TARTALOM E SZÁMUNK SZERZŐI:

TARTALOM Kodály Zoltán és Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegye kapcsolata a sajtó tükrében • Babosi László................................................................................................4 Kodály Zoltánhoz • Rákos Sándor ..........................................................................................30 Vidéki város zeneélete • Kodály Zoltán.......................................................................................42 Részletek Kodály Zoltán Közélet, vallomások, zeneélet című töredékes feljegyzéseit, vázlatait tartalmazó könyvéből ..........................................45 Harminc év előtti felvilágosítások a „Kállai hóhér”-ról, „Kállai egyes”-ről és „Kállai kettős”-ről • Szabó Antal........................................................................................46 Nagykálló kodályi öröksége • Harsányi Gézáné........................................................................53 Az idők megváltoztak – A Kállai kettősről • Móser Zoltán......................................................67 Kodály Zoltán Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyéhez kapcsolódó népzenei gyűjtéseinek időrendi mutatói Szalay Olga nyomán ........................................76 Kodály és a magyar népzene • Tarcai Zoltán ..............................................................................77 Kodály Zoltán nyíregyházi és nagykállói emlékjelei • Ilyés Gábor .......................................79 „Kodály küldöttje Nyíregyházán” – Vikár Sándor munkássága • Olajos Gábor .................87 „Teljes szívvel kell csinálni” Beszélgetés Szabó Dénes Kossuth-díjas karnaggyal • Galambos Sándor.....................................................................................................................94 „Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot!” – felvételen és valóságban egyaránt… • Tóth Endre ............................................................103 Bibliográfia • dr. Gál Józsefné......................................................................................................110 Feljegyzések Takács György gyűjteményes kötetének margójára • Móser Zoltán ..............121 Pályázati felhívás ...........................................................................................................................135

E SZÁMUNK SZERZŐI: Babosi László – könyvtáros, Nyíregyháza Beregszászi Szabó Tibor – grafikus és festőművész, Nyíregyháza Dr. Gál Józsefné – könyvtáros, Nyíregyháza Galambos Sándor – levéltáros, Nyíregyháza Harsányi Gézáné – pedagógus, helytörténész, Nagykálló Ilyés Gábor – pedagógus, helytörténeti kutató, Nyíregyháza Kodály Zoltán – zeneszerző (1882–1967) Móser Zoltán – fotóművész, néprajzkutató, egyetemi oktató, Bicske Olajos Gábor – pedagógus, zeneművész, Nyíregyháza Rákos Sándor – költő (1921–1999) Ratkó József – költő (1936–1989) Szabó Antal – tanító (1872–1937) Tarcai Zoltán – nyug. tanszékvezető főiskolai tanár, Nyíregyháza Tóth Aladár – zenetudós (1898–1968) Tóth Endre – egyetemi hallgató, Nyíregyháza-Budapest

1

TARIMÉNES A SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYEI HONISMERETI EGYESÜLET TÁRSADALOMTUDOMÁNYI, KULTURÁLIS ÉS HONISMERETI FOLYÓIRATA 2007. III. ÉVFOLYAM 1. SZÁM KODÁLY ZOLTÁN EMLÉKSZÁM

* Főszerkesztő: Babosi László Szerkesztőbizottság: Ilyés Gábor, Kiss Lajos András, Szabó Emese, Tóth Sándor A szerkesztőség címe: Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Honismereti Egyesület Nyíregyháza 4400 Benczúr tér 21. www.szabhon.hu A borítón Beregszászi Szabó Tibor festménye látható. Ratkó József kéziratos töredékben maradt Kodály verse a Ratkó-hagyatékban található. A 3., 120. és 134. oldalon lévő képeslapok Steiner Józsefné nagyatádi képeslapgyűjtő gyűjteményéből valók. A Kodály látogatásairól készült fotók közléséért Tarcai Zoltánnak mondunk köszönetet. E számunk megjelenését támogatta: Balassi Bálint Magyar Kulturális Intézet Nemzeti Évfordulók Titkársága

Tipográfia, címlap és nyomdai előkészítés: Varga Gábor • webmuvek.hu Nyomtatás: FUZYON nyomda, Nyíregyháza

2

KODÁLY ZOLTÁN (1882–1967)

3

KODÁLY ZOLTÁN ÉS SZABOLCS, SZATMÁR ÉS BEREG VÁRMEGYE KAPCSOLATA A SAJTÓ TÜKRÉBEN CIKK- ÉS KÉPÖSSZEÁLLÍTÁS Bevezetés Kodály Zoltán Szabolcs-Szatmár-Bereg megyéhez fűződő többrétű kapcsolatát az elmúlt évtizedekben szaktanulmányokban már többen részletesen feldolgozták, bemutatták.1 Az elkövetkezőkben a Nyírvidék, a Képes Szabolcs, a Budapesti Hírlap, a Kálvineum évkönyvének korabeli tudósításaival, továbbá Kodály egyik előadásának szövegével, valamint fényképek segítségével „retrospektíve” rekonstruáljuk a helyi szinten nagy visszhangot kapó, és az életművére is nézve maradandó nyomot hagyó látogatásait (elég, ha csak a Kállai kettősre, vagy a Vidéki város zeneélete című előadásra utalunk). Szerencsére a korabeli helyi nobilitások pontosan tudták Kodály valódi jelentőségét, ennek megfelelően fogadták, a sajtó pedig színvonalas és tartalmas cikkekben dokumentálta az eseményeket. Ezek az írások azonban csak az 1926-ban, 1937-ben, 1942-ben Nyíregyházán és az 1926-ban Nagykállóban tett „hivatalos” látogatását ismertetik. Érdemes azonban megjegyeznünk, hogy a népdalgyűjtő Kodály először 1916-ban került kapcsolatba a nemcsak mese-, hanem népdaltermő tájegységünkről származó, neki éneklő emberekkel. Először a kassai laktanyában Bartókkal együtt gyűjtötték a népdalokat. Hogy Kodály mikor és merre járt még megyénkben, és mennyit gyűjtött, az a Kodály Zoltán Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyéhez kapcsolódó népzenei gyűjtéseinek időrendi mutatói című táblázatban részletesen olvasható, a belső borítón lévő térképen pedig térben is követhető. 1

Lásd pl.: Dancs Lajos: Népzenegyűjtés Szabolcs-Szatmárban. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 10 évf. 1. sz. (1975. február), p. 71–77.; Dancs Lajos: Nyírségi és szatmári népdalok Kodály Zoltán gyűjtésében. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 17. évf. 4. sz. (1982. november), p. 38–45.; Bereczky János et al.: Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai. Budapest, 1984, Zeneműkiadó.; Tari Lujza: Kodály, a hangszeres népzene kutatója. Budapest, 2001, Balassi Kiadó.; Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó.

4

A szövegeket, ha tehetjük, az eredeti formában közöljük. A hosszabbakat, amelyek terjedelmi okok miatt nem szkennelhetők, nem betűhíven, hanem a mai helyesírási szabályoknak megfelelően, a sajtóhibákat korrigálva, de a korabeli stílust és nyelvi sajátosságokat megtartva adjuk közre. Babosi László

— 1922 —

Kodály felhívása népdalgyűjtésre a Nyírvidék 1922. aug. 4-i számában

5

— 1926 —

Nyírvidék, 1226. okt. 12.

6

Nyírvidék, 1926. okt. 22.

7

Nyírvidék, 1926. nov. 5.

8

Nyírvidék, 1926. nov. 6.

9

A „Magyar est” plakátja Basilides Mária és Kodály Zoltán aláírásával (Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár, Helyismereti Gyűjtemény)

10

A Bessenyei Kör „Magyar est”-je A közönség viharos lelkesedéssel ünnepelte Kodály Zoltán zeneszerzıt és Basilides Mária operaénekesnıt (A »Nyírvidék« tudósítójától.) Ritkán láttunk a Korona nagytermében olyan hatalmas tömegű, fényes közönséget, mint szombaton este. Ez az impozáns érdeklődés letagadhatatlan bizonyítéka a nemzeti gondolat újjászületésének. Magyar est, ez a jelszó néhány évvel ezelőtt még nagyon rossz reklám lett volna, s íme ma zsúfolt házat jelentő ige, amelynek hívő szavára megmozdulnak a tömegek, hogy meghallgassák a magyar zene apostoli ihlettel megáldott tudós kutatójának prédikációját. Mert valósággal szent beszéd volt az nemzeti muzsikánk múltjáról, jelenéről és jövőjéről, szent beszéd a magyar kultúráról, amely a maga elnyomottságában is érdemes arra, hogy felkarolják, foglalkozzanak vele. Szinte ugyanezeket mondja a szegény magyar kultúráról Klebelsberg Kunó gróf kultuszminiszter az egyik fővárosi lap vasárnapi számába írott vezércikkével, amelyben Az örök Koppány címmel azokról beszél, akik Magyarországon minden időben „megakadályozni igyekeztek azt, hogy itt kulturális téren valóban átfogó intézkedések történhessenek.” Ezek a Koppányok voltak azok, akik a magyar zene elsatnyulásának okozói, s ezek a ma elő Koppányok azok, akik még ma is ragaszkodnak ahhoz az állásponthoz, amely a magyar zene végleges pusztulását jelentette volna, ha két magyar tudós nem tűzi ki élete céljául a magyar őszene sajátságainak felkutatását. Kodály Zoltán zeneszerző, az Országos Zeneművészeti Főiskola tanára volt a Bessenyei-est előadója. Elmondotta, hogy a magyar kisváros szülötte s fiatalabb éveiben a magyar zenével való kapcsolódást a szokásos cigány melletti duhajkodásban találta meg ő is, amely duhajkodásban az alkohol volt a főalkotóelem. Azután eljött a komoly tanulmányok ideje, a zeneakadémián tanulta a zeneszerzést német nyelvű professzoroktól, akik mindenféle stílusban való komponálásra megtanították, csak éppen a magyar stílusban való zeneköltésre nem. Miután nem lehetett reményük arra, hogy ezektől valaha is megtanuljanak magyarul komponálni, áttanulmányoztak minden írást, ami csak a régi magyar zenére vonatkozott. A holt írás azonban hétpecsétes titokként őrizte azt, amire kíváncsiak voltak. Az 100-200 magyar dal, amelynél egy cigányprímás sem tud többet, számításba nem jöhetett, mert ezek közül legfeljebb tíz van olyan, amelyik régebbi eredetű, a többiek már mind műdalok, s valamennyien egy kaptafára készültek. A magyar zene hasonlított egy kimerült bányához, amelyben nemes érc helyett már csak kavics terem. Az a német kispolgári szentimentalizmus, amely lassankint belopózott az egyes műdalok révén a magyar lélekbe, csak rontott a magyar zene helyzetén. Hol van hát az a kőszikla, amelyre rá lehetne építeni a jövő magyar zenéjét? – kérdezték kétségbeesve önmaguktól a magyar őszene kutatói. Gondoltak a székely népballadákra is, de ezeknek olyan „iskolaszaguk” volt. Azután tovább töprengtek. Vajon hol lehet ezeknek a balladáknak a melódiájuk? S mint egy villanás, úgy szaladt át agyukon a gondolat: – Ugyanott, ahol a szöveg termett. Nekifogtak a kutatásnak. Kodály Zoltán és Bartók Béla. Faluról-falura mentek, elvegyültek a nép mulatságaiba. Csűrökben, istállókban hallgatták a székely dalokat. Egy úrinő meg is kérdez-

11

te Kodálytól, hogy hogyan bírja ki azt a rettenetes szagot, amely ilyen helyeken lenni szokott. Kodály megfelelt: – Amikor egy-egy dalt találok, Arábia minden illatát érzem, s nem veszem észre, hogy istállóban vagyok. Mennyivel szebb muzsika ez, mint az a zenei pornográfia, amelyet előkelő családoknál olyan drága zongorán játszanak, aminek az árából egy szerény kis házat lehetne venni! Szerencse – mondja Kodály –, hogy kutatásaimban egy útra kerültem Bartókkal, mert egyedül összeroppantam volna. De a kutatásnak meglett az eredménye: – Úgy jártunk – mondotta –, mint a bibliai pásztor, aki apja szamarait kereste s helyettük egy királyságot talált. Az a döbbenetes hang, amely ezekből a régi dalokból kiárad, meglepő. Nem ismerünk eleinte a magyar jellegzetességekre. Úgy érezzük magunkat, mintha ősapáink nehéz fegyvereit emelgetnénk. Nem bírunk velük. Nem tudunk mihez kezdeni velük. Támadásoknak is ki voltak téve. Szinte hihetetlen lenne, ha nem támadták volna meg őket, az önzetlen, fáradhatatlan kutatókat. Azzal, vádolták meg mindkettejüket, hogy oláh melódiákat csempésztek a magyar zenébe. Pedig Bartók, éppen ezen kutatások alapján külön könyvet írt az oláh zenéről, s ebből a könyvből tanulják most az oláhok nemzeti muzsikájukat. Beszélt a magyar falu és város viszonyáról, mint kultúrfokról. A magyar paraszt idegenkedik a várostól, nem úgy, mint a francia, vagy az olasz, amelynél a város a falu kultúrájának betetőzését jelenti. Majd ha a magyar falu és város találkozik egymással, akkor élünk majd igazi kultúréletet. Majd egy hatalmas borospincéhez hasonlította a magyar zenét, amelyben a székely dal a 100 éves tokaji, amelyből azonban bármennyit iszunk, sohasem fogy ki. A magyar katonára – fejezte be előadását Kodály Zoltán – nem ismert rá az édesanyja sem, amikor visszatért az orosz fogságból. A magyar dal valóságos babiloni fogságban volt eddig, ne aggasszon bennünket az, hogy eleinte nem ismerünk rá, majd hozzászokik a fülünk és megszeretjük. A közönség viharos tapssal honorálta Kodály nagyszerű előadását, amelyet Basilides Mária operaénekesnő fellépése követett. A kiváló művésznő 11 székely dalt adott elő Kodály gyűjteményéből. A dalok egytől-egyig óriási hatást keltettek, különösen a pergőbb ritmusú Kit kéne elvenni?, a Kitrákotty mese, amelynek utolérhetetlen hangutánzó instrumentálása tetszett nagyon, s az Asszony, asszony..., amelyet meg is kellett ismételniök. Basilides Máriát ugyanis maga a szerző kísérte zongorán. A szombati est felejthetetlen marad mindazok előtt, akiknek érzékük van a magyar zene kultúrája iránt. A Bessenyei Kör vezetősége is nagy és elismerésre méltó kultúrmissziót teljesített, amikor lehetővé tette ennek az estnek a megtartását. Reméljük, hogy minden évben részesei lehetünk egy ilyen Magyar est gyönyörű élvezetének. A díszes közönség körében ott láttuk dr. Kállay Miklós főispánt feleségével, dr. Bencs Kálmán m. kir. kormányfőtanácsos polgármestert feleségével, Szohor Pál főjegyzőt és helybeli hivatalok vezetőit.

V. (Nyírvidék, 1926. nov. 9. 2. o.)

12

Kodály Zoltán a Szabolcsi Jósa Múzeum meglátogatása után Nagykállóba ment, ahol bemutatták neki a Kállai kettıst

(Nyíregyháza, november 11. A Nyírvidék tudósítójától.) Kodály Zoltán nyíregyházi hangversenyével kapcsolatban Kardos István kultúrtanácsnok kíséretében bejárta a várost. Mindenütt a népre jellemző, vagy a művészetre vonatkozó mozzanatok érdekelték. Vasárnap reggel hosszasabban időzött a Jósa Múzeumban, ahol gyönyörűséggel szemlélte a rég letűnt korok beszédes emlékeit. Kiss Lajos múzeumigazgató felvilágosító szavait élénk figyelemmel, a tudósra és a művészre jellemző mélységes örömmel áthatott érdeklődéssel hallgatta. Nagyon tetszett Kodálynak a bronzkori kultúra sok ékessége. Ő is megcsodálta a gávai ásatásból felszínre került nemes vonalú agyagedényt és a többi, kézzel formált agyagemléket. A vaskorszakból fentmaradt agyagedények már korongolás eredményei, az urnák azonban ebben a korban is kézzel formált agyagedények. A mai kultúra keresztmetszete – mondotta Kodály – sok századi differenciákat tüntet fel. Egy pillanatban századok élnek együtt… Nagyon tetszettek a mesternek a bronzkori kardok is. Hosszasan nézegette a kardokról készített finom vonalú tusrajzokat, amelyek a bronztárgyak ornamentikáját világosítják meg. A múzeumi látogatás után Kodály autóra száll, hogy Kardos István, Kiss Lajos és a Nyírvidék munkatársának kíséretében Nagykállóra utazzék, a híres Kállai kettős megtekintésére. Már indulásra készen áll a társaság, amikor megjelenik Ferenczi István tanár. A szombat esti előadás hatása alatt, felújultak lelkében a göcseji tartózkodás dalos emlékei. Kodály nagy örömmel hallja tőle, hogy több nagyon régi eredetű dalt tud. A mester kérésére mindjárt el is énekel egy ősrégi cigánydalt. Kodály megállapítja róla, hogy a dal szövege is, zenéje is ismeretlen előtte. Papírt vett elő, az autó sárhányója az íróasztala. Kottavonalakat rajzol a papírra, aztán percek alatt fel van kottázva a melódia. Aztán megindulunk a kállói úton, ahol Kiss Lajos magyarázza a tájak érdekességeit. Nagykállóban Görömbei Péter református lelkész látja a világhírű tudós gyűjtőt és kíséretét vendégszeretettel. A lelkészi lakban már ott van Balázs Ferke. A kállói prímás, a zenekara két tagjával. Kodálynak elmondja, hogy a Kállai kettőshöz ő fog muzsikálni. A dallamot nem mostanában tanulta. Hagyományként maradt fenn az évszázadok óta. Egyik prímás a másiknak adta örökül. Balázs Ferke is édesapjától tanulta. Ezek a kállói cigányok szeretik nagyon pátriájukat. Mind református cigány, ami elég ritkaság, és csak Szabolcsban és Hajdúban van meg. Előjönnek a táncosok is, akikkel Kodály Zoltán hosszasan elbeszélget a Kállai kettősről. Kitől tanulták, hogyan újították fel. Kiderül, hogy a tánc nem valami mesterséges betanítás eredménye. Ismerték az öregek közül, táncolták is sokan, ők tanították meg rá a fiatalokat. Igaz, hogy ma már csak olyan dísz-tánc, mint amilyen a palotás, a nép mulatságain nem táncolják, de bizonyos, hogy most már nem fog elhalványodni, nem fog újra búvófolyóként letűnni. Három nagyon szép, karcsú, temperamentumos kállói leány várja itt a tánc kezdetét. Mind a három kislány a Borsy családból való. Két Linuska van köztük, két szép unokatestvér, a harmadik Borsy Ilonka, ugyancsak helyre kisleány ő is. A táncosok, akik itt nemsokára egy világhírű magyar zenetudós előtt mutatják be a híres magyar táncot, Toka Menyhért, Vágó Lajos és Vass

13

József. Mind régi nemes kállói család sarjai, a Toka fiú abból a családból való, amelynek tagjai századok óta adják örökül nemzedéktől nemzedéknek a Kállai kettős emlékezetét. Kodály jegyzeteket ír. A leányok, legények dalolni kezdenek, minden jellemző, értékes dallamot, szöveget lejegyez, lekottáz. A vasárnapi istentisztelet vége, hozzák az ősi ónkupákat és ezüst kelyheket, megérkezik Görömbei Péter lelkész is, akinek nagyértékű könyvtárában a minden kulturális vonatkozás iránt érdeklődő látogatók ritkaságokat fedeznek fel. A leányok, legények táncra állanak, megpendül a húr, szól a Kállai kettős kuruckorbeli dallama, amelyet egykor a síp hangja cifrázott. A fiatalok járják a táncot és Kodály gyönyörűséggel, meghatódottan figyeli azt a táncot, amellyel együtt a szöveget is dalolják. Erő és báj van a vitézi táncban, amely után Kodály kijelenti, hogy filmre kell venni, be kell mutatni Pesten az Urániában, mindent meg kell tennünk, hogy a magyar kincs el ne kallódjék, terjesszük, elevenítsük fel széles körben a Kállai kettőst. A tánc után Csépány Jenő fényképész csoportképet készít a táncosokról, akik mögött Balázs Ferke muzsikusai is felsorakoznak. Kodály, Kardos István, Kiss Lajos és a Nyírvidék munkatársa is elhelyezkedik a csoportban, amelynek felvétele után a táncosokat külön is lefényképezik a Kállai kettős egy táncmozdulatában. Görömbei Péter lelkész ebédre invitálja Kodályt és kíséretét, akik a kállói magyar konyha kultúráját is dicséretekkel halmozzák el. A társas ebéden ott vannak Kálló egyházi emberei, Toka Sándor főbíró, Nagy Pál György kurátor, ott volt Czérna Sándor uram is, régi híres kállói gazda, aki ebéd után jóízű nótákkal tartotta a társaságot. Kodály zsebéből természetesen itt is előkerült az öntöltő toll, a kottapapír, és Czérna bácsi dalai a zenetörténeti kutatások számára adtak a fehér abrosz mellett anyagot. A tudományos kirándulás egyik érdekes mozzanata volt annak az orgonának megtekintése, amelyet Kálló felejthetetlen főorvosa, Jósa András készített, akinek emlékét olyan áhítattal idézik itt fel minden házban. „Mélás” ember volt, mondja róla Czérna uram, és érdeklődésünkre megmondják, hogy ez az itteni régi emberek nyelvén tréfást jelent. Az orgona, amely most Jósa András egykori „famulusa”, Seszták Györgynél van, komoly hangszer, amelynek láttára újabb csodálattal gondolunk Jósa András rendkívüli képességeire, fölényes akaraterejére. Az orgona a legapróbb részletekig nagy gonddal kidolgozott hangszer, amely egy ízben már egyik szabolcsi templomban dicsérte zengő hangjával az Urat. Díszes homlokzatán ez a felírás van: Dr. Jósa András, Nagykállóban 1879. Seszták György, aki az orgonát ajándékba kapta Jósa Andrástól, érdekes mozzanatokat mesél el a hangszer készítésének körülményeiről. Mindnyájunknak az az érzése, hogy ennek az orgonának ott kell hirdetni Jósa András emlékét, ahol minden az ő halhatatlan szellemét hirdeti, a Szabolcs vármegyei Jósa Múzeumban. Kodály és kísérete a délutáni órákban autózott vissza Nyíregyházára, ahonnan a kiváló tudós a gyorsvonattal utazott haza Budapestre. (Nyírvidék – 1926. nov. 12. 3. o.)

14

— 1937 —

Az 1937. május 2-iki hangverseny műsora

15

Kodály Zoltán a Kálvineumban tartott főpróbán

Csoportkép Kodállyal a Kálvineum előtt

16

Tóth Aladár, Kodály Zoltán és Ferenczy Károly a Kálvineum udvarán

17

Kodály a Kálvineum udvarán

18

A nyíregyházi tanintézetek énekkarainak Kodály-hangversenye a Városi Színházban Nyíregyháza város kultúrtársadalmának méreteiben, jelentőségében felbecsülhetetlen értékű zenei eseménye volt a Kálvineum református tanítóképző intézet rendezésében megtartott május 2iki hangverseny. Nem a személyi kultusz dicsőítése, hanem a magyar dalkultúra és ezzel együtt a magyar nemzet egyetemes érdekeit szolgálva, e város kultúrtörténetében formáló és irányító hatásokat eredményező korszakalkotó kultúrmunka! És úgy véljük, nem esünk túlzásba, ha annak megállapítására bocsátkozunk, hogy a nagyszerű kezdeményezés és az annak nyomán kialakult eredmények és kultúralkotások messze felülemelkednek egy eseményszámba menő hangverseny lokális keretein. Úttörő, nevelő hatása volt ez iskolaközi hangversenynek, mely minden bizonyára országos visszhangra talál és követendő példaképpen fog terjedni városról városra. Bármennyire is hangsúlyozzuk, hogy e nagyszerű hangverseny egyetemes zenei és kulturális érdekeket szolgált, és bármennyire is szeretnők a személyi kultuszt e most hangoztatott érdekektől elvonatkoztatni, mégsem haladhatunk el szó nélkül amellett az önfeláldozó, áldozatos munkásság mellett, amelyet e hangverseny létrehozása körül a Kálvineum református tanítóképző intézet fiatal, lelkes, tehetséges zenetanára, Vikár Sándor e hangverseny megrendezése körül kifejtett. Anélkül, hogy karmester társainak érdeméből bármit is levonni akarnánk, meg kell, hogy mondjuk, hogy az ő önzetlen és odaadó munkásságának, rendkívül fejlett zenei intelligenciájáról tanúskodó karmesteri tudásának, nagyhírű mesterének alkotásai iránt érzett rajongó szeretetének, ez alkotások átütő értékeibe és formáló erejébe vetett törhetetlen hitének, a végrehajtásában tanúsított szívósságának az elért sikerben oroszlánrésze volt. A hangversenyen kilenc helybeli tanintézet énekkara vett részt, mintegy négyszáz tagot képviselve. Annak műsora felölelte Kodály magyar karirodalma örök becsű alkotásainak jellegzetes sokféleségét. Az egyes számok a gyakorlati zenész tudásával rendkívül szerencsésen olyképpen voltak összeállítva, hogy a kardalok egyfelől hozzáidomultak az egyes szereplő tanintézetek énekkarainak tudásához, teljesítőképességéhez és így mindegyik maximumát adhatta készültségének, másfelől olyképpen voltak csokorba kötve, hogy azok jellegzetességéből még a laikus hallgatóság is tiszta képet nyerhetett Kodály alkotóművészetének úttörő irányairól. Oktatónevelő hatása volt ennek a műsornak, mert megismertette velünk a magyar népzene kultúrájának egyetemes nemzeti műveltséget fejlesztő alkotásait. Figyelemmel az előadott kardalok benső tartalmi értékére, nemkülönben az azokat interpretáló énekkarok nagyszerű teljesítményeire, minden egyes szám megérdemelné azok méltatását. Sajnos, azonban a helyszűke miatt e részletes méltatásra kiterjeszkedni módunkban nem áll. Így egész általánosságban csak annak megállapítására szorítkozhatunk, hogy a lezajlott hangverseny minden részleteiben nagy értékű nevelő hatású kultúrélménye volt Nyíregyháza város társadalmának. Vitéz dr. Bessenyei Lajos kir. főigazgató mesterien felépített megnyitó beszéde méltatja dr. Kodály Zoltán felbecsülhetetlen értékű kutatómunkásságát. Beszéde nyomán mintegy nemes veretű dombormű formálódik ki a nagy Mester klasszikusan eszményi alakja, és az elhangzott

19

nagyszerű méltatás nyomán a nagyság megbecsülése és felismerése lesz úrrá a hallgatóság lelkében. Ebben az ünnepi hangulatban csendül fel Vikár Sándor karmester pálcájának vezetésével a Kálvineum tanítóképző igazán a művészi nagyságot megközelítő énekkara, hogy vigye, ragadja magyar lelkünk minden gyönyörűségét, a magyar dal élvezetének legmagasabb régióiba. Emelkedik az ünnepi hangulat, amikor megjelenik a színpadon dr. Kodály Zoltán nemes arcéle, a nagy emberek veleszületett szerénységével. Szelíd kék szemével végigtekint a közönség tömött sorain, és csendesen elkezd beszélni a magyar műveltség típusairól, annak vizuális jellegéről. Beszél a nagy külföldi központok zenei korszakairól, melyek vizsgálata közben kutatja a mi zenei kultúránkat és megállapítja, hogy annak ősforrása a magyar néplélekben gyökerezik. Ezt az értéket kell átvinni a köztudatba. A karéneklés bevezetésével az intézmények révén kell a nagy tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni az értékes zenével, és a karéneklést fel kell fejleszteni a vegyes karok mindent átfogó nívójára, és itt következik be a városok feladata e kulturális munka minél szélesebb alapokra való fektetésével. Ne csak zenészeket neveljünk tehát a külföldnek, hanem elsősorban idehaza gondoskodjunk a magyar dalkultúra legelemibb szükségleteiről. Meleg szeretettől áthatott ováció követi a nagy Mester közvetlen előadását, amelynek befejezése után egymást követően lépnek a színpadra a Tisztviselő Dalkör, az Állami Tanítóképző Intézet gyakorló elemi iskola, az Ev. Leánygimnázium énekkara, a Kálvenium ref. tanítóképző és az Állami Tanítóképző Intézet egyesített vegyes kara, az Állami Tanítóképző Intézet énekkara, az ev. Kossuth gimnázium vegyes kara, a gör. kat. elemi iskola gyermekkórusa, a községi polgári fiúiskola énekkara, a Kálvineum leánypolgári énekkara, a Kálvineum leánypolgári és a községi polgári fiúiskola egyesített énekkara. Vikár Sándor, Kovách Árpád, Krecsák László, Bánhidy Ödön, Lakatos Emil, Szilvássy József, Lamping Fülöp betanítása és karmesteri pálcája nyomán egymás után hangzik fel Kodály örökbecsű alkotásainak szebbnél szebb énekszólama. A nagy alkotóművész intuitív lelke ott vibrál száz és száz kicsiny gyermek, fiatal fiú és leány ajkán, szinte érzi mindenki, miként olvad egybe a nagy alkotómester újhangú lírájának rejtett szépsége a fiatal, fogékony lelkek romlatlan, színtiszta lelkivilágával. Az interpretáló énekkarok szuggesztív ereje ellenállhatatlanul fogja meg a hallgatóságot, és pontról pontra fokozza a lelkesedést. A kardalok hangulathullámainak gazdag változatossága egyre jobban sűríti a benépesült színház izzó levegőjét, amikor Kodály dr. A magyarokhoz címzett kánonjával elérkezik a közönség lelkesedésének kulminációs pontjához. Ezt az Európa-szerte ismert hatalmas zenei kompozíciót a hangversenyen szereplő tanintézetek négyszáz tagú énekkara adta elő a felállításának abban a formájában, hogy az egyesített karok egy része a színpadon, másik és harmadik része a jobb- és baloldali karzaton helyezkedik el. Vikár Sándor vezető karmester intésére nekilendül a nagy mű legnagyszerűbb harmóniája, az erőbeli árnyalatok hatalmas sokszólamúsága, dinamikus erejű skála menete megremegteti a hallgatóság lelkét és a közönség valóságos extázisban ünnepli az előadó karokat, és felállással hódol az alkotóművész fenséges teljesítménye előtt. A minden részleteiben nagyvonalú hangverseny méltó befejezése volt Kodály e hatalmas alkotása. És amikor a Városi Színház épületét a nagyszerű élmény hatása alatt felmagasztosult lélekkel elhagytuk, magyar lelkünk hódolatával hajlunk meg egyfelől Kodály Zoltán alkotásainak eszményi magassága előtt, másfelől az elismerés elragadtatott érzésével dicsőítjük a tanintézeti énekkarok, és az azokat vezető karmesterek nagyszerű teljesítményét, és tesszük ezt azért, hogy a

20

hallottak nyomán erőt merítsünk a magyar klasszikus népdalkultúra további fejlesztéséhez, akaratot kovácsoljunk a magyarság eszmei életnívójának emelésére, faji kultúrájának kimerítéséhez, megtartásához. A hangverseny után a ref. Kálvineum dr. Kodály tiszteletére székházában díszebédet adott, ahol vendégül látta a város polgármesterét, kultúrtanácsnokát, a helybeli dalegyesületek elnökeit, a hangversenyen részt vett tanintézetek igazgatóit és tanárait, a sajtó képviselőjét. A háziasszonyi tisztet Dobay Sándorné és Ferenczy Károlyné látták el a magyar asszonyokat jellemző kedves és közvetlen fogadtatásukkal. A Kálvineum nagyszerű konyháját dicsérő ételeket a Kálvineum tanítóképző növendékei szolgálták fel, kedves megjelenésükkel napsugaras derűt varázsolva a terem levegőjébe. A díszebéd során Ferenczy Károly igazgató, mint házigazda, magyar lelkének meleg szeretetével lendületes beszédben üdvözöli elsősorban dr. Kodály Zoltánt, majd a megjelent vendégeket. Rácz Gyula pénzügyi igazgatóhelyettes, a Tisztviselő Dalkör elnöke, a hangverseny létrehozása körül fáradozó karmesterekre üríti poharát. Az ebéd végével dr. Kodály Zoltán emelkedik szólásra és köszöni meg a fogadtatást, kihangsúlyozva, hogy ez örökké felejthetetlen hangverseny nem személyi kultusz dicsőítésében, hanem egyetemes nemzeti érdekek szolgálatában teljesítette feladatát. A hatásaiban és eredményeiben nagy teljesítményű hangverseny Nyíregyháza város kultúrtársadalmában határkő, amely után biztosan reméljük a magyar zenei kultúra új irányainak kiformálódását és azoknak a városi feladatoknak beteljesülését, amelyektől várja dr. Kodály Zoltán a magyarság szebb jövőjének elkövetkezését. (Nyírvidék – 1937. május 6. 6. o.)

