljebb csak zenét. A festészettel ugyanis olyasmit fejez ki az ember, amit a nyelv eszközeivel nem lehet. Ha tehát festek, a képi ábrázolás lehetõségeit keresem, a verbális kifejezéssel ilyenkor nem foglalkozom. – Alkotóként fontosabbnak tartja valamelyiket? Például, elsõ a festés, aztán a próza, végül a dráma, vagy egyenrangú a három? – Nem rendezem õket hierarchikus formába, egyik sem fontosabb a másiknál. Anyám színésznõ volt, így már ötévesen fölléptem vele. Nyolcévesen tollat fogtam, elkezdtem naplót írni. Ez nagy hiba volt, azóta sem hagytam abba. És már gyerekként is szerettem festeni, rajzolni. Tízéves koromban írtam az elsõ történetemet, és mindjárt illusztráltam is. – Egyszer arról nyilatkozott, hogy az õsi kínai és a modern európai mûvészet hatott leginkább a munkáira. Hogyan értette ezt? – Amikor festeni tanultam, nyugati stílusú akvarellekkel, krokikkal, rajzokkal kezdtem, tizenkét évesen már olajfestményekkel is kísérleteztem. Sokféle nyugati stílust kipróbáltam. Ami a kínai képzõmûvészetet illeti, nem szereztem formális képzést. –Van-e olyan európai mûvész, akit különösen közel érez magához? – 1978-ban, mikor elõször jöttem Európába, Franciaországban és Olaszországban végre megnézhettem eredetiben azt a rengeteg olajfestményt. El is döntöttem, hogy az olaj nem nekem való, nem fogom többet használni. Láttam Picasso kínai stílusú festményeit is, amelyekhez kínai tust használt, a mondanivalóját ezzel gondolta legjobban kifejezni. Valahogy úgy használta a tust, egyszerûen és közvetlenül, ahogyan én próbáltam nyugati stílusú olajképeket festeni. De sem õ, sem én nem éreztük meg a számunkra idegen kifejezõeszköz mélységeit. – De miért döntött úgy elsõ olasz és francia útja után, hogy nem fest többet olajjal? 1039

– Mert rájöttem, hogy sohasem leszek képes felülmúlni ezeket az európai mestereket, nem alkothatok jobbat, mint õk. Új irányt kerestem, olyat, ahol kiteljesedhetek. Sok könyvet vittem haza Kínába az európai klasszikus és modern festészetrõl, és ezeket forgatva ismertem fel, hogy tíz évenként nagy elmozdulások, nagy váltások mennek végbe a modern nyugati képzõmûvészetben. Akármelyik utat választanám, hamarosan túllépne rajtam az idõ, nem tudnék korszerû maradni, idejétmúlt irányzatokat követnék. Észrevettem azt is, hogy az absztrakt és a figuratív festészet között félúton hatalmas, kevéssé felderített terület van. Így lettem festõ. – Írásaival, képeivel az õsi kínai hitvilágot, spirituális tanokat idéz meg, mítoszokat kelt újból életre… – Ha úgy vesszük, ez nálam éppen azt jelenti, hogy szembemegyek a modern mûvészettel, annak ugyanis lételeme, hogy tagadja, visszautasítja a hagyományt. A modern mûvészet filozófiai háttere a hegeli dialektika, a változás gondolata tartja mozgásban. Én tehát visszatérek a hagyományhoz, de egyszerû visszatérésnél többre törekszem: újra felfedezem, újragondolom, igyekszem kibontani belõle mindazt a lehetõséget, amely eddig kibontatlanul maradt. – Azt mondja tehát, hogy a kortárs kínai mûvészet felforgatja ezeket a hagyományokat, ön pedig újszerûen, friss szemmel talál rájuk újra? – Szeretném kihagyni a „kínai” szót a gondolatmenetbõl. Akár kínai, akár nyugati, a modern mûvészet lényege, hogy felforgassa a hagyományt, és ez mindkettõre egyformán érvényes. Nem ellenmûvészetet vagy ellenszínházat csinálok. Magát a mûvészetet szeretném újra felfedezni. De ez az újrafelfedezés elsõsorban módszertant jelent, azt, hogy hogyan fedezzünk föl újra. Engem elsõsorban az újrafelfedezés folyamata érdekel. – Elmondaná bõvebben, miért bírálja a hegeli szemléletet mûvészi alkotásban? – Elõször is, a dialektika hegeli értelmezése alapozza meg a marxista ideológiát. Ha azt állítjuk, hogy nagy részben a marxizmus határozta meg a XX. századot, egy lépéssel tovább is mehetünk: mondhatjuk, hogy az egész XX. századi történelem arculatát a hegeli filozófia vagy dialektika alakította. A mûvészet területén a dialektika alkalmazott filozófiává válik. Az új mûvészet mindig a réginek az ellentételezéseként jelenik meg. Szerintem máshogy is lehet nézni a világot. Például vegyük az újratanulás fogalmát: episztemológiai vonatkozásban ez azt jelenti, hogy feltárjuk, miképpen jutottunk tudásunk birtokába, hogyan fejlesztettük a tudásunkat. Átgondoljuk, nem hagytunk-e ki valamit menet közben. Én tehát ezt nevezem a múlt újrafelfedezésének. A tudás minden formájának van módszertana: episztemológiai rendszeren, tanuláson alapul, filozófiai eszköztára van. Ma sem felforgatjuk, vagy feje tetejére állítjuk korábbi tudásunkat, hanem kérdezünk: Hogyan szereztük ezt a tudást? És eközben újabb tudásra teszünk szert. Ezáltal nyerünk mindig új, határtalan ismereteket, és így tehet az emberiség minden nemzedéke, így gyarapodhatnak szakadatlanul új tudással. Az élet hegeli értelmezése szerint ciklikusan véget érnek, lezá1040

rulnak a dolgok. Az én megközelítésemben azonban nincs vég, nyitottnak látom az életet. Hegel abszolút minõségben, abszolút értékben gondolkodik. Szerinte véget ér a történelem, én azonban másképp fogom fel. – Feltehetünk két személyes kérdést a fiatalságáról, a családjáról...? – Csak hadd fejezzem be az elõzõ gondolatot. Ha elfogadjuk, hogy a marxizmus lényeges mozgatóerõ volt a XX. századi történelemben, akkor merem állítani, hogy a hegeli dialektika még mélyebben hatott, nemcsak a politika, hanem a mûvészet és a kultúra alakulására is. Sõt máig hat, a XXI. században is. Ezért hiszem, hogy a mûvészetnek, az irodalomnak ki kell végre bújnia a hegeli gubóból; itt az ideje valami újat kitalálni. – Mondják, hogy a nagy mûvészek, amilyen ön is, életre szóló ihletet merítenek a gyermekkori emlékekbõl, élményekbõl. Milyen formában volt hatással önre mint íróra és festõre a gyermekkor? – Sokan fájdalmas, rossz emlékeket õriznek a gyermekkorukról. Hozzájuk képest rendkívül szerencsésnek tartom magam. Anyám amerikai misszionárius iskolában tanult, nagyon nyitott szellemû volt, és apámra is nagy hatást tett a nyugati gondolkodás, hatottak rá a nyugati eszmények. Ugyanakkor a klasszikus kínai kultúrában is járatos volt. Családunkban nem létezett semmiféle hierarchia, patriarchális szemléletnek nyoma sem volt. Teljes szabadságot kaptam, azt csinálhattam, amihez kedvem volt, és mert jól tanultam, a szüleim semmilyen módon nem próbáltak befolyásolni. Önmagam lehettem. Akkor tapasztaltam meg a hatalmi manipuláció elsõ megnyilvánulásait a saját bõrömön, amikor 1957-ben egyetemre mentem. Akkor éreztem elõször velem szembeszegülõ erõt, azt, hogy irányítani próbálnak. Azóta a politikai ráhatás, irányítás és manipuláció számtalan formáját el kellett szenvednem, ezért törekszem távol tartani magam minden hasonlótól. Az apolitikus mûvészet és irodalom szószólója vagyok, azért küzdök, hogy a mûvészet ne lehessen a politika eszköze, lépjen túl rajta, haladja meg, álljon fölötte, ne legyen semmiféle köze a politikához. A politikai tartalmú irodalom, a politikával átitatott nyelvezet a nyilvánosságot célozza meg, irányítani akar. A politikai diskurzus a hatalmat és a nyilvánosságot szolgálja, vagyis nem képes ábrázolni az egyént. Ezért nem enged teret az egyéni gondolatnak, az eredeti látásmódnak. Õszinte, egyéni hang csak valóban független irodalomban szólalhat meg. – A mûvészet tehát ne foglalkozzon politikai témákkal? – A mûvészetnek egyedül kritikailag lehetne köze a politikához, úgy, hogy bírál valamely politikai körülményt vagy helyzetet, ám ez a fajta mûvészet mindig nagy bajban lesz, mert egy bizonyos helyzet foglya marad, nem lehet független és maradandó. Az igazi, maradandó mûvészet mindig meghaladja ezt, mert nem korlátozza magát pillanatnyi helyzetek vagy politikai hangulatok ábrázolására. – Igen ám, de a mûvészeket gyakran felszólítják, hogy álljanak ki, mondjuk, az emberi jogokért, a szabadságért vagy az állatok védelmében. Nem gondolja, hogy a mûvésznek ilyenkor mégis szerepet kell vállalnia? Vagy min1041

den mûvész tegyen úgy, mint V. S. Naipaul, aki egyszer kijelentette, hogy semmilyen ügy mellett nem hajlandó elkötelezni magát, és nem ír alá petíciókat? – De, természetesen a mûvész is a valóságban él, és nyilvánvalóan lesz valamiféle politikai álláspontja. De ha politikai nézetei megjelennek a mûvészetében, akkor már baj van, az a mûvészet nem lesz hosszú életû. – Derek Walcott, amikor itt járt nálunk, Joseph Brodskyról, barátjáról és költõtársáról beszélt, aki annak idején akarata ellenére vándorolt ki a Szovjetunióból. Walcott elidõzött Brodsky magányánál, amelyet az orosz nyelvtõl való kényszerû elválása okozott. Érez-e ön is hasonló magányt Franciaországban? – Írtam egy cikket Szükséges magány címmel. Ebben azt mondom, hogy csak igazi magányban lehet jól gondolkodni. Aki érett ember szeretne lenni, annak el kell viselnie a magányt, mert az érett gondolkodás csak magányosan képzelhetõ el. Az elmélyült, elmélkedõ gondolkodás nem mehet végbe máshogy, mint önállóan, egyedül, másoktól függetlenül, és csak ez hozhat valódi érettséget. Manapság mindenki konszenzust, kölcsönös elismerést emleget, az azonosulás fontosságát, mintha minden tekintetben mindig egyetérthetnénk. Szerintem nagyon veszélyes ez az azonosulási kényszer, az elismerés hajszolása. Az igazi, mély gondolatok mindig az azonosulás és az elismerés ellenében születnek meg. Csak akkor jutunk el valami valóshoz, egy eszméhez, ha nem akarunk sem azonosítani, sem azonosulni. Ez a különbség a költõ és a popénekes között! – Az emigráció tehát megteremtette a teret a szemlélõdésnek. Ha Kínában marad, lett volna hasonló tere? – Átéltem a kulturális forradalmat, amikor senki sem mondhatta ki az igazságot nyilvánosan, de sokszor még családi körben sem. Esélyünk sem volt az önkifejezésre. Átéltem ezt. Abban a korszakban bárki azt tette volna, amit én, ha beszélni akar, ha ki akarja mondani az igazságot. Írtam, aztán vagy elégettem, vagy jó mélyre elástam a földbe, amit írtam. Csak így kereshette az ember az igazságot. – Térjünk vissza egy kicsit a gyerekkorhoz. Én például olyan pillanatok emlékét õrzöm örökre jó szívvel, amikor elõször akadt hal a horgomra, vagy sikerült sárkányt eregetnem. Ön milyen szép pillanatokra emlékszik szívesen? – Elveszett paradicsom a gyermekkorom. Azóta sem találom. – Van valamilyen különösen kedves emléke? – Szomorú, hogy a gyerekkorunkra kell emlékeznünk. Mert eltûnt és nem jön vissza soha. A valóság kegyetlen, nem tûri meg a gyerekkor szépségét. Azt hiszem, csak a mûvészi alkotásban találhatjuk meg újra a paradicsomot. És ezért válik szükségletté az írás. – Ha már a magányról esett szó, beszéljünk egy kicsit a színházról. Amikor színre visz egy darabot, nagyon is jelen van a világban, hiszen színészekkel dolgozik, fáradozik az elõadás sikeréért, még a marketingjével is foglalkoznia kell. E világi mûvészeti forma a színház, míg festeni vagy verset írni inkább magunknak való tevékenység. Hol a magány a drámai alkotásban? 1042

– Festeni, írni magányos foglalatosság, mert belül történik, a személy maga viszi végbe, egyedül. A színház éppen ellenkezõleg, emberek közötti érintkezést, eszmecserét kíván. Nem akkor születik a dráma, amikor bemutatjuk, hanem amikor próbálunk. Amikor a rendezõ, az író, a színészek és elõadók hatnak egymásra, megosztják az ötleteiket, máskor elképzeléseket ütköztetnek. Ez a dráma születése. A résztvevõk érintkezése azonban nem hétköznapi értelemben vett érintkezés, hanem a kreativitás párbeszéde. A színház vonzereje éppen az, hogy lehetõvé teszi a kreatív szellemek találkozását és megmerítkezését egymásban, félretéve minden mást, a mindennapi élet viszonyait, társadalmi hovatartozást. Ezek jelentõségüket vesztik a színházban. Csak az alkotóerõ összeadódása számít. Vagyis a kapcsolódásnak ez egy igen mély formája. Ezért nem érdekel a valósághû gondolkodás, a realista dráma; valós életünk már megfojtotta, szûk, behatárolt lehetõségei nem hagynak teret a felfedezésnek. Ha az önkifejezés szabadsága a cél, ha valóban szeretnénk megnyitni elõtte az utat, teret engedni a saját mondanivalónak és a saját hangnak, akkor nincs jobb médium a színháznál, amely képes kitörni a valós élet zártságából, lerázva mindent, ami béklyózza. Ráadásul az a dolgunk, hogy esztétikai élményt, élvezetet, örömet is nyújtsunk. Ez ad értelmet az egésznek. – Lehet élvezet az a riasztó kétségbeesés és nihilizmus, amelyet Kafkánál és az „abszurd színház”-ban tapasztalunk? – Az abszurditás, az abszurd már Beckett elõtt is megjelent a mûvészetben, elsõnek Kafka vezette be. Õ egészen másféle tudással bírt, máshogyan gondolkodott, más összefüggéseket ismert fel, példa nélküli, teljesen új módon. Azt hiszem, nagyon is járható utat képviselt, tökéletesen tükrözve az egyén valós helyzetét a modern társadalomban. Valós állapot valós gondolati tükrözése. Beckettnél filozofikussá válik ez a gondolati megközelítés, ezért ellenszínház, ellendráma az övé. A nyelvre csupaszítja le az egészet. Felfogás tekintetében nagyon hasonlítok Becketthez. De a kifejezés, a hasonlóan megértett tartalmakat hordozó mûvészi forma tekintetében különbözöm tõle. Beckett filozófiailag fogja föl az abszurdot. A gondolkodás folyamata nála az abszurd kiaknázását, kifejezését szolgálja, de a gondolkodás hátterében valami más is meghúzódik: racionalitás és ítélet. Én még ezt a racionalitást is kétségbe vonom, mert szerintem az emberi állapot, maga az állapot az ítélõbíró. Nem létezik ésszerûség. Hiába keressük a dolgok alapvetõ értelmét. Így volt ez mindig, így van ma is, önmagát ismétli. Ha tehát csak ezt az abszurditást akarjuk kifejezni, Beckett már megtette. Én nem törekszem rá, hogy a nyelv eszközeivel abszurditást fejezzek ki, nem írok ellendrámát. Engem az érdekel, hogy több mozgás, több cselekmény legyen. Mert amikor történik valami a színpadon, láthatóvá válik az abszurd, a történés maga az abszurditás. Hangsúlyozom, hogy az abszurditás kifejezése, kirobbanása, közszemlére tétele a színpadon történik, és közönséget kíván, az õ szemük láttára bontakozik ki. Ezért olyan színészek kellenek, akik nemcsak beszélni tudnak, hanem a játékukkal képesek 1043

kifejezni az abszurditást a közönség elõtt: „Nézzétek, ilyenek vagyunk, ez a létállapotunk, ilyen abszurd!” Közönség és színészek egymásra hatnak. – Ez még Becketténél is zordabb tájék. Beckett legalább a lehetõségét meghagyja a rációnak. – Mire jó a ráció? – Csak akkor lehet jó valamire, ha reménykedhetünk Isten létében. – Nem tagadom Istent, de nem is hódolok neki. Isten is megkérdõjelezhetõ. Ugyanúgy létezhet, ahogyan nem. Hogy miért? Mert mi emberek olyan jelentéktelenek vagyunk. Lehetetlen bizonyosságokat szereznünk. Gyengék vagyunk, tele hibával. Nietzsche az emberen túli emberrel helyettesítené Istent. De én nem hiszem, hogy helyettesítenünk kellene, amikor gyarló emberként szembenézünk ezzel a nagy ismeretlennel, ezzel a hatalmas bizonytalannal, akár Istennek, akár sorsnak, végzetnek vagy bármi másnak hívjuk... Nem hiszem, hogy a nem tudhatóval szemben hasznát vehetnénk a rációnak, mert nem megismerhetõ, jobb lenne csak önmagában, „dolog”-nak tekinteni. Nem a ráció hiányának zordsága ez, hanem csak valami... „dolog”. – „Dolog”, valami, ami megismerhetetlen. – Képzõmûvészet, irodalom vagy dráma, az alkotás ezt a „valamit” akarja kifejezni. Hogy ez a „dolog” tudatossá váljon, felébressze az igényt, hogy belássuk, megismerhetetlennel állunk szemben. Ezért kívánjuk kinyitni a tudatot, mi magunk akarunk e tudattá válni. Csak így lehet igazán emberi az ember. – Mégis felvetõdik az örök kérdés, hogy mi lesz, amikor meghalunk: csak a mûvészet él túl minket, vagy az egyén számára is létezik további élet? Ezt a kérdést nem lehet megkerülni. – Hogy mi az irodalom értelme? Az, hogy amikor meghal az ember, hagy valami emberit maga után, emberi tevékenységre valló lábnyomokat. – És minek tekintsük a mûvészt mint egyént, ha elvonatkoztatjuk a mûvészetétõl? – Nos, marad a jelentéktelen ember, azok vagyunk mindannyian. Ezért nem értek egyet Nietzschével és az emberen túli ember gondolatával, ha ugyanis létezhet emberen túli ember, akkor olyanná szeretnének válni az emberek, és szörnyeteg lesz belõlük, rettenetes lénnyé alakulnak át. Nem szabad arra vágyni, hogy emberen túliak legyünk. – Ne kívánjuk túlélni a halálunkat? – Meghalnak a mûvészek, és ami utánuk marad – az irodalom –, az emberek története lesz, lenyomat, amely õrzi az egyén és az adott történelmi viszonyok kölcsönhatását, egy darab történelem emlékét. Tanúskodik, bizonyítja az egyén és a történelem egymásra hatását, kapcsolatát, és ez a lenyomat sokkal fontosabb, jelentõsebb, mint a hivatalos közlés, a hivatalos történetírás. – Mi lehet fontosabb az egyén túlélésénél? – Az egyén túlélése igen fontos, hiszen csak egy életünk van. – Úgy értem, a halál után... 1044

– Éppen ez az irodalom és az író értelme. Az író saját jelentéktelensége ellenére nyomot hagy, amely tükrözi az egyén viszonyát a létezéshez. Ez a nyom idõtlen, ebben rejlik az irodalom értelme. Sokkal fontosabb, mint a hivatalos, politikai megfogalmazású történelem. És ha ez az irodalom igazi értelme, akkor azt is tudnunk kell, hogyan és mihez mérjük magunkat. Hogyan ítéljük meg, melyik alkotás idõtlen? Mitõl lesz valami nagy irodalmi mû? Ha van elvárásunk, mércének is lennie kell. Ez pedig nem más, mint hogy a mû igazat mondjon, õszintén tükrözze az emberi sorsot, az emberi létélményt. Az lesz a mérce, hogy hitelesen, pontosan, õszintén tükrözi-e a mû az emberi létezés élményét. Mindennek pedig az a lényege, hogy bár az irodalom merõ fikció, mûvi termék, a képzelet terméke, a jó irodalom sosem hazudik. Errõl jut eszembe, írtam egy darabot Az ember, aki kétségbe vonja a halált címmel. Korábbi kérdésükre is választ ad. – Gondolatai az életrõl és a halálról emlékeztetnek a buddhizmus egyes tanításaira; a buddhizmusról mûveiben is elismerõen szól… – Tudják, ki volt a zen buddhizmus atyja? Egy Hujneng nevû szerzetes, akirõl Augusztusi hó címmel darabot írtam. Angolra is lefordították, Hujneng életérõl és filozófiájáról szól. Nekem õ nemcsak a vallás megreformálója, hanem gondolkodó is, sõt inkább az. Nem azt tanítja, hogyan imádjuk Istent vagy a szentséges Másikat, hanem hihetetlenül mély megértéssel tekint az életre, aminek lényege, hogy a jelenben élünk, a most pillanatában élünk. Úgy hiszem, nincs ennél mélyebb aspektusa a létezésnek, és azért írtam ezt a darabot, mert azt akartam, hogy a nyugati közönség is tudjon errõl az emberrõl, és megismerje a gondolatait. KISS MARCELL fordítása

Kao Hszing-csien 1045

KAO HSZING-CSIEN (Gao Xingjian)

Augusztusi hó

Színdarabunkban a csan1 buddhizmus a Tang-dinasztia aranykorától (VII. század) a kései Tang-dinasztiáig (IX. század) terjedõ kétszázötven évének történetét és legendáit adjuk elõ Szereplõk a színpadra lépés sorrendjében: HUJNENG, a hatodik pátriárka (633–713) HATÁRTALAN KINCS, buddhista apáca HUNGZSEN, az ötödik pátriárka (602–675) SENHSZIU, csan mester (kb. 606–706) LU CSEN, festõ HUJMING, szerzetes JINCUNG, dharma mester SENHUJ, fiatal szerzetes ÍRÓ ÉNEKES LÁNy FAHAJ, csan mester HSZÜE CSIEN, udvari küldönc ÕRÜLT SZERZETES ÖREGASSZONy EZ A MESTER, AZ A MESTER, EGyIK MESTER, MÁSIK MESTER, CSENDES MESTER, RENDES MESTER, IGAZ MESTER, HAMIS MESTER, ÖREG MESTER, NAGy MESTER, SZERZETESEK, TANÍTÓK, FIATAL SZERZETESEK, HÍRNÖK, KATONÁK, Á, B, C, D, E, F, G, H, I KÖZEMBER. Összesen több mint harminc szereplõ

1

Csan: a buddhizmus Kínában, a VI. században kialakult irányzata. Követõi az „öncélú” filozofálás helyett a praxisra, a meditációra helyezték a hangsúlyt. Az iskola Kínából Koreán keresztül Japánba is eljutott, ahol zen lett a neve, és innen került Észak-Amerikába, illetve Európába.

1046

ELSÕ FELVONÁS Elsõ jelenet Esõs éjjelen szútrát2 hallgatni

Hujneng lép a függöny elé. Rövid ujjú kabátot visel, vászonövvel megkötve. Az övébe baltát csúsztatott. Csupasz lábán szalmaszandál, kezében vasvégû hordrúd. Csattogófa hallatszik a közelbõl HUJNENG Tisztelet a nézõknek! Hujnengnek hívnak, eredeti nevem Lu. A hatalmas Tang-dinasztia Csenkuan korszakának tizenkettedik évében születtem Hszincsouban. Apám Fanjangból származik. Régen hivatalnok volt, de magára haragította az udvart, és megfosztották hivatalától. Számûzött szüleimmel együtt a barbár délre kerültem. Fiatalon elvesztettem apámat, anyám pedig Nanhajba költözött. Fát vágok, eladom, ezzel keresem a betevõt. Felmegy a függöny. Felerõsödik a csattogófa hangja. A színpad közepén oltár, lámpás pislákol rajta, égõ füstölõ ereget füstkígyókat az ég felé. Határtalan Kincs szerzetesi ruhát visel, a feje kék vászonba burkolva. Az oltár elõtti gyékényszõnyegen ül, meditációs testtartásban, háttal a közönségnek, majd az oltár felé hajol. A csattogtatóval ritmikusan tagolja a szútrát, amelyet olvas. Motyog, nem érteni a szavakat. Hujneng odalép hozzá, mozdulatlanul hallgatja HATÁRTALAN KINCS (abbahagyja a csattogtatást, de nem fordul a férfi felé) Ki vagy? HUJNENG Fát hoztam. HATÁRTALAN KINCS Tedd a konyhaajtó mellé. HUJNENG Már odatettem, feltornyoztam. HATÁRTALAN KINCS Esti szútraolvasásomat végzem. Kérlek, gyere a pénzedért holnap reggel! HUJNENG Nem kérek én pénzt szerzetestõl.

2

Szútra: hindu vagy buddhista „szent szöveg”. A buddhizmusban elsõsorban Buddha kinyilatkoztatásainak leírt formája.

1047

HATÁRTALAN KINCS Amitábha!3Áldott legyen a neved! (Hármat csattogtat, majd hirtelen abbahagyja) Akkor miért nem mész a dolgodra? HUJNENG Szeretném hallgatni a szent szöveget. HATÁRTALAN KINCS (feláll, megfordul) Este van, be kell zárni a kolostorkaput. Felnéz, most már látni ragyogó szemét, finom vonásait. Legszebb éveiben jár, elragadóan gyönyörû HUJNENG Majd én bezárom a kaput, ne legyen vele gondod! HATÁRTALAN KINCS Ha szútrát akarsz hallani, gyere kora reggel. Hajnalban, az ötödik dobütés után kezdjük a reggeli felolvasást. Hallgasd akkor a szent szöveget! HUJNENG Mielõtt a kakas hármat kukorékolna, én már a hegyet járom, tûzifát vágok, így nem lehetek itt a reggeli felolvasáson. Szegény a családom, idõs anyámat is segítenem kell. Remélem, nem vetsz meg ezért. HATÁRTALAN KINCS Buddha tanítványai meg akarják szabadítani az élõket a szenvedéstõl. Hogy lenne helye itt a megvetésnek? HUJNENG Zavarna, ha maradnék egy kicsit, hogy hallgassam a szent szöveget? HATÁRTALAN KINCS Bizonyára ismered a templom mindenki számára világos szabályait. Apáca vagyok, de nõ is, ezért nem lehetek késõ éjjel egy férfi társaságában. Ha valóban be kívánsz lépni Buddha kapuján, vidd el ezt a szöveget, és olvasd gyakran, gyûjts érdemeket az olvasással. HUJNENG Ha akkorák lennének az írásjegyek, mint egy merõkanál, akkor sem tudnám elolvasni õket. Szegény családból származom, nem tanulhattam; az írott szöveg számomra érthetetlen. HATÁRTALAN KINCS (magában) Mitévõ legyek? A szerzet tagjaként kerülnöm kell a férfiakkal való érintkezést! Csakhogy lassan itt az õsz, korán jött a hideg, esõ dobol a banánleveleken, és hosszú az éjszaka... A fiatal favágó azért nem hagyja el a kolostort, mert mellettem akar lenni. Mit tegyek? Mit tegyek, Amitábha Buddha? HUJNENG Olvasd a szöveget, ne törõdj mással! Én meg csendben hallgatom, nem foglak zavarni! HATÁRTALAN KINCS Ha nem érted az írásjegyeket, hogyan érthetnéd meg Buddha szavát? (Kettõt csattogtat, majd elgondolkozik) Hátsó szándék vezérelné?

