TARTALOM E SZÁMUNK SZERZŐI

TARTALOM Kívül a körön • Pusztai Gábor ................................................................................. 1 Az „Annahat” ültetvény története • Székely László .......................................... 24 Erik Van Ruysbeek versei • Tornai József ........................................................... 32 Ida Gerhardt • Jánosi Adrienn ................................................................................ 39 Gondolatok Paul van Ostaijen Brueghel tanulmányáról • Gera Judit ........... 41 Italozási szokások a középkori Németaföldön • Oláh Anikó .......................... 48 Holland, flamand avagy a harmadik? • Jánosi Adrienn ................................... 51 Krízis és katarzis • Törő Krisztina ......................................................................... 63 A mágikus idealizmus radikális antropológiája • Kiss Lajos András ............ 71 Gondolatok a nevelésről • Mester Béla ................................................................ 83 Hannes de Graaf emlékezete • Schopenhauer, Margreeth ............................... 92 Dékány Károly levelei • Babosi László ................................................................ 96 Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület ................................................................. 105 Elhunyt Tarnai Ottó • Ilyés Gábor ........................................................................ 111 Tarnai Ottó emléke • Szathmáry István ............................................................. 112

E SZÁMUNK SZERZŐI Babosi László – Nyíregyháza, Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, könyvtáros Dékány Károly (†) – költő, műfordító Gera Judit – ELTE Budapest, tanszékvezető egyetemi tanár, műfordító Ilyés Gábor – Nyíregyháza, pedagógus, helytörténeti kutató Jánosi Adrienn – Nyíregyházi Főiskola, főiskolai tanársegéd Kiss Lajos András – Nyíregyházi Főiskola, tanszékvezető főiskolai tanár Mester Béla – Budapest, MTA Filozófiai Intézete, tudományos munkatárs Oláh Anikó – Törökbálint, középiskolai tanár Pusztai Gábor – Debreceni Egyetem, tudományos segédmunkatárs Ratkó József (†) – költő, műfordító Ruysbeek, Erik van (†) – költő Schopenhauer, Margreeth – Middelburg (Hollandia), műfordító, tolmács Szabó Emese – Nyíregyházi Főiskola, főiskolai adjunktus Székely László (†) – író, műfordító Szathmáry István – Nyíregyháza, nyugdíjas pedagógus Tornai József – Budapest, költő, műfordító Törő Krisztina - ELTE, Budapest, egyetemi tanársegéd

1

TARIMÉNES TÁRSADALOMTUDOMÁNYI ÉS KULTURÁLIS FOLYÓIRAT

* Főszerkesztő: Babosi László Szerkesztőbizottság: Ilyés Gábor, Kiss Lajos András, Szabó Emese A szerkesztőség címe: Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület 4400 Nyíregyháza, Arany János u. 7. [email protected] E számunk megjelenését a Nyíregyházi Főiskola Tudományos Bizottsága és a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület támogatta. A borítón Vincent Van Gogh grafikája látható Címlapterv, tipográfia és nyomdai előkészítés: Varga Gábor • Webmuvek.hu Nyomtatta és kötötte: IMI-Print Kft. Nyíregyháza

2

PUSZTAI GÁBOR

K ÍVÜL

A KÖRÖN

SZÉKELY LÁSZLÓ ÉS AZ IRODALMI KÁNONOK Székely László neve ismeretlen a magyar irodalomtörténészek körében, pedig a XX. század 30-as, 40-es éveiben több könyve és számos elbeszélése is megjelent. Műveit több nyelvre, köztük németre, angolra, olaszra és hollandra is lefordították. A holland irodalmároknak az a része, akik gyarmati irodalommal foglalkoznak, ismerik a magyar szerző nevét. Székely ugyan Hollandiában sem része az irodalmi kánonnak (magyar nyelvű szerzőként ez furcsa is lenne), de mégis jelen van az irodalmi köztudatban. A különbség Székely László magyarországi és hollandiai ismertségét illetően szembetűnő, az okok nem kézenfekvőek. A továbbiakban mind a különbségekre, mind az okokra részletesen ki fogok térni. Az alábbiakban megpróbálok tehát válaszolni arra a kérdésre, hogy mi az oka Székely László eltérő megítélésének a holland és a magyar irodalomban? Először ejtsünk néhány szót erről az ismeretlen szerzőről. Ki is volt Székely László?

1.Ajak–Medan–Budapest Székely László 1892. április 16-án született egy Kisvárda melletti faluban, Ajakon, és Sichermann László Smielként látta meg a napvilágot. Ő volt a Sichermann házaspár második gyermeke. Bátyja, Pál Ábrahám másfél évvel korábban, 1890. szeptember 26-án született, öccse Ferenc pedig öt évvel később, 1897. június 29-én fog világra jönni. Az apa, Sichermann Lajos, aki Nagyváradon született, földbérlőként

1

kereste kenyerét. Anyja eredeti leánykori neve Rothfeld Kornélia volt, melyet később Radnaira magyarosíttatott.1 Elemi iskolába Kisvárdára járt László, s éppen a második elemit végezte, mikor apja úgy döntött, magyarosítja nevét, s ez az elhatározása persze egész családjára kihatott. Így 1899-től már nem Sichermannak, hanem Székelynek nevezi magát a család2. A maga nemében egyáltalán nem egyedülálló jelenség volt ez, hiszen Székely László izraelita származású osztálytársai körében is igen nagy azok aránya, akik nevüket tanulmányaik alatt magyarosították3. Az elemi iskolát kitűnő eredménnyel fejezte be, s éppen ezért szülei úgy látták jónak, ha gimnáziumban folytatja tanulmányait. Így került az ifjú Székely Debrecenbe, ahol az 1901–1902-es tanévtől kezdve a Kegyes-Tanítórendi Római Katholikus Főgimnázium diákjaként folytatta tanulmányait. Az első két évben eredményeinek köszönhetően nem kellett tandíjat fizetnie. Ennek a meglehetősen kényelmes helyzetnek azonban a második év végén hirtelen vége szakad, mikor is vallástanból megbukik4. Egy pótvizsgával sikerül ugyan kiköszörülnie a csorbát, de ezzel a tandíjmentesség már a múlté5. Második osztálytól kezdve Székely László két fakultatív tárgyat, vagy ahogy azt akkoriban nevezték „nem kötelezett tárgyat” vesz fel: gyorsírást és szabadkézi rajzot. Ez utóbbiban az ifjú Székely igen tehetségesnek mutatkozott, s az ezzel párosuló, a gimnáziumban megszerzett tudását húsz évvel később Szumátrán kamatoztatta. A Debreceni Kegyes-Tanítórendi Római Katholikus Főgimnázium értesítője alapján azonban nem mondható el róla, hogy különösebben jó diák lett volna, sőt. A sza1

Karász izraelita anyakönyvének 1890-es bejegyzése szerint Rothfeld Ábrahám és Berner Johanna három gyermeke közül a középső, az 1862-ben született Kornélia. Az anyakönyv mindhárom gyermek esetében feltünteti az eredeti és a magyarosított nevet is: Rothfeld Radnai Ferencz (1850. 02. 14.) Rothfeld Radnai Kornélia (1862. 03.) Rothfeld Radnai Malvin (1861. 09. 05.). Feltűnő, hogy az anyakönyvi bejegyzések mindhárom gyermek esetében egyszerre és a legfiatalabb lány születése után 29 évvel történtek. Legidősebb fiúk már negyven éves volt, mikor anyakönyvezték. Feltételezhető, hogy a család külföldről települt be a Kelet-magyarországi falucskába. Nyíregyházi Megyei Levéltár, Szabolcs Vármegye Anyakönyve, Karász Izraelita Anyakönyve IVB 425.

2

A Belügyminiszter 21169/99 rendelete alapján. Nyíregyházi Megyei Levéltár, Szabolcs Vármegye Anyakönyve, Karász Izraelita Anyakönyve IVB 425.

3

Debreceni Városi Levéltár VIII/52, 54–58. k.

4

Ugyan Katolikus Főgimnáziumról van szó, de az akkori gyakorlatnak megfelelően a vallástant minden tanuló a felekezetének megfelelő egyházfitól kapta. Székely László ily módon Krausz József segédrabbitól tanulta az izraelita vallástant heti négy órában, mint utóbb kiderült, nem túl nagy lelkesedéssel.

5

Debreceni Városi Levéltár VIII/52, 58 k.

2

badkézi rajz kivételével egyik tárgyból sem tudhatott különösebben jó eredményt magáénak, folyton bukdácsolt, s az ötödik osztály végén három tantárgyból (latinból, mennyiségtanból és tornából) is megbukik. Pótvizsgákkal ezt már nem lehet helyrehozni, az osztálykönyv tanúsága szerint Székely „évismétlésre utasíttatik”6. Az ekkor 13 éves Lászlót valószínűleg rendkívül megviselte édesanyja halála, aki 1905. november 21-én hunyt el tüdővészben.7 Ez is közrejátszhatott abban, hogy nem tesz utóvizsgát, és 1906 szeptemberétől már nem szerepel a gimnázium tanulói névsorában. Hogy az elkövetkezendő nyolc évben hol volt és mit csinált Székely László, arról csak találgatni lehet. Valószínűleg Budapestre költözött apjával és testvéreivel. Itt élt évekig munka és perspektívák nélkül, majd innen indult unokatestvérével, Radnai Istvánnal, hirtelen elhatározással, kalandos körülmények között Szumátrára. Feltételezhető, hogy kilátástalan helyzete késztette erre a lépésre. Erről életrajzi ihletésű könyvében így ír: „Dehát idehaza mihez kezdjek? Elmenjek egy bankba vagy valami vállalathoz írnoknak? Húsz, harminc év mulva talán lehetek könyvelő, vagy cégvezető. Diplomás pályára már nem mehetek. Arról lekéstem. Csak valami bankba vagy biztosítóba. Harminc év mulva osztályvezető. De addig egy piszkos, dohos szobában meghúzódni holmi nyegle, kötekedő felettes előtt? Stréberkedni, hazudozni, embereket kitúrni a helyükről, mint Géza, aki színész akart lenni, de egy fehérnemű-importőrnél gyakornok lett és már három éve egyébről sem tud beszélni, mint barchetről, műselyemről, Schlesinger úr erőszakoskodásáról és az esetleges előmenetelről. Most azon igyekszik, hogy a nyitandó balmazújvárosi fiók vezetését rábízzák. Pedig Hamletet és Lear királyt szeretett volna játszani. Én is elmenjek fehérnemű importőrnek? (…) Én nem akarok megpenészedni Balmazújvároson.”8 Székely László és unokabátyja, Radnai István 1914. április 12-én hagyták el Magyarországot, ahonnan Olaszországon keresztül először Singapurba mentek9. Innen a Malakka félsziget Penang nevű kikötőjéből, a Norddeutscher Lloyd Malaya

6

Debreceni Városi Levéltár VIII/52. 59 k.

7

Nyíregyházi Megyei Levéltár, Szabolcs Vármegye Anyakönyve, Ajak Izraelita Anyakönyve IVB 425.

8

Székely, L.: Őserdőktől az ültetvényekig. Utazási Könyvek Kiadóhivatala, Budapest 1935. 10.

9

Székely, L.: „Tizenhét év az egyenlítő alatt” In: A Földgömb (1932) 61–66. Ezt alátámasztja Radnai István Hollandiában előkerült naplója is, mely a leideni KITLV könyvtárában található.

3

nevű gőzösén indultak a holland gyarmatok felé, s a Sumatra Post utaslistájának tanúsága szerint 1914. május 7-én megérkeztek Medanba, Sumatra északkeleti részének legnagyobb városába10. Székelynek valószínűleg fogalma sem volt arról, hogy hová került. Szumátra észak-keleti része, melyet Delinek hívtak, a holland gyarmatokon belül is hírhedt helynek számított11. Székely László tehát alig múlt 22 éves, mikor unokatestvérével partra szállt Szumátrán, s belecsöppent a Holland Indiák gyarmati társadalmába. Ami a végzettségét illeti, a Debrecenben elvégzett gimnáziumi negyedik osztályánál ekkor nem tudott többet felmutatni, de Deliben nem az elvégzett osztályok száma, hanem a bőrszín volt a döntő. A Siantar nevű település határában kezdett el dolgozni a „Marihat” nevezetű dohányültetvényen, mint munkafelügyelő12. 1917-ben Székely László egy másik társasághoz, a Holland-Amerikai Ültetvénytársasághoz13 szegődött, s egy Kisaran melletti gumiültetvényen kezdett el dolgozni14. Kisaran Medantól 200 kilométerrel délre fekszik Sumatra keleti partján, az Asahan nevű tartományban. Itt ismerte meg Madelon Lulofsot, jövendőbeli feleségét. Madelon Lulofs, a holland gyarmati közigazgatás egyik magas rangú tisztviselőjének, Klaas Lulofsnak a lánya, ekkor már egy holland ültetvényes, Hendrik Doffegnis felesége volt. Házasságuk nem volt boldognak mondható. Madelon Lulofs 19 éves „naív lánykaként” ment férjhez. Az esküvő után azonnal elköltöztek Delibe, ahol férje egy kaucsukültetvényen kapott munkát. Ez annyit jelentett, hogy az őserdő közepén laktak, távol a „civilizált világtól”, s hogy a férj reggeltől estig az ültetvényen dolgozott, amit kifejezetten élvezett, ellentétben feleségével. Madelon Lulofs számára ez az életforma egyhangúságot, egyedüllétet és elhagyatottságot jelentett. Madelon Lulofs 1919-ben hozta világra első gyermekét egy, a bennszülött munkások számára fenntartott kórházban. Az újszülött kislányt Marie Moud névre keresztelték15. Egy évvel később, született második lányuk, Christine. Az egyhangúság és az egyedüllét egyre elviselhetetlenebb volt számára. Férje alig volt otthon, a háztartás vezetése, gyermekeik felnevelése kizárólag az ő feladata volt. Az idő

10

„Passagiers-aangekomen” In: Sumatra Post, 1914. május 11.

11

Meijer, R.: „Ik heb altijd in een heel kleine kring geleefd”. In: Elsevier, Nr.13. (1995), április 1., 86–89.

12

Adresboek van geheel Nederlandsch-Indië. Door Kleian (Batavia: G. Kolff & Co, 1915)

13

Hollans-Amerikaanse Plantage Maatschappij

14

R. Kousbroek: „De boekhouders van de Nederlandse literatuur” In: Het Oostindisch kampsyndroom (Amsterdam, 1992) 77.

15

J. J. van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. július 13.

4

múlásával ráadásul egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy nem illenek össze. Henrik Doffegnis higgadt és tárgyilagos volt, miközben felesége inkább művészléleknek volt mondható, és ezt a férj egyre nehezebben tolerálta. Erről Madelon Lulofs egy interjúban így emlékezik: „Miután férjhez mentem és Delibe költöztünk, senki sem volt, aki bíztatott volna, hogy próbáljam kibontakoztatni a tehetségemet. Szörnyen egyedül éreztem magam és nagy örömöt jelentett, hogy legalább a könyveken keresztül valamelyest kapcsolatban tudtam maradni a kultúrával.”16 Ilyen körülmények között ismerkedett meg Madelon Lulofs férje egyik kollégájával, a magyar ültetvényessel, Székely Lászlóval. Nála Madelon Lulofs mindent megtalált, amiről úgy gondolta, hogy férjéből hiányzik: a kultúra és az irodalom iránti vonzódást. Székely ekkoriban már a Sumatra című hetilap szerkesztőségében is dolgozott, melyet 1924-ben alapítottak. Ebben a lapban jelentek meg rajzai, karikatúrái. Székelynek nagy sikere volt élethű és komikus rajzaival. Mikor a szerkesztőség éppen egy olyan munkatársat keresett, aki rövid elbeszéléseket írna a lapba, Székely Madelon Lulofsot ajánlotta. Javaslatát elfogadták és szerződtették a fiatal ültetvényes feleséget, s ettől kezdve rendszeresen jelennek meg írásai a hetilapban, Christine van Eyck álnév alatt17. A Székely László és Madelon Lulofs közötti viszony kezdete egy időre tehető Madelon Lulofs a Sumatra-ban megjelent első publikációival18. Madelon elmondta férjének, hogy viszonya van Székellyel, mire Doffegnis a gyerekekkel együtt Ausztráliába küldte feleségét, hogy elfelejtse a viszonyt. Ausztráliában Madelon anyjánál és bátyjánál vendégeskedett. Egy évet töltött a Melburn melletti Black Rockban majd ezt követően visszatért Delibe. Férje számításai azonban nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket, Madelon érzelmei Székely iránt változatlanok maradtak, aminek válás lett a vége. Ez Deliben nagy port kavart, az egész fehér közösség fel volt háborodva19. A felháborodást persze nem a házasságtörés ténye okozta, hanem az, hogy ez köztudott volt. Ez nagyban rombolta a fehérek te16

„Bij: Mevrouw M.H. Székely-Lulofs. Over: Het schrijversvak” In: Morks Magazijn 1939. május 225– 236.

17

Székely, L.: Van oerwoud tot plantage, verhaal van een plantersleven. C. van den Wijngaard. Schoorl (ed.) (Castricum: Uitgeverij Conserve, 1991) 13.

18

J.J. van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post, 1985. július 13.

19

Cees van Hoore: „Als je in verleden verdrinkt” In: Provinciale Zeeuwse Courant, 1992. március 6.

5

kintélyét, emiatt mindenki botrányosnak találta az eseményeket. A válást kimondták, Doffegnis gyámsága alá helyezték a gyermekeket, Székely László és Madelon Lulofs pedig elindultak Magyarországra. Budapesten kötöttek házasságot 1926. szeptember 10-én. Az ifjú pár egy év múltán visszatért Delibe. Valószínűleg azért határoztak így, mert anyagi tartalékaik nagyon megcsappantak. Székely ismét ugyanahhoz a céghez került, mint Doffegnis20. Madelon 1929-ben megszülte harmadik gyermekét, Chlotilde Malvinát, akit a családban csak Ketjil-nek hívtak, ami malájul „kicsi”-t jelent. Ez az időszak Deliben nem volt sem túl sikeres, sem túl kellemes. Székely nem kapta meg a szolgálati idő után esedékes előléptetést, s a fehér közösség kitaszítottként kezelte a házaspárt. 1930-ban elindulnak Európába, és soha többé nem térnek vissza a Holland Indiákra. A házaspár Budapesten talált új otthonra, ahol a belvárosban, az Andrássy úton vettek lakást. Kezdetben jól éltek a Szumátrán keresett pénzből, még egy nyaralót is vettek Mátyásföldön. A pénz azonban rohamosan fogyott. Székely ráadásul valamilyen zavaros vállalkozásba is belekezdett, amivel rövid idő alatt sok pénzt akart keresni, s ebbe fektette maradék tőkéjét. A vállalkozás megbukott, Székelyék pedig elveszítették magmaradt pénzüket21. Az egyetlen lehetőséget a pénzkeresésre az irodalommal kapcsolatos tevékenységekben látták, s mindketten írni kezdtek. Székely Lászlónak 1930-tól rendszeresen jelennek meg novellái, elbeszélései és cikkei különböző magyar lapokban. Minden írása valamilyen módon kapcsolódik a Holland Indiákhoz. 1935-ben jelenik meg regénye, az Őserdőktől az ültetvényekig, a Dante kiadó gondozásában. Még ugyanebben az évben lefordítják a könyvet holland és német nyelvre is. A család anyagi helyzete ismét jobbra fordult, miután Madelon Lulofs első könyvei megjelentek. Székelyék autót vesznek és ismét személyzetet fogadnak22. Saját műveik mellett fordítással is foglalkozott a házaspár. Holland, illetve magyar írók műveit fordítják23. Ezen működésük nagy hatással volt a magyar holland iro-

20

J.J. van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. július 13.

21

M.H. Székely-Lulofs levele Herman Robbersnek, az Elsevier kiadó főszerkesztőjének, Budapest, 1931. december 10.

22

M.H. Székely-Lulofs levele Herman Robbersnek, az Elsevier kiadó főszerkesztőjének, Budapest, 1931. december 10. és 1936. június 22.

23

Piet Bakker: Ciske (Ciske de rat), Ciske fejlődése (Ciske groeit),Ciske a férfi (Ciske de man), Jan de Hartog: Wandelaar kapitány (Hollands glorie) Budapest, 1942, A. den Hertog: Fehér nőket kér a gyarmat

6

dalmi kapcsolatok alakulására a két világháború közötti időszakban. Már a harmincas évek elejétől foglalkoztak műfordításokkal, főleg magyarról holland nyelvre. Elsősorban olyan magyar írókat részesítettek előnyben, akik akkoriban Magyarországon is ismertek voltak24. 1938-ban a Székely házaspár úgy döntött, hogy Hollandiába költözik. A közelgő háború réme késztette őket erre az elhatározásra, s azt remélték, hogy veszély esetén a Holland Indiákra menekülhetnek. A hollandiai Bloemendaalban telepedtek le. Mikor azonban a Wehrmacht 1940 májusában hadüzenet nélkül lerohanta Hollandiát, s csupán öt nap alatt sikerült elfoglalnia az országot, Székely számára – zsidó származása miatt – életveszélyessé vált a helyzet. Ezért jobbnak látta, ha visszatér Magyarországra, mivel az ottani állapotokat biztonságosabbnak ítélte, s sem feleségét, sem kislányát nem akarta jelenlétével veszélybe sodorni. Visszatérve Budapestre folytatta munkáját mint író, újságíró és műfordító. Rendszeresen jelentek meg publikációi országos lapokban, folyóiratokban. 1942-ben jelenik meg második regénye, Rimbu címmel, mely először a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban, 1938. december 25. és 1939. április 6. között. 1949-ben, Székely László halála után, felesége dolgozta át és fordította holland nyelvre a Rimbut. Miután Székely László elhagyta Hollandiát, felesége, Madelon Lulofs vett egy házat Sandpoortban, a tengerparton. Mivel férje magyar volt, ő is automatikusan magyar állampolgárnak számított, s ezzel számtalan előny járt az akkor németek által megszállva tartott Hollandiában. Máshogy viszonyultak hozzá a hatóságok, mint szövetséges ország állampolgárához. Ez azonban mégis kevésnek bizonyult, mikor Sandportnál is megkezdték az Atlantikwall építését. Madelon Lulofs házát lefoglalták a németek, és emiatt az írónő elköltözött Amsterdamba25.

(Vrouwen naar Jacarta) Budapest, 1943. Dante Kiadó, Norel, K.: Hajóslegények és urak (Janmaats en sinjeuren) Budapest, 1943. Dante 24

Földes Jolán: Kruis of munt (Fej vagy írás) 1939, Over de brug (Mária Jól-Érett) 1938, Een vrouw voor jou 1950. ’s-Grvenhage, H.P. Leopold, Harsányi Zsolt: Op leven en dood (Életre halálra) 1951, Körmendi Ferenc: Carriére (Budapesti kaland) Amsterdam 1933/34, Márai Sándor: De vermetele (Csutora) Amsterdam 1936. Nederlandse Keurboekerij, Tussen nacht en dag (Válás Budán) Haarlem 1936. J.H. Gottmer & CO., Vreemdelingen (Idegen emberek) Amsterdam 1934., Molnár Ferenc: De musicerende engel (Der musizierende Engel) Amsterdam 1934. De steenuil, Földi Mihály: De vrouw van deze eeuw (A század asszonya) Amsterdam 1940. Elsevier, De ziel van Anna Kádár (Kádár Anna lelke) Amsterdam 1935, Echtgenoten (A házaspár) vertaald door L. Székely & J.L. Szobotka Visser Amsterdam 1937. Elsevier, Kassák Lajos: Achterbuurt (Angyalföld) inl. door Madelon Székely-Lulofs Amsterdam 1935.,Vaszary Gábor: Monpti Amsterdam 1936. Elsevier

25

J.J. Van Galen: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. Július 13.

7

Székely Lászlónak sikerült megmenekülnie a Gestapo elől, s túlélte a háborút. Szándékában állt visszatérni Hollandiába a családjához, de 1946. április 14-én Budapesten szívroham következtében meghalt26. Madelon Székely-Lulofs a háború után különböző holland lapoknak és irodalmi folyóiratoknak dolgozott, mint pl. Elsevier és a De Groene Amsterdammer. Még két könyve jelenik meg, 1946-ban az Onze bedienden in Indië, 1948-ban pedig a Tjoet Nja Din. Ez utóbbit, mely egy történelmi regény, s mely egy szumátrai bennszülött hercegnő történetét idézi fel, aki a hollandok elleni felkelés legendás vezetője volt, betiltja a holland kormány. Ennek oka, hogy éppen a könyv megjelenésének időpontjában véres harcok dúltak a holland csapatok és a függetlenségükért küzdő indonéz gerillák között. A holland kormány Madelon-Lulofs utolsó regényét az indonéz nacionalistákat pártoló propagandának minősítette. 1958. május 22-én Amsterdamban, szívroham következtében meghal Madelon Székely-Lulofs. Végrendeletében mindent Ketjilre, második házasságából származó lányára hagy, akit azonban nem sikerül felkutatni.

2.A magyar irodalmi kánon Ha bárki Székely Lászlóról, vagy munkásságáról szeretne megtudni valamit, hiába keresné nevét bármelyik irodalomtörténeti összefoglaló munkában, vagy lexikonban. Magyarországon nem tartjuk számon nevét, amit azonban már csak fordítói tevékenysége miatt is megérdemelne. A két háború között a Székely házaspár volt holland-magyar viszonylatban a legtermékenyebb az irodalmi fordítások terén. Nekik köszönhető, hogy a holland irodalomkedvelő közönség megismerhette Kassák Lajos, Márai Sándor, Vaszary Gábor, Földes Jolán, Körmendi Ferenc és más magyar írók nevét. Ugyanakkor Magyarországon az ő jóvoltukból jelenhettek meg a holland népszerű irodalom akkor ismert művei. Székely László neve csupán a Magyar irodalmi lexikon 1965-ös kiadásában szerepel, itt is tévesen. Székely László 1942-ben magyarul (majd 1949-ben hollandul is) megjelent Rimbu című regényét egy szintén Székely László nevű kortársának, egy kőszegi plébános költőnek tulajdonítják.

26

Letterkundig Museum en Documentatiecentrum Hága, Madelon-Székely Lulofs kollekció.

8

Az, hogy Székely az irodalmi kánon körein kívül esett, vélhetően annak is köszönhető, hogy műveit nem lehet egyértelműen és egyöntetűen a szépirodalomhoz sorolni. A számomra ismert 22 elbeszéléséből kilenc a Magyar Földrajzi Társaság A Földgömb című lapjában jelenik meg 1931 és 1937 között, ahol nem szépirodalmi alkotásokat, hanem útleírásokat, útinaplókat szoktak közölni. A többi elbeszélése sem kifejezetten irodalmi folyóiratokban jelenik meg, hanem napilapokban, mint a Magyar Nemzet, Pesti Napló vagy a német nyelvű Pester Lloyd, vagy hetilapokban, mint Az Ünnep vagy a Tükör. Székely első könyve, az Őserdőktől az ültetvényekig szintén nem mint regény került a könyvesboltokba, hanem az Utazási Könyvek Kiadóhivatalának gondozásában, a Világjárás Hősei sorozat egyik részeként, mint útikönyv. Mikor a Dante kiadó is kiadja az Őserdőtől ültetvényekig című munkáját (ezúttal ki tudja miért a címben „az” nélkül), akkor az A Világ Körül útirajzok – útikalandok című sorozatban jelenik meg, Tíz év Sumatra őserdeiben alcímmel. A kiadó a következőképpen jellemzi röviden a sorozatot: „Hat világrész csodás, exotikus képe modern világjárók élményeiben, az utazók eredeti felvételeivel illusztrálva.” A sorozatban már megjelent művek szintén ezt a képet erősítik. Ohle: Az ismeretlen Szaharában, Johnson: A kannibálok szigetén, C. Welles: A maláji dzsungelben, Macceagh: 2 év Brazília őserdőiben, vagy Plüschow: Vitorláson a csodák országában. Kozocsa Az 1935. év irodalomtörténeti munkássága című művében sem szerepel Székely László munkája.27 Első könyvének magyar kiadásában nincs előszó. A holland kiadásban viszont van. Ebben a szerző így vall művéről: „Három nap múlva elvittem a kéziratot egy kiadóhoz. – Mit hozott? – kérdezte a kiadó – Egy regényt? – Nem, ez nem regény – válaszoltam. – Hát akkor mi, útleírás? – Nem tulajdonképpen ez nem is útleírás. – Vagy úgy, akkor önéletírás? – Nem, az sem. – Akkor mi ez? – kérdezte a kiadó csodálkozva.

27

Kozocsa, S.: Az 1935. év irodalomtörténeti munkássága. Budapest 1936. Az Országos Széchenyi Könyvtár kiadása.

9

– Mindenből egy kicsi – vallottam be. A kiadó megvonta a vállát, összehúzta szemöldökét, félretolta a kéziratot és azt mondta, hogy majd meglátja, hogy mi lehet ebből. Kiadta a könyvet. Csak tájékoztatásképpen szeretném közölni az olvasóval, hogy az itt szereplő személyek és helységek nevei kitaláltak, de ha valaki regényre számít az inkább csukja be a könyvet és ne olvassa tovább. Ez a mű inkább „hangulatkép” mint önéletírás (…).” 28 1942-ben a Dante ismét kiadja Székely könyvét, Süt a nap Szumatrán29 címmel, ezúttal sem regényként, hanem útleírásként, melyre a változatlan alcím Tíz év Szumatra őserdeiben is utal. Az egyetlen különbség talán, hogy míg az 1935-ös kiadásban az alcímben szereplő Szumátrát Sumatra-nak írták, most az 1942-esben Szumatra lett belőle. 1942-ben a mű igen aktuálissá vált, ugyanis a japánok ebben az évben támadták meg, és kisvártatva teljesen meg is szállták a Holland Indiákat, így a holland gyarmatok egy rövid időre a nemzetközi politika középpontjába kerültek. A címváltoztatás is valószínűleg ennek a ténynek köszönhető. Mindezek alapján a magyar olvasók számára egyértelmű, hogy Székely László munkássága csak nagy jóindulattal nevezhető irodalminak, hiszen Székely nem szépirodalmat írt, hanem útirajzokat, útleírásokat. A szintén 1942-ben megjelent Rimbu című könyvét a Franklin-Társulat adta ki, ezúttal regényként, az „Új magyar regények” sorozatban. Székely Lászlónak ez az egyetlen munkája, melyet ténylegesen szépirodalomként kezelt a kiadó és regényként adott ki. Ez okozhatta a zavart a Magyar irodalmi lexikon 1965-ös kiadásának szerkesztőinél. Ők egyetlen regényt találtak Székely László név alatt, és ezt automatikusan annak a Székely Lászlónak tulajdonították, akinek más irodalmi munkássága is ismeretes volt: a kőszegi plébánosnak. A korabeli, egyébként többnyire pozitív kritikák is azt támasztják alá, hogy Székely könyvei nem szépirodalmi jellegűek. 1942-ben a Süt a nap Szumatrán megjelenése után a Reggeli Magyarország kritikusa a következőket írja:

28

Székely, L.: Van oerwoud tot plantage. Verhaal van een plantersleven. Elsevier, Amsterdam 1935. VII–VIII.

29

Lásd Soethout, Anneke: „László Székely: navolger of voorloper?” In: Indische Letteren 7. évf. 3. szám 1992. szeptember 6. jegyzet

10

„Magyar ember írása vezeti egzotikus tájra az olvasót. Ritkán kerül kezünkbe ilyen érdekfeszítő könyv. Székely László tíz esztendőt töltött Szumatrán. Nem kalandot keresett, hanem dolgozott. Munkás életben ismerte meg a trópusi világ hétköznapjait, a valóságos életet, mely izgalmával és derűjével, rémségeivel és szépségeivel érdekesebb minden költött regénynél.” 30 A Rimburól megjelenése után több napilapban is jelent meg recenzió. Noha Székelynek ez a könyve már mint regény kerül a magyar olvasók elé, a kritikusok mégis hol a zsurnalisztikai vonásokat, hol az útleírásrészleteket, vagyis a tényanyagot értékelik a műben. A Pester Lloyd a következőképpen ír a műről: „Székely ist ein ausgezeichneter Journalist: sein Buch wurde aus dem Geiste des Journalismus obersten Sinnes geboren. Alles ist darin vereint, was den heutigen Leser zu fesseln vermag (...)” 31 A Pesti Hírlap sem mint irodalmi remekművet dicséri a könyvet: „Székely László könyve exotikus tárgyú regények módjára felerészben útleírás. Az író hosszú éveket töltött ebben a különös világban és saját élményeit, megfigyeléseit mondja el. Az őserdei magyar ütetvényes küzdelmes életét írja le Székely.” 32 Az Esti Kurír kritikusa is az életrajzi vonatkozású adatokat emeli ki a regényből (legalábbis amit a kritikus annak vél): „Az exotikus élet leírásába igazán regényes életrajzi adatok szövődnek (…)” 33 Az Élet kritikusa tovább megy egy lépéssel. Ő már nem csak az útleírásokat és az életrajzi vonatkozásokat domborítja ki, hanem mindezt szembeállítja magával a történettel:

30

Reggeli Magyarország (Új könyvek), 1942. november 8.

