Kérdéseim Isten válasza
Tartalom A szerző előszava … 5 Kit nevezünk „keresztyéninek? … 7 Mit jelent tulajdonképpen „hinni"? … 9 A keresztyén ember és a gyülekezet … 11 Mikortól tartozik az ember a gyülekezetbe? … 13 Kapcsolatom a Bibliával … 14 Hogyan lehet számomra kedvessé a Bibliám? … 16 Az imádkozásról … 19 Testhelyzetünk imádság közben … 22 A keresztyén ember és a megengesztelődés … 23 A keresztyén ember és a tévtanítások … 25 Munkám értelme … 26 Mit kell a keresztyén embernek a pályaválasztásnál meggondolnia? … 28 És a munkabér kérdése? … 30 Milyen és mekkora áldozatot hozzak Istenért? … 31 Hobbi és szabadidő a keresztyén ember életében … 33 Idő és időbeosztás … 34 Hogyan tekintek erőmre és egészségemre? … 36 Ifjúkor és öregkor keresztyén szemmel … 37 És ha szenved, vagy beteg az ember? … 39 A keresztyén ember és a „változás korá"-nak nehézségei … 40 A keresztyén ember szemben az élet és halál kérdésével … 42 A keresztyén ember és az öngyilkosság … 44 Barátság és társadalmi érintkezés a keresztyén ember életében … 45 A keresztyén ember életstílusa … 47 Öltözködés és divat a keresztyén embernél … 49 A keresztyén ember és a tulajdon … 51 A keresztyén ember és a javak helyes felhasználása … 52 Tulajdonképpen mit tehet a keresztyén ember? … 54 Keresztyén ember létemre táncolhatok-e? … 55 Örvendezhet-e a keresztyén ember? … 57 A háború és béke kérdése … 58 A keresztyén ember és az állam … 60 Az állammal szembeni engedelmesség határai … 62 A keresztyén ember joga és a bíróságok … 64 Ha a keresztyén emberrel igazságtalanság történik … 66 A keresztyén ember viszonya a művészethez és a zenéhez … 67 A filozófia kérdése … 68 A keresztyén ember és a természettudományok … 79 A keresztyén ember álláspontja az asztrológiával és a horoszkóppal szemben … 72 Mi a házasság? … 73 A házasság értelme és célja … 75 A házastársak egymáshoz való viszonya … 76 Miért nyugszik a keresztyén házasságon különleges áldás? … 78 Mikor kezdődik a házasság? … 79 És miért kell az anyakönyvvezető elé menni? … 81 Hogyan találom meg a házastársamat? … 82 Ki lehet a házastársam? … 83 A házasság előtti intim kapcsolatok? … 85 A korai házasságról … 87
És ha nem találok társra? … 88 És a válás? … 89 A vegyes házasság kérdése … 92 Tanácsok asszonyok számára, akiknek hiteden férjük van … 93 Mi a család? … 98 Szülők és gyermekek közti kapcsolat … 99 A családtervezés és a születésszabályozás kérdéséről … 101 A keresztyén ember és a nevelés feladata … 103 A gyermek önkifejlesztése és önmegvalósítása … 106 Az úgynevezett női egyenjogúság kérdéséhez … 107 A keresztyén asszony és szolgálata a gyülekezetben … 109 1 Kérdéseim ISTEN VÁLASZA Dieter Boddenberg A szerző előszava mit akar ez a könyv, és hogyan keletkezett? Minden ember életében számtalan olyan kérdés van, amely feleletre és személyes megoldásra vár. Hogy ez sikerül-e, lényegében ettől függ a boldogság és a megelégedettség. Így van ez a keresztényeknél is. Nálunk ezekhez - a világban való sajátos helyzetünknél fogva - még egy sereg egyéb kérdés is járul, ugyanakkor sok olyan probléma elesik, amely mások számára nagy jelentőségű. Míg az Istennel személyes kapcsolatban nem álló emberek bizonyos és lényeges kérdésekre természetesen a keresztények szemszögéből - siralmas vagy hamis választ találnak csupán, addig a keresztény ember boldognak mondhatja magát, hiszen életének lényeges kérdéseire az Úrtól hiteles, végső feleleteket nyerhetnek. Isten adta az Ő igéjét. Ebben válaszol mindazokra a döntő kérdésekre, amelyeken az ember üdvössége, boldogsága és békessége múlik. Mivel a legtöbb ember - sőt sok keresztény is - ezeket a válaszokat alig ismeri, ezért van annyi nyitott kérdés. De senki ne essék abba a hibába, hogy a Bibliát valami lexikonszerű kézikönyvnek tekintse, amelyet csak fel kell ütni a megfelelő helyen, és máris a kezünkben van az esetünkre vonatkozó részletes válasz. A kérdések és problémák nagy részével kapcsolatban Isten közvetlenül és szó szerint állást foglalt. Emellett azonban kijelentette akaratát a keresztények életének minden területére nézve bizonyos alapelvekben és világos alaprendelkezésekben, amelyeket Isten Szellemének fegyelmező vezetése alatt kell helyesen alkalmaznunk, hogy megtaláljuk az isteni választ kérdéseinkre. A Biblia tehát nem „törvénykönyv”, hanem Isten szándékainak szeretetből fakadt lényeges dokumentációja. A lehetséges kérdések nagy száma közül azokat választottam ki, amelyek - ahogy azt az otthoni beszélgetések, ifjúsági órák, családi bibliakörök és gyülekezeti összejövetelek bizonyítják - a leginkább égetőek, és ezért a leghevesebben vitatottak. Ha valóban hiteles isteni választ akarunk, és nem érjük be vitatkozások megalkuvó, emberi vélekedésekkel elegyedő eredményeivel, akkor Istent kell megkérdeznünk az Ő Igéjében. Szükséges és rendkívül hasznos újra meg újra hallanunk és szívünkre vennünk a Biblia világos kijelentéseit. S ha ezek olykor időszerűtlennek is látszanak, vagy éppen a teljes ellentétét fejezik ki annak, amit ma környezetünk vall, jól gondoljuk meg, éppen mint keresztény emberek, hogy Isten kijelentései akármilyen régiek is, időtlen igazságokat fejeznek ki, és az ember javát akarják. A problémakörök összeállítása nem teljes. De kérem az Uram, hogy az a kevés is, amelyeket igékkel alátámasztva leírtam, sokak számára segítségül és az Úr dicsőségére szolgáljon. Dieter Boddenberg
Kit nevezünk „keresztény”-nek? Kevés olyan név vagy fogalom van, amelyet annyira megtévesztő, képmutató vagy hazug módon használnak, mint a „keresztény” elnevezést. Nálunk, legalábbis név szerint az emberek nagy része „keresztény”. De vajon az-e Isten szemében is? Mondjuk ki először negatívan: Senki nem lesz kereszténnyé pusztán keresztény nevelés által. A keresztség nem tesz senkit kereszténnyé. Senki nem lesz kereszténnyé az úrvacsorával, mint „szentség”-gel való élés által. Gyakran halljuk ezeket a véleményeket, amelyeket azonban a Biblia nem támaszt alá. Ha a Bibliát tekintjük egyedül érvényes alapnak, amelyben maga Isten mondja meg, hogy ki a keresztény, akkor meglátjuk, hogy millióan vannak, akik magukat keresztényeknek nevezik ugyan de nem azok. Mondjuk ki tehát a Bibliával együtt pozitívan:+ Kereszténnyé az ember csak életének egy hatalmas, a leghatalmasabb élménye által válhat: az élő Krisztussal való személyes találkozás által. A Biblia ezt az eseményt „újonnan születés”-nek nevezi. „Víz és Szellem” által történik (János 3,5, a víz itt Isten Igéjének a képe, a Szellem pedig a Szent Szellemet,a Szentháromság Isten harmadik személyét jelenti). Jézus Krisztus feltámadása után 50 nappal emberek ezrei hallgatták Isten Igéjét. A Szent Szellem meggyőzte őket vétkeikről és bűneikről. Engedelmeskedtek Isten hívásának, megbánták bűneiket, és megtértek Istenhez. Hitben elfogadták Isten üdvajándékát, az Úr Jézus Krisztust, mint személyes Megváltójukat. Erre válaszképpen Isten újonnan születéssel, s ezáltal isteni élettel ajándékozta meg őket. Ettől a pillanattól kezdve örök időkre megmenekültek, és hitben követték az Úr Jézust. Ezért a hitetlenek „keresztyéneknek” nevezték őket. Tehát: egyedül azok a valódi keresztyének, akiknek újonnan születés által hitben életszerű és lényegbeli kapcsolatuk van Krisztussal. A „keresztyén” szót három helyen találjuk a Bibliában: Csel 11,26: „A tanítványokat (Jézus tanítványait) először Antiókiában nevezték keresztyéneknek.” Csel 26,28: „Agrippa így szólt Pálhoz: Majdnem ráveszel engem, hogy keresztyénné legyek.” 1Pét 4,15-16: „Közületek tehát senki ne szenvedjen mint gyilkos, vagy mint tolvaj, vagy mint gonosztevő, vagy mint más dolgába avatkozó; ha azonban valaki, mint keresztyén szenved, ne szégyellje, hanem dicsőítse Isten ezzel a névvel.” A két első igében a hitetlenek nevezik Jézus Krisztus követőit keresztyéneknek. A harmadikban Péter apostol veszi át, mint olyan jelzőt, amelyet a hitetlenek ragasztottak Jézus tanítványaira. „Keresztény”-nek lenni tehát: az ember által elnyerhető legnagyobb ajándék. Kereszténynek lenni azonban mindenekelőtt dicsőséget,teljes biztonságot jelent itt és az örökkévalóságban, mert a keresztény ember Krisztusban van. Ugyanakkor a kereszténynek lenni fölülmúlhatatlan felelősséget is jelen: aki a keresztény nevet viseli, attól Krisztus elvárja, hogy úgy viselkedjék, mint Ő. Igazi keresztények azok, 1. akik Jézus Krisztusban hisznek (Jn 1,12), 2. akik újonnan születtek, Istenből való új életet nyertek (Jn 3,7), 3. akiket a bennük lakozó szent Szellem vezet (Róm 8,14), 4. akiknek az életében egyre jobban meglátszik a Szellem gyümölcse (Gal 5,22 kk.). Mit jelent tulajdonképpen „hinni”? A keresztények igen gyakran használják a „hinni” szót. Ezért fel kell tennünk a kérdést, mit is jelent ez tulajdonképpen. Azt mondjuk pl.: azt hiszem, holnap szép idő lesz. Megfelel ennek a „hit”-nek a tartalma a bibliai hitnek? Semmiképpen! Aki így „hisz”, az ingatag lábakon áll. A hit nem egyszerű „vélekedés”. Még csak nem is „igaznak tartás” csupán. Így a démonok is hisznek, sőt rettegnek is közben - mondja a Biblia. A hit tehát sokkal több. A hit Isten ajándéka, amely az igehirdetés nyomán támad. A biblikus hit tehát Isten Igéjén alapul, Jézus Krisztus kijelentésén, magán Jézus Krisztus Személyén.
A hívő ember a Szent Szellem által lényege legbensőjéig tudatában van bűnös voltának, ezért felismeri helyzetének kilátástalanságát az igaz Isten szeme előtt, és mélységes bizalommal ragadja meg az üdvözítő Jézus Krisztusban feléje kinyújtott kegyelmet hozó kezet. A hit tehát nem valami időszakos jelenség, hanem az ember teljesen új szellemi magatartása. Erre válaszol azután Isten a békesség és üdvbizonyosság ajándékával. A hívő ember megvallja: „Én magamtól semmit sem tehetek, de Te Uram, mindent megtehetsz. S mivel Te erősen tartasz kezeddel, ezért én is megragadom kezedet. Még ha nem is érzem Jelenléted, Te vezetsz engem éjszakán, szenvedésen, és halálon át, míg el nem érkezem Hozzád, örök célomhoz.” Másfelől a hit mindenestől dinamikus dolog, azaz nem marad mindig ugyanaz. Ha a hit igazi és az egyetlen lehetséges alapon, Jézus Krisztuson nyugszik, akkor növekszik, és külsőleg is megmutatkozik, pl. jó cselekedetekben. Ha a keresztény ember hitvallásból, hogy ti. „Jézus Krisztusé vagyok, és Ő a mindenem”, az életén viszont semmi sem lesz látható, akkor kérdőjeles marad, hogy valóban kereszténnyé lett-e? A hithez - mondja a Biblia - hozzá tartozik a cselekedet és a vallástétel. Az egyik üdvösséget és megigazulást von maga után, a másik a szívnek hoz boldogságot. Igehelyek: János 3,36: „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem engedelmeskedik a Fiúnak, az nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta.” Róma 10;17: „A hit tehát hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által.” Róma 10;10: „ Mert szívvel hiszünk, hogy megigazuljunk és szájjal teszünk vallást, hogy üdvözüljünk.” Zsid 11,1: „ A hit pedig a remélt dolgok valósága, és nem a látható dolgokról való meggyőződés.” Róma 3,22: „Isten igazságossága a Jézus Krisztusban való hit által mindazoké, akik hisznek.” Jakab 2,26: „ A hit is halott cselekedetek nélkül.” A keresztény ember és a gyülekezet A gyülekezet az a hely, ahol Isten lakni kíván. Ezért ez a keresztény ember számára is a tulajdonképpeni földi otthon. Ha komolyan veszi keresztény voltát, akkor naponta újra meg újra tudja és érzi, hogy itt e földön vendég csupán, és nincs polgárjoga. Igazi hazája ott van, ahol az Úr is van, a mennyben, és a gyülekezet annak a földi képe. Vele Isten a Benne és Fiában, Jézus Krisztusban hívőnek olyan környezetet ajándékoz, amelyben szellemileg jól érezheti magát. Itt találja meg a hozzá hasonló érzületű emberek közösségében a maga új családját. Itt kap segítséget az élet dolgaiban, itt nyer erőt és itt segítik szellemi növekedésében. Ugyanakkor ez az a hely, ahol mint Krisztus testének tagja együttes formában tehet vallást hitéről és ahol Istent kiváltképpen imádhatja. A gyülekezet azonban nemcsak jótétemény a keresztény ember számára, hanem az a hely, ahol ő is személyesen szolgálhatja, és kell szolgálnia a közösséget. Az Istentől kapott ajándéka arra kötelezi, hogy a többi gyülekezeti tagot szellemileg gazdagítsa, őket segítse, nekik használjon ahol csak lehet. A gyülekezet együttes élete és bizonyságtétele azon múlik, hogy milyen mértékben tagolódnak be és engedelmeskednek az egyes hívők, és milyen mértékben erősítik és támogatják életükkel és szolgálatukkal az egészet. A gyülekezet tehát Istentől adott lehetőség kölcsönös adásra és vevésre a keresztény ember számára, aki mindazzal, amije van, amit mond és tesz, a gyülekezetnek Isten szándéka szerinti építőköve. Élhet-e a keresztény ember gyülekezet nélkül is? Feltétlenül! Csakhogy azoknak, akik magukat keresztényeknek vallják, s ugyanakkor a gyülekezetet nem becsülik, igen komoly kérdésekkel kell szembenézniük. Mit mondanának arról a gyermekről, aki ugyan külsőleg a családhoz tartozik, a család életében azonban egyáltalán nem, vagy csak ritkán, alkalmilag vesz részt és nem igyekszik a családba betagolódni? Nos mindenki joggal állíthatná, hogy az ilyen gyermek beteg, vagy pedig egyáltalán nem igazi családtag! Így van ez azokkal a keresztényekkel is, akik a gyülekezetet csak távolról ismerik, Isten gyermekeivel csak alig vagy semmiféle kapcsolatuk nincsen, s a gyülekezeti összejöveteleket csak alkalmilag látogatják, amikor éppen kedvük támad rá. Az ilyen keresztények vagy betegek, vagy nem igazi tagjai
Isten családjának. Annyi azonban bizonyos, hogy nem ismerték fel Istennek rájuk és a gyülekezetre vonatkozó gondolatait, tervét és céljait. A Biblia azt tanítja, hogy istengyermeki mivoltunk valódiságának próbaköve az, mennyire szeretjük Isten gyermekeit. A szeretet azonban sohasem marad magára, hanem keresi és ápolja a kapcsolatokat és a közösséget. Igehelyek: Csel 20;28: „Isten gyülekezet, amelyet tulajdon vérével szerzett.” Csel. 4,32: „ A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy volt.” Csel 2,42: „Ezek pedig kitartóan részt vettek az apostolok tanításában, a közösségben, a kenyér megtörésében és az imádkozásban.” Ef 2,19-22: „Ezért tehát nem vagytok idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és háza népének Istennek. Mert ráépültetek az apostolok és próféták alapjára,a sarokkő pedig maga Krisztus Jézus, Akiben az egész épület egybeilleszkedik, és szent templommá növekszik az Úrban, és Őbenne ti is épültök az Isten hajlékává a Szellem által.” 1Pét 2,5: „Ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel szellemi házzá, szent papsággá, hogy szellemi áldozatokkal áldozzatok, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által.” 1Jn 3,14: „Mi tudjuk, hogy átmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük testvéreinket.” Mikortól fogva tartozik az ember a gyülekezetbe? Fontos és szükséges kérdés, és semmiképpen nem fölösleges megkeresni a pontos választ. Egyesek szerint a keresztelés időpontjától fogva. Mások úgy vélik, hogy a gyülekezethez csatlakozás időpontja az a nap, amelyen az embert először „bocsátották” kenyértöréshez (úrvacsorához). A Biblia egyik választ sem tartja helyesnek. Az élő Isten Gyülekezetéhez vagy Jézus Krisztus Gyülekezetéhez attól a pillanattól fogva tartozik valaki, amint megtért, és erre válaszul Isten őt újonnan szüli. Ebben a pillanatban elnyeri a szent szellemet is, és tagja lesz Krisztus Testének, Jézus Krisztus Gyülekezetének. Ezt a belső élményt követi időbelileg a keresztség. Hitemről való vallástételem alapján az Atya, Fiú és Szent Szellem nevében megkereszteltetem Jézus Krisztus halálába. Az Úr Jézus iránti engedelmességhez járul itt a vele való teljes egységről szóló vallástétel. ami a megtérésben és újonnan születésben a legbensőbb élmény volt, azt valljuk meg külsőképpen a jelképes cselekménnyel. Jézus Krisztus Gyülekezetébe való belépés vagy Krisztus Testébe való betagolódás azonban nem így történik. Éppúgy téves az első úrvacsorában való részvételt a gyülekezethez tartozás kezdeti időpontjául tekinteni. Az úrvacsorában való részvétellel az ember azok sorába lép, akik egy helyi gyülekezetben látható móron megvallják a hívők közösségéhez való tartozásukat. Krisztus beláthatatlanul nagy Gyülekezetébe az ember előbb kerül, akkor amikor az Úr Jézust hitben elfogadta személyes Megváltójának és Urának. Kapcsolatom a Bibliával A keresztények számára a Biblia Isten „ihletett” igéje. Isten szent emberei írták le azt, amire a Szent Szellem indította őket. A Biblia megmutatja a keresztényeknek, mi Isten szándéka az emberekkel, milyen Isten lénye és, hogy miként munkálkodik a történelemben. Felvilágosítja az embert tulajdon lénye és létének értelme felől. Felkínálja számára Isten kijelentését az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, a világ Megváltójában. Isten igéje nélkül a keresztény embernek nem lenne létalapja. Benne él és általa kap meg mindent, amire ebben és az örök életben szüksége van. Ez az Ige a Szent Szellem által magyarázva és megvilágítva: Jézus Krisztusról beszél. Ezért a keresztény ember számára a Biblia messzemenően a világ legfontosabb könyve. számára szent és sérthetetlen. Hite a benne foglalt kijelentéseken alapszik. Ezért minden további nélkül be lehet látni, hogy Isten igéjének az olvasása a keresztény ember számára táplálék, amely nélkül éhen halna. sohasem növekedne a hitben, ha nem olvasná rendszeresen,
imádkozva annak megértéséért. Ha tehát keresztény ember vagyok, naponta fel kell tennem magamnak a kérdést: mit jelent számomra Isten Igéje? Kedvesebb és értékesebb lesz-e számomra minden nappal? Mivel ilyen kérdések nyugtalanítanak, hadd következzék néhány tanács: A BIBLIA - a Könyvek Könyve Istennek egyik embere ezt mondja erről: Ez a könyv tartalmazza Isten szándékait, az ember állapotát, a megváltás útját, a meg nem térő bűnös büntetését és a hívők üdvösségét. Tanítása szent, előírásai kötelezőek, történetei igazak, rendelkezései megtámadhatatlanok. Olvasd, hogy bölccsé légy, és élj szerinte, hogy szentté légy! Világít, hogy vezessen téged, eledelt ad, hogy tápláljon és vigasztalást ad, hogy felüdítsen. Az utazó térképe, a zarándok vándorbotja, a kormányos iránytűje, a katona fegyvere és a keresztények lobogója. Helyreállítja a Paradicsomot, megnyitja az eget és bezárja a pokol kapuit. Magasztos témája: Krisztus, szándéka: üdvösségünk, végső célja: Isten dicsőítése. Töltse meg emlékezetünket, uralkodjék szívünkben és irányítsa lépteinket. Olvasd lassan, olvasd imádkozva. A gazdagság forrása, az öröm áradata. Életedet jelenti, magában foglalja a legmagasabb rendű felelősséget, megjutalmazza a legnagyobb és a legkisebb munkát és kárhoztatja mindazokat, akik nem veszik komolyan szent tartalmát. Hogyan lehet számomra kedvessé a bibliám? 16 javaslat a Biblia helyes olvasásához. 1. Visszás dolog, ha egy keresztény embert nem érdekel Isten Igéje. Ha így van, valld meg magadnak és vizsgáld meg magad, hogy mi nincs rendben nálad! 2. Őszintén kereső kézzel nyisd fel a Bibliádat (Zsolt 27,8 és Kol 3,1) 3. Olvasd a Bibliát imádkozva! Legelőször arra kérd az Urat, nyissa meg a szívedet és szellemedet, hogy megérthesd, amit Igéje mond! 4. Olvasd a Bibliát imádkozva személyes üzenetért! Ha elolvastál egy verset vagy egy szakaszt, csöndesedj el fölötte. Engedd, hogy annak tartalma benned hasson, és adj hálát érte. Mindaz, amit olvastál, legyen imádság benned. Azután csöndesedj el, és figyelj arra , amit Isten mond neked. 5. Olvasd a Bibliát abban a tudatban, hogy Isten Igéje szól hozzád. A Biblia nem olyan könyv, mint a többi. ezért félő tisztelettel közeledj hozzá. 6. Olvasd a Bibliát abban a tudatban, hogy Isten benne az Ő fiát, Jézus Krisztust akarja megmutatni és naggyá tenni! 7. Olvasd a Bibliát abban a tudatban, hogy benne isten meg akarja értetni veled és a Gyülekezetével kapcsolatos tervét és szándékait. 8. Olvasd a Bibliát naponta! Egyedül ez ad erőt és útmutatást. Csak belőle ismerheted meg Isten akaratát, ha fenntartás nélkül kész vagy engedelmeskedni ennek az akaratnak. 9. Olvasd a Bibliát belső szükségből indíttatva! Ha ilyet nem érzel többé, olvad tovább fegyelmezetten, s közben kérjed Istent, mutassa meg világosan, mi az oka, hogy nem érzed ezt a belső szükséget. a Biblia kitartó olvasásához szellemi energia szükséges (2Pt 1,5). Isten megadja ezt, ha kéred. Természetesen neked is komolyan akarnod kell. 10.Olvasd a Bibliát folyamatosan! Ne ugrálj egyik könyvről a másikra! De a folyamatos olvasás mellett lehet egy meghatározott témakörben a Biblia kijelentései között részletesebben kutatni. Te talán ezt későbbre halaszthatod. 11.Ha a naponkénti Bibliaolvasás során valami különlegesen fontossá lett számodra, sokat segíthet, ha azt a verset kiírod, vagy aláhúzod,vagy kívülről megtanulod. Ha valamit első olvasásra nem értesz meg, menj nyugodtan tovább. Később , ha bibliaismereted gazdagszik,talán majd megérted. Ha kéred Istent, a maga idejében biztos, hogy megvilágítja számodra. 12.Olvasd a Bibliát abban a tudatban, hogy nem a magad értelme az, amely megnyitja előtted az Ige valódi tartalmát. Ezt csak a Szent Szellem tudja megtenni. Isten azért adta Őt a szívünkbe, hogy elvezessen minket a teljes igazságra, amennyiben az számunkra fontos. Olvasd a Bibliát várakozásteljesen! Isten minidig mutat benne valami újat.