Kodály Zoltán és Vikár Sándor

21

A Leánypolgári énekkara

A Tanítóképző gyakorló iskolájának énekkara

22

A Kálvineum leánykara, középen Kodály és Vikár

Kodály búcsúztatása

23

Széljegyzetek a Kodály-matinéhoz Virágos május második napjának délelőttjén virágba borult Szabolcs szívében a magyar dal ősi fája. Így, ahogy olvassátok, szinte meseszerűen hangzik, de mégis úgy volt annak a szépszámú közönségnek legnagyobb és legnemesebb gyönyörűségére, amelyik megérezte ennek a kivirágzásának eljövetelét. Még most is annyira átmelegíti lelkünket a nagyszerű átélés tüze, hogy nem is tudunk szemrehányást tenni azoknak, akiket szerettünk volna ott látni, csak őszintén sajnáljuk őket, hogy lelkileg szegényedtek meg a – szeretjük hinni – véletlen távolmaradásuk miatt. Pedig Nyíregyháza nem is olyan régen vezető szerepet vitt a magyar zenepártolás történetében. Sokan azt hittük, hogy ez a leányzó meghalt, és íme vasárnap kiderült, hogy csak aludt, de diadalmasan felébredt. Hogy vált ez lehetségessé? Pár éve került ide egy vérbeli, fiatal zenész. Telve nemes ambícióval és termékenyítő energiával, aki nem elégedett meg azzal, hogy hivatásának megfelelően bizonyos heti óraszámban tanítja az éneket és zenét, de tenni is akart valamit a nyíregyházi eliszaposodott zenekultúra zsibbadtságának felébresztésére, és összefogva a városi tisztviselők dalárdájával, létrehozta ezt a csodálatos örömünnepet. Vikár Sándor művész-tanáré az érdem oroszlánrésze. Hogy a Városi Színház színpadáról bíztató reménységgel indult újra diadalmas útjára a magyar dal. Olyan műsort állított egybe, amely a legnagyobb magyar dalszerzőnek, dr. Kodály Zoltánnak legszebb alkotásait szólaltatta meg. A műsor fajsúlyát mi sem jellemzi jobban, mint az a ritka eseményszámba menő körülmény, hogy a szerénységéről ismert szerző – bár a legritkább esetben szokott vidéken megjelenni – személyesen vett részt a matiné műsorának főpróbáján, és vasárnap megkapó közvetlenséggel hirdette a magyar kultúra újjászületésének evangéliumát. Az ünnepélyen vitéz dr. Bessenyei Lajos tankerületi főigazgató üdvözölte dr. Kodály Zoltánt klasszikus tömörséggel és meleg megértéssel. A műsorszámok között számos első bemutató volt Kodály Zoltán legújabb szerzeményeiből. Ilyenek voltak az állami tanítóképző gyakorló iskolásai által előadott Vásárosdi és Bent a bárány, továbbá a gör. kat. elemi iskolások által énekelt Ég a gyertya és Kecskejáték. Derűsen hatott a községi polg. fiúiskola előadásában a Túrót eszik a cigány kezdetű dal. A szebbnél szebb műsorszámok közül mindegyik megérdemelné a legmelegebb elismerést, de terünk nem engedi. Nem hallgathatjuk el azonban azt a kedves, és esztétikai hatásában is ritka jelenséget, amit a Kálvineum tanítóképzősei nyújtottak, mikor a Pünkösdölő dal éneklésére egy-egy pünkösdi rózsával állottak ki. Az utolsó műsorszámot, A magyarokhoz c. kánont a szerszerző itt hallotta először vegyes kartól. 400 énekes megrendítően fenséges hatású teljesítménye volt ez, aminek hatását szavakkal jellemeznünk lehetetlen. Ezt a monstre-énekkart is Vikár Sándor vezényelte. A magyar dal ősi fája kivirágzott Szabolcs szívében dús virágzással, ennek nyomában pedig dús termés szokott járni, csak a fagy meg ne ölje ezt az életképes rügyezést. (Képes Szabolcs – 1937. május)

24

Tóth Aladár

Magyar város, melyet iskolás gyermekek tanítanak muzsikaszóra A vidéki város zenei múltja és jövıje Sétahangversenyen szól a katonabanda: ez a nagy tömegek egyetlen zenei szórakozása. Kocsmában-kávéházban szól a cigány: ez az összeverődő társaságok egyetlen zenei mulatsága. Ének csendül itt-ott a kocsmán kívül is: az iskolás gyermekek éneklik a tanító bácsi után: „Szép Erdélynek bérces tájin andalg képzetem…”. Derék dalárok zengedezik: „Járjatok be minden földet, melyet Isten megteremtett…”. Szóval az igazi zenekultúra nem érdekli a társadalmat, a szélesebb néprétegeket… Azután támad egy-egy magasabbra néző kultúrférfiú, Propagál, agitál, lehozat neves fővárosi művészeket, toboroz hozzájuk annyi közönséget, amennyit bír…, de nem sokat bír. Nemes, lelkes egyéni akciók néha besugározzák a közöny és műveletlenség sötétjében botorkáló tömeget. A zeneélet felragyog…, mint napsugárban a hold, melynek nincs saját fénye. A lelkes, buzdító egyéni élet fényforrása azonban hamar kialszik, és újra átveszi birodalmát a közöny, a műveletlenség homálya. Hiába volt minden munka-fáradság: a tömegek nem tanultak meg maguktól világítani, a fénysugár nem gyújtotta a lelkeket eredeti, saját fényükre… Nagyjában ilyen minden magyar vidéki város zenei múltjának képe. A gyönyörű Nyírség, a büszke Szabolcs szíve, Nyíregyháza sem kivétel ebből a szempontból. A zenei közöny itt sem volt kisebb, mint másutt. Legfeljebb a lelkes, nemes egyéni akciók voltak nagyobb stílűek. Mert nem mindenütt termett egy Popini Albert, aki a legtisztább, legemelkedettebb ízlés jegyében igyekezett fényt lopni a főváros zeneéletéből vidéki pátriájának zenei sötétségébe. Egyes kiválasztottak műveltsége azonban itt sem győzhetett a tömeges műveletlenségen. Hiába jöttek elsőrendű műsorokkal elsőrendű fővárosi vagy külföldi művészek: a vidéki város nem tanulta meg Budapesttől, Európától, hogyan lehet, és hogyan kell saját erőből önálló zeneéletet élni… Nem tanult meg magától muzsikálni az a város, melyben különben a szabolcsi magyar még ma is szeret a maga fejével gondolkodni, a maga szavaival beszélni, a maga akaratából cselekedni. Itt még nem adták fel annak a bátor szellemi függetlenségnek és a belőle fakadó komoly felelősségérzetnek álmát, melyért, mint a magyar sors jobbra fordítójáért a minap szállt síkra egy Móricz Zsigmond, lapunk hasábjain. Lehetséges-e, hogy ez a büszke Szabolcs, „Ugocsa non coronat” történelmi szomszédságában, éppen a legszabadabban szárnyaló hangoknak, a muzsikának birodalmában ne találja meg saját hangját? Nos, Nyíregyházán most újra megmozdult a zeneélet. Új muzsika csendült fel, melyet azonban nem fővárosi vagy külföldi művészek hoztak vendégségbe. Ha a pesti kritikus írni akar róla, nem hallhatja ugyanazt a fővárosban: le kell utaznia Szabolcs székvárosába. És ez a szabolcsi muzsika már nem a magyar vidéki városok tragikus zenei múltjáról fog beszélni, hanem a magyar vidéki város szebb zenei jövőjéről. Ebben a muzsikában nem a vidék zenei pusztaságába tévedt magányos hang hirdeti a magas zenei műveltséget. Száz és száz ajkon csendül fel az új ének, száz és száz hang hirdeti itt, hogy a

25

magas zenei műveltség nem egyes kiválasztottak, nem magános különcök kiváltsága, hanem közkincse lehet mindenkinek, akinek van füle a hallásra. Honnan jön ez a muzsika? Talán a zeneiskolából? Nyíregyházán nincs zeneiskola. Talán valami „filharmonikus egyesület” köréből? Nyíregyházán filharmonikus egyesület sincsen. Ez a hang onnan jön, ahonnan pár évvel ezelőtt még senki sem várhatta volna: az iskolából, a dalárdából. A zenei félműveltség odúi változtak át itt máról holnapra a magas zenekultúra templomává. A magyar zenevilág híg levű muzsikákkal táplált félrevezetettjei vezetnek itt a helyes útra, a zenei művelődés magasba vivő útjára egy egész várost.


A Pesti Napló cikk-kivágata
Bizonyára ez az új muzsika is végső soron egy kiváló egyéni életből fakadt. De olyan életből, mely egymagában milliók életét tudja élni: egy zseni lelkéből. Kodály Zoltán volt az a nagy egyéniség, aki gyermekkarainak-kórusainak varázsával megtörte az éneklő magyar nagy tömegekre nehezedő átkot: kiszabadította a félműveltség mocsarából és magas kulturális hivatás öntudatára ébresztette az iskolás gyermekek, dalárdaénekesek ezreit és tízezreit. Nyíregyháza dalosai is ezzel a Kodály-muzsikával ajkukon indították meg harcukat műveltségért és magyarságért. A Kálvineum tanítóképzőjének rendezésében nagyszabású Kodályhangversenyt tartottak a Városi Színházban. A műsoron nem kevesebb, mint huszonkét kórusprodukció szerepelt, közöttük három újdonság, melynek bemutatásával Nyíregyháza megelőzte a fővárost. Nagyszerű példája volt ez a hangverseny annak az erőnek, hitnek és kitartásnak, melyet a magyarság Kodály zeneköltészetéből meríthet.

26


Ennek a kulturális tettnek értékelésénél nem feledhetjük el, hogy énekeseinket a Kodálymuzsika belső lelkesítő hatalmán kívül nem támogatta semmi sem. A magyar énekes ifjúság irigykedve tekinthet a művelt nyugat felé, Ausztriába, hol a zenei népnevelés a tanterv egyik legfontosabb pontja, vagy éppen Németországba, hol a középiskolás érettségizhet muzsikából. De irigykedve nézhetnek ma már gyermekeink kelet felé is, például Romániába, ahol a középiskolák valamennyi osztályában behatóan tanítják az éneket, zenetörténetet, zeneelméletet és mindenekelőtt a román népzenét… Nálunk? Gimnazistáink heti kétórai zenével már a második osztályban örökre búcsút mondhatnak a magyar dalnak: sőt hír szerint a legújabb tanterv még ezt a heti két órát is redukálni akarja. A sportot, a tornát bezzeg jobban megbecsülik! Pedig az illetékesek tudhatnák, hogy a magyarságot nemcsak a környező fegyveres hatalom fenyegeti, hanem még inkább az a szellemi hatalom, mely a szomszédos népek nyelvében rejlik. Ezek a szomszédos népek tudják, milyen hatalmas fegyvertársa a szónak a muzsika. A mi kultúrpolitikánk ugyanakkor vétkes könnyelműséggel lemond arról a hatalomról, arról a fokozott, újult erőről, melyet a magyar ének ád a magyar szónak!
A magyar énekestömegek és a magyar zene géniusza teljesen egymásra vannak utalva. De már az is nagy szó, sőt ez a legfontosabb, hogy végre egymásra találtak, hogy megértik egymást. És különös öröm, ha ezt a megértést olyan teljesnek és komolynak látjuk, mint Nyíregyháza Kodály-ünnepén. Ezt a komoly, teljes megértést sugározta már a hangversenyen dr. Bessenyei Lajos főigazgató megnyitó beszéde is. Milyen más volt ez, mint azok a szokványos ünnepi szónoklatok, melyek nálunk a valódi érdemet és nagyságot – ahelyett, hogy kiemelnék – üres frázisokkal belekeverik az álértékek, a felfújt nagyságok zavaros áradatába. Bessenyei beszéde tiszta volt és lényegbevágó. Világos felismerése, határozott megjelölése az igazi magyar zenei géniusznak. Ez a kultúrférfiú tudja, hogy mit jelent a valódi, a nemzeti kultúra szempontjából, hogy mit jelent a magyar föld népének éneke a magyar kocsma nótázásával szemben. És kimondja minden kertelés nélkül: Bartók és Kodály nemcsak új utat mutattak a magyar zenében, hanem az igazi, a helyes utat mutatták meg.
Ez a határozott, színig becsületes, meggyőződéses kiállás a magyar zene valódi géniusza jegyében: ez volt számunkra Nyíregyháza zenei megmozdulásának legmélyebb benyomása. Kultúra, zene itt nem voltak hangzatos általános frázisok: itt néven merik nevezni a gyermeket, kimondják és megmutatják, hogy mi az a kultúra, melyik az a zene, melyre szükségünk van. Ez az emelkedett tiszta kulturális szellem hatja át a hangversenyt megrendező Kálvineum pedagógiai munkáját, melynek kiváló irányítói – dr. Ferenczy Károly, a tanítóképző igazgatója és Dobay Sándorné, a leánypolgári igazgatónője – intézetüket zenei szempontból is vezető rangra emelték.

27

Az intézet zenei életét lelkes, hivatott szakzenész vezeti: Vikár Sándor, aki nem érte be a magas színvonalú hangszeroktatással, hanem a tanítóképző kórusából rövid idő alatt a legkényesebb feladatok megoldására is alkalmas pompás énekkart nevelt. Hasonlóan kitűnő eredményt ért el a leánypolgári énekkarának az élén az intézet előkelő zenei ízlésű, finom művészlelkű tanára, Kovács Árpád. A Kálvineum zeneélete az intézet falain kívül is érezteti hatását. Az állami tanítóképző református kántorait is Vikár Sándor tanítja, a református egyházi zene megújhodásának szellemében. Sőt, nem kis részben ennek a rajongólelkű, agilis fiatal zenésznek érdeme, hogy a város feltámadó zenei erői az együttes munkának, a magas zenei eszmék szolgálatának termékeny közösségében bontakoznak ki.
A szép munkaközösségben hatalmas részt vállal az állami tanítóképző intézet, melynek kiváló igazgatója, Dohanics János szívvel-lélekkel nyitott utat a zenei magaskultúrának. Az instrumentális és vokális zeneoktatás élén is hivatott kitűnő szakember áll: Bánhidy Ödön, aki erőteljes férfikart állít szembe a Kálvineum női kórusával, úgyhogy a két kórus együttműködése megoldja a reprezentatív vegyes karnak rendkívül fontos problémáját. Bánhidy szintén megtalálta a maga buzgó, emelkedett szellemű munkatársát Lakatos Emil tanárban, aki az intézet kis elemistáit vezette Kodály új zenei játékainak gyönyörű virágoskertjébe. Nagyarányú, komoly munkásságot fejt ki a város zenei életében Krecsák László, az állami tanítóképző evengélikus kántorainak fáradhatatlan zenei tanítómestere, aki egyszerre két, pompásan képzett gyermekkarral állt ki a porondra: az evangélikus leánygimnázium és az evangélikus Kossuth gimnázium kórusával. Az ő nagy érdeme, hogy az éneklő ifjúság mozgalmába bekapcsolódtak Nyíregyháza „felnőtt” dalosai is: a Tisztviselő Dalkör érces hangú, példásan fegyelmezett énekesei. Valóban, nem volt üres szó, amit a dalárdák ünnepi szónoka mondott: a magyar dalosok csak most, Kodály zenéjével ajkukon látják igazán hivatásuk igazi, magasabb célját. Felemelő, megható volt így együtt látni ennek a magas kulturális hivatásnak szolgálatában a felnőtteket és gyermekeket, a nagyokat és kicsinyeket. És a legkisebbeket. Mert vidéki zenekultúránk most készülő épületének teljes értékű munkatársai voltak a hangverseny énekes apróságai is: a községi polgári fiúiskola harsány szavú kis dalosai, a görög katolikus eleminek zenét játékká, játékot művészetté varázsoló kisiskolásai, akik a zene és a gyermek lelkét egyaránt mélyen megértő vezetőiknek, Lamping Fülöpnek és Szilvássy Józsefnek irányítása alatt méltán vehették ki részüket a hangverseny nagy sikeréből.


28

Nyíregyháza a Kodály-hangversenyt megelőző napon a város nyolc esztendővel ezelőtt elhunyt kiváló kultúrtanácsnokának, Kardos Istvánnak emlékét ünnepelte. Ez a kultúrférfiú mondotta pályája kezdetén: „ne feledjétek, az iskola is anya”. Nos, Nyíregyháza tanintézetei bebizonyították, hogy anyaként gondoskodnak a magyar gyermekek muzsikáló lelkéről is. De gondoskodhattak volna-e róla anyaként, ha nincs egy Kodály Zoltán, aki a magyar népdalban és a belőle sarjadó új magyar muzsikában megtanítja ezt a nemzetet a saját zenei anyanyelvére? Kodály Zoltán maga is megjelent a nyíregyházi hangversenyen, és páratlanul mélyreható előadásban mondta el nekünk, hogy „mit tehet a magyar város a zenekultúráért”. Nyíregyháza bizonyára megértette, és követni fogja Kodály szavait. Ahogy megértette, és példátlan lelkesedéssel fogadta a nagy zeneköltő muzsikáját is. Mikor a koncert végén félezer énekes ajkán felcsendült Kodály grandiózus Berzsenyi-kánona: „nem sokaság, hanem lélek s szabad nép tesz csoda dolgokat” –, akkor olyan taps és éljenzés tört ki a nézőtéren, hogy hozzá foghatót aligha hallottak a város színházának falai. És meg kellett ismételni a dalt, melyet nem ismételhetünk elégszer: „lélek s szabad nép tesz csoda dolgokat”. Lélek és szabad nép… (Pesti Napló – 1937. május 16.)

Kodály Zoltán a nyíregyházi állomáson

29

— 1942 — Rákos Sándor Kodály Zoltánhoz (Nyíregyházi látogatása alkalmából)

Egek tornyából ég alatti rejtett úton át éred a kazamatát, mely mélységéről hallgat a leejtett kő előtt is, mert koppanást nem ád: aki közülünk szenvedéssel áldott szíve a ritmust zenévé veri, itt tanult meg, elhamvadt csalogányok halott lelkétől szépet zengeni.

S ő csak feküdt pincéjében a légnek és forrt benne a titok, mint a seb melynek tüzében ezer pokol éget és úgy dobban, mint induló sereg: miért is mondjam meg, hogy ő Te voltál és Te lábadnál kuporgott a szó, mely mint szent csontot drágamívű oltár összetart mindent, mi kimondható.

Itt vergődött; még tűz égett alatta korom manója két szemére ült, üvöltő szellem, ki testét eladta, halló fülének nagyon megörült, szaglására a füst rakott bilincset, tapintását elfödte a parázs, de vére folyton hallotta a kincset s folytán nem tört a csalogányvarázs.

Talány az is, mit hoztunk valahonnan s mit itt találtunk, éppoly talány, honunk titka nem oldódik a honban, más csillagon is éltünk már talán: több testünkben a zene közös lélek keresi bennünk az őslétezőt, kit ismeretlen Tejút szekerének bakján látnak a mennyei mezők.

A kínok kútját nem lehet kimerni s üres vedre a telit tartja meg; le üres tudat fájdalomra lelni, fel tudattalan kínnak vedre megy: s ahogy szemünk sem szaggatja meg színben s formában azt, mire sűrűn pillant, neves s nevetlen szenvedés a szívben elkülönült s mégis összevillant.

Titkok tudója, Isten csipkebokra, miattad minden átok tűnjön el, holdsugárfényed hintsd rá a vakokra s szárnyalj angyalok seregeivel: testünk pecsétjét rendelés ha bontja és ölébe vesz föld édesanyánk, millió madár dalát érted ontja s könnyét is érted záporozza ránk.

Rokonai, a rab felhőleányok, ha elfordult bősz gazdájuk, a szél: az üvöltőtől lopva rövid álmot úgy érezték, fogoly bátyjuk beszél;

30

de mire értették is volna hangját, jószívű szellő nevük suttogá s felriadva, a vihar nagyharangját kongatták, mint uruk parancsolá.

(Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1942. máj. 2., 3. o.)

Kodály Zoltán egyfelől kimagasló zseni az európai zenekultúra és irodalom hatalmas birodalmában, másfelől a magyar népzenekultúrának egyetemes nemzeti műveltséggé fejlesztő, örökbecsű alkotásokat reprezentáló és országhatárokat áttörő hódító fejedelme. Kutató, úttörő, alkotóművész! Nagyszerű lelkiségének ihletettsége magyar hagyományokból fakad, hogy az azokból merített alkotások újhangú, dinamikus lírájával, színpompájával mintegy klasszikus világmagasságra emelje a magyar zene gondolatvilágát. Nemesveretű, ízig-vérig magyar! De ez a magyarsága nem mesterkélt megnyilvánulás, hanem egész benső „Énjének” hűséges tükre, ösztönös megnyilatkozása! Szilaj, mint a magyar puszta levegője, bátor, mint a honfoglaló magyar minden formai gátlást elsöprő ősereje, vad, mint a máramarosi havasok vihara, merészen égbetörő, mint a Lomnici csúcs, színpompás, derűs, szelíd és lírai, mint a napsugaras magyar tavasz! A magyar néplélek rejtett titokzatossága ezerféle változatban elevenedik meg gazdag alkotásainak alaptónusán, vezérszólamaiban, hogy azután a formáló, alkotóművész lelkiségén át felemelkedjék a magyar fajisággal telített klasszikus művészet világmagaslatára! Kodály Zoltán ma már nemzeti nagyjaink között első helyen áll. Örökbecsű alkotásai e világon szerte hirdetik a magyar fajiságunk, minden idegen befolyástól mentes őseredetiségét, a magyar néplélek kedélyhangulatainak kiapadhatatlan gazdagságát, minden sablontól mentes sokoldalúságát, ősiségének elpusztíthatatlan létezését – őserejét. Kodály Zoltán kutató, úttörő, egyetemes nemzeti műveltséget fejlesztő-alkotó művészete, faji magyarságunk fényjelzője! Nagyszerű elhivatottság, mely Európa-szerte a zenetörténelem formáló erejével hat! És ma, amikor Ferenczy Károly és lelkes táborának felbecsülhetetlen értékű kezdeményezésére a magyar zenekultúrának e nagyszerű reprezentánsa városunkba érkezik, magyar lelkünk egész szeretetével, nemzeti öntudatunk büszke örömével – magyar fajiságunk hódolatával köszöntjük őt, hogy megbecsüljük önmagunkat, hogy öregbítsük nemzeti értékeinkből sarjadt büszkeségünket, hogy a remény pislogó mécsese ki ne aludjék szívünkből, átérezve azt, hogy amely nemzetnek Kodályhoz hasonló nagyjai vannak, ezt a nemzetet megölni nem lehet, az élni fog régi kultúrájában és régi széles hazájában örökké! G-y(Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 1942. máj. 2. 1. o.)

31

Szohor Pál beszédet mond a Kodály-hangversenyen

32

Kodály Zoltán volt az, aki megmentette az ısi magyar dalt az elkallódástól – mondotta Szohor Pál polgármester az éneklı ifjúság Kodály-hangversenyén A Széchenyi-emlékünnepségek nagybizottsága, amelyek élén vitéz Dr. Jekey Ferenc főispán áll, elhatározta, hogy május hó folyamán Nyíregyházán Széchenyi szelleme előtt való legméltóbb hódolás kifejezéseképpen, megrendezi az éneklő ifjúság hatalmas kórusát Nyíregyházán. Ebben a kórusban részt vesz valamennyi nyíregyházi iskola éneklő ifjúsága és gyönyörű nagy kórus megszólaltatása egyszersmint hódolást jelent majd a magyar dal igazi felfedezője, Kodály Zoltán zsenije előtt, aki ebben az évben érte el születésének hatvanadik évfordulóját a magyar szívek ünneplő hódolatától övezve. Gyönyörű terv volt ez, mert Széchenyi nagy szellemének nem is lehetett volna méltóbban hódolni, mint azzal, hogy megszólaltatjuk a leghatalmasabb és legszínesebb hangszert, az ifjúságot, a magyar ifjúság szívét, érzését. A Széchenyi emlékbizottság gyönyörű munkát végzett ennek a célnak megvalósítása érdekében. Jákváry Kálmán, népművelési titkár megkezdte a szervezés munkáját. Vikár Sándor, az ihletett lelkű zenekomponista összeállította a páratlanul hatalmas kórusműsort, és minden előkészület azt célozta, hogy május 2-án igazán maradéktalanul áldozzunk Széchenyinek és Kodály zsenijének, ami egyet jelent. De egy erő közbeszólt, s ez a meteorológia makacs ellenállása volt. Április 24-e óta állandóan hűvös eső esett, hideg szél fújt, és csak a legoptimistább lelkek hirdethették, hogy bármi is történik, ezen a napon kisüt a nap, kacag a május, nyílnak az ibolyák, és Kodály mester zengő kórusa fogja magasztalni az örök erőket, a soha nem elegendő fiatalság, a színek győzelmét a hervadósan, a pesszimizmuson. És kisütött a nap. Május 2-án felvillantak a színek a Kálvineum udvarán. Színpadot építettek, felette piros falbevonat, zászlók, nemzetiszín és Nyíregyháza, meg Rákóczi Ferenc kék-piros színe került a falakra és az ablakokba. Közben a Jóba-boltban megsokasodtak a helyigénylések, és mire a szombat elérkezett nem volt már hely, a hatszáz ülőhelyet mind lefoglalták. Az iskolák boldogan készültek, és megérkeztek a várva-várt Kodály Zoltán, Bárdos Lajos, az új magyarságtudat keménykötésű vallomástevője, a magyar kóruskultúra szenzációs mestere. Csoda volt ez a szombat, a sok esős hideg nap után napsugaras derűvel. És szombat délután öt órára megtelt minden hely a Kálvineum szépen rendezett, dekoratív udvarán. Ott látjuk az egyházak, a katonai körök, a polgári társadalom képviselőit. Megérkezett vitéz Márlay Aladár vezérőrnagy, állomásparancsnok, vitéz Vattay Antal vezérőrnagy, lovasdandár parancsnok és a nyíregyházi honvédtisztikar számos képviselője, megérkezik vitéz Jékey Ferenc főispán feleségével. Török Dezső apát kanonok, főesperes plébános, Porzsolt István esperes, nagykállói lelkész, Joób Olivér ág. h. ev. lelkész, Bánhegyi Lehel ferencrendi atya, Szesztay András dr. vármegyei főügyész és a vármegyei tisztikar számos képviselője. Szohor Pál polgármester feleségével, Korompay Károly dr. igazgató-főorvos, a katolikus szervezetek elnöke, Erdő-

33

hegyi Lajos dr. felsőházi tag, dr. Gallay Rezső kir. tanügyi tanácsos és társadalmi életünk számos reprezentása. Itt vannak a középiskolák, az elemi és polgári iskolák igazgatói és tanárai, a hatóságok, intézmények, hivatalok. Hatszáz ülőhelyet állítottak föl, a fenntartott helyek két sora megtelik, az első sor székein hideg idő esetére pléd van minden széken. Az állóhelyekre is több néző vonul fel, a két oldalon emelkedő épületek ablakaiból zászlók lengenek, mosolygó arcú nézők figyelik az érdekes délután fejleményeit. Sorra érkeznek a katonás fegyelmezettségű iskolák, a kórusok 1500 főnyi serege, a vezénylő tanáraik vezetésével. Ott áll a hatalmas kórus, az ifjúság, fiúk és leányok, mint a május rügyfakasztó erőinek képviselői. Nagy éljenzés hangzik fel, tüntető ünneplés vihara harsog, amikor megérkezik Kodály Zoltán és Bárdos Lajos. Az ifjúság úgy éljenzi, köszönti őket, mint fejedelmeket. Kodály Zoltán és Bárdos Lajos az első sorban helyezkednek el, a nemzetiszínű díszítésű szószéken pedig megjelenik Szohor Pál polgármester, a Bessenyei Társaság elnöke. Szónokol, lelkesít, magunkra eszméltet. A májusi égen Schubert tavaszi felhői úsznak és a polgármester Széchenyiről beszél, a magyar tavaszról, a Tiszavölgyről, amelyről a nagy magyar alkotó könyvet írt. A Tisza völgyének szabályozásáról beszél Széchenyi István gróf, és azt írja ebben a füzetben, hogy a Tisza szabályozásának keresztülvitele után olyan nagy területek válnak termékennyé, hogy Szabolcsban megszaporodik és boldoggá lesz a népesség. Jóslata beteljesedett, mert Szabolcsban a gyermekáldás valóban nagy méreteket öltött. Ennek a sok nyírségi gyermeknek dalos kórusai szólalnak meg ma itt. Énekszavuk hódolat az előtt a férfi előtt, aki megmentette az ősi magyar dalkincset számunkra, Kodály Zoltán előtt és az európai magyar név, Bárdos Lajos előtt. Őket köszönti a polgármester a város közönsége és az ifjúság nevében. Bárdos Lajos: A kórus egysége a nemzet egysége Szohor Pál lendületes szavai nyomán nagy éljenzés harsan fel, az ifjúság másfélezernyi tömege viharosan éljenzi Kodályt és Bárdost, majd Bárdos Lajos lép az emelvényre és a mai nap jelentőségét méltatja új magyar interpretálásban. Köszöni a polgármester szívélyes aposztrofálását, és azt a kérdést fejtegeti, mi a jelentősége az ifjúsági énekkaroknak. Mit énekel, miként és miért énekel a magyar ifjúság? Magyar lélek alkotásait énekli, magyar dalokat, amelyeknek értéke művészi becsű. Összhatásban, kórusban énekel, mert ez az énekszó így azoknak is bátor megnyilatkozási lehetőséget ad, akik egyenként nem énekelnének. A karban való ének a szépségeknek olyan árnyalatát is megszólaltatja, amilyenre az operaházi énekművész sem volna képes. És hogy miért énekel az ifjúság? Azért, mert a kórusban egybeforrnak a magyar szívek, egységben szólal meg a lélek. A kánonban például más és más szólam szólal meg más időben, mint a magyar életben más és más helyen szolgáljuk a hazát, a különböző időben induló szólamok találkoznak, mint a magyar élet egyéneinek munkája, a nemzetszolgálat nagyszerűségében. A műsorban olyan számokkal kezdődik a hangverseny, amely számok nyugati zenei kultúra nagyjaitól származnak. Ez az utalás Széchenyi szellemére, arra, hogy nemcsak magyarok, hanem európaiak vagyunk, azok, akikről Széchenyi, Vörösmarty álmodott. Bárdos Lajos, akinek a közösségi magyar szellemisége már az első percekben megragadta az ifjúság szívét, nagy tetszést arató szavakban ismertette ezután a műsort, amely történeti érdekes-