3

Amitábha Buddha: a Végtelen Fény buddhája, akit a Tiszta Föld-iskola hívei tisztelnek. Az irányzat ma is a mahájána buddhizmus egyik legnépszerûbb formája. Amitábha, miután látta az érzõlények szenvedéseit, megfogadta, hogy tökéletes országot hoz létre azon lények megmentésére, akik képtelenek a nagy erõfeszítést igénylõ vallásos önmegtartoztatásra. Õ maga annyi érdemet halmozott föl, hogy elérte a buddha-állapotot, és megalapította a szennytõl és kísértésektõl mentes Tiszta Földet, ahonnan sokkal könnyebb elérni a teljes megvilágosodást és az újjászületést.

1048

HUJNENG Nem írásjegyekkel gondolkodunk. Buddha természetét, mély bölcsességét nem lehet csupán írásjegyeken keresztül megérteni. Meg aztán, miért lenne akadály, hogy nem ismerem az írásjegyeket? Kérlek, olvass, és engedd, hogy hallgassalak! Határtalan Kincs visszaül elõbbi helyére, csattogtat, és gyorsan olvasni kezd HUJNENG Túl gyorsan olvasol! Határtalan Kincs lesújtó pillantást vet Hujnengre HUJNENG Ha túl gyorsan olvasol, a szavak nem jutnak el a szívedig. Határtalan Kincs csattogtat, és lassan olvas HUJNENG Most meg túl lassú. A szétesõ mondatok megtörik a gondolat ívét. HATÁRTALAN KINCS Akarod hallani a szöveget? HUJNENG (közelebb lép, testét meghajtva mutatja, hogy koncentrál) Csupa fül vagyok! HATÁRTALAN KINCS (magában) Idegesítõ alak! (Folytatja a csattogtatást) Zene HUJNENG (magában, az apácát nézve) A szerzetesi gondtalanságban vajon mi bánthatja õt? HATÁRTALAN KINCS (magában) Favágó, nem ismeri az írásjegyeket! Hogyan olvassak, hogy megértse? (Összedörzsöli a kezét) Vágd, vágd, vágd, vágd el tévképzeteit! Lehajtja a fejét, leveszi kopaszra borotvált fejérõl a kék kendõt. Szembefordul Hujnenggel. Magas hangon énekelni kezd Határtalan Kincs vagyok, Határtalan gonddal teli. HUJNENG (énekel) Borotváld bár le a hajad, A gondtól megválni oly nehéz. HATÁRTALAN KINCS (énekel) Nap után nap, Tavasztól õszig, Egyetlen lámpásom, Egyetlen társam. 1049

HUJNENG (énekel) Felkel a nap, majd lenyugszik, Vágom a fát, hátamra veszem, Eladom, majd vágom megint. HATÁRTALAN KINCS (énekel) Hosszú az éj, végtelen, Ki értené a bánatom? HUJNENG (énekel) Év után év, Mihez is kezdenék? HATÁRTALAN KINCS (énekel) Határtalan Kincs vagyok, Határtalan bánat. HUJNENG (énekel) Nem értem, miért... HATÁRTALAN KINCS (énekel) Éji esõ ver banánlevelet, Elcsitul-e a szél, Eláll-e az esõ valamikor? HUJNENG (énekel) Gondolatra gondolat, Elvágnám, de nem tudom, Megtartanám, de nem lehet. HATÁRTALAN KINCS (énekel) Szakadatlan a megbánás, Végtelen a bûntudat, Végtelen, végtelen a bánat. HUJNENG (énekel) Bódhihoz4 vezet-e a baj? A túlparton van-e a Nirvána? A színpad elsötétül. Hujneng elõrelép, háta mögött lemegy a függöny. Egyet csattan a csattogófa HUJNENG Mondják, hogy egy nap Hujneng eladta a fát a piacon, majd egy üzletbe térve egy emberbe botlott, aki az ajtó elõtt a Gyémánt szútrát olvasta fennhangon. Hallgatta Hujneng a szútrát, és hirtelen megvilágosodott az elméje. Honnan való ez a szútra, kérdezte az embertõl. Felkerestem a Sárgaszilva-járás Keleti-hegy templomában az öreg Hungzsen mestert, tõle kaptam a szútrát, válaszolta amaz. Hungzsennek ezer tanítványa van, szerzetesek,

4

Bódhi: a dolgok természetének megértése, megvilágosodás.

1050

közrendûek egyaránt. A mester ezzel a szútrával ébreszti fel a tudatukat, hogy egy csapásra megértsék a dolgok igaz természetét. És nyomban Buddhává válnak. Csend. Hujneng tûnõdik, majd elhagyja a színpadot

Második jelenet A Keleti-hegy templomában átadják a dharmát5 A rizshántoló nehéz puffanásait hallani. Színre lép Hungzsen. Megáll, fülel. Besiet a jóképû és közkedvelt Senhsziu HUNGZSEN (üdvözlõ kéztartással) Senhsziu mester! SENHSZIU Igenis, pátriárka. (Õ is kezét összetéve üdvözli Hungzsent, figyelmes tekintettel, mozdulatlanul áll) Miben lehetek szolgálatodra? HUNGZSEN Ki hántol rizst a terem elõtt? SENHSZIU Egy fiatal szerzetesjelölt, világi nevén Lu; mi Hujnengnek hívjuk, s ha jól tudom, még nem esett át az avatási szertartáson. Nyolc hónapja van itt. Érkezésekor színed elé vezettem, nagymester. HUNGZSEN Már emlékszem. Délrõl jött barbár. Alig szólalt meg, máris buddha akart lenni! SENHSZIU Micsoda önhittség! Nagydarab, faragatlan déli barbár6 létére feleselni mert a nagymesterrel! HUNGZSEN (elmosolyodik) Ugyan, nincs jelentõsége. Ami a szívén, az a száján. SENHSZIU Igaz, legalább õszinte. Egész nap csak rizst hántol, nem sokat beszél. HUNGZSEN Ritkán szól, de amit mond, célba talál. Emlékszel, mit mondott északiakról és déliekrõl? Hogy az embereket feloszthatjuk így, de Buddha természetét aligha? És hogy buddha-természetük tekintetében vajon mások-e a nem szerzetes barbárok, mint bárki más? SENHSZIU Mégiscsak esztelen beszéd volt! HUNGZSEN Nem egészen. Nem oktalan módjára tekint a dolgokra. Ma beszélni fogok a Nagy Szútra-csarnokban. Hívd össze a szerzeteseket és a segítõket! A harang szavára hagyjanak félbe mindent, és gyülekezzenek. A kolostorban vendégeskedõk is jöjjenek. Mondanivalóm van mindannyiótok számára!

Dharma: a buddhizmusban – és ebben a szövegben is – elsõsorban Sákjamuni Buddha tanítását jelenti. A buddhista filozófiában még elemi létezõt, „fenomén”-t is jelent. 6 Déli barbár: a kínai világban barbárnak tartottak minden, nem a kínai kultúra által meghatározott népet, népcsoportot, így a hajón érkezõ európaiakat is. Hujneng a fõvárostól távoli, délrõl származott, írástudatlan volt, ezért tartja barbárnak a klasszikus mûveltségû Senhsziu. 5

1051

SENHSZIU Értettem, nagymester. Jöjjön Lu festõ is, akitõl a Lankavatara szútra változása és a Buddha átadja köntösét címû freskókat rendeltük? HUNGZSEN Rá nem tartozik a mondandóm. Hadd elmélkedjék tovább magában! Kimeszelték már a folyosót? SENHSZIU Nyugodt lehetsz, nagymester! Fehérek, tiszták a falak, holnap reggel megkezdheti a munkát a festõ. HUNGZSEN Ha nincs más közlendõd, most hagyj magamra. Senhsziu el. Hungzsen a rizshántolás neszeit hallgatja. Megkondul a harang, a rizshántolás abbamarad. Egyesével megjelennek a szerzetesek, Hungzsen az emelvényre lép. Elhallgat a harang HUNGZSEN (az emelvényrõl) Tanítványok, szerzetesek, nyugodt legyen a szívetek! A jelenlévõk összeteszik a kezüket, fejet hajtanak HUNGZSEN Röviden szólok hozzátok, hisz már elmondtam korábban, ami elmondható. Az elmondható amúgy sem Buddha igazi tanítása. Ti magatok keressétek a megértést! Egész nap tüsténkedtek, szolgáljátok Buddhát, hogy erényt kovácsoljatok, ám a születés és a halál kérdését nem teszitek föl magatoknak! Mire törekedhet, aki nem jut ki a születés és halál keserû tengerébõl? Ha elveszítettétek igazi természeteteket, mire szolgálnak majd az erények? Azt hiszitek talán, így is megszabadulhattok a szenvedéstõl? Mit néztek? Ne engem nézzetek, hanem menjetek, és nézzetek magatokba! Térjetek vissza a szobátokba! Ha már bírjátok a tudást, saját magatoknak kell elérnetek a megvilágosodást, megszereznetek a belsõ pradzsna7 bölcsességet. A jelenlevõk tanácstalanul egymásra néznek Nem azért jöttetek a templomomba, hogy Buddhát keressétek? Mindannyian írjatok egy gatha8 verset, és hozzátok el nekem. Aki a versével bizonyítja, hogy megértette Buddha igazságát, annak átadom a dharmát, örökül kapja köpenyemet és alamizsnás szilkémet, amelyet Bódhidharma9 óta öt nemzedék adott át egymásnak. Õ lesz a hatodik pátriárka. Hungzsen elhagyja a színpadot. A tömeg értetlenül felzúdul. Senhsziu zavartan, lehajtott fejjel álldogál a szélen Pradzsna: bölcsesség, a buddhista tanítás megvilágosodáshoz vezetõ megértése. Gatha: a buddhista szútrák verses formája. 9 Bódhidharma: szakállas, kék szemû szerzetes, aki a csan buddhizmus alapjául szolgáló tanítást az V–VI. században Indiából Kínába vitte. Az elsõ csan pátriárka. Életének majd minden mozzanata legendává lett. 7 8

1052

TÖMEG Nézzétek, nézzétek! – Mi a fenét nézel? A lábamra léptél! – Senhsziu mester biztosan megértette. – Nem véletlenül lett õ a vezetõ oktató. Ne vesztegessük tovább az idõnket! – Semmi baj, meglátjátok, Senhsziu mestert illeti meg a dharma, nekünk csak annyi dolgunk lesz, hogy kövessük õt, és olvassuk a szútrát. Hujming, a harcos szerzetes peckesen keresztüllépdel a termen TÖMEG Hujming mester! Megértetted? Hujming ügyet sem vet rájuk. Elhagyja a színpadot TÖMEG Vajon megértette-e? – Éppen õ? Harci dolgokban jártas, de itt most írásról van szó! (El) SENHSZIU (kezét tördelve sétál fel-alá, magában beszél) A nagymester ezer tanítványa közül egy sem mer gathát írni. Én vagyok közöttük az elsõ, nekem mindenképpen írnom kell. Mintha arra törnék, hogy megkaparintsam a pátriárkaságot... Pedig ez nem helyes gondolat. Nem vezetheti kényszer az életemet. (Tûnõdik) De ha nem írok gathát a pátriárkának, akkor sosem tudja meg, milyen mélyen megértettem a tanítást, és nem hagyja örökül nekem a dharmát. Mit tegyek? Mit tegyek? (El) Csend. Elsötétül a színpad. Az éjjeliõr dobolni kezd. Kezében gyertyával belép Senhsziu. Óvatosan tekinget jobbra-balra SENHSZIU Túl vagyunk már a második éjszakai dobszón, elcsöndesedtek a szobák. Amikor beléptem a szerzetbe, nem akartam mást, csak szolgálni a pátriárkát, megtisztítani az elmémet, eloszlatni a kételyeimet. Nem törtettem, nem akartam a pátriárka helyére lépni. A nagymester most tovább kívánja adni a köpenyt és az alamizsnás szilkét, de valódi szándékát nem látjuk át. Mitévõ legyek? (Hallgatja a dobpergést) Szerencsére senki sem tudja, hogy itt vagyok. (Ecsetet vesz elõ a ruhaujjából, lekapja a sapkáját, és gyorsan írni kezd a falra; rögtön olvassa is) Bódhifa10 a test, Ragyogó tükör az elme, Töröld mindig tisztára, Ne érje por sosem. (El)

10

Bódhifa: a hatalmas fügefa (ficus religiosa) Bodhgajában, amely alatt Sákjamuni Buddha elérte a megvilágosodást, a bódhit.

1053

Harangszó hív a reggeli felolvasásra. A szerzetesek sorban a színpadra sietnek, közben megvirrad. Eszközeit cipelve, kissé imbolygó léptekkel belép Lu Csen, a festõ. Zene ütõsökkel LU CSEN Lu Csen vagyok, a csodás ecsetû festõmester! Festettem én már égi istent, pokolbéli démont, Nyugati Királyanyát, Ökörfejût és Lóarcút, a pokol kapujának õreit, királyt, hadvezért és minisztert, öltözõszobát és könyvtárat, belsõ szobák titkait. Ragyogó színekben, valósággal életre keltek a részletek. Csak egy képet nem festettem meg soha, a Nyugati Mennyországból való Bódhidharma mester portréját. Valóban oly hosszú a füle, hogy a válláig ér? És szarvak nõnek a homlokán? Szerencsére már senki sincs, aki látta volna õt életében.(Felpillant) Mi történt? Tegnap még tiszta, fehér fal volt itt, mára meg feliratot mázolt rá egy gonosztevõ. Pedig nem hitvány vázlatpapír ez a fal! Ha Bódhidharma portréja rákerül, szent hely, a buddhák iránti tisztelet helye lesz! Hogy becsteleníthették meg így? Fiatal szerzetes siet a színre FIATAL SZERZETES Lu mester, mi lelt? Fáj a lábad? LU CSEN Kutya baja a lábamnak, köszönöm, de nézd csak ezt a falat! Ki lehet az átkozott, aki összerondította? FIATAL SZERZETES Keszekusza mázolmány, nem tudom, ki tehette. Öreg szerzetes lép be, a falra pillant ÖREG SZERZETES Amitábha buddha! Hívjátok gyorsan a pátriárkát! Fiatal szerzetes futva el. Betódul a tömeg, a fal elõtt tolongva találgatják, ki mázolhatta oda a szöveget. Megjelenik Hungzsen HUNGZSEN (elgondolkodva) Üres mind, ami forma... Lu mester, nincs már szükségünk a festményedre! Mivel messzirõl jöttél, fogadd el hálánk jeléül ezt a három ezüstöt. A vers pedig maradjon a falon, olvassátok, és lelkigyakorlat közben gondoljatok rá! Aki e vers szerint tud élni, nem zuhan a pokol mélyére. Szép munka! Szép munka! A tömeg olvassa, hangosan ismételgeti a verset. Lu köszönetet mond Hungzsennek, és távozik a színrõl. Belép Senhsziu, megtorpan, fejét lehorgasztva áll. A tömeg üdvözli, majd kivonul HUNGZSEN Te írtad ezt a gathát? SENHSZIU (elõrelép, meghajol) Tudom, vétkeztem. Nem szabad a pátriárka helyére törnöm. Egyetlen reményem, hogy nagymesterem megkönyörül rajtam, 1054

megszán, és eldönti, hogy elegendõ-e a bölcsesség, amelyet a dharmáról szereztem. HUNGZSEN Csak az ajtóig értél el, a szobába még nem léptél be. SENHSZIU Mester, magyarázd meg oktalan tanítványodnak, miért! HUNGZSEN Állj fel! Ha végsõ megvilágosodást keresel, elõbb saját természetedet vizsgáld meg! SENHSZIU Hogyan vizsgáljam meg saját természetemet? Alázatos tanítványod nem érti szavaidat! HUNGZSEN Helyezd nyugalomba elmédet, és írj nekem még egy gathát! Ha belépsz az ajtón, átadom neked a dharmát, a köntöst és az alamizsnás szilkét. (El) Senhsziu a távozó Hungzsen után néz, majd õ is elhagyja a színpadot. Rizshántolás hallatszik. A színpad hátsó részén Hujneng tapossa a rizshántoló emelõjét. A derekára erõsített hatalmas kõ szándékosan teszi még nehezebbé a munkáját. Fiatal szerzetes lép a színre FIATAL SZERZETES (énekelve) Bódhifa a test, Ragyogó tükör az elme... HUJNENG (abbahagyja a munkát) Fiatal szerzetes, mirõl énekelsz? FIATAL SZERZETES A pátriárka utasítása, hogy Senhsziu mester versét szavaljuk, mindenkinek fejet kell elõtte hajtania! (El) Elhalkuló énekszó a színpadon kívülrõl. Tagoltan éneklik: „Töröld mindig tisztára, ne érje por sosem...” Hujneng leoldja derekáról a követ, és tekintetével az éneklés forrását keresi. Kimegy. Abbamarad az éneklés. Csattogófa hangja. Lu Csen eszközeit cipelve besiet a színre. Hujneng a másik oldalról lép be HUJNENG Festõ uram... LU CSEN (meglepõdik) Ó! HUJNENG Miféle szútrát írtak a falra? LU CSEN Tekergõznek az írásjegyek, mint megannyi fekete kukac, de nincs bennük élet. Említésre sem méltók! HUJNENG Festõ uram, felírnál nekem néhány mondatot a falra? LU CSEN Cinóbervörössel vagy gyémántzölddel? HUJNENG Fehér a fal, a fekete lesz a legjobban olvasható. LU CSEN Öt árnyalata is van a feketének, meg aztán lehet sötét vagy világos, csillogó vagy fénytelen. HUJNENG Válassz helyettem. LU CSEN Pecsétírás, hivatali írás, folyóírás, fûírás legyen, vagy egyszerû mintaírás? 1055

HUJNENG Jól megrajzolt írásjegyek legyenek, a többi nem számít! LU CSEN Mondd hát, és Lu festõ máris ecsetet ragad! (Ruhaujjába nyúl, tust és ecsetet vesz elõ) HUJNENG Nem fa a bódhi, Nem fényes a tükör, Buddha mindig tiszta, Hogy szennyezné be bármi? LU CSEN (ecsetjét forgatva ír) Így ni, már kész is. Hujneng csendben el LU CSEN (csodálattal ingatja a fejét) Ez ám a velõs gondolat! Nagyszerû gatha! Hátrafordul, de Hujneng már nincs ott. Lu Csen elrakja eszközeit, hátára veti a zsákját, és távozik. Rizshántolás hallatszik. Elsötétül a színpad. Hujneng a hántolóval dolgozik. Feltámad a szél. Színre lép Hungzsen, kezében lámpás. A falhoz emeli, olvas, majd elfújja a pislákoló fényt. Egyre erõsebben fúj a szél. Hujneng abbahagyja a munkát, leoldja a derekára kötött követ HUJNENG (néz a sötétbe) Ki van ott? HUNGZSEN Egy öreg szerzetes. HUJNENG A nagymester még nem vonult vissza? HUNGZSEN Valami nyugtalanítja az elmémet. HUJNENG Meg lehet tõle szabadulni? HUNGZSEN (kétszer ráüt a hántolóra a lámpás rúdjával) Fehér-e már a rizs? Hujneng bambuszkanállal bambuszkosárba meri a zizegõ rizst HUNGZSEN (Hujnenghez hajolva a fülébe súgja) Gyere a szobámba, beszélek neked a dharmáról! (Kilép a sötétbe) Hujneng felegyenesedve fülel. Elcsitul a szél. Oldalról Hujming bukkan fel: tuskón egyensúlyoz fél lábon a dobállvány elõtt, kezében alig pislákoló füstölõ. Elbóbiskol, a teste megroggyan, Hujneng lefordul a tuskóról. Az eséstõl feleszmél, dobverõt ragad, háromszor megüti a dobot HUJMING Hujming, Hujming, méltó vagy-e a hírnévre egyáltalán? (Megrázza a fejét) Magas vagy, daliás, magas rangú, harmadik rendfokozatú tábornok, de mire mész vele? Azért jöttél a pátriárkához, hogy valóban megértsd a dharmát. Tanultál éjjel-nappal, évekig gyakoroltál keményen, de mit értél el? (El) 1056

Hungzsen a színpad közepén áll a meditációs ágya elõtt, háttal a közönségnek, kezében gyertya. Hujneng lép színre, megáll az ajtó elõtt HUNGZSEN Ki van odakint? HUJNENG Hujneng közember. HUNGZSEN Miért ácsorogsz az ajtó elõtt? HUJNENG Tétovázom, mert nem tudom, méltó vagyok-e rá, hogy belépjek. HUNGZSEN Csak egy lépést kell tenned, hogy beljebb kerülj. HUJNENG (hármat lép elõre, meghajol) Tisztelettel várom a pátriárka tanítását! HUNGZSEN Mit láttál az ajtón kívüli világból, ahonnan jössz? HUJNENG Ezerfélét, napot, holdat, hegyet, folyót, tovaúszó felhõt, csörgedezõ vizet, szél fúvását, szüntelenül hulló esõt. Kutyát, lovat, hordszéket, szekeret, hivatalnoksereget és talpnyalóikat. Létezésük tünékeny pillanat. Láttam kereskedõket, akik egymást túlkiabálva kínálták a portékájukat. Szenvedõket, akik keserûségüket nyelték. Õrült szerelemben égõ férfiakat és nõket, akik fenekestül felforgatták az életüket. De most már késõre jár, elcsendesedett a világ, csak egy újszülött sírását hallom. HUNGZSEN Mi van az ajtón túl? HUJNENG A nagymester meg én. HUNGZSEN (nevet) Mi vagyok én? HUJNENG Elmebéli gondolat. HUNGZSEN És hol? HUJNENG Gondolat követ gondolatot, tehát mindenhol. HUNGZSEN (felkiált) Sehol nincs gondolat! Hisz mire lehet gondolni? HUJNENG (lehajtott fejjel hallgat, aztán felnéz) Sehol nincs már. HUNGZSEN Miért mondtad hát, hogy van? HUJNENG Mert a mester kérdezett... HUNGZSEN Márpedig nincs! Erõteljes dobütés hallatszik a sötétbõl. Hungzsen megfordul, botot vesz elõ, kört rajzol vele a földre HUJNENG (lehajol, hogy megnézze a kört, majd kiegyenesedik) Üres. Még egy súlyos dobütés. Hungzsen felemeli a botját, és másik kört rajzol. Hujneng felemeli a fejét, mosolyogva Hungzsenre néz. Újabb súlyos dobütés HUNGZSEN (nevetve) Szavaidból látszik, hogy ismered igaz természetedet, eltökélten tanulni vágysz, ég és emberek tanítója, magad is buddha! Bölcsességed átvezet a másik partra!

1057

Negyedik súlyos dobütés. Hungzsen az ágyához lép, egyenes derékkal leül, egyik kezébe veszi a köpenyt, másikba az alamizsnás szilkét HUNGZSEN Bódhidharma mester akkor viselte ezt a köpenyt, amikor Indiából keletre utazott, és Kínába jött. Hujko, a második pátriárka kapta meg tõle, aki Szengcannak adta át. Szengcan Taohszinnak, és Taohszintól én, Hungzsen kaptam meg. Én pedig most neked, a hatodik pátriárkának adom tovább. Amikor koldulni mentem, mindig magammal vittem ezt a szilkét, amelyet ugyancsak rád hagyok. Ügyelj a gondolataidra, és szabadítsd meg az élõket tévképzeteiktõl! HUJNENG A dharmát elme adja át elmének, mire szolgál hát a köpeny? HUNGZSEN A köpeny a dharma bizonyítéka, a dharma a köpeny eredete. Nemzedékrõl nemzedékre száll, hogy sose hunyjon ki az elme lámpása. HUJNENG (átveszi a köpenyt és az alamizsnás szilkét, meghajol) Õszinte köszönetem a nagymesternek! HUNGZSEN Aki átveszi a dharmát, annak hajszálon függ az élete, és ez mindig, a kezdetektõl fogva így volt. Ha itt maradsz, bizonyosan ellened törnek. Jobb, ha távozol! HUJNENG Hová menjek? Mutass utat, mester! HUNGZSEN Ebben a templomban már kiapadt a bölcsesség forrása. Nézd ezt a hatalmas épületet! Betölti a füstölõk füstje. A hívõk mind Buddhát keresik, de csak a hírnév, a jó szerencse mohó vágya hajtja õket. Nem értem, miért ide jönnek, míg az ország belsejében ádáz viták dúlnak, eretnek tanok csapnak össze, és így Buddha törvénye sem virágozhat. A harcnak mindig egy a vége: az eretnekek összefognak a gazdagokkal és hatalmasokkal, hogy kiszolgálják a császári udvart. A hegyvidék déli tájairól jöttél, oda menj hát vissza, ott vonulj el! Csak ezután kezdj fáradozni azon, hogy eloszlasd a megtévesztettek tudatlanságát, és segítsd megvilágosodásukat. HUJNENG Mesterem mihez kezd? HUNGZSEN Én betöltöttem a sorsomat. Távozásod után elbúcsúzom az emberek világától. Ötödik súlyos dobütés HUNGZSEN Kövess! Kinyitom neked a templom kapuját! Hungzsen kivezeti Hujnenget a sötétbe. Öt dobütés jelzi az ötödik óra kezdetét, majd sokáig zúg a harang. Belép Hujming HUJMING (fejcsóválva dörzsöli a szemét) Tisztán emlékszem, magam zártam be a kaput az este. Az ötödik órában járunk, még csak nem is pirkad, de a kapu már tárva-nyitva! (Felveszi a földrõl a kapu keresztrúdját) A szerzetesek csak az iménti harangszóra keltek, meg sem kezdték a reggeli kántálást. 1058

Tolvajok használhatták a kaput, talán már lopják is a templom kincseit! Tolvaj! Jöjjön valaki! Kapjuk el a tolvajokat! Nem menekülhetnek! Hungzsen besétál a színre. Szaladgálás, fejetlenség uralkodik HUNGZSEN Buddha háza a csend helye! Mi ez a lárma? HUJMING Tárva-nyitva a templom kapuja! Kirabolnak minket! HUNGZSEN Buddha háza mindig üres, mit lehetne ellopni belõle? Én magam nyitottam ki a kaput. Kihirdettetett a nagy dharma. Nyugtassátok meg elméteket, és gyakoroljátok az erényt! HUJMING Nagymester, kinek adtad át a nagy dharmát? HUNGZSEN Egy Hszincsouból származó közembernek. HUJMING Annak a déli barbárnak, aki rizst hántolt? Miféle erényt gyakoroljunk hát? A nagy dharmát ellopták! HUNGZSEN Ha így vélekedsz, menj utadra! HUJMING Gyerünk, fogjuk meg a tolvajt! (Kiszalad a kapun, kezében a keresztrúddal. Hungzsen kivételével mindenki utána) HUNGZSEN Gonoszok! Sohasem fogják megérteni... Senhsziu lép a színre utazóruhában SENHSZIU Tanítványod szégyelli magát! HUNGZSEN Hová indulsz? SENHSZIU Az ország közepébe, hogy tudást szerezzek. (Meghajol) Mesterem, vigyázz magadra! (Kimegy) HUNGZSEN (felnéz az égre) Ideje elbúcsúzni az emberi világtól. (El)

Harmadik jelenet A dharma menekülése Hujneng jön be, hátán batyuval. Evezõ kézmozdulatokat tesz HUJNENG (énekel) Hömpölyög a folyó, Hullámot ver a szél, Magányos csónakom A Jangce kék vizén. Rám hagyták a dharmát, Sorsom menekülés, Nehéz küzdelem vár E világi buddhaként. 1059

Hujming lép be a tömeg élén HUJMING Nézzétek azt a csónakot! Õ lesz az, a büdös mindenit! Ne hagyjátok futni, csapjunk le rá! Nála van az öreg buddha köpenye és alamizsnás szilkéje. Azonnal vissza kell adnia! Mit tátjátok a szátokat? Mozogjatok! Érjük utol! TÖMEG (énekelve) Túlpartra ne érjen, Gyorsan, siessünk hát! Máskülönben bottal Üthetjük a nyomát! HUJNENG (énekel) Halandó világban Kesereg mind, ki él, De ha buddha-sorsot Kaptál, sokszorosan nehéz. Hujneng leveszi a cipõjét, kiugrik a csónakból, futva menekül TÖMEG (énekelve) A túlparti nagy bölcsességet Hiába ostromlod nagy sietve, Bolond, ki fut, s rohammal venné be… Hujneng mezítláb lép a színpadra, hátán batyu, kezében a cipõje HUJNENG (énekel) Kelj át a folyókon, Mászd meg a hegyeket. TÖMEG (énekelve) Keresd az igazat, Keresd a végtelent, Legyen nehéz a keresés, Rögös az út, oly nehéz! HUJNENG (énekel) Üres kapun nincs bejárás, Vademberé erdõ-szállás. (Eldobja a cipõt, futva el) TÖMEG (rohan, énekel) Keress vagyont és hírnevet, Tedd könnyûvé tested s lelkedet. (El) Belép Hujneng, kezében alamizsnás szilke és bot. Liheg, a földre dobja a batyuját 1060

