terítve naponta a dió a szotyi meg a tökmag különben tüntetnének a besték jönnek a kék a fekete meg a rozsdás sisakosok cikáznak az ágon megrohamozzák az etetőházat eleven díszként ringnak az orgonabokron majd tollcsata támad röpke időre kérgeken köszörülik ici-pici csőrük dagad a begyük abrakoló akrobatákként egyre csak lessük Judittal az ablakon át így növekednek lassan a téli napok nincs az a mozi ami ezzel vetekedhet
e-Kultúra 2008. konferencia
Patka László: cinkék
Tartalom Mátyus Aliz: Editorial.........................................................................................................................................3 Csepeli György: Az e-minőség forradalma.......................................................................................................4 Decker András: Gondolatok az e-írástudás terjedéséről..............................................................................11 Péterné Czakó Edit: A Digitális Középiskola..................................................................................................17 Szvetelszky Zsuzsanna: Pletyka, internet, hálózattudat................................................................................20 Joós Tamás: Egy ,,kultúrista” útja – a Vas megyei kulturális portál szerepe.............................................24 Hegedűs Katalin: eGondolatok egy konferencia után..................................................................................29
T anulmá ny Szakdolgozat – Koszecz Sándor: Az internet eszközrendszerének közösségformáló szerepe...............31 Beke Pál: Javaslat Törökszentmiklós közművelődési/közösségi intézményeinek átalakítására..........42 Dr. Szarvák Tibor: Az életen át tartó tanulás megítéléséről a roma társadalmi csoportok körében......54 Kutatás – Lipp Márta: A lakosság közművelődéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidős jellemzőinek változása az elmúlt három évben falun II. A szabadidős szokások változása ...............63
ARC KÉPEK Patka László 1948-2008. (Ágh István).............................................................................................................72 Varga Lajos Márton: Jelenben az idő. Ágh István Kossuth-díjas költő 70 éves.........................................73 Pécsi Györgyi: Hazát teremtő emlékezet. Ágh István: Kidöntött fáink suttogása...................................74 Erdélyi arcok – Cseke Péter: Dsida Jenő (1907–1938.)...................................................................................78
Tartalom a Magyar Mûvelôdési Intézet és Képzômûvészeti Lektorátus folyóirata 2008 április
(házasságunk hetedik évfordulója)
Tartalom a Magyar Mûvelôdési Intézet és Képzômûvészeti Lektorátus folyóirata 2008 április
IFJ Ú S ÁG Deák Péter: Fantasy és szerepjáték a számítógépek világában...................................................................88 Horváth Zsófia: Ha át tudja lépni.......................................................................................................................... 91
K IT E KINTÉS Halász Péter: Partium példája. Megjelent a Partiumi füzetek ötvenedik kötete............................................... 92 Debreczeni Tibor: Napló 2008 áprilisáig................................................................................................................ 95
OLVASVA – ÚJRA OL V A SV A Huszár Ágnes: Kamarás István irodalomszociológusi életműve...................................................................... 99 Kamarás István: Az irodalmi mű befogadása – szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés........... 103 Vitányi Iván: Opponensi vélemény..................................................................................................................... 114 A. Gergely András: A „valóság pedagógiájától” a pedagógia valóságáig. Előszó T. Kiss Tamás Tett(Hely)ek. Egyetemisták valóságkutató táborai Magyarországon a 20. században c. könyvéhez...... 116 Kemsei István: „És kitántorgott Amerikába”. Oravecz Imre: Ondrok gödre................................................. 122 Zirkuli Péter: Noktürn-részlet.............................................................................................................................. 126
E S E MÉNY TÁR – V OL T , V AN, L ESZ Székely András Bertalan: Ünnepi megemlékezés március 15-én ................................................................. 130 Fórum a szenior klubok országos hálózatának továbbfejlesztése érdekében (Földiák András)............... 133 Az egyházak és a közművelődés konferencia - 2008. április 21. - programja.............................................. 135 Honlapozó – Újdonságok, érdekességek a világhálóról (B. Hegedűs Katalin) .......................................... 136 Koszecz Sándor net-felhívása.............................................................................................................................. 138 A Szegedi Nyári Egyetem programja................................................................................................................. 138 VI. Tarka Fotópályázat, Bonyhád....................................................................................................................... 139 Zalaegerszegi Néprajzi Fotókiállítás – pályázati felhívás............................................................................... 140
E számunkat Tisza-Kalmár György rajzaival illusztráltuk.
Editorial Kosztolányi Dezső írta 1933-ban, s olvasható a 2004-ben megjelentetett Kínai és japán költők (Sziget Verseskönyvek, Sziget Könyvkiadó, Budapest) című kötetben az a haikukról s olvasóikról szóló gondolat, mellyel meg kívánom érinteni olvasóinkat. Ebben is egyfajta aktivizálódás áll a figyelem középpontjában, csakúgy, mint ami a zenére vonatkozott a korábbi szerkesztői előszóban. „Tokióban egy császári herceg támogatásával, Hirafuku rajzaival, több mint nyolcszáz oldalasra rúgó versgyűjtemény jelent meg, mely csakis haikukat tartalmaz japánul és angolul. A könyvet Asatoro Miyamori, a kiói egyetem angoltanára adta ki, fordította le, látta el jegyzetekkel és bevezetővel. A haikut – amint az előszó írja – az európai epigrammákkal vetették egybe, de az csak külsőleg – a tömörségével, a szűkszavúságával – emlékeztet rá. Voltaképpen merőben más. A haiku egy természeti rajz, egy „rajz körvonala”, utalás egy festményre, vagy „ennek a festménynek csak a címe”. Ilyen háromsoros versekben élték ki magukat, tündököltek századokon át legnagyobb költői lángelméik: Bashó, Buson és Issa. Vannak haikuk, melyek olyan híresek egész Japánban, mint például nálunk, Európában Poe Edgár Holló-ja. Ezek közé tartozik Buson remeke is, a Harang. „A templom harangján – Alszik – Egy kis lepke.” Ez a szöveg elegendő arra, hogy csigázza képzeletüket, s elcsodálkozzanak a helyzet néma és gyöngéd drámáján, mely azzal fog végződni, hogy a harang megmozdul, a lepke fölébred, s elrebben. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lennie, „lírai” közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi – mondjuk –, az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik. A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra. A költő háttérben marad, a vers mögött, az érzése mögött, s egy rajzot nyújt át az olvasónak. Ezt a rajzot az olvasó világítja át érzésével, s ekkor kiszínesedik, mint azok a látszatra szürke, igénytelen képecskék, melyeket a gyertyaláng elé kell tartani.” Mátyus Aliz
3
e-kultúra
Csepeli György
Az e-minô ség forr a d a lma
Az információs társadalom állásáról gondolkozva tudnunk kell, hogy globális, európai és nemzeti ügyről van szó. A kultúra közvetítőinek különleges szerep jut ebben a gondolkodási folyamatban, hiszen önök, akik itt ülnek a teremben, és akiket önök képviselnek, az információs társadalom elitjét alkotják. Át kell gondolniuk: mit kell tenniük annak érdekében, hogy Magyarország ne „kikerüljön” a világ meghatározó áramlataiból, hanem kerüljön oda be. Ha ez nem történik meg, akkor az amerikai indiánok sorsa vár ránk. Akik kapnak némi pénzt meg kaszinó koncessziót, de azon kívül, hogy látogatókat fogadnak, nincsenek benne a világban. Az információs társadalom az egész világot átfogó, globális jelenség, melynek meghatározó tendenciái most nem nyugatról, hanem keletről jönnek. Ha Ady újraírná a versét, akkor nem nyugatról eredeztetné a kacagó szeleket, hanem keletről. Vigyázó szemünket Indiára, Kínára, Szingapúrra kell vetnünk, mert amit információs társadalom projektnek nevezünk, a maga globalitásában keletről halad nyugat felé. De mielőtt rátérnénk e tendenciákra, vissza kell mennünk az eredethez, mely antropológiai jellegű. Azáltal, hogy ember kiszakadt az állati létből, rettenetesen magára maradt. A Biblia terminológiáját átfogalmazva, azt lehet mondani, hogy nem bűnbe, hanem bitbe esett. A bitbe esés következményeképpen teljesen új, determinálatlan helyzet keletkezett az állati létből kiszakadt új lény, az ember számára, hiszen meg kellett teremtenie a maga környezetét, mely genetikusan nincs determinálva. Miközben persze – és ebben igazat kell adnom Csányi Vil4
mosnak – megmaradt az állati begyökerezettség. Ha kommunikációs szempontból nézzük az ember pályáját, melyet befut a Földön, akkor egy analóg kommunikációs architektúrát látunk, amely lényegében véve ugyanúgy működik, mint az állatoknál. Mi ugyanúgy vonítunk a fájdalomtól, mint vonít a kutyánk, ugyanúgy boldogan felvihogunk, ahogy felvihog egy hasonló típusú emlős vagy főemlős. Ám ami miatt létre tudtuk hozni ezt a csodálatos palotát, ahol most vagyunk, s egyáltalán létre tudjuk hozni a kultúrának nevezett új környezetet, az már a digitális kommunikációs architektúrának köszönhető. Pléh Csaba egy 2007 októberében, Szegeden tartott előadásában végigment a digitális kommunikáció architektúráinak korszakain, és azt mondta, hogy az elmúlt tíz év története teljesen új korszak nyitánya. A legkorábbi architektúra abból állt, hogy az emberek még nem is beszéltek egymással, csak taszigálták egymást, gesztusokkal kommunikáltak. Később a gesztusnyelvet felváltotta a beszélt nyelv. A beszéd útján történő kommunikációt nagy változás követte: amikor rögzített képi jeleket alkalmaztak. Ebből jött létre az írás. Az írás megmaradt, s eleinte ugyan kezdetleges technológiával, de sokszorosítható is volt. A forradalmat a nyomtatás jelentette, melyet más, tömeges elérést lehetővé tevő sokszorosítási technológiák követtek. Mindezek a forradalmak azonban eltörpülnek az elmúlt 10-15 év elektronikus digitális forradalmához képest. Most az újdonságokról kell beszélnünk. Annál is inkább, mert ez a forradalom nemcsak a társadalom viszonyait, nemcsak az emberek egymás közti kap-
Melyek ezek az újdonságok? Az első újdonság a kommunikációs architektúra hálózati jellege. Ez egyben azt jelenti, hogy az architektúra globális. Ha itt most engem egy webkamera fölvesz, és a képem meg a hangom felkerül az internetre, akkor nyilvánvaló, hogy most Connecticutban éppúgy látnak bennünket, mint ahogy látnak bennünket Nyíradonyban. A világot egy olyan kommunikációs hálózat fogja át, amely nyitott és folyamatosan bővül. Ennek következtében az emberiség elképzelése – ami mindig is megragadta a legjobbakat – absztrakcióból konkrét, eleven kommunikációs valósággá válik. Ilyen nem volt korábban. Ez az újdonság arra kényszerít bennünket, hogy újrafogalmazzuk az élet szinte minden kérdését, beleértve a kultúráét is. A második újdonság, hogy ami egyszer rákerül a világhálóra, az onnan nem kerül ki. Minden megmarad, csak a keresés rendszerén és módszerén múlik, hogy megtaláljuk-e. A világhálón tárolt irdatlan mennyiségű információ nem ég le, mint leégett hajdan az alexandriai könyvtár. Minden megvan és minden megmarad, lévén a hálózat sok központú, akárcsak az agy. A világot átfogó, internet alapú kommunikációs hálózat éppen úgy osztott rendszer, mint az agykéreg sejtjeinek hálózata. Mindkettőben vannak kapcsolati „burzsoák” és kapcsolati „proletárok”. A kapcsolatok erősek és gyengék lehetnek. S az egész rendszer rendkívül flexibilis. Amit meg kell tanulni – és ez nagy kulturális kihívás –, hogy megtaláljuk a számunkra szükséges információt. Megváltozik az emlékezet szerepe. A tényeket, ismereteket nem kell megtanulnunk, mert azok az interneten megkereshetők. Nem tanuljuk meg a szerzők nevét pontosan, mivel tudjuk, hogy a Google megmondja a helyes nevet egy pillanat alatt. Nem tanuljuk meg a telefonszámokat, mert rajta vannak a mobilunk memóriakártyáján. Az új kultúra többek között azt jelenti, hogy meg kell tanulnunk keresni. Így több agyi terünk marad a gondolkodásra és az alkotásra. A harmadik újdonság a mindenütt jelenlevőség, a teljes körű elérhetőség. Ma nagy harc folyik a vezetékes és a vezeték nélküli hálózatok között. Valójában a fix és a mobil végpontok nem ellenpontjai egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Bárhol vagyunk a világban, kommunikálhatunk bárkivel, miként bárki kommunikálhat velünk. De
ez a megállapítás csak azokra igaz, akik rendelkeznek kapcsolattal. Van eszközük és van internethozzáférésük. A mobil és a fix végpontokkal rendelkező hálózatok kombinálódása eredményezi azt a jelenséget, amelyből ki kell indulnunk: a nap 24 órájában mindenről, mindenhol, mindenkivel kapcsolatot tarthatunk. Az elmúlt két-három év újdonsága a web 2.0. A web 1.0 másolta a hagyományos információtovábbítási modelleket. Volt mindig valami vagy valaki, akitől jött az információ, és voltak elkülönült befogadók. A web 2.0 lehetővé teszi, hogy egyszerre legyek az információ szolgáltatója és a fogyasztója. Más szóval: föltölthetek és letölthetek. A hálózatfejlesztéssel kapcsolatban ma arról folyik nagy vita, hogy az embereknek milyen technológiát adjunk. Elég-e, ha letölthetnek, hogy megnézhessenek egy Kabos Gyula-filmet, ha éppen arra van kedvük, vagy hogy az Encyclopedia Britannicában megtalálják, mit írnak a brit tudósok a légyről, miközben föltölteni már nincs módjuk, s emiatt aszimmetrikus kapcsolatban vannak a világhálóval. A lényeg pedig éppen a szimmetriában van. A fejlesztések során a fölszálló ágat sem szabad elhanyagolni, s a szimmetria jegyében kell konfigurálni a hálózatot. Így mindenki számára lehetővé válik a feltöltés. Az új kultúrának az a lényege, hogy az alkotó és a befogadó közötti határok elmosódnak. A kultúra minden egyes résztvevő személyes ügye lehet. A tudás, mely ebben az architektúrában keletkezik, nagyon új, ugyanakkor elképesztő mértékben kollektivizálódik. Ebben a tekintetben ez a korszak a tudás legrégebbi forrásaihoz nyúl vissza. Ami régen a népi tudás volt, az ma a wiki-tudás. A wikiwiki eredetileg egy szoftver neve volt, mely úgy született, hogy a szoftver fejlesztője egy alkalommal türelmetlenül várt egy autóra a honolului repülőtéren, mellyel átmehetett volna a másik terminálra. De az autó nem jött, ezért odament a pultnál ülő alkalmazotthoz, s azt kérdezte: „Mikor jön az autó, mely átvisz engem a Honolulu 1-ből a Honolulu 2-be?” A válasz így hangzott: „Wiki, wiki”. Azt jelenti, hogy hamar, hamar (Moszkvában nyilván az lett volna a válasz, hogy szicsasz, szicsasz). A kocsi nem érkezett meg gyorsan, s így a szó megragadt Cunningham fejében. Ő hozta létre az első kollaboratív szoftvert, melynek az a lényege, hogy mindenki hozzáteheti a magáét a fejlesztéshez, s az eredmény ennek következtében jobb lesz, mintha mindenki külön-külön fejlesztgetett volna. A szoftver működésének az az alapja, hogy amit én tudok, 5
e - k ul tú ra Csepeli György Az e-minôség forradalma
csolatait változtatta meg mélyrehatóan, hanem azt a témát is, amelyről beszélünk: a kultúrát.
azt te nem tudod, de amit te tudsz, azt én nem tudom, s ezért tegyük össze a tudásunkat. Épp most jelent meg Tapscott könyve a wiki-gazdaságról, s benne alapos leírás olvasható a wiki-jelenségről, amelynek egyik első terméke volt a wikipédia. Ez a lexikon névtelen szerzők kollektív alkotása. A szócikkek folyamatosan korrigálódnak és megújulnak, hiszen az egyik szerző tévedését kijavítja a másik, s az új eredmények azonnal beépülnek a szócikkbe. A wiki mint metafora nem is annyira a gyorsaságot foglalja magában, mint a névtelen együttműködést. A tudás eredendően kollektív természetét a magyar nép is ismeri. Tudjuk, hogy „több szem többet lát”, bár a szkeptikus magyar azt is tudja, hogy „sok szakács elsózza a levest”. Tehát a wiki nem feltétlenül a kollaboráció fölényét jelenti. A kollaboráció eredménye lehet a romlás, a süllyedés is. De bárhogy legyen is, a wiki jelenség fontos, mert ez teszi lehetővé, hogy az internet közegében sokkal, de sokkal többen vegyenek részt a klasszikusnak nevezhető kulturális tartalmak létrehozásában. A wiki-tudás alulról építkezik. Ezt fejezi ki a „folksonomy” kifejezés, mely a szó eredeti értelmében vett „népi” tudásszervező elvre utal. Csakhogy ebben az esetben a nép az egész emberiség, hiszen az internetre kapcsolódva egy-egy tudástartalom kialakításában mindenki részt vehet, függetlenül attól, hogy hol, melyik nemzeti állam keretében él. Ennek az elvnek az alkalmazásaképpen jelentősen könnyebbé válik a keresés, hiszen az internetre kerülő minden egyes tartalmat – legyen az videós vagy szöveges blog, képeslap, fénykép, vers stb. – maguk a befogadók kategorizálnak. Korábban az a módszer uralkodott, melyet Linné alkalmazott a növények kategorizálására. Gondoljanak a könyvtári katalógusrendszerre, mely a maga univerzalitásában a priori meghatározza, hogy mi mit jelent, mit hova kell sorolni! Ez a valóság fölülről diktált konstrukciója, mely helyett most egy alulról fölfele építkező valóságkonstrukció jön létre, hiszen maguk a felhasználók mondják meg, hogy mi mit jelent számukra, és ezáltal annyiféle valóságszegmens jöhet létre, ahányféle felhasználó van. Persze ez nem pont így van, mivel sokan alkalmaznak hasonló kategorizációt. Ők tudásközösségeket képeznek. Ha én egy videoblogot úgy ítélek meg, hogy az detektívtörténet, akkor biztos lehetek abban, hogy lesznek mások is, akik hasonlóképpen vélekednek. S ha lesz még száz ilyen felhasználó, akkor mindannyiunk számára detektívtörténetet fog jelenteni. Előbb-utóbb pedig kiderül, hogy nemcsak ebben, hanem más dolgokban is hasonlóan gondolkozunk. Így jönnek létre új közösségek. A hagyományos, hi6
erarchikus a priori határok eltűnnek, de nemcsak a tudásban, hanem eltűnnek magában a világban is. A schengeni egyezmény értelmében az államhatá rok javarészt észrevehetetlenné váltak, magyar viszonylatban, hétköznapi értelemben véve: eltűntek. Eltűnnek a fizikai, földrajzi, politikai, biológiai határok. Lesznek azonban új határok. Olyanok, amelyek már tőlünk függnek, amelyeket nem örökölünk, nem kapunk készen, hanem mi magunk hozzuk létre, s mi változtathatunk meg. Ilyen szempontból az emberi szabadság és önszerveződés teljesen új lehetőségeit látom az új világban, mely jóval aktívabb, jóval szabadabb kulturális tevékenységnek ad majd teret. A hálózatiság és a wiki-tudás bázisán teljesen új szolgáltatások, teljesen új üzleti modellek, új kulturális modellek jöhetnek létre, melyek a minőségi élet élésének teljesen új esélyeit szülik meg. Nemrég voltam Hollandiában, egy olyan városban, ahol mindez, amiről beszéltem, már kézzelfogható valóság. Minden háztartás be van hálózva üvegszállal, mindenki szimmetrikus kapcsolatban lehet mindenkivel. Körülbelül 10 ezer lakója van ennek az intelligens városnak. A lakók egy információs szövetkezetet alapítottak. Egy idő után megunták a központi televíziókat, s elkezdtek saját híreket létrehozni a saját családjukról. Ott esténként nem egy központi tévétársaság híreit nézik, hanem azt nézik meg, hogy a Kovács családban mi történt. Lehet, hogy ez nem olyan borzasztóan érdekes. Bár talán a Kovács család is lehet éppolyan érdekes, mint a parlament. Hozzá képest a Kovács család is produkál néhány izgalmas dolgot, különösen, ha boldogtalan. Tolsztojtól tudjuk, hogy minden család az. Minden családnak van mit mondani a másiknak a maga boldogtalanságáról és boldogságáról. Tehát beindultak ezek a családi híradók. De ez csak egy példa. Vannak fontosabb példák, mondjuk, az egészségügy területéről. Minden lakásban vannak eszközök, melyek – a testre helyezve – vezeték nélküli kapcsolatban, folyamatosan továbbítják egy központba a krónikus betegek releváns fiziológiai értékeit, vérnyomás értékeit. Ezt figyeli egy felügyelő, s akkor látja, hogy Szabó néninél most esetleg valami olyasmi kezdődik, amit jobb lenne megelőzni, és már megy is ki a mentő. A tömeges részvétel, a wiki-elv megjelenése mélyrehatóan megváltoztatja a politikai életet, vis�szaadva az embernek a „zoon politikon” eredeti értelmét.
Milyen változásokat eredményez az új világ a kultúrában? Vitányi Iván kezdeményezésére a magyar kultúra állapotát 5-6 évente rendszeresen fel szokták mérni. Ebben az évben lesz az új felmérés. A Nemzeti Kulturális Alap szervezi a kutatást, és engem bíztak meg az e-kultúra közönségének vizsgálatával. Most töröm a fejemet, hogy miként tudom operacionalizálni munkatársaimmal mindazt, amiről itt beszélek. Vadonatúj dolog lesz a korábbi helyzethez képest, hogy rettentően alacsony a belépési küszöb. Ez látszólag nem igaz, mert hatalmas a különbség azok között, akik benne vannak, illetve akik nincsenek benne ebben a világban. Ez a digitális szakadék. Azok számára viszont, akik benne vannak az információs társadalomban, a belépési küszöb alacsony. Ennek következtében nagy a részvételi potenciáljuk, s ezt kell tudnunk kihasználni, ha az új kultúra tartalmairól és intézményeiről, az új és a régi kultúra közötti hidak építéséről gondolkozunk. Mind a kulturális szolgáltatások, mind a kulturális tartalmak diverzifikálódnak, testre szabottá válnak, miközben nem veszítik el közösségi jellegüket. Jóval dinamikusabb lesz a kulturális színtér. Ebből a kulturális birodalomból akár egyéni verziókat is ki lehet szakítani, de többnyire az egyéni verziók is közösségi vonatkozásokkal rendelkeznek, tehát csak az tud egy komplett világot kiszakítani, aki tud kommunikálni másokkal. A kultúra lényege a kommunikáció, de sokkal szűkebbek lesznek azok a körök, amelyek kölcsönösen kultúrának ismerik el azt, amit produkálnak. Ez azt is magában foglalja, hogy sokan lesznek, akik azt mondják: a másiké már nem kultúra. Aki például blogot ír, annak egy változatát műveli, azt mondja, ez kultúra, igen, ez kiváló. De az a fajta blog, amit a másik csinál, már nem kultúra. Az elutasítás kölcsönös lehet. Iszonyatos viták indulnak majd el, amelyek hitviták lesznek.
Az interneten zajló kommunikáció tere sok tekintetben játékvilág, mintha Gulácsy Lajos Nakonxipánjában vagy Alain-Fournier titokzatos birtokán járnánk, ahol minden és mindennek az ellenkezője megtörténhet. Semmi sem bizonyos, a képzelet korlátlan. Nem véletlen, hogy a gyermekek sokkal otthonosabban mozognak ebben a világban, mint a felnőttek, akik megölték magukban a gyermeket. A gyermeki spontaneitás, a mágikus világszemlélet, a kreativitás új életre kelhet a digitális közegben. Az más kérdés, hogy mint mindennek, a játéknak is vannak rontó vonásai. Mivel nagyon sokféle verzió van ebben a kultúrában, ki fog éleződni a verseny a verziók között. Darwin a gének versenyéből vezette le a fajok szelekcióját. A kultúrák és szubkultúrák szelekciója a mémek versenyén múlik. A mémek kulturális toposzok, amelyek információtömörítő sémaként kommunikációs úton terjednek és öröklődnek egyik nemzedékről a másikra. Könnyű őket megírni, könnyű őket továbbítani. Azok a mémek győznek, melyeket sokan interiorizálnak, sokan örökítenek át. Visszatérnék arra a problémára, melyet a folksonomy kapcsán érintettem már. Nézetem szerint új „Gemenschaft” bontakozik ki a szemünk előtt. A népet a Grimm testvérek fedezték föl. A Volk, melyet Grimmék Németországban felfedeztek, mást jelent, mint a peuple, mely éppen akkor Franciaországban vívta forradalmát. A Volk értelemben vett nép kollektív kreatív energia, amelyben mindenki részt vesz a maga intellektuális és kommunikációs lehetőségeivel. A névtelen szerzőkből álló közösség hozza létre azokat a fantasztikus produktumokat, amelyeket ma is csodálattal olvasunk, hallgatunk, nézünk. A wiki-világ a népművészeti kreációra emlékeztet. Mindkét esetben rengeteg a variáció, de végül a legjobb változat válogatódik ki, mely a legtöbb felhasználónak tetszik, a legjobb lélektani hatást váltja ki. A wiki-világ kánonjainak megjelenésére ma még várni kell, de előbb-utóbb azok is megjelennek, s elválik a hiteles a hiteltelentől, az adott közösség számára értékesnek tartott a selejtestől. Míg a népi közösség konstans, térben és hálózati szerveződésben lehatárolt csoport volt, addig az új népi közösség egészen más elvek szerint verbuválódik. Az új népművészet plurális és globális lesz. A világ bármelyik pontjáról bárki beszállhat egy-egy digitális népművészeti termék létrehozásába. Ha az információs társadalomban zajló tudás- és kultúratermelést a szociológiai struktúra modelljei szerint akarom leírni, akkor el kell hajítsam a ko7
e - k u l tú ra Csepeli György Az e-minôség forradalma
Ebben az új világban minden megmarad. Nemcsak a tartalmak, hanem az emberek viselkedésének, mozgásának nyomai is. A mobiltelefonálókról tudni lehet, hogy honnan beszélnek, honnan hová mennek. A fizikai világ mozgó objektumai követhetővé válnak. Ha a felnőttek, gyerekek, állatok vagy tárgyak el vannak látva egy kis chippel, akkor RFID szisztémával bekerülnek egy adatbázisba, és tökéletesen nyomon követhetők. Kicsit úgy, mint ma a repülőtéri csomagok. Előre látom a jövőt: valamen�nyien repülőtéri csomagok leszünk, és mindig minden pillanatban meg lehet majd mondani rólunk, hogy hol vagyunk.
e - ku l tú ra Csepeli György Az e-minôség forradalma
rábbi rétegződésmodelleket. Nem érvényes sem az osztálymodell, sem a foglalkozási rétegződésmodell. De bármilyen statikus változóból indulnánk ki, a végeredmény félrevezető lenne. Olyan modellt kell keresnünk, mely érzékeny a változékonyságra, a dinamizmusra, mely alapvető jellegzetessége az információs társadalom létmódjának. Aki rendszeresen tartalmakat tölt fel a világhálóra, az minden nap láthatja, hányan és hol töltik le az általa kreált tartalmakat. Professzionális adatbányászok ennél sokkal mélyebb és alaposabb ismereteket is szerezhetnek. A részvétel hatékonysága nagyon változékony. Van, akinek a dolgait egyik nap kétezren nézik, másnap pedig nincs iránta érdeklődés, és megfordítva. Minden nap meg kell harcolni a helyért, amelyet az ember elfoglal a struktúrában. Az új társadalmi struktúra alapja a log-in adatbázis, melynek elemzése révén mérnöki pontossággal megállapítható, hogy kinek, mikor, mi a státusza az információs társadalomban,. Nincsenek bérelt helyek, nincsenek privilégiumok. A hatalom és a befolyás forrása az információ, mely – szemben a vagyonnal vagy kiváltsággal – nem tezaurálható, nem tartósítható. Az információs társadalom struktúrája minden korábbi társadalmi struktúrához képest kevésbé lesz fix.
Az információs társadalom harmadik rétege a professzionális felhasználók csoportja. Ők a szakmájukat nem tudják művelni az interneten elérhető információs források igénybevétele nélkül. Optimális esetben ebbe a rétegbe tartozik a teljes értelmiség.
Az információs társadalom elitje a netokrácia. Ők az információ birtokosai, elosztói és interpretátorai. A netokrácia tőkéje a kapcsolat. Kevesen vannak, de sok emberrel tartják a kapcsolatot. A kapcsolatok révén áramlik hozzájuk az információ, mely hatalmuk forrása. De hatalmuk csak addig tart, amíg kapcsolataik tartanak. Ezért állandóan harcban vannak egymással. A netokratáknak nincs hazájuk. Életük a fizikai térben zajlik, mely a világ bármely, kellemes életet biztosító pontján lehet. A hálózatban elfoglalt kiváltságos helyük nem függhet attól, hogy fizikailag hol élnek.
A mai magyar társadalomban a potenciális felhasználók alkotják a legszámosabb réteget. Ők azok, akik még nincsenek benne az információs társadalomban, de rávehetők a részvételre. Gyakorlatilag mindenki ide tartozik, akinek az életkora 50 felett van. És végül megemlítendő az utolsó csoport, melynek a reménytelen nevet adtam. Ők az elzárkózók, akik társadalmi értelemben véve szegények vagy egyszerűen lelki szegények. Igénytelenek, szorongók, digitális analfabéták. Ha eInclusionról beszélünk, akkor a potenciális használókra kell rástartolnunk, őket kell megcéloznunk. Nincsenek kevesen. Legalább 3 millió felnőtt él ma Magyarországon, akik nincsenek benne az információs társadalomban, de megfelelő közpolitikai intézkedések esetén benne lehetnének. Pettkó András álma, hogy legyünk a netizenek országa.
Az elit utánpótlása a prosumerek közül kerül ki. A szó a producer és a consumer összeolvasztásából keletkezett. Olyanokra utal, akik a kultúra korábbi korszakaiból ismert szerepmegosztást felrúgva egyszerre kreatívak, produkálnak, miközben fogyasztják is a kultúra termékeit. Az ő esetükben nincs határ az alkotás és a befogadás között. Az új kultúrának ez a réteg lesz a társadalmi lendkereke. Ezek azok az emberek, akik mindenkihez hozzá tudnak férni. Ezeket az embereket nevezte annak idején Németh László „lámpás embereknek”. Most az egész net-közönségnek bebizonyíthatják, hogy az ő produkciójuk érdemes az elfogadásra. 8
A tájékozódó olyan típus, aki azzal kel, azzal fekszik, hogy megnézi az interneten, hogy Glasgowban éppen mi van. De az érdeklődés testre szabott, kapja a híreket is, ennek következtében nem biztos, hogy az érdekli, mi történik Szili Katalinnal, inkább rajta van azon, hogy Zsanettel mi a helyzet, vagy fordítva. Mindenkinek van valami fixációja, a szerint szerzi és kapja az információkat. Ha ez a lehetőség széles körben valósággá válik, teljesen át fogja rendezni a nyilvánosságot és a médiát. Nem véletlen, hogy a New York Times újságosoknál kapható, fizikai változata hamarosan megszűnik. Ugyanez a sors vár az írott sajtóra és a központi szerkesztésű televíziókra, rádiókra. A szabadidős felhasználók szórakozásra és játékra használják az internetet. Itt van egy elfajulási veszély: az addikció. A virtuális világ beszippanthatja a szórakozót, s miután beszippantotta, nem ereszti vissza a való világba.
Mielőtt teljesen megigézne bennünket a szép új világ, érdemes néhány fenyegető tényezőt figyelembe venni. Az egyik fenyegetés – melyről már beszéltem – az addikció, mely ugyanúgy pusztít, öl és nyomorba dönt, mint az alkohol, a kábítószer, a játékszenvedély vagy az erotománia. A másik veszély az új kultúra és a régi viszonya. Félek, hogy ettől az új világtól Atlantiszként el fog süllyedni mindaz, ami előtte volt. Megszűnik a klasszikus
műveltség, mint olyan. Eltűnnek a könyvek. Michelangelo éppúgy adat lesz, ahogyan adat a tegnapi vihar. A kultúra egyszerre hagyomány és újítás. Félek, hogy ezúttal az újítás maga alá tiporja a hagyományt. Egész műfajok halnak ki. Ha a digitális nemzedék egyáltalán ismerni fogja Anyegint (s nem téveszti össze egy játékkal), akkor nem fogja érteni, hogy Tatjana miért levélben vallott szerelmet Anyeginnek. Miért nem írt sms-t vagy miért nem próbálkozott meg chattel? Nem látom, hogyan él majd tovább mindaz, ami a digitális korszak előtt kultúrának számított. Ez a világ nem az én világom. Sajnálom az utánam következőket, akik egy velencei túrát úgy oldanak majd meg, hogy háromdimenziós, digitális térben vaporettóznak a Canal Grande vizén. Persze lesznek új élmények, új lehetőségek, melyeket mi, ma élők sejteni sem tudunk. Úgy érzem, a digitális szakadék a kultúrát véglegesen kettévágja. Nem látom a hidakat, melyek ezt a szakadékot áthidalják. Veszélynek tartom a technológiai öncélúságot. Látnunk kell, hogy ebben a technológia által vezérelt világban az üzleti szempontok hihetetlenül erősen jelentkeznek. Az információs társadalmat lehetővé tevő infrastruktúra minden eleme mögött komoly kutatási és fejlesztési tevékenység, jól szervezett vállalat, hihetetlenül erős marketing áll. Mindez sok pénzbe kerül, amit mi, fogyasztók fizetünk. S a pénz sosem elég. A technológiai fejlődést nem úgy kell elképzelni, hogy minden termékfejlesztő azon töri a fejét, hogyan legyen jobb nekünk. Azon töri a fejét, hogy eladja a dolgokat. Marx annak idején nagyon okosan mondta, hogy hiába termel valaki árut, ha előtte nem termelte meg más az áru iránti szükségletet. A szükségletek termelése az öncélúság irányába mutat, amit csak részben indokol a fejlődés. Van például két mobiltelefonom, melyek egymással nem kompatibilisek. Külön töltőjük, külön rendszerük van. Valósággal megbolondít, amikor egyiket a másik után kell használnom, mert mindegyiken egészen más gombokat kell nyomogatni annak érdekében, hogy beszélni tudjak, s akkor még nem említettem azt a 60, teljesen fölöslegesen beépített funkciót, melyek mind benne vannak a telefonomban, anélkül hogy kértem volna. Nincs ember, aki a használati utasítást képes lenne megérteni. A 90-es évek óta használok számítógépet. Az évek során már nem is tudom, hányadik rendszert tanulom újra, s felejtem el a régit. Mintha a könyvtáramat kétévente kellene cserélnem, mert mindig új és új ábécével nyomtatják a könyveket. Iszonyatosan gyorsan változik minden. Ezt nem
mindenki hajlandó vállalni. Egyelőre nem látszik, hogy stabilizálódna a helyzet. Pedig meg kellene oldani a fejlesztőknek, hogy valamilyen állandóságot vigyenek be a rendszereikbe, mert különben többen lesznek a lemaradók és a kimaradók, mint azok, akik követik az öncélú fejlődést. Az információs társadalom működése teljes egészében technológiafüggő, s ebből adódóan elképesztően sérülékeny. Sokszorosan túl kell biztosítani ezeket a rendszereket ahhoz, hogy a szükségképpen előforduló zavarok ne tegyék lehetetlenné az életünket. A vírusok tönkretehetik a számítógépen tárolt tartalmakat, szoftvereket. A szolgáltató leállhat, s akkor megszakad a kapcsolat köztünk és a hálózat között. Eszközeink elveszhetnek, elromolhatnak, s hiányukban úgy érezzük magunkat, mint akit megvakítottak vagy megsüketítettek. Meg kell tanulnunk, hogyan teremthetjük meg a biztonságot a magunk számára ebben a világban. Utoljára hagytam a legnagyobb kihívást: a Big Brother jelenségét. Mi, magyarok különösen nem vagyunk tudatában annak, hogy ez a technológia totális kontrollt képes teremteni az emberek fölött. Akik 1989 előtt eszméltek, hozzászoktak a kontrollhoz. Emlékszem, velem szemben mindig az volt a kifogás, hogy nem lehet feljelenteni engem. Néztem a papírokat, amelyeket 1989 után kaptam meg a hivataltól, és tényleg sajnáltam szegény besúgóimat, mert mit is tudtak mondani. Azt tudták mondani, szó szerint leírni, amit hallottak. Persze minden szónak volt háttér jelentése, s amikor azt mondtam, ami leírható, valami mást is mondtam, amit csak kiérteni lehetett a szavak mögül, de ezt már nem lehetett leírni, mert az csak sugallat, ki nem mondott, utalásos üzenet volt. Nekünk, akik átéltük az államszocializmust, természetes, hogy ügyelünk a szavainkra. Hozzá vagyunk szokva a dupla beszédhez. A fiatalok, hála Istennek, nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy mások figyelik őket. Nem tudják, mert ők nem tanulták meg, hogy az új világban, melyről ebben az előadásban szó volt, nagyon kell vigyázni. Gyurcsány Ferenc a saját kárán tanulta meg, hogy óvatosnak kell lenni, mert mindennek füle van, mindenütt kamera van, és ennek következtében sokkal inkább ellenőrizhetők vagyunk, mint azt hisszük. Itt van például a mobiltelefon, mely mindig velünk van. Ezáltal abszolút megtalálhatók, sőt, eltalálhatók vagyunk. Szó szerint. Erről Hamasz aktivisták sokat tudnának mesélni, ha élnének. Ha bejelentkezünk a világhálóra, log-inünk megmarad. Ha bárkivel, bármiről üzeneteket cserélünk, azok is megmaradnak. Mindaz, amit a világháló közbe9
iktatásával művelünk, mások számára is látható, tudható. Ha ma élne József Attila, kartotékadatok helyett log-adatok miatt aggódna. S meg kell mondanom, aggodalma teljesen megalapozott lenne. Az információs korszak radikális változásokat hoz életünkbe, melyeket nem túlzás az eMinőség forradalmaként jellemezni. Azt szeretném, ha ez a forradalom, más forradalmaktól eltérően, nem enné meg saját gyermekeit.
10
Hivatkozások Csepeli György: Wiki-tudás. In: Kritika, 2008./4. 3-5. Pléh Csaba: A mai információtechnológia és a tanulási környezet. Előadás a VI. szegedi pszichológus napokon 2007. Don Tapscott - Anthony D. Williams: Wikinómia. Hogyan változtat meg mindent a tömeges együttműködés? HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2007.
Decker András
e-kult
Gond ola tok a z e - í r á st u d á s terjed ésérô l
Ha az írástudás a kultúra része, akkor az e-írástudást az e-kultúra részének tekinthetjük. Mondandóm felvezetéseként nézzük, mi a kultúra szó értelmezése! Eredete a latin cultura, lefordítva a (meg)művelés, vagyis annak a kornak az értelmezése szerint a szántás - vetés. Általános értelmezésben a kultúra a világ ember által alkotott része, tehát az emberi ismeret, meggyőződés, magatartás összefüggő elemeiből kialakuló rendszer. Ezen elemek: a nyelv, az eszmék, a hiedelmek, a szokások, a tabuk, a szabályok, a kódok, az intézmények, a technikák, az alkotások, a rituálék, a szertartások… A lényegnek azt tartom, s ezért mindegyik fogalomból kiemelem, hogy tanulni tudunk, és így át tudjuk adni az ismereteket a következő nemzedéknek. A bevezető után térjünk át a digitális kultúra témájára! Ez már szűkítés, mert ide csak az informatikai eszközökkel elérhető szegmens tartozik. A szűkítés fogalmát azonban rögtön cáfolni is lehet, hiszen ez a digitális tárház valami elképzelhetetlen módon szélesítette a hozzáférést, tehát a digitális jelző nem szűkítést, hanem éppen tágítást jelent! Tekintsük át a kultúra – általam önkényesen sorba állított – legnagyobb mérföldköveit, részben a terjesztő közeg szempontjából is: - A szóbeli kultúra időtlen időkig fennáll. - Gutenberg-galaxisunk a XV. század óta töretlenül él. - A Neumann-korszak 1950 körül kezdődött el. - Vinton Grey Cerf 1973-ban definiálta a TCP/ IP szabványt, és ezzel megszületett a számítógépes világhálózat új formája, amit ma internetnek hívunk. - Tim Berners-Lee 1989-ben hozta létre azt a rendszert, amely átalakította az emberi kapcsolattartást: az e-mail protokollt. - A Web 2.0 már a XXI. század gyermeke. - A nanotechnológia pedig a mát, de főleg a jövőt festi elénk.
Ebben a felsorolásban az intervallumok döbbenetesen felgyorsuló rövidülése a figyelemreméltó, és az utolsó tétel valószínűleg meglepő. Én azért hoztam ide a nanotechnológiát, mert ez eddig nem ismert, váratlan módon teszi lehetővé az ismeretátadást, a hozzáférést. Figyeljünk, mert már most a kultúránk része abban az értelemben is, hogy tanulni tudunk a segítségével! A digitális írástudásról gondolkodva, egy másik irányból nézzünk egy 2006-os IHM-kiadványt, az Elektronikus hatósági ügyintézés mozzanatai és szabályozásuk címűt. Ebben az elektronikus ügyintézés módozatai a következők: elektronikus aláírás és ügyfélkapu; ügyintézés elektronikus aláírás felhasználásával; elektronikus aláírás nélküli elektronikus ügyintézés; az elektronikus ügyintézés és a hagyományos ügyintézés kapcsolata. Néhány konkrét kiragadott ügyintézési mozzanat pedig: az elektronikus irat fogadása; az irat hivatalos érkeztetése, visszaigazolás és az irat megérkezéséhez fűződő jogkövetkezmények beállta; az irat értelmezhetőségének vizsgálata és értesítés az értelmezhetetlenségről; iktatás, ügyintézőre szignálás, az ügyfél tájékoztatása az iktatásról; az ügyfél értesítése esetleges fizetési kötelezettségéről; az irat átalakítása (konvertálása); az irat továbbküldése nem ügyfélnek (áttétel, szakhatósági állásfoglalás kérése, felterjesztés stb.). Ebben a ’tartalomjegyzékben’ sok szó ismeretlen az egyszerű ember számára. Véleményem szerint általában elmondható, hogy az e-közigazgatás kettős szorításban vergő11
e - k u ltú ra Decker András Gondolatok az e-írástudás terjedésérôl
dik. Egyrészt mindenre, minden esetre érvényes szabályozást, biztonságos, logikus működést feltételez, mindenki számára érthetőnek, hozzáférhetőnek, elérhetőnek kell lennie. Másrészt az alkalmazott technológia miatt bonyolult eljárásokkal kell védeni az illetéktelenek elől, ami viszont éppen bizonyos kirekesztést, különbségtételt jelent. Tehát éppúgy értelmesnek kell lennie Jóska bácsi, Mari néni, mint Tibor és Vera1 akadémikusok számára. Egyszerűsítjük a szabályozást, hogy a petróleumlámpa mellől a teleházba bemenők is használhassák, de a biztonságát fokozzuk, tehát bonyolítjuk, hogy a digitális kor Corleoneja ne tudja kihasználni, ne tudjon vele trükközni, másokat megkárosítani. Az ilyen kettős célok esetében érdemes értelmező, közvetítő közeget beiktatni. Ezek vagyunk például mi, egy e-Írástudásért Alapítvány (de ez is közhasznú, hogy ez se legyen egyszerű). Itt értem el ahhoz a témához, amelyről most értekezni szeretnék. Ahogy divatosan mondjuk: amellyel kapcsolatban üzenetet szeretnék közvetíteni. Én nem tudományos kutató, nem a rendszerben dolgozó bürokrata, nem a szabályokat kidolgozó jogász, még csak nem is a rendszerben dolgozó informatikus, hanem egy olyan civil vagyok, aki megéli az e-közigazgatás történéseit. Megéli és jó szándékkal segíteni akar a terjesztésében. Tehát itt nem egy dolgozat, hanem gondolatok, kérdések felvetése következik. Jelen írás tehát a digitális tudásról, a digitális korban megszerezhető képességekről, készségekről szóló gondolataimnak és kételyeimnek egy darabja az elektronikus ügyintézés bevezetésének kapcsán, nem pedig egy kutatási beszámoló vagy projektleírás. Ellentmondásokat vetek fel, és arra következtetek, hogy nem elég a technológia fejlesztése, a tartalomra és a befogadásra is gondolni kell! A technológiával szemben ennek kell elsőrendűnek lennie. Egy műveletlen embernek az opera nem művészet és élvezet, hanem iszonyat! Csak olyan határozott egyéniség, önálló és autonóm ember tudja a számára egyelőre érthetetlen kultúra nyomását túlélni, mint a filmből ismert Crocodile Dandy. Mások hasonló helyzetben inkább belepusztulnak, feloldódnak, asszimilálódnak. Fontos tételem, hogy az e-közigazgatás nemcsak technológia, hanem sokkal inkább szemlélet, és ma még – kisfokú elterjedtsége miatt – csak megközelítés. Ugyanis oda jutottunk, hogy nem az a kihívás, 1 Vámos Tibor és T. Sós Vera akadémikusokra gondolok.
12
amikor számítógépes hálózatot, WIFI-t, PC-ket, akkreditált programokat adunk a népnek, hanem az, hogy ez a nép együtt is éljen velük! Együtt – nem egymás mellett! Ismétlem, itt a hangsúly az együtt szón van. Azt gondolom, nem kell kifejteni, mi a különbség közöttük. Véleményem szerint a fentiek értelmében csoportosítva a tényeket, történéseket, az a kérdés, hogy az e-közigazgatás bevezetésével szélesítjük-e a demokráciát vagy inkább korlátozzuk. Az információtechnológia távlatokat nyitott és szupersztrádát épített, de ez a sztráda szakadék felett ível! Képzeljük magunk elé a kőröshegyi völgyhidat (ez éppen aktuális) az M7-es sztrádán! Mi lesz igaz? Felülről látjuk az egyre záruló, kisebbedő digitális szakadékot, vagy alulról szemléljük az egyre magasabban ívelő, egyre elérhetetlenebb információs szupersztrádát? Magunkon kívül kinek a felelőssége annak érdekében tenni, hogy az előbbi következzen be? Az index.hu-ról letöltött kép a sztrádáról.
Mi fog felülkerekedni? A készségek vagy a képességek? Mikor válhatnak a képességekből készségek? Van-e elég erőforrásunk a képességek készséggé alakításához? Képesek leszünk-e a korábban megtanultak adaptálására a digitális korban is? Van-e ehhez iskolánk, tanárunk és elsősorban megfelelő módszerünk, vagy autodidakta módon, individuálisan fogunk rákényszerülni erre? A baltával embertársunkat fejezzük-e le, mert erre vagyunk leszünk képesek, vagy szobrot faragunk, mert van művészi készségünk? Teret nyer-e végre az a szemlélet, amikor nem a vas, hanem a program, a szervezés, a tartalom lesz a tevékenységeket támogató informatikai rendszer lényeges eleme? Átalakul-e az általános vélekedés, hogy az informatikai pályázaton nyert pénzen PC-t kell venni? Elfogadjuk-e már, hogy inkább szakér-
tőt kell alkalmazni? Szakértőt, aki a digitális kultúrához tartozó tartalmat szerkeszti, a bennünket ’elöntő’ információt szűri? Az alapítványban mi is azt erősítjük, üzenjük, kommunikáljuk, erőltetjük, hogy igenis tartalmat kell teremteni. E nélkül csak csillogó üveggyöngyöt, haszontalan holmit hozunk létre. Én azt mondom, hogy az e-közigazgatás terjesztői is segítsenek ebben. Miért? Mert szemben a hagyományossal, a digitális ügyintézés gazdaságilag megéri az államnak. Tehát előlegezze meg a megtakarítást, és ebből a jövőbeli nyereségből finanszírozza az oktatást, a kultúrát! Ezért kellene például sokkal erőteljesebben támogatni a teleház típusú kezdeményezéseket! Itt hadd idézzek hosszan a 1999-2000-es teleházstratégiából!2 A mozgalmuk sok egyéb pozitívum mellett néhány webes szakmát is kitermelt, amivel a foglalkoztatottságot, a versenyképességet lehet növelni. Melyek ezek a létező és lehetséges, új webszakmák? “Internetszakmának” tekintjük mindazokat a speciális ismereteket igénylő tevékenységeket, amelyeknek tárgya és eszköze az internet, amelyek kizárólag az információs szupersztráda (world wide web) használatával végezhetők. Azt írták a múlt évezredben, hogy a jövő fogja ezeket pontosítani, „kicsiszolni”, újakat felvetni, bizonyos elképzeléseket elvetni. Az bizonyos, hogy szép számban lesznek ilyenek:
- adat-, tudásbányász; - adatboltos, adatraktáros; - applikációkészítő és kereskedő; - e-kereskedő, e-boltos, e-beszerző; - honlapgazda (webmaster); - honlapszerkesztő, lektor; - honlaptervező (lásd még web-grafikus, web- szabó); - internet közönségszolgálati munkatárs; - internet közösségszervező szolgálat; - internet piackutató, piacelemző; - internet portás (portálos); - internet rendezvényszervező; - játékmester; - műsorterjesztő; - távmunkabróker; - web-elemző (web-figyelő, web-kutató, web- nyomozó); - web biztonsági őr; - web-grafikus; - web-idegenvezető (webguide); - web-instruktor.
2 Gáspár Mátyás: Átjáró. A 2000-ben megjelent Nemzeti Teleház Stratégia koncepció
A teleházaknál elérkeztünk a digitális terekhez. A mostani „köztes” állapotban ezeknek van nagy szerepe. A falvakban, a nem urbánus közegben ezek a közösségi terek tudják a motivációt, a tanuló környezetet adni. A teleház nagyon alkalmas hely a készségek kialakítására. De tovább megyek. A teleházak rendszeréről, segítő közegéről lehet beszélni, ami még inkább segíti a művelődést, az e-írástudás megszerzését. Nagy ívű hasonlattal én ezeket a kis közösségeket a kis nemzetekhez hasonlítom az Európai Unióban. A csatlakozásunknál milyen nagy nyilvánosságot kapott probléma volt a magyar nyelv elhalása, a kis nemzetek kultúrájának elsorvadása. Szerencsére ma már a kérdés sorvadt el, halt ki. Ugyanez a trend figyelhető meg a kistelepüléseken, a teleházaknál. Ha már nemzeteknél és Európai Uniónál tartunk, felteszem a kérdést: Hoz-e voksokat a politikusok számlájára az e-közigazgatás bevezetésének, bővítésének stratégiája? Ha igen, akkor a politikusok, a korteskedők ezt fogják zászlóra tűzni, erre fognak erőforrást szerezni és szervezni. Ha nem hoz, akkor ez a kérdés az önkormányzat szintjén üres maszlag marad. Tehát legyen ez igény a helyi közösségekben! Visszatérve kisebb dimenzióba, az e-közigazgatáshoz és az önkormányzatokhoz, szeretnék két konkrét példát hozni, hogy lehet a voksot kierőltető akciót szervezni. Az egyik megyei önkormányzatnál hosszú ideig és kitartóan küzdöttek az elektronikus levelezés elterjesztéséért, papírtakarékosság miatt. Mindaddig nem értek el eredményt, amíg nem vezették be, hogy a szabadságengedélyt csak mailben lehetett leadni. Ugyanennél az önkormányzatnál a helyi iparűzési adó néhány százaléka egy informatikai alapba kerül, amelyből az intelligens város projektet támogatják. Meghirdettek intelligens város (NIIF) programot is, melynek az volt a feltétele, hogy a programok vezetője az önkormányzat legyen, partnerei pedig oktatási intézmények, kulturális létesítmények, üzleti vállalkozások és társadalmi szervezetek, illetve állampolgárok. A nyújtott alapszolgáltatások: önkormányzati web-oldal, tranzakciós szolgáltatások (pl. távmunka, távoktatás, távvásárlás stb.) és elektronikus kommunikáció. A cél ezen az alapon felépíteni egy tág szolgáltatásegyüttest, ami a település működésmódját intelligenssé teszi. Vagyis: - platformot ad a közösségi és a kulturális tevékenységhez, az önkormányzati aktivitáshoz; - támogatja az internetszolgáltatás széles körű bevezetését; 13
- vonzó környezetet alakít ki az új vállalkozások számára; - elektronikus elven működő szolgáltatások bevezetését teszi lehetővé; - hátterét adhatja a távoktatás illetve a távtanulás bevezetésének és a távmunka elterjedésének. A fejlesztések középpontjában az infrastruktúra által elérhető új szolgáltatások és tevékenységek állnak. Az NIIF intelligens mintaváros kritériumrendszere rámutat, hogy a kilencvenes évek második felében mi volt a projektek legtávolabbi célja – ezeket ma is követelményeknek kell tekinteni: - az önkormányzatnak legyen webes oldala, amelyen alapvető információkat szolgáltat (önkormányzati, turisztikai és kulturális, üzleti és közlekedési információkat); - a közintézmények jelentős része legyen bekapcsolva a rendszerbe; - a lakosság legalább x %-a hozzáférjen; - a városon belüli információ-szétosztás nagy sebességű legyen (nagyobb, mint y Mbps), és a városi rendszer legyen rajta az interneten. A csatlakozás legyen legalább 1 Mbps; - legyen biztosítva a szakszerű és folyamatos üzemeltetés, a rendszeres frissítés; - működjenek tranzakciós szolgáltatások, pl. távvásárlás, távbanki szolgáltatás stb.; - a régióban üzemelő kulturális, egészségügyi, oktatási intézmények, biztosítók, bankok elektronikusan bonyolítsák le az információcserét az állampolgárokkal; - előnyös, ha létrejön egy nemzetközi városi partnerkapcsolat, ahol az együttműködés az internet segítségével történik; - előnyös, ha létezik helyi távoktatás, távmun kavégzés, elektronikus levelezés. Összefoglalva és más szempontból csoportosítva: Az e-ügyintézés négyszintű tartalomszolgáltatása: Információs statikus, egyirányú, lefelé irányuló kommunikáció Kommunikációs kétirányú és válaszolós Interakciós online előkészítés Tranzakciós teljes körű tranzakciós tartalom és interaktív ügyintézés a végcél Nézzük meg azt is, hogy mivel veheti el a hivatal a polgár kedvét az e-ügyintézéstől! Például azzal, ha elavult információs anyag van a portálon. Ha „döglött” linkeket ajánl, ha lassú, szervezetlen, ha áttekinthetetlen a külalak. Ha különleges program kell a használathoz. Felhívom a figyelmet ezekre az ’apróságokra’! 14
Az önkormányzati honlapok tartalmára vonatkozóan az ITKB adott ki ajánlást, amit azóta aktualizált is. Az e-önkormányzat és az e-kultúra még egy ellentmondását szeretném exponálni. Amíg a társadalom számára az internet a nagy nyilvánosságot hozta, addig az egyén anyagi helyzete, kulturális háttere a hozzáférést határozta meg. Ma döntő, hogy a hozzáférés mennyire általános, milyen mértékű elérést és felzárkózást hoz a leszakadás helyett. Leszakadást, hiszen akinek nincs hozzáférése, az hátrányba kerül, mivel a társadalom szintjén az e-kultúra lesz uralkodó. Ezzel azt szeretném aláhúzni, hogy az e-kultúra terjesztésénél ügyelni kellene az egyensúlyra. Nem lehet előreszaladni, amint ezt Magyarországon például a 2008. jan. 1-jére tervezett KET kötelező alkalmazásának elhalasztása is mutatta. Egy mindenkit érintő ellentmondásos jelenséget szeretnék még megemlíteni. Ez a hozzáférésre vonatkozik, amelyet a mindennapi egyéni stratégiánkban bizony meg kell oldanunk. Amikor az interneten egy sokat ígérő európai uniós állás betöltésére vonatkozó pályázatot adunk fel, tán sejtjük is, hogy a teljes körű hozzáférés miatt több ezer másik pályázóval együtt tesszük ezt. Még az is eszünkbe juthat, hogyan fogja kiválogatni a döntőbizottság ebből az irdatlan mennyiségből az alkalmas jelöltet. Kétségeim vannak, hogy optimális döntés születik-e. Hiszen valószínűleg az a pályázat kerül előtérbe, amelyik valamivel kitűnik a többi közül. Marketing? Egyfelől megint pozitív és előnyös az információ könnyű elférhetősége, másfelől hátrányos, mert ugyanez érvényes az emiatt szaporodó létszámú versenytársainkra is. Régen egyszerűbb volt, ugye? Aki ismerte a körülményeket, a döntéshozókat, annak volt nyert ügye. Most más részletek ismeretének van nagy jelentősége? Ehhez kapcsolódik a következő gondolat, bár más nézőpont érvényesül. Gutenberg korában az olvasás, a könyvek birtoklása kevesek kiváltsága volt. Most is hasonló jelenséget tapasztalunk, ami ellen tenni kell. A hozzáférés szempontjából megint kettéválik a társadalom. Az e-befogadás relatíve megint kevesek kiváltsága. Aki nem rendelkezik eszközökkel, az kimarad a fejlődésből. De a mostani tempó olyan hatalmas, hogy a lemaradás sokkal nehezebben hozható be. Hasonlóképpen: aki pár évig nem követi a szakmája fejlődését, az képtelen újból az élvonalba kerülni.3 Megint ki lehet emelni a közvetítő közeg, a civil társadalom, nevezetesen 3 Természetesen különleges készségek esetén itt is vannak egyéni kivételek.
amely az egyén szempontjából fontos. Az internet terjedésével kezd a kultúra, a közösség átalakulni, torzulni? Az emberek nem moziba, színházba, tehát közösségbe mennek, hanem DVD-n kiveszik, sőt ki sem veszik, hanem házhoz hozatják az alkotást! A PC és a net előtt ülnek, egyszerű megközelítésben elidegenednek. No de a falakon belül mit látnánk? Ez a magába fordult ember közösségi portálokon szörföl, chat szobákban kommunikál, blogokban fejezi ki véleményét. Tehát az elidegenedés közösségi létbe torkollik? Talán. Torzulási veszélyt jelez az, ha a digitális polgár nem vállalja a személyiségét, hanem avatarokkal és nickname-ekkel szerepel. Meg fogják-e tudni szólítani az ilyen (fiatal)embert az önkormányzatok? Lehet, hogy csak pszichikai ismeretek birtokában tudja ezt megtenni? Lehet, hogy egy szerepjáték keretében kellene ezt megtenni? No de akkor hol marad a hivatal komolysága? Ebben is segíthet az alapítvány. Célunk, hogy fórumot, publicitást teremtsünk az e-befogadás koncepciójának kidolgozásához és elősegítsük annak a gyakorlatba átültetését, a digitális írástanítást. (e-Írástudásért Közhasznú Alapítvány – www.e-irastudasert.hu)
15
e - k u ltú ra Decker András Gondolatok az e-írástudás terjedésérôl
az e célra született alapítványok szerepét. Például az e-Írástudásért Közhasznú Alapítvány szerepét. Az alapítvány megközelítésében információs társadalmunk másfajta életminőséget jelent az ezt megelőző léthez képest. Az információ elérése, birtoklása, termelőerővé válása jellemzi ezt a létet, ezt a minőséget. Tudjuk, hogy ehhez a minőséghez sajátos és speciális tudásra, egyszerűen megfogalmazva: elektronikus írástudásra van szükség. Tudjuk azt is, hogy emiatt ebben az új társadalomban a hozzáférésnek óriási és elsődleges szerepe van. A hozzáférés szerintünk egyszerre jelent elérést és közzétételt. Semmire sem megy az, aki nem fér hozzá az információhoz, de ugyanúgy nem kap semmit a tudásáért, ha nem teszi közzé azt. Arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a hozzáférés felhasználása az egyén, a hozzáférés biztosítása a társadalmi és civil intézmények feladata. Tehát mindkét ’szintnek’ van feladata. Nem szabad fetisizálni a fogalmat és erőltetni a fejlesztést. De természetesen fontos megelőznünk ezt az újonnan kialakuló esélyegyenlőtlenséget. Teszünk a hátrányos helyzetű csoportok, egyének írástanítása és információhoz juttatása érdekében! Végezetül egy olyan ellentmondást említek meg,
16
Péterné Czakó Edit
e-kult
A Digitá lis Kö zépisko la
A 2003. szeptember 11-én elindított pilot projekt célja a Digitális Középiskola megvalósítása Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, hogy annak alapján a digitális középiskolai modellt tovább lehessen fejleszteni. A kezdő évfolyam 2007 júniusában leérettségizett. 36 fő szerzett érettségi bizonyítványt, közülük kb. 10 fő folytatja tanulmányait felsőfokú szakképzésben vagy felsőoktatási intézményben. Ebben a tanévben 71-en jelentkeztek érettségi vizsgára. A pilot projektbe az Észak-magyarországi régióban az oktatás szempontjából hátrányos helyzetű csoportokat vonták be: - roma kisebbségi önkormányzatok képviselői, roma civil szervezetek vezetői, - a Fiatalkorúak Büntetés-végrehajtási Intézetében dolgozók és a fogva tartottak. A projektet folyamatos szakmai - módszertani monitoring kíséri, amely a tanárok tapasztalatainak rendszerezését, a diákok teljesítményének összehasonlító értékelését, az oktatásmódszertan fejlesztését és a háttérintézmények modelljének kialakítását célozza meg. A Digitális Középiskola működtetői: - a Földes Ferenc Gimnázium, - a Miskolci Egyetem, - az INNOCENTER Kht., konzorciumi együttműködésben. A pilot projekt során: - kidolgozták az online középiskola technológiai hátterét, a hazai középiskolai, hálózati oktatási fejlesztésekkel kompatibilis oktatási portált, az oktatási módszertant és oktatási segédanyagokat a 9-12. évfolyamra; - kialakult a középfokú internetes távoktatás intézményi hátterének modellje, az első Digitális Középiskola felkészült a modell elterjesztésére, a felhalmozott pedagógiai és oktatásszervezői tudás továbbadására.
Oktatási rend A képzés modulrendszerben történik. A 9-11. évfolyam éves tananyaga 5 modulra van osztva, a 12. évfolyamé 4-re. A 9. évfolyamon a 0. modulban a számítógépes kommunikációt tanítják és gyakoroltatják a 11. évfolyamon az informatika tantárgyat oktatják. A modulokban a 9-12. évfolyam tantárgyai szerepelnek. Minden modulban 3 alkalommal (a modul első, negyedik és hetedik szombatján) offline oktatás, konzultációs óra van, amelyen a megjelenés kötelező. Ezeket az órákat a kistérségi oktatási központokban tartják meg. A hallgatók egyedi azonosító és jelszó segítségével tudnak kommunikálni a rendszerrel. Ezzel tudják használni a digitális segédanyagot. A tananyag a www.digitaliskozepiskola.hu oldalon található meg. A hallgatók e-mailben tudják kérdéseiket feltenni a tantárgygondozóknak, amelyeket azok záros határidőn belül megválaszolnak. A heti számonkérő feladatokat és a modul végi vizsgafeladatsort is ilyen módon juttatják el a tantárgygondozóknak. Ilyen formában kérhetnek segítséget a képzéssel kapcsolatban a tanulmányi osztálytól: pl. határidőmódosításokat, igazolásokat. A tananyagot mindenki az előre elkészült ütemezés szerint tanulja. Hetente kötelező és szabadon kitölthető gyakorlófeladatok állnak a tanulók rendelkezésére. A megadott ütemezésnél gyorsabban is előre lehet haladni, aminthogy halasztást kell kérni, ha a tanuló valamilyen okból lemaradt a tanulásban (pl. betegség, munkahelyi akadályoztatás, családi problémák stb.), amelyet a tanulmányi osztály engedélyez. 17
A számonkérés több részből tevődik össze, ezzel is szorgalmazzák a tananyag folyamatos elsajátítását, az egyenletes tanulást, amelynek részei: - a rendszer által értékelt heti feladatok, - a modul végén kötelező vizsgafeladatok, - szóbeli és/vagy írásbeli vizsgafeladatok. Ezek alapján tesz javaslatot a konzultációt vezető tanár az év végi jegyre, amelyet a tantárgygondozó tanár hagy jóvá a Földes Ferenc Gimnáziumban. Oktatási technológia Az oktatás szervezeti háttere A Digitális Középiskola a miskolci Földes Ferenc Gimnáziumon belül jön létre. A gimnázium megszervezi és felügyeli a tanárok betanítását és az oktatói tevékenységét, biztosítja az oktatás minőségét. A szaktanárok fejlesztik ki és gondozzák az oktatási segédanyagot, kommunikálnak a tanulókkal, javítják feladataikat, meghatározzák a számonkérések formáját és tartalmát, az értékelés szempontjait. Az online tevékenységre alkalmazott oktatási portált az INNOCENTER Kht. fejlesztette ki, annak gondozását, aktualizálását, karbantartását elvégzi, a további szükséges fejlesztéseket pedig irányítja. Az oktatásban szervezési, irányítási feladatokat lát el, felügyeli a szakszerű működést. Biztosítja a működés feltételeit. Az oktatási portál kiszolgálja az oktatási tartalmak megjelenését, az oktatás résztvevői – tanár - diák, diák - diák, tanár - tanár – közötti kommunikációt, valamint a tanügyi adminisztrációt (nyilvántartások, eredmények, jelenlétek stb.). A képzéshez szükséges hardveres hátteret – a projekt vezetőjeként – az INNOCENTER Kht. biztosítja. Az online oktatási tananyagokat a tanulók a kistérségi oktatási központokban bérelt tantermekben és a települési oktatási pontokon, önkormányzati irodákban, kisebbségi önkormányzati irodákban vagy általános iskolákban érhetik el. (Oktatási helyek a www.digitaliskozepiskola.hu oldalon tekinthetôk meg.) Oktatási Központ Az INNOCENTER Kht. működteti a Miskolci Egyetem területén. Innen szervezik az oktatást, a központok és pontok kialakítását, itt kötik a szerződéseket, ellenőrzik a szervezési feladatokat. 18
Kapcsolatot tartanak a kistérségi oktatási központokkal, itt töltik fel a tananyagokat, vezetik a tanuló-nyilvántartást, ellenőrzik az oktatási portált, javítják ki a hibákat. Regionális Oktatási Központ A pilot projekt esetében a Földes Ferenc Gimnázium. A szakmai felügyeletet ez az intézmény látja el, tartja a kapcsolatot a kistérségi oktatási központokkal, felkészíti a szaktanárokat a programban való részvételre. Válaszol a beérkező tanulói kérdésekre, javítja kötelező feladataikat. Összeállítja a modulzáró számonkéréseket (szóbeli tételsor, írásbeli feladatlapok és javítási útmutatók évfolyamonként). A tanulók az iskola tanulói. A gimnázium kezeli a kötelező dokumentumokat. Eleget tesz a kötelező adatszolgáltatásoknak. A 11. évfolyam számára próbaérettségi vizsgákat szervez a kötelező vizsgatantárgyakból: magyar nyelv és irodalomból (írásbeli, szóbeli), történelemből (írásbeli, szóbeli), matematikából (írásbeli). Kistérségi Oktatási Központ Az oktatás a kistérségekben általában a középiskolákban kialakított kistérségi oktatási központokban történik. Minden hétköznap legalább 3 órán, szombaton 8 órán keresztül nyitva tartanak, vasárnap zárva vannak. A nyitva tartás alatt a Digitális Középiskola hallgatói használhatják az iskolák számítástechnikai termét, ekkor hozzáférhetnek az Oktatási Portálhoz, illetve az ott felügyeletet ellátó szaktanártól szakmai segítséget is kapnak, amit a hallgatók nagyon igényelnek. Az iskola tanulóit megilleti a diákigazolvány, mely a levelező tagozatra érvényes. A kistérségi oktatási központokat a diákigazolványok elkészültéig és utána is a TANULMÁNYI LAPPAL lehet látogatni. A nyitva tartási időt a tanulók igényeinek megfelelően határozták meg. (Térkép a www.digitaliskozepiskola.hu oldalon.) Települési Pont Azokon a településeken, ahonnan van hallgatója az iskolának a megye területéről, a lehetőségekhez mérten igyekszünk elhelyezni 1-2-3 számítógépet hozzáférhető helyen, internethasználattal (helyi önkormányzatok, kisebbségi önkormányzatok, általános iskolák, teleházak, könyvtárak). Így nemcsak a kistérségi oktatási központokban, hanem a településeken is lehet számítógéppel támogatottan
A Digitális Középiskola a www.digitaliskozepiskola.hu címen tekinthető meg. Azonosító: vendeg Jelszó: sajto Offline oktatás Az offline oktatásra és a vizsgákra hétvégenként, a miskolci Földes Ferenc Gimnázium szervezésében kerül sor. Az oktatás helyszínei a gimnázium telephelyei: a kistérségi oktatási központok. A koordinátorok – a KOK szaktanárai – szervezik a szakmai órákat és a teremfelügyeletet, amelyeket az adott oktatási intézmény szaktanárai látnak el. Szervezik a mindennapi oktatási feladatokat, elvégzik a nem digitalizált iratkezelést, a nyilvántartás-vezetést. A modulzáró és a pótló, valamint a javítóvizsgákat megszervezik, értékelik, az eredményeket továbbítják. Online oktatás A diákok a tananyagot a rendelkezésükre álló nyomtatott tankönyvek, szöveggyűjtemények, digitális tankönyvszövegek és szemléltetőeszközök, valamint a hálózaton hozzáférhető gyakorló- és számonkérő feladatok segítségével sajátítják el. Az iskola igényeinek, az oktatási folyamatnak megfelelő kommunikációkat – a tanár - diák kap csolattartást a feladatok, a tanulás támogatása körül, a diákok közötti kapcsolattartást, a tanárok közötti kapcsolattartást – egy közösségi kommuni-
kációs rendszer biztosítja. A rendszer fejlesztését, a kommunikációk alapjául szolgáló tartalmakkal való feltöltését és üzemeltetését az INNOCENTER Kht. koordinálja. A diákok közösségi hálózati kapcsolaton keresztül érik el az iskolát. A gépek karbantartását a pályázatban meghatározott szereplők végzik, de az INNOCENTER Kht. vállalja, hogy minden lehetséges eszközzel támogatja a diákok folyamatos hozzáférését a kommunikációs rendszerhez. Digitális oktatási segédanyagok Az Oktatási Portál1 rendszere befogadja és kezeli a tananyagfejlesztők által elkészített tananyagokat, a 9-12. évfolyam képzési feltételeinek megfelelően. Az oktatási segédanyag a feladat-ütemezések segítségével lehetővé teszi az önálló tanulást, a hagyományos tankönyvek támogatásával. Minden egyes tantárgy oktatási segédanyaga azonos szisztéma szerint épül fel, melyet a fejlesztési célok fejezetében már ismertettünk. Az új oktatási központ kialakítása is középfokú oktatási intézményben célszerű, mert a szakmai órákat csak egyetemi végzettségű szaktanárok láthatják el. A Digitális Középiskola a hazai oktatási palettán egy új oktatási formát, a blended learninget valósította meg. 1 Az oktakási Portál tantárgyanként, évfolyamonként megtekinthetô a fentebb megadott azonosító és jelszó használatával.