34

ségű számokkal indult, annak igazolásául, hogy a magyar szeme az európai távlatokat is kereste minden időben. Énekelj, magyar ifjúság! Bárdos Lajos bevezető szavai után megszólalt a fenséges kánon. Ősi melódiák zendültek meg magyaros és újszerű szöveggel. Első volt az Énekelj, magyar ifjúság!, aminek szövegét Bárdos Lajos el is mondta: Énekelj, magyar ifjúság, Míg a nemzetek meghallják, S jobb hajnal virrad ránk... Majd a Glória szálljon kezdetű ősi dallam szárnyalt fel. Könnyes szemmel és megrendült lélekkel hallgattuk az 1500 énekes kánonját. Nem hallott Nyíregyháza soha ilyen vallomást, a magasba szárnyalt a lelkünk, és minden földiség felett egy eszmei világ fényes kapuja nyílott meg előttünk. Bárdos dirigált. De hogy lelke szólalt meg mozdulataiban, ez a vezénylés maga új rendkívüli élményű volt. A kezdő közös kórus után nyugati mesterek művei hangzottak el. Az Angolkisasszonyok magyaros egyenruhájú csoportját Jakab József karnagy vezényelte, Palestrina kórusát énekelték ihletett szépséggel. Ezután Mozart Ave Veruma következett. A Kir. Kat. gimnázium énekkara adta elő. Mindkét szép kórust Jakab József karnagy vezényelte. Most Orlando Lassus Zsoldos szerenádját énekli a Kossuth gimnázium kara Krecsák László vezényletével, aztán Schütz: Mi hisszük, Isten Fiát és Caldara: Áldott Jézus című műve következik a Kálvineum tanítóképzőjének és liceumának előadásában, Vikár Sándor vezetésével. Ezzel a nyugati kórustörténeti számok be is fejeződtek. Bárdos Lajos újra a szószékre lép és ihletett szívvel beszél a magyar népdalkutatás és gyűjtés nemzetpolitikai és művészeti szenzációjáról, a Bartók és különösen Kodály 18000 darabra emelkedő ősi magyar dallamgyűjtésének nagy horderejéről. Mindenki együtt érez az előadóval, amikor kifejti, hogy ifjúságunk milyen szívbeli gyönyörűséggel énekli az ősi magyarok dalait és milyen kimeríthetetlen kincses tárházat jelent az énekpedagógusnak a Kodály-féle gyűjtemények gazdag tárháza. Sok olyan dallam van, amely visszavezet a magyar múltba, még honszerető őseink lelkét is megszólaltatja úgy, hogy az ifjúság átéli ezekben a dalokban a magyar sorsot. A magyar történelem nagy korszakait. De más tekintetben is fontosak a népdalok. A falut és várost testvérként fűzik egymáshoz, a magyar nemzet testvériségét szolgálják. Bárdos nagyszerű bevezetése után megzendülnek a csodálatos magyar dallamok. Nagy távlatok nyúlnak most előttünk, a messze síkon pásztortüzek égnek, mely tó vize előtt állunk, a magyar nép lelkének titkos mély kútja előtt. Most tudjuk meg, milyen gazdagok vagyunk, hogy ázsiai múltunkra büszkék lehetünk. Ahogyan az 1500-as kórus négy magyar dalt énekel, szárnyat kap a lelkünk, büszkék vagyunk magyarságunkra. Aztán a legdúsabb magyar kincs, a dallamok és hangzatok ízes értékei bűvölnek el. Kodály kórusait hallgatjuk: Ambrózy Gyulának, ennek a csodálatos invenciójú művésztanítónak vezetésével a Benczúr-iskola tanulói énekelnek három Kodály-dalt úgy, hogy bámulatba ejtik a hallgatóságot precizitásukkal és nagyszerű dinamikájukkal. Aztán mély vallásos ihletű szám követke-

35

zik: a Harmatozzatok égi magasok, az Angolkisasszonyok éneklik, úgy, mint a szeráfi zenekar, mint a harangjáték, mint a hajnali áhítat harmatozó tisztasága. Szép a Horatii Carmen is, melyet a Kir. kat. gim. kórusa ad elő Jakab József vezénylésével, a Gergelyjárás pedig, amelyet az Ág. h. ev. leánygimnázium nagyszerű kara ad elő Krecsák László vezetésével, nagy tetszést kelt összhangzásának és vidám hangulati értékének csillogásával. Most aztán a délután legszebb kara következik. Mindenki ennek tartja az állami tanítóképző kórusát, így nyilatkoznak Bárdosék is róla. Egy ízig-vérig művész muzsikus szakember bámulatos csiszolómunkájának eredményeként hangzik fel a Kodály: Katonadal, amelyet Bolyári Zoltán vezényel. Egyöntetűség, gondos, művészi ritmusmegoldás, szín és dinamika csodálatos eredményekben jelentkezik ebben a karban. A közönség áhítattal és elmélyedéssel fogadja. Most egy érett férfikórus erővel teljesebb akkordjai hangzanak fel. A Tisztviselő Dalárda Krecsák László vezetésével a Huszt c. dalt adja elő. Különösen a tenor ragyogó színe kapja meg a hallgatóságot. A Tisztviselő Dalárda díszelnöke, Rácz Gyula min. tanácsos, kir. pénzügyigazgató Beregszászról jött erre az alkalomra Nyíregyházára és öröme volt a daltestvérek szép szereplésében. A kórusokat a Kálvineum két gyönyörű számmal fejezte be. Mint egy klasszikus orgonajáték, amelynek ihletett zengése a szívek mélyére száll, úgy hangzott az Angyalok és pásztorok kórusa Vikár Sándor elmélyedő vezénylésével. Az utolsó szám újra egy kánon volt. Ezt már Kodály Zoltán maga vezényelte finom választékossággal. A magyarokhoz c. kórus megrendítő hatású volt. Igazság és szépség ragyogott belőle. Az emberi és a magyar sors mélyéről szállt a hang, és amikor Kodály két karja a fináléban a magasba lendült, mintha égi jel mutatott volna a magyar magasságok, a csillagok felé, hogy zengjen a szívek érzése ilyen egységben, mint ennek a dalnak melódiája. Az ifjúság lelkes örömmel, hittel és májusi üdeséggel működött közre a szép dalos együttesben. Bárdosnak és Kodálynak gyönyörű babérkoszorút adtak át és Bárdos Lajost az állomáson gazdag kórussal búcsúztatták a diáklányok. Másnap éppen ilyen ünneplő dalköszöntés kísérte az állomáson Kodály Zoltánt is. Nyíregyházán lelki ajándék volt a szép dalosünnep. A közönség hálás volt érte. (Nyírvidék Szabolcsi Hírlap – 1942. május 4. 5–6. o.)

36

Bárdos Lajos az emelvényen

A Kálvineum Leánykara és Vikár Sándor a pódiumon

37

Kodály a „Forr a világ”-ot vezényli

Bárdos Lajos összkart vezényel

Kodály és felesége, Emma asszony a hallgatóság körében

38

Kodály, Emma asszony és Bárdosné a hallgatóság körében

Vikár Sándor, Kodály Zoltán és Bárdos Lajos a Kálvineum Leánykarával

39

Kodály Zoltán ajándéka a Kálvineum tanítóképzı intézet énekkarának Dr. Kodály Zoltán, a kiváló nagy magyar zeneszerző, a május hó 2-án rendezett nyíregyházi éneklő ifjúság emlékére és elismerésének kifejezésére nem régen megjelent legújabb pedagógiai művét 150 példányban megküldte ajándékul a Kálvineum tanítónőképző énekkarának, valamint művésztanárának, Vikár Sándor zeneiskolai igazgatónak és tanulmányi felügyelőnek. Vikár Sándor a kiváló pedagógiai műből a hangversenyen szerepelt összes iskolák vezetőinek is juttatott néhány példányt, hogy minden iskola éneklő ifjúsága részesülhessen Kodály áldásos munkájának hasznaiban. Csak megemlítjük, hogy mikor 5 évvel ezelőtt, 1937. május 2-án először volt itt Kodály Zoltán, a Kálvineum kiváló énekkarának akkor is értékes ajándékot adott, amennyiben megküldte minden énekkari tagnak a Pünkösdölő c. nagyszabású énekkari művét, Vikár Sándornak, volt kiváló növendékének pedig számos értékes könyvének megküldésével fejezte ki elismerését. (Nyírvidék Szabolcsi Hírlap – 1942. május 20. 4. o)

Kodály 1936-ban, Berzsenyi Dániel halálának 100. évfordulójára komponálta a következő oldalon látható nagyszabású kánont, amely azóta a magyar dalosmozgalom jeligéje lett. „Tömegdalt írni nem lehet, mint ahogy közmondást sem. Viszont a tömeg dalává lehet valami, ha sok ember ismer rá benne saját érzéseire. A Forr a világ tömegdal: több százezren énekelték már” – írta Kodály 1949-ben. A kánon vegyeskari változata 1937-ben, Nyíregyházán szólalt meg először, a szerző jelenlétében. Majd 1942-ben ezernél több dalos élén maga Kodály vezényelte. S nem felejthetők azok a forró pillanatok sem, amikor Bárdos állt az összkar elé, s keze intésére zengett az ének.

40

41

KODÁLY ZOLTÁN

VIDÉKI VÁROS ZENEÉLETE ELŐADÁS NYÍREGYHÁZÁN* Ma arról szeretnék pár szót szólni, hogyan juthat közelebb egy vidéki város lakossága a magasabbrendű zenéhez a legkisebb áldozattal s a legnagyobb eredménnyel? Előre bocsátom, az a fajta vidékiesség, amiről régente annyit élcelődtek fővárosi lapjaink, ma nincs többé. A forgalom, a rádió, a változott élet eltüntette. Ma a legkisebb városban több művelt ember él, mint ötven-hatvan éve egy-egy megyeszékhelyen. Egyetemet végzett, olvasott, utazott emberek száma megsokszorozódott mindenütt. De a magyar műveltség sajátos típusa okozta, hogy az általános műveltség emelkedésével a zenei műveltség nem fokozódott arányosan. A magyar műveltség ugyanis határozottan vizuális típusú. A magyarnak legfejlettebb érzékszerve a szeme, egész újabb irodalmunkban az élet látnivaló, látható oldala van előtérben. Egy-egy jó magyar regény minden lapját meg lehet rajzolni, ellenben aránylag kevés magyar verset írtak olyat, amely teljes hatásához parancsolóan kívánja a megzenésítést. Mindig így volt ez és így marad? A nemzetek története azt mutatja, hogy nem Franciaország volt a zene világközpontja a XII. és XIII. században. A XIX.-ben már egy francia író mondta ki, hogy a zene a legkellemetlenebb zörej. Századról századra más országba tolódott át a zene súlypontja. Így egymás után volt fényes zenei korszaka Angliának, Németalföldnek, majd Itáliának, Németországnak. Nekünk még nem volt, tehát még lehet. Azaz valamikor csak meg kellett teremnie annak a sok remek dallamnak, ami népünk közt máig megélt. Nyilvánvaló, hogy nagyobb és értékesebb része régebbi korokból ered, s csak kisebb és kevésbé jelentős része íródott 1850 után. Igaz, hogy általában csak ezt ismerik: de a legjobb úton vagyunk, hogy a régi is átmenjen a köztudatba. Ebből az egész magyar zeneélet megújhodása fog következni. Termésünk tehát van, csak nem élünk vele, és nem élünk eléggé a zene malasztjával. A nagy világmesterek alkotásaival. Zenefogyasztásunk kezdetleges és szervezetlen. Közönségünk zenei ellátása hiányos, s innen a nagy zenei igénytelenség. Ezen a hiá*

Kodály Zoltán: Visszatekintés. 1. köt. Budapest., 1982. Zeneműkiadó, 71–74 p. Az előadás eredeti címe: Mit tehet a magyar város a zenekultúráért?

42

nyon a rádió csak kis részben segített. Egyrészt még nem jutott el nagy feladatának tudatára és egy nagyszabású, nemzetnevelő koncepciónak, aminőt több külföldi rádió igyekszik valóra váltani, nálunk még csak halvány körvonalai derengenek. Másrészt újabb veszedelmet rejt, ha valaki soha másképp zenét nem hall, mint rádión. Abban a hiszemben nő fel, hogy minden zene olyan kényszeredetten, csikorgóan, fülfacsaróan hangzik, mint gyakran a legjobb készüléken is. S kinek lehet ma jó készüléke? A rádió csak zenepótlékot nyújt, aki valóságnak veszi, sohasem tudja meg, mi az igazi zene. Másik nem kisebb veszedelme a rádiónak, hogy teljes passzivitásba visz. Minek vesződjön hangszergyakorlással az, akinek úgyis kevés az ideje? Csavar egyet a gombon, s a legnagyobb művészeket hallhatja. Igaz, hogy harmadkézből. Rádióra átvitt gramofonlemezről. Így a zenével való kontaktus egyre felületesebb természetellenesebb lesz. Mi tehát a teendő? Mennél nagyobb tömegeket közvetlen érintkezésbe hozni igazi, értékes zenével. Mi ennek ma a legjárhatóbb útja? A karéneklés. Hisz ez rendben van, mondaná valaki, ott a dalárda minden kis faluban! Csakhogy ahol dalárda van, ott még nincs művészet, sőt a legművészibb dalárdaéneklés többnyire csak a művészet előcsarnokáig vezet. Egyszerűen azért, mert a férfikar egész irodalma ilyen. A német férfikar, mert hisz lényegében azt vettük át, inkább társadalmi összejöveteleket, mint művészetet szolgáló intézmény. Ebből a korlátozottságból már csak eszközeinek korlátozottsága miatt sem igen tud kibontakozni. Innen van, hogy a legnagyobb mesterek nevét alig-alig találjuk a férfikarok katalógusában. Ellenben a vegyeskar irodalma határtalan, s elmondhatjuk, hogy a zeneirodalom legmagasabbrendű, legmagasztosabb művei vegyeskar nélkül nem szólalhatnak meg. Egy jól szervezett vegyeskar, a város egész társadalmát zenei öntevékenységre mozdítja. Költség jóformán semmi, eredmény: lelki emelkedettség, boldogabb, igazabb, jobb emberek. Megvalósítása igen egyszerű: a meglevő dalárdák bővüljenek ki vegyeskarokká. Ez a fejlődés már meg is indult. A szombathelyi dalárda hetven éves évfordulóját már mint vegyeskar ünnepelte. Temesvár okosabb volt, már harminc éves korára „megnősült”. Hogy ez az egyetlen járható út, arról meggyőz egy pillantás régebbi próbálkozásokról. A háború előtti boldog években azt hitték, pénzzel minden megoldható, pénzt adtok, kértek, néha kaptok, hogy zene szólhasson a városban. Nézzük mennyire volt maradandó, amit így elértek. Nemrégiben egy kis hírlapi polémia mentén Szombathely régebbi zenei irányítói felsorolták, mi mindent csináltak. „Olvasatlan ezreket költöttek”, hogy Bécsből, Pestről híres művészeket, sőt egész zenekarokat „hozzanak le”. Mindebből mi maradt? Hová lett a tavalyi hó? Se pénz, se posztó. Mert ma ugyan egyetlen szombathelyi polgár sem zeneértőbb egy harmincketted kottával, mint lett volna, ha amaz olvasatlan ezreket másra költik. Egészen más viszonyban lesz a zenével, akinek már a nagyapja benne volt a városi énekkarban, és benső lelki kapcsolatban élhet a nagy zenei szellemek alkotásaival. Anyagi eszközökkel lehetett rövid időre elkápráztatni, más városok irigységét fölkelteni, de a lelkekben maradandó zenekultúrát teremteni nem lehet. Azonkívül az ilyen „lehozott” művészek és zenekarok már csak óvatosságból is a legalacsonyabb ízléshez szabták műsorukat, s rendesen bevált a számításuk. Így nem emelték, hanem éppen csak kiszolgálták megrendelőik ízlését.

43

Voltak finomabb, nemesebb próbálkozások is. Egyik legszebb példájuk éppen itt, Nyíregyházán virágzott. Van-e, ki még emlékszik Popini Albertre? Ez a név a Bessenyei-kör zenei fénykorát jelenti. Az idejáró művészek tudták, hogy a legjobb műsorokkal léphetnek elő, megértőkre találnak. De mi maradt ebből? Meghaltak, elköltöztek a szép esték tanúi, kevés válogatottak magánügye volt, a közre nem hatott. Annak a korszaknak a stílusa volt ez, amely az egyéni, elit nevelést tartotta mindennél fontosabbnak, s elhanyagolta a köznevelést. Neveltünk zenei elitet is, de elfelejtettünk közönséget nevelni hozzá, melynek a zenei elit munkájára szüksége van. Így sok zenészünk külföldre szorult, mert itthon nem kellett. A nemzet anyagi és szellemi tőkéjének egyaránt óriási vesztesége volt. Ezért az exportért ugyanis semmit sem kaptunk. Más ország is exportált zenészeket, de a német, olasz zenész külföldön is a maga kultúrájának apostola, egész működésével azt terjeszti. Mi ilyen irányban nem szereltük fel világgá ment tehetségeinket, s rendesen végképp elveszítjük őket, beleolvadnak környezetünkbe. Nemzeti nevelésünk gyenge lábon áll. Sok frázis ellenére iskolánk nem oltja bele növendékeibe a sajátos nemzeti kultúra tudatát, s nem adja kezükbe annak igazi fegyvereit. Mi haszna volt a magyar zenekultúrának abból, hogy Vecsey Ferencnek Velencében palotája volt? Ahonnan csak árvízkor jött haza, egyet-kettőt hegedülni. S míg neveltünk zenészeket a külföldnek, idehaza nem gondoskodtunk a legelemibb szükségletekről. Ifjúságunk széles rétegei zeneileg vakon nőttek fel. Valóban ötven év elhibázott művelődéspolitikáját kell jóvátennünk, s ez nem sikerülhet máról holnapra. Ma már világos mindenki előtt, hogy elitnevelés és tömegnevelés egymástól el nem választható szerves egység kell hogy legyen, csak akkor értékes az eredmény, ha megvan a kettő egyensúlya. Ez egyensúly helyreállítására legsürgetőbb teendő az iskolai zeneoktatás fejlesztése, jobban mondva megteremtése. Minden gyermeknek joga, hogy az iskola kezébe adja azt a kis kulcsot, amellyel, ha ő is akarja, bejut a zene csodakertjébe, s azzal egész élete értékét megsokszorozza. A zenei kultúra-politikáért részben a szakzenészek felelősek, mert mindenkor az ő meghallgatásukkal intézték. Hogy a szakzenészeknek mennyire nincs fogalmuk az iskola zeneéletéről és szükségletéről, a magam esetével bizonyíthatom. Mintegy 1925-ig én is a szakzenészek rendes életét éltem, azaz semmit sem törődtem az iskolával, abban a hiszemben, hogy ott minden rendben van, tesznek, amit tehetnek, s akinek nincs hallása, az a zene számára úgyis elveszett. Ebből az illúzióból egy véletlen eset rázott föl. Egy szép tavaszi nap a budai hegyekben egy kiránduló lánycsapatra akadtam. Daloltak, s én megálltam egy félórára, és a bokrok mögül hallgattam őket. Attól, amit daloltak, egyre jobban elszörnyedtem, csak annyit mondok, hogy a műsoruk koronája – Schneider Fáni volt. Megtudtam, hogy egy pesti tanítóképző növendékei, s hirtelen láttam, hogy a jövő nemzedék nevelői és anyái az analfabétaságnál is rosszabb, teljes zenei züllöttségben nőnek föl. Ma hálásan gondolok Schneider Fánira, mert az kényszerített, hogy gondolkodjam, mit kellene itt tenni. (Évek múlva az az intézet is felkért egy előadásra. Akkor nekik is elmondtam az esetet.) Három dolog hiányában látom az iskolai zenetanítás sikertelenségének okát. Nem volt elég alkalmas tanerő, tananyag, idő. Ez az oka, hogy a legtöbb ötvenéves ember leggyötrelmesebb emlékei közé sorozza az iskolai énekórát, de ifjabbak is. Valami tör-

44

tént azóta. Az újabb tanfolyamokon végzett énektanárok már értenek hozzá, hogy örömmé tudják tenni az énekórát. Anyag hiányáról sem lehet ma már panaszkodni. Sokan buzgólkodnak e téren, sok jó és érdekes darab készült. Ez az esztendő különösen emlékezetes Bartók Béla új karainak megjelenéséről, melyek remélhetőleg itt is nemsokára sorra kerülnek. Marad megvalósításra a harmadik pont. Valamivel több idő: egykét órával több, igen szerény kívánság. Hogy ezt egyelőre nem teljesítik, annak oka a túlterheltségtől való félelem. Csakhogy a jól vezetett énekóra nem teher, hanem üdülés, derű és jókedv forrása. Akárhányszor látni, hogy a kis emberek valósággal felvillanyozva, boldogan jönnek ki az énekóráról. Évek munkája kell még, hogy a felsőbb tanügyi hatóságokat erről meggyőzzük. S én kérek mindenkit, amennyiben a mai előadás után úgy találja, hogy érdemes az iskolás gyerekeket énekre tanítani. Hogy a maga hatáskörében ezt a törekvést pártolja és előmozdítsa. Engedjék, hogy gyermekeink, unokáink többet kapjanak az örömből, az élet szépségét jobban érezzék, mint éreztük mi. Járuljunk hozzá, hogy érdemesebb legyen nekik embernek és magyarnak lenni, mint nekünk volt. (1937)

Részletek Kodály Zoltán Közélet, vallomások, zeneélet címő töredékes feljegyzéseit, vázlatait tartalmazó könyvébıl* Nyíregyháza (zöld tintával írt szöveg elejére ceruzával beszúrva:) egyelőre minden szerv magának működik. (Zöld tintával:) Zeneiskolák, egyes zenetanárok: munkája elsorvad, ha nem nő ki szervesen egy nagy nemzeti munkaprogramból. Öncél nem lehet egyes kiváltságosak zenetanulása. Hivatalos tanterv nem kielégítő. Mi van? Összehasonlítani más országokkal! Szaktanítás. Polgári? Középiskola. 60 év zenei kultúrpolitikája 1867 óta vonható felelősségre. Elhibázva: mintha csak az egy Budapest volna a világon. Petőfi: Az országgyűléshez. – Szervetlen, egyik nem folytatja, amit a másik kezdett. Egyetlen szerves elgondolás, organizmus, melynek minden – (Egy eltépett 1937. január 3-5. naptárlap hátán. Beletéve a következő, összehajtott naptárlapba.)

*

Kodály Zoltán: Közélet, vallomások, zeneélet. Szerk. Vargyas Lajos, Budapest, 1989, 371. p. [A félkövéren szedett szavak Kodály kiemelései, míg a kurzívan szedett részek Vargyas Lajos utólagos kiegészítései.]

45

SZABÓ ANTAL

HARMINC ÉV ELİTTI FELVILÁGOSÍTÁSOK A „KÁLLAI HÓHÉR”-RÓL, „KÁLLAI EGYES”-RİL ÉS „KÁLLAI KETTİS”-RİL A Nyírvidék folyó évi január 6. és 8-án megjelent száma Réthei Prikkel Márián bencés tanár néprajzi és művelődéstörténeti monographiája alapján foglalkozott a Kállai kettőssel s a befejező soraiban tett eme nyilatkozat: „Örökre fájlalnunk lehet, hogy ezt a szépséges táncot a magyarság nem gyakorolja többé vigalmaiban. Ismertetésünkkel az ügyét még nem tartjuk kellően tisztázottnak. Szükséges, hogy a magyar ethnographia az ország minden részében tovább kutassa nyomait s esetleges fennlétét”. Ez késztetett elsősorban az alábbiak közlésére, másodsorban pedig az, hogy dr. Görömbei István nyíregyházai m. kir. Járásbírósági elnök értésemre adta, hogy ez üggyel kapcsolatosan személyemről tett információja alapján többen várják soraimat, mint olyanét, ki a Kállai kettős életre keltésével foglalkozott. 1893. év szeptember hó első napjaiban foglaltam el tanítói állásomat a nagykállói ref. Egyház iskolájánál, Farkas Lajost, mint segédlelkészt ott találtam, ki alig egy hónapi ott létem alatt eltávozott Nagykállóból, távoznia kellett a Nyírvidékben leadott cikke miatt, melyben a nagykállói városi népkertben a város vezető emberei által tervezett, s felépített nyári mulatóhelyet „malomsátornak, ringlispilnek” nevezte. Azóta e helyett díszesebbet építtetett a város. E rövid idő alatt Farkas Lajos és köztem mélyebb ismeretség nem fejlődött ki. Távozása után hallottam, hogy a Kállai kettős áriáit, dalait s táncfiguráit kutatta s az összegyűjtött adatokat Vadnay Károly „Fővárosi Lapok” című szépirodalmi napilapjában közölte le. Sajnos ezeket nem ismerem, nem ismerem a Jósa Múzeumban őrzött adatokat sem, nem ismerem Réthei Prikkel Márián bencés tanár könyvét sem, csak annyit tudok belőle, amennyit a Nyírvidék fentebb említett számai hoztak. Éppen ezért kérem a szerkesztő urat, hogyha esetleg olyat írnék, mi a táncra, annak dalaira vonatkozólag felesleges már, törölje soraimból. 1893. decemberétől 1895. márciusáig ahol csak alkalom volt rá: disznósátorban, névestélyen, lakodalomban, véletlen történt összejöveteleken 60-70-80 esztendős emberektől és aszonyoktól folyton érdeklődtem a Kállai kettős eredete, dala, áriája s táncfigurái iránt.

46

Szabó Antal táncosai körében Érdeklődésem közepette tudtam meg, hogy Nagykálló többszázados életében sok régi különlegességei között, mint azt id. Görömbei Péter volt nagykállói ref. Lelkész, esperes A Nagykállói Református Egyház Története című könyvében adatok alapján megrögzítette, különösen három volt olyan, mely az egész országban szájról-szájra járt. Első a kállai hóhérral való fenyegetés, második a Kállai egyes, harmadik a kállai kettős. A kállai hóhérral való fenyegetés onnan ered, hogy Nagykállónak mint végvárnak 1711 előtt pallos joga s így hóhéra volt, s az elítélt vétkesekre ilyen büntetést szabtak: „A kállai hóhér által nyelve kivágatassék”, – a „kállai hóhér által felakasztassék”, – a „kállai hóhér által felakasztassék”. A hóhér lakása azon a helyen volt, hol most a nagykállói szolgabírói hivatal helyiségei vannak, mely ennek előtte Dr. Jósa András vármegyei főorvos lakása volt. A Kállai egyesnek értesüléseim szerint semmiféle összefüggése nem volt a Kállai kettőssel. A Kállai egyes, börtönhelyiség volt, melynek mása a most országos elmegyógyintézetül szolgáló volt vármegyeháza börtönhelyiségei között ezelőtt 30 évvel, az átalakítások előtt látható volt. Én láttam. Ez egy olyan keskeny, rövid s alacsony cella volt, melyben sem állva, sem fekve kiegyenesedni kinyújtózkodni nem lehetett, s padlójára élére állított négyoldalú hasáblécekből volt, s ebbe egy-két napra zárták a főbűnösöket, s mikor azok sem állva, sem fekve, sem lábaik változtatásával nem bírták a fájdalmakat, gúnyolták őket a hajdúk, mondván: „na, járod a kállai kettőst?” Vagy mikor vitték őket a cellába, mondták: „mindjárt eljárod a kállai kettőst”. Azt is hallottam 30 évvel ezelőtt a legöregebb emberektől, amit a Nyírvidék január 6-iki száma Mit mond róla

47

a népmonda? Mellékcím alatt leközölt, hogy a rabul ejtett törököket a várőrség kettesével összekötötte, összeláncolta, s táncoltatta velük a Kállai kettőst, s ha nem tudták, vagy elfáradtak, pálcával kényszerítették őket a hajdúk a tánc folytatására. Az öreg emberekkel történt beszélgetésekből én azon meggyőződésre jutottam, hogy a Kállai kettős sem a Kállai egyesből, sem a törökök táncoltatásából nem keletkezett, ezekre csak gúnyképpen használtatott a kállai kettős emlegetése. Kik tudták táncolni a Kállai kettőst? A kállai kettős eredeti szép magyar tánc lehetett s idősebb, mindég a polgárság színe-javából, a legjobb táncosok, s akkor táncolták, mikor a mulatság hangulata s a bor első hatása önkéntelenül is táncra késztette a táncolni kiválóan tudó férfit. Úgy éjfél fele, mikor a többi táncolók már szívesen is pihentek, s nézték is a jó táncosok Kállai kettesét. Olyan iparosnak, vagy úrnak nevét, ki járta volna a Kállai kettőst, egyet sem említettek előttem, csakis polgárokat s azok közül is azokét, kik vezető szerepet vittek a város életében. Így emlegették előttem: Sarkady Dániel főbíró, az tudta szépen táncolni. Most tudják: Toka Károly törvénybíró, Jenei János volt bíró neje: Kádár Zsuzsanna, F. Kiss Sándor, Huszár Toka János, (ki maga idejében a huszárok közül csinosságával, dévajságával kitűnt, ezért kapta a huszár nevet), Torma Dániel a legtehetősebb polgárok egyike, s ennek felesége Toldi Julianna, Forró Mihály, Sőrés András neje: Bereczky Juliána, Toka Károlyné törvénybíróné: Bereczky Zsuzsanna, Csendes Mihályné: Barna Mária. Ezek közül mint élőket ismertem: Toka Károly törvénybírót, F. Kiss Sándort, Huszár Toka János, Torma Dánielt, Jenei Mihálynét. Mindegyikkel eltáncoltattam nagyon sokszor, kivéve Torma Dánielt, ki elnyomorodva állandóan ágyba feküdt s az ágya felett a padláshoz erősített lecsüngő kötél segítségével ült fel vagy fordult meg ágyában. Az ő házához is elvittem említettek közül hol egyiket, hol másikat, s táncoltattam őket, Torma Dániel magyarázta, így is egészítgettük a táncot. Torma Dániel legjobban visszaemlékezett a dalokra, mint dalos, jó hírben állott. Igen sok felvilágosítást adtak a táncolókon kívül Hajdu Torma József akkori koszt adóm, ki fiatal éveiben vármegyei börtönőr majd kulcsár volt, s ennek bátyja, Nagybajuszú Torma Sándor, ezek büszkék voltak nagyon nemességükre, mutogatták is előttem származási levelüket, hogy voltaképpen az ő családi nevük nem Torma, hanem Tormás, s az ő elődük az ecsedi várnak kapitánya volt. Az általam fentebb megnevezettek 25–30 évvel ezelőtt már mind 65–70–75 éves emberek voltak, s már mind elhaltak. Említett táncosok közül legszebb délceg magatartással, igazi meleg hangulattal, s csaknem utánozhatatlan lebegő rezgéssel és dallal párhuzamosan Toka Károly törvénybíró táncolta el, méltó párja volt neki Jenei Jánosné szemérmetes, szende mozdulataival, mely a csalogatás alatt nemes dacot tükrözött vissza. A tánc menetéből, dalaiból azt állapítottam meg, hogy a szerelmes táncos pár nő tagja a tánc kezdetén, a két este történt elmaradásért szemrehányást tesz a csapongó természetű férfinak, s dacosan otthagyja a szeretett férfit, külön lejti a táncot s tovább folytatja szemrehányásait, miket a férfi igyekszik simítani, jóvátenni feleletekkel, ölelésekkel, de a nő mindig abban a pillanatban, amikor a férfi már azt hiszi, hogy rendbe jön a dolog, dacos hűtlenséggel kisiklik az ölelés alól, s mikor később látja, hogy a férfi kezd bosszús lenni, s kezd felül kerekedni, végül megengedi fogni egy ujja hegyét, s ezen hagyja magát forgattatni, majd karján s végül meghagyja magát ölelni a kibékülés jeléül.