HUJNENG (énekel) Csupasz a Taji-hegy orma, Hideg folyón süvít a szél, Merre lesz Hujnengnek dolga? Küldetése csupa veszély. Vízcsobogás. Hujneng elõveszi batyujából az alamizsnás szilkét, telemeri vízzel. Hujming lép a színre, kezében husáng HUJMING (kiabál) Átkozott! Mióta kereslek már! Kóstold csak meg a husángomat! (Odasuhint, de Hujneng bukfencet vetve kitér a husáng elõl, a szilkét nem ereszti) HUJMING Add ide nyomban a köpenyt és a szilkét, ha kedves az életed! HUJNENG (a szilkét nyújtva) Tessék, vedd el! Hujming ismét Hujneng felé suhint, aztán kikapja a kezébõl a szilkét HUJNENG Indulj máris kéregetni! Hujming elejti a szilkét, amely ripityára törik a földön HUJMING (megdöbben, majd feldühödik) Gonosztevõ, összetörted a pátriárka szilkéjét! (Felemeli a husángot) Te vagy én, csak egyikünk maradhat! Add ide a pátriárka köpenyét! HUJNENG Vidd, ha kell! Kibontja a batyut, elõveszi a köpenyt, Hujming leteszi a husángot, és nyúlna is a köpenyért, de remegni kezd a karja HUJNENG Hujming mester, hát nem tudtad, hogy a dharmának nincs formája? HUJMING (letérdel) Kérlek, bocsáss meg a faragatlan harcosnak! (Lehajtott fejjel) Bocsásd meg tudatlanságomat, s hogy üldözõbe vettelek. Hisz valóban a dharmát keresem, nem pedig ezt a köpenyt. Kérlek, tanításoddal segíts, hogy megvilágosodjak! HUJNENG Nem kell mentegetõznöd! Buddha tanításáért jöttél, nyugodjon hát meg az elméd, és figyelj arra, amit mondok! Ha nem gondolkodsz el jóságon és gonoszságon, hogyan nézhetnél szembe igazi valóddal? Hujming némán hallgatja, ránéz, majd lehajtja a fejét HUJNENG Menj északra, és segíts, hogy megváltozhassanak az emberek! (El) Hujming üdvözlésre kulcsolja a kezét. Dühös, ideges emberek tódulnak be 1061

TÖMEG Mester, mester, láttad-e a déli barbárt errefelé? HUJMING Hogy láttam-e? Nem én! Viharos szél fúj a hegyen, sehol egy lélek. Az az ember sántít, alighanem szakadékba zuhant, és felfalták a tigrisek. Nyoma sincs, felejtsétek el! Menjetek, menjetek, éljétek az életeteket! (El) Nagy nehezen feloszlik a tömeg, kiürül a színpad

MÁSODIK FELVONÁS Elsõ jelenet Vita a szélrõl és a zászlóról

Két szerzetes óriási zászlót emel fel a templom központi terméhez vezetõ lépcsõnél, a füstölõtartó elõtt. A zászlón ez olvasható: Nincs születés, nincs megszûnés. Alatta kisebb írásjegyekkel: Dharma Természet Templom ELSÕ SZERZETES Nincs születés, nincs megszûnés. Mit jelent ez? MÁSODIK SZERZETES Ne töprengj, csak tartsd a zászlót! ELSÕ SZERZETES Mégis, mondd, mit jelent? MÁSODIK SZERZETES Jincung mester hamarosan beszélni fog a csarnokban. Kérdezd meg õt! ELSÕ SZERZETES Hosszú évek óta élünk a Dharma Természet Templomban, temérdek szútrát elolvastunk, mégis, ha mesterünk megkérdezné, miféle zászlót tartunk éppen, nem tudnánk válaszolni. Lehet, hogy csak vesztegettük az idõt? MÁSODIK SZERZETES Zászlót tartani is annyi, mint gyakorolni! ELSÕ SZERZETES Csekély képességûek talán beérik ennyivel. MÁSODIK SZERZETES Képességeiddel talán többre hívattál? ELSÕ SZERZETES Aki nem jut el a dolgok mélyére, hogyan fejleszthetné a képességeit? MÁSODIK SZERZETES Ne fecsegj már annyit, tegyük a dolgunkat! Húzd magad felé, én pedig kicsit kiengedem. Kibomlik a zászló, a két szerzetes nézi, ahogy a szél egyre nagyobb erõvel kap bele, lobogtatja. Sorban szerzetesek vonulnak be HARMADIK SZERZETES Micsoda erõs szél! 1062

NEGyEDIK SZERZETES Jól kössétek ki, nehogy betörje a fejünket a zászlórúd. Szoros a csomó? ELSÕ SZERZETES Szoros a csomó, és ép a fejünk. MÁSODIK SZERZETES Lengjen kedvére a zászló! Ami minket illet, végeztünk a munkával. Belép az immár középkorú Hujneng. Kenderruhát, szalmaszandált visel, mint a közrendûek. Szemügyre veszi a zászlót. Csönd. A zászló még erõsebben, csattogva lobog HARMADIK SZERZETES Jókora zászló, súlyos lehet. Hogyan tud mégis lengeni? NEGyEDIK SZERZETES A szél mozgatja, ez a magyarázat. HARMADIK SZERZETES A szél nem érzõ lény. Miért mozgatná a zászlót, ha nincs rá oka? Na, ezt magyarázd meg! ÖTÖDIK SZERZETES A szélnek nincs formája, csak a zászló mozog. HARMADIK SZERZETES A zászló sem érzõ lény. Hogy mozgathatná saját magát? HATODIK SZERZETES Sem a szél, sem a zászló nem érzõ lény, de mozognak, mert a karmájuk összeköti õket. HARMADIK SZERZETES A karma az érzõk világának sajátja, önmaga nem mozgat. Sem a zászló, sem a szél nem érez, miért mozognak mégis? Belép Jincung mester JINCUNG Jó kérdés! Ki tudja rá a választ? NEGyEDIK SZERZETES Akkor lesz mozgás, amikor feltámad a szél, a mozgás hiánya a szél hiányát jelzi. Ez a szél természete. Látszólag a zászló mozog, de valójában egyedül a szél. Hiba lenne azt hinni, hogy a zászló mozog, nem észrevéve, hogy a magát mozgatni képes szél mûve az egész. ÖTÖDIK SZERZETES Tévedés! Mert míg a zászló tud mozogni, a kõszikla nem. A zászló mozog a szélben, a szikla mozdulatlan marad. Így tehát nem a szél, hanem a zászló természete a mozgás, és hiába mozgatja önmagát a szél, a zászló nem a széltõl lobog. HUJNENG Minthogy nem érzõ lény sem a szél, sem a zászló, mozgó vagy mozdulatlan természetük sem lehet. Mindkettõ ilyen: nem mozog. A mozgás elménk tévképzete. Az eredeti dharma nem tesz különbséget mozgás és mozdulatlanság között. És ez az értelme annak, hogy nincs születés, nincs megszûnés. JINCUNG Ki mondja? HUJNENG Egy erre járó közrendû. JINCUNG Lépj elõ, mutatkozz be! Mi a neved? HUJNENG Lu a családnevem, de Hujnengnek hívnak. JINCUNG Honnan jössz? HUJNENG A déli hegyekbõl. 1063

JINCUNG Van mestered? HUJNENG Egykor Hungzsen mester tanított, a Keleti-hegyen, Csicsouban. JINCUNG Tudsz róla, hogy mestered már eltávozott ebbõl a világból? HUJNENG Igen, és sajnálom, hogy nem tudtam felnõni a bizalmához. JINCUNG Ma nem olvasok szútrát. Menjetek a dolgotokra! Beszédem van ezzel a közrendû testvérünkkel! A szerzetesek elvonulnak JINCUNG (suttogva) Távozása elõtt Hungzsen mester elárulta, hogy délre tart a dharma. Te vagy hát a nagybölcsességû? HUJNENG Engem választott a mester. JINCUNG Akkor miért késlekedsz a tanítás terjesztésével? HUJNENG A mester utasított, hogy rejtõzködjem egy darabig, ezért a kantoni Szehuj és Huajcsi járásban, vadászok közt húztam meg magam. JINCUNG Valóban az ötödik pátriárka, Hungzsen utóda vagy? Mivel bizonyítod? HUJNENG Birtokomban van a pátriárka köpenye. JINCUNG Legfelsõbb karma! (Üdvözlésre kulcsolja a kezét) Egykor magam is Hungzsen mester tanítványa voltam, de a dharma befogadásához nem szereztem elegendõ bölcsességet. Sosem hallottam szavaidhoz hasonlókat, hozzád képest fecsegés, amit én mondok a Nirvána-szútráról. Kérlek, kövess a csarnokba! Mindketten el

Második jelenet A szabályok átvétele Határtalan Kincs csengõt ráz. Köntöse rongyos, haja leborotválva, lábbelit nem visel. Kezében alamizsnás szilke HATÁRTALAN KINCS (hangosan) Határtalan Kincs a nevem. Apáca vagyok! Határtalan Kincs, határtalan varázs, határtalan mélység, amelyet nem ért senki sem. (Mosolyog. Megrázza a csengõt) A másik oldalról belép Jincung, nyomában szerzetesek JINCUNG (hangosan) Szerzetesek, mesterek, tanítók, üdvözöljük templomunkban Hujneng mestert, az ötödik pátriárka, Hungzsen igaz örökösét. HATÁRTALAN KINCS (átmegy a színpad elején, énekel) Határtalan gondolat, határtalan szövevény, 1064

Határtalan bánat, eloldozhatatlan karma, Határtalan tengere határtalan fájdalomnak és keserûségnek – Hujneng dharmaköntösben, kezét összetéve lép színre. A szerzetesek üdvözlésre emelik a kezüket JINCUNG Kérjük a szabályok három oktatóját, kegyelmes Csekuangot a hszicsingi Cungcse Templomból, Hujcsing mestert, a szucsoui Lingkuang Templom vezetõ szerzetesét, és Taojing mestert, a csingcsoui Tienhuang Templom tanítóját, hogy lépjenek elõre, és gyújtsák meg a füstölõket. A három oktató meggyújtja a füstölõket HATÁRTALAN KINCS (énekel) Határtalan vágyak, határtalan tévképzetek, Határtalan imák és határtalan önmegtartóztatás. A szerzetesek körbeveszik Hujnenget, és megvizsgálják a köpenyét. Ámulva kommentálják SZERZETESEK Ez valódi! – Sosem láttam hasonlót! – Mibõl készült? – Igazi selyem? HUJNENG Pamutból van. SZERZETESEK Tényleg? Buddha urunkra! Határtalan Kincs megrázza a dharmacsengõjét, és táncolni kezd HATÁRTALAN KINCS (hangosan énekel) Tavasztól nyárig, õsztõl télig, Kelettõl nyugatig, északtól délig, A tenger szélétõl az ég széléig, Határtalan, mérhetetlen üresség... (El) Jincung az emelvényre lép JINCUNG Gunavarman, a Szung-dinasztia híres mestere építtette ezt az emelvényt. Leírták, hogy egyszer majd egy arhat11 lép fel rá, egy bódhiszattva12 veszi át a szabályokat, ezért most én, a Dharma Természet templomához tartozó Jincung, e szertartás során levágom Hujneng mester haját, és leborotválom a fejét. Kérlek, legyetek tanúi annak, hogy Hujneng átveszi a szabályokat, és a szerzetbe lép. 11 12

Arhat: bölcs buddhista gyakorló, aki már a teljes megvilágosodás közelében jár. Bódhiszattva: megvilágosodott lény, aki nem távozik el a nirvánába, hanem a világban marad, hogy segítse a többi lény megvilágosodását.

1065

Csengõszó. Jincung vezeti Hujnenget és a három oktatót. Áthaladnak a termen, majd elhagyják a színt. Csattogófa. A szerzetesek szútrát olvasnak SZERZETESEK (együtt) Jó emberek, erényes asszonyok, Bódhiszattvák és mahászattvák,13 Ekképp legyen hát, Fegyelmezzük elménket! (Sorban el) Belép Határtalan Kincs, kezében a dharmacsengõvel táncol HATÁRTALAN KINCS (hangosan) Baj hátán baj, Tengernyi baj Az egész világon. Tömeg tódul be utána TÖMEG Gyertek, nézzétek! – Õrült nõszemély! – Hol? Merre? – Egy apáca! – Apáca, aki megõrült? HATÁRTALAN KINCS Ti vagytok az õrültek, nem fér a fejetekbe a megvilágosodás. TÖMEG Énekelj! Énekelj még! – Adjunk neki két rézpénzt! – Szánjuk meg! HATÁRTALAN KINCS Inkább én szánlak titeket! TÖMEG Takarodj, háborodott! – Állj félre az útból! – Halott démon! Nézzétek csúf keléseit! HATÁRTALAN KINCS Ó, nem az én testemben van a hiba, hanem a tiétekben! TÖMEG Hagyjátok békén! Dhuta14 módra gyakorolja az aszkézist. Mindentõl szabadulni törekszik. Amitábha! HATÁRTALAN KINCS (hangosan énekel) Határtalan Kincs, határtalan a kincsed, Határtalan varázs, határtalan mélység... (El) Elhalkul a csilingelés

13 14

Mahászattva: a bódhiszattvák közül is bölcsességében kiemelkedõ létezõ. Dhuta: különösen szigorú, aszketikus gyakorlat a megvilágosodásért.

1066

Harmadik jelenet A tan hirdetése Az esõ egyre jobban zuhog. A borotvált fejû Hujneng lassan bejön a színpadra. Durva szövésû, rövid köpenyt, kötött szárú nadrágot, szalmaszandált visel. Egy darabig  hallgatja az esõ szapora kopogását, majd a friss cseppek alá tartja a tenyerét HUJNENG (énekel) Mint vadászkutya ûzte szarvas, Barlangban, szénán húzta meg magát Hujneng, a hegyi ember, És vadászott az életért. El akarták lopni tõlem a dharmát, Akár meg is öltek volna érte, Most mégis egy csapásra Mesterükként tisztelnek. Hujneng felnéz, arcára hullanak az esõcseppek. Jincung siet be JINCUNG Mit csinálsz itt, mester? HUJNENG Nézem az esõt, és figyelek az elmémre. JINCUNG A nagyteremben összegyûltek a szerzetesek, hogy meghallgassák, amit a dharmáról mondasz. HUJNENG A dharmáról nem lehet beszélni. Amirõl beszélni lehet, az nem a dharma. JINCUNG (türelmesen, leeresztett karral vár) Buddha urunk örököse vagy, mindannyian rád emeljük tekintetünket, és tisztelettel kérünk, hogy oszd meg velünk a tanítást! HUJNENG Nem vagyok méltó erre a tiszteletre, sem ilyen szép szavakra. Félek, nem veszitek hasznát annak, amit mondhatok. JINCUNG Mindennnek a karma szab irányt. Ha megvilágosodnak az emberek, határtalan lesz az érdem. Mester, kérlek, öltsd magadra örökölt köpenyed! HUJNENG Köpeny és köpeny között van-e igazán különbség? JINCUNG Ha nem a pátriárka köpenyét viseled, csak én tudom, valójában ki vagy. A pátriárka köpenyét felöltve mindenkinek tudtára adod, hogy te vagy a dharma igaz örököse. A buddhista közösségért, a tévképzetek rabjainak megvilágosodásáért kérlek, a dharma köpenyében lépj az emelvényre! HUJNENG Mi mást tehetnék hát? Bûnbe esek! (Mosolyogva meghajol) Menj elõre, kérlek! Rövidesen követlek.

1067

Jincung egyetértõn visszamosolyog, és távozik. Zúg a harang. Hujneng is el. Sorban szerzetesek sietnek a színre. Belép Jincung. A harang elhallgat JINCUNG Kétszáz éve, a Déli Dinasztiák idején élt egy tripitaka15 mester, Igaz Jelentés, aki egy-egy bódhifát ültetett ide, az emelvény két oldalára. Meghagyta tanítványainak, hogy gondozzák a fákat, mert egyszer eljön majd egy bódhiszattva, aki e fák tövében végzi el a legfelsõbb dharmaszertartást. Szerencsés nap a mai, mert beteljesedik a jövendölés! Kérem Hujneng mestert, bódhiszattvát és a pátriárkák igaz örökösét, hogy lépjen az emelvényre, és beszéljen a Keleti-hegy templom iskolájának tanításáról. Belép Hujneng a pátriárkai köpenyben HUJNENG (mosolyogva) Inkább a fa alá, a hûs árnyékba ülnék. Üdvözöllek benneteket, és hadd kezdjem õszinteséggel. Nem tudok olvasni, így a szútrák írásjegyeit sem értem. Ha szútra-magyarázatra vágytok, olvassátok magatok a szövegeket. Mégis megnyílt számomra egy út a dharmához, ám ennek nincs neve, és nem fûzhetõ hozzá szó. Nem látható, és nem hallható. Nincs teste, sem jelentése. Nem nevezhetõ meg, kifejezni nem lehet. Nincs eleje, és nincs vége. Nincs belseje, sem külseje. Nincsen közepe sem. Nem érkezik, és nem távozik. Nem kék, sárga, vörös, fehér, és nem is fekete. Nem létezik, és nemléte sincs. Nincs oka, és nincs eredménye. Megkérdezem hát a tudós közönségemet, vajon mirõl beszélek? A szerzetesek összenéznek, nem mernek válaszolni. Egy fiatal szerzetes, Senhuj feláll SZABÁLyOK TANÍTÓJA Fiatal szerzetes, mit mûvelsz? SENHUJ Nem tudok tovább ülni. Elzsibbadt a lábam. SZABÁLyOK TANÍTÓJA Akkor távozz! Ne bontsd meg a rendet! HUJNENG Gyerek még, nem bír hosszan ülve maradni. Hadd álljon! Nos, mindannyiótok elméjében ott van a tanításom, csak még nem értettétek meg saját elméteket, ezért nem látjátok önnön igaz természeteteket. Hogyan vélekedtek errõl? (Mosolyog) Az én tanításomban nincsenek szabályok. SENHUJ Mester, pisilnem kell! SZABÁLyOK TANÍTÓJA Mit merészelsz? Ezért büntetést érdemelsz! HUJNENG Nehogy a végén rosszul legyen ez a gyermek. Engedjétek ki! Hadd menjen! Senhuj futva távozik. A többiek megkönnyebbülten nevetnek

15

Tripitaka: a buddhista szövegek kánonja.

1068

SZABÁLyOK TANÍTÓJA Csend legyen! A tanítás komoly dolog! A szerzetesek elcsöndesednek HUJNENG Komoly, és mégsem az. A megismerés elménk munkája. Ha felszabadul az elménk, meg is tisztul, és bölcsességre lel. Lódobogásra emlékeztetõ dobpergés hallatszik SZABÁLyOK TANÍTÓJA Mi ez? Kezében lókorbáccsal tartományi követ lép be KÖVET Vej Csü prefektus levelét hozom Jincung mesternek, a Dharma Természet templom apátjának! JINCUNG (feláll, átveszi a levelet. Elolvassa) Vej prefektus, a kormányzat hivatalnokai és a négy égtáj tudósai tudomást szereztek róla, hogy Hujneng mester, Buddha igaz örököse megtisztelte jelenlétével Nanhaj járást. Kérik a mestert, hogy tárja ki mindenki elõtt a dharma igazságának kapuját, válaszszon egy szerencsés napot és órát, amikor a Mahá pradzsnaparamita szútráról16 beszél. Legyen ugyanaznap nagyszabású szertartás, hogy minden hívõ, közrendû és szerzetes részesüljön az emelvényrõl elhangzó tanításban, és a jelenlévõk megszabaduljanak minden szenvedéstõl! A követ várja a válaszod, melyet lovára pattanva azonnal elvisz. Mi a nagymester akarata? HUJNENG A sors akarata! Válasszunk hát egy napot! JINCUNG Követ, közölje a mester kívánságát Vej prefektussal. A követ távozik. Újra pereg a kisdob. Elhalkul a lódobogás HUJNENG Mára legyen ennyi elég. (Feláll) JINCUNG Térjünk vissza a szobánkba, és gondolkodjunk el a mester kérdésén. Igyekezete így nem lesz hiábavaló, tanítása mindannyiunk épülésére szolgál. A szerzetesek felállnak, összenéznek, majd kivonulnak. Visszajön Senhuj SENHUJ Kimegyek könnyíteni magamon, és mire visszajövök, már vége is? Mirõl volt szó? Miféle dharmáról? SZABÁLyOK TANÍTÓJA Te mit gondolsz? SENHUJ Azt, hogy Buddháról volt szó, arról, akirõl itt mindennap szútrákat kornyikálnak. 16

Mahá pradzsnaparamita szútra: a mahájána buddhizmus egyik leggyakrabban olvasott szútragyűjteménye. A szövegek központi tanítása szerint a létezők – beleértve az ént – csupán gondolati formaként léteznek, nincsen önmagukban vett létük.

1069

SZABÁLyOK TANÍTÓJA Vigyázz a szádra, te! Megsértetted a templom törvényeit. Ezért botozást érdemelsz! Hujneng mester, meg kell fegyelmezni ezt a kis átkozottat! HUJNENG (felcsattan) Nem megmondtam, hogy a dharmának nincs neve? Te meg nevet adsz neki? SENHUJ A szerzetes kérdésére neveztem meg. Ha nem kérdezi, nem tettem volna. HUJNENG (odasuhint a botjával) Nesze neked! Fáj-e? SENHUJ Fáj is, meg nem is. HUJNENG Mi fáj? SENHUJ A hátsó felem. HUJNENG És mi nem fáj? SENHUJ A bot. JINCUNG Ne bosszantsd tovább a nagymestert! Eridj dolgodra! HUJNENG Hogy hívják ezt a kölyköt? JINCUNG Senhuj a neve. Szútrát tanulni jött ide. Kiutasítom a templomból, ha kívánod. HUJNENG Ne tedd! Inkább segítsen nekem, kísérjen, legyen támaszom, amikor beteg lábaim elgyengülnek. JINCUNG Mester, gondoltál már rá, hogy hol lesz a szállásod? HUJNENG A templom olyan közel van a városhoz, hogy a császári hivatalnokok azonnal értesülnek mindenrõl, ami itt történik. Ha maradok, többé nem lesz nyugalom ebben a templomban. A hegyekben éltem mindig, legjobb, ha oda térek vissza. JINCUNG Nagymester, pontosan hová mennél? Legjobb lesz, ha döntésedrõl a tartomány kormányzóját is tájékoztatjuk. HUJNENG A nagy tanítás után Sao tartományba, a Caohszi környéki hegyekbe megyek. Idõztem már ott, de a sorsom visszahív. Mindketten el. A színpad mögül halk csilingelés. Megjelenik Határtalan Kincs árnyéka. Zene kíséretében Énekes lány lép színre, a zenekari árokban is énekelnek ÉNEKES LÁNy (énekel) Formás testben élõ Ezernyi emléked, Titkos történeteid Szíved legmélyén Olykor felidézed, de nem osztod meg. Határtalan Kincs vagy, Határtalan Kincs vagyok, Menni, menni, menni tovább, Ki érti mindenek velejét? 1070

Hujneng az emelvényen, a pátriárkák köpenyében. Határtalan Kincs árnyéka eltûnik. Tömeg tódul be HUJNENG (elõad) Mûvelt férfiak, mûvelt nõk! Mindenki eredendõen rendelkezik a bódhi pradzsna bölcsességével, ám az elmét zavaró téveszmék miatt sokan mégsem világosodnak meg. Az én tanításom célja, hogy megszüntesse a gondolatot, módszerem a forma hiányán, a minden ragaszkodáson való túllépésen alapul. Mit értsünk a forma hiányán? Azt, hogy még a formák világában is elhagyjuk a formákat. És mit értsünk a gondolat megszüntetésén? Azt, hogy gondolkodásunk nem szül gondolatot. És hogyan lépjünk túl minden ragaszkodáson? Úgy, hogy felismerjük: az igazi emberi természet gyökeréhez csak így áshatunk le. Ne legyen ragaszkodás a gondolatainkban, így ha múltunk, jelenünk és jövõnk gondolatai összekapcsolódnak, lényegi testünk, a dharmakája elszakad fizikai testünktõl, a rupakájától. Gondolkodás közben nem szabad ragaszkodnunk semmihez. Elég egyvalamihez ragaszkodnunk, annyi az, mintha mindenhez ragaszkodnánk, hisz gúzsba köt. Gondolatainktól elszakadva azonban kioldunk minden köteléket. ÉNEKES LÁNy (hangosan) A buddhista apáca titokzatossága nõi titokzatosság, amelyet csak nõ fejthet meg. Minden nõt ragaszkodás bénít, ezért nem oldhatja meg egyik a másik baját. De egy nem nõi szerzetes vajon megoldhatja-e? (Énekel) Gúzsba köt egészen A szeretõ szívben lakó bánat, Átjár, mint a köd, a felhõ, Homályt von köréd, zavarba ejt A szüntelen szitáló esõ, Félretolnád, elillannál, De lehet-e vajon megszabadulni? HUJNENG Mûvelt közönség! A mahá pradzsnaparamita szanszkritul azt jelenti: a túlsó part bölcsessége. Aki a megvilágosodás útjára lép, dharmateste Buddháéhoz hasonlatos lesz. A mahá szó jelentése: nagy. Az elme oly hatalmas kiterjedésû, mint maga az üresség. Benne foglaltatik a nap, a hold, a csillagok, a föld, a hegyek és a folyók, a fák és növények milliárdjai, a jók és a gonoszok, a jó és a rossz törvények, a menny és a pokol. Ez mind része a hatalmas ürességnek. Az emberi természet ugyancsak üres. Minden igazság megtalálható benne, minden élõlény számára felismerhetõen. Ám az érdemekben legdúsabb igazsághoz se ragaszkodjunk! Csak káprázat a négy elem, a föld, a víz, a tûz és a levegõ, mind csak az üresség része. És míg a tévképzetek áldozatai csupán felolvasni tudják a tanítást, a megvilágosodottak a szívükkel gyakorolják! TÖMEG (énekelve) Át a túlsó partra, 1071

Ott a nagy bölcsesség! Káprázat csak a négy elem, Üres mind, léte nincs. ÉNEKES LÁNy (hangosan) Üres, úgy bizony! Mit tenne egy nõ a másik parton? (Énekel) Ezer szerep, ezerféle pillantás, Tízezer varázslat, Térül-fordul a nõ, S átváltozik, nem ugyanaz, Nõ fájdalmát hogy is érthetné férfi? (El) HUJNENG Tanult közönség, jól figyelj a szavamra! A megvilágosodás nem más, mint a baj felismerése. Ragaszkodó gondolatunk elõbb balgává tesz, második, megvilágosodott gondolatunk azonban megszabadít, és buddhává tesz. Tanult közönségem! Nincsen magasabb bölcsesség a mahá pradzsnaparamita bölcsességénél. Nem kötõdik semmihez, nem béklyózza múlt, jelen vagy jövõ, de a múlt, jelen és jövõ minden buddhája e tanítás jóvoltából világosodott meg. A nagy bölcsesség a túlsó partra kalauzol, és eltünteti az öt szkandha17 minden baját, szennyét! Aki megérti ezt a tanítást, megszabadul a gondolat, az emlékezés és a ragaszkodás kötelékétõl. A bölcsesség jóvoltából nemcsak megfigyelni, hanem másokat megvilágosítani is tud majd. Mi több, a dharmát nem is kell megszerezni, hiszen elég saját természetünkre ráébrednünk, máris buddhává válunk. Buddha minden élõlény! Olvassátok velem! TÖMEG (énekel) Megfogadtuk, s úgy teszünk, Hogy megvilágosodjék minden élõ, Legyen bár végtelen a bánat, Egyenként orvosoljuk a bajt, Hisz bánat és bódhi ugyanaz, És buddha mind, aki él! Színre lép az ĺró. Megáll, hallgatja az éneket HUJNENG Mûvelt közönség! Úgy tartjuk, hogy végtelen az élõk száma, és egytõl egyig mindegyikük megvilágosodása a cél, ám én, Hujneng nem cselekedhetem helyettetek, a ti dolgotok felismerni saját természeteteket. Testünkben nyavalyák fészkelnek, oktalanság, tévképzetek lakják be anyagi valónkat. 17

Öt szkandha: a forma, az érzékelés, a fogalomalkotás, a mentális képzõerõk és a tudatosság. Az emberi létezõ öt összetevõje.