13. Magányos bibliaolvasáson kívül olvasd a Bibliát keresztény testvérekkel együtt! A jobb megértéshez szükséges a testvérek segítsége. A közösség helyreigazít és megóv a tévutaktól. 14. Ha a bibliaolvasás során Isten valamit különösen naggyá tett számodra, add tovább! Ezzel még nagyobb lesz a személyes megtalálás feletti öröm. 15. Ha a bibliaolvasás során Isten világosan megmutatta, mit cselekedj, akkor tégy aszerint! Ha közönyösen vagy kemény szívvel elsiklasz felette, ezzel megoltod a Szent Szellem benned való munkáját és engedetlenné válsz Isten iránt. Kialszik szívedben az öröm. Engedelmeskedj azért Isten utasításának, s akkor naponta növekszik benned az üdvösség és az Ige fölötti öröm, és Isten új meg új kincseket tár eléd az Igéből! 16. Gondolj mindig arra, hogy kölcsönhatás van Jézus, a te Urad személyének értéke és a Biblia értéke között. Ha szereted Őt, az Ige is napról napra kedvesebb lesz számodra, hiszen Róla szól az. Az Úrhoz való helyes viszonyod határozza meg a Bibliához való kapcsolatodat is. Igehelyek: Zsolt 119,105: „Lábam szövetnéke a te Igéd, ösvényem világossága.” Zsolt 119,162: „Úgy örülök beszédednek, mint aki nagy zsákmányra talál.” János 5,39: Jézus Krisztus mondja: „Az Írások ... rólam tesznek bizonyságot.” Kol 3,16: „A Krisztus beszéde lakjék bennetek gazdagon.” Zsid 4,12: „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, áthatol a szellem és a lélek, az ízületek és velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” 1Pt 1,23: „Mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újonnan, Isten élő és maradandó Igéje által.” Jer 15,16 „Ha eljutott hozzám Igéd, én élvezem, Igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt.” Az imádkozásról „Az imádság a lélek lélegzetvétele”- mondta egyszer valaki. Találó megállapítás. Lélegezni annyit jelent, mint ellátni a testet a létfontosságú oxigénnel. Aki nem lélegzik, az megfullad, meghal. Ha ezt szellemi értelemben vesszük, az említett hasonlat mindenben alkalmazható. Aki imádkozik, ezzel megvallja, hogy a maga ereje által nem képes boldogulni. Istenhez fordul „menyei levegőért”. Élete új erőt, indíttatásokat kap. Az imádkozó Isten elé viheti szíve minden háláját és hódolatát; de ugyanúgy kitárhatja az Úr elé minden gondját és szükségét, hogy ilyen módon megszabaduljon tőlük. Aki nem imádkozik, azon a halál jelei mutatkoznak. Az imádság lehetőségével minden ember, de főként a keresztény óriási eshetőséget nyer. Aki Isten elé tárja kéréseit, bizonyos lehet benne, hogy Isten meghallgatja őt, tudomásul veszi azokat. És akkor két dolog történhetik: 1. A kérések meghallgatást nyernek. Emberi gondolkozásunk számára ez az eszményi eset. Ha Isten teljesíti kérésünket, ez áldásul lehet számunkra. Még ki is kényszeríthetünk valamit Istentől. Ez azonban nem lesz áldássá. 2. A kérések – véleményünk szerint – nem találnak meghallgatásra, Isten nem teljesíti kívánságainkat. Ha ez történik, vegyük ezt is Isten feleletének. A keresztény ember legyen valóban meggyőződve arról, hogy minden a javára van, még ha Isten meg is tagadja kérése teljesítését – az ő üdvössége érdekében. Ezt bizony legtöbbször nem könnyű elfogadni és tudomásul venni. Egy azonban bizonyos: Isten gyermekei számára nagy áldás rejtőzik a meg nem hallgatott imádságban is. Sohase képzeljük, hogy Istent úgy kezelhetjük, mint valami automatát: felül bedobjuk a pénzdarabot (imádságot) és alul kijön a meghallgattatás. Lehetséges ugyan Istennél kikényszeríteni valamit, de ez sohasem jó, se nem üdvös, se nem hasznos. Ezért az igazi keresztények örömben és szenvedésben szilárdan megmaradnak abban, amit Uruktól és Megváltójuktól tanultak: minden kívánságomnál feljebbvaló Istennek, a mennyei Atyának jó, szeretetteljes és bölcs üdvözítő akarata. Egyedül az legyen meg,és az lesz számomra –sokszor minden látszat ellenére is – a legjobb. Igehelyek: Zsolt 32,6: „Ezért hozzád imádkozzék minden hívő, amíg megtalálhat.” Zsolt 50;15: „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én, megszabadítalak téged, és te dicsőítesz engem.”
Zsolt 65,2-3: „Téged illet a dicséret, Ó Isten, a Sionon! Neked teljesítik a fogadalmakat. Te hallgatod meg az imádságot.” Mk 11,24: „Ezért mondom nektek: higgyétek, hogy mindazt, amiért imádkoztok, és amit kértek, megkapjátok és meg is adatik nektek.” Lukács 21,36: „Vigyázzatok azért minden időben és könyörögjetek.” Lukács 22,40: „Imádkozzatok, hogy kísértésbe ne essetek.” Fil 4,6-7: „semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok kéréseiteket Isten elé; és békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” 1Tesz 5,17-18: „Szüntelenül imádkozzatok, mindenben hálát adjatok, mert ez Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.” Jak 5,16: „Igen hasznos az igaz ember buzgó könyörgése.” Testhelyzetünk imádkozás közben A Biblia különböző testhelyzeteket ismer, amelyeket az ember elfoglalhat imádság közben. Férfiak és asszonyok állva, kitárt karokkal, vagy térdepelve léptek Isten színe elé. Mások földre borultak, arcukkal a talajt érintve. A külső testhelyzet azonban mindenképpen az alázatot és a tehetetlenséget fejezte ki. És számunkra ma ez a legfontosabb utalás és a leglényegesebb indíték. Aligha lehet elterpeszkedve, keresztbetett lábakkal hódoló szívbeli magatartásról bizonyságot tenni. Belső csend és áhítat, alázat és függőség nehezen nyilvánulhat meg hányaveti testtartásban. Habár nem tudunk és nem is akarunk ezen a téren törvényeket felállítani, mégis rámutatunk kétféle testhelyzetre, amelyek a legfontosabbnak látszanak: 1. Imádkozás álló helyzetben: A mi kultúrkörünkben ez a testhelyzet tiszteletet és megbecsülést fejez ki. Ahol a gyülekezeti összejövetelen sokan imádkoznak, ez tűnik a helyes, célszerű és az imádságos szívnek megfelelő testtartásnak. 2. Imádkozás térdeplő helyzetben: Aki egy másik személy előtt letérdel, ezzel kihangsúlyozza a maga alárendelését. Isten előtt a szív, és nem csupán a külső testhelyzet a döntő. De különleges imaórákon és a „csendes órákban” ez a testhelyzet látszik helyesnek. Remegő szívvel és abban a tudatban mondom el mindezeket, hogy a puszta külsőség soha nem helyettesíti a valódi belső magatartást. De a különbözőbb körökben, elsősorban ifjúság között szerzett tapasztalataim alapján úgy látom, hogy mind a szívbeli belső magatartásról, mind a külső testhelyzetről beszélnünk kell. Egy dolgot mindenesetre hozzá kell tennünk: Végső soron Istennél mindig a belső magatartás számít! Ő elsősorban az alázatos szellemet és a megtört szívet keresi bennünk. Hogy állsz ezzel? Igehelyek: Jób 1,20: „Jób… a földre leborult.” Ézs 45,23: „Magamra esküdtem, igazság jött ki a számon, egy szó, amely vissza nem tér: Előttem hajol meg minden térd, rám esküszik minden nyelv.” Dán 6,10: „Dániel… napjában háromszor térden állva imádkozott, és magasztalta Istenét.” Ef 3,14: Pál: „Meghajtom térdemet az atya előtt.” Fil 2,10: „Hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon.” Ézs 29,13: „Ez a nép csak szájával közeledik hozzám…, de szíve távol van tőlem.” Máté 6,7: „Amikor pedig imádkoztok, ne legyetek bőbeszédűek.” A keresztény ember és a megengesztelődés Akik Jézus Krisztuséi, azokat a Biblia szentnek nevezi. Nem azért mintha bűntelenek volnának, vagy valamiképpen a „föld fölött lebegnének”. Kizárólag a megtérés és az újonnan születés által lettek olyan új
emberekké, akik szentek, mert az életük Krisztussal együtt az Istenben van elrejtve. Mint akik az Úr Jézus Krisztust követik, tudják, hogy Istennek az a kívánsága, hogy olyanná legyenek, amilyen Jézus Krisztus. Ez gyakorlatilag nem egyik percről a másikra történik, hanem növekedés által, lépésről lépésre. A Szent Szellem munkálkodik Isten igéje által a hívők szívében. Az élet minden területén megmutatja Isten akaratát, és felmutatja az Úr Jézust, mint példaképet. Isten Igéjének állandó új feltárása által megadja a szükséges önmegítéléshez a tisztánlátást, rámutat hibáinkra és tévedéseinkre, és azoknak, akik valóban következetesek akarnak lenni, megadja az erőt a helyesbítéshez. A keresztények szent emberek. Ezért Isten igéje felszólítja őket, hogy Isten iránti hálából és szeretetből ennek megfelelően viselkedjenek. Isten emberei kezdettől fogva különbséget tesznek a keresztények helyzete és állapota közt. Helyzete az, amivé az újonnan születés pillanatában lett: szent és hibátlan a szent Isten megítélése szerint. Az állapota pedig az, amit az élete a gyakorlatban felmutat, amit mások látnak rajta. Isten akarata az, hogy a két fogalom: a helyzet és az állapot egyre jobban fedje egymást. Evégből munkálkodik rajtunk. Akik az övéinek vallják magukat, azokon sokféleképpen végzi a megszentelés munkáját: Igéje által, szenvedés, nyomorúság, üldöztetés stb. által. Másrészt azonban Isten ráhelyezi gyermekeire, a keresztényekre önmaguk megszentelésének feladatát. Ez önmaguk megítélése és az Úr Jézus iránti állandó, fokozódó odaadás által történik, aki teljes szívünkre, akaratunkra, egész lényünkre igényt tart. Igehelyek: 1Tesz 4,3: „Az az Isten akarata, hogy megszentelődjetek.” 1Pét 1,15: „amiképpen Szent asz, Aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek egész életetekben, mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok. 1Pét 3,15: „Krisztust tartsátok szentnek szívetekben.” 1Tesz 5,23: „ Maga a békesség Istene szenteljen meg titeket mindenestől!” János 17,17-19: „Szenteld meg őket igazsággal: a te Igéd az igazság. Én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszenteltekké legyenek az igazságban.” A keresztény ember és a tévtanítások Tévtanítások a nem keresztény vallások (buddhizmus, iszlám) mellet a hitnek azok a megjelenési formái, amelyek emberi eredetű un. „kijelentéseket” helyeznek a Biblia mellé vagy fölé. Ezzel a keresztény hit alapjáról térnek le. A keresztény ember számára az Ó- és Újszövetség összessége, a Biblia: Istentől ihletett lezárt egység. Központi üzenete Jézus Krisztus, Isten válasza az ember elveszett voltára. Benne mindent megkap a keresztény ember, amire csak szüksége van. Krisztus mellett nincs helye semmiféle, mégoly finomnak és kegyesnek látszó járulékos tanításnak. A tévtanok arról ismerhetők fel, hogy az Úr Jézus szent Személye mellé még valami mást tesznek, aminek megtartását és követését elengedhetetlennek tartják az üdvösséghez. ennek rajongás és törvényeskedés a következménye. A tévtanok hirdetőivel - akik többnyire maguk is keresztény gyülekezetből szakakadtak ki - az igazi keresztényeknek semmi kapcsolata nincs. gyakran tévesen értelmezett türelemből párbeszédet kezdenek velük. Ettől óva int a Biblia, és megtiltja az ilyesféle kezdeményezést. egyetlen keresztény se tegye túl magát ezen, önmaga könnyelmű túlbecsülésével. Igehelyek: 2Jn 9-11: „Aki túllép ezen, és nem marad meg a Krisztusi tanításban, abban nincs meg az Isten: aki megmarad a tanításban, abban van benne az atya is, meg a Fiú is. Ha valaki hozzátok érkezik, és nem ezt a tanítást viszi, ne fogadjátok be házatokba, és ne köszöntsétek, mert aki köszönti, közösséget vállal annak gonosz cselekedeteivel.” Munkám értelme Miért dolgozom tulajdonképpen? Időről időre számot kellene adnunk önmagunknak erről.
1. Azért-e, hogy családomat eltartsam? 2. Azért-e, hogy magas életszínvonalat biztosítsak magamnak és az enyéimnek, és hogy mindent megengedhessünk magunknak, amit csak megkívánunk? 3. Azért-e, hogy valami jót, valami szándékomnak megfelelő dolgot alkossak? A Biblia a munka értelmét legalább két nézőpontból szemléli: A keresztény ember példamutató, bizonyságtevő élete munkában és pihenésben egyaránt az Úrnak való szolgálat. „Mintegy az Úrnak” dolgozik. Ez a szorgalom a hűség és a teljes odaadás legmagasabb mértékét kívánja meg. Munkával kell előteremtenem elsősorban a magam és az Istentől rám bízottak létfenntartásához szükséges dolgokat. Másfelől azonban a munka célja az, hogy megszerzett javaimmal jót cselekedjem. Aki mindezt tudatosan vállalja és így dolgozik, az egészen másképpen munkálkodik: a keresztény erkölcs alapján áll, s nem gondol szüntelenül az anyagiakra. Ezáltal pedig a munka igazi áldássá lesz önmaga és mások számára. Munkánk azonban elvesztheti eredeti értelmét és átokká lehet. Annyira rabul ejthet, szüntelen lázas tevékenységre ösztönözhet, hogy valóságos lidércnyomássá válik. Sok embernél ez az eset, még keresztényeknél is. Ezt „stressz”-nek nevezik. És ez már nem az Isten akarata. Ő lenne a hibás, hogy ezt megengedi? Semmiképpen! Szinte mindig a saját kívánságaim és célkitűzéseim visznek el idáig. Karriert akarunk csinálni, hatalmas, jelentős, befolyásos emberek akarunk lenni, és közben elveszítjük az ellenőrzést a fölött, ami igazán áldás lehetne számunkra. Itt is arról van szó - még ha elméletnek hangzik is -, hogy tudjuk-e fegyelmezni magunkat Isten akarata szerint. A szorgalom jó, és Isten szerint való. De minden erőfeszítésem közepette időmnek kell maradnia arra, hogy munkámat és az azzal kapcsolatos számos problémát Urammal megbeszélhessem. A lázas sietséget időnként csendnek kell felváltania, hogy munkám ne legyen értelmét vesztett és görcsös erőlködéssé. Igehelyek: Péld 10;4: „Aki lustán dolgozik, elszegényedik, de a szorgalmas munka meggazdagít.” Ef 4,28: „Aki lopni szokott, többé ne lopjon, hanem inkább dolgozzék, és saját keze munkájával szerezze meg a javakat, hogy legyen mit adnia a szűkölködőnek.” Kol 3,23: „Amit tesztek, szívből végezzétek, mint az Úrnak, és nem, mint az embereknek.” 1Tesz 4,11-12: „Tartsátok becsületbeli dolognak, hogy csendesen éljetek, a magatok dolgát végezzétek, és saját kezetekkel dolgozzatok, ahogy elrendeltük nektek; hogy a kívülállók iránt tisztességesen viselkedjetek és semmi szükséget ne érezzetek.” 2Tesz 3,11: „Mert halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek köztetek, akik semmit sem dolgoznak.” Mit kell a keresztény embernek a pályaválasztásnál meggondolnia? Olyan korban élünk, amikor már nem indulhatunk ki abból, hogy az egyszer kiválasztott hivatást életünk végéig gyakorolhatjuk. Ezt sokan sajnálják, de ezen változtatni nem lehet. Korunk technikai fejlődése és megváltozott életmódunk egyrészt új meg új követelményeket támasztanak, másrészt pedig megszüntetnek olyan foglalkozásokat, amelyeket azelőtt nélkülözhetetlennek tartottak. Ezért mindenki számára kívánatos hogy minél szélesebb téren szerezzen tudást és kiképzést, hogy szükségszerű változás esetén könnyebb legyen számára a választás. Három alapvető kérdést kell feltenni: 1. A keresztény ember kapcsolata Istenével csak akkor lehet harmonikus, ha valóban engedi magát vezetni. Ez természetesen érvényes a hivatás és a munka megválasztásánál is. Kész vagyok-e erre, vagy pedig csak a jövedelem nagysága és egyéb gyakorlati szempontok vezetnek? 2. minden ember – s elsősorban a keresztény ember – kötelessége, hogy az Istentől nyert adottságait kifejlessze és hasznosítsa. Kerülnie kell azt, hogy túlságosan sokat követeljen magától, de azt is, hogy túl keveset. Egyik sem felel meg Isten akaratának. A kérdés azonban nagyon fontos: kihasználom-e teljesen a bennem levő képességeket, vagy pedig lustaságból vagy tehetetlenségből sok minden lehetőséget figyelmen kívül hagyok? 3. A keresztény ember tudja: Minden időm végső soron Istené. Úgy választom-e meg a hivatásomat és munkahelyemet, hogy elegendő időm maradjon mellette a bizonyságtételre és a gyülekezeti szolgálatra?