31

Pester Lloyd (Abendblatt) 1942. augusztus 4.

32

Pesti Hírlap, 1942. május 2.

33

Esti Kurír, 1942. április 22.

11

„Évekkel ezelőtt Szumátráról írt a szerző igen jó útleírást. Most regényes életrajz keretében eleveníti fel benyomásait s meg kell adni, az egyenlítőtájak látszatra gyönyörű, de a fehér emberre szinte elviselhetetlen légkörét művészettel tudja most is ábrázolni. Ez a keret az, ami könyvében igazán érték s nem a vérszegény kis történet.” 34 Zimándi Pius, a Magyar Kultúra kritikusa ugyan végig regényként emlegeti Székely könyvét, de túl jó véleménnyel még sincs róla. „A regény levegője forró, fojtott, pedig nincs valami művészi eszközökkel megírva, de a téma érdekessége leköti az olvasót. Vagy talán éppen az egyszerű eszközeiben rejlik művészi ereje.” 35 Mind a Népszava, mind a Katolikus Szemle mint szépirodalmi művet kezeli a Rimbut, de nem ír róla pozitív kritikát. A Népszava szerint „a bennszülött dolgozók irtózatos kizsákmányolása, a fehér gyarmatosítok igazságtalan kegyetlensége” kellene hogy a regény középpontjába kerüljön. A Szociáldemokrata Párt központi lapjának kritikusa szerint „rendkívűl sajnálatos, hogy az író regénye végén nem tud fölülemelkedni a polgári romantika törvényein és minden logika ellenére olyan indokolatlan, olyan bosszantó „happy end”-et erőszakol ki, amilyent csak a legsilányabb amerikai ponyvaregényekben olvashatunk.” 36 Galambos Gruber Ferenc, a Katolikus Szemle kritikusa többnyire pozitív értékelés után nehezményezi, hogy a szerző „az erotikumot állítja a regény középpontjába”, és sajnálja, „hogy a regény ilyen vakvágányra tévedt, mert egyébként átlagon felüli írás.” 37 Az egyetlen, aki kizárólag pozitív módon értékeli a regényt, az a Tükör kritikusa, aki szerint „Székely László regénye életteli, lebilincselő írás. Erről a regényről valóban elmondhatjuk, hogy, aki kézbe veszi, nem tudja letenni, amíg végére nem jut.” 38

34

Élet, 1942. július 5. XXXIII. évf. 27. szám.

35

Magyar Kultúra, 1942. június 20. XXIX. évf. 12. szám.

36

Népszava, 1942. április 26.

37

Katolikus Szemle, 1942. október LVI. évf. 317.

38

Tükör, 1942. május X. évf. 5. szám.

12

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk, hogy Székely László munkásságát a 30as, 40-es évek Magyarországán nem tartották irodalmi jellegűnek. A szerző nem irodalmi folyóiratokban publikálta műveit, hanem napilapokban, hetilapokban, vagy a Magyar Földrajzi Társaság lapjában. Első könyve sem mint regény, hanem mint útleírás jelent meg. Második könyve ugyan regényként került az olvasóhoz, de a kritikusok többsége nem szépirodalmi művet, hanem inkább önéletírást vagy útirajzot látott a műben. Ugyanúgy, mint ahogy a szerző maga vall könyvének holland kiadása előszavában. Mindezek a formai kritériumok eleve kizárják annak lehetőségét, hogy Székely Lászlót, mint szépirodalmi írót tartsa számon a magyar irodalomtörténet.

3.A holland irodalmi kánon Az, hogy Székely László munkássága Hollandiában irodalomtörténeti érdeklődés tárgya, több faktor együttes hatásának köszönhető. Műveinek témája, írónő feleségének ismertsége, a könyve körül kialakult botrány és az útleírás, mint műfaj megítélése a holland gyarmati irodalomban, mind hozzájárultak ehhez a helyzethez. Először az útleírás, mint műfaj helyzetét szeretném vázolni a holland gyarmati irodalomban. 3.1

Az útleírás és a téma

A holland gyarmati irodalom kanonizációjában eddig Rob Nieuwenhuys könyve az Oost-Indisch Spiegel39 volt a legnagyobb hatású mű. Ebben Nieuwenhuys szakítva az irodalomtörténet-írás hagyományaival az úgynevezett ego-dokumentumokat is irodalmi kategóriának számítja, és könyvében a regények, novellák, elbeszélések s versek mellett tárgyalja az önéletírásokat, leveleket, naplókat, memoárokat és az

39

Nieuwenhuys, R.: Oost-Indisch Spiegel. Wat Nederlandse schrijvers en dichters over Indonesië hebben geschreven, vanaf de eerste jaren der Compagnie tot op heden. Querido, 3. kiadás Amsterdam 1978.

13

útleírásokat is.40 Ezt Nieuwenhuys „az irodalom nem irodalmi műfajokkal való kibővítésének” 41 nevezi. Mindezek után megállapítja, hogy a Holland-Indiák irodalma nem feltétlenül irodalmi jellegű.42 Eltekintve attól, hogy Nieuwenhuys végkövetkeztetése egy circulus vitiosus, ezzel a szemlélettel hosszú időre meghatározta a holland gyarmati irodalomkutatás irányát. Nieuwenhuys felfogása szerint tehát Székely útleírása minden további nélkül helyet kaphat a holland gyarmati irodalomtörténetben, már csak azért is, mert az Őserdőktől az ültetvényekig első holland kiadásában nincs feltüntetve fordító, így az olvasónak az a benyomása, hogy maga Székely László írta a könyvet holland nyelven.43 Ezzel Székely eleget tesz Nieuwenhuys kritériumainak és elvileg helyet kaphat a holland gyarmati irodalom kánonjában, de Nieuwenhuys alapművében mégsem szerepel, csakúgy mint Beekman összefoglaló művében44 sem. Ez azonban nem meglepő, hiszen mind Nieuwenhuys, mind Beekman a teljesség igénye nélkül írta könyvét. Beekman csupán nyolc XX. századi gyarmati szerzővel foglalkozik, Nieuwenhuys pedig önkényesen emel be, illetve hagy ki szerzőket a könyvéből, noha azok mind megfelelnek az általa felállított követelményrendszernek.45 Nieuwenhuys sajátos irodalom-felfogásának köszönhetően tehát a Magyarországon útleírásként megjelent könyv megfelel a hollandiai gyarmati irodalom kritériumainak. Az első holland kiadásban, mely a neves Elsevier kiadónál jelent meg 1935-ben, az alcím eltérően a magyar kiadástól: Egy ültetvényes élettörténete. A második kiadásban maradt ugyanez az alcím, de a Conserve kiadó megtoldotta az ismertetőt a Hágai Királyi Könyvtár adataival, mely szerint Székely László könyve

40

Nieuwenhuys, R.: Oost-Indisch Spiegel. Wat Nederlandse schrijvers en dichters over Indonesië hebben geschreven, vanaf de eerste jaren der Compagnie tot op heden. Querido, 3. kiadás Amsterdam 1978. 11–12.

41

Nieuwenhuys, R.: „De Oost-Indisch Spiegel gespiegeld na dertien jaar.” In: Indische Letteren, No. 1. március 1986. 8.

42

Nieuwenhuys, R.: Oost-Indisch Spiegel. Wat Nederlandse schrijvers en dichters over Indonesië hebben geschreven, vanaf de eerste jaren der Compagnie tot op heden. Querido, 3. kiadás Amsterdam 1978. 17.

43

A második kiadásban (Conserve, 1991) már az áll, hogy a fordítást Székely holland felesége, Madelon Lulofs írónő készítette, mely ebben a formában nem felel meg a valóságnak. Lásd Pusztai, G.- Praamstra, O.: „Een »lasterlijk geschrijf«”. In: Indische Letteren, 1997. szeptember. 98–124.

44

Beekman, E.M.: Paradijzen van weleer. Koloniale literatuur uit Nederlands-Indië 1600–1950. Prometheus, Amsterdam, 1998. A holland szerzők, Clercx és Franke például nem szerepelnek az Oost-Indisch Spiegelben, noha eleget tesznek Nieuwenhuys feltételeinek.

45

14

regényként van számontartva.46 Ezt erősíti az a tény is, miszerint a második kiadás egy „gyarmati irodalom sorozat” tizenharmadik részeként jelent meg. A sorozatban Carry van Bruggen, Augusta de Wit, Marie van Zeggelen és J. Treffers regényei után, szépirodalmi műként, Székely László könyve is helyet kapott. Ezt nyomatékosítja a német kiadás is, mely a Schünemann kiadó gondozásában jelent meg 1935-ben, Mirza von Schüching fordításában, Tropenfieber (Trópusi láz) címmel. A címoldalt felütve az olvasó rögtön szembesül a Roman (regény) megnevezéssel. Székely László műve tehát sajátos, önéletrajzi jellegű útleírásként kezdte pályafutását 1935-ben Hollandiában, és alig hatvan év alatt regény vált belőle. Az, hogy 1991-ben másodszor is kiadták a könyvet, vélhetőleg annak is köszönhető, hogy a mű témája – a volt holland gyarmatok – újra az irodalmi érdeklődés középpontjába került. Egy darab feldolgozatlan irodalomtörténetet igyekeztek a kutatók feltérképezni és ennek keretében a nyolcvanas, kilencvenes években minden fellelhető, elfeledett vagy kevésbé elfeledett művet újra kiadni. 3.2

A feleség, Madelon Hermina Székely-Lulofs

A harmincas évek elejétől közvetlenül egymás után jelennek meg Madelon könyvei: Rubber (1931)47, Koelie (1932)48, Emigranten (1933), De andere wereld (1934)49. Madelon Székely-Lulofs elsősorban két legkorábbi regényével ért el nagy sikereket. A Rubber szinte „bombaként robbant” a holland irodalmi életben.50 Színdarab és film is készül a sokak által vitatott bestsellerből. A kor holland társadalma a gyarmatok tekintetében megosztottnak volt mondható. Egyesek szerint a gyarmatok egyetlen feladata, hogy az anyaországot kiszolgálják, ellássák nyersanyaggal, olcsó munkaerővel és felvevőpiacként szolgáljanak az anyaországból érkező termékek tekintetében. Ehhez a nézethez hozzátartozott, sőt szerves része volt a bennszülött lakosság kizsákmányolása, elnyomása és a faji alapon való megkülönböztetés.51 Ezzel a szemlélettel szemben lépett fel a holland

46 47

48

Székely, L.: Van oerwoud tot plantage. Verhaal van een plantersleven. Conserve, Schoorl 1991. Magyarul megjelent: Gumi Ford.: Kovács György. Budapest, 1937 Pantheon (Jó könyvek 16.) 2. kiadás: 1942. Magyarul megjelent: Az őserdő rabjai Ford.: Németh Andor, Budapest, 1934, Pantheon (Jó könyvek 13.)

49

Magyarul megjelent: A másik világ Ford.: Pintér László, Budapest, 1937, Pantheon.

50

Kousbroek, R.: „Straffeloos overspel in Brastagi” In: NRC-Handelsblad, 1992. március 13.

51

Goor, J. van: De Nederlandse Kolonien. Geschiedenis van de Nederlandse expansie 1600–1975. Sdu Uitgeverij, Den Haag 1994. 255.

15

politikai elit 1901-ben, mikor meghirdették az „etikus irányvonalat”. E szerint a gyarmatok továbbra is az anyaország részei, de elsődleges szempont a bennszülöttek emancipációja, az egészségügy és az oktatás fejlesztése, bizonyos demokratikus jogok (egyesületek, politikai pártok alapítása, korlátozott népképviselet) biztosítása.52 A két politikai irányzat a XX. század első negyven évében változó sikerrel uralta a Holland Indiák társadalmi, politikai életét. Ennek az etikus ill. kolonialista irányzatnak meg volt az irodalmi lecsapódása is.53 Madelon SzékelyLulofs első két regényében a fehér ültetvényesek kicsapongó, pazarló életmódját és a bennszülöttekkel szembeni kegyetlenkedéseit, azok elnyomását és kiszipolyozását állítja pellengérre. A két regény megjelenésekor hatalmas botrány tört ki Hollandiában.54 A kolonialisták hevesen támadják, az etikusok védelmükbe veszik. Ezzel Székely Lulofs az etikusok táborában szerez magának biztos helyet. A dekolonizáció és a gyarmati tabuk áttörése után az 1980-as években Madelon Székely-Lulofsnak mind a botrányokkal övezett hírneve, mind etikus beállítottsága jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy bekerüljön a holland irodalmi kánonba, illetve az ő hírnevének árnyékában férje is bekerüljön a holland (gyarmati) irodalmi köztudatba. 3.3

A botrány

A holland kritika a megjelenés évében visszafogottan reagál Székely könyvére. A kritikusok egyik része úgy értékeli a könyvet, hogy az a holland gyarmatosításnak és az ültetvényesek munkájának állít emléket, a másik részük pedig éppen hogy gyarmatosítás-ellenes kritikát lát a könyvben. A De Nieuwe Gids kritikusa szerint ez egy olyan mű, mely „tiszteletet parancsol, s emléket állít a vállalkozó kedvű, bátor gyarmatosítóknak, akik az őserdőből ültetvényeket teremtettek és ezzel növelték Hollandia gyarmati kincseit.” 55 A Het Vaderland kritikusa szerint ezzel a művel „a holland gyarmati irodalom gazdagabb lett” és ő is azt hangsúlyozza, hogy a könyv

52

Termorshuizen, G.: „Protest als pleidooi voor de inlander. Het »ethische principe« in de IndischNederlandse literatuur.” In: Indische Letteren No.1. maart 1988. 27–42.

53

Zonneveld, P. van: Album van Insulinde. Amsterdam University Press, Amsterdam 1995. 54.

54

Kousbroek, R.: „Straffeloos overspel in Brastagi” In: NRC-Handelsblad, 1992. március 13.

55

M.: Boekbespreking In: De Nieuwe Gids 1936. január 2.

16

a „Deli ültetvényeseknek” állít emléket.56 Ugyanebben a stílusban dicséri Székely könyvét az egyik gyarmati újság, az Indische Post is.57 A De Stem kritikusa már nem ilyen pozitív. Szerinte Székely könyve „inkább életszerű mint irodalmi.”58 A De Winschoter Courant és a Groot-Nederland kritikusai szerint a Van oerwoud tot plantage nem más, mint adalék Madelon Székely-Lulofs regényeihez.59 A legrosszabb kritikákat Székely a gyarmatokon kapta. A szélsőjobboldali újságíró H. C. Zentgraaff frontális támadást intéz Székely és könyve ellen két gyarmati lapban, a Java-Bode-ban (melynek ő a főszerkesztője) és a De Locomotief-ban. Szerinte Székely könyvében a szerző bemocskolja a gyarmatokat és az ott élő ültetvényeseket, a műben szerinte egyetlen normális ember sem fordul elő.60 A szélsőjobboldali Volk en Vaderland, mely a holland nemzetiszocialista párt lapja volt, Alattomos rágalom, mint kereseti lehetőség címen írt a könyvről. A cikk szerzője szerint „a könyv minden lapja hazugság és egyben sértés a Holland-Indiák minden lakója számára.” Az újságíró azzal a fenyegető mondattal fejezi be cikkét, mely szerint a Székely házaspár csak addig folytathatja szabadon írói munkáját, míg az NSB61-nek nincs „joga és hatalma, hogy ez ellen a törvény szigorával fellépjen.” Majd két évvel később botrány tör ki a könyv körül. Nem csak az újságok cikkeznek Székelyről, hanem a Holland-Indiák parlamentjében is vita folyik arról, hogy hogyan lehetne felelősségre vonni a magyar szerzőt, botrányos könyve miatt.62 A vita azért robbant ki, mert a Harpers Magazine hasábjain folytatásokban közöltek néhány részletet Székely két éve magyarul, hollandul és németül is megjelent könyvéből, ezúttal természetesen angol fordításban. Az angolul megjelent részletek azonban a szokásosnál sötétebb képet festettek az ültetvényeken uralkodó állapotokról. Realista módon mutatják be a bennszülött munkások szörnyű életkörülményeit.63 Az amerikai lapban megjelent írás a holland sajtónak is szemet 56

J.L.G.: „Een plantersleven, Van oerwoud tot plantage door L. Székely” In: Het Vaderland (avondblad) 1935. december 6.

57

„De boekenplank” In: De Indische Post, 1936. január 17.

58

„Critisch Bulletin” In: De Stem 16. évf. (1936) II. rész 821.

59

Boekbespreking In: Wischoter Courant 1935. december 21. és Literatuur In: Groot-Nederland 34. évf. (1936) 187.

60

Zentgraaff, H.C.: „Familie Székely opnieuw” in actie. In: De Locomotief, 1935. december 21.

61

NSB – Nationaal-Socialistische Beweging, a holland nemzeti-szocialista párt rövidítése.

62

Handelingen van de Volksraad. 80e vergadering – vrijdag 5 februari 1937. 1984–1985.

63

Harpers Magazine 1936. november

17

szúrt és érzékenyen érintette, mivel az amerikai kongresszus már 1929-ben hozott egy határozatot, miszerint nem szabad importálni az olyan országokból származó termékeket, ahol kényszermunkát alkalmaznak. Erre hivatkozva már egyszer bojkottálták a szumátrai dohányt, mivel szerintük a hollandok az ültetvényeken kényszermunkát alkalmaztak. Ez kereskedelmi szempontból katasztrofális következményekkel járt.64 A Bataviaasch Nieuwsblad „Hazugságok” címmel ír Székely művének angol fordításáról. A cikk szerzője szerint Székely „egy irodalmi szélhámos, aki a siker reményében rágalomhadjáratot indított a Holland-Indiák ellen és ezzel még szívességet is tesz az amerikaiaknak.”65 A hír pár hét múlva Hollandiába is eljut és a De Telegraaf terjedelmes cikkben adott hangot felháborodásának „Székely rágalmazó írása Deliről” címmel.66 Csatlakozott a tiltakozókhoz a neves napilap, az Algemeen Handelsblad is.67 Természetesen a Java-Bode is hevesen reagált a „rágalomhadjáratra” és Székely fejét követelte.68 Felvetődik a kérdés, hogy miért most háborodott fel egyöntetűen a holland sajtó, majd két évvel az Őserdőktől az ültetvényekig megjelenése után? Hiszen ezt már megtehette volna 1935-ben is. Az Algemeen Handelsblad 1937. február 8-i cikkéből kiderül, hogy az újságíró szerint mi volt a rejtély kulcsa.69 A cikk szerzője összehasonlította a Harpers Magazine-ben megjelent részletet az Őserdőktől az ültetvényekig holland kiadásának szövegével és arra a megállapításra jutott, hogy hatalmas különbségek vannak a két szöveg között. Az angol nyelvű szöveg merőben más képet fest a szumátrai ültetvényeken uralkodó állapotokról (sokkal negatívabbat), mint a holland. Miután az újság Székely kiadójánál, a neves Elseviernél tovább érdeklődött, megtudták, hogyan is volt lehetséges, hogy a holland és az angol szöveg között ekkora különbségek voltak. „Ez azért történhetett meg, mert az Egyesült Államok nem írta alá a szerzői jogokra vonatkozó berni konvenciót, minek következtében az európai szerzői jogokat nem tartja tiszteletben. A könyv fenti értelemben való átdolgozása miatt történhetett az meg, hogy a nevezett részletet rágalomnak tartották, mely mind hang-

64

Jong, L. de: Het Koninkrijk der Nederladnen in de Tweede Wereldoorlog. 11A kötet, Leiden, 1984. 134.

65

R: „Leugens” In: Bataviaasch Nieuwblad, 1937. január 15.

66

„Het lasterijk geschrijf van Székely over Deli” In: De Telegraaf, 1937. február 3.

67

„Lasterlijk geschrijf” In: Algemeen Handelsblad, 1937. február 3.

68

„Lastercampagne tegen Deli” In: Java-Bode, 1937. február 6.

69

„Geen lasterlijk geschrijf” In: Algemeen Handelsblad, 1937. február 8.

18

nemében, mind céljaiban eltért az eredetitől. Ez azonban teljes egészében az amerikaiak hibája.” 70 Az újságíró következtetése az volt, hogy az ügyben Székely László ártatlan, mint a ma született bárány. Ezzel úgy látszott, eloszlottak a viharfelhők a magyar szerző feje felől, az ügy lezártnak volt tekinthető, az Algemeen Handelblad megoldotta Székely problémáját. Az Őserdőktől az ültetvényekig körüli vihar elült, de neve ekkor már ország-világ nyilvánossága előtt ismert volt. Ez a botrány bizonyára szintén hozzájárult ahhoz, hogy a magyar író neve mélyebben vésődjön a holland köztudat emlékezetébe.

4.Összegzés Székely László Magyarországon szépirodalmi íróként ismeretlen szerzőnek számít. Ennek oka elsősorban az, hogy műveit útirajzként vagy önéletrajzi útleírásként kezelték, még akkor is, ha a mű regényként jelent meg (Rimbu). Székely és művei ezért nem tartoznak a magyar irodalmi kánonhoz, nevét nem tartják említésre érdemesnek. Ráadásul a problematika, melyet írásaiban feldolgoz, nem tartozik a harmincas évek Magyarországán a nagy érdeklődésre számot tartó témák közé. A Holland-Indiák távoli, egzotikus, mesés vidék, melynek leírása a magyar olvasó számára izgalmas és érdekes lehet, de lényegében idegen marad, csakúgy mint maga a szerző. Hollandiában sokkal ismertebb Székely neve. Köszönhető ez egyrészt híressé vált feleségének, aki a harmincas években egyik regényt publikálta a másik után, melyekkel nagy népszerűséget, de ellenségeket is szerzett. Székely László, felesége irodalmi árnyékában és annak köszönhetően, két könyvével szintén bekerült a holland irodalmi köztudatba. Elősegíthette ezt a könyv körül 1937-ben kitört botrány is. A hetvenes években pedig az útleírás mint műfaj irodalmi megítélése és az Őserdőktől az ültetvényekig „regénnyé válása”, valamint a holland kutatók számára érdekes téma, a volt holland gyarmatok mint a cselekmény színhelye is bizonyára szerepet játszott a szerző újra felfedezésében.

70

Uo.

19

Az 1991-es második kiadás ugyan kevesebb visszhangot váltott ki, mint az 1935-ös, de ezek egyértelműen pozitívak. Kees van Kempen szerint „a múltban a kritikusok alábecsülték Székely könyvét” 71 és reméli, hogy a Van oerwoud tot plantage után hamarosan másodszor is kiadják Rimbu című regényét is hollandul. (Ez az óhaj máig nem teljesült.) Van Kempen az első kiadást követő kritikák bizonytalankodásának fittyet hányva, regénynek nevezi a Van oerwoud tot plantage-t. A kilencvenes években fellángolt a kánon-vita a holland gyarmati irodalom kutatói között. Határesetként itt is felmerül Székely László neve. Gerard Termorshuizen egyik cikkében figyelmezteti a szakmát, hogy ha nem is tartozik Székely – sok más, nem holland szerzővel együtt, mint pl: Conrad vagy Somerset Maugham – szervesen a holland gyarmati irodalomhoz, de a témával foglalkozó holland irodalomtörténészeknek „dédelgetniük kell” ezeket az írókat.72 Ezt meg is teszik, hiszen Székely László és Madelon Lulofs egymásra gyakorolt irodalmi hatásával több kutató is foglalkozott: Ton Anbeek73, Anneke Soethout74, Janette Moerman-Schravesade75. Székelyt pedig ha nem is emelték be a holland irodalmi kánonba, de Joseph Conráddal és Somerset Maughammal együtt „dédelgetik” a holland irodalomtörténészek. Talán nem egészen ok nélkül.

*** Mivel a hazai olvasók az elmúlt hatvan évben nem gyakran találkozhattak Székely László nevével és műveivel sem, ezért külön öröm számomra, hogy a Tariménes mostani számában megjelenhet Az „Annahat” ültetvény története című elbeszélés. Mint minden műve, így Székelynek ez az elbeszélése is életrajzi ihletésű. Szumátrára érkezése után néhány hónappal, 1914 őszén a fiatal utazó egy „Marihat” nevű dohányültetvényen kezdett dolgozni, de itteni ténykedése igen

71

Kempen, K. van: „Székely, L.: Van oerwoud tot plantage” In: Dagblad Tubantina 1991. június 22.

72

Termorshuizen, G.: „Anders gezien, andere beelden. Buitenlandse auteurs over Indië: houd ze in de buurt en koester ze.” In: Indische Letteren 1999. június 73–78.

73

Anbeek, T.: „In de huid van een ander” In: De geest van Multatuli (Semian 17.) Proteststemmen in de vroegere Europeese koloniën. Leiden 1998. 110–123

74

Soethout, A.: „László Székely: navolger of voorloper?” In: Indische Letteren, 1992 szeptember (7) 86–97.

75

Moerman-Schravesade, J.: „De Deliromans van Madelon Székely-Lulofs” In: Indische Letteren, 2002 szeptember (3) 98–110.

20

rövidre sikerült. A gyarmati címjegyzék tanúsága szerint Székely László 1915-ben már más társaságnál dolgozik.76 Valószínűsíthető, hogy a Marihatnál töltött, néhány hónap alatt szerzett élményeit dolgozta fel az itt közlésre kerülő, Az „Annahat” ültetvény története című elbeszélésében.

Bibliográfia Primer: Székely, L.: Őserdőktől az ültetvényekig. Tíz év Sumatra őserdeiben. Dante Kiadó, Budapest, 1935. Székely, L.: Őserdőktől az ültetvényekig. Utazási Könyvek Kiadóhivatala, Budapest, 1935. Székely, L.: Süt a nap Szumatrán. Tíz év Sumatra őserdeiben. Dante, Budapest, 1942. Székely, L.: „Tizenhét év az egyenlítő alatt” In: A Földgömb (1932) 61–66. Székely, L.: Tropenfieber. Bremen-Wien, Carl Schünemann Verlag, 1935. Székely, L.: Van oerwoud tot plantage, Amsterdam, Elsevier, 1935. Székely, L.: Van oerwoud tot plantage, verhaal van een plantersleven, ed. C. van den Wijngaard. Schoorl, Uitgeverij Conserve, 1991. Székely-Lulofs, M.H.: De hongertocht. Amsterdam, Elsevier, 1936. Székely-Lulofs, M.H.: Koelie. Amsterdam, Elsevier, 1932. Székely-Lulofs, M.H.: Rubber. Amsterdam, Elsevier, 1931.

Secunder: Beekman, E.M.: Paradijzen van weleer. Koloniale literatuur uit Nederlands-Indië 1600–1950. Prometheus, Amsterdam 1998. „Bij: Mevrouw M.H. Székely-Lulofs, Over: Het schrijversvak” In: Morks Magazijn 1939. május 225–236. Galen, J.J. van: „De vrouw achter Rubber” In: Haagse Post 1985. július 13. Hoore, C. van: „Als je in verleden verdrinkt” In: Provinciale Zeeuwse Courant, 1992. március 6. Kousbroek, R.: „De boekhouders van de Nederlandse literatuur” In: Het Oostindisch kampsyndroom. Amsterdam, 1992. 77. Kozocsa, S.: Az 1935. év irodalomtörténeti munkássága. Budapest, 1936. Az Országos Széchenyi Könyvtár kiadása. Meijer, R.: „Ik heb altijd in een heel kleine kring geleefd” In: Elsevier, Nr.13. (1995), április 1, 86–89. Nieuwenhuys, R.: „De Oost-Indisch Spiegel gespiegeld na dertien jaar.” In: Indische Letteren, No. 1. március 1986. 8. Nieuwenhuys, R.: Oost-Indisch Spiegel. Wat Nederlandse schrijvers en dichters over Indonesië hebben geschreven, vanaf de eerste jaren der Compagnie tot op heden. Querido, 3. kiadás, Amsterdam, 1978. Pusztai, G. – Praamstra, O.: „Een »lasterlijk geschrijf«. Kritiek en (zelf)censuur in de NederlandsIndische literatuur; de ontvangst van László Székely’s Van oerwoud tot plantage (1935.)” In: Indische Letteren, 1997. szeptember (3) 98–124. Pusztai, G.: „De onbekende László Székely” In: Indische Letteren, 1995. december (4) 194–206.

76

Adresboek van gehel Nederlandsch-Indië. Door Kleian (Batavia: G. Kolff & Co, 1915)

21

Pusztai, G.: „De Oost-Indische appelboom” In: Acta Neerlandica, 1/2001. 187–195. Pusztai, G.: „Egy hazánkfia a holland gyarmati irodalomtörténetben” In: Debreceni Szemle, 1998/2. 222– 236. Pusztai, G.: „László Székely” In: Lichtmann, T., Fanta, W., Tronka, K. (Hrsg.): Zwischen Erfahrung und Erfindung. Reiseliteratur einst und heute. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996, 85–95. Soethout, A.: „László Székely: navolger of voorloper?” In: Indische Letteren 7. évf., 3. szám, 1992, szeptember. Termorshuizen, G.: „Anders gezien, andere beelden. Buitenlandse auteurs over Indië: houd ze in de buurt en koester ze” In: Indische Letteren 1999. június 73–78.

Székely László Szumátrán 1927 körül

Jávai bennszülött nemes

22

Erdőirtás Szumátrán

Bennszülött település a vasút mellett Szumátrán 1920 körül.