Beiskolázási adatok 2007/2008. szeptember Osztályok
Létszám
9. évfolyam
8 osztály
255
10. évfolyam
4 osztály
102
11. évfolyam
3 osztály
74
12. évfolyam
3 osztály
80
Összesen
18 osztály
522 fő
19
e - k u ltú ra Péterné Czakó Ágnes A Digitális Középiskola
tanulni. Ezek legalább heti 12 órában állnak a tanulók rendelkezésére.
e-kult
Szvetelszky Zsuzsanna
P letyka , internet , há ló z a tt u d a t A háló és a szövet fogalmainak absztrakciója korán elkezdődött az emberiség történetében. Az emberi közösségek túlélése a kooperatív erőfeszítésektől függ, azok sikere pedig a szövetségektől. Fonni, szőni, szövetkezni lét- és fajfenntartási kérdés. A szöveteké, a kézzelfoghatóaké is, amelyek megtartják az embert, és nem hagyják megfagyni, kihűlni: a pólyától, a pelenkától a nászágy lepedőjén át a halotti lepelig. A hálómintázat csapdákat is rejthet magában, ketrec és rács képében fenyegetve bennünket, de ez a szövetminta ugyanúgy lehet a korlátok és a szabályok szimbóluma – a csomópontokban ülő egyénekhez képest mindenképpen metaszint. A lokális közösségek beszélgetéseikkel az állandó információs jelenidejűségre törekszenek. Ahogy telik az idő, másképpen emlékeznek a múltra, amelynek emlegetése az információs jelenidejűség ismert állapota szerint történik. A múltépítésnek e kényszere teszi lehetővé, hogy a történetírás újra és újra átértelmezhesse az elmúlt korok eseményeit, sőt az elmúlt korok történetírásait is. A közösségi beszélgetések jelentős része pletyka. A pletyka nem jó vagy rossz, hanem értékváltó életjelenség. Viszont ha bármilyen külső szándékkal megmerevítik természetes mozgását, akkor kreatív hatása helyett a romboló érvényesül. Akik pletykálnak, akiknek pletykálnak és akiről pletykálnak, egyetlen közös tulajdonsággal rendelkeznek: tartoznak valahova. Másképpen nem születhetne meg a pletyka. A társadalmi konglomerátum egyik legfontosabb összetartó szövedéke a pletyka hálója. Aki a pletykát terjeszti, gerjeszti, erjeszti, az nem saját variánsához és nem is önmagához lojális, hanem a csoporttudathoz, az íratlan közösségi szerződéshez. A pletykák összessége elemzi a részleteket és alkalomadtán beépíti az eredményt a csoport cselekvésrendszerébe. Míg a rémhír emberek sokaságát fenyegeti egzisztenciálisan, és folyománya, a pánik, már kiút keresésére is kényszeríti őket, a pletykának ritkán van direkt és közvetlen aktivizáló hatása. Viszont a rémhírrel és a pánikkal szemben racionalitásra kényszerít: azáltal, hogy témája általában támadási felület, mindenki másképpen éli meg, másképpen artikulálja. S mivel az emberek 20
összeadódásra képes tudása nem kevés, ebből az együttalakításból többnyire elfogadható konklúzió születik, ami joggal tarthat igényt arra, hogy beépüljön a közösség történetébe. Ahhoz, hogy ez a konklúzió megszülessék, nincs szükség semmiféle mesterséges beavatkozásra. Napjainkban az antropológia, az evolúciós pszichológia elismert képviselői – Barkow, Dunbar, Bergmann stb. – emelik fel szavukat a pletyka védelmében, ráadásul egy megkülönböztetett státusszal bíró gondolkodásmód, az evolúcióelmélet nevében. Az ellentmondást nem a vallásos gondolkodás és az evolúciós szemlélet ellentéteiben kell keresni, hanem ott, hogy mikor kanonizálódott a pletyka elítélése és tiltása, és mikor kezdődött meg a rehabilitációja egy másik kánon, a tudományos gondolkodás nevében. Határozzuk meg vizsgálatunk tárgyát: a pletyka ismerhető szereplőkről szóló, lokális összefüggésekben értelmezett, nem publikus információ, melynek legfőbb attribútuma a terjedés. A pletykálás az emberi faj egészére jellemző, kisebb közösségekben kialakuló, többszintű (polihierarchikus) szerveződésű kommunikációs hajlam. Nem pletyka az intrika, a rágalom, a fecsegés vagy a mobbing. A mobbing nem egyéb, mint munkahelyi vagy egyéb intézményi – például iskolai – konfliktusokból létrejövő és tovább burjánzó pszichoterror, amelyből tudatos vagy nem tudatos jogsértések származhatnak. A mobbinghelyzetet nem a pletyka hozza létre, hanem a rágalom. A mobbing bemutatása kiváló alkalom arra, hogy rávilágítsunk a pletyka és a rágalom közötti további különbségre. A pletyka valamit fenn akar tartani, a rágalom valamit meg akar semmisíteni. A pletyka lehetőséget ad az empátia csoportos átélésére, megerősítve ezzel a csoporttudatot. Az állásfoglalást, a tanulást, a meggyőzést, a tájékoztatást és a visszacsatolást elősegítő információcseréből következő járulékos haszna lehet a pletykának az önelemzés, a kapcsolat- és közösségteremtés, a konfliktuskezelés, a kudarcfeldolgozás képességeinek elsajátítása. Növeli a kritikai érzéket: általában a legvalószínűbb variáns él tovább, ami persze nem mindig jó, hiszen nem mindig a
legvalószínűbb az igaz. Az, hogy melyik pletykavariánst választjuk egyénenként és adjuk tovább a saját „csomagolásunkban“, attól függ, hogy a választható variánsok ki által és hogyan vannak „csomagolva“. A pletyka célja a közösség és az egyén szempontjából a lehető legnagyobb haszon és a lehető legkisebb veszteség a kooperáció, a manipuláció és a lojalitás szempontjából. Mindaddig, amíg a pletyka továbbmondható, nemcsak a változtatás műveletének nyújt teret, hanem a folytathatósághoz is. Ezért helyzetében korlátozott kiterjedésű, viszont rögzítetlen kollektív tudatalakzatnak tekinthető. A pletyka mint projekció, a csoportorganizmus fogalmának segítségével magyarázható meg. Célja az ingerület továbbítása, az állapotok megosztása, az önfenntartás: a hálóé. A hálózódás, akárcsak az anyagi szerveződés, mindig és mindenütt „felfelé tör”, közhelyesen: a helyzet fokozódik. A pletyka transzformációja per definitionem reflexív, az átalakulás egészének ismérve a hatás ellenhatás elve: irányítom a pletykát, miközben az is irányít engem. Az átalakulást a homogén közösségekben is az egyedek különbözősége befolyásolja. Az átalakulás az egyedben magában zajlik, aki ezáltal az egyes pletykákat ugyan transzformálhatja, a pletykafolyam egésze azonban kevéssé alakítható az egyes egyedeknek egymást befolyásolni kívánó ténykedésével. Nem az egyed változása a mérvadó, hanem az, hogy mi terjed. Mi magunk vagyunk az átalakulás gerjesztői, akik körbeszőjük magunkat, és annál jobban tart bennünket a hálónk, tehát a társadalomban elfoglalt helyünk annál biztonságosabbnak mondható, minél sűrűbbre van szőve. Kötésekkel erősen átszőtt kommunikációs közegben még a durva tévedések és a félreértések is csak kisebb károkat okozhatnak, ezért van szüksége minden közösségnek a pletykára. A változatok kicserélődése fenntartja, erősítheti és gyengítheti a kapcsolatokat: a csoportösszetartó erő alapjait. A terjedés és az átalakulás összefüggenek, egyik sem létezik a másik nélkül. Ez természetesen nem csak a pletyka esetében igaz. Ami viszont csak a pletykára jellemző: a nyilvánosságból eredő kontroll hiánya. A pletyka a közlőt és a befogadót is idomítja a külvilághoz, és szinkronban tartja őket azzal: ebből következően az ember maga az, aki módosul a transzformáció során. A másolódó információ csak úgy tudja magát replikálni, ha bennünket is olyanná formál, hogy továbbadhassuk. A változás mozzanata: amikor a másolódó információ módosítja az embert. Igazán fontos az ember
belső átalakulása (a legcsekélyebb mértékű is), egy magasabb szinten integrált jelenség, mint a pletyka – mégoly bonyolult – variánsa. A transzformáció az emberek közötti viszonyoktól, a kölcsönhatá soktól függ: attól, hogy ki kinek mondja a pletykát. Az ismeretekben, véleményekben, előítéletekben bekövetkező legkisebb változás is, az embernek akár a legcsekélyebb mértékű belső átalakulása is fontos esemény a közösségre nézve, mert minden ilyen változás során a meggyőződés egésze vagy egy része változik meg. Ennek a változásnak az egyik előidézője a pletyka és a terjedésében érvényesülő szabályok összessége. Legfőbb attribútuma, a terjedés, mára médiumot váltott, és új terepet talált az elektronikus levelezés hálózataiban. Így született meg az internettel a közvetlen élőbeszédnek mint pletykacsatornának érdemi vetélytársa. Az internet akkor jött létre, amikor sok centrumú, nem hierarchikus rendszer lett a számítógépek kapcsolatából. Ezért tekinthető a pletykafolyam mint polihierarchikus kommunikációs rendszer anyagi megvalósulásának. Konrad Lorenz állapítja meg, hogy „az ingervevő apparátus és az ingerkibocsátó apparátus ugyanannak a szerves egésznek a részei, és a fajtársak között betöltött közös »hírközlési« funkciójuk szolgálatában mindkettő egyidejűleg és egymással párhuzamosan válik differenciáltabbá”. A fejlődésnek azon pontjára értünk ma, amikor globális kommunikációról beszél a tudomány. Ennek a sajátos dolognak – nevezzük jelenségnek vagy folyamatnak – megvan a maga eszköze: az internet, amely ezen differenciálódás eredményeképpen született meg. Modern pletykaelméleti kérdés: befolyásolja-e az internet mint a természetes hálózódási hajlam egyik externalizációja a pletykálási szokásokat, és ha igen, milyen következményei lesznek ennek. Jan Assmann szerint az írás „az emlékezet externalizációjaként megadja a hallatlan mértékű kiterjesztés lehetőségét a tárolt közlések és információk megújult felvételére, egyszersmind azonban sorvasztja a természetes emlékezőképességet.” A pletyka a csoport mentális terének érzékelését, a tájolást könnyíti meg. A háló – jelen esetben a pletyka által fenntartott kommunikációs hálózat – a térérzékelést segíti, vagyis a csoport mentális terének egyes elemeit, a csoporttagokat teszi érzékelhetővé, a közvetlen kötődések által. Működéséhez a külvilág adja a „taktust”, a váltakozó jelentőségű információk váltakozó erejű „szolgáltatásával”. A pletyka elhangzása után létrejött viszonymódosulás az emberek közötti kapcsolatokat 21
e - k u ltú ra Szvetelszky Zsuzsanna Pletyka, internet, hálózattudat
befolyásolhatja: létrehozhatja, gerjesztheti, meg is szüntetheti. A kapcsolódási pont a kapcsolat lehetősége: ez replikálódik, másolódik. A kapcsolódási pontok nem az űrben lebegnek, hanem vándorolnak, és számuk változhat. Azáltal, hogy a pletykával „átadom” a pletyka témájához (az ismerhető személyhez) fűződő viszonyomat, nem veszítem el azt, hanem másolom. Ha virtuálisan teszem, akkor nyomokat hagyok a digitális térben: ha sokan csináljuk, akkor felvetődik a kérdés: milyen hatása van a hálózat képének a társas tudatra? Hiszen gondolkodásunk eredendően képies: a kép erősebben és közvetlenebbül hat az érzelmekre, az egyének közötti intenzívebb kommunikációt és kölcsönös azonosulást inkább lehetővé teszi, mint a szöveg. A modern hálózatkutatás eredményei között szerepelnek a nagyszámú elemek – weboldalak, szerzői listák stb. – vizsgálatából születő grafikus ábrázolások is. Ezek az eredmények – grafikonok, diagramok stb. képei – egyre gyakrabban jelennek meg a tömegkommunikációban is. A kapcsolatháló-elemzők eredményeihez képest hatalmas változás, hogy a hálózatkutatók – elsősorban a statisztikus fizika művelői – a globalizálódás és a komputerizáció eredményeképpen, korábban elképzelhetetlen mennyiségű elemszámot tudnak vizsgálni. Ez a tény új képeket, a mennyiségből fakadóan új hitelességet emel a társas tudat percepciójába. Olyan képeket láthatunk ma, melyeket – közvetett módon – több százezer, több millió névtelen alkotó szignója ékesít. A hálózat képe társas konstrukció eredménye, ahol a kép önálló törvényekkel rendelkező megismerési (kognitív) eszköz. Képi narratíva, melynek paradoxona, hogy egyidejűleg társas érvénnyel bíró kognitív működésmód, és e működésmód által létrehozott, közösen hitelesített és fenntartott tudásforma. A hálózattudomány vizsgálódásának egyik tárgya a társadalmi kapcsolatrendszer szerkezete, a rendszer szabályszerűségei. A társadalmi hálózatok – például az ismeretségi hálók – esetében egy adott társadalmi csoport szereplői a hálózat pontjai, és ha a két szereplő között a kutató által fontosnak ítélt kapcsolat áll fenn, akkor a pontokat él köti össze. Egy ilyen absztrakt hálózat azonban drámaian egyszerűsít, hiszen egy kapcsolat számos változóval jellemezhető. A hálózati gondolkodás mint általános elméleti keret viszont modelleket szolgáltat. A modellek pedig támogathatják a szociológiai, szociálpszichológiai elemzéseket annak kutatásában, hogy a struktúra illetőleg a társas tudás hogyan hat a motívumokra, illetve az 22
egymásra ható motívumok hogyan hatnak vissza a struktúrára. A társadalmi hálózatok kutatásának egyik izgalmas kortárs vonatkozása a meglepően nagy közérdeklődés, a jelentős médiareflexió és a közösségi alkalmazásoknak (Iwiw, Wikipedia stb.) az infokommunikációs eszköztár terjedésével együtt növekvő népszerűsége: hívjuk hálózattudatnak. A hálózattudat nem új jelenség: a kínai civilizációt jelentős mértékben meghatározó guanxi is – amely tradicionális kifejezés a komplex rendszerre, mely gazdasági, politikai, társadalmi vonatkozásban egyének és kisebb csoportok közötti hálózatokat is jelent – ehhez hasonlatos csoportreflexióból táplálkozik. Már az ókorban figyelemreméltóan dokumentált kapcsolatok tömege állott rendelkezésre, de a hozzáférés összehasonlíthatatlanul nagyobb erőfeszítést jelentett, mint ma. A társadalom aktuális állapotáról csak jelenléttel lehetett bármilyen információt szerezni – az információszerzést az egyidejűség és egyterűség feltételei korlátozták –, míg ma az információhoz való hozzájutás a korrekciót is gyorsítja, eddig ismeretlen feedback-csatornák nyílnak. A folyamat emergens: a digitális interakciók tömegéből közösségdetektáló algoritmusokkal a rendszer eddig ismeretlen vonásai merülnek fel. Ilyen eredményeket hoz például a súlyozás, jóllehet a súlyok meghatározása sokszor problematikus: a társadalmi hálózatok kutatásának egyik nagy dilemmája, hogy a kapcsolatok tartalma mennyiben befolyásolja a vizsgált struktúra formális tulajdonságait. Ma már van lehetőség objektívabb módszerek alkalmazására is, például telekommunikációs regisztrációval: a hívások időtartama segíthet a súlyok meghatározásában. Napjainkban egyre könnyebben férünk hozzá tetszőleges helyről a másik tetszőleges helyen levő rendszer struktúrájához. Ma, a nagyságrendekkel több adat és az elektronikusan dokumentált hálózatok korában szembe kell ugyan néznünk azzal, hogy kapcsolatrendszereink némelyike „ki van terítve”, vagyis a világon bárhonnan hozzáférhető, megtekinthető és elemezhető, ám cserében a rendszer is felfedi magát számunkra. Valószínűsíthető például, hogy a hálózat látványa felülírja bizonyos, eddig morálisan elítélt kommunikációs aktusok értékelését. A pletykáról például éppen a hálózat vizuális képzete kapcsán kiderülhet, hogy rendszerjellemző, s ez a pletyka rehabilitálásához vezet. Tömegessége és egyetemessége érvényesíti a közösség életében létfeltétel-
ként betöltött szerepét. Ez nemcsak megjósolható a közeljövőre, hanem bizonyítható tézissé válik. A hálózattudat megjelenése és az ebből fakadó hálózati mintázatok, műveletek, motívumok megjelenése, elterjedése természetesen visszahat a rendszerre magára. Az egész – mely több, mint részeinek összessége – kutatásakor a társadalom önmagát keresi, s miközben feltárulkozik az egyes emberről, adott esetben a kapcsolatairól szóló részlet, ő is a rendszerről szóló tudást nyer hálózati műveleteivel, mellyel egyben a topológia generálásához is hozzájárul. Mindez felveti a kérdést: van-e az egyéni percepción, döntésen és cselekvésen túl, tudományos igénnyel megfogalmazható, vagyis nem antropomorf, nem az általános egyénit jellemző, metaforákkal leírt kollektív percepció, döntés és cselekvés? (Ilyen metafora például a „társadalmi tudatra ébredés”.) Ha igen, van-e mindezekre ugyanilyen tudományos igénnyel leírható kollektív reflexió? Ha van: ki reflektál? A kollektív reflexió vajon racionalizálja-e a társas cselekvéseket? Mindaddig, amíg nincs holisztikus tudományos paradigmánk, addig sajnos nincs tudományos igénnyel megfogalmazható válaszom sem a fenti kérdésekre. Annak ellenére nincs, hogy a szer-
veződési formákról elég sokat tudunk, hiszen az infokommunikációs eszközök segítségével létrejött társas észleletek, döntések és cselekvések folyamatainak egy része jól dokumentált és archivált. Kapcsolataink panorámája tagadhatatlanul izgalomba hoz mindannyiunkat. Már csak azért is, mert a webkettes hálózati világában az egyén hálózati művelete generálja a topológiát, vagyis bárki hozzájárulhat a nagy, közös kép alkotásához (úgy is, mint egy speciális tanulórendszernek a fejlesztéséhez). Jóllehet, az online közösség mindig nélkülözni fogja a természetes közösségek három legfontosabb jellemzőjét: az időbeliséget, az ad hoc mivoltot és a személyességet. Ezzel szemben sokkal alkalmasabb a szélsőségek és az anomáliák megmutatására, a tabuk felmutatására, mérésére, a legnagyobb hasonlóságok és különbözőségek mennyiségi statisztikájára. A pletyka nem a természet információs szupersztrádája, nem is az emberi közösségekre leselkedő verbális vészhelyzet, hanem a kommunikációs hálózat önfenntartó dinamikájának egy – és csupán kicsiny – lépése, amely csapdákat is tartogathat a számunkra. Egyidejűleg hozza létre és tartja fenn a hálót, de nem mint ok, hanem mint következmény: annak a következménye, hogy emberek együtt vannak.
23
e-kult
Joós Tamás
Egy „kulturist a” útja – a V a s m eg yei kulturá lis port á l szerepe …a szervezeten kívül A múlt század utolsó évtizedében bekövetkezett informatikai robbanás, az internet elterjedése, a technikai módszerek és az eszközök gyarapodása szükségszerűen hozta magával, hogy az elektronikus úton történő információáramlással a közművelődési intézmények is élnek és kiaknázzák azt. Az 1990-es évek második felében egyre több művelődési intézmény készített honlapot. Minőségük és tartalmi megfelelésük szerint voltak, vannak nagyon jól kialakított szerkezetű és használható felületek, de sajnos több olyan honlap is készült, amely már indulásakor alkalmatlan volt az elképzelt funkciók betöltésére. Az ezredfordulót követően a számítástechnika robbanásszerű fejlődése újabb lehetőségeket kínált a közművelődési intézményeknek. A honlapok dinamikus jellege került előtérbe, az interaktivitásnak való megfeleléssel és az információk ide-oda áramlásával a kommunikációs felek között létrejött kapcsolat minőségi változásokon ment keresztül. Mitől jó egy honlap, milyen elvárásoknak kell megfelelnie? Mire akarjuk használni az elektronikus felületet, milyen információkat akarunk rajta keresztül áramoltatni? Olyan kérdések ezek, melyek megválaszolása nélkül nem érdemes hozzálátni egy jól funkcionáló közművelődési portál kialakításához. A fenti igény elfogadása és kielégítése végett a Vas Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (MMIK) szakmai közössége 2006 őszén megfogalmazta, hogy milyen kulturális portált szeretne kialakítani a Vas megyei közművelődési hálózat és a nagyközönség számára. A DACUM módszerrel feldolgozott „kívánságlista” eredményeképp indult el az intézmény új honlapja, amely a kulturista. hu nevet viseli. (Ismertsége miatt előző hívónéven, a www.vmmik.hu címen is el lehet érni a portált.) Már a név is jelzi a felhasználó számára, hogy nem szokványos honlappal találkozik, hanem olyannal, amely több célközönségnek szól, és az információk különböző módon is megszerezhetők. A portál jellegű működést az jelzi, hogy a honlapnak két, jól elkülönült része van: egy kulturális információkkal 24
rendelkező felület – a cím beütését követően ez jelenik meg a látogató előtt –, illetve egy turisztikai oldal is. A felület kialakításakor az volt az elsődleges cél, hogy az könnyen kezelhető, esztétikus megjelenésű legyen, logikusan felépített tartalommal. Bár a két terület (kultúra, turisztika) grafikai megjelenésében és szerkezetében azonos, színviláguk egymástól eltér. 1. ábra A kulturális oldal nyitólapja A honlap kultúrával foglalkozó részének két fő funkciója van. Az egyik, hogy az intézményről (MMIK), annak programjairól, tevékenységeiről, szolgáltatásairól megfelelő képet kapjon a virtuális látogató. A képgalériában a ház rendezvényeiről adunk tájékoztatót, programajánlónkban pedig az elkövetkező eseményekről értesítjük leendő vendégeinket. A „sajtószoba” ad helyet az intézmény tevékenységéről szóló, a médiában megjelenő cikkeknek, ami arra hivatott, hogy az intézmény ismertségét növelje, elismertségét fokozza. A másik – a későbbiekben bővebben tárgyalt – funkció az, hogy az intézmény e portál révén lássa el megyei közművelődési módszertani feladatait: a szakmai tanácsadást, a szolgáltatást és a kulturális területen dolgozók, az érdekeltek informálását. 2. ábra A turisztikai oldal nyitólapja (Az ábrák a honlapon tekinthetők meg. – A szerk.) A turisztikai oldal fő célja az, hogy az oda látogató képet kapjon Vas megye turisztikai látnivalóiról, a szálláshelyek, a vendéglátóegységek elérhetőségeiről, a múzeumok nyitva tatásáról. Az épített örökséget a képgalérián keresztül mutatjuk be, de jelen vannak a különböző túraútvonalakról szóló információk is. A programajánlóban Vas megye településeinek idegenforgalmi szempontból is fontos eseményeiről adunk hírt. A www.kulturista.hu portál megfelel azoknak a kritériumoknak, amelyek lehetővé teszik, hogy a módszertani tevékenységünket és a közművelő-
dési szakmai tanácsadást, információszolgáltatást hatékony formában és eszközökkel tudjuk megvalósítani. A hírek rovatban szinte minden nap kerül fel új információ és beszámoló a megyei kulturális eseményekről. De itt adunk hírt az országos, a regionális vagy a területi, szakmai eseményekről, a pályázatok megjelenéséről. A pályázatok tárában nemcsak a szakmai érdeklődő talál információt és elérhetőségi útvonalat. A szakmatár adatbázisaiban adunk információt a megyében lévő intézményekről, szervezetekről, előadóművészekről. A felületen elhelyezett linkek lehetőséget adnak arra is, hogy információt adjunk az ifjúsági közművelődéssel, a felnőttképzéssel, az idegenforgalommal foglalkozó intézményi tevékenységünkről. Az intézmény további tervei között szerepel a honlap angol nyelvű változatának elkészítése, illetve a havonta – elektronikus formában megjelenő – hírlevél beindítása is. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (MMIK) alapító tagja a szombathelyi kistérségi Közkincs Kerekasztalnak. A kistérség területfejlesztési koncepciójának kidolgozásához nagy segítséget nyújthat egy állapotfelmérés, amely képet ad a települések közművelődési infrastruktúrájáról és kulturális helyzetéről. A kistérségi értéktár létrehozását egy közösen kidolgozott kérdőív megfogalmazásával kezdtük, majd az elfogadott változatot tettük fel a honlapra. Így a kitöltőknek csupán egy elérhetőségi útvonalat kellett biztosítani, az adatokat már önállóan vitték be a települések. Mire voltunk kíváncsiak? Elsősorban az infra strukturális ellátottságra, a meglévő intézmények számára és állapotára. Azután a meglévő kulturális szolgáltatások formáira, a települések épített értékeire, a civil szervezetek számára. Felmértük a kistérség humán erőforrásait is: a közművelődésben dolgozók létszámát és szakmai végzettségüket. Információt kértünk a meglévő honlapok számáról és az elektronikus elérhetőségről is. A negyven település hamar kitöltötte azt a kérdőívet, amely a kistérség kulturális helyzetét kívánta felmérni. Ennek következtében 2008 februárjában a Közkincs Kerekasztal már értékelhető információkkal és adatokkal rendelkezett. Az adatokból különböző adatbázisokat építünk, amelyek használhatók lesznek egyrészről a kistérségi közművelődési stratégia és koncepció megalkotásához, másrészt az együttműködő partnerek számára is, koncepciójuk, vagy pályázataik megírásához. Az adatbázisok kialakításánál azok dinamikus jellegére és állandó aktualizálásra kell figyelnünk. Az első kérdőívet egy második fogja követni
majd, amely arra van hivatva, hogy megalapozza a kistérségi infrastrukturális fejlesztési igényeket és alátámassza szükségességüket. Felmérjük azt is, hogy a kistérség települései rendelkeznek-e fejlesztési koncepcióval, kulturális stratégiával. Az elektronikus feldolgozás révén az adatbázi sok könnyen kiépíthetők, használhatók és mobilizálhatók. A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ (MMIK) Vas megye többi kistérségi tanácsával is felvette a kapcsolatot, felajánlottuk segítségünket és közreműködésünket a megalakuló Közkincs Kerekasztalokban. A létrejövő kerekasztalok munkájában az intézmény az alábbiak szerint vesz részt: a) Közreműködés kulturális helyzetkép elkészítésében. b) A létrejött kulturális helyzetképek összehangolása – az „átjárás” biztosítása – a kistérségi kerekasztalok között. c) Az értékleltár, adatbázis létrehozása, népszerűsítése az MMIK meglévő informatikai infra struktúrájának felhasználásával. d) Közreműködés a stratégiai tervezésben, a stratégiaalkotáshoz szükséges megyei információk átadása. e) Közreműködés a felnőttképzés tervezésében, felnőttképzési rendszerek kialakításában és működtetésében. f) Tapasztalatcserék szervezése. g) Sajtókapcsolatok biztosítása. h) Statisztikai adatfeldolgozás és az eredmények közzététele. i) Partnerek bevonása a meglévő nemzetközi kapcsolatokba. j) Projektgenerálás, kistérségi projektek összehangolása, projekt-megvalósítás koordinálása. k) A kistérségekben dolgozók közötti kommunikáció és együttműködés lehetőségeinek biztosítása, összehangolása. A feladatok végrehajtásában a kulturista.hu honlap adta lehetőségeket is felhasználjuk, a kistérségi adatbázisokat összesítjük, elemezzük és eredményeit publikáljuk. A 2007. április hónapban induló honlap közel egy éves működése alatt elért egy biztos, havi 20002500 fős látogatói számot. Remélhetjük, hogy a virtuális „kulturistáink” száma – a honlap használhatósága és frissessége miatt – egyre magasabb lesz.
25
e -k u ltú ra Joós Tamás Egy „kulturista” útja – a Vas megyei kulturális portál szerepe
Látogatottsági adatok 2007. április - 2008. február hónap között. Forrás: mmik
…a szervezeten belül… Közhelyszerű, de igaz, hogy bármely szervezet jó működésének egyik záloga a gyors, zavartalan és pontos információáramlás biztosítása. Az információ hiánya, kései célba érése sokszor okozhatja az intézmények teljesítményének romlását, nem beszélve arról, hogy a keresésük, beszerzésük mennyi munkával és főleg idővel járhat. Ezt kiküszöbölendő határoztuk el – mint sok más szervezet –, hogy egy belső kommunikációs csatorna kiépítésével könnyebbé tesszük munkánkat. A belső dokumentációs rendszer célja az volt, hogy a munkatársak egy közös adatbázisból dolgozhassanak, a munkájukhoz szükséges dokumentumokat elérhessék, letöltésük után használhassák. Így a formanyomtatványok, a szerződések, a pénzügyi bizonylatok, a tervezési lapok, a céges körlevelek, a kérdőívek használata egyszerűsödik. Az adatbázisban megtalálhatók az intézményi logók, a pályázatok beszámolóihoz szükséges háttéranyagok, a képanyagok és a protokoll címlista, melynek segítségével a rendezvényekre meghívandók listája is könnyen összeállítható. A tárból előhívható a mindenkori, érvényes alapító okirat, az szmsz, a kollektív szerződés, a munkatervek, a beszámolók, a statisztikák és egyéb más nélkülözhetetlen alapdokumentumok. Külön adatbázisban találhatók meg az intézmény által használt pénzügyi dokumentumok és a formanyomtatványok. A jogszabályi változások következtében módosuló iratokat a gazdasági csoport munkatársai rögzítik. Ennek jótékony eredménye, hogy a mindenkor érvényes formanyomtatvány és dokumentum van használatban. A szakmai munkatársak mindegyike rendelkezik protokollal, 26
jelszavuk használatával léphetnek be a rendszerbe. (A mmiktar – ellentétben a honlappal – jelenleg belső használatú, csak az intézményi szerveren keresztül, jelszóval érhető el.) Módosíthatják is a rendszerben meglévő adatbázisokat, de ez a tény mindig rögzül, így nyomon követhető az új információ bevitelének ideje, illetve a módosító személye. A belső kommunikációs rendszer egyik legnagyobb erénye, hogy lehetővé teszi az intézményben folyó programok rögzítését és nyomon követését. A naptárszerűen kialakított adatbázisban, megnyitását követően, mindegyik kolléga figyelemmel tudja kísérni, hogy egy adott napra milyen programokat tervez az intézmény. Így elkerülhető az egymásra szervezés, a programok egyidejűsége. A rendezvénytervező és -rögzítő adatbázis ad képet arról is, hogy az intézmény melyik termében milyen program van az adott napon. Az információs szolgálat munkáját könnyíti meg az a lehetőség is, hogy regisztrálni lehet a belépődíjas programokra eladott jegyeket, így minden egyes jegyigénylésnél rögzíthető a jegyeladás ténye és a fennmaradó helyek száma is megállapítható. Nem elhanyagolható az sem, hogy az elmentett dokumentumok év végi feldolgozása pontos statisztikát eredményez a látogatói szám megállapításakor. A kialakított kommunikációs rendszer, véleményünk szerint, a kistérségi együttműködésben is használható. (A dokumentációs rendszer kistérségi adatbázisként való konvertálása kidolgozás alatt van.) Az adatbázisok, a dokumentumok hasonló módon helyezhetők el a tárban, és a megadott protokoll alapján a résztvevők számára elérhetők és használhatók. Az ehhez szükséges technikai fejlesz-
tések hamar megtérülhetnek, hisz könnyebbé teszik a kapcsolatrendszert és az információáramlást. A honlap (www.kulturista.hu) és a belső dokumentációs rendszer (mmiktar) használata jó hatással van az intézmény szakmai tevékenységére és mindennapi működésére. A kollégák munkájában napi gyakorlattá vált mindkét rendszer használata.
A honlap és a dokumentációs tár azonban csak akkor működik jól, ha az információk frissek, a feltöltések rendszeresek. Ha mindezek a tevékenységek munkakultúránk alapvető és nélkülözhetetlen részévé válnak, meg fogunk felelni a XXI. századi munkaszervezeti működés kritériumainak.
A
Intézményt bemutat
A1
Intézményi stratégiát bemutat
A2
Virtuális házbemutatót tart
A3
Telephelyeket (Velem, Bozsok) bemutat
A4 Intézményi tevékenységi köröket és tevékenységeket bemutat
B
Rendezvénymonitort működtet
B1
Kulturális, ifB2 júsági, szabadidős, képzési programokat bemutat
Regionális, megyei, kistérségi, intézményi programokat bemutat
B3
Programokhoz, eseményekhez, képzésekhez piackutatást, igényfelmérést biztosít (pop-up)
B4
C
Információ- C1 kat, híreket, hirdetéseket közvetít
Napi kulturális ajánlót megjelenít (pop-up)
C2
Szakmai fejlesztési programokat bemutat
C3
Házban működő saját/ bérlő szervezetet bemutat
C4 Szakmai statisztikai adatbázist üzemeltet
D
Szolgáltatásokat biztosít
D1
Kulturális, művészeti, felnőttképzési adatbankot, iratminták elérhetőségét regisztrált felhasználók részére biztosít
D2
Szakmai és D3 szakszolgálati tanácsadói elérhetőségeket biztosít
Szolgáltatási jegyzéket aktualizál
D4 Hírlevelet ad ki
E
Kulturális e-business-t működtet
E1
Online jegyrendelést, szállásfoglalást biztosít
E2
JegyrenE3 delésről, szállásfoglalásról értesítést küld
Szponzorokat, pályázati támogatókat megjelenít
E4
Törzskártyamegrendelést biztosít
F
Információs bázist létrehoz
F1
Dinamikus felhasználói és szerkesztői felületet biztosít
F2
Szolgáltatási F3 jegyzéket létrehoz (TEÁOR, szakmai)
Automatikus eseménynaptárt működtet (banner)
F4
Webmailt működtet
F5
Meghatározott F6 felhasználói kör számára információelhelyezést biztosít
Visszajelzéseket, ötleteket fogad
Visszajelzésekről, ötletekről értesítést küld
F8
Művészeti társalgót, „chatroom”ot működtet
F7
Saját, nyertes pályázatokat bemutat
27
A5
Munkatársakat részletesen, fényképpel bemutat
A6
„Rólunk írták” rovatot működtet
C5
Tevékenységi területhez kapcsolódó pályá zati kiírásokat bemutat
C6
Régiós, megyei, C7 kistérségi, városi évfordulókat megjelenít
D5
Reklámfelületet biztosít
E5
Partnerkapcsolati kedvezményeket mutat be
E6
Kulturális webáruházat működtet (adásvétel, csere)
F9
Dinamikus adatbázis űrlap kialakítást biztosít
F10
Kulturális ötletbörzét működtet
F13
Regisztrációt kezel
F14
Eseményeket naplóz
28
A7
Tematikus médiagalériát keresővel tartalmaz
A8
Vasvili, HUMÁNTÁRHÁZ, VMMIK honlapokat összehangol
Meghatározott tartalmakat több nyelven megjelenít
C8
Szakmatárat, jogszabályjegyzéket megjelenít
F11
Tematikus (kulcsszavas „dátumos”) keresőt működtet
F12
Jogosultságokat kezel
F15
Látogatói statisztikát készít (nem publikus)
B. Hegedûs Katalin
e-kult
eG ondol a tok egy ko n fere nci a u t á n Az internet, ahogyan mi ismerjük, 1990 körül indult hódító útjára a magánfelhasználók és az őket elérni kívánó intézmények, szervezetek, cégek körében. A világháló – pontosabban a számítógépek hálózatként való összekapcsolásának ötlete – eredetileg katonai találmány volt, s először 1969ben használták. A net fejlődésének az adja sajátos jellegét, hogy organikus, akár egy élő szervezeté, s a tetejében hihetetlen sebességgel teszi ezt. A World Internet Project jelentése szerint ma a világon az egy évben termelt információnak 93 %-a digitalizált. Magyarország érdemben 1998 körül csatlakozott az internetes univerzumhoz, a személyi számítógépek használói számának ugrásszerű növekedésével párhuzamosan. Az internet (mint új médium) a kilencvenes évek végére Magyarországon is komoly piaci tényezővé vált. Mára kijelenthetjük, hogy az internet megállíthatatlanul terjed, hamarosan eléri az egymilliárd felhasználót. Ezzel párhuzamosan a hálózaton hozzáférhető tartalom is exponenciálisan növekszik. Az internet kiemelt tere lett az információszerzés, a művelődés, az oktatás, a kapcsolattartás és a közösségi együttlét folyamatainak. Az új információs és kommunikációs eszközök forradalma nem hagyta érintetlenül a kisközösségeket sem. Sőt, a gazdasági mellett a felhasználói és szakmai közösségek életét változtatta meg leginkább. A XX. század utolsó évtizedéig nem volt példa arra, hogy a személytelen technika az emberi érzelmek, kapcsolatok színes hálózatát építse ki. Ugyan a magyarországi internethasználat alatta marad a fejlettebb, gazdaságilag stabilabb nyugati és tengeren túli országokénak, de az internetpenetráció növekedése a hálózati kultúra, a hálózati lét mindennapossá válása felé mutat. 2001-2007. között, az országos internet-penet ráció növekedésével párhuzamosan, a közművelődési intézményrendszer ellátottsága is változott. Míg 2001-ben 3258 közművelődési statisztikai adatszolgáltató közül csak 826 rendelkezett internetkapcsolattal (ebből 43-nak volt szélessávú elérése), addig 2004-ben a 3661 közművelődési statisztikai adatszolgáltató már 2210 hozzáféréssel rendelkezett (ebből 929 szélessávú internettel).
Azaz 2001-ben az intézmények 25%-a, 2004-ben az intézmények 60%-a tudott a hálózati kommunikáció lehetőségeivel élni. A Magyar Művelődési Intézet 2006. évi IKT-felmérésének előzetes adatai ezt az arányt mára 66-68% közé teszik. Az internet elérése a szakmai munka hatékonyságának növelése mellett az intézmények pr tevékenységét, tartalomszolgáltatási mutatóit is kedvezően befolyásolta: míg 2001-ben 329 közművelődési honlap volt a hálózaton, addig 2004-ben már 703. Azaz 2004-ben az intézmények durván 10%-a, 2004-ben 19%-a rendelkezett intézményi honlappal. A Magyar Művelődési Intézet legutóbbi IKT1felmérése ezt az arányt mára 30-32% közé teszi. Előzmények 2001. november 14-én e-Kultúra 2001. címmel országos szakmai fórum megrendezésére került sor, a Magyar Művelődési Intézet szervezésében. A program délelőtti előadásai az internetes világ általános kérdéseit feszegették. Előadóink a hagyományos és a digitális kultúra egymásra hatásáról, az internet anyanyelvre gyakorolt hatásáról, a netizenek, netpolgárok szabályrendszeréről, a háló illemtanáról és a kibertér sajátosságairól tartottak előadást. A rendezvény délutáni részében kulturális portálokkal, adatbázisokkal, virtuális galériákkal, közösségi oldalakkal ismerkedhettek meg a fórum résztvevői. Merre is haladunk? Az elmúlt hét esztendő gyökeres változásokat hozott a szélessávú internetelérés, a számítástechnikai eszközökkel való ellátottság, a tartalomszolgáltatás és a fogyasztói szokások terén. Az internethasználat napi gyakorlattá vált, s egyre több kis intézmény él a világháló adta kommunikációs lehetőségekkel. De vajon élünk-e minden lehetőséggel? Mire és hogyan használjuk az internetet? Ismerjük-e az elmúlt évek közművelődési, kulturális innovációit? Képzettségünk lépést tart-e a változó világ kihívásaival? 1 infokommunikációs technológia
29
A kulturális intézmények kizárólag fogyasztói a tudástársadalomnak, vagy alkotó jelleggel hozzájárulnak ahhoz új tartalmakkal, módszerekkel, technikai újításokkal? A közművelődési intézmények jövőjét az fogja kiemelkedően befolyásolni, hogy a „hálózatiság” lehetőségeit milyen mértékben fordítják saját hasznukra. Fel kell ismernünk azt és fel is kell készülnünk arra, hogy az internet nemcsak a kommunikációs lehetőségek világát tágította ki, hanem kiemelt szerepe van a hagyományőrzés és az értékteremtés, az oktatás, a közösségteremtés, a kapcsolatépítés, a pr, a marketing és a szolgáltatások értékesítése terén is. A 2008. január 24-én megrendezett konferencián a közművelődés szereplőinek a figyelmét szerettük volna felhívni a megváltozott, kibővült szakmai feladatokra, a szükséges és a lehetséges infokommunikációs háttér bemutatásával. Kiemelten azokra a lehetőségekre, melyek az örökségvédelem, a kulturális javak hozzáféréséhez való esélyegyenlőség biztosítása és az élethosszig tartó tanulás területén megnyílnak a korszerű technológia rendszerbe állításával. Míg a 2001-es konferencia fő célkitűzése a munkatársak kommunikációs szokásainak megváltoztatása volt, addig 2008-ban a céltudatos építkezést, a stratégiai szintű együttgondolkodást, a hazai és a határon túli gyakorlati példákat szerettük volna bemutatni. Mi dolgunk a világon? Mi dolgunk az eVilágban? Nem mondhatjuk, hogy intézményrendszerünk a közintézmények közül elsőként csatlakozott az eVilághoz. A közművelődés e tekintetben mind a közoktatási, mind a közgyűjteményi területhez képest – akarva akaratlanul – lépéshátrányba került. A közművelődési információk jellege nem hasonlítható a közgyűjteményi vagy a közoktatási terület leíró adataiéhoz. Nem egy jól körülhatárolt adategyüttest kell „számítógépre vinni”, rendszerezni és elektronikusan elérhetővé tenni, hanem egy állandóan változó, napról napra bővülő és frissítendő rendezvény- és szolgáltatás-adattárat. De tevékenységünk esszenciája még így sem jelenhet meg a virtuális térben. Hiszen munkánk lényege – a közösségi élmény, az együttlét, a gyermekek öröme, nyugdíjasaink mosolya, a megszerzett tudás – nem digitalizálható… Csak a kép, amely a pillanatot rögzíti. Mára Magyarországon a legtöbb közművelődési intézmény rendelkezik interneteléréssel, e-mailcímmel, ami nagymértékben hatékonyabbá teszi a 30
kapcsolattartást a társintézményekkel, a partnerszervezetekkel és voltaképpen a szolgáltatásokat igénybe vevőkkel is. Az intézményi honlapok számszerűen, tartalmukban és szolgáltatásaikban is javuló tendenciát mutatnak. A települések életében és a térségfejlesztésben eltérő módon jelenik meg a kulturális értékek gondozása, megjelenítése és hasznosítása, miközben a kultúrának a gazdaságélénkítésben, a településmarketingben, a társadalomfejlesztésben betöltött szerepe elvileg senki számára nem kétséges. Pedig ez az a terület, ahol otthon vagyunk! Az értékek világában, a közösségek határtalan birodalmában, a tudás megszerzésében és átadásában, a helyi társadalomban. A közművelődési intézmények hagyományos tevékenységei az alábbi három területen kapcsolódhatnak harmonikusan az informatika világához: 1. Kulturális értékmegőrzés 2. Kulturális értékközvetítés 3. Felkészítés a digitalizált értékek befogadására (digitális írástudás terjesztése) Az ország kulturális élete (a települések, kistérségek, régiók szintjén is), illetve ennek internetes megjelenése több szereplős folyamat. A tartalomszolgáltatásban, a technika kiépítésében, a szükséges képzési háttér megteremtésében ott születnek előre mutató, innovatív megoldások, ahol az érintett szervezetek összefogva, a gondolatok és a feladatok összehangolásával, közös informatikai koncepció mentén végzik a munkát. Ezért is fontos, hogy olyan szakmai fórumokat, konferenciákat szervezzünk, ahol ezeket az eredményeket bemutathatjuk, tanulhatunk egymástól és örülhetünk kollegáink sikereinek. Hitünk szerint az e-kultúra kialakítása, az intézmények „áthangolása” akkor lehet eredményes, ha az jól átgondolt, egymáshoz szervesen illeszkedő lépésekből – tájékoztatásból, képzésből, módszertani útmutatókból, közös informatikai stratégiából – álló folyamat, mely a közművelődési szervezetek jelenlegi értékeire épül. Ehhez a folyamathoz szerettünk volna hozzájárulni rendezvényünkkel és a most megjelenő tanulmánygyűjteménnyel.
sz ak dolgozat
Koszecz Sándor
Az internet eszközrend szerén ek közösségformá ló szerepe
Tartalom Bevezetés 1. Változó világ, változó igények 1.1. Üres művelődési házakat viszünk Velencébe 1.2. Települési és országos közművelődési honlapokról... 1.3. Változó világ, változó igények (összefoglalás) 2. A szabad világ lehetőségei 2.1. Tartalomkezelő rendszerek 2.1.1. A tartalomkezelő rendszerek általános jellemzői 2.1.2. A Joomla-rendszer 2.2. Munkafelület 2.2.1. Csoportmunka-lehetőségek 2.2.2. Naptár 2.3. Bolt (materiális tartalmak, letölthető tartalmak, szolgáltatások) 2.4. Tanulás 2.4.1. Tanuláskezelő rendszerek. 2.5. Egyéb közösségi szolgáltatások 2.6. Közösségépítés 2.6.1. Az iwiw és a myVIP 2.6.2. A Ning és az integrált rendszerek 3. Összefoglalás Mellékletek Bevezetés Gyermekkoromban gyakran kérdeztem a felnőtteket, hogy milyen korban élünk. Mert volt őskor meg középkor, de milyen kor az, amelyben mi élünk? Gyakran azt a választ kaptam, hogy ez az „atomkor” vagy az „űrkorszak”. Bár nem tudtam, hogy mit jelent ez, de megnyugtatott. Nem vagyunk elveszve a nagy időben, a mi életünknek is van kora.
Azután mintha a kilencvenes évektől megváltozott volna valami. A monumentális rendszerek összeomlottak, és mintha a figyelmünk is egyre inkább a mikrovilágunk felé fordult volna. Ennek a megváltozott gondolkodásnak szemléletes és népszerű filmje a Mátrix: senki sem foglalkozik már a világűr meghódításával, hiszen mi magunk is csupán egy szoftverben éljük virtuális életünket. A kifele irányuló lét befelé fordult. Eljött a számítógépek, a számítástechnika kora. Ha a kilencvenes évekre azt mondhatjuk, hogy a számítógépeké, akkor az új évezred bizonyosan az interneté lesz. Illetve nem is az interneté, még ha így is fogjuk emlegetni, hiszen a „net” csupán egy eszköz a hálózati rendszerek működésében. 1. Változó világ, változó igények A régi új korszak a hálózatoké. Régi, hiszen az emberiség története a Nagy Központosítás és „Atomizálás” előtt is a kapcsolati hálózatoké volt. Az archaikus társadalom legkisebb egysége ugyanis nem az egyén, hanem a család. A családok, melyek eleve nagycsaládok voltak, nemzetségekbe, törzsekbe szerveződtek. A társadalmi rendszer így családi alapú és személyes volt. A rendszer működési logikája éppen úgy épült fel, mint az élő mindenség rendje. Legkisebb egységében is jelen voltak a teljességre vonatkozó legfontosabb információk. És ami talán a legfontosabb: az átörökített műveltség mint egy önmagát tisztító és építő önszabályozó rendszer élte világát. Ez a társadalmi és gondolkodási rendszer a mérsékelt évhajlati övön élő pusztai népek nagy 31
családjában és utódnemzeteik kultúrájában maradt fenn legtovább. Saját műveltségünk leglátványosabb jelensége ebből a szempontból tárgyi és szellemi népművészeti hagyatékunk. Feltéve, hogy nem csupán felszínére, de mélyebb szellemi tartalmaira is kíváncsiak vagyunk. Dolgozatomnak nem tárgya az archaikus rendszerek működési sajátosságainak vizsgálata, csupán jelezni szerettem volna, hogy az a legkorszerűbb technológia, amely áthatja mindennapjainkat, nem a semmiből jött, működési logikája, ha rendszerelméleti szempontból közelítünk hozzá, egyidős az emberiséggel. A fent vázolt helyzet azonban az ipari forradalmakkal, majd a különböző politikai és gazdasági diktatúrák világával gyökeresen megváltozott. Mindkét diktatúratípus egyik legfontosabb tevékenysége a láthatatlan hálózati kapcsolatok elvágása és központosított újrakötése volt. A régi - új gondolkodásmód ezt változtatja meg gyökeresen. A változáshoz viszont újra fel kell fedezzük a bennünk lappangó régi tudást, meg kell ismernünk a hálózati, vagy ha úgy tetszik: hálózatos gondolkodás sajátosságait, hogy annak pozitívumait közösségeink szolgálatába állíthassuk. Úgy tűnik föl, hogy a központosított kézi vezérlés korának vége szakad. Újra erősödőben vannak az önszabályozásra épülő közösségek, amelyek ma már képesek térbeli kötöttségektől függetlenül gyarapítani közösségi értékeiket. Ebben a megváltozott környezetben szükségszerű, hogy az előző korszakból megmaradt közösségi intézményrendszer is képes legyen önmaga újradefiniálására. 1.1. Üres művelődési házakat viszünk Velencébe A közelmúlt egyik legjelentősebb kulturális eseménye a Velencei biennálé volt, melynek fő díját magyar alkotás nyerte el. „Üres széksorokat pásztáz a kamera, miközben a padló recsegése hallatszik. Barokkos gipszstukkó mellé felszerelt hangszórót látunk hosszasan, háttérben csönd. Egy elmosódott alak lép ki a Guttenberg művelődési házból, Európa kiadó szám szól. Ilyen képsorokkal jelenik meg Magyarország a június hetedikén nyíló Velencei biennálén. A világ egyik legnevesebb képzőművészeti kiállításán a magyar pavilon témája ugyanis a budapesti művelődési házak világa lesz. A pavilonban néhány nagyméretű, fekete doboz szolgál majd vetítőteremül, amelyekben hat budapesti művelődési házról készült rövidfilmet nézhetnek meg a látogatók.” 32
A kiállítás kurátora, Tímár Katalin, így vall a jelenségről: „A kultúrházak megjelenése és tevékenységük virágzása az elmúlt politikai rendszerhez kötődik, legalábbis Magyarországon, ahol az állam egyik alapvető feladatának tartotta a kultúra demokratizálását, ami a magaskultúrának a tömegek felé történő kiterjesztésében nyilvánult meg. Ennek a törekvésnek az eredete egyrészt az 1950-es évek francia kultúrpolitikájához és vezető személyiségéhez, Andre Malraux-hoz vezet vissza, de a jelenségnek magának ugyanakkor köze van a 19. századi munkás önképző testületek létrejöttéhez is... ...Manapság ezeknek a kultúrházaknak egy része már bezárt, néhányat azonban a legkülönbözőbb szubkultúrák sajátítottak ki, saját identitásuknak a kultúra eszközével történő meghatározása érdekében. Ezek a helyszínek a benjamini »szimultán kollektív recepció« értelmében működő platformok is egyben, amelyeket ezek a tömegek szervezni és kontrollálni képesek. A Tér tekintetében a mainstream tömegkultúra és a magaskultúra helyszínei is máshol, szimbolikus értelemben elfoglalt terekben vannak, ezek a kultúrházak a szociális és kulturális perifériához tartoznak. Az Idő vonatkozásában pedig Magyarország kommunista múltjához, amely bizonyos tekintetben túlélte a politikai változásokat. Ugyanakkor sokak számára a múlt teljes megtagadása az egyedüli eszköz traumatikus hatásainak leküzdésére.” (Forrás: http://index.hu/kultur/klassz/velence0509/) Természetesen senki sem gondolja komolyan, hogy minden művelődési ház üresen kongana, viszont sajnálatos tény, hogy számos vidéki (elsősorban kistelepülési) közművelődési intézmény ma már nem létezik, és azok is súlyos anyagi gondokkal küzdenek, amelyek megmaradtak. Dolgozatomban ennek az összetett problémakörnek csupán egy kicsiny, ám meglátásom szerint annál fontosabb területét kívánom körbejárni, felvillantva az egyes, nem anyagiforrás-függő megoldási lehetőségeket is. Ez a téma a virtuális terek megjelenése és hatása a valós közösségek kialakulására. Másként fogalmazva: az internet eszközrendszerének közösségi szemléletformáló hatása. 1.2. Települési és országos közművelődési honlapokról... Mielőtt megvizsgálnánk lehetőségeinket, szükséges, hogy áttekintsük jelen állapotunkat. Mára gyakorlatilag majd’ minden közművelődési intézmény rendelkezik interneteléréssel, e-mail
Az országos honlapok közül csupán néhány nagyobb portált kívánok áttekinteni, így a kultura. hu, a kaleidoskop.hu és az erikanet.hu portálokat. kultura.hu A „kultúra” keresőszóra a Google keresőjében első helyen jelenik meg a kultura.hu portál, amely így természetesen saját domain névről üzemel. A portál dinamikus, php-t használó rendszer. Esztétikai megjelenésében kiemelendő a visszafogott, letisztult, áttekinthető szerkezet, amely ugyanakkor igen informatív kezdőoldallal párosul. A tartalom naprakész, a cikkek alatt jól látható a megjelenés dátuma. Így érdemes naponta látogatni az oldalt, hiszen mindig megjelenhet új tartalom. A kereső könnyen megtalálható, nem így az egyéb szolgáltatások. Az impresszum és az RSS szolgáltatás a portál láblécében még jelen van, ám a többi interaktív lehetőség nem áll rendelkezésre. Ez leegyszerűsítve azt jelenti, hogy a portál készítői fontosnak tartják a hírek megjelentetését, de nem feltétlenül élnek az internet által adott kapcsolattartási lehetőséggel, ami a látogatóikkal való közvetlen kapcsolatteremtést jelenthetné.
kaleidoskop.hu A Kaleidoszkópról mint a kultúra nézőpontjáról szintén elmondható, hogy esztétikus, kulturált megjelenésű, letisztult, jól áttekinthető felülettel rendelkezik. Dinamikus szerkezetét hangsúlyozottan ki is használja, hiszen már az első lapon részletes program- és kulcsszókereső fogadja a látogatót. Itt is elmondható, hogy a portál tartalmát naponta frissítik. Kiterjedt kapcsolatrendszerét a két oldalmenüben megjelenő bannerek jelzik, ami a kölcsönösség alapján a kulturális portálok körébe való erőteljes beágyazottságot jelzi. Az impresszum itt is – az általános gyakorlatnak megfelelően – a láblécben kapott helyet. Más interaktív szolgáltatás viszont nem található. Sem RSS csatorna, sem hírlevél vagy egyéb, interakcióra ösztönző szolgáltatás. erikanet.hu Egységes Regionális Közművelődési Adatbázis. Ahogy a neve is mutatja, a legteljesebb közművelődési adatbázisról van szó. A „közművelődési adatbázis” kifejezésre keresve első helyen jelent meg a Google keresőjében. Sőt az első négy helyen is csak az Erikanet oldalai voltak jelen. (Ötödik-hatodik helyen viszont a Békés Megyei Művelődési Központ portálja.) Csupán a „közművelődés” szóra keresve viszont már nem található a weboldal az első tíz találat között. Ugyanez a helyzet a „Kultúra” keresőszó esetében is. Országos portálként természetesen saját domain név alatt, dinamikus rendszerként működik a portál. Feltöltő adminisztrációs oldala az egyes közművelődési intézmények által is elérhető felület. A portál, szándékai szerint, úgy épül fel, hogy annak tartalmi fejlesztésébe számos közművelődési intézmény tudjon tartalmat szolgáltatni. Mint gyűjtőportál, naprakész tartalmakkal és bőséges információszolgáltatással rendelkezik. A kezelőfelület kialakításakor is fontos szempont volt az átláthatóság és a használhatóság. Hozzáadott szolgáltatásként rendelkezik fórummal, szavazógéppel és képeslapküldő szolgáltatással, angol - magyar fordítófelülettel, valamint hírlevél-szolgáltatással. A kezdőoldalról megnyitható a hírküldő felület és az RSS csatorna. Békés megye nagyobb településeinek közművelődési intézményi honlapjai, a megyeszékhely kivételével − Szeghalom – nem található, nem értékelhető − Gyomaendrőd – nem található, nem értékelhető − Szarvas – a http://phoenix.szarvasnet.hu/ kultura/mozi/vpmk.html cím alatt egy darab sta33
szak dolg ozat Koszecz Sándor Az internet eszközrendszerének közösségformáló szerepe
címmel, ami jelentősen hatékonyabbá (olcsóbbá és gyorsabbá) teheti a kapcsolattartást más intézményekkel, partnerszervezetekkel és voltaképpen a szolgáltatást igénybe vevőkkel is. A kapcsolattartás többé-kevésbé megoldható elektronikus eszközökkel, így például az e-mail segítségével. A másik nagy terület és lehetőség az intézményi honlap megléte, szolgáltatási színvonala. Áttekintésemben a Békés megyei városi közművelődési intézmények honlapjainak és a nagyobb országos közművelődési portálok szolgáltatásainak színvonalát kívánom áttekinteni, egységes szempontrendszer által. Vizsgálati szempontok: − a legismertebb keresőben hányadik helyen található a honlap? Megtalálható-e egyáltalán? − van-e saját domain neve vagy más portál aldomainjeként működik? − statikus vagy dinamikus a rendszere? − az oldal esztétikai és ergonómiai megjelenése – vagyis az esztétikai megjelenésen túl mennyire „kézreálló” a honlap működtetése? − a honlap tartalma mennyire informatív és aktuális (van-e miért visszamenni a honlapra?) − a híreken kívül milyen egyéb, hozzáadott értékekkel rendelkezik? (impresszum, kereső, hírlevél, fórum, RSS stb.) – azaz be tudja-e kapcsolni a látogatókat valamilyen szinten az együttműködésbe (interaktivitás megléte és minősége)?
szak dolg ozat Koszecz Sándor Az internet eszközrendszerének közösségformáló szerepe
tikus oldal található, amely a mozi honlapján szerepel. Itt olvashatók az intézmény állandó programjai. Van még egy menüpont Szarvas város honlapján, de ez gyakorlatilag üres, információ nem található benne. − Mezőberény – a http://www.mezobereny. hu/index.php?lid=1&fid=55&aid=14 cím alatt a város honlapján van egy oldal, amelyen az intézmény legfontosabb adatai találhatók. Egyéb webes elérés nem található. − Békés – a http://www.bekesimuvhaz.hu/ címen, önálló domain név alatt található meg az intézmény honlapja. A menürendszeren karakterkódolási hibák láthatók, így ez a megjelenés nem tesz jót az intézmény arculatának. A tartalom általános, nincs napi frissítés. − Sarkad – http://www.sarkadi-konyvtar.hu/ A Google keresőben az első helyen található! Ez azt jelenti, hogy a honlap készítője regisztrálta a honlapot a keresőbe, és ügyelt arra, hogy a kulcsszavak előre helyezzék az oldalt a találati listán. A művelődési ház tartalma ugyanakkor nem értékelhető. Található még egy megjelenés a http:// www.c3.hu/~sarkkvt/index1.html címen is, de itt az utolsó frissítés 1999. február 13. Valószínűleg ez lehetett az intézmény első honlapja és fenn maradt a c3 szerverén. − Gyula – Intézményi honlapja, a muvhazgyula. hu domain név itt jelenik meg, ami átvezet a http://muvhaz.mine.nu/index.html címre. A saját domain név egy dyndns rendszerre mutat. A Google keresőben a „Művelődési Központ Gyula” keresésre nincs eredmény. A honlap csak akkor található meg, ha ismerjük az intézmény pontos nevét. Az Internet Explorerben jól jelenik meg, de Firefoxban nem (itt a több szintű beágyazott keret zavarossá teszi a megjelenést) Tartalomszolgáltatása naprakész. Statisztika alapján a napi látogatószám október hónapban 0-23 fő között mozog, átlag 8-10 fővel. Ez a látogatói létszám havonta 136-324 főt jelent. Ez az adat arra utal, hogy sajnos kevesen ismerik a honlapot. Itt kell megjegyezni, hogy a vizsgált honlapok döntő hányadában semmiféle statisztikai adat nem található. A honlap szerkezete egyirányú kommunikációra van felépítve, interakcióra nincs lehetőség. − Orosháza – aldomainként, az oroshaza.hu alatt jelenik meg az intézmény honlapja a pmk.oroshaza. hu címen. A honlap tanúsága szerint fejlesztés alatt áll, így a tartalom nem értékelhető. Általánosságban elmondható, hogy a Békés megyei települési közművelődési intézményi hon34
lapok erősen elavultak, ha egyáltalán lehet elavulásról beszélni, hiszen sok helyen meg sem jelenik az intézmény az interneten. Ez pedig azért is elgondolkodtató, mert egy jól felépített honlap a nap huszonnégy órájában gyakorlatilag ingyenes reklám- és tájékoztatófelületként üzemel. 1.3. Változó világ, változó igények (Összefoglalás) A fenti honlapszemlézésből egyértelműen látható, hogy az országos jelentőségű lapok nagy gondot fordítanak a napi frissítésre és a korszerű tartalomra, viszont még ők sem tudnak kilépni a „papír alapú” lineáris gondolkodásból, ami viszont ellentmond az internet interaktivitásának. A vidéki (jelen esetben a Békés megyei) közművelődési honlapokkal egészen más típusú problémák vannak. Itt a honlap megléte is problematikus. Annak ellenére, hogy az intézmények rendelkeznek interneteléréssel és az elektronikus levelezést is használják, kevés kivételtől eltekintve, még mindig nem jutottak el oda, hogy napi feladataik szempontjából fontosnak tartsák egy kulturális honlap működtetését. Ennek több oka lehet, kezdve a technológiai problémáktól egészen a tartalmi kérdésekig. Egy honlap technológiai összeállításának és tartalmi fejlesztésének a munkálatait nem lehet megtakarítani, így mindenképpen szükséges bizonyos munkaidőt rááldozni a szerkezeti felépítésre és az alapvető újságírói feladatok elvégzésének megtanulására. Dolgozatomban azokat a lehetőségeket kívánom bemutatni, amelyek ezen tanulási folyamaton túlmenően a vázolt munka keretét képezik. Felhíva arra a figyelmet, hogy ha az alapkompetenciákat megszerezzük, akkor az érdemi munka összeállítása előtt nincs más jellegű anyagi akadály. 2. A szabad világ lehetőségei Az informatikai rendszerek használatának egyik gátló tényezője a programok ára. Természetesen sok egyéb gátló tényező is fennáll, mint például a hiányos szakmai ismeretek, az eszközállomány beszerzésének és működtetésének költségei stb. Ami viszont ésszerű és célszerű gazdálkodással megtakarítható, azok a programok, vagyis a szoftverek költségei. Ez pedig a programozóknak köszönhető, akik közül igen sokan úgy gondolják, hogy az előbb vázolt határok nélküli világ a lehetőségei terén is határtalan és szabad. Ezért olyan fejlesztői csoportokba szerveződnek, amelyek valós igényekre válaszolnak informatikai megoldásokkal. Mindezt úgy, hogy szellemi terméküket ingyen bocsátják rendelkezésre. Ezek az úgynevezett „sza-
bad” vagy nyílt forráskódú szoftverek, melyeknek a használat szempontjából az a legfontosabb tulajdonsága, hogy ingyen használhatja őket bárki. Ma már elmondható, hogy az egyes projektekben fejlesztett, nyílt forráskódú programok felveszik a versenyt üzleti társaikkal, sőt egyes esetekben túl is szárnyalják azokat. Az egyes projektek, vagyis a szoftverek fejlesztése eleve erőteljes közösségi együttműködést feltételez. Így alakulnak ki azok a projektközösségek, amelyek a virtuális térben határokon átívelő, hatékony munkakörnyezetet képesek kialakítani. Az azonos cél érdekében végzett tevékenység eredménye mindenki számára elérhetővé és felhasználhatóvá válik. Ez pedig csak úgy jöhet létre, ha a virtuális térben működő technológiai és emberi működésbeli szabályokat az építő önszabályozás jellemzi. Archaikus kultúránk és mai korunk high-tech világa között itt találhatjuk meg az egyik fontos közös pontot. Ahhoz, hogy az önszabályozás egy rendszerben létrejöhessen, néhány egyszerű szabálynak kell érvényesülnie. Ez érvényes mind a fizikai, mind akár a társadalmi rendszerekre is. A bonyolult, összetett rendszerek sajátos egyensúlyi állapotának következménye az önszabályozás kialakulása. Ez csak nyitott rendszerekre érvényes, ahol a rendszer elemei kapcsolatban állnak egymással és a környezetükkel. A kapcsolat eredménye az, hogy a környezetükből megfelelő minőségű rendezett energiát (információt) legyenek képesek felvenni illetve cserélni. Ennek következményeképp igen kicsi beavatkozással nagyon jelentős változások érhetők el, hiszen éppen az önszerveződés következménye a kicsi változások rendezett hatásainak összeadódása. Ebben a rendszertípusban nem a kézi vezérlés a jellemző tevékenység, hanem a rendszer lényegét érintő, éppen elégséges mértékű szabályozás. Vagyis a rendszer logikai működtetőjének (megkülönböztetve a technikai működtetőtől) nem az a szerepe, hogy meghatározza a rendszer elemeinek (vagyis egy közösségi portál esetében a bent lévő tagoknak) a gondolkodását, működését, hanem sokkal inkább az, hogy biztosítsa a gondolatok szabad áramlását és a rendszerben jelen lévő kollektív bölcsesség összeadódásának lehetőségét. Mindez azt is jelenti, hogy optimális esetben a közösségnek kell azokat az önvédő szabályokat kialakítani, melyek megóvják a rendszerbe bekerülő destruktív hatásoktól. Ebben az értelemben – ha képesek vagyunk elvonatkoztatni a technikai eszközrendszertől, és megértjük, hogy maga az eszköz is az emberi
gondolkodás eredménye, következménye – azt tapasztalhatjuk, hogy az informatikai rendszerek működési logikája nagyon is organikus modelleket követ, és voltaképpen a felhasználókon múlik, hogy képesek-e az eszközrendszert, a logikai működés megértése által, saját értékrendjük szolgálatába állítani. Vagyis egyszerűbben megfogalmazva; az inter net rendszere is az emberi gondolkodás következménye, következésképp az emberi gondolkodás modelleződik benne és általa. A továbbiakban rövid áttekintjük a legfontosabb, ingyen használható technológiai lehetőségeket. Ezen lehetőségek felvázolása azonban nem öncélú, nem technológiaorientált. Az elsődleges cél a technológiai működés mögött meghúzódó logika megértése és ennek lehetőség szerinti közösségi alkalmazása. A fokozatosság elvének megtartása mellett pedig feltétlenül fontos, hogy az integrált rendszerek bemutatása előtt megismerhessük azokat az internettechnológiára épülő alaprendszereket, melyek már ma is megoldást nyújthatnának a közművelődési intézmények kommunikációs szolgáltatásainak bővítésében. A bemutatás során a tartalomkezelő rendszereket, a csoportmunka-alkalmazásokot, a naptárszolgáltatást, az elektronikus boltot és a távtanulási lehetőségeket tekintjük át, hiszen elsősorban ezek képezik a későbbiek során az integrált közösségi rendszerek alapját. 2.1. Tartalomkezelő rendszerek Az internet megjelenésének talán az egyik legfontosabb, elsődleges felismerése a médiafelület demokratizálódása. Amíg a honlapok előtti világban csak kevesek kiváltsága volt a médiában való megjelenés lehetősége, addig a honlapok korának beköszöntével gyakorlatilag bárki médiafelülethez juthat. Ez természetesen magában hordozza az összes gyermekbetegség lehetőségét is, de éppen az előbb vázolt önszabályozó folyamatok megerősödése vezethet oda, hogy a kezdetben strukturálatlan információözönben megjelennek azok a szabályozó és önszabályozó rendszerek, amelyek segítenek megtalálni és átszűrni a szükséges információt. A továbbiakban vázlatosan ezen lehetőségeket tekintjük át. 2.1.1. Tartalomkezelő rendszerek általános jellemzői A CMS vagyis a Content Management System, magyarul a tartalomkezelő rendszerek általános 35
sajátossága, hogy dinamikus programozási felületre épülnek. Általában kevés szaktudást igénylő internetes alkalmazások, mely lehetővé teszik, hogy szinte bárki összetett weboldalakat birtokoljon. Az alkalmazás jellegéből adódóan a weboldal rövid idő alatt összeáll, programozási tudást nem, vagy egészen keveset igényel. Ezeket a rendszereket tulajdonképpen olyan szoftvereknek kell elképzelni, melyek ugyanúgy működnek, mintha a saját gépünkre lennének telepítve, csak éppen egy távoli, úgynevezett szervergépen fut a program. További jellemzőjük, hogy a megjelenési felület mellett adminisztrációs felülettel is rendelkeznek. Az írások, képek és egyéb multimédiás alkalmazások felvitele és menedzselése történik itt. A használat nem igényel több szaktudást, mint egy egyszerű szövegszerkesztő programé. Ilyen, nyílt forráskódú rendszerek bemutató és gyűjtőportálja magyar nyelven a http://cmsaward. hu/ portál, ahol számos feltelepített alkalmazás próbálható ki, ismerhető meg. Nemzetközi szinten a http://opensourcecms.com/ portál használata ajánlott. 2.1.2. A Joomla-rendszer Évente megrendezik a nyílt forráskódú tartalomkezelő rendszerek versenyét (http://www.packtpub. com/award), amelyen már több éve a Joomla tartalomkezelő rendszer a győztes. Az alkalmazást a rendkívül egyszerű telepíthetőség jellemzi, mellette pedig a nagyfokú rugalmasság a beállításokban és a rengeteg beépíthető összetevőben. Angol nyelvű központi honlapján, a http://www.joomla.org/ oldalon több száz beépíthető összetevő áll a fejlesztők rendelkezésére, amelyek kivétel nélkül mind a fejlesztői közösség termékei. A többszintű jogosultsági rendszer által szerkesztőségi működésre alkalmas, így akár több szerkesztő is fejlesztheti egyszerre a tartalmat. A felkerülő hírek megjelenése is felhasználói csoportonként állítható be, illetve szabadon időzíthető. Az alaprendszer telepítésével tulajdonképpen egy olyan hírportálfelületet kapunk, amely minden olyan feladat ellátására alkalmas, mint a bevezetőben elemzett honlapok többsége. (1. sz. melléklet) Ez a „hírportálszerű” működés azonban a felhasználói lehetőségeknek csupán egy kicsiny szelete, hiszen logikáját tekintve még alig különbözik a megszokott médiafelületektől, ahol csupán egyirányú a kommunikáció. A világháló működési logikájának erőssége azonban éppen a kölcsönös36
ségen alapuló kapcsolati hálózat kialakításának lehetőségében rejlik. Mivel a hírportálfelület a legismertebb alkalmazás, így nem is kívánok vele részletesen foglalkozni, hiszen böngészéseink során túlnyomórészt ezzel a felülettel találkozunk. 2.2. Munkafelület Mivel jellemzően még mindig az egyirányú kommunikációban gondolkodunk, talán furcsa lehet az a gondolat, hogy egy olyan médiafelület, amely csupán rólunk szolgáltatott híreket, nem csupán kifele irányuló információhordozó, hanem belső munkafelület is lehet egyben. 2.2.1. Csoportmunka-lehetőségek A fent vázlatosan ismertetett Joomla-rendszer lehetővé teszi a tartalmak felhasználói csoportok szerinti megjelenését is. Vagyis elképzelhető, hogy ugyanarra a portálra tesszük ki a belső szervezeti üzeneteket, mint a híreket. Ha a munkatársunk felhasználónevével és jelszavával belép a portál rendszerébe, akkor számára láthatóvá válnak a nem nyilvános, csak a csoportjának szóló üzenetek is. Ezen túlmenően lehetőség van például projekttervező komponens beépítésére is, ami könnyen átláthatóvá teszi az egyes feladatok végrehajtásának ütemezését. Ez az alkalmazás rendezvényszervezési csoportmunkában, forgatókönyv-készítés során és a munka koordinálásában is hasznos segítség lehet. (2. sz. melléklet) Egy másik fontos csoportmunka-alkalmazás – amely igen jól használható a napi tervezési munkákban – a Google Docs és a Spreadsheets, ami nem más, mint egy internetes szövegszerkesztő és táblázatkezelő program: képes arra, hogy több felhasználó egy időben szerkesszen egy dokumentumot vagy éppen egy költségvetési táblázatot. Dokumentumainkat tárolhatjuk, mappákba szervezhetjük és le is menthetjük a legfontosabb formátumokba. Tulajdonképpen nincs másra szükségünk, mint egy internetes kapcsolattal rendelkező számítógépre és egy regisztrációra, amellyel az összes Google-szolgáltatást elérhetjük. A használattal kapcsolatban elmondható, hogy akinek nincs problémája az irodai csomagok használatával, itt is rövid időn belül ki fogja ismerni magát. Ez a csoportmunka-alkalmazás szintén a közös (vagy éppen közösségi) feladatok végrehajtásának lehet az ideális eszköze, méghozzá térbeli korlátok nélkül. (3. sz. melléklet)
2.3. Bolt (materiális tartalmak, letölthető tartalmak, szolgáltatások) A művelődésszervezői munka során is szükség van – ha nonprofit jelleggel is – üzleti tevékenység folytatására, csak elsősorban nem termék, hanem szolgáltatás értékesítéséről van szó. Jelen jogszabályi környezetünk nem teszi lehetővé az üzleti helyiséggel nem rendelkező szervezetek számára az internetes termékforgalmazást, ez azonban nem vonatkozik a letölthető tartalmakra, vagy az egyéb, üzlethelyiséghez nem kötött szolgáltatások forgalmazására. Így az is elképzelhető, hogy egy-egy szervezet a szolgáltatását és letölthető szellemi termékeit webbolton keresztül értékesíti. Ez az értékesítési lehetőség beépülhet az információs portál tartalmi felületébe, annak szerves részét képezve. Az elmúlt időszakban a közművelődési intézményekben megerősödőben van a felnőttképzési tartalmak megjelenése. A kialakítandó e-boltban tehát egyszerre lehetne „árusítani” az egyes tanfolyamokat és a hozzájuk szükséges, letölthető elektronikus könyveket és multimédiás alkalmazásokat. (5. sz. melléklet)
2.4. Tanulás A Társadalmi Megújulás Operációs Program felnőttképzési prioritásai között hangsúlyosan szerepel a nemformális és informális képzési rendszerek elterjesztése, megerősítése. Az élethosszig tartó tanulás koncepciójában egyre tudatosabbá válik az a felismerés, hogy szakmai tevékenységünk folyamata során számos alkalommal vagyunk részesei az informális tanulás különféle módjainak. Ha tudatosan böngészünk csupán a web világában, és új ismeretekre teszünk szert, az is fontos tanulási folyamattá válhat. Különösen akkor, ha az egyes alkalmazások ezt a tanulási folyamatot szervezett kurzusaik által elő is segítik. Az ilyen, az internet eszközrendszerére épülő tanulási színtereket LMS (Learning Management System) rendszernek, vagyis tanuláskezelő rendszernek nevezzük. 2.4.1. Tanuláskezelő rendszerek Az e-learning, vagyis a tanuláskezelő rendszerek voltaképpen olyan speciális tartalomkezelő rendszerek, amelyek az információk különböző szerkezetekben való megjelenését teszik lehetővé. Integrált rendszerként tartalom- és feladatkezelő részekkel rendelkeznek. Az egyik legismertebb, nyílt forráskódú tanulást segítő keretrendszer a Moodle, melyet kiegészítő oktatási felületként több felsőfokú tanintézmény is alkalmaz. A tananyagok kurzuskategóriákba és kurzusokba szervezhetők. Minden kurzus esetében beállítható a hozzáférhetőség szintje. Egy kurzus lehet: teljesen nyitott, azaz vendégek által is látogatható, illetve regisztrációhoz és beiratkozási kódhoz kötött. A hallgatók tanulói csoportokba szervezhetők. A tananyag szervezése esetén az egyes tananyagokhoz különböző típusú feladatok társíthatók, így az ismeret-elsajátítás teljesen interaktívvá tehető. A mai tanuláskezelő rendszereket még a valós tanulási, a tantermi tananyag- és feladatszervezés logikája jellemzi, amelynek az a következménye, hogy az előző évek során a távoktatásban tanuló hallgatók száma némileg csökkent. Ez a probléma felvetheti ezen rendszerek létjogosultságának a kérdését. Úgy tűnik azonban, hogy a közeljövőben a távoktatási területen is bekövetkezik a Web 2.0 jelenséggel jelzett nagy átalakulás. A továbbiakban felvázolásra kerülő integrált rendszerek előretörése azonban előreláthatóan gyökeresen meg is változtathatja a korábbi tanulási stratégiát. A fő fejlesztési irány ebben az esetben 37
szak dolg ozat Koszecz Sándor Az internet eszközrendszerének közösségformáló szerepe
2.2.2. Naptár Érdemes külön szólni a naptárkezelésről, hiszen ez az alkalmazás közvetlen kapcsolatot jelenthet a rendezvényszervezői tevékenység és a látogatóink között. Itt is a Google cég alkalmazását vizsgáljuk meg mint olyan szolgáltatást, amelynek fő erőssége a csoportmunka és a megoszthatóság. A Google-naptár lehetővé teszi, hogy több, külön tematikus naptárat használjunk egyszerre. Az egyes naptárakat megoszthatjuk másokkal, illetve akár nyilvánossá is tehetjük azokat. A megosztás során pedig beállíthatjuk a hozzáférési jogosultságokat, így rendelkezhetünk arról, hogy a naptárhoz partnereink csak olvasóként, vagy akár szerkesztőként is hozzáférhetnek. A megosztás mellett további kiemelkedő lehetőség az értesítési beállítások kezelése. Meghatározhatjuk, hogy legyen-e értesítés a bejegyzett esemény kezdete előtt. Így, az ajánlott rendezvény esetén, ha az érdeklődő feliratkozik nyilvános naptárunkra, akkor előző nap kaphat egy e-mail értesítést, amely a következő napi rendezvényre figyelmezteti. Továbbá minden felhasználó maga beállíthatja az sms-értesítés lehetőségét. Ha megadja a mobilszámát, az általa meghatározott időpontban ingyen sms-értesítést kap a bejegyzésről. (4. sz. melléklet)
szak dolg ozat Koszecz Sándor Az internet eszközrendszerének közösségformáló szerepe
is az internetes rendszerek logikájának megértésén keresztül vezet a kooperatív önszabályozó tanulási rendszerek kialakítása felé. „...Az első generációs e-learning rendszerek az oktatási intézmények szemléletét valósítják meg. A tanuló az LMS révén virtuális osztályteremben kurzusokat néz végig, gyakorlatokat old meg, majd levizsgázik. Tanulmányai során kvázi-determinált módon bejárja a hozzárendelt útvonalat, a tanulás szenvedő alanyává válik. A második generációs e-learning rendszerek fordított szemléletet valósítanak meg. A tanuló saját maga határozza meg fejlődésének útvonalát, nemcsak a tanulás folyamatában, hanem a tanulás tervezésében is aktív résztvevőnek számít. Külső kényszerítő hatások nélkül kell megrajzolnia, majd végigjárnia a saját fejlődési útvonalát... ...A hagyományos web alapú oktatási modellek az élő oktatás virtuális klónjait képezik. A kettő pont nullás forradalom által a web természete radikálisan átalakulni látszik. A termékalapú gondolkodást felváltja a szolgáltatás-központú szemlélet. A felülről lefelé való építkezést felváltja az alulról felfelé való szerveződés.... ...A tanulás tanítássá válik azáltal, hogy a diák maga hozza létre a tananyagot. A tanár többé nem a deklaratív tudás átplántálója, hanem a tudás módszerének trénere. Az oktatás célja nem a tárgyi ismeretek átadása, hanem egy olyan gondolkodásmód kialakítása, mely révén a tanuló képes az önálló problémamegoldásra, véleményalkotásra, tanulmányi felelősségvállalásra. Ebben a folyamatban a tanár elsősorban mentor, az oktatás a diák által kezdeményezett és művelt kutatói tevékenység. A hagyományos e-learning rendszereket (LMS) első körben kiegészítik, majd felváltják a tanulóközpontú webes környezetek (PLE), melyek teret adnak az egyéni kibontakozás új lehetőségeinek. A portfolióalapú szemlélet háttérbe szorítja a rugalmatlanná vált intézményes oktatási módszereket, a tanulásnak soha nem sejtett perspektívája van kibontakozóban...” Részletek Kulcsár Zsolt pszichológus Az elearning����������������������������������������� kettő pont nullás forradalma című tanulmányából. Forrás: http://www.crescendo.hu/az-e-learning-kettopont-nullas-forradalma 2.5. Egyéb közösségi szolgáltatások Számos további, különféle közösségi szolgáltatás válik napi munkánk részévé, amelyek gyakran 38
nem(csak) önálló szolgáltatások, hanem egy-egy oldal szerkezetébe beépíthető többletelemet tartalmaznak. A fentebb vázolt közösségi rendszereknek ezen lehetőségek már ma is szerves részét képezik. Csak a felsorolás kedvéért említsünk meg párat: − RSS csatornák, melyek által egy-egy honlap tartalma dinamikusan emelhető be egy másik portál tartalmi szolgáltatásába. Ennek a lehetőségnek a kihasználásával igen hatékonyan kapcsolódhatnak az egyes tartalomszolgáltatók egymáshoz, megsokszorozva egymás tartalomszolgáltatói hatékonyságát. − Kép-, videó- és egyéb megosztó portálok, melyekre korlátozva vagy korlátlanul tölthetjük fel fotóinkat, videóinkat vagy akár bemutatóinkat, hogy azután a portálon megadott kódokkal bármely más oldal tartalmába beemeljük a tartalmat. − P2P rendszerek: „A peer-to-peer (vagy p2p) jelentése egyenlő az egyenlővel: az ilyen típusú fájlcserélő rendszerekben a felhasználó közvetlenül egy másik felhasználóval kommunikál: a merevlemezen kijelöl egy olyan könyvtárat, amelyet meg kíván osztani a többiekkel, cserében pedig elérhet és letölthet bármit, amit a közösség hasonlóképp megosztott könyvtáraiban talál. A fájlcsereberét lehetővé tévő szervereken nem tárolódik és nem halad át a letöltött tartalom, ezek csak a felhasználók közti kapcsolatokat teszik lehetővé, ezért a fájlcsere valóban cserebere, nem pedig szimpla letöltés.” (http://www.antennamagazin.hu/200701/04-fajlcserehaboru-01.html) − IP telefonálás – például skype: Bár a P2P rendszereket sokszor támadják, hogy lehetővé teszi az illegális állománymegosztást, kevesen tudják, hogy a népszerű skype internettelefon is ezt a technológiát használja, vagyis a hálózatba kapcsolódó felhasználók internet sávszélességét használja a szöveg- és hangátvitelre. 2.6. Közösségépítés A hagyományosnak mondható tartalmi rendszerek mellett egyre nagyobb teret követelnek maguknak a már egyértelműen „web kettő pont nullás” technológiára épülő (vagyis a felhasználói aktivitást maximálisan kihasználó) különböző kapcsolatépítő rendszerek. Ezekre a rendszerekre általánosságban elmondható, hogy nem vagy csak minimális önálló tartalommal rendelkeznek. Nem a tartalomszolgáltatás a céljuk, hanem a személytől személyig terjedő kapcsolati hálózat kialakítása és önszabályozó, személyes működtetése. A rendszer programozóit nem feltétlenül ez, sokkal inkább az új és az előzőnél nagyságrenddel
hatékonyabb marketing rendszerek kiépítése motiválja. A korszerű, web alapú marketing egyik legjellemzőbb vonása ugyanis a felhasználói igények személyes feltérképezése és a célzott hirdetések minden eddiginél hatékonyabb célba juttatása. 2.6.1. Az iwiw és a myVIP Voltaképpen mindkét közösségi rendszer egyszerű működési logikára épül. Valakitől, egy ismerősünktől kapunk egy meghívót, hogy lépjünk be a weboldalra. Regisztrálunk, majd számunkra is lehetővé válik ismerőseink meghívása. A rendszer alkalmas belső levelezésre, írásra a különböző üzenőfalakra és további ismerkedésre. Közös tulajdonságuk, hogy nem jellemző a tartalomszolgáltatás. Pontosabban a tartalmat nem a „központ” szolgáltatja, hanem maga a felhasználó. Mivel az oldal szerkezete alapvetően „munkafelületként” funkcionál, az a jellemző, hogy a felhasználó sokat kattint az oldalon. Ennek viszont komoly reklámértéke van. Ma Magyarországon az iwiw a második leglátogatottabb weboldal, pedig a felülete alapvetően zárt, belépni csak regisztrációval lehet, és még hagyományos értelemben vett tartalma sincsen. Pusztán egy „üres” keretrendszer, ami arra ösztönzi a látogatókat, hogy ismerkedjenek másokkal és eközben sokat kattintsanak. Ezek után felvetődik a kérdés: voltaképpen mennyi munkatárs dolgozik ezekben a közösségépítő rendszerekben? Mennyi munkatárs szükséges ahhoz, hogy felépüljön egy olyan portálrendszer, amelynek ismertsége és reklámértéke országos szinten is kiemelkedő? Lehet, hogy a válasz meglepő, de egyenesen adódik az új szemlélet logikájából. A felhasználók tevékenységét az előzőekben „munkaként” értékeltem, holott ők csupán szórakozni, ismerkedni akarnak. Ami a felhasználói oldalon szórakozás, az a szolgáltatást nyújtó oldalán komoly ingyen bedolgozói munka, hiszen a felhasználók kattintásai egyenesen növelik a felület reklámértékét. Egy ilyen közösségépítő rendszernek tehát éppen annyi munkatársa van, ahányan szorgosan szórakoznak (vagyis a szolgáltatónak dolgoznak) a felhasználói felületen. És éppen ezek a személyek „felelnek” a rendszer folyamatos személyi bővítéséért is, hiszen meghívják barátaikat, ismerőseiket is, tovább növelve ezáltal a célzott marketing hatékonyságát. Összefoglalva: a fentebb vázolt közösségépítő rendszerek egyszerre építik a gyenge kapcsolati hálózatokat, és valósítanak meg az eddiginél haté-
konyabb marketing stratégiát. Azt is mondhatjuk, hogy a felhasználói szempontból előtérben észlelt kapcsolatépítés csupán segédprogramja a valódi szándéknak. Ez a szándék pedig nem más, mint a fogyasztókhoz való minden eddiginél pontosabb, célzott eljutás, amelynek egyik része a honlapokon megjelenő konkrét reklámanyag, a másik része pedig a marketing kutatás és stratégia kidolgozása, majd gyakorlati alkalmazása. Ebben a myVIP stratégiája a legszemléletesebb. Regisztrációkor a felhasználó minden, a marketing szempontjából fontos adatot megad magáról. Ezek után nincs más feladat egy marketing akcióban, mint meghívni az összes felhasználót egy speciálisan a reklámozandó terméknek létrehozott klubba. Minden felhasználó eldöntheti, hogy csatlakozik-e a klubhoz vagy sem. Azokról, akik csatlakoznak, minden, a regisztrációkor megadott adat a rendelkezésre áll. Életkor, tartózkodási hely, érdeklődési kör stb. Amíg a hagyományos marketing stratégiákkal nagy költséggel viszonylag kis létszámú csoportot lehet elérni, addig ezen új módszerrel, az internetes működés logikáját megértve, a legkisebb beavatkozás útján a lehető legnagyobb mintavételezéssel lehet dolgozni. Mindezt úgy, hogy a termék vagy szolgáltatás reklámja valóban célba ér, tehát a felhasználó nem ráerőltetett nyűgnek érzi a célzott reklámot, hanem érdeklődését kielégítő szolgáltatásnak. (Bővebben: Holmann Endre: myVIP – határok nélkül c. előadása. Elhangzott a Virtuális közművelődés c. konferencián Békéscsabán, 2007. május 18án - http://vilagegyetem.hu/m/mod/resource/ view.php?id=89.) 2.6.2. A Ning és az integrált rendszerek „...A Netscape egyik alapítója, Marc Andreessen a MySpace és a Facebook sikerén felbuzdulva, új vállalkozása, a Ning keretében a közösségi oldalak megszállottjainak kínál új lehetőséget: egy instant közösségi oldal készítésére alkalmas szolgáltatást. A két éve működő cég februárban indította el a Ninget, ahol a felhasználók számtalan lehetőséget kapnak arra, hogy testre szabott professzionális közösségi oldalakat működtessenek. Megválaszthatják az oldal tematikáját, kijelölhetik a várhatóan csatlakozók körét, s a működtetéshez a szolgáltató a web legújabb eszközeit kínálja: online videókat lehet feltölteni, nézni, képtárakat lehet létrehozni, zenét lehet hallgatni, blogokat lehet vezetni. Számtalan lehetőség van arra is, hogy a felhasználók kedvük szerint való profilokat alakítsanak ki. A 39
Ningen létrehozott oldalak kívánság szerint lehetnek zártkörűek vagy nyilvánosak... „Más közösségi oldalak arra kérnek fel, hogy csatlakozz az ő világukhoz. Mi megadjuk a lehetőséget a felhasználóknak, hogy megteremtsék a sajátjukat” – nyilatkozta Gina Bianchini, a Ning vezetője, aki Andreessennel együtt alapította a Ninget... A Ning azt az egyre növekvő igényt igyekszik kiszolgálni, mely szerint a felhasználók mind nagyobb számban igénylik a webes megjelenéseik esetében az önálló arculatkialakítást, s a szolgáltatóktól ma már azt várják el, hogy ne zárt kereteket biztosítsanak, hanem lehetőségeket adjanak a kezükbe. Gina Bianchini ezzel kapcsolatban megjegyezte, hogy folyamatosan új eszközöket nyújtanak majd a felhasználóknak, reményeik szerint kéthetenkénti frissítéssel (az indulás utáni legközelebbi frissítés valószínűleg a határidőnapló vagy az e-kereskedelemhez szükséges eszköz lesz), s ezeket egyszerűen, a fogd-és-vidd technikával lehet majd beilleszteni az egyéni oldalakba...” Forrás: http://it.news.hu/hir/sajat_kozossegi_oldal_keszitese_percek_alatt.html A Ning nagy újítása tehát nem más, mint hogy bárki létrehozhatja saját „iwiwjét” méghozzá percek alatt, szaktudás nélkül, úgy, hogy a felkínált rendszer alapvetően más és több szolgáltatást nyújt a felhasználóknak. A másság egyik oldalon az, hogy egy „Ning”-en belül is csoportokba szervezhető a tagság, másrészt pedig bárki hozzáadhat szöveges, zenei, képi vagy filmes tartalmat a portálhoz. Az, hogy az eddig tartalom nélküli közösségi rendszerek a tartalomszolgáltatás felé indulnak, már elegendő ahhoz, hogy egyre strukturáltabb csoportok, vagyis közös érdeklődés alapján szerveződő virtuális közösségek jöjjenek létre. (6. sz. melléklet) Innen már csupán egy lépés, hogy a kezdeti szórakozáson túlmenően, valódi tartalmi tevékenység is kezdetét vegye. Ez lehet konkrét online tartalomfejlesztő munka, de ugyanígy akár szerkesztett tanulási felület is. Jól látható, hogy az egyes, önmagukban is hasznos webalkalmazások fejlesztési iránya a virtuális közösségeket mozgósító, közösségépítő rendszereken keresztül vezet az integrált szolgáltatási tartalmak nyújtása felé. Éppen ezen dolgozat írása közben hoztam létre kísérleti jelleggel a http://vilagegyetem.ning.com közösségi hálózatot, ahova meghívtam ismerőseimet. A munkát újdonsült virtuális ismerőseimmel (akik elsőként csatlakoztak a közösséghez) az angol felület fordításával kezdtük. Ezt a munkát is 40
beszámítva, két hét alatt 156 tagja van a közösségnek. A rendszer használatát pedig az jelzi a legjobban, hogy az elmúlt két hétben 28 318 oldalletöltés történt a vilagegyetem.ning.com portálon. Ez hozzávetőlegesen és emelkedő ütemben napi 2000 oldalletöltést jelent, ami – összevetve a bevezetőben elemzett közművelődési intézményi honlapok látogatottságával – nagyságrendi különbség, gyakorlatilag minimális energia-befektetéssel. 3. Összefoglalás Az már a két magyar közösségépítő rendszernél is érzékelhető volt, hogy ezek az alkalmazások gyökeresen más (bár meglehetősen egyszerű) működési logikával rendelkeznek. Leegyszerűsítve: a megszokotthoz képest más igényeket elégítenek ki, máshogyan. Fizika- és társadalomtudományi rendszerelméleti alapról szemlélve, a közösségépítő portálok az önszabályozó rendszerek leglátványosabb formái. A rendszer kiépítője csupán a kereteket és a kereteken belül az alap játékszabályokat határozza meg. Innentől kezdve minden tevékenység, ami a felhasználói felületen történik, szinte kizárólag csak a tagokon múlik. A rendkívül magas aktivitás a felhasználói szerepek gyökeres megváltozását is jelzi. Ahogy a fentiekben látható volt, az internet felhasználói felülete ma már nem csupán hírforrás, de munkafelület is (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt). A közösségi rendszerben jelen lévő tagok leginkább így használják a rendelkezésükre álló felületet. Különösen igaz ez a közösségi hálózatok következő generációjára, melyet dolgozatomban a Ning hálózati rendszere képvisel, hiszen itt már a szokásos kapcsolati elemek mellett az egyes felhasználók által írt naplóbejegyzések mint tartalmi szolgáltatás jelenik meg. A Ning tehát nem pusztán egy közösségépítő hálózat, hanem ezen túlmenően egy, a felhasználók által szerkesztett strukturált hírportál lehetőségeit is magában hordozza. Mára a nagy tartalomszolgáltatók is felismerték ezt az igen dinamikusan bővülő, felhasználói igényekre alapozott területet. Játsszunk el a gondolattal. Tudva, hogy a Ning rendszere nem alkalmas közművelődési honlap szolgáltatására, hiszen nem arra jött létre. Ha azonban egy ehhez hasonló rendszer felépülne, amely alkalmas lenne a speciális tartalomszolgáltatási elemek feltöltésére, de magában foglalná a közösség szervezési (és akár az informális tanulási - távoktatási) lehetőségeket is, akkor feltételezhető, hogy a közösségépítő rendszert magában foglaló közművelődési - kulturális portálok nagyságrenddel
A probléma viszont ennél hétköznapibb. A közművelődési intézményeknek ma még csak elenyésző része ismerte fel az új technológia által hordozott szemléletmód közösségformáló hatását és erejét. Ezért, ha el is jut addig egy-egy intézmény, hogy megjelenik a virtuális térben, nagyobbrészt a szokványos egycsatornás, „papír alapú” kommunikációs rendszerben tud és kíván gondolkodni. Pedig ez már nem elegendő. Ha egy valós térrel rendelkező intézmény megjelenik a virtuális térben, akkor ott meg kell tanuljon „internetül” gondolkodni. Alkalmazni kell az önszabályozó rendszerek működési rendszereit, hiszen ez a működés képes bevonni és kiépíteni azt a kapcsolati hálózatot és végső soron közösséget, amely megerősítheti az intézmény társadalmi háttérbázisát. Ebben a folyamatban viszont nem elegendő csak „internetül” gondolkodni. Meg kell teremteni a valós és virtuális terek közötti átjárókat is, amelyben a közművelődési - közösségi intézmények kezdeményező szerepet vállalhatnának, hiszen ők rendelkeznek a valós közösségi terek háttér-infrastruktúrájával. A közművelődési intézményeknek előbb vagy utóbb tehát dönteniük kell, hogy fel tudják-e venni a ritmust az új, minden eddiginél rugalmasabb és demokratikusabb médiafelületek használata területén, melyek tudatos használata alapvető érdekeiket szolgál(hat)ja. A másik lehetőség, hogy végképp lemaradnak a felhasználóikkal - látogatóikkal kiépítendő közvetlen kommunikáció kialakításában. Ez viszont azt jelenti, hogy híreiket csak nagy költségek árán tudják szűk, nem célzott körben terjeszteni. A gazdasági szigorítások világában pedig ez a stratégia sem rövid, sem hosszú távon nem lehet sikeres. Az internetre épülő közösségszervező technológiák személyessége és egyben közösségformáló hatása már ma is erőteljesen érzékelhető, és ez a folyamat csak most kezd kiteljesedni. A legfontosabb fejlesztések is egyértelműen erre a területre,
az integrált közösség alapú rendszerek kiépítésére irányulnak. „...Mi a következő lépés? Hát természetesen az, hogy létrejön a funkciók egy olyan köre, amely teljesen szabadon alakítható és valódi innovációk történhetnek a prezentáció terén. Ki tudja jobban integrálni, használhatóbb felületeken keresztül megjeleníteni, az élmény fog győzni... A funkció fejlesztés az év nagy húzása már most is, jövőre meg pláne...Ha ugyanez a fejlesztés bárhol megjelenhet, hát elképzelhető, hogy mit fog jelenteni a funkció fejlesztőknek. A kritikus pont, hogy mennyien lépnek be az új szövetségbe. Ha elegen, akkor egyértelmű következmények várhatóak...” Szerző Dobó Mátyás, Forrás: http://doransky. hu/?p=801 „Miután a Google alulmaradt a Microsofttal szemben... folytatott csatában, rögtön új frontot nyit. A cég bejelentette az OpenSocial rendszert, amivel az összes közösségi weboldal számára kínál egységes programozási platformot, megkönnyítve a dolgát programozónak, felhasználónak és hirdetőnek egyaránt. Bár a hivatalos bejelentés csak november elsején este várható, a rendszer mögé máris felsorakozott egy rakás cég... Az OpenSocial-csapat összfelhasználószáma százmillió körül van, ami a duplája a jelenlegi sztár Facebookénak... …Miért jó a közös felület? Az OpenSocial erre a kérdésre adja meg a választ: azzal kecsegtet, hogy az összes közösségi weboldal (sőt, minden webkettes szolgáltatás) alá illeszkedő, egységes, szabványos programozói felületet ad. Vagyis ha megír az ember egy akármilyen alkalmazást, az változtatás nélkül beilleszthető bármelyik OpenSocial-alapú rendszerbe. Forrás: http://index.hu/tech/net/opens311007/ A szakdolgozat mellékletei és ábrái intézetünk honlapján nézhetők meg. (A szerk.)