Vigyázat: Sok keresztény embernél a sorrend ezen a téren nem Isten akarata szerint való! Természetesen vannak határesetek. Az alapelv azonban az, hogy tudatosan lemondunk bizonyos hivatásbeli előnyökről és sikerekről, hogy személyes életünk igazán boldog lehessen és a gyülekezetben is szolgálhassunk. Igehelyek: 1Móz 12,1-2: „Menj el… arra a földre, amelyet mutatok neked … és megáldalak … és áldás leszel.” (Isten vezetésének elve) Jób 34,32: „Te taníts meg arra, amit én nem látok.” Zsolt 32,8: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged.” Zsolt 73,23-24: „De én mindig veled leszek, mert te fogod a jobb kezemet. Tanácsoddal vezetsz engem.” És a munkabér kérdése? Minden munkát úgy végezzünk, mint akik az Úrnak, és nem embereknek dolgozunk. Ne a szemnek szolgáljunk, és ne használjuk ki elvtelenül helyzetünket. A Biblia mindenkinek a maga helyzetének megfelelő leckét ad fel. Aki dolgozik, ne mindig csak a fizetségre kacsintson. Aki csak pénzért dolgozik, az a pénz szolgája lesz. A munka pedig nyomasztó teherré válik, amelyet úgy-ahogy le kell tudni. Nem egyeztethető össze a keresztény szellemmel a bérharc. Ez nem illik sem helyzetéhez, sem pedig elhívatásához. Mivel tehát a keresztények helyzete”a Krisztusban” kevéssé felel meg természetes hajlamainknak és az nem is valósítható meg emberi erőfeszítéssel, a Biblia konkrét követelményei mellé szüntelenül elénk tárja Jézus Krisztust, mint példaképet és a Szent Szellemet, mint erőforrást. Isten szolgája csak Urának akaratát ismeri. Saját elképzelései megvalósításáról nem lehet szó. De megvalósítható-e ez napjainkban? Addig semmiképpen, amíg nincs kapcsolatunk a golgotai kereszttel. Azonban egyre inkább megtehetjük, ha az új élet erőforrásaiból merítünk. És megszentelődő életünknek ez a célja és feladata. Más lecke szól a munkaadóknak. A munkabér kifizetése is bizonyságtevő módon történjék. Isten világosan beszél Igéjében az igazságos munkabérről, és annak visszatartásáról. Figyelmezteti a munkaadót, hogy ne zsákmányolja ki a munkavállalót, mert a munkaadónak is van Ura, Aki előtt egy napon majd számot kell adnia a magatartásáról. Igehelyek: 5Móz 24,14-15: „Ne zsákmányold ki a nyomorult és szegény napszámost…, még aznap add meg a bérét …, mert … az Úrhoz kiált miattad; téged pedig vétek fog terhelni.” Lukács 10,7: „Méltó a munkás a maga bérére.” Ef 6,5-9: „Szolgák! Félelemmel és rettegéssel engedelmeskedjetek földi uraitoknak, olyan tiszta szívvel, mint a Krisztusnak. Ne a szemnek szolgáljatok, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint Krisztus szolgái cselekedjétek Isten akaratát: lélekből, jóakarattal szolgáljatok, mint az Úrnak, és nem, mint embereknek; tudván, hogy ha valaki valami jót tesz, azt vissza fogja kapni az Úrtól, akár szolga, akár szabad. Ti pedig ugyanígy bánjatok velük, hagyjátok el a fenyegetést; tudván, hogy a ti Uratok a mennyekben van, aki nekik is Uruk, és Akinél nincs személyválogatás.” Jak 5,4: „Íme a földjeiteket learató munkások bére, amelyet visszatartottatok, kiált.” 1Pt 2,18-19,21: „Ti szolgák pedig teljes félelemmel engedelmeskedjetek uraitoknak, ne csak a jóknak és a méltányosoknak, hanem a kíméletleneknek is… ha kitartóan cselekszitek a jót és tűritek érte a szenvedést, az kedves Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek és példát hagyott rátok, hogy az Ő nyomdokait kövessétek.” Milyen és mekkora áldozatot hozzak Istenért? Isten sohasem kényszerít ki az embertől semmit, hiszen úgyis minden az Övé. De azért sem követel ki semmit, mert csak olyan ajándékot szeretne, amelyet alázatos és készséges szívvel, hálából és szeretetből viszünk Neki.
A régieknek Isten minden bevételük tizedét adta mértékül. Mivel ma a keresztények Istennek az Ő Fiában megmutatott szeretete által sokkal meghittebb kapcsolatba kerültek Vele, ezért legyenek még sokkal áldozatkészebbek. Mint olyan emberek, akik megszabadultak önmaguktól, egészen más kapcsolatban vannak Istennel, mind a pénzzel és vagyonnal. Nem önzőek többé, hanem teljesen az Úr rendelkezésére bocsátották mindazt, amijük van. A keresztények tudják, hogy Isten először is azt kívánja, hogy szívük osztatlanul az Övé legyen. Ha átadták Neki, akkor már nem ragaszkodhatnak semmihez, ami egyébként még olyan kívánatosnak is tűnik az anyagi javakban. Ezért a keresztények számára az adakozás kérdése egészen másképpen hangzik: Mennyi az, amit javaimból a magam hasznára megtarthatok? Mert minden egyéb Istené. Amikor a helyes adakozásról van szó, gyakran beszélünk az áldozatról is. Hiszen az áldozat azt jelenti: úgy adni, hogy az kerüljön nekem valamibe, egészen a fájdalomig. Nos, valóban hozok-e áldozatot, vagy csak a fölöslegemből adok, amit meg nem érzek? És még valami nagyon fontos. Az áldozattal szemben való belső beállítottság. Adhatunk kelletlenül, zúgolódva, mintegy kényszer alatt, de adhatunk szívesen és boldogan. Aki örömmel hoz áldozatot, bizonyos lehet abban, hogy Isten kedvét találja áldozatában. Ahogy a Biblia mondja: a jókedvű adakozót szereti az Isten. Igehelyek: Zsolt 54,8: „Kész szívvel áldozok Neked, magasztalom nevedet Uram.” Lukács 12,34: „Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is.” 1 Kor 16,2: „A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami telik tőle.” 2 Kor 9,6-7: „Aki szűken vet, szűken is arat, és aki bőven vet, bőven is arat. Mindenki úgy adjon, ahogyan eltökélte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert a jókedvű adakozót szereti az Isten.” Zsid 13,15-16: „ Általa (Jézus által) vigyük Isten elé a dicséret áldozatát mindenkor: nevéről vallást tevő ajkaink gyümölcsét. A jótékonyságról és az adakozásról pedig el nem feledkezzetek, mert ilyen áldozatokban gyönyörködik Isten.” Mal 3,10: „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba, hadd legyen eleség a házamban, és így tegyetek próbára engem – mondja a Seregek Ura -, vajon megnyitom-e nektek az ég csatornáit, és bőséges áldást árasztok e rátok?” Hobbi és szabadidő a keresztény ember életében Az egyre növekvő szabadidő, egyre rövidülő munkaidő következtében mind sürgetőbb kérdéssé lesz a szabadidő értelmes eltöltése. Tömegével kínálkoznak a legkülönbözőbb lehetőségek, amelyek közül kiki azt választja, ami hajlamainak leginkább megfelel, amely a legjobban szolgálja a kikapcsolódást. Természetesen a keresztények is tudják, hogy a túlhajszolt hivatásbeli követelmények kiegyensúlyozása céljából szükségük van kikapcsolódásra. De itt felvetődik számukra a kérdés, mire fordítják a szabadidőt, mint Isten ajándékát úgy, hogy az mind maguknak, mind az Úrnak hasznára váljék. A „hobbi” önmagában nem rossz. De milyen a keresztény ember hobbija? Talán az, hogy több időt tölt a Bibliájával, hogy a szabad órát evangelizálásra, az Úrnak való szolgálatra használja föl. Gondoljunk arra is, hogy másoknak értelmesen segítsünk és szolgálunk, hívőknek és hitetleneknek egyaránt! A gyülekezeti munka legyen „kedvenc időtöltésünk”. Időnk Istené – valljuk imádságban és énekben egyaránt. Hogyan használjuk fel? Gondoljuk, hogy nem kell-e majd egy napon szégyenkezve állnunk Krisztus ítélőszéke előtt, amikor megkérdezi tőlünk: hogyan használtuk fel időnket? Igehelyek: Zsolt 90,12: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” Lukács 1,74-75: „Félelem nélkül szolgáljunk Neki, szentségben és igazságban, Őelőtte életünk minden napján.” 2 Kor 5,10: „Mert mindnyájunknak leplezetlenül oda kell állnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemelt, aszerint amit e testben cselekedett: akár jót, akár rosszat.” Filem 20: „Bizony testvérem, jótéteményt várnék tőled az Úrban: vidámítsd meg az én szívemet Krisztusban.”
Idő és időbeosztás Az a két szó, amely korunk hajszáját leginkább kifejezi, s egyúttal napjaink átkát is tükrözi: nincs időm. Pedig van időnk. Hatalmasan megnövekedett a szabadidő, amelyet nem kell kenyérkeresetre fordítanunk. És még sincs időnk bibliaolvasásra, imádkozásra, a gyülekezeti összejövetelek látogatására, az öregek, betegek és magányosok körüli szolgálatra. Valami nincs rendjén nálunk! Ha van szabadidőnk, és még sincs időnk, akkor az időbeosztásunkkal van baj. Az idő éppúgy javaink közé tartozik, mint sok minden egyéb. Csakhogy nem szaporítható. Minden embernek, tehát a keresztény embernek is csak megszabott mértékben áll rendelkezésére. Az idő Isten ajándéka. Ezért egy napon majd mindenkitől számon fogja kérni, mire használta fel. És ez a számadás nagyon kínos lehet számunkra. A keresztény ember azért kapta ajándékba az időt, hogy azt az Úr javára fordítsa. Sürgősen rendet kell teremtenünk ezen a téren, először is azzal, hogy számba vesszük, miként töltjük el napjainkat és óráinkat. Mennyi fölös szabadidőnk van? Ebből mennyi szükséges családunk és pihenésünk számára? Mennyi marad azután szellemi növekedésre és az Úrért való munkára? És ezt a számvetést ne vegyük könnyedén! Ne a mi mértékünket, hanem az Úr Jézusét alkalmazzuk. Kereszténynek lenni annyit jelent, mint Krisztus szolgálatában állni. Övé minden időnk. Ő Maga szabta meg a mértéket, amelyet nem lehet következmények nélkül figyelmen kívül hagyni. Igehelyek: Zsolt 31,16: „Életem ideje kezedben van.” Préd 3,1: „Mindennek rendelt ideje van, ideje van az ég alatt minden akaratnak.” Préd 9,14: „nem is tudja az ember az idejét.” Lukács 10,41-42: Márta, Márta, sok mindenre van gondod és nyugtalankodol: pedig egy a szüksége dolog.” Jak 4,13-15: „Tehát akik azt mondjátok: ma vagy holnap elmegyünk abba a városba, és ott töltünk egy esztendőt, kereskedünk és nyereséget szerzünk; azt sem tudjátok, mit hoz rátok a holnap! Mert a ti életetek olyan, mint a lehelet, amely egy kis ideig látszik, aztán eltűnik. Inkább azt kellene mondanotok: ha az Úr akarja és élünk, ím ezt vagy azt fogjuk cselekedni.” Hogyan tekintek erőmre és egészségemre? „Életmódomnak köszönhetem, hogy olyan egészséges vagyok. Mindig ügyeltem, hogy se étellel, se itallal, se egyéb módon ne ártsak magamnak, ezért tartom magam olyan jól” - ilyesféléket hallunk gyakran még keresztényektől is. Elég öntelt megnyilatkozás ugye? Ahogy a szenvedés és a nyomorúság megmérgezheti lelkünket, úgy az egészség és az erő, dicsekvéshez és önteltséghez vezethet. Bizonyos, hogy az élet által nyújtott javakkal való fegyelmezett élés bizonyos mértékig befolyásolhatja erőnket és egészségünket. Ugyanígy a mértéktelenség károsan hat. Mindezt tudja a keresztény ember. De még ennél többet is. Tudja, hogy testének és szellemének, erejének vagy erőtlenségének eszközzé kell lenniök Isten kezében. Ezért tulajdon egészsége mögött Urának ajándékozó kezét látja. Amit magáénak mondhat, az alázatot és csodálatot vált ki belőle és hálaadásra indítja. De ugyanakkor testi és szellemi erejét, teljes energiáját következetesen és a gyakorlatban Isten szolgálatába állítja; és sohasem dicsekszik azzal, amiről tudja, hogy ajándék. Bárcsak mindig így volnánk vele! Igehelyek: Zsolt 68,36: „ Izráel Istene ad hatalmat és erőt a népnek. Legyen áldott az Isten.” Zsolt 101,5: „A nagyralátót és a keményszívűt el nem szenvedem.” Péld: 21,4: „A gőgös tekintet és a kevély szív a bűnösök mécsese: vétek.” Ézs 38,16: „Uram... te meggyógyítasz és éltetsz engem.”
Ifjúkor és öregkor keresztény szemmel Fiatalnak lenni csodálatos lehetőség, az élet nagyszerű időszaka. A fejlődés az álmok ideje, mozgalmas, törtető korszak, az érés és az életre való előkészület ideje. Különleges áldás, ha valaki már fiatalon kereszténnyé lesz, és személyes kapcsolatba kerül az Úr Jézussal. Az ember ilyenkor igen sokat tehet az Úrért. Az egész élet Őérte és Ővele még előtte áll, s ez nagyszerű lehetőség, amelyet azonban könnyen el lehet játszani. Ugyanakkor arról se feledkezzenek meg a fiatal keresztények, hogy egyszer majd ők is öregek lesznek. Az idős vagy öregkornak is megvannak azonban a maga szépségei. Sokan, talán a legtöbben sajnálják, hogy megöregedtek, mint ahogy a fiatalok közt is sokan vannak, akik minél hamarább szeretnének idősebbek lenni. Öregebbnek lenni azt jelenti: érettebbnek, bölcsebbnek, tapasztaltabbnak lenni. Az öregkornak éppúgy, mint az ifjúkornak megvan a maga feladata, mégpedig ez: példaképül szolgálni, segítséget és tanácsot adni, ha kérik, sőt –bár ritkán – kéretlenül is. A feladatok átadására való készség a bölcsesség és beilleszkedő képesség jele. Nyomasztóvá mindig akkor válik a helyzet, amikor a nemzedékek nem értik meg egymást, ha nem vállvetve, hanem egymás ellen harcolnak. Bizonyos feszültség természetes. De túlzottá válik ez a feszültség még a keresztények együttélésének területén is, ha a szeretet és megértés alapelvét felváltja a gőg és az önteltség. Ezért mindkét nemzedék feladata a harmonikus együttélés. S ha keresztény mivoltunk éppen ebben is láthatóan megnyilvánul, ez csodálatos bizonyságtétel lesz a világ előtt. Igehelyek: Jób12,12: „Az öreg emberek bölcsek, a hosszú életűek megfontoltak.” Zsolt 148,12-13: „Ti ifjak a leányokkal, öregek a fiatalokkal együtt dicsérjétek az Úr nevét!” Préd 12,1: „Örvendezz ifjú, míg fiatal vagy, és vidámítson meg a szíved a te ifjúságod idején, és élj s a szíved vágya szerint, ahogy jónak látod! De tudd meg, hogy mindezekért Isten megítél téged!” Préd 12,3: „Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a veszedelem napjai és el nem érkeznek azok az évek, amelyekről azt mondod: nem szeretem őket.” 1Pt 5,5: „Ugyanúgy ti ifjabbak: engedelmeskedjetek az idősebbeknek, egymás iránt pedig valamennyien legyetek alázatosak.” És ha szenved, vagy beteg az ember? A betegség és a szenvedés mindenki számára csaknem a legnagyobb problémát jelenti. Aki nem keresztény módon nézi őket, az szinte képtelen megbirkózni velük. De még Isten gyermekei is elég gyakran elbátortalanodnak tőlük. Betegség és szenvedés oda vezethetnek, hogy az ember egyedül őket látja, mint tornyosuló hullámokat, amelyek elzárják a szem elől a mögöttük levőket, és tökéletesen elfeledtetik, hogy bármi is történik velünk, mindaz a mennyei Atya kezéből jön. Ha a hívőnek a szenvedés és nyomorúság keresztjét kell hordoznia, ez kitágítja gondolkozásának és ítélőképességének látóhatárát. Tudja, hogy Isten minden vezetése mögött egy szerető Atya szándéka húzódik, aki semmit sem cselekszik cél nélkül. (Itt most nem a saját magunknak okozott szenvedésről beszélünk.) Isten nevelő munkájának az a célja, hogy minket a szívére vonjon. Át akar formálni minket az Ő Fia képére, azt akarja, hogy Krisztushoz legyünk hasonlóak. S mindezt csak mély alázattal és reszketve mondjuk ki, abban a tudatban, hogy maga Isten jelentette ki ezeket. Csupán Istentől nyert erő által leszünk képesek hitben megállni bennük. Egyetlen keresztény ember sem képes erre önmagától. De kiegészíti ezt még egy csodálatos bizonyosság: az a tény, hogy Aki ránk bocsájtja és alkalmazza a szenvedést és nyomorúságot, Az egyúttal az irgalom Atyja és minden vigasztalás Istene. Sohasem vagyunk magunkra hagyva! Mindig el vagyunk rejtve az Ő érezhető közelségében. Aki így tudja elfogadni szenvedését, nyomorúságát és betegségét, az kezében tartja legyőzésük kulcsát. Olyan látást kapott, amely örömet, vigasztalást, erőt és békességet ad a megsebzett szívnek. Igehelyek: Róm 8,28: „ Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál, azoknak, akiket elhatározása szerint elhívott.”
Zsid 12,5-7.10: „(Így szól az Úr): „Fiam, ne vesd meg az Úr fenyítését…, mert akit szeret az Úr, megdorgálja és megostoroz mindenkit, akit fiává fogad. Szenvedjétek el a fenyítést, hiszen úgy bánik veletek Isten, mint fiaival. Javunkra teszi ezt, hogy szentségben részesüljünk.” Jób 5,18: „ Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.” János 16,27: „Maga az Atya szeret titeket.” A keresztény ember és a „változás korá”-nak nehézségei Sokat beszélnek ma az ún. „változás korá”-nak válságáról, amely az emberi élet derekán áll be. Minden ember, tudva vagy nem tudva belekerül ebbe a korba, hacsak előbb meg nem hal. Az ember érettebb lett, mind hivatásában, mind társadalmilag különleges terheket hordoz és a nemzedékek tekintetében is súlyos felelősség nehezedik rá sok területen. És pontosan ebben az időszakban válik számára kérdésessé a jövője, az egész rohanó élet értelme és támad fel benne szabadulás utáni vágy a nyomasztó terhek alól még a házasság és család terén is. Gyakran ehhez járul, sőt ennek kiváltója az, hogy ráébred saját testi erejének és egészségének véges voltára. A keresztény ember is ebben a világban él, és nyílván ő is átéli ezeket. Mivel azonban ereje és kitartása nem földi forrásokból, hanem Urából, Jézusból táplálkozik, másként szemléli ezt is. Természetesen számára is kísértést jelent, hogy a használhatatlanná válás következményeitől való félelem miatt maradjon meg továbbra is a kötelességében. De ahol mások erejük végére értek, a keresztény ember – Istenben való elrejtettségében – mindig lát új kezdési lehetőséget Ővele. Mindenekelőtt pedig ismeri az élet értelmét és célját. Ereje kiapadhatatlan forrásból táplálkozik. Terhének mértékét az Úr határozza meg. Természetesen mindezt csak úgy ismerheti fel, ha otthonos a Bibliájában, és imádságban kihasználja a lehetőségeit. Ha a keresztény ember kizárólag Urával való személyes kapcsolatától várja a segítséget, akkor, legyen bármilyen nagy a teher és a szorongás, megvan a jogos és nagyszerű lehetősége minden válság legyőzésére Megváltója vezetésével, aki pontosan ismeri teherbírásának határait. Igehelyek: 5 Móz 8,17: „Ne mondd ezt a szívedben: az én erőm és hatalmas kezem szerezte nekem ez a gazdagságot! Hanem gondolj arra, hogy Istened, az Úr ad neked erőt a gazdagság megszerzésére.” Zsolt 90;12: „Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk!” Zsolt 139,5,23-24: „Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Vizsgálj meg Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján.” Zsolt 138,3: „Amikor kiáltottam, meghallgattál engem, bátorítottál, lelkembe erőt öntöttél.” Kol 3,23-24: „ amit tesztek, lélekből végezzétek, mint az Úrnak és nem embereknek, tudván, hogy az Úrtól veszitek örökségetek jutalmát, mert az Úr Krisztust szolgáljátok.” A keresztény ember szemben az élet és halál kérdésével „Az élet minden, a halál fenyegető veszély, amelytől irtózunk.” Ez a jelszó ebben a világban. A keresztény ember azonban, Isten akaratának megfelelően, másként ítéli meg mindkettőt. Így az egész más hangsúlyt nyer: Az élet Isten ajándéka! Hogy mi lesz belőle, az rajtam múlik; de mindenesetre az Úr ítéli meg. A keresztény ember számára tehát az élet Krisztussal való együttlétet jelent a hétköznapokban. Amíg élek, addig van időm, hogy Érte munkálkodjam és Őt dicsőítsem. Ez az élet célja és értelme a Biblia szerint. Életem ideje tehát egy nagyszerű lehetőség. Hogy meddig tart ez az élet, az Isten kezében van. Egyedül Ő az, aki határt szab neki a meghalás által. Ami az Isten nélkül élő ember számára végzetes esemény, az a keresztény ember számára is borzalmas bizonyos értelemben. A halál eredetileg nem volt benne Isten tervében. A bűn hozta be a világba. A keresztények azonban –a meghalástól való minden természetes félelem ellenére – egészen más belső magatartással nézhetnek szembe a halállal. Tudják, hogy nem a halálé az utolsó szó. Számukra ez kapu, amelyen át az Úr Jézushoz mennek, hogy mindörökké Vele legyenek és átéljék hitük beteljesedését. Mivel tudnak bűneik bocsánatáról, elvétetett tőlük a halál fullánkja. A meghalás után kerülnek oda, ahol tulajdonképpen otthon vannak.