23

SZÉKELY LÁSZLÓ:

A Z „A NNAHAT ”

ÜLTETVÉNY TÖRTÉNETE

EGY ÖREG ÜLTETVÉNYES ELBESZÉLÉSE Fritz Kettnerrel együtt dolgoztunk a Sumatra Borneo Plantage Maatschappijnál1. Mindketten fiatal felügyelők voltunk. Fritz volt az egyetlen fehér ember szomszédom. Igaz ugyan, hogy házaink között vagy tíz kilométer őserdő feküdt, de azért szorgalmasan látogattuk egymást: egyszer egy hónapban. Ilyenkor aztán öszszeültünk és megbeszéltük a megbeszélendőket: kuliügyeket, az ültetvényt érintő dolgokat, az időjárást. Fritzről azt beszélték, hogy a Kettner nevet csak felvette, s hogy igazi neve Graf von X zu Y, és hogy valami furcsa ügy miatt kellett a porosz hadseregből kilépnie és nyomtalanul eltűnnie. Mindenesetre tény az, hogy igazi úrifiú benyomását tette: művelt, jómodorú, előzékeny és vendégszerető volt. A felőle terjengő hírek fantázia szüleményei is lehettek. Az őserdő magányában élő európai szívesen foglalkozik fantasztikus történetekkel, s gyakran költ egymásról lehetetlenebbnél lehetetlenebb meséket. Fritz sohasem volt megelégedve helyzetével. Bár mint a hatalmas Sumatra Borneo Co. alkalmazottja szépen keresett, mégis csak másnak kereste a nagy összegeket, magának csak kis töredéket. – Nem sokáig lesz ez így, – vélekedett s egy este, amikor nála vendégeskedtem, elő is rukkolt tervével. 1

Szumátra Borneo Ültetvény Társaság

24

– Sokkal helyesebben tennénk, ha saját számlánkra kezdenénk valamit. Most már ismerjük az itteni viszonyokat, bennszülöttek nyelvét beszéljük, az ültetvényes mesterség minden csínját-bínját kitanultuk. Most kell indulnunk, míg nem késő. Én csak húzódva fogadtam pajtásom lelkes tervét. Meg volt a jó állásom, biztos fizetésem, szép haszonrészesedésem, és nem volt semmi rizikóm. Nehezen állottam kötélnek. – Kár a jó állást otthagyni, a kezdethez pénz is kell, mégpedig sokkal több, mint nekünk van. Mi lesz, ha egyszer megakadunk? – Az már ne legyen a te gondod, – vélekedett Fritz titokzatosan. Sok rábeszélés után engedtem. Jó. Hát hogy is kezdjük? Fritz térképet teregetett az asztalra, s a pislogó petróleumlámpa világossága mellett izzadva tanulmányoztuk a lehetőségeket. Bagan Si Appi-Appi közelében ahol a Sumatra Borneo ültetvényei voltak, már semmit sem lehetett kezdeni. A megközelíthető terület már mind ki volt adva, a folyók mellett már nincsen használható terület. Nagy angol és holland társaságok kapták meg. Gyerünk lejjebb a „sötét Dél” felé … Siak Sri Indrapura. A térképen sűrű kis vonalak: mocsár. Aztán egy fehér folt: lakatlan. Háromnapi hajózás dél felé. Város, helység nincs. Mocsarakon keresztül egy hatalmas folyam kanyarog fel, a sziget belseje felé. Sigapore, a Straits Settlement a Malacca csatorna túloldalán négynapi hajózás. Ez még elég közel lenne… Odakünn sötét, meleg éjjel lett. Valahol az őserdőben dübörögve rogyott össze egy évszázados faóriás. Álmából felriadt majomcsorda rikoltozva menekült. Aztán megint mély csönd… Megittuk az áldomást a jövőre, az új ültetvényre, Siak Sri Indrapurára. * Egy hét múlva kikötöttünk egy rettenetesen elhagyott folyó torkolatánál. Néhány cölöpre épült maláj ház, kínai halszárító, mocsaras bozót. Egy kis tisztáson nagy négyszögletes deszkaház, előtte zászlóárboc a hollandi lobogóval. Kormányzósági épület. – Egyéb semmi. A kis parti gőzös, amely eddig hozott, tovább csobogott, mi pedig egy „prauw”-t, egy hatalmas csónakot béreltünk, hat maláj evezőst és hat kínai kulit fogadtunk fel, néhány zsák rizst és egy zsák szárított halat vásároltunk. Beraktuk fegyvereinket, sátrainkat, szúnyoghálóinkat, térképészeti szerszámainkat és indultunk felfelé, ár ellen a fehér folt felé. A folyó széles volt, lomha, lassú folyású és bűzös. A partokat mocsárból kinövő, ember nem járta őserdő szegélyezte. A feneketlen sárban krokodilusok süt-

25

kéreztek. A majdnem elviselhetetlen melegben szédülő fejjel bóbiskoltunk, fehér ruhánk facsaró vizesen tapadt testünkhöz. A fölöttünk tetőként kifeszített vitorlavászon izzott, s a kulik meztelen barna hátáról patakokban ömlött az izzadság. Evezőcsapásaikat monoton énekük kísérte reggeltől estig. Így utaztunk nyolc napig. A partok már nem voltak annyira mocsarasak, s a folyó lankás dombok között folydogált. Kilencedik nap kikötöttünk. A tábort a folyóhoz közel, egy domb tetején ütöttük fel. Sűrű, átjárhatatlan bozóton keresztül kellett utat vágni a dombtetőig. Gundul, az otthonról, régi ültetvényünkről magunkkal hozott szolgánk hamarosan lakályossá készítette ki sátrunkat. Aztán teát főzött és szárított halat sütött. A kínai kulik is elhelyezkedtek illő távolban, a csónakos malájok pedig azonnal kivonultak vadászatra. Természetesen puska nélkül, mert a bennszülötteknek nem szabad lőfegyvert használni. Azért egy óra múlva hatalmas vaddisznóval tértek haza. Másnap reggel indultunk az úgynevezett explorációra, terepvizsgálatra. A kulik előttünk parangjaikkal, borotvaéles kardszerű szerszámukkal keskeny ösvényeket vágnak a rengetegbe. Az erdő még így is nehezen járható, egymáson keresztül-kasul fekvő, rothadó fahullákon kell átmásznunk, tüzes hangyák ezreivel küzdenünk, a rottang pálma (tengernád) kegyetlen tövisei szaggatják bőrünket. Kígyók sussannak el előttünk és a nagy vad menekülése recsegteti a bozótot. A talaj jó. Szép vörös, agyagos föld, csak a dombok között mocsár. Az erdő ugyan sűrű, de a fejszével keménysége miatt nem vágható twalang fa nem sok van. Ez előny. Aztán nagy előny még, hogy a terep közvetlenül a hajózható folyó mellett fekszik. Öt napig jártuk az erdőt keresztbe-kasul. Ötödnap este megállapodtunk Fritz-cel, hogy erre a területre kérünk „Concessio”-t a holland gyarmatkormányzóságtól. Megállapítottuk a helyet, ahol voltunk és elindultunk vissza, a tengerparti falucskához, hogy a legközelebbi kormányzósági tisztviselővel, a „Controlleur”-rel beszéljünk. A controlleur olyasforma állás, mint itthon Magyarországon a főszolgabírói, csakhogy itt gyakran néhány heti járóföldre laknak a legközelebbi lakott helytől, eldugva az őserdei mocsarak rengetegébe. A conrolleur és a körzet bennszülött fejedelme együttesen adják ki az európaiak által megkért területre a concessiót: kilencvenkilenc esztendőre szóló tulajdonjogot. Jobban mondva a bennszülött fejedelem hozzájárulása is szükséges, de ez csak formaság. A controlleur a fő. A controlleur nagyon örült, amikor beállítottunk hozzá. Már néhány hónapja alig beszélt erópai nyelven s örömének azzal adott kifejezést, hogy egy üveg whiskyt hozatott, felcsavarta az özönvíz előtti fonográfot s mi kéjjel hallgattuk a rettenetesen elavult dalokat. Később aztán előhozakodtunk a concessio-kérésünkkel.

26

– Mutassátok meg a térképen, hogy hol óhajtjátok… Megmutattuk. – Hol a folyamodvány? Azt is előszedtük. – Boy, – ordította szolgájának – hol a stempli? A boy jött a bélyegzővel, ráütötte, alákanyarított egy olvashatatlan aláírást, s máris harminchatezer katasztrális hold birtokosai voltunk. Igaz ugyan, hogy csak kilencvenkilenc esztendőre… Én visszamentem a birtokra. Tíz kulit vittem magammal, élelmet és szerszámokat. Fritz munkásokat ment szerezni, mert itten csak más szigetről importált munkással lehet dolgozni, – Szumátra szigetének nagyon gyér a bennszülött lakossága: dolgozni nem szerető tunya erdei malájok lakják, akiket törvény szerint sem szabad szerződtetni, hogy európai ültetvényen dolgozzanak, mert amúgy is elhanyagolt földjeiket még jobban elhanyagolnák. Fritz a kuli-importáló irodában 100 jávai kulit rendelt, beszerezte a szükséges élelmiszereket és szerszámokat a munkások részére. Én ezalatt a legszükségesebb munkát végeztettem el: saját részünkre egy kis házat, a kulik részére egy nagy pajtát építtettem.. – Mindkettő pálmalevélből épült, de lakható volt és nekünk megfelelt. Körös-körül az őserdő kivágott óriásai hevertek, de a kis tisztás földjére már – talán először – besütött a nap. A kulik először utat csináltak a parttól a „központig”. Egy csónak két pár jármos zebut és két taligát hozott. Aztán kezdődött az irtás. Reggeltől estig csattogtak a balták, döngve, zúgva, recsegve dőltek a faóriások. Ilyenkor megremegett a föld, a kulik örömükben ujjongtak. A tisztás meg szélesedett, a mi pénzünk meg rohamosan fogyott. – Még három hónapig bírjuk Fritz, aztán megáll a gépezet. A kuliknak fizetést és élelmet kell adni. – A következő hajóval Európába megyek. – lepett meg Fritz – Te csak dolgozz tovább, nem fog megállni a gépezet. És nem is állott meg. Rendületlenül dolgoztunk. A fák, mint lekaszált fű, hevertek a földön. Az őserdő széle mint komor, sötét fenyegető fal állott, de minden nap hátrább és hátrább húzódott. De a pénz elfogyott. A munka már három hónapja folyt. Fritz már két hónapja elutazott. Kereken egy hónapig futja még a pénzből, Mi lesz akkor … ha elfogy?... A kivágott fák már jól kiszáradtak. Egy jó szellős napon felgyújtottuk a letarolt erdőt. Az emésztő tűz, mint bömbölő orkán pusztította a trópusi napban gyorsan kiszáradt fákat. Mint viharos tenger zúgott a tűzpokol, recsegve, pattogva, búgva, sisteregve emésztette fel amit tudott. Fekete füstfelhő hömpölygött a levegőben,

27

szikra és koromeső árasztotta el a füst-ködben – mint szürke kísértetek – szaladgáló kulikat. Minden hang elveszett a pokoli hangzavarban. A nedves, párolgó őserdő sötéten nézte a pusztítást. Párás leheletétől nedves belsejét még nem fogja a tűz. De mit hoz számára a holnap?... Egész éjjel mint pokoli panoráma izzott az irtás. Vérvörös zsarátnok szállt a fekete ég felé. Egy fejszével nem vágható vasfa, lábán állva égett, mint tüzes felkiáltójel. És másnap reggel fekete volt a tisztás. Üszkös csonkok meredeztek a borús ég felé, mint fenyegető fekete ujjak. A kulik munkához láttak. Az el nem égett üszkös törzseket felmáglyázták, tönköket ástak ki, gyökereket szedtek össze. Izzadó meztelen barna hátukon kormos verejték folyt. Hogy miből fogom őket a következő fizetési napon kifizetni, azt még nem tudom. Nehéz gondolataimból egy idegen maláj hangja zavart fel. – Dróthír – tuwan. A tuwan controlleur küldi, ő meg a fehér ember országából kapta. Dróthír … sürgöny. Előbb Medanba, a nagyvárosba, onnan hajóval Siak Sri Indrapurába, majd pedig expressz csónakkal hozzám … de a fő az, hogy mégis megérkezett. Izgatottan bontom fel: „Annahat Plantage G.M.B.H. megalakult. Handelsbankban Medanban pénz rendelkezésedre, legközelebbi hajóval érkezünk, megnősültem. Fritz.” Mint akit fejbekólintottak, úgy állottam ott a sürgönnyel kezemben. Annahat G.M.B.H. … megnősültem … pénz rendelkezésre … semmit sem értettem belőle. Az azonban úgy látszik tény, hogy meg vagyunk mentve. Fritz valahol nagy pénzt szerzett. Mégis igaz lenne a régi híresztelés? No de majd az is kiderül. Elég az hozzá, hogy lesz pénz, és ki tudom fizetni a kulikat, mehet a munka tovább. Megint csattogtak a fejszék, zengett az erdő, recsegve, ropogva dőltek a fák. Több kulit hozattam, a felégetett erdő helyén keltető ágyakat csináltunk s kiraktuk a gumifák magjait. A földet egy lábnyi mélyen hatalmas nehéz négyszögletes kapákkal felkapálták. A tisztás szélesedett s kis pálmalevél-házunk körül virágoskert ékeskedett. A Handelsbank adta a pénzt, zavar nem volt. Fritztől is megérkezett a várva várt első levél. Megnősült, pénzt kerített az általa alakított részvénytársasághoz, ő a vezérigazgató, én az ügyvezető. A következő hajóval jönnek. Az asszony is. Ilyen helyre fehér asszonyt hozni? Nincs olyan európai asszony, de még bennszülött se sok, aki az itteni életet kibírja. De hát ki-ki tudja mit csinál. Nem az én dolgom. Én minden esetre megtettem az előkészületeket: házunkhoz még egy szobát építettem, – igaz ugyan, hogy csak pálmalevélből, – a városból sok költséggel egy tükrös mosdóasztalt és egy virágos szőnyeget hozattam, Siak Sri Indrapurából

28

pedig egy öreg maláj asszonyt, hogy Fritz feleségének legalább egy asszony-cselédje is legyen. Fritzékért lecsónakáztam Siak Sri Indrapuráig. Fritz derűsen, vidáman szállott ki a parti gőzösből, felesége, egy szép, egészséges szőke német asszony vidáman nézett körül a szokatlan környezetben. A gőzösben hatalmas ládákat rakodtak ki. Három nagy szállító csónak is megtelt velük. – A bútoraink, – magyarázta Fritz. – Jó, jó, de hová fogjuk beállítani őket? – kérdem érdeklődve. – Majd az új házunkba. Modern, európai bútor. Restelkedve gondoltam az én valószínűleg divatjamúlt tükrös mosdóasztalomra, meg virágos szőnyegemre. És egy hét múlva az újonnan érkezett kínai kőművesek letették az első követ. Épült a vezérigazgatói bungalow. Gőzbárkák szállították az anyagot, a téglavetőkben ötven kínai szakadatlanul dolgozott, százszámra érkeztek az új kulik, mesterek, pallérok. Három saját gőzbárkánk szakadatlanul hozta az új kulikat, síneket a keskenyvágányú vasúthoz, rizst, szárított halat, kókuszolajat a felszaporodott munkásoknak. Három európai felügyelő vezette a munkát s az őserdő sötét, komor fala napról napra távolodott. A folyóparton rendes kis kikötőállomás épült, raktárakkal, és keskenyvágányú vonallal. Az út járható lett, s kis sulky2-jeink előtt szapora lábú pónik nyargaltak. De mi még pálmalevél házunkban laktunk. Fritz asszonya örült az új életnek, a magányosság nem gyötörte s mi is kellemesen éreztük a fehér asszony közelségét, gondosságát. Egy alkalommal Fritz egy whisky soda mellett elbeszélte, hogy „Annahat” ültetvény létesülését. Szép szőke felesége – Anna asszony – hozta a pénzt, az övé az oroszlánrész. Azért lett az ültetvény neve „Annahat” = Anna hat. Így aztán „Annának van” lett az R.T. neve. – Éljen Anna asszony – s összecsendültek a poharak az esti csöndben. Messze, a kulikaszárnyák felől a „gamelan”3-zene egyhangú, búskomor melódiája szűrődött át hozzánk, a távoli erdőből néha egy éhes tigris ordítása hallott. Anna asszony lett a lelke az ültetvénynek. A hatalmas igazgatói bungalow hamarosan felépült, s a szép európai bútorok is előkerültek. Az én tükrös mosdóasztalom és virágos szőnyegem egy külön szobába került. Anna asszony úgy óhaj-

2

Sulky – kétkerekű, ló húzta kocsi.

3

Gamelan – indonéz ütőhangszer

29

totta, hogy első házunkban lévő szobájuknak teljesen hasonló mása új házukban is meglegyen. A szomszédos területeket is hamarosan elkapkodták. Új holland, dán, angol, német ültetvényes társaságok alakultak. Siak Sri Indrapura kikötője is nagyot fejlődött egy év alatt, de a falu is! Új utcasorok épültek, kínai, maláj, indus és japán kereskedők telepedtek le, sőt néhány nagy európai import- és export-cég is hatalmas lerakatokat nyitott. A csöndes, elhagyott folyón szaporán kattogtak és búgtak a gőzbárkák, s a felső folyó mentén eltűnt az őserdő. A letarolt és felégetett rengeteg helyén enyhezöld gumifácskák s piros tetejű bungalow-k virítottak. „Annahat” ültetvény volt a központ. A környékbeli fehérek összejöveteli helyéül clubbot építettünk, teniszpályákat egyengettünk. Az ültetvény közepén kínai üzletek nyílottak, s mi szem-szájnak kellemes volt, kapható volt.

*** Az évek múltak, a gumifák nőttek és már csapolni is lehetett őket. Búgó gyárak dolgozták fel a fehér gumi-tejet, sikoltozó kis mozdony húzta vasút hordta össze a termelt gumi-nedvet a központba, az irodában hat fehér és tizennégy kínai könyvelő végezte az adminisztrációt. Kórházunkban hatszáz beteg számára volt fekvőhely, operációs terem, gyógyszertár. Anna asszony két kis szőke poroszt gondozott, s most már nem ő volt az egyetlen fehér asszony a környéken. Az új ország napról-napra népesedett, és a folyó véges végig viruló ültetvények és hatalmas gyárak között folyt. És e kis ország Colombus-a volt Fritz Kettner. Clubunk nemzetközi társaság találkozóhelye lett. Nem volt itt különbség angol és francia, hollandus és svájci között. Mindnyájan fehér emberek voltunk, távol hazánktól, békében, barátságban. Ámde nem tartott ez örökké! Egy szép napon lángba borult a világ. – Johnny már nem ült egy asztalnál Hans-szal, Niels már nem koccintott Gereddel. Angol angollal barátkozott, német némettel. A többi eleinte csak szemlélte a széthúzást, aztán csatlakozott valahová. Az angol propaganda elsöpörte a barátságot. A „gyerekgyilkos” teuton barbárok – ahogy az angolok mondták róluk – egyedül maradtak, elhagyatva, barát nélkül. És egyszer a pénzforrás is eldugult. Az érintkezés Európával megszakadt, a földkerekség tengeri hatalmassága: Anglia kiadta a jelszót: német vállalatokat el-

30

pusztítani! Leveleket, pénzt, megbízást elkoboztak, még a semleges hajókról is. Még csak körutakon sem lehetett semmit elérni … A feketelista gondoskodott arról, hogy aki a teutonokat segíti, azt tönkre tegyék, senki sem vállalkozott hát a segítségnyújtásra. „Annahat” ültetvény nem tudott hát tovább mozdulni. Terményeink a hamburgi közraktárban feküdtek, értesítést nem küldhettünk, pénzt nem kaphattunk. Az európai felügyelőket, orvosokat, mérnököket, meg a bennszülött és kínai írnokokat fizetni kellett… De miből? Egy-két hónapig csak-csak, de azután? … A társaság vagyona részben befektetve, részben elérhetetlenül fekszik Európában. A hollandusok nem óhajtottak ilyen zavaros és veszélyes dolgokkal foglalkozni. Ott álltunk, mint néhány évvel ezelőtt, „Annahat” alakulása előtt. Fritz bement a városba pénzt felhajtani, vagy legalábbis az utolsó kísérletet megtenni. A családját magával vitte. Egy hónap múlva hazajön, mondta elmenetelkor. A búcsúzásnál azonban a szokottnál hosszabban rázta a kezemet. – Ideges szegény, – gondoltam, – meg is lehet érteni. Egy emberélet munkája forog kockán. A hónap elmúlt, de Fritzék nem jöttek vissza. Pénz még volt, vártam még két hétig. És mikor két hét múlva sem jöttek, utánuk küldtem egy felvigyázót. A felvigyázó sürgönyzött, hogy a városban nincsenek, nem is voltak. – Tűvé tettük az egész szigetet. Az angolok a fogaikat csikorgatták, a holland gyarmatrendőrség pedig az angoloktól való félelmében egész erejét megfeszítve kutatott Fritzék előkerítése céljából. Az angolok a hollandokat árulással vádolták, mert hagyták, hogy Fritz megszökjön, s a feketelista jó egynéhány céggel és személlyel gyarapodott. „Annahat” pedig dobra került. Néhány hét múlva vékony lábú, száraz fejű angolok, hangos, szapora beszédű belgák hetykélkedtek azon az ültetvényen, mely az első volt a környéken, s amely alapítójának az ország a létezését köszönheti. És a clubban egy angol levelet olvasott fel, melyben egy itteni angol ültetvényes, aki a háború alatt bevonult és Európában háborúzott, írta, hogy Verdun előtt a német halottak között megismerte Fritz Kettnert, „Annahat” gazdáját… Én pedig visszamentem jó hollandusaimhoz, a Sumatra Borneo Plantage Maatschappijhoz felvigyázónak és kezdtem elölről a szolgai életet.

31

TORNAI JÓZSEF

E RIK V AN R UYSBEEK

VERSEI

Erik van Ruysbeeknek (1915–2004) talán az egyetemesség, vagy közelebbről: filozofikusság az egyoldalúsága. Ő az európai kultúrában mindig jelen levő emelkedett, monista, panteisztikus költők sorába tartozik. Számtalan őse közül most csak a legelsőt, Angelus Silesiust említeném, hogy azonnal a kellő helyen képzelhessük el. Igaz, Ruysbeek nem vallásos misztikus, mint Silesius; ő a természet imádója, természetnek és embernek egyetlen lényegként való szemlélője. Nagy közhelyek születnek ebből a filozófiai alapállásból. A közhely fogalmát azonban itt most mégis a legjobb értelemben használom, mert mégiscsak meglepő, hogy az ipari civilizáció kellős közepén, Hollandiában ilyen tiszta hangon meri és tudja énekelni valaki a József Attila-i „mindenséggel mérd magad” németalföldi, nyugat-európai változatát. Erik van Ruysbeek versei némelykor olyanok, mintha valamelyik természeti, törzsi nép mítosza szólalna meg bennük. Így kezdi a Sors című éneket is.

32

ERIK VAN RUYSBEEK

SORS Nagyobb mint a földön átsöprő szél nagyobb mint a halállal borított idő az apa mert ő a nappal forrása. Mélyebb mint a mélységet tápláló tenger Mélyebb mint a húst nevelő föld az anya mert ő az éj szakadéka. Kettejük közt nem sokáig bágyad az ember. Saját földje szökik ki alóla.

33

EMBER ÉS VILÁG Most minden dolog mérték és templom sőt még több: mi magunk, velük vagyunk a föld, velük vagyunk a tűz ki összeköt minden szerelmet a léttel betölt minden szerelmet a földdel. Tele a táj hol mi ragyogunk tele sugárzással mely a mi teljességünkbe forr mozdulatlanul és mozdulva fekszünk hatalmasan s a lüktető téren át saját jelzéseink futnak figyelő mélyeink felé. Velünk-telt világ és világgal telve mi egy test, egy lélegzet, egy és ugyanaz a tűz. Mi szól odakint ami nem hangzott föl bennünk mi moccan belül mi nem mozdult kívül? Lassú szívem, ki lassan tanultad a megértést és hirtelen fölfedezted a tudás fényűzését, benned lélegzik a világ a dolgok örök lényege rád süt visszfények játékává tesz könnyű öröklétedben visszaverődve. Élni annyi mint tükörnek lenni minden dolgok tükrének a legközelebbi pillantásban fészkel a legtávolabbi éghatár a legbensőbb érzés áttör időn-teren csak a meg-se-született por lánc-postája úr a lét nyitott pórusai fölött. A dolgok közt mi vagyunk a mérték és templom s még több: a dolgok mi magunk mivelünk ők a föld, mivelünk ők a tűz ki minden lényt összeköt szerelemmel minden földet betölt szerelemmel.

34

KÖRFORGÁS Vakító fény, beburkolózik a szívemmel, befészkelődik sötét fészkembe; rétegről-rétegre ereszkedik le porhüvelyembe takarózva és fátyolozva, sírba, hol sötéten és elfeledve hamvadt, születésemmel kitörtél magad felé és én vizet fakasztok a sziklából bekerítem Jerikót míg a nap megáll az égen míg újra fehér, óriási és bensőséges fény olvaszt meg minden teremtményt és az embert bikából sassá égeti.

LÉT 1 Guggolok az esőben és én vagyok az eső is e fa alatt melynek törzsében én is itt lakom jövök le a zöldön ereszkedem levélről-levélre lemerülök a bucka-bogáncsok

35

mag-szárak közé a nehézszagú pipitér alá felhő vagyok és föld és a csalánból meg a vad-kakukkfűből száll illatom a kipattanó magok csöndjébe. Csöppek: saját balzsamom hull nyitott kelyhembe kimélyedt arcomba. 2 Én vagyok a fa én vagyok az erdők a zöld rozsda a lombok közt korhadó ágakon én vagyok az égen a felhők én vagyok a gally-recsegés levélsusogás százféle fű szaga ezer és ezer szemnek való szín és később mikor a ház befog nyugalmába én vagyok az esti lámpa körüli homály a régi könyvek barna állványokon a meleg hamu a hűvös ital távoli kiáltás az ablaküveg ködén túl az éjszakában és csöndben mintha az idő körről körre le akarna szállni önmagába egy nő törékeny mozdulatai aztán én vagyok az éj és a beteljesült csoda.

36

SZIGET Sziget. Van sziget? Napsütött part a köd mögött üde öblök a zöld párában fehéren ízzó ég. Van-e sziget? Hang mely kört húz a békesség ködei mögé és lélegzetünk határain túl a szabad-esés mámorának megritkult tüzébe csábít. Sziget? Hajók nélkül? Visszatérés nélkül? Fészek, anya az időn túl, szűz a tér közepén, netán egy nő, nő aki bennem él? Köd száll föl a kérdésekből kérdések csillannak a ködben. Röpülés magamon túlra vagy föld melyre építhetek? Várok míg egy sziget rám talál.

37

HERAKLEITOSZ Évezredekkel ezelőtt tízezernyolcszáz éve hogy pontos legyek itt ültem és olvastam ugyanezen az erdős homokhullámos tájon egy tavaszi délután élénk szelében tekintetem fölemelkedett a könyvből végigsiklott az első gyönge hajtások fölött és azt gondoltam hogy itt ülök majd tízezernyolcszáz évvel ezután s a századok körforgásán át magamnak küldött üdvözlet szikláról-sziklára jön föl hozzám az idő barlangjából én tovább küldöm és az öröklétnek szánt jeladásként letöröm ugyanazt a kis ágat és látom a kézmozdulat olyan messze visszfénylik hogy se szem, se szellem nem követheti: időnként eltűnik a múltban időnként eltűnik a jövőben. Itt ülök örökké és újra meg újra most a gyér világosságban.

TORNAI JÓZSEF fordításai

38

JÁNOSI ADRIENN

I DA G ERHARDT Ida Gerhardt (Gorinchem, 1905. május 11. – Warnsveld, 1997. augusztus 15.) Holland költőnő, akinek költészete klasszikus és óholland elemeket ötvöz. Az ifjúkorában megismert holland tájak élete végéig meghatározó képei költészetének, mely azonban több egyszerű tájleírásnál: a megállíthatatlanul csobogó patakok, a tekintélyes folyóvizek, a folyópartok kimeríthetetlen gazdagsága, a tovatűnő felhővonulatok képzeletének, hangulatának elemeivel, sajátos összefüggésekben tárulnak elénk. Számos irodalmi díj elnyerése után – költőnőként elsőként – 1975-ben a legrangosabb holland irodalmi díjat, a P. C. Hooft-díjat is megkapta.

JUNINACHT Vreemd aan de ander in war doorelkander danst om de rozen die raadselen zijn. Wars is de wijn op de bodem der kelken, groene festoenen zij moeten verwelken: danst door de doolhof van lachen en pijn. Naderen, kruiselings wisselen, keren; tegen verlangen kan géén zich verweren: vraagt het de rozen die raadselen zijn. Dansen is dolen, is derven en zwerven, aarzelend verkiezen en rakelings verliezen, handen in handen staan bij het refrein; zingen en springen, de tranen verdringen: danst om de rozen die raadselen zijn.

39

JÚNIUSI ÉJ Különös kavarodásban, egymásba gabalyodásban, ő táncol a rózsák, a rejtélyes rózsák körül. Poharak alján sejtelmes borok, zöld csokrok, el kell hervadnotok: s ő táncol a jókedv és fájdalom dzsungelében. Odalép, átkarol, fordul, vágyellenszert nincs, aki árul: rózsákat faggat ő, rejtélyes rózsákat. Bolyongás, vágyódás, vándorlás ez a tánc, tétova választás és hirtelen botlás, kéz a kézben várakozás, ha jön a refrén. éneklés, szökkenés, bún felülkerekedés: s ő táncol a rózsák, a rejtélyes rózsák körül. Fordította: Jánosi Adrienn

Ida Gerhardt 1940 táján

40

GERA JUDIT

G ONDOLATOK P AUL VAN O STAIJEN B RUEGHEL

TANULMÁNYÁRÓL

Paul van Ostaijen (1896–1928), a flamand expresszionizmus legnagyobb költője, rövid prózai művek és művészetkritikai esszék szerzője egyetlen tanulmányt szentelt nem modern festőnek. Ez is könyvkritika formájában jelent meg a Vlaamsche Arbeid c. folyóirat 1926 augusztusi számában. A könyv, amelyről ír, nem egyéb, mint Tolnay Károly, a magyar származású, nemzetközi hírnevet szerzett művészettörténész 1925-ben, a müncheni Piper kiadónál megjelent munkája: Die Zeichnungen Pieter Bruegels. A Magyarországon alig ismert, de világirodalmi színvonalú flamand költő alább elemzett tanulmánya gazdagíthatja a Tolnay-recepciót. Ugyanakkor Van Ostaijen könyvismertetése sokkal inkább magáról Brueghelről szól, mint Tolnay könyvéről, ahogyan ezt a könyvismertetés mellé, a folyóirat szerkesztőjének, Jozef Mulsnek írt kísérő levelében ő maga is hangsúlyozza1. Ezt a szerkesztő azzal erősítette meg, hogy nem a szokásos Kronieken c. rovatban jelentette meg, hanem a folyóirat legelső helyére tette. Ahogy Geert Buelens és Tom Lanoye, az 1996-ban megjelent Van Ostaijen esszé- és kritikagyűjtemény szerkesztői bevezetőjükben is rámutatnak, ez a szuper-modernistának tartott költő éppen a nem modern művészről, Brueghelről szóló írásában fejtette ki legvilágosabban és legfrappánsabban élet- és művészetszemléletét: „a 'Breugel' bebizonyítja, hogy Van Ostaijen azon művészek évszázados hagyományába írja bele magát, akik csak közvetve, de talán éppen emiatt annál erősebben vannak jelen munkásságában.” 2 1

Borgers, 1996, 711–712

2

Beulens-Lanoye, 1996, 8

41

Hogy Paul van Ostaijen munkásságában Brueghel miként van jelen, arra később még visszatérek. Van Ostaijen néhány apró kifogástól eltekintve a legnagyobb mértékben elismeri Tolnay munkáját. A művészettörténész maximálisan elérte célját, mely szerint sem nem a „széles közönségnek”, sem nem „a szűk szaktudósoknak” szánta írását, hanem azoknak, akiknek a számára Brueghel kozmosza igazi rejtélyt, személyes élményt, belső megrendülést jelent. A következő bekezdésben – mintegy Tolnay elmélyült elemzésének ellenpontjaként felmutatva – heves kirohanást rendez az 1924-es belgiumi Brueghel-ünnepség és a Brueghelről író „flamand firkászok” provincializmusa ellen. Ezek a tollnokok Brueghelben csakis a falusi búcsúk kövér parasztjainak festőjét látják, aki maga is részt vesz az általa megfestett mulatozásokban, a kisemberek szellemileg üres világában. Ráadásul nem átallanak brüsszeli zsargonban beszélni „minden németalföldi festők – Rembrandt mellett – legátszellemültebbjéről.” Kizárólag az érzéki világ festőjének tartják, a népi tréfák, a tobzódás, a testiség művészének, s ezzel megalázzák, lealacsonyítják, félreértik. Klisékben gondolkodnak róla, akárcsak a németalföldi irodalom nagyságairól, például Gezelléről, akinél összetévesztik a miszticizmust a vallásossággal. Költői kérdések sorozatában fogalmazza meg kifogásait a szokásos Brueghel-értelmezésekkel szemben. Hogy lehetséges az, hogy a kritikusok nem látják meg az olyan festményekben, mint amilyen az Eldorádó, az Ikarosz bukása, a Parasztlakodalom vagy a Németalföldi közmondások a tanulságot és azt a távolságot, amelyet Brueghel saját maga és az általa ábrázolt világ között tudatosan fenntart? Ezek az ábrázolások nem holmi bájos jelenetecskéket mutatnak, nem a flamand lélek érzéki oldalát jelenítik meg. Brueghel objektíven szemlélte az általa megfestett világot: sem el nem vetette, sem el nem fogadta azt. Csupán regisztrálta. Mindebben tökéletes ellentéte Felix Timmermansnak, Van Ostaijen kortársának, aki Pallieter c. regényében teljes mértékben összeolvad, azonosul paraszt hősével. Brueghel Van Ostaijen szerint nem tartozik bele festményei világába, nincs is helye ott, külső szemlélője inkább e világnak. Legfeljebb annyi mondható el róla, hogy szórakoztatja tárgyának groteszk mivolta. Ebben a mondatban természetesen Van Ostaijen, a groteszk kisprózák írója saját művészeti habitusát fogalmazza meg, s Brueghelt, ki nem mondva, de önmagához közelíti. Van Ostaijen Jozef Muls Brueghel-könyvével szemben is fenntartásokat fogalmaz meg. Nem fogadja el Muls azon állítását, miszerint Brueghel moralizáló, allegorizáló képein a flamand paraszt tanulmányozását tűzte céljául. Van Ostaijen – Tolnayra hivatkozva – sem moralizáló tendenciákat nem lát Brueghel festészetében, sem pedig a flamand paraszt tanulmányozását nem látja igazoltnak. Muls