1072

Ezért kell belsõ, igaz természetünkbõl kiindulva megszabadulnunk tõlük, hisz a pradzsna bölcsesség általi megvilágosodás megszünteti az önbecsapás összes válfaját. Minden érzõ így segítsen magán! Úgy tartjuk, hogy végtelen a bánat, de minden bajt egyenként orvosolni kell, ez pedig annyit tesz, hogy az elménket ködösítõ illúzióktól megszabadulva világosodunk meg, és érjük el a buddha-állapotot. Buddha minden érzõ lény, és érzõ lény minden buddha. (Tapsol) TÖMEG Hatalmas jóság! Hatalmas jóság! HUJNENG (karját nyújtva) Engedjétek, hogy megtanítsam nektek a formanélküliség szabályait! (Az emelvényrõl lelépve sétál a tömeg között) TÖMEG (énekelve) Buddha minden élõ, Buddhák vagyunk mind. Az emberek lehajtott fejjel kimennek. Az Író elõrelép ÍRÓ MESTER, van-e tanításod az én számomra is? HUJNENG Mirõl? Az Író ujjával kört rajzol a homlokára HUJNENG Tehát bûnben élsz! Gyere máskor. ÍRÓ Hol talállak meg? HUJNENG Ha valóban meg akarsz találni, megtalálsz. (Nevetve el) Zene, belép az Énekes lány ÍRÓ Kisasszony, mirõl énekelsz nekem? ÉNEKES LÁNy Szórakoztatás a dolgom. Mi másról énekelhetnék, mint szerelemrõl és szerelmesek találkozásáról? Mondd, mit kívánsz hallani, eléneklem. Talán a fõvárosba igyekszel, hogy hivatalnokvizsgát tegyél? Tehetséges tudósember vagy, aki szomjazza az elismerést? ÍRÓ Semmi hasznosat nem csinálok, játékkal töltöm az idõm. Mégsem szakadhatok el egészen a világtól, hisz magam is része vagyok. Énekelj hát nekem az augusztusi hóról! ÉNEKES LÁNy De uram, már hogy lenne augusztusban hó? Elhallgat a zene. Író és Énekes lány el

1073

Negyedik jelenet A pátriárka távozik a létbõl A kisdob a második órát jelzi. Két õr lép a színre ÕR Hol a templom apátja? Fahaj lép be négy szerzetessel FAHAJ Ki merészel ide behatolni? Nem tudjátok talán, hogy a templom a csend otthona? Megjelenik az õrök vezetõje ÕRÖK VEZETÕJE Utat Hszüe Csien tábornoknak, a császári palota eunuchjának! Egy õr kíséretében bejön Hszüe Csien FAHAJ Fahaj a nevem. Bocsánatot kérek, amiért nem a fõkapunál fogadtam a küldöttséget! HSZÜE CSIEN Õcsászársága rendeletét hozom. Sietõs volt az utam a fõvárosból, utaztam éjjel-nappal, megállás nélkül. Kérlek, küldj Hujneng mesterért, hogy átvehesse a rendeletet. FAHAJ Amitábha! Hívjátok azonnal Hujneng mestert! SZERZETESEK (egymásnak adják a hírt) Császári rendelet! – Csodálatos esemény! – Hívjátok tüstént a nagymestert! Az egyik szerzetes futva el FAHAJ Ha tisztálkodni és átöltözni kíván a tábornok, a vendégszoba a rendelkezésére áll. HSZÜE CSIEN Nem szükséges. FAHAJ Hosszú évek óta szolgálom a nagymestert ebben a hegyi kolostorban, így nem vagyok jártas a császári rendelet átvételének illõ módjában. Kérem a tábornokot, igazítson el, hogy a füstölõk is rendben égjenek... Botra és egy szerzetes karjára támaszkodva belép Hujneng HUJNENG Fogadd õszinte bocsánatkérésemet! Nem tudom, miért küldött a császár ilyen hosszú útra. Kérlek, mondd el az okát! HSZÜE CSIEN Hszüe Csien vagyok, az udvari eunuch. Cötien anyacsászárné és Csungcung császár parancsára kérlek, vedd át ezt a császári rendeletet! 1074

HUJNENG (összeteszi a tenyerét, majd átveszi a rendeletet) Öregségemre is írástudatlan maradtam, megtennéd-e hát, hogy felolvasod õfelsége szavait? Figyelmesen hallgatlak, hogy megtudjam, milyen bûnt követtem el. HSZÜE CSIEN Messze földre eljutott a nagymester kiváló tanítása, égen-földön tisztelik. Miféle bûnt követhetett volna el? A palotában is nagy tisztelettel adózik személyének mind az anyacsászárné, mind maga a császár, és szeretnék körükben tudni a mestert, akit most még tízezer li18 választ el tõlük. Azért küldtek hát, hogy adjam át meghívásukat a nagymesternek. A császári palotában saját templomot kap. Kérem a nagymestert, amilyen hamar csak lehet, készüljön fel az útra, és csekélységem kíséretében jöjjön a palotába! HUJNENG Öreg vagyok, és beteg a lábam. Nem tudok én már olyan messzire menni. HSZÜE CSIEN Ugyan! Hoztunk egy paripát a nagymesternek, hogy egy hüvelyknyit se kelljen gyalogolnia, a futárállomásokon pedig megpihenhet. Nincs mitõl tartania! HUJNENG Fájós hátammal nem szállhatok lóra. HSZÜE CSIEN Akkor majd szekérrel visszük a nagymestert. Feltesszük rá, és leemeljük róla, a hajtó majd gondoskodik a kényelmérõl. HUJNENG Félek, hogy összetörnek öreg csontjaim, mielõtt a fõvárosba érnénk, és köszönthetném az anyacsászárnét és õfelségét. Nem engedhetem, hogy a végén õfelsége legyen kénytelen törött csontjaimat összeszedegetni! HSZÜE CSIEN Császári parancsot teljesítek. Mit jelentsek hát õfelségének? HUJNENG Szegény ember vagyok. Egyetlen tulajdonom ez a szerzetesi köpeny, amelyet mesteremtõl kaptam. Vedd, és add át nevemben a császári fenségeknek. Így talán kegyesek lesznek hozzám! HSZÜE CSIEN A nagymestert kéretik, nem a köpenyét! Mihez kezdene a császár egy rongyos szerzetesi gúnyával? A császár maga írta ezt a rendeletet. Jobb lesz nem ujjat húzni vele! Hszüe Csien hátralép, keze a kard markolatán HUJNENG (meghajol) Ezt kívánod? HSZÜE CSIEN Mit ezt? HUJNENG (lehajtja  a fejét) Vedd hát el! HSZÜE CSIEN Mit vegyek el? HUJNENG Egy öreg szerzetes fejét! HSZÜE CSIEN Miket beszélsz? HUJNENG Én kellek a császárnak. Vidd hát a fejem! HSZÜE CSIEN Õfelségének az a kívánsága, hogy a nagymester a palotában tanítson. Nem a fejére áhítozik! 18

Li: hagyományos kínai hosszmérték, különbözõ korokban más-más értékkel. Ma nagyjából 500 méternek felel meg. Az itt említett „tízezer li” azonban nem pontosan 5000 kilométert, hanem egyszerûen nagy távolságot jelent.

1075

HUJNENG Nagyszerû! Õfelsége is buddhává akar válni. HSZÜE CSIEN Õfelsége kegyelme messzire elér. Országszerte templomokat építtetett újjá, pénzzel támogatja a buddhista rendeket. Érdemei kiterjednek az egész birodalomra. Szerzetes, ne légy hálátlan! HUJNENG Amit sorolsz, egy sem érdem. HSZÜE CSIEN Hogyan lehet hát érdemet szerezni? HUJNENG A templomépítés, az alamizsnaosztás, a szerzetesek táplálása jó szerencsét hoz. Ám a valódi érdem, a dharma, bennünk lakozik, nem az efféle cselekedetekben. Ez pedig a kung, vagyis természetünk felismerése, és a tö, vagyis az egyenlõség és igazságosság. E kettõ összege az erény. Szívünkkel kell megpillantanunk buddha-természetünket, viselkedésünknek pedig tisztelettudónak kell lennie. Gondolataink foganjanak az egyenlõség és az igazságosság jegyében, s ekkor beteljesülnek érdemszerzõ vágyaink. HSZÜE CSIEN Magam nem értem ugyan a nagymester szavait, de elmondhatom szó szerint õfelségének, amit hallottam. Mondjam el? HUJNENG Mindent elmondtam. Nincs több tanításom õfelsége számára. Amikor tévképzetek homályosítják el a valós természetet, minden érzõ lényt Buddha képvisel. Ám amikor megvilágosodik a valós természet, minden érzõ lény maga is buddha lesz. Az együttérzés ez, Kuanjin, a könyörület istennõje. Az egyenlõség és igazságosság pedig Maitréja,19 az eljövendõ buddha. Hagyj el minden gondolatot, akár jót, akár rosszat érint, és beköltözik elmédbe a természet, elméd megnyugszik, s a tökéletes béke állapotába kerül! Kérlek, eszközöld ki nevemben az anyacsászárné és õfelsége bocsánatát, de Hujnengnek itt, a hegyek közt kell maradnia, hogy meggyógyuljon betegségébõl, és vigyázzon a templomra. Mondj köszönetet a nevemben a császárnak jótéteményeiért. (Összeteszi a tenyerét) Hszüe Csien némán hátrál néhány lépést, majd el SZERZETESEK (kántálva) Nagyszerû! Nagyszerû! (Énekelnek) Könyörületes buddha kíván lenni Maga a hatalmas császár is. Világok ezreiben mindenhol jelen van A Tiszta Föld, a Tiszta Föld. Miért küzdünk? Te meg én? Miért harcolnak a katonák? Ó, miért?

19

Maitréja: a buddhista tanítás szerint a Sákjamuni Buddha utáni következő, eljövendő Buddha.

1076

Szerzetesek el. Hujneng hátat fordít a közönségnek. A színpad közepére botorkál, köhög, majd távozik. Elsötétül a színpad. A sötétben melegen felizzik a parázstartó a meditációs kerevet elõtt. Hujneng jön be, botra támaszkodik. Másik kezében a pátriárkák köpenye. Köhög, a parázsló faszénre dobja a köpenyt, bottal igazgatja. A felcsapó lángok megvilágítják az arcát. Az immár felnõtt Senhuj lép be. Megáll, figyel. Hujneng abbahagyja a köhögést, hátrafordul HUJNENG Visszatért a kis szerzetes ? SENHUJ Útmutatásodat követve tanítványod körbeutazta az országot. Jártam az északi erdõkben, és eljutottam Senhsziu mester templomába. HUJNENG Miért jöttél hát vissza? SENHUJ Senhsziu mester a császár hívó szavának engedelmeskedve a fõvárosba ment, õfelsége mestere és a két fõváros20 pátriárkája lett. Én pedig visszajöttem, hogy téged szolgálhassalak. HUJNENG Mit láttál nála? SENHUJ: És a mester mit látott? HUJNENG Csúfolódsz tanítóddal? (Háromszor megüti a botjával) Fáj, vagy nem fáj? SENHUJ Fáj is, meg nem is. (Kuncog) Senhujnak fáj, de buddhának nem. HUJNENG Senhuj! Velem ne viccelõdj! SENHUJ (lesütött szemmel) Bocsáss meg! Hibáztam. HUJNENG Én is hibázom. Hol látok, hol meg nem. SENHUJ (felpillant) Szabad tudnom, miért? HUJNENG Magam elé nézve látom üres és néma természetemet, de oldalvást pillantva semmit sem látok. Pedig se kint, se bent nem vakít káprázat. Van-e még, amit nem értesz? Senhuj meghajol HUJNENG Hívd össze a népet a templomba! Ki kell hirdetnem valamit. Senhuj el. Hujneng felmászik a meditációs kerevetre, és lótuszülésbe helyezkedik. Csengõszó. Szerzetesek kíséretében Fahaj lép be. Abbamarad a csilingelés. Visszajön Senhuj. Oldalt megáll FAHAJ Mit kíván a mester? HUJNENG (abbahagyja a köhögést) Lépjetek elõre! Augusztusban elhagyom ezt a világot. Csupaszon jöttem az emberek közé, és üres kézzel távozom, semmit sem viszek magammal. Amíg el tudom oszlatni a kétségeiteket, amíg bé-

20

Két fõváros: Lojang és Csangan, több kínai dinasztia központjai.

1077

kességben éltek mindannyian, elégedett vagyok. Van-e még gyötrõ kételyetek? Addig kérdezzetek, amíg van idõm válaszolni! FAHAJ Ne beszéljen így a mester. Elszomorít mindnyájunkat. A szerzetesek lehorgasztják a fejüket, néhányan letérdelnek. Csak Senhuj marad mozdulatlan HUJNENG Ne lógassátok az orrotokat! Nézzétek az ifjú Senhujt! Õ nem búslakodik. Hogyan gyakoroltok ti? Kiért, miért gyötör a bánat? Talán mert aggódtok értem, s hogy távozásom után hová kerülök? Ha nem tudnám, hová igyekszem, nem vettem volna búcsút tõletek. Miért sírtok? Mert nem tudjátok, hová megyek. Csak az életet és a halált látjátok. Miért nem értitek meg, hogy létezik olyan tartomány, ahol nincs élet és nincs halál? FAHAJ (közelebb lép) Mester, van egy kérdésem, csak nem tudom, szabad-e föltennem. HUJNENG Szabaduljunk meg élettõl és haláltól. A csan templomában semmi sem tilos. Tedd föl a kérdésedet! FAHAJ Miután eltávozott a mester... (Körülnéz) Ki örökli a köpenyt és a dharmát? HUJNENG Mi haszna a köpenynek, ha nincs dharma? A kezdetektõl fogva semmi sem létezik. A köpeny, mint minden dologi létezõ, rajtunk kívül található. Ha megszerzi valaki a köpenyt és a szilkét, annak úgyis felfordulás a vége, és ez romlásba taszítja rendünket. Távozásom után tévtanok pusztítanak majd mindenfelé, ám lesznek, akik szembeszállnak a hazugsággal, és életük árán is küzdenek céljainkért, a rend alapjául szolgáló igaz tanításért. FAHAJ Bocsásd meg korlátoltságomat, de van még egy kérdésem. HUJNENG Mondd bátran, ha a szívedbõl jön! FAHAJ Míg mesterünk él, vele él a dharma. Amikor mesterünk eltávozik, hogyan lesz módunk meglátni Buddhát? Csend HUJNENG Az utánunk jövõk majd foglalkoznak a saját dolgukkal. Ti a tiétekkel foglalkozzatok! Elmondtam mindent, amit akartam. Nincs több közlendõm, csak egyetlen mondat. Jól figyeljetek! Sose keressétek Buddhát saját természeteteken kívül! Aki így tesz, végtelenül ostoba. Magatokra legyen gondotok! (Kihúzza magát, lehajtja a fejét) A szerzetesek némán elhagyják a színpadot. A meditációs kerevetnek támasztott bot eldõl. Hujneng csendben eltávozik. Ezüstcsengõ szól halkan, mint a selyem. Lábujjhegyen belép Fahaj. A színpad közepe kifehéredik

1078

FAHAJ Különös! Ezen a forró napon hirtelen fehérbe öltözött a hegy minden fája és virága. Hát mégis van hó augusztusban? Folyamatos csilingelés. Hirtelen sötétbe borul a színpad

HARMADIK FELVONÁS Felfordulás a Gyakorlás Csarnokában Az Író és az Énekes lány színre lépnek, egyik balról, másik jobbról. Húros hangszer szól ÉNEKES LÁNy (énekel) Augusztusi hó, Furcsa látvány – Az Író felnéz az égre, úgy tesz, mintha hópelyhet kapna el ÉNEKES LÁNy (énekel) Csendes a Cao-hegy, Árnyék a csípõs szellõben. ÍRÓ (szaval) Favágó – ÉNEKES LÁNy (énekel) Nézd a zöld mezõt, Keresd a gondolatod, A hegyes csúcs tetején, Meg is találod. ÍRÓ (szaval) Egy nemzedék tanítója! ÉNEKES LÁNy (énekel) Még a kõ is mozdul, Üzenetet vinne. ÍRÓ (szaval) Egy élet gyötrelme – ÉNEKES LÁNy (énekel) Lehetne égi ráébredés, De valójában csak üresség. ÍRÓ (szaval) Játék csupán! ÉNEKES LÁNy (pengeti hangszerét, majd emelt fejjel, hangosan énekel) Csan-na!21 (Lehajtja a fejét, elhallgat. El)

21

Csan-na: a csan tanítás.

1079

A színpad fényárban úszik. Sorban mesterek lépnek a színre. Ez a Mester és Az a Mester elõrelép EZ A MESTER Hogyan lesz a buddha? AZ A MESTER Így meg úgy. EZ A MESTER Mit értesz ezen? AZ A MESTER Se nem ez, se nem az. EZ A MESTER (horkantva) Kha!22 AZ A MESTER (horkanva) Kha! Egyik Mester és Másik Mester elõrelépnek EGyIK MESTER Mondd, hol van Buddha? MÁSIK MESTER Tiszteletreméltóságod lába alatt! Egyik Mester a lábára néz MÁSIK MESTER Elrepült! EGyIK MESTER Nem látom sem itt, sem ott. Hogyhogy elrepült? (Mozdulatlanul maga elé mered) A két mester összenéz, elnevetik magukat. Belép Csendes Mester és Rendes Mester. A másodiknál bot CSENDES MESTER Mondd meg nekem gyorsan, mi az, hogy buddha? RENDES MESTER (suhint a botjával. Mosolyogva odafordul) Bárkit találjak is el, nem az. CSENDES MESTER (mosolyog) Akkor miért csapkodsz? Rendes Mester hallgat. Csendes Mester tapsol. Igen Mester és Nem Mester elõrelépnek. Az utóbbi kezében edény IGEN MESTER (nevetve) A kutyának is van buddha-természete? NEM MESTER Az edényben víz, az égen felhõ. (Igen Mester fejére önti a vizet) IGEN MESTER (döbbenten) Mi mûvelsz? NEM MESTER (kuncog) Oka nincs. Igen Mester és Nem Mester csendben félrevonulnak. Bejön az Író ÖREG MESTER Honnan jössz, jó uram? 22

Kha! (Mai kiejtése: ho!): – Indulatszó és hangutánzó szó, melyet a csan mesterek helytelenítésre, a kérdés vagy a hibás válasz elutasítására használtak. (Lásd Kapujanincs átjáró: Kínai Csan-buddhista példázatok. Miklós Pál fordítása. Helikon, 1987, 132.)

1080

ÍRÓ Hátulról! ÖREG MESTER Hová tartasz? ÍRÓ (lehajol, leveszi a cipõjét, megmutatja) Leesett a talpa. ÖREG MESTER Mit szeretnél? ÍRÓ Egy csésze teát. ÖREG MESTER Eltévesztetted a kaput! ÍRÓ: Nem én, ámbár nem tudom, lakik-e itt bódhiszattva. ÖREG MESTER (rávág a botjával) Tökfej! Ez csan templom, mi nem tisztelünk bálványokat! Elpusztítottunk minden bódhiszattvaszobrot. Mit keresel te itt? ÍRÓ Minden élõlény buddha! Csak én ne volnék az? ÖREG MESTER Haha! Valami íróféle lehetsz! ÍRÓ A kapun kívül hemzsegnek az élõk. De vajon bódhiszattva-e mind...? ÖREG MESTER Mûvelt közönség, Buddha háza minden élõlénynek felkínálja a megváltást. Térjen be mind, aki bódhiszattva kíván lenni! Bejön az Énekes lány és a Közemberek. Utóbbiak téglát, gerendát, fatönköt cipelnek. Óriási tülekedés ÉNEKES LÁNy (hangszerét pengetve magas hangon énekel) Csan-na! Á KÖZEMBER (gerendát tartva vezényli az éneklõket) Jó férfiak, jó asszonyok, Gyerünk a csarnokba meditálni! KÖZEMBEREK (énekelnek) Buddha minden élõlény, Buddhák vagyunk mind. B KÖZEMBER (téglákat rak a földre, hogy mint köveken lépkedjen rajtuk. Mindegyik téglán le is térdel) Vezessetek a túlsó partra, ha jámborsággal teli a szív, biztos léptekkel, lábnyomot sem hagyva érsz át. EZ A MESTER (elemeli a soron következõ téglát B Közember elõl. Tenyere élével kettétöri, elhajítja) Rossz karma! B Közember visszamegy tégláért, Ez a Mester pedig csak tördeli õket C KÖZEMBER Kungfut gyakorol a mester? Hányat tör ketté naponta? EZ A MESTER Ha tégla akad az utamba, nyomban eltöröm! (Újabb téglát tör ketté, darabjait a földre dobja) Á KÖZEMBER Így teszel a macskákkal is, mester? EZ A MESTER Tehetnék-e másként? (Még egy téglát kettétör, darabjai koppanva esnek a földre) D Közember farönköt cipel, rááll, majd felemeli az egyik lábát, mintha kungfut gyakorolna 1081

D KÖZEMBER Az ég a maga útját járja, a nemes lélek pedig önmagát építi szakadatlan. RENDES MESTER (ráüt a farönkre) Rossz karma ez is! D Közember leesik a farönkrõl AZ A MESTER (odahajol) Föl tudsz állni egyedül? D KÖZEMBER Kibicsaklott a bokám. AZ A MESTER (nagy léptekkel el) Míg helyén a szíved, nem érhet baj. E Közember kötélmászással próbálkozik. Á Közember el E KÖZEMBER Nagy erényû, kérlek, vess rám egy pillantást! Elég erõs-e a csuklóm? F KÖZEMBER (krétával nagy kört rajzol) Nemes kiválóságok, adjatok nekem helyet! Míg mások magasra másznának, nekem csak a földön kell egy talpalatnyi hely, ahol a lábam megvethetem. G KÖZEMBER (farönkre áll) Olyan az emberi élet, mint a játék. Ha játszani akarsz, ismerned kell a szabályokat, akkor majd kedved telik benne. De mit is jelent ez? Tudja valaki? (Lepillant) H KÖZEMBER (kezében bambuszrúddal köröz) Mit gondolsz, ki van most a középpontban? Én vagy te? Ki ne szeretne istent játszani? Ki érné be puszta játékkal? Na, mit gondoltok? Ki kering a másik körül? I KÖZEMBER (csengõt tartó kezét eltakarja a másikkal, hátrafelé araszolgat) Vigyázz! Vigyázz! (Nekimegy a farönknek, G Közember leesik) Mondtam, hogy menj az útból! Nem hallasz? B KÖZEMBER (tovább rakosgatja a tégláit a földön) Mikor hagyod már abba? Idegesítõ ez a csilingelés! Halk gongütés ÖREG MESTER Ez meg ki lehet? Ki érkezik? Erõs gongütés. Bejön az Õrült Szerzetes, kezében nagy gonggal. Arcát aranyfesték borítja ÕRÜLT SZERZETES Leereszkedett közénk az élõ bódhiszattva. Beutazza a világ négy sarkát! (Integet, táncol) Felfénylik a jó szerencse csillaga! Pénzesõ és kincs hull mindenki fejére! (Ráüt a gongra, nevetgélve játssza Buddhát) Öregasszony lép a színre ÖREGASSZONy (tapsol, kezét dörzsöli) Micsoda kegy! Micsoda kegy! 1082

ÕRÜLT MESTER (ráüt a gongra, aranyszínû arca most egészen fehér lesz) Öreg bolond, mindig hangosan röhög... Én vagyok az õrült szerzetes! (Eltátja a száját, kivillannak aranyfogai) ÉNEKES LÁNy (penget, a színpad közepére érve fejhangon énekel) Csan-na! ÍRÓ Csodaszép! ÉNEKES LÁNy (megfordul, rámosolyog) Mit bámulsz? ÍRÓ Beledobban a nézõ szíve! ÉNEKES LÁNy (finoman ingatja a derekát.) Csak a halott szív nem dobban bele, ugye? ÖREGASSZONy Hajdanán én sem voltam rosszabb, de mára egy fogam se maradt, csak a kását tudom megcsócsálni. ÖREG MESTER Remélem, nem alamizsnáért jöttél, néném. A szerzetesek maguk is rászorulnak… ÖREGASSZONy Öreg vagy, és szerzetes. Miért félsz még mindig a nõktõl? ÖREG SZERZETES Vigyázz a nyelvedre, öregasszony! ÖREGASSZONy Csak az igazat mondom! Nem mindegy, miért jöttem? Én talán nem tehetem tiszteletemet a templomban? Kíváncsi voltam, mi ez a nagy felhajtás! Szívesen énekelek is! Vagy attól félsz, az énekem elûzi a bódhiszattvákat? ÖREG SZERZETES Csinálj, amit akarsz! Az én öreg fülem úgysem hall sokat, és látni sem látok jól. ÕRÜLT MESTER Szerzetes létemre szeretek nagyokat enni-inni. Habzsolok, nem ismerek mértéket! Neked milyen portékád van? Mutasd gyorsan! ÉNEKES LÁNy Szórakoztatni jöttem, és a mûvészetemért pénzt kapok, de én magam nem vagyok eladó! ÕRÜLT MESTER Mi baj lenne abból, hogy eladod a tested? Emlékezz, Buddha még az öreg, büdös testekben is jelen van. ÉNEKES LÁNy Figyelj hát, te szerzetes! (A húrokba csap) ÖREGASSZONy Õrült-e valóban ez az õrült szerzetes, vagy csak színleli? ÕRÜLT MESTER A való nem valós, a valótlanság nem valótlan. Valós vagy valótlan, hol leljük fel Buddha igaz szellemét? ÖREGASSZONy Õrült vagy. Neked aztán nem jut belõle! ÕRÜLT MESTER (kuncog) Öregasszony, mibõl nem jut, mondd csak? ÉNEKES LÁNy (szaporán penget, fejhangon énekel) Augusztusi hó, De különös, Csönd honol a Cao-hegyen, Szépséges árny a tiszta szélben, Nézd a havas hegytetõt, Mindannyiunknak üzen! A zöld mezõben megleled gondolatodat. Nézd újra, nézd, 1083

És megmozdul még a kõ is, Õ is nekünk üzen. A megvilágosodás vezet az égbe, Ám nem más az, mint nagy üresség. MINDEN MESTER (énekel) A végsõ tanítás nem tanítás, A nagy érdemet nem kell gyakorolni. ÕRÜLT MESTER (ráhúz a gongra, majd kezével csillapítja a zengést) A nagy hangnak nincsen hangja! EGyIK MESTER Hol lapul a vadmacska? MÁSIK MESTER Vadmacskát keresel, tiszteletre méltó? Belopakodik Á Közember. Rejteget valamit az ingében. Ha megnyomja, nyávog. Lábujjhegyen settenkedik. Ismét megnyomja a „valamit”, amely megint nyávog AZ A MESTER (felkiált) Rossz karma! RENDES MESTER Kotródj innen! Rendes Mester ráhúz a botjával Á Közemberre, aki úgy tesz, mintha a nyávogást kergetné. Rendes Mester kiabál, nekiesik, vadul püföli. Céltalan kergetõzés veszi kezdetét a színpadon, gong- és csengõszó kíséretében. Kitör a káosz Á KÖZEMBER (lohol.) Fogjátok meg! Ne hagyjátok megszökni! ÉNEKES LÁNy (hangszerét pengetve énekel) Csan-na! KÖZEMBEREK (kórusban énekelnek) Buddha minden, ami él, Buddha mi vagyunk. Á Közember még mindig négykézláb mászik a színpadon. A macska nyávog. Általános derültség EGyIK MESTER (kiabál, szalad) Tolvaj! Tolvaj! Fogjátok meg! MÁSIK MESTER A macskát vagy az embert? Melyiket kergessük? IGAZ MESTER (õ is kiabál és fel-alá futkos) Tûz van! Tûz van! Kigyulladt a szerzetesek szállása! (Kirohan) HAMIS MESTER Fogjátok meg! Fogjátok meg a gyújtogatót! CSENDES MESTER Mit beszélsz? Ki gyújtotta fel a templomot? AZ A MESTER Csak az tudja, aki tette! ÉNEKES LÁNy (énekét kísérve) Csan-na! 1084