48

Sajnos, a mi tanulókorunkban a debreceni tanítóképzőben a zenei órák nem voltak kötelezők, s a zenetanár bár nagytudású, zeneköltő volt, az öregséggel járó gyengesége folytán nem tudta megkedveltetni a zenét, csak azok látogatták a zenei órákat, s csak azok vitték valamire, kik odahaza zenét tudó édesapjoktól elsajátított zeneismerettel léptek a képzőbe – én nem így léptem, nem is vittem annyira, hogy a Kállai kettő áriáját hangjegyekkel az utókornak biztosítsam, de azt hiszem, erre szükség nincs is, mert gondolom Farkas Lajos, mint kiváló zenész már elvégezte, hallomásom szerint ő erre fektette a fősúlyt. Hallás után a Kállai kettős dalainak áriáját mind megtanultam, s ma is tudom. A zenei résztől eltekintve én a táncra fektettem a fősúlyt, s azt a hallottak s látottak alapján következőképpen állítottam egybe. A tánc minden figuráját háromszor lejtik el a táncosok. Zenével dalolja a nő: Felülről fúj az őszi szél, Zörög a fán a falevél, Ugyan babám hová lettél? Már két este el nem jöttél. Hm, hm, hm, hm, hm. Zene kezdetére a párok a téren középen állanak, a nő kezdi a dalt, s e pillanatban a férfi a nő derekát félkarral átkarolja vagy két kezét megfogja s kezdi vele a táncot, helyben mozgó négyes ütemben, a férfi kedveskedő mozdulatokkal, s mosolygó arccal járja, majd a hm, hm, hm, hm, hm-re, melyet a cigány húrjának pittyegtetésével utánoz, rezgős szerű lebegéssel, sima, alig észrevehető bokázással végzik be, ezt a rezgés szerű lebegést nevezték höcögtetésnek. Nő: Már két este el nem jöttél Talán a verembe estél? Férfi: Nem estem én a verembe Véled estem szerelembe. Hm, hm, hm, hm, hm. Ennek kezdetével a nő némi haragot színlelve elfordul a férfitől, vagy kifordul annak karjából, ezt látva a férfi, ő is kifordul s kiáltja: ha te úgy, én is úgy, s majd válaszol dalban a nő kérdésére. Ez idő alatt a férfi hátul a derekán egymásra tett kézzel, tehát nem csípőre tettel, a nő pedig ruhája vagy köténye himbálásával táncmozgással egymástól 3 – 4 lépésnyire távolodnak el, s szembe fordulnak a pittyegtetésre, melyre a rezgős lebegést s bokázást csinálják meg. Férfi: Véled estem szerelembe, Tudod, kedves vagy szívembe. Nő: De te engem nem szeretel, Csak épen hogy kecsegtetel. Hm, hm, hm, hm, hm.

49

E nóta dalolása alatt ellenkező oldalra való andalgással végzik a táncot, a pittyegtetésre tett rezgős lebegés s bokázás után a zene hangjai mellett visszaindulnak eredeti helyükre, s zárják a figurát a rezgős lebegéssel s bokázással. Nő: Ugyan mondd meg mit gondoltál? Mikor velem elindultál. Férfi: Ne gondoltam én egyebet, Kapok csókot nemcsak egyet. Hm, hm, hm, hm, hm. A nóta dalolása alatt előbbi táncmozdulatokat csinálják meg fordulásokkal. Nő: Tegnap este mentem lesbe, Valaki ült az öledbe. Férfi: Akárki ült az ölembe, Csak te voltál a szívembe. Hm, hm, hm, hm, hm. A nő szembe indul a férfivel, a férfi azon gondolatban, hogy békülni akar a nő, ölelésre kész karokkal közeledik hozzá, s mikor ölelni akarja, az hirtelen kifordul s eredeti helyére vissza táncol, ép így a férfi is, s szembe fordulva végzik a rezgős lebegést, bokázást. A férfi dala alatt mondja a nő: Hogy szerettem, mégis megcsalt. Nő: Csalfa voltál, az is maradsz, Csak magadra haragítasz. Pedig könnyen vigasztalhatsz, Ha megölelsz, megcsókolgatsz. Hm, hm, hm, hm, hm. A nő ismét szembe indul, ölelés gondolatát ébresztő mozdulatot tesz, ezt látva a férfi, gondolja, most már rendbe jön minden, ölelésre tárt karokkal közeledik újra a nőhöz, ki hirtelen elfordulással helycserére indul, elfoglalja a férfi helyét, férfi pedig a nőét. Szembe fordulva a rezgő lebegés és bokázás után előbbi csalás megismétlésével viszszatáncolnak rendes helyükre s rezgő lebegést csinálnak, bokáznak, - a férfi e figura közben fejcsóválással s más mozdulatokkal kifejezést ad már bosszúságának. Férfi: Még fittyet hány nékem lelkem Amióta üres zsebem. Még elfordul tőlem kincsem. Pedig ő tart a bilincsen. Hm, hm, hm, hm, hm. A nő ismét szembe indul ép úgy a férfi is újra abban a hiszemben, hogy most már megölelheti, közben azon elhatározással, hogy meg is öleli a nőt, ki közelebb is megy most táncközben a férfihez, s a férfi kitörésszerű ölelésétől úgy menekül, hogy annak karja alatt hirtelen átbúvik s táncolással a férfi helyére megy, ép így a férfi a nő helyére,

50

majd a rezgő lebegés, bokázás után a csalás ismétlésével rendes helyükre táncolnak rezegve lebegnek, bokáznak. A csalás után kiáltja a férfi: Nem érdemli, hogy utána járjak. Férfi: Sem kötője, sem szoknyája, Csak a sáppadt két orcája, Mégis csak azt mondogatja: Szeret is, nem is, ihajja! Hm, hm, hm, hm, hm. A nő ismét szembe táncol a férfivel, ki szintén szembe megy a nővel. A nő a férfi dalban való támadására engedékenység érzéseitől vezérelve jobb kezének mutató ujját megengedi fogni, s a férfi kezdődő örömmel ujjánál fogva forgatja a nőt, előbb jobbra majd balra, rezgés, lebegés, bokázás után helyükre indulnak, helyükön rezegve lebegnek, bokáznak. Nő: Addig rózsám innen nem mégy Míg ez a gyertya el nem ég. Férfi: A másik is mindjárt elég, A szerelem mégsem elég? Hm, hm, hm, hm, hm. Ismét szembe indulnak a táncosok fokozódó örömmel s kedvvel most a nő a karját nyújtja, a férfi bele akasztja karját, úgy forgatja a nőt, rezgős lebegés, bokázás után helyükre táncolnak, rezegnek, lebegnek, bokáznak. Majd ugyanezen dalra ismét szembe táncolnak egymással örömteljes hangulatban – ekkor a nő a kibékülés jeléül megengedi a dereka átkarolását s így forgolódnak s végzik rezgő lebegéssel, bokázással. Az öröm magával ragadja úgy a férfit, mint a nőt, s kezdik járni gyors ütemben a táncfigurákat a fenti sorrendben. A férfi így aztán közbe-közbe, mikor egymástól eltávolodva táncolnak, ahol ösztöne diktálja, be-be mutat virtusos táncfigurái közül egyet-egyet. Ezek közé tartozott a Nyírvidék által említett fejtetőre tett borral telt pohárral való táncolás is. Ezt a táncfigurát láttam gyermekkoromban Hajdúszoboszlón is lakodalmakban, a bravúrozó nevére nem emlékszem. Láttam közelebb Balogh Mihály tornyospálcai ref. főgondnoktól is. S mikor az illetők elvégezték a táncot, levették a fejükről a borral telt poharat, az asztalra tették, s csak fogukkal fogva meg a pohár szélét, kiitták annak tartalmát. Gyorsan a Kállai kettős figurákat a következő együttes dalra lejtették: Kincsem, komámasszoszórosszórosszasszony, Adj egy marok lencsencsencsencsencsencsét, Melyért cigány asszoórosszórosszasszony Mondjon jó szerencsecserecserecsencsét. Ki sem merek menninininininini, Kapum elébe kiállaninininini, Mert mindig azt mondják gyagyáragyágyagyángyák, Hogy a szerelem babárabábabábant.

51

Beteg vagyok én szöszöröszöszörnyen Meg is halok én kökönyökökökönnyen Érzed kedves rózsázsárazsázsázsázsázsám Elhervad az orcácáracácácácám. A zenét hozzá Torma István városi kézbesítő játszotta, ki mint magyar ember fiatal éveiben cigánybandát tartott fenn s vezette azt, majd a bál estére ő tanította be a még ma is élő Mocsár Sete Pistának a dalok hangjait. Sete akkor az elsőbanda prímása volt, azért hívták Setének, mert setekézbe fogott vonóval játszott, miért is hegedűjén ellenkező sorrendben voltak kifeszítve a húrok, mint ahogy az rendesen szokott lenni. Az általam leírt módon 1895. március 15-iki bálra tanítottam be a Kállai kettőst, s mutattuk be igen nagy érdeklődés mellett. Eljöttek a táncot megnézni Nyíregyházáról Kállay András főispán, dr. Jósa András vármegyei főorvos, dr. Kállay Rudolf várm. kórházi igazgató, s társaságaikban még többen. A tánc bemutatása után kinyilatkoztatták, hogy egyik-másik figurát, melyet lakodalmakban láttak, azonosaknak látják a Kállai kettes figuráival, csakhogy nem ilyen kolón szerűen táncolták, hanem csak egy, esetleg két pár táncolta egymásra való figyelés nélkül, megjegyzésükre kinyilatkoztattam, én is azt tartom, hogy úgy kell táncolni, de ez alkalommal az volt a célom, hogy minél többen, egyöntetűen sajátítsák el a táncot, a sok táncos dacára is kellő áttekintést nyerjenek az érdeklődők a táncról. Ekkor legszebben táncolta Toka Károly városi tanácsos, fentebb említett Toka Károly törvénybíró fia, Szondy Juliánna, ki rokonságban van Tokáékkal, s most Hetey Menyhért nyírgelsei földbirtokos neje, Borsy Dániel most már neje Ács Juliannával, Pelyvás János, most már neje Toka Karolinával, Pelsőczy József Vágó Erzsébettel, most Toka Károly tanácsos neje. Azóta nevezettek közül különösen Toka Károly tanácsosról hallottam, hogy egyegy családi összejövetelen el-el táncolgatja Hetey Menyhértnével a Kállai kettőst. 1922. év őszén a nagykállói gazdálkodó ifjak szüreti mulatságán újra bemutatták a Kállai kettőst. Toka Károly tanácsos tanította be a tánc figuráit leányának, Toka Ilonának, partnerének Vas Józsefnek, s fiának Toka Menyhértnek s ennek partnerének Vas Piroskának. Ugyancsak az ő tanítása alapján mutatták be az 1923. március 15-iki mulatságon Imre János Borsy Karolinával, Vágó Lajos Borsy Ágnessel, Lőrinczy András Pelyvás Piroskával, Erdőhegyi László Borsy Rozáliával. Értesülésem szerint most is készülnek a gazdálkodó ifjak a Gazdakör javára rendezendő műkedvelői előadással kapcsolatos táncmulatságon bemutatni a Kállai kettőst. Én mikor tanítottam, dallal kapcsolatosan tanítottam, táncoltattam a figurákat, nehezen ment a dallal, de végre mégis ment. Úgy értesültem, hogy dalolás nélkül táncolják mostanában, ez nem helyes, a Kállai kettős dalos tánc; ezt dallal kell megtanulni annak, aki igazán meg akarja tanulni, s így kell biztosítani az utókor számára. (Nyírvidék

–

1924.

jan.

27.

3.

o.;

52

jan.

30.

3.o.;

febr.

2.

3–4.

o.)

HARSÁNYI GÉZÁNÉ

NAGYKÁLLÓ KODÁLYI ÖRÖKSÉGE „A kunyhó hű maradt…. A falu megmentette a tradíció folytonosságát. A mi dolgunk átvenni tőle, és tovább ápolni…” (Kodály Zoltán) Nagykálló kisváros Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében, délkeleti irányban 14 kilométernyire Nyíregyházától. A Nyírség ősidők óta lakott vidékén, egy elmocsarasodott ősfolyam-meder partján, futóhomok által borított, egykor erdővel benőtt táján terül el ez a nagy múltú település, amely évszázadokon át Szabolcs megye székhelye volt.

Nagykálló főtere (képeslap, 1930-as évek)

53

Maga a város kétszer született. Először 1250 körül, a tatárjárás után az elpusztult Búzna-Dada lakói alapítottak várost Kálló néven. Ezt a települést az első foglalás jogán a Kállay család ősei birtokolták. A város közelében két országút találkozott, így ez a hely alkalmas volt a vásározásra. Vásáros Kállóba mesterek települtek, megyegyűléseket, ítélkezést tartottak, s a XVI. század elejére jelentékeny hellyé nőtt. Azonban az I. Kállót 1566 nyarán elpusztította egy török támadás. A török sarcolás ellen 1570 körül felépült a kállói vár, amely száznál több falut védett mindenféle ellenségtől. A vár védelmébe települt a török vészt túlélt lakosság, új várost alapítva a régi helyétől északnyugatra. Újkálló kiváltságos, szabad város lett. Lakói jobbágyi kötöttségek nélkül élő, katonai szolgálataikért a város határában földet birtokló, földművelésből, vagy mesterségükből élő emberek voltak. A XVII. század derekáról kilenc céh alapítólevele maradt meg, s itt működött Magyarország két salétromfőző helyének egyike is. Tanúja volt a város és a vár Bocskai győzelmes szabadságharcának, innen intézte felkelését indokoló kiáltványát a nemzethez I. Rákóczi György, majd a vár kapitánya II. Rákóczi György, itt sírt Thököly kurucainak tárogatója, végül itt kezdte szabadságharcát a mindössze 27 éves fejedelem, az európai műveltségű II. Rákóczi Ferenc. Négy ágyút, lőszert, és harangot kapott, és háromszáz idevaló harcos követte őt Kállóból küzdeni a haza függetlenségéért. Szabadságszerető, szabadságáért küzdeni tudó nép élt ezen a helyen évszázadokon át. A várost, a várat amelyet építettek fel lehetett égetni, el lehetett pusztítani, de az itt született kultúra gyöngyszemeit, a dallamokat, a táncmozdulatokat megőrizte a város. Valamikor az 1600-as évek elején szólalt meg a várfalak tövében egy szerelmes, szép népdal, amelynek mint ősdallamnak két variánsából született a Kállai kettős első két dala. Majd ugyanitt megszólalt egy másik, vágyakozó, szépséges hajnal-ének, a Szól a kakas már. Mindháromban ott ereszkedik a keleti színezetet jelző régi magyar dallammotívum: a „ti-lá-szi-fá-mi”. A Felülről fúj dallamához a civódó, majd kibékülő szerelmespár párbeszédes éneke, oda-oda kiabálása társul. És táncmozdulatok, amelyek a duzzogó-haragos távolságtartástól az egyetlen ujj érintésén, majd a karoláson át „csalogatással” oldva a feszültséget lassan jutnak el a kibékülést jelző szerelmes ölelésig, majd a következő feszes ritmusú friss és gyors dallamok melletti boldog együttmulatozásig. Műfaja: táncdráma. A nagykállóiak Kállai kettős táncáról az első adat 1674-ből való: egy erdélyi nemes levele mint közismert kállói táncot említi. A következő két és fél évszázadban az első kettőhöz hozzátoldódnak újabb dallamok, és hol a zenei anyag, hol a tánc említései tanúsítják folyamatos létezését. Ápolják, formálják, őrzik az itt élő emberek generációi, akiket ideköt a megélhetést adó föld és a város szeretete. El-eljárják családi ünnepeken: lakodalomban, névestén, disznótorban. Táncolják nagyobb közösségi eseményeken: arató-, és szüreti-bálon, megyebálon és nemzeti ünnepen. Mindenki ismeri, táncolják kisgyerekkortól az idős korig, ki-ki a párjával. De vajon mitől sajátosak, mitől éppen idekötődők ezek a dalok, táncok? És hát van a magyar nyelvterületen máshol is hasonlóan odaszületett és megőrzött művészeti specialitás, mint a mezőségi táncok, széki muzsika, ürögi kanásztánc, stb. Foglalkoztatta ez a kérdés a magyar zene nagyjait, Kodály Zoltánt és Bartók Bélát is, természetesen elsősorban a népdalok, népzene vonatkozásában. „Az volna a legörvendetesebb, ha minden or-

54

szág, minden országrész, minden megye, minden falu valami tősgyökerest, eltérőt tudna produkálni.” – írta 1934-ben Bartók Béla, a tudományos népzenekutató lelkesedésével. KODÁLY ZOLTÁN, a pályatárs, a jó barát viszont óvta őt a hiú reményektől: „Túl sok tősgyökerest, eltérőt egyik megyénkben sem remélhetünk, mert viruló népdalaink természete a vándorlás, a cserélődés; magyar nyelvterületen a népdalhatárok összemosódnak”. Valóban, a népdalok nagy része általánosan ismert, mégis akadnak olyanok, amelyeket csak egy bizonyos tájon énekeltek, dallamok, amik helyhez kötődtek. Hegyektől körülzárt, folyók szigetein lévő kis falvakban, vagy betelepítések után zárt közösségű településeken. És Nagykálló? Lehet-e ennek a kisvárosnak saját muzsikája? Szabolcs megye sík, vagy dombos vidék, nyílt arcú panorámával. A homokdomboktól koszorúzott Kálló sincs elszigetelve a Nyírség szép testvér-tájaitól. Kialakulhatott-e, és megmaradhatott-e itt valami sajátos muzsika? – tűnődhet az ember. A választ a történelemben kell keresni. A táj ugyan jól átjárható, ám a társadalmi változások, különbségek néha jobban elkülönítették egymástól az embereket, mint a hegyek, szakadékok, vagy folyamok. Kálló városában külön életet élt a vármegyei közigazgatás, egészen külön életet az a hajdani kurucok leszármazottaiból itt maradt, „nyakas” kálvinista, földművelésből élő, nyelvében hajdú „í”-ző tájszólását mind a mai napig őrző paraszti réteg, akiknek generációi mind ott vannak az elmúlt száz év „helyi néphagyomány” címkével jelezhető fotóin. Jó száz éve a paraszti réteg mulatságai a nagy mezőgazdasági munkák befejezéséhez kötődtek, pl. arató bál, szüreti bál, de külön rendeztek iparos-bált, s ha a legelőkelőbbek szórakoztak a megyebálon, vagy az Úri kaszinóban, oda sem földművelő, sem iparos be nem tehette a lábát. És elszigetelhettek-e jobban természeti akadályok embereket, mint a vallási hovatartozás? Ahogyan elkülönült szokásaiban, életvitelében szomszéd háznyi közelségben a Telekoldalon a zsidó népesség? Elkülönült, ám mégis… Purimkor egy különös sorsú magyar népdalt énekelt vallásos énekeként, a Szól a kakas márt. Élt békében a maga másságával a népesség mindkét rétege, s néhány házzal odább járták a Kállai kettőst, mely szinte megújul, újabb lendületet kap a Millénium nagy nemzeti felbuzdulása idején: keletkezését, történetét, dalait, koreográfiáját alapos kutatómunka után leírja, dallamait lekottázza Farkas Lajos református lelkész. Az írás megjelenik az Etnographia c. országos néprajzi lapban, hogy aztán huszonöt évvel később, 1921 februárjában a 39 éves zenetudós, zeneszerző, Kodály Zoltán felfigyeljen rá, és ideutazzon Szabolcs megye szívébe Kállai kettőst látni, lejegyezni. A boldog békeidők és a nagy milleniumi lelkesedés azonban időközben tovaszálltak. Farkas Lajos a nevezetes cikk írása után mindössze néhány hétig lakott itt. Aztán a dalos-táncos legényeket elvitte az első világháború, a városka épületeiben sok kárt okozott a román megszállás, de a népdalgyűjtés ügye nem tűrt halasztást. Így hát Kodály Görömbei Pétert találta a kállói református lelkészi hivatalban, aki jó szívvel fogadta a váratlan látogatót. A Kállai Kettőst nem tudta ekkor megmutatni Kodálynak, hiszen még nem volt állandó tánccsoport, de mégsem távozott üres jegyzetfüzettel a Mester: Görömbei nagytiszteletű úr maga kíséri át a közelben lakó Klein Ábrahám rabbihoz, akinek éneklése alapján lejegyezhette a zenetudós a Szól a kakas márt.

55

Szól a kakas már

Szól a kakas már, Majd megvirrad már Zöld erdőben sík mezőben sétál egy madár Micsoda madár, Micsoda madár Sárga lába, kék a szárnya Engem odavár Várj madár várj Várj rózsám, várj Ha az Isten Néked rendelt Tied leszek már. Szépséges dallamú hajnalozó magyar népdal ez a XVI–XVII. századból az úgynevezett hajnalozó dalokat az észak-keleti országrészben lakodalmas szokásdalokként tartották nyilván. Az volt a szokás, hogy hajnalban felkerekedett a násznép, kiszellőztetni fejét a friss levegőn, amíg a lakodalmas házat rendbe teszik. Ilyenkor körbejárták a falut, dallal ébresztették azokat, akik vacsora után, vagy a menyasszonytánc után hazamentek aludni. Végül mind együtt énekelték a legszebb hajnalozó dalt az ifjú pár ablaka előtt. A dal négysoros versszakokból áll. Sorai rövidek, a szótagszámuk: 5-5-8-5. Dallamvonala kupolás. Hanem a dallamának végén ennek a dalnak is ott van ugyan az az árulkodó, török hatásra utaló „ti-lá-szi-fá mi” dallamfordulat, mint a Felülről fúj kezdetű dalban. Aki énekelte igen erősen vágyakozott a kedvese után. Talán egy lány, akinek szerelme pásztor volt a távoli sík mezőn, vagy katona? Azt biztosan tudjuk, hogy egy másik pásztor szépen énekelte és furulyázta ezt a dalt a kállói határban 1760 táján, és egy 10 éves forma zsidó libapásztor fiúcska fülébe, szívébe igen belebújt, s emlékezetéből újra meg újra előjött a messzi Lengyelországban, ahol 11 éves korától 25 éves koráig tanult. Nagy tudású emberként tért vissza Kállóba, s amikor megkérdezték, miért jött vissza, hiszen ennyi tudással talán másutt jobban boldogulna, mindig azt felelte, ez a dal hozta haza. Taub Eizik Izsáknak nevezték, és olyan híres rabbi lett, akinek sírjához Nagykállóba a mai napig rendszeresen jönnek zarándokok a világ minden tájáról. A legenda úgy szól, hogy amikor a kisfiú megtanulta a pásztortól a dalt, intett a kezével, és a pásztor nem tudta többé játszani. Tény, hogy a rabbi később még két versszakkal megtoldotta a dalt, átértelmezve azt úgy, hogy a szerelmes vágyakozás helyére a Messiás várása lépett, és a chaszidok Purim nevű ünnepükkor vallásos énekként éneklik szerte a világon. A 4. és 5. versszak így szól, így énekelgetik a zarándokok is:

56

Mikor lesz az már? Mikor lesz az már? Jiboné ha mikdos ír Zion tömálé1 Akkor lesz az már!

Miért nincs még már? Miért nincs még már? Miphné chatü enü golinü mearchenü2 Azért nincs még már!

Tehát a népdalt, a legendát és a kiegészítést Kodály Zoltán 1921-ben jegyezte le. A dal közlője Klein Ábrahám rabbi volt, a legendáé Görömbei Péter. Klein rabbi hozzátette még: – Azóta a magyarok nem is nagyon éneklik A legenda – legenda. Éneklik magyarok is, sőt hallottam gyermekkar előadásában kánonszerű feldolgozásban, no és a Szól a kakas már minden jelentősebb népdalgyűjteményben benne van. A kottakép közlésével kapcsolatban van egy érdekesség. Ez alábbi 1957-ben jelent meg a Szól a figemedár c. szabolcsi népdalgyűjteményben Kodály Zoltán lejegyzésének pontos másolataként. Csakhogy a Mester – mintegy magának – jelezte, hogy a versszakok ritmusa nem egyforma. Az első és 3. versszak kezdő szótagja (szól, várj) hosszú, amíg a 4. és 5. vers-

1

Ha Cionban a szentély újra felépül

2

Mert bűneink miatt kiűzettünk országunkból

57

szakok kezdő szavai (mi-kor, mi-ért) éles ritmussal társulnak. Ráadásul az első három vers dallama lassú, sejtelmes, beszédszerű, míg a két záró versszak feszes, giustó előadásban szokott megszólalni. Az első megjelenés után félreértett formában kezdték kottából énekelni, így terjesztette a rádió, és egy népszerű együttes is. Mindezt megerősítette az alábbi közlés, amely egy későbbi gyűjteményből való.

Fent: Az első két sorban „nincs együtt” a szöveg, és a dallam ritmusa. Megfigyelésem szerint Nagykállóban a népdal első három versét az alábbi lejegyzés szerint éneklik:

58

Kodály Zoltánt a lejegyzés után a Zöld erdőben c. háromszólamú kórusmű megírására ihlette a kállói dallam. Született egyszer Kállóban egy népdal. Háromszáz év múltán olykor-olykor a nyelvünket egyáltalán nem beszélő zarándokok énekelni kezdik kristálytisztán, magyarul a nagybalkányi utcai temetőnél… Lejegyzője, feldolgozója a magyar zenetörténet egyik legnagyobbja. Mindez nem mindennapi sors egy népdal esetében. 1921-ben egy dallal és egy ígérettel távozik a zeneszerző: Hívják, amint lehet. Két év múlva, 1923-ban hegedűdallamokat ír le, és a Jó bort árul Sírjainé c. dalt jegyzi le, amelyről tudja, hogy a dalban szereplő asszonyok valóban létező személyek voltak Nagykállóban. (Farkas Lajos közlése.) Misky Lászlóné, Görömbei Péter lánya úgy tudta, hogy az édesapja több levelet váltott a zeneszerzővel a további gyűjtés ügyében, értesítette Kodály Zoltánt a táncdallamok lejegyezhetőségéről az első tánccsoport 1924-es megalakulása után. 1926. november 7. nevezetes dátum: Kodály újra Nagykállóban gyűjt, mégpedig a Kállai kettős dalait. Az őszi vasárnap eseményeiről részletesen tudósított a Nyírvidék c. lap. 1926. november 7. Kodály Zoltánt nyíregyházi előadásra invitálták, és „egyúttal” eljött Nagykállóba is, mert közben Görömbei Péter levélben jelezte, most már be tudják mutatni a fiatalok a híres táncot. A zenetudós automobillal érkezett kíséretével Nagykállóba: Téger Béla újságíróval, akinek részletes tudósításából ismerjük a neves nap eseményeit, fényképésszel, aki fotókat készített. A kísérők között volt Kardos István, a megyei kultúrtanácsos, és Kiss Lajos múzeumigazgató is. Vasárnap délelőtt érkeztek a nyíregyházi Jósa András Múzeum megtekintése után. Kedves fogadás a parókián, koccintás. Néhány udvarias mondat után Kodály érdeklődött: – És a táncosok hol vannak? – Sok fiatal tudja a táncot is, a dalokat is. Aki ma eljön közülük az istentiszteletre, az fog táncolni a vendégeknek – válaszolta a nagytiszteletű úr.

59

Csoportkép az 1926-os novemberi nagykállói látogatásról A hátsó sorban balról jobbra állnak: Balog Lajos, Balázs Ferke, Balázs Kálmán. A középső sorban állnak: Vágó Lajos, Téger Béla, Vas József, Toka Menyhért, Kiss Lajos. Ülnek: Borsi Lina, Kodály Zoltán, Borsi Karolina, Görömbei Péter, Borsi Ilona, Kardos István Úgy is történt. Mindannyian meghallgatták a tudós pap prédikációját, majd a Nagytiszteletű úr istentisztelet után hívott három lányt és három fiút. Három Borsy lány volt, két testvér Linuska és Ilona, és az unokanővérük, szintén Lina. A fiuk: Vágó Lajos, Vass József, és Toka Menyhért. Amikor Borsi Lina nénitől érdeklődtem, így mesélte el: „Az istentisztelet után átmentünk az iskolába, mert a parókia udvarán el volt veteményezve. A református iskola tágas udvarán ott volt Balázs Ferke és cigányzenekara”. Kodály elragadtatással nyilatkozott a kállói nevezetességről: „Ez olyan szép, hogy filmre kellene venni!” A tánc után mindannyian a Görömbei házaspár vendégei voltak ebédre, majd fényképezés következett a parókia udvarán. Készült az előkelő vendégeket, a vendéglátó lelkészt, a táncosokat és zenészeket együtt ábrázoló csoportkép, és olyan felvétel is, amelyen csak a táncosok láthatók. Délután a vendégek sétát tettek Nagykállóban: a mester meglátogatta Lőrinczy György kortárs író szülőházát, Jósa András saját készítésű orgonáját, és elköszöntek.

60

A Kodálynak táncoló három táncospár 1928 nyarán néhány napot töltött itt a Mester, és egész szatmári útja során a legtöbbet, 44 dalt jegyzett le Nagykállóban. Ekkor került sor a Kállai kettős dalainak első hangrögzítésére. Kodály Zoltán fonográffelvételeket készített. Az 1990-es évek elején Szondy Gyuri bácsi így mesélt nekem erről: „– Gyere csak Gyurka! – szólt be édesanyám a házba – kísérd el az urat nagyapáékhoz! – Egy idegen úriember állt a kapunk előtt. Köszöntem, elindultunk. Út közben kedvesen beszélgetett velem, de, hogy pontosan miről, arra már nem emlékszem. Hamar odaértünk, közel laktak nagyapámék. Toka Károlynak hívták, bíró volt. Én, mint kíváncsi gyerek, még egy pár percig ott lábatlankodtam. Kodály néhány udvarias szó után elmondta jövetele célját. Görömbei nagytiszteletű úrtól hallotta, hogy Toka Úr sok régi dalt ismer, és ő népdalokat gyűjt. Megkérdezte, énekelne-e neki? – Ajjaj! – vakarta meg a fejét nagyapám huncutkásan – csak így szárazon, nem tudok énekelni! – kapta a kancsót, és hozott bort a pincéből. Töltött a vendégnek is, magának is. Koccintottak. A pohár bor elfogyasztása után megszólalt: – Most már tudok énekelni!”

61

A Hidegen fújdogál a szél, Kincsem komámasszony és a Jó bort árul Sirjainé kezdetű dalokat id. Toka Károly és id. Torma Károly énekelte fonográfra. Megható érzés hallgatni a recsegő, kezdetleges technika ellenére a rég elporladt dalosok hangját. Ugyanekkor készült a népi zenekari kíséret rögzítése is. Balázs Ferke és zenekara játszotta el a következő sorrendben: A kállai kettős lassú és friss dallama. A felvételt a Kodály Archívumban őrzik (F 490). Az ekkor lejegyzett anyagból ma már az idősebbek is keveset ismernek. A kodályi gyűjtésből a következő dalok kottái jelentek meg nyomtatásban: Meghalt a juhász, Most jöttem Gyulajból, Leszállott a páva, Dóra, dóra, dóra, Nem bánom, nem bánom, Azt hallottam rózsám, A gúnárom fekete, Meghalt a juhász. És természetesen a már említett Kállai kettőshöz tartozó dalok: a Felülről fúj az őszi szél, a Kincsem komámasszony, a Jó bort árul Sirjainé, a Nem vagyok én senkinek sem adósa, és az elfeledett Feleségem olyan jó, Azt mondják, jól mondják, valamint a Szól a kakas már. 1929 augusztusában a Kodály házaspár vendégül látta otthonában a Budapesten vendégszereplő kállói tánccsoportot. Borsy Istvánné, Borsi Lina néni, az 1926-os gyűjtőút egyik táncosa, és az 1928-as fonográffelvételek egyik közlője így mesélte el az emlékezetes eseményt: „Budapesten szerepeltünk, amikor Szabó Antal tanító úr mondta, hogy nagy megtiszteltetés éri a csoportunkat, meghívást kaptunk Kodályékhoz. El is mentünk. Csak arra emlékszem, hogy nagyon szép nagy lakásban laktak, ahol sok szépen festett dísztányér volt a falon, és rengeteg szép hímzett párna. Az egyik szobában Kodály Zoltán pálinkával és pogácsával kínálta a fiukat, a másik szobában a felesége kínálta a lányokat foszlós kaláccsal és kakaóval. Akkoriban nagyon ritka dolog volt, hogy egy úri család beengedjen a lakásába ilyen egyszerű falusi fiatalokat. A kakaó is a ritka ünnepi különlegességek közé tartozott. Egy kicsit elbeszélgettek velünk, nem voltunk sokáig, mert fellépés következett.”