42

azon véleményével sem ért egyet, hogy a flamand nép erejének és a flamand természetnek a tanulmányozása Brueghel számára „szerelmetes séta volt az ezernyi hétköznapi dolog között, melyek mindegyike egy-egy csodát jelentett számára.” Ezt az értelmezést korának a flamand újjáéledést ambicionáló, pragmatikus törekvéseivel hozza összefüggésbe, s mint ilyet elutasítja. Brueghelt Van Ostaijen platonikus pesszimistának nevezi az Ikarosz bukása, a Vihar illetve a Nyomorékok c. képei alapján, ezért nem fogadja el a „szerelmetes séta” megfogalmazást. Brueghel pillantását kozmikusnak, már-már emberen túlinak nevezi. Másfelől Van Ostaijen szerint Brueghel nem láthatta a hétköznapi dolgokat csodának, mert inkább az eszmére való plátói emlékezés jegyében látta azokat. A dolgok Brueghel számára egy a priori módon létező egységet jelentettek. Így Van Ostaijen egyetért Tolnayval, aki azokat az értelmezéseket is elutasítja, amelyek szerint Brueghelnek semmiféle határozott elképzelése és felfogása nem lett volna a valóságról, s csupán ösztönös, naiv művész volt, ugyanakkor azokat az interpretációkat sem fogadja el, amelyek viszont túlzott tudatosságot tulajdonítanak neki, s amelyek úgy tekintenek Brueghelre, mint aki a népi életet a „néplélek” megjelenítésének céljából ábrázolta volna. Van Ostaijen nagy elismeréssel szól Tolnay forráskutató tevékenységéről, a Bruegheli életmű újszerű áttekintéséről és az ebből következő új klasszifikációról. Ugyanakkor a rajzoknak szellemtörténeti felfogásban történő, Tolnay-féle szisztematikus kutatásának egyik veszélyét a spekulatív „hineininterpretieren”-ben látja. Ennek ellenére a Bruegheli művészet evolúciójának ilyen jellegű rekonstrukciójában döbbenetesen szuggesztív erőt érez Van Ostaijen. A következőkben Van Ostaijen Brueghel tájábrázolását elemzi Tolnay nyomán. Kitér az „Alpenerlebnis” jelentős mozzanatára a festő fejlődésében. Ebben a rajzban egy új természetszemlélet jelenik meg: a természet kreatív egységének a kifejeződése, „az őstestként megtapasztalt természeté”. Az élettelen természetnek is, vagyis a kolostornak, a városnak, a várnak csupán a kozmikus természeti egységhez való viszonyukban van jelentősége. Ebben a mindent magába ölelő, kozmikus természetben az emberi létezés relativizálódik. Brueghel, a platonikus pesszimista számára szigorúan különválik a természet és az emberi cselekvés világa, vagyis az észszerűség és az esztelenség. A természetben az észszerű, a kozmikus összefüggés nyilvánul meg, az emberi világban az esztelenség. Ez utóbbit bábjátéknak látja és láttatja Brueghel. A bolondság többé nem a transzcendens gonosz lakóhelye, mint Bosch-nál, hanem az emberi élet immanens mozgatórugója. Van Ostaijen rámutat a Tolnay által emlegetett irodalmi párhuzamokra: Erasmusra, Sebastian Franckra, Rabelais-ra, a Lazarillo de Tormes írójára és Francisco Delicadóra. Ugyanakkkor ma-

43

ga Van Ostaijen is tekinthető Brueghel kései, huszadik századi utódának, ami az emberi ostobaság objektív-groteszk ábrázolásmódját illeti. Gondolhatunk az Het gevang in de hemel (Börtön a mennyországban) c. groteszkjére, amelyben a nr. 200-as nevet viselő főhős szabadulása után sem tud elszakadni a börtöntől, s akinek esetén felbuzdulva a papok megalkotják az elvi vagy elméleti szabadság elméletét a valódi szabadsággal szemben, vagy a Diergaarde voor kinderen van nu (Állatkert mai gyermekek számára) (1924–25) c. sorozataira, melyben egy-egy embertípust egy-egy állatfigurán keresztül ábrázol vagy éppen fordítva: egy-egy embertípust mint egyegy állatfajtát állít elénk. A De stad der opbouwers (Az építők városa) c. groteszkjében a kötelezővé tett építés metaforáján keresztül a kötelezővé tett ideológiák ostobaságát és ésszerűtlenségét állítja pellengérre. Szatirikus ábrázolásmódja legtöbbször saját kora politikai viszonyaira vonatkozik, az uralkodó társadalmi viszonyok gúnyos kritikáját adja bennük. A szatirikus látásmód, az alkotói distancia, az embereknek mint típusoknak és nem mint individuumoknak az ábrázolása valamint a saját kor felvetette problémák összekapcsolása feltétlenül párhuzamot teremt közte és Brueghel között. Csak néhány példa a Bruegheli életműből ez utóbbiakra: Bábel tornya (1563), Eldorádó (1567), Szarka az akasztófán (1568). A természet és az ember elkülönült birodalmának újfajta egysége először a Halál diadala c. képen jelenik meg. Az embereket itt Brueghel valóságos természeti lényekként, vékony rovarokként fogja fel. Az elpusztíthatatlan természet színpadán észrevétlenül vonul át a sorsuk. A két birodalom abszolút kongruenciája a Keresztvitel (1564) c. és a hónapokat ábrázoló festményeken teljesedik be. A figurák itt már egészen egybeolvadnak a tájjal, mintegy a tájhoz nőnek, amelyben a tér nem a természetes szem által regisztrált tér, hanem egy fordított perspektivikus optikában jelenik meg. A festményeken megjelenő tér semmiképpen nem felel meg a valóságban érzékelt térnek. Van Ostaijen innen eredezteti a Brueghel iránti megújult festői érdeklődést. Különös mértékben lelkesedik Van Ostaijen Tolnay azon gondolatmenetéért, amelyben kifejti, miért volt Brueghel kora igazi reprezentatív festője. Az a tény ugyanis, hogy Brueghel visszanyúlt a németalföldi festői hagyományokhoz, amikor kortársai éppen az italianizáló festészeti módot kultiválták, sokakban Van Ostaijen kortársai körében azt a félreértést okozza, minek következtében a nemzeti sajátosságokat szembeállítják az univerzális jelenségekkel, és Brueghelt ebben a minőségében, a fősodorral mintegy szembeforduló, tipikus flamand festőként dicsőítik. Van Ostaijen helyesen mutat rá, hogy ezek a műítészek egyrészt megfeledkeznek arról, hogy Brueghel elsősorban saját, brabanti miliőjével fordult szembe, akik számára az italianizáló festés jelentette a fejlődés fő irányát. Másrészt

44

Brueghel archaizáló festői stílusát nem annak formai összefüggéseiben vizsgálják. A legtöbben folklorisztikus érdeklődéssel fordulnak Brueghel művészete felé, amelyben az ornamentális mozzanatokat lényegi mozzanatokká nagyítják fel. Pedig nem ezek a folklorisztikus mozzanatok a lényegesek, hanem, hogy „minden egyes faj a rá jellemző módon – mely módot lehetetlenség további elemeire bontani – az univerzálisra törekszik.” Ezek után egy hosszabb passzust idéz Tolnaytól, melynek lényege, hogy Brueghel nem azért kora egyetlen igazi északi reprezentánsa, mert ő maradt hű egyedül az északi tradíciókhoz, hanem annak a kozmikus tudatnak köszönhetően, melynek akkor északon kizárólag ő volt birtokában. Brueghel északi kortársai nem azért nem érték el Brueghel művészi nagyságát, mert az itáliai festői modort követték, hanem egyedül csak azért, mert nem volt meg bennük az a kozmikus tudat, amely a déli zsenikben viszont éppen úgy megvolt, mint Brueghelben. Érdekes itt röviden kitérni Van Ostaijennek a Selection c. folyóirat 1926 májusi számában megjelent válaszára, melyet a folyóiratnak az új francia festészettel kapcsolatos körkérdésére adott. Válaszában Brueghelt kevésbé tartja flamand festőnek, mint Quinten Matsijst vagy Van Roemerswaelt, s kevésbé hollandnak, mint Frans Halsot. Van Ostaijen az igazán nagy festőknél nem a nemzeti hovatartozást, hanem az európai szellemiséget tekintette a minőség fokmérőjének3. Van Ostaijen két kritikai megjegyzéssel zárja alapvetően dicsérő könyvismertetését. Az egyik az Utolsó ítélet (1558) c. rajz értelmezésére vonatkozik. A kép jelentését illetően következtetésük azonos, csak az út, amelyen e következtetésig eljutnak, különböző. Tolnay úgy látja, hogy a képen látható Leviatán szájában az egész emberiség egyetlen folyamba olvad össze. Van Ostaijen ezzel szemben azt állítja, hogy a képen látható, jelentéktelen kis angyal képezi a kép tengelyét, az angyal, aki kétfelé választja az emberömlenyt: a jókat a hegy irányába, a rosszakat a szörny szája felé. E két emberáradat azonban annyira hasonlít egymásra, hogy gyakorlatilag nincs is különbség közöttük, az egyik lehetne akár a másik is, így az értékítélet tökéletes közömbösségbe torkollik. Míg Tolnay tehát azt állítja, hogy a kép üzenete az, hogy nem léteznek sem elátkozottak, sem megváltottak, s ez az értelme az egyetlen folyamnak, addig Van Ostaijen véleménye szerint a két folyam ellenére nincsenek jók és rosszak, mert a kettő annyira hasonlít egymásra, hogy gyakorlatilag azonosak.

3

Borgers, 1996, 763–764

45

Van Ostaijen másik kritikai megjegyzése Tolnaynak egy németalföldi közmondás értelmezésére vonatkozik az Ira (1558) (Düh), a hét főbűn egyikét ábrázoló rajzon. Tolnay szerint a rajz hátterében látható hajó „az úgy díszeleg, mint egy sárba ragadt hajón a zászló” közmondással hozható összefüggésbe. A dühvel Tolnay úgy köti össze a közmondást, mintha annak szinonimikus jelentése ez lenne: „vak dühükben megsemmisítik egymást”. Van Ostaijen a közmondás jelentését pontosítja: egy tárgy nem tartozik a másikhoz, mert szintkülönbség áll fenn a kettő között. Így ez a közmondás inkább a Superbia (Hiúság) c. rajzhoz illene, semmiképpen nem az Ira címűhöz. Ezeket azonban a flamand költő apróságoknak tartja, melyek a könyv rendkívüli teljesítményéből semmit nem vonnak le. Paul van Ostaijen Brueghel-képét csakúgy saját művészet- és életszemlélete határozza meg, mint Karel van de Woestijnéét4. Alapvető különbség kettejük írása között az, hogy míg Paul van Ostaijen könyvismertetés formájában valójában tanulmányt ír Brueghelről, addig Karel van de Woestijne fikciós műfajt választott: a novellát. Az In voto c. novella (1914), mely a De Schroeflijn I. (1928) c. kötetben jelent meg, Pieter Brueghel életét beszéli el röviden, abból az időszakból és perspektívából visszatekintve, amikor a mester még él, de már öregnek érzi magát. A perszonális elbeszélő Breughel perspektívájába helyezkedve, az ő szemével láttatva mondja el a történetet. A tulajdon identitás, az egyén és a társadalom közötti szintézis keresése az elbeszélésben egyfajta speciális feszültségen keresztül jelenik meg, mely a Brueghelt közelről ábrázoló jelenetek és a panoramikus képleírások között teremtődik meg. Valahányszor Brueghel a gondolataiba mélyed, az olvasó előtt azonnal megjelenik kozmikus „világfestményeinek” hatalmas látomása. A Van de Woestijne által kiemelt Bruegheli ábrázolásmód, mely az individuálistól az univerzális felé haladó folyamatot jeleníti meg, dinamikus kifejezést nyer abban a játékos „kameramozgásban”, mely hol Brueghelt, a tökéletlen embert mutatja premier plánban, hol a művész-Brueghel tökéletes univerzumát pásztázza végig. Az európai politika fenyegető közegében, az első világháború küszöbén Karel van de Woestijnének szüksége volt egy, a tulajdon flamand hagyományát reprezentáló figurára, akinek élete és műve számára az individualizmus és az univerzalizmus harcát jelenítette meg, az izolált művészlét és a társadalmi elkötelezettség között húzódó feszültséget mutatta fel. Karel van de Woestijne mindezzel mutatis mutandis a huszadik század eleji Flandria egész problematikáját olvasói elé tárhat4

Gera, 2002, 45–56

46

ta, amely éppen a paraszti sorba süllyedésből, a szegénységből, az izoláltságból igyekezett kilábalni, emancipálódni és felzárkózni a modern világhoz. Karel van de Woestijne, a szimbolista-dekadens költővel szemben az expresszionista Paul van Ostaijen egy másfajta Brueghelt állít elénk. Van Ostaijent kevéssé érdekli Brueghel, az ember, ő inkább Brueghel kozmikus világteremtő művészetének elidegenítő aspektusaival foglalkozik inkább. Hangja, amelyen a németalföldi festőről szól, nem lírai-melankolikus, mint Van de Woestijnéé, inkább a kolléga elfogulatlan, objektív, elemző hangja. Brueghel parasztábrázolásában nem elsősorban az általános emberi átszellemített szimbólumát látja, hanem a magáéval rokon, groteszk, szatirikus vonásokat hangsúlyozza. Természetesen fontos megemlíteni azt a különbséget is, hogy Van Ostaijen írása az első világháború után, 1926-ból származik, míg Karel van de Woestijnéé éppen a világháború első évéből datálódik. Így természetes, hogy az egyébként is más művészi preferenciákkal, ízléssel rendelkező, radikálisan formabontó, avantgárd költő, Van Ostaijen máshová helyezi a hangsúlyokat Brueghel művészetében, mint Karel van de Woestijne. Van de Woestijne Brueghelen, az emberen, az individuumon keresztül jut el a huszadik század elején megjelenő problémákig, a szorongásig, a világszemlélet és a hit elbizonytalanodásáig, egyfajta kozmikus honvágyig, mely az ember állandó otthonkeresésének fájdalmát és reménytelenségét is magában foglalja. Van Ostaijen expresszionista szemüvege ezzel szemben Brueghel alakjaiban nem individuumokat, hanem maszkokat, bábfigurákat, társadalmi szerepeket lát. És mégis: a két alapvetően eltérő költői alkat valami hasonlót látott lényegesnek a flamand festőelőd művészetében. Mindketten annak kozmosz-jellegét hangsúlyozzák a helyi folklórral, az irodalmi anekdotizmussal és a flamand partikularizmussal szemben. Mindkettejük számára Brueghel világából az átszellemültség, az egyetemes, az univerzális gondolat volt fontos, az, ami a németalföldi művészt a nemzetközi tendenciák szintézist teremtő alkotójává tette. Irodalom: Beulens, G. – Lanoye, T. (reds) (1996): Paul van Ostaijen: De poes voldeed. Essays en kritieken. Amsterdam. Borgers, Gerrit (1996): Paul van Ostaijen. Een documentatie. I–II. Amsterdam. Gera, Judit (2002): Kép és tükörkép. A flamand szimbolista festészet és irodalom kapcsolata. Budapest. Ostaijen, Paul van (1964): Music-hall. Een programma vol charlestons, grotesken, polonaises en dressuurnummers van Paul van Ostaijen. Samengesteld en ingeleid door Gerrit Borgers. Den Haag-Antwerpen. Tolnay, Károly (1987): Teremtő géniuszok. Van Eycktől Cézanne-ig. Budapest. Woestijne, Karel van de (1949): Verzameld Werk. Vierde deel. Beschouwingen over literatuur en kunst. Bussum.

47

OLÁH ANIKÓ

A

I TALOZÁSI SZOKÁSOK KÖZÉPKORI N ÉMETALFÖLDÖN

Mint szerte a világon, úgy Németalföld polgárai sem vetették meg a jó vagy kevésbé jó minőségű szeszesitalt. A középkor holland polgára nemcsak otthon, szűk családi körben hódolt az alkoholfogyasztás szenvedélyének, de szívesen töltötte idejét kocsmákban, kávéházakban, sőt bordélyokban is, ahol a tivornyázások elengedhetetlen kelléke volt a jól megtöltött sörös vagy boroskancsó. Az ivászatra nem kellett okot keresni, hiszen mindig adódott egy jeles esemény vagy ünnepnap, amikor a dolgos hétköznapokban eltikkadt derék iparosok, kereskedők a szokásosnál többet guríthattak le kedvelt italukból. Minden németalföldi polgár háztartásában megtalálható volt a nemzeti italnak számító sör, melynek két fajtája volt ismeretes; a lágy zamatú „világos” és az erős ízűvé érlel „sötét” árpalé1. A sörfogyasztás elfogadottságát jelzi, hogy a sör a reggeli elmaradhatatlan tartozéka volt. A sörfogyasztás a XVIII. század elejére a kávé és a tea mind népszerűbbé válásának és a bor elterjedésének köszönhetően csökkent le. A sör mellett a XVII. század másodi felére a bor fogyasztása is egyre nagyobb méreteket öltött. Eleinte csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak, hogy a francia, spanyol vagy a Rajna vidék borait kortyolgassák. A borfogyasztás lassan meghonosodott és különleges alkalmakkor – lakodalom, „három királyok napja” – elmaradhatatlanná vált a cukorral, fahéjjal és egyéb fűszerekkel ízesített bor2 felszolgálása. 1

R.E. Kistemaker. Geschiedenis van een volksdrank (Amsterdam 1994) 25. o.

2

Ízesített bort csak a három királyok napján lehetett kapni a kocsmákban.

48

A sör és a bor mellett természetesen az égetett szeszesitalok is kedveltté váltak, mint például a hagyományos holland pálinka („jenever”)3 illetve a Franciaországból importált rizsből („arak”) vagy gyümölcsből („ratafia”) készített párlatok. A kocsmákban ónkupákból oltatták szomjukat borral, sörrel a vendégek, míg a gazdagabb polgárok házi használatra ezüstből készíttettek maguknak serleget4. Az égetett italokat kis óncsészékből fogyasztották. Az első kávéház Amsterdamban 1650-ben nyílt meg, ahol az újdonságnak számító kávé és kakaó mellett természetesen bort is kínáltak. A kávézók mellett elterjedtek a zenés kocsmák, bár ezek a helyek veszélyesek voltak, mivel tolvajok, gyilkosok, zsebmetszők, prostituáltak ütöttek itt tanyát. A kocsmák látogatása nemcsak a férfiak kiváltásága volt. Az asszonyok és a gyermekek is a kocsmák, ivók törzsközönségét alkották, és csak 1631-ben született meg a gyermekek alkohollal való kiszolgálását korlátozó törvény, amely megszabta a kocsmák nyitva tartási rendjét is5. A középkor iparegyesületei, a céhek a nagyobb városokban saját kocsmát üzemeltettek, amelyek látogatására csak a céhtagok és családtagjaik voltak jogosultak.6 Saját kocsmával rendelkeztek pl. a matrózok vagy akár a kovácsok. A céhtagok az ünnepeket a kocsmában összegyűlve együtt dorbézolták át, ahol a módosabb iparosok saját gyönyörűen megmunkált ezüstkupájukból hajtották fel a hűsítő italt. Az Európa szerte 1625-től mind közismertebbé váló dohány a XVII. századi holland kocsmák, kávézók állandó tartozéka lett. A hétköznapi nyelv a dohányzókra a füstivó kifejezést használta. A XVII. század végére általánossá vált, hogy a kocsmákban az ital mellé a pipát is odakészítették.7 A jókedvet az alkohol mellett a játékok és a táncok is fokozták. Igen kedvelt volt a kártyázás vagy a kockajáték, melynek egyik fajtája az ún. passe-dix, melyben a játékosnak annyi kupa sört kellett legurítania a torkán, ahány pontot dobókockájával összegyűjtött. Ha nők játszották ezt a játékot, akkor a pontoknak megfelelő számú csókot kellett adniuk a társaság férfitagjainak.

3

A XVIII. században a jenever kedveltebb volt mint a bor.

4

A legnagyobb kupák űrtartalma 1 litertől 2,5 literig terjedt.

5

Az amsterdami városi tanács a kocsmák nyitva tartását 21.00 óráig engedélyezte.

6

A legtöbb tagot számláló céhkocsma az amsterdami Kalverstraaton helyezkedett el. Az amsterdami kikötőben működött a matrózok saját kocsmája is. P. Boekhorst-P. Buke-W. Frijhoff, Cultuur en maatscappij in Nederland 1500–1850 (Den Haag 1992. 118.o.)

7

A középkor leghíresebb pipagyára Goudában működött.

49

Jóval kegyetlenebb, jellegzetes kocsmajáték volt az ún. macskajáték. Egy macskát üres fazékba zártak, a fazék oldalát husángokkal, botokkal ütötték, majd kiengedték a megrémült állatot. Az lett a győztes, aki utolérte és agyon is ütötte a macskát. Ezt az igen népszerű játékot felnőttek és gyermekek egyaránt űzték. A gazdagabb polgárok a macskát pávával helyettesítették. Az igazi duhajkodásra a középkori holland polgárság legnagyobb ünnepén, a három királyok napján került sor.8 A három királynak a középkor embere mágikus erőt tulajdonított, úgy gondolta, ők védik meg a halandót minden rossztól és betegségektől. Az ünnep napján a polgárok nagy társaságokba gyűltek, maguk közül királyt választottak, akit egész nap – sűrű poharazgatással, köszöntőkkel – ünnepeltek. Az évente kétszer – tavasszal és ősszel – megrendezésre kerülő búcsúk is nagyszerű alkalmat szolgáltattak az italozásra, annál is inkább, mivel nem kellett a másnapi józanodással foglalkozni, hiszen a búcsú akár egy vagy két hétig is eltarthatott. Amennyiben nehéz lenne elképzelnünk a középkori holland polgár önfeledt italozását, akkor elég Jan Steen9, Willem Buytewech, J. M. Molenaer, vagy akár Judit Leyster zsánerképeire gondolni, akik gyakran ábrázoltak családi körben, kocsmákban, vagy akár bordélyokban mulatozó társaságokat.

Bibliográfia Z. Benyák, F. Benyák (szerk.): Borok és korok. Budapest, 1999. P. Boekhorst, Burke P. en W.: Frijhoff, Cultuur en maatschappij in Nederland 1500–1850. Amsterdam, 1992. Dr. A. van Huizen: Onze pruikentijd, over et dagelijks leven in ons land in de 18e eeuw. Kampen J.H. Kok, 1968. R.E. Kistemaker, V. T. van Vilsteren (red): Bier! Geschiedenis van een volksdrank. Amsterdam, 1994. P. Zumthor: Hollandia hétköznapjai Rembrandt korában. Budapest,1985.

8

Driekoningendag január 6-án ünnepelték. E ünnep gyökerei a rómaiak Dionüszosz ünnepéhez kötődnek.

9

Jan Steen serfőző fia volt és ő maga is kocsmáros lett.

50

JÁNOSI ADRIENN

H OLLAND ,

FLAMAND AVAGY A HARMADIK ? A FLAMAND „PROVINCIÁLIS KÖZNYELV” STÁTUSÁRÓL A „magas” kultúrát a civilizáltsággal, az „alacsony” kultúrát a civilizálatlansággal szokás azonosítani1. Más szóval mindaz, ami a világ nagy részén értéknek számít, a magas kultúrához tartozik, míg a nép mindennapi élete, szokásai az alacsony kultúra részét képezik2. Szembeötlő, hogy a két kultúraszint között nincs éles határvonal, és úgy tűnik, hogy a két szint durva megkülönböztetése csupán két helymegjelölő pólusként szolgál egy fokozati skálán3. A különböző nyelvi szintek megítélése is aszerint történik, hogy egy bizonyos nyelvi változat a magas kultúrával vagy az alacsony kultúrával azonosítható-e4, hiszen a nyelv Flandriában a kultúra talán legszervesebb részét jelenti. Természetes, hogy ennek megfelelően a nyelvi szintek közötti határvonal is bizonytalan. A standard holland nyelv alatt a legtöbb nyelvész az ABN-t (Algemeen Beschaafd Nederlands, azaz „általános, művelt holland nyelv”) érti, amint ez a későbbiekben ismertetett cikkekből is kiderül. Más országok standard nyelvváltozatához hasonlóan a standard holland nyelv azért „általános”, mert a nyilvános szereplés nyelvi normájának számít, „művelt”,

1

Geeraerts 1993: 351

2

Sarangi 1995: 2-3

3

Geeraerts 1993: 346-353

4

Geeraerts 1993

51

mert kultúrnyelv, amely minden nyelvi helyzetben, minden regiszterben használható és amely mindenféle dialektusjegytől mentes. Ezzel szemben a flamand dialektusok ugyanazon nyelv egymástól kevéssé eltérő nyelvváltozatai, amelyek regionálisan tagolódnak5. A standard holland nyelvváltozat – mivel természetesen valós nyelvhasználatra épül – az évszázadok során szinte minden dialektusból vett át elemeket. Ez is mutatja, hogy nincs éles határ a dialektusok és a standard nyelvváltozat között. A nyelv rugalmasságának, képlékenységének legkézzelfoghatóbb bizonyítéka pedig a tussentaal (szó szerint „köztes nyelv”) megjelenése és térhódítása Flandriában. Ezt a köztes nyelvet, vagy ahogy ironikusan nevezik „verkavelingsvlaams” (kb. „provinciális flamand”), a StandaardTAAL című nyelvészeti folyóiratban a következőképpen definiálják: „Átmeneti nyelvváltozat a standard nyelv és a dialektus között, amelyet főként vidéki fiatalok használnak” 6. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a köztes nyelv kialakulása nem kizárólag Flandriára jellemző sajátosság. Többek között Magyarországon is megfigyelhető, bár itt jelentősége sokkal kisebb. A magyar szakirodalomban „regionális köznyelviség”ként, illetve „regionális köznyelvek”-ként ismeretes a jelenség, és ezek az elnevezések nevükben is utalnak arra, hogy a köztes nyelv (a továbbiakban a magyar szakirodalom hagyományait folytatva „regionális köznyelv”) több különböző nyelvváltozat gyűjtőneve. A magyar nyelv könyve (1991) az alábbi meghatározást adja: „A regionális köznyelvek a beszélt és írott köznyelv vidéki színezetű, nyelvjárási elemeket is hordozó változatai, a nyelvjárások és a köznyelv közötti átmeneti formák. Igen erős társadalmi rétegzettséget mutatnak, ennek megfelelően számos árnyalatban jelennek meg. A nyelvi változás tipikus termékei, a nyelvjárások visszaszorulásának és a normatív köznyelv terjedésének kölcsönhatásában születtek meg, és ma is alakulóban vannak. A viszonylagos állandóságot mutató, megfogható rendszert képező nyelvváltozatokkal szemben (alapnyelvjárás, irodalmi nyelv stb.) sokan nem is tekintik nyelvváltozatoknak; nem regionális köznyelvről, hanem csak regionális köznyelviségről beszélnek” 7. Flandriában szükségesnek látszik a regionális köznyelv különböző formáit nyelvváltozatoknak tekinteni, hiszen a magyar nyelvi helyzettől eltérően Flandriá-

5

Van Hauwermeiren – Simonis 1990: 64

6

Dido Beheydt, Peter Debrabandere: ”Het gebruik van verkavelingsvlaams op televisie moet worden verboden – neen/ja”. De StandaardTAAL, 10 maart 1998, p. 7.

7

A. Jászó 1991: 522

52

ban a regionális köznyelv a nyelvhasználat szerves részét adja egy szűkebb funkciókörben használt, bizonytalanabb standard nyelvváltozattal szemben. Felmerül a kérdés, hogy miért a regionális köznyelv erősödik Flandriában. Nyilvánvaló, hogy súlyos történelmi tényezők hátráltatták ebben az országban a standard nyelv kialakulását. Ezek közé tartozott például a spanyol (1585) majd a francia megszállás (1795) illetve a holland elnyomás (1815), és ezek a tények magyarázzák ugyan a standard nyelv átmeneti fejletlenségét, azt azonban nem, hogy miért nem fejlődik és terjed akkor, amikor már hosszú ideje lehetősége lenne rá. Flandria teljes történelmének áttekintését nem tekintjük itt feladatunknak, néhány lényeges tényezőt azonban, amelyek a standard nyelv jelenlegi állapotához, helyzetéhez vezettek, két évszázadra visszamenőleg kiemelünk. Tudjuk, hogy Belgium 1830-ban történt függetlenné válása még közel sem jelentette a flamand nyelv szabad használatát, hiszen a társadalom vezető rétege és a hivatalok továbbra is a francia nyelvet használták Flandriában is. Hiába fektették le az alkotmányban a nyelvi szabadság tényét, a gyakorlatban ez nem valósult meg. Csak 1860 után indult meg az a mozgalom, amely a holland nyelv egyenrangúvá tételét tűzte ki célul. Később e mozgalom célja Flandria egynyelvűvé tétele lett, melyet csupán 1962-63-ra sikerült megvalósítani a következő lényeges állomásokon keresztül, melyeket vázlatosan veszünk sorra.

•

1873 – A törvényszék nyelve a holland lett.

•

1878 – A nyelvi törvény bevezetése, amely a közigazgatás holland nyelvű működését tűzte ki célul.

•

1883 – a középfokú oktatás nyelve néhány tárgy esetében a holland lett.

•

Ezalatt már 1864-től megindulnak a holland nyelv standardizálására irányuló törekvések. A Holland Nyelvi Unió (Nederlandse Taalunie) a holland nyelv standardizálását célzó intézkedéseket hozott. A szervezet Hollandia és Belgium holland nyelvét egyenrangúként kezelte (és kezeli ma is).

•

1898 – A holland hivatalos nyelv lett Flandriában, mely így kétnyelvűvé vált. A társadalom elit rétege azonban továbbra is franciául beszélt, és a felsőoktatás nyelve is a francia maradt.

•

1930 – Flandriában elsőként a Genti Egyetem holland nyelvűvé vált.

53

•

1932 – Az oktatás nyelve Flandria minden általános- és középiskolájában a holland lett. Flandria egynyelvűvé vált, ami azonban a nyelvi határok lefektetésének hiányában további viszályokat szított.

•

1962 – Francia- és holland anyanyelvű politikusok szilárd nyelvi határokat állapítottak meg és Belgiumot négy nyelvterületre osztották: – Flandria: holland nyelvű – Vallónia: francia nyelvű – Eupen – Sankt Vith: német nyelvű – Brüsszel: kétnyelvű holland – francia8

Látható, hogy az évszázados küzdelem következményeként 1962-re kialakult nyelvi helyzet jó alapot szolgáltatott volna a Hollandiában már biztos lábakon álló standard nyelv átvételéhez vagy saját standard nyelvi változat létrehozásához. Mégsem a standard nyelvváltozat erősödése indult meg, hanem a regionális köznyelvé. A továbbiakban ennek okait és lehetséges következményeit vizsgáljuk. A Hollandiában használatos standard holland nyelv elemeinek átvételére Flandria kevés hajlandóságot mutat9. Mint azt a tanulmány elején már említettük, Flandriában a magas és az alacsony kultúra megítélése a standard nyelv és a dialektus megítélésével állítható párhuzamba10. Geeraerts szerint a standard nyelv mint a nyilvános szereplés nyelve, összefonódik a társadalmi elit nyelvhasználatával, következésképpen a magas kultúrával, míg a dialektusok a civilizálatlanság, műveletlenség, ösztönösség nyelvi kifejeződéseiként az alacsony kultúrával hozhatók összefüggésbe11. Mivel azonban elmosódott, bizonytalan a határ a magas és az alacsony kultúra között, éppúgy mint a standard nyelvváltozat és a dialektusok között, ezért „posztmodern értékeltolódás”-ról beszélhetünk12, ha azt a tényt akarjuk megfejteni, hogy miért nem a magas kultúra a követendő norma. A következőkben néhány – hét évnél nem régebben megjelent – újságcikk alapján látni fogjuk, hogy a standard nyelv a nép túlnyomó többsége számára valóban nem számít

8

De Troyer 1998: 2-12.

9

vö. Schyns: ”We mogen de Zuid-Nederlandse taalvariant niet weren” 2003.

10

vö. Geeraerts 1993

11

Geeraerts 1993: 346-47

12

Geeraerts 1993: 346

54

egyértelműen „jobbnak” a dialektusoknál, illetve általánosan követendő normának Flandriában. A cikkeket tartalmuk mellett nyelvhasználatuk alapján is megvizsgáltuk. Ily módon, a szerzők által használt nyelvi fordulatokat, kifejezéseket is figyelembe véve teljesebb képet kaphatunk a standard nyelv és a regionális rétegnyelv közötti viszonyról. Azért is lényeges a nyelvhasználat vizsgálata, mert a sajtó nyelvhasználata a néptömegek nyelvhasználatát és értékrendjét nagyban befolyásolja, így a regionális köznyelvi változat megbélyegző elnevezései a mögöttes implikációkkal együtt széles körben elterjedhetnek és ezáltal a nyelv fejlődését befolyásolhatják. Elsőként egy Frans Debrabanderével, a több mint ötven éve fennálló Vereniging Algemeen Nederlands (VAN, az Általános Holland Nyelv Egyesülete) egyik vezetőjével készített interjút – We blijven maar aanmodderen met onze taal13 – vizsgáljuk meg. Az interjú leglényegesebb tartalmi mondanivalója pontokba szedve a következő:

13

•

Frans Debrabandere szerint fontos, hogy egy civilizált nép kultúrnyelvvel, azaz standard nyelvi változattal is rendelkezzen. Flandria civilizált országrész, mégsincs kultúrnyelve.