ÍRÓ (hangosan szaval) Játsszon, aki játszani vágyik, Lármázzon, aki lármát kíván. Saját házadban ki zavarhat? Egy szerzetes és egy közember lép be. Egyikõjük tolja, másikuk üti a dobot. Hangos dobolás. Igaz Mester futva érkezik, kezében fáklyával IGAZ MESTER Nagytiszteletûek, melyik épület ég? Á KÖZEMBER (ordít) Nem menekülhet a tolvaj! (Üldözõbe veszi Igaz Mestert) IGAZ MESTER Tûz! Tûz! Tûz! (Körbeloholja a színpadot) Á KÖZEMBER Miáú, miáú, miáú – (lohol Igaz Mester nyomában) Igaz Mester futva el MINDEN MESTER (körbekergetik a színpadon Á Közembert, közben énekelnek) Közrendû és szerzetes, ember mind a kettõ, Bódhiszattva természetük az, ami bennük igaz. Á Közember futva el MINDEN KÖZEMBER (énekelve) Nehéz szenvedés az életed, Pedig hiábavaló minden, és minden szenvedés. Bejön Igaz Mester, kezében fáklya IGAZ MESTER Tolvaj! Tolvaj! Kapjátok el a tolvajt! (Körbeszalad a színpadon) TÖMEG (énekelve) Tûz, tûz, tûz, tûz! Tûz, tûz, tûz – Á Közember bejön a macskával, és Igaz Mester után veti magát. Igaz Mester futva el Á KÖZEMBER Gyújtogat, és tolvajt kiált, mintha rabló kiáltana tolvajt! Nyávogás hallatszik. Mindannyian Á Közembert kergetik ÕRÜLT SZERZETES Õ az, a macskás! (Megüti a gongot, felkacag) TÖMEG Elkapni! Elkapni! Ne hagyjátok futni! Á KÖZEMBER Kíváncsi vagyok, megfogjátok-e! (Leteszi a macskát. Futva el) TÖMEG (a  macska után vetik magukat) Miáú – miáú – miáú – miáú – 1085

Fáklyával kezében Igaz Mester szalad be IGAZ MESTER Ég a házam! Lángok emésztik! (Szájából tüzet fújva, futólépésben el) C KÖZEMBER Elszökik a megperzselt macska, léptek dübörögnek, átkozott ez a nap! HAMIS MESTER Ennyit tudsz csak összesen, A másik partot hol lelem? ÖREG MESTER Amitábha! (El) ÉNEKES LÁNy (hangosan énekelve) Csan-na! MINDEN MESTER és KÖZEMBEREK (énekelnek) Õrült vagy, õrült vagyok. Õrült vagy, õrült vagyok. Kis õrület mire elég? Nagy õrület tárja fel az igazat! Á Közember ruhába bugyolált csomaggal jön TÖMEG (kiáltozva) Elkapni! – Ne hagyd szökni! – Álld el az útját! – Kerítsük körbe! – Ne futhasson el! Körülveszik Á Közembert. Öreg Mester és Nagy Mester jönnek, az utóbbi kezében balta ÖREG MESTER (Á Közemberre mutat) Ez az átkozott kezdte! Õ felel mindenért! MINDEN MESTER Mi folyik itt? Á KÖZEMBER (kuncog) A macska miatt van az egész – MINDEN MESTER Hozd ide! Á Közember odaadja a csomagot. Nagy Mester a farönkre teszi, és egy suhintással kettévágja. Csönd. A tömeg eloszlik. Igaz Mester fáklyával jön, amely azonban nem ég IGAZ MESTER Vége. MINDEN MESTER Minek vége? Csend. A tûz lassan betölti a színpadot

1086

MINDEN MESTER Menjetek! Menjetek! Õrültekháza lett a csarnok, nincs hol lennetek. Menjetek, élje ki-ki a maga életét! (El) ÉNEKES LÁNy (hangszerét pengetve énekel) Csan-na! MINDEN MESTER (együtt, énekelve) Nagy bölcsesség visz át a túlsó partra, Nagy kegyelem a nyugodt szív. MINDEN KÖZEMBER (együtt, énekelve) Téglát hord, akinek az a dolga, Takarít, akinek az jutott! Énekelve takarítanak. Az egyik nevet, a másik sír. A harmadik integet, a negyedik maga elé mered. Az Énekes lány csípõjét ringatva a színpad elõterébe megy ÉNEKES LÁNy (énekel) Tollát koptatja az író, Bárdját meg a hentes, Egészségben teádat szürcsölgesd, Betegségben meg nyeld a piruládat. ÍRÓ (elõrelép, énekel) Tésztát keleszt a pék, Hajnalban kél a trágyagyûjtõ. ÉNEKES LÁNy (énekel) Sír a gyermek – ÍRÓ (énekel) Hisz megszületett. ÉNEKES LÁNy (énekel) Nem mozdul a vén – ÍRÓ (énekel) Hisz eltávozott. ÉNEKES LÁNy (énekel) Felgyúlnak a fények, mint megannyi ágyúdörrenés. ÍRÓ (énekel) Dörögnek az ágyúk a túlsó parton. MINDEN MESTER (énekelnek) Mozdulatlan szunnyadnak a holtak – MINDEN KÖZEMBER (énekelnek) Boldogan éljen, aki él! ÍRÓ (énekel) Házat vesz, aki vesz – ÉNEKES LÁNy (énekel) Mosolyt ad, aki árul. MINDEN KÖZEMBER (énekelnek) Alapot rakunk mindennap – MINDEN MESTER (énekelnek) Ha összedõl a régi híd, újat ácsolnak helyette. ÍRÓ (énekel) Kezdetektõl fogva így megyen a világ –

1087

ÉNEKES LÁNy (énekel) Roskadjon be a Taj-hegy, Vagy álljon a Jáde-hegy szilárdan, Az ember mindig a bajt keresi. ÍRÓ (énekel) Éji esõ ver banánlevelet, Zúgó szélben könnyû szekér suhan tova.

MINDEN MESTER ÉS KÖZEMBER (énekelnek) Ma éjjel vagy holnap reggel, Egyforma, egyforma, egyforma, Ma éjjel és holnap reggel, Egyformán csodálatos, Egyformán szép! VÉGE KISS MARCELL fordítása

Kao Hszing-csien: Táj.

1088

MA CSIEN (Ma Jian)

Nyújts nyelvet! Nõies kék

A busz erõlködve mászott fölfelé a több mint ötezer méteres Kambala-hegyre, míg odalent katonai teherautók araszoltak elõre. A hegytetõn, a sziklák és kõrakások között lecsúsztak a völgybe az utolsó felhõfoszlányok, és elém tárult a Jamdrok-tó. A felszínén visszatükrözõdõ kék ég és a sütkérezõ, havas hegy a távolban önkéntelenül felébresztette bennem az ölelés vágyát. Ez az eldugott hegyi országút is Tibetbe vezetett. Egy hónapig éltem Lhászában. Végigjártam az összes kolostort és szentélyt, különös figyelmet fordítva a Jokhang-templomra, a tibeti buddhizmus szent helyére. A világ minden tájáról érkezõ hívõk végeérhetetlen sorokban kígyózva forgatták az imamalmokat, fohászkodtak, hogy véget érjenek szenvedéseik, és gazdag családba születve kezdhessék meg új életüket. A kapuk elõtt földig hajoló emberek szinte egymással vetélkedve vetették magukat a földre, majd imára kulcsolt kézzel felkászálódtak, csak hogy ismét elterüljenek. Mindez elég lenne, hogy kielégüljön az utazó, de a kíváncsiakat még ennél is jobban vonzza a tibeti égi temetés. Fényképezõgéppel a kezemben, napfelkeltekor több égi temetés helyszínét is felkerestem. De vagy véget ért a szertartás, mire odaértem, vagy már messzirõl észrevettek, és nem engedtek közelebb. Volt, hogy megdobáltak kõvel. Takarodj, kiabálták. Jó néhányszor próbálkoztam, de egyszer sem jártam szerencsével. Úgy tudom, három napig marad otthonában a halott, majd egy rokon a hátára veszi, és elviszi az égi temetés helyszínére; eközben szigorúan tilos hátrafordulnia. A falu határába vagy útkeresztezõdéshez érve összetörnek egy vörös cserépedényt, nehogy a halott lelke visszatérjen. A temetésmester illatos ágakból tüzet gyújt, és ha futja rá a családnak, közben szent szöveget olvas egy láma, a halott erényeit ecsetelve a buddháknak. A lélek vagy újraszületik, vagy a buddhák országának lakója lesz mindörökre. A temetésmester lefejti a húst a halott csontjairól, apró darabokra vágja, a csontokat vasszerszámmal péppé töri. Ha fiatal a csont, árpát is ad hozzá, úgy jobban eszik a keselyûk. Ha hívõ volt a halott, szerencsét hozó jelet vágnak a mellkasába. Végül a fejbõrét odaadják a rokonoknak, és véget ér az égi temetés. Ezután már kérni is lehet a halottól, méghozzá úgy, hogy az ember füstölõt gyújt a templomban, és a buddhákhoz fohászkodik. Abban reménykedve próbáltam szerencsét Tibet isten háta mögötti vidékein, hogy végre tanúja lehetek egy égi temetésnek. Amikor a hegy lábához ért a busz, 1089

majd döcögve nekivágott a Jamdrok-tó partjának, megfájdult a fejem. Kinyitottam az ablakot. Nyugodt volt a tó felszíne, egy porszemet sem hordott a szél. A busz azonban tömve volt, alig kaptam levegõt a birkabõrök nyirkos szagától. Le kellett szállnom. Augusztus volt, ilyenkor aranyba öltözik a fennsík. Kéken, áttetszõn tündökölt az ég. A tó partjára sétáltam, letettem a hátizsákomat. Törülközõt vettem elõ, megtöröltem az arcomat. Nangarcénak hívták a száz házból álló falut. A tibetiek a hegy lábánál építették fel az agyagból tapasztott házakat, tetejükön imazászló lengett. Kis buddhista templom állt a hegyoldalban; falai vörösre és fehérre festve, az eresz alatt kék csík. Kissé arrébb fedelét vesztett épület látszott, a romos falakon túl frissen meszelt sztúpa ragyogott fehéren a napfényben. Gyönyörû hely. A tóparton nem volt eldobált szemét, a vízben kristálytisztán látszottak a kavicsok, napsugarak döfködték a meder alját. A háztetõkön a vörös, sárga, fehér, kék imazászlók együtt lengtek a széllel, megidézve Buddha szépséges birodalmát. Az agyagházak alatt, a tó partján, betonkunyhó állt, teteje vörösre festve; faluházának néztem. Elõhúztam piros pecsétes ajánlólevelemet, de amint közelebb értem, láttam, hogy nem a faluháza az, hanem csak lakóház, mint a többi. Egy katona fogadott, a kiejtésébõl mindjárt tudtam, hogy szecsuáni. Behívott, üljek le nála egy kicsit. Ez egy telefonos poszt, magyarázta, és õ azért van itt, hogy karbantartsa a telefonvonalat. Ha mûködik a vonal, horgászni megy a tóra, újságot, kalandregényt olvas. Nagyon megörült, amikor azt kérdeztem, megszállhatok-e nála. Négy év alatt, amióta ott szolgált, jól megtanult tibetiül, lejárt a faluba iszogatni a helybéliekkel. Egy falba vert szögön puska lógott. A szoba olyan benyomást keltett, mintha ócskavasat tárolnának benne. Szoktak-e itt égi temetést tartani, kérdeztem. Szoktak, mondta. Mikor volt utoljára, kérdeztem tovább. Megdermedt egy pillanatra, majd azt felelte, hogy épp néhány napja halt meg egy nõ. Faggattam volna még, de motyogott valamit, hogy õ most megy, és innivalót vesz estére. Nyújtottam neki a pénzt, de színpadiasan félretolta a kezemet, és már ott se volt. Kavarogtak a fejemben a gondolatok. Meglehet, hogy nem lesz több ilyen lehetõségem. Hogy éppen akkor haljon meg valaki, amikor megérkezem. Nem szabad elszalasztanom. Este ittunk, és meghánytuk-vetettük a nagyvilág híreit. Hogy belopjam magam a szívébe, hatalmasakat lódítottam. Szeretett horgászni, hát én is horgásztam, és megígértem neki, hogy amint visszaérek Pekingbe, import horgászbotot küldök neki, rozsdamentes acélból. Kérte a címemet, mire eldicsekedtem neki, hogy Csao Cejang miniszterelnök a szomszédom. A „címemet” persze hiába kereste volna Pekingben. Aztán a nõk kerültek szóba, és õ lelkesen hallgatva gyújtott egyik cigarettáról a másikra. Ebben a témában igazán szakértõnek számítok, nem esett hát nehezemre élénk színekkel ecsetelni a mai nõk szexuális szabadosságát, sõt biztosítottam, hogy ha majd Pekingbe jön, kölcsönkapja a barátnõmet, köszönetet sem várok érte. Az asztallapot tapogatva a katona hirtelen megjegyezte, hogy az a nõ csak tizenhét éves volt. 1090

Megdöbbentem: ilyen fiatalon meghalni? Elvérzett szülés közben, mondta a katona. A gyerek benne maradt a méhében. Undorodva oltottam el a cigarettámat. Mind a ketten elnémultunk. A szoba döngölt földpadlója nedvességet árasztott. A falnál sárgára festett, keskeny katonai faágy állt. Támlájára nyomva vörös csillag, és a csapat száma. A falak teleragasztva képes újságokból vett cikkekkel. Vashorgok, vezetékek hevertek kupacban az ajtó mögötti mosdóállvány alatt. Az ablak alsó részét újságpapírral pótolták ki, de felül, az üvegen át belátszott a sötétkékbõl lassan feketébe hajló ég. Az országútról már jó ideje nem hallatszott elhaladó teherautók zaja. A katona felállt, nekitámaszkodott az ágynak: – Menj el, nézd meg – javasolta. – A helybéliek többsége úgysem látott soha fényképezõgépet. Mjima két férjérõl nem is beszélve: õk azt sem tudják, mi fán terem. – Kinek a két férje? – kérdeztem. – A halotté. – Hogy lehetett két férje? – Egy testvérpárhoz ment feleségül – felelte halkan a katona. Vártam egy kicsit, aztán újra megkérdeztem, miért lett a lány két férfi felesége, de amint kimondtam, éreztem, hogy kíváncsiságom nem helyénvaló. Meghalt, miért firtatom hát, hogy két férje volt, vagy egy? A katona azonban válaszolt rá: – Nem volt idevalósi, Nathulából származott. Tizenegyen voltak testvérek, Mjima mind közül a legtörékenyebb. Alig töltötte be a hatot, amikor elcserélték kilenc birkabõrért. – Hát lehetséges még az ilyesmi? – álmélkodtam. Erre nem válaszolt a katona, de mondta tovább. – Felnõtt, megváltozott; három évig iskolába is járt Lungmacéban. Akkor még élt a nevelõanyja. – Hogy hívták a nevelõanyját? Jó alapanyag, gondoltam, akár meg is írhatnám. Tollat, jegyzetfüzetet vettem elõ. Részeges ember volt Mjima nevelõapja, és ha ivott, énekes kedve kerekedett, fogdosta a nõket, és olykor lerohanta Mjimát. Amikor meghalt a felesége, csak rosszabb lett a helyzet. Egy kamasz lány le sem tud lökni magáról egy felnõtt férfit. Itt megremegett a katona hangja, tudtam, hogy most szitkozódás következik. Az imént is, amikor felváltva kérkedtünk a kalandjainkkal, csak úgy záporoztak belõle a trágár szavak. – Te rohadék, várj csak, amíg megszabadulok az egyenruhától! Kivörösödött arca most egészen ellilult, és a szecsuáni férfiak jellegzetes, konok elszántsága jelent meg rajta. Nem szóltam, vártam, amíg kifogy a szitkokból. Kinyitotta az ajtót, hogy megnézze, merrõl fúj a szél, de a telefonkábel meg se moccant. Felhajtottam az italomat, és tettem néhány kört a szobában. Errefelé nyáron sincs szúnyog. A tó felõl borzongatón nyirkos levegõ hatolt a szobába. – Elviszel hozzájuk? – kérdeztem. Leszegte a fejét, majd hirtelen fölkapta az asztalról a kulcsot és a zseblámpát: – Menjünk! 1091

Sötét sárkupacok között, nehezen járható, keskeny ösvényen kapaszkodtunk fel a faluhoz. A zseblámpa fénye szikkadt trágyára, szalmára vetült, amely hangtalanul tûnt el újra a sötétben. Egybeolvadt a kutyák ugatása. A katona belökte a kaput, bekiáltott valamit tibetiül a világos ablakú házba, majd bementünk. A tûz mellett ülõ férfiak eltátották a szájukat, amikor megláttak. A legidõsebb felállt, és beszélni kezdett a katonához, a többiek engem néztek. Meggyújtottam az öngyújtómat, cigarettával kínáltam õket. A homályban csak a foguk villogott. Még egyszer meggyújtottam az öngyújtót, felcsavartam a lángját. Összeszorított állkapcsukon elernyedtek az izmok. Fölkínáltam az öngyújtót az álló tibetinek, õ elvette, és visszaült. A többiek megbûvölve körbeadták az öngyújtót, idõrõl idõre mosolyogva rám néztek. Leültem. A mellettem ülõ fiatalabb férfi szárított húst vett elõ a zsákjából, és vágott nekem egy darabot. Jangpacsenben többször is ettem hasonló, nyers bárányhúst, úgyhogy gyorsan elõvettem az övembõl a kést, és vágtam belõle. Ez tetszett nekik, mindjárt adtak hozzá egy pohár árpabort is. Még nem forrt ki teljesen, árpahéj úszott a tetején. Eszembe jutott a lány. A szobát betöltötte az égõ tehéntrágya szaga, alig lehetett levegõt kapni. Körülnéztem. Ugyanolyan egyszerû volt minden, mint más parasztházakban. Megszentelt sálak a meszelt falon. A bejárattól jobbra kis szoba nyílt, amelyet nem választott el a szokásos ajtófüggöny, bár a benti sötétben egyébként sem látszott semmi. Mjima szobája lehetett, vagy éléskamra. A tûzhellyel szemben régi tibeti szekrény, buddhista festmény a falon: Jamát1 ábrázolta, kezében az élet kerekével, amint hatalmas, tátott szájával az élõket riogatja. Nagyon öreg kép lehetett; a szélére szútradarabokat, piros és zöld, nyomtatott papírdarabkákat ragasztottak. Valószínûleg arról folyt a szó, hogy részt vehetek-e az égi temetésen. Néhányszor felém pillantottak, aztán bólogattak. A katona felállt, intett nekem. Az ajtóhoz lépve bekötött szájú kenderzsákra világított a lámpájával, amely agyagtégláknak támasztva pihent. – Ez õ – mondta. Én is odavilágítottam. Valószínûleg ülõ testhelyzetben, leszegett fejjel fordult az ajtó felé. Akkor nyomhatták le a fejét, amikor a zsák száját bekötötték. Amikor aztán lefeküdtem, csak nem jött álom a szememre. Megpróbáltam elképzelni a lányt. Biztosan jól énekelt, mint a tibeti nõk általában; az erdõket, hegyi utakat járva gyakran hallottam õket énekelni, és bár nem értettem a dalok szövegét, a behízelgõ nõi hangok kellemesen csengtek a fülemnek. Bõrruhájukat megkötötték a derekukon, és ahogy hajlongtak munka közben, varkocsuk a fülüket verdeste. Végül egy buszon látott lány arcát kölcsönöztem a halottnak: kerek, piros orcák, kicsi orr, fekete, egyenesen elõrenézõ szempár. Fehér, puha nyak, meg ami a mellkasából látszik. Oldalról a sötét árkot is láttam a rázkódó buszban meg-megremegõ két melle között.

1

Jama: a hinduizmusban a halál istene, a buddhizmusban úgynevezett tanvédõ istenség, kék színû, haragos szörnyként ábrázolják.

1092

A katona ellenõrizte a telefonkábelt, és a szobába lépve villanyt gyújtott. Kifejezéstelen arccal rágyújtott, és lefeküdt mellém az ágyra. Egyikünk sem volt alvós kedvében. – Neked elmondhatom, te nem vagy idevalósi, maradsz két napig, aztán továbbállsz – szólalt meg végül a katona. – Elviselhetetlen lenne, ha senkinek sem mondhatnám el. Felültem, szótlanul a hátam mögé raktam a párnát, figyeltem. – Mjima nagyon közel állt hozzám. Régóta nem mozdulok innen, nem vezényeltek más állomáshelyre, ezért történhetett. Nem sokáig bírja egyedül az ember. A hegyen találkoztam vele elõször. A kábeleket cseréltem, két hegyet kellett megmásznom hozzá. Ott legeltette a bárányait. A hegyrõl lefelé menet nagy csomó súlyos, kimustrált kábelt hurcoltam magammal. Köszöntem, leültem mellé pihenni. A kutyája épp csak felneszelt, aztán aludt tovább. Forró volt a délután. A birkák is a szellõsebb helyeket keresték, úgy legelgettek. Mjima mosolyogva nézett a szemembe, mintha már ismerne. Elmondtam, hogy a telefonállomáson dolgozom. Nem értette. Akkor az ujjammal mutatva követtem a kábelt, le a házig. Erre is mosolygott. Aztán a Kambala-hágó felé fordult, ahol éppen teherautók kapaszkodtak fölfelé, de a motorzaj nem ért el hozzánk. Mjima azt mondta, látott már engem, és megkérdezte, miért idõzöm itt olyan hosszan. Más kiejtéssel beszélt, mint az itteniek. Vágtam neki egy darab kábelt, gondoltam, jó lesz ruhaszárító kötélnek. Onnantól fogva gyakran meglátogattam a hegyen, és õ gyakran várt is, sült birkahússal, árpaborral. Datolyából és hegyi körtébõl pálinkát fõzött. Sokszor sötétedésig vele maradtam. Tisztább volt, mint a falusi tibeti lányok, megszerettem bõre enyhe bárányhús- és tejillatát. Egyszer kinyújtottam a karomat, hogy kioldjam az övet a bõrkabátján. Nem tolt el, átöleltem. – Õ volt az elsõ nõ, akit megérintettem, de amikor egészen közel kerültem hozzá, vagy csak megsimítottam a ruháját, inamba szállt a bátorságom. Éreztem, hogy várja, de túlságosan gyerek voltam. Elárulta, hogy a nevelõapja gyakran markolássza. Sokszor megszökött, azzal a szent elhatározással, hogy nem megy vissza hozzá. Mindenki tudta ezt a faluban, és a fiatal férfiak lenézték érte. Tavaly ilyentájt egyszer csak megjelent nálam, valósággal berontott, és a sötétben tapogatózva eltalált az ágyamig. Nem is tudom, honnan volt merszem hozzá, de vele töltöttem az éjszakát. – Még meg sem pirkadt, eltolt magától, haza kell mennie, mondta. Rásegítettem a ruhát, majd újra elnyomott az álom. Mielõtt elment, a párnám alá csúsztatta a gyerekkora óta hordott türkiz nyakláncát. Másnap tudtam meg, hogy hozzáadták a testvérpárhoz. Félrebiccentett fejjel nézett rám a katona. – Ha ez kitudódik, fellógatnak érte. Komoran bólintottam, és mutattam, hogy hallgatni fogok, mint a sír, ezért is hívom csak katonának. A katona elõvette a nyakláncot a fiókból. Odatartottam a fényhez, jól megnéztem. Achátfüzér volt, a kövek közt néhány vörös fagolyó, középen egy nagyobbacska tür1093

kiz. Még mindig érezni lehetett rajta a lány tejillatát. De õ most kenderzsákban kuporog, gondoltam. – Késõbb is meglátogatott? – kérdeztem. – Miután férjhez adták, nem járt többet a legelõre, csak a ház körül dolgozott. Úgy hallottam, mindkét férje szerette. Ha együtt ivott a két fivér, Mjima sikongatását olykor fél éjszaka hallani lehetett. Egyszer valaki látta, hogy a Vangdan-templomból hazafelé a lovon szeretkeztek. Mjima akkor már terhes volt. A testvérek már megették a kenyerük felét, nem is remélték, hogy ilyen remek feleséget kapnak. – Miért nem jött el hozzád többet? – kérdeztem megint. – Eljött – mondta elcsukló hangon a katona –, de még neked se mondhatok el mindent. Amikor az égi temetés helyszínére értem, már felkelt a nap. Más volt, mint a lhászai sziklaterasz: kavicsos rész a hegyoldalban, félúton. A földbe vert vasoszlopokról mocskos kötelek lógtak, a földön rozsdás kések hevertek, két kalapács, egy balta. Csontok, haj, törött gyûrûk, üveggyöngyök, madárürülék, emberi körömdarabkák keveréke. Nyugalmas volt a hegy, a keselyûk a csúcson üldögéltek. A Jamdrok-tóról felszálló ködfelhõk takaróvá egyesültek, lassan befedték a vízfelszínt. Vastagodott a köd, és hullámzott, mint egy lélegzõ nõ melle, mind feljebb kúszva, míg el nem takarta a vérvörös napkorongot. Aztán hangtalanul megremegett, majd a tóról lassan elszakadva megindult a hegy lába felé. A ködbõl léptek elõ. Az idõsebbik vitte Mjimát a hátára vetett zsákban. Nem fogadtak temetésmestert, talán nem is volt a környéken. A fiatalabbik fivér nemezzsákot, termoszt és serpenyõt hozott. Mögöttük egy láma jött, lassan felismertem. Elõzõ nap este õ is velünk ivott. A köd összezárult mögöttük. Mosollyal nyugtázták, hogy ott vagyok, kinyitották a zsákot, kibontották belõle a nõt. Elõre voltak kötve a végtagjai, újszülöttére emlékeztetõ testtartásban. A hátába vágott szimbólum körül már kiszáradt a hús. Amint meglazították a köteleit, a test elõrebukott. Rögzítették a fejét, kiegyenesítették a végtagjait, hanyatt fektették: az égboltot és az oszladozó ködöt nézte. A fiatalabbik testvér tüzet rakott, sült árpát szórt rá, a vastag füst hamar beleveszett a ködbe. Aztán egy darab jakvajat rakott a serpenyõbe, amelyet áttett egy másik tûzre. Az idõsebbik testvér trágyát dobott a lángokra, és a hegycsúcsot kémlelte. A láma letelepedett egy birkabõrre, kinyitotta a szent könyvet, és morzsolni kezdte az olvasóját. Közvetlenül a tûz mellett foglalt helyet. Elõször távolról néztem a nõt, majd közelebb merészkedtem. Szétvetett végtagokkal feküdt, mint aki mindjárt magához öleli az eget. A melle volt a legfehérebb, két pihenõ, fehér halom kétoldalt; domború hasában a meg sem született élet. Talán a katona az apja, gondoltam. Fényképezõgépemen beállítottam a fényt, a távolságot, és leguggoltam a lány jobbján, hogy lefotózzam. A háttérben gomolygott a köd, a távolban a hófödte csúcsot színesre festette a nap. A keresõn át szinte kislányos volt a halott. Elképzeltem az érkezését: messze földrõl, lóháton jött gyermek. Põre testén egy szál báránybõr 1094