Levelezés, a Mester nagykállói kapcsolatai Az alkalmankénti levélváltásnak Kodály Zoltán és Görömbei Péter között sajnos nem maradt dokumentuma, csupán a református lelkész lányának, Misky Lászlóné, Görömbei Sára tanítónőnek elmondásából tudjuk, hogy édesapja több levelet váltott a Mesterrel az 1928-as látogatás után. A lelkész kórusművet kért a kállói református dalárda számára. Hogy kapott is, azt egy Szabó László tulajdonában megmaradt kottafüzet tanúsítja. A református dalárda vezetője, Gáspár Endre saját kezűleg másolta le minden dalos számára néhány Kodály-mű – a dalos hangszínének megfelelő – szólamát.

62

Kodály: Kórusok

63

A Kórusokat 1942. május elsején szerezték be 8,50 pengőért a kállói Református Iskola számára. Azonnal a megjelenés után! Kodály Zoltán köztiszteletben álló jeles személyiségként két esetben segített kállói emberek ügyén-baján. Például Görömbei Péter azonos nevű fiának ügyében, valamint a Kállai kettős zenekari kísérete közlőjének, Balázs Ferke prímásnak. A kitűnő hegedűs nyugdíjat kapott a Mester közbenjárása segítségével 1950 körül. Ugyanebben az évben, 1950-ben a Mester megkomponálta helyenként osztott vegyeskarra és népi zenekarra írt Kállai kettősét. A bemutatóra meghívást kapott Nagykállóban Szabó Sándor táncos, aki 1929-től táncolta a híres motívumokat, a háború után pedig jelentős szerepe volt a táncos hagyomány újjáélesztésében. Sándor bácsi holta napjáig büszke volt rá, hogy díszpáholyból nézhette végig a Kállai kettős bemutató előadását, amely a Magyar Állami Népi Együttessel hamarosan elindult világhódító útjára, messze földön ismertté téve ezzel városunk nevét.

Szabó Sándor és táncospárja

64

Tisztelet és hagyományırzés Két évvel később, 1957-ben Szabolcs-Szatmár megye zenészei kiadvánnyal köszöntik az ekkor már kül-, és belföldön egyaránt elismert nagy zeneszerzőt 75. születésnapja alkalmából. Megszületik Volly István válogatásában egy kiváló népdalgyűjtemény a Szól a figemadár, amely ennek a tájnak a népdalait tartalmazza. A kiadást Nagykálló község is támogatta, iskolai ének-tanáraink részt vállaltak a terjesztésben. 1976-ban új Művelődési központ épült Nagykállóban. A Mester születésének 95. évfordulója előtt az előcsarnokban Kodály domborművet avattak. Készítője: Sebestyén Sándor szobrászművész. A dombormű feliratai: „Minden nép fiaiban hordozza az élet és dicsőség csíráját.” Majd alatta: „Kodály Zoltánnak, a Kállai Kettős világhírű feldolgozójának emlékére állíttatta Nagykálló hálás közönsége.”

Kodály-dombormű (Sebestyén Sándor, 1982)

65

További események időrendben, röviden: 1981. november 7-től rendszeresen Kodály ünnepségek vannak a domborműnél. 1985-től szaporodik a Kodály Társaság nagykállói tagjainak száma. A Budapesti Kodály Társaság látogatása 1995-ben. Jeles személyiségek sora, pl. Simándi József operaénekes, Kertész Lajos zongoraművész a „Kodály nyomában” c. program keretében látogatott el hozzánk. A megemlékezések díszvendége Tarcai Zoltán a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Kodály Társaság elnöke. 2001: A gyűjtő utak emlékére új, fekete márvány emléktáblát helyeztek el közadakozásból a régi református parókia falán, nagyszabású ünnepség keretében. 2002. nov. 7.: „Kállai kettős” kórustalálkozó, az emléktábla megkoszorúzásával. 2005: Megyei Gyermek Népdaléneklési verseny. Koszorúzás. 2007. október 1.: Megemlékezés a Zenei Világnap alkalmából, hangverseny a református templomban főleg Kodály művekből, koszorúzás az emléktáblánál.

Epilógus Szabó Sándor bácsi már nem él, de 2007. október 1-jén együtt járta a Kállai kettőst utódainak három generációja: lánya, veje, unokája, annak fia és leánya, vagyis a két dédunoka. Van remény a folytatásra, arra, hogy lesz, aki együtt őrizze tovább a dalostáncos jókedvet, és a nagykállói Kodály-emlékeket.

66

MÓSER ZOLTÁN

AZ IDİK MEGVÁLTOZTAK – A KÁLLAI KETTİSRİL

1

„Az a nemzedék, amely csak pár évtizeddel ezelőtt is buzgó művelője volt a saját táncnak, mely a maga gyakori összejövetelein, két-három napig tartó lakodalmain, csaknem minden alkalommal eljárta, vagy eljáratta a maga speciális táncát, elment a minden élők útján. Az idők megváltoztak, új emberek, új szokások léptek a régiek helyére.” (Görömbei Péter, 1895.) Immár több mint egy évtizede, hogy a költő Ratkó József vendégei voltunk Nagykállóban. Érkezés után rögtön Kodály emlékek után érdeklődtem, mivel tudtam, hogy Kodály járt itt is. – Várj csak, mutatok valamit! – válaszolta vendéglátó gazdánk az utcán, lakásuk felé haladva. S mert olyan titokzatosan mondta, nagy meglepetést gyanítottam. Amikor lakására értünk a fedett teraszon megállva körbe mutatott, mondván: – Innen nézte Kodály a kállóiak „Kállai kettősét”! Ez nem sok, tűnődtem el, szinte semmi. Pontosabban egy udvarnyi csönd. Ám Téger Béla tanárnak a Nyírvidékben írt cikke alapján megelevenedett ez az udvar! 1926. november 7-ét írtak akkor, a Kodály támlapokon viszont 1928. VI. hó szerepel, s alighanem így igaz: ugyanis Kodályt Nyíregyházáról (ahol előző nap, november 6-án tartott előadást), a vendéglátók elhívták Nagykállóba, hogy nézze végig az újra felfedezett Kállai kettőst2. A lelkészi lakban már ott van Balázs Ferke, a kállói prímás, a zenekar három tagjával. Kodálynak elmondja, hogy˙(…) a dallamot nem mostanában tanulta. Hagyományként maradt fenn évszázadok óta. Előjönnek a táncosok is, akikkel Kodály hosszasan elbeszélget a kállai kettősről. A leányok, legények dalolni kezdenek – Kodály minden jellemző értékes dallamot, szöveget lejegyez, lekottáz… A tanulmány Móser Zoltán „Erre leltem földnek nyomát” című eddig publikálatlan Kodály könyvének egyik fejezete. 2 In. Eösze 1977: 115. p. 1

67

A lányok, legények táncra állanak, megpendül a húr. Szól a kállai kettős kuruc kori dallama, amelyet egykor a síp hangja cifrázott. Erő és báj van e vitézi táncban, amely után Kodály kijelentette, hogy filmre kell venni, be kell mutatni Pesten, az Urániában. Farkas Lajos, kállai segédlelkész, a helyi dalárda vezetője 1895-ben ismertetést közölt a kállai kettősről. Töredékes adatokból állította össze írását, s közli azokat a dalokat is, amelyeket „ősz fürtű, roskatag öregektől” hallott. A beszámolóját kétkedve zárja, szomorú sóhajjal, amikor azon meditál, hogy „az előadott kállai kettős mennyiben egyezik meg az igazi kállai kettőssel”? Igen, ezt már bajos eldönteni, s az is igaz, amivel zárja írását, hogy ezt előbb kellett volna kitudakolni. („Hja! debuisset pridem!”) Az adatközlők közül többen is állították, hogy a tánc és annak zenéje tulajdonképpen két részből állott3, éspedig egy lassú andalgóból és egy toborzó-szerű frissből. (Voltak, akik öt különböző dalt emlegettek.) Farkas Lajos szerint a Mikor felülről fúj a szél… és a Kincsem, komámasszony… kezdetű két dal tartozik össze, mint egy egésznek a két (andalgó és friss) része.

Férfi:

3

Mán két este el nem jöttél, Tán biz a verembe estél, hm… Nem estem én a verembe, Véled estem szerelembe, hm…

Czuczor Gergely szerint (tévesen) „friss magyar kettős táncz, mint azt Kállóban járják, vagy járták.” In: Czuczor-Fogarasi: A magyar nyelv szótára, 1865. III. 344. o.

68

Véled estem szerelembe, Tudod, kedves vagy szivembe, hm… Nő: De te engem nem szerettél, Csak épen, hogy kecsegtettél, hm… Csalfa voltál az is maradsz, Csak magadra haragítasz, hm… Pedig könnyen vigasztalhatsz, Ha megölelsz, megcsókolgatsz, hm…

Férfi:

Ugyan mond meg, mit gondótál, Mikor velem elindultál? Nem gondoltam én egyebet, Kapok csókot, nem csak egyet. Még fittyet hány nékem, lelkem, A mióta üres zsebem, hm… Még elfordul tőlem, kincsem, Pedig ő tart bilincsen, hm… Ne hánd rózsám a szememre, Meghalok szégyenletembe, hm… Nézzünk mind a ketten földre, Úgy válik becsületünkre, hm…

Férfi: Férfi:

Tegnap este mentem lesbe, Valaki ült az öledbe, hm… Akárki ült az ölembe, Csak te voltál a szivembe, hm… Sem kötője, sem szoknyája, Csak a sápadt két orcája, Mégis csak azt mondogatja, Szeret is, nem is, ihajja.

Nő: Addig, rózsám, innen nem mégy, Míg ez a gyertya el nem ég. Férfi: A másik is mindgyárt elég, A szerelem mégsem elég.

69

II.

Ki sem merek menni-nirini ni-ni-ni, Kapum elébe kiállani ninini, Mert mingy' azt mondják gyagyáragyáragyagyák, Hogy a szerelem babárabárababánt. Beteg vagyok én szö-sző-rö-szö-röszörnyen, Meg is halok én kö-kö-rö-kő-rö-könnyen, Érted kedves ró-zsa-zsá-ra-zsá-ra-zsá-zsám, Elhervadt az orcza-czá-ra-czá-ra-czá-czám. Ezekhez harmadikként szintén friss csárdás csatlakozik, amely egy 1855-ös népszínműnek4 egyik betétdala volt:

4

Böhm Gusztáv: Huszárcsíny, 1855.

70

Sokáig a Kincsem, komámasszony… dallama legrégibb lejegyzésének Pálóczi Horváth Ádám kéziratos dalgyűjteményének, az Ötödfélszáz énekeknek (1813) 289. számú darabját tartották. Murányi Róbert Árpád kutatásai alapján5 közel egy évszázaddal régebbinek tarthatjuk most már. A miskolci volt református fiúgimnázium könyvtárában akadt rá az eddig még irodalmunkban meg nem említett kézírásos fóliás kötetre, s abban egy bocolicum dramma és egy tragikum dramma latin nyelvű szövegre és annak kottájára. A második, a latin nyelvű dráma egyik, 1746-ban, Besztercén lejegyzett dalában ráismerhetünk a Kállai kettős gyors szakaszára. „Ahogy egykor a besztercei diákok vigadtak a színpadon, épp úgy járják ma is a nagykállóiak a táncot a dallamra” – írta az említett tanulmányban Murányi Róbert Árpád. * A Kállai kettősről tudott a nyíregyházi születésű Krúdy Gyula is. Az egyik emlékezésében szól Nyíregyháza híres primásáról Benczi Gyuláról, akinek híressége akkor Jókai Móréval vetekedett! Ő még tudta és húzta is lakodalmakban a Kállai kettőst. Az egyik elbeszélésében pedig Péter báró cigányhangversenyeiről emlékezik, „ahol kötelességének tartotta a megjelenést minden valamire való úriember, – még a megye távoli részéből is eljött a híres Nadányi földesúr, az emlékezetem szerint tizenkét kabátot, bundát, felöltőt viselt, mert állandóan fázott. A Baich-féle mulatságok tizenkettedik napján azonban már ingujjban járta a Kállai-kettőst Nadányi uram.”

5

Zenetudományi Tanulmányok II., 1954, 501–507. p.

71

A fiatalon elhunyt prózaírónk, Kamondy László hagyatékában talált Játékos-komoly történelem című sorozat egyik érdekes írása is a Kállai kettős keletkezéséről, kialakulásáról értekezik6. Mondandóját egy idézetre való hivatkozással zárja: A kállai kettős – írja Szabolcsi Lajos7 »Délibáb« című legendás könyvében – parasztok tánca. Lábuk váltogatva, mint a gólya, járják a szabolcsi meg (?) a hajdúi lakodalmakban. De a kállai kettős tulajdonképpen kállói tánc. Ott találták ki. Azonban ott nem lakodalmon táncolták először, hanem a megyeháza börtönében. A megyeházán, a pincék alatt, a legnagyobb mélységben volt egy cella. Ülni nem lehetett benne, állni még kevésbé, mert hegyes vaslapokkal (gondolom: vasszegekkel – K. L.) volt a padozat kirakva. Ezért kellett a lábakat váltogatni benne, fel- s leugorva, mint a sebes táncnál. Más forrás szerint a földesurak is előszeretettel alkalmazták az ilyen táncra kényszerítést. Köztük egy Kállai nevű földbirtokos, aki megyényi területet kapott a Habsburgoktól árulásáért a száműzött fejedelem birtokából. Kállai nem vallatási célból alkalmazta a Szabolcsi által leírt táncot, s nem is a megyeház börtönében, hanem saját gyönyörűségére a kastély udvarán. Legtöbbnyire férfiakat szemelt ki táncosnak, a pestisjárvány elől szökni akaró jobbágyokat ( tehát olyanokat, akik nem tudtak vagy nem mertek megszökni), s amíg ezek a férfiak táncoltak, ő a kastély udvari szárnyának az ablakából gyönyörködött a 2/4-es ritmusban, hegyes vasszögeken, vasboronán táncoló férfiakban, jobbágytársaikban, azoknak asszonyaiban és gyerekeiben, akik megfélemlítetten állták körül a táncost, s aki ha nem szedte a lábát „sebesen” – vagy magasabbra ugrott! – az éles szögek még jobban a talpába szúrtak. Ezután a kínzás, megfélemlítés és megalázás után a férfi a zöld gyepen folytathatta örömtáncát. A társai, a hozzátartozói örömére és felszabadult ujjongása közepette. De van egy másik, kevesebb fantáziával megalkotott (helyi) monda is, amely szerint a tánc a török időben keletkezett volna: Tudniillik a nagykállói várőrség portyázás közben néhány törököt ejtett rabul, kiket aztán otthon mulatságból egymáshoz kötve derekasan megtáncoltattak. A muzsikusok húzták, előbb lassan, majd frissebben; a szerencsétlen foglyoknak – bármennyire is nem tudták – járniuk kellett a magyart, annál inkább, mert pálcás hajdúk állottak mellettük, kik a lankadóba ütlegekkel vertek lelket. E kénytelen, keserves tánc híre természetesen hamar elterjedt a törökök között, kik remegtek az eshetőségtől, hogy a magyarok majd, ha foglyul találnak esni, eljáratják velük a kállai kettőst. Olvashatunk más változatról is, és ez az előbbihez hasonlóan a fantázia teremtménye, amelyik „arról szól, hogy a kállai vár kuruc katonái azzal szórakoztak valaha, hogy kettesével, egymásnak háttal kötözték össze a labanc foglyokat, akiket ily módon zeneszóra, a nézők nagy mulatságára táncoltattak.” 6 7

Alföld, 1978, 11. sz., 14–15. p. Ő az irodalomtörténész Szabolcsi Miklós édesapja volt.

72

Vannak olyan elképzelések, híresztelések is, miszerint a tánc eredete a Kállay grófi családhoz, illetve a nagykállói Ínség-domb keletkezésének történetéhez nyúlik vissza. Ratkó Lujza jegyezte le a következő legendát: „Én úgy hallottam, mikor még gyermek vótam, hogy a kállai kettős úgy alakult meg, hogy ennek [a nagykállói grófnak] dógoztak ilyen munkások, oszt akkor zsebkendőbe hordták a fődet, oszt akkor úgy léptek, oszt úgy mondták ezt a nótát, oszt úgy hordták meg zsebkendővel azt a hegyet. Ínség-dombnak mondják. Én így hallottam gyerekkoromba. Ahogy megy a kállai kettősnek a dallama, azok úgy mondták, és úgy járták is, ahogy mentek, és erre maradt a kállai kettős.”8 * Bizonyára a kedves Olvasó is érzi velünk együtt, hogy ezek mind utólagos magyarázatok: hol a szebb, a megszépítő, hol a szomorúbb képzelődés-történés felől közelítik meg az eredetet. (A börtöncellához visszatérve: Nagykállóban, ahol valóban volt börtön, hisz a megye székhelye volt, megyeházával, ott azt nem kettesnek, hanem kállai egyesnek nevezték.) Ugyanakkor 1674 tájt egy Erdélyben íródott gunyoros versben (szerzője Lugosi Ferenc) is találunk a táncra vonatkozó utalást. Jelenlegi tudásunk szerint így ez volna az első utalás: Most már elöl járhatod a kállai kettőst. S mert másutt is találunk hasonló emléket a korból, úgy tűnik, hogy a 17. században elterjedt szólás volt. Vajon a tánc is ekkor keletkezett, vagy messzebbre vezető szálai is vannak? A Kállai kettőssel, s annak eredetével kapcsolatban a válaszadást a tánctörténészektől kértük és kaptuk is. Pesovár Ferenc egyik könyvében külön tárgyalja a régen szigorú, meghatározott táncrendeket. Itt szól többek mellett a Szatmár vidéki ún. magyar verbunkról, „ahol ugyanarra a lassú tempójú zenére párosan is táncoltak és azt rendszerint egy friss rész zárta le. Itt viszont régóta ismert – mint az egész Alföldön – a csárdás két részes tagozódása, sőt bizonyos vidékeken a hármas tagozódás emlékét is megőrizték, pl. Dél-Nyírségben vagy a szatmári Erdőháton (csendes, csárdás, ugrós; lassú, sebes, ugrós). A három rész tempója rendszerint folyamatosan és fokozatosan alakult, gyorsult. A tempóváltás nem mindenesetben kapcsolódott következetesen a dallamváltoztatáshoz. A friss részhez ugyan alkalmaztak sajátos, csak gyors csárdásra használható dallamokat. Gyakori ezen a vidéken az a megállapítás, hogy »három nóta egy tánc«. Ilyen hármas felépítésű a zenéje a rekonstruált ún. kállai kettősnek is.”9 Martin György pedig a következőket írja: „A Kállai kettős múlt századi tánc: a régies csárdás megkomponált, stilizált formája. Zenéjében, tempójában, motívumkincsében és tartalmi vonásaiban a csárdás hajdani beosztását őrzi. Az Erdőháton fennmaradt táncelnevezések – lassú, csárdás, ugrós-, és más nyomok arra utalnak, hogy itt szintén élhetett a régi háromtagolású párostánc. Ezt jelenti a ma már közmondásossá vált: »Három a tánc!« valaha létező – táncolás közbeni – felkiáltás. A tánc úgy oszlott három részre,

8 9

Érpatak, Fekete Istvánné. In Ratkó Lujza: „Nem úgy van most...” Nyíregyháza, 1996. 267. p. Pesovár Ferenc: A magyar nép táncélete. Budapest, é.n. 65–66. p.

73

hogy a két első lassú rész – a csendes és a csárdás – után egy gyors, az ugrós következett.”10 * A Kállai kettőst ismerték a közeli Geszteréden, Bökönyben és Érpatakon is, ahogy erről Ratkó Lujza a nyírségi néptánchagyományról szóló könyvében beszámol. Érpatakon a Dalanics család tagjai járták el a harmincas években több lakodalomban is a táncot: „Szép sima lassu tánc vót! Együtt is járták a két asszon, meg férfivel is! Olyan libegősen, vagy hogy mondjam, olyan szépen mentek körül-körül a termen. Ezt nem tudta mindenki, a többi csak nézte. Utoljára vót egy kis pattogós is. Ez is benne vót, hogy 'A csikósok, a gulyások'… ez olyan szép lassu!”11 Eltáncolására tehát az iskolai, falusi ünnepségeken túl elsősorban a lakodalmakban, táncszünetek bemutató táncaként került sor „hogy mindenki felfigyeljen arra, mert az egy újság volt a fiatalságnak is meg az idősebbeknek is”. Előfordult az is, hogy zenekari kíséret nélkül, pusztán énekszóra járták. „Igen tanulságos megfigyelni a kállai kettősről alkotott véleményeket. A táncot magát leginkább a csárdáshoz hasonlítják, de egyben különbséget is tesznek a két tánc között, s annak ellenére, hogy egyszerű, könnyű táncnak tartották, mindenütt tetszést aratott. Az általános vélekedés szerint csak az tudta szépen eltáncolni, aki arra született, ugyanis nem mindenkinek illett ez a tánc. Sokan csak hírből ismerik a kállai kettőst, magát a táncot soha nem látták, származásáról mégis a legtöbben tudják, hogy ősi hagyomány vót Kállóba.(...) Általánosan ismert, tréfás fenyegetés a vidéken az „Eljáratom veled a kállai kettőst!” Ezt rendszerint még azok is ismerik, akik magáról a táncról – a nevén kívül – semmit nem tudnak. Egyébként a tánc neve olyannyira közismert volt, hogy még gyermekjátékba is bekerült: zálogos játékban előfordult, hogy a zálog kiváltásakor a kállai kettős eltáncolását adták feladatul.”12 * Illyés Gyulának szép emlékezésével, egy külhoni élményének leírásával zárjuk rövid ismertetésünket: 1955 körül népdalfesztivált rendeztek Európa népei egy párizsi színházban. Egymás után szerepeltek a Duna-menti népek is, utoljára maradt a magyar népdal bemutatása. Francia barátaimmal mentem el, szinte röstelkedve, mert közöttük kitűnő zeneértők és írók voltak. Tartottam tőle, hogy miképp fogunk mi vizsgázni az addigi kiváló népdalestek után. Ismertem a Kállai kettőst, de ahogy a magyar népi együttes előadta – énekesekkel, táncosokkal, hangszeresekkel –, olyan tomboló sikert addig nem láttam, nem hallottam. Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok. 1970-72. Érpatak, Szöllősi Ferenc. In Ratkó Lujza: i. m. 266. p. 12 Ratkó Lujza: i. m. 266–267. p. 10 11

74

Az emberek először tapsoltak, aztán fölálltak, és addig nem ültek le, amíg újra föl nem sorakoztak a zenészek és táncosok, és nem játszották el még egyszer a kállai kettőst. Magam is megrendültem: ekkor éreztem, hogy valójában mit jelent kiemelni egy értéket a nép lelkületéből és azt kellő módon Európa elé tárni13. Kodály Zoltán Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyéhez kapcsolódó népzenei gyűjtéseinek időrendi mutatói Szalay Olga nyomán* Év 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1916 1918

Hó 08 08 08 08 08 08 08 08 08 08 08 10 01

Nap 8–12 8–12 8–12 – – – 11 12 – – 9–10

1921 1921 1921 1921 1922 1922 1925

10 10–11 11 11

29–31 30–1 2–3 3–4

11 12

2 3

1926 1928

11 06 07 07

7 30 1–3 1

–

–

1928 1941? Év nélkül

–

Helység helység nélkül helység nélkül helység nélkül helység nélkül Dávidháza Izsnyéte Nyírvaja Nyírbéltek Nyírbogdány Tyukod helység nélkül Nyírtass Avasújváros (gyűjtés: Bp.-en) Kocsord Gacsály Túrricse Komlódtótfalu Nagykálló Túrricse Hajdúdorog (gyűjtés: Bp.-en) Nagykálló Nagykálló Nagyecsed Jánosi (gyűjtés: Bp.-en) Nagykálló

Megye Szatmár Bereg Szabolcs Nyírség Bereg Bereg Szabolcs Szabolcs Szabolcs Szatmár Bereg Szabolcs Szabolcs

Darab 2 3 3 3 1 1 9 2 1 5 1 1 1

Szatmár Szatmár Szatmár Szatmár Szabolcs Szatmár Nyírség

15 14 25 14 1 3 1

Szabolcs Szabolcs

4 46

Szabolcs Bereg

13

Szabolcs

4

Megjegyzés Katonák Katonák Katonák Katonák Katona Katona Katonák Katonák Katona Katonák Katonák Katona Cselédlány

1 hegedű

4 hegedű

13

Így láttuk Kodályt. Budapest, 1979. 144–145. p.

*

Szalay Olga: Kodály, a népzenekutató és tudományos műhelye. Budapest, 2004, Akadémiai Kiadó, 409– 418. p. A kurzívan szedett helységeknél nem a helyszínen gyűjtött Kodály.

75

76 Kodály népdalgyűjtéseinek lelőhelyei Észak-kelet Magyarországon (Forrás: Bereczky János et al.: Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai. Budapest, 1984, Zeneműkiadó.)

TARCAI ZOLTÁN

KODÁLY ÉS A MAGYAR NÉPZENE*1 KEDVES FIATALOK, A NÉPI MUZSIKA MEGSZÁLLOTTAI! Köszöntöm a találkozó valamennyi résztvevőjét, rendezőit, értékelő bizottságát. Tisztem szerint Kodályról kellene néhány gondolatot felidéznem, arról a Kodályról, akinek élete egyszerűen elválaszthatatlan volt a magyar népzenétől. „Az én hazám a magyar nyelv.” – vallotta magáról az emigrációba kényszerült író, Márai Sándor. Egy kis átalakítással Kodály is elmondhatta volna ugyanezt magáról: az én hazám a magyar népzene, amit művei és számtalan papírra vetett gondolata igazol, hitelesít. Ezek közül idézek néhány jellemző példát: „Mikor megtanultam, amit a Zeneakadémián, egyetemen lehetett, kezemben volt mindkettőnek végbizonyítványa, ráeszméltem, hogy még nem tudok mindent, amit a faluból lehet tanulni. Elindultam: beiratkoztam erre a legfőbb iskolára is, de még máig sem végeztem el. Megkerestem a régi volt cselédeinket, akiktől hajdan sok dalt tanultam. Aztán tovább, mások cselédeit, mert a falusi nép legszebb dalait is a cselédsorban élők tudták leginkább. Gazdalány – 10-20 holdon felül – már nem is tartotta illőnek a dalolást…” – emlékezett Kodály élete alkonyán, 1959 táján. Az elindulást követő fiatalabb éveiben, az első világháború idején hasonlóan fogalmazott: „Idestova 10 éve útnak indult egy fiatal diák. Gyalog, hátizsák, egy bot minden fegyvere. Elindult megkeresni azt, amit Pest zsivajában nem talált: Magyarországot. Gyermekkora nyomait kereste: azokra ment vissza, hogy eljusson, amerre a nyomok vezették, mert a pesti népkonglomerátum már-már zsákutcába terelték. Nem tragikus hányódás hajtotta: derűs biztonság afelől, hogy megtalálja, amit keres, magában érezte már, csak kívülről is rá akart tapintani. Az a diák magam voltam. Abból a sok faluból, ahol megfordultam, egy-egy a szál a szívemhez kötődött. – Minden vidék, amit bejártam, a részemmé vált. Az a sok szeretet, szívesség, melegség, amellyel itt is, ott is fogadtak, mint egy nagy máglya melegít körül. Ezt megszolgálni, életcélnak is elég.” A népben, nemzetben gondolkodó Kodály, aki Németh László szép megfogalmazása szerint „az egész országot akarta egybeénekelni”, a múlt század 50-es éveinek elején

*

A beszéd a III. Ifjúsági Népzenei Találkozón hangzott el, Nagykállóban, 2007. március 24-én.

77

fogalmazta meg a népdal és a népdalgyűjtés igazi lényeget. „Mi a népdal funkciója a nemzet életében? – tette fel a kérdést. Az, hogy minden társadalmi réteget összekapcsoljon, közös nevezőre hozzon. Mert amit az írástudatlan pásztor mint spontán zenei tevékenységet folytat, abban a nemzet legműveltebb fia is tudatosan, műveltsége arányában gyönyörködhetik, mert nagyobb távlatban látja, több mindenfélével tudja öszszevetni, jobban tudja értékelni. A nemzeti kohézió egyik leghatalmasabb eszköze, mert közös alapon egyesíti a legkülönb rétegeket.” S e kohéziós erő mellett még további értékeket köszönhetünk a népzenének: HÍD, összekötő kapocs lehet a magasabb művészi zene felé vezető folyamatban. „A népdalból egyenes út vezet a nagy klasszikusokhoz. Az operettből soha! Ezért veszélyes az a pár éve megindult operett-dumping…” – fejtette ki Kodály 1956 után. Gondolom, az imént idézett véleményt ebben a körben nem kell különösebben tovább magyarázni. Itt, Nagykállóban, ahol Kodály személyesen is többször megfordult, s ahol oly elevenen él látogatásának emléke, ahol megismerte egyik leghatásosabb népzenei kompozíciójának eredetijét, minden bizonnyal egyetértenek vele. Hiszen az 1926, majd 1928-ban általa megismert nagy múltú nemzeti tánckompozíció röpítette világgá megyénk volt székhelyének nevét, Kodály mágikus hatású muzsikájával. Bármennyire furcsán hangzik, a Kállai kettős mintha mostanában kezdene helyet kapni a nyilvános zeneélet repertoárjában. Lemezfelvétel ugyan akad, de én nem emlékszem arra, hogy valaha is élő koncert előadásban műsorra tűzték volna, kivéve az Állami Népi Együttes programjait. S láss csodát! – a Nyíregyházi Főiskola március elején tartott Kodály-konferenciáján ez volt a fénypont, a remek összefogással előkészített bemutató. Gondolom, ettől a nyíregyházi ötlettől – melyet nem lehet eléggé méltatni – függetlenül, hallhattuk március 15-én a budapesti Művészetek Palotájának Bartók Terméből közvetített központi ünnepségen csakúgy, mint másnap, március 16-án, a Budapesti Tavasz nyitóhangversenyén a Kállai kettőst. Szeretném remélni, végre ez a mű is megkapja megérdemelt helyét, a tánctól elválasztva, mint önálló alkotás. Illyés Gyula „megrendítő” emlékként idézi, amikor Párizsban láthatta-hallhatta az Állami Népi Együttes előadásában. Ugyanis 1955-ben nagyszabású népdalfesztivált tartottak, és ennek zárónapján került sor a magyar bemutatkozásra. „Ilyen tomboló sikert még nem láttam, nem hallottam. Az emberek először tapsoltak, aztán fölálltak és addig nem ültek le, míg újra föl nem sorakoztak a zenészek, táncosok, és nem játszották el még egyszer a Kállai kettőst. Magam is megrendültem: akkor éreztem, hogy valójában mit jelentett kiemelni egy értéket a nép lelkületéből és ezt kellő módon Európa elé tárni.” Ha valaki, akkor Kodály tudta, milyen kincsek rejlenek a magyar néphagyományban. S éppen ezért mindig nagy hálát érzett azok iránt, akik ezt az utókor számára megőrizték. 1921 táján erről írt meleg hangú mondatokat jegyzetfüzetébe. „…tiétek minden tiszteletem, szeretetem, öreg falusi magyarok. A ti érdemetek, hogy ez a sok remek szépség megmaradt, a ti ragaszkodástok, hűségetek tartotta meg. Életem legszebb órái közé sorolom veletek való minden együttlétemet, amit kevesellek, bármenynyi volt is. Ti fehérhajú, de csillogó szemű, egyeneshátú aggok, ti töpörödött, de régi szépségetek fényét egy-egy dalon felfrissülve, visszaifjodva megsejtető anyókák. Isten hozzátok tarkaruhás, utcahosszat csoportosan daloló lányok, akiket még nem fogott meg a városi zene mételye. Ti kocsmában bömbölő nagyerejű legények. Maradjatok meg, akkor megmarad Magyarország.”