•

Ez nagyrészt az oktatás hibája, hiszen maguk a tanárok sem beszélik a standard nyelvi változatot.

•

A regionális köznyelv a standard nyelv legádázabb ellensége, ezért a VAN legfőbb feladatának tekinti, hogy az embereket ráébressze arra, hogy hibásan beszélnek, amikor a regionális köznyelvet használják.

•

Ezt a céljukat próbálták különféle konferenciákon megvalósítani, azonban ez nem volt sikeres, mert a fiatalok, akik körében leginkább elterjedt a regionális köznyelv használata, csak igen kis számban képviseltették magukat.

•

A cikkben tehát a fent említett nyelvész „ellenség”-nek nevezi a flamand regionális köznyelvet és gyakran megbélyegző kifejezéseket használ mint ez az alábbi kiragadott mondatokból világossá válik:

•

„Az a veszély fenyeget, hogy a visszataszító ’tussentaal’ általános köznyelvvé válik Flandriában.”

•

„… az úgynevezett szép flamand [tussentaal], ami szerintem csúnya.”

De Standaard, 5 maart 2001, p. 11.

55

•

„Az igazi dialektus sokkal szebb, mint a szép flamand [tussentaal].”

•

„Azokat [a szókincsbeli különbségeket] sem tudjuk teljesen száműzni [a standard nyelvből].”

A fenti idézetekből kitűnik, hogy a beszélő sok szót választ az ’ellenség’ fogalomkörből, és hogy távolságot tart a jelenséggel szemben. Megjegyezzük, hogy ez a fajta negatív megbélyegzés nem ritka a sajtó nyelvében. A következő újságcikk szintén hasonló álláspontot képvisel. Ebben Dirk Geeraerts nyelvész javaslatokat tesz arra nézve, hogyan lehetne a flamand regionális köznyelv terjedését megakadályozni. Főbb javaslatai a következők: •

A Belgiumban használt holland nyelv (flamand) néhány szempontból eltér a Hollandiában használt holland nyelvtől, ezért nem várható el, hogy Belgiumban is a Hollandiában használatos standard nyelvi norma honosodjon meg.

•

A flamand köznyelvet azonban meg kell tisztítani a regionális köznyelvi elemektől.

•

Ezt úgy lehet elérni, hogy a nyelvpolitikusok világosan meghatározzák, melyik nyelvi regisztert milyen típusú szituációban lehet használni.

•

A flamand regionális köznyelvet semmilyen szituációban nem szabad megengedni, mert az több szempontból is hibás.

A nyíltan kimondott elutasításon túl Geeraerts nyelvész professzor is használ megbélyegző kifejezéseket a flamand regionális köznyelvre: •

„Villámsebesen terjed egy szegényes köztes nyelv, a provinciális flamand…”

•

„A kiejtés, csakúgy mint a szóhasználat és legfőképpen pedig a morfológia […] rendhagyó.”

•

„[…] arra kell biztatnunk a flamandokat, hogy azt a nyelvi regisztert [tussentaal] ne használják.”

Ebben a cikkben tehát nem annyira ellenségként mint inkább egy hibás, torz, sajnálni való nyelvváltozatként kerül bemutatásra a flamand regionális köznyelv.

56

A következő két cikk is teljesen elutasítja ennek a nyelvi változatnak a létjogosultságát. A De VRT en Belgisch Nederlands14 című cikk írója egy nyelvi tanácsadó, Ruud Hendrickx. Legfőbb gondolatai a következők: •

Helyet kell adni a Belgiumban használt holland nyelv szókincsének a belga-holland standard nyelvben is.

•

Habár a Van Dale szótár módszerei és eredményei elfogadhatók, nyelvészeti szempontból óvatosan kell kezelni, mert gyakran nem adja meg világosan az egyes szavak különböző nyelvi szintekre történő besorolását.

•

Az igazi probléma nem abban rejlik, hogy régiónként és nyelvi szituációnként eltér a nyelv, hanem a ’tussentaal’ elterjedésében, amely sok tekintetben helytelen nyelvhasználat.

Megfigyelhetjük, hogy Ruud Hendrickx alapvetően hasonló nézeteket vall a flamand regionális köznyelvről mint a korábban idézett nyelvészek. Ő ezt a nyelvváltozatot az alábbi mondatban fellelhető definícióval határozza meg: •

„… a tiszta, formális nyelv és a féldialektusok furcsa keverékét fel kellene váltania egy világos, tetszetős, informális standard nyelvnek.”

•

Hendrickx megpróbálja a standard nyelvváltozat idealizálásával, dicséretével szembeállítani az alacsonyabb rendűnek ítélt regionális köznyelvi változatot, mint ez az alábbi kijelentésekből is kitűnik:

•

„[…] én egy vonzó, világos és helyes standard nyelvi változatra szavazok […].”

•

„Azok [a belga szavak, amelyeket Van Dale ’nem általános’ és ’közbeszéd’ megjegyzéssel illet] nem tartoznak Belgium holland nyelvterületének művelt nyelvébe.”

A standard nyelv pozitív jelzői és az erre a nyelvváltozatra megfogalmazott igény azt a rejtett információt hordozzák magukban, hogy a jelenlegi regionális köznyelv mindezen pozitívumoknak hiányában van. A következőkben vizsgált cikket – De oogkleppen van de schoolmeester15 – a Genti Egyetem nyelvésze, Magda Devos írta. 14

De Standaard, 14 maart 2001

57

Cikkében az alábbi gondolatmenet bontakozik ki: •

Habár az írott nyelv fejlettebb, helyesebb mint harminc évvel ezelőtt, a beszélt nyelvről ez nem mondható el, hiszen túlságosan heterogén és gyakran hibás.

•

Ennek legfőbb oka, hogy a beszélt nyelvre sok dialektus hatást gyakorol és a dialektusok szinte mindegyike hibás nyelvi szerkezeteket is tartalmaz.

•

A legbefolyásosabb dialektus a brabanti és az antwerpeni.

•

Az emberek nem érzik a standard nyelv normáit, mert a közélet kiemelkedő szereplői is gyakran dialektuselemeket használnak szereplésük során.

Láthatjuk, hogy Devos is mélyen ellenzi a regionális köznyelv terjedését. Ő ezt a nyelvváltozatot „ontaal”-nak nevezi, amely szóösszetétel a „nyelv” (taal) szóból és egy fosztóképzőből (on-): „Ez a fajta ’ontaal’ sajnos egész Flandriában elterjedt mint igényes beszélt nyelvnek érzékelt, civilizált köznyelv.” Nézzünk most meg egy olyan írást, amely más nézőpontból szemléli a flamand regionális köznyelvet. A Het gebruik van verkavelingsvlaams op televisie moet worden verboden: neen/ja16 című cikkben Dido Beheydt professzor alapjában véve nem utasítja el a regionális köznyelvet, hiszen azt természetes szociolingvisztikai jelenségnek tekinti: „[…] ez a provinciális flamand Flandria nyelvi valóságának letükröződése.” Beheydt a következőt állapítja meg a Flandriában népszerű televíziós szappanoperákkal kapcsolatban: „A szereplőket pontosan attól érzékeljük valósághűnek, hogy nézőként ezt a fajta nyelvet [tussentaal] élethűnek találjuk.” Szerinte tehát nem szabad megtiltani a televízióban a regionális köznyelv használatát. Azonban azt is hangsúlyozza, hogy ezt a nyelvváltozatot nem szabad standard nyelvi funkcióban használni, egyrészt mert nem mindenütt érthető, másrészt pedig elveszti a természetességét, ha mesterségesen tanulni próbáljuk. A fenti cikkekből kitűnik, hogy a standard nyelvváltozat, a dialektusok és az ezek között ingadozó „köztes nyelv” igen ellentmondásos helyzetet eredményeztek Flandriában: míg a nyelvészek egy igényes standard nyelvváltozat elterjesztésén fáradoznak, a nép az érvek ellenére egyre inkább a regionális rétegnyelv mellett dönt. Foglaljuk most össze táblázatban, hogy a fentiek alapján milyen logikus tényezők szólhatnak a fent említett három nyelvváltozat mellett és ellen.

15

De Standaard, 14 maart 2000

16

De StandaardTAAL, 10 maart 1998

58

1. táblázat STANDARD NYELVVÁLTOZAT MELLETTE

ELLENE

Egységesítő szerepe van.

A Hollandiában használt holland nyelvből és a flamand nyelvből mesterségesen létrehozott, valamennyire minden flamand számára idegenül hangzó nyelv.

Kifejezi a flamand egységet, nemzettudatot.

A Hollandiában használt holland nyelv alá rendelheti a flamand nyelvi tudatot (hiszen ott már fejlett és elterjedt az irodalmi nyelv).

Az irodalom, a sajtó, a tömegkommunikáció Megszüntetheti a kisebbségek dialektológiai szabadnyelvét egységesíti. ságát a sajtóban, a tömegkommunikációban. Egyetlen egységes flamand nyelv irányába A standard nyelv visszaszorítja a dialektusokat, amemozgatja a nyelvi fejlődést. lyek pedig a nemzeti tradíció részei. A külföldiek egységes flamand nyelvtanulá- A külföldiek az egységes standard nyelvi változat elsát megkönnyíti. terjedése ellenére is angolul, németül vagy franciául kommunikálnának Flandriában. Nyelvművelési-nyelvápolási szempontból ez a nyelvváltozat leegyszerűsíti a nyelv gondozási feladatait.

2. táblázat DIALEKTUSOK MELLETTE

ELLENE

Létük nem jelent kommunikációs akadályt, mert Kommunikációs akadályként érzékelhetők az a különböző nyelvjárásokat beszélő flamandok egyik nyelvjárás felől szokatlannak vagy komimegértik egymást. kusnak érzékelt nyelvi jelenségek is. A nemzeti tradíció részei a nyelvjárások.

A nyelvjárások nemzeti tradíciói fölött a legtöbb európai nép létrehozta a maga irodalmi nyelvét.

A nemzeti tradíciót elevenen őrzik.

A nemzeti nyelvi tradíciót az egységes köznyelv megtanulása mellett is meg lehet őrizni.

Nem zárják ki egy köznyelv vagy regionális köz- Hátráltatják a köznyelv általános megtanulását. nyelv megtanulását. Használatával megérthető a sajtó, a tömegkom- Gátolja az egységes kultúrát képviselő nyelv szümunikáció nyelve is. letését, flamand széttagoltság benyomását kelti.

59

3. táblázat „KÖZTES NYELV” / REGIONÁLIS KÖZNYELV MELLETTE

ELLENE

Spontán belső fejlődésből mutat standardizáló- Nem állhat tudatos nyelvápoló, nyelvművelő egységesítő irányba. kontroll alatt. Általános közvetítő szerepre alkalmaz egy a gya- Ugyanúgy torzítja vagy homogenizálja a dialekkorlatban már használatos nyelvváltozatot. tusokat mint a standard változat. Később nyelvművelési elvek alá vonható.

Sokféle változatát éppúgy nehéz elfogadtatni vagy egységesíteni mint a dialektusokat.

Kényszer nélkül hordozza a standard gondolatát.

Nem írható le egységes szabályrendszerrel.

Lépcsőfokot jelenthet a dialektusok és egy leendő Vulgáris és ösztönös nyelvi szintjéből nehezen standard változat között. születhet standard nyelv.

A fenti táblázatokban megfogalmaztuk a legfontosabb – logika alapján gyűjtött – érveket a különböző nyelvváltozatok létjogosultsága és helye mellett és ellen. Arra azonban még nem találtunk választ, miért terjedt el a regionális rétegnyelv Flandriában. Térjünk most vissza Geeraerts Postmoderne Taalattitudes? című munkájához17. Ő, mint már említettük, „posztmodern normaeltolódás”-ról beszél18, amely a kultúra minden területén megfigyelhető, és amely három alappilléren nyugszik. Vegyük most ezeket sorra, hiszen ezek egy lehetséges magyarázatot adhatnak a „tussentaal” terjedésére: 1.

A hierarchia megszűnése: A „magas kultúra” és az „alacsony kultúra”, illetve az „irodalmi nyelv” és „nem irodalmi nyelv” hierarchiája megszűnt, ezek ma már szabadon léteznek egymás mellett19.

2.

A történelemtől való elszakadás: Geeraerts szerint a történelem mint a fejlődés előre mutató iránya ma már nem evidencia. Sem az egyén személyes fejlődése, sem a kultúra fejlődése nem feltétlenül egy hagyományosan magasabbnak tekintett irányba igyekszik20.

17

Geeraerts, Dirk: „Postmoderne Taalattitudes?” Streven, april 1993, pp. 346–353

18

ibid. 346

19

ibid. 351

20

ibid. 351

60

3.

Részekre bomlás: A fejlődés magasabb kultúraszint felé mutató irányát egymás mellett létező, helyi érvényű értékrendszerek váltották fel. Ez Geeraerts szerint magyarázhatja azt a tényt, hogy az egységesítő standard nyelv helyett a flamandok túlnyomó része a különféle dialektusokat, illetve a regionális köznyelvet részesíti előnyben21.

Ezeket a Geeraerts szerint (legalábbis Európában) általános érvényű tendenciákat egy kultúraspecifikus magyarázattal is kiegészíti. Úgy gondolja, hogy a flamand nép a standardizálás folyamatát azért akadályozza, mert ösztönösen távolságot tart a hatalmat gyakorlóktól, ami az évszázadokon át tartó idegen elnyomás miatt alakulhatott ki22. A standard nyelv elutasítása eszerint szimbolikus értelmű. Ha az egykori idegen elnyomáshoz hozzászámítjuk azt a tényt is, hogy a földrajzi és a nyelvi, kulturális határok gyakran nem esnek egybe Belgiumban, magyarázatot kaphatunk arra, hogy miért ragaszkodnak az egyes csoportok saját dialektusukhoz. Az alábbi idézet is alátámasztja Geeraerts gondolatait: „Belgák nem léteznek. Élt egy Belgiumból származó író és politikus, Jules Destrée, aki maga mondta ezt. 1912-ben megjelentetett egy – a belga Albert királynak írt – levelet, benne a szállóigével: ’Sire, il n’y a pas de Belges’– nem léteznek belgák. Léteznek flamandok és vallonok, limburgiak és brabantiak, antwerpeniek és leuveniek, és valahol a népek konglomerátusának közepén fekszik Brüsszel, ahol a brüsszeliek élnek”23. Eszerint tehát a helyi érvényű normák felállítása nagy múltra tekint vissza Flandriában. Stroop véleménye szerint Flandria erős gazdasági helyzete is szerepet játszhat abban, hogy a flamandok elutasítják az egységesítő standard nyelvet: „Nagy hangsúlyt kapnak az anyagiak (’mindenki magának’), ez pedig erős individualizmust eredményez (’én magam döntöm el, mit csinálok vagy mit találok jónak’)”24. Azaz a megerősödött individualizmus szintén táptalaja lehet a saját nyelvi változatoknak, a messzemenően egyéni nyelvhasználat terjedésének. A flamand „köztes nyelv” terjedésében szerepet játszó néhány lehetséges tényezőt most csupán vázlatosan, a teljesség igénye nélkül, nagyvonalakban ismertettük. Zárásként összefoglaljuk, melyek azok az aktuális kérdések, amelyekkel Flandria nyelvpolitikájának a regionális köznyelvvel kapcsolatban kialakult vita kapcsán szembe kell nézni:

21

ibid. 351

22

ibid. 349

23

Brouwers 1988 in: Van Hauwermeiren-Simonis 1990: 71–72

24

Stroop 1998: 227

61

1. A nemzeti öntudat egyik megtestesítője maga a nyelv, amely folyamatos művelést, ápolást igényel. Elméletben lehetséges lenne a dialektusokat külön művelni, ez azonban Flandria széttagolódásához vezethet. Ebből a szempontból célravezető lenne egyetlen nyelvi változatot választani vagy létrehozni a standard nyelv funkcióinak betöltésére. 2. Flandria népessége viszonylag kicsi, viszont nagy számú bevándorló él a területén. Van-e ilyen körülmények között jövője a dialektusoknak illetve a regionális köznyelvnek? 3. Nem fogható-e fel a regionális köznyelv terjedése egy lépésnek a standardizálás felé? Hiszen ez már valamennyivel nyitottabb perspektívát feltételez mint a dialektusokhoz való ragaszkodás. Ha így van, szükséges-e erőszakosan beavatkozni ebbe a természetes folyamatba? 4. A dialektusokat, amelyek, mint láthattuk, a flamandok számára kiemelkedően nagy jelentőségűek és szimbolikus értékűek, a kultúra örökségeiként meg kell őrizni, de lehetséges-e ez egy egységes, standard nyelvi változat széles körű elterjesztésével? Az alapkérdésekre a flandriai történelem elkövetkező évtizedei vagy századai adják majd meg a választ.

Irodalomjegyzék 1. A. Jászó: A magyar nyelv könyve. Trezor Kiadó, Budapest, 1991, p. 521–22. 2. Beheydt, Dido: „Het gebruik van verkavelingsvlaams op televisie moet worden verboden: ja/neen”. In: De StandaardTAAL, 10 maart 1998, p. 7. 3. De Troyer, Armand: Als goede bren. Die Keure, Brugge, 1998. 4. Devos, Magda: „De oogkleppen van de schoolmeester”. In: De Standaard, 14 maart 2000, p. 11. 5. Geeraerts, Dirk: „Postmoderne taalattitudes?” In: Streven, april 1993, p. 346–353. 6. Hendrickx, Ruud: „De VRT en Belgisch Nederlands”. In: De Standaard, 14 maart 2000, p. 4. 7. Permentier, Ludo: „We blijven maar aanmodderen met onze taal” In: De Standaard, 5 maart 2001, p. 11. 8. Schyns, Desirée: ”We mogen de Zuid-Nederlandse taalvariant niet weren”.16 juli 2003. http://taalschrift.org/discussie/000090.html. 9. Srikant, Sarangi: „Culture”. In: Verschueren, Jef & Ostman, Jan-Ola: Handbook of Pragmatics. John Benjamins Publ. Co., Amsterdam, Philadelphia 1995. 10. Stroop, Jan: „Het Poldernederlands is al model!” In: Onze Taal, 1998, 9, p. 226–229. 11. Van Hauwermeiren, Paul& Simonis, Femke: Waar Nederlands de voertaal is. Uitgeverij J. Van In, Lier-Brussel, 1990.

62

Törő Krisztina

K RÍZIS

ÉS KATARZIS

A holland történetíró, Johan Huizinga (1872–1945) meglehetősen népszerű volt a két világháború közti Magyarországon. Népszerűségének egyik oka, hogy kultúrkritikai írásaiban, melyek közül talán az A holnap árnyékában (1938, In de schaduwen van morgen, 1935) a legismertebb, sokak modernitással kapcsolatos szorongását, félelmét fogalmazta meg. Huizinga egyik értő olvasója Hamvas Béla volt, aki maga is foglalkozott a krízissel, sőt, magával a krízisirodalommal is. A következőkben a két szerző egymással párhuzamos, mégis máshová kifutó gondolatmenetét kívánom bemutatni. Hamvas Bélában Huizinga nemcsak széles látókörű, művelt, transzcendens gondolkodásra valóban képes értelmezőre talált. Az általános kultúrkritikai gondolatok mellett a megoldást (vagy kezelést) is mintha hasonló módon gondolná el a két szerző. Huizingának A holnap árnyékában megoldási javaslatát, a „lelkek katarzisát” a különböző lapokban megjelent könyvismertetők, kritikák (ha egyáltalán megemlítik) különbözőképp ítélik meg. Vagy kérdés nélkül elfogadják, és tisztán szellemi változásnak tekintik, a metafizikai alapokhoz való visszatérésnek, és egyértelműen az egyház által képviselt kereszténységhez kötik vagy egy általánosabb erkölcsiszellemi felfrissülésnek tekintik. Kérdéseket a megtisztulás módjára vonatkozólag (amit Huizinga egyébként szintén nem fejt ki könyvében) nem tesznek fel. Talán éppen e kifejtés hiánya is közrejátszik abban, hogy a lélek katarzisát egyesek a kultúra megmentésére tett kísérletként egyenesen illuzórikusnak tekintik. Történetileg mindenesetre senki nem látja bizonyítottnak, hogy az ilyen egyéni és nehezen megfogható változások a kultúra egészét befolyásolni tudnák. Hamvas Béla egyik cikkében sem tér ki Huizinga megoldási javaslatára. A Huizinga kríziskönyve című cikkében viszont szó szerint idézi Huizinga azon meg-

63

állapítását, hogy visszafordulni nem lehet1, bele kell menni az újba: „Még akkor is, ha szédítenek az ismeretlen mélységek és messzeségek…”2. Ezen a ponton mindenképpen találkozik a két szerző. A továbblépés útja pedig nem más, mint a katarzis. Huizinga ezt 1935-ben vetette papírra, Hamvasnak 1936-ban jelent meg egy hosszabb cikke a Társadalomtudományban Krízis és katarzis címmel. Ebben a tanulmányban Hamvas a krízis érzésének kialakulását, kultúrához való viszonyát, és a krízis érzésével kapcsolatos stratégiákat mutatja be. Hamvas szerint a krízis érzés, ami különböző körülmények keltette feszültség hatására alakul ki, és egyébként a jelen egyik elemi alkotóeleme3. A kultúrával kapcsolatos krízisérzés pedig abból fakad, hogy egyrészt élvezni, másrészt viszont megőrizni kell az örökséget, egyben elő is készíteni a jövő generációi számára. Az elődöktől viszont „kifogásokat is kapott” az ember a kultúrára vonatkozólag, e kettő ellentétéből keletkeznek a feszültségek. Hamvas megnevezi azokat a magatartásformákat, melyeket ez a helyzet kivált az emberekből, de egyetlen „hiteles” magatartásformának azt ismeri el, hogy az ember megéli a helyzetét. A krízis megélése pedig a végsőkig való elmenetelt, a legmélyebbre való leszállást jelenti: „[…] krízis és kibontakozás között hézag van. […] a krízis kritikus pontra való érkezése és átváltódása valami mássá – a krízis legmagasabb foka, ugyanakkor első lépés a kibontakozásban4 […] A krízis végső kiélesedése egyben a megoldás kezdete is. Ezt a legegyszerűbben katarzisnak lehet nevezni.” 5 Érdemes felfigyelni arra, hogy míg a köznyelv ezt a pontot mélypontnak nevezi, addig az idézetben Hamvas a „legmagasabb fok”-nak nevezi; nyilván az érzés intenzitása miatt is, de azért is, mert ezt valójában egy magasabb igazsággal való találkozás szakrális pillanatának tartja.

1

HAMVAS Béla: Huizinga krízis-könyve. In: Társadalomtudomány. 1936/4, pp. 165–174, p. 171

2

HUIZINGA, Johan: A holnap árnyékában. Windsor Kiadó. Budapest. 1996, p. 19

3

HAMVAS Béla: Krízis és katarzis. Világválság. Magvető Kiadó. Budapest. 1983. Szerk: Szigethy Gábor., p. 41 Első megjelenés: Társadalomtudomány. 1936/1–3., pp. 1–20. A megjelenés időpontja alapján esetleg már az írás közben is ismerhette Huizinga könyvét, a tartalom azonban nem támasztja alá ezt a feltételezést.

4

Hamvas ebben a cikkében egyébként is drámai helyzetnek tekinti a krízist. Vö. p. 36.

5

HAMVAS, op. cit., p. 34

64

A katarzis következtében olyan ember jön létre, akit William James alapján Hamvas kétszer született embernek nevez6. A katarzissal a világ is másodszor születik, amiben a katarzison átment ember él. A katarzis vallásos jellegű, mert az ember életének minden aspektusában bekövetkezik a változás (vagyis pszichológiai, történeti, társadalmi és morális síkon), így az Egészre vonatkozik (nem az egész emberre, hanem az emberre és viszonyulásaira). A krízis megoldása, pontosabban kezelése tehát Hamvas szerint egy olyan alapvetően pszichológiai, és spirituális változás, ami a világot az emberen keresztül alakítja át. A katarzison túljutott ember képes tartósan egyensúlyi helyzetet megélni a „kultúrával való teljes elégedetlenség és a kultúra teljes helyeslése között.” 7 A katarzist megelőző nihilizmus egyébként, aminek egyik legjellemzőbb jegye a félelmetlenség8 (ami Hamvasnál egyáltalán nem negatív jelenség), nemcsak egyéni szinten jelentkezhet, hanem társadalmi szinten is9; szerinte az állam felbomlása, az osztálynélküli társadalom (ötletének) megjelenése a személyes lét nihilizmusának a megfelelője társadalmi síkon. Hamvas úgy tartja, hogy a katarzis eddig csak keveseknél, és csak részlegesen valósult meg, „még nem történeti esemény, csak egyéni élmény”10 (feltehetőleg ekkor már az ő egyéni élménye is.) A Krízis és katarzisnak még egy nagyon fontos üzenete van, ami áttételesen A világválságból, és főleg a Protestáns Szemlében megjelent Huizinga-recenzióból kiolvasható. Hamvas szerint a krízisben lévő ember, mivel maga is érintett, amíg krízisben van, nem lehet megvilágító erejű; „véleménye csak az őszinteségig mehet el, de sohasem az igazságig” 11. Vagyis csak a saját szempontjából tehet kijelentéseket a világra vonatkozólag, ha mégoly tudományosan is: a krízisben benne lévő ember éppen azt nem találja meg, amire hivatkozik és amire törekszik. Johan Huizinga A holnap árnyékában című könyvében szintén a katarzisról beszél, mint eszközről, ami megszüntetheti a kultúra krízisét. Könyve elején, amikor a történelmi és a jelenkori válságokat, illetve az azokra adott válaszokat összeha-

6

Hamvas, op. cit., p. 56

7

Hamvas, op. cit., p. 37

8

Hamvas, op. cit., p. 52

9

Hamvas, op. cit., p. 57

10

Hamvas, op. cit., p. 58

11

Hamvas, op. cit., p. 62

65

sonlítja, valóban leszögezi, hogy „[…] visszatérnünk már nem lehet, ezen keresztül kell haladnunk”, és ezzel párhuzamosan: „Számunkra már csak egy létezik: Előre!”12 Ez utóbbi idézet természetesen jelenthetne akár egy forradalmi, vagy fejlődéshitű beállítottságot is, ám mind az első idézet, mind pedig a könyv maga rácáfol erre az eshetőségre. Balogh Tamás szerint az „Előre” azt jelenti, kultúrát teremtve13. A krízis Huizinga számára is olyasvalami, amit nem lehet külsődleges eszközökkel megsemmisíteni, sem egyfajta aranykor iránti visszavágyással nemjelenlévővé tenni. A „keresztül haladni” - szókapcsolat pedig mind a magyar fordításban, mind a holland eredetiben14 határozottan, pontosan fejezi ki Huizinga azon véleményét, hogy ezen az állapoton nem csak úgy túllenni kell, hanem tudatosan megélni és úgy megválni tőle. A Katharzis című (utolsó) fejezetben Huizinga, mielőtt még kifejtené, mit is ért katarzis alatt, megmondja azt is, mi nem alkalmas a kultúra állapotának javítására. A különböző szervezetek, szerveződések, intézmények (állam, párt, egyház) erre nem alkalmasak, mert ezek működési elvei eltérnek a kultúra alapelveitől15. Ugyanakkor bizonyos szervezetek (konkrétan a Népszövetség, aminek hatásában és legalább a háború elkerülése érdekében folytatott munkája eredményességében Huizinga valóban hitt) megteremthetik azokat a körülményeket, melyek között a valódi megoldás legalább lehetségessé válhat, vagy legalábbis a válság koncentrált kitörését elháríthatják: „Nyilvános erők munkálkodnak a feneketlen baj elhárításán, az összhangzás és megfontolás érdekében. A népszövetség […] legkisebb sikere, még akkor is, ha Ares röhögő gúnnyal fogadja, többet ér most, mint szárazföldi és tengeri diadalok egész tárlata.” 16

12

Huizinga, op. cit., p. 18 és p. 19

13

Balogh Tamás – Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2002. ., p. 57

14

„Wij alleen, hoe ook gezind of gericht, weten dit: wij kunnen niet terug, wij moeten er doorheen”. (Huizinga kurziválása). Johan Huizinga: In de schaduwen van morgen. Verzamelde Werken VII. H. D. Tjeenk Willink en Zoon. N. V. Haarlem. 1950., p. 320.

15

Huizinga, 1996, p. 196. Emellett azért sem lehetnének alkalmasak Huizinga víziója szerint ezek az intézményesült közösségek a kultúra megmentésére, a régi értékek visszahozatalára, mert ezeknek a szervezeteknek a végsőkig intézményesített formája éppen a kultúrkízis egyik jellegzetessége.

16

Huizinga, op. cit., p. 198.

66

Ez a gondolat fontos lehetett a magyar pacifista erők és a Népszövetségben bízók számára. Huizinga azonban leszögezi, hogy ez a változás még nem elégséges. A fontosabb, alapváltozás lényegét még az előző fejezetben az Összegzés [!] címűben fogalmazza meg: „Új szellemre van szükség”17. Olyan szellemre, amely nemcsak a földi jót és a saját érdek képviseletét tekinti értéknek, és amely az anyagi és szellemi erők egyensúlyaként leírt, krízisben nem lévő kultúrát képes létrehozni és fönntartani. Huizinga a katarzis szót az arisztotelészi értelemben használja, sőt, magával a görög drámával is magyarázza: „Katharzis-nak, megtisztulásnak nevezték a görögök azt a szellemállapotot, mely a tragédia végignézése nyomán keletkezik; a szívnek a békéjét, melyben a részvét és félelem feloldódott; a kedély megtisztulását, mely a dolgok mélyebb okának megismeréséből származik, mely komollyá és újra készségessé tesz a kötelesség tetteinek és a sorsnak a vállalására …”18 Ez a meghatározás ragaszkodik az első, eredeti katarzis-definícióhoz. Számunkra ebben az a lényeges, hogy a szemlélő (néző) nem közvetlenül saját életével vagy saját életében éli meg ezeket az érzéseket, hanem a mutatott, játszott kép alapján. Így a szemlélőnek csak áttételesen kell viszonyulnia mindenhez; a megtisztulást megelőző pokoljárás nem történik meg. A szemlélő megérti (ésszel felfogja: az eredetiben használt begrijpen)19 a „dolgok mélyebb okát”. A katarzisnak ez a fajtája intellektuális jellegű, mely nélkülözi a megtisztulás szent és egyben transzcendens jellegét. Ugyanakkor azonban kétségtelen, hogy a meghatározásban szereplő „szív békéje”, „a kedély megtisztulása” nem az intellektus felé mutat; ezek az eredetiben szereplő geest20 szó kifejezetten lelki jelentéséhez állnak közelebb. Később még egy ponton megjelenik a transzcendens valóság (igaz csak korlátozott értelemben): a Krisztussal és Istennel újra kapcsolatba kerülő, megtisztult, megújult ember képben. A magyar fordításban nem is érzékelhető, mennyire nem-

17

Huizinga, op. cit., p. 195

18

Huizinga, op. cit., p. 198

19

Huizinga, 1950., p. 425

20

A geest jelenthet szellemet és lelket is.

67

evilági és egyben szent jellegű, az ’Egy’-re irányuló ez a gondolat. Huizinga az eredetiben így ír: „Az új aszkézisnek odaadásnak kell lenni. Odaadásnak ahhoz, ami a legfőbbként gondolható el. […] Boldogok azok, akik számára ez az alapelv csak annak nevét viselheti, ki így szólott: ’Én vagyok az út, és az igazság, és az élet’”21 Az egyes szám használata, ott ahol D. Garzuly többet jelentőt fordít („mindahhoz”, „minden alapérték”) valóban az egyetlen, isteni, kozmikus igazság létét jelzi. A viselheti (kan dragen) pedig az Istentől kapott képesség, adomány, egyfajta kiválasztottság vagy megajándékozottság képét kelti az olvasóban: az egyetlen alapelv az isteni alapelv, ezt ismerni és ehhez ragaszkodni megajándékozottság. Ez a szakrális hangnem azonban nem hangsúlyos a könyvben, bár kétségtelen, hogy ezek a legszebb, legtöbbet ígérő részek22. Huizinga katarziselméletének két alappillére van. Az egyik a szellemi, intellektuális megtisztulás. A másik az anyagi, földi, politikai viszonyok kontextusa, ahova Huizinga katarzis-definícióját helyezi (még úgy is fontos ez az aspektus, hogy korábban Huizinga leszögezte, hogy ennek megváltozása önmagában nem elég). Ez a kettősség pedig annak a harmóniaigénynek a megnyilvánulása, ami Huizinga szerint a kultúra alapfeltétele, és még a könyve elején fejt ki. Ebben a harmóniában az anyaginak és a szelleminek kell bizonyos kiegyenlítettségben lennie: „A kultúra elsősorban a szellemi és anyagi értékek bizonyos egyensúlyát követeli. […] Itt a szellemi értékek fogalma a lelki, értelmi, erkölcsi és esztétikus területeket zárja körül. Ezeknek a területeknek bizonyos egyensúlya és összhangja is szükséges ahhoz, hogy a kultúra fogalma alkalmazható legyen.” 23

21

Huizinga, 1950., p. 427.