ruha, ámulva nézi a nagy hegyet meg a tavat. Késõbb, amikor felcsapott pásztorlánynak, a havas hegytetõre pillantva talán az otthonára gondolt. A keresõn át hihettem volna azt is, hogy csak alszik. Lefelé mozdítottam a lencsét: puha kar, felfordított tenyér. A katona recsegõ ágyára gondoltam, aztán az éppen bort kortyolgató fivérekre. A lány lábára fokuszáltam, fehér talpára, összeszorított lábujjaira. A kislábujja olyan kicsi volt, hogy nem is nõtt rajta köröm. Hátraléptem, megkomponáltam a képet, lenyomtam az expozíció gombját. De nem kattant a kioldó. Megnéztem, lenyomtam még egyszer, de nem történt semmi. Idegesen újra fényt mértem, fokuszáltam, és finoman lenyomtam a gombot, de most sem mûködött. Elerõtlenedett lábbal ültem le, visszatekertem a filmet, elemet cseréltem, ráélesítettem Mjima arcára, de mintha befagyott volna az exponáló szerkezet. Ekkor hirtelen moccanni láttam a lány szájszögletét; nem volt mosoly, sem gúnyos fintor, csak egy rezzenés. Míg lassan feltápászkodtam, éles rikoltás hasított a fülembe, majd elhalt rögtön a zúgó szélben. Lecsapott egy kopasz nyakú keselyû. Keringett a holttest körül, majd leszállt egy kõre, és kiterjesztette a szárnyait. Visszamentem a három férfihoz. A fiatalabbik fivér vetett a tûzre a magával hozott száraz trágyából, aztán sült árpát vett elõ, és tört nekem egy darabot. Nagy harapásokkal ettem, egy-két szem mazsola is volt benne. A férfi zsákjából ezután szárított birkahús került elõ, a termosz lecsavarható poharába pedig árpabort töltöttek nekem. Egyszerre gurítottam le az egészet. A szárított birkahúst még Mjima készíthette. Odanéztem megint. Fedetlen ágyéka alatt jól látszott a véres nyílásból kilógó spárga, valószínûleg azzal próbálták kihúzni a gyereket. Erõvel hasítottam a késemmel a szárított bárányhúsba. A fivérek mosolyogtak. Olyan érzésem volt, hogy én is mosolygok, de közben a messzi havas csúcsokat néztem. Vöröslöttek a naptól, és a köd, ki tudja, mikor, nyomtalanul felszállt. A tó felszíne ugyanolyan nyugodt volt, mint elõzõ nap, és kék, akár Mjima türkize. Az idõsebbik testvér felállt, trágyát dobott a tûzre, italt töltött a lámának. De a láma nem ivott. Mjima lelke felment az égbe, mondta. A fiatalabbik fivér is felállt, elõvette a zsebkését. Odamentünk a holttesthez. Ebben a pillanatban kitárt szárnyú keselyûk sötétítették el az eget. A fivérek megfordították Mjimát, a tomporába kést döftek, és végighasították a lábát egészen a talpáig. A fiatalabbik fivér levágott egy nagyobb darab húst, és felaprította. Az egyik lábból hamarosan csak a csont maradt. A holttest most hasalt a földön, lábán ragacsos folyadék. Elõvettem a gépemet, beállítottam a távolságot, és ezúttal sikerült exponálnom. Hamarosan körülvettek minket a keselyûk, tucatnyi madár küzdött a húsért. A keselyûk mögött leszállt egy csapat varjú is. Alacsonyabbrendûségük tudatában egyelõre nem merészkedtek közelebb; a távolból figyeltek, szagoltak, vártak a sorukra. Napfényben fürdött az égi temetés helyszíne. A fiatalabbik fivér hessegette az egyre közelítõ keselyûket, Mjima húsát dobta közéjük. Felvettem a baltát, és az egyik levágott kézrõl lemetszettem a hüvelykujjat, odadobtam a keselyûknek. A fiatalab1095

bik fivér mosolyogva egy kõre helyezte Mjima kezét, szétkalapálta a négy maradék ujjat, úgy dobta oda a keselyûknek. Így a csontot is megeszik, gondoltam. A végére nem maradt más, csak Mjima piros szalagos fél copfja, az idõsebb fivér azzal hadonászva ijesztgette a keselyûket, miközben visszakullogott a tûzhöz. A varjak már elvegyültek a keselyûkkel a serpenyõ körül, és csipegették a koponyacsontok és az agyvelõ közé keveredett sült árpát. Az órámra néztem. Már két órát töltöttem ott. Indulnom kell lefelé, a katona vár. Csónakot bérelt. Ma horgászni visz a tóra, ígérte.

A Drolmula-tó mosolya

Nem olyan régen járt itt; leszállt a lóról. Nagy levegõt vett, lassan fújta ki. Puha fû és tikkadt föld illata érzõdött a levegõben. Most is ugyanonnan, a Gangdisze hegylánc felõl fújt a szél, végigsöpört a pusztaságon, és a messzeségben, a Drolmula-tónál elenyészett. Távolról nézve úgy borzolta a tó felszínét, mintha egy dinoszaurusz lélegzett volna a víz alatt. Körös-körül ringó nád, a sekély vízben fehérlõ sókristályok. A sós vizû tóba minden évben beleveszett néhány jak és ló. A fiú tudta, hogy a családja sohasem költözött volna a tó mellé. Elindult, de néhány lépés után sarkon fordult, a ló hátára dobta a kantárt, és nekivágott domboldalnak. A füves terep mészkõsziklák szabdalta sebhelyeit folyamatosan mélyítette az esõvíz meg a hó, alattomos gödröket vájva, buckákat emelve. Gyakran megsérültek az itt legelõ lovak. A kisebb állatok pedig, ha gödörbe estek, belefulladtak az alján felgyûlt vízbe. A fiú még feljebb kapaszkodott. Odalent, a vízfelületek visszatükrözték a kék eget. A fiú hátrapillantva látta, hogy a ló nem mozdult a helyérõl. Csaknem egy hónapja lovagol Kelszong unokabátyja kitûnõ lován, bár nem mondható, hogy túl könnyen megy – talán mert régóta nem ült lóháton. Ezért sajog annyira a combja meg a farcsontja. Ezen a tájon nõtt fel. Egy nagy-nagy aszály idején költözött ide a családja. Eszébe jutott a húga, Gagal, aki jakháton lovagolva szakadékba esett, és tizenegy évesen szörnyethalt. Ahogy ment tovább, egyre tágasabb lett a pusztaság, és a távoli, napsütötte síkon fehéren hullámzott a fû. Sehol egy felhõ; sátrat, állatokat sem lehetett látni. Ürességet érzett a mellkasában. Ötezer méternél magasabban feküdt a füves fennsík. Nagy hideget is átvészelõ növények sütkéreztek itt-ott, leveleiket odatárva az augusztusi napnak. A fiú gyomos fûcsomókat rugdosott, aztán leült, és nézte a lovat. A ló emelgette a patáit, legyeket hessegetett a farkával, és a hasán már nem remegett a bõr. Elállt a szél, gondolta a fiú. 1096

A nyerget egy másik állatról tette át erre a lassú járású lóra. Néhány napja azonban elvesztette a nyereg alá való kenderzsákot, és a kemény fa kidörzsölte az állat hátát. A ló meg-megugrott fájdalmában. A fiúnak eszébe jutott egy másik ló, egy barna, amelyikkel korábban járt; azzal mély árkokon is könnyûszerrel átugratott. Aztán a fehér jak. Mióta Szagába ment tanulni, nem ült jakháton. Sorjáznak a napok, mindjárt vége a nyári szünetnek, gondolta elszoruló szívvel. Öt napja járt Tasiéknál. Még megismerték. Tasi már olyan öreg, hogy alig van jártányi ereje. Azt kérdezte tõle, hogy milyen átkokat tanult Szagában. Tucatnyian vannak Tasiék, több sátrat laknak. Este összeül a család, megbeszélik a külvilág dolgait. Tasit ez nem érdekli, ezért most is csak arról beszélt, hogy volt az, amikor õ ment fiatalon Szagába elsajátítani az átkok mûvészetét. Ugyanis, amikor annak idején a bácsikáját beavatták, az élõ buddha, Danba Dordzse, kivájta a szemét, kitépte a nyelvét, levágta a karját, és mindezt felajánlotta a Könyörületes Kuanjin2 bódhiszattvának. A bácsikája néhány nappal azután, hogy hazatért, meghalt, ezért küldték Tasit átkokat tanulni: hogy bosszút álljon. Néhány jakot is vitt magával. Olyan mestert talált, aki irányítani tudta a szelet, és értett az átkok szórásához. Tasi egy évig maradt nála, és fizetségül a mesternek adta a jakokat, egy ezüst ékszert, és egy bronz füstölõedényt. A mester megtanította egy varázslatra, amellyel legyûrheti az ellenségét, és számos átokra. Egy ilyen átokkal vakította meg Tasi Danba Dordzsét, aztán hazatért. A fiú Tasi egyik rokonától, Donduptól tudta meg, hogy a családja egy hónappal azelõtt délkeletre költözött. Állítólag van arrafelé egy termékeny völgy, csakhogy több mint tíz napig tart, míg odaér. Dondup azt is elmondta, hogy a fiú húga, Dava nagyon megszépült, és aki csak meglátja, legszívesebben leszakítaná, mint a vadmálnát. Ettõl felkavarodott a fiú gyomra. Dondup nem tudta, miért költözött el a fiú családja, hiszen az új hely csak õsszel kellemes, nyáron nem jár a levegõ, és mivel északra néz a völgy, meg-megszállják a darazsak és a szúnyogok, és kegyetlenül összecsípik a jószágot. A meggyötört állatok olykor elszöknek, és nedvesebb levegõre áhítozva kikötnek a Drolmula-tónál, aztán sorra belefúlnak. A fiú apja annyira beteg, hogy már lasszót sem tud vetni, az anyja pedig leesett a jakról, és összetörte magát, õ sem tud dolgozni, mondta Dondup. Beszél ez összevissza, gondolta a fiú. Az anyja sohasem ül jak hátára, Dondup alighanem összetéveszti Gagallal. Szellõ fújdogált a Drolmula-tó felõl. A fiú beleszagolt. Jellegtelen, kissé kesernyés illata volt. Sötétedett, a fiú egyre nehezebbnek érezte a talpát, mintha húzná a talaj. Még ültében megtornáztatta a lábát, aztán feltápászkodott. Már két napja nem evett, mardosta a gyomrát az éhség. A ló eltûnt. Mikor futhatott el? Amikor megfordult a szél, kicsit elbóbiskoltam, jutott a fiú eszébe. Fel kellett volna hoznom ide, ahol nem nõ a fû, és böglyök sincsenek. Elgondolkozva ment le a dombról, majd követte a fûben a patanyomokat; egyre gyengébbnek érezte a lábát. 2

Kuanjin (kínai) vagy Csenrezi (tibeti) vagy Avalokitésvara (szankszrit): buddhista bódhiszattva, vagyis olyan megvilágosodott lény, aki az emberek között marad, hogy segítse megvilágosodásukat. Tibetben még sokkarú férfinak ábrázolták, de Kínában nõi alak lett belõle.

1097

Aztán besötétedett, a fiú megállt. Hirtelen lehûlt a pusztaság, szinte harapni lehetett a hideget. Még tudta, merre van a Drolmula-tó, de azt is, hogy nem szabad odamennie. A tavat Tadkar Doszangma istennõ harmatozta oda, a környezõ hegyeken állítólag még látni, hol folyt le az isteni vizelet. Tudta mindezt a fiú, mégis egyenesen a tó felé vette az irányt. Megírta a családjának, hogy vakációra hazamegy, de négy hónappal késõbb felbontatlanul adták át neki a levelet a majoumui faluházán. Szerettei a tavasz beköszöntével a Jara-völgybe terelték állataikat – tudta meg –, de amikor Jarába ért, az ottani pásztorok, ahányan voltak, annyifélét mondtak. Végül nagybátyja, Kalszang tanácsára jött erre a vidékre. Tasi figyelmeztette, hogy ne menjen a tó közelébe, ahol Tadkar Doszangma istennõ még ma is gyakran találkozik a Hegy Istenével. És aki látja õket szerelmeskedni, azt megvakítják. Elõzõ este kis híján utolérte a családját. Nem sokkal azelõtt szedhették fel a sátrat a domboldalról, még nedves volt a megbolygatott föld, csak a tûzrakó helyen száraz. Egy darab vásznat is talált. Olyat, amilyet az apja szokott a nyereg alá rakni, a hímzés meg épp olyan volt rajta, amilyet az anyja csinál. Dava köténye jutott eszébe róla. Dava megnõtt, nagylány lett, gondolta. Már akkor is nagyocska volt, amikor a fiú elment otthonról, sosem vetkõzött le elõtte. Pisilni is félrehúzódott, jó messzire. Ahogy felidézte, szinte érezte Dava testének aludttej-illatát. A domboldalba érve hátrafordult a fekete lóhoz, és azt mondta neki: – Nézd, itt jártak, és ide terítették le a jakszõr szõnyegüket. Hasra feküdt, a földet szagolgatta. Talált egy birkapatát, az üstbõl hajíthatták ki a fõzés végeztével; forgatta, nézegette. Már majdnem egy hónapja kereslek titeket, dünnyögte magában, te meg csak üldögélsz, Dava? Inkább gyere, szaladj elém, hoztam neked cipõt Pekingbõl. Majd elmondom, merre van Peking. Többen élnek ott, mint amennyi jak van Majoumuban. A szagai iskolám csupa ablak, és kacskaringós lépcsõk vannak benne. Megtorpant, körülnézett. Finom szél fújt a pusztán, jaktrágya- és báránycsontszagú. Úgy látta, felfúvódik, majd cuppanva összeesik egy trágyakupac. Sötét pusztaságban állt, marták a szúnyogok. Indult tovább, már látta a tó felszínén a sötétlila hullámokat. Az istennõ vizelte ide. Leheveredett, nézett a messzeségbe. Télen az istennõ a Hegy Istenéhez költözött. A fiú elaludt, és álmában fehér köröket pisilt. A reggeli nap vörös fénnyel ébresztette, de a fiú legszívesebben visszatért volna az álmába. Amikor lassan magához tért, végiggondolta a megtett utat. Se ennivalója, se vize, mi több, a lova is meglépett. Csak abban reménykedhet, hogy pásztorokkal találkozik, különben halálra van ítélve. Ahogy feltápászkodott, kiszaladt a vér a fejébõl, és kalapálni kezdett a szíve. Éhes volt, erõtlen. Elõzõ nap errefelé szökhetett el a fekete ló is, gondolta, itt kevésbé meredek az ösvény; a másik irányban vízmosáson kellett volna átkelnie, azt pedig aligha ugraná meg. Csak ezen az úton szökhetett el a böglyök elõl. Aztán a tavat, a nyugodt víztükröt nézte. A part mentén sókristály csíkja, mint hosszú mérföldeken át leterített fehér, megszentelt sál. Nem messze egy mélyedés1098

ben víz csillogott, sima tükre olyan volt, mintha jégtábla csillogna a ragyogó napsütésben. Távolabb, a mocsaras részeken gyógyfüveket termõ rét nagy, száraz foltja emelkedett ki. A hegyet nem lehetett látni. Lassan lebotorkált a tóhoz, aztán jobbra fordult, és a parton ment tovább, mint aki keres valamit, de sóval mérgezett fûcsomókon kívül egész nap semmit sem talált. Megkóstolta a vizet, de rögtön ki is köpte, felfordult tõle a gyomra. Rosszabb, mint a húgy, gondolta. A tavat elnézve olyan érzése támadt, mintha a víz Dava mosolyával mosolyogna rá. Alkonyatkor megállt. A Gangdisze-hegy ködbe burkolózott, de napsütötte csúcsa tisztán tündökölt. Aztán gyorsan zsugorodott a fényfolt, majd eltûnt a hegyrõl, hogy néhány pillanatig még derengve körözzön az égbolton, aztán elenyésszen az elsötétülõ horizont mögött. Hirtelen fuvallat jött, és ekkor megpillantotta õket. Elõször a sátrat: a pislákoló tüzet, az alumíniumfedõvel letakart fõzõedényt. Az anyja a gõzben állva éppen jakvajat tett az edénybe. Megcsapta az orrát a jakvajas tea és a szárított sajt illata. Aztán meglátta a húgát is, jobban mondva, az látta meg õt: boldogan visítva futott elé, és fejét a fiú mellkasába fúrva ölelte-püfölte a hátát. A fiú nevetett, aztán bementek a sátorba. Semmi sem változott. A földet ugyanazok a jakbõrök és Dava szõnyegei borították. Apja a sátor központi tartórúdjának támaszkodott, ahogy szokott, egész közel a tûzhöz. A rúdon ugyanaz a jakvajas zsák lógott, amelyet anyja egész életében használt. A fiú letette apja lábához a magával hozott fehér vödröt; ezzel futott el a fekete ló, mondta. Ekkor belépett a húga a legkisebb testvérükkel, Ngavanggal, aki mintha semmit sem nõtt volna, és még mindig olyan bután mosolygott, mint régen, ahogy összevissza maszatolta az arcát a kormos kezével. Dava a tûzbe meredt, aztán tört egy darab teatéglát, és beledobta a vízbe. A fiú odaadta a neki hozott finom sót. Nagyot nõtt Dava. Ahogy odahajolt a sóért, a melle elõrebukott, és finoman megrezzent. A fiúnak eszébe jutott az iskolai sportpálya, ahol ebéd után focizni szoktak. A pálya mellett nagy medence volt, visszatükrözõdtek benne az iskolaépület tiszta, mészfehér falai. Kinyitotta a hátizsákját. Nem futott-e el ezzel is a fekete ló, tûnõdött magában. Elõször a celofánba csomagolt, szépen összehajtogatott inget adta oda, amelyet az anyjának vásárolt; a két húga visongva nézte. Aztán maguk álltak neki kipakolni a zsákot. Elõször mossatok kezet, szólt rájuk a fiú. Odanézett az apja is, zavaros, ittas tekintettel. Elhagyta már az ereje, így mondták finoman. Fatálkájából ki-kilöttyent az árpabor, ahogy a rúdnak támaszkodva egyensúlyozott, mint egy rozoga, régi köpülõ. A fiúnak fázott a háta, közelebb húzódott a tûzhöz. Hiába volt nyár, estére erõsen lehûlt, elgémberedett a lába is. Hallotta, ahogy odakint egymást tiporják a testmeleget keresõ, fázósan összesimuló állatok. A sátorban jaktrágya füstje és meleg ölelte körül. Kortyolgatta, ízlelgette a jakvajas teát. A vaj friss volt, de a tea nem fõtt ki eléggé, volt egy kis dohos mellékíze. Beszédes kedvében volt, mesélni akart, várta, hogy biztassák. Tudjátok, hol lakom? Magas, emeletes házban, sok lakótársam van. Aztán eszébe jutott a mozi. Mi 1099

is benne lehetnénk egy filmben, mondta. Látta, hogy nem értik. Vannak játékfilmek, dokumentumfilmek, külföldi filmek, magyarázta. Látta, hogy még most sem értik, hát tovább magyarázott. Roppant széles a nagyvilág, bár az igaz, hogy ilyen magas hegyek csak itt vannak. Míg beszélt, eszébe jutott, mennyire kilóg õ a többiek közül; osztálytársai el sem tudják képzelni ötezer méternél is magasabban fekvõ szülõföldjét, a jaktrágya- és tejszagú sátrat, a határtalan, üres fennsíkot – mindazt, ami oly gyakran felsejlett elõtte az iskola falai között. Itt nem kell más, csak puska, puskapor, ló és kutya, hogy szabad legyen az ember: megél szarvas- és gazellahúson, és alhat, amennyit akar. A város, a modern élet és a fennsík egyaránt vonzotta a fiút; a kettõs csábításban – miközben a  hazafelé tartó buszon zötykölõdött – úgy érezte, teste-lelke kettészakad. Most, hogy testének fele hazatért, és a távoli pusztában, a Drolmula-tó közelében odaült a családi tûzhöz, hallgatta a susogó szelet és birkákról, jakokról, állataik nevelésérõl beszélgetõ szeretteit. A levegõben terjengõ édes illatban ráismert Dava testének illatára. Felállt, lehajtott fejjel körbejárta a sátrat, megtapogatta a tartórúd érdes felszínét. Régen, amikor kést fabrikált, ezen a rúdon próbálta ki a pengét. Végighúzta ujjait a ruhásszekrény tükrén is. Ekkor Dava belefúrta a fejét a mellkasába, haja a fiú nyakát cirógatta; aztán, míg szemügyre vette magát a tükörben, a fiú egyre csak õt nézte. Minden ugyanúgy volt, mint régen. Azért hiányzott Majoumu, ugye? Csak visszamentél. Aztán fölkutattad a családi sátrat, nem igaz? Davának aranyszínû sálat és nejlonharisnyát, az anyádnak inget, dobozos narancslevet és kínai tájképet hoztál ajándékba, vagy talán mindezt elvitte a fekete ló? A bõrcipõs városi lányok máshogy járnak ám, mint az itteniek, mondod a húgodnak. Magaddal viszed, ígéred, biztosan talál majd munkát a városban. Könyv is van rengeteg, és rengeteget tanulhat belõlük. A városban, ahol kemények az utak – nem úgy, mint a hazai ösvények –, százszor annyi a bolt, mint Majoumuban – nem is akar majd visszajönni! Dava teát töltött neki. A fiú nézte. Gombolkozz ki, izzadsz, mondta Dava. Sok lány van ott? Nézte a húga szemét, száját. Máshogy öltöznek, farmert, csillogó harisnyát hordanak, és alváshoz levetkõznek, nem alszanak ruhástul, mint mi. Nem nézett a lányra, a lány sem nézett rá. Nézte a lassan ébredezõ mocsarat. A Drolmula-tó sókristályai befogadták a napfényt, az ég ajándékát. A fekete ló már megérkezett a sátorhoz a zsákommal, gondolta. Így sétálok hazáig; Pemu, a pásztorkutya elébem szalad, és a nadrágszáramhoz dörgölõzik. A kék égen is túl egye közelebbrõl látszott a Kajlas-hegy. Fehér felhõk vették körül, mintha magát az istennõt oltalmaznák. A fiú hiába küzdött, lábai fölmondták a szolgálatot. Ahogy összeesett, kabátja zsebébõl kicsúszott, és két fûcsomó között megakadt a golyóstoll. 1100

A nyolcfogú féreg

Amikor az összetömörült fehér felhõk mögött vörösödni kezdett az ég alja, már sejtettem, hogy szép lesz a naplemente. Fényképezõgépem keresõjébe néztem: kelet–nyugati irányban sötét hegy húzódott, a környezõ dombok különös árnyékokat vetettek. Megállapítottam, hogy át kell kelnem a hegyen, nincs más megoldás. A Csangthang-fennsík nyugati tóvidékén barangoltam – eszményi annak, aki pusztai képekre vágyik –, de a rengeteg folyó meg a patak között könnyen eltéved az ember. Miközben másztam felfelé, a szemhatár alá bukott a nap. Az égbolt visszfényében még gyorsan körülnéztem: koromfekete szalag lett az út, amely idáig vezetett, elõttem pedig sötét folt a pusztaság, tûznek semmi jele. Ma megint a szabad ég alatt éjszakázom. Ha nem látok tüzet sehol, le kell mondanom az emberi társaságról, gondoltam, és leültem egy jó szellõs helyen, a dombtetõn. Megettem a Baingoinban vásárolt kekszet. A kabátom felsõ zsebébõl elõvettem két száraz jaksajtot, a piacon emeltem el õket. Megkóstoltam az egyiket, de olyan keserû volt, hogy kis híján kiköptem. Aztán sokáig tartogattam a számban, ettõl megpuhult, kissé tejízû lett, fogyaszthatóbbá vált. Mielõtt feltámadt volna az esti szél, kiterítettem a hálózsákomat, és cipõstül belebújtam. Arccal az égnek, örök kérdéseken, az emberi lét értelmén töprengtem. A tibetiek egész máshogy fogják fel az életet, mint mi, kínaiak. A halál például nem szörnyûség a számukra, hanem csak állapotváltozás. De az embereket, akik a tibeti templomokban órákon át mást se csinálnak, csak újra meg újra leborulnak a földre, bizony nehéz volt megértenem. Miért félnek ennyire a büntetéstõl? Éhes voltam, üresen korgott a gyomrom. A benne kavargó levegõ a beleimen át távozott. Oldalra fordultam, úgy kevésbé fájt a gyomrom. Hûvös lett. A korábbi éjszakákból okulva most megnéztem, merrõl fúj a szél. Keletrõl fújt, ez megnyugtatott. Nyugat felé folyó szeli át a tájat, a túlparton sík puszta terül el. Ha szagot fognak is a farkasok, a folyón nem tudnak átkelni. A hátizsákomból elõvett kést szorongatva aludtam el, de látomásos álmaim nem hagytak pihenni: elõbb egy világtalan jak tiport meg, aztán egy vadkutya elvonszolta a hátizsákomat, miközben hangtalanul mellém lopózott, és nyakon harapott egy farkas. Kiéhezett ördögök vettek körül, csócsálták fülem, karom, kezem és lábam, mintha retket ropogtatnának. Aztán nõk jöttek, megcsapott ölük forró illata. Egyszer csak gyenge, mozdulatlan fényt pillantottam meg abból az irányból, ahonnan az imént jöttem. Gyorsan elõkaptam a gépemet, ráközelítettem. A fény egy sátor tetején lévõ nyílásból szûrõdött ki. Talán ott megalhatnék. Kibújtam a hátizsákomból, lebotorkáltam a hegyrõl, és két óra alatt eljutottam a sátorhoz. 1101

A közelbe érve szándékosan jó nagy zajt csaptam, de nem ugrott rám kutya; félrehúztam hát a sátor bejáratát takaró vásznat. Egy öregember ült mozdulatlanul a tûznél, tibetiül üdvözöltem. Felém fordult, de valószínûleg káprázott a szeme, olyan hosszan meredt a tûzbe. Csak akkor vette észre, hogy kínai vagyok, amikor magam is a tûzhöz telepedtem. Elmosolyodott, és kínaiul kérdezte meg, hogy honnan jövök. Most éppen a hegyrõl, feleltem, a naplementét fényképeztem, de tegnap még Duobában voltam. Látott már fényképezõgépet, mondta az öreg, korábban a Szera kolostorban restaurált egy bronz buddhát, ott mindennap megfordultak idegenek, még külföldiek is. Azokban az években tanult meg egy kicsit kínaiul. Leraktam a hátizsákomat, és körülnéztem, de a sátorban szinte semmi sem volt, csak néhány csupasz kõ a tûz körül. Valószínûleg gyakran vernek itt sátrat, az öreg is ma vagy tegnap érkezhetett. A szememmel ennivaló után kutattam, de néhány kopott birkabõrön, amin az öreg ült, egy nyergen és egy bádogedényen kívül semmi mást nem láttam. Megkérdeztem, van-e valami ennivalója. Nincsen, mondta. A tûz fölé tartottam a kezem. Az öreg hátranyúlt, szárított trágyát, frissen vágott füvet, rõzsét dobott a tûzre, és igyekezett szóval tartani. Annyira mardosott az éhség, hogy csak nagy ritkán dünnyögtem oda valamit, és összefolyt a világ a szemem elõtt. Aztán az öregember felállt, felkötötte az övét, és kiment a sátorból. Fejem alá igazítottam a hátizsákomat, magamra húztam egy birkabõrt, és elaludtam. De alig merültem álomba, patadobogást hallottam; mintha egy állat küzdene az életéért. Kést ragadva léptem ki a sátorból. Az öreg bal kezével a szarvánál fogva vonszolt egy jakot, jobbjával pedig a pofáját szorította össze. A jak ellenállt, szabadulni próbált. Segítettem volna, de az öreg halkan rám mordult, hogy ne menjek közelebb. Lenyomta a jak fejét, övébõl kést húzott elõ, megvágta az állat nyakát, és sapkájába folyatta a vért. A jak tovább küzdött, az öreg el is engedte: farára csapott, és az állat visszaoldalgott oda, ahonnan jött. Az öreg bevitte a vérrel teli sapkát a sátorba, és megkínált: – Igyál – mondta, azzal visszaült a birkabõrre, rágyújtott, és lenyalogatta a vért az ujjairól. Magam mellé tettem a vért, néztem, ahogy eloszlik a hab a tetején. Már nem voltam álmos, sõt megjött a kedvem a beszélgetéshez – jobban telik úgy az idõ, míg megalvad a vér a sapkában. Dzsiva környékérõl származó pásztor volt az öreg. Fél éve Sigadzéba ment, hogy leboruljon Buddha elé, de elõbb eladta az egész nyáját, és amit kapott, mind a Tasilumpo kolostornak adta. Mibõl él majd ezután, kérdeztem. A Gangdisze-hegyre tart, hogy Buddhához fohászkodjék, aztán majd lemossa a bûneit a Mánaszaróvar-tóban. Van egy lánya, mondta. Miért nincs vele, kérdeztem, de ez a szavát szegte, és zavartan elkapta a pillantását. Biztos szívesen inna valamit, gondoltam, és hogy eltereljem a gondolatait, cigarettával kínáltam. Késõbb, amikor mégis elmondta a történetét, mindjárt eszembe jutott egy lány, akit a minap láttam, de némi gondolkozás után úgy döntöttem, hallgatok. Féltem, ha elmesélném neki, amit láttam, többet nem lenne nyugtom tõle, talán bele is õrülne, ha megtudná, mi lett a lányából. 1102