41
szak dolg ozat Koszecz Sándor Az internet eszközrendszerének közösségformáló szerepe
nagyobb társadalmi ismertségnek örvendenének, mint amit most el tudnak érni. Nem is beszélve arról az egyszerű tényről, hogy ha a strukturált csoportképzési lehetőséget is alapul vesszük (amely akár területi, akár intézményi, akár éppen szakterületi alapú is lehet), akkor tevékenységeink célközönségeit tartalmi szolgáltatásunk használói közé integrálhatjuk úgy, hogy szolgáltatásaink használóival közvetlen kapcsolatot építhetünk ki. Mindeközben a közösség tagjai aktívan részt vesznek kulturális portálunk (portáljuk) tartalmi fejlesztésében.
tanulmány
Beke Pál
Ja v a s la t Törökszentmikló s k ö z m û ve lô d ési / kö zö sségi mû ve lô d ési intézményeinek á t a la k í t á s á r a
1. Előzmények Törökszentmiklós polgármesterének felkérésére 2008 kora tavaszán elemző beszélgetéseket folytattam a város közművelődési/közösségi művelődési1 tevékenységében érdekeltekkel, elsősorban a művelődési központ munkatársaival, az intézményben tevékenykedő csoportok és a város civil szervezeteinek képviselőivel, a képviselő-testület e témában érintett tagjaival, azért, hogy javaslatot tehessek számukra a jelenlegi struktúra hatékonyabb működtetésére. Természetesen átolvastam a vonatkozó dokumentumok halmazát, és a témában elérhető honlapokat is. A megbeszélések kezdetekor tisztáztuk, hogy a hajdani Városháza épületében, a művelődési központtal közös fedél alatt működő Ipolyi Arnold Városi Könyvtár és kapcsolt részei – közgyűjteményekről lévén szó – nem képezik majd javaslatom tárgyát. Bár van róla véleményem, de nem szólok a múltba vesző eredetű közös elhelyezettségükről, 1 Megjegyzem, hogy jelen szövegben a „közművelődés” szót a vonatkozó rendelet hatálya alá tartozó kulturális intézmény tevékenységének teljességére gyűjtőnévként értelmezem, míg a „közösségi művelődés” szókapcsolatot a művelődési otthonokra jellemző csoportos szakmai tevékenységek, illetőleg a kulturális/művelődési civil szervezetek jellegzetes tevékenykedésének megjelölésére használom.
42
és így arról sem, hogy a közeli jövő tervei szerint új (átalakított és bővített) épületbe kerülnének, ugyancsak egy tető alá. A város vezetőinek kérdéseire válaszolva, elmondtam abbéli véleményemet, hogy a jelenlegi és a leendő közös épület ellenére sem javasolom a két intézmény közös igazgatását. Nemcsak azért, mert a hatályos rendelkezések ellenzik azt, hanem azért sem, mert szakmailag eltérő, tehát tevékenységüket más-más eszközökkel teljesítő és különböző logikájú intézményekről van szó. Az egyetlen igazgatói pótlék megtakarítása csekély hozadék a távlatosan bizonyosan bekövetkező konfliktusokért. Tisztáztuk azt is, hogy a városnak nem áll módjában a jelenlegi összegnél nagyobb arányban támogatni a művelődési központot, tehát átalakítási/modernizációs javaslataim nem járhatnak anyagi többletigénnyel. A város felelős vezetői kijelentették, hogy a közművelődési/közösségi művelődési tevékenykedést fontosnak tartják, azt – jobbítva, hatékonyabbá téve – szeretnék megtartani, a távlatokban pedig fejleszteni kívánják. Beszélgetéseim során kialakult a véleményem az intézmény teljesítményéről, az abban dolgozó kollegák habitusáról, az intézmény és a hivatal viszonyáról, valamint a város közösségi művelődésében részes civil szervezetek közül azokról, amelyekkel találkozhattam. Megítéléseimet nem részletezem.
Egyrészt azért, mert valamennyi tényező úgy gondolja, hogy változtatni kell a kialakult állapotokon és viszonyokon, és ha ez nem jár egzisztenciális zavarokkal, úgy nem is ellenzik azt. Másrészt, mert nyilván minden jelenlegi helyzetnek megelőző oka/indoka van, amin utólag változtatni amúgy sem tudunk, ráadásul (mint mindenütt) mindenki másképpen magyarázza/értelmezi azt. Különben sem oknyomozással, megítélésbéli különbségekkel, hanem a kialakításra javasolt új struktúra felépítésével kell foglalkoznunk. Harmadrészt pedig azért nem rögzítettem véleményemet, mert Törökszentmiklóson kit is érdekelne egy távolról jött ítész szövege, hacsak nem azért, hogy hivatkozást mazsolázzon abból a maga meglátása szerint saját érveihez? Ehhez pedig nem volt kedvem as�szisztálni. Azt persze nem tagadhatom, hogy több területen működésbéli anomáliákat találtam; alábbi javaslataimat éppen ezek oldására fogalmaztam meg. Azonnal megjegyzem, hogy a kívülről érkezett számára elhanyagoltnak tűnő szakmai állapotokat nem (csak) az abban résztvevők folytatólagos mulasztása eredményezte, hiszen ők inkább elszenvedői a kialakult körülményeknek. A város mai vezetését sem bírálat, hanem dicséret illeti, hiszen éppen hogy változtatni kívánnak az általuk is rendezetlennek látott viszonyokon. Szomorúan írom, hogy Magyarország hasonló léptékű (és nagyobb) településein ezzel rokonítható helyzetben vannak a közművelődés, a közösségi művelődés intézményei és a még meglévő népművelő kollegák, a létező/működő kulturális/művelődési/ közéleti civil szervezetek. A kisebb településeken csak azért nem, mert azokon jobbára minden megszűnt (tisztelet a meglévő kivételeknek). Szomorú, hogy a harmonikus helyi társadalmi viszonyok építésében nélkülözhetetlen szakmám ilyen állapotba került, hiszen hiába a megújuló infrastruktúra, ha azt kedvüket, megélhetésüket és jövőképüket veszített emberek használják. Ide tartozónak gondolom annak a furcsa (gondolom: átmeneti) állapotnak a rögzítését is, ami persze ugyancsak jellemző Magyarország településeire, hogy miközben a civil szervezetek aktivitását szeretnék és sürgetik a helyi hivatalos tényezők, és a helybéli civil szervezetek maguk is hajlanának többszörös aktivitásra, aközben nincs kiépült és működő lokális struktúra nemcsak ezen aktivitások fejlesztésére, de befogadására sem. Nincs tehát olyan helyi, ciklusokon átívelő támogató rendszer, amely gyámolítaná őket, mint ahogy (néhány egyedi kivételtől eltekintve)
nincs olyan differenciált, tehát szervezetenként akár különböző városi feladatsor sem, amelynek elvégzését reájuk bíznák. Tulajdonképpen elvannak magukban. Másképpen fogalmazva: bár a városvezetés vágya és óhaja sok helyütt, így Törökszentmiklóson is az öntevékeny, önműködő helyi társadalom, és a fékezhetetlenül aktív civilek (mint mondták) ugyancsak ezt szeretnék, aközben jobbára kiüresedett, nem működő vagy megmerevedett, rögzült (értsd: nem fejlesztett) struktúrák állják útját ennek a közös szándéknak. A város közművelődésének/közösségi művelődésének tökéletesítésére tett alábbi javaslataimban kiemelt figyelmet fordítottam a meglévő és a még rejtező civil aktivitások felélénkítésének és feladatvállalásának lehetőségére, abban a reményben, hogy a létrehozni javasolt, és a helyben „hivatalossá” váló alkalmak rendszere (a közösségi művelődés ürügyén) távlatosan sokszínű polgári világot teremt majd Törökszentmiklóson is. Fejlesztési javaslataimat a következőkben előbb röviden összefoglalom, majd (alapvetően indoklásképp, magyarázatul) az alábbiak szerint részletezem: - a művelődési központ tevékenységszerkezetének mai jellemzői - a polgármesteri hivatal közművelődés-szervezői „feladat-átvállalása” - a letisztított tevékenységű művelődési központ elképzelt/leendő feladatköre - az önállósított moziépület/ifjúsági ház - városi rendezvényiroda - tennivalók a civilekkel - távlatos társadalmiasítás 2. A fejlesztési javaslatok rövid összefoglalása A hosszú távon is önállónak elképzelt művelődési központ feladatkörét csökkenteni, egyidejűleg kifejezetten a közösségi művelődésre orientálni javaslom úgy, hogy abból egy, a városi rendezvényeket szervező iroda önállósuljon. Függetlenedjen az intézménytől a jelenleg átalakítás alatt lévő mozi épülete is; az itt megszervezendő ifjúsági ház legyen az első olyan törökszentmiklósi közösségi művelődési intézmény, amelyik az önkormányzati fenntartás helyett az egyesületi működtetést próbálja.2 A közösségi működtetés itteni sikere adhat majd mintát a művelődési központ későbbi társadalmiasítására. Ezzel egyidejűleg kiépíteni ja2 Nem írhattam, hogy az „első törökszentmiklósi egyesületi művelődési intézmény”, hiszen az átalakítást követően ez már sorrendben a második lenne a Katolikus Népkör saját magánkultúrháza után.
43
vasolok olyan, a városi civil életet segítő/fejlesztő struktúrákat, amelyek gondos működtetésével a város polgári társadalma revitalizálható. Az átalakítás során létrejövő, az egy helyett gyakorlatilag három intézmény tevékenységére, illetőleg a pályázható pénzalapra a művelődési központnak eddig is biztosított, valamint a városi rendezvényekre és a civil támogatásokra a polgármesteri hivatalnál tervezett keret adhat fedezetet. A javaslat lehetővé teszi az e szakmában jelenleg alkalmazottak (általuk választott, habitusukkal rokon poszton való) további foglalkoztatását. 3. A jelen állapotáról 3.1. A művelődési központ tevékenységszerkezetének mai jellemzői A város művelődési központja éppen úgy mindent szervez/végez, mint hazai társintézményei, miközben vélhetően csak a hagyomány vagy a véletlen szabályozta, hogy miért éppen azt/azokat bonyolítja, amit, és miért nem az olyanokat is, amelyek az előbbiekkel rokonítható, bár az intézménytől független tevékenységek. Van olyan civil együttműködés, amely az intézmény saját csoportja és van hasonló, amely nem. Érthetetlen, hogy miért működtetnek szegényes felszereltségű internetelérési pontot a korszerű gépekkel felszerelt könyvtár szomszédságában. Az épületükön belül maradt ’rendezvényterem’ miatt ottfelejtett funkciónak tűnik a családi ünnepeket szervező feladatsor. Egyes városi rendezvények a művelődési központ feladatkörébe tartoznak, mások nem, hiszen azokat a polgármesteri hivatal szervezi (még költséghelyét is ott tervezik); de persze olyan is akad, amelyiknek költségét onnan fedezik, ám a szervezőmunka teljessége az intézményé. Egyes városi (akár náluk/általuk szervezett) rendezvények ingyenesek, mások nem. Ez különösen a bevételköteles rendezvények látogatottságánál okoz zavart. Hiszen miért jönnének el a nézők/hallgatók immár saját pénzükből, ha valami hasonlóért korábban nem kellett fizetni? A termeket használó csoportok tagjai a vizitdíjra hajazó3 alkalmankénti teremhasználati díjat fizetnek (amelynek összege a ’saját’ vagy ’nem saját’ csoport logikája szerint változik), ám vélhetően kényszerűségből szedik ezt a pénzt, hiszen anyagi lehetőségeik a kialakult viszonyok változatlansága és az elszenvedett drágulások miatt egyre szűkösebbek. 3 A fő/alkalom alapon számolt, jelenléti ív készítésével egyidejűleg minden megjelenttől beszedett helyiségbérleti díjat az egyik civil aktivista hasonlította csúfolódva a vizitdíjhoz.
44
Kritikai él nélkül jegyzem meg, hogy az intézmény tevékenységszerkezetében tapasztalható állapotok kívülről átláthatatlannak tűnnek, a város közéletében szereplő civil szervezetek által dekódolhatatlanok. Nem törökszentmiklósi specialitás, hanem országosan sajátja a művelődési otthonoknak, hogy véletlenszerűen egymásra rakott, máshová be nem sorolt, mások által el nem látott vagy fel nem vállalt feladathalmazban dolgoznak. Éppen ebből (is) következik, hogy könnyen elvész a sokféle, nem egy esetben látványos feladat között valódi hivatásuk, a közösségben szervezett művelődésfejlesztés. Miközben ugyanis minden többit más struktúra is elláthat, ez utóbbit egy településen soha senki más nem végzi el. Persze a megvalósított feladatok összevisszasága nem csak rájuk jellemző. Az Ipolyi Arnold Városi Könyvtár (bizonyára indokolható előtörténések után) mind a mai napig nyelvtanfolyamokat szervez. Az így termelt bevételre szükségük van, nem is baj, ha meg tudják tenni, de ettől még rendszeridegen náluk, hiszen a tanfolyamszervezés inkább művelődési otthoni műfaj. Lám, az előző bekezdésben említett jelenség, nevezetesen, hogy „minden többi feladatot más struktúra is elláthat”, már itt, egy épületen belül is előfordul. A múlt ködébe vesző előtörténetek eredményeként nyilván a művelődési központ is így járt számos, ám mára már hozzátartozónak látszó feladattal. Eközben a már említett alapvető funkció, a közösségben szervezett művelődésfejlesztés alkalmi pénzbeszedéssé csúful. Már átalakítási javaslataim fenti rövid összefoglalásából is kiolvasható, hogy a művelődési központ feladatkörének tisztítása/tisztázása/egyszerűsítése érdekében bizonyos események és/vagy rendezvények szervezésére egy új, Városi Rendezvényiroda elnevezésű szervezetet ajánlok létrehozni. Ennek feladatkörét nemcsak a nekem átadott 2008-as, 13 tételből álló, valójában 16 alkalmat jelentő rendezvénysorozat lebonyolítása jelentheti,4 hanem az idei Eseménynaptár még számos alkalmát (bálokat, előadóesteket, rockkoncerteket és fesztiválokat) is. Nincs értelme most ötletelnem, hogy közülük melyek lehetnek a leendő/tervezett rendezvényiroda által megszervezhetők és lebonyolíthatók, ezt az érdekelteknek maguknak kell eldönteniük, figyelemmel a rendezvény jellegére. Ajánlott szempont lehet az, hogy közülük vajon melyik minősíthető országos/városi ünnepnek, 4 A 13 tétel közül az egyik 4 hangversenyt jelöl, ezért 16 az alkalmak száma a Tervezett városi rendezvények 2008-ban c. dokumentum szerint.
3.2. A polgármesteri hivatal közművelődés-szervezői „feladatátvállalása” A polgármesteri hivatal a városi rendezvények szervezésében jelentős részt vállal. Hogy ez azért van-e így, mert a tanácsrendszerből hagyományozódott, vagy azért, mert a város vezetése különlegesen érzékeny a rendezvények minőségére, kívülről és utólag nem nagyon tudható. Az persze figyelemre méltó, hogy nem Törökszentmiklós az egyetlen hazai város, ahol a hivatalnak (meglévő és működő intézménye ellenére) oroszlánrésze van települése rendezvényeinek és különösen ünnepségeinek szervezésében; vélhető tehát, hogy az itteni jelenség egy országosan elterjedt gyakorlat helyi lenyomata. Az erről szóló helybéli magyarázatokat figyelmen kívül hagyva (mert feladatom korántsem az oknyomozás volt) azt ajánlom, hogy a közigazgatásért felelős apparátus a lehető leggyorsabban vonja ki magát erről a területről, annál is inkább, mert a javasolt városi rendezvényiroda kiváló szakszerűséggel el tudja majd látni ezeket a népművelői körökben egyszerű feladatokat. A joggal megkívánt majdani kiváló feladatellátáshoz persze pontosított paraméterek, a város vezetésének alapos és precíz kívánságlistája szükséges, amelyet egy próbaév után újból ki kell igazítani, aztán folyamatosan megvalósítani; ez a feladat ennél többet nem kíván. Talán még azt kell a kívülről érkezett tanácsadónak megjegyezni, hogy nem a városi ünnepségek milyenségén múlik a jelenlegi/mindenkori testület és a városvezetés helybéliek által való megítélése. Azok a szakmailag hibátlan, ám steril és szellemileg üres „rendezvények”, amilyenné például az országos ünnepségek központi eseményei váltak az utóbbi években, inkább taszítók, mintsem elgondolkodtatók, felemelők. A város vezetésének és a majdani rendezvényirodának ezért is tanácsolom majd az országos és helyi évfordulók/ünnepek ’civilesítését’, mert talán éppen ezzel, a tőlük származó ötletekkel lehet ember formájúvá, mindig kicsit másfélévé és speciálisan törökszentmiklósivá varázsolniuk azokat. Illúzió bárkinek abban reménykedni, hogy bármiféle esemény, rendezvény, ünnepi alkalom min-
denkinek egyformán fog tetszeni a későbbiekben. Mindig akad olyan helybéli ember/család/csoport, akit zavar, aki elégedetlen valamivel. Hol az alacsony hangerő, hol a túlzott. Hol a nagy tömeg, mert zaj van, hol a megjelentek alacsony száma, amikor a városban alternatív időtöltési lehetőség is volt, vagy az emberek egyszerűen otthon szeretnének maradni. Lehet a színész antipatikus, az énekes hamis, a műsor hosszú vagy éppen rövid, ha kritikus lélekkel figyelik. A panaszok tisztességes meghallgatásán, a helyzet lehetséges javításán kívül nem kell törődni ezzel. Ha majd nem a hivatal rendezi ezeket, a panaszok sem hullanak a fejére. Ha a civilek rendeznék az események zömét, még szerencsésebbre fordulna a helyzet, hiszen a kialakuló feszültségek ugyancsak civil kezelése (bármilyen ellentmondásosnak tűnik) a helybéli kapcsolatok hálóját szőné anélkül, hogy erre külön energiát fordítana bárki is. 4. A javasolt intézményrendszer 4.1. A letisztított tevékenységű művelődési központ elképzelt/leendő feladatköre Az előbbiekben már szó esett arról, hogy az intézmény feladatrendszerének tisztítása, tisztázása és egyszerűsítése után csak azon tevékenységformák gondozását kell rájuk bízni, amelyek a közösséget teremtő és/vagy a közösségben szervezett művelődési folyamatokat jelentik. Ilyenek a műkedvelő művészeti tevékenységek, és nemcsak ezek színpadképes együttesei, hanem az e képességek elsajátítására szervezett mai és leendő tanfolyamok is, hiszen résztvevőik között bármikor kialakulhat hosszabb távú együttműködés. Ilyenek a szabadidőt szervező klubfajták, a kézműves vagy egyéb szakkörök, a különféle táborok, az életmóddal összefüggő formációk és mindazon szerveződések, amelyeket manapság a „civil” gyűjtőszóval illetünk. Szakmai feladatokat ró az intézményre több, a továbbiakban kifejtendő, a helyi civil világ fejlesztésére tett javaslatom is. Sok munkája lehet az intézménynek az általa eddig nem nagyon végzett (vagy beszéljünk egyenesen: eleddig hanyagolt) közösségfejlesztési feladatkörben, ami a város humán erőforrásainak megtalálásában és megerősítésében elengedhetetlen, és több hazai művelődési otthon napi gyakorlata immár.5 Szerepet találhat azon 5 Értelmetlen az alkalmazható közösségfejlesztési eljárásokat sorolnom akkor, amikor a www. kozossegfejlesztes.hu, illetőleg a www. szabadmuvelodes.hu honlapokon mindezekről gazdag anyagot találhat az érdeklődő, különösen a feladatra felkészülő és azt megoldó szakember.
45
tanulmány Beke Pál Javaslat Törökszentmiklós közmûvelôdési/közösségi mûvelôdési intézményeinek átalakítására
alkalmi kultúraterjesztésnek, városi kulturális hiánypótlásnak (ezek mind olyan „rendezvények”, amit magam a rendezvényirodához kapcsolnék), illetőleg, hogy közülük melyek azok, amelyek közösségi, közösségépítési, közösségfejlesztési töltetet hordoznak, amelyek tehát természetesen és szükségképpen a művelődési központnál hagyandók. Mert hogy az alapvetően arra való.
tanulmány Beke Pál Javaslat Törökszentmiklós közmûvelôdési/közösségi mûvelôdési intézményeinek átalakítására
szükséges (és ugyancsak hiányzó!) felnőttképzési feladatok folyamatos gondozásában és megoldásában, amelyek a város népességének jellegzetes és mindennapos problémáira ad(hatná)nak választ; ez esetben nemcsak az át- és továbbképzésekre, hanem a vállalkozás és szövetkezés oktatására, a szakmásító tanfolyamokra gondolok, még akkor is, ha különféle egyéb szervezetek (pl. a munkaügyi vagy a szakképző iskola) ebből bizonyos témákat már lefednek vagy elfoglalnak. Abban ugyanis biztosak lehetünk, hogy az itt zárójelbe tett szervezetek vagy egyéb vállalkozások az ismeret- és tudáshiányokra képzési automatizmusaikkal és/vagy üzleti szempontjaik szerint adnak választ, míg az intézménynek a legjobb értelemben vett képességfejlesztés területén kellene megszólítani az egyébként jobbára magára hagyott törökszentmiklósiakat. Úgy gondolom, hogy ha az itt javasolt intézményi struktúra bevezetését elhatározza a város, és ha ebbéli szándékának megfogalmazása6 és az arról való végleges döntés között kellő időt, néhány hónapot ad az átalakuló/létrejövő szervezetek önmeghatározására és feladataik átgondolására, a jelenleg alkalmazott kollegák képesek mindennek végiggondolására és a konkrét (megjegyzem: egyidejűleg szükséges) feladat-elhatárolásokra is. 4.2. Az önállósított moziépület/ifjúsági ház A jelenleg a művelődési központ telephelyeként működő intézményt önállósítani javasolom abban a pillanatban, amikor (éppen az ottani közösségfejlesztő munka eredményeképp) egy olyan ifjúsági egyesületet segít életre, amelyik saját programjával felvállalja a moziépület mint ifjúsági ház működtetését, és erről (miképp a hatályos önkormányzati rendelet írja7) az önkormányzatnak kérelmet nyújt be közművelődési megállapodás megkötésére. Miután nem tudható, hogy ez az állapot – az ott végzett szakmai fejlesztőmunka eredményeképp – mikor következik be, e változásig a Lukács Mozgót változatlanul a művelődési központ részeként, annak telephelyeként kell(ene) kezelni, annál is inkább, mert közösségfejlesztői tevékenysége azzal rokonítja. A számomra átadott, a mozi épületében szervezett és tervezett szakmai feladatokat összegző 6 Az előzetes szándék megfogalmazása amúgy is szükséges, hiszen a vonatkozó rendelet szerint terveikről minisztériumi véleményt kell kérniük még döntésüket megelőzően. 7 A 7./2004.(III. 05.) sz., az önkormányzat közművelődési feladatairól, a helyi közművelődési tevékenység támogatásáról szóló rendelet 19. § (2) bekezdése szerint a közművelődési megállapodás megkötését a támogatást kérő szervezet kezdeményezheti.
46
dokumentumok8 meggyőzőek; azok megállapításait, a hiányok felsorolását és a megoldásukra javasolt szakmai programot (miután közismertek), itt megismételnem felesleges. Másutt működő példák9 alapján bizonyos vagyok abban, hogy a tudatos szakmai fejlesztőmunka eredményeképp itt is megteremthető az a stabil ifjúsági egyesület, amely idővel (tudatosulása újabb fokán) képes lesz a ma intézményi telephelyként üzemelő mozit ifjúsági házként teljes felelősséggel átvenni. Bizonyosan képesek lesznek – egy reménybeli közművelődési megállapodást követően – a működtetés céljára átadott városi közpénzeket kezelni (és abból például a szükséges szakértő személyzetet fizetni), és úgy gazdálkodni, hogy abban hiba ne legyen. (Ez utóbbihoz kiegészítő magyarázatként jegyzem meg: miképpen is várhatnánk el a fiataloktól, hogy felnőve felelősen gazdálkodjanak, ha ezt korábban soha nem próbálták? Mindez persze nem azt jelenti, hogy ne egy szakértő könyvelő végezze és kontrollálja majd az állami pénzkezelési előírások megszabta feladatokat, de az bizony szükséges az ebben közreműködő ifjak szocializációjához, hogy a költségvetési tervezést, az egyenleg mindenkori alakulását gazdaként, sajátjukként figyeljék, és ennek mentén megtanuljanak a pénzzel bánni.) A moziépület/ifjúsági ház felfejlesztett tevékenysége a város ifjúsági munkájának, a négy külterületi település és a kistérség ifjúságfejlesztési tevékenységének bázisa is lehet. Az ingatlanhoz tartozó (jelenleg kihasználatlan) kert nyári képzések, táborok, ifjúsági találkozások helyszíneként jól belakható. Ilyen értelemben a városi ifjúsági referens feladatkörének nagy részét is pótolhatja az intézmény.10 Amennyiben az itt folyó munkát a kistérség településeinek önkormányzatai (külön megállapodással) csekély, de rendszeres anyagi támo8 Hajnal László 2007. november 20-án keltezett ös�szefoglalója a Lukács Mozgó/Közösségi tér 2008-as tevékenységéről, illetőleg 2008-as pályázata művelődésszervezői munkakör betöltésére, valamint Futóné Őz Judit 2007. június 12-én kelt rövid helyzetelemzése a város ifjúságáról. 9 A mozival összevont és rendszeres filmvetítést vállaló, helyi ifjúsági egyesület által működtetett ifjúsági ház Törökszentmiklóshoz legközelebb Hajdúnánáson (az Okkal-Más-okkal Egyesület) és Derecskén (az Oázis Ifjúsági Egyesület kezelésében) tanulmányozható, bár hangsúlyoznom kell, hogy e települések és helyzeteik természetesen eltérőek, így ezeket a mintákat sem lehet/ szabad másolni, csak bátorító példaként kell kezelni. 10 Megjegyzem, hogy az országban bevett gyakorlat az ifjúsági referensi feladatokat nem köztisztviselői státuszban ellátni, hanem (írásban foglalt megállapodással) valamilyen ifjúsági/ifjúságsegítő szervezetnek átadni.
gatásban részesítik, a leendő ifjúsági ház kistérségi ifjúságsegítő feladatkört is elláthat/felvállalhat. Szeretném hangsúlyozni, hogy az önkormányzat sok fontos feladata mellett a fiatalokkal való értelmes és sokszínű foglalkozás az egyik legfontosabb, pusztán azért, mert a gyerekek, a mai kisfiúk és kislányok, a felső tagozatosok, a középiskolások vagy az abból már kimaradtak mindannyian a település jövőjét jelentik. Tettem már említést arról, hogy a művelődési központtól függetlenített mozi épületében (reményeink szerint mielőbb) létrejövő ifjúsági egyesület sikeres intézményi működtetése mintát teremthet a letisztított tevékenységrendszerű művelődési központ társadalmiasítására is. Ezzel kapcsolatban szeretném rögzíteni, hogy - a társadalmiasított (egyesület vagy egyesületek intézményfenntartó konzorciuma által közösen működtetett) intézményben (tehát mind a moziban, mind az esetleg később e szisztémára átalakítandó művelődési központban) változatlanul szükség van népművelő szakember(ek)re, hiszen a működtetés vezérletét felvállaló helybéliek pusztán saját egyesületük/tevékenykedésük tárgyában és igényeik megfogalmazásában professzionalisták, az épületüzemeltetésben, a művelődési folyamatok megszervezésében, az ahhoz kapcsolódó feladatok (pl. pályázatok) megoldásában változatlanul laikusok; - a társadalmiasított intézményt működtető egyesületnek (vagy egyesületi konzorciumnak) közművelődési megállapodás keretében természetesen támogatást kell kapnia a várostól éppen úgy, mintha az önkormányzat saját fenntartású intézménye lenne. A társadalmiasított működtetés nem a pénz megvonását és/vagy a takarékosságot szolgálja, hanem a folyamatban részes törökszentmiklósiak tudatossá válását, polgárosodását. Ilyen értelemben az ekként működtetett intézmény a demokrácia tanulóműhelye; - a társadalmiasított intézményekre vonatkozóan gazdag tapasztalat halmozódott fel a Civil Közösségi Házak Magyarországi Egyesülete birtokában, illetőleg jelentős szakirodalom is rendelkezésre áll részben a már lábjegyzetelt honlapokon, részben a szakmai folyóiratokban és a Magyar Művelődési Intézet szakkönyvtárában. A fent említett gyakorlati tapasztalat a Lukács Mozgó méretében igaz; a művelődési központ nagyobb léptékére Magyarországon (vélhetően szakmai és fenntartói félelmek miatt) egyelőre nincs példa, bár szerte Európában ekként működtetik művelődési intézményeiket a települések, illetve az oda valósi civilek. Nem a moziépülettel és az abban kialakítani ja-
vasolt ifjúsági házzal, hanem a város fiataljaival általában függ össze az a javaslatom, amikor megfontolásra ajánlom a városi gyermek- és ifjúsági önkormányzat megteremtését (ami nem azonos az iskolai diákönkormányzatok összességével!) Ezek a speciális érdekérvényesítő struktúrák 1992. óta működnek Magyarországon, manapság tehát jól érzékelhető és értékelhető szocializációs eredményeik vannak. Az intézmény e kívánatosnak tartott szervezetnek nemcsak székhelye, hanem működési terepe is lehetne. Ugyancsak bázisa lehet a moziépület/ifjúsági ház valamennyi, a fiatalok életét/szabadidejét gondozó innovációnak, mint amilyen az extrémsport-pályák11 vagy a személyre szabott, az iskolától függetlenített korrepetálások,12 avagy valamennyi, az országban másutt már megszületett és alkalmazott ifjúságsegítő kezdeményezés. 4.3. A városi rendezvényiroda Az új szervezet tennivalóját az országos és a városi ünnepek megrendezésében, az alkalmi kultúraterjesztés szervezésében és (ezzel is kapcsolatosan) a város kulturális hiányainak pótlásában találja/ találhatja meg. A városi rendezvényiroda megalapítása (mint említettem már) hozzájárul a művelődési központ ma ziláltnak tűnő tevékenységrendszerének tisztításához, és hozzájárul ahhoz is, hogy a „maradék” intézmény azzal, és csak azzal foglalkozhasson, ami a valódi hivatása. A feladatmegosztás természetesen nem olyan egyszerű, hogy pusztán azokat a rendezvényeket adjuk feladatul ennek az új struktúrának, amelyek az egyszer már lábjegyzetelt Városi rendezvények 2008-ban c. iratban szerepelnek. Mind a művelődési központot, mind a polgármesteri hivatalt mentesíteni kell valamennyi operatív rendezvényszervező feladattól, tehát minden jelenleg tervezett és/vagy leendő rendezvényötletet a majdani iroda leendő munkájának kell tekinteni. De nem csak azokat. Az iroda feladata lehetne az eddig a művelődési központ által szervezett színházbusz-szolgáltatás, vagy ennek bővített kiadása minden olyan hazai vagy külföldi (például felvidéki, erdélyi) alkalom vagy helyszín felé, ami köz11 Éppen egyik ott jártamkor kereste egy fiatalokból álló társaság a város ifjúsági referensét ebbéli javaslatával; csak reménykedhetem, hogy óhajuk meghallgatásra talál, és lesz mód valamilyen közterületen arra, hogy a biciklisek, a deszkások, a görkorcsolyások ne spontán módon és konfliktusokkal ’foglaljanak’, hanem szervezetten találjanak erre teret. 12 Lásd erre a Budapest-józsefvárosi Roma Szolgálat gyakorlatát.
47
érdeklődésre tart számot.13 A Törökszentmiklósról hiányzó Tourinform-irodát is az ő munkájukkal lehetne pótolni, különösen, ha erre (újra) lenne központból finanszírozott, vagy erre értelmezhető pályázat. De ha nincs vagy nem lesz, valakinek akkor is gondoskodnia kell a város idegenforgalmi propagálásáról, a helybéli adottságok és lehetőségek népszerűsítéséről, és ha erre eddig nem volt képes egyetlen intézmény sem, hát logikus, hogy ezen új alakulat feladatául kell(ene) adni azt! Rokonítható ezzel a javaslattal az a tapasztalatom is, hogy a törökszentmiklósiak nem ismerik kellő mértékben a városban dolgozó és alkotó kézműveseket, holott termékeik (a hivatalos zsűrizést követően) az ország különböző árusítóhelyein felbukkannak. Valakinek az ő népszerűsítésüket is el kéne végezni, beleértve termékeik árusítását, műhelyeik látogatásának szervezését stb. Valószínű, hogy a művelődési központnál felejtett családiünnep-szervezést is náluk logikus ellátni. Szerencsésnek tartanám, ha a város fontosabb ünnepeinek időpontját, helyszínét és az arra fordítható támogatás nagyságrendjét két évvel előre ismerhetné a városi rendezvényiroda, hogy a lehetőségekkel kalkulálva, az eseményeket megtervezve, azokat az ide látogatóknak időben kiajánlhassák, és a megyei, a regionális vagy az országos rendezvénynaptárakba beépíthessék.14 Ha ezekről csak a város adott évi költségvetésének jóváhagyása után lesz döntés, ez az ingyenes reklámlehetőség elvész. Azt pedig kifejezetten fontosnak gondolom, hogy minden egyes eseményről, minden, a városi rendezvényiroda által szervezett/vezérelt/bonyolított alkalomról (időben jóval előtte) alapos forga13 Megjegyzem, hogy én a helyükben még a ma fantazmagóriának tűnő repülőtéri mikrobuszos csatlakoztatás feladatkörének ellátását is megfontolnám, ha erre megfelelő gépkocsi állna (vagy áll majd) rendelkezésre, különösen a késő éjjel vagy hajnalban induló/érkező repülőjáratok esetében. Ha egy magánvállalkozónak megéri? – persze csak abban az esetben, ha az iroda (vagy alkalmazottai) ebből többletjövedelemhez, vagy a tevékenységükre visszaforgatható többletbevételhez jutnak. 14 E nélkül a turisták szervezett idejövetele csak remény, amolyan Godot-ra várás marad. Nem felejthető, hogy hasonló (vagy már jobb, kiépültebb) lehetőségekkel több város rendelkezik az Alföldön; versenyfutásuk egyik győzelmi lehetősége éppen a rendezvények időben (korán!) való meghirdetése. És bár nem feladatom az idegenforgalmi ötletadás, nem állom meg, hogy ne jelezzem; e versenyfutásban további előnyt jelent(het)nek a leendő specialitások; a fürdőrekonstrukció esetén a (mástól hallott) török fürdő építése már csak a település neve miatt is, a szkíta falu ötletének felkarolása stb.
48
tókönyv készüljön, hogy a rendezvények manapság érzékelhető szervezési zavarait megelőzzék. Javasolom, hogy a városi rendezvényiroda külön/egyedi döntés szerint bizonyos rendezvényfajták megszervezésére pályáztassa meg a város intézményeit (különösen iskoláit) és civil szervezeteit. A pályázás lehetőségéből a vállalkozókat zárják ki. Lehessen pályázni egy ünnep/rendezvény egészére vagy részletére (például a főzésre, a műsorra vagy annak egy részére, a szükséges ügyelet biztosítására stb.). Lehessen e tárgyban olyan „üzletet” kötni, hogy a rendezvényen való csoportos közreműködésért nem pénzt, hanem viszontszolgáltatást (például kirándulásszervezést) kapnak a feladatot felvállaló civilek. Mint már említettem, nem kell tartani attól, hogy e feladatvállalók vélhetően amatőrök; az eseményben való csoportos/ személyes részvétel a város lelki épülése szempontjából sokkal többet ér, mint egy látszólag hibátlan, de lebonyolításában neutrális rendezvény. Megfontolandó, hogy a javasolt városi rendezvényirodát önkormányzati intézményként, vagy az önkormányzat által alapított, egyszemélyes tulajdonú nonprofit kft.-ként kell-e elképzelnünk. Az utóbbi formációt a feladat jellegéhez megfelelőbbnek, rugalmasabbnak gondolom, de persze nem ismerem (mint ahogy egyelőre senki sem ismerheti) a leendő munkatársak erről való véleményét, vállalkozásra való képességüket és a magasabb keresethez, de a keményebb munkához való hozzáállásukat. Elsősorban tehát innen/tőlük kellene eredeztetni a javaslatokat, amit aztán kellő megfontoltsággal mérlegelhet a képviselő-testület is. *** A 2. pontban röviden összefoglaltam, a 4.1.–4.3. pontokban részleteztem a kialakítani javasolt új közösségi művelődési intézményrendszert. Azt már jelen javaslatom legelső sorai között megemlítettem, hogy az átalakítás nem járhat többlettámogatással. Magyarán: az a szerény összeg, amelyet a művelődési központ az önkormányzattól kap, három helyre osztandó szét, még akkor is, ha ezzel a számlahelyek növekednek, a személyek (vélhetően) azonosak maradnak, és a dologi kiadások is jobbára változatlan helyszíneken merülnek fel. Ez utóbbi alól kivétel a városi rendezvényiroda, amelynek új, utcai üzlethelyiséget kellene találni az önkormányzat lehetőségein belül. Meg kell jegyeznem, hogy az átalakítás során kialakuló művelődési központ a legcsekélyebb eséllyel tud bevételeket termelni, hiszen ebbéli lehetőségeit jobbára a városi rendezvényirodához javasoltuk csoportosítani. Az iroda esetében alterna-
5. Tennivalók a civilekkel Pontos mérce híján csak tájékozottságomra hagyatkozhatom akkor, amikor Törökszentmiklós civil világának darabszámát és struktúráját átlagon felülinek ítélem, bár a helyi egyesületekre itt sincs (és az egyesületi törvénytől számítottan immár 19 éve nincs!) rájuk vonatkozó, és ciklusokon átívelő folytatólagos önkormányzati bátorítás. Növekvő számukat sem követte azzal egyenesen arányos, tehát folyamatosan növekvő anyagi támogatás. Csoda, hogy még ennyien vannak! – csak a legtudatosabbak tartanak ki az ilyen esetlegességek között. Éppen ezért kell és lehet építeni rájuk. Persze csak abban, ami céljaik, szándékaik, érdeklődésük, érdekük és mániájuk szerint való, hiszen abban hitelesek és csak abban járatosak. Más témára/feladatra legfeljebb időlegesen nyerhetők meg. Ha a célunk egy minél öntevékenyebb helyi társadalom, úgy önkormányzati feladat a polgári cselekvőkészség bátorítása, fejlesztése is. A ma ismert tevékenységet végző szerveződésekben aktivizált embereké éppen úgy, mint a még nem aktívaké, a még nem megszólítottaké, a még bátortalanoké. A jelenlegi polgári szerveződések működésének biztosítására és a leendő, még lappangó közös szándékok megszólítására az eddigi támogatási keretek összevonásából a képviselő-testület megfelelő bizottsága mellett egy (adományozással növelhető) Városi Civil Alap létesítését és működtetését javasolom. A város egyesületei által az évenkénti támogatások pályázhatóságának részletkérdéseit és keretösszegeit a közhasznúnak minősített helyi egyesületek képviselőiből álló, évente harmadában valamilyen elfogadott rend (például hivatalos nevük ábécéje szerint) cserélődő, kis létszámú, 3-5 tagú kuratórium határozza meg.15 A támogatási 15 Ajánlom tehát azt az európai gyakorlatban honos rendszert, amely a megalakulás első éve után a névsor elejét jelentő egyesület képviselője helyett a névsorban a negyedik (öt tag esetén a hatodik) következik, majd újabb egy esztendő után a névsor második képviselője helyett az ötödik (hetedik) következik mindaddig, míg újra kezdődik az egész, noha lehet, hogy már más személyekkel.
alapelvek kidolgozásában azonban valamennyi civil szervezet vegyen részt. Mindannyiukkal együtt kell az olyan részletkérdésekben egyezségre jutni, hogy például a kuratóriumban képviselettel rendelkező társaságok az adott évben nem kaphatnak több támogatást, mint a megítélt támogatások átlagösszege. Vagy hogy mennyi támogatást lehet igényelni nemcsak rendezvény(ek)re, hanem a működés költségeire. Avagy hogy a máshová (a településen kívülre) címzett pályázatok önrészének egésze is kérhető/pályázható legyen. Hogy a szétosztható összeg legalább harmada új szerveződések életre keltését szolgálja. (Megjegyzem, hogy az igazán korszerű rendszer az lenne, ha valamennyi [közhasznú?] egyesület éves működési költségei nagyobb hányadát fedező fix és garantált támogatást kapna úgy, mint Európa szerencsésebb sorsú országaiban, ám erre még bizonyára várnunk kell.)16 A szisztéma bevezetését követő években érdemes lenne megfigyelni, hogy mennyi új, eleddig ismeretlen szervezetet segített életre pusztán a támogatás megnyitott lehetősége. A jelenleginél magasabb önrésztámogatás bevezetését követően pedig érdemes lenne majd kiszámolni, hogy a város civil szervezetei mennyi idegen (értsd: külső; megyei, regionális, országos vagy európai) pályázati pénzzel növelték Törökszentmiklós közösségi művelődési büdzséjét. Ha pályázati önrészük a fent említett alapból garantált lehetne, a helyből kapott, és önrészre fordított néhány százalék (támogatás esetén) a helyi ráfordítás többszörösét hozza a település polgárainak. Ez tipikusan olyan hozadék, ami a csekély városi befektetés mellett nagy haszonnal kecsegtet. A Törökszentmiklóson működő valamennyi egyesülettel (helyesebben azok egy-egy képviselőjével) közösen és együttesen kellene tisztázni a tervezett Civil Ház létesítésének szándékát és annak részleteit. Ez természetesen csak a ma ismert szerveződések egy részének (javaslom, hogy elsősorban a közhasznúnak minősítettek) gondjait oldja majd meg, de az is nagy eredmény lenne a mai állapotokhoz képest! Az épületben működési 16 A Városi Civil Alappal kapcsolatos javaslataim azon a jelenlegi gyakorlaton alapulnak, hogy a város költségvetésében ma is van erre fordított pénz; a civilek pályázható kerete 2 millió (ebből pályázatonként csak a kért összeg 20 %-a fordítható működésre; ez kevés!) Az összegen 2007ben 20 szervezett osztozott. Van pályázati önerő alap is, 1 milliónyi. Előfordul a város gyakorlatában a közművelődési megállapodáshoz kötött támogatás; ilyenben részesült az Apáról-fiúra Alapítvány az idén is, ugyancsak 1 millióval. Ehhez képest sport célú kiadásokra 22 millió pályázható. Át kellene átgondolni az arányokat!
49
tanulmány Beke Pál Javaslat Törökszentmiklós közmûvelôdési/közösségi mûvelôdési intézményeinek átalakítására
tívaként említett nonprofit kft. működtetési forma (ha ügyesen és talpraesetten csinálják) hármójuk közül a legjelentősebb bevételt termelheti; a támogatás szétosztásakor erre (is) figyelemmel kell lenni. A művelődési központnál még a moziépület/ ifjúsági ház intézményegység is több bevételhez juthat, elsősorban remélt pályázataiból. Mindezt azért rögzítem, mert az átalakítás nem járhat egyik leendő szervezet anyagi ellehetetlenülésével sem.
tanulmány Beke Pál Javaslat Törökszentmiklós közmûvelôdési/közösségi mûvelôdési intézményeinek átalakítására
térhez juttatott szervezetek közös ügyeinek intézésére szakértőt, a közösségfejlesztés gyakorlatában jártas animátort kell alkalmazni (a művelődési központ létszámkeretében, de heti rendszerességgel itteni jelenléttel), hiszen terveik készítésekor, rendezvényeik bonyolításakor, vagy akár az ügyintézésben, az épületet használók (és más civilek) pályázatainak előkészítésében, gondozásában és az elszámolásban nem hagyhatók magukra. Szerencsésen talált működési helyet a kézműves Örökség Egyesület a Helytörténeti Gyűjteményben. Az is kitűnő dolog, hogy az Apáról-fiúra Alapítvány/Egyesületnek önálló működési tere van, bár az épület állapota kritikán aluli. Számításokat kéne végezni arra nézvést, hogy érdemes-e némi befektetéssel rendbe hozni néhány, a közönség által is használt termüket, az épület környezetét, homlokzatát, belépőjét (de még ha a ’költséghatékonyság’ szempontjából nem is lenne érdemes, a jelenlegi, szinte romos állapot nem tartható!) És legalább a városi segélyosztó irodát kellene máshová helyezni. Nem lehet egy tető alatt ez a kétféle tevékenység még akkor sem, ha a pénzosztás időleges. Az épület ebbéli funkciója a szakmai tevékenység szellemére ártalmas. A város civil szervezeteinek nyilvánosságát, ügyeik közös képviseletét az új életre keltett Civil Fórum láthatná el. A város valamennyi civil szervezetének egy-egy képviselőjével kell közösen megfogalmazni alapító okiratát. Ebben úgy kell meghatározni feladat- és hatáskörét, hogy az sem a képviselő-testület, sem a résztvevő egyesületek autonómiáját ne sértse, de rendelkezzen a közösnek tartott ügyek rendezésének módjáról. Ezt a közös érdekképviselő, érdekérvényesítő ernyőszervezetet persze be kell jegyeztetni, hiszen csak ekkor jogképes. Ez az új szervezet lehetne (mint egyesületközi konzorcium) a leendő Civil Ház működtetője is. A Civil Fórum (évente ugyancsak a benne részes szervezetek nevének ábécé-rendje szerint változó) elnöke legyen hivatalos meghívott a képviselő-testület ülésein, és a képviselő-testület szmsz-ének megfelelő módosításával kapjon mérvadó lehetőséget a civil világgal kapcsolatba hozható döntések előterjesztésekor, megtárgyalásakor és eldöntésekor. Minderre (és esetleg még a civilektől érkező további javaslatokra) abból a megfontolásból van szükség, hogy csak akkor van értelme részt venniük valamiben, valamilyen szervezet/struktúra (jelen esetben a Civil Fórum) csak akkor fontos számukra, ha abban cselekvési és döntési lehetőségük, és ha részvételüknek, az ernyőszervezet működtetésének tétje van. 50
Meglepődve tapasztaltam, hogy a civil szervezetek képviselői is bemutatkoztak egymásnak, és (velem együtt) nagy rácsodálkozással hallgatták egymást. A helyzet országosan ismerős. Emiatt feltétlen szükségét látom körükben egy rendszeres és folyamatos nyilvános párbeszéd szervezését (nevezhetjük Civil Szemlének); amit szervezhet előbb a művelődési központ, később az esetleg éppen ebből születő, az előbb emlegetett Civil Fórum maga. Itt havonta egy-egy szervezet lehetne a vendéglátó, esetleg uzsonnát/vacsorát is összehordhatnak „batyubál” formájában, a nyugdíjas nótakör rövid műsort adhatna stb. Mindez természetesen a kölcsönös ismerkedésen és az ismertségen túl mások aktivizálását, tulajdonképpen a helyi társadalom felébresztését is szolgálja. Vélhető, hogy előbbutóbb persze kihuny az ez iránt való érdeklődés, akkor majd abba kell hagyni (és később újra kezdeni). Vélhető az is, hogy az eseményeket követő beszélgetésekből új szervezetek születnek, esetleg olyan ötletek és javaslatok fogalmazódnak meg a civil világra vonatkozólag, amelyek például egy közmeghallgatáson meg sem születnének. A helyi tévé, rádió és újság hírt adhatna az eseményről, akár úgy is, hogy alkalmanként részletesen be is mutathatna egy-egy szervezetet és/ vagy tevékenykedést, szervezőt, aktivistát. Ettől is hasonló kedvre derülhet valaki. A helyi sajtó rendszeres vendég lehet(ne) az alkalmankénti műterem-látogatásokon. A kézműves termékek árusításáról már említést tettem a városi rendezvényiroda kapcsán, de ezek akár protokolláris célokra is megvásárolhatók lehetnének. Az ötleteket a civilektől hallottam; bizonyos, hogy a megszervezni ajánlott fórumok során hasonló (és strukturált) javaslatokra is képesek! Ismételten utalnom kell itt a már említett városi rendezvények némelyikére (vagy valamelyik rendezvény bizonyos részére/részletére): miért is ne vállalhatná fel, akár szerződéses alapon, tehát a tevékenységük fejlesztésére fordítható térítésért vagy viszontszolgáltatásért egy-egy civil társaság úgy, ahogy ez szerte Magyarországon már esetenként előfordul? Nem feladatom, hogy ötleteljek ezen, hiszen ha az ezért felelős szervezet (mint ajánlottam, a városi rendezvényiroda) időben meghirdetné/megpályáztatná a rendezés és/vagy a részvétel lehetőségét, a valóság bizonyosan meghaladná mostani javaslataimat. A felvállalt feladatra, tehát egy-egy rendezvényre, annak egy-egy részletének megvalósítására alkalmi egyesületi együttműködések is alakulhatnának, ezzel megteremtve és alakítva, tovább szőve a város különféle dolgokkal
egymás mellett foglalkozó embereiből azt a helyi társadalmat, amelyet többen hiányosnak, zavartnak és rendezetlennek állítottak. 6. Távlatos társadalmiasítás Törökszentmiklós helyi társadalmának jövőbeni arculatát és működését a szerencsésebb sorsú nyugat-európai városok mai társadalmi állapotában lelhetjük meg. Ezek sem mentesek az egyéni/ családi egzisztenciális problémáktól, a globalizáció okozta feszültségektől, az elsivárosodástól, a lelki leépüléstől. A munkavállalás, a megélhetés szempontjából sem olyan harmonikusak, amilyennek távolról látszanak, de tömegesen működő civil szervezeteik, azok kiszámítható támogatottsága és a működésük eredményeképp kialakult szolidaritás, a nagymérvű (és alapvetően ugyancsak civil) szociális háló olyannyira segít/könnyít ezen, hogy az számunkra nemcsak irigylésre méltó, hanem elérendő, megvalósítandó állapotot is jelent. Mert félreértés ne legyen; a civil struktúrák kialakítása és támogatása nem cél, hanem eszköz arra, hogy a még meglévő életerő ne vesszen el, hogy a még mindig lefojtott egyéni energiák felszabaduljanak, és szabályozottan beáramolhassanak a település, a nemzet megújhodását tápláló csatornákba.17 Ahogyan tehát ők odakünn (szerencsésebb történelmi sorsuk miatt alapvetően szervesen fejlődve) polgárosodásuk kezdetétől alakíthatták lépésről lépésre ebbéli viszonyaikat, úgy kell nekünk is idebent (igaz, lehetőleg gyorsítva) rendszerében hasonlót, kivitelében Törökszentmiklós esetében törökszentmiklósi variánst megvalósítanunk. A javaslatomban szereplő moziépület/ifjúsági ház társadalmiasítása az erre való szándék első műhelye lehet; sikere esetén, mint említettem, a művelődési központnak kellene következnie. Ezzel párhuzamosan építené és bővíthetné a város polgárosulását az a lehetőség, amit a Városi Civil Alap megteremtésével és működtetésével említettem, és jelesül elősegítené ezt az a folyamat is, amit a Civil Szemlék, a Civil Fórum és a Civil Ház esetében körülírtam. A működésének logikájában már a jövőre hajazó Katolikus Népkör (a leendő Civil Házhoz, az esetében említettekhez hasonlatosan) ugyancsak népművelői/animátori segítséget igényel. „Nincs összetartás, nincs, aki összefogja a civileket”, mondták nekem, amiből az is következik, hogy a civil szervezetek majdani többszö17 Szépen körülírja e szemlélet szellemtörténeti beágyazottságát Für Lajos Fölrepülni rajban (Bp, Püski, 2007., 417 old.) c. emlékirata bevezető oldalainak történelmi elemzésében.
röződésekor erre majd külön szakértő segítőket kell alkalmazni. Megjegyzem: ugyanúgy, mint ma Nyugat-Európa-szerte valamennyi városban és kistérségben. Az átalakuló művelődési központnak át kell gondolnia helyiségeinek kihasználását abból a szempontból is, hogy azokat a ’saját’ vagy az ’idegen’ szervezetek mikor és hányszor használják. A civilek óhajára figyelmesen kell rendelkezésükre bocsátani azokat; a havi, a kéthetenkénti egyszeri összejövetelek (ez utóbbi például az Almási nyugdíjas klub esetében) olyan ritkák, hogy közösségépítésre valójában alkalmatlanok. Ha azt akarjuk (és miért is ne akarnák ezt Törökszentmiklóson is?), hogy egymásra figyeljenek az emberek, hogy az egyik társaság tevékenykedéséről tudjon a másik, és hogy a civil teljesítmények megtermékenyítsék egymást, az egyszerű rendezvényegyeztetést és az összejövetelek közhírré tételét is folyamatosan el kell végezni. Szorgalmazni kell a jelenleg még nem formalizáltan működő öntevékeny csoportok/ társaságok hivatalos szervezetté (egyesületté) alakulását, mert bár nehéz megfelelni az adminisztrációs kívánalmaknak (ezen persze a művelődési központban rendelkezésre álló tanácsadás segíthet), ám mindenki meg kell értse, hogy ezek az önállóság, a szabad cselekvés és a pályázhatóság elemi feltételei. Jelenleg nem nagyon tudható, hogy a civil szervezetek folyamatos pályázati lehetőségével, a civil szervezetek használatára szánt önálló ingatlannal, a javasolt Szemlék sorozatával, a Fórum működtetésével, a mozi/ifjúsági ház és a művelődési központ társadalmiasításával, az ifjúság körében bevezetett innovációkkal mikor változik minőségileg a törökszentmiklósi civil világ. Akkor majd vélhetően újra kell osztani a feltételeket és a lehetőségeket. Még ha optimistán számolom, akkor is van erre néhány munkás esztendő. 7. Rövid távú tennivalók 7. 1. Egy-két hónap alatt belátható tennivalók Úgy gondolom, hogy javaslataimat minden érintettel meg kell(ene) beszélni mielőbb; a város vezetőin kívül tehát a képviselő-testület kulturális bizottságának tagjaival, a művelődési központ valamennyi dolgozójával, és közülük különösen a népművelőkkel, valamint a civilek közül legalább azokkal, akikkel találkozhattam. Javaslataim nyilvánossága és megbeszélése, a lehető (az elérhető legnagyobb) konszenzus azért fontos, mert jobbára hiába a bármiféle (felső/vezetői) döntés, ha az abban résztvevők nem azonosulnak a változtatás szándékával. 51
tanulmány Beke Pál Javaslat Törökszentmiklós közmûvelôdési/közösségi mûvelôdési intézményeinek átalakítására
Ez útját állja a javaslatsorozat sikerének. Ezeken a megbeszéléseken magam is szívesen részt vállalok egyrészt, mert nem szeretnék elbújni javaslataim megbeszélésekor és részletezésekor, másrészt, hogy a bizonyosan szükséges értelmezésben/módosításokban is részt vállalhassak. Mindez nem egyszeri alkalmat, hanem többszöri találkozást/ beszélgetést kell(ene) jelentsen, hiszen módot kell adni nemcsak a dolgok és a részletek egyéni átgondolására, hanem a másokkal való megbeszélést követő új felismerésekre is. 7. 2. További két-három hónap alatt - a kialakult egyetértés/konszenzus alapján 7. 2. 1. Az érintettek (elsősorban a népművelők) kezdjék el a feladatok szétosztását, tehát a művelődési központ rendezvényszerű tevékenységelemeinek és a polgármesteri hivataltól a városi rendezvényirodának átadni javasolt feladatok összegyűjtését. Ezen munka elején is szívesen részt veszek, mert úgy gondolom, hogy a mindennapos helyi ténykedésektől mentes kívülálló, a helyi függelmektől mentes állapot könnyíti az ellentmondások megtalálását/megfogalmazását.