22

Bár ez a részlet egyértelműen a kereszténységre, Jézusra utal, Huizinga ebben a könyvében nem zárkózik el a többi vallás és egyház (e kettőt néhol kicsit összemossa) érvényességétől, ha tetszik egy igen tág értelemben vett ökuménétől: „Valószínű, hogy üldöztetéseikből, melyeket most elszenvednek [az egyházak], megerősödötten és megtisztultan fognak kikerülni. Elképzelhető, hogy az eljövendő korban a latin, germán, angol-szász és szláv vallásosság találkoznak egymással s áthatják egymást a kereszténység sziklatalaján, olyan világban, mikor az izlám […] valódiságát és a kelet mélységeit is felfogja.” Huizinga, op. cit., 1996., p. 195.

23

Huizinga, op. cit., p. 31.

68

Feltűnő, hogy ahogy katarzis-elméletében alig van szerepe a transzcendentálisnak, Huizinga kultúra-meghatározásában sem emeli ki külön a transzcendenst, vagy a vallást – sejteni lehet, hogy az erkölcs és a lélek kategóriája foglalja magába ezt. A katarzison átment ember aztán Huizinga szerint visszatér ahhoz az egyetlen (politikai és általános) erkölcshöz, melynek folyományaként megtisztult lélekkel, aggyal, akarattal24 „ezen a világon újra [uralkodhat]”, „úgy ahogy azon uralkodni kell.”, vagyis a szellemi aspektus erejének visszaállításával.25 Huizinga szerint tehát azok a tünetek, melyeket könyvében leírt, valóban a világ (kultúra) tünetei, melyeket meg kell szüntetni, s a kultúrát megújított, mégis már volt kondíciók közé kell helyezni. Hamvas és Huizinga tehát ugyanabban látják a megoldást: a katarzisban, a megtisztulásban. Ám amíg Huizingánál ez a megtisztulás áttételes, elsősorban intellektuális és etikai jellegű, addig Hamvasnál alapvetően spirituális és lelki, ezen keresztül morális. Huizinga számára az erkölcsöt végeredményben a kereszténység abszolút erkölcsi szabályai jelentik, Hamvasnál mintha hiányozna ez az egyértelmű keresztény alap, s az adott helyzettel való szembenézés képessége, majd a helyzeten való „túllevés”, és az egyéni és közösségi sors beteljesítésének képessége lenne a morális feladat26. Míg Hamvasnál a világra való pillantás tudatos irányítása a lényeg (ezt jelenti az, hogy a kétszer született ember esetében a világ is újra megszületik) addig Huizinga esetében a megtisztult ember ismét szellemi irányítása alá vonja a világot. A két szerző (különös módon) hasonló műveltsége eltérő irányt vesz. Huizinga keleti tanulmányai, filozófiai olvasmányai, vallásos, és művészeti tapasztalati ellenére sem lép ki az európai kultúrkör egyik meghatározó hagyományából, a racionalista, intellektualizáló, és etikai irányból és mindent, ami ennek ellentmond, gyanúsnak érez, illetve látja, hogy bizonyos szerzők, gondolatok miként váltak (ha félreértve is) a romlás előzményévé27. Hamvas ezzel szemben a különböző formákból (különböző vallási és filozófiai rendszerekből) kiszűri a transzcendenst, ennek alapján meglátja a világban (a földiben is) a szakrálist.

24

Huizinga, op. cit., p. 199

25

Huizinga, op. cit., p. 202

26

Darabos Pál: Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája. II. Hamvas Intézet. Budapest. 2002., pp. 156–159.

27

Huizinga, op. cit., pp. 136–137.

69

Huizinga kritikusai-ismertetői Hamvas kivételével mind csak ehhez az európai kerethez kötődnek. Sokuk szemében Huizinga nemcsak egy gondolkodó-tudós, aki a világ állapotáról kijelentéseket tesz, hanem olyasvalaki, akinek műve a magyarság számára külön mondanivalóval is bír. Huizinga kultúrkritikai munkássága optimizmusa, stílusának szépsége mellett ezért fontos a magyar olvasók szempontjából.

Felhasznált szövegek: Balogh Tamás – Törő Krisztina: Huizinga magyar barátai. ELTE Eötvös Kiadó. Budapest. 2002. Darabos Pál: Hamvas Béla. Egy életmű fiziognómiája. II. Hamvas Intézet. Budapest. 2002. Hamvas Béla: A jövő árnyékában. In: Protestáns Szemle 1936. [dátum nélkül, valószínűleg május]., pp. 206–212. Hamvas Béla: A világválság. Budapest Székesfőváros Házinyomdája. Budapest. 1938. (kny.) Hamvas Béla: Huizinga krízis-könyve. In: Társadalomtudomány. 1936/4, pp. 165–174. Hamvas Béla: Krízis és katarzis. In: Világválság. Magvető Kiadó. Budapest. 1983. Szerk: Szigethy Gábor., pp. 34–62. Huizinga, Johan: A holnap árnyékában. Windsor Kiadó. Budapest. 1996. Ford.: D. Garzuly Mária Huizinga, Johan: In de schaduwen van morgen. In: Verzamelde Werken VII. H. D. Tjeenk Willink en Zoon. N. V. Haarlem. 1950., pp. 313–429

70

Kiss Lajos András

A

MÁGIKUS IDEALIZMUS RADIKÁLIS ANTROPOLÓGIÁJA GONDOLATOK NOVALIS HEMSTERHUISTANULMÁNYÁRÓL

1. Meglehetősen jól ismert, hogy a francia forradalom lázba hozta szinte az egész gondolkodó német értelmiséget, s ez a felfokozott szellemi állapot – legalábbis kezdetben – a történelemfilozófia iránti érdeklődésben öltött testet. Kant történetés politikafilozófiai munkái is a francia forradalomból merítettek inspirációt egy lehetséges „történeti ész kritikája” megírásához, aminek végleges kivitelezése persze már meghaladta a königsbergi bölcs erejét. Azonban jakobinus diktatúra túlzásai, ahogyan manapság mondani szokás, egyfajta ’paradigmaváltásra’ ösztönözték a romantikusokat, ami lényegében a történelemtől a természethez való fordulásban érhető tetten. A történelmet átformálni igyekvő aktív szubjektum, mivel nagyon veszélyesnek bizonyult, háttérbe szorult, s a kora romantika képviselői (Schlegel-fivérek, Novalis) inkább a kozmosz egészéhez kívánták hozzákapcsolni a szubjektumot. „Az individuum beágyazása a kozmosz egyetemes összefüggésrendszerébe relativizálja az ember sajátszerűségét,

71

és tagadja annak kitüntetett szerepét a történeti folyamatban.”1 A romantikusoknak persze volt mire támaszkodniuk, hiszen például már Heine rámutatott: Goethe természetfilozófiai érdeklődése és politikai közömbössége szemben áll Schiller történelemi és politikai elkötelezettségével – és a természettel szemben megnyilvánuló bizonyos érdektelenségével. Ahogyan Heinrich írja: a romantikusok a bizonytalan társadalmi közegből a világ-logoszhoz (Weltvernunf) és a természeti evolúcióhoz menekültek. A romantikusok természetfilozófiai fordulatát erősítette Schelling Ideen zu einer Philosphie der Natur (1797) című munkája is, ugyanis Schelling első számú tézise kimondja, hogy a természetben nincsenek hirtelen ugrások, hanem fokozatos haladás figyelhető meg. A természetben az abszolút kontinuitás világa uralkodik, a kristályoktól kiindulva, egészen a legmagasabb rendű műalkotásokig. Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a német természetfilozófia tradíció lényegesen eltér az angol és a francia hagyománytól. Ugyanis Németországban – Angliával és Franciaországgal ellentétben – nem a praktikus/technikai, hanem inkább a misztikus, teozófiai vonal az erősebb (Jakob Böhme, Angelus Silesius, Franz von Baader é. í. t.). Ennek az egységgondolkodásnak (Einheitsdenken), amely Novalis totális tudomány (Totalwissenschaft) fogalmában csúcsosodik ki, egyaránt vannak pozitív és negatív következményei. Pozitív ez a megközelítés annyiban, amennyiben az ismeretelméletben hangsúlyosan érvényesíti a dialektikát, valamint kiemeli az emberen kívüli és az emberi természet ’természetes’ összetartozását. (Nem véletlen, hogy korunk radikális ökológiai irányzatai – kiváltképp az ún. mélyökológia – rendre visszatérnek a német természetmisztika képviselőihez). Persze az is igaz, hogy a történetfilozófia és természetfilozófia túl szoros összekapcsolása a történeti-társadalmi folyamatok misztifikációjának veszélyét is magában rejti, s elfordítja az embert a társadalmi folyamtokba való közvetlen beavatkozástól. Ugyanakkor a természet tudatos poetizálása, ami az ember/természet harmónia visszaállításának imperatívuszaként jelenik meg, mégis valamilyen aktív szubjektumot előfeltételez. De miért van szükség az ember/természet viszony aktív (cselekvő-átalakító) újradefiniálására, s miféle szubjektum képes ennek a feladatnak megfelelni? Ezt a kérdést a romantikával fogalakozó szakirodalom lényegében világosan megválaszolta, ilyenformán elég utalnom a legfontosabb – olykor szinte közhelyszerűnek tűnő – megállapításokra.

1

Heinrich, Gerda: Geschichtsphilosophiesche Positionen der deutschen Frühromantik. Akademie Verlag, Berlin, 1976. 170.

72

Abból érdemes kiindulni, hogy az organikus, az egészre irányuló természetszemléletben jelen van egy erőteljes modernitáskritika, illetve – mondjuk ki bátran – kapitalizmusellenesség. A romantikus természetfilozófia szerint az empirikus adatok puszta felsorolásából, illetve az egészből kiszakított egyes dolgok – a gazdaság fogalomrendszerének világából nézve: a tiszta cserérték – numerikus összesítéséből és összehasonlításából képtelenek vagyunk eljutni a világ és a lét teljességéhez.2 Csak a műalkotás, az esztétikai ’látszat’ az, amely lehetővé teszi az egész megjelenését a különösben.3 A romantika poetológiai programjában4 a megőrződik a szubjektum aktivitása, teremtő funkciója. Mindez éles ellentétben áll a célracionálisan működő, a szubjektumot elidegenítő modern világ rideg valóságával, amely Németországban is megállíthatatlannak tűnő erővel bontakozott ki a 18. század végén. Mi több Hemsterhuis és Novalis költői víziójában még annak a lehetőségével is számolni lehet, hogy egy új, korábban nem létezett ’emberi faj’ lép a történelem színpadára. Ez a felfogás, amint mára röviden utaltam rá, nem volt egészen előzmény nélküli. A közvetlen elődök közé érdemes sorolni magát Kantot is, aki Az ítélőerő kritikájában részben előkészítette ezt a gondolkodást, elsődlegesen is a természet és a művészet strukturális összekapcsolásával. A Schelling által képviselt természetfilozófia, kiváltképpen annak organizmus-felfogása – annak ellenére, hogy Novalis több ponton is bírálja Schellinget – szintén a közvetlen elődök közé számítható. Az a természetinterpretáció, miszerint a természet önmagában aktív és produktív elvet hordoz, illetve, hogy a természet önmaga törvényhozója (Autonomie der Natur), valamint önmagának elég (Autarkie der Natur), lelkesítő gondolatok voltak a romantikusok számára is.

2. Florian Roder írja, hogy Novalis szinte szárnyakat kapott, amikor valamilyen fontos szöveg került a kezébe. Lelkesedése a Hemsterhuis-i munkák olvasása során – 1797 kora őszén – szinte nem ismert határt. Hemsterhuis műveiből már létezett ko2

„Mindenütt a feltétlent (das Unbedingte) keressük, s és mindig csak a dolgokat (Dinge) találjuk.” Novalis: Virágpor. Műhely, 1997/2. 17. Weiss János fordítása.

3

Vö. Horkheimer-Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Gondolat – Atlantisz – Mevetánc. Bp. 1990. 36.

4

Hörisch, Jochen: Die fröliche Wissenschaft der Poesie. Der Universalitätanspruch von Dichtung in der frühromantischen Poetologie. Suhrkamp Verlag, Frankfurt/Main, 1976.

73

rábban is német nyelvű válogatás5, de a holland gondolkodó nézeteiről átfogó képet csak az 1792-ben, Párizsban megjelent munkái nyújtottak. Emile Bréhier a háromkötetes filozófiatörténetében „kiváló francia írónak”6 nevezi Hemsterhuis-t, amiből azt a következtetést lehet levonni (legalábbis én erre a következtetésre jutottam), hogy ez az 1792-es – kétkötetes – munka eredeti. Tudjuk, August Schlegel kölcsönözte Novalisnak Hemsterhuis szóban forgó műveit. Novalis 1797 szeptemberében, illetve októberében kezdte fordítani a holland bölcselő munkáit. Voltaképpen azért némileg túlzás fordításnak nevezni azt, amit Novális ’elkövetett’, mivel a Hemsterhuis-tanulmányokat sokkal inkább egyfajta szöveghű kivonatolásnak lehetne nevezni. Ha szemügyre vesszük a novalisi kivonatokat, akkor rögtön feltűnik, hogy a kivonatolásban előre haladva egyre kevesebb a Hemsterhuis-től származó szöveg, és egyre több a novalisi kommentár. Hemsterhuis bölcseletének legizgalmasabb részét az ún. morális szervről való tanítása képezte. Érvelése azon a feltevésen alapult, miszerint az ember rendelkezik valamilyen titkos, belső szervvel, hasonlóan a külvilágot érzékelő szemhez. Ez a belső szerv az, ami az erkölcsre fogékony, illetve fogékony lehet. Hemsterhuis továbbá azt mondja, hogy a történelem bizonysága szerint az ember képes a világtól elszakadva (végső soron tehát magányos individuumként) élni. Ugyanakkor mindig marad benne valamilyen sóvárgás a világgal való újraegyesülésre. Ezt a lelki vonzódást vágyakozásnak (le desir) nevezi. Az ember/világ szétszakítottság abból a tényből fakad, hogy az ember nem közvetlenül érzékeli a világot, hanem a diszkrét módon működő érzékszervein keresztül. Ha világot képes lenne legalább egyszer nem a parciális érzékszervein keresztül érzékelni, az lenne a legnagyobb élvezet, amit az ember egyáltalán elérhet. Ekkor a tökéletes élvezetben (jouissance) élhetne.7 „És ha a világot e kétféle szervfajtával (tehát a külső érzékszervekkel és ez-

5

Hans-Joachim Mähl az 1797-es év két filozófia tanulmányának (Hemsterhuis-und Kant Studien) bevezetőjében írja, hogy Herder már 1781-ben lefordította Hemsterhuis Lettre sur les désirs című munkáját németre, ami a „Teutschen Merkur” novemberi számban jelent meg. Mähl ugyancsak említést tesz Friedrich Schlegel egy 1791-es, a testvéréhez, August Schlegelhez írott leveléről, amelyben Friedrich azt írja, hogy „… az ő (azaz Novalis – K. L. A.) kedvenc írói Platón és Hemsterhuys – mindezt egy egész estén keresztül adta elő szenvedélyesen – s hogy most már semmilyen gonosznak nem lesz helye a világban – s hogy mindez egy aranykor közeli eljövetelét jelzi.” In. Novalis: Werke. W. Kohlhammer Verlag, Stuttgart, 1960. II. 310; továbbá Heinrich, i. m. 249.

6

Bréhier, Emile: Histoire de la Philosophie. PUF. Párizs, 1993. II. 440.

7

Vö. Roder, Florian: Novalis – Die Verwandlung des Menschen. (Leben und Werk Friedrich Hardenberg). Urachhaus, Suttgart, 2000. 290. Egyébként e helyütt mindenképpen be kell vallanom, hogy a Hemsterhuis-féle nézetek bemutatása során sokban támaszkodom Roder könyvére és Mähl

74

zel a különös, morális szervnek nevezett valamivel – K. L.A.) együttesen tudnánk megismerni, hogy tehát az eszmék egészét vagy summáját közvetítés (Medium) nélkül fognánk fel, illetve az eseményeknek az időben való legcsekélyebb egymásra következésre nélkül tudnánk a tárgyat egészként bemutatni; vagy másképpen fogalmazva, a tárgy a legbensőbb és legtökéletesebb módon a lélek lényegével egygyé forrhatna: akkor mondhatnánk el, hogy a lélek a legtökéletesebb módon élvezi a megismerést.”8 Ami számunkra igazán izgalmas az a következő: maga Hemsterhuis, de még inkább Novalis mit érthettek a morális szerv fogalmán? Ez valamiféle költői kép (metafora, esetleg szimbólum) vagy Novalis valamilyen, egyelőre persze csak embrionálisan létező, biológia szerv létrehozására gondolt? Talán a szívhez tapadva, vagy abból kinőve, valamilyen lehetséges társszerv létrehozásában reménykedett? Esetleg valamiféle, fogalmilag szinte megragadhatatlan, közbülső megoldásban bizakodott? Nehéz kérdések ezek, s nem sok reményt látok arra, hogy egyértelmű választ lehessen adni az általam feltett kérdésekre. Mindenesetre az eléggé egyértelmű, hogy mind Hemsterhuis, mind Novalis a szívvel hozzák összefüggésbe ezt a morális szervet. Persze más filozófusok is voltak, akik a morális erőket az ember bensőjében keresték. Itt elegendőnek tűnik, ha a már görögök által is sokat vitatott akaratgyengeség (akrázia) kérdésére utalok. Miért van az, hogy az ember számtalan esetben tudja, hogy mi a jó, ugyanakkor még sincs ereje ahhoz, hogy megtegye? Hogyan lehetne az embert belülről megerősíteni? Olyan kérdések ezek, amelyek már felvilágosodás előtt is mozgásba hozták ez ember fantáziáját. Florian Roder arra hívja fel a figyelmet, hogy Novalis számára az volt a Hemsterhuis-i felfogásban a leginkább lelkesítő, hogy ezeket az erkölcsi erőket szervnek (Organ) tekintette. Mivel a morális szerv képes lenne az érzéki és az érzékfölötti világot összekötni, nem tűnik megalapozatlan feltevésnek, hogy Hemsterhuis (és még inkább Novalis) egy olyan szubverzív antropológiai fordulatban reménykedett, amelynek eredményeképpen egy korábban nem létezett emberfaj léphet a történelem színpadára. Természetesen a fogalmakkal illik óvatosan bánni. A mai biológia fogalomrendszerének visszamenőleges alkalmazása téves következ– már idézett – bevezető tanulmányára. Ennek elsődleges oka az, hogy Hemsterhuis eredeti francia munkái szinte fellelhetetlenek Magyarországon. 8

Idézi Roder, i. m. 290. Továbbá Novalis 19. kivonata Hemsterhuis Sur les Desirs c. művéből: „Ohne Organe würde die Seele im Moment von dem unendlichen Object durchdrungen – beyde würden Eins – und der Wechselgnuss vollkommen seyn.” Novalis, i. m. 361.

75

tésre vezethet bennünket a felvilágosodás kori filozófusok elképzeléseit illetően. Mindenestre azt nagyon is valószínűsíthetjük, hogy Novalis számára az antropogenezis nem egy befejezett faktum, hanem egy olyan folyamat, amelynek még korántsem jutottunk a végére. (Mint ahogyan jó száz évvel később, Theilhard de Chardin számára sem volt idegen az ilyesféle gondolkodás.) Első megközelítésben érdemes Hemsterhuis kiindulópontját elfogadni, amely maga is a morális szerv metaforikus felfogására épít. A holland bölcselő a platóni filozófia eredetmítoszához fordul segítségül, hogy valamelyes érthetővé tegye, mi is ez a morális szerv valójában. E szerint tehát az ősidőkben – valamikor, Zeusz főisten megteremtette az embert mint tiszta akaratlényt. De ezzel a különös ’feszítőerővel’ ellátott lény még korántsem tekinthető befejezettnek. Zeusz Prométheuszt küldte segítségre a még ’félkész’ állapotban lévő ’emberiség-embriónak’, s Prométheusz a belső képzelőerő képességével látta el eme különös faj egyedeit. Ez a képzelőerő afféle nyitott lélektartályként működött, ugyanis a lélektartályból csövecskék vezettek ki (ezek a csövecskék jelentik az érzékszervek képi megfogalmazását – K. L. A.), s így az ember belső világa és a külvilág kapcsolatba léphettek egymással. Ezután pedig Prométheusz átadta az embernek az istenektől ellopott tüzet. De az ügy mégis balul ütött ki. Az emberek ugyanis rosszul használták fel az értelemés akaratképességüket. Elsősorban is azért, mert hiányzott az emberi nemet összekötő kötelék. Mielőtt Zeusz haragja végleg lesújtott volna az emberi nemre, Aphrodité megsajnálta a ’protoembereket’, és kieszelte, miképpen lehetne az elmagányosodott lényeket összekötni valamilyen organikus egésszé. Aphrodité beavatkozásának hála „(…) megváltozik az egész világ, és a földet virágerdő borítja. Az emberek egymáshoz sietnek, egymást átkarolják, és örök szerelmet ígérnek egymásnak. És még ezen is túl: az ember elkezd jobban örülni a másik boldogságának, mint a sajátjának. Az ember átérezi a másik szükségét, s miközben azt enyhíteni igyekszik, a saját baját is csillapítja. Először látja és tiszteli a testvére alakjában az igazságosság pompás képét.” 9 Hemsterhuis tehát a szeretetben látja a morális szerv gyökerét. A szereteten belül mégis elkülönít egymástól kétfajta tevékenységirányt: az egyik irány a természetes ’ösztönök’ világához tartozik, ilyen például a szeret, a gyűlölet, az irigység, a bátorság stb. Amennyiben természetes ösztönökről van szó, ezek is a lélek bizonyos igazságát rejtik magukban. A másik irány viszont művi és mesterkélt, mert az értelem munkálkodását feltételezi, s ezért sokkal sérülékenyebb. Ha ez a képesség 9

Hemsterhuis: Philosophische Schriften, Lipcse, 1911. II. 199. Idézi Roder, i. m. 291.

76

követi az Aphrodité által adott instrukciókat, akkor kinemesedik és lelkiismeret lesz belőle – ez lenne a voltaképpeni morális szerv. Viszont benne rejlik a csökevényesedés és az elkorcsosulás lehetőssége is. Elsősorban is azért, mert a külső formális törvények, de a tudományok és a művészetek fejlődése is elterelte róla a figyelmet. Persze ebből a különös képességből – lévén isteni adomány – elcsökevényesedett formában ugyan, de az emberben mégis megmarad valamilyen ősmag. Hemsterhuis-t (és Novalist) éppen ez a lehetősség érdekelte: Miképpen lehetne ebből az ’ősmagból’ vagy ’őscsirából’ gazdag életet fakasztani. Ugyanis ha sikerülne realizálni, akkor „(…) az istenekhez való kapcsolataink közvetlenebbekké válnának, és megnyílna előttünk az univerzum minden oldala, azok is, amelyek számodra és az összes többi ember számára ma még a semmiben rejtőznek. Ekkor mutatkozik meg a maga nyilvánvalóságában az emberi lélek gazdagságának színjátéka, vagyis csak ekkor látjuk meg az okok és az okozatok közötti kapcsolatokat. Ezen kapcsok által leszünk képesek behatolni a jövőbe, és lesz tudomásunk arról, amit most ugyan látunk és hallunk – anélkül, hogy elragadna bennünket a látók legtitkosabb ereje.” 10 Hemsterhuis iménti gondolatai nagyon fellelkesítették Novalist. Érzékelte, hogy ezeket a prófétai gondolatokat, talán majd egyszer, a valóságba is át lehet ültetni. Florian Roder felhívja a figyelmet arra, hogy a morális szervvel kapcsolatos próféciák a Logológiai töredékekben is megjelennek. Mindenesetre Novalis a lelkesedése ellenére sem veszíti el filozófiai tisztánlátását, s kritikai megjegyzésekkel fűszerei a kivonatokat. Egy példa Novalis finom, de határozott kritikájára. Hemsterhuis szerint jelen állapotban elképzelhetetlen a lélek tökéletes élvezettel telítettsége, mivel – mint láttuk – az ember egymástól független és önálló (érzék)szervekkel rendelkezik. Ezért a cél ”(…) elérhetetlen eszme marad”, fogalja össze Novalis Hemsterhuis mondanivalóját.11 Novalis, mintegy folytatva Hemsterhuis gondolait, azt mondja, hogy a morális szerv lehetőségével kapcsolatban el kell fogadnunk: itt „(…) egy örök késztetésről (Reiz) van szó, amely célját elérve önönmagát szüntetné meg. Ez tehát egy szubjektív eszme, amely ugyanúgy növekszik, mint ahogyan a lélek – egy meghatározatlan feladat –, melyet soha nem lehet megoldani, végtelen fajokra bomlik, s csak relatív megoldása lehet.” 12

10

Hemsterhuis, i. m. 215. Idézi Roder, i. m. 291.

11

Roder, i. m. 292.

12

Novalis, i. m. 361.

77

Az, ami Hemsterhuis-nél halk, fájdalmas panasz – mert soha sem lehet azt a sóvárgást lecsendesíteni, amely az Én és a Világ szétszakítottságából fakad – Novalisnál másfajta fordulatot vesz. Ha „(…) a törekvésre bizakodva tekintünk, s benne végtelen ’ösztökét’ látunk, tehát olyan valamit, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember ezt a kitüntetett feladatot megoldja (…)” 13, akkor korántsem olyan reménytelen a helyzet. Mint Roder írja, már Herder is bírálta Hemsterhuis misztikus emberszemléletét. A Sur les Desir általa elkészített német fordításához írt kommentárjában ezt írja: „ Individuális lények vagyunk, és azoknak is kell lennünk, ha csak nem akarjuk, hogy a minden gyönyör alapját – valamint e gyönyör fogalmát is magában foglaló individuális tudatunkat – feladjuk, és ezáltal magunkat elveszítsük, azért, hogy önmagunkat egy olyan másik lényben leljük meg, amilyen mi magunk sohasem vagyunk, és nem is óhajtunk lenni. Mert ha önmagamat, amiképpen erre a miszticizmus törekszik, Istenben elveszíteném (…) úgy önmagamat sem élvezhetném többé; az Istenség elnyelne engem, s helyettem ő élvezne.” 14 A Sur l’homme et ses rapports 15 című munkája végén Hemsterhuis a legtágabb értelemben művészetek és tudományok szerepét elemzi, értelemszerűen a morális szerv jövőbeli teljesítményeire tekintettel. Novalis tehát ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban fogalmaz meg néhány megjegyzést a kivonatok végén. Abban megegyezik a véleménye Hemsterhuis-éval, hogy a művészetben és a tudományban benne rejlik a veszély, hogy a lélek szunnyadó morális képességeit betemesse. De azt már nem hiszi, amint azt Hemsterhuis sejtetni engedi, hogy a „(…) gyógymód a civilizációs fejlődéstől való elfordulásban rejlik.”16 Novalis hisz abban, hogy a tudomány és a művészet képes belülről megújulni, egyúttal erkölcsileg is hatékony lenni. Ami a tudományokat illeti, nagy lehetőséget lát a matematikai kombinatorikában, amelyet a már említett totális tudomány alapjának tekint. Csakhogy az igazi probléma – mi is lenne ez a morális szerv voltaképpen? –, Novalis részéről megint csak egy megválaszolatlan kérdés formájában hangzik el.17

13

Roder, i. m. 292.

14

Idézi Roder, i. m. 292.

15

Novalis munkáinak általam is idézett összkiadásában, a Von Dumas alcím alatt szerepelnek ezek a megjegyzések.

16

Roder, i. m. 293.

17

Keime künftiger Organe – Perfectibilitaet der Organe. Wie lässt sich etwas zu einer Organ machen? Novalis, i. m. 368.

78

Ami engem illet, teszek egy újabb kísérletet a már másodszor feltett kérdés megválaszolására. A Simon ou des facultés de l’âme című munkához tartozó kivonatokban Novalis Hemsterhuis művészetfelfogásához fű néhány megjegyzést. Hemsterhuis a művészet kétféle hatásáról beszél. A művészet először is hozzájárul a test tökéletesítéséhez, másodszor pedig az érzékek tökéletesítésével, gazdagításával hozzájárul a lélek finomításához is. A testre leginkább a mechanikus művészetek hatnak (kézművesség), míg a lélekre az ún. szabad művészetek gyakorlanak hatást. Ehhez a felosztáshoz Novalis hozzáfűzi: „Vajon a művészet célja nem abban rejlik-e, hogy és ahogyan az ’egész ember bukott progressziójára’ hat?”18 Novalis felfogása a művészi cselekvéshez egy sokkal szélesebb mezőt rendel, mint a Hemsterhuis-féle értelmezés. Ráadásul a testi és a lelki nézőponthoz Novalis hozzárendeli még a szellemit is. Mert a haladás szó jelentéstartalma mögött ott kell állnia az ember szellemi kiformáltságának is, azaz a novalisi totális tudomány nézőpontjából az ember Én-jének teljessége, illetve ennek a teljességnek a tekintetbe vétele elengedhetetlen feltételként jelenik meg. Hemsterhuis és Novalis álláspontjának a különbsége leginkább a költészethez való viszonyukban érhető tetten. Hemsterhuis is elismeri, hogy a költészetnek kiemelt helye van a művészetek sorában, mivel az istenek nyelve nyilatkozik meg benne.19 Végső soron Hemsterhuis bizonyos fokig mégis lebecsüli a költészet erejét – legalábbis Novalishoz képest. Gondolatmenetének ugyanis ez a végső konklúziója: „De ha szemügyre vesszük a magunkban ezt a képességet, amelynek segítségével a lelkesültség boldog pillanataiban a szépség és az igazság néhány szikráját a természet méhéből kiragadjuk, akkor úgy találjuk: a magunk részéről nem sokkal lettünk gazdagabbak. Hiszen itt már nem annyira az okosabb, a pontosabb, az adekvátabb (ti. megismerésről van szó – K. L. A.) …(hanem)… az értelem hol lassabb, hol gyorsabb működéséről (…)” 20 A művészet legfeljebb a csupasz valóság ünnepi ruhába való öltöztetését végzi el. Novalis továbbgondolja Hemsterhuis nézeteit, és a költészetnek (Poësie) abszolút teremtőerőt tulajdonít. A költészet magasabb fokon áll, mint a történelem és a filozófia, mivel csak a költészet képes létrehozni a „belső Egészet”, a „Világcsalá18

Roder, i. m. 293.

19

„D’ailleurs, ce n’est pas sans raison que la poësie est appelée le langage des dieux; du moins c’est que les dieux dictent à tout genie sublime qui a des relations avec eux, et sans ce langage nous ferions très-peu progrès dans nos sciences.” (Alexis, T. II, 254.) In. Novalis, i.m. 315.

20

Idézi Roder, i. m. 293.

79

dot” az „univerzum szép Háztartását”. Míg Hemsterhuis felfogásában az ember önmagánál erősebb erők által megragadott lény, addig a költészettel megerősített ember rendkívüli képességekre tesz szert. „A legmagasabb szimpátia és koaktivitás a költészeten keresztül a legbensőbb és legpompásabb közösséget hozza létre.”21 Amint Roder írja, Novalis jórészt Hemsterhuis hatására kezdett el foglalkozni a költészet (Poësie) definiálhatóságának kérdéseivel. Hemsterhuis felfogásában a költészet értelme egy racionálisan felfogott emberfelfogás keretei között bontakozik. Novalis antropológiája az emberi természet nyitott és heroikus jellegére teszi a hangsúlyt. Így aztán, amíg Hemsterhuis-nál minden olyan várakozás, amely egy jövőben kifejlesztendő morális szervvel kapcsolatos, egyúttal mindenféle magasabb ismeretigényről való rezignációval párosul, és megelégszik egyfajta misztikus egység-vágy életben tartásával, addig Novalis nem riad vissza a végső konzekvenciáktól sem. Mert Hemsterhuis-szel ellentétben nem elégszik meg a világmindenség szimptomatikus struktúráinak megismerésével, hanem az embert Isten teremtőtársának tekinti. A Hemsterhuis-tanulmányok végén a következőképpen összegzi álláspontját: „Isten sem teremt más módon, mint mi. Ő is csak összeilleszt. Ha a teremtés az ő műve, úgy mi szintén az ő műve vagyunk. – A teremtést mint az ő művét, csak úgy ismerhetjük meg, amennyiben mi magunk Isten vagyunk. – Nem ismerjük meg a teremtést, amennyiben mi magunk a világ vagyunk. – Ám a tudás gyarapszik22 – ha egyre inkább Isten leszünk.”