78

ILYÉS GÁBOR

KODÁLY ZOLTÁN NYÍREGYHÁZI ÉS NAGYKÁLLÓI EMLÉKJELEI „Minden nép fiaiban hordozza Az élet és dicsőség csíráját.” (Széchenyi) Kodály Zoltán születésének 90. évfordulójára a Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Főosztálya és az Országos Pedagógiai Intézet által meghirdetett pályázatán Dr. Fazekas Árpád Kodály Zoltán és Szabolcs megye feledésbe ment régi kapcsolatai című pályamunkáját jutalomban részesítették. Ez a kutatómunka vetette meg az alapját Kodály első nyíregyházi emléktáblájának. E dolgozat fontos adalékokkal szolgált Kodály életrajzi irodalmához: a pályázó felhívta a figyelmet Kodály 1922. évi Szabolcs megyében végzett népzenei adatgyűjtésére és a Nyírvidék tudósításai alapján részletesen ismertette az 1926. évi nyíregyházi és nagykállói látogatását. A dolgozatát egy óhajjal fejezte be: „A kiváló zenetudós örök emléket is állított Szabolcs megyéhez fűződő kapcsolatának a »Kállai kettős«-ben. Ideje és alkalomszerű, hogy Nyíregyháza és Szabolcs megye közönsége is viszonozza ezt. Ezért javasolom Nyíregyházán, a Szabolcs Szálló (régi Korona-szálló) falán emléktábla elhelyezését a Bartók Béla 1934. évi hangversenyét jelző emléktábla szomszédságában”.1 A szerző kívánsága 1972. december 17-én vált valóra: a Megyei Idegenforgalmi Hivatal, a Felső-Tisza-vidéki Intéző Bizottság és a Megyei Művelődési Központ igazgatósága együttműködésének eredményeként a Megyei Művelődési Központban megrendezett nagyszabású Kodály-hangverseny megkezdése előtt a Korona szálló falán leleplezték az 1926. évi látogatásnak emléket állító márványtáblát. Ünnepi beszédet természetesen az emléktábla leleplezésének kezdeményezője, Dr. Fazekas Árpád mondott. Az orvos-történész e szavakkal adta át az emléktáblát a város közönségének: „A Nyírség évszázadokon keresztül a «hadak országútja» volt, sokszor elpusztult. Népe azonban fennmaradt, megedződött, s dalainak, táncainak, hagyományainak egyszóval: magyarságának megőrzésével nagy szolgálatot tett az utókornak. Így maradt fenn – évszázadok viharán át – a Kállai kettős is! (…) Legyünk büszkék ma1

Dr. Fazekas Árpád: Kodály Zoltán és Szabolcs megye feledésbe ment régi kapcsolatai. In: Az ének-zene tanítása. 1973. 3. sz. 120. p.

79

gyarságunkra, a magyar nép e kiváló fiához fűződő kapcsolatunkra, s ezen emléktábla is őrizze meg Szabolcs megyében és Nyíregyházán Kodály Zoltán emlékét”.2

A mester születésének a 100. évfordulója előtt két emléktábla leleplezésével tisztelgett a város zeneszerető és hagyománytisztelő közönsége. E két emlékőrző tábla elhelyezésével teljessé lett Kodály nyíregyházi látogatásainak köztéri feldolgozása, lehetőséget biztosítva ezzel a feltüntetett eseményekre való emlékeztetésre és emlékezésre. Az 1982. november 27-én, a Móricz Zsigmond Színház épületének falán leleplezett tábla az ezen a helyszínen, 1937. május 2-án rendezett hangverseny emlékét őrzi. A koncerten szerepelt a helybeli tisztviselő énekkar, az evangélikus fiúgimnázium, az evangélikus leánygimnázium, a Kálvineum polgári iskolája, a községi polgári iskola, a görög katolikus elemi iskola tanulói és a Kálvineum nagy énekkara. As műsoron huszonkét Kodály-kóruskompozíciót adtak elő, köztük három újdonságot. Az egymás után felhangzó énekkari számok között Kodály tartott előadást a Vidéki város zeneélete címmel. Utolsó számként Vikár Sándor vezényletével a Forr a világ kánont énekelték az egyesített énekkarok. A hangversenyről Tóth Aladár esztéta, zenekritikus, az Operaház későbbi igazgatója kitüntető szavakat írt a Pesti Napló hasábjain. Kodály Zoltán elismerése jeléül néhány nappal később minden énekkari tagnak megküldte a Pünkösdölő című nagyszabású énekkari művét. Az emléktáblán látható plakett Szabó Iván szobrászművész alkotása.

2

Fazekas Árpád: Kodály-emléktábla avatása Nyíregyházán. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 1973. 1. sz. 99– 100. p.

80

1942. május 2-án újra Kodály látogatásának örvendhettek a város polgárai: a Leánykálvineum udvarán megtartotta második nyíregyházi hangversenyét. Ez az „Éneklő Ifjúság” szabadtéri hangversenye egyben Kodály jubileumi hangversenye is volt. Az eseményre így emlékezik Vikár Sándor: „Kodály örömmel jött le, elhozta magával feleségét is és Bárdos Lajost, feleségével együtt. Mindketten vezényeltek összkart, Kodály tanár úr a «Forr a világ»-ot, melyet most is meg kellett ismételni. Kedves epizódja is volt az ünnepség befejezésének. A vendégeket kikísérte az esti vonathoz az éneklő ifjúság nagy tömege. A vonat ablakából Bárdos tanár úr elvezényelte nekik a «Forr a világ»-ot s az énekkarok lelkesen énekelték az utazó közönség nagy tetszése és tapsvihara közepette”.3 Az esemény tiszteletére a hangverseny egykori helyszínén, a mai Művészeti Szakközépiskola épületének Búza utcai oldalán 1983. május 2-án emléktáblát lepleztek le.

3

Vikár Sándor: Így kezdődött… In: Szabolcs-szatmári Szemle, 1972. 1. sz. 44. p.

81

A 100. évfordulóra Nagykállóban is méltóképpen emlékeztek: 1982. december 8-án a Művelődési Központ előcsarnokában egy domborműves bronz emléktáblát, Sebestyén Sándor szobrászművész alkotását leplezték le.

Majd a 110. évforduló alkalmából újra emlékeztek a nagykállóiak: 2001-ben, a régi református parókia falán közadakozásból egy fekete márvány emléktáblát helyeztek el. A tábla Kodály nagykállói gyűjtőútjainak emlékét őrzi.

82

Kodály Zoltán első nyíregyházi szobrát 1992. szeptember 5-én a 4. sz. Általános Iskola (Luther u. 7.) épületében állították fel abból az alkalomból, hogy az iskola a nagy zeneszerzőt választotta névadójául. A bronz mellszobrot Orr Lajos szobrászművész készítette.

83

A Kodály Zoltán Általános Iskola tanulói és tanárai 2001 nyarán egy új épületbe (Vay Ádám körút 18.) költöztek. Kodály emlékének további ápolására az új iskolaépület hangversenytermét is Kodályról nevezték el. 2001. december 15-én, a névadó ünnepség keretében avatták fel a világhírű zenepedagógus szobrát, Orr Lajos alkotását, amit az Isobau Építő-mérnöki Rt. adományozott az intézménynek. Az immár életnagyságú szobrot Merza Péter, a részvénytársaság elnök-vezérigazgatója leplezte le az iskola aulájában. Az esemény díszvendége Kodály Zoltánné volt.

A mester születésének 125., halálának 40. évfordulója alkalmából újabb emlékjelekkel gyarapodott Nyíregyháza városa. A Nyíregyházi Főiskola Ének-Zene tanszéke március 5. és 8. között jubileumi programsorozatot szervezett. Ennek keretében leplezték le március 5-én az Ének-Zene tanszék Bartók-termében Beregszászi Szabó Tibor Kodályportréját. A megnyitón Tarcai Zoltán nyugalmazott főiskolai tanár tartott előadást a nagy zeneszerző és Nyíregyháza kapcsolatáról.

84

2007. május 5-én Kodály Zoltán kettős nyíregyházi látogatásának 70. és 65. évfordulója alkalmából a Cantemus Kórusintézmény, a Magyar Kodály Társaság Megyei Tagcsoportja és a Váci Mihály Városi Művelődési Központ jubileumi ünnepséget rendezett. A 70 év előtti Kodály-matinéra dr. Margócsy József, míg a 65 éve megrendezett nagyszabású Éneklő Ifjúság hangversenyre dr. Reményi Mihály emlékezett, aki mindkét rendezvényen szerepelt. 2007. október 18-án a Nyíregyházi Főiskola B épületének új rendezvénytermét Kodály Zoltánról nevezték el. Avatóbeszédében a névadóra emlékezett Szokolay Sándor Kossuth-díjas zeneszerző, a Corvin-lánc kitüntetettje. Az 1200 fős ülőhellyel, 200 m2-es színpaddal rendelkező multifunkcionális Kodály Zoltán Kulturális Centrumot Jánosi Zoltán rektor és Szokolay Sándor zeneszerző avatta fel. A 2007-es Kodály-évet egy terrakotta mellszobor leleplezése zárta le. Juha Richárd debreceni szobrászművész alkotását 2007. december 15-én a Vikár Sándor Zeneiskola (Kürt u. 5.) első emeletén helyezték el. A szobor a Kodály Társaság Nyíregyházi Tagcsoportjának a közreműködésével kerülhetett az intézménybe. Az ünnepségen Oláh Gábor mondott avatóbeszédet.

85

Kodály nyíregyházi és nagykállói emléktáblái és szobrai előtt az események felidézésén túl töprengjünk el azon, hogy mit köszönhetünk Kodály Zoltánnak és zenéjének? Ehhez adhatnak kapaszkodót az egykori Kodály-tanítvány, Vikár Sándor 1982-ben papírra vetett gondolatai: „(…) nagy tanítást ad a ma emberének Kodály zenéje. Ez az új magyar zene megalkuvás nélkül magasba törő, szabad és teljes emberséget hirdet nekünk. Megtanít arra, hogy teljes, egész emberek csak akkor lehetünk, ha biztosan állunk azon a földön, melyen születtünk. Így tanít bennünket ez a zene emberibb emberségre, magyarabb magyarságra”.4

4

Vikár Sándor: Kodály tanár úr. In: Kelet-Magyarország, 1982. dec. 11. 9. p.

86

OLAJOS GÁBOR

„KODÁLY KÜLDÖTTJE NYÍREGYHÁZÁN” VIKÁR SÁNDOR MUNKÁSSÁGA Kodály Zoltán életművének egyik legnagyobb érdeme, hogy olyan – az egész magyar társadalmat érintő – szervezett kulturális tudásátadás feltételeit teremtette meg, amelynek kibontakozását is ő maga irányította. A program fő célja volt a már-már feledés homályába vesző magyar népdal és paraszti zene megismertetése, továbbá újra megtanítani, és elevenné tenni a társadalom számára saját – rendkívül gazdag és kivételes értékeket hordozó – szellemi örökségét. E hatalmas vállalkozás kereteit a felnövekvő generációk felé egyrészt az iskola és egy speciális pedagógia kidolgozása adta, melyhez megfelelő tananyagra és azt eredményesen közvetíteni tudó tanárokra volt szükség. Másrészt pedig – a felnőtt társadalom részére – egy jól működő kórusmozgalom szervezése, mely által a népdal visszakerülhet a nép ajkára. A hosszú távú feladat elvégzésére Kodály csak azokkal a követőkkel együtt vállalkozhatott, akik azonosulni tudtak a mester koncepciójával, és magukénak érezték a megfogalmazott célokat. Ennek érdekében olyan embereket gyűjtött maga köré, akiket alkalmasnak ítélt a feladatok végrehajtására, a nagy vállalkozásban való részvételre. Oktatói tevékenysége során is gondot fordított arra, hogy e célok szolgálatába állítható muzsikusok, zeneszerzők, zenetudósok kerüljenek ki a keze alól. Ennek az iskolának volt hallgatója Vikár Sándor is, a nyíregyházi zeneiskola megalapítója. Attól fogva, hogy 1932-ben városunkba érkezett, a nyíregyházi zenei és kulturális életnek új fejezete kezdődött el. A Kodálynál tanult zeneszerző és zenepedagógus munkásságának áttekintése során ki fog derülni, hogy nyíregyházi megjelenésével olyan személyiséggel gyarapodott ez a vidék, aki egész életében a mesterétől kapott útravaló szellemében tevékenykedett Nyíregyházán és a megyében. Vikár Sándor Nyíregyházához képest az ország másik felében, az egyik legnyugatibb szegletben, a Vas megyei Szalafőn látta meg a napvilágot 1905. április 10-én. Lelkészcsalád gyermekeként a pápai kollégiumban tanult. Felsőfokú zenei tanulmányait az Apponyi Kollégiumban tanítóképző-intézeti ének-, zenetanár szakon, valamint a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végezte, ahol 1932-ben szerzett diplomát, zeneszerzőként és karnagyként is. Nem kis szerencsével, a „hólapátoló értelmiségiek” korának dacára még ebben az évben sikerült állást szereznie Nyíregyházán, ahol a

87

Leánykálvineum Tanítóképző Intézetében helyezkedhetett el zene-, és énektanárként. 1939-ben alapította meg a megye első zeneiskoláját, amely eleinte a Bessenyei Társaság keretein belül működött. 1951-től már az Állami Zeneiskolának lehetett igazgatója 1974-es nyugdíjba vonulásáig.

Vikár Sándor 1982-ben A visszaemlékezések szerint a fiatal művészt hamar befogadta a város. Kollégái szerették és tisztelték őt: kedves, derűs, ugyanakkor rendkívül céltudatos és áldozatkész egyéniségnek tartották, aki kiváló szervezőnek bizonyult. A város, de mindenekelőtt a Leánykálvineum igazgatója, dr. Ferenczy Károly elismerte és megbecsülte szak-

88

mai tevékenységét, támogatta elképzeléseit. Annál is inkább, mert Vikár rövid idő alatt látványos eredményeket ért el. A Leánykálvineum Tanítóképzőjének kórusából igen színvonalas énekkart nevelt, a zeneiskola mellett ő alapította meg a Megyei Tanács Művelődési Házának szimfonikus zenekarát, nagy szerepe volt a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar megalakításában is, mely zenekarokat hosszú ideig dirigálta. A zenei élet egészen felpezsdült szervezései nyomán: emlékezetes koncertek és kórustalálkozók fűződnek a nevéhez. A TIT művészeti szakosztályának elnökeként zenei ismeretterjesztő előadásokat tartott, zenekritikákat írt, cikkeket, tanulmányokat publikált. Zeneszerzői alkotótevékenysége sem jelentéktelen: dalokat, kórusműveket, kantátákat, fúvós kamarazenét, hegedűdarabokat, zongoraműveket komponált. 1983-ban munkásságát Állami Díjjal ismerték el. Vikár Sándor életútját megismerve egy kiegyensúlyozottan aktív, és eseményekben, eredményekben bővelkedő pályafutás képe rajzolódik ki. A rá háruló hatalmas feladatok ellátására alkalmas és tettre kész embert kell elgondolnunk, aki tele van energiával, kitartással, és a munkája eredményességébe vetett hittel. Sokirányú tevékenységét a zenei életben, a zeneoktatásban fejtette ki, mégsem lehet elhanyagolható az a meghatározottság, amit egyrészt a család, másrészt a teológiai végzettség jelent. Az erről szóló adatok ugyan igazolhatják, de mégsem beszélnek elég érzékletesen arról, hogy milyen belső emberi motiváció és művészi meggyőződés képezi alapját ennek az életútnak. „Jegyezd meg, Fiam: mindazt, amit szavakkal nem tudunk kifejezni – megfogalmazza helyettünk a zene. Mert egyetlen pentaton népdalban benne lehet a teljesség: a sejtjeinknek, génjeinknek a természete, a magyarságunk, az emberségünk és a világmindenség… Népdalainkat őseink azért örökítették ránk, hogy élni segítsenek minket… Gondold csak meg: Arany János húszezer szóval írt és beszélt, s Ő volt a legnagyobb szókinccsel rendelkező magyar költő. Ugyanakkor ez a nép kétszázezer népdalt alkotott és őrzött meg hányatott történelme során. (…) Az egész emberi história szakadatlan gyilkolódások sorozata, az emberek gyűlölködnek, egymás vérét ontják – ám aki énekel, nem gondol rosszat a másik emberről.” – idézi Kósa Ferenc filmrendező Vikár szavait. „Az ének – a béke. (…) Ezért azt tanácsolom Neked, ha nehéz helyzeteidben megkörnyékez majd a hiábavalóság tudata vagy a vak kétségbeesés… és úgy érzed, nincs már mibe kapaszkodnod, ne röstellj eldúdolni egy dalt – azok közül, amelyeket őseidtől örököltél, melyekre édesanyád tanított… és meglátod, csoda történik: a sötét fellegek elvonulnak a homlokodról… és úgy érzed majd magad, mint akit Isten megérintett…”1 Ilyen mély hit hatotta át Vikár Sándornak a zenéhez, a munkájához, az egész élethez való viszonyát. S ezzel a hittel tette a dolgát, ezt a hitet próbálta embertársainak, tanítványainak, a közvetlen és a tágabb környezetének átadni. Ez a hit segített neki a háború idején, amikor munkahelye, egész egzisztenciája és egészsége is megrendült. A Kálvineum kórházi célokat szolgált, fizetés hosszú ideig nem volt, lakásuk oroszmosoda lett, és felesége visszaemlékezése szerint sokáig a Békefi menzán kapott napi egy tál levesen éltek. Vikár zenébe vetett hitének legfontosabb alapja a Kodálytól kapott útra-

1

Emlékezések Vikár Sándorról. Nyíregyháza, 1993, 47.

89

való, amely nemcsak meghatározta gondolkodásmódját, hanem végigkísérte és kimutathatóan befolyásolta életpályájának, munkásságának valamennyi mozzanatát. A ma már az ő nevét viselő iskola megalapítója Kodálynak azon növendékei közé tartozott, akik eleget tettek a mester buzdításának: „Menjenek vidékre, mert ott van most a legnagyobb szükség muzsikusokra!” Nyíregyháza esetében ez különösen igaz volt, hiszen a Vikár-házaspár megjelenésével a város zenei élete új irányt vett. Azelőtt nem volt Nyíregyházán olyan képzettségű zenész és zenei szervező egyéniség, aki itt, helyben tevékenykedett volna ilyen eredményességgel. Bartók Béla 1934-es nyíregyházi koncertjének idején Vikár – a Bessenyei Társaság akkori titkárával, dr. Belohorszky Ferenccel összefogva – kimondta, hogy addig nem lesz Nyíregyházán igazi zenekultúra, amíg nem nyílik zeneiskola a városban.2 Ennek megvalósulására ekkor még öt évet kellett várni, a Leánykálvineum tanítóképzőseinek énekkara azonban egyre színvonalasabbá vált a hozzáértő irányítói és felkészítői munkának köszönhetően. A repertoár nagyobb részét Kodály és Bartók művei alkották. Előfordult, hogy Vikár saját kompozícióit tanította be az énekkarnak, ezekkel is nagy sikert arattak. Az első nagyobb szabású hangversenyt 1937. május 2-án tartották. Ennek szervezésében és lebonyolításában Vikár Sándornak volt oroszlánrésze. Mestere is megtisztelte jelenlétével ezt az alkalmat, amiről a korabeli újságok is elismerően nyilatkoznak.3 Maga Vikár is büszkén ír erről: „Kodály tanár úr melegen gratulált, s elküldte vegyeskarainak bekötött gyűjteményét ezzel az aláírással: »Vikár Sándornak, köszönettel és elismeréssel a nyíregyházi úttörésért, Kodály Zoltán«”.4 Napra pontosan öt évvel később egy nem kevésbé nagy szabású kórushangversenyt rendezett, amelyre Kodály ismét eljött. 1500 résztvevő énekessel – a városban működő minden énekkar bevonásával – ez volt az első hangverseny, amely az „Éneklő Ifjúság” mozgalmának jegyében valósult meg. Kodállyal együtt itt volt Bárdos Lajos is, a mozgalom elindítója. „A magyarokhoz” című kánont maga a mester vezényelte, akinek ez volt az utolsó látogatása Nyíregyházán. Ebben az évben volt 60 éves, és ennek alkalmából az országban mindenhol ünnepelték, köszöntötték. Így volt ez városunkban is, s ez által az esemény még nagyobb jelentőséget kapott. Az ezt követő években Kodály már egyre kevésbé jutott el vidékre. Nyíregyházi látogatásakor azonban ismét meg kellett bizonyosodnia arról, hogy egykori tanítványa milyen méltó módon folytatja hivatását, s hogy ennek milyen eredményei vannak. Vikár derűsen idézi a vendégek elutazásának epizódját. A kórusok az állomásra is nagy létszámban kísérték ki Kodályékat. A mester itt a vonat ablakából vezényelte el a „Forr a világ”-ot. Elismerésének jeléül ekkor a Leánykálvineum énekkaros növendékeinek elküldte a „Pünkösdölő” kottáját, aláírásával együtt.5 A nyíregyházi kórusművészet megalapozója azonban nem csak az „Éneklő Magyarország” álmának megvalósításához járult hozzá. Gondja volt a hangszeres oktatás feltételeinek kialakítására is. 1934-ben fogalmazta meg a zeneiskola alapításának tervét, 2

Magyar Hírlap 1989. szeptember 29. Pesti Napló 1937. május 16.; Képes Szabolcs 1937. májusi szám; Nyírvidék 1937. május 6. 4 Vikár Sándor: Kodály a Leánykálvineumban. Reformátusok Lapja 1982. április 18. 5 Uo. 3

90

s négy évvel később összeszervezte a nyíregyházi zenészeket, valamint Debrecenből hívott szakképzett oktatókat. Így 1939 őszén beindult a Bessenyei Társaság égisze alatt Nyíregyháza zeneiskolája. Lényeges erkölcsi hatása volt a zeneiskola megszervezésére Kodály szavainak is, aki az 1937-es látogatása alkalmával tartott előadásában rámutatott az ének és zenetanítás fontosságára, ráirányítva a problémára a város vezetőinek figyelmét.6 Ennek a figyelemnek az ébrentartásáról a továbbiakban Vikár Sándor gondoskodott, mindamellett, hogy a megvalósítás gyakorlati lépései is az ő irányítása alatt történtek. A háború elképzelhetetlen helyzetet teremtett a zeneoktatás számára is. Az alapítás évét követő ötödik tanévben, 1944-ben teljesen megszűnt a tanítás, s csak egy év múlva indulhatott be újra. A Bessenyei Körnek azonban az új politikai rendszerben újra kérnie kellett a működéshez szükséges engedélyeket, s amíg ez megtörtént, a zeneoktatás „Vikár Sándor Állami Engedélyezett Magánzeneiskolája” néven működött. A tanítás rendkívüli körülmények között folyt ekkor: „Az olaj volt a fizetőeszköz a szülők részéről. Magunk termeltük ki a szárazgallyakat, faleveleket a fűtésre, ez igaz, csak illúzió volt, a füstszag, a fanyar illat emlékeztetett bennünket, hogy fűtve van, mert igazában dideregtünk, s még a szagtól is szenvedtünk – írja Vikár egy 1983-as visszaemlékezésében. Hideg volt az ülőkénk a földön, a hideg parketten, mert törökülésben kényelmeskedtünk az állva tanítás közben. (…) Megbirkóztunk sok nehézséggel, tanárszerzéssel Debrecenből, Miskolcról, Erdélyből, Pestről.” Az iskolaalapító nagy gondot fordított az oktatók kiválasztására. Csak egy áldozatkész tanári karral vállalhatta a kihívásokat. Szerepléseik voltak nem csak a városban, hanem a megyében mindenfelé. A kitartó munka eredményeként – hosszas kérés után – végül 1951-től az állam átvette a zeneiskolát. A tanítás feltételeinek javulása mellett így a zeneiskola további fejlesztése is lehetővé vált. Vikár megszervezhette a fa és rézfúvós, valamint a dob tanszakot. A sokirányú szervezőmunka, a városi és vidéki hangversenyek bonyolítása, énekkar és zenekar vezetése mellett már nem vállalhatta tovább a tanítóképzőben való oktatást, az iskola állami igazgatás alá kerülésének évében megvált az ottani hivatalától. Ahogy a nyíregyházi zeneiskola tanári karának hangversenyszervezői tevékenysége nem korlátozódott csupán a városra, az iskolaszervezés is kiterjedt a megyére. Vikár Sándor mindezt a megyei kórusmozgalom irányításával párhuzamosan végezte, s a kettő összekapcsolásával érhetett el sikereket. A Népművelő Intézet által megbízott megyei karnagyként minden hónapban karnagyi klubot tartott, és a megye gyermek- és felnőtt kórusait látogatta, tanácsaival, erkölcsi támogatásával hozzájárult a kórusok szakmai fejlődéséhez, a Kodály által megfogalmazott célok eléréséhez. A hangszeres zeneoktatás területén pedig odaadó munkájának eredményeként 1959-re kiépült a zeneoktatás két új állomása Kisvárdán és Mátészalkán. Nem sokáig működtek a nyíregyházi iskola fiókjaként: Kisvárda már 1965-ben önállósodott. E széles körben végzett munka hatása abból is érzékelhető volt, hogy a város lakosságának zenetanulási igénye

6

Kodály Zoltán: Vidéki város zeneélete – Elıadás Nyíregyházán. In: Kodály Zoltán: Visszatekintés I. Szerk.: Bónis Ferenc. Zenemőkiadó, 1974. 71–74.

91

megnőtt. Ennek köszönhetően egy zeneoktatási célokra alkalmasabb épület szükségessége is megfogalmazódott.7 Mindezek mellett Vikár Sándornak az irodalmi tevékenysége sem jelentéktelen. Kórusművei, zongora- orgona- és szólóénekes darabjai jelentek meg nyomtatásban. A zeneszerzői alkotómunka mellett a zenei ismeretterjesztés is sokat köszönhet neki. Zenei témákról, zenetörténeti kérdésekről rendszeresen tartott előadásokat, számos zenepedagógiai folyóirat munkatársaként jelentek meg írásai, cikkei, tanulmányai. A második világháború előtt szerkesztője volt a Zeneközlönynek, művészeti és pedagógiai meggyőződéseit ilyen csatornán keresztül is kifejtette. Hat kötetben jelent meg „énekvezérkönyve” az elemi iskolák részére, s a zenei óvodák részére új, játékos tanítási módszert dolgozott ki. Az eddigiekből jól látható, hogy Vikár Sándor munkássága valóban a kodályi eszméknek, a kodályi útmutatásnak jegyében valósult meg. Noha Nyíregyházán a modernizáció által már megvoltak a kulturális élet kibontakozásának feltételei, a zeneoktatás és a kórusművészet egymással párhuzamosan csak egy hozzá fogható formátumú zenepedagógus és iskolaszervező tevékenysége nyomán alakulhatott ki. Indíttatása, felkészültsége és testi-lelki alkata tette őt alkalmassá arra, hogy mesterének szellemében Nyíregyházán és Szabocs-Szatmár-Bereg megyében elvégezhesse a zeneoktatás és a kórusmozgalom megszervezésének, szakmai megalapozásának úttörő munkáját. Neki köszönhetjük, hogy a kodályi eszméknek megfelelő ének- és zeneoktatás, valamint kóruskultúra nem csak Nyíregyházán, hanem az egész megyében elterjedt. Amivel mestere útnak indította, azt ő maradéktalanul teljesítette a legkedvezőtlenebb körülmények ellenére is. Városunk zenei- és kórus-életének sokszínűsége, színvonala igazolja azt, hogy küzdelme nem volt hiábavaló.

Irodalomjegyzék Emlékezések Vikár Sándorról. Rím Kiadó, Nyíregyháza, 1993. „Félévszázados zeneiskola” In: Magyar Hírlap, 1989. szeptember 29. sz. „Egy zenekari hangversenyről” Kelet- Magyarország, 1948. március 11. Képes Szabolcs 1937. május Nyírvidék 1937. május 6. Kodály Zoltán: Visszatekintés I. Szerk.: Bónis Ferenc. Zeneműkiadó, 1974. Papp Istvánné Szabó Ella: Nyíregyháza zenei élete a századfordulótól napjainkig. Nyíregyháza, 1988.

7

Papp Istvánné Szabó Ella: Nyíregyháza zenei élete a századfordulótól napjainkig. Nyíregyháza, 1988. 14-15. p.

92

Kodály Zoltán Vikár Sándornak küldött levele [Szabolcs-SzatmárBereg Megyei Levéltár. Vikár-hagyaték.]

93

GALAMBOS SÁNDOR

„TELJES SZÍVVEL KELL CSINÁLNI” BESZÉLGETÉS SZABÓ DÉNES KOSSUTH-DÍJAS KARNAGGYAL

Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy – Ebben az évben ünnepeljük Kodály Zoltán születésének 125. évfordulóját, rá emlékezünk halálának 40. évfordulóján. Mennyire él ma Kodály közöttünk?