52
7. 2. 2. Ha ez a feladat-szétosztás a fenti időszak első felében a résztvevők egyetértésével megtörtént, úgy a második hónap során kezdjék el az elemi átszervezés megtervezését. Keressenek helyet a városi rendezvényirodának. Kezdjék el a Lukács Mozgóban a későbbiekben annak működtetését is vállaló ifjúsági egyesület szervezését. 7. 2. 3. Kezdődjenek megbeszélések a fiatalok különböző csoportjaival a gyermek- és ifjúsági önkormányzat megteremtése érdekében; erre akár egy nyári két-három napos tábor is szervezhető a mozi/ifjúsági ház kertjében, ahová már gyakorló, e témában járatos fiatalokat lehetne meghívni tájékoztatás céljából. 7. 2. 4. Kezdjék megszervezni a Civil Szemlék bemutatósorozatát, és ezt követően az azokon szervezett beszélgetések eredményeképp a harmadik hónap végére teremtsék meg a Civil Fórumot. 7. 2. 5. Időközben alakítsák át a képviselő-testület szmszét úgy, hogy a civilek a város vezetésében szabályozottan hangot kaphassanak; 7. 2. 6. Egyidejűleg fogalmazódjon meg az a polgármesteri levél, amelyben az átalakítási szándékról a szakminisztérium (megjegyzem: nem kötelező erejű!) véleményét kikéri. (2008. március)
53
tanulmány
Dr. Szarvák Tibor
a z életen á t t a rt ó t a nu lá s meg í tél ésérôl a ro m a t á rsa d a l mi csoportok k ö rébe n
A darabbér reneszánsza A korszak, amelyben élünk, a tudás társadalmának kora. Mindenkinek joga és felelőssége, hogy a tudás korszakában megtalálja a helyét a modern és a hagyományos viszonyrendszerekben. Ezért van szükség az élethosszig tartó tanulás gyakorlatának teljes értékű megvalósítására, vagyis egyfajta egyéni habitusváltásra. Az átmenet évtizedében a hagyományokra alapozott, az előre látható karrierekben és lépésekben gondolkodó mobilitási út helyett hazánkban is egyre markánsabban tört utat az ad hoc döntésekből építkező, a nagyobb kockázatvállalási hajlandóságot preferáló egyéni és közösségi stratégia. Ez utóbbi azonban főként a társadalmilag kedvezőbb helyzetű, főként a városokban élő csoportoknál volt jellemző. A vidéki társadalomban azonban általában kisebb mértékű az individuális kockázatvállalás elismerése és értékelése. E hátrányok hatványozottabban jelentkeznek a Magyarországon élő cigányság körében, akiknél a társadalmi marginalizáció, az objektív - relatív depriváció különböző elemei (alacsony jövedelem, alacsony iskolai végzettség, rosszul felszerelt, egészségtelen vagy szűkös lakáskörülmények, alacsony foglalkozási státusz stb.) fokozottan jelentkeznek. Tanulmányunkban egy, a magyarországi roma népességet reprezentáló mintán, 2005 végén felvett kutatás1 segítségével a roma résztársadalmi cso1 N 1000 fő. Kérdezőbiztosaink az adott település önkormányzatánál, iskoláinál, óvodáinál, egészségügyi intézményeinél, civil szervezeteknél, kisebbségi önkormányzatoknál, szociális célú szervezeteknél és a helyi lakókörnyezetben érdeklődtek, végezték el a címlista gyűjtésének feladatát. Kemény István 1971-es kutatásához hasonlóan, ,,azokat a személyeket soroltuk a romákhoz, akiket a nem roma környezet annak tart”. Válaszadóink harmada Észak-Magyarországon, ötöde az Észak-Alföldön élt. A Dél-Alföld és a Dél-Dunántúl közel hasonló arányban (13-16%) részesedett a mintá-
54
portoknak a foglalkoztatással, a munka világával, valamint az életen tartó tanulással kapcsolatos attitűdjeit vizsgáljuk. A tanulmányban az eredményeket több alkalommal százfokozatú skálán közöljük. A százfokozatú skála értékei minden esetben csak az értékelhető válaszokra vonatkoznak, a következők szerint: a százas érték azt jelenti, ha minden válaszoló a maximális, a nulla érték, ha a minimális pontszámot adná. Az ilyen százfokozatú skálákon az ötven pont alatti érték negatív véleményt (bizalmatlanságot, ellenszenvet), míg az ötven pont feletti érték pozitív véleményt (bizalmat, rokonszenvet) jelez. Fontos tudni, hogy elemzésünkben Kemény István metodikáját alkalmaztuk. Kemény István az északi régióba sorolta a hagyományosan ebbe a területi egységbe tartozó megyéket (Borsod-AbaújZemplén, Nógrád, Heves), keletiként jelölte meg Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar és Békés megyéket, alföldiként pedig a Bács-Kiskun, Csongrád, Jász-Nagykun-Szolnok megyék alkotta csoportot. A budapesti iparvidékhez sorolta a fővárost, Pest, Fejér és Komárom megyét, a Dél-Dunántúlhoz Baranya, Somogy, Tolna, Veszprém és Zala megyét; valamint a Nyugathoz Vas és Győr-Moson-Sopron megyét. Az általunk alkalmazott beosztásban a Kemény István által keletiként, illetve alföldiként megnevezett területeket egy „alföldinek” elkeresztelt földrajzi egységbe csoportosítottuk. A középmagyarországi tengelyt pedig Pest megye, valamint a Közép-dunántúli régió (vagyis a tágabban vett fővárosi agglomeráció) alkotja. A két dunántúli régiót pedig összevontuk. ban. Más hazai régiók 10 százalék alatti reprezentációval rendelkeztek. A jelen komplex kutatás témavezetője Szoboszlai Zsolt volt.
A foglalkoztatás kérdései Az adatfelvétel időszakában a kedvezményezettek harmada rendelkezett munkaviszonnyal. A nem dolgozók körében jellemző a gyes, a gyed és a gyet (21%), a rokkantsági nyugdíj (11%) és a munkanélküliség (20%). Mivel a házas(élet)társak negyede volt munkaviszonyban 2005 őszén, igen gyakorinak mondhatjuk az egykeresős háztartást a romák körében. Közel 30%-uk otthon tartózkodott a gyermek(ek)kel, tized-tized részük munkanélküli, illetve rokkantsági nyugdíjas, a többiek háztartásbeli státuszban és táppénzen vannak leginkább. A foglalkoztatás problémái között, roma nézőpontból 8 tényező (főként az egyéni kockázattűréshez kapcsolódó kategóriák) található 50 pont felett. Leginkább a megkülönböztetéstől félnek válaszadóink, majd a beilleszkedéstől, az alacsony tudástól való félelem következik. Fontos tényező még az ideiglenesség, a bizonytalanság, a fekete munka és az egészségi állapot, valamint az előrelépési lehetőségek említése is. Nem roma nézőpontból egy választípust sem értékeltek 50 pontnál magasabbra a megkérdezettek. A 3 vezető tényező a tudások, ismeretek, az ideiglenesség és a fekete munka volt. Feltételezzük, hogy a kérdezettek vonatkoztatási csoportja a hasonló társadalmi státuszú, nem roma emberek csoportja; ki kell emelnünk a jellemző foglalkoztató ágazat labilitását, kiszámíthatatlanságát. Foglalkozási életutak A kedvezményezettek több mint negyede 1979 előtt, ötödük a „szocializmus” utolsó évtizedében lépett be a munkaerőpiacra. Több mint tizedük a rendszerváltozást követő évtized során kezdett dolgozni, s negyedük az új évezred első évében kapta meg az első hivatalos fizetését. Tizedrészüknek még soha nem volt „rendes” munkahelye vagy mindig is alkalmi munkából élt. Ezek a társadalmi tények azért fontosak, mert a család, a környezet, a kortárs csoport és az iskola mellett a munka világának van fontos szerepe az ember szocializációjában. A foglalkozási szerep az egyén identitásának lényeges eleme. Különösen jelentős hatása van az utóbbinak a halmozott hátrányokkal küzdő réteg esetében, mert a munkahely gyakorlatilag az utolsó olyan folyamatosan létező teret jelenti számukra, ahol a különféle innovációs stratégiák megismerésével és elfogadásával az egyéni élethelyzet gazdagodhat (Szarvák, 2001.). A foglalkozási életutak a vizsgált négy időszakban (1986-1992., 1993-1997., 1998-2002., 2003-2005.)
tanulságosan alakultak. Jól nyomon követhetjük azt, hogy a roma csoportok körében az alrendszerek átalakulási trendje kb. 15-17 éve miképpen szakította meg a felemelkedést, a proletarizáció folyamatát. Valószínűleg a nagyszámú új belépőnek köszönhető az, hogy az adott, nagyjából ötéves időszakban a munkahellyel rendelkezők száma időszakonként állandó volt. További jellemző, hogy a vizsgált munkavállalók kiszorultak a fővárosból és a megyeszékhelyekről, valamint az egyéb, nem a lakóhelyükön lévő munkahelyekről és munkavégzésük helye fokozódó ütemben a lakóhelyükre korlátozódott. A vizsgált időszakokban, gyakorlatilag bő évtized alatt, lassan átstrukturálódott a vidéki roma társadalom munkaerő-piaci helyzete. Az 1980-as évek végén, a ’90-es évek elején a foglalkoztatottak negyede még az iparban dolgozott, tizednyi válaszadónknak a mezőgazdaság és az építőipar jelentett stabil állást. Mintánkban ekkor még kevésbé jelentős a szolgáltatásban, a kereskedelemben, valamint a közigazgatásban dolgozók aránya. Másfél évtized múlva már egészen más a helyzet: az iparban és az agráriumban egyaránt csak minden tizedik roma munkavállaló birtokol munkahelyet, s lassan stabil (közel 15%-os) foglalkoztatási szeletet jelent a szolgáltatás, a kereskedelem és a közszolgáltatás is. A munkahelyek terén bekövetkező tulajdonváltás is a fenti folyamat részeként értelmezhető. Az időszak elején az állami tulajdonos még a roma munkahelyek harmadát, a magántulajdonos a tizedét jelentette. 1993-1997. között a helyzet kiegyenlítődött és az ezredforduló időszakában a roma munkavállalók ötöde már magántulajdonosnál, tizede az állam cégeinél, intézményeinél dolgozott. Napjainkra a helyzet újra kiegyenlítődött, ami alapvetően az önkormányzati fenntartású intézmények, cégek roma foglalkoztatásban betöltött szerepének növekedésére utal. Az életen át tartó tanulás megközelítési kísérletei A dunántúli és a magasabb iskolai végzettségű válaszadók inkább fontosabbnak tartják, de a minta átlaga is támogatandó és fejlesztendő kérdésnek gondolja az életen át tartó tanulás eszméjének terjesztését (a 100 fokozatú skála átlaga 70 pont). A válaszadók szerint azonban – a közvélekedésnek megfelelően – az érvényesülésben elsősorban az anyagi javak, másodsorban a tudás és a diploma számítanak. A kérdéssel való foglalkozást azonban jól jelzi az, hogy a minta kétharmada önálló véleményki55
tanulmány Dr. Szarvák Tibor Az életen át tartó tanulás megítélésérôl a roma társadalmi csoportok körében
fejtésre is vállalkozott az életen át tartó tanulással kapcsolatban. A nyitott kérdéseket hét kategóriába rendezve, az alábbi elképzelések születtek:2 - alkalmazkodás; a munka és a képzés összefüggései (26%) – ide soroltuk a következő típusokat: alkalmazkodni kell a mai korhoz; sokat kell tanulni, hogy érvényesülj; folyamatosan tanulni kell, hogy munkát kapj; szükséges a növekvő követelmények miatt; nagyon fontos, mert csak így érvényesülhetsz; aki nem tanul, nem kap munkát; folyamatos képzés kell a munkanélküliség miatt. - általános - mennyiségi szemlélet (5%) – ide tartozónak tekintettük az alábbi tartalmú választípusokat: sok szakmát kell tanulni, hogy legyen munka; sokat kell tanulni; sokfélét kell tanulni; sok mindenhez kell érteni; sokat kell tanulni, hogy jó munka legyen; többféle iskolát is el kell végezni. - általános - normatív szemlélet (18%) – ide tartoztak az alábbiak: jó lenne; jó dolog, de munka is kell; minél többet tanulsz, annál jobb; folyamatos tanulás a boldoguláshoz; folyamatos tanulás a felemelkedéshez; felzárkózás egy jobb élethez; tanulni kell, hogy fejlődjünk; sokkal jobb és okosabb ország; mindenből lehet tanulni. - a képzéshez kötődő választípusok (10%) – az ide tartozó válaszok: jó és új szakmát kellene tanulni; továbbképzés. - az élet szakaszaihoz kötődő válaszok (14%) – ide a következőket soroltuk: öregen is lehet tanulni; életkortól függetlenül lehet tanulni, haladni kell a fejlődéssel; mindig tanulni kell; lehetőség hogy tanulhass, akárhány évesen; kortól függetlenül tanulhat bárki; ha munkát akar, képezni kell magát, mindegy, hány éves; tanulni kell, amíg élünk. - általános lemondó szemlélet (10%) – ide a következők kerültek: fontos, de nem szükséges egy életen át tanulni, nincs biztosítva a továbbtanulás; semmi értelme egész életen át tanulni; jó is meg nem is; nincs rá idő, luxus; értelmetlen; nincs rá szükség; nem érdemes. - általános szkepszis – esélyegyenlőségi megközelítés (5%) – Ide az alábbi típusú válaszok kerültek: ha valaki adna pénzt, én tanulnék egész életemben; nincs értelme, megkülönböztetettek a cigányok; a megkülönböztetés miatt hiába tanulunk; a romákat egy kalap alá veszik; hiába tanulunk egy életen át, nem boldogulunk; mi romák életen át tanulunk, mégse boldogulunk, mint magyar társaink; tanulhatnánk, de úgysem boldogul2 A zárt választípusok jól jelzik azt, hogy a roma társadalmi csoportok problémái a munkanélküliség, az alacsony keresetek, a szegénység és a létbizonytalanság köré csoportosulnak.
56
nánk, mert romák vagyunk; még mindig vannak előítéletek; tanulhatnánk, de úgysem boldogulnánk, mint a magyarok; tanulhatnánk, de úgysem boldogulnánk, mert romák vagyunk; bármit csinálunk, romák maradunk. - egyéb (2%) – ebbe a kategóriába a gyakran előforduló a ,,jó pap holtig tanul” vagy a ,,mint a jó pap” válaszokat illesztettük. A roma társadalmi csoportok mobilitásának fontos körülményeit jelentik azok az információk, amelyeket a választott település roma prominenseitől kaptunk. Egy, a közelmúltban felvett, országos cigány kisebbségi önkormányzatokat (CKÖ) jelentő mintában feltett kérdés válaszai (Szarvák T. 2005.) arra utalnak, hogy maguk a CKÖ-k (a fő iránynak megfelelően) a roma társadalmi csoportokat érintő fejlesztésekben leginkább a képzést, az oktatást, valamint a szociális gondoskodást, felzárkóztatást említették. Mindezek mellett fontosnak tartották a foglalkoztatást, az egészségügyet és az ifjúsági csoportok helyzetét is. Bár átlagosan nem tartották lényegesnek az információs társadalom és a környezetvédelem témakörét, a Dunántúlon és a Dél-Dunántúlon mégis a legnagyobb értéket kapta. Értelmezésünkben szintén a modernizációhoz kapcsolódó adat az, hogy a képzés és az oktatás szegmensét leginkább a közép-magyarországi területeken támogatták a megkérdezett CKÖ-k. Összességében úgy látjuk, hogy a települési roma véleményformáló elit szintén jó kommunikációs csatorna lehet az életen át tartó tanulást népszerűsítő programok terjesztésére. Támogató tényezők Országos lakossági mintánkban a magasabb iskolai végzettség szerzésének indokaként különösen a fiatal felnőtt és a középkorú válaszadóink jelölték meg az egyéni autonómiát (,,én akartam” – 100 fokozatú skála átlaga 75 pont); a növekvő követelmények tudata (100 fokozatú skála átlaga 57 pont) támogatott választás volt a családi, szülői példák említése is (100 fokozatú skála átlaga 50 pont). Ezen okok a magasabb iskolai végzettségű válaszadók körében voltak fokozottan jelen. Kevésbé volt népszerű a tévében mutatott minta és a választott szakma felvállalása. Az 1975. után született korosztály a médiatényezőt és a baráti példát, a kortárs csoport hatását fontosabbnak látta, mint a másik két generáció. A televíziós minta és a baráti hatás, valamint a növekvő követelmények tudata (érzete) a Dunántúlon és a fővárosi agglomerációban volt számottevő értékű.
A kérdés összegzésére egy matematikai eljárást, a főkomponens-analízist hívtuk segítségül.3 A kategóriák körében négy, jól körülhatárolható jellemzőt tudtunk meghatározni (a négy komponens az adatok 75 százalékát őrizte meg). A példák faktor (a változók sorrendje: barátaim példája; tanáraim miatt; a tévében látott példák; családi, rokoni példák) mint legnagyobb magyarázó erejű (43%) változónk leginkább az 1975. után született, cigány nemzetiségű válaszadóink körében volt támogatott. Az egyéni és családi megfelelés (a változók sorrendje: én akartam; szüleim, családom miatt) elnevezésű kategóriánk a második legerősebb hatású faktor. Főként a magyar cigány nemzetiségű, középkorú vagy fiatal, inkább magasabb iskolai végzettségű és a keleti régiókban élő válaszadók körében volt elterjedt. A növekvő követelmények változó önálló faktor maradt. Különösen a magyar, illetve a magyar cigány, szakmunkás végzettségű, Dunántúlon vagy a fővárosi agglomerációban élők preferálták ezt a választást. A választott szakmát is különállóként definiáltuk a matematikai - gondolati térben. Ezen tényező támogatása főleg a magasabb iskolai végzettségű, fővárosi agglomerációhoz tartozó válaszadók körében volt jellemző. A válaszadók alapvetően a jó osztályközösség (100 fokozatú skála átlaga: 67 pont), a másik elfogadása, az önálló véleményalkotás, a kitartás, az önbizalom fejlesztése és a tanulás megszerettetése mellett a kudarc elviselése szempontjából (100 fokozatú skála 57-51 pont) tartották fontosnak az iskolát. Érdekes, hogy a haszon elvű változó (,,az iskola után rögtön kaptunk munkát”) kevésbé volt fontos az iskola megítélésében, mint a személyiségfejlesztés különböző szegmenseit jelentő különböző változók. Az előbbi (nosztalgikus jellegű) változó főként az 1959. előtt születettek körében volt támogatott. Az önálló véleményalkotás fontosságát főként a közép- és a fiatalabb korosztály jelezte. Összességében a személyiségfejlesztéshez és a közösségteremtéshez kapcsolódó válaszokat 3 Az eljárás arra alkalmas, hogy több változóból „kiszűrje” azok közös komponensét. A látszólag független állításról alkotott véleményekből az eljárás során kirajzolódik az az attitűd jellegű kognitív beállítódás, amelyről a válaszadó tudatosan esetleg nem is tud választ adni, de amely ott van minden egyes válasza mögött. A „közös részt” tartalma alapján nevezhetjük el. Az analízis során minden válaszoló kap egy súlyszámot (úgynevezett faktor-score-t), amely alapján a kérdezettek csoportjai is jellemezhetők. A főkomponenseken belüli sorrendet a kialakításában részt vevő változók faktorsúlya alapján ismertetjük, feltüntetve a magyarázott varianciát is.
a magasabb végzettséget elérő, 10 ezer főnél nagyobb népességű, főként városi rangú településeken élő megkérdezettek preferálták. Akadályozó tényezők A földprogramos kutatások eredményeiből tudjuk, hogy tanulást gátló tényezőket a cigány kedvezményezettek több mint fele jelzett 2003-ban (Szoboszlai Zs., 2003.). Ez az arány (55%) gyakorlatilag az országos roma kutatásban is megismétlődött. Területileg az Alföldön (a földprogramos településeken a Dunántúlon és Észak-Magyarországon) és a községekben, a magyar és a magyar cigány nemzetiségű középkorosztály körében volt az átlagnál jelentősebb az akadályozó tényezők említése. A gátló tényezőket egyenként vizsgálva, két tényező kiemelkedését találjuk. A roma családokban főleg a pénzhiány, a korai munkába állás és a ,,nagycsalád” (testvérek nagy száma) akadályozta a tanulást. Ezek a tényezők szignifikánsan gyakrabban fordultak elő a középkorosztályban és az idősebb generáció körében. Területileg feltűnően kiemelkedik a Dunántúl és a fővárosi agglomeráció, ahol a pénzhiány vagy a korai és kényszerű munkába állás, a testvérek nagy száma a többi régióban élőknél jobban szerepet játszik a továbbtanulás akadályai között. Meg kell jegyeznünk, hogy az anyagi tőke hiánya leginkább a községekben, a betegség pedig a városokban (megyeszékhelyeken) élők körében akadályozta a kulturális tőke gyarapítását. Az említett akadályok a kedvezményezettek legszélesebb körét, hasonlóan (bár 20 százalékkal magasabb arányban) a földprogramos felméréshez, a szakmunkás bizonyítvány megszerzésében gátolták. Korai életkorban mintegy 5 százalékukat akadályozták a fenti okok az általános iskola elvégzésében és 9 százalékukat a középiskolai érettségi megszerzésében. A felsőoktatási tanulmányi aspirációk akadályozásának hiánya a mobilitási csatornák eddigi zártságára utal. Érdekes települési szintű különbség az, hogy a szakmunkásképző elérése inkább a községekben élők számára nem sikerült, az érettségi már a megyeszékhelyeken élők számára maradt álom. Ugyanez a differencia megrajzolható a korosztá lyok tükrében is. Ezért mondhatjuk azt, hogy a középkorosztály mobilitási célja a szakmunkásképzés, a fiataloké pedig az érettségi lett volna. A tudáshoz, az ismeretekhez kapcsolódó attitűdök Bár összességében azt látjuk, hogy a válaszadók szerint fontos az, ha valaki jó tanuló (100 fokozatú skála átlaga 79 pont) és az elképzelésének megfelelő 57
állásban helyezkedik el (100 fokozatú skála átlaga 77 pont), az életen át tartó tanulással kapcsolatban vállalt támogató álláspontok mögött nincs igazán pozitív személyes tapasztalat. A válaszadók szerint ugyanis alig segített a végzettség abban, hogy olyan állást találjanak, amilyet elképzeltek maguknak (100 fokozatú skála átlaga 32 pont). Ez az adat azonban a végzettség növekedésével változik. A szakmunkás végzettségűek körében 62, az érettségivel vagy magasabb végzettséggel rendelkezők körében 52 pontot regisztráltunk. Válaszadóink pesszimistáknak tűnnek azzal kapcsolatban is, ami az iskola sugárzó hatásait jelenti. Szerintük a családban követett szokások inkább nem változnak meg az iskolában szerzett tapasztalatok hatására (100 fokozatú skála átlaga 44 pont). Bár a magasabb iskolai végzettség ennél az állításánál is 50 pont feletti értéket eredményezett. Az életen át tartó tanulás személyiségben rejlő elemeit azokban a mindennapi élethez erősebben kötődő tudásformákban (pl. villanyszerelés, pohárköszöntő tartása, viccmesélés, régi mesterségek ismerete stb.) is felfedezhetjük, amelyek közelebb állhatnak a roma társadalomhoz. A felnőtt válaszadók a 24, általunk megjelölt tevékenységforma közül leginkább a főzést, a befőzést, a piaci alkut és a kert, a föld művelését, a kőműves munkát, a varrást, a festést, a hivatalos ügyek intézését, a pohárköszöntő tartását, az anekdotázást, valamint az ajándékvásárlást, illetve a menetrendek használatát említették (100 fokozatú skála átlaga 50-87 pont). A fiatalok (a család 14-18 éves korú gyermekei) azonban egy tudásformát sem ismertek 50 pontnál magasabb értékben. A felnőttek és a gyermekeik közötti paradigmaváltást jól megjeleníti az, hogy a gyermekek jobbak az internet és a számítógép kezelésében, valamint az idegen nyelvek ismeretében. Az új tudások terjedésének szükségességét jelentheti a globalizáció hatása mellett az is, hogy a roma tradíciók ismerete (régi mesterségek; hangszerek ismerete - 100 fokozatú skála átlaga: 22 pont) már a felnőttek körében is alacsony mértékű. Látható az, hogy a szülők és a gyermekek közötti tudásátadás ezekben az években már nehezen működik. Korábban azonban ezeket a tudásokat szinte kizárólag (81%) a szülők, nagyszülők mondták el gyermekeiknek. Minden negyedik - ötödik megkérdezett említette a testvérek, a munkahely, az iskola szerepét. Az önképzés (,,elleste könyvekből”) és a teleház, a művelődési ház látogatása ebben a témában meglehetősen alacsony. Ezen ismeretek terjedését azonban segítheti az, hogy a válaszadók ezekkel 58
a tudásokkal gyakran segítik a települési makro (47%) és a szűkebb roma környezetet (50%) is. Főként a szakmunkásképzőt végzettek és az érettségizett vagy diplomás felnőttek véleménye szerint ezek a tudások inkább segítik a romákat a mindennapi életben (100 fokozatú skála átlaga 60 pont). Infokommunikációs hátterek A roma társadalmi csoportok kapcsolataiban a személyek (szomszédokkal való beszélgetés, rokonlátogatás) dominálnak (100 fokozatú skála átlaga 89 és 76 pont). Az intézményesült kapcsolati háló gyakorlatilag elenyésző hatású (100 fokozatú skála átlaga 24-36 pont). Válaszadóinkat talán a bál és a mulatság, ezzel együtt a művelődési ház (még ritkábban a könyvtár) látogatása mozdíthatja ki otthonról. A szociális földprogramos roma kedvezményezettekhez hasonlóan, országos mintánkban is erős a kulturális kirekesztettség, bár a fiatal korosztály és a szakmunkás vagy magasabb végzettséggel rendelkezők azért gyakrabban jutnak el egy-egy közművelődési rendezvényre. Nehéz utat találni a roma csoportokhoz, mert (szinte) zártak a ,,magas” kultúra (színházba a legritkábban jutnak el válaszadóink) és a tömegkultúra (mozi, könnyűzenei koncertek stb.) intézményei is. Ezért a fentiek tükrében érdemes felidéznünk egy klasszikus, politológiai vonatkozású paradigmát. Lazarsfeld és kutatócsoportja az 1940-es amerikai elnökválasztási kampányt vette górcső alá, s arra az eredményre jutottak, hogy az emberek választások alkalmával hozott döntéseire elsősorban mikrokörnyezetük véleményformáló szereplői hatnak. Ennek tükrében utalunk vissza arra, hogy az életen át tartó tanulás programjainak, fontosságának terjesztése során támogatni kell a véleményformáló (mintaadó) roma személyiségeket. Fenti hipotézisünket alátámasztja az is, hogy a romák leginkább a család és a rokonság felelősségét hangsúlyozzák az életen át tartó tanulás eszményének terjedésében; s csak másodsorban fordulnak elő formalizált intézmények (pl. munkaügyi központ, cigány kisebbségi önkormányzat, civil szervezetek és az állam). A roma háztartások körében a leggyakoribb kommunikációs eszköz a mobiltelefon és a videomagnó/dvd lejátszó. Ezek a technikai eszközök a családok több mint felénél megtalálhatóak. Vezetékes telefont a válaszadók alig tizede használ. Ez az adatsor erősíti azt a makrotrendet, amely szerint a vezetékes telefonok világa visszaszorulóban van (2002-ben a szociális földprogramos kedvezményezett családok hat tizede nem rendelkezett
4 A három évvel ezelőtti földprogramos kutatásban a válaszadók kétharmadának nem volt még mobiltelefonja. 5 A földprogramos roma résztvevők 3, a nem roma kedvezményezettek 9 százalékának volt otthon számítógépe.
Az olvasási adatokhoz hozzátartozik, hogy a tavalyi évben válaszadóink közel 3 könyvet olvastak el. Jelenleg a válaszadók alig tizede olvasott valamilyen könyvet. Otthoni könyvtárukban átlagosan 22 könyv található.6 A dunántúliak és a városok lakói (hasonlóan a földprogramos felméréshez) gyakoribb olvasónak számítanak. Úgy gondoljuk azonban, hogy adatainkból (a növekedési trend ellenére) megrajzolható az az ös�szefüggés, amely szerint a roma társadalom szociális kirekesztettsége az informatikai kultúra terjedését (így az életen át tartó tanulás elvének terjedését) is gátolja, tovább növelve ezzel a (hagyományos és digitális egyenlőtlenségekben mérhető) szakadékot a makrotársadalom és hazánk legnagyobb etnikai közössége között.7 A számítógép, jellemzően, a középkorú, magasabb iskolai végzettségű, nem észak-magyarországi 6 Az érettségizett vagy diplomás válaszadóknál a duplája. 7 A BellResearch éves rendszerességgel megjelenő átfogó kutatása, a Magyar Infokommunikációs Jelentés idei, májusban lebonyolított lakossági felmérésének eredményei szerint az összes, mintegy 3,9 millió magyarországi háztartás 18 százalékában, összesen 680 ezer otthonban található személyi számítógépes internetkapcsolat. Ez a PC-vel rendelkező, körülbelül 1,4 millió háztartás bázisán 48 százalékos arányt jelent, azaz – a múlt év számaihoz hasonlóan – nagyjából minden második otthoni gépről érhető el a világháló. http://ictreport.hu/ cikk.php?c=66
1. ábra Az otthoni internet hiányának okai (%) 70 60 50 40
Alföld Észak-Magyarország
30
Dunántúl fővárosi agglomeráció
20 10 0
kognitív 2003
anyagi 2003
kognitív 2005
anyagi 2005
Kognitív változó: a nem érdekli, fél a technikától, nem tudja használni kategóriák összessége Anyagi változó: a túl drága, kisteljesítményű a gépe kategóriák összessége
59
tanulmány Dr. Szarvák Tibor Az életen át tartó tanulás megítélésérôl a roma társadalmi csoportok körében
vezetékes telefonnal) és növekszik a mobiltelefon részaránya.4 Érdekes, hogy a terjedés Észak-Magyarországon nem volt átlagos ütemű. 2002-höz hasonlóan, az ott élő családok mobiltelefon-felszereltsége alacsony maradt. A klasszikus infokommunikációs eszközök terjedésében 2003. óta fejlődés következett be. Roma válaszadóink tíz százaléka használta már a számítógépet, az internethasználat azonban statisztikailag elenyésző. Amíg 2003 tavaszán a vidéki roma háztartások összesen 3 százalékában volt számítógép és egy százalékában internet5, ma már 11 százalék a számítógép, 3 az internet otthoni előfordulási aránya. Az előzőek tükrében nem meglepő az, hogy a roma társadalmi csoportok tagjai naponta majdnem 3 órát tévéznek, 30 percet videóznak, alig 20 percet olvasnak és meglehetősen keveset, átlagosan 4 percet töltenek a számítógép előtt. Az idősebbek inkább tévézők, a fiatalok (főként a 8 osztályt végzettek) dvd-t vagy videót néznek. Az érettségizettek és a diplomások gyakoribb PC-felhasználók. Főként a középvárosokban élők vesznek inkább a kezükbe könyvet, a fővárosi agglomerációban élők pedig gyakoribb látogatói lehetnek a tékáknak, mert átlagosan több időt töltenek egy-egy videó vagy dvd megnézésével.
tanulmány Dr. Szarvák Tibor Az életen át tartó tanulás megítélésérôl a roma társadalmi csoportok körében
lakóhelyű, zömében középvárosokban lakó, magát magyarnak vagy magyar cigánynak való megkérdezettjeinknél található meg. A digitális megosztottság társadalmi jellemzői az internet tükrében fokozottabban jelentkeznek, mert netes eléréssel főként az érettségivel vagy diplomával rendelkező, városi lakóhelyű válaszadóink rendelkeznek. Akinek van számítógépe, leginkább játék és szórakozás célból vásárolta azt, illetve fontos volt még az is, hogy gyermekét segítse az iskolai feladatokban. Akinek nincs, leginkább azért nem vett még eddig gépet, mert drága. Minden ötödik válaszadót azonban nem érdekel a számítógép, minden hetedik válaszadó nem tudja használni a gépet, ezért nem költ ilyen eszközre. Hasonló okokat találtunk az internet esetében is a ,,nem használatra”. A roma megkérdezetteink közel fele (2003-ban még kétharmada) nem tudna élni a foglalkoztatás új útjaival, mert nem tudja használni a távmunka egyik eszközét, a számítógépet. A válaszadók harmada azonban képesnek érzi magát arra, hogy megtanulja a számítógép kezelését. Minden tizedik válaszadó említette azt, hogy végezne közösségben számítógépes munkát, illetve jelenleg is alkalmazza ezt az informatikai eszközt a mindennapokban. A válaszadók közel fele (leginkább az Alföldön és a Dunántúlon) véli úgy, hogy távmunka típusú foglalkoztatásra lenne igény a településen. Összegzés Az életen át tartó tanulás szociológiai hátterével, roma csoportok körében foglalkozó kutatásunkban a roma résztársadalmi csoportokról – korábbi vizsgálatok tanulságai alapján – azt feltételeztük, hogy többségük alacsony iskolázottságú, a társadalom többi rétegéhez képest hátrányosabb helyzetből indul, mivel származási, családi, települési, vagyis társadalmi háttere kedvezőtlen indulási feltételeket biztosít számukra. Azt feltételeztük, hogy az ebbe a társadalmi csoportba tartozók alacsony iskolai végzettségük következtében munkába álláskor általában olyan foglalkozási ágakba kerülnek (segéd- és betanított munka), amelyeket a társadalom kevésbé preferál. A szakképzetlenség következtében e réteg első munkahelyválasztása kényszer. Ebből adódik az, hogy többségük célja a megszerzett munkahely megtartása, így a továbblépés lehetősége fel sem merül. Számukra egy a lényeg: biztosítva legyen a megélhetésük. Ez az a folyamat, amelyet összefoglaló néven társadalmi vagy szegénységi csapdának nevezünk. Azokat az automatizmusokat kerestük tehát, amelyek az integrációs cél elérését 60
segítik vagy éppen lehetetlenné teszik. A vizsgált automatizmusok közül az iskolai végzettség, a családnagyság, a foglalkoztatási mobilitás, a jövedelmi viszonyok, a társadalmi szerepek, a háztartási modellek, az álláskeresési stratégiák és a tudás befogadásának lehetőségei emelhetők ki. Ezek azok a kategóriák, amelyekben a roma társadalmi csoportok a szocializáció, az egyéni életút során bizonyos hátrányokat szenvedtek, leszakadtak a fő társadalmi - gazdasági áramlattól. A Pierre Bourdieu által rögzített tőketípusok közül a kulturális meghatározottságú iskolai végzettség az, amelyik a társadalmi különbségek kialakulásában és kezelésében rendkívül fontos. Az iskolai végzettség, a tudás adhatja azt a biztonságot, amellyel a (nosztalgikus hatású) stabilitás megteremthető a vidéki Magyarország roma népességének körében. A magasabb iskolai végzettség, a tudás általános szintje az a társadalmi automatizmus, amely jobban képesíti az embert az adaptív és az innovatív magatartásformára. A munka világában ható jelentős szocializációs folyamatok azonban a stabilitás ellen hatnak, mert mintánk leginkább az újra elbocsátástól, a diszkriminációtól, illetve a bizonytalan helyzetű cégekben, intézményekben való foglalkoztatottságtól fél. Láthattuk, hogy a változás kulcskategóriái (ismeretek, teljesítmény, munka) körükben még csak most vannak (újra)születőben. Tapasztaltuk, hogy mintánkban többségében még nincsenek meghatározóan jelen azok az értékek, normák, amelyek hosszabb távra is lehetővé tennék a bekapcsolódást a XXI. század elején tapasztalható gazdasági - társadalmi modernizációs folyamatokba. Ahhoz, hogy a személyiség belsővé tegye mindezt, jó eszköz lehet az át- és alapképzések, foglalkoztatási és felnőttképzési programok hatékonyságának növelése; a véleményformáló személyiségek (roma nők, CKÖ-k, fiatalok, magasabb iskolai végzettségűek stb.) megtalálása; a személyiség és a közösség fejlesztését célzó pedagógiai programok meggyökeresítése és az információs társadalom által nyújtott lehetőségek kiaknázása. Értékelésünk szerint a tanulmány által vázolt társadalmi háttérre (még) nagyon jellemző az, amit Haraszti Miklós így fogalmazott meg a Darabbér című szociográfiájában. „Látom, megmutatták neked, mit kell csinálni, de azt nem tanították meg, hogyan kell pénzt keresni”.
Irodalom Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Aula, 1997. Debreceni Erzsébet: A roma népesség foglalkoztatási helyzete és a roma népesség esélyegyenlőségét célzó aktivitások a fővárosban. Fővárosi Esélyegyenlőségi Füzetek, 2004. Havas Gábor - Kemény István: A magyarországi romákról. Szociológiai Szemle, 1995./3. Haraszt Miklós: Darabbér. Egy munkás a munkásállamban. Budapesti Negyed 10. 2002./1-2. http://www.bparchiv.hu/magyar/kiadvany/bpn/ bpn35_36/hm.html Kemény István – Janky Béla: A 2003. évi cigány felmérésről In: A magyarországi cigány népesség helyzete a 21. század elején. Kutatási gyorsjelentések. Szerk.: Kállai Ernő. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete 2003. Kemény István – Janky Béla: A cigányok foglalkoztatottságáról és jövedelmi viszonyairól A 2003. évi országos cigánykutatás alapján. Esély, 2003./6. Kemény István: A magyarországi roma (cigány) népességről. Magyar Tudomány, 1997./6.
Kemény I. (szerk.): A magyarországi romák. Útmutató Kiadó, 2000. Morel Gyula: A jövő biztosabb, mint a múlt. Egyházfórum Kiadó, 1995. Pierre Bourdieu: A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Társadalomtudományi Könyvtár. Gondolat, 1978. Szarvák Tibor: Roma közösségek bevonása a területi tervezésbe. MTA RKK ATI Szolnoki Társadalomkutató Csoport. Kézirat, 2005. Szarvák Tibor: A roma társadalmi csoportok digitális tőkéje. 171-178. o. In: Az Európai Unió bővítésének kihívásai – régiók a keleti periférián. III. Alföld Kongresszus. Szerk.: Nagy Erika – Nagy Gábor. Nagyalföld alapítvány, MTA RKK ATI, 2005. Szarvák Tibor: Résztársadalmak felzárkózási esélyei. 93107. p. In.: Szociális földprogramok Magyarországon. ,,Esély” Szociális Közalapítvány, 2001. Szerk.: Szoboszlai Zsolt Szoboszlai Zsolt: A szociális földprogram roma kedvezményezettjeinek társadalmi jellemzői. In: Cigányok a szociális földprogramban. Szerk.: Szoboszlai Zs. Budapest, Gondolat, 2003. 31–78. p. (Szolnoki Szociális Műhely).
61
62
Lipp Márta
II. A szabadidős szokások változása Jelen dolgozat a szabadidős szokások változásának egy szegmensével, a szabadidőben végzett tevékenységekkel foglalkozik. Témánkkal tartalmi vonatkozásokat érintünk, elsősorban az érdeklődés iránya, a szellemi orientációk foglalkoztattak bennünket. A tevékenységeket kétféleképpen vizsgáltuk: 1. Zárt kérdés formájában, egy, 27 tevékenységfajtát tartalmazó szabadidős listával, mely az európai sztenderdek szerinti leggyakoribb tevékenységformákat tartalmazza. Ebből kiderül, hogy milyen preferenciasort állít föl a falusi lakosság általunk vizsgált rétege, de nem tudjuk meg belőle,
kutatás
A l akossá g kö zmûve lô d éssel k apcsola tos elvá rá s a i na k és szabadidôs jellemzôinek változása a z el múlt h á rom évbe n f a lu n hogy a tevékenységek mennyire személyesek, a legkedvesebb időtöltések közé tartoznak-e. 2. Nyitott kérdés formájában az öt legkedvesebb időtöltést kérdeztük meg. Ezzel egyben kontrollálni tudtuk a listán adott válaszokat. 1. Szabadidős lista. Azt kértük, hogy jelöljék meg azokat a tevékenységeket, amelyeket rendszeresen végeznek, azzal az instrukcióval, hogy többfélét is lehet jelölni. (A válaszolókra bíztuk, hogy mit értenek rendszerességen. Ennek kiderítése a kutatás jelenlegi szakaszában folyó interjúzás feladata.)
Szabadidős tevékenységlista Tevékenység
2004. Sorsz.
%
2007.
Változás*
Sorsz. %
+
-
Kertészkedés
4.
61,5
4.
50,4
10,9,
Virág- és szobanövény-ápolás
6.
46,6
7.
33,9
12,7
Barkácsolás
9.
34,0
9.
24,4
9.6
Ház körüli munkavégzés
2.
74,3
2.
75,9
Kutyasétáltatás – hobbiállatokkal való foglalkozás
14.
20,0
18.
12,4
Kézimunkázás – varrás
18.
16,4
15.
16,7
Túrázás, természetjárás – séta a szabadban
13.
22,8
17.
14,7
8,1
Vendégségbe járás – vendégfogadás
10.
27,5
13.
21,4
6,1
Számítógépezés
17.
17,0
10.
24,3
7,3
Internetezés
21.
10,3
8.
25,3
15,0
Nyelvtanulás
22.
10,1
22.
8,0
2,1
Társaságba járás
8.
34,3
11.
24,2
10,1
Komolyzene-hallgatás
24.
7,2
21.
8,4
1,2
Könnyűzene-hallgatás
5.
48,2
5.
37,0
11,2
16.
17,3
19.
12,0
5,3
3.
62,1
3.
56,5
5,6
Sportolás – futás – tornászás Újság- és napilapolvasás
1,6 7,6
63
k utatás Lipp Márta A lakosság közmûvelôdéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidôs jellemzôinek változása az elmúlt három évben falun
Magazinolvasás
7.
36,7
12.
24,1
12,6
Könyvolvasás
11.
26,7
6.
34,3
Úszás – strandolás
20.
10,6
23.
7,2
3,4
Tévénézés
1.
82,5
1.
79,0
3,5
Videózás
15.
19,3
14.
19,4
Iszogatás otthon
26.
3,9
25.
4,5
Kocsmázás – presszózás – pincézés
23.
9,1
20.
9,1
Csavargás – lődörgés
25.
4,5
26.
3,6
0,9
Heverészés – pihenés
12.
25,3
16.
13,9
11,5
Játékautomatázás
27.
0,3
27.
1,2
Nézelődés – korzózás
19.
10,9
24.
4,8
7,6
0,9 6,1
*A két felmérés közti szignifikáns különbségeket kiemeléssel jelöltük a „Változás” oszlopban A felsorolt tevékenységek 5 területre terjednek ki: - Munka, otthonszépítő jellegű (kertészkedés, szobanövény-ápolás, ház körüli munka, barkácsolás, kézimunkázás – varrás) - Társasági jellegű (vendégség, társaságba járás) - Szórakozó, semmittevő jellegű (iszogatás otthon, kocsmázás, csavargás, heverészés – pihenés, játékautomatázás, nézelődés – korzózás) - Mozgás, sport jellegű (kutyázás, túrázás – séta a szabadban, sportolás – futás – tornászás, úszás – strandolás) - Befogadó jellegű kikapcsolódás, művelődés (számítógépezés, internetezés, nyelvtanulás, komolyzene-hallgatás, könnyűzene-hallgatás, újságolvasás, magazin, könyv, tévénézés, videózás) Hiányoznak közülük a fantáziadúsabb rekreációs formák és mindenekfölött az aktív, alkotó tevékenységek. (A kézimunkázás – varrás és a barkácsolás képviselhetné ez utóbbi blokkot, de az eredmények arra utalnak, hogy ezeket az otthonszépítő elfoglaltságok közé értik). A vizsgálat egyik kérdése, hogy a kedvenc időtöltésre adott válaszok kellőképp kiegészítik-e a hiányzó területeket. A tevékenységek közel fele szignifikáns különbséget mutat a két időpontban felvett adatok között. Nagyvonalakban áttekintve: csökkenés a munka jellegű tevékenységek, a társasági élet, a szabadban való tartózkodás, a könnyű, kikapcsolódás jellegű elfoglaltságok (magazin, könnyűzene, heverészés) területén következett be. Pozitívumként említhetjük, hogy nőtt viszont – és csak ez nőtt – a modernebb és a nagyobb elmélyülést igénylő tevékenységek aránya (számítógépezés, internetezés, könyvolvasás). 64
A legfontosabb elfoglaltságok, a változások ellenére, nagyfokú stabilitást mutatnak. A leggyakoribb, a lakosság több mint felét érintő tevékenységek mindkét esetben ugyanazok, s a sorrendjük is azonos: tévénézés, ház körüli munka, újságolvasás, kertészkedés. (Bár ez utóbbi csökkent arányában, de megőrizte vezető helyét.) A lakosság legalább egyharmada által rendszeresen végzett tevékenységek már csak részben fedik egymást. Mindkét esetben itt szerepel a könnyűzene-hallgatás, illetve a virág- és szobanövényápolás, noha mindegyiket kevesebben csinálják, mint három évvel korábban. 2004-ben ezek közé tartozott a magazinolvasás, a társaságba járás és a barkácsolás. 2007-re ezek mindegyike kiszorult a leggyakoribb elfoglaltságok közül, s ebbe a kategóriába a könyvolvasás került. A legpreferáltabb – legalább 1/3 által választott – 9 tevékenység 2004-ben három kategóriára terjedt ki: munka – háztartás jellegű, társasági illetve passzív jellegű kikapcsolódás. 2007-ben ez 7 tevékenységfajtát jelent, ami pusztán 2 blokkra terjed ki (munka, befogadó jellegű kikapcsolódás/művelődés). Sajnálni lehet a társasági élet visszaszorulását, ugyanakkor kedvezőnek mondható a könyvolvasók arányának növekedése s a lakosság immár ¼-ére kiterjedő internetezés. Mindazonáltal az eredmények eléggé sivár és egysíkú képet mutatnak. A lakosság többsége kevés fajta tevékenységet végez – s úgy tűnik, ezek köre is szűkül –, kimarad belőle a sport, a mozgás s minden, a természettel kapcsolatos foglalatosság. Bár a nemenkénti különbségek nem meghatározóak, de a változók közel felében szignifikánsak.
(2004:16; 2007: 12). Kutatásunk is megerősíti a közismert tényt, hogy a nők művelődőbbek (könyvolvasás, nyelvtanulás), s az ő „könnyű tevékenységeik” szelídebbek és otthonhoz köthetőbbek (könnyűzene-hallgatás, magazinolvasás, valamint kertészkedés és virágápolás).
A férfiak időtöltésként kevésbé hajlanak a komoly dolgokra, s kikapcsolódó tevékenységeik „léhábbak” (iszogatás, heverészés, videózás, kocsmázás, csavargás), viszont szívesebben mozdulnak ki. Ha nem is nagymértékben, de vezetnek a mozgásos tevékenységekben (sport, természetjárás).
Szabadidős tevékenységlista korcsoportonként Korcsoport
Választotta (a korcsoport %-ában)
Tevékenység 15-27
28-37
38-47
48-57
58-67
68-77
átlag
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
Kertészkedés
19
16
46
42
56
54
60
68
63
69
57
65
62
50
Virágápolás
19
15
48
37
53
36
52
33
61
43
60
48
47
34
Barkácsolás
25
18
29
24
33
27
35
31
33
28
22
18
34
25
Ház körüli
52
50
76
75
84
83
83
84
85
88
75
83
74
76
Kutyázás
22
16
17
14
18
12
15
10
17
14
8
7
20
12
8
6
13
11
19
19
17
16
19
22
26
36
16
17
Túrázás
27
20
23
18
21
15
17
12
17
14
6
4
23
15
Vendégség
30
20
27
25
28
25
24
20
21
21
14
18
28
21
Számítógép
49
53
34
36
21
25
11
12
3
4
1
1
17
24
Internet
41
55
26
39
19
24
8
12
3
3
3
1
10
25
Nyelvtanulás
30
23
10
9
5
6
3
3
-
-
-
-
10
8
Társaság
58
46
37
33
27
19
19
12
17
16
9
10
34
24
Komolyzene
9
13
6
7
6
6
7
5
10
12
8
10
7
8
Könnyűzene
60
49
58
45
48
41
34
32
32
28
18
17
48
37
Sport
34
27
21
16
13
11
8
6
5
4
2
2
17
12
Újság
46
39
58
49
63
63
65
62
71
70
57
67
62
57
Magazin
38
31
40
31
29
23
29
22
27
20
19
12
36
24
Könyv
33
36
34
35
35
36
30
32
29
34
22
33
27
34
Úszás
16
9
14
11
8
8
6
5
6
6
2
4
11
7
Tévé
75
73
77
73
78
79
82
80
88
86
88
88
82
79
Videó
36
34
32
30
14
14
17
20
9
6
2
1
19
19
2
2
2
3
3
4
5
6
8
9
6
5
4
5
Kocsmázás
13
14
10
8
10
9
9
9
9
9
4
5
9
9
Csavargás
13
12
3
3
-
-
2
2
2
1
1
3
5
Heverészés
24
19
15
13
13
11
15
8
21
13
29
18
25
14
1
2
2
4
1
1
-
1
-
-
-
-
0,3
1
16
12
10
6
6
3
5
2
5
-
4
4
11
5
Kézimunka
Iszogatás
Játékautomata Nézelődés
65
A rangsorban az elsők között említhető elfoglaltságok közül a házimunkából mint szabadidős tevékenységből, mindkét nem egyformán veszi ki a részét, s ez érvényes a leggyakoribb kikapcsolódási formákra is (tévé, újságolvasás). A korcsoportok erőteljesen és átfogó módon differenciálnak; a szignifikáns különbségek szinte minden változót érintenek. 2004-ben egyetlen homogén tevékenységfajta volt, a komolyzene-hallgatás, mutatva azt, hogy egy 8-10% közti elit minden korosztályban megtalálható és stabil. A 2004-ben korcsoportonként eltérő arányú tevékenységek közül néhány (6) homogenizálódott az eltelt 3 évben (tévénézés, barkácsolás, könyv- és magazinolvasás, vendégeskedés, úszás – strandolás, magányos iszogatás, kocsmázás). Ezeknek a fele az elterjedtebb időtöltések közül való. A homogenizálódás, a könyvolvasást leszámítva, azt jelenti, hogy a csökkenés a fiatalabb korosztályokat nagyobb mértékben érintette. A könyvolvasás népszerűbbé válása viszont inkább az idősebb korosztályokban következett be. A korcsoportok karaktere: - A 15-27 év közöttiek jellemző szabadidős tevékenysége a korszerű ismeretszerzéshez (számítógép, internet, nyelvek), a zenehallgatáshoz, a magazin- és videókultúrához, a sporthoz, a túrához, a mozgáshoz köthető. Azaz az életkornak megfelelően modern és dinamikus, egyszóval tényleg fiatalos, ami előrehaladást jelent a 90-es évek végéhez képest.1 - A következő korcsoport (28-37 évesek) an�nyiban tér el, hogy erre az életkorra elhagyják a nyelvtanulást. A tanulási kedv csökkenése ellenére örvendetes, hogy közel 40 éves korig megőrződik a gyakori szabadidős tevékenységek fiatalos karaktere, amelynek mind a színességével, mint a szintjével elégedettek lehetünk. - A váltás 40 év körül következik be. Drasztikusan lecsökken a korosztályra jellemző tevékenységek száma és változatossága. Ebben az életszakaszban kezdődik az öreges „munka, s pihenésként újságolvasás” szabadidős profil, ami 68 év fölött fokozott pihenésigénnyel egészül ki. Az „anti-fiatalos” karakter, vagyis azok a tevékenységek, amelyeket a fiataloknak nem illik csi1 Ld. a hatvani és a dunakeszi ifjúságkutatást. (Lipp M.: Ifjúságkutatás Hatvanban a fiatalok körülményeiről, életmódjáról, kulturális szokásairól és intézményhasználatáról. In.: Lipp M.: Közművelődési jelenségek és jelentések, Bp. 2001., pp. 64-95. Lipp Tamás: Kell egy hely. A dunakeszi ifjúságkutatásról = Szín, 2002./4.)
66
nálni – a heverészést - pihenést leszámítva – pont ezek. Az iskolai végzettség, a korcsoporthoz hasonlóan, jelentősen differenciál. Bizonyos általánosan elterjedt tevékenységek azonban tendenciájukban szintén homogenizálódnak. 2004-ben csak a jellegzetesen semmittevő időeltöltési módok nem szignifikánsak iskolai végzettség szerint, 2007-re iskolázottságtól független karaktert ölt a vendégeskedés, a televíziózás, az újságolvasás, a növényekkel és a hobbiállatokkal való foglalkozás is. Az alacsonyabb iskolázottságúak körében valamelyest kisebb mértékben csökken ezek vonzereje, mint a magasabb végzettségűek esetében. Sőt, a 8 általános alatti, idősebb rétegek körében nő az újságolvasás aránya. A vendégeskedés a maga 1/5-ével stabil a 8 osztályt végzettek körében, de erősen csökken a magasabb és a legalacsonyabb végzettségűek között. A 8 osztályt vagy kevesebbet végzettek 2004-ben csak tévét néztek az átlagosnál többet, tevékenységi körük 2007-ben kiegészült a ház körüli munkákkal és az otthonszépítő tevékenységekkel. A szakmunkás képzettségűek osztoznak az alacsonyabb végzettségűekkel a ház körüli munkák, a magasabb végzettségűekkel az újságolvasás nagyobb arányában. Az ő egyedi jellegzetességük a barkácsolás. A szakmunkások fölötti profilokra a számítógépes/internetes tevékenységek, az olvasás minden formája, a zenehallgatás és a sportok megjelenése jellemző. Az érettségizettek csak a hiányzó formákban megragadhatóan térnek el a diplomásoktól. Ők kisebb mértékben hallgatnak komolyzenét, tanulnak nyelveket és élnek társasági életet. Ez utóbbi három tevékenységforma a falusi elit karakterisztikuma, amelyek közé 2007-re az úszás is belekerült. És természetesen a felsőfokú végzettségűek között kevésbé elterjedtek a munka jellegű tevékenységek és a televíziónézés is. Mindegyik műveltségi profil nagyfokú stabilitást mutat, egyikben sem ment végbe jelentősebb változás az elmúlt 3 év alatt. Tevékenységtípusok: A szabadidős tevékenységlista preferenciáiból, faktoranalízis segítségével, 7 jól elkülöníthető típusos szabadidős orientáció határozható meg, melyek tartalmilag mindkét időpontra vonatkozóan nagyfokú átfedést mutatnak. Mögöttük érdeklődésalakzatok állnak, melyek behatárolják a típusos attitűdök kapcsolódási pontjait.
Iskola Tevékenység
Választotta (a végzettségi kategória %-ában) 8 alatt
8 általános
Szakmunkás
Érettségi
Felsőfokú
Átlag
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
2004.
2007.
Kertészkedés
52
50
71
52
67
50
59
53
38
42
62
50
Virágápolás
40
28
54
40
44
28
49
41
39
28
47
34
Barkácsolás
15
8
29
20
55
38
32
19
24
17
34
25
Ház körüli
71
86
78
81
81
83
71
67
57
59
74
76
8
8
13
9
25
14
29
14
29
13
20
12
17
28
20
25
12
11
16
17
20
11
16
17
Kutyázás Kézimunka Túrázás
6
4
14
5
24
14
37
20
49
35
23
15
Vendégség
17
6
21
20
26
22
39
22
43
29
28
21
Számítógép
3
2
6
5
10
21
35
42
57
53
17
24
Internet
1
-
2
3
6
18
21
45
46
65
10
25
Nyelvtanulás
1
-
1
-
5
2
23
15
39
32
10
8
21
18
23
15
36
21
48
33
54
42
34
24
Komolyzene
3
4
6
7
6
5
6
8
25
23
7
8
Könnyűzene
27
18
38
25
56
38
60
49
68
51
48
37
Sport
5
-
10
4
16
11
30
20
35
25
17
12
Újság
33
44
62
54
70
61
73
59
72
59
62
57
Magazin
12
4
33
19
39
20
53
34
53
37
36
24
Könyv
13
20
21
25
17
22
45
49
63
68
27
34
Úszás
2
-
5
4
9
6
22
8
24
19
11
7
Tévé
82
84
88
82
83
81
76
75
60
75
82
79
Videó
7
6
15
16
23
22
29
20
22
24
19
19
Iszogatás
4
4
3
5
7
7
3
1
-
5
4
5
Kocsmázás
11
6
8
5
11
14
9
6
4
12
9
9
Csavargás
3
2
4
4
4
4
8
2
1
5
5
Heverészés
41
20
23
15
25
12
22
14
14
14
25
14
1
-
-
-
-
3
1
-
-
3
0,3
1
11
6
6
3
13
3
12
6
17
8
11
5
Társaság
Játékautomata Nézelődés
67
kutatás Lipp Márta A lakosság közmûvelôdéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidôs jellemzôinek változása az elmúlt három évben falun
Szabadidős tevékenységlista iskolai végzettség szerint
k utatás Lipp Márta A lakosság közmûvelôdéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidôs jellemzôinek változása az elmúlt három évben falun
I. Modern: számítógép, internet, nyelv; kiegészítője a sport és a kutyázás. Ismeretszerző karakterű, mely mögött a kor szintjén álló tudás iránti érdeklődés és rendszerint pragmatikus beállítottság van. II. Klasszikus komoly: komolyzene, könyv, túrázás. Esztétikai beállítottságú, amely mögött a kulturális dolgok nagyrabecsülése és gyakran művészeti érdeklődés áll. III. Kimozdulós: vendégeskedés, társaságba járás, strandolás - úszás, kirándulás, nézelődés - korzózás. Társasági érdeklődéssel és természetszeretettel, valamint társadalmi nyitottsággal párosul. IV. Otthonülő: tévénézés, magazinolvasás, könnyűzene-hallgatás, kiegészítője az újságolvasás. A könnyű műfajok és a kikapcsolódást nyújtó szellemi termékek iránti érdeklődéssel és a korszerű szolgáltatások iránti fogékonysággal jár együtt.
V. Domesztikus: kertészkedés, ház körüli munkavégzés; kiegészítője a barkácsolás és az újságolvasás. A mindennapi életre vonatkozó gyakorlati érdeklődés vagy érdeklődéshiány, szolidan modern beállítottság és a szociabilitás háttérbe szorulása társul hozzá. VI. Nőies: kézimunka - varrás, virág- és szobanövény-ápolás, barkácsolás. Az előzőnek egy specifikusan nőkre jellemző változata, mögötte az otthonszépítésre vonatkozó esztétikai beállítottság húzódik meg, nemegyszer a lakberendezés és a szépészeti ismeretek iránti érdeklődéssel. VII. Lézengő - szórakozó: csavargás, kocsmázás, játékautomatázás, iszogatás; kiegészítője a heverészés - pihenés, nézegetés - korzózás. Zárt attitűddel és különböző okokból meglévő érdeklődéshián�nyal párosul.
A tevékenységfaktorok %-os megoszlása Tevékenységfaktor
2004.
2007.
Nem
Kicsit
Nagyon ∑ választ
Nem
Kicsit
Nagyon
∑ választ
Modern
70
17
13
30
67
13
20
33
Lézengô
70
19
11
30
75
17
8
25
Kimozduló
60
21
19
40
62
25
14
39
Otthonülô
47
38
15
53
52
30
17
47
Domesztikus
44
41
15
56
49
33
17
50
Nôi
49
36
15
51
59
26
15
41
Klasszikus
62
28
10
38
63
26
11
37
A klasszikus művelődő faktort leszámítva, mind a 6 tevékenységcsoport arányai szignifikánsan változtak az elmúlt három évben. A nemekhez köthető nőies és a lézengő férfias vesztett nagyobb mértékben a súlyából, kisebb mértékben a kimozdulós és a domesztikus. Az otthonülő közel annyira elterjedt, mint korábban volt, a modern típus jelentősége pedig nőtt. Nemek szerinti eltérés, a két jellegzetesen nemekhez kapcsolódó faktort leszámítva, nincs. Jelentősek viszont az egyéb szociológiai meghatározók. A modern beállítottság a 15-37 év közötti érettségizettek és főiskolát végzettek jellemzője. A klasszikus komoly beállítottság 2004-ben a 28 és 47 év közöttiek, 2007-ben már inkább a legfiatalabb korcsoport, de mindkét esetben csak a legalább érettségizettek sajátja. 68
A kimozdulós beállítottság 2004-ben – bár az évek emelkedésével az aránya egyre csökkent – 15-47 (!) éves korig bezárólag átlag fölötti volt. 2007-re csökkent a korhatár, s inkább csak a legfiatalabbak körében lett gyakori. Mint elitnek számító orientáció, az érettségi alatti iskolai végzettségűeknél az átlagnál jóval kisebb arányban fordul elő. Az otthonülős beállítottság elég nagy átrendeződést mutat. 2004-ben a még fiatal, de már megállapodott korúakra (28-37 év közöttiek), valamint a nyugdíjas kor körüli években lévőkre (58-67 év) és a közepesen képzettekre (szakmunkásképző, érettségi) volt jellemző. 2007-re áttevődött a legfiatalabb és a legiskolázottabb rétegekre, jelezve az otthonhoz köthető, egyénileg végezhető, kikapcsolódás jellegű elfoglaltságok térhódítását a fiatalok és a műveltebb rétegek között.
A domesztikus típus stabilan a középkorúak és a szakmunkás végzettségűek beállítottsága. A női karakterű tevékenységtípus az otthon ülővel ellentétben elöregedő, 2007-ben már csak az idősebb érettségizettekre jellemző. A lézengő-szórakozó magatartás – bár szintén veszített jelentőségéből –, a magukat legkevésbé találó csoportok, a legidősebb és a legfiatalabb iskolázatlanok körében gyakori, a korcsoport 1/3át érinti. A szabadidős tevékenységattitűdöket az iskolázottságon kívül más kulturális mutatókkal is összefüggésbe állítottuk. I. Explicit, szellemi természetű érdeklődési kör meglétével vagy hiányával II. A kulturális aktivitással 1. Helyi programokon való részvétel 2. Kulturális intézmény látogatása III. A közművelődéssel kapcsolatos attitűdök- kel 1. A helyi programokkal kapcsolatos attitűdök 2. A művelődési házzal kapcsolatos attitűdök (mennyire fontos, hogy legyen, elvárásalakzatok) Általában elmondható, hogy a tevékenységattitűdök tendenciájukban függetlenednek más kulturális mutatóktól, miközben szorosabbá válnak az élethelyzetet közvetlenebbül befolyásoló elementárisabb szociológiai meghatározottságok (korcsoport, iskolázottság, munka). A modern beállítottság egyenes arányú kapcsolatban van az érdeklődési kör meglétével, minden kulturális aktivitással, a minőségi program attitűddel, s azzal az elvárással, hogy a művelődési ház legyen közösségi hely. Ugyanakkor az e tevékenységtípust preferálók nem tartják fontosnak, hogy legyen helyben művelődési ház, ami érthető, hisz ez a tevékenységcsoport elsősorban az individuális tájékozódás képességének birtoklására irányul. A motiválatlanságot tükröző programattitűddel negatív korrelációban van. A klasszikus komoly a hasonlóságok mellett három lényegi ponton tér el az előzőtől. Nem jár együtt minőségi program iránti igényekkel, viszont fokozottabban toleráns. Akik ezt a tevékenységattitűdöt birtokolják, azok körében jóval ritkább a szociálnegatív, előítéletes beállítottság. A modern karakterrel ellentétben maximálisan fontosnak tartják, hogy legyen helyben művelődési ház, amelytől szolgáltatás jellegű, modern funkciókat várnának el (legyen a művelődési ház kulturális központ).
A kimozdulósra is jellemző a saját érdeklődési kör, sűrűn jár programokra és kulturális intézményekbe. Ezen kívül rokonítja a modernnel a minőségi program beállítottság és a motiválatlanság elutasítása. Viszont a klasszikus karakterűhöz hasonlóan maximálisan igényli a művelődési házat. Az otthonülős kisebb kulturális aktivitást mutat. Karaktere felemás. Alkalmilag vesz csak részt helyi programokon, nemcsak művelődési házba, hanem más kulturális intézményekbe sem jár, különösen színházba nem. Ha nem is nagymértékben, de az átlagosnál jobban jellemző rá a motiválatlanság. Ugyanakkor ez az egyetlen attitűd, amelyre 2007-ben jellemzővé válik a válogató kulturális magatartás. A művelődési házzal kapcsolatos igény is vegyes, megoszlik a két végletes választás között, nem igényli vagy maximális pontot ad. A domesztikus jellegű kevéssé rendelkezik saját érdeklődéssel. 2004-ben még nem, 2007-re eseti programlátogatóvá válik. Elutasítja viszont azt a művelődési házzal kapcsolatos igényt, hogy folyamatosan álljon a lakosság rendelkezésére, legyen ünnepi és mindennapi közösségi tér. A társas közeg stimuláló hatása az átlagosnál kevésbé érvényesül. Viszont ez az attitűdtípus igényli leginkább az értő szakember segítő útmutatásait. A nőies, otthonszépítő attitűd nincs kapcsolatban az érdeklődési kör meglétével vagy hiányával. Ez a típus ritkán mozdul ki. A kulturális intézmények közül csak a helyi intézmény eseti látogatója. Idegenkedő, enyhén szociálnegatív beállítottságú, s nincsenek sem igényei, sem elvárásai a művelődési házzal kapcsolatban. A férfias jellegű léha - szórakozó típus az egyetlen, amely az érdeklődéssel negatív összefüggést mutat. Azaz minél inkább saját érdeklődési köre van valakinek, annál kisebb valószínűséggel jellemző rá ez az attitűd. Illetve minél inkább jellemző rá, annál kevésbé valószínű, hogy valami érdekli. Látogatja viszont a művelődési házat, de csak azt. Ennek ellenére nincsenek vele kapcsolatban elvárásai. A színházba járással szintén negatív korreláció áll fönn. Motiválatlan és szociálisan idegenkedő beállítottságú. 2. A nyitott kérdésre adott válaszok (mi a kedvenc időtöltése) alig módosítják a tevékenységlista alapján felvázolt sivár és egyhangú képet. Meglepetést okozott, hogy a válaszok szinte teljesen azonosak a két időpontban, s hogy a lista által tartalmazott tevékenységek alig egészülnek ki, s nem számottevő pontarányokkal. 69
A kedvenc szabadidő-eltöltési módok %-os megoszlása Tevékenységkategória
2004. szám
2007. összes
kérdezett
%-a
%-a
szám
összes
kérdezett
%-a
%-a
Munka
397
19
41
231
19
24
Otthon/család
169
7
17
138
11
14
Társaság
8
4
8
45
4
5
Mozgás, sport, rekreáció
246
12
25
161
13
17
Szórakozás
164
8
17
105
9
11
Tévé
487
24
50
175
14
18
Más passzív formák
433
21
44
313
25
32
Aktív, alkotó, közösségi
101
5
10
62
5
6
2071
100
1230
100
Összesen
Mindössze 8 plusz tevékenységfajtát említenek: rekreáció, családi élet, társasjáték - rejtvény, amatőr/kézműves tevékenységek, szellemi természetű/
N=968
N=971
egyedi/ritkaság értékű elfoglaltságok, jövedelemkiegészítő tevékenységek, intézmény-/programlátogatás, közösségi részvétel.
A nyitott kérdésre adott tevékenységek %-os megoszlása Tevékenység
2004.
2007.
sorszám
szám
a megkérd. %-ában
sorszám
szám
a megkérd. %-ában
Tévé, rádió
1.
487
49
2.
175
18
Kertészkedés
2.
280
29
4.
75
8
Olvasás
3.
184
19
1.
188
19
Ház körüli munka
4.
127
13
6.
69
7
Zenehallgatás
5.
99
10
14.
39
4
Rekreáció
6.
93
10
15.
38
4
Család
7.
87
9
3.
76
8
Társasági élet
8.
79
8
12.
44
5
Sportolás
9.
78
8
5.
71
7
Heverészés, pihenés
10.
74
8
7.
53
5
Újságolvasás
11.
72
7
23.
14
1
Barkácsolás
12.
66
7
13.
42
4
Túrázás, kirándulás
13.
52
5
12.
44
5
Kézimunkázás, varrás
14.
50
5
9.
52
Társasjáték, rejtvény
15.
50
5
17.
30
3
Számítógépezés
16.
42
4
19.
23
2
70
17.
35
4
20.
16
2
Szellemi/egyedi
18.
30
3
18.
28
2
Kutya/hobbiállatok
19.
29
3
25.
6
1
Jövedelem-kiegészítő/ saját munka
20.
26
3
11.
45
5
Intézmény-/programlátogatás
21.
23
2
10.
10
1
Kocsmázás, presszózás
22.
22
2
27.
3
0,3
Vendégség
23.
19
2
30.
1
0,1
Virágápolás
24.
18
2
24.
10
1
Internetezés
25.
18
2
16.
34
4
Videó, DVD
26.
18
2
22.
15
2
Csavargás
27.
13
1
-
-
Közösségi részvétel
28.
9
1
28.
3
0,3
Úszás, strandolás
29.
8
1
29.
2
0,2
Nézelődés
30.
6
1
21.
15
2
Nyelvtanulás
31.
4
0,4
26.
5
1
Játékautomatázás
32.
1
0,1
31.
1
0,1
Összesen
2071
Ezek együttes előfordulása sem éri el az összes említés 1/5-ét (2004-ben 17%, 2007-ben 19%), s ez is csökkenő tendencia. 2004-ben a megkérdezettek 36%-a, 2007-ben 25%-a említett a lista által le nem fedett tevékenységeket. Összesítve: nem rajzolódik ki belőle más kép, mint a tevékenységlistás válaszokból. Vezetnek a tévézés, valamint az egyéb passzív, kikapcsoló tevékenységek és a munka, bár ez utóbbi 2007-re majdnem a felére csökken. Ez nóvum az előzőkhöz képest, s azt húzza alá, hogy a szabadidős tevékenységként űzött munkát gyakorolják ugyan, de csak jobb híján, mert – s míg – nem tudnak mást. Az aktív alkotó tevékenységek 5% körüli elenyésző
N= 968
-
1295
N=971
arányukkal, a teljes lakosságra vetítve, megerősítik a falusi kulturális elit stabil 6-10%-os arányát. Összefoglalás: A három év alatt nőtt a modernebb, nagyobb elmélyülést igénylő tevékenységek aránya, ami megerősíti a dolgozat I. részében leírt trendet: a közművelődés korszerűsödésével kapcsolatos növekvő lakossági elvárásokat. Ugyanakkor a szabadidős tevékenységek sivár és egyhangú valósága messze elmarad a progresszív elvárásrendszertől, amely egy individualizáltabb, az érdeklődés sokszínűségére reflektálni tudó professzionális, intézményes közművelődés képét vetíti előre. Ez egyelőre kirívó ellentétben áll a gyakorlatban megmutatkozó szabadidős készségekkel.
71
kutatás Lipp Márta A lakosság közmûvelôdéssel kapcsolatos elvárásainak és szabadidôs jellemzôinek változása az elmúlt három évben falun
Amatőr/kézműves tevékenység
A R C K É P E K
Patka László (1948 – 2008.)
A Magyar Írószövetség Elnöksége nevében állok itt, hogy – mint költőtárs – kifejezzem azt a megrendülést, melyet Széki Patka László halála miatt érzünk. Ismertük és szerettük őt. Engem baráti kapcsolat fűzött hozzá. Rokoni kézfogással búcsúztunk el utoljára tavaly ősszel, éppen a szövetség közgyűlése után, a Fasor és a Bajza utca sarkán, a közeli viszontlátás tudatában. De aztán már csak a megtört, távoli hang a telefonból, már csak a fogyó remény s a gyászhír következett. A Veszprémben élő költőre én mint a megye szülötte figyeltem föl, s tartottam számon munkásságát. Versei szokatlanul modern formája együtt járt az új tartalommal, a hagyományosnak nem mondható, iróniára hajlamos világlátással, bizonyos tárgyiassággal, melyben a magyar nyelv megőrizte eredendő, lüktető elevenségét. Nemsokára megismerhettem azt a Patka Lászlót is, aki a közművelődés ügyében dolgozott, hivatalnoki fontoskodás nélkül, halkan és ritkán szólva, mégis már a csöndjével is beszédes jelenlevőként. Bár a két feladat két teljesen ellentétes életformát kíván, úgy tűnt, nem zárja ki, nem zavarja látványosan egyik a másikat, mert a közjó érdekében végezte mindazt, amire lehetősége adatott. Példára is akadhatunk versei közt, miként tartotta szívügyé
72
nek az elárvultságtól pusztuló, iszkázi szülőház újjáépítését, a Nagy László-emlékhely gondját, s hogy emelkedhet költeménnyé, Nagy László paraszt-apokalipszisét kivédendő, egy megbeszélés tárgya. Akkor nemcsak a rontó idővel szemben, hanem a „miniszteriális hivatalnokok hangtompítós belövöldözései” ellenében is „összeesküdtek a költő látnoki jóslata ellen” ott „tizenvalahányan.” Az én személyes érintettségemen s a magyar irodalomtörténet érdekében végzett munkája elismerőin túl, bizonyosan többen vannak a Bakony, a Balaton vidékein olyanok, akik az ő munkásságának ezt a felét hálával övezik. S nemcsak a művelődés tisztviselőjére gondolnak, hanem személyisége immár végleges teljességére, ahogy mi most itt keressük a gyász kérge alatt a hozzá méltó szavakat. Még nem akarjuk fölfogni, hogy el kell hinnünk a hihetetlent, s fölfoghatatlan szenvedése nem az életét váltotta meg. Azt ő a költészetével próbálta megváltani. Most világosodik meg igazán, minden verssora annak az utolsó pillanatnak a kétségbevonása miatt született, mikor a halállal kellett szembenéznie, hogy megélt hatvan éve maradandó lehessen. Minden földi ámulat, kétségbeesett fintor, groteszk válasz az abszurd létre, s az a hatalmas vágyakozás az egyértelmű és örök értékek után, egy huszadik századi ember üzenete „szeszélyes rejtélyes kóborlásairól”. Az ötvenkedésemre című költeményében írja: „néha eltűnődsz: tán meg se születtél”, viszont az amorgoszi versekben már egy másvilági hazára lelt a földön. Ott minden egyértelmű, akár a tenger, a napfény és a homok, jó ősi íze van a kenyérnek és a bornak, egyértelmű a szeretet, biztos a szerelem, mint a kő, pontos a szavak jelentése. „Amorgosz nekem – írta verseskönyve elé –, bennem nem egy sziget a sok közül, hanem túlzás nélkül vallom: a szigetek szigete, mindaddig, amíg csak élek.” A fölfedezés meg a visszavágyás szavaiból vált benső tájjá ama Égei föld, ahol a tenger „az álmok vackán csak egy kimúlt költőt talál” a versben, a már megvalósult előérzet. S Patka Laci örökben hagyott képe az ő földi vonulásának ikonja lett az örök fekete kalappal, fekete sálkendővel, a ruhája mintázatát keresztező fekete pipaszárral. Az őszi lombok alatt, mérsékelt égövi öltözetben áll, s már mindannyian tudjuk, mire néz olyan meglepetten. Olyan sóváran, olyan szomorúan. Ágh István
A R Jelenben az idő Ágh István, Kossuth-díjas költő, 70 éves Ha valaki csak bele-beleolvas abba a sok könyvbe, amelyik mind Ágh István nevét viseli a borítóján (több mint harminc jelent meg ilyen, verseskötetek, regények, esszék, publicisztikai jegyzetek, szociográfiák, visszaemlékezések, gyermekirodalmi művek), előbb-utóbb valami jó érzés fogja el. Nem tudja, nem érti, mi ez, de a napja mintha egy kicsit könnyebb lenne, megnyugodna, s mintha körülötte a szellemi - érzelmi tér is tágasabbá, otthonosabbá, biztonságosabbá válna. Határoltság, kötöttség, töredékesség? Maradt minden ugyanolyan. Mégis. Mintha valami nála erőben és hatalomban nagyobb állt voln a mellé, szólította volna meg. De mi? A személyes sors? Az életrajz adataiból erről vajmi keveset tudhatunk meg. Felsőiszkázon született 1938. március 24-én, parasztcsaládban. Kései gyereknek. Akkor nőtt bele a világba, amikor a legrosszabb mindenkinek, amikor a legtöbb megpróbáltatás sújtja őket. Tapolcán érettségizett, aztán Pestre jött az ELTÉ-re. Bátyja, Nagy László, ez idő tájt már elismert költő, nem lehetett kön�nyű az árnyékában élni. 1956-ban a Kossuth téren lövést kapott. Ő túlélte, a mellette álló nem. Költőként 1958-ban szólalt meg nyilvánosan, első könyve azonban csak 1965-ben látott napvilágot. Aztán könyvtáros, szerkesztő, közben-közben szabadfoglalkozású, dolgozott az Új Írásnál, a Magyar Nemzetnél, 1997. óta a Csoóri Sándor szerkesztésében megjelenő Hitel munkatársa. Munkásságát sokféle elismerés kísérte, kétszer ítélték oda neki például a József Attila-díjat (1969., 1980.), 1986-ban Artisjus Irodalmi Díjat, 1992-ben Kossuth-díjat, 1993-ban Nagy Imre-emlékplakettet kapott, 1994. óta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje, 1995-ben átvehette a Magyar Művészetért Díjat, 1998-ban pedig az Év Könyve Díjat. Tagja a Magyar Művészeti Akadémiának és a Digitális Irodalmi Akadémiának is. Vagyis ha Ágh Istvánról az életrajz nem, akkor csak a művek számolhatnak be. Ezek a művek pontosak és részletezők: Ágh István bámulatos megfigyelő. Mindent észlel, megforgat, ízekre szed, megvizsgál, kitapogatja összefüggéseiket, értelmüket, jelentésüket. A vaslábast a fűben, körötte a duruzsoló levegő illatát, a mályvabokrokat, a délelőtt szemfényvesztő fényeit, az esőt, a penész lepte rádiót, a föltáruló sírban enyésző apát, a történelmet, s persze önmagát. Jelenben az időt. A kö-
C K É P E K
Ágh István
zös időt. Valamennyiünkét. És nincs indulat benne! Szomorkás megértés és megbocsátás igen. Talán mert mindent belülről lát, testileg érez, ismer. Különleges sajátossága, hogy amit megfigyel, az már a maga lényege szerint felidézett, tisztán emlék tehát. Kézzelfogható, átélhető, elhihető, megrendítő, és ugyanakkor elemelt, nem valóságos. Időtlen. És persze alig megnevezhető eszközökkel, de megfigyeli és láthatóvá teszi azt is, ahogy az emlékekből az éveken áttörve a mű megformálódik. Azaz, láthatóvá teszi az emlékezés érzelmi - szellemi folyamatát. Ahogy az időbe vissza-visszafordulva élete, vagy ami ezzel egy: művészete kitapogatja a neki fontosat, a sorssá tisztulás pillanatait és eseményeit, azt is, amit a nyelv tud. Csak a nyelv. És fölveszi magába, hogy meglegyen, szétosztható és használható. A már nem múló a múlandónak. Ágh István életműve az emlékezésé. A hűségé tehát. A bölcs állhatatosságé. A feledés és megtagadás elleni küzdelemé. A múlt iránt érzett irgalomé és a háláé, mondjuk ki: szereteté. Igen: e hűség nélkül nincs gondolkodás, erény, erkölcs, nincs szabadság és felelősség. Ágh Istvánt hűsége tette naggyá. (Megjelent a Népszabadság 2008. március 22-ei számában.) Varga Lajos Márton 73
A R C K É P E K
Ágh István
Hazát teremtő emlékezet Ágh István: Kidöntött fáink suttogása Kidöntött fáink suttogása címmel jelentette meg Ágh István hetvenedik születésnapjára a Nap Kiadó a Kossuth-díjas költő önéletrajzi írásainak válogatásából készült kötetét. A könyv három ciklusának egyes darabjai megjelentek már könyvben – az ugyanezen címen kiadott faluszociografikus, illetve az Egymás mellett és a Virágárok című személyesebb hangú önéletrajzi szépprózai kötetekben. Most e három mű írásaiból, sajátos válogatással egyetlen, összetett időt, tereket, személyeket magába ölelő emlékezetet formált a költő, ily módon, újrakonstruálva azokat, önálló, új és öntörvényű művet hozott létre. A kötet első ciklusában a szülőföldnek, Felső iszkáznak és a maga családjának a genealógiáját jeleníti meg. Okleveleket, dokumentumokat, a felmenők emlékezetét faggatva a tizenhetedik századig visszatekintve idézi fel a Somló-hegy közeli pátria történetét, addig a pillanatig, amíg ez a paraszti világ élhette a maga belső rendje szerint szerveződő, öntörvényű életét: a téeszesítés pillanatáig. Könyvének második részében két házasságának történetét idézi fel: az elsőt, egy Budapestre került értelmiségivé lett parasztfiú és egy arisztok74
rata felmenőkkel bíró budai polgári származású lány kapcsolatát, mely talán a kultúrák ütközéspontján bomlott fel, s a másodikat, amely megadta a nyugalom és a biztonság kegyelmét. Kötetének harmadik ciklusában a hatvanas-hetvenes s részben a nyolcvanas években formálódó baráti körének néhány, hozzá különösen közel álló, s már csak az emlékezetben élő alakját rajzolja föl, mint: Szabó Istvánét, Kondor Béláét, Huszárik Zoltánét, Erdély Miklósét, Altorjai Sándorét, s végül legutolsó írásában, visszazárva a szülőföldtől elinduló kört, testvérbátyjáét, Nagy Lászlóét. Ágh Istvánt elsősorban költőként becsüljük, okkal, hiszen esszéit és prózáit ugyanaz az invenciózus, láttató, a személyesség teréből képződő erő hozza létre, mint verseit. E kötete is: költő prózája, mely az általa művelt valamennyi műfaj erényeit beépíti. Páratlan az az ismeret- és tudásanyag, ami a könyv lapjain feltárul. Ágh István a dunántúli faluról, a régi paraszti világról, az organikus kultúrát építő emberi közösségről, társadalmáról és hagyományáról mindent, s mindenről belülről, a beavatottak szemszögéből tud. Betyárjairól, történelem okozta seblázairól, a házak berendezéséről, lakodalmi ételeiről éppúgy, ahogy lovairól, akik – úgyszólván – teljes jogú polgárai voltak a paraszti életnek. Szerelmei, házasságai története, a társkereső férfi belső vívódásai, megkapaszkodó erőfeszítései – a konfesszióba oldott lélektani próza remeklései. Művészbarátaira emlékező portréi egyúttal tág horizontú mű- és életmű-értelmező esszék is. A kötet két konkrét helyszínt térképez föl: a szülőfalut és a választott életteret, Budapestet. A mű ideje azonban valahonnan az ősemberi ösztönösségtől a nap égi útján, az ember világformáló munkálkodásán át a költészetig ível. Azzal, hogy korábbi írásait újrarendezte, Ágh István nem egy lineáris, főbb csomópontok vagy elágazások mentén lekerekített biográfiát hozott létre, hanem, a műteremtés valóságos kihívása szerint, világot teremtett. Ez a világ pedig a személyes emlékezetből fölépített, minden eresztékében otthonos haza. Ma, amikor az emlékezet úgy kopik, hogy föl sem tűnik, Ágh István számára a legteljesebb valóság a személyes emlékezet. Személyes emlékezete, mint a nomád népeknek, századokra nyúlik vissza; ő a 17 századtól tudja konkrét arcokkal, sorsokkal benépesíteni szülőfaluja és családja tablóját, s világa onnantól képez egyetlen, szervesen összetartozó egészet.