3. Novalis Hemsterhuis-tanulmányainak e meglehetősen rövidre sikeredett interpretációját követően, immáron tényleg szeretném megválaszolni az elemzés közben megfogalmazott kérdéseimet. Szerintem kétféle válasz is lehetséges a morális szerv mibenlétére vonatkozó kérdésekre. Az első megközelítés azt mondaná, hogy a morális szerv, nemcsak Hemsterhuis, de Novalis szerint is, nem más, mint szimbólum, mégpedig az emberi faj végtelen tökéletesíthetőségének a szimbóluma. E szerint tehát az emberi fejlődés mozgatóereje és belső késztetője (Reiz) valamilyen kielégíthetetlen vágyat takar, amely a hajdani ember/világ harmónia helyreállítására

21

Novalis, i. m. 372-373. A Novalis által használt koaktivitás (Coactivitaet) fogalom feltűnően emlékeztet a német misztika Mitschöpfung fogalmára.

22

Novalis, i. m. 378.

80

törekszik – természetesen hiábavalóan. Mintha a Lacan által kidolgozott, kicsi a tárgy (l’objet petit a) funkciójára emlékeztetne bennünket az a késztetés, amely a novalisi morális szerv létrehozására irányul. Lacan szerint a kicsi a tárgy mindig valamilyen idegen test, a ’bármi’, amely megakadályozza az öröm elv kiteljesedését. Lacan egy önmagába záruló körről beszél az örömelv kapcsán, amely azonban véglegesen sohasem képes bezárulni, mert mindig van valamilyen akadály, amely lehetetlenné teszi a kör teljes bezárulását. Részben Freudot követve, Lacan arra a következtetésre jutott, miszerint ahhoz, hogy az ember ember maradjon (értsd: kultúrlény), feltétlenül szükséges, hogy ne adja át magát teljesen az élvezetnek (jouissance); mindig kell hogy az örömbe valamilyen fájdalom is vegyüljön – a legfontosabb dolgok soha-meg-nem-valósíthatóságából fakadó fájdalom.23 Az ’öröm a fájdalomban’ azért lehet minden lehetséges élvezetek csúcspontja (jouissance), mert sohasem juttat el a szokványos örömök kielégüléséből fakadó ájultságba és szétesésbe. Részben alátámasztja ezt az interpretációs lehetőséget Novalis egy másik munkája, A szaiszi tanítványok című regénytöredék is. Ebben a művében Novalis egy retroaktív utópia lehetőségét vázolja fel, amelyben az ember visszatérni igyekszik az elhagyott anyai öl szonorikus univerzumába, ahol a magzati lét és a bölcsesség még egyek voltak. Ezt az őstudást a női receptivitás közvetíti, hasonlóan a morális szerv projekciójához, csak éppen fordított irányba. „A gondolkodó ember visszatér létének eredeti feladatához, az alkotó szemlélődéshez, ahhoz a ponthoz, hol a létrehozás és tudás a legcsodálatosabb kölcsönhatásban állnak egymással: a tulajdonképpeni gyönyör, a teremtő önfogantatás pillanatához.”24 Így felfogva a morális szerv, hasonlóan az elveszett anyaölhöz, az irodalmi diskurzus része, s mint fikció inkább csak esztétikai jelentőséggel bírhat. Van azonban egy másik értelmezési lehetőség is, amely éppen napjaink Totalwissenschaf-jának, a genetikának szédítő teljesítményei kapcsán merülhet fel. Lehetséges: Novalis valóban újfajta ember megszületésében reménykedett, olyan lény létrejöttében, aki eddig még soha nem tapasztalt képességekkel rendelkezve, egészen mást ért meg a világból, mint mi. Korunk ’mágikus idealistája’, Peter Sloterdijk, mintha e második, radikálisabb interpretációra alapozva állna az emberklónozás ügye mellé – sokak megdöbbenésére. Hogy mindehhez mit szólna maga

23

Az objet petit a-val kapcsolatban lásd Slavoj Žižek érdekes fejtegetéseit a Psychoanalyse und deutscher Idealismus című tanulmányában. Mesotes, 1992/1.

24

Novalis: A szaiszi tanítványok. Vulgo, 3/2. 228.

81

Novalis? Gyanítom, erre már a kérdésre a genetika bármily szédítő karrierje sem fog soha választ adni.

82

Mester Béla

M ODERN

EMBERKÉPÜNK KORAI DOKUMENTUMA , J OHN L OCKE G ONDOLATOK A NEVELÉSRŐL CÍMŰ ÍRÁSA

Jelen írásom alapjául szolgáló előadásaimat a nevelés elméleti kérdései iránt is nyitott szakfilozófusok előtt tartottam, később azonban érdemesnek gondoltam a Tariménes szélesebb közönsége elé tárni a témát, mert úgy véltem, hogy Locke kora modern nevelési elgondolásai az egész modern kor emberképének alapvető dilemmáit érintik, azét a modern korét, amelynek ma is részesei vagyunk, és amely – dacára a posztmodern korról szóló jóslatoknak – egyelőre végtelennek tűnik, legalábbis mindeddig nem pillantottuk meg a végét. A következőkben a kora modern filozófia emberképének fordulatát a kor egyik legjelentősebb filozófusának, John Locke-nak a maga korában közismert és nagyra becsült, napjainkban azonban csupán néhány szakember érdeklődésére számot tartó neveléselméleti munkájának a tükrében vizsgálom.1 E kis kötet eredeti szándéka szerint sem volt a neveléselméleti szakembereknek szánt, pontosan megszerkesztett elméleti mű: keletkezéstörténetét tekintve csupán egy jó barát számára megfogalmazott megjegyzések és nézetek válogatott gyűjteménye.2 Locke művét

1

John Locke Some Thoughts Concerning Education című műve először 1693-ban jelent meg, Londonban. A szöveg mérvadó kritikai kiadása, amelyet alapul vettem: James L. Axtell (bevez., jegyz.): The Educational Writings of John Locke. A Critical Edition with Introduction and Notes. Cambridge: Cambridge University Press, 1968. Magyar fordítása: Locke; Mutschenbacher Gyula (ford., bevez., jegyz.): Gondolatok a nevelésről. Budapest: Kath. Középiskolai Tanáregyesület, 1914. (Kornis Gyula szerk.: Pedagógiai Könyvtár, 4). A továbbiakban ez utóbbinak a szövegét idézem, és ennek lapszámaira, illetve §-beosztására hivatkozom, szükség esetén megemlítve más kiadások számozási eltéréseit.

2

Locke nevelési nézeteit először Edward Clarke-nak írott magánleveleiben fejtette ki, aki elsőszülöttje nevelésében kérte ki Locke tanácsát, mint orvosét és mint oktatási-nevelési tapasztalatokkal ren-

83

olvasva azt tapasztaljuk, hogy egyéni, személyes jellege következtében a szöveg kevésbé koherens, a képviselt álláspontok melletti érvek kevésbé kifejtettek, mint Locke tudós közönség elé szánt főműveiben, ugyanakkor olyan érdekes, egyedi megjegyzéseket találunk benne a nevelésről, melyek egy jobban szerkesztett szakmunka fogalmi hálójából, érvrendszeréből könnyen kihullhattak volna. * * * Mielőtt rátérnénk a mű szövegére, említést kell tennünk annak ellentmondásos utóéletére: ámbár ez volt Locke legismertebb és legtöbbre becsült írása már életében, majd végig a 18. század folyamán egész Európában, a 20. századi filozófiatörténészek szinte sohasem érdeklődtek iránta. Margaret Ezell, a 18. századi neveléstörténet kutatója szerint „Leibniz […] Locke-nak ezt a munkáját az Értekezés az emberi értelemről című főműnél is fontosabbnak ítélte, és a mű számos kiadást megért a 18. századi folyamán franciául, németül, olaszul, hollandul és svédül.” 3 A 20. századi Locke-kutatás egyik reprezentatív tanulmánykötete4 Leibniz véleményével ellentétesen már úgy tárgyalja Locke filozófiáját, hogy szót sem ejt nevelési nézeteiről. Több mint egy évtizeddel később John Dunn, Locke-nak és korának jeles kutatója is csak annyit jegyez meg Locke-monográfiájában, hogy „a mű bizonyos történelmi jelentőséggel is bírt, amennyiben befolyásolta Angliában a szobatisztaságra szoktatás gyakorlatát, legalábbis a művelt rétegek körében” 5 A filozófiatörténészekkel szemben a művelődéstörténészek, eszmetörténészek és a neveléstörténet kutatói mindig nagyra becsülték Locke-nak ezt a művét. E tudományterületek kutatóinak munkája új és érdekes adatokat nyújtott olyan kérdésekről, mint például Locke e munkája és a nemes ifjak nevelésének korabeli kézikönyve, a courtesy book műfajának kapcsolata, vagy Locke befolyása a 18. századi

delkező filozófusét. E levelek egységessé szerkesztett szövege adja a későbbi, szintén Clarke-nak ajánlott könyv tartalmát, amely azonban így is őrzi az eredeti személyesség néhány nyomát; így Locke leveleiben fiúgyermek neveléséről beszél, minthogy Clarke-nak is fia volt, a könyvben azonban már szükségesnek véli megjegyezni, hogy az elmondottak zöme a lányok nevelésében is alkalmazható. (6. §) 3

Margaret Ezzel: John Locke’s Images of Childhood = Eighteenth-century Studies, vol. 17, no. 2, Winter 1983/4, pp. 139-55. Újraközlés in Richard Ashcraft (szerk.): John Locke. Critical Assesments, Vol. II. London—New York: Routledge 1991 pp. 231-245. Az idézet helye: 237. p.

4

John W. Yolton (szerk.): John Locke: Problems and Perspectives. A Collection of new essays, Cambridge: Cambridge University Press, 1969.

5

John Dunn: Locke, Budapest: Atlantisz, 1992. 26. p. Fordította Pálosfalvi Tamás.

84

angol és francia regények gyermekképére.6 Ezek igen érdekes kutatási területek, kutatóik azonban – érthető módon – általában nem tartják feladatuknak, hogy a nevelési elvek helyét megtalálják Locke eszméinek rendszerében: e munka olyan filozófiatörténészt kívánna, aki tájékozott a neveléselmélet történetében, ugyanakkor nem osztozik kollégáinak a Locke neveléselméletét illető érdektelenségében. Nem csoda, hogy eddig csupán néhány kutató akadt, aki megfogalmazott valamilyen elképzelést Locke szóban forgó írásának helyéről a szerző életműben. E kutatók főként Locke antropológiája iránt érdeklődnek és vizsgálódásaik Locke – feltételezett – rejtett antropológiájának feltárására vagy rekonstrukciójára vonatkoznak. Valami olyat akarnak föllelni a Gondolatok a nevelésről című műben, amit – legalábbis kifejtett formában – hiányolnak a szakfilozófiai munkákban, főként az Értekezés az emberi értelemről című ismeretelméleti főműben. E szerzők többségének megközelítése meglepően erősen vallási, sőt, felekezeti hátterű. Értelmezéseik szerint Locke antropológiája csaknem teljesen levezethető valamely meghatározott keresztény felekezet tanításából, majd a problémát annak a kérdésnek a megválaszolásával vélik megoldottnak, hogy Locke személyes vallási meggyőződése szerint puritán kálvinista, unitárius eretnek, vagy az anglikán egyház valamely korabeli irányzatának a követője volt-e. A Locke személyes hitét firtató kérdésföltevéssel szemben kétféle ellenvetést tehetünk, melyek közül az egyik a gyakorlati kutatási eredményeket illeti, a másik azonban általánosabb igényű. Az első típusú érvelés sorra veszi, hogy ki, mikor, milyen érvek alapján milyen hitelveket tulajdonított Locke-nak, majd kimutatja az állítások következetlenségeit és gyenge pontjait. (Akad a téma elismert kutatói közül is például olyan, aki ugyanolyan határozottan nyilvánítja Locke-ot egyik írásában kálvinistának, mint a másikban unitáriusnak – egy éven belül. Az ennyire változékony vélekedésekkel kapcsolatban mindig fölmerül: vajon nem az-e a zavar oka, hogy a kérdés van rosszul föltéve.) Ha a másik érvtípust választjuk, először arra kérdezünk rá, hogy mi haszna lehet Locke műveinek jobb megértésében, ha besoroljuk a szerzőt valamilyen ismert korabeli felekezet hívei közé. Locke műveinek és az ilyen típusú értelmezéseknek az ismeretében belátható, hogy nem sok. (Nem lehet véletlen, hogy az ebben a keretben gondolkodó legtöbb kutató Locke személyének felekezeti besorolását tartja a végső céljának, és nem halad tovább műveinek elemzése irányában: megtudjuk, hogy az értelmező szerint Locke anglikán, kálvinista vagy unitárius, de továbbra sem látjuk be, hogy miért kellene ettől másképpen olvasnunk a műveit.) Leghelyesebben talán 6

A leggyakoribb példák Fielding Tom Jonesa, Richardson Pamelája és Rousseau Emilje.

85

akkor járunk el, ha feltételezzük, hogy Locke vallási nézetrendszere nem csupán valamely akkoriban létező dogmatika puszta követése, hanem önálló, az igazságot kereső emberi lény gondolkodásának az eredménye, amelyet csak óvatosan állíthatunk párhuzamba a létező egyházak hivatalos dogmatikáival. Ez a felekezeti gyökerű megközelítés Locke nevelési nézeteinek kutatásában jellemzően úgy jelenik meg, mint Locke művének és John Milton A nevelésről című írásának a viszonya. (Tudjuk ugyanis, hogy Milton hatással volt Locke-ra politikai nézeteinek kialakításában és más társadalmi kérdésekben is, ugyanakkor Miltonnál a vallási tartalom kifejtettebb, nyíltabb formában jelenik meg, így jó alkalmat nyújt az összevetésre.) Miltonnál a nevelés vallási értelme így fogalmazódik meg: „A tanulás célja az, hogy mindazt, amit ősszüleink elrontottak, helyrehozzuk Isten helyes megismerésével, amely ismeret birtokában azután képesek leszünk Őt szeretni, utánozni, hozzá annyira hasonlóak lenni, amennyire csak a lelkünkbe fölszívott igaz erény képessé tesz, mely erény, ha a hit mennyei ajándékával egyesül, a legmagasabb tökéletességet adja.”7 A Locke-i neveléselmélet elterjedt értelmezéseinek képviselői közül W. M. Spellman8 korának anglikán tanításával kívánja összeegyeztetni a kritikus szöveget, Margaret Ezell9 pedig a kortárs neveléselméleti irányzatokkal; miközben mindketten Miltonnal vetik össze Locke nevelési céljait, ellenkező eredménnyel: Spellman szerint Locke és Milton nézetei azonosak, mivel mindketten az eredeti bűn következményének tartják a nevelés szükségességét; míg Ezell szerint ellentétes, evilági és mennyei célokról van szó. (Valószínűleg egyikük összehasonlításával sem értenének azonban egyet azok, akik behatóbban foglalkoztak Milton vallási nézeteivel.) Velük szemben Alex Neill10 Locke eszmerendszerének belső összefüggéseiből indul ki, azon kevesek egyikeként, akik fontos szerepet tulajdonítanak a neveléselméleti könyvecskének Locke életművében. Neill véleménye szerint Locke emberképének fő ellentmondása, hogy az ember egyszerre alakítható természetű

7

John Milton: A nevelésről. in: Szenczi Miklós (összeáll.): Milton, az angol forradalom tükre. Budapest: Gondolat, 1975. 63. p. Dávidházi Péter fordítása.

8

W. H. Spellman: The Christian Estimate of Man in Locke’s Essay = Journal of Religion, vol. 67, no. 4, October 1987, pp. 474-92. Újraközlés in Richard Ashcraft (szerk.): John Locke. Critical Assesments, Vol. II. London—New York: Routledge 1991 pp. 210-227.

9

Lásd Ezell i. m.

10

Alex Neill: Locke on habituation, Autonomy, and Education = Journal of the History of Philosophy, vol. 27, no., 2, April 1989. pp. 225-45. Újraközlés in Richard Ashcraft (szerk.): John Locke. Critical Assesments, Vol. II. London—New York: Routledge 1991 pp. 246-265.

86

és autonóm, ezt az ellentmondást pedig csak Locke nevelési elveinek közbeiktatásával véli megoldhatónak: a meghatározatlannak született ember Locke módszere szerint autonómmá nevelhető. * * * Meglepő, hogy szinte sohasem jelent meg eddig a politikafilozófiai vagy politikai eszmetörténeti nézőpont a Gondolatok a nevelésről című írással kapcsolatban. Sokan említik ugyan, hogy Locke könyvének műfaja közel áll a már említett courtesy book, a nemes ifjak nevelésének kézikönyve műfajához, annak a körülménynek azonban nem tulajdonítanak jelentőséget, hogy Locke ifjú úriembereit politikailag aktív állampolgárokká kívánja neveli, olyanokká, akiknek apáikétól eltérő, szabadabb körülmények között, a Dicsőséges Forradalom utáni brit politikai rendszerben kell közéleti emberként helyt állniok. (Ne feledjük: e rendszer létrejöttéhez Locke is hozzájárult a maga módján.) Locke Gondolatok a nevelésről című munkájában számos jelét találjuk annak, hogy a jövendő állampolgárainak a neveléséről van szó. A 185. § e szavakkal tér rá az erkölcsi nevelésre: „nem hiszem, hogy [a növendéknek] [...] egyéb erkölccsel foglalkozó munkákat kellene olvasnia, […] míg Tullius De officiis [című] művét nem tudja olvasni: nem mint tanuló, hogy latint tanuljon belőle, hanem mint olyan, aki életének helyes berendezése miatt tisztában akar lenni az erkölcs alapelveivel és követeléseivel.” (185. §., 191. p.) Az említett mű, Marcus Tullius Cicero De officiis című munkája egyaránt szól a családi és politikai kötelezettségekről. A mű a 17. századi tanrendeknek (is) megszokott része volt ugyan, de ennyire középponti, szinte hegemón helyzete szokatlan. (Megjegyzendő, hogy a kora újkori protestáns irodalomban az officium néhol kifejezetten közéleti hivatást jelent.11 Ez a mellékjelentés még inkább a közéleti nevelés szándékára mutat a De officiis Locke-i kiemelésében.) A mű politikai jelentőségének másik fontos jele az, ahogyan Locke az anyanyelven való ékesszólásról beszél, szemben az idegen nyelvek tanulásának módszerét érintő, szintén érdekes megjegyzéseivel. Locke, elvetve a korában divatozó latin grammatika és retorika tanulását, az akkoriban jóval kisebb presztízsű angol nyelvű ékesszólás tanulmányozását ajánlja: „De bármilyen idegen nyelvet tanuljon 11

Az erről szóló, a későbbiekben talán legnagyobb hatású szövegrész Kálvin Institutiójának az ellenállási jogról szóló néhány bekezdése, ahol az országgyűlés tagjainak pro officio kötelességük a zsarnoknak való ellenállás.

87

is a fiatal ember (s minél többet tanul, annál jobb), az a nyelv, amelyet tudományosan kell tanulnia, amelyben a kifejezés könnyedségére, világosságára és finomságára kell törekednie, az édes anyanyelve12 legyen; ebből a célból mindennap kellene magát benne gyakorolnia.” (189. §, 197. p.) A szóban forgó nyelvgyakorlatok nem annyira a kultúránkban jól ismert normatív nyelvművelés keretébe tartoznak, hanem kifejezetten a nyilvános beszéd, esetenként a nyilvánosságra szánt írásművek alkotásának gyakorlatai. A cél a jó állampolgártól megkívánható önuralom egyik formájára, a saját (köz)beszédéhez való felelős viszonyra való nevelés, ugyanakkor az érvekkel való meggyőzés képességének az elsajátíttatása is. Az idegennyelv-tanításban, ahol a kívánt végeredmény az anyanyelvű közéleti szónoklat helyett a művelt magántársalgás, Locke már másként jár el: kora nőnevelésének bevett módszerét ajánlja a fiúk számára is. „Előkelő úrinők, de meg azok is, akik művelt társaságokban fordulnak meg, nyilván mutatják, hogy ezen egyszerű természetes módszer alapján, minden tanulmány vagy nyelvtani ismeret nélkül, a legválasztékosabb és legcsiszoltabb nyelven tudnak beszélni. Vannak asszonyok,13 akik anélkül, hogy fogalmuk volna arról, mi az [ige]idő, mód, igenév, határozószó vagy elöljáró, oly helyesen és hibátlanul beszélnek […], mint a legtöbb úri ember, akiket az iskolák hagyományos módszere szerint tanítottak.” (168. §, 177. p.) * * * Úgy tűnik tehát, hogy Neill föntebb idézett magyarázatát, amely alapjában helyesen mutatja meg Locke ismeretelméletének és neveléselméletének a kapcsolatát, ki kell egészítenünk Locke politikafilozófiájával. Röviden és némileg pontatlanul így körvonalazhatnánk ezt az összefüggést Locke életművében: az Értekezés az emberi értelemről nézőpontjából elménk tabula rasa, a Két értekezés szerint politikai kötelezettségeink tekintetében szabadnak születünk, teológiai művei szerint pedig mentesek vagyunk az eredeti bűntől. E három kijelentés azonban csupán ugyanannak a rejtett antropológiának három arca. Ámbár tartalmában ez az antropológia közel állónak tűnik az unitárius tanítás néhány eleméhez, mégsem valamely egyház vallási nézeteinek átvételéről, hanem összefüggő filozófiai rendszer megalkotásának egyéni teljesítményéről van szó, amelyben a nevelésnek döntő szerepe van: az ember képlékenysége, alakíthatósága miatt csaknem minden emberi jellemvonás a nevelésből ered. Locke olyan növendékről beszél, „akit, hiszen még egész kicsiny 12

Az angol eredetiben: a saját nyelve.

13

Az angol eredetiben: hölgyek.

88

volt, úgy tekintettem, mint egy tiszta papírlapot vagy viasztáblát, amelyet úgy írok tele, illetve úgy gyúrok, formálok, amint nekem tetszik”( 217. §., 217. p. Az angol kiadásban ez a 216. §.) Locke-nak autonómmá „tetszett nevelni” az embert, az autonóm ember koncepciójára pedig talán gondolkodása egyik területén nem volt annyira szüksége, mint politikafilozófiájában. Végső kérdése úgy hangozhatott, hogy miként teremtsünk állampolgárokat. Joggal hihette, hogy csupán előzőleg autonómmá nevelt felnőttek tudnak élni az őket elméletben megillető politikai szabadsággal, és hogy autonómmá nevelésük legjobb eszközévé saját neveléselmélete válhat. * * * Írásom végén szólnom kell néhány szót Locke e művének magyar fogadtatásáról is. A Cambridge-i kritikai kiadás kiadványlistája14 néhány modern, 19. század végi és 20. századi fordításon kívül egyetlen közép-európai kiadást sem említ, és ezek között sincsen magyar nyelvű. A lista adatai azonban sajnálatos módon hiányosak: nem tudnak például sem az e tanulmányban idézett Mutschenbacher-féle, sem a korábbi, két ízben is kiadott magyar fordításról.15 E hiányok fölemlítése sokak sze-

14

Checklist of Printings 1693-1966, i. m. p. 98-104. A lista a tárgyidőszakban megjelent összes olyan angol nyelvű kiadás és fordítás adatait közli, amelyről a szerkesztőknek tudomásuk volt.

15

A’ gyermekek’ neveléséről, Mellyet, Lock [sic!] János, Egy Ángliai nagy Tudományú Philosophus, és Orvos Doktor Ángliai Nyelven írt, A’ Londinumi Királyi Tudosok’ Társaságából való Coste nevű tudós Frantzia, Frantzia Nyelven adott-ki. Most pedig, Nemzetéhez és Hazájához való Szeretetéböl, Frantzia Nyelvből Magyarra fordított B. J. G. SZ. A. [Boros-Jenöi Gróf Székely Ádám] M D CC LXIX. Esztendöben, Kolo’sváratt, Nyomt. A Reform. Coll. Betüivel. 1771. Esztend. [A címlap verzóján a cenzúra engedélye 1770-es keltezésű.] A fordítás szövegének változatlan utánnyomása a fordítói Elöl-Járó Beszéd elhagyásával: Az erkölcsi nevelésről. Locke és mások után Boros Jenői Székely Ádám. Második kiadás. Budán: Burián Pál Könyvárosnál, 1829. (Coste a mű első kiadásából dolgozott, míg a modern kiadások a Locke életében megjelent utolsó kiadás szövegét tekintik mérvadónak. Székely Ádám Coste francia szövegére támaszkodott, de kihagyott belőle három §-t. Így az angol kritikai kiadásnak, Coste francia fordításának és Székely Ádám magyar változatának §-számozása eltér egymástól. Mutschenbacher fordítása megegyezik az angol kritikai kiadás szövegbeosztásával, azonban a régebbi angol kiadásokat követve a 212. § után beiktat egy elveszettnek hitt, szöveg nélküli 213. §-t.) Székely Ádám fordítása nem az egyedüli jele Locke e műve korai hatásának a magyar kultúrában. Az első komolyabb, írásban is tetten érhető magyar felhasználása Locke szövegének Weszprémi István, a polihisztor debreceni orvos A’ kisded gyermekeknek nevelésekről való rövid oktatás, Mellyben elöl-adatik Miképen kellessék azokkal bánni Születésektől fogva három Esztendös korokig. Hozzá-adattak a’ végin az egésségnek fenn-tartására, És a’ hosszu életnek meg-nyerésére tartozó Szükséges Regulak, Kolo’sváratt: Páldi István altal, 1760. Eszt.

89

mében értelmetlen mikrofilológiai szőrszálhasogatásnak tűnhet, azonban éppen az ilyen, önmagukban jelentés nélküli adatok tömege rajzolja ki az európai kulturális örökség térképét, és az már nem mindegy, hogy mennyire pontos ez a térkép, és mi mennyire látszunk rajta. Székely Ádám fordítása és ennek előszava azonban nem csupán statisztikai tételként érdemes a vizsgálatra. Székely – habár angliai diákévei óta jól tudott angolul – a francia fordítást vette alapul, ezzel is példázva a Locke-i életmű kontinentális hatástörténetét: a holland emigrációban élő hugenotta, Pierre Coste francia Locke-fordításai nélkül – melyek amszterdami kiadása csak a kiterjedt holland sajtószabadság és kiadói kultúra viszonyai között volt lehetséges – Locke igen könynyen helyi jelentőségű brit gondolkodó maradhatott volna a 18. század emberének szemében. A magyar fordítás első kiadásában található három évszám fölkelti a gyanút, hogy nem lehetett rövid és egyszerű feladat a kiadás útját egyengetni az akkori hivatalokban. (Csak a cenzúra engedélyéről volt szó: a költségeket a fordító állta.) A sokat próbált, joggal gyanakvó közép-kelet-európai olvasó szeme Székelynek azon a megjegyzésén is megakad, mely szerint fordítóként az eredetitől csak annyiban tért el, amennyiben azt „Anglia és Magyarország eltérő éghajlata indokolta”. A magyar változatot összevetve az eredetivel és a francia szöveggel, kiderül, hogy a „magyar klíma” következtében nálunk nem a francia, hanem a német az első oktatandó idegen nyelv – az éppen franciából fordító, franciás műveltségű Székely szerint.16 Ezek szerint az is időjárásunk következménye, hogy az olvasni tanuló magyar gyermeket lehet olyan bonyolult bibliai történetekkel terhelni, amelyeket még nem érthet meg, míg Angliában ez ellenjavallott.17 Életszerű feltételezés, hogy e változtatásokban inkább a cenzorok kezét kell keresnünk: ez lehetett az ára a mű megjelenésének; míg a fordító más változtatásairól valóban hihető, hogy a magyar olvasó könnyebbségét, meggyőzését szolgálta. Így Székely végig magyar anyanyelvű növendékről beszél, míg Locke angolról, a korabeli magyar állapotoknak megfelelően némileg nagyobb súlyt helyez a latinra, illetve kiMegjegyzendő, hogy korábban a Habsburg birodalomban Locke művei be voltak tiltva, így – habár néhány példányuk átjuthatott a határon – még aki esetleg olvasta és merített belőle, az sem említhette a szerző nevét nyilvánosan. 16

Vö.: 162. §., 169. p. A nyelvek presztízsének megítélésénél figyelembe kell vennünk a kort. Az 1760as években vagyunk, még jórészt a német irodalom és filozófia klasszikus művei előtt, amikor a franciának, mint kultúrnyelvnek és mint a felvilágosodás nyelvének elsőbbsége német nyelvterületen is töretlen.

17

Vö.: 158-159. §., p. 166-167. A szövegrész, melyet Székely kihagy fordításából, azt taglalja, hogy ne próbálkozzunk a gyermek életkori sajátosságainak nem megfelelő bibliai történetek olvastatásával.

90

hagyja a gyorsírás tanítására vonatkozó részt, amit Locke maga is angol sajátosságként javasolt.18 A „cenzúra esztétikájának” apró jeleinél azonban figyelemre méltóbb Székely Ádám saját véleménye a fordítandó műről. A református gróf, azóta sem példátlan, konzervatív módon, az ismert ágostoni keretek közé igyekszik visszailleszteni Locke gondolatait: a nevelésre az eredeti bűn következtében megromlott természetünk miatt van szükség. Meglepő viszont, hogy – kortársaival és a modern értelmezőkkel ellentétben – mennyire tisztán látja és mennyire magától értetődőnek gondolja a nevelési elképzelések politikai jelentőségét. Már a címlapon is „nemzetének és hazájának szeretetéről” beszél fordítása indokaként, majd ezt bővebben is kifejti: míg Locke csupán egyik barátja fiának nevelésére kívánt tanácsokat adni, ő fordítását a „két haza” minden gyermekének hasznára készítette. Később, Xenophón és Platón említésével a nevelést az államberendezkedéssel közvetlenül összekötő antik nézetekre emlékezteti olvasóját. (Ezek könnyen összeegyeztethetők azzal az ágostoni hagyományban elterjedt vélekedéssel, amely szerint a nevelés szükségszerűsége mellett a világi hatalom léte is az eredeti bűn következménye.) A nevelés nem függetleníthető attól a politikai berendezkedéstől, amelynek a polgáraivá neveljük növendékeinket: mindkettő ugyanannak az emberi állapotnak a kezelésére adott szükségszerű válasz; létéről nem, csak módozatairól vitázhatunk. Székely Ádám természetesen nem bocsátkozik bele különösebben annak taglalásába, hogy melyik lenne az inkább megfelelő államforma, mindenesetre – mintegy mellékesen – egyenrangú alternatívaként említi a monarchiát és a köztársaságot. Székely Ádám értelmezésében tehát nem sok marad az eredeti bűnt legalábbis relativizáló, néhol egyenesen tagadni látszó Locke-ból. Úgy tűnik, Székely számára az ágostoni emberkép megingathatatlan marad, ezzel szemben a politikafilozófiai összefüggésekkel láthatóan tisztában van, és amennyire teheti, vállalja is azok következményeit. Mintha azt mondaná: nem az a lényeg, hogy mit feltételezünk az emberi természetről, hanem az, hogy az emberekből helyes neveléssel jó törvényű politikai közösséget tudjunk fölépíteni.

18

Lásd a 161. §. második bekezdését. (169. p.) Nem a modern gyorsírásról, hanem az antiknak egyik újraélesztett változatáról van szó, amelyet Locke tudomása szerint csak Angliában használnak.