Nagyjából ennyit beszélt el az öreg (ami nem tartozik a tárgyhoz, kihúztam): – Miután eladtam a nyájamat, a Tasilumpo kolostorba mentem, hogy Buddha oltalmát kérjem a lányomra, könyörögjek, hogy halálom után találkozhassak vele az égben. Azt is kértem Buddhától, hogy segítsen eljutnom a Kajlas-hegyhez, megtennem a tizenkilenc kört, majd segedelmével följutnom az égbe. Minden bajnak én vagyok az okozója. Tizennégy éves koromig ittam anyám tejét, mely érthetetlen módon nem apadt el. Apámat meggyilkolták az 1959-es felkelésben. A vidékünkön már csak elvétve akadnak pásztorok, majd meglátod, ha arra jársz. Tizenhat évesen feküdtem össze elõször az anyámmal. Ha ünnepkor a faluba mentem, láttam más nõket is, de hiába, nem tudtam anyámtól elszakadni. Sokat sírt õ is, de ez lett a sorsa, hogy egyedül neveljen fel. Apám halála után csak velem foglalkozott, a többi pásztorral szóba sem állt. Aztán egyszer hallottam, hogy munkásokat keresnek a Szera kolostor bronzbuddhájának javításához. Ennek ürügyén megváltam anyámtól, és Lhászába mentem. Ekkortájt már kilencéves lehetett a lányunk. Élhetett volna-e azzal a tudattal, hogy az anyám szülte? Sok mindent megértettem a nagyvilágban, de rettenetes bûnömet senkinek sem árultam el. Mindennap, munka után a nagy templomcsarnok kapujához járultam, hajlongtam elõtte, mosdattam a lelkem, de mert olyan sokáig csüngtem anyám mellén, csak nem szabadultam a vágytól. Kínomban, anyám melle után sóvárogva, jobb híján az ujjaimat rágtam véresre. Ahogy a véres ujjait szopogatta az elõbb is, gondoltam. Ijesztõen sötét volt az arca, mégis önzõ gyerekére emlékeztetett. Hátul bíborszínû fonállal fogta össze a haját, de a szálvégek kócosan szerteszét álltak; a tûz fényében jól látszott a homlokán csillogva kidudorodó ér. Beszéd közben szélesen hadonászott, és ahogy a fejét csóválta, egy kósza tincs minduntalan a szemébe hullott. Undorodtam tõle. – Öt év után azt hittem, lemostam magamról a bûneimet, és hazatértem. Lányom, Metok már betöltötte a tizennégyet. Ruhát és egy pár nemezcsizmát vittem neki ajándékba. Tizennégy évesen már maga szõtte a kötényét. Néha az ölembe ült, kérte, hogy fésüljem meg, olyan hajat akart, amilyet a nagyvilágban láttam a nõkön. Két év sem telt bele, Metok anyányi nagylány lett. Talán nem tudod, de nálunk a pásztorok asszonyai ugyanúgy félmeztelenre vetkõznek napközben, mint a férfiak. – Tudom – mondtam. – De mi lett az anyjával? – Két évvel a hazatértem után meghalt – felelte, majd folytatta a történetét. – Amikor Metok velem ült a jak hátán, csupasz melle puszta látására szívdobogás jött rám, és szédültem. Egyszer aztán nem bírtam tovább, megragadtam egy anyajuh tõgyét, és mohón szívni kezdtem. Attól fogva Metok nem vette le az ingét a jelenlétemben, és tõlem jó messze rakta le a fekhelyét. Gyakran ittam, féltem, hogy visszajön a régi betegségem. Tavaly nyáron aztán betért hozzánk egy leopárdbõr- és régiségkereskedõ. Dondrubnak hívták. Tanult ember volt, kínaiul is beszélt, és korábban káderállást töltött 1103

be Lhászában; végtelenül romlott alak, remélem, halála után pokolra jut. A pásztoroknak használati tárgyakat, alumíniumlábast, mûanyag teáskannát adott el. – Beleszeretett a lányodba? – szakítottam félbe. – A lányom mellett adtam neki fekvõhelyet, és már az elsõ este együtt háltak. Hallottam Metok halk nyögéseit, és nem volt éppenséggel jó érzés, de azt akartam, hogy Dondrub vegye feleségül, nehogy ismét bûnbe essek, mint régen. Attól a naptól fogva megint rágtam az ujjaimat. – Dondrub több mint tíz napig lakott nálunk. Metok mindennap sült húst és bort szolgált fel neki, Dondrub két mûanyag hajgumival és néhány mûanyag karpereccel hálálta meg. Napközben kint maradtam az állatokkal, hogy ne zavarjam õket a sátorban. De Dondrub egyre komiszabb lett: még a harmincat sem töltötte be, de úgy szidta a nõket, mint egy vénember. Ha Metok nem lett volna szerelmes belé, bizony hamar kiteszem a szûrét. Távozásuk elõestéjén berúgtam, talán még soha nem ittam annyit. – Ezt már erõsen felzaklatva mondta, és merõn a szemembe nézve beszélt. Láttam, hogy megalvadt a jakvér, kiszedtem, visszaadtam az öregnek a sapkáját. Aztán félbevágtam a kocsonyás masszát, és mutattam, hogy az egyik adag az övé. Oda sem nézett, úgy nyúlt érte, remegõ kézzel emelte a szájához. Szánalmas látvány volt. – Dondrub itatott, nem hagyta kiürülni a poharamat – nézett rám hirtelen. Éreztem, hogy hazudik; lehajtottam a fejem, a jakvért néztem. Az összesûrûsödött anyag felszínén megcsillantak a lángok; a késemrõl visszatükrözõdõ fénysugár az öreg arcán táncolt. – Dondrub is berúgott. Az elején még a lelkére kötöttem, hogy vigyázzon a lányomra, nem volt könnyû felnevelni. Megígérte, hogy jó lesz hozzá. Késõbb, amikor apámnak nevezett, elnevettem magam. Metokot az anyám szülte, mondtam neki. Metok felcsattant, ostobaságokat beszélek, ordította, de Dondrub érdeklõdését felkeltette a megjegyzésem, és csak töltötte belém a bort. Teljesen elborult az agyam, és kérleltem Dondrubot, hogy engedjen Metokkal hálni. Beleegyezett, de Metok erre nekem esett, ütött, ahol ért. Ha nem alszol apáddal, jelentette ki Dondrub, nem viszlek sehová. Ez szavát szegte Metoknak. Másnap virradatkor arra eszméltem, hogy Metokon fekszem. Évek beteljesületlen vágyait töltöttem ki a testén. Eleinte még reménykedtem, hogy csak álmodtam az egészet. Kimentem vizelni. Vártam, míg teljesen magamhoz térek, csak akkor mentem vissza a sátorba. Metok a ruháit maga elé kapva takargatta a testét. Kimentem, lóra szálltam, elvágtattam a pusztaságba. Mire visszatértem, már nem voltak ott. A fagyok beköszöntével az egész nyájat Calába hajtottam. Számítottam rá, hogy Metok soha többé nem fog az apjának hívni, de azért meg akartam találni. Kérdezõsködtem utána Calában, de senki sem látta. Késõbb egy boltban hallottam, hogy néhány hónapja arra járt egy szõrmekereskedõ egy nõvel. A boltos kíváncsi volt, hogy akit keresek, hord-e türkizszínû tût a hajában, kerek-e az arca, és kissé duzzadt szeme van-e. Azt mondta, hogy a kereskedõ, aki egyébként sigadzei kiej1104

téssel beszélt, folyton-folyvást szidta azt a nõt, mint a bokrot. Ennek tudatában eladtam néhány jakot, és máris indultam Sigadzéba. Ott aztán nem akartam nagydobra verni, hogy a lányomat keresem, inkább Dondrub felõl kérdezõsködtem. Az utcán találkoztam is egy szõrmekereskedõvel, aki ismerte, és amondó volt, hogy Dondrub alighanem délnek ment, onnan szerzi be az árut. A várostól húsz kilométernyire, az út mellett találtam rá Dondrub házára. Metokot sehol se láttam. Dondrub anyjának azt mondtam, hogy Metok rokona vagyok, üzenetet hoztam neki. Nem tán azt a kis fattyút keresed?, kérdezte az öregasszony. Rég elkergettem! Még hogy befogadjunk egy ilyen ócska kis ribancot! Hogy a Könyörületesség Bódhiszattvája, Csenrezig küldje a pokolra! Megérkeztem a Tasilumpo kolostorhoz, de napokon át csak kerülgettem. Az imamalmokat forgató emberek emlegettek egy nõt, aki még húszéves sem lehet, de minden rablóval, zsivánnyal összefekszik. Az utcán hál, a zarándokok vetnek neki ennivalót. Állítólag Dzsiva legelõirõl származik. Megtébolyodott a szerencsétlen, gyakran anyaszült meztelenül jár. Amióta bûzlik az öle, kerülik a férfiak. Milyen apja lehet ennek!, pocskondiáztak az öregek. Förtelmesen éreztem magam. Egész nap Buddha elõtt leborulva vezekeltem a bûneimért. Kértem, könyörüljön rajtam, engedje, hogy megtaláljam Metokot. Mást is mondott az öreg, de ennyi a lényeg. Most már csak azért könyörgött, hogy mielõbb meghalhasson. Úgy hallotta, sok zarándok leli halálát a Kajlas-hegyet kerülgetve. És minél többször kerüli meg valaki a hegyet, annál magasabbra száll az égbe. Ahonnan már nincs értelme visszatérni. Felnéztem a sátor tetején lévõ szellõzõnyílásra. Már világosodott. A még emésztetlen jakvér kellemetlen ízt hagyott a számban. Fokhagymát rágcsálva próbáltam elnyomni. Most már vágytam egy kis alvásra. Az öreg is elterült a báránybõrön, és fejét a bádogedényen nyugtatva mantrát mormolt; a sátrat súlyos testszag töltötte be. Amikor lefeküdtem, megint eszembe jutott a lhászai Barkhor piacon látott kerek arcú lány. Fiatal orcáit liláspirosra fújta a fennsík szele. A hajában nem hordott türkizkék hajtût, különben is, olyan kusza volt a hajzata, mint a jakfarok. Állandóan a szemébe lógó tincseket söprögette félre. Amikor megérezte, hogy nézik, hirtelen felpillantott, és rámosolygott az illetõre. Nyelvet öltött arra, aki megállt, de nem vetett neki alamizsnát. Alsó szemhéja kissé duzzadt volt, de ha nevetett, kedvesen világított a szeme, piros ajkai szétnyíltak. A fennsík, a puszta asszonyainak nyíltsága volt abban a tiszta mosolyban. Körülölelte a város mocska, zsibongása. Olykor egy hentespult alá húzódott, hogy össze ne tapossa a tömeg. A homlokát már ráncok szabdalták, talán mert mindig felfelé nézett, amikor koldult, rimánkodott. Ha megszánta valaki, elõkapta a bal mellét, és nevetve szopogatta. Annyit szopta már, hogy a bal mellbimbója megduzzadt, áttetszõ lett. Néhány kutya kerülgette. Várták a pultról leesõ húscafatokat.

1105

Arany sztúpa

A Gar kolostor két hegyistennõ, a Csomolungma és a Sisapangma között található. A kolostor legmagasabb pontjáról jól lehet látni, hogy mindkét ezüstruhás istennõ az ég felé fordul, mintegy visszakívánkozva a mennybéli országba. A kolostor lábánál Nepálba vezetõ régi lovas ösvényt már benõtte a fû. Egykor ezt az utat járták a kereskedõk és az utazók. Kanyargó folyó mellett halad, az árpát és babot érlelõ part menti mezõk szélén, míg a folyótól kicsit távolabb köves, puszta sík terül el, ahol fû se nõ. Nyáron a pásztoroknak máshová kell hajtaniuk a legelõ állatokat. A kolostor legmagasabb pontján eredetileg sztúpa állt, amely állítólag Milarepa, a nagy szent egyik csontját õrizte. Ma már az alapon kívül egy kõ sincs meg belõle. A többi szentély is régen összedõlt már. Minél magasabbra hág az ember, annál elhagyatottabb lesz a világ. Errefelé alacsony termetû, komótos tibetiek élnek. Minden, ami mozog: felhõk, juhok, kóbor kutyák, imazászlók, hátukon gyereket cipelõ nõk, mind lassított felvételként közlekednek, és így voltam ezzel én is, városból jött, csavargó kínai. A fejfájás viselt meg legjobban – mintha megrepedt volna a koponyám, szinte már vártam, hogy kettényílik, akár a csillagvizsgálók kupolája. Egyre több ismeret esett ki a fejembõl, egyre csak felejtettem. Nem tudtam felidézni volt feleségem arcát, pedig miatta választottam ezt a keserû vándoréletet. Elfelejtettem minden filozófus és író nevét, akiét csak ismertem. Ugyanakkor néhány rég feledésbe merült részlet lelki szemem fókuszába került: élesen láttam például, hogy a hat éve elvesztett kulcscsomóm valójában az ágyam aljában található faláda alatt lapul. Azt álmodtam, hogy amikor leesett, egy egér megijedt a zörrenéstõl, aztán felkapta a földrõl a kulcsokat, az egyikkel kinyitotta a fiókomat, átkutatta a tartalmát, kivett két tablettát a gyomorgyógyszerembõl, majd a faláda alá csúsztatta a kulcscsomót. Egy útelágazásnál zihálva leültem. Hamarosan gyerekek és kutyák vettek körül; az egyik gyerek az arcomat, hajamat, ruhámat, a másik a szakállamat és fényképezõgépemet nézegette. Lekuporodtak körém, én pedig igyekeztem két zihálás között rájuk mosolyogni. Mikor sikerült összeszedni magam, felálltam, elõkotortam az ajánlólevelemet, és megtudakoltam, merre van a falusi tanács. A falusi hivatalnok ugyan középiskolát végzett, de már elbutult a magaslati levegõn. Egy egész cigarettát végigszívtam, míg elolvasta az ajánlólevelemet, majd percekig nem hervadó mosoly jelent meg az arcán. Azért jöttem, hogy megmászszam a Csomolungmát – rukkoltam elõ szándékommal –, kormányzati megbízásra, és egy könyvkiadó támogatásával. Egyedül nem lehet, mondta. Tavaly is jött valaki, még végrendeletet is hagyott. Két hét múlva tért vissza, bíborszínûre fagyva, orr és fül nélkül, egy hónapba telt, míg valahogy összerakták a megyei kórházban. A zöld istennõ arcát senki sem érintheti meg. A Csomolungma lábánál jeges folyó szalad, ha beleesel, és nem fagysz meg, akkor a jégtáblák zúznak szét. Elkeseredtem. Ekkor a hivatalnok hozzátette, hogy egy másik hegyre azonban felmászhatnék, és a csú1106

csáról láthatnám a Csomolungmát. Egy romos nepáli templom is van a hegyen, a hegy lábánál pedig egy falu. Még aznap délután elkalauzolt a faluba, amely fölé a Gar kolostor épült. Messzirõl nézve karámra hasonlított a település. A kõházakon a tetõ is kõbõl volt, és némelyik épp csak egyméternyire magasodott a föld fölé. Sehol egy lélek. A száraz, puha földön port kavartak a lépéseink, a lebegõ szemcsék álltak a levegõben. Kutya bújt át az egyik kerítés alatt, egykedvûen ránk vakkantott, aztán egy lányarc kémlelt ki a kõtetõ alól. Eltûnt, majd ismét megjelent a lány. Bal kezében tükröt tartott, jobbjában fésût, és buzgón fésülködött. A szûk, sikátorszerû utcában nem volt más, csak por és kõ. A falusi hivatalnok egy házhoz vezetett, azt mondta, ismeri a gazdáját. Egy csomag cigarettáért megalhatok nála. Õ a legidõsebb ember a faluban. A kõtetõnek támaszkodva lemásztunk a ház föld alatti részébe. A tûzhelyen hamut, a sarokban egy szuszogó vénembert találtunk. Az lett a vége, hogy ott éjszakáztam, de még elõtte hallhattam egy különös történetet is. Fejfájásom és a hivatalnok gyatra tolmácsolása miatt itt-ott összefüggéstelen lehet a történet, de ezért kárpótol, hogy bizonyos részletekre roppant tisztán emlékszem, hála – egyébként élénk – agymûködésemnek. Leginkább az képesztett el, hogy a történet négyszáz éves, az aggastyán mégis úgy beszélte el, mintha vele esett volna meg. – Tizenegy évesen kezdtem Szangbucshánál tanulni a mesterséget. Éppen akkor fogtak hozzá a Gar kolostor bronzsztúpájának építéséhez. A mester, a felesége és én a templomban laktunk. A mester és a felesége, Kula nepáliak voltak, de a mester a Csomolungma felénk esõ oldalán született. Híres-neves aranymûves volt, alig akad helybéli nõ, akinek ne lenne tõle ékszere. A sztúpa építéséhez fogadták fel Szangbucshát. A sztúpa teste bronzból készült, tetejére színarany koronát terveztek. Ami engem illet, minden tudásomat a mesteremnél töltött hét év alatt szereztem. Amikor Kula megismerte a mestert, akinél majd harminc évvel fiatalabb volt, õt is lenyûgözték az általa készített gyönyörû ékszerek. Késõbb együtt szöktek át Nepálból, hogy házasságot köthessenek nálunk. Kula közel járt a harminchoz, de még egy ránca sem volt; az orrcimpájába illesztett zafír a Mánaszaróvar-tó tisztaságát idézte. Reggelente feltûzte a haját, vörös port kent a választékába, két szemöldöke közé bíbor pöttyöt festett. Õ hordta a mester legszebben sikerült ékszereit. Hét év után elkészült a bronzsztúpa harang alakú öntõformája. A kör alaprajzú, lépcsõzetes építmény tetejének átmérõje négy méter volt. Körben szerencsét hozó állatok díszítették a különbözõ szinteket, szájukban szélcsengõvel. A negyedik szint felfelé szélesedett, így az alatta lévõ részt nem érte az esõ, a csúcsára kerülõ aranykoronához pedig nem férhettek hozzá a tolvajok. Körben az oldalán tizenhárom pávát helyeztek el. A sztúpa tizenhat méter magas volt, a csúcsát és az alapzatot nem számítva egy darabban öntötték ki. A mester Sákjamúni buddha életébõl vett jeleneteket tervezett a falára. A sztúpa csúcsára az aranykorona, a belsejébe pedig tizenhat bódhiszattva került. Az aranykorona alig félméteres volt, de mesterem finom 1107

munkája felbecsülhetetlen értékûvé tette. Amikor elkészült a sztúpa, a koronát belülrõl, rúddal emelték a helyére. Erõs, szívós gyerek voltam, szeretett a mesterem. Szebb gyûrûket készítek, mint õ, mondogatta. Kula talán még nála is kedvesebb volt hozzám, gyakran félretett nekem abból, amit a férjének fõzött. Tizenhárom lehettem, amikor a mester egy hónapra Danszangba ment öntõformának való agyagért. Tartott tõle, hogy a kolostor lakói megkörnyékezik Kulát, ezért odavett a házba. Kula már az elsõ este kért, hogy feküdjek mellé. A következõ este pedig simogatással kényeztetett. Tetõtõl talpig pézsmaillatú testének érintésébe beleremegtem. Aztán behívta a kolostori fegyelemért felelõs szerzetest. Amikor látták, hogy elbóbiskolok, ölelkezni kezdtek, de Kula nyögéseitõl egészen felébredtem. Amikor hazatért a mesterem, nem mertem elmondani neki, hogy mi történt. Mesterem közel járt a hatvanhoz, és kissé már hajlott volt a háta, de egyébként igen jól tartotta magát. Nagy szénfekete szeme volt, és vállig érõ, göndör haja, amelyet többnyire bíborszín fonállal fogott össze. Nem tartozott a nagyivók közé, viszont szívesen tette a szépet a nõknek, akik ékszert vásároltak tõle. Ha tetszett neki a megrendelõ, bõvebben mérte a gyûrûkhöz vagy hajtûkhöz használt ezüstöt. Amikor láncot vagy karperecet próbált egy nõre, kihasználta az alkalmat, hozzásimult, megérintette. Még meg sem szilárdult a sztúpa bronzból öntött része, amikor elõször háltam Kulával. Azokban a napokban mesterem a mûhelyébe zárkózott, éjt nappallá téve véste, csiszolta az arany bódhiszattvákat. Esténként szerzetesek álltak õrt a mûhely ajtajánál. Csak Kulának és a kolostor kincstárnokának volt hozzá bejárása. Én a külsõ munkálatokat végzõ munkásokat irányítottam. Akkor éjjel nem remegtem. Mosolyogva néztem, ahogy kicsavarja magát a szárijából, majd megrészegülve rávetettem magam, szívtam a bõrét. Onnantól fogva meg voltunk veszve egymásért. Sötétedés után rohantam hozzá, követtem az illatát a szobába; az az illat nappal is elárulta, hogy épp merre jár. Aztán egy reggel Nilamuba ment olajat és vörös krétát vásárolni. Délután egyszer csak megéreztem az illatát, tudtam, hogy már közel jár; leraktam a reszelõmet, és a hegyet megkerülve szaladtam elé. Fölfelé kapaszkodott, amikor összetalálkoztunk. Hanyatt feküdt a földön, fölemelte a száriját. A fûben birkóztunk, amikor a mester meglátott minket. Belém rúgott, aztán Kulát is megrúgta, majd bottal esett neki. Néhány napig egymásra nézni sem mertünk, de alig vártuk a megfelelõ alkalmat. Egy nap aztán Kula berontott a szobámba, és szürke arccal megállt elõttem. A mester elhagyta, mondta, és zavaros pillantással meredt rám. És valóban elment a mester. Késõbb megtudtuk a szerzetesektõl, hogy tetemes mennyiség hiányzik az aranyból; a mester elvitte magával. Innentõl fogva én irányítottam a munkát. A lámák féltek, hogy én is megszököm, ezért az egyikük állandóan szemmel tartott. Összeköltöztem Kulával. Megszeretett, ragaszkodott hozzám, nepáli történetekkel szórakoztatott. Menjünk Nepálba, unszolt, kössünk házasságot. Honvágya volt, és álmában gyakran újra lepergett elõtte 1108

az a jelenet, amikor – még gyermekként – hozzáadták egy szent fa terméséhez, amely az igazi férjét jelképezte. Kis zacskót vett elõ, és megmutatta a benne õrzött, szent erõvel bíró magvakat; amíg a fa szent magjai a birtokában vannak, nincs mitõl félnie. Szülõfalujába érve azonnal jósoltatunk magunknak, és ha kiderül, hogy nem illünk egymáshoz, elválnak útjaink. A mester meg õ nem illettek össze, más volt a sorsuk, a családja ellenezte is a házasságot – ezért kellett Tibetbe szökniük. Tíz nappal késõbb elkészült a sztúpa. Összecsomagoltunk, készen álltunk a nagy útra. Kula aznap este elmondta, hogy tudja – mert látta, amikor a mester készítette –, miként lehet levenni az aranykoronát a sztúpa tetejérõl: a Könyörület Ezerkarú Bódhiszattvája alatti mandala közepébe rejtve aranykulcs pihen. A nam mjoho renge kjo3 titkos mantrát kell elmondani, az nyitja a rejtekhelyet, aztán fel kell emelni a bódhiszattvát. Rajta kívül csak a kolostor fõapátja ismeri a mantrát. Gondolkoztam rajta, de úgy véltem, jobb nem kockáztatni; ha rajtakapnak, sosem szabadulunk innen, talán agyon is vernek. Kula azonban biztos volt benne, hogy végrehajtható a terv. Éjfél után hallottam, hogy kioson a szobából. Hajnalban arra riadtam, hogy dörömbölnek az ajtómon, és kiabálnak, hogy Kula fennakadt a sztúpa tetején, nem tud lejönni. Futva mentünk mindannyian a hegyre. Kula tényleg megvalósította a tervét. Csakhogy, bár leszedte az aranykoronát, megcsúszott a lába, és a bronzrúd valósággal felnyársalta a combja közt; hiába próbált szabadulni, minél többet mozgott, annál mélyebbre fúródott a rúd a testébe, míg végül moccanni sem bírt. Az aranykorona a sztúpa negyedik szintjén hevert. A lámák rémülten néztek felfelé. Szereztem egy létrát, hogy felmásszak, de amint a sztúpának támasztottam, lángra kapott, hátra kellett ugranom. A bronz ugyanis épp olyan forró volt, mint amikor kiöntötték. Aztán elõkerült a fõapát. Utasította a szerzeteseket, hogy bottal piszkálják le az aranykoronát, és ördögûzõ szertartásba kezdett. Mindjárt hatalmas esõ kerekedett, de a sztúpa sûrû gõzbe burkolózott, és csak nõtt a forróság; az öntvényre hulló esõcseppek ijesztõ sercegéssel fröccsentek szét. Csak napokkal késõbb oszlott el a gõz, és akkor végre megláttam Kula holttestét, amely még mindig pézsmaillatot árasztott. A lámák is, én is eltökéltük, hogy otthagyjuk a kolostort. A fõapát arra a következtetésre jutott, hogy nem kolostornak való hely ez, mert a Tengeri Sárkánykirály egyik szemén fekszik; inkább a hegy lábánál, a folyó mellett kell építkezni. Engem azonban, bármennyire szerettem volna távozni, minduntalan megcsapott Kula testének illata, és a földre rogyva láttam be, hogy nem tudok elmenni innen. Beköltöztem a szerzetesek távozásával üresen maradt legnagyobb szobába, és õriztem Kulát. Az éjszaka közepén néha még ekkor is hallani véltem kéjes nyögéseit, mint régen, szeretkezés közben. Két év alatt egészen kiszáradt a teste, ha fújt a szél, mozgott is, mint a szélkakas. Szélcsendben mindig arccal a szülõföldje felé fordult, 3

A mantra fordítása: „Dicsõség a legfelsőbb tanításnak, amelyet a Lótusz-szútra jelent!” (A Lótusz-szútra, az egyik legfontosabb mahájána buddhista szöveg, nagy hatást gyakorolt a keletázsiai országok, különösen Japán buddhizmusára.)