A művében megteremtett világ, amelyet ebből a hatalmas emlékezetláncból létrehozott, világértelmezését, kompozícióját illetően is, a barokk katedrálishoz hasonlatos. A rendező személyiség az emlékezetből egy főhajóban és két oldalhajóban lakja be ezt a katedrálist. A főhajó az iszkázi világ, az oldalhajók a szerelmek és a férfibarátságok. A fő és oldalhajókban számos önálló oltár, szentély, és meghitt zug van elhelyezve, maga az épület pedig a padmalytól a keresztgombig minden tenyérnyi helyén pompázatos ornamentikával befedve. A főhajó két főoltárán az apai és az édesanyai ág családtörténete –, s mintha főoltárt kapott volna Zalavár, az „államilag engedélyezett magánmén” is –, mellékoltárain, profán szentélyein a falu élete, életrendje, a faluhoz kapcsolódó személyek, események, tárgyak; emitt egy koleraoszlop, amott Savanyó Jóska, a legendás bakonyi betyár, odébb a 48-as szabadságharc, a 19. századi helyi nagy verekedés, aztán Szamuely Tibor hírhedett bőrkabátosai, a világháborúk keservei; a templomcsarnokban pedig az önfeledt gyerekkor, mely, mint az első emberpár, még „örökéletűnek hiszi magát”, s nem tesz mást, mint az őt körülvevő pompázatossággal, testmeleg gazdagsággal töltekezik. A modern ember szorongása abból adódik – írja Teilard de Charden –, hogy ontológiailag be van zárva a végtelen anyagi világba, s e végtelenbe zártságból nincs hová kimenekülni; ráadásul bezártsága azzal a tragikus tapasztalattal terhelődik, hogy az ember önmagába is be van zárva, saját világának határait sem tudja meghaladni – léte végzetesen és vigasztalanul a feloldhatatlan magány. A barokk még nem ismeri a magány fogalmát, az ember együtt él, lélegzik az egésszel, része kapcsolatainak, a tájnak, a kultúrának és az emberi közösségeknek. A barokk katedrálisban bárhol áll is az ember, minden részlet az egészhez és a teljességhez kapcsolja. Semmi nincs magában, kapcsolódási pontok, viszonyrendszerek sokasága szövi sűrűre a teret. Ágh István könyvének erős a transzcendens töltöttsége: az ember nem a végtelen hideg űrben bolyong, hanem a végest lakja be, s nem magányra ítéltetett, hanem arra, hogy újra és újra elinduljon birtokba venni, fölfedezni; szerelmekre, társakra, barátokra lelni – az ő katedrálisában be van fedve az ég boltozatja fényességes kárpittal, amelyen felhőkkel, széllel, viharral játszadozó Nap, kiflire hajazó Hold és csillagok ragyognak. A posztmodern kor szennyezettsége miatt, azt hiszem, a mai ember nem tudhatja, hogy hisz-e Istenben, bár teremtését éppoly áhítattal dicsérheti, akár ha hinne, a régi viszont még egészen érzékeny volt arra, hogy
a jeleket is észlelje. Persze, az álmoknak, ösztönös megérzéseknek, égi jeleknek is jelentősége van ebben a zárt világban, de fontosabb az embernek az a hiperérzékenysége, amellyel a készülő mozdulatokat is észlelni képes, legyen az emberé vagy állaté. Ágh István könyve abban is rokonítható a barokkal, hogy benne igen különböző, egymáshoz nem illő részek kerülnek egymás mellé, és simulnak össze, roppant rétegzettségben. Katedrálisának talapzata például biztosan pogány kori, illetve rokonságban áll a pogány kori mítoszokkal. Rég elfeledett, a civilizált ember tudata alá visszaszuszakolt ősemberi ösztönök támadnak életre a disznóölési lakomán például, vagy amikor az apa, az élettől is búcsúzóban, utolsó állatát, a kecskét is föltálalja pesti fiainak, amit tapintatosan, de inkább rituálisan, őznek mond. Az emlékezet által újrateremtett szülőföldkép egyik csúcspontja Zalavárnak, a testvérbáty által is megénekelt „államilag engedélyezett magánmén”-nek a görög sorstragédiára emlékeztető megrázó története. Paraszt Csehov, írja a novellista Szabó Istvánról Ágh István, Zalavár pedig magyar paraszti Iphigenia, mondom, akit az apa – „bársony volt kezének” a ló – és persze a lóval vakmerően bátor „Laci” minden becézgetése, szeretgetése, kétségbeesett védelmezése ellenére a vérivó istenek magukhoz ragadnak és fölfalnak; a falánk és ostoba új istenek, akiknek sejtelme sincs, mit rontanak széjjel. „Hová tűnt aratásom bukolikája?” – jajdul föl az aranykorból kizuhant férfi. Ágh István édenként emlékezik a szülőföldre, de édenként él emlékezetében ifjúkorának Budapestje, választott élettere is. Könyvének egyik meglepetése éppen Budapestről írott szerelmes földrajza. Az előtte járó paraszti származású és eredetükhöz erősen kötődő nemzedékek úgy siratták el a kivégzésre ítélt paraszti kultúra teljes értékű univerzumát, hogy egyúttal bizonyos tartózkodást jeleztek a nagyvárossal szemben, legalábbis, nem honosakként, vagy későn honosodókként ambivalens módon viszonyultak a városhoz. Ágh István Budapesttel éppúgy szemmagaságban áll, ahogy Iszkázzal és az iszkázi világgal. Tizenhét évig élt albérletben Budapesten. Az albérletezés persze hányódást is jelent, s ő is megtapasztalta a város sivárságát, kültelki nyomorát is, de számára a város mégis és elsősorban lehetőség és kihívás, hogy újabb és újabb arcát lakhassa be, hogy éppoly otthonosnak érezze, mint a Somló-hegy környékét. Kegyelmi pillanatokra emlékezik, például arra a pillanatra, amikor a háztetőket pásztázva azok magasságát emlékezetében a dunántúli lankákhoz, dombokhoz, templomtornyokhoz tudja igazítani; 75
a rc ké pe k Ágh István
ekkor, ahogy írja, hirtelen megérezte a nagyvárosnak a szívéhez való szelídségét. A felfedezés ajzott izgalmával és a hódítás örömével, a létre való szomjúsággal és nyitottsággal szívja magába és éli magáénak Budapestet, mesterek, szerelmek és társak, ifjúkori és férfibarátságok adományában annak gazdagságát. Viszonya Budapesthez, ahogy Iszkázhoz is, meghitt, elfogadó és ragaszkodó. Költő prózája a Kidöntött fáink suttogása. Költő prózája, az emlékező intenzíven jelenlévő személyessége, az emlékezet folyamatának belső hullámzása, ritmusa, a nagykompozíció belső erőtereinek és ornamenseinek játéka, a roppant sűrítés, az erőteljes képi láttatás, valamint ezzel is összefüggésben a mű gazdag és gazdagon rétegzett nyelve miatt. Szociográfikus, konfessziókra ütő lírai és lírai epikába átttűnő esszéisztikus három nagyfejezetekből szervesül egyetlen egésszé a kötet, ez képezi a mű nyelvi makrorétegét, mely – éppen a barokkos kompozíciós elvnek, a súlyos tartópilléreknek és a mű belső tágasságának köszönhetően – sok-sok mikrokozmoszt, így igen eltérő karakterű nyelvi univerzumot is játékos könnyedséggel és meglepően modern technikával épít magába. A hatvanas évek neoavantgárd hosszúverseinek montázstechnikájára ütnek például a narrátori főszólamba illesztett pazar vendégszövegek. Magánlevelek, naplók, hivatali följegyzések, okiratok, versek törik meg a rendszerint egyes szám első személyű elbeszélésmenet folyamát. Ezzel a technikával egyfajta nyelvi Noé bárkájává is növekedik a könyv: így emeli be a magyar nyelv teljes tárházát, a történeti nyelvet, a tájnyelvet, a szaknyelvet, az argót, a mindenkori köznapi beszélt és az írott, költészettől átitatott nyelvet. Lexikálisan például mindazt, ami az iszkázi családi emlékezetben fölmerülhet: a nagyapa bognármesterségének tárgyait, a lótartás tartozékait, a hétköznapi és az ünnepi életrend összes előfordulását a lánykéréstől a szekér megrudalásáig, de a budai, pesti polgárházak enteriőrjeit, a kollégiumok, albérletek és a korabeli város tárgyi szegmentumait is éppígy. Kötetének prózaépítkezésében Ágh István a posztmodern prózapoétika számos eredményét használja. A mű belső ritmusát a narrátori pozíciók és a nézőpontok finoman hullámzó váltogatása teszi dinamikusá és izgalmassá. Jellegzetes posztmodern stílusjegy az idők és a terek közti határok föllazítása is, illetve a különböző idő- és térsíkok közti állandó, finoman oszcilláló átjárás – egyetlen mondaton belül többször is képes váltani, sőt szókapcsolataiban is folyamatosan átlépi a határokat. Ez a technika a metaforikus költői képalkotás mód76
szerével terhelődik meg, a konkrét és az elvont, a tárgyi és a szimbolikus összerántásával illetve egymásba tükröztetésével. Ágh István úgy teremti újra műveiben a világot, hogy elbeszélői pozícióját folyamatosan, egyszerre állandó és ebből az állandóságból ki-kiszökkenő idő- és térkoordináta-rendszerbe helyezi. Egyetlen mondaton belül is századokat, hatalmas tereket és nagyon különböző térben és időben élt embereket képes összefogni – ezért oly gazdag, szövevényes, burjánzó, minden eresztékében organikus az ő világa. De habár játszik az idővel, a terekkel, számára sem az idő, sem a tér nem fiktív lehetőség, sem nem öncélú játék – az időnek éppúgy, ahogy a tereknek, a megélt valóság az aranyfedezete. Ugyanis az időket, tereket berendező személyiség mindig stabil, aki megélt világát személyes emlékezetéből nem dekonstruálni és átértelmezi, hanem értelmezni és újrakonstruálni akarja. Ezért hiányzik innen a Magyarországon eluralkodott posztmodern néhány jellemzője, mindenekelőtt a valóság elbizonytalanítása, az egyetemes kétely, a hagyomány és a tradicionális értékek megkérdőjelezése, s ezért nem az irónia, hanem az elégia és a pátosz az uralkodó stíluseleme. Konzervatív posztmodern tehát, konzervatív a szó babitsi értelmében: a teremtett értékeket őrizni kell, és minden gesztusunknak, cselekedetünknek illeszkednie kell ahhoz a hagyományhoz, amelyből vétettünk. Ágh István könyve bizonyos axiómák köré épül, és maga is megerősíti ezeket az axiómákat. Ilyen axióma a szeretet, a szerelem, a barátság, a család szentsége, az egyszer, a bármikor megteremtett értékek megbecsülése és védelme. „Ha kérdeznék, mit szeretek itt legjobban – írja Szkopjéből egyik levelében feleségének – azt mondanám, levelet írni a feleségemnek.” És persze, nevetnek rajta macedon barátai, hiszen csakugyan egész szkopjei léte alatt nem tesz mást, mint leveleket ír feleségének, és szüntelenül hazagondol. Feleségéhez írott szerelmes levelei szinte kisfiús ajzottságú rajongások, de hasonlóan érzelmileg telítettek édesanyjához, Laci bátyjához, s utóbb a felnőttkorban formálódó férfibarátságokhoz fűződő kötései is. Nőtől sem emlékszem ennyiszer kimondva - leírva, hogy mindenek fölött áll a szeretet, meg arra, hogy az ember csak a barátságokban, az emberi kapcsolatokban létezhet. Ágh István a kétezer éves parancsot úgy újítja meg, hogy a szeretet egyetemes, feltétel nélküli parancsát mindig konkréttá, és konkrétságában teszi feltétel nélkülivé. A legkisebb fiú, makrancosan persze vágyja a várost – Tapolca nem kell, Pápára akar menni, aztán a fővárosba – a világot meghódítani, de az enyhén mi-
tikus báty után is, aki mindig, feltétel nélkül van. S elhagyhatja Iszkázt, mert feltétel nélküli szeretettel földelt kötései minden esetben továbbsegítik. „Isten, micsoda árkot teremtettél alánk” – sóhajtja, ám első házasságára sem mint a sebek, sérülések forrására, hanem az akkor kapott értékekre figyel, s ekként összegzi zátonyra futott kapcsolatukat: „El kellett válnunk, hogy famíliátokat, különbségünket, hasonlóságunkat jobban értsem.” Szeretet, barátság, azonosulás – Ágh István nagyon közel, a személyes jelenlét meggyőző erejével lát és mesél el mindent. Végigjárja apja katonatörténetét, anyja pici lány korától való fölnövekedését, halálukig – sorsukkal, szenvedéseikben és áhítatukban is, lélekben azonosulva. Szent Ferenc-i jelenség volt, írja Huszárik Zoltánról, s efféle Szent Ferenc-i Ágh Istvánnak is a számára egyetlen szövetből szőtt világhoz való viszonya: a szeretetben testvéri. Könyvében lépten-nyomon olyasfajta becézgetésekkel találkozunk, amilyen, azt hiszem, nemcsak irodalmunkban, mindennapi világunkban is alig-alig fogható már. A korán férjhez adott édesanyát a sok felnőtt, öreg között „nagyon kislány”-nak, a szegényes pesti albérletet meg „betlehemi házacská”-nak mondja - becézi. Így nem a kis- meg a nagyrealizmus szólal meg, hanem az élet szakrális rendjét megéneklő költészet. A Kidöntött fáink suttogása kötet katedrálisának két szélső tartópillére: Budapest és Felsőiszkáz, együtt: Magyarország, és a lét metszete. A dunántúli szelíd lankák, pöttöm vulkánmaradványokközeli falu – argoszi táj, az ontikus közösség, az ősemberi együttlét, Budapest pedig a szerelmek, barátságok színhelye, a kultúráé, a művészeté. Emitt az urbs, az orfikus létezés, amott Gaia világának közeli rokona a műben újrateremtett világ. Andrzej Staszjuk a leszakadt, a másik Európáról írja, itt még elhiszem, hogy az embert sárból gyúrta a teremtő. Ágh Istvánnak azt is elhiszem, hogy a nagyvárosi embert is sárból gyúrta a teremtő. A könyv: emlékekből fölépített otthonos haza; a hazára emlékezik, ahol az ágy „kenyérmeleg”, s odabújni „mintha édesanyám mellett aludnék”. Persze, a haza nemcsak szeretetből és szerelemből, hanem veszteségekből, fájdalmakból, alig túlélt veszedelmekből, nagy pusztulásokból és megalázó tapasz-
talatokból is szövődik. Ezekről is beszél a könyv, de inkább az eleven, a teremtő életről tanúskodik. A versekben is halhatatlanná tett Magyar Katalin, az ötvenhatos szinte még gyermek mártír szent itt éppen csak fölsejlik, s éppen csak fölsejlik a néhány, rendőrtől kapott pofon is. S nem a rendszerváltóként széttartó fővárosi értelmiség egymásnak feszüléséről beszél, hanem az összefonódásokról. Arról az egykor volt valóságról és elillant lehetségességről, amikor még természetesen írhatta le Ágh István, ma meglehetősen fonákul hangzik, hogy első gyermeke keresztapjának „Konrád Gyurit” kérték, és csak a helyszínen derült ki, hogy miként más vallású, így zsidó sem vállalhat katolikus keresztapaságot. Az elmúlt századunk egyik keserű tapasztalata az volt, hogy elcsúszik alólunk a haza, hogy az embert elűzik szülőföldjéről, hogy vagonokban, hideg szívű, találomra összetákolt ipari lakónegyedekben, mobil homokban tengődik, hogy megfosztják múltjától, emlékezetétől, hogy megbolygatják és fölzaklatják szakrális életterét és ritmusát, s tetejébe még azt is elvárják, hogy tegyen úgy, mintha mindezt – tehát a modern kori egyetemleges elidegenedését – jónak, de legalábbis normálisnak tartaná maga is. Az elmúlt rendszer szétvert egy hatalmas, organikus kultúrát építő társadalmi osztályt, megrengette, megszakította a nemzeti hagyomány évszázados tartópilléreit, és világgá kergette lányait, fiait. Virágárok című kötetét a Nagy Lászlóra emlékező, őt sirató írással kezdte Ágh István, most, új könyvének egészét zárja ezzel: hazaviszi „a Lacit”, visszazárja a kört – „mintha el sem mentünk volna”, írja. Az ’otthon lenni az emlékek között’, és ’az emlékezetben otthon lenni’ érzése egymásba tükröződik – mert oltalmat adó hazát az emlékezet is teremthet. Ágh István könyve minden eresztékében a személyesen belakott dunántúli és a budapesti helyet jeleníti meg, ha tetszik, a provinciát – mégis (óvatosan írom le, holott bizonyos vagyok benne): a Kidöntött fáink suttogása című szépprózakötet világirodalmi rangú mű. Helyét valahol Cs. Szabó László, Szabó Zoltán Szerelmes földrajza, Tamási Áron Szülőföldem, Sütő András Anyám könnyű álmot ígér polcmagasságában becsülöm. Pécsi Györgyi
77
A R C K É P E K
Dsida Jenô (1907–1938.)
Az Erdélyi Fiatalok alapítóiról készült közismert fotográfián Dsida Jenő tartja kezében a kolozsvári főiskolás folyóirat – 1930. január 18-án megjelent – első számát. Tehát nem László Dezső, akinek a neve szerkesztőként szerepel a címlapon, nem Jancsó Béla, aki e nemzedéki mozgalmat elindította, még csak nem is a törzsgárda legfiatalabb tagja, az akkor alig 19 éves Mikó Imre. E „kitüntető gesztus” önmagában is azt jelzi, hogy Dsidát igencsak megkülönböztetett szeretet és tisztelet övezte 1929 nemzedékének1 munkaközösségében. Ha azonban magunk is kezünkbe vesszük az említett lapszámot, nem kis meglepetéssel tapasztaljuk, hogy a költő nem szerepel a tulajdonképpeni alapítók – Balázs Ferenc, Bíró Sándor, Debreczeni László, Demeter János, Jancsó Béla, dr. Jancsó Elemér, László Dezső, László József, dr. Péterffy Jenő – névsorában. Egy hónappal később válik tulajdonjoggal rendelkező főmunkatárssá, akárcsak Mikó Imre, Nagy József, később Demeter Béla, Bányai László, dr. László Ferenc. 1 Az első világháború után fellépett második értelmiségi nemzedéket különbözteti meg a szakkutatás ekképpen az 1923-ban színre lépett Tizenegyektől. Lásd: Szávai Géza: Helyzettudat és irodalom. Dacia Könyvkiadó, Kolozsvár, 1980. 54-70.
78
Akkor hát „hogy került a képbe Dsida” – kérdezhetnők egy mai „kiszólással” élve – mindjárt kezdettől? A költőről írt monográfia szerzője nem tartja kizártnak, hogy Dsida már a nemzedéki fellépést megelőző tervezgetésekben, programfogalmazásokban is részt vett.2 Minthogy Láng Gusztáv feltételezését az eddig feltárt tények alapján sem bizonyítani, sem cáfolni nem tudjuk, magunk is inkább arra a kérdésre keressük a választ, ami a monográfiaírót foglalkoztatja: az Erdélyi Fiatalok mozgalma ,,mily mértékben hatott Dsidára, illetve hogy a költő személyes (eredetükben és kihatásukban azonban társadalmi) élményei milyen szerepet játszottak költői világképének átalakulásában, a költő társadalmi küldetéséről kialakított új felfogásában, mely közvetlenül a Leselkedő magány után írott verseiben tűnik föl […]. Kétségtelen »szövegtény« […], hogy egészen 1932–33-ig Dsida lírája egy ilyen elkötelezettség jegyében formálódik, s ennek mintegy életrajzi hitelesítője az a »mozgalmi elkötelezettség«, mely az Erdélyi Fiatalokhoz fűzi. S ez a »társadalmiság« Dsida gondolkodásában és költészetében egyaránt kimutatható.”3 Joghallgató, szerkesztő, diákvezér Az első erdélyi írónemzedék (Tizenegyek, 1923.) indulása idején Dsida még középiskolás Szatmárnémetiben, de Benedek Elek máris számon tartja. (Akárcsak a nemzedékszervező Balázs Ferencet és Jancsó Bélát.4 ) Megfogadja Elek apó „intelmét”, és – kiváló nyelvérzékének köszönhetően – tökéletesen megtanulja „az állam nyelvét”. Így számára nem okoz különösebb gondot az, hogy 1925 őszén beiratkozzék a kolozsvári román egyetemre. A jogi kar negyedéves hallgatója már, amikor a szegedi egyetemről hazatért Jancsó Béla hozzálát a magyar hallgatók önszerveződésének beindításához. A Benedek Elek iránti vonzalmuk bizonyára megkönnyítette barátságuk kialakulását és elmélyülését. (Jancsó még a Tizenegyek tizenegyedik évfordulóján, 1934-ben sem feledkezik meg arról, hogy Benedek Elek példájára, kisebbségi küzdelmeire figyelmeztessen.) Azt is tudjuk, hogy az es�széíró és kritikus Jancsó Béla megkülönböztetett figyelemmel kísérte Dsida költői tehetségének a 2 Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Közelképek. Sorozatszerkesztő Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest - Kolozsvár, 2000. 85-86. 3 Uő. uo. 4 Lásd Benedek Elek irodalmi levelezése. I–IV. Közzéteszi Szabó Zsolt. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest Kolozsvár, 1979.; 1984.; 1991.; 2002.
kibontakozását.5 Aminthogy Dsida is „felnézett” a Szegedről hazajáró, a Pásztortűz szerkesztőségébe a vakációk idején be-bejáró, a Nyugatban publikáló esztétára. (Dsida 1927 végétől 1928 őszéig segédszerkesztőként,6 1929 nyarától pedig társszerkesztőként dolgozott a Jancsó Béla kéziratait is szívesen közlő folyóiratnál.7) Nem mellékes „mellékkörülmény”, hogy viszonylag közel laktak egymáshoz: Dsida a Fürdő utca 22., Jancsó a Monostori út 16. szám alatt. Jelzésértékű továbbá, hogy Dsida első verseskötete, a Leselkedő magány, Debreczeni László rajzaival látott napvilágot 1928 húsvétján – Debreczeni pedig köztudottan Jancsó Béla legszűkebb baráti köréhez tartozott már 1926-tól. Jancsó azzal az elhatározással érkezett haza 1928 nyarán a szegedi egyetemről,8 hogy Kolozsváron fejezi be orvosi tanulmányait, és ugyanakkor „megszervezi a fiatal értelmiségiek összefogását, megkezdi a főiskolások öntudatosítását. Hiszen a kisebbségi életkörülmények között felnőtt, közéleti tekintetben magára hagyott ifjúságnak a maga kezébe kellett vennie sorsa irányítását…”9 Az idegroncsoló szerkesztői munkába hamar belefáradt Dsida – orvosi tanácsra – épp az idő tájt vesz ki egyéves fizetés nélküli szabadságot, házitanítói megbízatást vállalva (1928. október 1. és 1929. július 31. között) Abafáján, báró Huszár László földbirtokos család5 Dr. László Ferenc bibliográfiájából tudjuk, hogy az Erdélyi Fiatalok nevében Jancsó Béla búcsúzott Dsidától a folyóirat hasábjain: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 5. 6 Erről az időszakról írja Kacsó Sándornak: „Egy éven át szerkesztettem a Pásztortüzet, az ott dúló bal- és jobboldali harcok azonban valósággal két malomkő közé szorítottak. Rettenetesen sokat verekedtem, s mert sajnos túlságosan szenzibilis vagyok, valósággal a hányásig undorodva menekültem onnan. Egyévi szabadságot kértem és kaptam a laptól (azt hiszem, igen szívesen megadták azért az élvezetért, hogy ne lássanak, no meg erre az időre fizetést se kértem.) Finta Zoltán kolléga vette át most a Pásztortüzet, de meg vagyok győződve, hogy Gyallay úrék benne is törököt fogtak. Most itt élek Abafáján, báró Huszáréknál nevelősködöm. Pihenek, igyekszem minél kevesebbet hallani Kolozsvár felől, s üres óráimban jogi tanulmányaimat folytatom.” In: Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992. 345. 7 Molter Károlynak írja 1929. június 28-án Kolozsvárról: „Július elején veszem át a Pásztortűz szerkesztését...” In: I. m. 371. – Lásd még: Gulázsi Aurélia: Dsida Jenő, a szerkesztő. Látó, 2000. 4. 96–103. 8 Nincs tudomásunk arról, hogy írt volna a kötetről, jóllehet lenyűgözően hatott rá Dsida költői tehetsége. 9 Cseke Péter: Vigyázó torony. Beszélgetések Debreczeni Lászlóval. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1995. 11.
jánál. Ám – amint levelezéséből kiderül – a jogi szigorlatokra való készülést akkor sem hanyagolja el.10 A Bárd Oszkárhoz és a Molter Károlyhoz írt Dsida-levelekből az derül ki, hogy Kolozsvárra visszakerülve, a költő teljesen belemerült a szerkesztőségi munkába, amit „áldatlan körülmények” között végzett – súlyos betegen. Arról panaszkodott, hogy jóformán semmire sincs elegendő ideje. Gondjait csak szaporította, hogy a katonai behívója is megérkezett, és készülnie kellett soron lévő vizsgáira.11 Ez az az időszak, amikor Jancsó Béla intenzíven szervezi az Erdélyi Fiatalok mozgalmát és annak folyóiratát. Elgondolását – miként egy, Balogh Edgárnak Pozsonyba küldött levelében olvashatjuk – első ízben László Dezsőnek fejtette ki: „A nyáron [1929 nyarán] László Dezsővel beszélgetve felmerült közöttünk az a terv, hogy az új magyar ideológia és egy szociálisabb öntudatú belső demokrácia ifjúsági kialakítására kellene egy lapot csinálnunk, mely egyszersmind – a Székely Társasághoz hasonló szereppel – a különböző itteni egyetemeken levőket összefogva egy országos egyesületet pótolna, s amely az összes új magyar ideológiájú fiatalokkal, elsősorban veletek [a felvidéki fiatalok Sarló mozgalmával – Cs. P.] és a [budapesti] Új Magyar Földdel is kapcsolatot teremtene.”12 Ugyancsak lényeges ebben a vonatkozásban, amit Debreczeni László vallomásaiból tudunk: Jancsó szemelte ki és szervezte meg a vele együtt kilenc tagból álló alapító csoportot, a főmunkatársakat, majd ugyanő vonta be az egyházi keretek között működő főiskolás szervezetek vezetőit a főmunkatársak sorába. Ő tervezte meg a lap szellemi profilját, ő szövegezte meg a programcikket.”13 Minthogy Dsida neve nem szerepel a „kilencek” közt, ebből csakis arra következtethetünk: az első lapszám nyomdába adását megelőző tervezgetések (voltaképpen a lap profiljának a kialakítása) idején Dsida – bár Kolozsváron tartózkodott – a katolikus ifjúsági egyesületben még nem töltött be vezető szerepet. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a nemzedéki mozgalom spiritus rectora Dsidával is megtárgyalta a közös fellépés programját, és hogy azzal a költő – a Pásztortűzben megjelent lapszem10 Lásd a 6-os számú jegyzetet. 11 Lásd: Séta egy csodálatos szigeten. 371–373. 12 Jancsó Béla levele Balogh Edgárnak. Kolozsvár, 1930. febr. 23. In: Erdélyi Fiatalok – Dokumentumok, viták (1930–1940.). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986/1990. 89. 13 Cseke Péter: I. m. 122.
79
Dsida Jenô (1907–1938.)
Erdélyi arcok arck é pe k
léjében,14 illetve az Erdélyi Fiatalokban napvilágot látott első írásából erre következtethetünk15 – mes�szemenően egyetértett. A katolikus diákegyesület elnöke Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének élén megjelent tanulmányomban16 volt alkalmam kifejteni: Jancsó Béla a különböző felekezeti keretekben működő ifjúsági szervezetek (a református IKE, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Egyetemi és Főiskolás Szakosztálya, az unitárius Dávid Ferenc Egylet Ifjúsági Köre) tagjait próbálta tömöríteni, felekezet és világnézet feletti összefogásra késztetni – a kisebbségi érdekérvényesítés és a célszerű munkamegosztás alapján. Először a Székelyek Kolozsvári Társaságának Ifjúsági Bizottságát keltette életre 1929-ben, majd az egyetemi magyar diákegyesületért indított küzdelmet karolta fel, hogy aztán eljusson egy olyan értelmiségnevelési műhely létrehozásának gondolatáig, amely felvállalja a diákönszerveződés kérdéseit éppúgy, mint a kisebbségi létviszonyok tanulmányozását. Úgy vélte, hogy a felekezeti hovatartozás, a világnézeti meggyőződés kinek-kinek a magánügye, s ez nem lehet akadálya a kisebbségi létérdekek felismerésén alapuló együttműködésnek. Az bizonyos, hogy amikor Dsida bekerül a főmunkatársak sorába, még mindig joghallgató (az 1930/31-es tanévben is17 ). A folyóirat első számának Egyesületi élet című rovatában az olvasható, hogy a katolikus ifjúsági szervezet 1929 novemberében kezdte újra működését, mert „irányítását illetően, komoly elvi harcok miatt, hosszú krízisben vajúdott”.18 A tisztújítás során Dsidát választották meg a szakosztály új elnökének, ám ezt még meg kellett erősítenie az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség Központi Tanácsának is.19 (A vissza14 Vö.: -a -ő [Dsida Jenő]: Erdélyi Fiatalok. Pásztortűz, 1930. 3. (febr. 9.) Miután üdvözli a romániai főiskolás lap megjelenését, hosszasan idéz Jancsó Béla programadó írásából, felhívja a figyelmet a legfontosabb közleményekre – „a becsületes, hivatásos munka” örömében, eredményében osztozva ajánlja a kiadványt az olvasó jóindulatába. 15 Dsida Jenő: Egyesületi munkamegosztás. Erdélyi Fiatalok 1930. 7. 105-106. 16 Cseke Péter: Szellemi műhely – közéleti iskola. In: Erdélyi Fiatalok – Dokumentumok, viták (1930–1940.). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1986/1990. 5–79. 17 Bárd Oszkárnak írt, 1930. október 18-i levelében még mindig vizsgagondjait emlegeti. 18 Erdélyi Fiatalok, 1930. 1. 15–16. 19 Az Erdélyi Fiatalok 1930. évi 2. számának Egyesületi élet című rovatában, a 31. oldalon az olvasható, hogy „A
80
emlékezések szerint Dsida igen komoly katolikus neveltetésben részesült, édesapja Kolozsváron a Népszövetség önkéntes munkatársa volt; miként Marosi Ildikó feljegyzi: 1928-as marosvásárhelyi találkozásuk során Márton Áron annyira megkedveli a fiatal költőt, hogy „egész életútján mintegy lelkiatyaként kíséri”; ő eskette össze Imbery Melindával, és ott volt a költő ágya mellett annak halálakor is.20) Tehát stratégiai céljai elérése érdekében Jancsó – kiváló taktikai érzékkel – kivárta, amíg a katolikus egyesületben a válsághelyzet megoldódik. Ama „kitüntető gesztus” minden bizonnyal azt az örömet fejezte ki az Erdélyi Fiatalok körében, hogy Dsida immár a katolikus ifjak legitim képviselőjeként vállalhat részt a közös elképzelések megvalósításában. Az Erdélyi Fiatalok első évfolyamában hónapról hónapra arról értesülünk, hogy Dsida Jenő elnöksége idején lényeges változások következtek be a mintegy 130 tagot számláló katolikus ifjúsági szakosztály működésében. Foglalkoztak az iskolán kívüli népneveléssel, a szövetkezeti kérdéssel, az inasneveléssel, a moldvai csángók ügyével, a székelység régi intézményrendszerével. Faluszociográfiai pályázatot hirdettek és értékeltek ki. Budapesten, Gödöllőn és Mosonmagyaróváron mezőgazdasági tanulmányúton vettek részt. (Az Egyesületi élet közleményei alatt olvasható D. J. szignó nyilvánvalóan Dsida Jenőt „rejti”.) A faluszociográfiai felvételek, az iparos és a munkás ifjúság problémáját tárgyaló pályázatok később is tovább élnek, főként a „Quadragesimo Anno” pápai körlevél szociális eszméi alapján, amelyek az értelmiségi ifjúság társadalmi és világnézeti nevelését helyezték előtérbe. A Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Egyesületének létrehozásáért folytatott hosszas küzdelem történetét elsősorban Mikó Imrének az Erdélyi Fiatalok hasábjain megjelent írásaiból21 isRóm. Kath. Népszövetség Ifjúsági Szakosztályának megválasztott tisztikara elnyerte a Központi Tanács jóváhagyását, s ezután fokozott érdeklődés várható a kúriák működése iránt. Az elnök az új választások eredménye szerint Dsida Jenő, lapunk főmunkatársa lett.” 20 Vö.: Dsida Jenő: Séta egy csodálatos szigeten. Cikkek, riportok, novellák, levelek. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1992. 523. 21 Mikó Imre: Egyetemi egyesület felé. Erdélyi Fiatalok, 1930. 4. 49–50.; A KMEHÉ-től a Bolyai Körig. EF 1931. 1. 911.; Az egyetemi hallgatók szervezkedéseinek újabb fejleményei. EF 1931. 5–6. 119–120.; A főiskolai törvény és a magyar diákegyesület. EF 1932. 6. 107–108.
merheti meg a mai érdeklődő. Aki nem kis meglepetéssel értesülhet arról, hogy a diákszövetség 1930. május 8-án tartott közgyűlése Dsida Jenőt és Szabó T. Attilát választotta meg alelnöknek.22 Miként az Egyesületi munkamegosztás című írása tanúsítja, Dsida a „munkamegosztó szerep-elkülönülés” – ma is időszerű – elvét érvényesítve, ősszel újrafogalmazza az egyesület célkitűzéseit. „Kisebbségi diákéletünk még egyetlen esztendőben sem indult útjára ekkora apparátussal, ennyi jogos várakozással és ilyen felújult életkedvvel, mint éppen ezidén” – állapítja meg írása bevezetőjében. Reményét az táplálja, hogy a KMEHE jóváhagyása után az erdélyi magyar diákság végre kézbe veheti „központi problémáinak” a megoldását és „életének telhető irányítását”. Hogy a diákszövetség eredményesen működhessen, szükségesnek tartja az „egységes munkaprogram” kidolgozását éppúgy, mint a tervszerű munkamegosztást a korábbi egyesületekkel, mert „életkérdés számunkra, hogy meglévő szerveinket elhivatottságuknak és képességeiknek megfelelően állítsuk a különféle célágak szolgálatába”. „Mivel pedig meggyőződésünkön s az önmagunk megmentésének fontosságával bíró ügyszeretetünkön kívül semmi olyan központi orgánummal sem rendelkezünk, mely hierarchikus magasságból parancsolóan végezhetné el a szereposztást – fejti ki a továbbiakban –, nyilvánvalóan magunknak kell azt elvégeznünk. Szükséges lenne tehát egy olyan gyűlés összehívása, melyen az ös�szes kolozsvári fõiskolai egyesületek meghatalmazott képviselői egységes munkaprogramot állítva össze, körvonalazó, elhatároló és vállaló határozataikkal érvényre juttassák a munkamegosztás elvét.” Amikor a „munkamegosztó szerep-elkülönülés” szükségességét hangsúlyozza, nemcsak a bibliai Genezis szavait idézi. Szemléletes műszaki hasonlattal él: „Az összhangban működő gépalkatrészek ideálját kell megvalósítanunk: minden meglévő szervezetünknek a tőle várható legtöbbet és legjobbat produkálva kell teljesítenie szerepét, anélkül, hogy a forgó kerekek egyetlen pillanatra is megakasztanák egymást.”23 Napi kritikák szerzője, egyetemes értékrend érvényesítője A költő szépprózai, publicisztikai írásait, valamint prózafordításait számba vevő Marosi Ildikó szerint a mindennapi szerkesztőségi igények szabták meg Dsida kritikai tevékenységét: „Gyakorló 22 Lásd az EF 1930. évi 5. számának 76–77. lapjain megjelent közleményt. Dr. László Ferenc kéziratban lévő EF-bibliográfiája szerint az írás szerzője Jancsó Béla. 23 Dsida Jenő: I m. I. h.
újságíróként, de az irodalmi életben részt vállaló írótársként is (ami nem volt szokatlan jelenség a két háború közötti romániai magyar irodalmi életben), Dsida meglehetős rendszerességgel, de igen sokféle megközelítésben foglalkozott az irodalom, a művészet és a színház eseményeivel, jelenségeivel.”24 Csakhogy ezeken az írásokon – a Séta egy csodálatos szigeten című 1992-es gyűjteményes kötet könyvészete 127 címet tart számon – ma sem érződik az újságírói rutin. Nyelvezete épp olyan áttetszően pontos és érzékletes, akárcsak költészetéé. Bármiről is ír, a provincializmus távlattalanságát igyekszik meghaladni. Az Erdélyi Helikon 1930. évi januári számában megjelent nemzedéki vallomásában például az egyetemes kritikai mérce megteremtését szorgalmazza, mert meggyőződése, hogy az erdélyi magyar irodalom csak akkor tudja betölteni a nyelvhatárokon belüli hivatását, ha öntisztító folyamatait felgyorsítja. „A szép mindig korszerű. A cselekedet nem mindig irodalom, de az igazi irodalom már magában véve is mindig cselekedet” – ezzel az axiomatikus tömörséggel üti le az alaphangot.25 Álláspontja némiképp megelőlegezi Benedek Marcellnek a Vallani és vállalni vitából levont következtetéseit. „A kritikus rossz szolgálatot tesz az irodalomnak – érvelt a neves esztéta –, ha a szándéktól elragadtatva nem veszi észre a megvalósítás gyöngéit. Mert a »vállalás«, a »cselekedet« szépsége még nem jogosítja fel az írót arra, hogy »művészi kötelességeit kényelmesebben fogja fel«”. Annál is inkább – tette hozzá –, mivel a jelen problémáinak is »megvannak (nagyon is megvannak) a maga örök emberi elemei; ebben a témakörben is lehet halhatatlan és az egész világhoz szóló művet alkotni«”.26 Ebből a – Kuncz Aladár és Babits Mihály nézeteitől is megerősített – alapállásból fejti ki a továbbiakban Dsida: „Mindenekelőtt hittel hiszek Erdélyben. Ebben a szabad szellemet, humánumot sugárzó földben látom a jövő magyar irodalmának kovászát. Nem szűk körű, erdélyi határokon belül kirobbanó könyvsikereket várok – az kevés 24 Marosi Ildikó: A teljesebb Dsida-képért. In: D. J.: Séta egy csodálatos szigeten. 5–33. 25 Fiatal magyarok. Vallomások és vélemények a magyar irodalom hivatásáról. Erdélyi Helikon, 1930. 1. 24–25. Újra közölve: A magyar irodalom hivatásáról. In: D. J.: I. m. 48–50. 26 Benedek Marcell: Cselekedet. Erdélyi Helikon, 1930. 8. 631–632. – A vita tanulságainak mai értelmezését lásd: Kántor Lajos: Vallani és vállalni. Egy irodalmi vita és környéke (1929–1930.). Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.
81
lélekszámunk és koldusszegénységünk mellett lehetetlen is –, hanem befolyásoló, átalakító, szuggeráló misszióteljesítést az összes többi magyarlakta terület felé! De efelé haladva, először még önmagát kell lemérnie és megtisztítania Erdélynek, és első lépés: egy emelkedett, alapos, ragyogóan sokoldalú kritikai szellem megteremtése, amelynek ebben a pillanatban, fájdalom, még csírái sem mutatkoznak. Pedig erre nagyobb szükségünk lenne, mint a fuldoklónak a friss levegőre.”27 Nem idegen a gúnyos hangvétel sem Dsidától, amikor azt tapasztalja, hogy a különböző ideológiák irodalmi képviselői frontot nyitanak az általa vallott tiszta művészet ellen. „Mit tegyen a poéta – teszi fel a kérdést Olosz Lajos költészete kapcsán –, aki nem elég ostoba ahhoz, hogy felüljön az újfajta világboldogítások torz cipőkrémreklámjainak? Akinek nem elég hosszú a szakálla ahhoz, hogy cégjegyző próféta legyen? Aki nem elég agyafúrt és becstelen arra, hogy lélek nélkül lelkesítsen és napi zsoldért riadót trombitáljon? Akinek nincs elég ereje hozzá, hogy felgyűrt ingujjal porondra álljon és részeg matrózokkal dulakodjék? Mit tegyen a poéta, aki nem szabadalmazott világnézetek röpcédula-osztogatója, nem kétes szólamok hangtölcsére, nem társadalmi hadvezérek adjutánsa, hanem csak poéta? […] A humánum és poézis igaz vallása eltöröltetett, talán mert saját papjai között is voltak csalók és bűnösök. De mindig születnek új papok, új szentek és új mártírok. A tanulságok tisztítanak.”28 Az öntisztulás várható fejleményében reménykedett Dsida akkor is, amikor – feltehetően Jancsó Béla kérésére – megírta elmarasztaló kritikáját a második erdélyi nemzedék antológiájáról. Egyszersmind példát mutatott a kritikai szellem megteremtésének mindennapi gyakorlatára is. Bár maga is az Erdélyi Fiatalok belső köréhez tartozott, esztétikai szempontjainak érvényesítésétől akkor sem tekintett el, amikor az ifjúsági folyóirat alapítóinak és megbecsült munkatársainak (Bányai László, Debreczeni László, Jancsó Elemér, László Dezső, Méliusz József) írásait mérlegelte. És korántsem volt tekintettel arra, hogy az irodalomtörténészként bemutatkozó Jancsó Elemér történetesen Jancsó Béla testvéröccse. Akivel az 1931/1932-es tanévben közösen vezette az Erdélyi Fiatalok irodalmi szemináriumát. „Dsida minden értéket annak sajátos minőséglehetősége szerint mér – találóan állapította meg Bertha Zoltán –, mindenütt az üde, izmos, markáns tehetséget ke27 Fiatal magyarok. I. h. 28 Dsida Jenő: Olosz Lajos: Barlanghomály. In: D. J.: Séta egy csodálatos szigeten. 65–70.
82
resi, s egyaránt becsüli a sokféleséget, a különbözőséget meg az együttesen kibontakozó sajátosságtartalmakat.” A költő meggyőződése ugyanis, hogy a tehetség nem azonos a fiatalsággal: „nem mindenki zseni, aki húszéves, és nem mindenki »kivénhedt hülye«, aki a negyven évet túlhaladta”.29 Láng Gusztáv elemezte először a költőnek az 1929. és 1933. között – tehát a világméretű gazdasági válság, a baloldali radikalizálódás idején – írt kritikai cikkeit, irodalmi nyilatkozatait. Az érzelmi lázadástól a lázadás érzelméig című tanulmányában kimutatta, hogy Dsida éles különbséget tett a társadalomjavító programok és a programköltészet között. Az előbbiek kiváltották rokonszenvét és együttérzését, az utóbbit költőhöz és költészethez méltatlannak tartotta.30 Mind Láng Gusztáv, mind a költő ars poeticájáról értekező Márton Kinga31 kitér a költőnek a korszak baloldali kritikájával 1932ben – páratlan szellemességgel és metsző gúnnyal – vitázó nyilatkozatára (Üzenem a hangosoknak), amelyben Dsida módszeresen kifejti az irodalmi irányzat és a világnézeti program közötti különbséget. Nem tagadja „az élet szerepét az irodalomban, a gazdasági tényezők hatását a szellemi életre”, mert tisztában van azzal, hogy „tendencia nélkül nincs irodalom, s az irányzatosság nélküli irodalom hirdetése is irányzatosság: harc a legimbolygóbb, legködszerűbb, legtávolibb utópiáért.” Az irányzatosság – írja – általános emberi tennivalókat sugall: „legyetek nemesek, jók, szeressétek az embert, követeljétek jogaitokat, teljesítsétek kötelességeiteket, harcoljatok a butaság, az elnyomás ellen, igyekezzetek jól gazdálkodni a föld javaival, emeljétek magasra a szépet, dicsőítsétek meg magatokban az embert stb.” A program azonnali követeléseket fogalmaz meg: „ne fizessetek adót, ne higgyetek a papnak, üssétek agyon az urakat.” Következtetése: „Az előző lehet témája az irodalomnak, mert állandó és örök, az utóbbi nem lehet, mert pillanatnyi s holnapra a feledés hullámsírjába rántja magával a művet is, amelyben világra csónakázott.”32 29 Bertha Zoltán: Dsida kritikai nézeteiről. In: Évfordulós tanácskozások 2007. Dsida Napok 2007. Kiadja az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, Szatmárnémeti, 2007. Magyar Közművelődési Egyesület Partiumi Alelnöksége és a Szatmárnémeti Kölcsey Kör, Szatmárnémeti, 2007. 30 Láng Gusztáv: Dsida Jenő költészete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest – Kolozsvár, 2000. 100–105. 31 szilveszter.net/dolgozatok/kinga_dsida.doc/2008. május 22. 32 Dsida Jenő: Üzenem a hangosoknak Pásztortűz, 1932. 9. 141–142.
A második erdélyi írónemzedék bírálója Az első paradigmaváltó erdélyi írónemzedék fellépéséről, fogadtatásáról és utóéletéről kötetnyi dokumentum látott napvilágot a Tizenegyek megjelenésének nyolcvanadik évfordulóján. Ebből az is kiderül, hogy Balázs Ferenc és Jancsó Béla a publikálásra szánt kéziratok többszöri megbeszélésével és rostálásával készítette elő kiadásra az antológiát.3435 Nem így történt az Új arcvonal esetében. A kezdeményezők közül nem vállalta senki az új világlátással jelentkező tömörülés tudatos arculatépítését, miként az minden ilyen esetben elvárható. Dsida elemzése nem hagy kétséget afelől, hogy – „keményen kritizáló hangja” alapján – ő maga Jancsó Elemért tekintette a csoportosulás hangadójának.36 Gaál Gábor a leghatározottabban állította, hogy „Erdély tényleges fiataljait – persze jórészt e köteten kívül – neki [mármint Jancsó Elemérnek – Cs. P.] kellett volna összeszednie.”37 33 Bertha Zoltán: I. m. I. h. 34 A Tizenegyek. Egy antológia elő- és utóélete (1923– 2003.). Közzéteszi Cseke Péter. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2003. 35 Vö. Láng Gusztáv antológia-meghatározásával: „Meghatározott szempontból összeválogatott, rendszerint több szerzőtől származó irodalmi szövegek gyűjteménye. Célja lehet egy nemzeti irodalom egészének, egy korszak vagy egy irányzat törekvéseinek, egy műfaj történetének, valamely közérdekű téma jelentkezésének hosszabb rövidebb korszakot átfogó bemutatása. Az antológiák szemelvényes jellegéből következik, hogy elsősorban válogatójuknak – szerencsésebb esetben keletkezésük korának – ízlését, szemléletmódját tükrözik, s elterjedésükkel jelentékenyen befolyásolhatják a közönség irodalomismeretét és -szemléletét.” (RMIL I. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. 69.) 36 Dsida Jenő: Új arcvonal. Tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája. Erdélyi Fiatalok, 1932. 5. 95–97. 37 Bolyai Zoltán [Gaál Gábor]: Új írók – új arcvonal.
Korunk, 1932. 1. 38 Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h. – Itt jegyezzük meg, hogy Dsida egyik összegező írásában a következő évben is visszatér a témára. Újólag arra a megállapításra jutott, hogy az Új arcvonal „általános kiábrándulást okozott. Kettőt lehetett megállapítani belőle: először, hogy a hangos csoport igen szerény és igen öreg kis önképzőköri próbálkozásokkal lépett a nyilvánosság elé, másodszor, hogy – nincs is világnézete.” (Dsida Jenő: Lesz-e irodalmi utánpótlás Erdélyben? Pásztortűz, 1934. 16. 321–322.) 39 Bányai László: Kitárul a világ. Önéletrajzi jegyzetek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978. 119–160. – Lásd még Marosi Ildikó jegyzeteit. In: D. J.: Séta egy csodálatos szigeten. 543–546.
83
Erdélyi arcok Dsida Jenô (1907–1938.)
„Ebben a könyvben a pár igaz is elvész a többi miatt” – ennek a felismerése késztette tárgyilagos és higgadt mérlegelésre Dsidát. Aki mindenekelőtt az alábbi kérdésekre kereste a választ: 1) „Jelent-e valami újat ez a könyv az erdélyi s általában az irodalom számára”? 2) „Mutat-e olyan számú és méretű tehetségeket, akikben megtalálhatjuk az erdélyi irodalmi utánpótlás teljes ígéretét?” 3) „Mutatkozik-e benne valami irodalomtól független olyan világnézeti egység, mely közös arcvonalba kényszeríti a fiatalokat, megmutatja az ifjúság igazi, új arcát, és ezáltal igazolja a kissé harciasan hangzó, egyébként magában véve igen sikerült címet?” Miután mindhárom kérdésre tagadó volt a válasza, az egyéni teljesítményeket vette számba.38 A versírók közül elsőként a grenoble-i és párizsi tanulmányútjáról frissen hazatért Bányai Lászlót (1907–1981.) emeli ki. Aki ismeri Bányainak a neokatolicizmustól a doktriner balosságig ívelő, majd önmeghasonlásba és lényegében öngyilkosságba torkolló életpályáját, az bizonyára meglepődik ezen, még akkor is, ha történetesen tudja: 1924-ben közös verskötet kiadását tervezték, aminek – egy szatmári kiadó biztatására – Dsida volt a kezdeményezője.39 Ne gondoljunk azonban baráti gesztusra, és azt se feltételezzük, hogy az igaz értékek között tartotta számon Bányait. Szigorúan megkülönböztette ugyanis az igazi tehetséget, a vérbeli költőt – a versírótól. Amiként egy későbbi korban Szilágyi Domokos is a második Forrás-nemzedéket indító Vitorlaének című antológia elemzése során. Dsida nem tagadja, hogy Bányai „nehéz gondolatú versei” művészi érzékről, kulturáltságról és a parnas�szisták „halvány hatásáról” tanúskodnak, de nem is nevezi őt költőnek. Aminthogy a neoklasszikus verseket író, „álproblémákkal foglalkozó, hűvös” Szemlér Ferencről (1906–1978.) sem előlegez többet, mint azt, hogy izmos tehetség, akinek „egy-egy sora befejezett költőről beszél”. Nagy várakozással tekint viszont a Nyugatban is publikáló, expresszi-
arcké pe k
„A nemzeti, szellemi, erkölcsi megújulás esélyét pedig az individualizmus és a kollektivizmus hamis alternatívájának feloldásában, meghaladásában, az anyagi önzés és a bolsevik erőszak kétféle (de bornírt materializmusban és embertelenségben összefüggő) rákfenéjének (nemkülönben a »túlzó fajiságnak« a kiküszöbölésében képzeli el Dsida – ekképp összegez Bertha Zoltán. – Olyan üdvözítő archaikus-modern kereszténység híve, amely a lélek (érzelem és értelem) egyetemes (»katolikus«) értékvilágában vitális, érzéki, életteli, egyszersmind szakralizáló enthuziazmussal egyesíti és érvényesíti az örök etikai és esztétikai igazságtávlatokat.”33
Dsida Jenô (1907–1938.)
Erdélyi arcok arck é pe k
onista Varró Dezső (1907–1982.) költői kibontakozása elé, akit az erdélyi magyar líra legérdekesebb ígéretének tart: „Apró, foszlányszerű kis költeményein különös, ódon ízű, szinte túlvilági misztikum ömlik el. Nem épít házat, de minden téglából külön kis reliefet mintáz. Expresszionista, egyelőre nagyon elaprózott, de feltétlen tehetség.” Dánér Lajosról (1911–1964.) és Flórián Tiborról (1908–) ugyanakkor ezt írja: „Kiforratlanságuk akadályozza meg, hogy határozott véleményt alkothassunk róluk.” Dsida a Pásztortűzben, a Vasárnapi Újságban és az Ellenzék irodalmi mellékletében figyelt fel Bányaira. Aki az antológia megjelenése után többé nem publikál verset, tanulmányokkal jelentkezik – főként a Korunk hasábjain. Szemlér költői kiforrását az Erdélyi Helikon segítette elő. Az ő termékenységéhez képest ugyancsak feltűnő, hogy az Áprily és Kosztolányi által felfedezett Varró Dezsőnek csak hatvanhárom éves korában jelent meg mindmáig egyetlen kötete.40 Már csak e három eltérő pályakép okán is megérdemelne az antológia legalább egy eszmetörténeti tanulmányt. De vegyük tovább. A novellistákról is ugyanilyen „határozott véleményt” fogalmaz meg Dsida. A Nagyváradon élő Bélteky Lászlót (1909–?) „kiváló epikus készség” jellemzi – írja –, de híjával van a szerkesztésbeli tudásnak, a művészi arányérzéknek. Feltűnő Kolozsvári Grandpierre Emil (1907–1992.) – aki az antológia megjelenése óta kétkötetes regénnyel [a Rostával – Cs. P.] vonta magára a figyelmet – „építő készsége”, de novellája „affektáltan cinikus és elfogultan célzatos”. Kováts József érzelmes ugyan, de tagadhatatlan írói kvalitásokkal rendelkezik. Thury Zsuzsa kellemes olvasmányt nyújt, Óváry Éva a tárcaírásban biztató. Méliusz József (1909–1995.) „zavarosan forrongó és kuszán aránytalan, irányzatos, aktivista írása nélkülözi az epikai magvat”. „Stiláris lomhaságai” ellenére a benne feszülő mondanivaló tehetséget sejtet. Gagyi László, Kovács Katona Jenő, Kovács György és Wass Albert „elbeszélései még kevés sorukkal emelkednek a közepesig”. A tanulmányírók közül Debreczeni László – bár sok érdekes témát vet fel – „nem elég körültekintő”, László Dezső „elmefutása jó íráskészséget és intelligens gondolkodó fejet árul el”, Jancsó Ele mér „az erdélyi irodalom útjairól ír fölényes és 40 Varró Dezső: Gyilkos tavasz. Az előszót írta és a kötetet összeállította Abafáy Gusztáv. Dacia Könyvkiadó, 1970. – Lásd még: Jancsó Elemér: Hatvanhárom éves költő első kötete. In: J. E.: Kortársaim. 300–302.
84
leértékelő tanulmányt, sok felvillanó igazsággal, de még több igaztalansággal. Aktivista nézőpontja irodalmiatlan. A cikk keményen kritizáló hangját, mely az egész könyv irodalmi vélekedését látszik megszólaltatni, az Új arcvonal belső értékegyüttese egyáltalán nem igazolja.”41 A Romániai Magyar Irodalmi Lexikon antológia címszavában Láng Gusztáv röviden kitér az Új arcvonalra is. Értékelésének summája: a kiadvány „a Tizenegyek antológiájánál is kevésbé tükröz valamilyen közös stílustörekvést – a nemzedék közös vonása a hagyományos transzszilvanizmussal való szembefordulás”. Kimutatja, hogy a Jancsó Elemér tanulmányában megfogalmazott elkötelezettségigény – „A ma írója sorsközösséget kell vállaljon szenvedő és elnyomott embertársaival, saját érzelmeinek és individualitásának feláldozása árán is...” – az antológia szépirodalmi anyagában csak részben érvényesül.42 Dsida irodalomszemléletéről írt átfogó tanulmányában Bertha Zoltán 2007-ben szintén foglalkozik az Új arcvonal értékelésével. Olvasatában Dsida „aggályosan és tágkeblűen” keresi a tehetség jegyeit, ugyanakkor „erőteljesen figyelmeztet a szembetűnő fogyatékosságokra. S nem pusztán a művészi gyengeségekre, hanem a legalább irodalmon túli szellemi - ideológiai értékteremtő erő hiányára is.”43 A nyelvvédő Nyelvművelő tevékenységére elsőként Szabó T. Attila figyelt fel, akivel a joghallgató Dsida 1930ban vezető szerepet vállalt a Kolozsvári Magyar Egyetemi Hallgatók Egyesületének létrehozásáért. A rendszeresnek ígérkező nyelvművelő munka megindulását jelentette, hogy a költő 1936 húsvétján Anyanyelvünk címen állandó rovatot indított a nyelvi öntudat erősítése érdekében. Hogy a későbbi nyelvtudós szövetségesére lelt a nyelvvédő szerkesztőben, azt Szabó T. Attila több tanulmánya tanúsítja, leginkább a Dsida Jenő nyelvművelése és ami utána következik, amelyben „a nyelv szerelmesének” és „a legöntudatosabb erdélyi stiliszták egyikének” nevezi a rovat szerkesztőjét, aki „minden lehetőt elkövetett annak érdekében, hogy nyelvművelő elvei az újság nyelvében érvényesüljenek.”44 41 Dsida Jenő: Új arcvonal. I. h. 42 Vö.: Romániai Magyar Irodalmi Lexikon I. Főszerkesztő Balogh Edgár. Kriterion Könyvkiadó, 1981. 69–76 Lásd még a 33-as jegyzetet.. 43 Bertha Zoltán: I. m. I. h. 44 Szabó T. Attila: Dsida Jenő nyelvművelése és ami utána következik. Erdélyi Múzeum, 1939. 221–222. Újraközölve in: Nyelv és irodalom. Válogatott tanulmá-
Az Erdélyi Fiatalok hasábjain, 1937 elején megjelent Anyanyelvünk védelme című írásában45 Dsida abból az elvi alaptételből indul ki, hogy „aki elvesztette, elfelejtette anyanyelvét, elvesztette és elfelejtette nemzetét is. S az a nemzet, mely elfelejtette nyelvét, elvesztette önmagát. Megszűnt és meghalt, befejezte pályafutását, megérett arra, hogy a történelem szele betakarja a feledés homályával.” Az késztette megszólalásra, hogy egy felmérésben azt olvasta: másfél évtized alatt több mint négyszáz román kifejezés került be az erdélyi magyar köznyelvbe. „Pedig még mennyi más idegen – latin, német, francia és egyéb – szó élősködik nyelvünkön, mint satnyulást okozó fagyöngy az erdő lombjain. S még ezeknél is veszedelmesebbek azok az idegenszerűségek, melyek szófűzésünkbe, mondatainkba furakodtak be, s amelyek nemcsak szép ősi szavainktól, hanem magyar gondolkodásunktól is megfosztanak.” Némi elégtétellel állapítja meg ugyanakkor azt is, hogy „nem állunk már teljesen védtelenül ezekkel az elszomorító jelenségekkel szemben. A magyarországi nyelvvédő és nyelvművelő mozgalom hullámai átcsaptak a politikai határokon, és nálunk is megtermékenyítették a szikkadt talajt. Különösen nagy érdeme van ebben a nemrég elhunyt lánglelkű költőnek, Kosztolányi Dezsőnek – mély megilletődéssel írjuk le a nevét –, aki a Magyar Tudományos Akadémiával karöltve messze kiható mozgalmat indított a magyar nyelv tisztaságának és szépségének védelmére.” Mindezt abból az alkalomból írja le, hogy – a brassói ÁGISZ-nak köszönhetően, Kacsó Sándor szerkesztésében – éppen az idő tájt jelentek meg Kosztolányi nyelvvédő írásai a Hasznos Könyvtár sorozatban. Dsida ugyancsak hasznosnak tartja, hogy György Lajos is kiadta „alapos, nagyszerű tanulmányait” Anyanyelvünk védelme címen. Nagy elismeréssel szól továbbá a Keleti Újság nyelvművelő rovatáról,46 mely „igazán széles körű népszerűséget tudott teremteni a nyelvtisztító mozgalomnak, s állandó cikkeivel, sikeres szópályázataival az olvasóközönség legszélesebb nyok, cikkek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. 43-45. Lásd még: Zsemlyei János: A nyelvművelő Dsida Jenő. In: Hajdú Mihály - Kiss Jenő (szerk.): Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára. ELTE, Bp., 1971. 671–676. 45 Dsida Jenő: Anyanyelvünk védelme. Erdélyi Fiatalok, 1937. 1. 3–4. 46 Anyanyelvünk címen a költőnek állandó rovata volt a Keleti Újságban. Vö.: Bíróné Váró Éva: „Légy már legenda...” EF 1938. 2. 5–6.
rétegeinek tudta bevinni az anyanyelv ápolásának szükségességét”.47 Az örvendetes jelenségek ellenére úgy látja, hogy „mindaddig nem lesz nyelvmentő mozgalmunk élő és ható hatalom, amíg minden transsylvániai magyar el nem jut oda, hogy a magyar nyelv ügye legalábbis egyenrangú helyet foglaljon el gondjai között a megélhetés gondjával.”48 Lehangoltan tapasztalta ugyanis: Erdély ifjú magyarjai úgy nőnek fel, hogy „nem tudnak helyesen beszélni: se magyarul, se románul”. Óva intett: nehogy őseink nyelve „szolganép imádsága” legyen.49 Amikor Isten magához intette A költő – 1938. június 7-én bekövetkezett – halála után Jancsó Béla azt az arcát örökíti meg Dsidának, amelyet akkoriban csak az Erdélyi Fiatalok munkaközösségének volt alkalma megismerni. „Egyike volt azoknak – írja nekrológjában –, akik 1930–1931-ben a magyar egyetemi hallgatók egyetemi egyesületéért vívott harcban fontos szerepet vittek. Pedig mi se volt tőle távolabb, mint a közjogi kérdések, mi se volt tőle idegenebb, mint a közéleti - társadalmi küzdelem. És mégis, mikor a körülmények kényszere és az ügy érdeke úgy kívánta, ő habozás és zúgolódás nélkül vállalta a nem egyénisége szerint való szerepet, vállalta a rektorátus engedélyével megválasztott első magyar egyetemi egyesületi tisztikar alelnökségét, majd később, mikor ennek alapszabályait átdolgozni kellett, a magyar jelleg alapszabályszerű elismeréséért pedig Costachescu akkori közoktatásügyi miniszterhez memorandumot szerkeszteni – az ezt elvégző bizottságban is főszerepet játszott. Ha a közösség érdeke úgy kívánta, vállalta az idegenszerű feladatot, és szerepét hűségesen és becsületesen betöltötte. 47 Hogy e rovat megteremtésében Dsidának volt elsődleges érdeme, arról Szabó T. Attila számolt be az Erdélyi Múzeum 1938-as évfolyamában megjelent nekrológjában. „Alig két éve annak – írta »kései siratójában«, hogy Dsida Jenő az akkori nyelvművelő mozgalomtól, a maga különleges nyelvérzékétől és a sajtónkban tükröződő ugyancsak különleges nyelvérzék-romlás fenyegető veszedelmének belátásától ösztönöztetve, a Keleti Újság hasábjain nyelvművelő munkába kezdett. E nyelvművelő munka azért mutatkozott olyan rendkívül jelentősnek, mert mint az erdélyi magyarság legtekintélyesebb, legkomolyabb sajtószervének egyik szerkesztője nagyon sokat tehetett nem csak a nyelvi kérdések elvi tisztázása, de magának az újság nyelvének ellenőrzése és tisztogatása érdekében is.” 48 Dsida Jenő: Anyanyelvünk védelme. I. h. 49 Vö.: Bertha Zoltán: I. m. I. h.
85
Dsida Jenô (1907–1938.)
Erdélyi arcok arck é pe k
Életkörülményei és hivatása az utóbbi időben egyre kevesebb időt és lehetőséget adtak neki, hogy lapunk munkájában részt vegyen. Kérdések is voltak, hol taktikai véleménykülönbség merült fel közöttünk. Más könnyen túltette volna magát ezen. Dsida Jenő nem akart jogot élvezni ott, ahol körülményei miatt a munkában alig vehetett részt, és ezért lapunk kötelékéből kilépett, hangoztatva, hogy reméli, hogy a romániai magyarság kulturális területein még sok alkalma lesz velünk személyileg együtt dolgozni. Kérte, hogy kilépését hozzuk nyilvánosságra. Akkor már súlyos beteg volt. Régi barátunkkal, munkaközösségünknek kritikus helyzetekben hűséges tagjával szemben szabad lett volna megtennünk azt, hogy ezt az utolsó kérését ne teljesítsük? Nem, ezt nem tehettük meg, ez nem lett volna becsület. Amellett pedig a felgyógyulásában akkor reménykedőben az ilyen eljárás azt a tudatot is ébreszthette volna, hogy mi már reménytelennek tartjuk állapotát. És mert kölcsönösen becsületesen fogtuk fel kapcsolatainkat, előbb meg kellett válnunk Dsida Jenőtől mint munkaközösségünk tagjától, hogy aztán a könyörtelen végzet nemsokára beteljesedhetetlenné tegye azt a reményt, hogy a romániai magyarságért más vonatkozásokban még együtt dolgozhassunk…”50 50 [Jancsó Béla]: Dsida Jenő. Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 5.
86
Ha Jancsó Béla „az ifjúság becsületes harcosának” sírjára tette le „a hála el nem hervadó virágait”, Bíróné Váró Éva a felfoghatatlant próbálja megértetni az Erdélyi Fiatalok olvasóival, és a költőt hozza emberközelbe, akinek arcán „a Mindenség Szobrásza” már elvégezte az utolsó simításokat. (Váró Éva a történész Bíró Sándornak, a lap alapító-főmunkatársának volt a felesége akkor, verseit Reményik és Dsida segítette nyomdafestékhez a Pásztortűz hasábjain, és – Óváry Éva néven – az Új arcvonal című antológiában is szerepelt.) „Első kötetét olvasva – írja – néha már szinte fáj a szemünk a színdús szavak halmozódásától s az exotikus tájakba olvadó képeitől. Látjuk, hogyan küzd benne a formaművész a legszélsőségesebb formai irányokkal; hogyan formálódik tökéletessé tolla alatt ritmus és rím: milyen könnyedén játszik a szavakkal, mint a bűvész a színes labdákkal. És legvégül úgy látjuk őt, mint anyanyelvünk őrét, aki küzd minden elferdülés, minden idegenség ellen. Akkor már tudja az ösvényt.” Váró Éva azt a sok kiábrándulással és fájdalommal járó utat írja le, amíg a költő felért a csúcsra, és az Isten magához intette.51 51 Bíróné Váró Éva: „Légy már legenda...“ Erdélyi Fiatalok, 1938. 2. 5–6.