91

Margreeth Schopenhauer

H ANNES

DE

G RAAF

EMLÉKEZETE *

2004. október 24-én Amszterdamban, a „Rode Hoed” nevű kulturális központban mutatták be Hannes de Graaf életrajzát*. Prof. Dr. J. de Graaf (1911–1991) az etika professzora volt az utrechti teológiai karon, pacifista, hídépítő Kelet és Nyugat között. De Graaf minden porcikájában etikus volt, ám mégsem moralista. A holland nyelvhasználat szerint (ellentétben például a franciával) a moralista olyan ember, aki abszolutizálja saját morálját, ez azonban egyáltalán nem illik bele de Graaf etikájába. Az ő etikus gondolkodásában minden emberi belátás viszonylagossága a kiindulópont, a dialógus áll a középpontban, és a kompromisszumot védelmezik. Az etikus gondolkodás de Graaf számára a felelősségteljes cselekvésről való gondolkodást jelentette. * * * Igazi megkönnyebbülés időnként olyan emberrel találkozni, aki nem önelégült. Olyan emberrel, akiben egyszerre van meg saját viszonylagosságának belátása és a mások iránt tanúsított őszinte megérteni akarás. Így emlékszem Hannes de Graafra, és ma is ilyennek látom, ha gondolatban találkozom vele. Értette annak művészetét, hogy másokat kényszerítés nélkül és közvetve gondolkodásra késztessen. Közvetve, kerülőút megtételével. Mintha a találkozásoknál mindig jelen lett volna egy harmadik. Egy olyan harmadik, aki egyfelől arra vigyázott, hogy a találkozás ne maradjon meg a baráti összejövetel szintjén, másfelől

*

Az alábbi előadást az életrajz bemutatóján Margreeth Schopenhauer, de Graaf egykori tanítványa, middelburgi magyar tolmács és fordító tartotta.

92

mintegy tréfát űzött egyikünk vagy másikunk álláspontjából, és a dolgokat már menet közben más perspektívában kezdte láttatni. Egy áldott harmadik… Ki vagy mi volt az? Néha egy történet, vagy valakinek a gondolata, amelyre Hannes utalt; mint egy kirakós játék hiányzó darabja. Néha egy szellemes megjegyzés. Ezzel ő maga ment el a folyton ismételt, az általános, a mindenkire, minden helyzetben alkalmazható igazságok mellett, amelyek túl gyakran mennek el az ember mellett saját, konkrét helyzetében – röviden: a frappáns, eltunyult igazságok mellett, melyeknek segítségével az egyik ember biztonságos távolságban tudja tartani magától a másikat. Ezekkel ő nemigen tudott mit kezdeni, mert – ahogy oly szellemesen megfogalmazta – „a gondolkodás szabadsága gondolkodást feltételez”. Ez a harmadik faktor mindenesetre mindig a váratlan másik volt, amelyről házunkra és kertünkre koncentráló gondolkodásunk kis logikájában általában megfeledkezünk. Még mindig jól emlékszem arra a pillanatra, amikor a következő dolgot oly velősen szavakba öntötte: „A másikat látni, egyre jobban látni, majd a harmadik lépésben átlátni rajta – nos, ez logikus gondolatmenet, de többnyire nem vezet sehová. A másikat látni, egyre jobban látni, aztán figyelembe venni – ez sokkal nagyobb perspektívát kínál.” Ezzel a valóban szabad, háromdimenziós gondolkodással, amely által a dolgok meglepően más megvilágításba kerülnek, ritkán lehet találkozni, és szöges ellentétben áll a megbélyegzéssel, ami sokkal könnyebben megy nekünk. Ezt a gondolkodást azonban Hannes nem másoktól tanulta. Mert hogy is mondjam csak: hogyan is kerülhetné el a figyelmünket, hogy ő – a szó legmélyebb értelemében – hagyta magát ezáltal az elidegenítő, másik valóság által vezetni? : ’Mert ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.’ Amikor magam elé képzelem Hannest, akkor mindig megy. Megy, a független ember járásával, botjával, az élettől kissé meggyötörten, a lebénulás elleni küzdelem élő példájaként. Jobban mondva olyan emberként, aki saját bőrén tapasztalta meg (15 éves korában gyermekbénulásban megbetegedett), hogy a lebénulás és a megmerevedés folyton ott ólálkodik körülötte, és bármikor legyűrheti, de nem kaphatja meg az utolsó szó jogát. Vajon ezért volt – az egyik oldalon – különös érzéke azokhoz, akik mereven kötődnek egy-egy struktúrához, legyen az gondolkodási vagy társadalmi struktúra, miközben azon igyekeznek, hogy valamit kibogozzanak, hogy valamit újra beindítsanak? Talán. Itt különösen Nikodimmel, az orosz érsekkel a hidegháború leghidegebb napjaiban folytatott beszélgetéseire gondolok, akivel a legvégsőkig

93

próbált együtt és tovább gondolkodni, hiszen jól látta annak lehetetlen pozícióját, és akinek végül fájó szívvel mégis azt kellett mondania: ’Nem tudok függőségedtől függővé válni.’ De gondolok az otthonában vele töltött délutánokra is, de Biltben1, a hetvenes években, amikor védőszárnyai alá vett bennünket, azt a maréknyi teológia szakos hallgatót, aki néhány Moszkvában, Prágában, Varsóban, Kolozsváron, Debrecenben, Bukarestben és Zágrábban eltöltött év után hazajött kérdéseivel és ellentmondásos élményeivel, amelyek csak még kuszábbak lettek, amikor aztán visszatértünk Nyugatra. És hogy miért? Mert a kelet-európaiak számára fontos kérdések itt nem tűntek annak. Az olyan kérdések, mint hogyan maradhat az ember hű önmagához és másokhoz kiüresedett jelmondatok közepette. Még ha ez kérdés is volt itt, akkor gyakran semmire nem kötelező kérdés; olyan kérdés, amellyel bármit, épp ezért semmit sem lehetett kezdeni. Hogy keresésünknek új értelmet adjon, a korai szocialisták történetét olvasta velünk, Fourier-től Proudhonon át Kropotkinig, majd innen kiindulva Marxot, Engelst és Lenint, aki ezt az igazságosabb viszonyokról való gondolkodást olyan pontosan körvonalazott elméleti rendszerré emelte, amellyel kapcsolatban vitának helye már nem volt. Amellett, hogy ezek a délutánok tanulságosak voltak, gazdag tapasztalatot is jelentettek, mert Hannes az elméletek terén és a gondolkodásban soha nem tévedett. Ellenállhatatlanul vitt magával eleven gondolatmenetek útjára, konkrét helyzetekből kiindulva, míg végül az ember maga is útra tudott kelni és önállóan választani. Ezért a mai napig hálás vagyok neki. Épp ezért abban a társaságban látom, amelyik lámpással tapogatózva keresi a valóság rejtélyes tényeit, és arra ügyel, hogy ezen egymásból következő tények logikájának zsákutcáiban el ne tévedjen. Mert az értelem iránti tiszteletük ellenére is nagyon jól tudták, hogy „jede Konsequenz führt zum Teufel”. Mindegyikük olyan ember, aki csalódások által tett szert mélyebb belátásokra. Olyan belátásokra, amelyek adott esetben nem akarják, hogy a fennálló gondolkodás lássa vagy hallja őket. És épp ezekre a másként gondolkodókra utalt Hannes. Leo Sesztovra, az orosz gondolkodóra (aki egyébként matematikus és jogász volt, idősebb korában Franciaországba menekült), aki éles szemmel vette észre a ráció zsarnokságát, mely szerint minden olyan dolog, amelyet nem lehet megalapozottan bizonyítani, elveszti létezéshez való jogát. És ez azt jelenti, írja, hogy horizontunkat alaposan elhomályosítjuk. Bergyajevre, az orosz – szintén Franciaországba – száműzöttre, 1

De Bilt: település Utrecht közelében (a ford.)

94

aki mélyenszántó kérdéseket tett fel a kereszténységgel, amely úgy tűnt, nem tudta igazságát a valóságba eljuttatni, és a rá adott válasszal, a kommunizmussal, a keresztény szociális igazság eme kicsavart megvalósulásával kapcsolatban. Fjodor Dosztojevszkijre, akinek „feljegyzései az egérlyukból” megváltoztatták életét. És Nietzschére, aki kétségbeesetten kiáltott fel, hogy megöltük, érvelésünkkel halálra cáfoltuk Istent. A két prágai teológusra, Hromádkára és Ondrára, akiknek az emberarcú szocializmusba vetett hittel a szívükben 1968 után azt kellett megérniük, hogy saját embereik árulták el őket. Vaclav Havelre, aki disszidensként börtönben ült, mert megpróbált „az igazságban élni”. Hebe Kohlbruggéra, aki megértette korát, és csendben – semmitől sem zavartatva magát – építgette a hidakat Kelet-Európa felé, akkor, amikor a szakadék áthidalhatatlannak tűnt, és a – kölcsönös – megbélyegzéseknek már akkor sem volt se vége, se hossza. Arra a Hebére egyébként, aki Hannessel együtt, és oly sokakkal ellentétben, nem hagyta cserben Hromádkát. Ebben a társáságban két kortárs írót is látok. Egyikük Kertész Imre. De Graaf valószínűleg már nem ismerte, de sejtem, hogy ezt a magyar-zsidó írót, aki éveken keresztül a legnagyobb magányban dolgozott Sorstalanság című könyvén, szívesen felkereste volna jelentéktelen, budapesti szobájában. Kertész, aki túlélte Auschwitzt, nem hajlandó magát a mások által véghezvitt gonoszság áldozatának tekinteni. Mert ezáltal az ember teljesen kiszolgáltatja magát neki. Úgy véli, ha az ember őszinte szeretne maradni, akkor egyszerűen nem marad más választása, mint lavírozni hit és hitetlenség, áhítatosság és elutasítás, gúny és komolyság között. A másik író pedig az izraeli David Grossman, aki könyveivel vigyázó szemeinket burkoltan a másikról való sztereotip gondolkodás merevségére irányítja, és ezért áttörte a tabut, és az eltüntetett Palesztina keresésére indult. Ennek során – bár hallgatva rájuk – nem mulaszt el belülről, az önkritika egyik megnyilvánulási formájaként, nyomást gyakorolni a saját kormányára. Egyik cikkében párhuzamba állítja az izraeliek és a palesztinok függetlenségi harcát. Ezt írja: „Amikor mi tettük ugyanezt, akkor nem számított terrorcselekedetnek. Egy az életéért és szabadságáért küzdő nép legitim akciói voltak. Ha a palesztinok teszik, akkor annak a bizonyítéka, amit már évek óta be akarunk bizonyítani.” Hol lehet még ilyet hallani? Vagyis a saját gondolkodásról való kritikus gondolkodást. A palesztin-izraeli konfliktus lényegében vajon nem a mai világhelyzetet tükrözi, amely által egyre inkább – és újra és újra – hagyjuk magunkat fogva tartani?

95

És vajon nem igazi megkönnyebbülés, hogy Hannes De Graafhoz hasonló emberek feszülten keresik az olyan átmeneti válaszokat, amelyek a megjósolható reakciók zsákutcáiból próbálnak meg kijutni? Szívből remélem, hogy korunk gyorsan tovatűnő napjaiban nem vesztjük szem elől ezt a kis társaságot, amely lényegi kérdéseket feszeget, vagy sietségünkben nem megyünk el észrevétlenül mellette. És persze az is jó lenne, ha ez az előttünk fekvő könyv hathatósan meg tudná ezt akadályozni. (E.D.J. de JONGH: Hannes de Graaf. Een leven van bevrijding. (Kampen: Ten Have, 2004) Fordította: SZABÓ EMESE

96

BABOSI LÁSZLÓ

D ÉKÁNY K ÁROLY LEVELEI R ATKÓ J ÓZSEFHEZ Dékány Károly (Dévaványa, 1920. márc. 8. – †Szentendre, 1994. febr. 13.) költő, műfordító, könyvtártörténész a kezdődő kommunista diktatúra elől menekülve emigrált Nyugat-Európába 1947-ben. Előbb Németországban és Franciaországban, majd egy rövid 1956-os hazai intermezzo után a forradalom leverésétől 1989-ig Hollandiában élt, s a rendszerváltás hajnalán települt haza, Szentendrére. Dékány hollandiai letelepedése után irodalmi és könyvtártörténeti munkássága mellett hamarosan elkezdett fordítani a holland irodalomból, és természetesen a magyar költészet neki kedves szerzőitől holland nyelvre ültetett át verseket. A holland költészetből készített magyarításait Holland költők Gortertől napjainkig – Nederlandse dichters van Gorter tot heden címmel adta ki, a hollandra fordított magyar verseket pedig Nederlandstalige Gedichten Bloemlezing 1966–1976 (Amstelveen, 1980). Az Amstelveenben élő költő-műfordító 1956 után a holland-magyar kulturális kapcsolatok egyik igen aktív és fontos szereplője lett, aki fordításai révén sokat tett azért, hogy a két nép mind jobban megismerhesse egymást irodalmán és humán kultúráján keresztül1. A Nagykállóban élő költővel, Ratkó Józseffel (1936–†1989), Dékány Károly az 1970-es évek elején ismerkedett meg, és Ratkó két versét fordította le hollandra, a Napraforgót és a Jött ez az őszt (mindkettő az Egykenyéren című 1970-ben megjelent Ratkó kötetben található). A személyes találkozások mellett néhány levelet is váltottak. Ratkó hagyatékában Dékány levelei megmaradtak, de Ratkó válaszlevelei ezidáig sajnos nem kerültek elő. Az alábbiakban Dékány Károly Ratkó Józsefhez küldött leveleit ismertetem, és Dékány két Ratkó-fordítását.

1

Dékány Károly életéről lásd Rádics Károly interjúját Dékány Károllyal. RÁDICS Károly: „Festettem magamnak egy házat…” Szentendrei beszélgetés Dékány Károllyal. In: RÁDICS Károly: Évtizedek kaptatóin. Tanulmányok, esszék, interjúk. Budapest, 1998, Argumentum, p. 149–162.; POMOGÁTS Béla: Dékány Károly halálára. = Vigilia, 1994, 11. sz., p. 873–874.

97

98

[1. levél] Van Heuven Goedhartlaan 595 Amstelveen – Nederland 1971. 6. 22. Kedves Jóskám! Visszatértünk Hollandiába és rendezgetjük emlékeinket. Jól éreztük magunkat ott köztetek, meghitt baráti körben. Verseid nagyon szépek azt hiszem még az idén sor kerül rá, hogy fordítsak verseket, köztük a Te verseidből is. Szerettem volna még Veled találkozni, de már nem jutott rá az időből. Remélem, hogy fogunk még találkozni. Gyere el egyszer Hollandiába, és én szívesen vendégül látlak. Őszinte tisztelettel és igaz barátsággal ölelünk. Karcsi és Ria [2. levél] Van Heuven Goedhartlaan 595 Amstelveen – Nederland 1972, május 5. Kedves Jóskám! Itt csatolva küldöm az első versed holland fordítását. Egy fiatal holland költő dolgozta át a nyersfordítást. Fordítottam neki még kettőt, de már több mint egy fél éve birkózik velük, de nem akar neki sikerülni, mert ott rímekkel van dolga. Különben is a hollandok nem olyan rámenősek mint mi, magyarok. Nem tudom mikor érkezem el odáig, hogy elegendő fordításom legyen egy kötet kiadásához, mert nem rajtam múlik. Hiába készítek én nyersfordításokat, ha nincs aki átdolgozza azokat. Mindezek dacára remélem, hogy verseid megtalálják az utat a holland közönséghez előbb, vagy utóbb. Ezt a levelet is csak azért írom, hogy ne gondold rólam, hogy elfelejtettelek. Remélem jól vagy.

99

Az itt csatolt vers: Deze herfst kwam, a Jött ez az ősz fordítása2. A barátom a Napraforgóval3 is birkózott, de nem sikerült neki. A Jött ez az ősz azonban nagyon jó fordítás. Igaz barátsággal és sok szeretettel ölellek: Dékány Karcsi [3. levél] Van Heuven Goedhartlaan 595 Amstelveen – Nederland 1972, 7, 21 Kedves Jóskám! Leveledet már hetekkel ezelőtt megkaptam, a verseiddel és prózáddal együtt. Közben éppen vendégeim voltak Budáról, ezért is késett a válaszom. Különben azt is be kell valljam, hogy én is rossz levélíró vagyok. Ami a verseket illeti, azok is csak lassan csöpögnek és csak rőzsedalocskák. Most készítem elő kiadásra az 1956 előtt írt verseimet. Talán jövőre kiadom őket4. De rátérve a Te írásaidra: nagyon örültem nekik, remek írások! Eddig csak mint költőt ismertelek. A Szép versek 1971-ben más olvastam a Félkenyér csillagot5. Eddig legnagyobb versednek tartom a Halott halottaim6 címűt és ehhez szinte hozzásimul a Törvénytelen halottaim7. Az Önéletrajz8 remek, megkapó írás. Remélem bírod még szusszal legalább egy könyv terjedelméig. De így is kerek egész ez az írás. Írod, hogy tavaly novemberben fiad, Attila9 megszületésével családdá lettetek. Gratulálok és hozzá teszem, hogy nagy családdá, mert a jelen korban négy gyerek10 2

Megjelent: DÉKÁNY Károly: Nederlandstalige gedichten. Bloemlezing 1966–1976. Amstelveen, 1980, Forum, p. 92.

3

I. m., p. 91.

4

DÉKÁNY Károly: Régi versek. Gyűjteményes kötet. Amstelveen, 1973.

5

Szép versek 1971. Budapest, 1972, Magvető, p. 244–245.

6

I. m., p. 239–243. = Alföld, 1971, 3. sz., p. 38–41.

7

Törvénytelen halottaim. (Fábián Zoltánnak). = Tiszatáj, 1971, 12. sz., p. 1117–1121.

8

RATKÓ József: Félelem nélkül. Budapest, 1966, Magvető, p. 95–134.

9

Ratkó Attila 1971. november 12. – †1981. július 16.

10

Ratkó Lujzáról, Ratkó Józsefről és Ratkó Éváról van szó.

100

már nagy családnak számít. Tehát egy nagy család feje vagy, beérkezett költő és így boldog ember is. Kevesen érik el a tiedhez hasonló harmónikus életet, különösen költők esetében. Mindezt egybevetve, Jóskám, csodálni és irigyelni való ember vagy. Ami az írást illeti, nem szabad erőltetni, mert ami az emberből kikívánkozik úgyis kirobban. A fordítás nagyon jó gyakorlatnak, nagyon jól teszed, hogy fordítgatsz. Tudod mit csodálok benned? Azt, hogy van türelmed a horgászáshoz is. Ez kiegyensúlyozott életet jelent. Az is kevés embernek sikerül. Szeretném ha ellátogatnál ide Hollandiába, ahol nagy szeretettel fogadnánk. Megismernél egy más világot, ami a magyarországinak az ellentéte: túl zsúfolt, túl népesedett kis ország, amelyik a levegő, a folyók, az egész természet szennyeződésével küszködik. Túl iparosodott világ ez itt. Mi készülődünk, hogy szeptemberben hazalátogassunk. Nem tudom még, hogyan jön ki a lépés, de ha egy mód lesz rá, keresni fogom az alkalmat, hogy pár órára találkozhassunk. Az idén csak három hétre megyünk és az nem sok. Hogy egy kicsit megismerd munkámat, itt csatolok néhány költeményt, úgy a sajátomból, mint fordításaimból. Nagy része még közöletlen írás. Sajnos 1956 óta nem sok alkalmam volt közlésre, csak a fióknak írtam. Zoli11 megpróbálja, hogy otthon közölhessek valamit, ami jól jönne, mert ha az ember nem közölhet közönyössé válik, vagy belebolondúl. Én azonban nem vethetek senkinek a szemére semmit, mert magam sorsának voltam a kovácsa. Megöregedtem, leülepedtem és félek, hogy el is polgárosodtam. Most pedig abban a reményben búcsúzom, hogy hallani fogok még rólad. Kedves családodat is üdvözlöm, Téged őszinte barátsággal ölellek. Mindketten ölelünk, Karcsi és Ria [4. levél] Kedves Jóskám! Lapjaitokat mindig megkapom, és figyelemmel kísérem munkáidat is. Örülök, hogy úgy határoztál, hogy a nyáron jössz. Mikor gondolod? Én most borzalmas sokat dolgozom (éjjel-nappal) és gondolom, hogy ez a hajsza eltart vagy még két

11

Feltehetően Fábián Zoltán (1926–†1983) íróról, írószövetségi titkáról van szó.

101

hónapig. Abban a reményben kívánok boldog ünnepeket, hogy úgy Te, mint a család jól vagytok, és hogy a nyáron viszontlátlak. Mindőtöket szeretettel ölelünk mindketten: Karcsi, Ria

RATKÓ JÓZSEF VERSEI

Zonnebloem

Napraforgó

Ik hou niet van de zonnebloem, onbelemmerd, bedelaar-plant; elkeen draait steeds met zijn blind gezicht in de richting vanwaar de Zon strooit zijn goud pigmenten – hij heeft een uit koper geslagen sierlijk bord.

Nem szeretem a napraforgót gátlástalan, koldus növény, mind arra fordul világtalan arcával, amerről a Nap szórja arany piculáit – rézből vert, cifra tányérja van.

Licht-haan, hij weet steeds te voren de streek van het licht, hem deert niets, want met zijn gezicht daarheen gericht; hij verdringt zij minder gewassen kleine broertjes. lk betreur niet, dat aan het eind van de zomer men hem onthoofdt.

Fény-kakas, tudja jó előre a fény-irányt, nem éri baj, befordul mindig a fény iránt, kisemmizi törpe növésű kisöccseit. Nem is bánom, hogy nyár utolján fejét veszik.

102

Deze herfst kwam Deze herfst kwam met sprinkhanen, krengen met kaken van staal, vraten het groen uit onze vlag en lieten de vogelskeletten der struiken achter, de schors korstte op oudere bomen, 't gras was afgeknaagd diep in de wortel, de herder vindt het niet meer, aangevreten tot ver in de stenen, de kloppende dijen der bergen, 't vel van de bloemen is geschaafd – tevergeefs nog houdt der vijver zich staand in 't harnas: de toren der planten start neer. Vol herinneringen en droef klimt de kever omhoog en een traantje pinkt uit zijn oog. Wat een tijd, o wat is dit voor een tijd? De vogel ziet niet ons brood, wij verstoppen het voor hem, wij zijn bang als hij ook maar even met zijn ogen knipt. De zon ligt met haar hoofd naar het oosten gewend, om haar baar hangt een donkere wolk, de bliksem wil de maan aansteken, maar de aarde is nat, het licht spruit niet uit, en vat geen vlam, rose met rode wimpers. Deze aarde is ziek. Men kan tasten onder zijn huid de kerkhoven, de voortwoekerende stenen, de grafzuil de boom der kennis brengt niets voort. Zijn kwelling strekt niet tot lering. Hij stroopt zijn geloof, laat geen nieuw aangroeien, en staat naakt en verdwaasd, hij bedekt zijn hart met de palm van zijn hand voor de gave gezichten der dieren en wordt balling. Zijn zuigeling zet hij buiten op de drempel der ruimte. Tussen staalplaten van afgekoelde hemel waait de wind uit valle borst. Ik gloei.

103

Jött ez az ősz Jött ez az ősz sáskákkal, páncélos szájú dögökkel, zászlónkból kirágta a zöldet, meghagyta csak a bokrok madárcsontját, az öregebb fákra rávarasodott a kéreg, lerágta markolatig a füvet, meg nem találja már a pásztor, belemart a kövekbe, hegyek lüktető oldalába, lehorzsolta a virágok bőrét – páncélingben a tó hiába vitézkedik már: növények tornya leromlott. Szomorkodva és emlékezve mászik föl rá a bogár, szeméből pici könny hull. Milyen idő, hát milyen idő ez? Kenyerünket nem látja a madár, dugjuk előle, féltjük csipetnyi pillantásától is. Fekszik a Nap fejjel keletnek, ravatalán fekete felhő, villám gyújtana holdat, de nedves a föld, nem kél ki belőle a fény, nem hajt lángot, piros pillájú rózsát. Beteg ez a föld. Kitapinthatók bőre alatt a temetők, a burjánzó kövek. Tudás fája a fejfa, nem terem. Kínjaiból az ember nem okulhat. Hitét levedli, újat nem növeszt, mezítlenül, ügyefogyottan, szívét tenyérrel eltakarva az állatok szép arca elől elbújdosik. Csecsemőjét kiteszi az űr küszöbére. A kihűlt ég vaslapjai között teli tüdőből fúj a szél. Parázslok.

104

N YÍREGYHÁZI N ÉPFŐISKOLAI E GYESÜLET József Attila emlékév

2005. április 11-én, József Attila születésének centenáriumán versmondó versenyt rendeztünk a megyei Büntetés Végrehajtási Intézet fogvatartottjai részvételével. A vetélkedőre 13 versmondó pályázott. A zsűri az első három helyezettet könyvjutalomban és oklevélben részesítette, valamint minden résztvevő emléklapot ka-

105

pott. A rendezvényen a nyíregyházi Rege együttes megzenésített versekkel szórakoztatta a vetélkedő résztvevőit. Az eseményről a Kelet-Magyarország is tudósította olvasóit. Az egyesületünk ügyvezető elnöke, Ilyés Gábor 2005. április 25-én pedig diavetítéssel színesített előadást tartott a költő életéről. A programok megvalósítását a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta.

15 éves a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület

dr. Lukácskó Zsolt, dr. Vinnai Győző, Tarnai Ottó

A piknik résztvevői

2005. szeptember 30-án, a Sóstói Múzeumfaluban születésnapi piknikre gyülekeztek a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület tagjai és szimpatizánsai. Az Egyesület alapításának 15. évfordulójára emlékeztek a jelenlévők. Dr. Lukácskó Zsolt, az Egyesület alapító elnöke a kezdeteket, a hőskort idézte fel beszámolójában. Megemlítette azokat a személyeket is, akiknek nagyon sokat köszönhetett az Egyesület. Tőle 1993-ban dr. Vinnai Győző vette át a stafétát. Ő a programokat idézte fel, azt a sok-sok tevékenységi kört, amelyet az Egyesület munkatársaival sikeresen lebonyolított. Szólt arról is, hogy őt a népfőiskola indította el a közéletiség útján. Nagyon sokat köszönhet az Egyesületnek, amely 2005 tavaszán tiszteletbeli elnökévé választotta. Tarnai Ottó, a jelenlegi elnök a ma kihívásairól és problémáiról beszélt. Az egykori és a jelenlegi elnökök beszámolói után hozzászólások következtek, majd szépen terített asztalok fogadták a jelenlévőket, akik jó hangulatú beszélgetéssel zárták a pikniket.

106

Mezőgazdasági konferencia és fórum 2005. november 15-én a Beregi Gazdakör Népfőiskola és a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület mezőgazdasági konferenciát és fórumot szervezett Tiszaszalkán. A község közösségi terme megtelt érdeklődőkkel, akik a téma neves előadóit hallgathatták, majd tehették fel kérdéseiket. A rendezvényt Lapos István, a község polgármestere nyitotta meg. A résztvevőket köszöntötte Frenczel Bertalan, a Beregi Gazdakör elnöke is, aki a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület nemrég elhunyt elnökére való emlékezésre kérte a jelenlévőket. Veisz János levezető elnök elsőként prof. Dr. Ángyán József egyetemi tanárt, intézetigazgatót kérte fel előadása megtartására, aki a Nemzeti Vidékfejlesztési terv jelenlegi helyzetét elemezte. Őt dr. Márai Géza egyetemi adjunktus követte, aki azt mutatta be, hogyan hatnak a zöld fórumok a gazdatársadalomra. Szeremlei Béla a termékpályás együttműködésről beszélt, míg Bodnár György a Kelet-Magyarországi Biokultúra Egyesület eredményeiről és stratégiájáról számolt be. Végezetül Demendi László, a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Földművelési Hivatal vezetője arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogyan szerepeltek a megye gazdái a nemzeti vidékfejlesztési programban.

Lapos István köszöntője

107

Veisz János, levezető elnök

dr. Ángyán József

dr. Márai Géza

Szeremlei Béla

Bodnár György

Demendi László

108

A konferencia résztvevői

109

Tarnai Ottó (1925–2005)

110

E LHUNYT T ARNAI O TTÓ Titokban a 80. születésnapjára készültünk… Cserkészmódra egy kis ünnepi műsorral szerettük volna köszönteni e szép évforduló alkalmából és megköszönni, hogy van nekünk, és bármikor bizalommal fordulhatunk hozzá. Köszöntő szavak helyett most nekrológ fogalmazására kényszerít az élet, hiszen október 26-ától nincs közöttünk Ottó bácsi. Tarnai Ottó 1925. november 2-án született Rákoscsabán. A kőbányai Szent László Gimnáziumban érettségizett, majd az esztergomi Érseki Tanítóképzőben szerzett diplomát. 1946-ban pedagógusként kezdte pályafutását. Közben elvégezte a Gyógypedagógiai Tanárképző Főiskolát is. 25 évesen Gyulára került egy Gyógypedagógiai Intézetbe, majd 1954-ben egy hasonló intézet megszervezője volt Békéstarhoson. 1957-ben Nyíregyházára helyezték, ahol a Gyógypedagógiai Intézet igazgatója lett. Innen is ment nyugdíjba 1987-ben. Pedagógusi munkásságért 1979-ben Apáczai Csere János-díjat kapott. A nyugdíjas éveit is aktívan töltötte. Számos civil egyesület tagjaként és vezetőjeként a közösség szolgálatába állította minden fizikai és szellemi erejét. Elnöke volt a Társadalmi Szervezetek Megyei Szövetségének, titkára a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének, egyik életre hívója a Páneurópai Unió Megyei Tagozatának és 2005 tavaszán a Nyíregyházi Népfőiskolai Egyesület is elnökévé választotta. A fogyatékos gyerekektől sem szakadt el teljesen, hiszen továbbra is segítette a gyógypedagógus-pszichológus felesége munkáját. Akolitusként a vasárnapi szentmiséken is szolgált. E sok szívesen vállalt elkötelezettsége mellett a szíve közepén azonban mi, cserkészek voltunk. Ő maga 1935-ben tett cserkészfogadalmat, így 1989-ben szívesen állt e mozgalom megyei újjászervezésének élére. Új csapatot is alapított, majd a megye csapatait tömörítő XI. Cserkészkerület elnöke lett. Sok cserkésztől ő vette ki a fogadalmat, és örömmel tűzte föl szívük fölé a cserkészek liliomos jelvényét. Minden jó ügyért fáradhatatlanul ment előre, s erre buzdított mindenkit, aki a közelébe került. Fogadalmához élete végéig hű maradt, s büszkén elmondhatjuk róla, amit a második cserkésztörvényünk megfogalmaz: „híven teljesítette kötelességeit, melyekkel Istennek, hazájának és embertársainak tartozott”.

Ilyés Gábor

111

T ARNAI O TTÓ

EMLÉKE

Úgy tűnik, csak tegnap volt! Még láttuk kedves arcát, határozott mozdulatait, hallottuk lágy hangját. Maga volt az erély, a komoly, őszinte vélemény, egy ember, akivel mindenki tisztában volt; tudás, amely biztos, tárgyilagos és szilárd volt; szó, amely tele volt igazmondással és házat lehetett építeni rá; jellem, mely külső érdessége mellett színaranyból volt ötvözve; barát, aminőt nem nyernek királyok sem és nem veszít el senki, akinek szívében szeretet él. Megdöbbenve vettem a hírt, Ő már a tegnapé. Elment olyan hirtelen és olyan örökre, mint a tegnapi nap. Emléke egy megkezdett lap a történetírás irodalmában, mely szülőfalujában kezdődött és ívelt felfelé. Kevés szív vett mélyebb, rejtettebb örömet, keményebb engedelmességet, nagyobb fegyelmet, több békét, több jellemet, mint az Ő szíve. Úgy született, hogy hirtelen meg is halhasson, és ne maradjon utána elintézetlen ügy. Halála előtt egy hónappal találkoztam vele. Búcsúzáskor kedvesen kívánt jó egészséget. Iskolájában tanult meg hinni, bízni és szeretni, s néhány év elteltével hitben és tudásban megerősödve a magyar falvak sérült gyermekeit indult el nevelni. Ott tanult meg Isten mellé állni és neki engedelmeskedni. S talán utolsó imádságában, mely úgy szállt szülőfaluja és munkahelye felett, mint akácillat szérűskerteken át pályafutása legmagasabb csúcsáig. „Fogd meg a kezem, és ne eressz el hosszú utamon, s bár nehéz a búcsú azoktól, akiket itt hagyok, csak Te légy az enyém, óh Istenem!” Kegyes volt hozzá a Teremtő. Így búcsúzom én is az egykori jóbaráttól, mert tudom, hogy Tarnai Ottó engedelmessége győzedelmesen felszabadult és megkoronáztatott. A gyászoló családnak és a megszomorított szíveknek adjon az Úr Isten megbékélést, vigasztalást, az elhunytnak békés pihenést és boldog feltámadást. Szathmáry István

112