Ennek tudata elveszi a halál borzalmát, akármilyen félelmetes is ez az „utolsó ellenség”. Igehelyek: 1 Móz 3,19: „Por vagy, és ismét porrá leszel.” Zsolt 90;3-10: „A halandót visszatéríted a porba és ezt mondod: térjetek vissza, embernek fiai! Esztendeink ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő, és nagyobb részük nyomorúság és fáradság, olyan gyorsan eltűnik, mintha repülnénk.” Róm 8,11: „Ha pedig annak a Szelleme lakik bennetek, Aki feltámasztotta Jézust a halálból, akkor Az, Aki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, életre kelti halandó testeteket is, a bennetek lakó Szelleme által.” Róm 14,7-8: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának: mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg, ezért akár éljünk, akár meghaljunk, az Úréi vagyunk.” 1Kor 15,53. 57-58: „E romlandó testnek romolhatatlanságába kell öltöznie, és e halandónak halhatatlanságba. De hála az Istennek, aki diadalt ad nekünk, a mi Urunk Jézus Krisztus által! Ezért… legyetek szilárdak, rendíthetetlenek, buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, tudva azt, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” A keresztény ember és az öngyilkosság Az öngyilkosságok száma megrendítő rekordot ért el a napjainkban. Nemcsak a gyógyíthatatlan betegek és öregek, hanem a fiatalok között is. Oka többnyire a meg nem értettség, az élettől való félelem, a kilátástalan helyzet. Ne ítéljük meg azokat, akik önkezükkel vetnek véget életüknek. Inkább sajnáljuk őket, és ugyanakkor kérdezzük meg önmagunkat, hogy végzetes lépükben nem tettünk-e önzés és szeretetlenség által részestársak. A keresztény ember számára éppoly kevéssé megoldás az öngyilkosság, mint a hitetlen ember számára. Sőt, sokkal több! A keresztény ember számára ez egyenesen lehetetlen. Jézus Krisztus tanítványának igaz és mély, hitből fakadó és életteljes kapcsolata van Urával. Ezért számára nincs végleges kilátástalan helyzet vagy élettől való félelem. Igaz, az ördög őt is megkísérti ilyesmivel, mint bármely embert. De mint keresztény embernek tudnom lehet és tudnom kell legalábbis négy dolgot: 1. Az Atya Isten végtelenül szeret minket. Mindaz, ami bennünket ér, előzőleg az Ő vizsgáló szíve előtt megy el, és így a javunkat szolgálja (Róm 8,28). 2. A Teremtő Isten adta nekünk az életet. Ha azt tudatosan elvetjük magunktól, ezzel megvetjük az Ő adományát. 3. Egyedül a Teremtő Isten szabja meg földi életünk tartalmát és végét. Ha ezt önkényesen, önhatalmúan és idő előtt megszakítjuk, ezzel keze munkáját akadályozzuk, és azt fejezzük ki, hogy nem tekintjük számunkra hasznosnak munkálkodását. 4. Isten az övéit a Maga szolgálatába állította mindaddig, amíg vissza nem híja őket. Aki a szolgálat idejét önkényesen megszakítja, az arról tesz bizonyságot, hogy Isten elhívó akaratát helytelennek tartja. Az a tudat, hogy, Isten akarata, terve és szeretete vesz körül bennünket, megvéd és biztosít az ördög minden támadásával szemben. Az ördög azonban olykor Isten gyermekének gyönge pillanatait használja ki arra, hogy céljához jusson. Ezért legyen éber lelki gondozói szemünk és szívünk testvéreink állapotára, hogy szükség esetén segítségükre lehessünk, és őket felemelhessük. Barátság és társadalmi érintkezés a keresztény ember életében Isten számos gyermeke mintha elfelejtette volna ezen a téren az Ige szavát: „A világgal való barátság ellenségeskedés Istennel” (Jak 4,4). Ha ezt az igét összefüggésbe hozzuk kérdésünkkel, akkor az érintettek ugyancsak gyakran használják azt az érvet, hogy ez az ige tanításszerűen valami mást jelent. Ennek ellenére jó, ha vizsgálat alá vesszük. A növekvő jólét Isten gyermekeinél itt is a határok elmosódásához vezetett. Társadalmi elkötelezettségből túlságosan gyakran vesznek részt un. magán-rendezvényeken, amelyeken jól érzik magukat. Közben halljuk a mentegetőzést, hogy hiszen ott is a hit dolgairól beszélgettek.
Ilyen alkalmakkor vajon mennyi időt fordítottál a Jézus Krisztusról való igaz, élettel teljes bizonyságtételre? Vajon az egész nem csupán ürügy vagy kényelmes magyarázkodás-e? Gondoltál-e már arra, hogy ezzel milyen példát szolgáltattál keresztény testvéreidnek, vagy főként gyermekeidnek? Annyi bizonyos, hogy a keresztény ember nem gettóban él. A világban él, de nem a világból való. Azzal, amit szívesen megtesz vagy tenni szeretne, szembe kell állítania a Jézus Krisztus követésének keskeny ösvényéről való lecsúszás veszélyét. A negatív dolgok (és gondoljunk a hitetlenekkel együtt eltöltött különböző alkalmak lefolyására) mindig erőteljesebben húznak lefelé, mint ahogyan a pozitív dolgok fölfelé tudnának emelni veszélyeztetett helyzetünkben. Aki valóban ismeri és elismeri saját hajlamait, az óvakodik önmaga túlbecsülésétől. E földön a keresztény ember idegen. Normális körülmények között nem is érezheti jól magát a hitetlenekkel való érintkezésben. Ez világosan megvonja a határokat, s ugyanakkor visszautasítja azt a szemrehányást, hogy a keresztények nem gyakorlati emberek. Akinek igazi otthona a menny, annak a szó legmélyebb értelmében idegen a világ. Isten gyermekeinek akkor lehet és legyen is kapcsolata a hitetlenekkel, ha ennek az a célja, hogy meggyőzzék őket a megtérés szükségességétől. Hogy ezt a kapcsolatot mennyi ideig és milyen mértékben ápolják, azt Isten Szelleme világosan megmutatja mindazoknak, akik azt Tőle őszintén kérdezik. Igehelyek: 2Kor 6,14-15: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze egymáshoz az igazságnak és gonoszságnak, vagy mi köze a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Beliál között? Vagy mi közösség van hívő és hitetlen között?” Jak 4,4: „Nem tudjátok-e, hogy a világgal való barátság ellenségeskedés az Istennel?” A keresztény ember életstílusa Ki tudna erről a témáról elfogultság nélkül beszélni? Vajon nem tértünk-e mindnyájan nagyon messzire attól, ami kezdetben volt, ami az Úr Jézust, az apostolokat és az első keresztényeket jellemezte? Valljuk meg becsületesen: A jólét a maga csábító erejével többé-kevésbé mindannyiunkat igézet alatt tart. A minőségi élet, a magasabb életszínvonal utáni vágy és hajsza elnémította Isten Igéjének örök érvényű követelését: „Keressétek először Istennek országát …!” Az „először” a rangsorban elfoglalt hely értékét mutatja. Milyen helyet foglal el az én életemben „Isten országa”, az Úrért való munkálkodás? Hányadik helyre sorolom be azt, ami tulajdonképpen egyedül jogosít fel arra, hogy a „keresztény” nevet viseljem? Az ember hatalomra törekszik, befolyásra, érvényesülésre akar szert tenni az üzleti és társadalmi életben. Dicsekszik jövedelmével és azzal, amit már most megengedhet magának. Minden igyekezetével azon van, hogy magasabb keresethez jusson, minél feljebb kerüljön a hivatali ranglistán. S ha emlékeztetik arra, hogy éhezők és nyomorgók is vannak, akkor azzal nyugtatja meg a lelkiismeretét, hogy odavet valamit a fölöslegéből, de úgy, hogy az sose jelent áldozatot a számára. Egyesek talán azt gondolják, hogy ez csak az Isten nélkül élőknél van így. Vajon a keresztényeknél igazán másként van ez? A világ lényegéhez és módszeréhez való hasonulással sikerült az ördögnek elcsábítania bennünket a központtól, az Úr Jézustól, és a nagy céltól: hogy „olyanok legyünk, mint Ő”. Hogyan is imádkozhatnak a keresztények ébredésért, amikor magatartásukkal beárnyékolják személyes bizonyságtételüket, sőt a gyülekezetét is? Következetes változtatásra van sürgősen szükség. ez mindig az egyesek szívében kezdődik; önmagamnál kell elkezdeni. „Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, és térj meg!” (Jel 2,5) hangzik Isten felszólítása. Az ördög mindig kétféleképpen igyekszik tönkretenni a keresztények bizonyságtételét: üldöztetés által, félrevezetés által. Nálam is sikere volt? Igehelyek: 1 Sám 2,7: „Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, Ő aláz meg és Ő magasztal fel.” Pél 23,4: „Ne fáraszd magad abban, hogy meggazdagodj, a magad eszességétől szűnj meg.”
Lukács 12,21: (A gazdag emberhez hasonlóan ostoba az, aki) „magának gyűjt és nem Istenben gazdag 1Tim 6,6-10: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is vihetünk ki semmit belőle. De ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete. Öltözködés és divat a keresztény embernél Ebben a kérdésben olyan ponton éri utol Isten Igéje a keresztény embert, amelyről a legtöbben úgy vélik: ez teljesen magánügy, és senki másra nem tartozik. Ha ez a sokak által vallott nézet igaz lenne, akkor helyesbítenünk kellene a Bibliát. Minthogy pedig ez nem lehetséges, hiszen Isten akaratát fejezi ki, nyilvánvalóan a mi gondolkodásunkban és viselkedésünkben van a hiba. Ezen a téren Isten nem részletes utasításokat. Az erre vonatkozó akarata azonban világosan felismerhető. Mivel a keresztények Isten lényét bírják és ebben a világban arra hivatottak, hogy az Úr Jézus hasonlóságát sugározzák, ezért sem belsejükben, sem külső megjelenésükben nem lehetnek azonosak a világ embereivel. Természetesen a keresztény ember sem szaladgálhat toprongyos csavargóként. Viszont legbelső kötelezettsége, hogy semmiképpen ne keltsen feltűnést, és puszta külsőségekkel ne fedje el bizonyságtételét. A követ úgy öltözködik, hogy ezzel is méltóképpen képviselje hazáját Ez alapjában véve vonatkozik mind a férfiakra, mind a nőkre. A Biblia azonban főként az asszonyokat szólítja meg különböző kijelentéseivel. Nyilvánvalóan azért, mert a nők ezen a területen különösen kísérthetők. A feltűnő külső ellentétéül két lényeges vonást jelöl meg az Ige, amely természetesen a férfiakra is vonatkozik: „A szelíd és csöndes szellem+ (1Pt 3,4) És ez, ahogy Isten Igéje hangsúlyozza, Isten szemében igen értékes. A keresztények ne keltsenek botránkozást életükkel semmiképpen, ne öltözködjenek tudatosan régimódian, mert így nevetségessé válnak, de ne is legyenek divatbábúk. A keresztény nem karikatúra, hanem Istenre mutató ember. Mivel Jézus követőinek csak egyetlen céljuk van, hogy Isten előtt kedvesek legyenek és szent életben járjanak, amint Ő szent, ezért mindazt, amit divatosnak és sikkesnek tartanak, mindazt, ami ma az öltözködést diktálja, a szentség mérlegére kell tennie. Nyilván mindannyiunknak van mit módosítanunk. Igehelyek: Mal 2,16b-17: „Vigyázzatok magatokra, ne legyetek hűtlenek. Elfárasztottátok beszédetekkel az Urat. Ezt kérdezitek: mivel fárasztottunk?” 1 Kor 10;32: „Meg ne botránkoztassátok se a zsidókat, se a görögöket, se Isten Gyülekezetét.” Gal 1,10: „Vagy embereknek igyekszem tetszeni? Ha még mindig embereknek akarnék tetszeni, nem volnék Krisztus szolgája.” 1Tim 2,8-10: „Azt akarom tehát, hogy … az asszonyok is tisztességes öltözetben, szemérmesen és mértékletesen ékesítsék magukat, ne hajfonatokkal és arannyal, gyöngyökkel vagy drága ruhával, hanem azzal, ami az istenfélelmet valló asszonyokhoz illik: jócselekedetekkel.” 1Pét 3,3-4: „Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek …, hanem a szív elrejtett embere a szelíd és csöndes szellem el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt.” A keresztény ember és a tulajdon „ A tulajdon kötelez” – ez a kiáltás hangzik napjainkban, a világban. Ha ez már sokféle társadalmi intézmény alapelveként érvényes, mennyivel inkább az a keresztények között. Az első keresztényekről azt olvastuk, hogy egyikük sem mondta semmijét a „magántulajdonának”. Súlyos igazság ez, ha jelen helyzetünkre alkalmazzuk. A Biblia ismeri a magántulajdon fogalmát és el is ismeri azt. Ugyanakkor nem ismeri el azt a jogot, hogy korlátlanul rendelkezhetünk a fölött, amink van. A keresztény ember, aki hisz az élő Istenben, tudja, hogy ezen a téren korlátai vannak: 1. Alapjában véve mindene, amije csak van, Istené. 2. Ő maga csak sáfár, és 2. Isten sohasem engedi át kizárólagos használatra a tulajdon.
Mindaz, amit az ember magáénak mondhat, Isten ajándéka. Még ha oly szorgos munkával is szerezte tulajdonát, azt végül is Istentől kapott kegyelmi ajándéknak kell tekintenie. Ez jelenti a tulajdonos szívének és magatartásának próbáját. Isten mindeneknek Bírája, egy napon, számon kéri majd, hogyan bántunk a ránk bízott anyagi és szellemi javakkal. Aki úgy véli, hogy ami törvény és jog szerint az övé, a fölött szabadon rendelkezhet, visszaél javaival, és tagadja az ajándékozó Isten beleszólási jogát. Az ilyen embernek a magántulajdonról alkotott fogalma nem keresztény, és arról árulkodik, milyen keveset ért meg Jézus Krisztus érzületéből. Igehelyek: Jer 9,23: „Ezt mondja az Úr: … ne dicsekedjék gazdagságával a gazdag.” Job 31,24.25.28: „Ha reménységemet aranyba vetettem és azt gondoltam, hogy csak színaranyban bízhatok, ha annak örültem, hogy gazdagságom nagy és sokat szerzett a kezem … ez is bírák elé való bűn volna, mer megtagadtam volna az Istent odafönt.” Máté 13,22: „A gazdagság csábítása megfojtja az Igét.” 1Kor 7,29.31: „Az idő rövidre van szabva… akik élnek e világgal, mintha nem élnének vele.” 1Tim 6,6-7. 10.17: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel, mert semmit sem hoztunk a világba, nem is viszünk ki semmit belőle…, mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete. Azoknak pedig, akik e világban gazdagok, parancsold meg, hogy ne fuvalkodjanak föl és ne a bizonytalan gazdagságban reménykedjenek, hanem az élő Istenben.” A keresztény ember és a javak helyes felhasználása Jólétben élünk, soha nem voltunk még ilyen gazdagok, mint napjainkban. Alig-alig találunk embert, akinek gondot jelentene a mindennapi kenyér megszerzése. És ha minden kötél szakad, gondoskodik rólunk az állam. Vajon ezzel együtt jár a teljes elégedettség is? Természetesen így kellene lennie! Gondolunk-e legalább olykor-olykor arra, hogy Isten jóságának köszönhetjük mindezt és, hogy Isten ezzel is meg akar próbálni és bűnbánatra akar indítani? Sok mindenünk van, talán túl sok is. De vajon jövedelmünket, s kivált annak fölös részét szabad-e tetszésünk szerint arra fordítani, amire akarjuk. Jogilag: igen! Isten felől nézve: nem! Mindannak helyes felhasználásáról, amink van, és amit megszerzünk, Istennek tartozunk számadással. A gátlástalan költekezést Isten nem hagyhatja jóvá. A keresztény ember – mondja a Biblia – nem önmagának él és nem saját belátása szerint cselekszik. Isten akaratát és tervét tudakolja. Keresi a lehetőséget arra, hogy a rábízott javak segítségével jót cselekedjék. Akár „az Úr szolgálatában”, akár a világ ínséges népeinek megsegítésében: a keresztény ember érzi felelősségét, és annak megfelelően cselekszik. A javakkal való helyes élés alapvető titka: a lemondás. Tudatosan le kell mondanunk sok mindenről, amit egyébként „megengednénk magunknak” Igehelyek: Péld 13,7: „Van, aki gazdagnak mutatja magát, pedig semmije sincs; van, aki szegénynek, pedig nagy a vagyona.” Lk 12,19-20: „Ezt mondom a lelkemnek: én lelkem, sok javad van sok évre eltéve, tedd magad kényelembe, egyél, igyál, vigadozzál. Az Isten azonban azt mondta neki: bolond, az éjjel elkérik tőled a lelkedet, kié lesz akkor mindaz, amit készítettél?” Csel 4, 32: „(A hívők közül) senki sem mondott vagyonából semmit sem a megáénak, hanem mindenük közös volt.” Róm 2,4: „Vagy megveted (Isten) jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged az Isten jósága megtérésre ösztönöz?” Gal 6,9: „ A jó cselekvésében pedig ne fáradjunk meg, mert a maga idejében aratunk majd, ha el nem lankadunk.” 1Tim 6,6.8-10: „Valóban nagy nyereség az istenfélelem megelégedéssel. Ha van élelmünk és ruházatunk, elégedjünk meg vele. Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe, meg csapdába, sok esztelen és káros kívánságba esnek, amelyek az embereket pusztulásba és romlásba döntik. Mert minden rossznak gyökere a pénz szeretete.”
Tulajdonképpen mit tehet még a keresztény ember? Elmondhatjuk-e mindezek után, hogy a keresztény ember élete szép, örömteli élet, amelyet érdemes élni? Nem veszi-e körül oly sok parancs és tilalom, hogy jóformán már lélegezni is alig tud tőlük? Mi az, amit még egyáltalában tehet? Ezt a számtalan ember által felvetett kérdést a Biblia nem ismeri. A keresztény ember alapjában véve mindent tehet! Nincs korlátok közé szorítva. Két kérdést azonban szüntelenül szem előtt kell tartania: 1. Az Úr dicsőségét szolgálja-e az, amit tenni készül? 2. Azzal, amit tenni szándékozik, nem árt-e felebarátjának? Ez a két kérdés mindenképpen új értékmérőt jelent és új határokat szab meg, amelyek a szeretet természetéből származnak. Mivel szeretem az Uramat, ezért számomra döntő az Ő üdvözítő akarata. Ez természetesen korlátot állít önző szívem kívánságai elé. Tehát újra meg újra meg kell kérdeznem: az, amit tervezek, és amire vágyom, nem csak a magam javát szolgálja-e? Ha igen, akkor le kell mondanom róla. Ha így engedelmeskedem, ezzel Jézus Krisztus iránti szeretetemet nyilvánítom ki. S ezzel sok kérdés – nem is kérdés többé, mint pl. hogy szabad-e táncolnom, színházba járnom, szeszes italt innom, hitetlenekkel barátkoznom stb. Életemnek új fajta öröme van: az Úr Jézusnak való odaadás. Ő akkor az öröm és életteljesség olyan mértékével ajándékoz meg, amelyről azelőtt sejtelmem sem lehetett. A keresztény ember magatartására tehát gyakorlatilag ez a jellemző: nem sajnálkozik, hogy: „Ezt se tehetem, meg azt se tehetem”, hanem örvendezik: „Hála Istennek, hogy már oly sok mindent nem muszáj tennem.” Keresztény ember létemre táncolhatok-e? A társadalmi kötelezettségekkel kapcsolatosan újra meg újra felmerül a kérdés: táncolhat-e a keresztény ember? Akármi is legyen rá a válasz, ez sohasem kielégítő. Utalnak az Ószövetségre, hogy igazolják a táncolást. Azután az Újszövetségre mutatnak rá azzal, hogy az semmi újat nem mond erről a témáról, s így az előbbi az érvényes. Milyen jó, hogy a Biblia nem a parancsok és tilalmak lexikonszerű kézikönyve. Isten akaratát mindig a velünk kapcsolatos tervéből és szándékából ismerjük meg, s azt kell szembeállítanunk ösztöneinkkel és hajlamainkkal. De többnyire ott reagálunk igen érzékenyen, ahol a legerősebben talál el az Ige. Az Ószövetségben a tánc mindig az egyes emberek tánca, vagy nemek szerint elkülönített tánc Isten dicsőségére. De ki az, aki ma így táncolna? Egyértelmű, hogy mind a dallam, mind a ritmus az ember érzelmeire és érzékiségére akar hatni. A minap hallottam egy igen bölcs, gyakorlati megállapítást: „A ritmus a testhez, a dallam a lélekhez, a szöveg pedig a szellemhez szól.” Amit akkor érez az ember, azt adja vissza a mozgásban. A férfi és nő együttes táncának mindig van erotikus háttere is. És ki az a keresztény ember, aki - még ha idősebb is - azt mondhatná, hogy ezen a téren már érzéketlen? Ilyen föltételek mellett tánc közben hogyan mutathatnánk meg, hogy az Úr Jézuséi vagyunk, és idegenek ebben a világban? Egy tapasztalt, saját hibáin okult hívő ember felelte egyszer egy fiatal keresztény leány kijelentésére: „Táncolni ’önmagában’ nem bűn: igen, ez így van, de hát akkor valóban táncoljon ’önmagában’.” Igehelyek: Róm 7,8: „A bűn... szül bennem mindenféle kívánságot.” Jak 1,14-15: „Mert mindenki saját kívánságától vonzva és csalogatva esik kísértésbe. Aztán a kívánság megfoganva bűnt szül.” 1Jn 2,16: „Mert mindaz, ami a világban van, a test kívánsága, az élettel való kérkedés, nem az Atyától, hanem a világtól van.” Örvendezhet-e a keresztény ember? Aki úgy gondolja, hogy a keresztény ember nem örvendezhet, az teljesen félreismeri Isten szándékait. Épp ellenkezőleg: ebben a világban csupán a keresztény emberek azok, akiknek valóságos okuk van az örömre. Annak alapján, amijük van és amivé lettek, reményeik és kilátásaik következtében kizárólag ők
azok, akik - mert Isten gondoskodó szeretettel veszi körül őket - gondtalanul tekinthetnek a jövőbe, és várhatják még a legszebbet. A keresztény ember legfőbb ismertetőjele az öröm. Nem illik hozzá fejlógatás és morcosság. De itt világosan különbséget kell tennünk: Amit Isten örömnek nevez, nem azonos a világ örömfogalmával. Az isteni öröm nem függ föltétlenül különlegesen rózsás körülményektől. Ez megmarad szenvedés és fájdalom közepette is. A keresztény ember könnyek közt is tud mosolyogni. Természetesen itt nem harsány kacajról van szó. A keresztény öröm nem féktelenségben nyilvánul meg. A keresztény ember öröme a lélek mélységében rejtőzik. Alapja Krisztus maga és annak bizonyossága, hogy Isten vele van. Ismeri Isten gazdagságát, és tudja, hogy amije van, azt Tőle kapta ajándékba. Ebből pedig a világgal szemben teljesen megváltozott felfogás következik. A keresztény ember éppúgy tud örülni a szellemi ajándékoknak, mint annak, amit Isten a természet szépségében vagy a művészet kincseiben nekünk ajándékozott. A keresztény ember öröme: a gyermek álmélkodó hálája. Mindig Isten dicséretébe torkollik. Igehelyek: Neh 8,10: „Az Úrban való öröm a ti erősségetek.” Zsolt 4,8: „Örömöt adtál szívembe.” Zsolt 45,16: „(írja azokról, akik az Istenéi): „Ujjongó örömmel vezeti őket.” János 15,11: „Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömem legyen bennetek, és a ti örömetek teljessé legyen.” Róm 14,17: „Isten országa nem evés és ivás, hanem igazság, békesség és a Szent Szellemben való öröm.” Gal 5,22: „A Szellem gyümölcse pedig ...öröm.” Fil 4,4: „Örüljetek az Úrban mindenkor! Ismét mondom: örüljetek!” A háború és béke kérdése A háborúknak tengernyi oka lehet. Eszmék éppúgy, mint hatalomvágy vagy bosszú. Azonban szinte sosem törnek ki teljesen váratlanul. Valamiképpen az emberek eljutnak addig. Ezért jó, ha feltesszük a kérdést: hol van a háborúk keletkezésének csírája? A Biblia azt írja a Sátánról, hogy ennek a világnak az istene (2Kor 4,4) Ezzel azt fejezi ki, hogy minden káosz mögött, a legkisebb mögött is, amely itt a földön Isten üdvözítő és békességes akarata ellen támad, a Sátán áll. Itt ezen a földön a Sátán Isten engedélyével űzi sötét játékait. Ez mindig a legkisebb sejtben, az ember szívében kezdődik. Itt tombolnak az ösztönök, az irigység és az élvhajhászás vágya, és innét áradnak ki, ha kellőképpen meg nem fegyelmezik őket. Kicsiben kezdődik, majd kiterjed a családra, a gyülekezetre, a társadalomra és az államra, és lesz indítéka a romlásnak és minden gonosz cselekedetnek, el egészen a háborúig. Megváltozhatik-e ez itt a földön? A Biblia nem lát rá lehetőséget, amíg a Sátán garázdálkodhat. De megírja, hogy eljön az idő, amikor Isten - örök végzése szerint - a Sátánt megkötözi, majd pedig végleg ártalmatlanná teszi. Akkor majd megvalósul a békesség. Addig azonban a gonosz uralkodik az ember szívében és ugyancsak igyekszik megfelelni a „diabolos” - „egymásra dobáló” nevének. Egyetlen lehetőség van csupán itt a földön arra, hogy az ördög végleges félre tételéig legalábbis részben béke legyen. És valami újat teremt, ott igazi béke támadhat. Isten azt akarja, hogy a keresztények átéljék és életükkel kimutassák az Ő őseredeti és végleges célját és szándékát. A keresztények közvetlen környezete, a gyülekezet, Jézus Krisztus követőinek egész befolyási területe tegye nyilvánvalóvá azt, ami az Üdvözítővel való élő kapcsolat által meggyógyult és ami egészségessé lehet. Sóvárogva vágyakoznak utána az Isten nélküli emberek, s így kerüljenek a békesség bizonyságtevő ereje alá. És ha ez nem így van? Akkor nem vagyunk Jézus Krisztus közelében. Talán nincs élő kapcsolatunk Vele. Ez azonban bűnbánat és új odaszánás által gyógyítható. Igehelyek: Ézs 9,6: „Mert egy gyermek születik nekünk... és hívják nevét ... Békesség Fejedelmének.”