94

– Az elmúlt évtizedekben sajnos fordult a kocka. Szomorúsággal és csalódottan tapasztalom, hogy milyen érdemtelenül kezeljük ezt a kivételes örökséget, amit tőle kaptunk. Hány ország irigyel bennünket! Mit nem adnának egy ilyen örökségért! Kodály életében, az ötvenes, hatvanas években igen nagy tekintélynek számított Magyarországon, nemcsak mint zeneszerző, hanem mint tudós, sőt mint közéleti ember is. Neki köszönhetjük azt a gyönyörű gondolatot, hogy nemcsak a testet kell táplálni, hanem a lelket is, s ennek a legjobb módja, ha a zenén keresztül tápláljuk, azaz énekléssel. Merthogy az éneklés mindenki számára hozzáférhető, nem kell érte fizetni, mindenkinek megvan a hangszer a torkában, s ha ezt jól használjuk, akkor minden ember részesülhet a zene éltető csodájából. Így az ő javaslatára munkatársai – többek között Ádám Jenő – megalkottak egy olyan rendszert, amelyben a kisiskolások minden nap énekeltek az iskolában. Később pedig kidolgozták a még fontosabbnak tartott óvodás időszak módszertanát. Az óvodában is megteremtették a zenei alapokat, Forrai Katalin vezetésével olyan tanterveket és módszereket használtak, amelyekkel előkészítették a gyerekeket az iskolára. – Mekkora a respektje egy emberöltővel halála után Kodály Zoltánnak, mint zeneszerzőnek? – Talán ennek a fénye is halványult Magyarországon. Azt gondolom, külföldön jobban megbecsülik őt, főleg a kóruskultúrában kifejtett tevékenységéért. De természetesen nem mehetünk el a legnagyobb szabású művei mellett sem, amelyek akár születhettek nagyzenekarra is, mint például a híres Páva-variációk, amelyet az amszterdamiaknak írt annak idején, vagy a Háry János daljáték összeállítása, a Háry-szvit, amely mindenütt hallható világszerte. Két nagy oratorikus művének is óriási sikere van külföldön. Az egyik a Psalmus Hungaricus, annak ellenére is, hogy nehézséget jelent a külföldi előadók számára, hiszen a zsoltárszöveget magyarul kell énekelni, a másik, a Budavári Te Deum ilyen szempontból könnyebben megközelíthető, mert latin nyelvű. Szerintem a tisztelet itthon is megvan, a zeneértő közönség tudja az értékét. A társadalomban azonban most már van egy olyan jelentős létszámú réteg, amely elfordult a műzenétől, a komolyzenétől, és ez lassan a legfelső vezetésre is kezd jellemző lenni. Ennek következtében a kodályi életmű nem kap akkora szerepet a közgondolkodásban, mint korábban. A magyarországi helyzet szempontjából talán most olyan évtizedeket élünk, amikor a két páros csillag közül, a két nagy, XX. századi magyar szellem közül többen Bartók művészetét helyezik előtérbe. Jól képzett muzsikusok tudják, hogy itt a rangsorolásnak nincs értelme. Bartók a hangszeres zene területén természetesen teljesebbet és nagyobbat alkotott, Kodály azonban a hangszeres zene mellett igen jelentős kórus életművet hagyott maga mögött. – Az emlékév hozzájárulhat Kodály művészetének népszerűsítéséhez. A kulturális kormányzat tesz-e elegendő lépést ebben az irányban? – Úgy vélem, hogy nem tesz eleget, de nem lennék igazságos, ha nem mondanám, hogy természetesen hivatalosan is szervezik ezt a kettős évfordulót. Az ország számos városában támogatták azokat a rendezvényeket, amelyeken Kodály művei szólalnak meg. Itt, a Kodály Zoltán Általános Iskolában, illetve a nyíregyházi Cantemus kórusban sikeres pályázatot adtunk be Kodály műveinek előadására. A Kodály Társaság megyei tagcsoportja is eredményesen pályázott: november 17-én egy nagy városi ünnepségen hangzottak el Kodály művei. A Filharmónia is mindent megtesz, hisz Nyíregyházán október közepén zenekari hangversenyt rendezett, amelyen a Szabolcsi Szimfonikus Zenekar

95

csupa Kodály-művet szólaltatott meg. Kezemben van egy prospektus, amely azt mutatja, hogy a Kodály-évben az országban hány hangversenyt és más programot rendeznek. Impozáns. Nyíregyháza viszonylag szerényen vesz ebben részt, de Pécs, Szeged, Kecskemét és persze a főváros sokszorozott módon próbálja kivenni a részét ebből a Kodály-ünnepből. Hogy ez elegendő? Nem tudom, inkább azt gondolom, hogy nemcsak a kettős évfordulón kellene rá gondolni, hisz az ő munkássága oly mértékben egy a magyar szellemmel és gondolkodással, hogy az igazi ünnep az lenne, ha minden nap gondolnánk rá. Ebben az iskolában egyébként tulajdonképpen minden nap ezt tesszük. Két szobor is van az iskola területén, ezért nem tudunk úgy napot kezdeni vagy zárni, hogy a Mester szellemével valahogy ne találkozzunk. – Sokan tudjuk, hogy Kodály Zoltán elkötelezett híve vagy. Személyesen találkoztál vele? – Nem. Túl fiatal voltam akkor ahhoz, hogy akárcsak tanítványként is kapcsolatba kerülhettem volna vele. Lehet, hogy szerencsémre, mert köztudottan nagyon szigorú és igényes volt az élet minden területén, és valószínűleg nem nézte volna jó szemmel kezdő szárnypróbálgatásaimat. Így bátrabban kísérletezhettem és hibázhattam is. Ma feltehetőleg azért örülne, ha látná ennek az iskolának az életét. – Én is azt hiszem. Kérlek, beszélj nekünk, laikusoknak egy kicsit a Kodály-módszer lényegéről! – A módszer lényegét mindenki tudni szeretné. Különösen kíváncsiak rá a külföldiek, és nagyon szeretnék, ha egy egyszerű, könnyen megfogalmazható, pontokba foglalt útmutatóval tudnánk őket ellátni. De ennél többről van szó. A legegyszerűbben mindenki úgy jegyzi meg a Kodály-módszert, hogy ez a mozgó dó rendszere. Ez egy technikai újítás, amelyben az addig abszolút hangokként ismert rendszer mellé a relatív szolmizációs módszert illesztette Kodály, főleg a tanulás első időszakában. A szolmizációs hangokat már sok száz évvel ezelőtt ismerték Arezzói Guido monacói szerzetes révén, aki egy gregorián himnusz kezdő soraira építette rendszerét. Kodály azt vette észre, hogy a különböző hangnemekben a relációk mindig ugyanazok. Az alaphangnak, a vezető hangnak, a domináns hangnak és minden más hangnak belső viszonya ugyanaz, attól függetlenül, hogy Esz-dúrban, D-dúrban, Gesz-dúrban vagy Ádúrban vagyunk. A dó mindig a fő hang, ami köré a többi hang szerveződik, vagy annak a párhuzamos mollja, a lá hang tudja ezt a vezető szerepet betölteni. Olyan erős tonalitás-érzés fejlődik ki a szolmizációs tanulás során, hogy a kodályi alapokon nevelkedett gyermek bármikor könnyedén el tudja helyezni ezt a zenei rendszert. Könnyen vált dó-t, és érzi meg az új rendszerben a megfelelő hangokat, sőt a szolmizációnak köszönhetően a hallása – ahogy azt Kodály el is várta – rendkívüli mértékben megjavul, kitisztul, és nagyon pontosan érzi a hangmagasságokat, szemben azokkal, akik mindig csak az abszolút hangok körül próbálkoznak. Ott nem fejlődik ki ez az érzékeny hallás. Ez tehát a technikai része a Kodály-módszernek. Én egy kicsit fontosabbnak tartom a mögötte lévő szellemi útmutatást és tanítást, amelyet – ahogy szoktam mondani – akár bibliaként is kezelhetünk. Kodály írásai, előadásai összegyűjtött formában Visszatekintés címmel több kötetben megjelentek. Ezt újra és újra elolvasva, innen gondolatokat merítve az ember biztonságosabban és pontosabban érzi feladatát a hétköznapokban, nemcsak a tantárgy tanításában, hanem az egész életben is. Azok az elvek, amelyeket kialakított, ma is megszívlelendők, és szeretném, ha a felelős beosztásban lévők többet forgatnák ezt a könyvet. Az éneket és a testnevelést mindenekelőtt kiemeli a fiatal korban tanítandók közül. Azt mondja, ez a kettő a görög ideálnak megfelelően hosszú és

96

egészséges életet biztosíthat az emberek számára. Beszélt a népdalról, a gyökerekről, az ősi művészetről, a primitív művészetről, amelyet Bartókkal együtt a tiszta forráshoz hasonlított. Mint mondották: csak tiszta forrásból. Ilyennek tekintették a régi és új stílusú népdalt, a hangszeres népzenét, de az évezredes gregorián énekeket is. – Kodály maga is készített módszertani segédletet az ének-zenét oktató tanárok számára? – Természetesen, két és három szólamú énekgyakorlatokat. Sokan ismerik a gyakorló füzeteket, az Ötfokú zene füzeteit vagy a híres 333 olvasógyakorlatot. Magát a módszertant azonban nem ő, hanem Ádám Jenő és a munkatársai dolgozták ki, de Kodály elmondta, hogy milyen alapon kell ezt megcsinálni. Megjelölte a tananyagot, hogy miből kell kiindulni, mi az a tiszta forrás, ahonnan az óvodás korból el lehet indulni: a gyermekjáték dalokból és a kiszámolókból. Ezen keresztül a zene legmagasabb csúcsáig el lehet jutni. Nagyon érdekes, hogy már Kodály életében is többször felvetődött az úgynevezett komolyzene és könnyűzene kapcsolata. Az egész módszer, az egész gondolat akkor született, amikor a budai hegyekben sétálva tanítóképzős lányok csoportjával találkozott, és a bokron át meghallotta éneküket, amely nagyon megdöbbentette őt. Azt hiszem, éppen a Schneider Fánit énekelték, és arra gondolt, hogy ha ilyen tanítók fogják a fiatalságot tanítani, akkor ez zsákutca, hisz ez nem üti meg a művészettől elvárt színvonalat. Mint ahogy fogalmazott, a művészet előcsarnokába sem kerülhet be a Schneider Fáni, mert minden szempontból selejtáru. Ekkor fogalmazódott meg benne, hogy a magyarok számára az itt lévő óriási népdalkincs segítségével egy virágzó szellemi kultúrát lehet fölépíteni. Ugyanakkor azt is nyilatkozta, hogy aki a klasszikus zenétől indul el, a népdaltól, az a csillagokig jut el. Ha az ő módszerével indulunk el, a tiszta forrástól, onnan bármerre lehet menni, többek között az úgynevezett könnyűzene irányába is, ezzel nincs gond, mert akkor az is jobban, igényesebben művelhető. De azt is mondta, hogy fordítva nincs út. A könnyűzenéből nincs átvezető út, tehát az zsákutca. Ezt én magam is látom a tanítványaimon. Akik kodályi alapról indultak könnyűzenésznek, azok rendkívül gyorsan haladnak és sikeresek ezen a pályán. Fordítva viszont azt látjuk, hogy nem tudják megközelíteni a művészi magaslatokat. – Megbecsülhető-e, hogy a Kodály-módszer mennyire elterjedt Magyarországon, esetleg a világon? Említetted, sokan jönnek ide, hogy megismerjék. – Van, aki ezzel foglalkozik, összefoglaló tanulmányokat is jelentetnek meg erről. A világ számos pontján alakultak Kodály Társaságok, Amerikában, Angliában, Japánban, sorolhatnám. Ápolják és hasznosítják a kodályi gondolatokat, illetve a módszert. Ez azt jelenti, hogy a világon sok helyen elismerik és próbálják utánozni a magyar rendszert. Magyarországon Kodály életében igen erőteljes támogatást kapott ez a folyamat, s akkor hirtelen igen divatossá vált. 1950-ben Kecskeméten alakult meg az első ilyen iskola, ennek gyorsan terjedt a híre, és a hatvanas évek közepére már vagy 200 ilyen iskola lett az országban. A gyors fejlődésnek az is magyarázata lehet, hogy abban a szürke oktatási rendszerben ez az iskolatípus kitörési pontnak ígérkezett. Nálunk is folyton túljelentkezések voltak, nem tudtunk mindenkit felvenni. Sokan azt mondják, hogy azért jobbak itt az eredmények, mert előzetes szűrés alapján választjuk ki a gyerekeket. A kutatások viszont azt mutatják, hogy a zenét tanulóknak jobban fejlődnek az intellektuális képességei, mint azoknak, akik nem tanulnak. Többek között Pléh Csaba is kimutatta, hogy lakótelepi iskolában, válogatás nélküli osztályban milyen szignifikáns különbség mutatkozik néhány év után azok javára, akik mindennap énekelnek. Annak ellenére,

97

hogy ez a módszer ilyen sikeres, mégis egy erőteljes, az utóbbi években meg különösen erős visszafordulás tapasztalható. Mindenféle reformokra hivatkozva, az addigi eredményeket negligálva egy másik típusú gondolkodás kezd kialakulni, amit ebben a pillanatban nem láthatunk sikeresnek. Ez a nagyon erősen forszírozott, úgynevezett művészeti alapiskola rendszer, amely megítélésem szerint nemigen funkcionál. Úgy tűnik, hogy sokfelé nyújtózkodik, de egyiket sem csinálja alaposan, minden szinten felületes marad, s ezért nem tudja kifejteni azokat a kedvező pszichológiai hatásokat, amelyeket az elmélyült és nagyon alaposan kidolgozott ének-zenetanítás jelent. – Ez azt jelenti, hogy a művészeti képzést, a zenei oktatást elsősorban az általános iskolai keretekben kellene megvalósítani, nem külön intézményekben? – Úgy gondolom, hogy a zenetagozatos általános iskola, annak ellenére, hogy jelentősen csökkentették az énekórák számát, még mindig működőképes. Bár gyakran hangoztatom, hogy ha egy jól kidolgozott rendszert valahol megpiszkálunk, többnyire az egész rendszer tönkretételét jelenti. Egy jó rendszert nem lehet büntetlenül megváltoztatni, esetleg gazdasági okokra hivatkozva bizonyos részeit kigyomlálni, például az óraszámot radikálisan csökkenteni. – Hogyan alakult az utóbbi időszakban az ének-zeneoktatás? – Amíg nem nyúltak hozzá 1994–1995-ben, addig jól működött. Lehet, hogy valaki azt gondolta, hogy ezen valamit módosítani kellett volna, de ez a fölépített rendszer megvolt az óvodától kezdve egészen a gimnáziumokig. A gimnáziumi heti két órában már akkor azt tapasztaltam, hogy azokból az általános iskolákból, ahol nem Kodálymódszerrel dolgoztak – vagy lehetséges, hogy aszerint dolgoztak, de a mindennapi éneklés nélkül –, olyan gyerekek érkeztek, akik nem voltak fölkészülve a középiskolás anyagra. Az általános iskolákban gyakran könnyedén kezelték az ének tantárgyat, egyes helyeken a matematikatanár tanította, vagy az alsó tagozatban – éppen a legfontosabb időszakban – nagyon könnyen lett belőle írás-, olvasás- vagy számtanóra. Így ez a súlytalan tantárgy az elvileg heti két órás időtartamban már nem tudta teljesíteni a vele szembeni elvárást. Kivételt csupán néhány megszállott és kiváló pedagógus vagy néhány iskola jelentett, ahol a tantárgyak normális rendben voltak egymás mellett, nem pedig alárendeltségi viszonyban. Ha ezt komolyan végigvitték, és a tanító néni is képes volt módszeresen éneket tanítani, akkor még a heti két óra is igen szép eredményeket hozott. Ma már heti egy óra van általában, vagy már nincs is óra, beolvadt valamilyen más feladatba. Ha szigorú vagyok, azt kell mondanom, hogy lassan megszűnt a tervszerű énekoktatás, amely korábban olyan nagyhírű volt. – Hány zenetagozatos általános iskola lehet az országban? – 1995 tájékán, amikor a Nemzeti Alaptanterv megjelent, döbbenten láttuk, hogy a struktúrában nem létezett a Kodály-iskola. Sehol nem tüntették föl, hogy Magyarországon van 200 ilyen intézmény. Ezek után hiába tiltakoztak sokan, már nem tudtunk viszszakerülni, ezért hivatalosan talán nincs is ilyen iskola. Menekült mindenki, amerre tudott. Egyesek bemenekültek az úgynevezett művészeti alapiskolákba, és ott az igazgatóság döntötte el, hogy lesz-e énekkar vagy énekóra, vagy inkább számítástechnikára használják az órakereteket. Úgy gondolom, hogy különböző feltételek mellett, különböző óraszámokkal, 30–40 zenetagozatos iskola talán még létezik az országban. – A megyében van még ilyen általános iskola?

98

– Igen. Sok már megszűnt, de néhány még most is működik, igaz, egy-kettő megváltozott keretek között. Igazából annak a rendszernek, amely olyan kiváló eredményeket hozott, most már nincs helye az országban. – Úgy gondolom, az ének-zene oktatás hátrányos helyzete kihat a kórusokra is. – Igen, nagymértékben visszaesett a kórusmozgalom. Amikor a hetvenes évek elején találkoztam a mozgalommal, akkor nagyon erőteljes volt. A Magyar Rádió Erkel Tibor vezetésével és természetesen az ott lévő szakemberekkel, a Kodály Társasággal együtt támogatta a Bárdos Lajossal és társaival a harmincas években létrehozott Éneklő ifjúság mozgalmat, az énekkarokat rendszeresen foglalkoztatta, versenyeket, találkozókat szervezett számukra. Egy meglehetősen jól követhető és nagyon igazságos rendszert építettek ki. Az első bajok akkor kezdődtek, amikor ezt elkezdték megfúrni. Akkor éreztem először, mit jelent az, hogy mutyizás. Valakiknek nem tetszett a tiszta és átlátható, a valódi teljesítményt elismerő rendszer. – Mikor volt ez? – Úgy emlékszem, a ’80-as évek első felében. – Akkor már egy évtizede ebben az iskolában dolgoztál. – Igen, akkor már az énekkar is az ország jó énekkarai közé tartozott, sokan ismerték. De aztán láttam, hogy ez a mutyizós gondolkodás elterjedt. Az Éneklő ifjúság mozgalom lassan súlytalanná és jelentéktelenné vált. A Magyar Rádió tavaly még szervezett valamit, de ebben az évben már nem is tud vele foglalkozni. A társadalom helyzete is nagymértékben változott. A közösségek szétbontásának irányába hatott a szabadság és a szabadosság nem egészen jól kezelt problémaköre. Nem használtak a szabadság címszó alatt Nyugatról érkezett szubkulturális és egzisztenciális, az önzésre biztató irányzatok sem. A túlfeszített élettempó is akadályozza azt, hogy az emberek a régi módon, polgári életet élve közösségeket keressenek maguknak, akár éneklő közösséget, ahol hetente bizonyos időt eltöltenének. Ilyen közösség most nagyon kevés helyen van, bár ezek még magasan tartják a zászlót. A külföldiek számára még mindig tiszteletet parancsoló az a néhány énekkar, amely túlélt minden eddigi reformot, mert a színvonaluk még mindig kiváló. – A kiemelkedően sikeres kórusokhoz tartozik a Cantemus-család is. Most beszélgessünk egy kicsit a Cantemusról! Nem is történeti-kronológiai szempontból gondolom, mert sok írás jelent már meg az együttesről és Rólad is. Inkább azt kérdezem meg: hogyan történik az énekkari tagok kiválasztása? – Kodály elveinek egyike, hogy mindenkinek meg kell tanulni – ahogyan ő maga mondta – karban énekelni. Ez a tanulási folyamat első éveiben nagyon fontos szocializációs tevékenység. Kodály részletesen kifejtette, hogy mit jelent, hogyan teremt közösséget, hogyan fejleszti a felelősségérzetet az énekkar egy-egy ember magánéletében. Hiszen a régi mondás szerint egy ember hibája az összesét el tudja rontani, ezért a felelősség sokszorosan megnő. Nagyon fontosnak tartotta, hogy a Kodály-iskolákban mindenütt működjenek énekkarok, s ezekben minél többen énekeljenek, illetve hogy az énekkar alapvetően a tanterv keretében működjön. Ezért a kodályi iskolában szinte tananyagként benne van az énekkari óra. Minden gyerek énekel, aki ebbe az iskolába jön. Milyen alapon történik a kiválasztás az énekkarba? A kiválasztás az, hogy aki bekerül ebbe az iskolába, ettől kezdve ő már ezen a pályán mozog, tehát énekes gyerekké válik. Az, hogy az első pillanatban minimális szűrés van, annak köszönhető, hogy hál’ Isten-

99

nek az elmúlt négy-öt évtizedben a jelentkezők száma mindig több volt, mint ahányat föl lehetett venni. Tehát többen voltak, mint ahány szék és ahány pad, ezért bizonyos fajta képességvizsgálat vagy meghallgatás történik. Természetesen azt vesszük föl inkább, akinek eredetileg jobb a hallása, jobb a hangja. De Kodály nem gondolta, hogy felvételiztetni kell, az ő elve szerint minden gyereket meg lehet tanítani énekelni. Ezt mi is tapasztaljuk. Ha úgy érkezik ide tanuló, hogy nem felvételizett, de valaki nagyon akarta, hogy bekerüljön, és a képességei nem egészen jók, végül is a nyolc éves időszak végére tulajdonképpen használható énekessé válik. – Milyen kórusok vannak most ebben az iskolában? – Folyamatosan, életkor szerint épülnek egymásra az énekkarok, a harmadikosoknak van egy Nyitnikék énekkara, a negyedik-ötödikeseké a Napsugár énekkar, hatodiktól nyolcadikig a Cantemus gyermekkar, emellett van egy nyolcvan fős fiú vegyeskar, ahol a fiúk együtt énekelnek. Akiknek elég kedvük maradt az énekléshez, és még idejük, módjuk is van rá, azok visszajárnak a Pro Musica leánykarba, bár már nem az iskola tanulói. Ezek mellett megszületett a Banchieri énekegyüttes hat fiúból annak idején, nagyon szerették ezt a dolgot. Megszületett később a Cantemus vegyeskar, amely most már a felnőttek énekkara, és ha nem is teljes rendszerességgel, de már egy ifjúsági vegyeskar is bontogatja szárnyait. Hát nagyjából ez az énekkari rendszer most, amit a kodályi elvek alapján ebben az iskolában felépítettünk. – Te mely karokat vezeted? A Cantemus gyermekkart… – Én most már csak két énekkart vezetek, a Cantemus gyermekkart és a Pro Musica leánykart. Ez is egy kicsit soknak tűnik, mert ahogy szoktam mondani: egy ember, egy énekkar, de akkor azt teljes szívvel kell csinálni. Mivel a Cantemus és a Pro Musica tulajdonképpen eléggé összefolyó tevékenységet folytat, mondhatnám azt is, hogy ez egy nagy énekkar, körülbelül kétszáz résztvevővel, akiknek az életét nekem kell igazgatni. Korábban a fiúénekkart is vezettem, sőt egy ideig még a vegyeskar születése körül is voltak feladataim. Ez egy kicsit soknak tűnik. – Milyen gyakran vannak, mennyi ideig tartanak a Cantemus-próbák? Azt is kérdezhetném, hogyan dolgoztok, de azt sejtem, hogy ez nem csupán munka a gyerekeknek és Neked sem. – A gyerekek számára hivatalosan három óra énekkar van egy héten. Egy tanrendbe illeszkedő hatodik óra és pénteken délután a százhúsz gyereknek együtt van kettő és négy óra között énekkar. Azt tudom, hogy ez nagyon nehéz dolog, de mivel több időnk és energiánk nincs, nem tudjuk további részletekre bontani a munkát. Emellett az évek során szinte magától megszületett, hogy a gyerekek a tanítási napot megelőzően, reggel mintegy húsz percig közösen énekelnek, akár magukban, akár az én vezetésemmel. Ez a nem túl hosszú idő is sokat jelent, és már biztosan elmondhatjuk, hogy ebben az iskolában minden nap éneklünk. Sőt, azt a hatalmas anyagot, amelyet a gyerekeknek meg kell tanulniuk – hisz újra és újra szólítják őket az ország és világ különböző pontjaira – másképpen nem is lehetne elsajátítani. Bizony sok időre van szükség ahhoz, hogy tizenéves gyerekek akár másfél órát tudjanak kotta nélkül világszínvonalon énekelni. Ezek az önkéntes reggeli alkalmak ebben nagyon sokat segítenek. – Nagyobb programok, koncertkörutak, külföldi utak előtt sűrűsödik a felkészülés? – Igen, hisz mint mondottam volt, nagyjából kétszáz gyermekből kell ilyenkor azokat felkészíteni, akik az utazásban részt vesznek. A meghívó fél többnyire korlátozza a résztvevők számát, érthetően, anyagi okoknál fogva, másrészt van más praktikus korlát

100

is, például az autóbusz befogadóképessége. Körülbelül negyven tagú énekkar utazhat. Amikor egy nagy jelentőségű eseményre kiválogatjuk ezt a kisebb társaságot, össze kell szokniuk, és egy speciális repertoárt kell megtanulniuk. Ilyenkor mindig van külön próba, leginkább hétvégén. Ha szünetre esik ez az időszak, akkor még intenzív kórustáborok is elképzelhetők. Ekkor négy napon keresztül délelőtt és délután is van énekkar. Ilyen előfordult már tavaszi szünetben és majdnem minden nyári szünetben, de olyan is volt, hogy még a téli szünetben is. – Harminckét éve működik már a Cantemus. – 1975-ben határoztuk el, miután a nagy országos versenyben az elsők közé kerültünk, hogy tekintsük ezt a születés évének. Nem biztos, hogy akkor jól döntöttünk, mert a 75-ös nagy sikert elért énekkar előtt voltak alapozó évek, amelyeket nem én vezettem, hanem kollégáim, akik szívvel-lélekkel tették ezt. Nyugodtan hozzá lehetett volna még rakni tíz évet, hisz ebben az iskolában 1958-tól volt tagozat. Amikor az már kifutotta a nyolc évet, ott már jelentős éneklő csoportok voltak. Ez azt jelenti, hogy a hatvanas évek közepétől már számon tartották az énekkart, bár nem abban a rendszerben működött, mint 1972-től kezdve. – Számtalan siker övezte a munkátokat, több mint ötven első díj, kiemelt díj fűződik a nevetekhez. Többek között Bárdos Lajos, Szokolay Sándor vagy Leonard Bernstein is elismerő szavakkal nyilatkozott rólatok. Most néztem az interneten, ott például van egy olyan fórum, amelynek az a címe, hogy Szabó Dénes, a nyíregyházi varázsló. Ezt láttad már? – Nem, nem tudom az internetet kezelni. – Rólad és más jó zenepedagógusokról írnak ott. Mi a varázslatnak, a sok sikernek a titka, mi nyűgözi le rendszerint a közönséget az előadásotokban? – Sokan kérdezik, sokan ezért utaznak ide a világ másik oldaláról, hogy a titkot meglessék. Mindig zavarban vagyok, ha ezt megkérdezik, mert alapvetően egyet tudok mondani, ami halálosan biztos, hogy ez a Kodály-módszernek, Kodálynak köszönhető. Úgy látom, hogy a dolog hibátlanul és jól működik. De aztán mindig csak kérdezik, hogy hát máshol is tanítanak ezzel a módszerrel, és mégsem így van. Akkor mindig kitalálok valamit, hogy mit emeljek ki, és mindig tudom, hogy magam sem mondom komolyan, hisz talán nem is tudom igazából. – Lehet, hogy nem is Neked kellene válaszolnod, hanem másoknak, hiszen nyilvánvalóan a Te személyiségednek döntő hatása van. – De a kérdések miatt gondolkodnom kell rajta. Van, amikor azt mondom, hogy alapvetően dolgozni kell, a munkának akkor van vége, amikor az ember befejezte. A kőműves a fándlit négy órakor nem vágja a földhöz, csak akkor, amikor a malter már mind a falon van. A pedagógiában nagyon fontos a folyamatosság, a folytonosság. Nem lehet időnként csinálni, időnként meg nem csinálni. Tehát egy nagyon hosszú folyamatnak az eredménye látszik, hisz ha jól meggondolom, az elmúlt harmincvalahány évben nem nagyon voltam táppénzen, nem hiányozhattam az iskolából, nem leszek beteg, mert tudom, hogy muszáj jönni, minden nap, még nyáron is. Ez rabszolgaság a maga módján, de ebből nem lehet már kiszállni. Fontos a rendszeres és pontos munka. Hogy az énekkar mitől jó? Azért, mert jók az énekórák. Az énekórákat rendesen meg kell tartani. Sokan azt gondolják, hogy itt kell megtanítani az énekkari műveket. Nem, az énekórán az énekórai anyagot kell. Sőt, nemcsak szakmai ismereteket, hanem sokkal fontosabb szellemi és erkölcsi ismereteket kell átadni. Viselkedéstan óra is, ezért az

101

énekórának alapvetően fontos szerepe van ebben az egész kórus sikertörténetben. Azt is szoktam hangsúlyozni, hogy a gyereket nagyon kell szeretni. Nincs más út, csak az, hogy a hozzám érkező gyermekeknek megkeresem a jó tulajdonságait, és megpróbálom őket ezek alapján szeretni. Nem lehet ellenségesen viselkedni. Meg kell mondanom, hogy mások megbecsülését, tiszteletét lehet gyakorolni, és ha az ember akarja, akkor a szeretetteljes kapcsolatot ki lehet építeni. Ha a rám bízott tanuló azt érzi, hogy becsülöm őt és szeretem, akkor a közös munka jobban megy. Továbbá szoktam mondani, nem szabad a gyerekeket becsapni. Nem lehet olyat mondani, amit mi magunk sem hiszünk el. Még akkor sem, ha politikai nyomásra ezelőtt évtizedekkel időnként kellett volna ilyet mondani. Nem lehet, mert a gyermek előbb-utóbb úgyis átlát a szitán, és hiteltelenné válik a tanár. Egy hiteltelen tanár nem sokat ér a gyerekek előtt. Tehát a hitelességet meg kell őrizni. Nagyon fontos, hogy az énektanár föl legyen készülve, tudja, hogy mit csinál, a szakmáját ismerje meg, érdeklődjön utána, tanuljon, folyamatosan fejlessze önmagát. Ezek mind olyan kis apró részletdolgok, amelyek a nagy sikernek egy-egy kis fogaskerekei. Feltehetőleg sok ilyen fogaskeréknek kell jól együttműködnie, hogy aztán az a bizonyos titok megszülessen. – Tudsz arra példát, hogy végzett növendékek máshol is visszajárnak az iskolába énekelni? – Igen, egyrészt azért, mert nálunk erre példát láttak. Ne tűnjék nagyképűségnek, de például Kecskeméten részben annak alapján alakult ki a mostani rendszer, hogy az ottani énektanár hosszú ideig tanított itt nálunk. De tudok Budapesten is sikeres iskolákat, ahol a végzős növendékek visszajárnak az énekkarba. És van néhány sikeres ember, akinek megengedték, hogy intézményét középiskolai osztályokkal bővítse. Ráépülve az első nyolc évre, megkapja még a további négy évet. Hát ez aztán rendkívüli lehetőség! A mi iskolánkban bizonyos ellenvélemények miatt nem engedték meg, hogy ez a plusz négy évfolyam megjelenjen. – Előadásaitokon időnként átstrukturálódik a színpadkép, különböző alakzatokban énekel a kórus, az énekesek néha még a nézőtéren is állnak, sőt mozognak. Mennyire számít ez újdonságnak? – Azt mondhatom, hogy ennek talán nagyobb részét mi találtuk ki. De nagyon sokat tanultam más kiváló énekkaroktól, sokszor viszont a véletlen segített. Kötetlen éneklések alkalmával szabadban, utcán való spontán énekléseknél, énekkari utazások járulékos programjai közben, katedrálisokban, várak lovagtermeiben értek váratlan, de tanulságos akusztikai élmények. No meg a művek lényegének teljesebb megértése is kényszerített egyre jobb és jobb megoldások irányába. Fantasztikus lehetőség az énekkar mobilitása, nincs helyhez kötöttség. – Az iskola nemrégen költözött az új impozáns épületbe. Különösen nagyszerű a hangversenyterem. A tervező, Balázs Tibor kikérte-e a véleményedet, véleményeteket arról, milyen legyen? – A meghívásos pályázat több résztvevője is megkeresett bennünket. A nyertes pályázó különösen komolyan vette a tervezésnél a zenei követelményeket – ezer köszönet érte –, így az épület lassan Nyíregyháza egyik nemzetközi hírességévé válik. Zenei szakemberek elragadtatott nyilatkozatai erősítik ezt a véleményemet. – Kedves Dénes, köszönöm a beszélgetést. Azt kívánom Neked, de legalább ugyanannyira magunknak is, hogy világszínvonalú tevékenységedet sokáig folytasd a magad, tanítványaid és mindannyiunk örömére. Isten éltessen 60. születésnapod évében!

102

TÓTH ENDRE

„MUTASSUK MEG A VÁROSI GYERMEKNEK A ZENGİ MAGYARORSZÁGOT!” – FELVÉTELEN ÉS VALÓSÁGBAN EGYARÁNT…

Richter Pál

103

Kodály Zoltán egyik nagy álma volt, hogy a magyar népzenekultúra minél szélesebb körökhöz eljusson, minél többen megismerjék ezt az örökséget. Ezen álom valóra váltásában közvetlenül és közvetve évtizedek óta olyan intézmények nyújtanak segítséget, mint az MTA Zenetudományi Intézete vagy a Zeneakadémia. Az elkövetkezőkben minderről Richter Pállal, az MTA Zenetudományi Intézete Népzenei Archívumának, valamint a Zeneakadémia népzene tanszékének vezetőjével beszélgetünk.