1109

mintha a Csomolungma és Sisapangma közötti ösvényt nézné. Idõvel fehér lett az arca, mint a hó, csak a fekete haja ragyogott még sötétebben. Végül egy nap elvált a sztúpától, és leszállt a földre, mint egy darab papír. Összetekertem, és lejöttem a hegyrõl. A történet végére érve a háta mögötti falra mutatott: – Az ott õ. Felpattantam, de a ritka levegõben elsötétült elõttem a világ, egy darabig csak sziporkázó fénypontokat láttam. Aztán odaléptem, megérintettem: báránybõr-tapintású volt, a haja finom, puha. Gyufát gyújtottam, és a kis láng fényénél láttam, hogy valóban kerek lyuk tátong a fekete szõrzet alatt, a combja közt, ahol a rúd átfúrta. Késõbb megtudtam a falusi hivatalnoktól, hogy az öreg ezüstmûves nem tûri a gyufát a házában. Másnap megmásztam a csúcsot, és azt találtam, amit a bevezetésben elbeszéltem; a sztúpából csak néhány kõ maradt. Távozásomkor még mindig por úszott a levegõben a falu utcáin. Lányok mentek a hegy felé, hátukon követ cipelve, lassan, meg-megállva. Míg kifújták magukat, utolértem õket; rám mosolyogtak. Egyikükben felismertem azt a lányt, aki kinézett a kõtetõ alól, és a haját fésülte. Telt melle volt. A ruhájáról hiányzott egy gomb, helyette biztosítótû gondoskodott róla, hogy a leskelõdõk ne potyázhassanak.

Végsõ beavatás

A hegylánc több száz kilométernyire, csupaszon, hangtalanul nyújtózkodott a nap alatt. Késõbb, már az alkonyi vörös fényben, meg-megborzongó bõr módjára hullámzottak a lankák. Egy pillanat sem telt bele, a hegytetõrõl eltûnt az esti pír, és amikor egy rezdülésnyire megállt az utolsó fénysugár ég és föld között, nekivágtam a hegyoldalnak. A lüktetõ élet jeleit kerestem a romvárosszerû, terpeszkedõ hegyek között. Ám õk torkon ragadtak, fojtogattak, végül eldobtak, mint egy üres porhüvelyt – átkozódva roskadtam össze. Aztán feltápászkodtam, és immár mosolyogva sétáltam vissza az országútra. Ez egy nappal azután történt, hogy elhagytam Ragát. A hátizsákomban egy emberi koponyából való szertartási kupa lapult, a piacon vásároltam. Nyugtalanított a koponya. Azért akartam felmászni a hegyekbe, hogy kitisztuljon a fejem, és eldönthessem, mihez kezdek az életemmel. A Tibeti-fennsíkon a föld minden apró rögét vallás itatja át, mese és a való dolgok krónikája egy és ugyanaz. A modern ember fel sem fogja, milyen mély lehet az e tájon megélt szenvedés. Az alábbi történetet azért jegyzem le, mert szeretném elfelejteni. Kilenc nappal az élõ buddha, Tenzin Vangdu halála után találtak rá a kislányra. Kilenc napja született, de már tágra nyílt szemmel figyelte a világot maga körül. A 1110

vályogkunyhóban olajlámpával világítottak, az anya rongyos kötényt viselt – szegények voltak. Amikor meghallották kintrõl a zajt, az anya birkabõr zsákba rejtette a kislányt. A látogatók betódultak az ajtónyílásba, mintha egész csapat fekete juh próbálna egyszerre bepréselõdni rajta. Az anya beinvitálta õket. Fontos emberek, a Tenpa kolostor lámái voltak. Cungma láma, a szertartásmester vezette õket. Õ szólalt meg elõször: – Hallottuk, hogy kilenc nappal ezelõtt gyermeked született. Az anya bólintott. A lámák közben körbeálltak, tapsoltak, és szent szövegeket mormoltak. Cungma láma azonnal elküldte az egyik szerzetest, hogy jelentse, megtalálták az újjászületett élõ buddhát. Fiú vagy lány, kérdezte. Mi a neve? Szangszang Dolma? Mától fogva Szangszang Tasinak hívják. Ezután méltóképpen, annak rendje-módja szerint megünnepelték, hogy megtaláltatott az élõ buddha, majd Szangszang Tasi és egész családja beköltözött a Tenpa kolostorba. Tizenöt éves korában Szangszang befejezte az Öt Irat tanulmányozását, és Marinbában belefogott a tibeti orvoslás titkainak elsajátításába. Az iskola gyalog egyórányira volt a kolostortól. Eleinte lovas kocsival vitték oda, de aztán õ maga kérte, hogy gyalog és egyedül mehessen, mert a séta segít kiszellõztetni a fejét. Az elmúlt hónapokban új, leírhatatlan érzések rohanták meg. Tizenöt éven át csak a szent iratokat olvasta, jógázott, s még álmában is odatalált volna az iskolába. Meditációs szobájából kilépve kanyargós, kavicsos ösvény vezetett lefelé a kolostorépületek között, aztán, az elsõ kanyarnál, magas vörös fal állt, mögötte Sákjamúni buddha és a tizenhat bódhiszattva szobrával; ez volt a templom legbecsesebb része. A vörös fal tövében egy öregasszony már húsz éve járta a zarándokösvényt, kezében imamalommal. Tasi gyakran találkozott vele; ilyenkor az öregasszony leborult, és fejét a földhöz ütögette. A vörös fallal szemben állt a kolostor rendjéért felelõs láma háza, amelynek kapuja elõtt gyakran üzekedtek falkába verõdõ kóbor kutyák. Lejjebb vezetett az út a kolostor fõbejáratához, ahol a buddha megmutatásának ünnepén tengernyien szoktak összegyûlni. Máskor kereskedõk vertek itt sátrat, vándor kõmûvesek, koldusok raktak kõkunyhókat a sátrak és a téglaházak közé. Szangszang Tasi gyakran vásárolt karkötõt és fülbevalót az indiai kereskedõktõl. Marinbába menet Szangszang Tasi balra fordult a kolostor bejáratánál, és az útról letérve átvágott a babföldeken. Törpefüzek szegélyezték az ösvényt, reggelente szúnyogvirág illata töltötte be a levegõt. Gyakran elidõzött itt, gyönyörködött a Tenpa kolostorban. A hatalmas, ragyogóan tiszta kõteraszon, a kolostor legmagasabb pontján tekerték szét a festményt a buddha megmutatásának ünnepén. Ha fújt a szél, a kolostor tetejét verdesõ imazászlók tépett vászonként csattogtak. Több mint száz szentély sorakozott a hegygerincen. Arrébb kis patak csörgedezett lefelé a hegyrõl, majd egyesült a távolban csillogó Nyangcshu folyóval. A patakon túl volt Marinba. Ezen az ösvényen Szangszang Tasi mindig elfeledkezett arról, hogy õ az élõ buddha, Tenzin Vangdu reinkarnációja, és arról is, hogy nõnek született. Megré1111

szegítette a mezõ illata. Szeretett a fahídon állni, és nézni, ahogyan a vízinövények táncolnak a sodrásban. A Nyangcshu folyó túlsó partján kopár hegy magasodott. Holnap átesik azon a szertartáson, amely erõvel ruházza fel. Amitábha buddha kitörli a szívébõl az irigységet és a haragot, hogy megmutatkozzék végsõ buddhatermészete. Õsz derekán jártak, ilyenkor szakadatlanul érkeznek a hegyrõl a buddhista zarándokok; felkészülnek az élõ buddha megmutatásának szertartására, amely az õ beavatását követi, és adakoznak. Tasi azonban nem foglalkozott mindezzel: csak arra vágyott, hogy gondolkozhasson még egy kicsit. Ma is, mint mindig, Marinba központi csarnokába tért be, ahogyan mestere utasította. A hatalmas tér kongott az ürességtõl. A csarnok közepén tetem várakozott. Ezúttal az emberi test lételvérõl, lég- és nedvcsatornáinak elhelyezkedésérõl kívánt beszélni a mester. A téma különösen érdekelte Tasit. A mester megvárta, amíg a fiatal szerzetesek elrendezik az oltárt, csak utána kezdett dolgozni a késével. Felnyitotta a holttest mellkasát, kivette, majd az asztalra helyezte az öt szervet és a hat egyéb belsõséget, és megmutatta, hol van a szív szeme. Szangszang Tasi émelygett a bûztõl. Tucatnyi borotvált fejû tanítvány nézte a boncolást, Szanszang Tasi volt az egyetlen nõ közöttük. Geleg Paldzsor állt mellette, és a többiekhez hasonlóan megbûvölve leste a mester szavait. Geleget a Kálacsakra4 kimerítõ tanulmányozása után küldte ide a Panam kolostor. Tasi szeretett az órákon mellette állni. A mester utasítására a tanítványok becsukták a szemüket, és koncentráltak, hogy belelássanak az elméjébe. Hamarosan négyen kijelentették, hogy látják a mester gondolatait. A mester Szangszang Tasit szólította. Õ volt a legfiatalabb, és az egyetlen jelen lévõ élõ buddha. Szangszang rögtön meditációba mélyedt, de – noha már hat éve gyakorolta a jógát – szívének szeme homályos maradt. Mantrát mormolva nyugtatta a benne lakó isteni lényeget, és próbálta megzabolázni szívének csatornáit, de a világító cseppek nem ragyogtak fel. Aztán úgy érezte, felizzanak a lábujjai; összeadódó melegük lassan utat talált szívének szeméhez. Az Om Szvabháva mantrát mormolta most, hogy megtisztuljon a teste, elméje megnyugodjon. Lassacskán kibontakozott elõtte egy jeges folyó, és tudta, hogy mestere elméjét látja. Meditációja felragyogásának pillanatában meglátta önmagát is a jeges folyóban. Majd visszavonult mestere elméjébõl, és elmondta, amit látott. Az láttad bennem, amit én láttam benned, mondta a mester. A szem, amely a jövõt látja, nem a szív szeme, mondta, azzal hozzálátott a késsel a holttest koponyájához. Szangszangot megzavarta, hogy a mester nem árulja el, miként kerül õ abba a folyóba. Ez várna rá a jövõben? Meglepõ, hogy meztelenül látta magát – akár egy égjáró istennõ, egy dákiní,5 amilyet a kolostori festmények is ábrázolnak. A mester csonthártya-darabkát emelt ki az agyalapi mirigy alól. Kálacsakra: Tibeti istenség, illetve a Kálacsakra tantra nevû tantrikus buddhista szent szöveg. Itt a másodikról van szó. 5 Dákiní: Tantrikus istenség, a megvilágosodott energia nõi megtestesülése. A szanszkrit szó tibeti megfelelõje nagyjából így fordítható: „Õ, aki átszeli az eget / mozog a térben”. Költõibben „égi táncos”-nak vagy „égjáró”-nak is fordítják. Számos alakváltozatú közremûködése a tibeti buddhizmusban nélkülözhetetlen ahhoz, hogy az ember teljesíthesse a megvilágosodott buddhává válás követelményeit. 4

1112

– Íme, a jövõbe látó szem – mondta. – Évek gyakorlásával ezzel a szemmel fogjátok látni a mások testében rejtõzõ betegségeket és gonosz szellemeket. Az imént Szangszang Tasit láttam a jégfolyóban, ez lesz a néhány nap múlva rá váró hat cselekedet és nyolc szenvedés egyike. Hallgass ide, Szangszang Tasi! Tudd meg, jógikus képességeid segítségével akár egy teljes napig is kibírod sérülés nélkül a jeges folyóban. Tasi még jobban összezavarodott. Eddig csak a hegyrõl, a távolból látta a jeges folyót. Napokig tudott a hóban ülni úgy, hogy nem érezte a hideget, de vajon bírnáe a jeges vizet is? A lábujjaiban érzett, nem magagerjesztette melegre gondolt. Felnézett, mozgó fénykört látott Geleg Paldzsor feje körül. Rámosolygott. Tudta, hogy Geleg a jógában már mesterükön is túltesz, csak tapintatosan hallgat róla. A mester porcot metszett ki a testbõl. – Ez az ember nem értette a világ dolgait – mondta –, egész életét tudatlan ködben élte le, ezért sárga ez a porc. Ha a meditáció által megvilágosodtok, ez a porcotok átlátszó lesz. A buddhizmus meditatív tanítása, nyilvános és titkos tanai ezen a porcon nyugszanak. Csak ezen át pillanthatjátok meg Buddha birodalmát, adhattok fényt látásotoknak, ítélkezhettek a tízezer dolog lényegérõl. A mester kivette, és bemetszette az egyik szemgolyót. Zavaros folyadék buggyant ki belõle. A közönséges ember ezzel a szemével nézi a dolgokat, pedig ez természettõl szennyezett, magyarázta. A közönséges ember testét öt méreg vonja burokba, ezért képtelen a megvilágosodásra. Tasi a már épnek nem nevezhetõ holttestet nézte. Középkorú ember teteme volt, nagy, fehér fogakkal. Belsõségei fölött legyek köröztek. Délután Szangszang egyedül üldögélt a szobájában. Nagybeteg édesanyjától jött éppen. Hónapok óta próbálta Marinbában tanult tudásával gyógyítani, de semmi nem használt. Néhány hete gonosz szellemeket hajtott ki belõle, egy kutyába számûzte õket. A kutya rögtön el is pusztult. A mester megszidta ezért, hiszen minden lénynek lelke van, a betegséget nem szabad csak úgy, egyikbõl a másikba rakosgatni. De Szangszang kétségbe volt esve, hiszen a szeme láttára aszott el az anyja. Holnap lesz a végsõ beavatás napja; amióta élõ buddhának ismerték el, nem volt ilyen fontos szertartás a kolostorban. De most nem akart erre gondolni. A napokban minden imazászlót másikra cseréltek, elõvették a raktárból, megjavították az évek óta nem használt hatalmas kürtöket, és gyakorolni kezdtek rajtuk. Minden csarnokban annyi jakvaj mécses égett, hogy már nem volt különbség nappal és éjszaka között. Szangszang feldúlt elmével meredt maga elé a lámpásra, és gondolkodni próbált. A szertartáshoz mandalát helyeztek a meditációs csarnok közepére, az oltárra buddha-szobrok, áldozatok, egyebek között a felboncolt tetem átmosott belsõ szervei kerültek. A négyszögletes mandala sarkaiban füstölõ égett, a falakon vallásos képek. A mandala elé kemény párnákat helyeztek – Szangszang Tasi ezeken mutatja majd be a két test egyesülésének szertartását –, a falak mellé pedig vörös posztót terítettek, amelyeken jakvaj mécsesek százai várakoztak. 1113

Mint az összes hasonlót, ezt a szertartást is Labrang Cshanco vezeti majd. Szangszang rémülten képzelte el, hogy vele kell majd a két test egyesülésének rítusát bemutatnia. Érezte, hogy Labrang Cshanco nem kedveli, és nem örült neki, hogy épp benne kell tisztelnie újjászületett fivérét. Labrang Cshanco azonban jártas volt a titkos tanítások terén, õ vezette be az öt szent irat mély értelmezésébe, és tõle kapta Szangszang a kezdeti beavatást is. Most maga elé képzelte Labrang ráncos homlokát, nagy fekete pupilláit a résnyire nyitott, szûk szemekben, meg azt a megtermett, súlyos testet. Szangszang aztán a meditációs csarnok falfestményeire gondolt, Vadzsrapáni bódhiszattvára, amint szeretkezõ ölelésben egyesül nõi kísérõjével. Holnap a kísérõ testtartásában kell majd a bódhiszattva ölébe ülnie, lábait a derekára fonni. Meleg, nedves érzése támadt. Labrang Cshanco arca, szigorú tekintete jelent meg lelki szeme elõtt. Rögtön elhessegette a képet, és meditációba fogott, Sákjamúni mantráját ismételgette. Ahogy a szélre összpontosított, amely a szívén átfolyó életet biztosítja, három dákiní jelent meg elõtte, hogy bejelentse, holnap Vadzsrapáni bódhiszattva elfogadja õt kísérõjének. A vörös ruhás dákiník távozóban még visszafordultak, és rámosolyogtak. Aztán belsõ istensége, Mandzsúsrí bódhiszattva jelent meg elõtte négyszögletû mandalán ülve. Szangszang érezte, hogy meleg árad szét a testében, és az életenergia cseppjei fénynyalábként cikáznak át a szívén. Gyomra, combja, térdkalácsa, talpa könnyû lett, akár a toll. Geleg Paldzsor arca villant elé. Úgy érezte, meztelen, és szégyellte a testét, amitõl egészen összezavarodott az elméje. Belsõ istenségeként próbálta megjeleníteni magát, a négy védõ bódhiszattva körében, de nem sikerült, nem tudott beléhatolni. Zúgott a feje, a külvilág hangjai elméjébe vágtak. Ekkor elhagyta a meditációt, és töprengeni kezdett azon, amit a három dákiní mondott. Frissen sült kenyér olajos illata szállt be kintrõl. Korgott a gyomra, csattogtatófával szólította a szolgálót. Jakvajas teát hozatott, aztán magára zárta az ajtót. Éjszaka volt már, Szangszang a lámpás kanócát nézve próbálta elképzelni, hogyan lesz másnap. Félt, és viszolyogva gondolt rá, hogy le kell majd feküdnie a földre, anyaszült meztelenül. Próbálta elhessegetni a buddhákhoz nem méltó gondolatot, meditált, de sehogy sem sikerült koncentrálnia. Nem volt nyugta egy helyben. Évek óta elõször fordult elõ, hogy nem bírt magával. Beleremegett, hogy viselkedésével megsértheti a kolostor törvényeit. Meggyújtotta a két kialudt lámpát, és az öt bódhiszattva mantráját ismételgetve lassacskán megnyugodott az elméje. Másnap hajnalban arra ébredt, hogy minden porcikájában érzi nõiségét. Még nem szállt föl a köd. Azelõtt megérezte, ha derûs, tiszta lett az ég. Érzékelte, ahogy a vér áramlik az ereiben, aztán ahogy a fehérnemû a mellére feszül, érezte combja, hasa, csípõje puha teltségét. Felült, még jobban átérezte a nõi mivoltát. Aztán eszébe jutott, hogy nemsokára meztelenül fekszik majd a tömeg elõtt. Karját a válla köré kulcsolta, fogvacogva várt. A lila égbolt kék lett, megvirradt. Több száz láma töltötte meg a meditációs csarnokot, meggyújtották a mécseseket, csengõk, kürtök, dobok, cintányérok hangja olvadt össze. Szangszang Tasi ri1114

tuális öltözékben, nyakában bíborvörös füzérrel lépett a terembe, a kemény párnákhoz lépett, és lótuszülésben leült Labrang Cshancóval szemben. Kezét felfelé fordított tenyérrel a térdére helyezte, és nekikezdett az öt bódhiszattva mantrájának. Zavart volt az elméje, a keze remegett. Lábfejét a térde alá szorította, és amikor ismét felharsant a kürtszó, rájött, hogy nem sikerült átlépnie a meditatív állapotba. Gyorsan a Tára mantrával próbálkozott, belsõ istenségét hívta, de összekeverte a szavakat, és ez sem sikerült. Felnézett. Labrang Cshanco már szétnyitotta szerzetesi ruháját, és közeledett felé. Szangszang könyörgõ tekintetet vetett rá, de félelemtõl remegve engedte, hogy a férfi a párnákra fektesse. Iszonyatos fájdalmat érzett a combja között, a nehéz test fojtogatón nyomta lefelé. Tudta, hogy a nõt, aki aznap reggel felébredt benne, Labrang Cshanco most darabokra tépi. Ahogy alábbhagyott ölében a fájdalom, és megindultak hátán és nyakán az izzadságcseppek, teste már Labrang Cshanco mozgását követve mozgott engedékenyen. Úgy érezte, fekete üregben lebeg, idõrõl idõre bizsergetõ érzés áradt szét a combjaiban. Egyedül volt a fekete üregben, és egy pillanatra minden elcsendesült. Aztán eszébe jutott, hogy a két test egyesülésének szertartása során fel kell ébresztenie az életerejét, csak úgy nyerheti el Labrang Cshancóval a bölcsesség és együttérzés egységét. De ahogy elérte volna a bölcsesség csakráját, Labrang Cshanco felrántotta a földrõl, jobb lábát a derekára húzta, és úgy rázta, hogy Szangszangnak elsötétedett az elméje. Labrang Cshanco a csontjaiból szívta ki az energiát, és Szangszang úgy érezte, menten kiszárad. Összerogyott, engedte, hogy Labrang Cshanco tegye, amit akar. Amikor a férfi ismét lótuszülésbe ült, és magához húzta, a lány az ölébe csúszott, és lábával átkulcsolta, mint a dákiník a falfestményeken. Reggel kibimbózott melle összeaszott, mint az öregasszonyoké. Amikor szemérmének fájdalma medencéjébe és gerincébe hasított, levegõért kapkodva élte túl a pillanatot. Kinyitotta a szemét: a termet betöltötte a napfény, és a füstölõk sötét felhõi fölött megpillantotta Sákjamúni buddha aranyszínû mosolyát. Ahogy elfordult Labrang Cshanco kellemetlen leheletétõl, a borotvált fejek tengerében megpillantotta Geleg Paldzsort. Szangszang ismét behunyta a szemét, Labrang Cshanco mellkasába fúrta a fejét, és összeszorított foggal várta, hogy véget érjen a szertartás. Dél volt, mire véget ért. Szangszang Tasi a kemény párnákon tért magához: négykézláb, kutyapózban. Remegett, izzadt a melle. Haldokló anyja jutott az eszébe. Két apáca felsegítette, majd aranytálból vett vízzel letörölték róla a vért meg a verejtéket. Mozdulni sem tudott, nem érezte a lábát. Mikor végre talpra állt, felzengtek a kürtök, füstölõ illata, szent kántálás töltötte be a levegõt. Az aranytálat felajánlásnak a mandalára helyezték. Ekkor visszatért Labrang Cshanco, szerzetesi köntösben, kipirosodott arccal, és leült a párnájára. Szangszang remegõ lábbal várta a szertartás végét. Most már tudta, hogy az éveken át gyakorolt jóga aznap cserbenhagyta a testét, de a gondolat, hogy nõ, minden porcikájában nõ, már nem ijesztette meg. 1115

Szangszang Tasi a harmadik estén lelte halálát a jégfolyóban. Az elõírás szerint három napon át kellett meditálnia a vízben, mert csak a harmadik napon mutatkozik meg a buddha-természet. Három láma õrizte felváltva a folyónál, és idõnként feltörték a nyaka köré fagyott jeget. Szangszang tüzet idézett a testébe, de hiába, a tûz nem védte meg a fagytól. Az utolsó napon Cungma láma, a szertartások mestere még virradat elõtt fölállt a tûz mellõl, leballagott a folyóhoz, és látta, hogy Szangszang Tasi a víz alá süllyedt. Kihúzták a testét, amely átlátszó lett, mint a jég. Egy csepp vér sem látszott rajta, ahol bele-beleharaptak a halak. A szeme résnyire nyitva, mint amikor a fénynyaláb megidézését gyakorolta. Napfelkeltekor értek oda a lámák, hogy köszöntsék az élõ buddhát. Ünnepi köntöst öltöttek, színes selymet raktak a lovakra. Nem érdekelte õket, hogy az élõ buddha él-e vagy meghalt, de amikor körbevették, bizony elcsodálkoztak. A jéggé fagyott testet finom ragyogásba vonta a hideg napfény. Mindenki a belsõ szerveit nézte, amelyek világosan látszottak. Beleiben egy kis hal – nem tudni, hogy került oda – ficánkolt. Szangszang Tasi koponyája van most nálam. Akitõl vettem, azt állította, hogy az ükapja hagyta rá, õ pedig Marinbában tanulta fiatalon az átkok mûvészetét. A koponyát, a Tenpa kolostor egyik legszentebb ereklyéjét, a központi csarnokban õrizték, és csak a legfontosabb szertartások alkalmával vették elõ. Idõvel megsárgult, és egyszer le is ejthették, mert a bal oldalán megrepedt. Közepén finom varratvonal cikázik lefelé, elektrokardiogramra hasonlít. Orvos barátom szerint ebbõl látszik, hogy a koponya fiatal lányé volt. Kívülrõl rézlapok díszítik, belsejét aranylemezekkel bélelték ki. A tulajdonosa ötszáz jüant kért érte, de én lealkudtam százra. Ha valakinek megér annyit, amennyibõl fedezni tudom tervezett északkeleti utam költségeit, keressen meg. KISS MARCELL fordítása

Kao Hszing-csien: Gyalogló. 1116

KÜLFÖLDI SZERZÕINK KAO HSZING-CSIEN (GAO XINGJIAN): 1940ben, Kína Kancsou tartományában született. 1987-ben Franciaországba emigrált, 2000-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Bõvebben Kiss Marcell számunk elején olvasható esszéje tájékoztat az író életérõl. Itt közreadott elbeszélését a Hajjen címû folyóirat közölte elõször, 1983ban. Augusztusi hó címû színmûve 1997-ben, Párizsban született. Elõadása a 2000-es Nobeldíj átvételekor hangzott el, az Egyszemélyes Bibliát pedig, amelybõl a regényrészlet való, 1999-ben írta. Az interjú 2008 májusában, a Warwicki Egyetemen készült. Magyarul olvasható: A buszmegálló (dráma, ford.: Polonyi Péter, Nagyvilág, 1984/3); Mondom sündisznó (vers, ford.: Lackfi János, Nagyvilág, 2001/1); A barát (novella, ford.: Polonyi Péter, Nagyvilág, 2001/1); Lélek-hegy (a regény elsõ fejezete, ford.: Zombory Klára, Vigilia, 2004/7); Lélekhegy (a teljes regény, ford.: Kiss Marcell, Noran Kiadó, 2008); Horgászbotot nagyapámnak (elbeszélés, in Huszadik századi kínai novellák, Modern Dekameron sorozat, Noran Kiadó, 2008).

MA CSIEN (MA JIAN): 1953-ban, Csingtaóban született. Órásként dolgozott, propagandaplakátokat festett, késõbb elszegõdött fotósnak egy laphoz. Harmincévesen otthagyta munkahelyét, és évek alatt beutazta Kínát. Útjai tapasztalataiból született az itt közölt novellafüzér, valamint Vörös por címû útirajza. 1986-ban Hongkongba emigrált, Hongkong visszacsatolása után pedig, 1997-ben, Németországba költözött. 1999-ben Nagy-Britanniába ment tovább, ott él ma is élettársával, aki egyben angol fordítója is. Hazájában az 1987-ben megjelent Nyújts nyelvet! címû novellafüzérével keltette a legnagyobb feltûnést. Tibet demisztifikálása azonban nem nyerte el a cenzorok tetszését; Ma írásait betiltották, és a novellafüzért megjelentetõ Zsenmin Venhszüe (Népi Irodalom) irodalmi folyóirat fõszerkesztõjét eltávolították az állásából. Magyarul egy regény, A tollnok jelent meg tõle, Kállai Tibor fordításában, amely az angol fordítás alapján készült (Partvonal Kiadó, 2005).

Kao Hszing-csien: Nappal és éjszaka.

1117

Fõszerkesztõ: Fázsy Anikó Munkatársak: Imreh András, Körtvélyessy Klára, Lackfi János, Lukács Laura, Pálfalvi Lajos Olvasószerkesztõ: Hernád Imre Levelezési cím: H-2517 Kesztölc, Malom utca 76. Telefon: 06 33 484 293 E-mail: [email protected] Számlaszámunk: Új Világ Alapítvány 14100103-42578549-01000003 A Nagyvilág olvasható a www.nagyvilag-folyoirat.hu internetcímen Kiadja az Új Világ Alapítvány Felelõs kiadó: Fázsy Anikó Tördelte: Puskás Ferenc Nyomta a Borsodi Nyomda Kft. Terjeszti a HIRKER Rt., az NH Rt. és az alternatív terjesztõk. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletág. Elõfizethetõ a postai kézbesítõknél, az ország bármely postáján, Budapesten a Hírlap Ügyfélszolgálati Irodákban és a Központi Hírlap Centrumnál (Bp., VIII. ker. Orczy tér 1. tel.: 06 1 477 6300; postacím: Bp., 1900). További információ: 06 80 444 444; [email protected] Elõfizetési díj egy évre 8280 Ft, fél évre 4140 Ft. Külföldön terjeszti a Batthyány Kultur-Press Kft. H-1014 Budapest, Szentháromság tér 6. Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli hozzájárulásához van kötve. Mindazoknak, akik adójuk 1%-ával támogatták lapunkat, ezúton mondunk köszönetet. Adószámunk: Új Világ Alapítvány 18186062-1-42

1118