Máté 5,9: „ Boldogok a békességet szerzők, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” 1Kor 14,33: „Mert Isten nem a rendetlenségnek, hanem a békességnek Istene.” 2Tesz 3,16: „Maga a békesség Ura adjon nektek mindig, minden körülmények között békességet.” Jak 4,1-2: „Honnan vannak viszályok és harcok köztetek? Nem a tagjaitokban dúló önző kívánságok okozzák-e ezeket? ..harcoltok és háborúskodtok.” Jak 3,14-14: „Keserű irigység és viszálykodás... ez a bölcsesség ... földi, testi és ördögi.” A keresztény ember és az állam Hogyan látja a keresztény ember az államot? És hogyan látja az államhoz való viszonyát? Gyakran hallunk olyan véleményt, hogy a keresztény embereknek elutasító véleményt kell az állammal szemben tanúsítania. Ez a nézet semmiképpen sem Istentől való. A keresztény ember Bibliájából tudja, hogy minden hatalmasság Istentől való. Amikor Isten rendet teremt, ehhez szüksége van rá. Ha nem volna állami rend, minden társadalom hamarosan káoszba süllyedne és széthullana. Akkor minden ember csak a maga hasznát keresné, s minden más közömbös lenne számára. Sok keresztény ember szerint az állammal kapcsolatos ilyen kijelentést le kell szűkíteni. Ennek alapján azután egyes társadalmi rendszereket elfogadnak, másokat elvetnek aszerint, hogy azok tetszeneke nekik, vagy sem. Természetesen ez is helytelen állapot. A Biblia minden, még az alkalmatlannak vélt, sőt a keresztényeket üldöző államrendet is Istentől való hatalmasságnak tekint, amelyet el kell fogadnunk. Az ilyen kijelentés igenlése bizonyára nem mindig könnyű. De vajon mindig a maguk teljességében látjuk-e a dolgokat? Tudjuk-e, mit akar Isten nekünk mondani a szerintünk alkalmatlan dolgokon keresztül? Akik, mint Isten gyermekei, Vele elszakíthatatlan közösségben élnek, azokat Ő különböző feszültségeknek teszi ki. Azt akarja, hogy ilyen körülmények között is Jézus Krisztus lényét sugározzák ki magukból, és így cselekedetükkel és magatartásukkal bizonyítsák, mit jelent az Istentől nyert üdvösség. El tudjuk-e képzelni, hogy az Úr Jézus korának államrendje ellen prédikált vagy cselekedett volna? Vagy az apostolok tettek-e olyasmit, Pedig a hatóságok üldözték őket, és az állami önkény elképzelhetetlen nyomásként nehezedett rájuk. És mégsem találtunk egyetlen utalást sem,amely lázítana vagy a viszonyok megváltoztatását követelné. Ilyen nehéz körülmények és ilyen nagy feszültségek között Isten kezét felismerni, sőt annak munkájára igent mondani, Isten akaratára figyelni és azután talán jót cselekedve szenvedni: mindez rendkívül nehéz, de ez Isten céljaihoz tartozik, amelyek elérésére az Ő gyermekeit elhívta. Ezért a keresztény emberek igent mondanak az államra, mint akik tudják, hogy nem e földön van az otthonuk, hanem idegenek itt. Mint vendégek mintapolgárként engedelmeskednek az államrendnek, sőt imádkoznak a hatalmasságokért és sohasem szidalmazzák őket. A szó biblikus értelmében ők a legjobb állampolgárok, és távol állnak minden rágalmazó gyanúsítástól. Igehelyek: Róm 13: (Olvassuk el az egész fejezetet. Itt kivonatképpen.) „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az az Istentől rendeltetett... Ezért tehát engedelmeskedni kell, nem csak a harag miatt, hanem a lelkiismeret miatt is.” 1 Tim 2,1-2: „Intelek tehát mindenekelőtt, hogy tartsatok könyörgéseket, imádságokat, esedezéseket és hálaadásokat minden emberért, a királyokért és minden feljebbvalóért, hogy nyugodt és csendes életet éljünk teljes istenfélelemben és tisztességben.” 1 Pét 2,13-15: „Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért, akár királynak, mint legfőbb hatalomnak, akár a helytartóknak, mint akiket Ő küld a gonosztevők megbüntetésére és a jót cselekvők megdicsérésére. Mert az Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát.” Az állammal szembeni engedelmesség határai Ha minden felsőbbség Istentől való, akkor engedelmességgel tartozom iránta. A keresztény ember elsősorban nem félelemből, hanem a lelkiismerete miatt engedelmeskedik. A keresztény embernek a törvényekhez való engedelmessége bizonyságtétel arról, hogy elismeri Isten akaratát. És hogyha Isten akaratával ellentétes törvényeket bocsátanak ki?
Legyünk óvatosak az „istenellenes”-ség megállapításával. Hajlamosak vagyunk arra, hogy istenellenesnek tartsunk mindent, ami vélt „természetes jogainknak” ellene mond. A Biblia nagyon kevés olyan esetet ismer, amikor az állami törvényeknek Isten akaratából ellenálltak. 1. Amikor megtiltották a tanítványoknak, hogy Jézus Krisztusról bizonyságot tegyenek, akkor mondották ki a nagy szót: „Istennek kell inkább engednünk, hogy nem az embereknek.” 2. Amikor megkövetelték, hogy az izraeliták minden újszülött fiúgyermekét megöljék, Mózes szülei nem engedelmeskedtek. Hasonló történik napjainkban finomabb, rafináltabb módon az ún. abortusztörvényekben. 3. Dániel barátai nem imádták Nabukodonozor arany állóképét, mert imádat egyedül Istent illeti meg. 4. Dániel szigorú királyi parancs ellenére is imádkozott Istenhez. Ez a négy eset csak példakép. Föltehetően még többet is fel lehetne sorolni. Amikor azonban a törvény személyemben, élvezeteimben, szabadságomban akar korlátozni, de Isten dolgait nem érinti, akkor aligha hivatkozhatom az állammal szemben arra, hogy Istennek kell inkább engedelmeskednem. Azzal a finom megérzéssel, hogy hol a határ, csak Isten Szelleme ajándékozhat meg, feltéve, hogy pontosan ismerem Isten Igéjének alapelveit. Igehelyek: Csel 4,19-20: „Péter és János azonban így válaszoltak nekik: Igaz dolog-e Isten előtt, hogy inkább rátok hallgassunk, mint Istenre: ítéljétek meg magatok; mert nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk.” Csel 5,29: „Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek.” A keresztény ember joga és a bíróságok Ez az egybevetés sok valódi keresztény embernek okoz problémát. Az ember tökéletesen rászedettnek tudja magát, látja saját igényeit és jogi lehetőségeit, s nem tudja, milyen magatartást tanúsítson ellenlábasával szemben. „Az igazság az igazság”, mondják egyesek, s közben a testvérek „jó” tanácsára támaszkodnak. „A bíróság majd igazságot szolgáltat nekem, tehát nincs semmi probléma: a bírósághoz fordulok.” „Ez semmi esetre sem lehetséges”, mondják mások, és ezzel máris úgy tűnik sokak szemében, hogy nincs igazuk és azt kell hallaniuk: „ez az ember nem is olyan biztos a maga igazában”. Az efféle gondolkodásmód Isten gyermekei között is terjed, és mérgezőleg hat. Mit mond erről a Biblia? Hívőknek egymás közti peres ügyeivel kapcsolatban a Biblia világosan állást foglal, és határozottan elutasítja ezt a lehetőséget. (Igehelyeket lásd alant!) Alapjában véve ugyanez az elv érvényes a hívőknek hitetlenekkel való pereskedésére is. A keresztény ember alapvető beállítottságával nem fér össze az, hogy igazát mindenáron keresztülvigye. Akár az egyik, akár a másik fél javára történik a végső döntés, a kritikus pont ott van, ahol az egész ügy a nyilvánosságra kerül. Ilyenkor elkerülhetetlenül kárt okoz a hívő bizonyságtételének az a tény, hogy ő is a világ álláspontjára helyezkedik. A keresztények tehát ne igyekezzenek mindenáron érvényesíteni a jogaikat, hanem hittel bízzák rá magukat a jóságos Atya gondoskodó kezére. Legyen bármilyen is ügyük kimenetele, még ha „én”-jüknek nehezére esik is lemondani nyilvánvaló igazukról, Isten - teljes bizalom esetén - valamiképpen igazságot szolgáltat majd nekik, és az egész dolgot az ő javukra és a maga dicsőségére fordítja. A keresztények pedig arra hívattak, hogy szolgálják ebben a világban. Igehelyek: 1 Kor 6,1-9: „Hogyan merészel közületek valaki, akinek a másikkal peres ügye van a hitetlenek előtt, s nem a szentek előtt törvénykezni? Vagy nem tudjátok, hogy a szentek a világ felett fognak ítélkezni? És ha ti ítélkeztek a világ felett, hát arra méltatlanok vagytok, hogy jelentéktelen ügyekben ítélkezzetek? Vagy nem tudjátok, hogy angyalok felett is ítélkezünk majd? Akkor mennyivel inkább ítélkezhetünk a mindennapi élet dolgaiban! Ha tehát hétköznapi ügyekben pereskedtek, akkor azokat ültetitek a bírói székbe, akik semmit sem számítanak a gyülekezet előtt? Megszégyenítésül mondom nektek! Ennyire nincs közöttetek egyetlen bölcs személy, aki igazságot tudna tenni testvérei között? Sőt, testvér testvérrel
pereskedik, méghozzá hitetlenek előtt? Egyáltalán már az is gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek inkább a kárt? Sőt, ti okoztok sérelmet és kárt, mégpedig testvéreknek! Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát?” 1Pt 2,19-24: „Mert az kedves dolog, ha valaki Istenre néző lelkiismerettel tűr el sérelmeket, amikor igazságtalanul szenved. De milyen dicsőség az, ha vétkezve tűritek az arcul verést? Ellenben ha jót cselekedve szenvedtek és tűrtök, az kedves Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el, mivel Krisztus is szenvedett értetek, és példát hagyott rátok, hogy az ő nyomdokait kövessétek, Aki bűnt nem cselekedett, álnokság nem találtatott szájában, mikor gyalázták, nem viszonozta a gyalázást; mikor szenvedett nem fenyegetőzött, hanem rábízta ezt az igazságosan Ítélőre.” Máté 5,38-40: „Hallottátok, hogy megmondatott: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig azt mondom nektek, hogy ne szálljatok szembe a gonosszal, hanem annak, aki arcul üt jobb felől, tartsd oda a másik arcodat is. Ha valaki pereskedni akar veled és el akarja venni alsó ruhádat, engedd át neki a felsőt is.” Máté 5,48: „Legyetek azért tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes.” Ha a keresztény emberrel igazságtalanság történik? Miféle ez az igazságtalanság? - kell tovább feltennünk a kérdést. Mert ha csak személyemet érinti, akkor keresztény módon el kell azt hordoznom. Jogaimnak mindenáron való keresztülvitele, ha kell két könyökkel is, ez ennek a világnak a módszere. Jézus Krisztus tanítványai inkább engedik, hogy hátrány érje őket. Ez kemény, gyakran elviselhetetlennek látszó kijelentés. De így cselekedett a Mester is, és a követői számára ezért nem engedi meg oly gyakran a pereskedést, igazuk kikövetelését. Ez nem azt jelenti, hogy a keresztények teljesen védtelenek és kiszolgáltatottak. Az Istentől adott államrend sok mindenben védelmet nyújt. De amikor ahhoz a határhoz érkezem, ahol lelkiismeretem szerint kell döntenem: megvédjem-e jogaimat vagy sem, bízzam magamat az én Uram kezére, Aki ügyeimet úgy irányítja, ahogy az nekem a legjobb. Ez önmegtagadást, nemegyszer lemondást jelent. De nem hisszük, hogy Isten ezt is látja, és megfizet érte? Alapjában véve a keresztények itt e földön idegenek. Olyan környezetben élnek, ahol nincsenek otthon. Mivel mennyei polgárok, vendégként viselkednek itt, akiknek az idegen földön kiváltképpen ügyelniük kell arra, hogy hazájukra szégyent ne hozzanak. Igehelyek: JSir 3,58-59: „Pereld meg Uram lelkemnek perét,és váltsd meg életemet. Láttad Uram, hogy megcsaltak: ítéld meg igazságomat.” 1Kor 6,6: „Egyáltalán már az is gyarlóság bennetek, hogy pereskedtek egymással. Miért nem szenveditek el inkább a sérelmet? Miért nem tűritek el inkább a kárt?” 1Pét 2,20: „Ellenben ha jót cselekedve szenvedtek és tűrtök, az kedves Isten szemében. Hiszen erre hívattatok el.” 1Pét 3,17: „Mert jobb jót, mint gonoszt cselekedve szenvedni, ha ez az Isten akarata.” A keresztény ember viszonya a művészethez és a zenéhez Az igazi művészek nyilván Isten különleges adományával megajándékozott emberek. Sokan fel is ismerik ezt, és zenében, festészetben stb. teremtő Istenüket dicsérik és ezzel az emberek tekintetét Istenre irányítják. Bach kantátája vagy Leonardo da Vinci festménye hathatós igehirdetés lehet Isten szeretetéről és üdvözítő tervéről. Többnyire azonban a művészi adottság magának a művésznek vagy valamely eszméjének dicsőségét szolgálja, tehát nem azt a célt, amire Isten rendelte. Luther pl. azt mondja bizonyos fajta zenéről, hogy noha az a mennyország leánya, de az ördög vette feleségül. A kérdést tehát úgy kell feltennünk, hogy a műalkotás jellege és célkitűzése nyilvánvalóvá legyen. Istennek egyik embere mondotta egyszer az emberek alkotásairól általában: „Ami nem Őt (Istent) dicséri, az nem a Szellemtől (Szent Szellemtől) való!” Ez olyan megállapítás, amely eligazíthat bennünket. Annak
a keresztény embernek, aki ezen a téren kíván tevékenykedni, kemény önfegyelmezés alá kell vetnie magát, nehogy kiessen a keretek közül, amelyeket Isten állapított meg számára Jézus Krisztus követése közben. Mind a művészekről, mind a művészeteket élvezőkről joggal elmondhatjuk: A művészettel való élés és visszaélés egyaránt kizárólag az ember belső szellemi magatartásán múlik. Hogy növeli vagy akadályozza-e a hitet, azt az őszintén keresők előtt a Szent Szellem fogja világosítani. A filozófia kérdése A lexikon szerint a filozófus a bölcsesség barátja, olyan gondolkodó vagy tudós, aki a dolgok végső értelmét kutatja. Ezt mindig megcselekedték az emberek, olykor alaposabban, máskor felületesebben. Maga a tudakozódás alapjában véve semmiképpen sem elvetendő, hanem természetes. De bibliaellenes, és ezért elítélendő azon a ponton, ahol elszakad Attól, Aki minden dolgok eredete, célja és értelme: Krisztustól. E világ istene, az ördög elhomályosította az emberek értelmét - ezt mondja a Biblia. Hogyan is találhatnánk helyes választ meghomályosodott s korlátolt értelemmel? Ez lehetetlen. Ha a keresztények a filozófusok gondolatmenetét követik, bizonyos, hogy olykor érdekes és serkentő gondolatokra bukkanhatnak. Hamarosan azonban rájönnek, hogy pusztán gondolati erőfeszítéssel sohasem lehet eljutni valódi, békességet nyújtó válaszhoz. A filozófia az emberi gondolkodás területéről származó válaszokat a Bibliának - a keresztények számára - egyedül érvényes kijelentései mellé állítja, és ezért rendkívül veszélyes. Minden kérdésre, kiváltképpen az eredeti igazságra irányuló kérdésre az egyetlen és végső válasz: Jézus Krisztus. Ő az Igazság (Valóság), és Isten válasza minden vágyunkra. Amikor a filozófia megkísérli, hogy az emberi lét nyomasztó kérdéseire végső választ adjon, szánalomra méltóvá válik Isten szemében. Maga a gondolkodás semmiképpen sem bűnös és bibliaellenes dolog. Hiszen evégből adott Isten nekünk értelmet, gondolkodó képességet. Csak akkor ördögi, amikor Isten válasza nélkül ad állítólagos valódi feleleteket. Igehelyek: 1Kor 3,19-20: „E világ bölcsessége ugyanis bolondság az Isten előtt. Mert meg van írva: Megfogja a bölcseket ravaszságukban; aztán az is: A Úr tudja, hogy a bölcsek gondolatai hiábavalók.” 2Kor 4,4: „E világ istene (ti. az ördög) megvakította a hitetlenek elméit.” Róm 1,20-21: „Ami nem látható Belőle (istenből), örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható. Ennél fogva nincs mentségük, mert noha megismerték Istent, mégsem dicsőítették vagy áldották Istenként, hanem hiábavalóságokra jutottak gondolkodásukban, és értelmetlen szívük elsötétedett. Kol 2,8: „Vigyázzatok, hogy rabul ne ejtsen valaki titeket olyan bölcselkedéssel és üres megtévesztéssel, amely az emberek hagyományaihoz, a világ elemeihez, és nem Krisztushoz alkalmazkodik.” A keresztény ember és a természettudományok Mindenki számára érthető, hogy az ember kezdettől fogva tudakozódik, milyen az a világ, amelyben él és honnan ered. Ennek oka egyfelől az ember természetes kíváncsisága, másfelől Isten megbízása, hogy hajtsa uralma alá a földet. Teljes képtelenség ma már a tudomány jelenlegi állását, valamennyi kutatási eredményét megismerni, hiszen az ismereteink egy-egy évtized során megsokszorozódnak. Az ember tehát messzire jutott, és nagyon sok hasznos tudásért (pl. az orvostudomány, a táplálkozástudomány stb.) maradéktalanul hálásak lehetünk. Végső soron azonban, a végtelen távlatokra tekintve nem is jutottunk nagyon messzire. Csak közvetlen környezetünket kapisgáltuk meg egy kissé (képletesen szólva), csak azt ismerjük valamennyire, és azt alaposan megrontottuk. A lényeges kérdés itt az, miért cselekszik így az ember. Erre legkevesebb két válaszunk van: Egyfelől avégett kutat az ember, hogy többet tudjon, és ezzel a tudással segíthessen. Másfelől azonban ugyanaz a belső erő ösztönzi, amely egykor Bábel tornyának az építőit. Akkor is, és most is a