87
ifjúság
Deák Péter
F anta sy és szerepj á ték a számító gépek vi lá g á b a n Eddigi cikkeimben – a legjobb tudásom szerint – rávilágítottam a fantasy mint irodalmi műfaj tulajdonságaira, a szerepjáték körül is igyekeztem eloszlatni a ködöt, hogy a műfaj minden egyes szegletébe jól be lehessen látni. Ám ezúttal kipróbálhatnánk valami különösebbet. Sok gondolkodást követően döntöttem úgy, hogy beavatom olvasóimat egy mellékágazatba is, mert szintén helye van itt. Hiszen a fantasy és a szerepjáték nem csak a könyvek és a velük foglalkozó újságok formájában vannak jelen, hanem már egy jó ideje utat törtek maguknak a virtuális világ berkeibe is. Illő dolog tehát ezen a területen is szót ejteni mindenről, amit ez a szép műfaj képvisel. Elismerem, hogy a számítógépes játékok témája a maga eredeti formájában nem tartozik az irodalomhoz, de most kivételt kell tennünk. Adódhatnak olyan esetek is, amikor a játékok készítői – éppen úgy, ahogy sokszor a filmekéi is – inkább az irodalomhoz, mint az ötletek bő forrásához nyúlnak, hogy valami újat alkossanak. Mióta a számítógépes és más játékok betörtek a köztudatba, a fantasy és a sci-fi irodalomra épülő játékok is elfoglalták közöttük a véleményem szerint jogos helyüket. Legalább ennyire gyakran jelennek meg sport-, szimulátor-, akció-, lövöldözős, kaland- és stratégiai játékok is a piacon. Ezeket a játékokat – ugyanazzal a módszerrel, ahogyan a fantasy irodalom alműfajait – ötvözni lehet a szerepjátékokkal, egészen különleges „gyermekeket” létrehozva. Ám tapasztalataim szerint a számítógépes játékok közül a fantasyt és esetenként a sci-fi szerepjátékokat nem olyan könnyű kiszorítani, sőt, megkockáztatom, hogy lehetetlen. Gyakran látom, hogy ezek a játékok rögtön megjelenésük után az első helyekre kerülnek a kedveltségi listán Elvégre rengetegen szeretik a jófajta fantasy szerepjátékok 88
interaktív formáját, s ezen rajongók táborának nagy részét minden bizonnyal a „veteránok” teszik ki, akik a számítógépes játék mellett a régimódi asztali játékot is játsszák, de sok kedvelője akad a csupán számítógépes játékosok között is. Hiszen az alap itt is ugyanaz: belebújni egy szereplőnek a bőrébe, rajta keresztül látjuk a játék világát, és teljesítjük a feladatokat, néha pedig sajnos megszenvedjük őket. Már ez a tényező is elég volt ahhoz, hogy a számítógépes játékosok könnyedén alkalmazkodjanak a szerepjátékokhoz, hiszen a korábbi játékokban is ugyanerről volt szó, csak éppenséggel itt megtapasztalhatják a karakterek bensőségesebb felépítését, a kalandok, küldetések teljesítésével járó fejlődést. Úgy vélem, ez teszi élvezhetőbbé a játékot, mert ha a játékos nem is volt tagja a készítők csapatának, az általa alkotott karakter az ő teremtménye, és ez olyanná teszi a hangulatot, mintha a játéknak ő maga is szerves részét alkotná. Olykor egy egész csapatot meg lehet tervezni, ezzel helyt adva a játékban a csapatvezetés gyakorlásának és a stratégiának. Az asztali szerepjáték alkotóelemei tehát áttehetők a számítógépes változatba. Különösen az egyre sokasodó MMORPG-k, vagyis az interneten keresztül, más felhasználókkal közösen játszható számítógépes játékok által, ahol a rengeteg játékos már maga formálja a számukra megteremtett világ minden eseményét. Nem is beszélve arról, hogy a sokfelől összejövő játékosok között így is kialakul a társasági élet a neten és a karaktereiken keresztül. Mostanság a legnagyobb ilyen, az internetre köthető fantasy szerepjáték alapú program a World of Warcraft, sok kiegészítőjével együtt, amely már szó szerint egy külön, gigantikus világgá nőtte ki magát a virtuális térben. A kedveltebbek közé tartozik még az EverQuest, a Morrowind, a Guild
wars valamint a Mátrix című film adaptációja és a Dungeons and Dragons asztali szerepjáték számítógépes verziója. Ezzel a hosszú listának csak egy rövid részét ismertettem. Úgy gondolom, hogy – nagyrészt a számítógépes szerepjátékok jóvoltából – már a számítógépes világ „lakói” is többé-kevésbé jól kiismerik magukat ezekben a környezetekben, hiszen számos sci-fi játék van a piacon, hát még a fantasy! Különösen üdítő számomra azt látni, hogy sok játék egy-egy megjelent fantasy regénynek az adaptációja. Ilyen például a Robert E. Howard Conan történeteinek világából megépült Age of Conan: a Hyborian Adventures című MMORPG, vagy éppen a nem is olyan régen megjelent Witcher című játék, amely a lengyel író, Andrzej Sapkowsky azonos című történetsorozatából készült. Meglepő azonban, hogy ez utóbbiak nem érték el hazánk piacait, pedig Sapkowsky úr történetei egy meglehetősen egyedi fantáziavilágot tárnak a szemünk elé. Ha már a nagyokról beszélünk, magától értetődik, hogy kihagyhatatlan a Gyűrűk ura, amelyet már sokszor alakítottak virtuálissá. Mindegyik könyv és a filmes változat is eljutott odáig, hogy számítógépes formájában is magukra vehetik Frodó vagy a Gyűrű szövetség bármelyik tagjának szerepét, már több kiadásban és több kategóriában is. Például a Középföldi háborút is feldolgozták egy stratégiai játék lenyűgöző megformálásában. Létezik Terry Pratchett komikus fantasy világa, a Discworld (Korongvilág) és a H.P. Lovercraft Cthulhu mítoszán alapuló szerepjáték is, bár a legutóbbi játék, ami a számítógéphez és a Cthulhu történetekhez kapcsolódva megjelent, inkább lövöldözős volt. Ám a különleges elemek (mint például az, hogy minél nagyobb sokkhatás éri a főszereplőt, az irányítása annál nehezebbé válik, vagy ahogy veszít épelme-pontjaiból) megőrizték a Cthulhu játékok egyediségét. Sok a saját ötletre építő fejlesztő, az ő igyekezetüket el kell ismerni. S velük nemcsak én vagyok elfogult, aki szintén a saját világom megalkotásán dolgozom. Tény, hogy a fantasy irodalmi művek, vagy csupán azok általános elemeinek az emberek elé tárása vizuálisabban, remek ötlet, bár azok, akik olvasás közben maguk elé tudják képzelni a cselekményt, a helyszíneket, azok sokszor lepődnek meg – összehasonlítva a készítők által eléjük varázsolt világot saját egykori elképzeléseikkel. No de ezt nem hibaként említem. A látvány ugyanis sokszor elképesztő, a játékmenet pedig szórakoztatóvá tud válni, kellemes emlékeket felidézve az emberben. Ki kell térnem itt azokra a játékokra, amelyek nem teljes egészében használják fel a fantasyt és a
szerepjátékot, csupán azoknak az elemeit. A szerepjáték és a szerepjátékos elemeket használó játék nem ugyanaz, és mégis sokszor tévesztik össze őket, helytelenül. Alapjaiban tán tényleg erős lehet a hasonlóság, hiszen a legtöbb esetben mindkettőben fellelhetjük a fantasyra oly jellemző vonásokat: lehet szó bennük például karakteralkotásról, de ahogy egy barátom mondaná „nem csak a hús miatt hívják a húslevest húslevesnek”. Ezzel arra utalok, hogy megtévesztő a hasonlóság, de nincs szó azonosságról, hiszen az esetek többségében azokból a lépésekből épül fel a játékmenet, amelyeket a szerepjátékokról szóló cikkemben egyszer már említettem. Nevezetesen a karakternek nincs más dolga, mint eszelős módjára rohangálni a világban, ahol először is felvesz egy küldetést, azután levág minden útjába kerülő szörnyeteget, elvégzi a küldetést, és szalad vissza a jutalmáért. Az ilyen „szerepjátékokban” a főszereplő karaktere viszonylag rövid időn belül mágikus tárgyak arzenáljával rendelkező, agyonerősített rémálommá válik, aki a játék elkövetkezendő részein már akár minimális odafigyelés nélkül is végigvagdalkozhatja magát. Végigviszi a játékot, és dicsőséget szerez, de előfordul, éppen ekkor, a végigjátszás után érzi majd üresnek magát, mert ezzel a játékmenettel gyakorlatilag semmi érdekeset sem csinált, még ha élvezte is, és az elején izgult is a karaktere miatt. Ezt a fajta vonalat képviseli a diablo játék első és a második része is, bármennyire is a szívéhez nőtt sok embernek. Megvolt a maga varázsa a számomra is, de minden kisebb szerepjátékos elem ellenére sem lehet nem észrevenni rajta, hogy kétségtelenül ahhoz a csoporthoz tartozik, amelyet szerepjátékos tolvajnyelven hack’n slash-nek (magyarul talán úgy lehetne lefordítani: „üsd, vágd…”) hívnak. Nem azt állítom, hogy semmit sem ér az ilyen játék, csupán azt, hogy ezen jellemzői miatt nem tévesztendő össze egy igazi szerepjáték-adaptációval. Ritka kivételként meg kell említenem a nagysikerű Heroes of Might and Magic játéksorozatot, amely – bár inkább a stratégia oldalán volt, mint a szerepjátékén, de – kétségkívül remekül jelenítette meg a fantasy világot, és használta fel a fantasy elemeket. Mindegyik kiadása élvezhető, nem egysíkú kerettel rendelkezett. Az említettekkel szemben ott vannak a már módszeresebben elkészített, valódi szerepjátékok is, amelyeknek elkészítették a számítógépes változatát, ahol jobban számít, hogy a játékos mit cselekszik a karakterével, melyik utat választja, milyen irányban fejleszti magát sikerei érdekében, s ezt még színesebbé teheti a sokoldalú dialógusrendszer és természetesen az érdekes kerettörténet. 89
A számítógépes szerepjátékokban én eddig mindig nagyon odafigyeltem arra, hogy a készítők men�nyire tudták megoldani a beszélgetéseket, és díjazni tudtam az olyanokat, ahol a beszélgetésből magából adódóan, sok kérdés után bővül a lehetséges válaszok száma. Ilyen tartalmasabb számítógépes szerepjátékok a korábbi cikkeimben már említett steam-punk fantasy Arcanum, és az ugyanattól a fejlesztőcsoporttól kikerült poszt-apokaliptikus világban játszódó Fallout sorozat, valamint a DND szerepjáték világán játszódó Neverwinter Nights. Még egy lényeges pont: az a számítógépes szerepjáték, amely ötvöződik a logikai elemekkel, és nem csak az esztelen harcra koncentrál, megmenekülhet az inkvizíció máglyájától, mert úgymond erőszakra tanítja a játékosait s ezzel tovább rontja a szerepjátékok hírét. Az összetettebb, többirányú játékmenet jobban felismerhetővé teszi az alapokat, élvezhetőbbé és érdekesebbé teszi a számítógépes szerepjátékot. Ezért érdekesebb az MMORPG, mert ott a játékos más emberek karaktereivel játszik együtt, és közös cselekvésekből sokkal több érdekes meglepetés sülhet ki. Hiszen más emberek irányította karakterekkel van dolgunk, nem pedig a program által gyártott nem játékos karakterekkel, akikbe ugyan sok cselekvési módot tápláltak be, mégsem képesek a szó szoros értelmében improvizálni, és így egy idő után kiszámíthatóvá válnak. De mégis más a barátokkal, ismerősökkel való játék, akár egy asztalt körbeülve, akár csupán mikrofonon keresztül kommunikálva egymással, a monitoron végignézve a kaland történéseit.
90
Nyugodtan elmondhatjuk ezek után, hogy a fantasy irodalom, és a vele kapcsolatban lévő szerepjátékok biztos utat találtak maguknak a virtuális média világába is, és befolyásuk egyáltalán nem észrevétlen és gyenge. Még ha maga az irodalmi rész nem is látszik, mi tudjuk, hogy ott rejtőzik. A szerepjáték még a digitális korszak, vagy még inkább a digitális világ mezsgyéjén is képes megállni a helyét, megőrizve így is sok rajongóját, hiszen tudtak hozzá alkalmazkodni. Ráadásként az MMORPG-k és az internetes fórum alapú szerepjátékok lehetővé tették azt, hogy a világ különböző pontjairól származó játékosok egy csapattá váljanak, és kicserélhessék tapasztalataikat játékos életükről. Én a magam részéről több asztali szerepjátékos tapasztalattal rendelkezem, és a számítógépemet inkább írásra és a képeim színezésére használom, de játékosként én sem vetem meg néha a számítógépes szerepjátékokat, bár a gyűjteményem barátaiméhoz képest szegényesebb. A fantasyt illetően is jobban vonzódom a könyvekhez, és többször történt már meg az, hogy túl sokat vártam egy játék vagy éppenséggel egy fantasy film, talán sorozat történetétől vagy megjelenítésétől, de mindennek ellenére úgy vélem, hogy jó dolog a fantasy és a szerepjáték aktív jelenléte a virtualitásban. Hiszen manapság az internet és a számítógép tűnnek föl a „nagy működtető” szerepében, amelyekhez sokan hozzáférhetnek, így a fantasy és a szerepjátékok tanítójává is válhatnak az érdeklődők számára. Remélem, hogy azok kedvét is sikerült fölkeltenem a számítógépes szerepjátékok iránt – legalább egy kicsit –, akik eddig idegenkedtek tőle.
Horváth Zsófia
ifjúság
Ha á t tud ja l ép n i Ha azt a novellát megírta volna valaki arról a három emberről, aki a hegyen sétált, nem is an�nyira a beszélgetésüket követte volna, mint inkább a ki nem mondottakat. Kitért volna a lúdbőrző hegyre, hogy mi is az, ami csiklandozza: a kitartó szeszélyes tavasz-e, az újjászületett nap melege és a hűvös bolond szél, vagy a rajta sétálók gondolatai? Ezek a gondolatok nem haboztak visszatérni a kisházhoz, ahol valaki már várta őket, és akihez a kirándulók más-más élet, sors és érzés pókfonalaival kötődtek. Mind ott csillogott, szállt a szélben. Mondom, papírra vetette volna, ha át tudja lépni a szavak közti óriási szakadékokat. Írd meg – kiáltották a halálos szabadságban keringő siklóernyők.
Írd meg – suttogta a fügepálinka. De nem. Pedig a hegy mindent megtett tobzódó virágaival, a rejtekéről elcsatangoló őzzel és bölcs, de éhes lakójával, Nyúl úrral. Talán megíródott volna, ha nem lesnek be az elhagyott kápolna kongó sötétjébe a kulcslyukon át, ha a tavalyi moha kopott bundája alatt bújó kövek belsejéből nem a leírhatatlan zúgott volna fel néha, megbénítva a mesélő hangját és elernyesztve a ceruzába kapaszkodó ujjakat. Elnyelték azt a novellát éhesen a pattanni akaró rügyek és a végtelen, egyetlen pillanat, mely mindent felfalva a mindenségbe zuhant.
91
kitekintés
Halász Péter
PARTIUM P ÉLDÁ JA
Megjelent a Partiumi füzetek ötvenedik kötete Amióta a szegedi tanárképzőbe felvételizők körében, az 1970-es években, Illyés Gyula javaslatára végzett felmérésből kiderült, hogy Magyarországon az érettségizett diákoknak csak töredéke tudja, milyen nyelven beszélnek a székelyek, azóta aligha lehetnek illúzióink a hazai értelmiség tájékozottságáról külhoni nemzettestvéreink felől. S bár az eltelt emberöltőnyi idő óta sokat javult a helyzet, 2004 szégyenletes december ötödikéje megmutatta, hogy a maradék Magyarország lakosságának ez irányú tájékozottsága még mindig nem elégséges ahhoz a felelős gondolkodáshoz, amelyet Szabó Dezső a „minden magyar felelős minden magyarért” tömörségével fogalmazott meg. Különösen érvényes ez a megállapítás az olyan nemzetrészre, mint a Részek, vagyis a Partium, amelyről igen keveset tud az „átlagmagyar”. Minden elfogultságom ellenére merem állítani azt, hogy a Domokos Pál Péter által a világ legelfeledettebb kisebbségének nevezett moldvai csángómagyarokról ma többet tudunk itt Magyarországon – de többet tudhat Európa közvéleménye is –, mint a Partium magyarságának múltjáról, sorsáról, kulturális értékeiről. Ennek a mostoha helyzetnek a tarthatatlanságát ismerték fel a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság megalapítói. Dukrét Géza, a szervezet elnöke, a megalakulás tizedik évfordulóján így emlékezett elhatározásuk indítékaira: „A Partium valahogy mindig mostohagyermek volt, amely nem tartozott igazából sem Erdélyhez, sem az anyaországhoz. Így is kezelték, s most is így bánnak vele. Pedig mindig nagy értékeket adott a 92
nemzetnek. Hogy megfeledkeznek rólunk, az abban is keresendő: a szélen vagyunk, nem ismernek bennünket, nem tudják (még mi sem) mi található itt, nem hallatjuk szavunkat. Talán túlzottan szerények vagyunk? A különböző műemlékvédő, történelmi, néprajzi, közművelődési szervezetek nem sok eredményt tudnak felmutatni a Partium és a Bánság területén. Ezért már 1992-ben felmerült egy honismereti szövetség megalakításának szükségessége.” Ez a civil szervezet tehát a szó legszorosabb értelmében alulról szerveződött. Jóleső érzéssel gondolok vissza arra, hogy Honismereti Szövetségünk szinte már a megalakulás pillanataiban ott volt Váradon, hogy aztán hamarosan társszervezetünkké fogadjuk a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottságot. Rendszeresen vendégül látjuk egymást honismereti akadémiáinkon, konferenciáinkon, kölcsönösen segítjük egymás munkáját annak az igazságnak a jegyében, mely szerint a magyar történelmet, kultúrát nem lehet felszabdalni, mert az tartalmában egységes, s így őrzését, jobb megismerését is együttesen kell szolgálni. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a Partiumi Bizottság elsősorban kiadványaival szolgálja vállalt céljai megvalósítását. Nagyon fontosak a nyári műemlékvédő és állagmegóvó ifjúsági táborok, a különböző témájú honismereti konferenciák, az emléktábla-állítások és a temetőfelmérések, de mintha mindezek a feladatok is az írott és nyomtatott Partiumi füzetek megvalósulását és minél tartalmasabbá tételét szolgálnák. Hiszen erőfeszítéseiket a kiadványok dokumentálják, tagjaikat – a megjelenés lehetőségének megteremtésével – ezek ösztönzik szorgalmas munkára, közösségü-
ket a Partiumi füzetek tartják össze. Persze nem is lehet szétválasztani a különféle tevékenységeket, s mivel jól ismerem ennek a közösségnek a működését, tudom, hogy a honismereti konferenciáikon elhangzó hosszabb-rövidebb előadások miként érlelődnek, érleltetnek vaskos tanulmányokká, tartalmas monográfiákká. Mint lapkészítéssel is foglalkozó ember, teljes mértékben értékelni tudom a szerkesztő Dukrét Géza és csapata teljesítményét. Ha szemlét tartunk a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület erkölcsi támogatásával megjelenő Partiumi füzetek első ötven kötete fölött, megállapíthatjuk, hogy lélegzetelállító az a szellemi teljesítmény, amely ezekben a kiadványokban megtestesül. Már maga a tematikai sokszínűség! Megtalálható minden olyan szakterület, amely erősíti egy, az anyaországától elszakított nemzetiségi közösség szülőföldbe, hagyományba kapaszkodó gyökereit. A szervezet nevéből adódóan, a kiadványok egy része műemlékekkel (templomokkal, várakkal, középületekkel), emlékhelyekkel (emlékművekkel és -táblákkal, temetőkkel) foglalkozik. Kisebbségi helyzetükből adódóan nagy súlyt fektetnek a templomokra és az iskolákra, de foglalkoznak az egykori magyar élet olyan kulturális és gazdasági emlékeivel is, mint az utak, a fürdők, a mozik, a turizmushoz kapcsolódó és az ipari létesítmények. Szerepel a kiadványsorozatban a Partium számos „nagy” városa: legtöbbször Nagyvárad, aztán Nagykároly, Nagyszalonta, Nagyszentmiklós, Temesvár. S a kisebb települések egész sora: Albis, Biharpüspöki, Érmihályfalva, Érsemlyén, Micske, Ottomány, Rév, Sárközújlak, Sarmaság, Szentjobb, Tótifalu szerepel önálló kötettel. Helyismereti irodalmunk megannyi fehér foltjáról van szó, hiszen Bodor Antal 1944-ben megjelent, Magyarország honismereti irodalma című munkájában a felsoroltak közül egyedül Rév szerepel egy 18 oldalas füzetecskével, de az sem a településsel foglalkozik, hanem a közelében található Zichy-cseppkőbarlanggal. Számvetésem végére hagytam a – szememben – talán legértékesebb füzeteket, amelyek a Partium három nagy kulturális és történelmi hagyományokkal rendelkező tájegységét, Bihart, a bihari Hegyközt és Szilágyságot mutatják be. Most, hogy ismét átlapoztam a Partiumi füzetek külalakra is egyre vonzóbb számait, két gondolat fogalmazódott meg bennem. Az egyik a topográfiai egyoldalúság: az ötven kiadvány kétharmada földrajzilag Bihar megyéhez, azon belül is jórészt Nagyváradhoz kötődik. Ez bizonyos mértékig természetes, hiszen Várad –
ha egyáltalában mondhatunk ilyet – a Partium fővárosa, szellemi központja, de legalábbis súlypontja. Talán nem minden vonatkozásban, de a Dukrét Géza és csapata által szervezett műemlékvédelmi és honismereti munkát tekintve valószínűleg. Mégis túlzottnak érzem ezt a kétharmados arányt, hiszen a Partiumnak öt megyéje van. Vagy ilyen erős lenne Nagyvárad ösztönző ereje? Netán arról van szó, hogy más megyékben a helyi szerzőknek egyéb közlési lehetősége is van? Persze a megállapítás nem lehet ilyen sarkos, hiszen az ötvenből három füzet (6%) az egész Partiumról szól, kettő pedig (4%) a Romániához csatolt egész magyar területről, tehát Erdélyre is kisugárzik. Máskülönben is hatása van a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság teljesítményének a Királyhágón túli területekre, példát mutatva: mit lehet elérni ugyanabban az országban, ugyanolyan vagy rosszabb feltételek között összefogással, hittel és szorgalommal. A másik kérdés, amin érdemes elgondolkodni, hogy mennyire tekinthető a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság tagsága, a Partiumi füzetek szerző- és szerkesztőgárdája szellemi műhelynek. És itt nemcsak a szerkesztőkre és szerzőkre gondolok, hanem az olvasókra is, elsősorban azokra a tanárokra, lelkészekre, önkormányzati vezetőkre s a többi, értelmiségnek tekinthető, vagyis szolgálatot teljesítő emberre, akiken keresztül hasznosul, hasznosulhat ez a kiadványsorozat. Amennyire ismerem őket, a füzetek szerzői – jóval több mint ötven ember – nem a néprajzi gyűjtés, a honismereti kutatás és a helytörténetírás magányos farkasai; nem a szellemi honvédelem elszigetelten küzdő, leszakadt utóvédjei. Talán ilyenek is lehetnek köztük, de többségükre mégis az jellemző, hogy múltfeltáró, értékmentő, dokumentáló és alkotó munkájukat többé-kevésbé egymásra utalva, egymással összefogva, egymást segítve végzik. Vagyis tudnak egymásról; segítenek, számon tartják és kiegészítik egymást; a szerkesztővel együtt tervezik, csiszolják a készülőfélben lévő kéziratokat. Ami végső soron azt jelenti, hogy a Partiumi füzetek szerzői, szerkesztői az általuk létrehozott, közös szellemi műhelyben dolgoznak. Az alkotóin kívül kiadói műhelynek is tekinthetjük a Partiumi füzeteket, mert egyházak, önkormányzatok, társadalmi szervezetek, intézmények összefogásával jelenik meg, de részt vehetnek ezek a szervezetek a feldolgozandó témák kiválasztásában és a kötetek megtervezésében is, az anyagi erő előteremtésétől kezdve a kész kötetek szervezett bemutatásáig. 93
Ha meg akarjuk keresni a Partiumi füzetek helyét a Kárpát-medencei magyarság honismereti kiadványainak sorában, akkor azt kell mondanunk, hogy páratlan, példa nélküli vállalkozásról van szó. A Felvidéken, Révkomáromban indítottak el ezen kívül honismereti füzetsorozatot – a magyarországi Tájak, korok, múzeumok kiskönyvtára mintájára –, amely a szerkesztő, Szénássy Árpád haláláig a Partiumi füzeteknél bőségesebben „termelte” az amúgy meg vékonyabb kiadványokat. Belső-Erdélyben és különösen a Székelyföldön, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület gondozásában, kiterjedtebb kutatásokra alapozott, tartalmasabb helytörténeti kiadványok születtek, de számuk igen kevés. Ha ebben a témában egyáltalában van helye az efféle latolgatásnak, úgy érzem, hogy a Partiumi füzetek szerkesztője és kiadója megtalálta az arany középutat: egy, sem az anyagiakban, sem az identitásában nem különösebben erős kisebbségi közösség gazdag megnyilvánulási lehetőségét teremtette meg. A Partiumi füzetek rugalmas műfajt hozott létre, a kisebb tanulmányok gyűjteménye éppen úgy belefér, mint egy-egy témakör nagyobb lélegzetű megjelenítése. Van közöttük monografikus igényű feldolgozás és van adattárszerű gyűjtemény,
94
amely alapot jelenthet egy-egy témakör vagy település később elkészülő monográfiájához. Mindenkinek azt ajánlom, ha hozzájut a Partiumi füzetek számaihoz, hogy gondosan olvassa vagy legalábbis lapozza át valamennyit. Biztos vagyok abban, hogy az eltérő műfajú, sajátos egyéniségű füzetek forgatása közben gondolatban kirajzolódnak egy majdan elkészülő Partiumi Helytörténet Lexikon, egy Ki kicsoda a Partiumban vagy a Partium Bibliográfiája vaskos kötetei. Mindeközben értelmet és tartalmat kapnak, közeli ismerősökké válnak az olyan tájnevek, mint Erdőhát, Avasság, Paládok, Érmellék, Tövishát, Rézalja, Báródság, Temesköz; az olyan településnevek, mint Majtény, Zsíbó, Koltó, Szentjobb, Telegd, Szalonta, Köröstárkány s a többiek. És szépen, rendben megtalálják bennük szülőhelyüket régi ismerőseink: Ady Endre, Arany János, Fényes Elek, Kós Károly, Bartók Béla, Hollósy Simon, Sinka István, Kazinczy Ferenc, aztán a Báthoriak, a Wesselényiek, a Károlyiak… s a magyar művelődéstörténet más jeles személyiségei. Mi pedig – ha olvasás közben átengedjük magunkat a csodának – feloldódunk térben és időben, s a Partium történelméhez, földjéhez és népéhez tartozónak is érezhetjük magunkat…
Debreczeni Tibor
kitekintés
NAPLÓ 2008 Á P R I L I SÁ I G Vaszary és Hundertwasser Két gyűjteményes kiállítást láttam, csaknem egy időben, két festőművészét, akiket semmi sem rokonít egymással, sem időben, sem térben, sem művészi kifejezésmódban, hacsak az nem, hogy megadatott nekik a kegyelmi helyzet: öregkorukig alkothattak. Egyébként egyik sem kavart fel, nem is ájuldoztam, viszont mindkettő felderített. Sok szerencsétlen sorsú, zseniális művész tárlatán szédelegve, kóvályogva hányszor mondtam magamban: jaj ez a szerencsétlen, hát ez az ára az alkotásnak, a kurta élet, az elmebaj, a nyomorúság, s már nem is éreztem magam jól. Ám most, hogy végigjártam a termeket és néztem Vaszary János és Hundertwasser kiállított képeit és tárgyait – egyikét a Várban, másikét a Szépművészetiben –, felvidultam. Hogy mitől? Mindenekelőtt attól, hogy ezek a férfiak ötven vagy annál több éven át voltak képesek munkálkodni és öregkorukban, haláluk előtt még remekműveket festeni. És milyen életvidámakat! Vaszary utolsó korszakában annyi könnyedséggel, mondhatni eleganciával, szinte dekorativitással jelenít meg derűs élethelyzeteket, fiatal nőkkel a kompozíciók középpontjában, hogy nem lehet nem arra gondolni: ez az ember vénen is szeretett élni, sőt, az életszeretetet szerette kedvderítően meg is örökíteni. S oly magával ragadóan, hogy halála után hetven évvel, öreg értők csak csettintünk az ujjunkkal, s azt mondjuk, ez igen, ez a mester tudott valamit, ha nem a legfontosabbat, hogy az élet szép, és jó a világban élni! És Hundertwasser, a nagy újító osztrák! Ifjú korában kitalált magának színeket, sárgát, lilát, pirosat, és kitalálta a köröket. Aztán álmodott, s álmában sem látott mást, mint köröket és sárgát, lilát és pirosat, aztán felébredt, a vászon elé ült, s festette, amiket álmodott. Majd tervezett épületeket, szöglet nélkülieket, sárgát, pirosat, lilát. És ezt cselekedte hetvenkét éven át, mivel Hundertwasser nem tágított, álmát festette mindvégig. Magyarázzák művészettörténészek, miként kell érteni, értelmezni nonfiguratív képeit, köreit, színeit, de hát ez kit érdekel! Nézem, s jókedvre derülök. Ahogy ő is, saját képeitől. S megint csak azt mondom, jó élni.
Nánay István a Kuckóban Miért gondoltam én, hogy Nánay István, Pista, nem iszik, hogy elvből nem iszik, mármint alkoholt, miért gondoltam, hogy aztán már kínálni sem nagyon mertem most, hogy meghívtuk, tiszteljen meg minket, jöjjön el a Kuckóba, beszélgetni régiekről, színházról, színjátszásról, amatőrökről és profikról, rendezőkről, amatőrökből lett rendezőkről, elhunyt kortársainkról, álmokról, melyek nem valósultak meg, s álmokról, melyek megvalósultak, s mindezek apropóján korszakokról, melyekben éltünk, melyekhez emlékeink, jó és rossz emlékeink kapcsolnak. És Pista eljött és beszélt, okosan, fegyelmezetten, semmi exhibicionizmus, kezét olykor összefonta a mellén, ült egyenes derékkal, pontos mondatokban fogalmazott, kérdésekre válaszolva soh’sem felületesen, magáról szólván sem találtatott csapongónak, inkább tárgyszerű, mondhatni kritikus volt, sőt önironikus. És kiderült, hörpintett ő, ha kínálták, régen, megvesztegethetetlen zsűror korában is, ám mértékkel, fegyelmezetten. Miként most. De hát mért gondoltam róla, amit gondoltam, már az alkoholfogyasztással kapcsolatban? Holott akkortájt akár ellenőrizhettem volna is; igaz-e, amit gondolok? Tűnődöm. Pistát kissé savanyú ábrázatúnak tartottuk, szikár volt, azt is mondták róla, hogy diétázik, baj van a gyomrával, s attól humortalan és szigorú. Aki ilyen, gondolhattuk, semmivel sem narkotizálja magát. Ő volt (lett) tehát a kritikus, a kritikusok prototípusa, a korrekt, az elemző, a szavahihető. Pista gyakorta ült a másik oldalon, ahol „szakértették” az amatőr színi produkciókat, tehát az én alkotásaimat is, a Vári színpadosaimmal bemutatottakat, s ilyenkor még a látszatát is el kívántam kerülni annak, hogy jelezzem, a zsűritag nekem ismerősöm – kínos lett volna mindkettőnknek –, ezért a társas együttlétek alkalmával, a fogadásokon is igyekeztem elkerülni az olyan helyzeteket, melyekben koccinthattunk volna. Ha viszont egy asztalnál ültem vele, Bicskei, Máté és más lazulni vágyók társaságában, s iszogattunk jó hangulatban, biztos, hogy Nánay Pista az asztal másik végén ült, s hogy ott aztán kortyolgatott-e, nem figyeltük. Feltételeztük, szakmáról beszél, okosan, kemény mondatokban. 95
kite kin t é s Debreczeni Tibor Napló 2008 áprilisig
Bevallom, egykoron szorongtam a közelében. Személyes kapcsolat nem is alakult ki köztünk. Ugyanakkor ő írta a legelemzőbb és legelismerőbb kritikát a Most a harang égen lóg című, Weöres műveiből komponált szerkesztett játékunkról. S ezt én soh’sem felejtettem el neki. És mindig is nagyra becsültem. Hogy tudta, nem tudta, nem tudom. Most viszont koccintottunk. Hiszem, még nem is olyan későn. Pista is csak hetven éves. Én is csak… Utógondozás nélkül nem megy Nem ok nélkül szorongott Pál apostol – mert hogy ideges volt, kiderül a leveleiből –, mi lesz a gyülekezetekkel, az általa alapítottakkal, miután eltávozik közülük, miután megszűnik a személyes hatás, varázs. Ismerte jól az emberi természetet, tudta, hogyne tudta volna; kell a folyamatos impulzus, érzelmi és szellemi kapcsolattartás ahhoz, hogy az egyszeri, bármily intenzív felismerés is tartósra érlelődjön. Nem gondolnám, hogy Pálnak rendelkezésére álltak volna írások, tanítások, pedagógiai, pszichológiai jellegűek, miként is gondozza közösségeit – utógondozás –, miután már nincs velük. Az ószövetségi példával, Mózes módszerével mégsem élhetett, aki, mint tudjuk, mely igen megdühödött – kisebbfajta vérengzést eszközölt –, miután azt tapasztalta, hogy népe, míg ő fenn van a hegyen, hogy az Istennel találkozzon, fogja magát, új prófétáknak hódol és bálványokat imád. Bizony, ez már csak így van, eltávozik a nagy hatású szellemi vezető, és a hívek, a népek, új érdekek mentén, váltanak. Pál is – olvasható a Bibliában – alig jön el az egyik gyülekezetből, mondjuk a korinthusiból, máris fut utána a hír, tévelyegnek a hívek, új prédikátor érkezett, aki mást tanít, másként, nálánál szívhez szólóbban, nagyobb retorikai felkészültséggel. Pál persze megbántódik, megsértődik – ő is ember, noha próféta –, s meg is rendül. Talán ekkor fogalmazódik meg benne az eszme: utógondozás nélkül nem megy. Pál leveleket ír, s a levelek végén a figyelmeztetés: felolvasása kötelező. S talán ekkor kezdi kialakítani tanítványi hálózatát a megbízható követőkből, a hozzá közelállókból. Baj van a gyülekezetben, máris küldi Timótheust vagy mást, s ha jól jön ki a lépés, akkor ő maga megy. Nem ok nélkül írtam a fentieket. Aggodalmaskodom. Mintha nem folyna kellő lelkesedéssel és empátiával a lélekgondozás s a különböző közösségek utógondozása. A református egyházra, egyházamra gondolok mindenekelőtt. Elkényelmesedtek a pásztorok. Nem mennek a bárány után, de már a nyáj után sem. Mintha úgy gondolkodnának: ha bajuk van, bégessenek, elég akkor lépni. Ám nem 96
lelek utógondozási programot a főiskolámnak, a református nagykőrösinek a feladattervében sem. Pedig de kellene! Négy év után állást keresnek a hallgatók, s szinte megszűnik velük minden kapcsolat. Információcsere legfeljebb az évfordulós évfolyam-találkozókon van. Pedig milyen fontos lenne tudni, mint boldogulnak a különféle munkahelyeken! Akkumulálódott-e a muníció, a szellemi, lelki, metodikai, amit itt gyűjtöttek be, ha gyűjtöttek. Bizony, hogy utánuk kellene menni időnként, beszélgetni legalább, gondjukban, örömükben osztozni – hátha igénylik –, elbizonytalanodásukban melléjük állni, s ha lehet, segíteni. Pált szokás elismerni, csodálni, amiért – nem minden emberi gyarlóság nélkül –, okosan és aggodalmaskodóan, körültekintő szervezéssel erősítette gyülekezeteit. De mintha nem tanulnánk tőle, a tekintetben nem, hogy tudatosulna bennünk, utógondozás nélkül nincs teljes eredmény. Pedig a mi Pálunk még a hogyanra vonatkozóan is szolgál ötletekkel. Mozog a talaj Trencsényi Lacival és Monzák Péterrel beszéltem meg egy randit, mégpedig az OTP előtt, reggel 8 órára, hogy együtt lépjünk be a nevezett épületbe, s törvényesen is megosszam velük a felelősséget, mostantól mindhárman egyformán vagyunk jogi személyek, banki és pályázati aláírók, intézkedők, nemcsak jómagam, az elnök. Ballagtam a bank felé, s jutott eszembe számtalan ez-az. Tizenhárom évvel ezelőtt mint siettem Trencsényi Lacihoz az ideámmal, alakítsunk egyesületet, kettős funkcióval, legyünk a különféle reformer, művészetpedagógiai módszerek integráló központja és közvetítője, s ugyanezen területeknek népfőiskolai jellegű gyámolítója. És lobogtam hatvanhét évesen, oly igen, hogy Laci is társnak szegődött és sokan mások, kiváló emberek, zenetanárok, irodalmárok, néprajzosok, képzőművészek, drámapedagógusok. És mi mindent csináltunk: akkreditált tantervet, nyári kurzusokat határon innen és túl, fiókegyesületeket, folyóiratot, Tiszasason és Tiszakürtön táborokat és a Kuckót a Jégveremben. Most meg, hogy ballagok az OTP felé, vonulnék ki a vezetéséből is annak, amit kezdeményeztem, ez a felelősség-megosztás is erre irányul, s nem azért, mert megöregedtem, s nem is azért, mert belefáradtam, hanem, mert az eredeti elképzelés tartósíthatósága alól kimozdult a talaj, pontosabban, annak nagyobb része alól. A társművészetek pedagógusainak kisebb gondjuk is nagyobb annál,
minthogy ismerkedni kívánjanak, miféle módszer, pedagógiai eljárás tanulható amott, a másiknál, a rokonnál. Már a mieink sem gyűlnek össze csak úgy, önként, tudásvágyból nyári műhelyezésre. Hiába tárogatózunk. A szampó még forog, még produkál folyóiratot, honlapot, táborokat és találkozókat, de ez-az, a szellemi izgalom, a módszerátadás már kipotyogott belőle. Szóval, elment a kedvem, vagy mondjam így, megcsappant a kedvem. A randi létrejött. Beléptünk az OTP-be. Erdélyi Zsuzsanna a Kuckóban Hallgatom Erdélyi Zsuzsannát, az idős hölgyet, a Kossuth-díjas néprajztudóst, a fiam barátjának, Dobozi Miklósnak az édesanyját, az archaikus népi imádságok legendás hírű gyűjtőjét, hallgatom a kuckónkban, és lenyűgöz a szellemi frissessége – mint él Szent Erzsébet a magyar szakrális folklórban, erről beszél –, s közben szüntelenül hálát adok a Fentlévőnek, hogy szemtől szembe sikerült véle találkoznom, még itt a földi tereken, miután évtizedek óta vágytam arra, hogy láthassam és beszélhessek vele. A Hegyet hágék, lőtőt lépék című könyve 1976 óta becses darabja a könyvtáramnak, imáit mondattam és mondtam is, s elbűvölten hallgattam egykoron az ezekből készített összeállítást, Jancsó Adrienn előadásában. Ülök a képernyő előtt, kopogom a mondatokat, látom magam előtt Erdélyi Zsuzsát és hallom is őt, s közben tűnődöm, mért is volt fontos a vele való találkozás. Megerősödtem egyben-másban. Hogy miben? Abban történetesen, hogy milyen jó, ha az ember hinni tud abban, amit csinál. Másként: ha úgy végzi a dolgát, mint ki küldetést teljesít. Erdélyi Zsuzsát, a 45 éves kutatót, az írásbeliség területéről a hagyomány világába, ahogy írja, Babos Jánosné 98 éves parasztasszony vezette el vagy át 1968-ban, aki ének helyett imát mondott egy somogyi gyűjtőútján. Egy öregasszony juttatta el a megvilágosodáshoz, mi is lenne még a dolga itt a földön. Most meg az idős kutatóasszony mutatta fel az életét nekünk. Így is lehet élni! És még miben erősített meg Erdélyi Zsuzsa? Hogy az utolsó percig világíthatunk. Ezen az estén örvendeztünk még Ferencz Évának is. Gyönyörűen énekelt. Méltó társ volt. Csutoros Sándor kiállítása Valakinek, valakiknek megint eszébe jutott Csu toros Sándor szobrászművész. Hála Istennek! Ha
pontosan fogalmazok, azt írom, hogy Körösényi Tamás szobrászművész, Verba Andrea, Csutoros monográfusa és Keserű Katalin művészettörténész gondolták, itt az idő, most vagy soha, hogy újra szembesüljön a szakma és a közönség, ki is Csutoros Sándor. A rendszerváltozás hajnalán halt meg, fiatalon, ereje teljében, s néhányan, barátai, tudjuk, mennyire reménykedett; eljött az ő ideje. Az addig tűrt kategóriában sínylődő alkotó azt hitte, most majd kap megrendeléseket, tehetségéhez méltó feladatokat. Tíz évnél is több idő telt el, hogy Csutoros szobrait, képeit kiállították volna Budapesten. Fájdalom, Debrecenben sem, pedig a művész minden idegszálával oda kötődött. S most végre megint, ahogy ballagtunk a megnyitóra, a Képzőművészeti Egyetem Barcsay Termébe, elbőghettem magam: hatalmas betűkkel ki volt írva a homlokzatra: Csutoros Sándor kiállítása. Ha ezt megéri! S mért ne érhette volna meg! Most lenne 66 éves. Keserű Katalin megnyitó beszédében úgy elemezte Csutoros alkotásait, mint klasszikusokét szokás, aki már ott ücsörög a művészettörténet avantgárd lépcsőzetén, aki – s ezt most én fogalmazom – a bartóki modell nagy képzőművész példája, hiszen senkit nem tudunk mellé állítani, aki a paraszti élet tárgyait, a szerves művészet formáit oly szuverén módon tudta volna átemelni a magas művészet kategóriájába. Az európai avantgárd szobrász, mondhatjuk, a legmarkánsabb magyar szobrász. Egyszer azt írtam egy Csutorosról szóló dolgozatomban – Hajdúszoboszló kulturális magazinjában jelent (volna) meg, pontosabban a dolgozat megjelent, csak a záró mondatot, amire most hivatkozom, cenzúrázták engedélyem nélkül –, hogy Debrecennek Medgyesy Ferenc mellett Csutoros Sándor a legjelentősebb és legnagyobb szobrásza. Előadás a Szeremley-kúriában, Badacsonyban Bőszéné Nagy Anikótól érkezett a meghívó. A jeles borász badacsonyi házában L. Nagy Lajos tart előadást a manicheizmusról, s a Mani nevű, egykori iráni prófétáról – feltételezhető, hogy őseink annak idején találkoztak ezzel a különös vallással, mely a buddhizmus és a kereszténység elemeit olvasztja egybe. Bevallom, Szeremley neve jobban vonzott, mint az előadóé, hiszen valamire való borkedvelő mind ismeri a Szeremley nevet. A fiamékat is fellelkesítette a hír, megnézni a birodalmában a nagyhírű bortermelőt – s ők vittek le Badacsonyba. Innen már csak slágvortokban: Semmi újgazdag kivagyiság nem rontotta a jóér97
zést. A vendégfogadás és a vendéglátás – a végére kétszáznál is többen gyűltünk össze – illett a hely szelleméhez. Alattunk a Balaton félkaréja, s a vendéglátók tudják, a panorámával nem lehet versenyezni. A kúria kívülről, belülről olyan, hogy nem vonja el a figyelmet a tájról, a kilátásról. Tetszett, hogy Szeremley Huba az épületet közösségi háznak tekinti, amolyan agorának, ahová különféle ürüggyel összegyűjti az embereket Veszprémtől Keszthelyig egy kis beszélgetésre, szellemi táplálékszerzésre, miközben kortyolgathatja az ember a Szeremley-féle badacsonyit, a habzó bort meg a pezsgőt. Leszármazottai, gyerekek, aprók is, ott sertepertéltek a felnőttek között. Ettől minden olyan családias lett. S mi tetszett még? Hogy „jó fejekkel” lehetett találkozni, érdekes emberekkel, s hogy a házigazda maga is megnyerő férfi és nyitott a jó programokra. S hogy el ne felejtsem, az előadó, L. Nagy Lajos felkészült volt, küllemére nézve amolyan impozáns, alföldi, kun ember. Magamról is Hogy magamról is szóljak, ne csak másokról! Kellő és illő elfogultsággal. Kezdem. Kedvvel tanítok, kedvvel kaszálok. Folytatom. Nyögök, amikor fűzöm a cipőmet. A hajlókázástól. Ásás közben viszont egy hang nem jön ki belőlem, pontosabban a számból. Álljon az is itt, hogy szívesen teszem próbára a memóriámat. Mások előtt természetesen. Ilyenkor álszerényen mosolygok. Igaz, hogy az egyórás önálló előadói est, a Hol vagy most Istenúr?, melyet Pesten mutattam be, meg a monodráma, az És ki az a Pál?, melyet meg Mátészalkán, meg se kottyan!
98
Meg kell viszont jegyeznem, hogy aluszékony vagyok. Délben, mint édesanyám, elszunnyadok a fotelben. Meg a vonaton. Buszon is. Viszont szinte már mértéktelenül aktívnak mutatkozom a főiskolásaim között, amikor rendezek. Ilyenkor, az instrukcióadás során, szórakoztatom is őket. Meg persze magamat. És szeretek mondatokkal is bíbelődni. Legyen a szövegnek ritmusa. És nem szoktam le arról a szokásomról sem, hogy dicséretét zengjem a hölgyeknek, már akik, már ha dicsérhetőek. És dicsekszem is, nem mintha eddig nem tettem volna, szóval dicsekszem, mivel előbuknak belőlem régi dallamok, mihelyst ringatom az ölemben Levente Ábel nevű dédunokámat, dallamok, melyekkel sikerül őt álomba varázsolni. És régi zsoltárokat is dúdolgatok, amikor taposom a kerékpár pedálját kilométereken át; így meg magamat zsongítom nagy szeretettel. De zsongítom pálinkával is. Estefelé. Amikor koccintok az asszonnyal: Ezt a napot is megértük. Meg imával. Mint gyerekkoromban. Elalvás előtt az ágyban. Olvasok, hallok mostanában a „matuzsálemek lázadásáról”, hogy az öregeknek össze kellene fogniuk, mégpedig a fiatalok ellenében, munkás érdekeiket képviselendő, ne szorítsák le őket idő előtt a pályáról. Nem csatlakozom a lázadókhoz. Közlök egy verset inkább. A feleségem a falra is felfüggesztette. Áprily Lajos : IMÁDSÁG Adj, Istenem, bölcsességet, vágyaimnak csendességet, illedelmes öregséget s könnyű véget, könnyű véget.
olvasva
Huszár Ágnes
K a marás Istvá n irodal omszocio ló gu si é let mû ve
2008. április 18-án az MTA tudományos minősítő eljárásának homlokterében Kamarás István irodalomszociológusi életműve állt. Az értekezés Az irodalmi mű befogadása (szociológiai, szociálpszichológiai megközelítés) címmel benyújtott akadémiai doktori értekezés impozáns – metaszintű – áttekintése negyven év témáiban, módszereiben szerteágazó, de értékválasztásában nagyon is egységes tudományos életművének. A disszertáció könyv alakban is megjelent 2007-ben, a Pannon Egyetem BTK Antropológiai és Etika Tanszékének, valamint a Gondolat Kiadónak a közös gondozásában. Kamarás irodalomszociológusi életműve, amint erről a könyv olvasója is meggyőződhet, két diszciplína határterületén gyökerezett meg, nőtt fel és hozott gyümölcsöket. Joggal tekinti magát „…mindkét ország – az irodalom és a szociológia – polgárának”. (Az irodalmi mű befogadása (Gondolat, 2007: 14) Az olvasásszociológiai tevékenység a Könyvtártudományi és Módszertani Központ olvasáskutatási osztályán kezdődött. Mestereivel és munkatársaival együtt 1968-ban kezdett hozzá először a magyarországi olvasási szokások vizsgálatához. Ez a megközelítés – a maga elnagyolt kategóriarendszerével és egyszerű módszertanával – számos kérdést hagyott megválaszolatlanul. A válaszok az irodalmi művek olvasói befogadásának folyamatában keresendők. Kamarás tudományos felkészültségének és szakmai tapasztalatának elmélyülésével vált olvasásszociológusból irodalomszociológussá. A kutatás szempontjainak bővülésében szerepet
játszott az is, hogy a szociológia és a szociálpszichológia Magyarországon a hetvenes évek elejétől kezdve vált elfogadott – tanulható, tanítható és alkalmazható – diszciplínává. A befogadás folyamatának empirikus vizsgálatában Kamarás mestere az a Józsa Péter volt, aki Jacques Leenhardttal együtt, recepcióesztétikai szempontokat is érvényesítve, úttörőként vállalkozott egy francia és egy magyar mű olvasói befogadásának megvilágítására. (A disszertációt a szerző egyébként példás hűséggel az ő, valamint többi mestere és kollégája, Balogh Zoltán, Gondos Ernő és Tánczos Gábor emlékének ajánlja.) A több évtizedes kutatómunka „tárgyá”-ul szol gáló olvasmányok – Bertha Bulcsu Kengurujának kivételével – a hazai és a világirodalom emblematikus remekművei. Nem véletlen, hogy Kamarás szinte monomániás makacssággal helyezi újra meg újra „munkapadjára” Örkény novelláit, Ottlik és Bulgakov regényeit. Ezek az „eléghetetlen” remekművek – bár cselekményességükkel az egyszerű lektűrolvasót sem riasztják mindig el – a maguk sokszoros fénytörésében egyszerre nyűgözik le az érző - értő befogadót esztétikai tökéletességükkel s szembesítik alapvető erkölcsi kérdésekkel. Az olvasó velük és általuk válik azzá, Babitscsal szólva: „ki méltó látni a csodát, az a csodát magában hordja.” A disszertáció első fejezete (Bevezetés) – vis�szatekintésként, összegzésként – negyven év kutatómunkáját tekinti át az irodalmi mű befogadásának szempontjából. Az áttekintésből kiderül, hogy Kamarás – vallásszociológusi ismeretségeit is 99
olvasva Kamarás István Irodalomszociológusi életmûve
felhasználva – egymástól radikálisan eltérő olvasói köröket von bele vizsgálatába: szakmunkástanulóktól pedagógusokig, képzőművészektől kutatókig, katolikus klerikusoktól Krisna-hívőkig. Ez a sokféleség garanciája lehet a nyert adatok általánosíthatóságának. A második fejezet (Befogadásmodellek) a műalkotás befogadásának modelljeit ismerteti: a műközpontú és az olvasóközpontú megközelítésektől a dialógusmodellekig. Nem kétséges, hogy a szerző szimpátiája az utóbbiaké, hiszen: „Hogy mit mond nekünk a mű, jelentős részben attól függ, mit mondunk mi neki, pontosabban: milyen kérdéseket tudunk feltenni neki. A befogadás egy olyan dialógus, melynek feltétele és eredménye is a közös szókincs…” (I. m. 45.) A dialógusról gondolkodva Kamarás a jaussi értelemben vett művészi tapasztalatot Buber Én-Te kapcsolataként értelmezi: „A buberi fogalmakat használva azt lehet mondani, hogy a mű és a befogadó viszonya – optimális esetben – közelíthet az Én-Te viszonyhoz…” (I. m. 54.) A befogadás persze soha nem lehet száz százalékos, már csak az író és az olvasó szellemi horizontjának (mentális lexikonának) szükségszerű eltérései miatt sem. A harmadik – az értekezés központi helyzetű, leginkább terjedelmes – fejezete A befogadás dimenziói címet viseli. A folyamat a döntés meghozatalakor kezdődik: mit fogok elolvasni, s tart az olvasás esetleg több évtizedes utóéletéig. Az olvasási döntés meghozatalakor már alkalmazni is kezdjük olvasási stratégiáinkat. Ez a szórakoztató műfajok (krimi, kalandregény) esetében bejáratottan működik, a magas irodalom alkotásaival kapcsolatban már kevésbé. Kamarás a Makra, az Iskola a határon és a Mester és Margarita példáján mutatja be, hogy az olvasó hogyan próbál ki több kulcsot (stratégiát) a regény megértésekor. A kutató a megszakított olvasás módszerét alkalmazza: kísérleti személyeinek egy-egy szövegrész elolvasása alapján kell kompozíciós szempontból fontos elemeket – fejezetcímeket, bevezető mondatokat, neveket – asszociálva értelmezniük. Az olvasói elvárások alakulásának vizsgálatakor a megszakított olvasás során arra a kérdésre kell válaszolniuk a megkérdezetteknek, hogyan alakul szerintük a cselekmény. A szereplők iránt érzett rokon- vagy ellenszenvre, illetve azonosulásra is rákérdeznek. Az irodalmi művek befogadásának vizsgálatakor a kutatónak legalább három alapvető módszertani nehézséggel kell szembenéznie: 1. A „megfigyelő paradoxona”, az a más társadalomtudományi vizsgálatokban is felmerülő 100
ellentmondás, hogy a kutató, beleavatkozva a befogadás folyamatába – megszakíttatva az olvasást, értelmezést kérve – meg is változtatja azt. 2. A „mindennapi nyelv paradoxona” az, hogy a laikus olvasó, metanyelvi ismeretek hiányában, csak tárgynyelven képes metaszintű meggondolások – szükségszerűen töredékes – megfogalmazására. A kutató zárt vagy félig zárt kérdések formájában sugall metanyelvi jellegű kognitívumokat, pl. újat mondott, igazolta elképzelésemet, fejtörést okozott, alakította világnézetem, illetve érzelmi hatásra utaló igéket: elkeserített, felkavart, megrendített. A kognitív válaszlehetőségek egy része, pl. igazolta elképzelésemet, alakította a világnézetem azt implikálják, hogy a művészet, azon belül az irodalom, a történelmi tapasztalat illusztrálására van hivatva. A kérdések ilyetén megfogalmazása (egy korai, több szocialista országra kiterjedő vizsgálatban) a lenini tükrözéselmélet hatását mutatja. Az érzelmi átélésre vonatkozó opciók, pl. felkavart, megrendített, meghatott, azon túl, hogy jelentésükben nagyon is közel állnak egymáshoz, az olvasó részéről egyfajta katarzis-élményt feltételeznek, de legalábbis az olvasottak mély átélését. A zárt vagy félig zárt kérdésekkel kapcsolatban felmerül, hogy a vizsgálatba bevont olvasó a (vélelmezett) kutatói elvárásoknak próbál megfelelni anélkül, hogy pontosan értené azt, mivel szóhasználata a kutatóétól annyira távol esik, hogy egymás szándékának megértése csak töredékes lehet. 3. A „poétikai megformáltság paradoxona”, az erre vonatkozó reflexiók nehezen megközelíthető volta. Egy kérdésekkel irányított értelmezés nehezen szolgáltat adatokat egy mű megformáltságának recepciójáról. A kérdés: újszerűnek vagy hagyományosnak tartja-e a művet, vagy a felszólítás, emeljen ki egy szép részletet a műből, szintén nem irányít eléggé. A naiv olvasó amúgy is hajlamos szociológiai esettanulmányként tekinteni a cselekményes prózai művekre. Az iskolai oktatás sem nyújt biztos fogódzókat e tekintetben. Az a fajta tanári kérdés: Kit választanál barátodnak a regény szereplői közül? nem segít abban, hogy a jövendő olvasók képesek legyenek különbséget tenni fikció és tényirodalom, szappanopera és bulvármagazin között. A tartalom és a forma elválasztása pedig egyenesen legitimálja azt, hogy az olvasó a „tartalom”-ra koncentráljon. Az olvasói befogadást számos tényező nehezíti. A Bulgakov-regény a maga többsíkú, „elbeszélés az elbeszélésben” kompozíciójával, az egyszerűbb olvasói stratégiák számára nehezen értelmezhető szereplőivel (Woland, Behemót, Jesua) kemény
diónak bizonyul a felkészületlen olvasó számára. Számomra (orosz szakosként) a Kamarás által feltárt anyagban a legmeglepőbb az a szinte tökéletes tudatlanság volt, amelyet még egyetemista megkérdezettek is tanúsítottak a moszkvai cselekmény értelmezésével kapcsolatban. Néhányan még az évszázadot és az országot sem találták el! Ezek után meglepőnek tűnt a magas tetszési index. Hogyan tetszhet az, amit ennyire nem értünk? Talán úgy, hogy a mű egészének befogadását – egy radikális redukcióval – a szerelmi szál érzelgős önállósításával pótoljuk. Bulgakov helyett megelégszünk a Koncz Zsuzsa énekelte dal interpretációjával: „Egy éjszakán boszorkány lett egy leány”. Így tehetett az a G. Ágnes is, akinek nagyon tetszett a regény, de évek múlva csak arra emlékezik, hogy „volt a Mester és a Margarita, de hogy mi történt velük, azt nem tudom, pedig szeretem a szerelmes történeteket.” (I. m. 103.) Az ironikus vagy elidegenítő hatásokkal dolgozó Stalker és Sorstalanság alacsony tetszési indexe mutatja, hogy ha az egyszerűbb megértési kulcsot alkalmazó olvasót megfosztják attól a lehetőségtől, hogy legalább egy-két szereplővel, vagy cselekménytöredékkel azonosulni tudjon, az egész művet elutasítja. Kamarás eredményei szerint a tetszési és az értékelési index általában véve korrelál az olvasók műveltségével és elvárásaival. (Ellenpróbára alkalmas műveket elfogadható színvonalon nehéz lenne találni.) Az, hogy az olvasott műveket mennyire tartják értékesnek az olvasók, nagyon függ a tekintélyes intézmények által kölcsönzött presztízstől. Abban, hogy a Sorstalanságot magasra értékelték, nyilván közrejátszott a megfilmesítés és az író Nobel-díja. (Ellenpróba: a regény 1975-ös megjelenése után meglehetősen kevés visszhangra talált még a szakmai olvasók körében is.) Az értelmezésben Kamarás, a Józsa és Leenhardt által kidolgozott tipológiát továbbfejlesztve, négyfajta olvasói magatartást különböztet meg: a tényekre koncentráló faktuálist, a regény álomvilágába menekülő naivat, a ridegen távolságtartó racionálisat és a legtöbb értelmező elemet magába építő elemző-összegezőt. A fejezet befejező részében az újraolvasás hatására az olvasói attitűdben végbemenő változásokat mutatja be. A negyedik fejezet címe: A befogadás feltételei és alakító tényezői. A külső kulturális tényezők tárgyalásakor Fejes Rozsdatemetőjének és Perec Dolgokjának magyar és francia olvasók Józsa és Leenhardt által feltárt különböző olvasataira, illetve Kamarásnak és munkatársainak egy Örkény- és
egy Sánta-novella magyar – orosz - lengyel - bolgár olvasóközönséggel való szembesítésére támaszkodik. A példák nagyon erőteljesen rajzolják ki egyfelől a kétféle társadalmi berendezkedés kölcsönösen elidegenítő hatását, másrészt a nyelvi - kulturális hagyomány hatását az értelmezésre. De legerősebben a történelmi idő befolyását az olvasásra: és nemcsak azért, mert bizonyos művek hatását, pl. a Rozsdatemetőét első megjelenésekor jelentősen felerősítette az a tény, hogy a munkásosztály tagjait a fennálló ideológiával ellentétesen sodródó egzisztenciáknak ábrázolta. Az értelmező közösségekkel kapcsolatos gondolkodás számos esetben választ ad olyan kérdésekre, amelyekre az elszigetelt olvasókra koncentrálva nem találunk megoldást. Ezek a közösségek egymástól markánsan különböző értékrendet képviselnek, melyek hatnak politikai preferenciáikra, életmódbeli választásaikra és irodalmi ízlésükre is. Ilyen értelemben igaza van Kamarásnak, hogy „nehezen képzelhető el, hogy valaki párhuzamosan tagja a Sinka-körnek és a Hamvas-körnek”. Más csoportok ízlésbeli preferenciái nem annyira stabilak. A nemi hovatartozás tekintetében a hetvenes évek olvasáskutatói tapasztalatai, melyek szerint a nők az érzelmes, azonosulásra alkalmas női szereplőt felvonultató regényeket kedvelik, míg a férfiak a kalandos, izgalmas, bátor főszereplővel való azonosulást kínálót, az utóbbi évtizedek alighanem átírták. Az irodalomban, a filmben is egyre gyakrabban jelennek meg az igazságtevő, erőszakos női figurák. A Basic Instinct gyilkosságokat modellező főszereplőjéhez vagy Beatrice Kiddóhoz, a Tarantino-film gyilkos menyasszonyához (Kill Bill) hasonló figurák is felmutatnak napjainkban azonosulásra alkalmas (nemi)szerepmodellt. Ha egyetértünk (és miért ne tennénk?) a szerzővel abban, hogy „A kultúra nem valami létminimumpótlék, hanem szükséges állapot a létezéshez, szöveggé alakított világ” (I. m. 11.), akkor azt is elfogadjuk, hogy egzisztenciális kérdés, autonómiánk kérdése, hogy ezt a szövegvilágot minél árnyaltabban értsük - értelmezzük. A vita Az értekezés három opponense részletesen elemezte az értekezést és kitért a jelölt életpályájára is. Vitányi Iván a disszertáció külön érdemének nevezte a témára vonatkozó külföldi és hazai szakirodalom elemző és kritikus ismertetését. Kamarás munkásságának jelentőségét abban látja, hogy négy évtizedes munkásságában következetesen feltárta a befogadás folyamatát és érvényesítette a többdimenziós és dialogikus megközelítést. 101
Endrődi Edit elismerte a nemzetközileg is jelentős tudományos életút eredményeit. A disszertációból hiányolta azonban a „történeti távlatot”. A Makra és a Rozsdatemető esetében vitatkozott a jelölt azon álláspontjával, hogy ezek a művek a korabeli hivatalos szemlélet fellazításával értek volna el hatást. Mai szemmel úgy látja, hogy ezek – a művészileg akkor túlbecsült alkotások – a rendszer legitimálásához járultak hozzá. Felvetette továbbá, hogy a jelölt által fogalmazott kérdések nem alkalmasak az irodalmi művek poétikai megformáltságára vonatkozó reflexiók előhívására.
102
Veres András Kamarás érdeméül tudja be, hogy a szöveg tanúsága szerint képes felülvizsgálni, árnyalni korábbi nézeteit, módszereit, és az azok alkalmazásával levont következtetéseit. Rámutat arra, hogy az irodalmi kánon változása szükségszerűen magával vonja az ízlésvilágét is. Az ös�szegező szándék törvényszerűen nem vezet eredményre: a régi és az új horizont nem egyeztethető össze egymással. A bizottság rövid tanácskozás után az adható pontok 100 %-ával javasolta a MTA TMB-nek az akadémiai doktori fokozat odaítélését.
Kamarás István:
olvasva
Az irod a lmi mû befoga d á s a (szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés) (Tézisek) 1. Célkitűzés Ha az olvasó kellőképpen fel van vértezve (olvasottsággal, különböző irodalmi konvenciók ismeretével, az olvasást szellemi kalandként felfogó attitűddel) és ugyanakkor kellőképpen nyitott, akkor az ő olvasása is rá-olvasás lesz, mert rá-olvassa saját olvasatát az író szövegére, s ekkor − szerencsés esetben − az irodalmi mű labirintusában, káoszában, egyszersmind az olvasó lelkében is egyszerre rend támadhat, s a dolgok formát kaphatnak. Hogy az olvasó milyen módon van „olvasásra felvértezve”, az jelentős mértében függ a pénzétől és a hatalmától, a társadalmi helyzetétől, az iskolázottságától, a műveltségétől, a habitusától, az értékrendjétől, vagyis szociálpszichológiai és szociológiai tényezőktől. Disszertációmnak ez a témája, vagyis az, hogy milyen szerepe van − más, általam is ismert, de ebben a könyvben nem vizsgált tényezők mellett − az irodalmi mű befogadását befolyásoló szociálpszichológiai és szociológiai tényezőknek. Nem vállalkozom az egész labirintus bejárására, csupán az irodalomszociológia fonalát követem. Az irodalomtudomány és a szociológia közös halmazát képező területen maradok. Tudom, hogy ezt a területet mind az irodalmárok, mind a szociológusok egy-egy része már a másik diszciplínához tartozónak érzi, és azt is jól tudom, hogy engem inkább tartanak szociológusnak, mint irodalmárnak, még azok az irodalmárok is, akik szívesen látott vendégnek tekintenek. Mindennek ellenére, mert nem tehetek mást, egyszerre tekintem magam mindkét ország − az irodalom és a szociológia − polgárának. A kvantitatív szemantika elbizonytalanodik, amikor művészi alkotásokat akar vizsgálni, figyelmeztet Veres András (1979:355), nemcsak az irodalmi szöveget „tartalomelemző”, hanem a szöveg befogadását vizsgáló szociológusnak is tudomásul kell vennie, hogy többértelmű, metaforikus nyelvvel van dolga, hogy az irodalmi mű − ahogyan Veres írja − „már a szociológiai vizsgálat előtt zárt struktúrával, sajátos, öntörvényű világgal rendelkezik”, s ezért a kutató arra kényszerül, hogy „meghatározza a mű legfonto-
sabb poétikai - esztétikai és ideológiai jellemzőit, s mindenkor az alkotás egészét vegye tekintetbe”. A mű befogadását vizsgáló irodalomszociológiai kutatásnak minden esetben a vizsgált mű olvasásával, „elemzésével”, értelmezésével, a „hivatásos olvasók” értelmezéseinek megismerésével kell kezdődnie. Ha nem így van, könnyen úgy járhat a kutató − Veres egyik kedves példáját idézve −, hogy Császár István Utazás Jakabbal című novellájának hősét, akinek a foglalkozása tűzoltókészülék-ellenőr és kazánfűtő, rosszul tájolja be, ha a a „fizikai dolgozó” kategóriába sorolja, ugyanis Császár novellájában ezek a foglalkozások értelmiségi inkognitókat jelölnek (1979:356). De nemcsak ez indokolja a magamfajta irodalomszociológus „kettős állampolgárságát”, hanem az is, hogy az irodalomtudomány részét képező „hivatásos olvasatok” és szociológiai tényanyaghoz tartozó „laikus olvasatok” bizonyos értelemben közös halmazt alkotnak. Először is azért, mert az utóbbiakban kisebb-nagyobb mértékben kimutatható az előbbiek hatása (és ha jóval ritkábban is, az ellenkező irányú hatással is számolni kell1 ), másodszor azért, mert azonos hatóerők befolyását mindkét fajta olvasatban ki lehet mutatni. Más értelemben is kettős állampolgár az irodalomszociológus. Minél magasabb szintű poétikai megalkotottsággal rendelkező mű befogadását vizsgálja, annál több irányban tud kérdéseket feltenni a művel kapcsolatban az olvasóknak. Mivel a kérdések egy részét zárt kérdések (választható állítások) formájában kínálja föl az olvasónak, az már − ahogyan egyik lektorom, Horváth Géza megfogalmazza − „egy látens műértelmező praxis kezdetét jelentheti”. Még akkor is, ha nem irodalmárok, hanem a „laikus olvasók” értelmezéseit kínálja a kutató az olvasóknak. Könyvemben a címben szereplő „irodalmi művet” a regény és a novella képviseli. Míg húsz-harminc évvel ezelőtt a regényolvasás a társadalom legtöbb rétegében a leggyakoribb szabadidő-tevékenységek egyike volt, ma már korántsincs így, de a regény még ma is vezet az irodalmi olvasmánytípusok között. Másképpen: lakosságunk többsége még nem vált − és úgy tűnik föl, még jó darabig 1 Jóval inkább megmutatkozik ez a tömegkultúrában, mint az úgynevezett „magas irodalomban”.
103
olvas va Kamarás István Az irodalmi mû befogadása
nem is válik − sem elsődlegesen újságolvasóvá, sem elsődlegesen nonfiction-olvasóvá, de még elsődlegesen rövid prózaolvasóvá sem. A regényolvasók táborából lemorzsolódók többsége nem más olvasmányfajták olvasójává alakult, hanem a tévén és videón nézhető fikció fogyasztójává. Bár a regény és a novella az olvasói praxisban legalább annyira jelent kommersz, szórakoztató lektűrt (ha tetszik, álirodalmat), azok az empirikus befogadás-vizsgálatok, amelyek eredményeire támaszkodom hipotéziseim bizonyításához, majdnem kizárólagosan a „magas irodalomhoz” tartozó (vagy attól nem messze álló) művek − Balázs József, Mihail Bulgakov, Fejes Endre, Gárdonyi Géza, Kertész Ákos, Kertész Imre, Veijo Meri, Nádas Péter, Ottlik Géza és Georges Perec regényei, Móricz Zsigmond, Örkény István és Sánta Ferenc novellái − fogadtatását, értékelését, hatását és értelmezését vizsgálták.2 Ez talán inkább gyengéje, mint erőssége a magyar olvasáskutatásnak. Még akkor is, ha az irodalmi ízlést nemzetközi viszonylatban is igen alaposan és olykor igen eredeti módon vizsgáló kutatások jóvoltából eléggé megbízható képet alkothatunk a lektűrirodalom hazai olvasottságáról, kedveltségéről, az élmények között elfoglalt helyéről és valamelyest még a hatásáról is. A hazai rádiós és tévés szappanoperákkal foglalkozó befogadás-vizsgálatokhoz képest a hazai olvasás- és irodalomszociológia adóssága nem hallgatható el. Természetesen a címben szerelő „befogadás” is magyarázatra szorul. Felfogásom szerint a befogadás szűkebb értelemben az, ami az irodalmi szöveg olvasását jelenti, ami az irodalmi mű és az olvasó találkozásakor létrejön. Eléggé könnyen elhatárolható a befogadás témaköre olyan könyv-, olvasás- és irodalomszociológiai témáktól, mint az olvasás története, az irodalmi művek alkotása, az irodalmi olvasmány-közvetítés intézményrendszere, az irodalmi szövegek, valamint a képi és az audiovizuális szövegek egymáshoz való viszonya és versenye, az olvasási és irodalomolvasási szokások (vagyis az olvasás és irodalomolvasás helye, szerepe, súlya az egyének és a társadalmi csoportok tevékenységrendszerében, életmódjában, habitusában és értékrendszerében), továbbá az olvasás lélektana, pedagógiája és patológiája. Még magának az ízlésnek, illetve az irodalmi ízlésnek a vizsgálata is csak érinti témámat. Annyiban azonban hozzátartozik, amennyiben befolyásuk van az irodalmi művek befogadására. De hol kezdődik és meddig tart a befogadás? 2 Magam egy alkalommal tettem kivételt, amikor Kovács Katalinnal Bertha Bulcsu Kenguru című regényének befogadását vizsgáltuk.
104
Feltételezésem szerint életünk végéig tart, hiszen − ha ez nem is mutatható ki könnyen − bármelyik irodalmi olvasmányunk életünk végéig hatással lehet ránk, s a kihűlt újraéledhet. Nehezebb eldönteni: mikor kezdődik a befogadás. Mindenképpen már az első mondat, az első szó elolvasása előtt. De még a mű címének megismerése előtt is elkezdődhet, hiszen a szerző nevének ismerete is elvárásokat és beállítódásokat indukálhat bennünk. Nagyon fontos a befogadás előzményét, folyamatát és eredményét elkülöníteni, tudva, hogy eredménye már a befogadás folyamatában megjelenik, továbbá, hogy végeredménye még tovább alakulhat. Legalább ilyen fontos a befogadás szerkezetének ismerete: legalább az érzékelés, az észlelés, a megértés, a fogadtatás, az értékelés, az elégedettség, a hatás, az értelmezés és az egyetértés megkülönböztetése. Ebből a felsorolásból mindjárt kitűnik, hogy csak művileg választható el egymástól a befogadás fiziológiája, lélektana, filozófiája, kultúrtörténete, szociálpszichológiája és szociológiája. Ezek közül csak a legutóbbival igyekszem kimerítően foglalkozni, a befogadás szociálpszichológiai dimenziójával pedig − mert jókora az átfedés a pszichológiai dimenzióval − csak kompetenciám nehezen megfogalmazható határain belül. Bár vizsgálódásom tárgyától nehezen elválasztható, mégis csak érintőlegesen foglalkozom mind a hazai irodalomolvasás történetével, mind az egyes művek olvasástörténetével. Jól tudva, hogy minden olvasás, minden befogadás történetileg szituált, ez alkalommal mégis az irodalmi mű befogadási mechanizmusának szociológiai és szociálpszichológiai értelmezését tekintem vizsgálódásom tárgyának, ami a befogadás elemei és összefüggései közül viszonylag állandó. Természetesen más volt A Mester és Margarita elolvasása motívumainak összetétele a hetvenes években (amikor például komoly szerepet játszott a regény „tiltott gyümölcs” volta), de a kilencvenes évek és az új évezred elején is számos hasonló vagy azonos motívumot találtunk, igaz, másfajta arányban. Mindaz, amit ízlésnek, esztétikai érzékenységnek, olvasói beállítódásnak (attitűdnek), olvasói stratégiának, olvasói horizontnak, olvasói kompetenciának nevezünk, szétbogozhatatlan tényezők „gubanca”. Persze a kutató − mert ez a feladata − megpróbál egy-két szálat kihúzni a gubancból, és megkísérli őket azonosítani. A szálak egyikemásika számomra eléggé egyértelműen szociálpszichológiai vagy szociológiai természetű. Amikor én szociálpszichológiai és szociológiai szálak kihúzkodására vállalkoztam és vállalkozom eb-
ből a „gubancból”, az alig-alig megvalósíthatóra törekszem, mert összefüggésekből szakítok ki a kompetenciám számára megragadható dimenziókat, elszakítva azokat a magyarázathoz olykor (és legtöbbször!) elengedhetetlen irodalomtudományi, esztétikai, lélektani, filozófiai, jeltudományi, kultúrtörténeti és kulturális antropológiai dimenzióktól. Akárcsak az általam vizsgált olvasmányok szerzői, magam is társszerzőkre szorulok. Míg az irodalmi szöveg tartalmának, az irodalom-közvetítés intézményeinek vagy az olvasási szokásoknak lehetséges „tisztán” szociológiai vizsgálata, az irodalomolvasás, az irodalmi ízlés és az irodalmi mű befogadásának empirikus „irodalomszociológiai” vizsgálata − még ha nem túl szerencsésen így is nevezzük − már elválaszthatatlan a szociálpszichológiai megközelítéstől. Az irodalmi művel kapcsolatos beállítódás, az olvasási stratégia, a hatás, az értelmezés és a befogadást befolyásoló tényezők közül − hogy csak egyet említsek − az ízlés eminensen szociálpszichológiai kategória. E könyv kéziratának olvasói közül néhányan olvasásszociológiai nézőpontú olvasáselméletet vélnek lappangani írásomban, s ennek kijegecesedett és öntudatos explicitté tételére biztattak. Elismerem, hogy bizonyos tapasztalataim és ezekre épített következtetéseim valamiféle szociológiai elmélet komponálására csábítottak. Így például az a tény, hogy az irodalommal kapcsolatos beállítódásokhoz kötődő egyes művekre alkalmazott olvasási (és értelmezési) stratégiák valóban több-kevesebb hasonlóságot mutattak mind különböző olvasók, mind különböző művek esetén (legalább is behatárolható társadalmi térben és időszakban). Az is bizonyítható − legalábbis a kortárs (vagy majdnem kortárs) művek és olvasók esetében, hogy a művek létrehozása, terjesztése, kiválasztása, befogadása részben egy olyan társadalmilag is meghatározott „társasjáték” keretében történik, melynek szabályai többé-kevésbé érvényesek mind az alkotóra, mind a közvetítőre (irodalmár, kritikus, tanár), mind a befogadóra. Mégsem tudok és szándékozom olvasásszociológiai nézőpontú irodalomolvasás-elméletet alkotni, ugyanis egy ilyen elmélet az ehhez képest átfogóbb filozófiai, antropológiai, irodalomelméleti, esztétikai és hermeneutikai elméletekhez képest egydimenziósra redukáló elmélet lenne, hiszen ebbe nem férnének bele a befogadás − legalább ennyire fontos − antropológiai, transzcendentális-filozófiai, tudásszociológiai dimenziói. Így aztán könyvemben csupán arra törekszem, hogy érzékeltessem: a befogadás dialogikus modelljeiben az olvasóval együtt komolyan számolni
kell a befogadó szociológiai - szociálpszichológiai kontextusával is. A legnagyobb módszertani kihívás számomra – aki a többdimenziós és dialogikus irodalomfelfogást látja igazoltnak empirikus kutatásai tükrében –, hogy következetesen ellenálljon a normativitás kísértésének, hogy szembeállítsa a jó, az ideális, a kompetens, a fejlett ízlésű vagy a pontosan, helyesen olvasót a hozzájuk képest tökéletlennel. Első kutatásom (az Örkény- és Sántanovella befogadásának vizsgálata) idején munkatársammal még az optimálisnak tartott olvasathoz mértük az olvasói „teljesítményeket”. Ennek bizonyos eredményeit − jelezve „ifjúságom vétkét”’ − a normatív kategóriákba sorolt válaszok ellenére is fel fogom használni3. Ha az irodalmi mű befogadását a mindennapiságból, a rutinvilágból való kiemelkedés, a személyiség gazdagítása, a létélményben való részesedés, az egyéni individuális kód kidolgozása, az önmegragadás, az irodalmi szöveg szimbolikus formáinak egyedi jelentésbe fordítása lehetőségének tartjuk (márpedig én ilyesminek vélem) akkor, bizony nem könnyű teljességgel elkerülni a normativitást. Természetesen ilyen irodalomfelfogás mellett is tartani lehet azt, hogy a műnek sokféle érvényes olvasata van, hogy egymás mellett többféle olvasat segítheti a felsorolt lehetőségek megvalósulását. De hát mit csináljon a kutató, ha úgy érzi, hogy bizonyítékai vannak az önmegragadásra, az egyéni individuális kód kidolgozására, a személyiség gazdagabbá válására és a teljességélmény felé haladó lépés megvalósulására, ráadásul ennek részben szociológiai magyarázatára is? Nehezen tudja elkerülni a kutató a normativitás csapdáját akkor is, ha egyes értelmezéseket az uralkodó sémákhoz képest egyéninek, eredetinek minősít (természetesen nem érzései, hanem viszonylag egzakt kritériumok alapján), ha ezeket a megfogalmazásokat összetettnek, árnyaltnak, általánosítónak, elemzőnek ítéli, és ezeket a szavakat használja a jelenség leírására. Igaz, persze, nyomatékkal kell hangsúlyoznia, hogy az „árnyalt” megfogalmazás nem felétlenül azonos a jó megoldással, a tökéletes olvasattal, a telitalálattal, sőt olykor az „árnyalt” megfogalmazás üres okoskodás vagy mellébeszélés. És ami ennél is fontosabb: az ilyen empirikus irodalomszociológiai kutatások elsődleges célja nem a befogadási szintek megállapítása, hanem sokkal inkább a különféle olvasói viszonyulások, az olvasókban létrejövő 3 Ugyanis nem állt módomban átkategorizálni − és a dialogikus modellnek megfelelő adatokká átalakítani − az eredeti válaszokat.
105
különböző hatások és értelmezések szociológiai és szociálpszichológiai magyarázata. 2. Módszerek Éppen negyven éve kutatom az irodalmi művek olvasását. Tizenhét évig (1968. és 1985. között) a Könyvtártudományi és Módszertani Központ olvasáskutatási osztályán tevékenykedtem, amelynek több mint egy évtizedig a vezetője is voltam. A hatvanas évek második felében − Ughy Jenővel, Mándi Péterrel, Szentirmai Lászlóval, H. Sas Judittal, Gereben Ferenccel és másokkal együtt − az olvasási szokásokat vizsgáltam. Már ezeknek az olvasásszociológiai kutatásoknak is kiemelt témája volt az irodalomolvasás, egyszerűen azért, mert a hatvanas-hetvenes években (de a lakosság nagyobb részében még a nyolcvanas években is) a regény volt hazánkban a tipikus olvasmány.4 A hetvenes évek elejétől az irodalmi ízlés struktúrája és dinamikája,5 közepétől pedig az irodalmi művek befogadása (fogadtatása, értékelése, elfogadása, hatása, értelmezése) és mindebben a szociálpszichológiai és szociológiai befolyásoló tényezők szerepe került érdeklődésem középpontjába.6 Amikor tehettem, másfajta (például vallás- vagy értékszociológiai) kutatásaimba is beépítettem az irodalmi olvasottság és ízlés, a befogadói viselkedés vizsgálatát, ugyanis azt tapasztaltam, hogy az irodalommal kapcsolatos olvasói és befogadói viszony fontos jellemzője mind az egyének, mind a csoportok habitusának, magatartásának és értékrendjének. Ez a disszertáció − szociológiai terminust használva − elsősorban saját empirikus irodalomszociológiai kutatásaim adatainak, eredményeinek másodelemzése, azok esetlegességén túllépve, igazolható elméleti következtetések megfogalmazása. Ebben a tekintetben disszertációm módszere nem nevezhető kifejezetten eredetinek. Azok a kutatások viszont, melyeknek az adataira és az 4 És még a kilencvenes években is ez maradt a lakosság számos rétegében, ugyanis a rendszeres olvasók számának és az irodalomolvasás volumenének csökkenése nem járt együtt az irodalmi olvasmányok rövidülésével, vagyis az irodalmi olvasmányok között a regény dominanciája megmaradt. 5 Szociálpszichológiai kísérlet keretében vizsgáltam, hogy alakítható-e az irodalmi ízlés. 6 Ebben az időben a magyarországi olvasáskutatás (és ezen belül is kiemelten az irodalomszociológiai empirikus kutatás) − amennyire ezt a már rozsdásodó, de még működő vasfüggöny lehetővé tette − komoly mértékű nemzetközi elismerésre tett szert, az irodalomszociológiai (valamint Halász lászló jóvoltából az irodalompszichológiai) recepciókutatás pedig máig elismert hungaricum.