törekvés célja ugyanaz: olyan akar lenni, mint Isten. És ennek láthatatlan mozgatórugója kétségkívül az ördög ... A keresztények tudják, hogy Isten nekik is, mint mindenki másnak azért adta az értelmet, hogy azzal nagyot is alkossanak. De azt is tudják, hogy értelmüknek korlátai vannak, és, hogy a természettudomány terén nagyon sok, talán a legtöbb kérdésre nem tudják megtalálni a végső választ. Ezért szerényen és alázatosan állnak meg a teremtett világ csodái előtt. Látják, hogy minden mögött ott áll a teremtő Isten. Őt imádják és Krisztusnak engedelmeskednek, Aki bölcsességül is lett nekik (1Korintus 1,30). A bölcsesség több mint tudás. Magatartásuk tudással párosult alázat, ámuló hódolat a Teremtő előtt, amely bizalmatlan marad mindenféle, magát Istentől függetlenítő, hatalomra törekvő tudással szemben. Igehelyek: Jób 42,3: „Azért mondottam, hogy nem értem. Csodálatosabbak ezek, semhogy felfoghatnám.” Zsolt 19,14: „A kevélységtől is tartsd távol szolgádat, ne uralkodjék rajtam.” Zsolt 139,14: „Magasztallak Téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja azt.” Péld 3,5: „Bízzál az Úrban teljes szívedből, és ne a magad eszére támaszkodjál.” Zsid 11,3: „Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta, úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.” Jel 4,11: „Uram... Te teremtettél mindent és mindent a Te akaratodból volt és teremtetett.” A keresztény ember álláspontja az asztrológiával és a horoszkóppal szemben Mindjárt a fejezet elején hadd állapítsuk meg (egyesek számára talán fölöslegesen): az asztrológia nem azonos az asztronómiával. Ez utóbbi a világegyetemben levő anyag helyzetével és mozgásaival foglalkozó egzakt tudomány, amely nélkül sok, a mindennapos gyakorlatban használt dolog elképzelhetetlen volna (pl. a naptár) Az előbbi azonban - és ezzel szemben foglalunk itt állást - az a tanítás, amely szerint a csillagok állása befolyással van a földi eseményekre. Az asztrológusok azt állítják, vagy meg is vannak győződve arról, hogy előre meg tudják jelenteni az emberek sorsát, és ennek megfelelően elkészítik az egyes emberek jövendőjéről szóló horoszkópot. „A csillagok nem hazudnak” - kürtölik széjjel az újságok, és biztatják az embereket, hogy olvassák el a horoszkópot és igazodjanak hozzá. Maga az egzakt tudomány is képtelen szemfényvesztésnek tartja ezt. A keresztények számára azonban sokkal döntőbb, mit szól hozzá Isten: Nem az a kérdés, hogy az asztrológusok jövendölései beválnak-e vagy sem. Az embernek azt az ősidők óta meglevő vágyát, hogy a jövőjét jóslásból vagy csillagokból megtudja, Isten éppúgy elítéli, mint a varázslást vagy bálványimádást. Tudja, hogy az ilyen gyakran démoni erőkkel terhes jövendölés megszakasztja népének Vele való kizárólagos kapcsolatát. A horoszkóp puszta olvasása (mégha kétkedő mosollyal is) magában rejti a babona és hitetlenség veszélyét, és istenellenes megkötözöttséget okoz. Sokféle tapasztalat bizonyítja ezt. A mélység veszélyes hatalmasságait ébresztgeti, amelyek úrrá lesznek az ember szívén, akár tudomásul akarja ezt venni, akár nem. Ezért Jézus Krisztus tanítványai, akik komolyan veszik Isten figyelmeztetését, a leggondosabban kerülik az asztrológiának és horoszkópoknak még az árnyékát is. Igehelyek: 3Móz 19,31: „Ne forduljatok halottidézőkhöz és ne tudakozódjatok jövendőmondóknál, mert tisztátalanokká teszitek magatokat velük. Én az Úr vagyok a ti Istenetek.” 5Móz 18,12: „Mert mind utálja az Úr, aki ilyet cselekszik.” Ézs 47,13-14: „Agyonfárasztod magad tervezgetésekkel. Álljanak elő és segítsenek meg, akik az eget vizsgálják, a csillagokat nézik..., úgy járnak, mint a tarló: tűz égeti el őket.” 52 Mi a házasság? A házasság Isten ajándéka és a későbbi család alapsejtje. Benne a férfi és a nő Isten akarata szerint szeretetközösségben, testi közösségben és szolgáló közösségben egyesül, amelyek egy életre szólnak. Isten,
és az Isten által e területen is a rend biztosítására adott világi hatóság előtt fogadnak egymásnak szeretetet és hűséget a két partner. Szeretet és hűség – ez a két elem a házasság épületének két tartóoszlopa. Ha bármelyik összeroskad, összeomlik az egész épület, csak romok maradnak. A keresztények tudnak egy további alapról is: Isten vezetéséről. Szeretet: Ez kicsírázik a férfi és a nő szívében és normális körülmények közt a házasság során egyre növekszik. Gyöngédebb, bensőségesebb lesz és egyre erősebb kölcsönös megértéshez vezet. Mindkét házasfél számára a másik élete a fontosabb. A szeretet minden megnyilvánulásával a másik fél boldogítására törekszik. Sohasem a maga javát keresi. Hűség: Ez a férfi és a nő szeretetkapcsolatának állandóságot ajándékozó erő. Szintén egyre növekszik. Legyőzi a hirtelen feltámadó ösztönös vágyat a partner elhagyására. Biztosítja az egyszer tett ígérethez és a szeretett személyhez való ragaszkodást. A hűség végső oka egyedül Istenben van, és a keresztény ember egyedül Belőle merít erőt a kitartáshoz. Isten vezetése: A keresztény házasságban mindkét fél bizonyos abban, hogy imáik meghallgattatásaként vezette őket Isten egymáshoz. Isten valóságosan egybeszerkesztette őket. Ez a tudat további összetartó erőként hat a keresztények házasságában, amely kikapcsol minden ösztönös elszakadásra való hajlamot. A házasságban a férfi és nő kölcsönösen egymásnak ajándékozzák önmagukat, és ki-ki a másiknak jogot biztosít önmaga felett. Kölcsönösen tisztelik közben a másik fél sajátosságait, és semmiképpen sem élnek vissza önző módon a jogukkal. Így tekintve a házasság Istennek csodálatos berendezése. Az emberek viszont csinálhatnak mennyországot vagy poklot belőle, aszerint, hogy elismerik-e Istennek a házasságra vonatkozó akaratát és szándékát, avagy nem. A házasság értelme és célja Isten, aki jól ismeri az ember szívét, látja benne a vágyat is egy másik ember, az őt kiegészítő, neki megfelelő társ után. Az egyedüllét – ahogy egyszer Isten megállapította – nem jó az embernek. Ezért adta számára a házasság lehetőségét. 1. A házasság értelme tehát először is az egyedüllét, a magány megszüntetése, a bensőséges közösség utáni vágy beteljesülése. Tehát a keresztények közti házasság Isten Szellemének vezetése alatt, és az Ő parancsolataihoz ragaszkodva földi paradicsom lehet. Az Isten által fölkínált kimondhatatlan boldogság lehetősége rejlik benne. 2. További értelme a házastárs boldoggá tétele. Anélkül, hogy a magam hasznát keresném, magamra gondolnék, szerethetem és boldoggá tehetem a másikat. Ezzel Isten a tulajdon lényének egy részével (a szeretettel) ajándékoz meg és felismerhetem a másikban legdrágább értékemet: a társamat. 3. Ugyancsak Istentől rendelt érdeme és célja a házasságnak: gyermekek nemzése és fölnevelése. A családi meleg, puha fészekben való felnövekedés olyan boldogság, amelyet azok becsülnek leginkább, akik azt személyes tapasztalatból nem ismerik. 4. A házasságnak a család, az állam és a gyülekezet egészséges alapsejtjévé kell lennie. Meg kell mutatnia, mi volt a Teremtő eredeti szándéka, és hogy a bűn által megrontott embert hogyan állíthatja helyre Krisztus üdvözítő uralma. Igehelyek: 1 Móz 1,28: „Ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok.” 1 Móz 2,18: „Azután azt mondta az Úristen: nem jó az embernek egyedül lennie, alkotok hozzá segítőtársat.” 1 Móz 2,24: „Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté.” Zsolt 127,3: „Íme az Úr öröksége: a fiak, az anyaméh gyümölcs: jutalom.” Ef 5,25.28: „Ti férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette a Gyülekeztet, és önmagát adta érte. Hasonlóképpen a férfiak is úgy szeressék a feleségüket, mint saját testüket. Aki szereti a feleségét, önmagát szereti.” Zsid 13,4 „Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt és szeplőtlen legyen a házastársi ágy.” A házastársak egymáshoz való viszonya
Könyveket lehet írni, és írtak is erről a témáról. A legszükségesebbet azonban kevés szóval is le lehet írni, hiszen ebben a kérdésben is, mint a legtöbb dologban nem az a fontos, hogy sokat tudjon az ember, hanem amit tud, azt cselekedje is. 1. A biblia a házasság legfőbb jellemzőjének a szeretetet tartja. Kivált a férfiakat buzdítja szeretetre. Mint felülmúlhatatlan példát, Krisztusnak a Gyülekezet iránti szeretetét állítja kötelező módon elébük. A szeretet az önzésnek, az egoizmusnak tökéletes ellentéte. Ezért sohasem jelenthet uralkodást vagy zsarnokságot. Sokkal inkább gyöngéd udvarlást, gondozást, szolgálatot és boldogítást. Ezért a férfiak tisztelettel és figyelmességgel viseltessenek feleségük iránt, abban a tudatban, hogy azok boldogsága és szerelme az ő magatartásuktól függ. 2. Az asszonyokat pedig arra szólítja föl az írás, hogy önként vállalják magukra a férjük iránti engedelmességet. A keresztény asszony tehát magától értetődőnek tartja férje vezető szerepét a házasságban. Férje iránti odaadásban, a Biblia által kijelölt helyének hűséges elfoglalásában találja meg legmélyebb boldogságát. Az asszonynak ez a napjainkban nagy általánosságban lemosolygott és elutasított helyzete Éva ősbűnén alapul. A Paradicsomban azáltal, hogy elfogadta a kígyó kísértő ajánlatát, maga vette kezébe az irányítást, és ezzel kiesett az Isten által neki kiosztott szerepből. Egyedül innen érthető az asszonyra vonatkozó isteni rendelés. Az Újszövetség ezt – Isten teremtési rendjének feladása nélkül – felértékeli, amennyiben Krisztusnak a Gyülekezethez való kapcsolatát a férfinek nőkhöz való kapcsolatával állítja párhuzamba. Igehelyek: Ef 5,25.31-33: „Ti férfiak! Úgy szeressétek feleségeteket, ahogyan Krisztus is szerette a Gyülekezetet, és önmagát adata érte. A férfi ezért elhagyja atyját és anyját és ragaszkodik feleségéhez, és lesz a kettő egy testté. Fölötte nagy titok ez, én pedig a Krisztusról és a Gyülekezetről mondom. De ti is, mindenki egyenként úgy szeresse feleségét, mint önmagát, az asszony pedig tartsa tiszteletben férjét.” 1 Pét 3,1-4,7: „Ugyanúgy ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogyha közülük egyesek nem is hinnének az Igének, feleségük magaviselete az Ige hirdetése nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre. Ne a külső dísz legyen a ti ékességetek, ne a hajfonogatás, arany ékszerek felrakása vagy különféle ruhák felöltése, hanem a szív elrejtett embere, a szelíd és csöndes szellem el nem múló díszével: ez értékes Isten előtt. És ugyanígy ti férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint gyöngébb edénnyel, adjátok meg nekik a tiszteletet, mint örököstársaitoknak is az élet kegyelmében, hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.” Miért nyugszik a keresztény házasságon különleges áldás? A házasság két különböző nemű ember legmeghittebb, legbensőségesebb közössége, akik kölcsönösen szeretik egymást, és akik mint keresztények tudják, hogy Isten szerkesztette őket egybe. Isten azt akarja , hogy ez a szövetség erőteljes bizonyságtétel legyen az Ő üdvözítő cselekedetéről. Az ilyen házasság háromszoros különleges áldással jár: 1. A közös imádkozás lehetősége. a. Imádság egymásért. Nincs ember, aki oly jól ismerné gondjaimat és engem magamat, mint a házastársam. b. Közös imádság önmagunkért, gyermekeinkért, másokért. Akik együtt imádkoznak, jobban összeforrnak, mint ahogy az bármi által lehetséges volna. A házastársak kölcsönös bocsánatból, közös Uruk iránti együttes vonzalomból és közös elhívatásuk tudatából élnek. 2. A közös szolgálat nagyszerű lehetősége. Az élet sok helyzetében tud egy házaspár jobban szolgálni, mint egy magányos ember. Először is más otthont tud nyújtani a gyermekeknek. De segítője lehet másoknak is, magányosoknak és öregeknek, lelki-testi rászorultaknak útmutató lehet a házaspár az Úr Krisztus felé. 3. Az a különleges, szent légkör, amellyel a házaséletüket élik. A keresztény házasságon érezhető áldás nyugszik, amennyiben megszentelt légkörben élik azt. Külön-külön és együttesen naponta újra meg újra közös Urukra irányítják életüket a Szent Szellem munkája által. Közös életük minden területén a Szent Szellem tisztító hatása alatt állnak. És ez csodálatos lehet.
Igehelyek: Zsolt 115,13: „Megáldja azokat,akik félik az Urat, a kicsinyeket a nagyokkal együtt.” Csel 18,26: „Amikor pedig meghallgatta őt (Apollóst) Akvila és Priszcilla (egy keresztény házaspár), maguk mellé vették és még alaposabban magyarázták neki Isten útját.” 1 Pét 3,7: „És ugyanígy ti férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyöngébb edénnyel, adjátok meg nekik a tiszteletet, mint örököstársaitoknak is az élet kegyelmében, hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak. Mikor kezdődik a házasság? Ez gyakran elhangzó kérdés. Miért? Erre bizonyára különböző válaszok vannak. Emeljünk ki közülük egyet. Ha valamit újra meg újra megkérdeznek vagy kérdésessé tesznek, az többnyire annak a jele, hogy a meglévő válasszal nem elégszenek meg. és nem értenek egyet vele. És az előttünk levő témában többnyire azért nincsenek megelégedve a válasszal, mert az emberek önmaguk szeretnék meghatározni, mikor léphetnek „tovább” a szerelem útján, amit az eljegyzési idő megenged. Az első és nyilván legfontosabb alapkő a házasság épületében a kölcsönös ígéret, hogy az élet útját közösen fogják végigjárni Isten vezetése alatt. Ezt a szeretet- és hűségfogadalmat követi azután rendszerint egy időszak, amely arra való, hogy a szerelmesek jobban, mélyebben megismerjék egymást: ez az egymás megszokására, tekintettel az élethossziglan tartó kapcsolatra. Ha ezután az „igen”-t nyilvánosan és egy életre kötelezően is ki akarják mondani, ezt az anyakönyvvezető előtt teszik a házasságkötés alkalmával. Itt hivatalosan is megpecsételik a korábban csupán egymásnak tett ígéret beváltását; és ezzel elkezdődik az Isten által adott rend elismerése mellett a házasság. Igehelyek: 1Kor 7,9: „Ha azonban nem tudják magukat megtartóztatni, házasodjanak meg, mert jobb házasságban élni, mint égni.” 1Pt 2,13: „Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért.” És miért kell az anyakönyvvezető elé menni? Ha egymás között megegyeztünk, és Isten előtt is tisztázódtak a dolgok, miért kell még az anyakönyvvezető elé is menni? – halljuk napjainkban egyre gyakrabban a kérdést. Csak a házasság jogilag való rögzítéséről van-e itt szó, vagy valami többről? Korunkban, amikor a rend és tekintély egyre jobban felbomlik, a keresztény embert is egyre jobban szorongatja ez a kérdés. Isten felruházta az államot, mint felsőbbséget (lásd a megfelelő témánál) különböző funkciókkal. Ezek közé tartozik a férfi és nő házassági együttélésének törvényes szabályozása. Ez a házasság intézményének védelme mellet magában foglalja a keletkező család tulajdonjogi és örökösödési kérdéseit is. Ezért, és bizonyságtétel céljából engedelmeskednek a keresztények a házasságkötésre vonatkozó állami rendelkezéseknek. Mint mintapolgárokat, lelkiismeretük is köti őket ehhez, és Isten parancsának engedelmeskednek, amikor az állam rendjét tiszteletben tartják. Igehelyek: Róm 13,1-2,5: „Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincsen hatalom mástól, mint Istentől, ami hatalom pedig van, az Istentől rendeltetett. Aki tehát ellene szegül a hatalomnak, az az Isten rendelésének áll ellen; akik pedig ellenállnak, azok ítéletet vonnak magukra. Ezért tehát engedelmeskedni kell nemcsak a harag miatt, hanem a lelkiismeret miatt is.” Hasonló kijelentéseket találunk az 1Pt 2,11-17-ben. Hogyan találom meg a házastársamat? Az mindig csoda, ha két, Isten által házasság céljából egymás mellé rendelt ember egymásra talál, Isten csodája, azaz Neki kell ezt megcselekednie.
A szerető mennyei Atya vezetése mindig döntő tényező a keresztény ember életében. Így az élettárs kiválasztásában is. Isten tőlem csupán tudatos készséget vár, hogy kövessem az Ő vezetését. A vezetés azonban kizárja az önfejűséget, és éppen az a nehéz, mert az ember mindig szereti a gyeplőt a maga kezében tartani. Másfelől a vezetés csodálatos élmény. Végső soron ez a házasság boldogságának titka. Mert egyébként hogyan és honnan tudhatnám, mi Istennek számomra való rendelése és mi az, ami leginkább javamra szolgál? Isten vezetésének követése azonban nem gazdag fantáziájú álmodozás. Imádkozhatom azért, hogy Isten hozza el számomra a megfelelő házastársat. Ha házasodni szeretnék, számíthatok arra, hogy Isten ily módon engem boldoggá akar tenni. Tudatosan olyan körökben forgolódom, ahol Isten gyermekeivel találkozhatom,továbbá tudatosan kerülök hitetlenekkel minden olyan kapcsolatot és barátságot, amely házassághoz vezethetne. Hallgatok szüleim, istenfélő ismerőseim tanácsára, akik a házassággal kapcsolatosan értékes tapasztalatokról számolhatnak be. Ha mindezt megteszem az Úr iránt való hűségben, akkor jöhet Isten csodája, hogy megtalálom a nekem rendelt társat. Ez azonban olyan csoda, amelyet Ő megígért. Igehelyek: 1Móz 24,21: „Az ember közben álmélkodva nézte és figyelte, hogy megtudja, szerencséssé tette-e útját az Úr, vagy sem.” 1Móz 24,26-27:”Akkor meghajolt a férfi, leborult az Úr előtt, és ezt mondta: Áldott az Úr … aki nem vonta meg irgalmasságát és hűségét uramtól! Az Úr vezérelt engem.” Péld 30,18.19: „Ez a három dolog megfoghatatlan előttem, sőt négy dolgot nem értek … a férfi útját a leánnyal.” Ki lehet a házastársam? Mivel azok az emberek, akik élő kapcsolatban vannak Istennel, igen jól tudják – mert tudniuk kell – mit jelent a házasság, ezért nem kötnek könnyelműen házasságot. Isten az Ő idejében alapelveket és példaképeket ad nekünk, amelyek szerint tájékozódhatunk. Mivel hajlamaink és érzéseink csalókák, ezért nem is lehetnek kizárólag mértékadók a társválasztásnál. Aki házasságra akar lépni, Isten színe előtt vizsgálja meg a következő kérdéseket: 1. Újonnan született ember, valódi keresztény-e az illető? 2. Istennek imádságomra adott feleletéből bizonyos vagyok-e abban, hogy Isten éppen őt szánta mellém egy életre szóló társnak? 3. Szeretetem lényegében partnerem külsejére irányul, vagy pedig belső életét találom mindenekelőtt szépnek? 4. Elég nagy-e a szeretetem (már amennyire most meg tudom ítélni) ahhoz, hogy kiállja a nehéz terhek, betegség vagy anyagi nyomorúság próbáját is? 5. El tudom-e fogadni őt jövendő gyermekem apjának, illetve anyjának? 6. Egészséges-e 7. Nincs-e túlságosan nagy különbség kettőnk közt származás, állás és műveltség terén? 8. Nem túl nagy-e a korkülönbség közöttünk? 9. A szülők jóváhagyják-e házasságunkat, és áldásukat adják-e rá? (Figyelembe vettük-e az apa és anya tiszteletére intő parancsot?) Mivel a házasság egy életre szól, nem lehetnek kizárólag a hajlamaim és véleményem a mértékadók a döntésnél. Isten a házasságban csodálatos ajándékot akar nekünk adni, amely örömöt, boldogságot és életünk kiteljesedését hozza. Kövessük azért Isten alapelveit és használjuk föl szüleink s más érett keresztények élettapasztalatait. Igehelyek: Az 1Kor 7,39b-ből kitűnik az igazi keresztény házasság előfeltétele. „Az Úrban” kell azt megkötni, ahogy azt fejezetünk 1. és 2. pontjában kifejtettük. 1Pét 3,4: „A szív elrejtett embere … ez értékes Isten előtt.” Péld 31,30:”Csalóka a báj, múlandó a szépség.”
A házasság előtti intim kapcsolatok Szinte szokássá lett, hogy már a házasságkötés előtt elvegyék azt, ami végső soron csak a házasság idejére van fenntartva: s szeretetközösség testi kiteljesedését. Ha utána nyomozunk ennek, többnyire két okát találjuk: 1. Nem akarnak és állítólag nem is tudnak a házasság testi megvalósulásával az esküvőig várni. 2. Nem ismerik fel, hogy a házasságnak is megvan a maga rendje, amelyet Isten akaratából az államhatalom szab meg. Mindkét kijelentés mélyén önzés és önteltség rejlik éppúgy, mint ahogy az van napjainkban a testiség túlzott hangsúlyozása mögött is. Az ilyen egyoldalú értékelés pedig éppen ellentéte lehet az igazi szeretetnek. Az érzékek tombolása nem bizonyítja a mélységes, igaz, az egész életen át hordozó szeretetet, az önzés pedig éppen ellentéte annak. Ahogyan növekszik a házasságkötés előtt a férfi és nő közt a kölcsönös szeretet és megértés, olyan mértékben tudnak lemondani a házasság előtti szexuális kapcsolatról. Később a házasság során is a lemondás az egymás iránti tisztelet bizonyítéka. Aki a házasságkötés előtt ösztöneit minden más elé helyezi, az válsággócokat visz magával a házasságba. Az ilyen, eleve bűnnel terhelt házasságok már megkötésük pillanatában magukon viselik a repedést, amely csak később válik láthatóvá. A Biblia csak a házasságon belüli nemi kapcsolatot ismeri, amikor teljes szabadsággal, minden lelkiismeret furdalás nélkül egyesülhet férfi és nő. Mivel Isten nekünk ajándékozta ezt a csodálatos lehetőséget, ne rontsuk el azt egy idő előtti, pillanatnyi élvezet kedvéért. Igehelyek 1 Kor 6,12 - 15,19: „Mindent szabad nekem, de nem minden használ. Mindent szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává. Vagy nem tudjátok, hogy a ti testetek a Krisztus tagja? Vagy nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lévő Szent Szellem temploma, amit Istentől kaptatok, és ezért nem a magatokéi vagytok?” 1 Kor 7-,9: „Ha azonban nem tudjátok magukat megtartóztatni, házasodjanak meg.” 1 Tesz 4,3: „Az az Isten akarata, a ti szentté lételetek, hogy tartózkodjatok a paráznaságtól.” Zsid 13,4: „Legyen megbecsült a házasság mindenki előtt.” 1 Pét 2,13.1-16: „Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért. Mert az Isten akarata az, hogy jót cselekedve némítsátok el az értelmetlen emberek tudatlanságát, mint szabadok: nem úgy, mint akik a szabadságot a gonoszság takarójául használják, hanem, mint Isten szolgái. És ugyanúgy ti férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint gyöngébb edénnyel, adjátok meg nekik a tiszteletet, mint örököstársaitoknak is az élet kegyelmében,hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak” A korai házasságról Ha a házasságról beszélünk, magától értetődőnek vesszük, hogy az egy férfi és egy nő kapcsolata. A férfi és a nő azonban nem fiatal fiú és kisleány. Életre szóló kapcsolat vállalásához - ahogy azt a házasság mutatja - nyilvánvalóan bizonyos érettség és felelősségtudat szükséges. És ezek egyike sem születik velünk, mindkettőt úgy kell megszereznünk. Az érettség pedig úgy lesz sajátunkká, ha tudatosan lemondunk az idő előtti élvezetről. A tapasztalatlan gyermek beleharap a zöld, kemény almába is, amely még savanyú és éretlen és meg nem ehető. Akik megtanulták, hogy a gondolkodás és a várakozás növeli a tapasztalatot, azok már tudnak figyelni és lemondani az idő előtti élvezetről. Természetesen nagy szerepet játszanak ebben az ösztönök. Aki azonban éppen ezen a téren nem tudja fegyelmezni önmagát, az nem eléggé érett a házasságra. Itt tehát a személyes erkölcsi területen gyakorolt önfegyelemről van szó és arról az egészen konkrét kérdésről: képes vagyok-e arra, hogy feleségemet, majd később egész családomat felelősségteljesen irányítsam és vezessem Isten akarata szerint? Vállalhatom-e mindezért a felelősséget? El tudom-e tartani a rám bízott családot? Elég érett vagyok-e a gyermekneveléshez? Mindezeket a kérdéseket őszintén feltenni és rájuk ugyanígy becsületesen felelni az Úr előtt bizonyára rendkívül szükséges és hasznos ahhoz, hogy igazán értékelni tudjam a helyzetemet. Aki megfigyeli a korán kötött házasságokat, az tudja, hogy azok igen sokszor magukban hordozzák a válás csíráját. Ezért helye van itt a figyelmeztető szónak.
És ha nem találok társra? Ha egy fiatalember vagy egy leány szeretne ugyan megnősülni, ill. férjhez menni, de nem talál társat, ez gyakran nagyon nyomasztóan és kínosan hat rájuk. Két irányban kell ilyenkor a kérdést feltenni: 1. Nem túlzottak-e az elképzeléseim a jövendő házasságomat illetően? Azaz: talán olyan kívánságaim és eszményképeim vannak, amelyek ellene mondanak Isten vezetésének? Gondolataim és elképzeléseim talán túlságosan a fellegekben járnak, vagy egyoldalúak, úgyhogy eleve kirekesztem azt, akit pedig Isten nekem rendelt. 2. Másodjára fel kell tennem magamnak azt az alapvető kérdést: akarja-e egyáltalában Isten, hogy házasságra lépjek? Pál az 1Kor 7-ben úgy beszél a házasságon kívüli állapotról, mint Isten kegyelmi ajándékáról. Ezáltal az Úrnak való szolgálat az életemben az első helyre kerülhet. Tehát ugyancsak megtörténhetik, hogy a házassággal kapcsolatban Isten akarata egészen más, mint az én elgondolásaim. A titok megoldását úgy hívják: vezetés. A vezetést követni nehéz dolog minden keresztény életében, ezen a téren is. De csak ezáltal lehetek boldog és nyerhetek erőt ahhoz, hogy az esetleges magányt és az egyéb nehézségeket legyőzzem. Isten világos útmutatásával szembeszegülni, saját akaratomat mindenáron keresztülvinni csak nyomorúságot és keserűséget hozhat. Viszont az Úrban való bizalom, a Neki való átadás annak tudatában, hogy az Ő akarata számomra a legjobb – ez jutalmul boldogságot és kiteljesedést hoz magával. Igehelyek: 1 Kor 7,7: „Mindenkinek saját kegyelmi ajándéka van Istentől: kinek így, kinek amúgy.” 1 Kor 7,26-27: „Azt tartom tehát jónak a jelenlegi megpróbáltatások miatt, hogy jó az embernek úgy maradnia, amint van. Feleséghez vagy kötve? Ne keress válást! Feleség nélkül vagy? Ne keress feleséget!” 1 Kor 7,32-35.37: „Aki nőtlen, az az Úr dolgaival törődik: hogyan legyen tetszésére az Úrnak. Aki viszont megházasodott az a világi dolgokkal törődik: hogyan legyen tetszésére a feleségének: ezért gondja meg van osztva. A nem férjes asszony és a hajadon az Úr dolgaival törődik, hogy szent legyen testében is, szellemében is, aki pedig férjhez ment, a világi dolgokkal törődik, hogyan legyen tetszésére a férjének. Ezt pedig éppen a ti javaitokra mondom, nem azért, hogy tőrbe csaljalak, hanem hogy feddhetetlenül élhessetek, és osztatlan szívvel ragaszkodjatok az Úrhoz. Aki azonban arra a szilárd elhatározásra jutott, és semmi sem kényszeríti másra – tehát ura saját akaratának -, és úgy döntött a szívében is, hogy megőrzi hajadon leányát, jól teszi. Azért, aki férjhez adja, az is jól teszi, de aki nem adja férjhez, még jobban teszi.” És a válás? A válás szóra régebben megborzadtak az emberek. Ma már másképpen áll a helyzet: megszoktuk. Megváltozott társadalmunk következtében erről is egészen másképpen gondolkodnak. Amit korábban az Isten parancsának való önkéntes engedelmesség nyomán megváltoztathatatlan alapnak tekintettek, az most, mint annyi más, ki van szolgáltatva az ember szeszélyeinek és hajlamainak. És ez a gondolkodásmód behatolt Isten gyermekeinek körébe is. Ez sajnos vitathatatlan tény. Pedig a keresztények számára egyedül Istennek a Bibliában megadott alapelvei maradnak a mérvadók. A Szentírás nem ismeri el a válásról, hogy az Isten akarata szerint való lenne. A válás: katasztrófa. Oka: az ember önző makacssága. A házasság, mint Isten ajándéka a férfi és a nő élethosszig tartó kapcsolatául rendeltetett. Ezt a kapcsolatot csak a halál szakíthatja ketté. (Ezt fogadják meg egymásnak a házasulandók az esküvő alkalmával.) Csupán házasságtörés esetén engedi meg a Biblia – figyelembe véve az ember szívének keménységét – a válást, illetve a kapcsolat kettészakítását. A cél azonban a megszakadt kapcsolat esetén is a kiengesztelődés. Ennek a kiengesztelődésnek azonban akadálya lenne a második házasság. Ezért ezt az Ige kizárt esetnek tartja. A férfi és az asszony egymáshoz vannak kötve, amíg élnek. Az Igének ezeket a kijelentését ma sokan túl keménynek tartják és elutasítják. Kétségkívül nem felelnek meg többé korunk társadalmi szabályainak és értékítéletének. De hát végül is mi az, amihez a keresztény embernek igazodnia kell?
Isten rendelkezései, amelyek a mai embernek oly keménynek tűnnek, végső soron az ember boldogságát célozzák. Bizonyára vannak határesetek, amelyeket Isten az Ő irgalmasságával betakar. De éppoly bizonyos az is, hogy ez nem érinti a Teremtő eredeti akaratát. Aki elfogadta Krisztust élete Urának, ezen a téren is kötve van az Ő akaratához. Aki engedi, hogy uralkodjék élete fölött, az megtapasztalja segítségét is. Igehelyek: Mal 2,16: „Gyűlölöm az elbocsátást, ezt mondja az Úr.” Máté 5,31-32: (Így szól az Úr Jézus) „Megmondatott ez is: Aki elbocsátja feleségét, adjon neki válólevelet (5Móz 24,1). Én pedig azt mondom nektek, hogy aki elbocsátja feleségét paráznaság esetét kivéve, az házasságtörővé teszi őt, és aki elbocsátott asszonyt vesz feleségül, az házasságtörést követ el.” Máté 19,4: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? majd így folytatta:- Ezért elhagyja a férfi atyját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybeszerkesztett, ember azt el ne válassza. – Erre azt mondták neki: Akkor miért rendelte el Mózes, hogy adjon válólevelet, aki elbocsátja feleségét? – Jézus így válaszolt nekik: Mózes a ti szívetek keménysége miatt engedte meg, hogy elbocsássátok feleségeteket, de kezdettől fogva nem így volt. Aki elbocsátja feleségét – paráznaságot kivéve – és mást vesz feleségül, az házasságtörő.” 1Kor 7,10-11: „A házasságoknak pedig nem én parancsolom, hanem az Úr, hogy az asszony ne váljon el a férjétől. Ha azonban elválik, maradjon házasság nélkül, vagy béküljön ki a férjével. A férfi se bocsássa el a feleségét.” 1Kor 7,39: „Az asszonyt törvény köti, míg él a férje, de ha a férje meghal, szabadon férjhez mehet, akihez akar, de csak az Úrban.” A vegyes házasságok kérdése Vegyes házasságnak nevezi a Biblia a hívő és hitetlen közti házassági kapcsolatot. Úgy jellemzi azt, mint ami teljesen lehetetlen. És ha mégis fennáll egy ilyen házasság? Akkor először is különbséget kell tennünk köztük: 1. Két hitetlen házastárs közül az egyik hitre jut. Erre az esetre világos kijelentése van a Bibliának mind a férfi, mind a nő számára. Igehelyek: 1Kor 7,12-16: „Ha egy testvérnek hitetlen felesége van, aki kész vele élni, ne bocsássa el. És ha egy asszonynak hitetlen férje van és ez kész vele élni, ne hagyja el a férjét. Mert a hitetlen férj meg van szentelve hívő felesége által, a hitetlen feleség pedig hívő férje által; különben gyermekeik tisztátalanok volnának, így azonban szentek. Ha pedig a hitelen házastárs válni akar, váljék el, nincs szolgaság alá vetve a hívő férj vagy hívő feleség az ilyen esetekben. Mert arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk. Mert mit tudod te, asszony, megmented-e férjedet? Vagy mit tudod te, férfi, megmented-e feleségedet? 1Pét 3,1-2: „Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem is hinnének az Igének, feleségük magaviselete az Ige hirdetése nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre.” 2. Egy hívő férfi vagy nő házasságot köt egy hitetlennel. A Biblia ezt lehetetlenségnek jelenti ki, amelynek tilalma önmagában van. A hívő házastárs ebben az esetben nyilván nem ismerte fel Isten akaratát, vagy pedig tudatosan mellőzte azt saját akaratával szemben. Ez természetesen merő engedetlenség. Következményei mindig félelmetesek, és csak Isten előtti mélységes bűnbánattal enyhíthetők. Igehely: 2Kor 6,14-15: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi köze van egymáshoz az igazságnak és a gonoszságnak, vagy mi köze van a világosságnak a sötétséghez? Vagy mi azonosság van Krisztus és Béliál között? Vagy mi közösség hívő és hitetlen között?” Látjuk tehát, mennyire fontos, hogy Isten elé vigyük megkötendő házasságunkat. A „Moody Monthly” (a Moody bibliaiskola folyóirata) a következő gyakorlati javaslatokat teszi olyan nők számára, akiknek hitetlen férjük van. Ezek nagyrészt
természetesen az 1. pontban említett esetre vonatkoznak. De jelentős segítséget nyújtanak olyan asszonyok számára is, akik Isten Igéje iránti engedetlenségből hitetlenhez mentek férjhez, tehát maguk tehetnek bajukról. (A tanácsok bizonyos mértékig felhasználhatók olyan férfiak részéről is, akik hívő létükre hitetlen nőt vettek feleségül.) Tanácsok asszonyok számára, akiknek hitetlen férjük van 1 Ne próbáld megváltoztatni őt. Fogadd el őt úgy, ahogy van. Közvetlen úton aligha sikerül bárkit is megváltoztatni. De ha én megváltozom, gyakran a másik is megváltozik. Az asszony feladata, hogy férjét boldoggá tegye. Szentté tenni, az az Isten dolga. 2 Ne sokat beszélj. Péter apostol azt tanácsolja az asszonyoknak, próbálják meg hitetlen férjüket „szavak nélkül” megnyerni az Úrnak.(1Pét 3,1). Tehát nem prédikálni, hanem az élettel példát adni. 3 Ne botránkozz meg azon, ahogy férjed a hiteddel szemben állást foglal. A Szentírás alapján számíthatsz ellenséges magatartásra (Jn 15,20). Az Újszövetség olvasásakor sok ígéretet fedezhetsz fel, amelyek azoknak szólnak, akik Jézusért szenvednek. Szenvedésedben példaképed Jézus. Olvasd el pl. figyelmesen az 1 Pét 1,21-23-at. 4 Óvakodj az önsajnálattól. Nem vagy egyedül a sorsoddal. Százszámra vannak asszonyok, akiknek hitetlen a férjük. Gondolj arra: Jézus Krisztus szeret, és mindig veled van. Az asszony, ha Istennel jár, soha nincs egyedül. Gondolj az első keresztényekre, akik örvendeztek, mert méltóknak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az Ő nevéért” (Csel 5,41). 5 Sohase keltsd annak a látszatát, hogy hívő ismerőseid többet jelentenek számodra, mint a férjed. Ha estéről estére magára hagyod őt, könnyen magad ellen ingerelheted. 6 Ne bosszantsd fel szándékosan. A háztartási munka elhanyagolása, lompos külsőd, gondatlan pénzkezelésed, szüntelen panaszaid robbanóanyagként hatnak. És a pozitív oldal … 1 Bízzál rendületlenül Istenben. A 42. Zsoltárban kétszer is felteszi a zsoltáros önmagának a kérdést: „Miért csüggedsz el, lelkem?”, és mind a kétszer önmaga adja meg a választ így: „Bízzál Istenben!” Istenben bízni annyit jelent: nem elcsüggedni; azaz: továbbra is kitartóan imádkozni férjedért és a vele kapcsolatos bizonyságtételedért. Istenben bízni azt jelenti: nem csalódni. 2 Olvasd naponta Bibliádat. Gondolj Istenre, mit vár el tőled és mit ígér számodra. 3 Kérd Istent, minél hamarább hallgassa meg imádat. Ha férjed, akkor találja meg az Úr Jézust, amikor gyermekeid még kicsinyek, akkor két hívő szülő neveli őket. Akármilyen nagy is a hívő édesanya befolyása, ha mindkét szülő hívő, ez a befolyás sokkal nagyobb. 4 Légy tisztában azzal, Isten nem fogja férjedet kényszeríteni, hogy fogadja el Jézust Megváltóul. Te azonban kérheted Istent, adja meg, hogy férjed felismerje bűnös állapotát és Jézushoz forduljon. 5 Míg férjed megtérésére vársz, növekedjél szellemi életedben. Még akkor is, ha soká kell várnod. Van asszony, aki négy évet, van, aki tíz évet, van, aki 28 évet várt férje megtérésére. 6 Gondolj mindig arra, hogy Isten jobban szereti férjedet, mint ahogy te azt csak el is tudnád képzelni. És még nálad is jobban kívánja, hogy megtérjen. 7 Tekintsd férjedet egyenrangú partnernek. Hallgass arra, amit mond. Ha úgy teszel, mint akit nem érdekel a véleménye, ezzel megalázod, és könnyen megkeményedik. Ha azonban hallgatsz rá, valószínűleg ő is hallgatni fog rád. 8 Részesítsd őszintén elismerésben. Add tudtára, milyen nagyra értékeled azt, amit érted tett, amit érted és a gyermekekért tesz. A bírálat csak válaszfalakat épít. 9 Mondd a férjednek gyakran, hogy szereted, és mutasd is ki a szeretetedet. Olykor azzal, hogy otthon maradsz, amikor női bibliaórára mennél. Főzd a kedven ételeit. Add tudtára, hogy örülsz, ha együtt elmentek valahová. Gyengéd közeledését viszonozd szívesen és gyakran. Kerüld az efféle mentegetőzést:
„fáradt vagyok” vagy „fáj a fejem”. A Biblia azt tanítja, hogy az asszony teste nem önmagáé (1Kor 7,4), és hogy a házastársak ne fosszák meg egymást maguktól (1Kor 7,5) Isten igenli a házasságon belüli szexuális kielégülést. Az a férfi, aki csalódik felesége érzelmi hidegsége miatt, bizonyára nem nyílik meg az evangélium előtt. 10 Kérjed istent, adjon neked ítélőképességet. Kell tudnunk különbséget tenni Istennek a Bibliában kijelentett akarata és a keresztények maguk számára alkotta szabályok között. Lehet, hogy az asszony meg van győződve arról, hogy minden gyülekezeti összejövetelen és rendezvényen részt kell vennie. Nagyon valószínű azonban, hogy az első gyülekezetben nem volt ennyiféle összejövetel. Ha a férj nem ellenzi, hogy felesége részt vegyen az istentiszteleteken és bibliaórákon, akkor vegyen részt azokon. De még ha férje azt kívánja is, hogy csökkentse részvételét a gyülekezeti alkalmakon, akkor se kell szellemileg éheznie. Van Bibliája, bizonyosan talál könyveket és folyóiratokat, amelyek segítségére vannak az Ige megértésében. Azon felül férje munkaideje alatt részt vehet házi bibliaórákon. És imádkozhat – mindig és mindenütt. 11.Kérjed Istent, tanítson meg arra, hogy az 1Pt 3,1-ot hogyan alkalmazd a magad életében. Adj lehetőséget Istennek, hogy kifejlessze benned a „csöndes és szelíd szellemet”. És miként hajdan a szent asszonyok tették, könyörögjél azért, hogy engedelmességednek meglegyen a gyümölcse a férjed életében. 12.Olvasd el minél gyakrabban a szeretet himnuszát az 1Kor 13-ból és a szellem gyümölcsének leírását a Gal 5,22-23-ból. Bízzad Istenre, hogy Ő teremje meg életedben ezt a gyümölcsöt. 13.Tulajdonítsd Istennek, ha férjed észreveszi megváltozott magatartásod és beállítottságod. És ha kérdez, így felelj: „Mindez azért van, mert szeretlek és mert Isten azt akarja, hogy jó házastársad legyek.” 14.Mutasd meg, hogy számodra öröm kereszténynek lenni. Ez mindig a legjobb „reklám”. Ilyen keresztény lehetsz, ha Isten Igéjével élsz, Isten akaratát cselekszed, és számítasz arra a bölcsességre, amelyet Isten Szent Szelleme ad neked. És mint oly sok más asszony, te is rá fogsz jönni, hogy le tudod győzni azokat a feszültségeket, amelyek egy hitetlen férjjel való együttélésből származnak. Életed bizonyságtétele pedig őt is Krisztushoz vezetheti. (A „Moody Monthly”-ból) Mi a család? Minden család alapsejtje a férfi és nő közti házastársi kapcsolat. A házastársakra ajándékképpen bízza rá Isten a gyermekeket. Így áll elő a család, amely ha érintetlen marad, puha, meleg fészek a gyermekek számára. Csak ilyen légkörben fejlődhetnek a gyerekek egészségesen. A családi élet akkor egészséges, ha tagjai, apa, anya és gyermekek követik Isten rendjét és alapelveit, az alá- és fölérendeltség rendjét, és ha benne minden szeretetben megy végbe. Ha valóban az Úr Jézus Krisztus a háznép Ura és középpontja, akkor minden előfeltétele megvan a boldogságnak és az összhangnak. A mai világban, amikor a kötelékek felbomlóban vannak, és az együttélés rendjét semmibe se veszik, éppen az ilyen családok azok, amelyek megmutatnak valamit a világnak Isten üdvözítő hatalmából, tehát az Úrnak a legjobb bizonyságtevői. Az ilyen családokban az apa a háznépének papja, aki szerető és türelmes irányítója az egész családnak. Isten iránti felelőssége tudatában valódi mércéket állít föl, amelyek bizalmat ébresztenek, és világos bibliai irányelvek, valamint saját élő példája által vezeti családját. Az anya gondoskodik a család külső szükségleteiről, és jóságával döntő módon határozza meg a ház belső légkörét, amelyben mindnyájan jól érezhetik magukat. Mindketten a gyermekek javát szolgálják az Istentől kapott ajándékok szerint, ugyanakkor az egész család javát mozdítják elő Isten dicsőségére és környezetük hasznára. Igehelyek: Jób 31,34: „Bizony akkor tarthatnék a nagy tömegtől, retteghetnék a családok megvetésétől, hallgatnék.” Zsolt 101,2: „Tökéletes szívvel akarok élni házamon belül.” Zsid 3,5: „Mózes is hű volt ugyan az ő egész házában, mint szolga.” 1Tim 3,4: „(A püspök legyen) olyan, aki a maga háza népét jól vezeti, gyermekeit engedelmességben és teljes tisztességben neveli.”