106
eredményeire támaszkodom, számos olyan módszertani innovációval jellemezhetők, melyek addig sehol sem fordultak elő, így ezek ennek a disszertációnak is többé-kevésbé szerves részét képezhetik. Ezek ugyanis korántsem csak adatgyűjtési és adatfeldolgozási technikai trükkök, hanem az olvasó és az irodalmi mű viszonyáról alkotott − az adaptált elmélethez képes eredeti vonásokat is felmutató − vízió kifejeződései. Ilyen innováció volt a Balogh Zoltánnal közösen kimunkált, olvasórétegre jellemző tetszésmutató vagy az irodalmi élményvilágnak az élményalakzat-térképpel való bemutatása, melynek segítségével jó néhány ízléssel kapcsolatos tévképet sikerült megvilágítani. Ha mód kínálkozott rá − erre sem tudok más példát −, igyekeztem nem mesterséges szituációban elolvastatott művek, kísérleti olvasmányok befogadását vizsgálni, hanem a spontán módon (szabadon) létrejött olvasás következményeit vizsgálni. Míg a legtöbb kutató megelégszik azzal, hogy az olvasót csak tetszés - nemtetszés dimenzióban vizsgálja, kutatásaimban igyekeztem a mű fogadtatását és hatását legalább fél tucat dimenzióban vizsgálni: például a tetszés - nemtetszés mellett a közömbösség – érintettség, a művészi értéktulajdonítás, a megértés, az elégedettség, az elfogadás − egyetértés, az ízlésvilágtól való távolság – közelség, a megszokottság − újdonságérzés dimenzióiban. Azon úttörők egyike voltam, akik megkísérelték a novella- és regényolvasás időbeli folyamatát vizsgálni. Halász László első lépései után újfajta előfeltevésekkel és módszerekkel vizsgálom az újraolvasás jelenségét. Az irodalmi ízlés alakíthatóságának lehetőségeit és korlátait vizsgáló akciókísérleteimnek sem ismerem előzményeit. Nem csak büszkélkedem módszertani leleményeimmel, hanem − olykor már 2535 év távlatával − kritikusan reflektálok is rájuk. Disszertációm olvasóiban felvetődhet, hogy a húsz-harminc éves adatok mennyire érvényesek a mai helyzet bemutatására. Először is ebben a könyvben az empirikus kutatások eredményei nem arról tudósítanak, hogy éppen most mi van, hanem elméleteket igazolnak. Másodszor pedig az irodalomolvasási szokások, az olvasmányszerkezet, az élményuniverzum, az irodalommal kapcsolatos beállítódás és az ízlés nemhogy évről évre, de még évtizedről évtizedre sem változik lényegesen, ezért − és ezt éppen kutatásaink bizonyították − a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek ízlés- és élménytérképei segítségével még ma is elég jól el lehet igazodni. Felvetődhet a kérdés: mennyire szolgálhatnak bizonyító erejű példaanyagként a hetvenes-nyolcvanas évek empirikus kutatásának
3. Eredmények 3.1. Befogadás-elméletek az empirikus irodalomszociológiai kutatások tükrében Empirikus kutatási tapasztalatok alapján felállított hipotézisem szerint egy művészi értékkel rendelkező irodalmi mű és a műértő olvasó között olyan kapcsolat jöhet létre, melynek eredménye egy hozzáadott értéket képező olvasat. Önmagában nincsen irodalmi szöveg, csak olvasatai révén létezik. Feltehető azonban a kérdés, hogy mennyiben határozza meg az olvasatot az olvasó. Irodalmárokat és filozófusokat egyaránt izgat ez a kérdés, amelyre mind eltérően voksoló, szélsőséges, mind pedig a mindkét „felet” (az irodalmi szöveget és az olvasót) egyaránt figyelembe vevő válaszok is születtek. Ebben a fejezetben ezeket a válaszokat próbálom szembesíteni az irodalomszociológiai kutatások tapasztalataival, és a következő kérdések megválaszolására vállalkozom: Milyen mértékű megfelelés tapasztalható egyfelől az irodalmi mű és az olvasó viszonyára vonatkozó irodalomelméleti, filozófiai és pszichológiai modellek, másfelől a szociológiai, szociálpszichológiai és lélektani megközelítésű7 empirikus irodalomszociológiai (és szociálpszichológiai) befogadás-vizsgálatok tapasztalatai között? Másképpen: az előbbiek közül melyik alkalmazható leginkább az empirikus kutatások tényanyagának értelmezésére? Ismét másképpen: mint hipotéziseket, melyeket iga7 Az irodalmi mű és az olvasó kapcsolatát vizsgáló „irodalomszociológiai” kutatásaim szinte minden esetben a szociológiai mellett szociálpszichológiai megközelítésűek is voltak, hiszen az olvasói szerep, az olvasói elvárás, az olvasói ízlés, az olvasói magatartás és viselkedés, valamint az irodalmi olvasmány befogadása és hatása legalább annyira szociálpszichológiai, mint szociológiai jelenségek. Mivel a bevett „irodalompszichológiai” és az „irodalomszociológiai” kifejezések mellett az „irodalomszociálpszichológiai” nem használatos, amikor ebben − az irodalmi mű befogadásával foglalkozó − könyvben az „irodalomszociológiai” megnevezést használom, ezen mindig a szociálpszichológiai és szociológiai megközelítés ötvözete értendő.
zolják leginkább az empirikus kutatások? Az esztétikai és az irodalomelméleti befogadás-modellekre szűkítve így is fel lehet tenni a kérdést: hogyan lehet lefordítani az irodalomtudományi recepcióelméleteket a lélektan, a szociálpszichológia és a szociológia nyelvére, és fordítva? Az általam a „mindenható mű” modellek közé sorolható, a szerzői szándékot és az érzelmi hatást egyaránt mellőző elméletek közül az orosz formalizmus, a „szoros olvasást” követelő újkritika, a szövegalkotás és -befogadás szempontjait tagadó, a jel- és információelméletre támaszkodó, magát strukturalistának nevező prágai iskola, a művet zárt egésznek tekintő és a jelentést létrehozó nyelv működési szabályait kutató „érett” strukturalizmus, valamint az ezekhez hasonló elképzeléseket vizsgáltam. A „mindenható mű” jegyében fogant elképzelések egy része szerint csak azért van többféle értelmezés, mert az olvasók egy része rosszul olvas, helytelenül értelmez. A posztsrukturalisták között is található olyan irodalmár, aki a mindenható mű képzetét erősíti. A „laikus olvasó” is határozottan úgy érezheti, hogy akár ő maga, akár valaki más (általában egy kompetens személy, aki többnyire „profi olvasó”, vagyis irodalmár) megfejtette a művet. A „jó olvasatok” − vagyis a szakemberek szerint egyöntetűen jónak tartott olvasatok − sokfélesége azonban korántsem erősíti meg ezt az álláspontot. A „mindenható olvasó” modelljei között R. Barthes, S. Fish koncepcióit, valamint az „ahány olvasó, annyiféle olvasat” elképzelés jegyében születő pszichologizáló elképzeléseket (köztük N. Hollandét) vizsgáltam. Ha kellő türelemmel és felkészültséggel vizsgáljuk a befogadás folyamatát és eredményét, természetesen minden olvasatban ki lehet mutatni egyedi vonásokat, hiszen minden olvasó textualizálja a nyelvet, új jelölő viszonyok közé, új használati pozícióba helyezi a szót, ennek ellenére a „mindenható olvasó” tézist nem erősíti meg az a tény, hogy bármely mű esetében szép számmal találunk egymáshoz eléggé vagy nagyon hasonló olvasói élményeket és olvasatokat. A „dialógusmodellek” között először (mint határesetet) a hermeneutikai irányzathoz sorolható E. D. Hirsch és U. Eco elképzelését vizsgáltam, majd a tranzakcionizmus (Rosenblatt), az olvasót irányító üres hely (Iser), a pszichológiai (Piaget) javítható sémákkal összevethető Gadamer hermeneutikai hagyományértelmezés, a befogadás által realizálódó pre-textus, a horizontváltás (Jauss), valamint H. White cselekményesíthető történés elképzeléseit tanulmányoztam. P. Ricoeurnek az Iser és Jauss el107
olvas va Kamarás István Az irodalmi mû befogadása
eredményei, vagyis a húsz-harminc évvel ezelőtti olvasók olvasatai? A hazai irodalomolvasás „dinamikájának”, történetének szociológiai vizsgálatához azonos művek különböző időbeli olvasatait kellene összevetnünk, ám a befogadás mechanizmusának vizsgálatához jól használhatók a közelmúlt adatai, egyszerűen azért, mert − és ezt éppen empirikus kutatásaink igazolják − ennyi idő alatt nem változik olyan mértékben az olvasó, az ízlés, a befogadás mechanizmusa, hogy eljárásunk emiatt támadható lehetne.
olvas va Kamarás István Az irodalmi mû befogadása
gondolásait integráló illúziócáfolat koncepciójával összeegyeztethetőnek érzem a magam optimális távolság elképzelését (mely a műhöz túl közel kerülő naiv és a mű hatótávolságán kívül maradó racionális olvasót dialógusra alkalmatlannak tarja.) Elképzelésem szerint a hatótávolság azonban eléggé széles sáv, mely egyes művek esetében keskenyebb, mások esetében szélesebb, ami azt jelenti: annak is van esélye a dialógusban való részvételre, aki valamivel közelebb marad az illúzióhoz, és annak is, aki a cáfolatához. Másképpen: az olvasónak eléggé széles mozgástere, eléggé komoly lehetősége van. Ezeken kívül megpróbálom még M. Buber Én Te modelljét, majd a kultuszkutatásnak a gyengén és erősen dialogikus olvasásra vonatkozó elképzelését is alkalmazni az irodalmi mű befogadására, végül pedig még néhány lélektani elképzelést (az újdonság bizonyossága és bizonytalansága, a mentális lexikon, az olvasás egyszerre tudatossága és tudattalansága, az énvezérelt és vágyvezérelt olvasás) is összevetek empirikus irodalomszociológiai kutatásaim tapasztalataival. Az irodalmi mű és az olvasó viszonyát (vagyis a mű befogadását) modellező elméletek közül az empirikus kutatásaim eléggé egyértelműen a „mindkét felet” figyelembe vevő, dialogikus elképzeléseket igazolják. 3.2. A befogadás dimenziói A könyv második fejezetében számba veszem a befogadás különböző dimenzióit, a befogadás közvetlen előzményeitől kezdve az újraolvasásig. Eközben újabb hipotézisek megmérettetésére nyílik lehetőség. Választ keresek arra a kérdésre, hogy mikor kezdődik és meddig tart a befogadás, hogy ennek men�nyiben része az olvasmány kiválasztása és a mellette való döntés. Megmutatom, hogy a döntéshez hozzátartozik az olvasási stratégia kiválasztása, vagyis az, hogy „mire vesszük”, minek, miként, milyen kódrendszerben kívánjuk olvasni az adott olvasmányt. Ehhez az olvasók igen eltérő mértékű és összetételű stratégiatárral (sztereotípiatárral) rendelkezhetnek. Érzékeltetem, hogy a befogadás életvilágunkban történik, melynek fontos része élményvilágunk, annak pedig olvasmányélmény-világunk. Egy irodalmi mű kézbevétele (elolvasásának eldöntése) és elolvasása szerves része lehet élettörténetünknek (identitástörténetünknek, önmegismerésünknek, önértelmezésünknek). Az olvasás előzményébe beletartozik egész addigi életünk. Ezután empirikus kutatásaim (elsősorban A Mester és Margarita, az Iskola a határon és a Sorstalanság befogadásának elemzése) alapján az ol108
vasás folyamatát vizsgálom, benne egyfelől az olvasási stratégia, másfelől az az olvasói elvárások és a hatás alakulását. Feltételezem − szemben H. R. Jauss-szal −, hogy már az első olvasás során is, már az első mondatoktól kezdve értelmez az olvasó. Feltételezem, hogy az olvasási folyamatot vizsgáló kutatásaink eredményei alátámasztják az első fejezetben bizonyítottnak remélt hipotézist a befogadás dialogikus modelljéről. Az olvasási folyamat úgy is felfogható, mint az olvasási stratégia kipróbálása, a műre való ráigazítása, vagy más stratégiára való (akár többszöri) átcserélése, vagy lényeges átalakítása, vagy esetleg − legalábbis az olvasó számára − új stratégia kimunkálása. Akár az olvasási stratégia működésének konstatálása, de sokkal inkább annak átcserélése egy megfelelőbbre, akár több rendelkezésre álló stratégia kombinálása, akár egy új stratégia kimunkálása szintén felfogható az olvasás eredményének, ugyanúgy, mint a mű hatása vagy értelmezése. Ricoeur − empirikus kutatásaim által is igazolt − illúziócáfolat modelljének szellemében az adott olvasmányhoz kapcsolódó olvasási stratégián belüli elvárásrendszerben megkülönböztetem a vágyott és a remélt, valamint az olvasó számára valószínűsíthetőnek és kiszámíthatónak látszó fejleményeket. Megpróbálom bizonyítani, hogy a közömbösség − érintettség, valamint a negatív és pozitív fogadtatás (és hatás) különböző dimenziók. Igazolom és finomítom Józsa Péternek az érzelmi hatás viszonylagos konszenzusára vonatkozó hipotézisét. Érzékeltetem, hogy az irodalmi mű által az olvasóban okozott változás − az egyes attitűdök megváltozásától (vagy éppen megerősítésétől) az érzelmi - értelmi megrendülésként értelmezett katarzisig − megfelelő módszerrel megragadható, s bizonyos korlátok között mérhető is. Meggyőződésem, hogy a hazai olvasóközönség irodalmi ízléséről kialakult térkép több vonatkozásban pontosabbá válik az élménykörök és élményalakzatok fogalmának bevezetésével, valamint ezek feltérképezésével jelentős mértékben kiegészítem a hazai irodalmi „ízléstérképet”. Az irodalmi művek hatását − ezen belül a hatás tartalmát, szerkezetét, erősségét, mélységét és irányát − vizsgálva olyan kérdésekre próbálok empirikus kutatási eredményeim segítségével válaszolni, hogy mennyiben képes az irodalmi mű olvasói attitűdöket megváltoztatni és katarzist (ezen belül megrendítő és megerősítő hatást) létrehozni. Végül pedig az olvasáskutatás egyik fehér, ismeretlen területét, a hatás időbeli alakulását is megpróbálom becserkészni.
Azt is feltételezem, hogy az értelmezésben − legalábbis a magyar olvasók és a művészi értéket képviselő regények közötti dialógus során − nagyobb különbségeket tapasztalunk, mint az érzelmi fogadtatásban. Ellenőrzöm Józsa másik hipotézisét is, mely szerint a filmekhez képest a regények átfogó értelmezésének kisebb mértékben feltétele a részletek értelmezése. N. Frye szerint „az olvasó által az olvasás megkezdésekor aláírt szerződés a konvenció”, ám ez a szerződés nem minden esetben köthető meg, hiszen az olvasók egy része az adott mű által képviselt konvencióban nem járatos, csak valamelyik többé-kevésbé hasonlóban, de természetesen az adott konvencióban való otthonosság sem jelent még garanciát a befogadásra: egyfelől azért, mert a művészi értéket képviselő mű a konvención belül mindig egyedi és eredeti, másfelől a tematika idegen, meghökkentő, taszító lehet a befogadó számára. Így aztán még a „szerződést megkötő” olvasóra is részben érvényes az, amiről Jádi Ferenc pszichiáter beszél, hogy az irodalmi mű befogadása is olyan játék, melyben „nem tudjuk, mi a kártya, és azt sem tudjuk, milyen szabályok érvényesülnek, hanem menet közben alakítjuk ki ezeket a szabályokat, és változatjuk is őket”. Nemcsak nyitott műről, hanem nyitott (rugalmas) olvasási stratégiákról és értelmezési sémákról is beszélhetünk, amelynek óhatatlanul velejárója a mű komplexitásával szembeni „jogos önvédelem”, az olvasói redukció, amelyet nem tekinthetünk egyszerűen kudarcnak, primitív vagy rossz olvasatnak, alacsony szintű befogadásnak. Először is azért nem, mert minden olvasó redukál. Másodszor azért nem, mert a redukciónak fokozatai vannak. Harmadszor azért nem, mert egy redukáló értelmezés lehet mélyebb, mint egy összetettebb olvasat. Negyedszer azért nem, mert egy egészében árnyalt értelmezésen belül lehetnek redukciók. Ugyanez másképpen: a mű bizonyos rétegeihez fűzhetünk redukáló, más rétegeihez árnyalt olvasatot. Amikor pedig egy-egy olvasatot árnyaltnak8 tekintünk, az uralkodó sémákhoz képest tartjuk árnyaltnak, nem egy norma világítótornyának fényében. Minderre könyvem számos bizonyítékkal szolgál, valamint kísérletet tesz az olvasói redukciók tipológiájának felvázolására is. Az irodalmi művek újraolvasását vizsgálva megkísérlem módosítani H. R. Jaussnak az irodalmi mű 8 Ezt a kifejezést fogom használni − bármennyire is normativitást sugallhat olvasóim egy részének −, mert szerecsésebbnek tartom a „mély”, „megfelelő”, „összetett”, „elaborált” jelzőknél.
újraolvasásával kapcsolatos elképzelését, valamint bizonyítani az újraolvasásban létrejövő „hozzáadott értékkel” rendelkező olvasatnak az „akinek van, annak adatik” alapján való létrejöttét. Számba veszem a különböző befogadási szintek jellemzéséhez szükséges tényezőket, s ennek alapján kidolgozom az eddig használtnál hatékonyabban alkalmazható befogadás-tipológiákat, melyek egyfelől nem normatívak, másfelől egyaránt figyelembe veszik a dialógusban részt vevő mindkét felet. Az egyik tipológia a befogadás különböző szintjeivel (faktuális, naiv, racionalizáló, analitikus és szintetikus) számol, ám az azonos szinteken egyenértékű, de különböző irányultságú (filozófiai és filozofáló, lélektani és pszichologizáló, etikai és moralizáló, szociológiai és szociologizáló, vallási és vallásos) olvasatokat különböztet meg. 3.3. A befogadást befolyásoló tényezők Amikor a befogadást alakító tényezőkről szólunk, nem meghatározó, csak befolyásoló tényezőkről beszélhetünk, melyeknek szerepe, hatása más és más a különböző társadalmi és kulturális terekben (és időkben), az egyes művek (szerzők, olvasmánytípusok) és az egyes olvasók (olvasócsoportok és -rétegek) esetében. E. Scholes szerint ugyan az olvasó mindig az adott szövegen kívül marad, de soha sincsen kívül a textualitás hálóján, melyben kulturális lényét fenntartja, melyben minden szöveg visszhangra talál. Ez azt jelentené, hogy az irodalmi mű olvasója akár „kívülről”, akár „belülről” olvassa a regényt, mindig előző olvasmányai szövegrendszerén belül teszi, amelyben az új művek is valamennyire ismerősnek tűnnek, amelynek segítségével az olvasó az új művek olvasójaként is bizonyos fokig bennfentesnek érezheti magát. Az olvasót azonban nemcsak az előzőleg olvasott szövegek kontextusa veszi körül (és segíti vagy éppen gátolja az adott olvasmány befogadásában), hanem különböző kontextusok kontextusa, amelyek között ott található a kulturális kontextus (kommunikációs konvenció), a szituációs kontextus (vagyis az olvasói szándék és perspektíva) és a személyes kontextus (az olvasó tudása, attitűdjei és érzelmei) [Rickheit, Schnotz, Strohner]. Mi minden alakítja az értelmi, érzelmi és viselkedésre ösztönző szálakból összeszőtt olvasói beállítódást és olvasói stratégiát? Kétségkívül az olvasó fizikuma, genetikai programja, pszichikuma, személyisége. Olvasási készségünknek fontos része, hogy mennyire tudunk koncentrálni, men�nyire vagyunk képesek a pszichofizikai aktivitásra, ez pedig jelentős részben testi, idegi adottság. 109
Vagyis egészségünk pszichofizikai dimenziója is nagymértékben befolyásolja az olvasást. Ezt azok a gyógyító eljárások bizonyítják, amelyek a beszédben és az olvasásban mutatkozó nehézségeket a mozgás javításával gyógyítják. Az, amit ízlésnek nevezünk, szintén beállítódás jellegű, de jelentős összetevője az esztétikai érzékenység, ami részben velünk született tulajdonságunk. Ízlésünket és egész olvasói beállítódásunkat természetesen erőteljesen meghatározza társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetünk, iskolázottságunk, intellektuális felkészültségünk, műveltségünk (hogy mennyiben vagyunk reflektív, tudatos viszonyban önmagunkkal, társainkkal, a társadalommal, a természettel és a transzcendenssel), életmódunk, értékrendünk és világnézetünk, érettségünk és élettapasztalatunk. Könyvem negyedik részében, amelyben a befogadás feltételeit, valamint a befogadást befolyásoló tényezők szerepét és súlyát vizsgálom, azt próbálom bizonyítani, hogy a kulturális javak birtoklásában döntő szerepet játszó pénz és hatalom az irodalmi mű befogadásában csak áttételesen játszik szerepet, valamint azt is, hogy a befogadás egyes dimenzióiban a szakmai közvélemény által legerősebbnek vélt iskolai végzettségnél és társadalmi pozíciónál − legalábbis bizonyos művek esetében − erőteljesebb befolyásoló erővel rendelkezik a habitus, az értékrend, a világnézet, az irodalommal kapcsolatos pozitív és aktív beállítódás, az irodalmi kódrendszerek (az irodalmi nyelvek) ismerete és használata,9 a művészet iránti érzékenység, és olykor még a nemzedékhez tartozás is. Igazolom azt a feltevést is, hogy a befogadást befolyásoló különböző tényezők különböző mértékben játszanak szerepet a befogadás különböző dimenzióiban, például azt, hogy a világnézet és az értékrend erőteljesebben befolyásolja az értelmezést, mint a hatást. Azt is feltételezem, hogy a különböző tényezők felerősíthetik vagy gyengíthetik egymás hatását. Nem gondolom például, hogy önmagában a vallásosság komoly előnyt jelentene a transzcendenst megjelenítő művek el- és befogadásában, azt viszont feltételezem, hogy a belsődleges (a vallást nem eszköznek, hanem célnak tekintő) és nem dogmatikus vallásosság megfelelő irodalmi nyelvismerettel párosulva nagymértékben növelheti az elfogadás és az árnyalt értelmezés esélyét. Amikor elkülönítem az irodalmi mű befogadá9 Ez természetesen részben az iskolázottság következménye, de legalább annyira összefügg az iskolázottságtól bizonyos mértékig független habitussal és a részben örökölt érzékenységgel is.
110
sát befolyásoló külső és belső, valamint az irodalmi és az irodalom világán kívüli tényezőket, azok egymásra hatását is hangsúlyozom (és bizonyítom is), így például az attitűd és az értékrendszer, valamint az irodalomolvasás szempontjából reference személyek és csoportok kölcsönhatását. Az olvasmánykínálatból − de még részben a tananyagból is − ugyanis az jelenik meg látóterünkben, amelyre „vevők”, nyitottak, fogékonyak vagyunk, amit a belső tényezők „kijelölnek”. A számunkra olvasmányt ajánló és azokat értékelni és értelmezni segítő barátaink bizonyos értelemben habitusunkból születnek, életvilágunkhoz tartoznak. A külső tényezők közül − mesterem, Józsa Péter, nyomdokain haladva − saját nemzetközi összehasonlító vizsgálataim anyaga alapján mutatom ki a nyelvi - kulturális kontextus szerepét: az érzésekben megmutatkozó hatások határokon átnyúló konszenzusa mellett nem csak az értelmezésben, hanem már hatás irányában és mélységében is. Az általam feltárt olvasási stratégiarendszerek valóságosságát a hipotetikus olvasási stratégiák és a valóságos olvasói értékrendek „szembesítésével” igazolom. Kutatásaim megerősítik azt az irodalomközvetítői tapasztalatot, hogy a magasabb iskolázottság és a nagyobb kulturális tőke, a kifelé (a világra) való nyitottságot és a befelé mélyülést elősegítő értékrend, valamint belsődleges vallásosság általában együtt jár a nagyobb terjedelmű irodalmi olvasottsággal, az értékesebb élményszerkezettel, az erős olvasói aktivitással, a magasabb irodalmi ízléssel, az esztétikailag értékes művek mélyebb hatásával és az árnyaltabb illetve eredetibb értelmezéssel. Bemutatom, hogy Józsa kulturális blokk hipotézise bizonyos módosításokkal igazolható, ha nem is társadalmi réteg méretű, de kisebb, „irányzatosnak” nevezhető csoportok formájában, melyek az olvasás világában is működnek, azonban nem felelnek meg teljesen az irodalomelmélet értelmező közösségeinek. Megerősítem Kálmán C. Györgynek a laikus és a hivatásos olvasó szembeállítása érvényességével kapcsolatos szkepszisének jogosságát, amikor bizonyítom, hogy egyes művek értelmezésében az egyes laikus olvasók teljesítménye, független zsűri előtt is egyenértékűnek bizonyulhat a hivatásos olvasók értelmezésével. Gazdag és meggyőző tényanyaggal bizonyítom, hogy sokféle kapun lehet belépni a mű „labirintusába”, a különböző típusú olvasmányok esetében azonban bizonyos irányultságú stratégiák jobban segítik az árnyalt értelmezést. Feltételezem, nem véletlen, hogy az árnyalt értelmezések zömében
3.4. Kitekintés „Az irodalom önnön univerzumában létezik, nem az élet magyarázata, hanem magában foglalja az életet és a valóságot”, hangoztatja Frye. Ez a „magában foglalja” természetesen azt is jelenti, hogy valamiképpen megjeleníti (méghozzá „képes” szavakkal) a végső soron elmondhatatlant. A megértés megformálása − vagyis a káoszban rejtekező és abból pillanatokra felsejlő rend szavakkal megragadása − az értelmezés, ami mindig előzetes birtokláson, K. Rahner fogalmával léttapasztalaton alapul. Ha nem is az értelmezés csinálja a rendet, az értelmezés természetesen bizonyos mértékig minden esetben rendezés is. Erre azonban nem akárki képes, csak a magunk által megragadott Önmagunk (Heidegger). Kutatásaimmal megpróbáltam bizonyítani, hogy nem feltétlenül a teoretikusnak van a legnagyobb esélye arra, hogy az életet és a valóságot magában foglaló mű világát megértse és értelmezze, hanem − mint Gadamer szerint is − az adott helyre vonatkozó és a tapasztalással összefüggő gyakorlati tudásnak (phronészisznek). Az ilyen tudásból fakadó olvasat persze nem igazolható episztemikus (racionális vagy empirikus) eljárásokkal, ugyanis a társszerzőségre felszólított olvasó értelmezésének (vagyis saját szövegváltozatának) helyessége nem a külvilágra vagy a logikára, hanem más, alternatív olvasatokra vonatkoztatva igazolható (László J.) Az önnön univerzumában létező irodalmi mű természetesen nem lehet híján jelentésnek, hanem − még az első önmaga által megragadott olvasóval való dialógus előtt − az értelem és az értelmezés nyomait viseli magán. Ezért vitatható a Georg Christoph Lichtenberg − különböző irányzatokhoz tartozó irodalmárok és hermeneuták által idézett − frappáns megfogalmazása, mely szerint minden irodalmi mű olyan piknik, ahová a szavakat a szerző, míg jelentésüket az olvasó hozza (Radnóti S.). Az aforizmát a legtöbben úgy értelmezik, hogy az irodalmi mű az olvasó aktív és alkotó közreműködése nélkül „nem működik”. Radnóti Sándor szerint az aforizma homályban hagyja azt, hogy az aktív és kreatív olvasó hozzáférhet-e a műhöz, s ezzel kapcsolatban kéttucatnyi kérdést tesz föl, melyek közül a kutatásomhoz legszorosabban kapcsolódókat idézem: „A munkamegosztás azt
jelenti-e, hogy a szerző ki van zárva a jelentésadásból? A nyersanyagból végtelen számú étel készíthető, azaz végtelen számú jelentés képzelhető el? Amit az olvasó hoz a piknikre, az nem volna más, mint a történelmileg mindig változó ízlés? A kontextusok végtelenek, de a jelentés véges? Az értés szükségszerűen félreértés? A szavak (a mű) keltette elvárásokból létrejövő hatás vagy az olvasói tapasztalatból létrejövő befogadás nyom-e többet a latban, vagy remélhető a kettő szintézise? Minden olvasó saját piknikre jár, vagy elképzelhetők olvasóközösségek közös kirándulásai?” Kutatásaimmal azt is érzékeltettem, hogy a jelentéstulajdonítás nem szubjektív önkény eredménye, a szöveg bizonyos mértékig „tereli” a befogadást. Ugyanakkor nehezen vitatható a hermeneutikai recepcióesztétika alaptétele (tudniillik az irodalmi szöveg a befogadói aktusban jut léthez), mely arra a filozófiai tételre támaszkodik, hogy a valóságról csakis akkor szólhatunk, ha az már tudatunknak a része. Az is igaz, és ezt is tapasztalhattuk ebben az empirikus vizsgálatban, hogy az irodalmi művel dialogizáló olvasó önmagával is dialogizál. Úgy vélem, kutatásom eredményei alátámasztják Radnóti Sándor állítását, mely szerint, amikor irodalmi művet olvasunk: „Ha ezt-azt viszünk is magunkkal (bort, virágot, azaz esztétikai beállítottságot és autorizációt), de mégis vendégségbe megyünk és nem piknikre”. Erről a vendégségről, vagyis a kívül maradó, az érintett és a bekapcsolt, a cselekményt felmondó, a redukált és az értelmezést megfogalmazó, a lelkiző és a pszichológiai, a moralizálgató és az etikai, a „filózgató” és a filozófiai, a vallásos és a vallási értelmezést megfogalmazó, a faktuális, a naiv, a racionális és az elemző - összegező szemüveggel olvasó befogadóról − ha még nem is eleget, de − egyet és mást már tudunk, és ehhez, reményem szerint, ez a könyv is hozzájárult. Ilyen hozzájárulásnak (netán találmánynak10) érzem11 a következőket: − a műhöz túl közel kerülő és túl távol maradó olvasó; − a közelmúltra kellő rálátást nem biztosító olvasási stratégiák helyett a régebbi múltban játszódó művek esetén használt stratégia alkalmazása; − a vágyvezérelt és valóságvezérelt stratégiák és azok ötvözete; − a társadalmi rétegenként eltérő „tetszési” szokások, értékelési mércék; 10 Legalábbis kéziratom olvasói közül többen ezt a kifejezést használták. 11 Csak olyanokat sorolok föl, amelyeket kéziratom olvasói is ebbe a kategóriába soroltak.
111
olvas va Kamarás István Az irodalmi mû befogadása
egyszerre szerepelt a tényekből kiinduló, elemző, induktív szociológiai és/vagy lélektani, valamint az elvonatkoztató, összegező, deduktív etikai, filozófiai - vallási elem, ami a hasonlóképpen összetett olvasási stratégiára utal.
olvas va Kamarás István Az irodalmi mû befogadása
− az élményalakzatok és élménykörök; − a befogadási és értelmezési stratégiák és tipológiák; − a redukciótípusok; − az olvasó és a mű közötti dialógus erősítői és akadályai; − az újraolvasás jelensége alaposabb megismerésének első lépései; − a megfelelő befogadás feltételei és akadályai; − a hivatásos és laikus olvasók összehasonlítása; − az „akinek van, annak adatik” és az „annak is adatik, akinek nincs elég” elvek empirikus igazolása; − annak a tételnek a bizonyítása, hogy megfelelő − részben szociológiai − feltételek esetén az esztétikai hatóerővel rendelkező mű komoly erőket (képességeket, aktivitást) mozgósíthat a befogadóban; − az ízlés és az értékrend eltérő erősségű befolyásoló szerepe a mű kiválasztásában, hatásában és értelmezésében. Hogy mégis mennyire keveset tudunk, azt éppen onnan tudhatjuk, hogy már − hála a megrendelőknek, a mestereknek, a támogatóknak, az aprómunkát elvégzőknek és a kritikusoknak − elég sokat tudunk, s így az irodalmi mű befogadójáról és a befogadásról való tudásunk körének területével együtt nőhetett a témáról való nemtudásunk körének kerülete. Remélem, disszertációm erről tanúskodik, nemcsak gyarló hiányosságaival, hanem azokkal az „üres helyekkel”, melyek reményem szerint majd vezérlik a nyitva maradt kérdések megválaszolására vállalkozó kutatókat. És ilyen kérdések vannak bőven. Hogy csak néhányat említsek: − Mennyire igaz a líra olvasójára mindaz, amit a próza olvasójáról megállapítottunk? − Mennyire igaz a populáris tömegolvasmányokra, amit az úgynevezett „magas irodalom” olvasásáról állapítottunk meg? − Hogyan részei élettörténetünknek olvasástörténetünk, narratívánknak irodalmi élményeink? − Mennyiben igazolják kutatásaink a többdimenziós személyiség egységét vagy éppen a posztmodern sokszoros (magját vesztett) én-elméletét? (Vajon ugyanaz az énünk olvassa a különböző műveket, vagy a más és más művek más és más énünket választják, ugrasztják ki?) − Valóban képes-e az olvasó a határon való átlépésre és a társszerzőségre, vagy csupán a redukciók különböző fokozataira? − Pótolhatja-e a „passzív” irodalmi mű az „ak112
tív” Istent, aki a vallási dialógusban kezdeményez, megszólít, dialógusba sodor? − Ha az irónia az olvasót eltávolítja a felszíntől, s a vágy helyett az intellektus mezejére tereli az olvasást, reflektálni kényszeríti az olvasót, akkor valószínűleg igaza van De Mannak abban, hogy az irónia a legfontosabb olvasási alakzat. Ebből pedig az is következik, hogy az iróniával kapcsolatos olvasói viszonyulás vizsgálata lehet az egyik legfontosabb irodalomszociológiai feladat? A műalkotással való dialógushoz − különösen a mi kultúránkban − sajátos befogadási feltételekre (köztük, tapasztalhattuk, szociológiaiakra és lélektaniakra is), valamint sajátos olvasói közreműködésre van szükség ahhoz, hogy a befogadó addigi értelmezési horizontját kitágító, személyét gazdagító epifánia létrejöjjön. A társszerzői attitűd (a közreműködés, az aktivitás, a szellemi munkavégzés) ellentéte a fogyasztói attitűdnek, a társszerző önmaga szerzője is, hiszen olvasás közben megalkotja vagy tökéletesíti saját individuális kódját, s nemcsak a művet, hanem vele együtt önmagát (tapasztalatait, életvilágát) is értelmezi. A bonyolultabb (művészileg értékesebb) szöveg természetesen nagyobb akadályt jelent és ugyanakkor nagyobb lehetőséget teremt erre, vagyis az összetettebb szöveg összetettebb individuum létrejöttét katalizálhatja. Így lehet az irodalomolvasás szimbolikus cselekvés, és a mű az önmegragadás eszköze. A társszerző olvasat nem csak pszichológiai értelemben egyéni, vagyis egyedi, hanem egzisztenciális értelemben is (részesedés a létben), ahogyan erről Iser ír olvasás-antropológiájában. A jel- és jelentés-összefüggések olvasói megteremtése − mivel megtanulható − nem csupán velünk született tehetség, hanem − próbáltam bizonyítani − jelentős részben az olvasó gazdasági – társadalmi - kulturális helyzetéből származtatható adottság. Visszatérve Radnóti vendégséghasonlatához, amikor irodalmi vendégségbe megyünk − amennyiben megfelelő esztétikai beállítottságot és autorizációt viszünk magunkkal −, komoly esélyünk van arra, hogy olvasóként (Kosztolányival szólva) „egy nagy ismeretlen Úrnak” vendégei lehessünk. Optimális esetben akár társszerzői minőségben is. 4. A disszertációhoz kapcsolódó publikációk 4.1. Könyvek Az irodalmi érték esélye lektűrolvasóknál. Bp., 1974. NPI. 91 old. (Balogh Zoltánnal) Élményalakzatok I-II. (150 irodalmi mű olvasottsága, kedveltsége és az élményalakzatokban elfoglalt helye a közművelő-
dési könyvtárakat használók körében). Bp., 1978. NPI. 393 old. 1985. Múzsák. 171 old. (Fogarassy Miklóssal) Olvasó a labirintusban (olvasásszociológiai kutatás középiskolások körében). Bp., 1981. Tankönyvkiadó. 177 old. (Bryan Luckhammel) Reading Choice in Manchester and Miskolc. Bp., 1983. OSZK KMK. 86 old. Utánam, olvasó! (A Mester és Margarita fogadtatása Magyarországon). Bp., 1986. Múzsák. 257 old. Zónák és átlépők (A Stalker és különböző világnézetű befogadói). Bp., 1989. Vita. 152 old. Olvasatok. Bp., 1996. Osiris. 490 old. Olvasó a határon. Bp., 2002. Pont Kiadó − Savaria University Press. 259 old. A Trilla szólamai (Egy Örkény-egyperces olvasatai). Bp., 2003. Holnap K. 143 old. Olvasásügy. Pécs, 2005. Iskolakultúra A Sorstalanság sorsa. Szombathely, 2006. ��� Savaria University Press. 64 old. 4.2. Folyóiratokban és gyüjteményes kötetekben megjelent tanulmányok Egy olvasáskutatási mérőműszer és hibahatárai = Könyvtári Figyelő, 1972. 2. sz. 206-218. old. Egy Örkény-novella befogadásának vizsgálata = A Magyar Tudományos Akadémia Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya Közleményei. Bp., 1973. Akadémiai K. 1985-90. old. Auswartige Mitverfasser (Internationale vergleichendelyse der Auffassung zweier zeiitgenössicher Novellen bei Lesern in Budapest, Moskau, Sofia und Warschau. = Leseforschungen in der socialistischen Landern. Prag, 1980. Der Staatsbibliothek der CSSR. 141-164. old. Reading Habits Research in Hungary = Reading in a Changing World. Szerk.: Foster E. Mohrhardt. München, 1976. Verlag Dokumentation, Publishers. 101-110. old.
Perception and Reading Strategy = Gifted Internatonal, 1990. 2. sz. 60-71. old. (Balogh Zoltánnal) The Structure of Hungarian Library Users`Literary Experience = Studies o n Research in Reading and Libraries. Szerk.: Paul Kaegbein, Bryan Luckham és Valerija Sztyelmah. München − London − New York − Paris, 1991. K.G. Saur 135-162. old. A magyarországi irodalomolvasás alakulása = Éhe a szónak. Irodalom és irodalomtanítás az ezredvégen. Bp., Eötvös József Könyvkiadó, 1997. 244-254. old. Az Iskola a határon befogadásának vizsgálata = Bár, 2000. 1. sz. 137-158. p,. Az Iskola a határon újraolvasatai = Literatúra, 2001. 1. sz.. 89-105. old. Az Iskola és olvasói az ezredfordulón = Iskolakultúra, 2001. 11. sz. 33-40. old. Egyházi áldás vagy átok Harry Potteren? = Holmi, 2002. 6. sz. 768-778. old. Józsa Péter művészetszociológiai munkássága = Szociológiai Szemle, 2002. 1. sz. 106-122. old. Bulgakov-szeánsz a Veszprémi Egyetemen = Kritika, 2005. 10. sz. Regény-olvasatok a hatvanas-hetvenes évek és az ezredforduló irodalmi élményvilágában = A regény nyelvei. Szerk.: Szirák Katalin Bp. 2005. Argumentum K. 355-375. old Befogadási módok és szintek = Alföld, 2006. 7. sz. 87-95. old. Habitus, világnézet, befogadás = Műhely, 2006. 4. sz. 67-70. old. Piknik a labirintusban = Pannonhalmi Szemle, 2006. 2. sz. 139-146. old. A Sorstalanság sorsa = Irodalomtörténet, 2006. 2. sz. 212-241. old.
113
olvasva
Vitányi Iván
O pponensi vé le mé n y
Kamarás István Az irodalmi mû befogadása (szociológiai és szociálpszichológiai megközelítés) című akadémiai doktori értekezéséről Elképesztően hatalmas munka fekszik a disszertáció tárgyát képviselő kötetben. Nemcsak mennyiségében nagy, de minőségében is kiemelkedő. Kamarás István nem csupán elvégzett egy sor kitűnő empirikus olvasásszociológiai vizsgálatot, hanem olyan alapos ismerője az olvasás - befogadás folyamatáról szóló, több könyvtárnyi irodalomnak, mint rajta kívül talán senki más. Nemcsak elolvasta, nemcsak befogadta, sőt nemcsak értelmezte, hanem rendszerezte és értékelte az erre vonatkozó magyar és nemzetközi irodalmat. Áttekintette a többdimenziós folyamat minden fázisát, ágazatát, a kapcsolódó területeket, számba vette és osztályozta a lehetőségeket, meghatározta a hátterüket, és megrajzolta összefüggéseik hálózatát. Olykor olyan „arccal” tette ezt, mintha csupán saját vizsgálódásainak helyét akarná kijelölni (és egyben megóvni magát attól, hogy olyan kérdéskörökben várjanak tőle feleletet, amelyek nem tartoznak bele a tematikájába), valójában azonban ezek a fejezetek maguk is önálló részt alkotnak, megadják az irodalom olvasásával kapcsolatos tudományterületek – azt mondhatom – teljes térképét. Amit nem ártana külön is oda készíteni azoknak az asztalára, akik ezzel foglalkoznak vagy foglalkozni kívánnak, illetve akik csak tájékozódni akarnak az irodalom és a társadalom viszonyának alakulásában. Kamarás István mindenekelőtt megkülönbözteti a befogadás folyamatának következő tényezőit: az érzékelés, az észlelés, a megértés, a fogadtatás, az értékelés, az elégedettség, a hatás, az értelmezés és az egyetértés. Tévedésekhez vezet, ha nem disztingválunk közöttük. És vajon mely tudományágakat kell figyelembe vennie és felhasználnia annak, aki ezt a feladatot magára vállalja? A következőket tárgyalja: fiziológia, pszichológia, szociálpszichológiai, szociológia, kultúrtörténet, strukturalizmus, szemiotika, hermeneutika, filozófia. Mindezeken 114
belül pedig további ágazatokat. A szociológiában például a társadalmi struktúra szociológiáját, az életmód-szociológiát, a szabadidő-szociológiát, a művészet-, a vallás- és a tudományszociológiát. De ugyanígy részletezi a többi tudomány ágazatait. S valamennyit használja is – sohasem feleslegesen –, mert a maga fókuszában össze tudja kötni azokat. Felrajzolja tehát a teljes terepet, de – amint mondja – „nem vállalkozik az egész labirintus bejárására”. A feladatot az irodalomszociológiára fókuszálja, azon belül pedig az irodalmi mű befogadására. Még pontosabban a „magas irodalomhoz” tartozó regények és novellák befogadási folyamatára. De ebben a szűkebb tárgyban is szükség van az egész színkép alkalmazására. Nem lehet ugyanis eltekinteni egy-egy mű elolvasásának elő- és utóéletétől, a befogadás szakaszaitól és minőségeitől. Kamarás István úgy jellemzi munkáját, hogy a „gubancból” egy-egy szálat húz ki az elemzés céljára. Mint ahogy minden tudományos tevékenység ezt teszi: a végesben kell tudnia ábrázolni a végtelent. Szemléletét és vizsgálati módszerét mindennek alapján többdimenziósnak és a dialogikusnak aposztrofálja, s ez alkalmassá teszi őt arra, hogy ellen tudjon állni a normativitás kísértésének. Az elméleti alap tehát rendkívül körültekintő és széles. Kamarás István négy évtizede folytatott kutatásait éppen az jellemzi, hogy sohasem került egymással ellentétbe az elméleti megalapozás és az empirikus kíváncsiság, sőt, közöttük sorrendet sem lehet felállítani. Munkájának az ad értéket, hogy mindig a lehető legteljesebb körű elméleti felkészülés után végezte el a mennyiségében is számottevő kutatást, hogy aztán nem csak a szűkebben vett témára – az irodalom befogadására – de az egész kultúrára, és az egész társadalomra érvényes elméleti következtetésekhez jusson el. A disszertáció lényege, tulajdonképpen mondanivalója tehát nem az ide vonatkozó elméleti koncepciók rendszerezése, hanem a saját kutatások eredményeinek összefoglalása. Kamarás István empirikus vizsgálódásainak kitüntetett helye van
a magyar kultúraszociológia történetében. Legfőbb jellemzőjük, hogy ő az olvasás - befogadás folyamatát a lehető legteljesebben, a maga társadalmi, társadalomszociológiai és szociálpszichológia egységében akarja megragadni. Ennek érdekében bontja fel a befogadás folyamatát egymásba fonódó szakaszokra. Olyanokra, mint az olvasmány kiválasztása, az olvasás-stratégia kialakítása, a szöveg megértése, a hatás (és azon belül a hatás megértése, tartalma, szerkezete, megértő vagy megrendítő jellege) és így tovább. Nem áll meg azonban az általános rendszer felállításánál, hanem részletesen megszerkeszti az egyes dimenziókat. Az olvasási stratégiára vonatkozóan például a faktuális – naív – racionális és elemző összegező skálát. Az olvasási módra a (1) fogyasztó – élvező - kikapcsolódó, (2) gyűjtő – szervező - informálódó és (3) az analitikus - szintetikus típusokat. Ami nem egyezik, de érintkezik egy másik tipológiával, amelyet az olvasás pszichológiai motivációjára állít fel. Ez is három elemű: (1) Van, aki azért olvas, mert úgy érzi, róla szól a mese, tehát magát keresi a műben. (Ezzel kapcsolatban Józsa Pétert idézi.) (2) Van, aki a benne lévő hiányt akarja oldani (Arnold Gehlen). (3) Van, aki a bizalmát akarja megerősíteni (Umberto Eco). De itt abbahagyom a disszertáció egyes tételeinek felidézését, mert így kiragadva elveszítik valóságos, mélyebb értelmüket. Csak azt akartam velük bemutatni, hogy Kamarás István kimerítő alapossággal rendezi el a kutatása tárgyát képező jelensé-
gek és a megértésükhöz szükséges fogalmak rendszerét. Olyan teljességben – mondom – amilyenben talán senki másnál nem találjuk ilyenképpen meg. Számára azonban ez csak az előfeltétel. Munkájának igazi lényege, hogy minden jelenséget, minden fogalmat az élettel vet össze. A vizsgálatokba bevont személyekkel olyan interjúkat készít, amelyekben ezeket a dimenziókat a befogadás emberi vonásainak megismerésére és jellemzésére használja fel. Magukat a fogalmakat sem a külsődleges analízisből képezi, hanem a megkérdezettek reagálásából vonja el és állítja össze. Sok irányba vezető, elgondolkoztatásra késztető képet kapunk így. A következtetések több tudományágat is érintenek, többek között a már felsoroltakat. Mindenekelőtt az irodalomról és az emberről, a mai Magyarország fiairól és lányairól kapunk képet. Kamarás István 40 éves munkásságának egy szeletét tartja kezében a disszertáció olvasója, de olyan szeletét, amely méltóképpen tükrözi munkásságának erényeit. Akárhogy gondolkodom, nem tudok benne hibát találni, ezért meg kell fosztanom őt attól a lehetőségtől, hogy kritikai megjegyzéseimre válaszolva, vitakészségét is felmutathassa. Nagyra becsülöm munkáit, és kívánom, hogy még sokáig dolgozhasson. Mindezek alapján melegen és egyértelműen javaslom, hogy Az irodalmi mű befogadása című munkájával Kamarás István nyerje el az MTA doktora címet. Budapest, 2007. december 18.
115
olvasva
A. Gergely András
A „ val ósá g pe d a gó gi á j á t ó l” a ped a gó gi a va ló s á g á ig Előszó T. Kiss Tamás: TETT/HELYEK kötetéhez T. Kiss Tamás könyve monográfia. Másként szólva: egytémájú mű a szónak abban a hagyománytartó értelmében, hogy a föltárandó témakör lényegében összes árnyalt kép-elemét úgy építi teljesebb összképbe, hogy sem idői, sem téri értelemben nem hagy hiátusokat, amennyiben ezt a tárgy és a források rendelkezésre álló egységei lehetővé teszik. Alább még részletezendő, amikor mégis vannak átívelendő időszakok vagy árván maradt témakörök, s amikor a tudományos igényű és szakszerűen vezetett falukutatások, az egyetemi - főiskolai hallgatók számára szervezett kutatótáborok „kirajzásai” többnyire impressziógyűjtésekhez, benyomások szerzéséhez nyújtottak alapokat, de nem vezettek szükségképpen a tudományműveléshez. „Az együttes élmények értéke azonban korántsem lebecsülhető” – figyelmeztet a szerző a mű vége felé, s ebben már az elején bizonyosak lehetünk…! Impozáns ívű, széles merítésű áttekintésében szerzőnk a címben jelzett talányos témakör aprólékos rajzát adja, esetenként szinte konok precizitással mutatja be a magyar társadalmi önismeret – vagy mondjunk talán közismeretet? – egy jellegzetesnek mondható korszakát (pontosabban inkább két vagy több időszakát), s világítja meg ezeknek szociálpedagógiai, mentalitáshistóriai és szociológiai összefüggéseit. Röviden: az 1960-as évek végétől az 1980-as évek végéig társadalomismereti gyakorlattá vált falukutató táborokról, valóságfeltáró terepkutatásokról olvashatunk, amelyek nem pusztán falujáró „népművelési” kirándulások voltak, hanem a (felnőtt)képzés sajátos színterei sok száz diák, s rajtuk keresztül egy egész nemzedék számára. De miért Tett-Helyek, amelyekről itt szó van? Milyen helyek és milyen tettek nyomon követését vállalta T. Kiss Tamás, amikor kisöpört irattárak, megszűnő intézmények megmentett dokumentumaiból, egy elhalt (vagy tán csak „elaludt”?) mozgalom nyomában hiánypótló adatgyűjtésre, -feldolgozásra, majd végül is összegző műre vállalkozott? Mit találhatott azok körében, akik egykor e falukutató táborok felelős szervezői, elméleti iránymutatói voltak, s mit azoknál, akik akkor még diákként, kezdő kutatóként, tapasztalni éhes fiatal116
ként járták meg a „népismeret”, társadalomismeret első útvesztőit, vagy szerezték be sokadik meggyőző terepélményüket? S hogyan illesztette mindezt gondolati egységbe, elmondható formába, forrásműnek is alkalmas alapozó opuszba? A lektor szerepében, de (a vallomást sem nélkülözve, hiszen egykoron magam is kezdő gyaloglóként voltam jelen számos itt bemutatott tájon) a kötet tartalmi összefoglalóját is sugallva, engedtessék meg itt egy benyomást megosztani az olvasóval, aki a könyvet kézbe fogva, csupán a tartalomjegyzékből, néhány névből, hivatkozott szakirodalomból és képből máris előzetes fogalmat alkothat, mit várjon a műtől. Egy korosztályi vallomás, egyúttal korrajz is ez, ha merészelhetek ily sommás „ítéletet” mondani a könyvről, vállalva a kockázatot, hogy ilyetén olvasatomat majd többen is tévedésnek vagy túlzásnak minősíthetik. A kötet a társadalmi valóságismeret, a hazai valóságkutatás egy több ízben is reflektorfénybe került korszakával indít, mikoron írók és publicisták, néprajzosok, jogászok és közgazdászok, orvosok és tanítók kezdtek bele olyan aktuális népismereti forrásanyag fölhalmozásába, amelynek „hasznosításától” azt remélték, hogy erkölcsi példázatul szolgál majd az irányító hatalmaknak, kormányzónak és kisbírónak, tanfelügyelőnek és „nemzetnevelőnek”, lelkipásztornak és demográfusnak egyaránt. A kiegyezéstől a második világháborúig tartó időszakban, különböző helyszíneken és el-eltérő témaköröket vállalva „kirajzó” társadalomkutató táborok különböző tónusú, esetenként más-más mélységű, de pedagógiai értelemben fölöttébb tanulságos összképet adtak akkoriban az ország népeiről, s e társadalomismeret rangja mindmáig komoly becsben maradt. E közmegbecsülés, és számos, a húszas – harmincas - negyvenes években megjelent terepkutatás későbbi újramegjelenése serkentette a hatvanas évek végétől ismét megkezdődő mozgalmat, nemegyszer épp azok részvételével, iránymutató segítségével vagy elméleti és gyakorlati irányításával, akik egykor tagjai, alkotói voltak a mozgalmas vidékjárásnak, vagy később a NÉKOSZ-os „valóság pedagógiájának”. Tettek inspirálták a hatvanas - nyolcvanas évek egyetemista korosztályát, hogy tényleges valóságismeretre törekedjen, s a Helyek
maradtak befogadókészek, ahol választ remélhettek a kérdezők. E helyek és helyszínek szolgáltak anno a népi írók mozgalmának is megdöbbentő információval, letaglózó állapotrajzzal, s váltak ugyancsak kontrasztos „másság” helyszínévé utóbb azok számára is, akik a könyvekből és a tanítási órákon kapott társadalomismerettel nem lehettek elégedettek, ezért kíváncsisággal vállalták a tapasztalás kínját és örömeit. T. Kiss Tamás korosztályi vallomása nem kevesebb, mint egykoron Illyés Gyula kísérlete volt, hogy a cselédéletforma lehetetlenségét felmutassa, vagy Féja Géza drámai vallomása, aki a viharsarki parasztéletmód csődjét tette kirakatba, vagy Erdei Ferenc átfogó kísérlete, amelyben a futóhomok népének reménytelen küzdelmét elbeszélte, s miként Szabó Zoltán a Cifra nyomorúságban is megosztotta velünk a láthatót és a rejtekezőt, a talmit és a szimbolikusat, a verejtékeset és az elszomorítót. E kötetben is ugyanúgy ráláthatunk a magyar társadalmi „mélyvalóság” egyes terrénumaira, az ott járó felfedezőkre, és elcsodálkozhatunk „saját indiánjainkon”, akiket éppoly kevéssé ismerünk, mint a csiwavákat vagy kwakiutlokat. T. Kiss Tamás tettekről beszél, amikor a magyar társadalomkutatás évszázados hagyományának rangját vázolja föl, s midőn a félévszázados rejtett feszültséget körvonalazza: kiknek és milyen társadalomismeretre volt szüksége, kik és miért kerestek új utakat a valóság vonzásában, hogyan és mikor találkozhattak érdemben azokkal a helyekkel, ahol a történeti kontinuitás még honos volt, vagy ahol a szocializmus kori megalomániás fejlesztési elgondolások épp a hagyomány értékeit számolták föl a leghamarabb? Tevőleges, a megismerésért tenni képes és hajlandó kutatókról, egyetemi hallgatókról, helyi népművelőkről, tanáremberekről, lelki atyákról és kombájnosokról, vagy fóliás kertészekről és tanyai iskolásokról van szó ezekben a tábori találkozásokban, no meg tudományos igényű kérdésföltevésekről és helyi igényű válaszokról, újrakérdezésről és más válaszokról… Tettek, tenni akarások és helyszínek, helyi színek és tettvágyak egyvelege rejtőzködik e sorok mögött, ahol a fölsorolások, tematikus listák, tábori programok, kutatói aspirációk hordozzák a megismerés vágyát, vagyis hát annak igényét, hogy a társadalmi valóság megismerése nevelő eszköz legyen azok kezében, akik a teljesebb tudás, az igényesebb belátás, vagy a nem evidens történések mögött rejlő titkok megfejtésére merészek. Elkezdődik ez a folyamat akkor, amidőn a társadalomismeret nemcsak hiányos, elavult, hiteltelen immár, de amikor már kénytelen fölébredni a gyanakvás, hogy azért nem lehetnek érvényesek jobbító Tetteink,
mert nem ismerjük a Helyek szellemiségét, nincs reális képünk a „genius loci” milyenségéről. A húszas - negyvenes évek falu-, tanya-, város-, lakótelep- és barlanglakás-kutatói nemcsak tapasztalni és megfogalmazni, felkiáltó módban közreadni törekedtek társadalmi tapasztalataikat, hanem hittek is abban, hogy a társadalmi valóság puszta felmutatása is olyan didaktikai, pedagógiai, mentális hatású lehet, hogy talán megrengeti a magabiztos „mindentudás” bevehetetlen falait, és szolidaritást ébreszthet a megoldást keresők körében. A valóság pedagógiájában hinni azóta is felelős kötelessége a jobbító igényű értelmiségi szereptudatnak, a „Fáklya” példájával fényt, kiutat, megoldást kínálva azoknak, akiknek erre talán már igénye sincsen. T. Kiss Tamás e valóságpedagógiai előtörténettől vezeti táborkalauzát addig, a „rendszerváltás előestéjén” fogant állapotig, mikor már a pedagógia valóságának kellett szembesülnie a kutatások megfogyatkozásával, az egyre reménytelenebbé váló valóságismerettel, a növekvő érdektelenséggel, amely az intézményesült önismeret-kutatást körülvette. A kötet íve tehát a valóságismeret és a megismert valóság közötti támpontok között feszül. Súlypontos fejezetei három egységre vagy időkörre tagolódnak: elsőként a két világháború közötti falukutatási és társadalomismereti előzményekre, tudománytörténeti örökségre épülő tudástárat veszi szemügyre és ismerteti, bőséges forrásanyagra utalva. Erre alapozza, de a történeti és kutatáselméleti cezúra okán (a negyvenes - ötvenes évek hamisvalóság-tanításai közepette „nem lett volna szükség” szociológiai önismeretre…) ettől el is különíti a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek végéig ívelő korszak megrajzolását a második nagyobb blokkban. A harmadik korszak napjaink reflexiója e korábbi kettőre, részint már a szerző attitűdjéből, szakmai életútjából és korábbi publikációiból vagy tevékenységeiből is fakadó okok alapján. A három történelmi pillér közötti időszakban ugyanakkor kénytelen például „átlépni” a negyvenes - hatvanas évek településkutatási és honismereti szakaszát, melyből szinte teljes mértékben hiányzott a formális statisztikai - demográfiai vagy sematizált struktúraleírást meghaladni képes közismereti forrásanyag, hiányoztak a szervezett kutatások, s annak megvallása is, hogy nem tudjuk, amit tudnunk kéne: miként áll a helyzet a faluban és a rurális társadalomban, s milyen tettekre volna szükség azokon kívül, amelyeket az osztályideológia előír… Ismét csak a tettek és a helyek…! Ahogy a kötet vége, az „együttes élmény” igénye és ez igény ellehetetlenülése szinte előre jelzi a tettek, a cse117
olvas va A. Gergely András A „valóság pedagógiájától” a pedagógia valóságáig
lekvés, a segítség reménytelenségét, úgy a „mozgalmi” cél, a valóság-megismerés vágya is egyre okafogyottabbá válik. A kilencvenes évektől lényegében megszűnnek a kutatótáborok, elmarad a támogatás a társadalomismereti tudásterületek fejlesztése terén, elhalnak az önismereti kurzusok, elnéptelenednek a népfőiskolák, relativizálódik a helyek értéke és a tettek tartalma… Új korszak indul a rendszerváltó évekkel, ahol a szerző már abbahagyja áttekintését. De hogy célja és normái, értékelő gesztusa és felelős vállalása miként hat vissza a valóságismeret és a társadalmi terepismeret oktatásának egészére, erről még ő maga vall záró bekezdéseiben: „Az 1970-es és az 1980-as évek különféle elnevezésű táborainak vitathatatlan érdemei között szükséges számon tartani, hogy valamennyi jelentős szerepet vállalt az új értelmiségi elit kialakításában, amely a rendszerváltozás időszakában (1989/90.) meghatározó, azt követően pedig különféle területeken fontos szerepet töltött be. Azonban azt is el kell ismerni, hogy a fiatalok tudományos és szociográfiai eredményei összességében és hatásában nem érték el az 1930-as évek fiataljainak teljesítményét. Az 1970-es és az 1980-as évek valóságfeltáró táborainak munkaprogramjai elsősorban nem a tudományos alapozottságú falukutatásra törekvést tükrözik, sokkal inkább azokat a pedagógiai - andragógiai célokat és elkötelezettségeket, a különböző szervezeti formákat és módszereket tartalmazzák, melyek hatékonyan segítették a fiatalok történelmi és társadalmi ismerethiányainak korrigálását - pótlását, igyekeztek a való világ empirikus megismeréséhez szükséges feltételeket megteremteni, és lehetővé tették az igazi közösségek alakulását, bizonyítva a közösségi cselekvések megvalósíthatóságát”. T. Kiss Tamás a tettek felől a helyek felé tekint, mikor a helyek - helyszínek igényét és a cselekvőképes csoportok esélyeit indirekten is megfogalmazza. A teljesség igényével formált összképnek ezért seregnyi kontextusa kínálkozik. A kontextusok egyike lehet viszont a hiányérzet is: ami kimaradt, az miért kellett kimaradjon…? Nem egyértelműen tisztázza például a szerző, miért nem illeszti nemzetközi tudományos környezetbe, avagy legalább közép- és kelet-európai kutatástörténeti állapotábrába a feltárt anyagot – de kétségtelen, hogy erre sem a vállalása nem irányult, sem pedig a szigorúan vett és alaposan okadatolt forrásanyag nem áll még rendelkezésre. Ugyanakkor ennek a komplex összképnek épp az egyik alapvető kockázata, hogy kénytelen eltekinteni minden egyes szál elvezetésé118
től és „elvarrásától”, továbbá a legnehezebb vállalásával, a „mindent bele kell írni” kényszerével együtt is járhat, hogy épp ezért elnagyolni kénytelen egyes aspektusokat. A Tett/Helyek átfogó képe okán, és megannyi megfigyelés, föltárt adat vagy összegző szándék dacára talán mégsem kap kellő hangsúlyt a kiemelésre érdemes közlések mindegyike. A szerző metodikai leleménye, hogy az egyes táborok, törekvések bemutatásánál röviden kiemelt „tanulságot” kínál az olvasónak; ezek azonban néhol kritikaiak, néhol pedagógiai - didaktikusak, egynémely helyen inkább „átkötőek” vagy rövidre záróak. Jelzi például, hogy a hatvanas évek (s talán a nyolcvanasok még inkább…!?) éltető közegként szolgáltak a korszak fiatal, a kultúra iránt és az emberi sorsok forgandósága iránt fogékony nemzedéke számára. Egyúttal mintha a nyolcvanas évek egyetemi - főiskolás korosztálya valamiféle „kvázi-reprezentatív” mintaként szolgálna számára… – holott ez a korszak számos korosztályi és (társadalmi fölemelkedésben érdekelt) szociális szférája számára is részint egy evidensen érdekes viszonyrendszer volt (másokat, nem egyetemistákat is érdekeltek a társadalomtörténeti és falumonografikus, vallási vagy vállalkozásgazdasági variánsok, például az „értelmesebb” szakmunkás miliőt, a felsőfokú végzettségből valami oknál fogva kimaradt, de szellemi irányultsággal ezt pótolni igyekvő művészeti - alkalmazottművészeti közösséget, filmeseket, fotósokat, rádiósokat, és így tovább, sorolhatnék műszaki értelmiséget, matematikusokat, középfokú végzettséggel rendelkező, de mozgalmi igyekezettel közbuzgalmi tevékenységet vállaló társadalmi csoportokat is). Ráadásul a kötetben ez a korosztály és társadalmi csoportozat (szükségképpen, hisz erre fókuszál a mű!) a hatvanas évektől karakteresebbé váló érdeklődési csoportot célozza meg – de hozzájuk képest viszont jóval „arctalanabb” marad a két világháború közötti korszak generációs és politikai kultúrában is éppoly finom karakterrel rendelkező csoportozata. Megtudjuk, hogy egy táborban hány óra hány perckor volt a reggeli, de talán nem kap kellő súlyt a Pro Christo Diákok Háza kutatócsoportjának tevékenysége, olyan egyéniségekkel, mint Kardos László, Hilscher Rezső, Gönyey Sándor, vagy a vallási mikroközösségek mellett olyan társas csoportok, amelyeket utóbb már leginkább a helytörténeti kutatás vagy a kollektív emlékezet iránti érdeklődés nevez csak meg… Ez itt természetesen túlkarikírozott ellenpont, de annyiban talán érvényes, hogy a részletes arculat-bemutatás a táborok esetében sem egyöntetű, a történeti előképek inkább csupán rávezetések, ugyanakkor tudott tény példá-
ul a szegedi fiatalok kutatókörének belső tagoltsága (Reitzer, Bibó és mások szerepe vagy hatása), ugyanígy a falukutató csoportok közötti belső rivalizálás folyamata is, amelyet itt nem láthatunk át kellőképpen árnyaltan. De ezt kétségtelenül megannyi történeti, szociológiatörténeti, monografikus mű már tartalmazza, T. Kiss Tamásnak ez nem volt célja… Bátorkodnék ugyanakkor még egy momentumot kiemelni a szerzői intenciók és a megvalósulás viszonyából: példaként idézem föl, s egyúttal az olvasó figyelmét nem titkoltan fölkelteni szándékozom azzal a megfigyeléssel, hogy a háború után született korosztályok nem csupán az egyenirányított politikai kultúra (v. ö. osztályideológia) elszenvedőiként éltek a valóság-megismerés (falukutatás) „iskolafüggetlenebb”, közvetlenebb és életszerűbb módjával, hanem tették ezt legalább annyira ellenkultúraként, „ellenbeszédként”, melynek akár teljességgel politikamentes változata is hordozta az előző generációk tanításaival szembeállított saját tapasztalás igényét. A szerző itt némiképp eufemizál, mert évtizedek óta meggyőződéses híve és kitartó munkása a felnőttnevelés, az andragógia megannyi formájának, s résztvevője, generálója a táborok közül többnek is… – de talán nem presztízsveszteség bevallanunk, hogy a félretájékoztatott, ideologikusan nevelt és sokszor bizony aluliskolázott posztháborús második nemzedék korántsem minden tagja érezte elemi szükségét a közvetlen közelségű társadalmi tájékozódásnak. (Legszemélyesebb egykori ismeretségi körömben, nyomdaipari munkások, kiadói és sajtószakemberek, könyvtárosok, pedagógusok széles körei vélték úgy, hogy a társadalmi valóságról az újságokból, riportokból, tévéből és olykor szocioriportszerű megjelenítésekből pontos képük van a társadalmi valóságról…, s a legkevésbé sem hagyták magukat meggyőzni arról, hogy „életszagú” társadalmi közegben más interpretációk is éppoly jogosnak minősülhetnek…). A puszta generációs másság, amire itt T. Kiss is utal, még talán nem vitte volna okvetlenül a faluba vagy a tanyákra a (javarészt talán vidéki származású, de) jobbára már város- vagy fővároslakó fiatalokat! Viszont ugyanakkor többletkíváncsiságot kaptak, a tapasztalás igényét is megfogalmazva konkrét indíttatást is nyertek abból a légkörből, amit a falukutatás és a kisvároskutatás a hetvenes - nyolcvanas években árasztott. Tegyük hozzá: ez a korszak a legintenzívebb városformálás időszaka, amikor a modernizálódás útját az agrár munkaerő városba terelése és iparral, kényszerű termelési kultúraváltással és életmód-átalakítással terhelt késztetései
jelképezték. Ezt a tapasztalatot nemcsak a városszociológia hetvenes évekbeli tanulságai mutatják, hanem az azóta, a kollektív emlékezetből kibányászott „népi kultúraváltozás” élményvilága is... – vagyis mintegy „természetes” volt a valóság pedagógiáját keresni újra a pedagógia még osztálycélokat szolgáló korszakában, s ez meglepetéssel járt azok számára is, akik saját társadalmukat kutatták, amikor nagymamáik falujába, dédapjuk tanyai iskolájába látogattak el. Ugyanez a kontraszt, a helyek és a tettek viszonylatai maradtak még sokáig sarkalatos kérdések a hetvenes - nyolcvanas években tudatosodó, önreflexióhoz jutó, társadalmi aktorként önmagát megfogalmazni törekvő generáció felfogásmódjának és adaptációs stratégiáinak körvonalazása alkalmával. Nem kérdeztek rá a kutatások és maguk a kutatók sem arra: hogyan viszonyultak például szüleik és nagyszüleik hozott, „maradék” vagy rekonstruált kultúrájához (nem ritkán polgári, urbánus, vagy épp egyértelműen rurális - paraszti örökségéhez) a táborok résztvevői. Kiderül-e majdan a szociográfiai táborok résztvevőinek kultúraváltási késztetettsége, alkalmazkodási gyakorlata, esetleg útválasztó és feladattudatos reflexiója az akkor tapasztalt falusi változásokra? S vajon az ideológiai védettség és a papír ízű sikerszocializmus hogyan kontrasztosult, hogyan nyert emberarcú képletet éppen a tapasztalt valóság révén…?! Hiszen ezek a táborok és kutatások, önálló „népismereti” tapasztalatok sokak számára visszaidéztek történeteket a felmenők elbeszéléseiből, okoskodásokat az osztályfőnöki órákról, belső vezércikkeket egy pártnapilapból, vagy intim vitákat az ÉS hasábjairól is… S mégannyira akkor, midőn a „repülő egyetemek” ellenkultúrás hívei, résztvevői jószerivel egyetlen élő parasztember mindennapi gondjaival sem ismerkedtek meg, de modernizációs ideológiákat viszont nagy puttonyban hordoztak egybe és halmoztak föl a reformgondolkodás oltára előtt. Talán itt lenne érdemes jelezni a belső ellentmondások meglétének külsődleges okait is. Például azt, hogy a hazai társadalomtudományi gondolkodásban korántsem volt olyan „evidencia” a nyugat-európai és az amerikai kritikai gondolkodás átvétele. Ha belegondolunk, hogy Bourdieu társadalmitőkeelmélete és algériai terepkutatása, Claus Offe vagy Jürgen Habermas civiltársadalom-elmélete, Alain Touraine ifjúsági és munkásmozgalom-elmélete, Parsons rétegződés- és kultúrateóriája foglalkoztatta a társadalomtudományi kutatások mintakeresőit, akkor talán igencsak „csökevényesnek” tetszhet a magyar valóságkutatás tanya- és falubejáró fel119
fedezői attitűdje! Ha mérlegelni próbáljuk, hogy az ipari, majd a fogyasztói társadalmak kritikai felülbírálata, az identitás-, etnikum- és alternatívmozgalom-kutatás hatotta át a nyugatot, taglalva az antikapitalista, antikolonialista és apolitikus magatartások jogosultságát, ifjúsági szubkultúrák és másság tudatú ellenkultúrák sajátosságait, a historikus tudat és a kollektív emlékezet problematikáját, vagy a kultúrák harmóniáját és konfliktusait, a határok tematikáját és a multikulturalizálódó világ egyre globálisabb kérdéseit – akkor ezekhez képest a magyar tanyaismeret, honismeret, a lokális világértelmezés újrakezdése igencsak szerény problématerületnek tetszik. A T. Kiss Tamás által tárgyalt időszakban elemi erővel lódult meg a regionalitások és az etnikai alternatívák újrafelfedezése, módszertani nóvumokkal jelentkezett a francia etnológia és a társadalomtörténet-írás, a német kultúraelmélet, a svéd és a japán urbanisztika, az amerikai modernizációteóriák és a helyi politizálási kríziselméletek nemkülönben. Nagy tömegben keletkeztek és váltak ismertté a posztgyarmati korszak kulturális vagy szociálantropológiai elemzései az addig szinte teljességgel ismeretlen „harmadik világról”… – s mi még a nyolcvanas évek közepén is csak ott tartottunk, hogy kivételezett kevesek megfogalmazhattak némely izgatóbb vagy korszakosabb problematikát (pl. munkásművelődés, cigányok helyzete, lakótelepi gyermekek sorsa, tanyai reménytelenségek stb.), mely esetekben korántsem kellett a világ színességének teljes horizontján mérni a dolgok értékét és a folyamatok hatását. De épp ezért, éppen a hiányzó tudományos alap, az empirikus társadalomismeret, az egzakt vagy szuverén társadalom-leírás fogyatékosságai miatt lett súlyosabbá és felelősségteljesebbé a hazai falukutatás végre lassan energiákkal telítődő „mozgalma”. Más kérdés persze, hogy amikor még a szociológia tudománya, a kritikai kultúrakutatás alapelve, az ágazati pszichológiáktól vagy néprajztól függetlenné válni próbáló településkutatás csak így és csakis ennyire kaphatott lehetőséget a megalapozottabb társadalomismeretre, s amikor épphogy csak megengedődött, hogy ne pusztán elfogadás és tudomásulvétel lehessen az érvényes viszony osztályelmélet és társadalomkutatás között, akkor aligha lehetett volna többet és mélyebbet elvárni a valóság-felfedezéstől, mint amit akkor teljesített. S mert ideológiai evidenciának számított, hogy valóság az, „ami van”, továbbá amit a pártirányítás annak definiál, ezért nem könnyen volt érthető, kik és mit, miért és „ki ellen?” akarnak „másként” megfogalmazni a helyekről és a tettekről… Ami120
kor egy nem formális kérdést föltenni, egy alkalmi kutatócsoporttal egy faluba betelepedni inkább függött a helyi vezetés engedélyétől, mint a merész valóságismeretre kíváncsiak bátorságától vagy ráérő idejétől, akkor mindezen korszakos teóriák és kérdések sokkal súlyosabbak voltak, mint amilyennek ma látszanak. Amit T. Kiss inkább csupán jelez, de aláhúzni érdemes, az éppen a lehetséges tudások horizontjának, és a széles tájképre „rálátni merész” kutatói attitűdnek a kölcsönhatásaitól függött – ezért hatását utólag aligha lehet túlbecsülni, ahogy szerepét sem a magyar társadalmi önismeret historikumában. A szerző persze nem szorul az olvasót máris félrevivő szakmai kritikára…! T. Kiss Tamás nem először fog monografikus műbe, s jól ismeri ennek játékszabályait, formanyelvét, kötöttségeit… – igazából nincs szüksége egy másik műről való olvasatra, vagy egy meg nem írt monográfia kritikai értékelésére. Amit a TETT/HELYEK-ben összeállított, azt nem tette meg más, s emiatt akkor is alapművet alkotott, ha az utókor (talán más források ismeretében, más aspektusból vagy más horizont felvázolásával) majd kiegészítéseket fűz ehhez a műhöz. A magam kiegészítését – noha ez korántsem egy előszó feladata lenne – annyiban tudnám összegezni, hogy a valóság pedagógiáját immár csupán nagyon kevés „oskolában” tartják többre, mint a permanens tanulás feladatát…, ugyanakkor ezt a fajta „terepbejáró”, a kalandos kirándulás helyett egy-egy helyszínen hosszabban állomásozó kutatásmódszertant immár nem a politikatudományi, társadalom-földrajzi vagy network-analízises kutatások viszik tovább, hanem az a városantropológiai, faluantropológiai tudományos érdeklődésmód, amely merészen építhet erre, a húszas - harmincas és hetvenes - nyolcvanas évekbeli társadalomkutatási metodikára. Ennyiben tehát azt is állítom, hogy a valóság pedagógiájának követését értékként elismerő kutatói attitűd a pedagógia valóságformáló hatásának is felkent képviselőjévé válik. Tanítani, tudni, kételkedni és kérdezni egyaránt fontos maradt tehát azoknak, akik helyek és tettek összefüggései között keresik a válaszokat és az újabb kérdéseket. Tudomány és társadalom, társadalomtudomány és tudástársadalom nem csupán szójátékok elemei, hanem a változó világ reflexív felfogásának eszközei. Addig mindenesetre, amíg a tettek és a helyek különbségei a valósághoz viszonyulás embernevelő hatásához tartoznak még… (T. Kiss Tamás Tett(Hely)ek. Egyetemisták valóságkutató táborai Magyarországon a 20. században. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2007.)