Szülők és gyermekek közti kapcsolat A Biblia az utolsó idők antikrisztusi szellemének egyik jeleként arról ír, hogy a gyermekek engedetlenek és lázadók lesznek szüleikkel szemben. Ez ma világosan felismerhető, világosabban, mint idáig bármikor. Ugyanakkor ilyesmi mindenkor volt. Nemhiába találunk Isten Igéjében annyi figyelmeztetést és utalást ezzel kapcsolatban. Az ilyen magatartás a gyermek önállóságára való természetes törekvéséből fakad, ami önmagában nem bűn. Azt viszont könnyen beláthatjuk, hogy ebben a törekvésben hamar túllő a célon. Fiatal keresztények, akik még a szüleik háztartásában élnek, világi környezetükben tűnjenek ki édesapjuk és édesanyjuk iránti tudatos engedelmességükkel és hálás magatartásukkal. Tudják, hogy szüleik felelősek értük Isten előtt, és ez világosan meghatározott feladatot ró rájuk, amelynek indítéka ismét csak a szeretet. De önállóvá lett keresztények is azzal bizonyítják szüleik iránti keresztény érzületüket, hogy tisztelik, becsülik és szeretik őket. Kiváltképpen figyelembe veszik azt a tényt, hogy a szülőknek gyakran nehezükre esik gyermekeiktől elszakadni. Az ilyen magatartás magától értetődő a keresztények számára, és mint Isten akaratának betöltése, különleges bizonyságtétel egy olyan világban, amely éppen az ellenkezőjét cselekszi. Az idáig mondottak a szülők és a gyerekek viszonyának csak egyik oldalát mutatják be, s mivel a keresztényekre nézve Isten akarata a döntő, ezért természetesen a kapcsolat másik oldalára nézve is érvényes az. A szülők az Istentől rájuk bízott gyermekeket szeretettel veszik körül, gondoskodnak róluk és Isten félelmében nevelik őket. A gyermekeknek mindig érezniük kell , hogy szüleik legfőbb indítéka a szeretet, és nem az önzés vagy a hatalomvágy. Ezért kivált az édesapák mindig ügyeljenek arra, hogy a gyermekek számára ne tegyék nehézzé az engedelmességet és ne ingereljék őket túlzott követelésekkel. Igehelyek: 2Móz 20;12: „Tiszteld apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön, amelyet Istened, az Úr ad neked.” 5Móz 27,16: „Átkozott, aki gyalázza apját és anyját.” Péld 30;17: „A szemet, amely csúfot űz atyjából s megveti anyját, a patak menti hollók vájják majd ki.” Ef 6,1.4.: „Ti gyermekek! Engedelmeskedjetek szüleiteknek az Úrban, mert ez a helyes. Ti pedig atyák ne ingereljétek gyermekeiteket, hanem neveljétek az Úr tanítása és intése szerint.” 2Tim 3,1-2: „Azt pedig tudd meg, hogy az utolsó napokban nehéz idők jönnek. Az emberek ugyanis magukat fogják szeretni … szüleikkel szemben engedetlenek (lesznek).” A családtervezés és a születésszabályozás kérdéséről A „születésszabályozás” elkoptatott, túl sokat használt fogalommá lett korunkban! A keresztények tudják, hogy a gyermekek Isten áldásai. Isten ajándékozza őket, mégpedig meghatározott céllal és szándékkal. Nemrégiben hallottam, hogy egy országban a kormány álláspontja szerint: „az a helyes, ha egy családban két gyermek van”. ha egy hitetlen kormányzat ezt a számot tartja helyesnek, miként lehetséges, hogy Isten gyermekei körében is polgárjogot nyert a gyermekekkel kapcsolatosan ugyanez a szám? Igazán a 2 + 2 lenne az eszményi keresztény család mértékadó száma? Nem önző gondolkodásmódomból fakad-e ez, amely csak két gyermeket tekint normának, mert attól tart, hogy több gyermek csökkenti az életszínvonalat, s ezért inkább kizárja Isten ajándékozási lehetőségét? Tulajdon tervezésünk nem mérgezi-e meg gondolkodásunkat, úgyhogy akadályt állítunk Isten teremtő tervei elé? Mindezekre a kérdésekre Istennek a Bibliában kijelentett akarata szerint „igen”nel kell felelnünk. Elengedhetetlenül szükséges újra átgondolnunk, mit jelent az, hogy Isten gyermekei vagyunk, mint családapák és családanyák is, és hogy ez mire kötelez. Kétségkívül a szülők nem bánhatnak könnyelműen az Istentől rájuk bízott ajándékaikkal: a nemzéssel és fogamzással. Különösképpen figyelembe kell venni az édesanya erejét és egészségi állapotát, hiszen
végül is a gyermeknevelés terhe túlnyomórészt reá nehezedik. A keresztény ember számára azonban ebben a kérdésben is csak a mennyei Atyába vetett bizalom legyen belső magatartása legfőbb irányítója. Napjainkban már a pirulák és egyéb fogamzásgátló eszközök vették át a természetes figyelmesség, tudatos tartózkodás és szerető megértés helyét még Isten gyermekeinek körében is. Mivel olyan könnyen megszerezhetőek és látszatra a gátlástalan gyönyört szolgálják, diadalmasan hódítanak, s közben a nő egészségére való káros következményeikkel senki sem törődik. A keresztények tulajdonképpen azért gondolkoznak és cselekszenek másként, mert számukra Isten rendelkezései a kötelezőek. A teremtő a női szervezet un. „bioritmusa” által megajándékozta az embert a fogamzásszabályozás lehetőségével. A szeretet le tud mondani, és az a férfi, aki a nőnek, mint „gyöngébb edény”-nek megadja a kellő tiszteletet, az Isten előtti felelősséggel, lelkiismeretesen jár el ebben a kérdésben is. Igehelyek: 1Móz 1,27-28: „Teremtette Isten az embert a maga képére, Isten képére teremtette őt, férfivá és nővé teremtette őket. Isten megáldotta őket és ezt mondta nekik Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be s hódítsátok meg a földet.” Zsolt 127,3: „Íme, az Úr öröksége: a fiak, az anyaméh gyümölcse: jutalom.” 1Pét 3,7: „És ugyanígy ti férfiak is megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyöngébb edénnyel, adjátok meg nekik a tiszteletet.” A keresztény ember és a nevelés feladata Amikor mint édesapa vagy édesanya szembekerülünk gyermekeink nevelésének feladatával, gyakran felvetődik a kérdés: ki tud erre érvényes eligazítást adni? Rövid értekezésünkben nem vállalkozhatunk arra, hogy ebben a kérdésben pedagógiai tudományossággal állást foglaljunk. A szülők alapvető feladata, hogy a családban olyan külső és belső légkört teremtsenek, amelyben a gyermekek képességeik szerint fejlődhetnek. Mint édesapa, ill. édesanya, ki-ki a maga feladatának megfelelően irányítja az Isten által reá bízott gyermekeket. Ehhez leginkább szeretetre, belátásra, bölcsességre és türelemre van szükségük. Szabadoknak kell lenniük az önzéstől és a gyermekekkel kapcsolatos egyéni elképzeléseiktől. (Vajon így van-e?) Ha csupán ezeket tartjuk szem előtt, már világosan érezzük, milyen tehetetlenek vagyunk, és ehhez a nagy feladathoz mennyire szükségünk van Isten segítségére. A nevelés tulajdonképpen „térdmunka”, mondta egyszer valaki. (Nyilván az imádságra gondolt önmagunkért és gyermekeinkért.) Ha Isten gyermekekkel ajándékozott meg, a nevelés legfontosabb feladata, amely minden más célt megelőz, hogy őket a Megváltóhoz elvezessük. Ennek elsőrendű eszköze a szülők magatartása a gyülekezettel és főként magával az Úr Jézussal szemben. A példakép a legjobb nevelő; a csupán külsőleges tekintély, hatalmi szó csak árt. A gyermekek éles szemű megfigyelők. Amit a szülőknek az Úrban való életéből látnak, erősebben hat minden elméleti tanításnál. Ezen túl a keresztény szülők feladata, hogy gyermekeiket az életre felkészítsék. Föl kell ismerniük a gyermekek természetes hajlandóságait és képességeit, s ezeknek megfelelően kell taníttatniuk őket. Miként az előbbi nevelési cél, úgy ez is a tiszta személyiség kialakulásában teljesedik ki. A nevelés végső földi célja a gyermek önállósága. E hatalmas feladat láttán önkéntelenül felmerül a kérdés: Kicsoda alkalmas erre? Mint szülők, csak félve és remegve válaszolhatjuk: a mi alkalmatos voltunk egyedül Istentől jöhet, aki a feladatot is adta. És ha gyermekeink nevelési fogyatékosságaink ellenére is lesznek valakivé, akkor ismét csak Istent illeti hála az Ő kegyelméért. Íme, néhány gyakorlati alapigazság keresztény szülők számára: 1. A keresztények, mint szülők, gyermekeiket Isten ajándékának tekintik, akiket Isten egy időre rájuk bízott, hogy gondoskodjanak róluk és neveljék őket; irántuk való szeretetből erejüket, idejüket és anyagi eszközeiket arra fordítják, hogy az Úr által hűségeseknek találtassanak. 2. A keresztények szeretik gyermekeiket, de nem „majomszeretettel”. Tudatosan nem adnak meg mindent nekik, hogy anyagi és szellemi téren későbbi káros következményektől megkíméljék őket.
3. A keresztények sohasem kérik számon gyermekeiktől a hálát fáradozásaikért. a gyermekek engedelmességének és hálájának természetes válasznak kell lennie, amely mindig viszonzó szeretetből fakad, és sohasem kényszerűségből. 4. A keresztények tudják, hogy gyermekeik, mint Istentől rájuk bízott teremtmények, külön-külön egyéniségek. Felismerik gyermekeik adottságát,és azok szerint nevelik őket, anélkül, hogy önmaguk másolatává akarnák őket formálni. 5. A keresztények tudják, hogy a legjobb nevelési módszer a szülői példaadás, és életüket ennek megfelelően rendezik be. 6. A keresztények tudják, hogy mint szülők is gyakran követnek el hibákat a nevelés terén is. Ezért nem félnek attól, hogy ezeket elismerjék, és alkalmilag bocsánatot kérjenek értük. 7. A keresztényeknek nevelési módszerükben a mérce és a legfőbb útmutató a Biblia. Annak alapelveit szeretettel és belátással alkalmazzák, és ezért visszautasítják ennek a világnak olykor jószándékú módszereit is. 8. A keresztények tudják, hogy ők maguk is, mint szülők Isten állandó nevelő iskolájában vannak. Tehetetlenségüket és alkalmatlan voltukat belátva újra meg újra imádkoznak gyermekeikért, és gyermekeikkel együtt. Isten kegyelmét és bölcsességét kérik, és ha sikeres a nevelésük, ezért egyedül Istennek adnak hálát. Igehelyek: Ézs 45,11: „Ezt mondja az Úr…: Kérdezzétek meg a jövendőt tőlem; fiamat és kezem munkáját bízzátok reám!” Zsolt 32,8: „Bölccsé teszlek és megtanítlak, melyik úton kell járnod. Szemeimmel tanácsollak téged.” Péld 4.20-22: „Fiam, figyelj szavaimra, hajtsd füled mondásaimra! Ne téveszd szemed elől, őrizd meg azokat szíved mélyén, mert életet adok azoknak, akik megtalálják és gyógyulást egész testüknek.” Péld 13,24: „Aki kíméli vesszőjét, gyűlöli fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti.” Péld 29,15: „A vessző és dorgálás bölccsé tesz, a szabadjára hagyott gyermek pedig szégyent hoz anyjára.” 75 Kol 3,21: „Ti atyák, ne ingereljétek gyermekeiteket, nehogy bátortalanokká legyenek.” A gyermek önkifejlése és magamegvalósítása Modern dolog a gyermeknevelésnél az ilyen és ezekhez hasonló jelszavak használata. Ugyanakkor olykor tudatos ellentétet látunk a fenti fogalmak és a nevelés feladata között. A Biblia ilyesmit nem ismer. Viszont tud a rendszabályok, mércék és világosan meghatározott tekintély szükségességéről. Természetesen ugyanúgy óv a szülői tekintéllyel való visszaéléstől, nehogy a szülők ezzel megtörjék a gyermek természetes akaratát, és nevelésük eredménye akarat nélküli báb legyen. A gyermek tudat alatt igényli a szülői vezetést – még ha külsőleg gyakran lázadozik is ellene. S aki gyermekét magára hagyja, hogy fejtse ki önmagát, az megtagadja apai ill. anyai szerepét és feladatát, és könyörtelen is. Ha a szülők Isten vezetésére hallgatnak és veszik maguknak a fáradságot – ez elengedhetetlen –, hogy gyermekükben meglévő képességeket felismerjék, akkor szeretettel, bölcsességgel és türelemmel irányíthatják fejlődését. Ahogy gyermekük nő, úgy kell – észrevétlenül – egyre nagyobb szabadságot engedni neki. Egyre nagyobb hangsúlyt kell kapnia az önálló felelősségnek és kötelességtudásnak, hogy így készüljön fel az életre. Viszont az önmegvalósítás, ahogy azt ma értik, olyan célkitűzés, amely inkább az önzés ördögi szelleméből fakad, mint az Isten igéje szerint való szülői ház alapelveiből. nyomában csaknem kivétel nélkül az apával és anyával szembeni tudatos bizalmatlanság fejlődik ki. A keresztények, mint szülők, sohasem engedhetik meg, hogy gyermekeiket sablon szerint neveljék. De azt sem nézhetik tétlenül, hogy gyermekük szívében és gondolkodásmódjában a totális önzés mérge hasson. Ezért a kölcsönös bizalom alapján megkísérlik gyermeküket a bennük lévő képességeknek megfelelően emberré nevelni. Ugyanakkor tudják, hogy nekik is Uruk van a mennyben, és igyekeznek, hogy gyermekeik megszeressék Őt.
Igehelyek: Péld 1,8: „Hallgass fiam apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását.” Péld 5,7.11-12: „Most azért fiaim hallgassatok rám, ne térjetek el attól, amit mondok!... Nyögni fogsz majd a végén amikor tönkremegy tested és életed. És ezt mondod: miért is gyűlöltem az intést, miért utáltam a szívből feddést?” Az úgynevezett női egyenjogúság kérdéséhez Régóta tartja izgalomban a kedélyeket az un. női egyenjogúság (emancipáció) kérdése. De oly viharosan, mint napjainkban, talán még sohasem vetődött fel. Tulajdonképpeni értelmében véve a nő a keresztény világban Jézus kora óta egyenjogú. Ami körül azonban a vihar dúl, az a nőnek az isteni rend által nem megadott egyenrangúsága. Mit jelent ez? 1. Isten teremtői akarata szerint az asszony a férfi kiegészítőjéül vagy megfelelőjéül alkottatott. Segítőtársul a férfi szolgálatában. 2. Mivel az asszony a Paradicsomban az Isten által rendelt szerepéből vétkesen kiesett, ezért Isten különleges ítélete alatt áll. tehát Isten a férfi alá rendelte egyfelől a teremtési rend során, másfelől a bűneset következtében. Minden nőnek nehezére esik ezt elfogadni, természetesen a keresztény asszonynak is. Ezen kíván segíteni az Újszövetség, amikor felszólítja az asszonyt, hogy önként rendelje magát a férfi alá az Úr iránti engedelmességből. Ha a keresztény asszony megmarad ezekben a keretekben és nem lázadozik újra meg újra Isten üdvösséges akarata ellen, akkor boldog lesz. Erre mutat rá nyomatékosan a Biblia, amikor a házasságot összehasonlítja Krisztus és a Gyülekezet közti kapcsolattal, miközben példaképül állítja a férfi és az asszony egymáshoz való viszonya elé. Veszélyes azonban, és Isten akaratának megszegése az, ha az asszony tudatosan vagy öntudatlanul átveszi a vezető szerepet a házasságban, és ezzel kilép a társ szerepéből, amelyet számára Isten, mint egyedül boldogító és rangjának megfelelő helyzetet rendelt. Igehelyek: 1Kor 11,3.8-9: „Szeretném, ha tudnátok, hogy minden férfinek feje a Krisztus, az asszony feje a férfi, a Krisztus feje pedig az Isten. Mert nem a férfi van az asszonyból, hanem az asszony a férfiból. Mert nem is a férfi teremtetett az asszonyért, hanem az asszony a férfiért.” Ef 5,21-22.24.28: „Engedelmeskedjetek egymásnak Krisztus félelmében. Az asszonyok úgy engedelmeskedjenek férjüknek, mint az Úrnak. Amint a gyülekezet engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben. Hasonlóképpen a férfiak is úgy szeressék a feleségüket, mint saját testüket. 1Tim 2,11-14: „az asszony csendben tanuljon, teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem maradjon csendben. Mert Ádám teremtetett először, azután Éva (teremtési rend) és nem Ádám csalat ott meg, hanem az asszony, és bűnbe esett (bűneset utáni rend).” A keresztény asszony és szolgálata a gyülekezetben Korunk és társadalmunk emancipációs törekvéseinek hatására sok keresztény asszony úgy érzi, hogy a gyülekezeti munkát illetően nem kap elég megbecsülést és értékelést. A Szentírás azonban ezen a területen is világosan kinyilvánítja Isten akaratát. Ami az asszonyokat a leginkább bántja, az az a tény, hogy a hívők nyilvános összejövetelein hallgatniuk kell. Ez nem emberi rendelkezés, hanem Isten rendelte ezt így minden korra érvényesen. Ma pedig minden elképzelhető módon megpróbálják a Szentírás idevonatkozó egyértelmű kijelentéseit kétségbe vonni és tagadni. Csak azok értik meg igazán ezeket a kijelentéseket, akik felismerik és belátják értelmüket és jelentőségüket. Isten az Ő üdvözítő akaratát kifejező gyülekezetben világos rangsort állapít meg. Ebben szó sincs arról, hogy az asszony ne lenne egyenlő értékű a férfivel. Az ige világosan tanítja, hogy egyenlő értékű. Azt azonban nem ismeri el Isten, hogy az asszony egyenrangú lenne a férfivel.
Az 1Kor 11 világosan megadja a rangsort: Isten Krisztus férfi asszony gyermek Egyeseket ez talán megbotránkoztat; ennek ellenére ez az érvényes. Miért? Két oka van: 1. A teremtési rend: Ádámot teremtette Isten először, Évát csak azután, Ádám kiegészítőjének vagy megfelelőjének. Feladata és élethivatása tehát az, hogy a férfi segítőtársa legyen. 2. Évát csalta meg az ördög, és nem Ádámot. Ha figyelmesen tanulmányozzuk a bűnbeesés történetét, világosan látjuk: a kígyó kísértő ajánlatára Éva vette ár a vezető szerepet a házasságban, és önállóan döntött. Ezzel kiesett az Istentől meghatározott alárendeltségből: nem ismerte el Isten akaratát. Az Úr azonban azt akarja, hogy a gyülekezetben az Ő üdvösséges, és az ember javát szolgáló szándéka érvényesüljön. Ezért itt újra előtérbe kerül Isten eredeti akarata. A nyilvános fellépés illetve a vezető szerep átvétele nincs megengedve az asszonynak. Ez vonatkozik mind a tanításra, mind az imádkozásra. Mert ez utóbbinál is világosan a vezető szerepről van szó. Passzivitásra lennének-e tehát ítélve a gyülekezetben az asszonyok? Semmiképpen! Aki ezt állítja, az teljesen félreérti Isten Igéjét és az igazi szolgálat lényegét. A diakónia, beteggondozás, segítő szolgálat, vasárnapi iskola, ifjúsági munka, női bibliaóra és sok más gyülekezeti munka terén a keresztény nőnek a maga csöndes módján végzett szolgálata nélkülözhetetlen. És egészen bizonyos, hogy Isten rendkívüli módon megáldja ezeket a szolgálatokat. Ezeknél még többet vállalni a családban ellátott feladatok – Isten Igéje szerint ez az asszonyok elsődleges szolgálata – mellett azt jelentené, hogy erejükön felüli követelményeket támasztunk velük szemben. Igehelyek: A Lukács 8,3-ban: Az asszonyok vagyonukból szolgáltak az Úr Jézusnak Csel 10;12-ben: Mária hívő összejövetelek céljára rendelkezésre bocsátotta a házát. Csel 16,13-ban: Lídia körül női imaközösség alakult. Csel 16,15-ben: Lídia szállást ad Isten követeinek. Róma 16,12-ben: Persis sokat fáradozott az Úrért. Csel 9,36-ban: Tábita sok jót tett. Fil 4,2-ben: Evódia és Sintikhé Pál munkatársai voltak az evangélium szolgálatában. 1Kor 14,33-35: „Mint ahogy a szentek valamennyi gyülekezetében történik, az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogy a törvény is mondja,… mert szégyenletes az asszonynak a gyülekezetben beszélni” 1Tim 2,9-14: „Az asszonyok is… ékesítsék magukat azzal, ami az istenfélelmet valló asszonyokhoz illik: jó cselekedetekkel. Az asszony csendben tanuljon teljes alázatossággal. A tanítást azonban az asszonynak nem engedem meg, sem azt, hogy a férfin uralkodjék, hanem legyen csendben. Mert Ádám teremtetett először, azután Éva, és nem Ádám csalatott meg, hanem az asszony, és bűnbe esett.