121
olvasva
Kemsei István
„ ÉS KI T ÁN TO RG O TT AM ER I K Á B A ” Oravecz Imre: Ondrok gödre (Jelenkor Kiadó, 2007.) Van az emberi létezésnek egy olyan, mára akár kiveszettnek is mondható alapformája, amelyik nem években, évtizedekben, évszázadokban regisztrálja, nem órával a kezében számolgatja a mérhető időt, hanem a vissza-visszatérő, természet formálta ciklusokban, s csakis ezeken a ciklusokon belüli folyamatokban működik igazán. Születésben, életfolyamban és elmúlásban. Amelyben a változások csakis egy bizonyos állandóságon belül érvényesülhetnek, s ebben az állandóságban embernek, állatnak, tárgynak egyaránt megvan a maga, otthonosságot biztosító, elmozdíthatatlanul legyökerezett helye. Közhelyes szentimentális nosztalgiák és feltáratlanul maradt léttitkok kötődnek ehhez az időben eltemetett, jórészt feledésre ítélt életformához, talán nem is alaptalanul, hiszen mára morzsányit is alig hagyott belőle láttatni az agres�szióival változó világrendek kibogozhatatlan szövevénye. Az életmű alakulását, fejlődési - eszmei irányát figyelve, nem felelőtlenség megállapítani, hogy alkotói szempontból nézve Oravecz Imrének mélységesen igaza volt, amikor irodalmi sikereinek teljében visszavonult szülőfalujába, talán azért, hogy ne kelljen részt vennie abban az üzleti életben, amit ma irodalomnak nevezünk, talán más okból. Talán pontosabb tudomása is volt arról, hogy az a kincs, az a hatalmas kiterjedésű, legbensőbb univerzum, az eltemetett valóság titka, ami rá vár, ott van elásva a Mátra és a Bükk hegységet egymástól kettéválasztó Tarna folyócska völgyében, a Mátra keleti lábánál, a gyökereknél. S hogy meg is találta, azt egyebek között már a nagyszerű Szajlaverseskönyv is bizonyította, de az Ondrok gödre még inkább. Oravecz ugyanis az Ondrok gödrével némiképp – talán akaratlanul, talán beteljesedett célként is – a magyar irodalom egy évszázados adósságát törleszti. Ebben a könyvben más fontosak mellett megírja például a tizenkilencedik századi magyar paraszt nagyon hiányzó igaz regényét, a hagyományosnak sejtett, hamis mítoszokba göngyölt paraszti lét felbomlási folyamatának történetét. Megírhatta volna már régebben más, ugyanezt, 122
de hogy mindenkinek csak töredékeiben sikerült megragadnia a témát, annak jó oka lehetett. Móricz például – főként novellisztikájában – feldolgozott belőle tragikus, nagyon pontos villanásokat, leheletfinom lélekrezdüléseket. Megírhatta volna a nyilvánvaló élményfolyamatot Móricz után a nagyszerű, briliáns érzékiségű, lenyűgöző stílusú Szabó Pál, vagy a fantasztikus tehetségű, mélyen látó, a valóság dolgait a legaprólékosabban elemezni képes Veres Péter, de ők ehhez a feladathoz talán rossz korban születtek, írói erejük legtermékenyebb időszakában az „osztályharc” ábrázolásának hatalom által megrendelt kötelessége fontosabbnak bizonyult az emberi létezés belső igazságának tükrözésénél. Elég csak levenni a polcról a két trilógiát, Szabó Pál Talpalatnyi föld-jét vagy Veres Péter könyvét, A Balogh család történetét, hogy láthassuk, miként roncsolja szét ezeket, a nyilvánvaló remekműveknek szánt alkotásokat a korabeli aktuálpolitika hátsó szándéka, vagy ha úgy tetszik: a „történelmi materializmus” eszmerendszerének úthengere. A legbensőbb, a teljesebb lelki lét megformálását hogyan próbálja kínosnál kínosabb helyzetekben helyettesíteni az ál-lét ábrázolása, a kívülről irányítottság megjelenítésének íróra ráerőszakolt házi feladata. A két kiváló klasszikus mentségére szólva: nekik még az Oraveczéhez hasonló, évszázadnál is hosszabb időbeli távlatuk sem volt meg egy, a megvalósultnál hitelesebb, tárgyilagosabb, távolságtartóbb, egyben időt állóbb ábrázoláshoz. A messziről „rálátás” szükséges objektivitása. A Faulkneréhoz hasonló „hideg” szem. Ezért is lehetnek az említett művek csupán tanulságos, kísérleti torzók az utókor számára. Az Ondrok gödre azonban tovább megy a Veres Péter vagy Szabó Pál kijelölte bizonytalan céloknál, a Balogh Janik és a Góz Jóskák osztályharcos arcélének megrajzolásánál. Szárazabban, távolságtartóbb tárgyilagossággal ugyan, de másfajta mélységekbe ás a Móriczénál is, oly mértékben, ameddig az érzelmek nem befolyásolják. Csak a következmények. Igaz, nem is abban az időtartományban gondolkodik. Nem marad meg a puszta parasztregény szintjén, hanem a világát fenyegetettnek érző lét regényévé is teljesedik, azaz: vis�-
szahátrál a kezdetekig, oda, addig a pontig, ahol a paraszti lét képzeletbeli bomlása elkezdődött. Az északról Pétervására, délről Recsk által behatárolt, szándékosan néhány négyzetkilométernyi szűk térbe szorított figurái szinte tüntetően alig vesznek részt a külvilág, így a történelem mozgásaiban, példának okáért a Bach-korszak vagy a kiegyezés eseményeiben. Azaz csak annyiban részesei az emberi személyiség felmorzsolását célzó külső időnek, amennyiben az felgyorsult technikai fejlődésével és az ezzel együtt járó magatartásváltozásokkal befolyással van életük menetére. A falun kívül zajgó világ történései azonban éppen a létforma átalakulása miatt állandóan jelen lévő, sötét, kísérteties árnyként nehezednek sorsukra, kitaposottnak vélt életútjukra. A regény eseménysora ugyanis tele van folytonos változással, emblémákként: a „korszerűsödés”, a „technikai haladás”, ezáltal a „gyarapodás” követésének kényszerével. A paraszti munkafolyamatban az erős, ám lassúnak bizonyuló ökröt föl kell váltani a „korszerűbb”, gyorsabb lóval. Az ekének már minden ízében vasból kell lennie. Gőzcséplőgépet kell venni, azaz, ha kis mértékben is, de kapitalizálódni szükséges. Azt is mondhatnánk ezzel, hogy Oravecz regényének folyamata – Mikszáth brezinai tájának téren kívüli rokonaként – szándéka szerint egy örökös jelenben érvényesülő, megbillenés előtti időben zajlana talán, ha volna módja rá, évről évre, évszakról évszakra, időtlen időkig. Erre utalnak a környező hegyeknek az abszolút jelen időt őrző megfestései, s az is például, hogy a középponti figura, Árvai István, válságos pillanataiban rendre ebben az időn kívüli tájban lel vigasztalásra. Látható, hogy a szerzői alapszándék szívesen helyreállítaná ebben a nagyon is létezőnek felfogható lehetséges világban az elhallgattatott természeti órát, csak többé nem teheti. Minduntalan homok kerül a fogaskerekek közé. Rekonstruálhatná az Embert, akit pusztán a létezés szükséglete, a környezetével azonos ritmus átélési képessége vezérel. Csak hiába tenné, mert ez az ideálkép is fokról fokra porladna szét ujjai között. Ismét a Mikszáth által ábrázolt, kizökkenés előtti, törékeny abszolút jelen időben élhetnénk, amikor az Árvaiak által megszervezett élet közepébe csöppenünk. Az idő azonban éppoly könyörtelen, mint annak idején Mikszáthnál: nincs visszaút, csak összeomlás. Nem lehet az véletlen, hogy a regényből nagyon keveset tudunk meg a szabadságharc bukása utáni idők politikájáról. A közben lezajló politikai mozgalmakról. Mindössze csak annyit,
ami belőle ebbe a távoli világba betüremkedik. Az Oravecz által a regény nyitó egyensúlyában megrajzolt szajlai világ részben olyan, a gazdasági élet változásai által közvetlenül befolyásolható világon kívüli világként mutatkozik be, ahol látszólag nem történik a külső szemlélő számára semmi érdemleges az ember által megélhető életfolyamaton kívül. Még a falu is szemérmesen takarja múltját, múltjának eseményeit: „Érdekes, hogy a dűlőnevek közt egy sem akad, amely valami eseményhez, történéshez kapcsolódna, vagy valami ilyesmit sejtetne. Mintha a régi szajlaiak, vagy akik előttük éltek errefelé, nem akartak vagy nem tudtak volna mesélni. Mintha nem esett volna velük a határban semmi emlékezetes, megörökítésre méltó. Mintha nem támadtak volna rá sehol senkire, nem ontották volna senki vérét. Mintha soha nem borult volna fel a határban kocsi, nem tűnt volna el senkinek tehene, disznaja, birkája.” S valóban, ha Mátra-térképpel a kezünkben olvassuk ezt a regényt, a térképen az Oravecz említette földrajzi nevek jó részét megtalálhatjuk: Dolyina, Szárazrét, Koponya-tető, Paskom, Pecegpallag, Péter-hegy, Falun aluli dűlő, Kis-hegy, Darnó stb. Az idegennek keveset mondó szelíd elnevezések ezek, más hegységeink sorstragédiákat, megesett gyilkosságokat, szerencsétlenségeket sejtető elnevezéseihez képest. Éppen ennek a látszólagos eseménytelenségnek, begyökerezettségnek dacára válhat regényhelyszínné a régi Szajla: mert nem történik benne semmi érdemleges. Azaz: ott van a regény, ahol végképp nem keressük. Éppen úgy, ahogyan számtalan helyszínen, számtalan emberi sorsban sem lelhető fel semmi feljegyezni való. Nehezen mérhető idők telnek el, amíg történik „valami”. S az is mennyire kevés és mennyire egyenlő mércével mérhető: meghal valaki gyengének született gyermek a családból, szakadékba zuhan egy tehén. S az is mennyire sok, hiszen emberi sorsokba van ágyazva minden vetés, minden aratás, minden legeltetés, minden gombászás a hegyen. S az apa - fiú kapcsolat alakulása, változása az időben is maga a sors, mert azt sem a véletlenek sorozata hozza létre, hiszen az emberi cselekedetekre nehezedő, alig észrevehető világtörvények alakítják. Az előd - utód viszony szabályozza ugyanis az emberben élő szubjektív történelmet. S ez a történelem fontosabb az egyén számára, mint az egyetemlegesnek mondott félszáraz datálások hányaveti sorozata, birodalmak születése, pusztulása. A művészi ábrázolás ugyanakkor nem a pökhendi, sorsokon átgázolni képes történelemírás. A szépirodalom123
ban, ami nem feljegyezni való, azt kell feljegyezni igazán. Ez a művészet örök paradoxonja. A regény születésének értelme. Az Árvaiakkal éppenség nem történik semmi olyan, ami emberrel nem történhet meg. Az öröm, a tragédia sem több a kelleténél. Az a nyitó egyensúly, ami a könyv kezdeti állapotát jellemzi, szinte paradicsomi. Az elbeszélő részletesen beszámol a mesebelinek is mondható mátraalji tájról, a korabeli paraszti udvar kellékeiről, a hagyományos háromgenerációs családi szerkezet együvé ötvöződéséről, a falu homályba vesző történelméről. A mesebeli hatást fokozza, hogy Oravecz nem horgonyozza le a regényt a konkrét időben. Csak sejthetjük, hogy kezdetben nagyjából az 1860-as években járhatunk, hiszen a család doyenje, az idős János ifjan részt vett a szabadságharcban: „Az öreg húsz éve még telkes jobbágy volt.” A szabadságharc után sokáig bujdosott: „Nem mintha az osztrákok őt személy szerint keresték volna, azt sem tudták, hogy a világon van, létezik.” Azt is sejthetjük, hogy vége a Bach-korszaknak, rendes mederben folyik az élet, azaz a változások kiindulópontján találjuk magunkat: „A fiú nem okozott csalódást az apjának, de alapvetően különbözött tőle. Haját már levágatta, nadrágban járt, és hétköznap, munka közben is csizmát hordott.” Az emblematikus erők mindig a külsőségekben mutatkoznak meg először, mint valami benső történés sajátos tulajdonságú kivetülései. Nagyjából ezeknél a mondatoknál, a regényfolyamat kiinduló pontján kezdődik az eseménysorozatot szervező emblémák rendszerének kialakulása, mégpedig két síkon: egy külsőn és egy belsőn. A külső emblémasort az idézett „alapvető különbözés” indítja el, miközben a kiinduló ponton tapasztalható életforma látszólag egyáltalán nem változik: a családfő a régi, a „törvényszerű” életvitelt követve továbbra is az istállóban alszik, a jószágokat vigyázva, de a nadrágos - csizmás viseletet már szükségszerűen követnie kell az ökrök lovakra cserélésének, a gőzcséplőgép beszerzésének, a földbirtok folyamatos gyarapodásának. Új életforma kezdődik itt: a szerzés életformája, amelyből a legnagyobb fiú – István, a voltaképpeni „főhős” – már törvényszerűen kilóg. S nemcsak amiatt, mert a továbbiakban sem lesz részese a szerzésnek, hiszen az öröklés által szétaprózódott birtok már nem birtok, nem biztosítja a jövőbeli megélést. István a megházasodással még egy fontos lépést tesz a hagyományoktól történő elszakadás felé. Nem foglalja el apja hálóhelyét az istállóban, felesége mellett alszik, azaz másodlagossá degradált szerepével megtör ő is 124
egy hagyományt. Elkopik az a szabályrendszer, hogy az idősebb helyét az ifjabbnak kell elfoglalnia a létfolyamatban. S azzal, hogy időről időre bérmunkát vállal, sőt, az Amerikába utazás anyagi eszközeinek megteremtése céljából gyári munkássá is alantasul, azaz „kétlaki”, „ingázó” lesz, az elidegenedés irányát mutatja fel. Eközben kicsúszik a világmegtartó szándékú kézből maga az élet. A benső emblémasor maga a tömény veszteség. A túlgyarapodott családban szinte megkönnyebbülés számba megy, ha meghal valaki gyermek, s az is szabállyá merevül, hogy az apa Toldi Györgyként tekint jogos jussát kérő felnőtt fiára. Senki sem kívánja, hogy szétbomoljék a család, csak többé nem értelmezhető a régi módon az a szeretet, amely valaha egyben tartotta. Dologivá, kiüresedetté válik az emberi lényeg. A kívülről irányított létnek sajátja ugyanis, hogy kiöli áldozatának életéből az összetartozás érzését. Árvai János, a kiváló, tehetséges gazda nem szereti egymás után sorjázó gyermekeit. Mert arra kell gondolnia, hogy amit szorgos hangyamunkával egybegyűjtött, egyszer csak szétaprózódik. Ezzel a szeretethiánnyal ugyanakkor kizárja létéből a még megvalósítható jövőt. Árvai János így indul meg azon tragikus hősök útján, akiknek pusztán jelene van. Szemre s időben is túlságosan gyorsan válik a „modern” ember egyik első prototípusává, aki abban a pillanatban, amikor megszerezte, el is veszítette a szabadságot. Ezt jelképezi a mindent felborító új embléma: Amerika. Az először csak motívum- s anekdotaszinten felmerülő szó az idő előre haladtával szimbolikussá - emblematikussá, az egyetlen lehetséges jövendő szivárványos képévé erősödik, amelynek lehetetlen ellenállni. Hiszen ha a valódi létben megszűnt a jövő, illetve ha az a jövő annyira pusztulásos képet mutat, mint amilyen az idős János agyvérzés előtti féltudati állapotában megjelenik, akkor csakis egy olyan álomképben teljesedhet ki, amely nagyon messze van a jelenét élő ember tudati és létállapotától. Ha úgy vesszük, szövegszerkezeti értelemben véve az Ondrok gödre nem a hagyományos felfogás szerint értelmezhető regény, hanem az időben lineárisan előre haladó, egymástól elkülönülő történeteknek, sok esetben az azokat meg-megszakító elbeszélői beszúrásoknak – a másodlagos elbeszélő szövegeinek – olyan ritkásra hagyott láncolata, amelyben az összekapcsoló láncszemek csak lazán, az egyes eseményekben ismétlődően jelen lévő, egymás közötti viszonyukat csak lassan változtató figurák, a mindig azonos tájegy-
ség, az életforma, a rítus szerint megismétlődő cselekedetek által kapcsolódnak össze. Konkrét időmeghatározások nélkül, olykor nagy időbeli ugrásokkal, de mivel a létfolyamat nem, vagy alig változik, a szerkezetnek ez a fajta hiátusos felépítése egyáltalán nem feltűnő, sőt, az emberi létnek azt a sajátos ritmusát követi, amikor sokáig nem történik semmi, majd aztán bekövetkezik valami emlékezetes.
A regény zárlatában egyszerre konkréttá válik az idő. Árvai István és családja éppen a millenniumi kiállítás ideje alatt száll hajóra, hogy „kitántorogjon” Amerikába. A cselekmény és annak kiválasztott ideje több mint emblematikus. Árvai István nem csupán Szajlával, a paraszti léttel, a gyökereivel szakít, hanem egész magyarságával, a történelemmel. Egy olyan Ábel ő, akiről aligha hihető, hogy visszajön.
125
olvasva
Zirkuli Péter
Noktürn- részlet „Éjszaka minden könnyebb. A lélegzés, megszólalás, másnak meghallgatása. A belegondolás abba, ami ezután lesz, és a visszagondolás arra, ami volt. Mintha visszatérne a szelídség. S megpihen a kéz.” Egy tornacipős mondta ezt, ahogy a ház kapuján kiléptünk. Föl vannak függesztve a nappal céljai, tette még hozzá. Úgy is volt, ahogy mondta. Majdnem úgy. Odabent megbeszéltük, hová is menjünk. A rácsos kapu és kerítés előtt aztán eltanácstalanodtunk, megtorlódtunk. Nézdeltük azokat, akik épp útnak eredtek a házúr tóparti nyaralója felé. Még bent megoszlott a társaság és a többféle vélemény. Sokan nem kívánkoztak fölkerekedni. Tébláboltak inkább a házban, a kertben, megfeküdték a díványokat, fotelokat, puhább szőnyegeket, szóltak olykor, s révedeztek. Pilledtek voltak, üres könnyűség ülte meg őket, és épp ezt akarták hosszabbítani, nyújtani még. Mások fölharsanva helyeselték a házigazda indítványát, hogy mennének el a tópartra, hajnali fürdésre – virradni fog, mire odaérnek, s belegázolhatnak pucéron a langyos vízbe, örvendezhetnek maguknak, egymásnak, a fölkelő napnak, falatozhatnak a nyaraló teraszán, ahonnan belátni az egész tavat, simaságát és reggeli nyugalmát, és ahonnan nekivághatnak majd a napnak, mely kezdődhet így is. Ők el is indultak, kocsik ajtaját csapdosva, vidám integetéssel. Káta meg maradt a maradókkal. Házavató házigazdánk, nyugtáztam mosollyal, úgy intézte, hogy barátném is velük tartson a tóhoz. Mi pedig, épp ennek a tornacipősnek a javaslatára, valamilyen éjszakai mulatóba indultunk volna. Aztán, amint az megbeszélések nyomán előfordul, meggondolták magukat néhányan. Hogy késő van már, utolsó pohárhoz is késő. Hogy talán más helyet javallanának. Vagy semmit. Ezek lassan ballagni kezdtek lefelé a dombról. Hatalmas karéja látszott onnan a városnak, távoli és lenti fényekkel, mint egy szellemtest, mely világít. Láttára egy köpcösebb alak fölsivított szinte: itt hever, hever az egész, vessük bele magunkat, gyertek. S fölpattanó golyóként vágódott a már lefelé ballagók után. Mi tanakodtunk keveset, el-elcsöndesedtünk, nekidőltünk a kerítés betonaljának. Ekkor szólalt meg, a csöndes tanakodásban, vagy szünetében, az a tornacipős, mint aki ritkán tölt ébren éjszakát, s így érzi. 126
Sánta, ahogy még érkezésekor gyanítottam, lát nivalóan éjszakai ember volt inkább. Az irányokat nem nagyon kedvelte. Mint aki teljes életének vágyna inkább valami formát adni, s ebben megzavarnák az eltökélt úticélok, eltervelt pillanatok. A váratlant aki várja, úgy fest, meg kell tennie annak ennyit. Csak fenntartásokkal rögzíteni egyegy időpontot, például délután négyre, vagy este nyolcra, éjszaka fél háromra. Hiszen hátha épp akkor köszönt rá az, ami valószínűtlen, amire öntudatlanul is számít. S nevetséges volna mégis, ha akkor elhárítja, naptárt lapozva más órát javasol, merthogy előzőleg épp foglalttá tette magát. Föltételeztem ebből, hogy dolgozik valamit nyilván, de ilyen-olyan robotot végezve is csak mint egy műkedvelő, mint egy várakozó kalandor. A ki nem kalkulálhatóra, meg nem tervezhetőre van benne készenlét. Ez belső elfoglaltsága. Emiatt kelthet, sandítottam rá, ilyen halogató látszatot. Aztán meg annyira bávatagon tud szétpillantani, hogy épp ekként készséges mivoltát el is takarja gondosan. Jobbára föltevésekből rakosgattam én is össze ezeket a vonásait. Talán mert helyénvalóknak tetszettek. A kapu előtt, az utcán mindenesetre a helyükön voltak. Végtére is egy vendég ne hozakodjon elő programbeszéddel, hogy menjünk ide, időzzünk ott, vigyük magunkkal ezt vagy azt is. Bízza az ilyesmit azokra, akik más viszonyban vannak hel�lyel és idővel, akik kevésbé érzik ideiglenesnek az egészet. S kavarogtak is valóban újból a javaslatok megtorlódott társaságunkban, címek, még nyitva tartó helyek nevei. A túlparton volt mindegyik, céllal s céltalanul mindenképpen kínálkozott hát egy irány, mely felé lassan megindultunk végül. Tízegynéhányan lehettünk, és baktattunk le a dombról, nem pontosan ott, ahol feljöttünk, hanem egy másik, hosszú és kanyargós utca vonalát követve. A tornacipős fiatalember keveredett ott Sánta mellé. Valósággal örült, hogy gondjai vannak, és elmondhatja őket sorban anélkül, hogy határozott válaszokat röpítenének a fejéhez. Válaszokat inkább neki kellett adnia. Meg kell vallanom, itt elkalandozott kissé a figyelmem, s ezért nem tudok szabatosan számot adni róla, miből is fakadtak ezek a gondok és bajok. De hát annyi órája függesztettem már vendé-
gemre ezt az én különben is kószálásra hajlamos figyelmemet, hogy ellankadt talán valamelyest azon a késő éji órán. Bár meglehet, Sántát követtem ebben is akkor. Hisz épp Kátáék kapurácsa előtt dünnyögte oda nekem, visszapillantva a házra, hogy annyi mindent volt ő már kénytelen tapasztalni. Érdeklődéssel pótolta, amit a fáradtsággal vesztett. Fordította ezt az érdeklődést a tornacipős felé most, és kérdéseiből meg a válaszokból arra következtettem, ahogy visszatereltem magamat a társalgásukhoz, hogy valamiféle múltat fedezett föl az a tornacipős. Bevallott hibám tehet róla, hogy a kezdet elkallódott végképp. Úgy vettem ki, semmit nem tudott az ifjú erről az ő múltjáról. Zsidó volt talán, és így magyar, aki héderbe nem járt, héberül nem tanult, ki elől a családi keserveket szándékosan titkolták, kóser étkekre nem szoktatták, hogy lenne inkább közönséges helybéli, miben sem különböző. Vagy erdélyi eredet, akinek soksok elhallgatást adtak örökségbe. Vagy csak valóban közönséges helybéli, aki egyszerre megtudja, hogy a hely, amerre járt, névtelen kivégzetteket rejt magába, államilag holtukban is betiltottakat, s azok történetéről nem tud ő semmit. Mert ezt mondta éppen. Hogy temetői sétára ment. Ugyanis elfogja némelykor a vágy, hogy magára maradjon darab időre, és sétát tegyen valami csöndes helyen. A városban pedig töretlenül csak a lárma gyarapodik, a szó, bűz, lárma, piszok, ezért egy távolabbi sírkertet választott délutáni bolyongása színteréül. S ott, hallottam, amint az utcakőről, semmiről a figyelmem feléjük visszafordult, azt érezte, magában azt tapasztalta, hogy hosszú múltja van a kövek és a talpa alatt, azon jár éppen, s nem tud róla különben semmit, semmi kézzelfoghatót, mert nincs róla tagolható, fogalmazható tudása. Valahogy ebből a tudásból, azaz tudatlanságból kanyarodott Sánta oda, hogy ő ezért irigyli kissé mindazokat, akiknek megformál valamit a kezük. Nemcsak a festőket, szobrászokat, azokat is persze, hanem például a régimódi asztalosokat. Mert aki alakít bármit is, az az ilyen tudatlan tudást is megfoghatónak érzi, s nem hiányolja hozzá a beszédet. Ugyanezért fogta már el az irigység nemcsak faricskáló ember láttán, hanem amikor bizonyos állatokra nézett, akkor is. Talán csak a riadalmuk, s ami támadás abból jöhet, az riasztotta. És vezette rá egyúttal valamilyen összetartozásnak a tudomásul vételére. Ruganyosakat lépett gumitalpain a fiatalember, úgy hallgatta Sántát. Aki visszaidézte, amit azokról a sírokról, öreg utcákról s házakról tőle hallott, meg fogyatékosságáról és hiányérzetéről, hogy mindezt
csak látni, tapintani tudja, érzékelni, holott ahhoz van szokva, hogy tudásának azt tekintse, amiről tagoltan szólni tud. Nem volna baj, helyeselt neki utólag is Sánta, ha sokféle adatot ismerne, de vajon azok előszámlálásával is nem csupán utalna-e arra, amiből zavara táplálkozik, s amit ő, fejtegette vendégem, eszével, igenis az eszével, fölfogni vélt okos beszámoló nélkül is. Van neki, hagyott mosolygást áramlani át az arcán, egy nagytudományú ismerőse, aki különféle nyelveken lefegyverző ékesszólással képes megnyilatkozni, és roppant éles elme. Hívei, barátai és haragosai egy részét ez a roppant elme a maga fürgén vágó élének köszönheti. Ezt ugyanis minduntalan dacosan és kihívóan elővillantja, és így érdemelt fölényt szerez, még mielőtt kiderülhetne, igaza van-e épp, vagy sem. Márpedig a hely, hol ténykedik, szóval ez a hely itt, régtől azzal kárpótolja magát, hogy az éreztetett fölényt nem állja, a szarkazmust még annyira sem. Elmés ismerősében ő maga is kivált egy-két fordulat játszi hányavetiségét kedveli különben. Hisz merő pedantéria aggályosan latra vetni minden szót. Azt hinni, hogy minden kifejthető egy fogalmazásban. Az a bizonyos hányavetiség, melyet ő kedvel a töméntelen okosság közepett, az ő szemében cinkos mozdulat. Mélabús derű a talapzata annak. Hogy hát ennyire jutottunk, bölcsködésünket bármint facsarjuk is. Egy fintor, egy gesztus a vége. S hogy vége ne legyen mégse, vállat vonunk egy frappáns mozdulattal. Ami megbocsáthatatlan. Aki csak vállat tud vonni, sokallja az utat, melyet addig bejár ez az ő ismerőse, ez a magángondolkodó. Aki meg komoly, korlátolt ember, az fölfortyan, mintha belőle űznének csúfot. Mert az ő számára ott van a dolgok mélye és veleje, ahol az okos beszéd megállott. Mily gyötrés lomha főnek követni kanyargósan világos érvelést egy végső vállvonásért, más gesztusért, amiből értesülhet arról, hogy volna még talán valami, de az úgyse fér bele eminens eszébe. Oda ugyanis csak szóval födötten visz út. Beszéddel, végezte beszédét Sánta, nem mindig lehet párbeszédet folytatni. Nemcsak az ő beszéde, az utca is kanyargós volt, és lejtős. Csak az egyik oldalán álltak házak, a másik oldalon kőfal tartotta a domb egy jóval magasabbra nyúló részét. Mintha valóságos várfal lett volna, melynek mentén lefelé haladtunk. Vezette szinte a lábunkat. Sánta közel is került hozzá többször, meg-megérintette. Véletlenül, vagy mert szinte ellenőrizni akarta, amit mondott, a foghatónak az érdességét és artikulátlan bizonyosságát. Őt máshová is vezethette még az a hosszan nyúló kőfal. Újból a kerti lányról, vagyis eléje toppant 127
o l va s va Zirkuli Péter Noktürn-részlet
barátnémról ejtett el néhány szót, amint későbben félrébb sodródtunk, a többiektől le-lemaradoztunk. A riadtságát emlegette, s hogy nem babonás, hanem csak használja a tenyérjós babonát. Meg hogy igazam lehet, valóban mint bolyhos, veszendő állat, úgy simult, amikor a vonalakat böngészve hozzá hajolt, és még inkább akkor, amikor pillanatra összeborultak. Neki magának, mondta vendégem, semmi gondolatféle nem lappangott a fejében, hagyta csupán, hogy elinduljon a keze, s a kezének utána dőljön a törzse. Aztán megint a déli nő alakja libbent elő. Nevet nem mondott, hát így azonosítottam magamban. Pedig korántsem volt biztos, hogy ugyanazt az asszonyt említi most is, akit a lugas melletti padon, homályosan és félreérthetetlenül. Amit pár szóval róla felidézett, az an�nyira olyannak, ugyanannak mutatta. A reményeivel, fohászkodásaival, amelyeket róla elképzeltem már, akárcsak a középkorias várfalat, kőfalszerűséget, mely földerengett mögötte ismét. A déli nő sietős mozdulatai mögött, ahogy be-betért egy templomba, mely arrafelé a lakhelyük vagy szálláshelyük közelében állhatott, egy kert közelében. Ezen vághatott át az az asszony, hogy bejusson a kapun, mely mögött révedt rá a faragott és festett alakokra, boltívekre ott is, amik átkarolták szinte az ő áhítatos szilajságát, kimondhatatlan éles és másíthatatlan kívánságait. Az öregtemplom, Sánta szerint így nevezte az asszony a helyet, amelyiket kívül növények öveztek. Közöttük zöldelltek a vad türelmetlenek. Nem ismerte vendégem azt az igénytelen növényt, vadvirágot valóban, ezért fordította szó szerint, ami elnevezést róluk hallott. Porzótáskájukat megpattintgatta, és szétszórta a magvakat. Az öregtemplomba nem ment be, talán csak épp benézett egyszer. Megvoltak ugyan neki is, mondta, a maga hiedelmei, de inkább hóbortos szokásokká kövülten. Számtalanszor hagyatkozott például a hármas meg a hetes számra, ha bizonyosságra szomjazott. Csalafintán hármat lépett asztaláig a szobájában, nyújtva kissé, hogy három legyen; hetet faltól falig, aprózva kissé, hogy hét legyen. – Tudod. Kazimir – támasztotta meg a kőfalat, magamagán gúnyolódva –, ilyen szertartással nyugtatom hozzá magamat egy-egy naphoz. Mert hát milyen lehetne különben ennyi elővigyázatosság nélkül egy nap, mely ébredéssel kezdődik, s melyben nem szűnünk meg azt hinni, hogy talán igazából eltévedni, az volna jó – mondta, vagy kérdezte, és nekirugaszkodott az utcának. A többiek leértek már a végére, oda, ahol térbe torkollott a kanyargós utca, s ahol bevártak bennünket, hogy együtt menjünk át az éjszakai villa128
mos megállójához. Onnan zötyögött át velünk a villamos a túlpartra, ahol kikötöttünk végül is egy afféle éjszakai mulatóban. Színes lámpák villogtak előtte, odabent az emeletre falépcső vitt föl nyikorogva. Kevesen voltak, s ahogy felértünk, Gyémántot pillantottuk meg először. Hát ez mindenütt ott van, ahová ebben a városban megyek, mordította feléje Sánta, igaztalanul, mert a házi mulatságról hiányzott Gyémánt. Hát te most már mindenütt ott vagy, ahová ebben a városban megyek, kiáltotta oda vendégemnek Gyémánt. – Revansolunk egyet? – kérdezte. Aztán legyintett. – Á, hagyjuk. Kotyog a fejem. Majd máskor. Az egyik sarokban húzta meg magát Gyémánt. Két ifjú ült mellette. Egy kissé csapzott leány, aki elbűvölten figyelt maga körül mindent. A foszlott huzatú székeket és fotelokat, a csorbulónak tetsző tükröket. A fal sötét faborítását, az épp üres parkettet az asztalok közrefogta térségen, a zenészek és táncosok emelvényét. A bárpult párhuzamos két rúdját, mely friss fényezéssel alul a lábnak kínált támasztékot, felül a kéznek kapaszkodót. Afölött jó méternyire a fejjel lefelé sorakozó üvegeket, nyakukon az odaillesztett adagoló kupakkal. Ezek szintén villogtak, ahogy megpördültek rajtuk is az idebent szintén színes műfények villanásai, kissé szemvakítóan, amint az szokásuk efféle helyen. Ugyanilyen elbűvöltséggel követte Gyémánt szavait is a leány. Társa, a sovány fiú viszont mintha túlzott megtiszteltetésnek venné, hogy együtt lehet a lánnyal és Gyémánttal, s mintha ebből és kifürkészhetetlen egyéb forrásokból előbuggyanó zavarában bizonytalanság fogná el. Hártyavékony és nagyon fehér bőr feszült törékeny csontjaira, az arca védtelenséget mutatott. Haját kuszán megmegborzolta, s tenyerét legszívesebben a szája elé kapta volna, mikor az mosolyra nyílott. Mulatságosakat mondhatott talán Gyémánt, mikor jöttünk, vagy a lány csiklandozhatta meg az ujja bögyével. Beléje csimpaszkodott, karját a fiú oldalához simította, könyöke annak csípejéhez, keze pedig a hóna alá került, és izgékonyan ott meg-megrándult. Máskor meg előkapta onnan, és megkócolta a fiút, mint aki segít neki ebben is. De csak még inkább zavarba hozta. Amiben, ahogy láttam s mondtam, egyébként is volt, s amit Gyémánt, kajánul és szórakozottan, nem enyhített, mert ahogy melléjük értünk, úgy mutatta be őket, mint rajongói. Maradék híveim, ilyesmit mondott. Úgy is gubbasztottak ott valóban, mint holmi inasok, tanítványok, akik megtudni szeretnének valamit. Legelébb is azt talán, hogy mi is az, amit megtudni szeretnének. Gyémánt, volt módom tapasztalni máskor, válto-
zatos tárgyak között és fölött csaponghatott a kései órán, mely annyira kései volt, hogy nemsoká korai készült lenni. A csapongásban következetes volt ezúttal is, mert Sántával tüstént disputába keveredett. Lejtettek éppen táncosnők az emelvényen, s közülük az egyik, ki előrébb illegett, lepleket pot�tyantott le magáról sorban, mígnem ugyanannyi öltözék maradt rajta, mint amennyi a tánckar tagjain addig is volt. Reá figyelt mégis mindenki. Már az a két tucat ember, a közönség. Frissebb volt a pőresége, mint a többieké, és bekövetkezett fokonként, idő múltán, végre. A maradék öltözet annyi volt csak, hogy szeméremdombját, vagyis a két pihés halom között a köztudott völgyet, csillogó szalag födte, s ugyanolyan pötty a melle két bimbaját is, hogy puhult vagy meredőbb állapotuk ki ne tessék, oktondi kívánság kerülve legyen, fölös tárgyszerűség úgyszintén. Röpke és szakavatott szópárbajba efelől a meztelenség felől kezdett Gyémánt és Sánta. Hirtelen teóriát vázoltak föl, melyben különbséget tettek a háziasabb fényű meg az útszélibb tónusú pucérság között. Egyikük az egyiknek, másikuk a másiknak volt híve, de aztán fölcserélték nézeteiket, s a nagyon sovány ifjúnak a zavarát ez csak tetézte, mivel már helyeselt a meghittebb és háziasabb tónus hirdetőjének, mielőtt ez a léha váltás megtörtént volna. Vendégemmel mi leültünk közben Gyémánt asztalához, társaságunk más tagjai a szomszédos asztaloknál szórták szét magukat. Dzsuli vagyok, közölte a lány. S mormolt valamilyen nevet a fiú is. Dzsek, vagy Hek, ilyesféle társasági becenevet. – Ismerni nem lehet olyasvalakit, aki magára nem kíváncsi – szólalt meg kisvártatva Dzsuli oldalán az ifjú ember. – De amit nem lehet megőrizni, szabad-e azt elveszíteni? Mint aki levegőt fú egy műanyag tasakba. Záródik légmentesen az áttetsző tasak, ahogy markával elszorítja. Akár egy légpárna, olyan, és úszkálnak benne a tárgyak, aprók és fölöslegesek, s lebegnek, mintha súlytalanságuk támadt volna. Jobb szemöldökéhez kapott ekkor az ifjú, s letépte. Akkora szisszenéssel, hogy vártam már az előserkenő vért, mikor megismételte mozdulatát, és a bal szemöldökét is lerántotta helyéről. Vagyishogy onnan, ahol addig volt. A sűrű szemöldök ragaszt-
va volt ugyanis, állapíthattam meg. Alatta ritkásan szőkéllett az, amelyiket nem odaillesztett, hanem odanövesztett. Homlokát simogatta a fájdalmas művelet után, majd hajához, hajának aljához nyúlt, s kezdte a fejéről lefejteni azt is. A zavaros tincsek, kócok, kurta fürtök a kezében hevertek hamarosan. Az elég formás paróka alatt rövidre nyírtan lapult a saját fejszőrzete, mutatva alakját a koponyának, mely szögletes volt, kicsit olyan, amit parasztosnak szokás nevezni. Talán mert úgy van számontartva, hogy az ilyen faragású alakzatok egyszerűséget tükröznek. A járomcsont előreugrása is ehhez illeszkedett jobban, mint a szétfutó vonalú parókához. Követhetőbb lett így az arc, egy csöndesnek tetsző, vidékies fiú arca, kivált hogy bő ingét is levetette, s trikóban hagyta valóban sovány, de elég izmos felsőtestét. Keveset szólt eddig is, ezután is. Csak mint aki épp tisztázott valamit magában, leakasztott nyakából egy fémláncot, és Dzsulinak kínálta. De hát neked ajándékoztam, méltatlankodott a lány. Ezt is én ajándékoztam neked, emelte a hangját. Mit még, ha is, ezt is, nem mondta. Talán a parókát, a szemöldököt, az inget is, vagy mindent, ami adható és ajándékozható. Tiltakozva hessentette el a láncot Dzsuli, mint talizmánt, mely, ha visszavenné az unszolásra, bajt hozna csupán. A fiú közelebb vonta Dzsulit, halkan mondott valamit neki, s a bőséges blúzt kigombolta rajta végig. Előbuktatta alóla a két halmot, és úgy akasztotta eltökélt mozdulattal a lány nyakába azt a láncot, hogy az egyik karikába függesztett lapot, vagyis inkább sima és fölpattintható fedelű medált gondosan eligazgatta a két halom között. Kemény, terjedelmes domborúságokat rejtett addig göncei alatt Dzsuli. Hozzájuk hajolt most oda a fiú, közéjük tette lecsupaszított fejét. A visszaadott fémlánc medálja volt az ajka és a fényes bőr között, ahogy fojtottan, csak kettejüknek, vagy magának inkább, szavakat mormolt a fülére kétfelől simuló fedezékben. Nem mozdultak aztán sokáig. Ültek így és ennyire ös�szetapadva, egymás talizmánjaként szinte. Közös árnyékuk ívelése volt mögöttük. Ezt nézte Gyémánt, mintha árnyékrajzot akarna készíteni róluk. Szokás szerint forgatta közben a botját. Majd föltápászkodott, köszöntött mindenkit egy kézmozdulattal, és elindult lassan, bicegve.
129
ese mény tár
Székely András Bertalan
ünnepi megemlékezés március 15-én
Sorsközösségben Százhatvan évvel az első magyar polgári forradalom kitörése és hat nappal a polgárok mai akaratát tükröző, ügydöntő szociális népszavazás után, nagy tisztelettel üdvözlöm önöket. 1848/49 eseménytörténetét az itt jelenlévők bizonyára jól ismerik, mégsem haszontalan évről évre emlékeznünk hőseinkre s megmerítkeznünk a nemzeti összetartozás fészekmelegében. Ha nem ezt tennénk, mint méltatlan utódok, megérdemelnénk, hogy eltűnjünk a história útvesztőjében. Március idusa számomra azt jelenti, hogy azon a napon a magyar és a világszabadság ügye összekapcsolódott: az Európán végigvonuló forradalmi hullám legjelentősebb momentumaként Magyarország és Erdély tartotta legtovább magát: a zsarnokság elleni felkelés szabadságharccá fejlődött, amelyet Bécs másfél év múltán csak a cári önkény segítségével tudott leverni. Nem véletlenül kísérte a nálunk zajló eseményeket a kontinens népeinek rokonszenve, nem véletlenül állt mellé a hazai nemzetiségek jelentékeny hányada – gondoljunk csak Petőfi szlovák édesanyja, szerb édesapja melletti magyar hazaszeretetére, vértanú tábornokaink osztrák, német, horvát, szerb, örmény származására, cigány és zsidó közkatonáinkra -, lengyelek, olaszok s más nemzetek fiai is harcoltak a magyar oldalon: megérezték, hogy a mi szabadságunk az ő szabadságuk záloga is. 1849. március 30-án Egerben Kossuth megbízta Görgey Artúrt a főparancsnoksággal. Kezdetét vette szabadságharcunk legfényesebb korszaka, a tava130
szi hadjárat. Az itt támadó négy magyar hadosztály mintegy negyvenkétezer emberből és száznegyven ágyúból állt. A Gáspár tábornok vezette VII. hadtest április 2-án Hatvannál megverte Schlick hadtestét. Ez idő alatt az I. hadtest, Klapka ezredes irányítása alatt, valamint az Aulich és Damjanich vezette II. és III. hadtest Jászberénybe vonult. Április 4-én Tápióbicskén, 6-án Isaszegen arattak csapataink fényes győzelmet. 7-én Gödöllőn Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója előtt defilírozhattak – díszmenetben vonulhattak fel – a Palotakertben, aki az erkélyen állva, ezekkel a szavakkal vette le kalapját Damjanichék előtt: „Ilyen zászlóalj méltó arra, hogy kalapot emeljek előtte”, mire a katonák hangos éljenzésben törtek ki. Az itt megszületett új haditerv szerint Aulich, hadtestével tüntető hadmozdulatokat végzett Pest körül, míg a másik három egység Komárom felmentésére sietett. Április 10-én Vácnál, 19-én Nagy-Sarlónál (ma Nagysalló, Szlovákia) született újabb győzelem, majd 22-én az I. hadtest bevonult a körülzárt Komáromba. A vár felmentésével, a komáromi harcok után, a fősereg megoldotta feladatának nagyobb részét: Buda őrségén kívül, kiszorította az ellenséges hadakat az országból. Kistarcsa büszke lehet arra, történelme dicső lapjai között tarthatja számon, hogy az isaszegi csata idején itt fejlődött fel az Aulich Lajos vezette magyar csapattest. Szűkebb pátriám, Isaszeg pedig máig ápolja a tavaszi hadjárat legdicsőbb ütközetének emlékét: évente több száz korhű viseletbe öltözött huszár és más fegyvernemhez tartozó hagyományőrző felnőtt és ifjú játssza újra a felejthetetlen
csatát, az 1901-ben emelt emlékmű tövében, a Szobor-hegy oldalában. Görgey, Damjanich, Aulich és Klapka személyére, március tizenötödike, április hatodika, a roham, a csata fogalmaira utcáink nevei figyelmeztetnek. A Királyerdőben nyugvó honvédeink és az ismeretlen lengyel kapitány sírját évente keresik fel s koszorúzzák meg többször helybéliek és távoli földről érkezők – és ez így van jól: vitézségük felidézése erőt ad a jelen gondjainak leküzdésére, reményt a jövőre nézve. A dicsőséges tavaszi hadjárat alapozta meg a függetlenségi nyilatkozatot: a Habsburg-ház trónfosztását, amelyet április 19-én fogadott el a debreceni országgyűlés, továbbá azt, hogy Görgey – tizenhét napos ostrom után – május 21-én bevehette Buda várát. Kistarcsa és Isaszeg is részben szlovák hagyományú település: a Grassalkovichok, a török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc leverése után, német és felvidéki tót földművesekkel telepítették be újra a falvakat. Bár ellentétes törekvések is hatottak e népre, számosan közülük a magyarsággal vállvetve harcoltak, pl. az isaszegi csatában. A szlovákok „hungarus-tudatát” magyar hazafiságát 48-as dalok és irodalmi alkotások sora bizonyítja. Egy néprajzi tanulmányban leltem föl a következő versszakokat: „Už v Komarne na buben bijú, Kommandanti kommandirujú, Už na kone sedajú Šabličky už brinkajú A jejich honvédi vrade stavajú. Už hlavny kommandant Klapka tam ide, Za nim sa všetká armáda hybe, Už Rákóci marš hrajú K bojú sa ponáhlajú Uherské zastavy hore zdvíhajú.” Vagyis magyar nyersfordításban: „Komáromban már verik a dobokat, A parancsnokok kiadják a vezényszót, Felülnek a lovakra, Csengnek a kardok, És honvédeik már sorban állnak. Már ott megy Klapka főparancsnok, Mögötte az egész sereg mozgásba lendül, Már a Rákóczi-indulót játsszák, A harcba sietnek, A magyar zászlót magasra emelik.”
Búcsúzóul hadd idézzek Jan Chalupka (17911871.) szlovák író, breznóbányai evangélikus lelkész Udri na zvon / Verd félre a harangot című verséből: „Verd félre a harangot! Ég Buda! Az ország pusztító tűzben áll! Mily hír az, mely vészterhesen száll? Az egész világ összeomlana? Vörös hab tajtékzik a hűs Dunán, Pozsonytól el Zemplénig lángol, Bánat morajlana Tiszánkból? Tán bús hírt zeng a tarajos hullám? Tán tűz világít Tátránk csúcsán fenn? A mennybolt bíborvörösben ég, Lengyelhon felett dörren az ég, Mi lesz velünk? Óh, haragvó Isten! De nézd! … egy hírhozó vágtat felénk, Mint a fénylő nyíl, gyorsan röppen. Nyomába másik futár szökken, Vágtájuktól felzúg a messzeség. (…) Dicsőségről beszélnek mindenhol, Ezt visszhangozza Tátránk orma, Paraszt úr keblére borul ma, S mindenki vidám nótákat dalol. Dunánknak partjain beszélik már, Lehullt a nemzetről rablánca, És eljutott a hír Belgrádba, Szabadságáért a rab síkra száll! Széles e földön ágyúk zengenek, Teret betölt harang zúgása, S Budának büszke várfokán a Nemzeti zászlók szélben lengenek. Szlovák, német, román és a magyar Egy nagy családban jó testvérek. Ha mindig békében élnének! Csak múlna el a rút idő s a baj! Határon őrt a szláv áll vitézül, Fegyverben a horvát s a dalmát, A lengyel már feni kaszáját, S a szlovák is a hont védni készül. Fegyverben a haza, már harcra vár, Megóvja bátran szabadságát, Megunta utált szolgaságát, Törhet rá elnyomó, törhet viszály! 131
S mind többen jőnek erős férfiak, Kezükben éles pallos csillog, Szemükben fényes szikra villog, Még pokollal is szembeszállanak!” Kedves kistarcsai Barátaim! A határ túlsó oldalán tobzódó nacionalista, kisebbségellenes megnyilvánulások dacára, mi most, március tizenötödi-
132
kén tegyünk hitet a fenti patrióta vers felidézésével a Duna-völgyben együtt élő népek testvérisége, sorsközössége mellett. Isten áldja Önöket! (Elhangzott Kistarcsán, 2008. március 15-én, a Civil-ház előtt)
Földiák András
Beszámoló a Szenior Foglalkoztatási Szövetség és a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus közös március 17-ei fórumáról A gazdag programból, amelynek során a résztvevők megismerkedhettek a Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus kutatásainak rövid összefoglalásával, vidékfejlesztési terveivel, továbbá a kecskeméti Szenior Foglalkoztatási Klub működésének gyakorlati tapasztalataival, az alábbiakban csak a klubok létrehozására vonatkozó legfontosabb megállapításokat emeljük ki. Miért különösen fontos ma, hogy fejlesszük a közösségi viszonyok tökéletesítésének a technikáját? Azért, mert az egykori, az állami tulajdon monopóliumán alapuló gazdaságból a piacgazdaságba, a totalitariánus rendszerből a demokratikus társadalomba való átmenet új szervezési elvek és gyakorlat bevezetését követeli meg. Elsősorban azt, hogy mind több településen jusson el a közös gondolkodás az életminőséget rontó gondok pontos meghatározásához, a legfontosabb célok megfogalmazásához és a megoldáshoz vezető lépések megtalálásához. A legsúlyosabb ilyen gond a munkanélküliség, az, hogy a magyar állampolgárok nagy többségénél a 40. életév tájékán elkezdődik az öregedés, a társadalmi folyamatokban való részvétel erejének csökkenése, a visszavonulás. Ez az egyes embernek is, a közösségeknek is, az ország gazdaságának is felbecsülhetetlen károkat okoz. A közművelődés elemi érdeke, hogy a rendelkezésére álló minden eszközzel hozzájáruljon a helyi társadalom fejlesztéséhez és a munkanélküliségből fakadó problémák csökkentéséhez, amelyre az egyik lehetőség annak a sajátos célú és tartalmú közösségfejlesztési munkának a kialakítása, amelyet a szenior klubok kínálnak. A legfontosabb cél: elfogadtatni a helyi közösség tagjaival, hogy képesek érdekeik megfogalmazására és arra, hogy a közművelődés gazdag kapcsolatrendszerének felhasználásával megteremtsék azt a széles intézményi integrációt, amely az érdekek érvényesítését szolgáló cselekvéshez vezet el. A növekvő életkornak és a modern termelési, tudástársadalmi technológiáknak a 45 év felettiek, a szeniorok foglalkoztatására gyakorolt negatív következményei magától értetődőnek látszanak.
Ám ez megtévesztő, és következményeit tekintve jelentős nemzetgazdasági, társadalmi kárt okoz. Magyarországon, a rendszerváltozást követően, a munkaerő-piacon egyre növekvő mértékű diszkrimináció sújtja a 45 év felettieket. Az 1990-92. között megszűnt 1,7 millió munkahely többségét e korosztályok veszítették el, s azóta is általánosan tapasztalható: ha egy 42 év feletti nő, vagy egy 48 év feletti férfi elveszíti a munkáját, sokkal nehezebben kerül vissza a munkaerő-piacra, mint egy fiatal. A munkaügyi központok, kirendeltségek által e korosztályból regisztrált álláskeresők száma 130140 ezer fő között mozog. A valóságban azonban a dolgozni akaró és arra képes emberek száma a két milliót is meghaladja, ha az aktív korosztályt és a különböző módon nyugdíjba került, de ma is dolgozni kívánó volt munkavállalókat együttesen vesszük számításba. Zárt, sok hátrányos megkülönböztetéssel jellemezhető munkáltatói gyakorlat alakult ki. A szenior álláskeresők között általános a panasz: jelentkezésükkor választ sem kapnak önéletrajzaikra. Ugyanakkor rengeteg cikket, sőt, több – gyakran inkább napi politikai megrendeléseket, mint valós gazdasági - társadalmi veszélyeket tükröző – tanulmányt is olvashatunk arról, hogy az EU-átlaghoz képest Magyarországon kevés a foglalkoztatottak száma, s hogy a társadalombiztosítás kasszái – az életkor-növekedési trend következtében – nem lesznek képesek fizetni a nyugdíjakat a következő generációk számára. „Csőd” közeleg, amely miatt drasztikus megszorító intézkedések szükségesek. Az európai és a nemzetközi munkaerő-piaci folyamatok kezelésére azonban ma már többnyire a pozitív megközelítés jellemző. Azaz jó válaszok is adhatók a gazdasági, társadalmi tények és tendenciák által felvetett kérdésekre. Megvizsgálva az európai gyakorlat új trendjeit, látható, hogy a fenntartható és egyben környezettudatos fejlődésre összpontosító foglalkoztatási stratégiák Európában és a világ sok országában bizonyítják: vannak progresszív, a fejlődés felé vezető utak is a modern társadalmak és gazdaságok számára. Azokban az országokban, ahol már felfigyeltek a kedvezőtlen folyamatok következményeire, komplex társadalmi - gazdasági fejlesztő programokat indítottak el. Japánban a hetvenes évektől, az Egyesült Álla133
esemény
S ze nior Fog la lkozta t á si Sz ö vetség
mokban a nyolcvanas évektől, az Európai Unióban a kilencvenes évek közepétől tűzték a kormányok zászlajukra az életkor-növekedéssel együtt járó kérdések megválaszolását. A kormányok felelős összefogása a helyi társadalmakkal, a civil szervezetekkel, a szakszervezetekkel, a munkáltatói szövetségekkel sok millió szenior munkahely megtartását, újabbak megteremtését eredményezik szerte a világon. A szeniorok által képviselt értékek nélkülözhetetlenek a foglalkoztatásban, s a társadalmi - gazdasági szereplők összefogásának megteremtése a generációk együttműködéséért a legfontosabb feladatok egyike a modern, a fenntartható fejlődést képviselő államokban. Hazánk késésben van az ügy jelentőségének felismerésében és a cselekvésben is. Ezért kell Magyarországon erős mozgalmat útjára indítani a szenior foglalkoztatás bővítéséért. A Szenior Foglalkoztatás Szövetség ez okból alakult meg 2007. január végén. A szövetséget akkor alapította meg a közgyűlés, amikor a legnagyobb magyar munkáltatói szervezetek (MGYOSZ, IPOSZ, MOSZ) és a legtöbb taggal rendelkező szakszervezeti konföderációk (SZEF, MSZOSZ, Autonómok) vállalták az alapító tagságot, és vezetőik személyesen, az elnökség választott tisztségviselőiként is vállalták az együttműködést a hazai szenior foglalkoztatás bővítésében. Ez volt az első lépés. Majd elkészült a Szenior program 2007-2013. című javaslatcsomag, és együttműködés alakult ki az illetékes minisztériumok, a Foglalkoztatási és Szociális Hivatal (a munkaügyi központokat és kirendeltségeket ös�szefogó kormányzati szerv), a közművelődéssel, a felnőttképzéssel, a rekreációval foglalkozó országos intézmények (kiemelten a Magyar Művelődési Intézet), a civil szervezetek és a szövetség között. Ma a szövetségnek 639 tagdíjfizető egyéni (álláskereső) tagja van, akik közül az elmúlt hónapokban 74 főt sikerült munkaügyileg rendezett, legális fogVadász János elnök Szenior Foglalkoztatási Szövetség Emlékeztető a Fórum programjáról: 10.30 Megnyitó: Új utak a közművelődésben – Borbáth Erika főigazgató (MMIKL) 10.50 Közművelődés, foglalkoztatás, együttműködés – Vadász János elnök (SZFSZ) 11.30 A Kecskeméti Szenior Foglalkoztatási Klub létrehozásának és működtetésének tapasztalatai – Vajda József főmunkatárs (Erdei Ferenc Műv. Közp.) 134
lalkoztatási lehetőséghez juttatni. Ez több mint 10 százalékos arány. A szervezeti (munkáltatói) tagok száma tagdíjfizetőként 37, és 148-an jeleztek tagsági viszony létesítési szándékot. Az OFA-pályázat megnyerése ma már biztosítja a Szenior program megvalósításának anyagi forrásait. A szövetség integrált munkaerő-piaci rendszer s a nemzeti szenior foglalkoztatási stratégia megalkotására dolgozott ki javaslatot. Ez utóbbiban négy területen huszonhat intézkedést kezdeményeztek a kormány számára. Az új foglalkoztatási mozgalom legfontosabb intézményeként jönnek létre a helyi művelődési központokban a szenior foglalkoztatási klubok, illetve országos hálózatuk. Ennek során együttműködnek a helyi önkormányzatokkal, a munkaügyi központokkal, a kirendeltségekkel, a munkáltatói szövetségekkel, a szakszervezetekkel és minden civil szervezettel, amely hajlandó és képes a közös munkára. A cél az, hogy a közművelődési intézmények helyi közösségi központként fogadják be az álláskeresőket, bizonyítva: nincsenek egyedül. Teremtsenek ¬ az együttműködő partnerekkel közösen – találkozási lehetőséget a helyi munkáltatókkal, segítsék közvetlen kapcsolatteremtéssel a legális, rendezett munkaügyi kapcsolatok melletti foglalkoztatás bővítését. Vállaljanak (a munkáltatói igényeknek megfelelő) képzéseket, továbbképzéseket, átképzéseket, segítsék a munkaerő-piacra való visszatérést előmozdító rekreációt, a jogi, bérés foglalkoztatási tanácsadást, a klubtagok közösséggé szerveződését. Várjuk észrevételeit és készséggel álunk minden szükséges információval, segédanyaggal rendelkezésükre! A Szenior Foglalkoztatási Szövetségről, a Szenior programról sok információ található a www. szeniorfoglalkoztatás.hu és a www.erikanet.hu honlapokon. (Budapest, 2008. március 31-én) Borbáth Erika főigazgató Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 11.50 Közösségfejlesztés a 45 év felettiek részére a közművelődési intézményekben – Földiák András főigazgató-helyettes (MMIKL) 12.10 Fórum (hozzászólások és a résztvevők javaslatai) 13.00 A Fórum zárása, összefoglaló – Vadász János elnök (SZFSZ)
esemény
A Z EGYHÁZAK ÉS A KÖ ZM û V EL ô D ÉS K O NF ERE NCIA 2008. április 21. MAGYAR MŰVELŐDÉSI INTÉZET ÉS KÉPZŐMŰVÉSZETI LEKTORÁTUS (1011 Budapest, Corvin tér 8.) 10.00 Megnyitó dr. Szurmainé Silkó Mária főosztályvezető, Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztály 10.15 Köszöntő dr. Csepregi András titkárságvezető, Oktatási és Kulturális Minisztérium Egyházi Kapcsolatok Titkársága 10.30 Partnerség a kultúrában Borbáth Erika főigazgató, Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus 10.50 Kulturális örökség Beer Miklós püspök, a Váci Egyházmegye főpásztora 11.00 A közművelődés mint egyházi küldetés Bölcskei Gusztáv püspök, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke
13.00 Az EKE szarvánál Kádár Zsolt református esperes, az Egyházi Közművelődési Egyesület elnöke 13.20 Egyházi közművelődés a köztelevízióban Tislér Géza újságíró, a Magyar Televízió egyházi műsorainak szerkesztője 13.40 A zsidó közösség építése Fritz Zsuzsa igazgató, Bálint Zsidó Közösségi Ház 14.00 „Hinnünk kell abban, hogy érdemes” Novotny Zoltán újságíró, a Protestáns Újságírók Szövetségének elnöke 14.20 Tradicionális és modern egyházzene Böszörményi Gergely igazgató, Periferic Records Kiadó
11.10 Az egyház szerepe a közművelődésben Szebik Imre püspök, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke
14.40 Egyházi intézmény a nagyváros központjában Bobory Zoltán igazgató, Szent István Művelődési Ház – Székesfehérvár 15.00 Hozzászólások
11.20 A papok szerepe a közművelődésben Kamarás István vallásszociológus, a Veszprémi Egyetem docense
15.30 Zárszó Kereszti Ferenc regionális referens, Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus
11.40 Egyházi iskolarendszer a közművelődés szolgálatában Szűcs Ferenc rektor, Károli Gáspár Református Egyetem
Levezető elnök: Kádár Zsolt református esperes, az Egyházi Közművelődési Egyesület elnöke
Levezető elnök: Kiss László vezető főtanácsos, Oktatási és Kulturális Minisztérium Közművelődési Főosztály
Információ: 1/225-6024,
[email protected],
[email protected] (Kereszti Ferenc, Komjáti Gabriella)
135
esemény
HO NLAPO ZÓ: Ú j d o n s á gok, érdekességek a vi lá g há ló r ó l Nemzetközi
Hazai
CultureLoad honlap a digitális művekért Az új honlap igazi piactere a digitális műveknek, legyenek azok fotók, videók, hosszabb filmek, zeneszámok vagy szöveges dokumentumok. A CultureLoad lehetőséget kíván biztosítani azoknak a pályakezdő művészeknek, akik szeretnének bemutatkozni és megismertetni első alkotásaikkal a közönséget Webcím: www.cultureload.net
Programajánló honlapot indított a Nemzeti Kulturális Alap Már nem csak a lapokban, rádiókban és tévékben találkozhatnak a kultúra iránt érdeklődők a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) programajánlójával, mert 2008. május 26-tól az interneten is elérhető. Az oldal hétről hétre értékes kutatási anyagokat is közöl a kultúra különböző területein végzett felmérések alapján, és beszámol az NKA életét érintő legfontosabb hírekről is. Webcím: www.nka-kincstar.hu
Honlap az euro-mediterrán térség kulturális együttműködéséért Az euro-mediterrán térség kulturális szakembereinek munkáját segíti a Euromedinculture nevű honlap a térség kulturális együttműködéseinek ösztönzése, projektek támogatása révén. A weblap szolgáltatásai francia, spanyol és olasz nyelven érhetők el. A honlap erőssége a kereshető adatbázis, amellyel a térségben működő kulturális szervezeteken túl különböző projektekre is rá lehet keresni, név, illetve terület alapján. Webcím: www.euromedinculture.eu Nemzetközi kapcsolatteremtő honlap - Rhiz.eu A kultúra és a művészetek területén nyújt nemzetközi szintű kapcsolatteremtési lehetőségeket az ECF (European Cultural Fund, Európai Kulturális Alap) honlapja, a Rhiz.eu európai művészeknek, kulturális területen tevékenykedő menedzsereknek és újságíróknak. Az oldal az ECF hálózatán alapul, amely egybegyűjti az Európában működő szervezeteket, projekteket és kulturális szakembereket. Webcím: http://www.rhiz.eu Vad Web Erdő - internetes kalandjáték Az Európa Tanács Wild Web Woods (Vad Web Erdő) címmel kalandjátékot hozott létre gyerekeknek. A szórakoztató játék ismert tündérmesék felhasználásával vezeti keresztül a gyerekeket a mesebeli E-város veszélyekkel teli útvesztőjében, így játékos módon tanítja meg nekik a biztonságos internethasználat szabályait. A honlap 14 – köztük magyar – nyelven érhető el. Webcím: www.wildwebwoods.org 136
Közösségi funkciókkal bővült a Nemzeti Digitális Adattár Új, közösségi tartalomfejlesztést segítő funkciókkal bővült a Nemzeti Digitális Adattár (NDA) honlapja, amely kulturális témájú digitális gyűjtemények, tartalmak kereshetőségét és rendszerezhetőségét segíti elő a felhasználók számára. A közgyűjtemények integrációja után a közösségi tartalomfejlesztést web2-es eszközökkel kívánja elősegíteni a portál. E megoldások segítségével bárki professzionális digitális gyűjteményt állíthat elő saját tartalmaiból (audio- és vizuális anyagokból, szövegekből). Webcím: www.nda.hu Termini magyar-magyar szótár Termini magyar-magyar szótár a Kárpát-medencében, az országhatáron túl élõ magyarok által használt idegen szavak gyűjteménye. A szótár folyamatosan bővül, amelyet a Magyar Tudományos Akadémia határon túli kutatóállomásainak és kutatóhelyeinek munkatársai készítették és készítik folyamatosan az MTA támogatásával. Webcím: http://ht.nytud.hu Reneszánsz iwiw Elindult a Reneszánsz iwiw közösségi portál; az Oktatási és Kulturális Minisztérium (OKM) reneszánsz kori ismeretterjesztő honlapja. A Reneszánsz iwiw célja a színvonalas ismeretterjesztés. A felhasználói profilokat történészek, egyetemi oktatók és doktoranduszok állították össze jórészt saját kutatásaik alapján, de a portál tartalmát bárki bővítheti és új tagot is lehet ajánlani. A javasla-
tokat, kiegészítéseket a korszak szakértőiből álló szerkesztőbizottság bírálja el. Webcím: http://reneszansziwiw.hu Kultúrházak éjjel-nappal rendezvénysorozat honlapja A reneszánsz emlékévben, 2008. szeptember 2021-én a közművelődési feladatot ellátó intézmények, szervezetek ismét bekapcsolódhatnak a Kultúrházak éjjel-nappal címmel megrendezésre kerülő, a Kulturális Örökség Napjaihoz kapcsoló-
dó programsorozatba. A rendezvénysorozat saját honlappal gazdagodott, melyen nemcsak a tárgyév felhívásai, hanem az előző év eseményei is megtalálhatók. Webcím: www.kulturhazak.hu Az ajánlót összeállította: B. Hegedűs Katalin, MMIKL Forrás: Erikanet, KultúrPont, MMIKL
137
esemény
Koszecz Sá nd or Net felhí v á s a és A szege d i nyá ri egyete m progr a mj a „A világ porából formálódott értelmes lény kutatja a mindenség törvényeit, kialakulásának körülményeit, elgondolkodik a mindenség eredetén. Az ember személyében a világegyetem visszatekint saját magára.” Gyere Te is közénk! Hívd meg ismerőseidet, barátaidat és fedezzük fel együtt ezt a virtuális világegyetemet! A személyes kapcsolatok kialakítása miatt kérlek, hogy saját neveddel és fényképeddel jelentkezz be!
Kedves Barátom! Csatlakozz A kultúra barátainak közösségéhez, regisztrálj a http://kultura.ning.com közösségi portálon! Hívd meg barátaidat és ismerőseidet! Ha közművelődési intézményben vagy civil szervezetben dolgozol, küldj meghívót partnereidnek is, építsük fel együtt virtuális közösségi terünket. Kattints ide, ha csatlakozni szeretnél! http://kultura.ning.com/?xgi=cP9VQhK Köszönettel: Koszecz Sandor
X. Szegedi Közművelődési Nyári Egyetem programja 2008. július 2. 10.00 órától Tóth Erzsébet (MMIKL Koordinációs Osztály vezetője) Vers- és prózamondás. Versenyek és felkészülés. 11.00 órától Anger Ferenc (dramaturg, rendező) Amatőr és hivatásos színjátszás. 12.00 órától ebédszünet 14.00 órától Sebő Ferenc (Hagyományok Háza szakmai igazgató) Táncház – néptánc. Új utak a táncház mozgalomban – hagyományőrzés. 15.00 Látogatás a Szeged Táncegyüttesnél. Július 3. Kirándulás Arad Megyébe 10.00 órától Kisiratos – ismerkedés egy kistelepülés kulturális életével. - Kultúra és közösség, kölcsönhatások. Előadó: Almási Gábor (a Kisiratosi Általános Iskola történelemtanára). - Festőtábor és tájház Kisiratoson. Előadó: dr. Almási Béla (a Máltai Szeretetszolgálat helyi szervezetének elnöke, a PROKIDOR Kulturális Egyesület elnöke). 12.00 órától ebéd Kisiratoson 14.00 órától Aradon, Bodó Barna (a kolozsvári 138
Babes-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa) előadása: identitás megőrzés, kultúra a szórványban. 15.00 órától városnézés. 18.00 órától látogatás Arad-Hegyaljára, a Ménesi borvidékre, Balla Géza pincészetének meglátogatása, borkóstoló, vacsora. Július 4. 9.30 órától Fekete Márta (képzőművészeti tanácsos) Reneszánsz a magyar képzőművészetben. 10.30 órától Jankovics Marcell (rajzfilmrendező, grafikus, kulturtörténész, író) Hogyan lássuk meg az értéket – a giccs kritériumai. 11.30 órától Dr. Juhász Antal (SZTE Néprajzi Tanszék professzora) Reneszánsz hatások a népművészetben. 12.00 órától ebédszünet 14.00 órától Kincses Károly (fotómuzeológus, fotótörténész) Fotóművészetünk a 20-21. században. 15.00 órától Lovász Irén (néprajzkutató, énekes) Népzene határon innen és túl. Tovább élhet-e az orális hagyomány? Gyógyít-e még a dal? További információ: www.csongradamk.hu,
[email protected]
Beérkezési határidő: 2008. július 25. A pályázat rövid ismertetése: Bonyhádon, a Tarka fesztiválhoz kapcsolódva, hatodik alkalommal rendeznek fotókiállítást, melynek témája a szarvasmarha és annak tenyésztése. Tehát nem kizárólag a magyar tarkák örökíthetők meg, hanem a szarvasmarhák valamennyi fajtája, bármilyen környezetben és bármilyen módon! A pályázat nyitott, azon foglalkozástól, lakóhelytől és életkortól függetlenül bárki részt vehet, fekete-fehér és színes papírképekkel. A pályázatot szakmai szempontból a Magyartarka Tenyésztők Egyesülete és a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége felügyeli. Pályázati feltételek: egy szerző maximum öt alkotást küldhet be. Ezen belül a fekete-fehér és a színes papírképek aránya szabadon eldönthető. A fotók mérete lehetőleg 18x24 cm legyen, esetleg 15x21 cm-es nagyításokat is elfogadnak a szervezők. Minden pályamű hátoldalán jól olvashatóan szerepeljen a szerző neve, postacíme, telefonszáma, továbbá a fotóművészeti alkotás címe és a felvétel helyszíne is. A fényképeket visszaküldésre is alkalmas csomagolásban, ajánlott nyomtatványként kérik beküldeni. A kiállítás népszerűsítésével kapcsolatos publikációkban szerzői jogdíj fizetése nélkül jelennek meg – a szerző nevének feltüntetésével és tiszteletpéldány biztosításával – a kiállításon szereplő művek. A Magyartarka Tenyésztők Egyesülete esetleg megvásárolja a kiválasztott képek közlési jogát a szakmai lapjában való felhasználásra, a szerzőkkel való egyeztetés után. A díjnyertes fotókat a kiállítás megnyitása után Bonyhád város internetes honlapján lehet megtekinteni: www. bonyhad.hu, ahonnan előzetesen a nevezési lap is
letölthető. A szervezők a beérkezett fotókat CD-n archiválják. Nevezési díj: a beküldött alkotások számától függetlenül 500 Ft/fő, amelyet a rendezők postaköltségre és a kiállítás népszerűsítésére kívánnak felhasználni. További információ, nevezési lap és a nevezési díj befizetésére szolgáló csekk igényelhető: Vörösmarty Mihály Általános Művelődési Központ, 7150 Bonyhád, Széchenyi tér 2. Telefonszám: 06-74/451-455. A pályaműveket is erre a címre kell beküldeni, vagy személyesen beadni. (A művelődési központ június 23-ától július 6-ig zárva tart, ekkor a telefonszám nem él.) A díjazottak tárgyjutalomban részesülnek. Beérkezési határidő: 2008. július 25. Zsűrizés: 2008. július 28-30. között. Értesítés a zsűri döntéséről: 2008. augusztus 1-jéig. A kiállítás megnyitása: 2008. augusztus 9-én. A kiállítás megtekinthető: Bonyhádon, a művelődési központban (Széchenyi tér 2.), augusztus 8-tól 29-ig. A képek visszaküldésének időpontja: 2008. szeptemberében. Nevezési lap letölthető: a www.mafosz.hu weblapról is (a fotópályázatok menüpontból, vagy az index oldalról). További információ kérhető:
[email protected] címről, vagy telefonon Győri Lajostól: (1) 225-6033. A pályázatra beérkezett, de az országkollekció ban nem szereplő képek visszaküldési határideje: 2008. 6. 30. Az országkollekcióba bekerült képek visszaküldésének határideje: 2009. február 28. A zsűri döntését először a Fotósélet hírlevélben és a www.mafosz.hu weblapon hozzuk nyilvánosságra.
139
l esz
VI . T ark a fotó pály á z a t , B o n y há d
l esz
Za la egerszegi O RS Z ÁGO S NÉPRAJZI FO TÓ K I ÁLLÍ TÁ S Pályázati felhívás a Zalaegerszegen, 2008 novemberében rendezendő Országos Néprajzi Fotókiállításra A Keresztury Dezső Általános Művelődési Központ pályázatot hirdet az ország néprajzi hagyományait, annak kibontakozó új hajtásait művészi szinten bemutató fotókiállításon való részvételre. A pályázat kiterjed a település, építkezés, berendezés, népviselet, népművészet, népszokások, népi munkafolyamatok stb., valamint a fentiek helyébe lépő új szokások, a kialakulóban lévő hagyományok művészi megjelenítésére. Pályázati feltételek: 1. Beküldendők a fentiekben megjelölt témakörű felvételek. 2. A pályázatra szánt képek bármely technikával (színes, fekete-fehér) papírképen küldhetők meg. 3. A pályázatra maximum 6 kép küldhető, a sorozat egy képnek számít. (Sorozat legfeljebb 6 kép lehet.) 4. Nevezési díj nincs. 5. Képméret: a hosszabbik oldal 30 cm, ezért a pályamunkákat egységes méretű, 30x40 cm-es paszpartun kérjük, miután a képeket ennek megfelelő szabványkeretben állítják ki. 6. Beküldési határidő: 2008. szeptember 26. Cím: Keresztury Dezső Általános Művelődési Központ 8900 Zalaegerszeg, Landorhegyi u. 21. 7. A beküldött képeken fel kell tüntetni: - a szerző nevét, pontos címét, - a kép címét vagy a téma megjelölését,
- a felvétel helyét, időpontját, - a képek sorszámát 1–6-ig (a nevezési lappal megegyezően). 8. A képeket a legnagyobb gondossággal kezeljük, az esetleges postai sérülésekért azonban felelősséget nem vállalunk. 9. A képek elfogadásáról a kiállítás tekintetében a bíráló bizottság határoz, amely ellen fellebbezésnek helye nincs. 10. A kiállítás bíráló bizottságát a Magyar Művelődési Intézet, a MAFOSZ neves szakemberei és néprajzosok alkotják. 11. Díjak: A zsűri által kiválasztott alkotások értékes díjakban (első, második és harmadik helyezett) és külön tárgyjutalmakban (képző- és fotóművészeti albumok) részesülnek. Kiállítási naptár Beküldési határidő: 2008. szeptember 26. Zsűrizés: 2008. október. A kiállítás megnyitója és díjkiosztó ünnepség 2008. november 21. A kiállítás megtekinthető: 2008. december 13-ig. Egyéb információk: A kiállítási anyag bemutatását – igény szerint – több helyen is tervezzük, ezért az alkotások vis�szajuttatásának időpontját az alkotókkal külön egyeztetjük. Bővebb felvilágosítás Prokné Tirner Gyöngyitől kérhető, telefon: 20/5568086, e-mail: prok.
[email protected]. A nevezési lap letölthető: a www.mafosz.hu weboldalról (a fotópályázatok menüpontból).
Hibaigazítás: Előző számunkban (Szín – Közösségi Művelődés 13/1) a Revizorról írt cikkben – szerzője Tóth Zsuzsanna – tévesen szerepel egy cím, mely helyesen: www.revizoronline.hu. (A szerk.)
140