– Tisztelt Tanár Úr, mikor létesült a Népzenei Archívum és milyen feladatokkal kellett megbirkózni az évek során? – Hivatalosan, mint külön osztály, a Népzenei Archívum 1999. január elseje óta létezik. A Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának természetesen már a kezdetektől fogva volt technikai részlege, amely azt követően, hogy 1973 folyamán a Zenetudományi Intézet a Bartók Archívum és a Népzenekutató Csoport egyesítéséből létrejött, az Intézet keretein belül tovább folytatta munkáját. A népzenei hangfelvétel és népi táncfilm-felvételek archívumának szisztematikus kiépítése európai öszszehasonlításban is kimagasló jelentőségre tett szert. Mindenképpen meg kell említeni Sztanó Pált, mint nagyon fontos szakembert. Az ő nevéhez és munkásságához nagyon sok olyan ötlet és archiválási megoldás fűződik, amely segítette az értékes felvételek és anyagok fennmaradását. 1997-ben bekövetkezett halála után asszisztense, Németh István vette át a technikai részleget, aki Sztanó irányítása alatt járt el gyűjtésekre, s tanult bele a szakmába. Annak ellenére, hogy az utóbbi időkben nagyobb szabású helyszíni vagy stúdióbeli gyűjtésekre a Zenetudományi Intézetnek sem anyagi, sem személyi kerete nem volt, a népzenei hangzó gyűjtemény tízezer órát meghaladó nagyságrendre emelkedett. Ehhez többszázezer tételt tartalmazó lejegyzési állomány kapcsolódik. A kilencvenes években Sebő Ferenc kezdeményezésére Dobszay László elindította a gyűjtemények számítógépes katalogizálását – azzal a szándékkal, hogy e hatalmas nemzeti kulturális kincs hozzáférhető legyen. A kilencvenes években a figyelem a hangdokumentumok digitális archiválása felé fordult, és emellett megindult a kottás lejegyzések digitalizálása is. – Mekkora gyűjteményt tartanak ma számon az archívumban, s miből áll az itt dolgozók mindennapi munkája? – A Zenetudományi Intézet Népzenei Archívuma hangzó felvételből mintegy 16000 órányi anyagot őriz, ezek közül kb. 11-12000 óra saját felvétel, vagyis a forrásanyaguk is itt található, s nagyjából 3-4000 órányit tesz ki valamely más gyűjteményben őrzött felvételeknek a másolata. Ide tartoznak többek között a Néprajzi Múzeum fonográfhengerei, amelyek zenei anyaga immár digitalizált formában található meg nálunk is. Az archiválási tevékenység folyamatos munkát igényel. Mivel a felvételeink nagy része magnószalagra és kazettára készült, melyek idővel demagnetizálódnak, át kell menteni őket más adathordozóra. Korábban ún. AP-lemezre mentették át, vagyis egy fémre öntött műanyag felületre vágták a hangfelvételt, amelyeket hagyományos fekete lemezként, LP-lemezjátszóval le lehet játszani. Ezt követően pedig, már a digitális technika korszakában, megkezdődött az analóg felvételek digitalizálása. Jelen pillanatban felvételeink túlnyomó része, nagyjából hetven százaléka digitalizálva van. De tudni kell azt, hogy sajnos ez sem jelent végső megoldást. A folyamat során először elkészül az analóg felvétel digitalizált változata, amely rákerül egy merevlemezre, amelyről azután CD-

104

másolatokat készítenek. Tárolási kapacitásigényük miatt a felvételeket törölni kell a merevlemezekről, s újakat kell rájuk másolni, így csak a CD-lemezek maradnak meg forrásként. Minden felvételből általában két darab CD-t készítünk: egy ún. „nyúzópéldányt”, melyet a kutatók használhatnak, továbbá egy archivális példányt. Természetesen klimatizált raktárhelyiségeinkben őrizzük az analóg hanghordozókat is, amíg lehet, és van értelme. A CD-k adatvédő filmréteg-bevonatának az időtállósága sem végtelen, gyártmánytól függően vannak egészen meglepő, negatív tapasztalataink is. Igazából a digitalizálás „pillanatnyi”, átmenetei megoldást jelent, de keressük a további lehetőséget, hogyan tudnánk az utókor számára minél biztosabban megőrizni a felvételeket. Mintegy 150 órányi értékes anyagról a 70-es években készültek fémlemezek, de azok elkészítése igen költséges volt. A durva, külső mechanikus hatásoktól eltekintve ezek a lemezek az „örökkévalóságnak” készültek, s egy hagyományos pickup-pal bármikor lejátszhatók. Az utóbbi 10 esztendőben archívumunk egyik fő tevékenysége a felvételek digitalizálása. Sajnos ehhez a költségvetés rendszeres támogatást nem biztosít, vagyis a legfontosabb feladatunkat legtöbbször pályázati pénzből kell végeznünk. Az archiváláshoz természetesen az is hozzátartozik, hogy a felvételek adatait megfelelő módon tároljuk, illetve biztosítsuk az adatok visszakereshetőségét. Ezért másik fontos tevékenységünk, hogy a felvételek adatait számítógépre visszük. Most már van egy kifejezetten folklór adatokra kifejlesztett adatbázis, amely megkönnyíti munkánkat. Korábban excel-táblákba írtuk be az adatokat, minden gyűjteményrésznek külön exceltáblája volt, de ezeknek az összekapcsolása és a keresztirányú keresések elég nehézkesek voltak. Az adatbáziskezelő-rendszer használatának köszönhetően a Bartók-rend most már teljes egészében kereshető interneten (http://db.zti.hu/br/). Ugyanitt megtalálható a rend története, mely a könyv formájában publikált Egyetemes Gyűjtemény bevezetőjének egy rövidebb kivonata (Kovács Sándor: „A Bartók-rend kialakulásának története” In: Bartók Béla: Magyar népdalok. Egyetemes Gyűjtemény I. kötet Sajtó alá rendezte: Kovács Sándor, Sebő Ferenc; Akadémiai Kiadó, Budapest 1991, 13–31.), Bartók ritmustáblái, és egy összetett kereső. A támlapokat és a népdallejegyzéseket meg lehet tekinteni, s ahol vannak felvételek, azokat meg is lehet hallgatni. Tervünk szerint az egész gyűjteményt szeretnénk ugyanígy feldolgozni, mivel a Bartók-rendben található népzenei adatok száma mindössze csak 13600 körüli, nekünk azonban összességében mintegy 190200000 adatunk van a gyűjteményben. Nemcsak hangzó gyűjteményünk van, hanem hangfelvétel nélküli lejegyzéseink is, amelyek csak papíron maradtak meg. Ezeknek az adatai is bekerülnek az adatbázis-kezelőbe. Archívumunknak jelenleg van három főállású és egy félállású munkatársa, közülük az egyik a már említett Németh István, aki a technikai vezetője az archívumnak, hárman pedig kutatói státuszban vagyunk: Lázár Katalin teljes állásban, főleg gyermekjátékokkal, valamint rokon népi kutatásokkal foglalkozik, Pávai István népzenekutató pedig félállásban tagja az állománynak. Pályázati pénzből további három szakalkalmazottat tudunk foglalkoztatni, Demeter Gittát, Bolya Mátyást és Szöllősi Mihályt. Ők az adatbevitelt és -ellenőrzést, valamint a felvételek és papíron lévő dokumentációk digitalizálását végzik. – Milyen kötelezettségekkel jár a Népzenei Archívum vezetőjének lenni? – Az archívum vezetőjének az elsődleges feladata, hogy a munkához szükséges feltételeket megteremtse. A pályázatok, szerződések megírása rengeteg adminisztrációs

105

tevékenységgel jár, ami bizonyos szempontból luxus az állam részéről, hogy egy kutatónak a munkaidejéből ezt fizesse. De nincs más lehetőség, mert ahogy már említettem, nincs biztosítva az a költségvetési keret, ami ehhez a munkához szükséges lenne. Nem kellene sok: ha a magyar népzenei kincs központi gyűjteménye évente 10.000.000 forintot kapna erre a célra, akkor pár éven belül az állagmegóvás, adatfeldolgozás teljes munkáját el lehetne végezni. A kutatói létszám bőven elegendő lenne, az adatbázis kezelésére, az adatok bevitelére, digitalizálásra pedig a fentebb említett munkatársak kiválóan alkalmasak lennének. Németh István is maholnap hatvanéves lesz, és utódot kellene találni a helyére, hiszen jelen pillanatban ő tud szinte mindent az egész archívumról, hogy pontosan mi található benne, milyen felvételeknek ad otthont. – Említette a pályázati úton való pénzszerzést. Milyen intézményeknél, alapítványoknál lehet pályázni ilyen céllal? – Itthon az OTKA (Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok), az NKA (Nemzeti Kulturális Alapprogram) szokott pályázatot kiírni, illetve léteznek különböző évfordulókhoz kapcsolódó célzott, illetve meghívásos pályázatok, most például a Kodály-év kapcsán írtak ki egyet. Nemzetközi szinten az EU 6, és most már az EU 7 keretprogram, valamint az ún. Norvég Alap kínál lehetőséget. Jelenleg az EU 6 keretprogramban veszünk részt pályázaton, melynek címe ethnoArc, és népzenei archívumok adatállományának összekapcsolását célozza, egyszerre biztosítva keresési lehetőséget több archívum állományában. Ebből a pénzből szintén tudjuk a digitalizálást folytatni, illetve tudom a szakalkalmazottakat fizetni. Nem olyan jelentős összeg ez, épphogy az átmeneti túlélést biztosítja. Szeptember beadtunk a Norvég Alaphoz egy nagypályázatot a Néptánc Osztállyal közösen, Fügedi János néptánckutató kollégám vezetésével. Ha azon nyerünk, akkor az elkövetkezendő három évre többé-kevésbé megoldott az anyagi forrás biztosítása, de ez csak 2008 elején derül ki. – A Kodály-emlékév mennyiben gyarapította a munkákat? – A Kodály-emlékévben a Balassi Intézet írt ki célzott támogatást, ennek keretében 5.000.000 forintot kaptunk a Kodály-rend digitalizálására. – Mik a tervek a jövőre nézve? – Most, hogy elkészült a Bartók-rend, szeretnénk az ún. AP-rend adatait is betölteni az adatbázis-kezelőbe. Ezek megfelelő részletességgel bevitt, már ellenőrzött adatok, nagy excel-táblákban. Ezekkel kívánjuk tovább feltölteni az adatbázis-kezelő rendszert, és ha kapunk további pénzt, akkor a Bartók-rendhez hasonlóan a Kodály-rendet is szeretnénk különálló rendként megjeleníteni. – Szeptemberben megindult a Zeneakadémián a népzeneoktatás. A tanszék vezetése szintén az Ön feladata. Hogyan jött a tanszék indításának az ötlete? Milyen út vezetett az elgondolástól az oktatás megkezdéséig? – Túlzás lenne, ha azt mondanám, hogy zenetörténészként úgy kerültem bele a tanszék szervezésébe, mint Pilátus a Credo-ba. A népzenéhez erőteljes az érzelmi kötődésem, ami fiatal korból eredeztethető, amikor táncházakba jártam, ahol igen jól éreztem magam. Sokat jártam ki Erdélybe a 80-as években, ami sokszor nem is volt veszélytelen. Volt néhány kisebb gyűjtésem, de olyat, ami tudományosan is megfelelőnek mondható, már csak intézeti munkatársként végeztem a 90-es években. Úgy alakult, hogy a Zenetudományi Intézetbe is a népzenén keresztül kerültem be, mégpedig adatbevitellel 1990-től, amikor Dobszay tanár úr kezdeményezte egy adatbázis létrehozását akkor

106

még dBase-ben, melyben egy népzenei adathoz viszonylag kevés leíró, ún. metaadatot kellett bevinni. Amikor 1999-ben létrejött a Népzenei Archívum, átkerültem hozzájuk. A népzenész-képzés elindításában való részvételem igazából Eredics Gábornak köszönhető, aki már évek óta nyaggatott, hogy a Zeneakadémián vagy valahol másutt meg kellene próbálni népzene tanszéket szervezni. Miután a tudományos fokozatot megszereztem, még erőteljesebben győzködött, hogy ebben segítsem őt. Végül engedtem neki, és felhívtam Batta András rektor urat, kértem tőle egy időpontot. Bementem hozzá, és elmondtam neki, hogy milyen kezdeményezésről lenne szó. Akkor még a Bartók-év és a Kodály-év előtt voltunk, s feltételeztem, hogy PR szempontból a Zeneakadémia számára nem lenne rossz egy ilyen vállalkozás, várhatóan az érdeklődés elég jelentős lesz, nagy létszámmal fognak jelentkezni erre a szakra. Batta rektor úr ezt követően kérte, hogy dolgozzunk ki egy részletesebb tervet. Elkezdődött a munka, magam köré gyűjtöttem egy csapatot, akikkel az akkreditációt elkészítettük, s végül sikerrel beadtuk. A bolognai folyamat részeként a Zeneakadémiának minden szakirányát újra kellett akkreditáltatni, s így a népzene szakirány is a teljes zeneakadémiai csomaggal együtt ment az akkreditációra, mint tapasztalható, sikeresen. – A bolognai rendszerben hogyan épül fel a képzés? – A Zeneakadémián jelenleg két szak van: előadóművészet és alkotóművészet. Ez az alapképzés (Bachelor fokozat) az előadóművészeti szakon van. A népzenei képzésre pedig a továbbiakban egy kétéves tanári mesterképzés épül majd (Master fokozat), amely 2009 szeptemberétől elindulhat. Az alapképzés szempontjából tulajdonképpen ráérne, ha 2010-től indulna be, de nagyon sokan vannak olyanok, akik főiskolai végzetséggel szeretnék a tanári mesterképzést elvégezni. Ez a zeneakadémiai tanári mesterképzés lesz a továbbiakban alkalmas arra, hogy szakirányú alapképzésben és középfokú oktatásban oktathassanak gyakorlati, azaz hangszeres, illetve énekes népzenét a nálunk végzett növendékek. Sok-sok munka, valamint némi ellenállás és hitetlenkedés után szeptemberben elkezdtük az oktatást. Jelenleg még nincsen igazán helyünk, így az oktatás négy-öt helyszínen folyik, ami a diákok számára elég megterhelő, ha egy nap háromszor is kell utazniuk a városon belül ide-oda. De remélem, hogy ezeken a kezdeti nehézségeken hamarosan túlleszünk. – Egyébként a véletlennek tudható be, hogy pont a Kodály-emlékévben sikerült beindítani a tanszék működését? – Meghatározóbb volt, hogy a Zeneakadémia akkreditációjával együtt történjen az új népzenei szakirány akkreditálása. Inkább az események és időpontok szerencsés egybeesésének tudható be, hogy a tanszék meghirdetése a Bartók-emlékévvel, az akkreditáció pedig pont a Kodály-emlékévvel találkozott. S ha már Kodály-év, van egy ide illő Kodály-idézet, mivel a szak beindításával kapcsolatos ellenvetésként gyakran mondták, hogy a népzene a városi környezetben nem tud élni és kvázi disszonáns lesz. Kodály ezt írta 1929-ben, Gyermekkarok című tanulmányában: „Mutassuk meg a városi gyermeknek a zengő Magyarországot! Hiszen alig tudja, hogy itt él. Hadd érezze meg: a »haza« nem az a néhány semmitmondó frázis, amit vele daloltatnak, szavaltatnak, hanem pezsgő élet, gyógyító melegség, színpompás őserdő, amibe ezer csáppal kapaszkodhatik. Akkor lesz majd csak igazán itthon. Példa és ösztönzés az legyen, amit a falusi gyermek még a régi hagyományból megőrzött. Láttuk, a pesti gyerek rögtön magára talál benne. A magyar ének a pesti gyerek száján éppoly diadalmas biztonsággal zeng, mint a falun.” Ha 1929-ben Kodály ezt a tapasztala-

107

tai alapján így látta, én a magam részéről és mindazok részéről, akik a táncházmozgalmat kicsit jobban ismerik, illetve valamelyest átélték, igazolhatom, hogy igen, a népi tánczene is épp ugyanolyan jól él városi közegben, mint vidéken. Ahogyan Sebő Ferenc szokta hangoztatni, „populáris zeneként való funkcióját – amely az emberi kapcsolatok teremtésében és a szórakoztatásban nyilvánul meg – tökéletesen be tudja tölteni”. Ezért azt tudom ajánlani azoknak, akik még ezt nem tapasztalták, menjenek el táncházba és próbálják ki, ismerjék meg ezt az érzést. – Milyen benyomásai vannak budapesti és országos viszonylatban a Kodály-emlékév eseményeivel kapcsolatban? – Azt látja az ember, mint minden ilyen emlékév kapcsán, hogy jó helyi kezdeményezések szoktak születni, és hála Istennek, sokfelé vannak még lelkes emberek, akik különböző színvonalas programokat szerveznek. Ilyenkor a pályázatok is célzottan az emlékévek megünneplését segítik. Ez így van a Kodály emlékévvel kapcsolatban is. – Tanárként hogyan látja ma a magyar zeneoktatás helyzetét? – Hogy az előző kérdésre visszautaljak, fenyegető árnyként vetül a Kodályemlékévre a művészeti alapoktatás, benne az alapfokú zeneoktatás szűkítésének, jelentős források kivonásának lehetősége. Mindezt arra hivatkozva, hogy a csoportos művészeti alapoktatásban voltak olyan intézmények, amelyek jogtalanul vették fel a főként csoportos képzésért járó normatívát. A korábban körülbelül 800 működő művészeti alapoktatási intézmény közül lehetett vagy 50-60 ilyen. De ezért most átvilágítják a teljes művészeti alapoktatást, s ez igen komolyan érinti a zeneiskolákat is. Csak remélhetjük, hogy e mögött valójában nem a pénz megvonása a cél, hanem tényleg az oktatás minőségéért aggódva teszik mindezt. A közismereti oktatásban, az általános iskolákban a heti énekórák számát most már lassan nagyítóval kell keresni. A régi énektanárok, karvezetők igazolhatják, hogy hány és hány diák ment ki a kezük alól. A napokban beszéltem egy hölggyel, aki hosszú évtizedek óta tanít, s nem tud egyetlenegy olyan diákjáról sem, aki bármiféle büntetés végrehajtási intézetben töltené a napjait. Ez azt jelenti, amit már Kodály is mondott, illetve amiről még korábban már Kovács Sándor írásai is szólnak, hogy a zene etikailag, erkölcsileg nemesíti az embert, mássá teszi. Most, hogy egyrészt emelni kell a tandíjakat, másrészt pedig beszűkül a felvehető diákoknak a létszáma, lehet találgatni, hogy azok a gyerekek, akik zeneiskolába jártak és ott töltötték idejük egy részét, hová fognak menni ez idő alatt. Most, amikor a gyereklétszám csökkenőben van, az ország nem azon fáradozik, hogy az oktatást valóban minél szélesebb körben és minél hatékonyabban (lásd kisebb csoportok kialakítása) eljuttassa a fiatal nemzedéknek, hanem ami még van, azt is leszűkíti. Ez egyszerűen érthetetlen és bűn ebben a helyzetben. – Ezek alapján mennyire nevezhető élőnek ma Kodály Zoltán szellemi öröksége? – Nagyjaink szellemi öröksége él, munkásságukat nem lehet kitörölni a magyar társadalom, a magyarság kultúrájából és ismeretéből. Az más kérdés, hogy mennyire széles kört tud elérni, s mennyire tudja kifejteni hatását. Nyilván minden kornak megvannak a maga kihívásai, tehát nem kell azt gondolni, hogy amit Kodály elgondolt vagy elképzelt, az örök életre egy jó stratégia, vagy minden korban ezen az úton kellene haladni, de hogy erre építeni kell, és hogy minél szélesebb körrel meg kell ismertetni, az egészen biztos. Amit pedig érdemes lenne a mai kornak megmutatni, azok az archív felvételek, amelyeken meghallgathatjuk, hogyan is beszélt Kodály. Egyenesen beszélt.

108

Nagyon találó, belelátó mondatokat mondott, mindenféle csűrés-csavarás nélkül. Ő ezt megtehette. Mára ez a kor már elmúlt, másképpen közöljük az információkat, de azért ezt a példát érdemes lenne a szemünk előtt tartani. Az akadémiai kézirattárban, a Roosevelt téri épület egyik kistermében nemrég fejeződött be egy Kodály-kiállítás, ahol folyamatosan ment két film. Ezek nagyon tanulságosak azok számára, akik már nem ismerték személyesen Kodályt, mint ahogy én sem. Persze az írásokból is lehet szembesülni jellemével. Soha nem felejtem el, hogy Kroó tanár úrnál kritika órán az volt az első, hogy Kodály-kritikákat kellett olvasnunk, amelyek a Visszatekintés kötetben megjelentek. Ezek két-háromsoros kritikák, nagyon tömörek, lényegre törők. – Hogyan ítéli meg ma egy szolfézs-zeneelmélet tanár a Kodály-módszert? – Azt tudom elmondani, hogy hogyan látom én, illetve, hogyan éltem ezt meg, milyen tapasztalataim vannak ennek kapcsán. Zeneelméletet és szolfézst mindig is csak egyetemen oktattam, tehát nekem más problémákkal kell megküzdenem, mint akik alsó fokon tanítanak, és gyermekekkel foglalkoznak, pláne, akik közismereti tárgyként oktatnak éneket, nyilván ez teljesen különböző. A metódus, amit Kodály-módszernek neveznek, azt célozta meg, hogy hogyan kell gyerekekkel, fiatalokkal megszerettetni és megismertetni a zenét, és emellett valamilyen szinten tanuljanak meg kottát is olvasni. A tapasztalatom az, hogy akik a szolmizáció révén tanultak meg kottát olvasni és csak szolmizálva tudnak gondolkodni, azoknak rendszerint problémájuk van azzal, ha olyan zenei idézetet hallanak, ami már nem szolmizálható, ahol a szolmizálás nem segít. Persze nagyon fontos, hogy a hallás az énekléssel együtt fejlődjön és alakuljon ki, illetve az éneklés segítse a hallás kialakulását, de szakirányú oktatásban nem zárkóznék el attól, hogy hangszer segítségével is bátrabban alakítsuk a hallást, ami éppen ugyanolyan fontos egy zenész számára. Igaz, hogy a hangszer az esetek nagyobb részében a zongorát jelenti, ami temperált hangolású, ennek ellenére nagyon biztos támpontot ad a későbbiekben, bizonyos zenei stílusok megértésében biztosabbat, mint a szolmizáció, mivel a szolmizálható zenéken kívül jócskán vannak másféleképpen szerveződő zenék is. A másik alapvetés, hogy népdalokon keresztül vezetik be a zenei kultúrába a gyerekeket. Ez nyilván nagyon fontos és támogatandó, de a gyakorlatban azért mindenki emlékszik arra, amikor az általános iskolában föl kellett állni egy népdalt elénekelni egyedül az osztályban, miközben a többiek mosolyogtak, nevetgéltek. Tehát nem biztos, hogy csak a népdalra koncentrált oktatás célravezető, s hogy ez mindenkinél megfelelő lenne. Meg kell találni a megfelelő arányt, természetesen figyelembe véve a zenei anyag nehézségét, összetettségét. A népi, hagyományos kultúra bevonását az oktatásba egyébként is komplexen kellene megoldani, hogy a gyerek a sajátjának tudja érezni, bele tudjon ebbe nőni. Csak egy irányból közelítve valószínűleg nem tudja kifejteni a kívánt hatást, mert ma már rengeteg olyan élmény éri a gyerekeket, mely kivédhetetlen. Nyilván neki a különböző popzenei és egyéb hullámok éppolyan fontosak, ha nem fontosabbak lesznek kezdetben. De persze ha az alapokat megkapja gyerekkorban, meg lehet teremteni egy ráhangolódást, amely nem fog elmúlni nyomtalanul. Sokat segít ezen a téren a kóruséneklés. Ha gyerekkortól kezdve kórusban énekel a kisdiák, egész életére szóló, meghatározó élményt szerez. Talán ha az ún. Kodály-módszerről beszélünk, akkor a gyermekeknek a kórusban való éneklését tartanám a legfontosabbnak. – Köszönöm a beszélgetést.

109

DR. GÁL JÓZSEFNÉ

KODÁLY ZOLTÁN ÉS SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE KAPCSOLATA (1920–2002)* 1

ANNOTÁLT BIBLIOGRÁFIA Nyírvidék tudósító: Gyűjtsük vármegyénkben a népzenére vonatkozó hagyományokat és tényeket. In: Nyírvidék, 43. évf. 175. sz. (1922. augusztus 4.), p. 4. Annotáció: Kodály Zoltán a magyar népzene tudományos megismerése céljából négy kérdést intézett Szabolcs vármegye lakosaihoz. A kérdések arra vonatkoztak, hogy van-e a községben dudás, emlékeznek-e a dudanótára, van-e cigányzenekar, szokás-e a halott siratása közben éneklő hangon búcsúzó szavakat mondani? Nyírvidék tudósító: A „Népélet”-ben számos szabolcsi vonatkozású közlemény van. A „Nyírvidék” cikkei keltettek érdeklődést a kállai kettős iránt. In: Nyírvidék, 46. évf. 8. sz. (1925. január 11.), p. 8. Annotáció: A folyóirat tárcája a „Kállai kettős felújítása Kállóban” címmel a néptánc művelődéstörténeti és néprajzi értékeit méltatja. Nyíregyházán a béke-évek nívóját is meghaladó hangversenysorozat lesz, amelyre a Bessenyei Kör tagjai olcsó bérletjegyeket válthatnak. In: Nyírvidék, 47. évf. 224. sz. (1926. október 3.), p. 5. Annotáció: Kodály Zoltán, a magyar királyi zeneművészeti főiskola tanára, zeneszerző előadást tart a magyar zene fejlődéséről. *

A bibliográfia a kecskeméti Kodály Zoltán Zenepedagógiai Intézet felkérésére készült, része a „Kodály Zoltán élete és munkássága – a Kodály-irodalom nemzetközi bibliográfiája" című projektnek.

110

Nyírvidék tudósító: Kodály Zoltán meg fogja nézni a nagykállói táncosok „Kállai kettős-ét. In: Nyírvidék, 47. évf. 231. sz. (1926. október 12.), p. 3. Annotáció: Kodály Zoltán, a Zeneművészeti Főiskola tanára a Bessenyei Kör magyar zeneestjén előadást fog tartani, majd ezt követően Nagykállóban megtekinti a „Kállai kettős”-t. Nyírvidék tudósító: Kodály Zoltán a Szabolcsi Jósa Múzeum meglátogatása után Nagykállóba ment, ahol bemutatták neki a „Kállai kettős”-t. In: Nyírvidék, 47. évf. 257. sz. (1926. november 12.), p. 3. Annotáció: Kodály Zoltán a Jósa András Múzeum meglátogatása után Nagykállóba érkezik. Görömbey Péter ref. lelkész lakásán Balázs Ferke prímás zenekara által, hat fiatal énekli és táncolja a „Kállai kettős” kuruckorbeli dallamát. Kodály minden jellemző, értékes dallamot lejegyez. Nyírvidék tudósító: Megkezdődött a Bessenyei Kör sorozatos hangversenyeire szóló bérletek előjegyzése. In: Nyírvidék, 47. évf. 228. sz. (1926. október 8.), p. 3. Annotáció: A Szabolcs-vármegyei Bessenyei Kör által szervezett hangversenyévad egyik résztvevő művésze Kodály Zoltán zeneszerző, zongoraművész. Nyírvidék tudósító: Távirat érkezett Nyíregyházára, hogy Basilides Mária és Kodály Zoltán november első napjaiban érkezik Nyíregyházára. A Bessenyei Kör magyar esttel kezdi meg idei hangversenyei sorozatát. Kodály előadást tart a magyar zenéről, Basilides Mária énekelni fog. A Bessenyei Kör által rendezendő hangversenyekre bérletek válthatók. In: Nyírvidék, 47. évf. 240. sz. (1926. október 22.), p. 5. Annotáció: A Bessenyei Kör meghívására Nyíregyházára érkezik, hogy előadást tartson a magyar zene fejlődéséről. Az est vendége lesz Basilides Mária operaénekes. Nyírvidék tudósító: November 6-án lesz a Kodály–Basilides est. A Bessenyei Kör hangversenyeinek bérlete iránt nagy érdeklődés mutatkozik. In: Nyírvidék, 47. évf. 241. sz. (1926. október 23.), p. 4. Annotáció: A Bessenyei Kör meghívására 1926. november 6-án Nyíregyházán, a Korona szálló nagytermében Kodály Zoltán zeneszerző és Basilides Mária operaénekesnő közös estet ad. Nyírvidék tudósító: A Kodály–Basilides est iránt a békeévekből ismert nagy érdeklődés mutatkozik. Kodály a magyar zene fejlődési útját rajzolja meg, Basilides Mária operaénekes művésznő illusztrálja az előadást. In: Nyírvidék, 47. évf. 251. sz. (1926. november 5.), p. 5. Annotáció: A Bessenyei Kör novemberi hangversenyének előadója Kodály Zoltán. Basilides Mária illusztráló számokkal kíséri a nagy mester fejtegetéseit. Nyírvidék tudósító: A Bessenyei Kör holnapi hangversenyén a székely dalt mutatják be énekkel illusztrált prózai előadásban. Basilides Mária énekel, Kodály Zoltán előad és zongorán kísér. In: Nyírvidék, 47. évf. 252. sz. (1926. november 6.), p. 6.

111

Annotáció: A Bessenyei Kör novemberi hangversenyén Kodály Zoltán az Országos Zeneművészeti Főiskola tanára bemutatja több éves kutatásának eredményeit és azokat a zenetörténeti megállapításokat, amely új korszakot jelent a magyar dal történetében, a magyar zene további fejlesztésében. Kodálynak a székely dalról írt előadásába illeszkednek Basilides Mária énekszámai. Zongorán kísér Kodály Zoltán. Nyírvidék tudósító: A Bessenyei Kör „Magyar est”-je. A közönség viharos lelkesedéssel ünnepelte Kodály Zoltán zeneszerzőt és Basilides Mária operaénekesnőt. In: Nyírvidék, 47. évf. 254. sz. (1926. november 9.), p. 2. Annotáció: A Bessenyei Kör „Magyar estje”-nek előadója Kodály Zoltán volt. Önéletrajzi vallomásán túl beszélt a nemzeti muzsika múltjáról, jelenéről és jövőjéről. Basilides Mária operaénekesnő tizenegy székely dalt adott elő Kodály gyűjteményéből. Szabolcsvármegyei Jósa Múzeum / Mikecz István. – In: A közigazgatásilag ideiglenesen egyesített Szabolcs és Ung vármegyék közönségéhez: 12400-1927. K. számú jelentése az ideiglenesen egyesített vármegyék alispánjának a vármegyei közigazgatás 1929ik évi állapotáról. – Nyíregyháza: Jóba Elek könyvnyomdája, (1927. – p. 183.) Annotáció: Kodály Zoltán 1926. november 6-án Nyíregyházára látogatott. November 7-én a Jósa Múzeumban megtekintette a bronz kultúra és vaskorszak tárgyait. Útja Nagykállóba vezetett: Görömbey Péter református lelkész házánál három pár táncolta a Kállai Kettős-t. Kodály meghatottan figyelte és kijelentette, hogy mindent meg kell tenni azért, hogy ez a kincs el ne kallódjék… Széljegyzetek a Kodály-matinéhoz. In: Képes Szabolcs, 1. évf. 3. sz. (1937. áprilismájus), p. 17. Annotáció: Kodály Zoltán 1937. május 2-án Nyíregyházára látogat. A városi színházban az egykori Kodály-tanítvány, Vikár Sándor olyan műsort állít össze, amely Kodály Zoltán legszebb alkotásait szólaltatja meg. Rákóczi kesergője / Berey József. – In: Nagyecsed nagyközség hajdan oppidum, a negyecsedi református egyház, az ecsedi vár és az ecsedi-láp története 1930-ig. - Mátészalka: Szatmár és Bereg Nyomdai Intézet, (1937. – p. 47–48.) Annotáció: Rákóczi kesergőjét (búcsúdalát) az ecsediek híven megőrizték, szövegét Káldy Gyula, dallamát Kodály Zoltán fonográfon rögzítette 1928-ban, gyűjtőútja alkalmával. Nyírvidék tudósító: Kodály matiné május 2-án a Városi Színházban. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 5. évf. 89. (1227). sz. (1937. április 22.), p. 2. Annotáció: A matinén Kodály legújabb és legszebb művei kerülnek bemutatásra a nyíregyházi iskolák előadásában. Az ünnepségen Kodály személyesen is részt vesz és előadást tart „Mit tehet a magyar város a zenekultúráért” címmel. Nyírvidék tudósító: Vasárnap délelőtt lesz a Városi Színházban a Kodály hangverseny 800 dalos szereplésével. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 5. évf. 97. (1235). sz. 1937. május 1.), p. 2.

112

Annotáció: A nyíregyházi hangversenyen előadást tart Kodály Zoltán: 800 dalos hangján csendülnek fel a magyar népdalok. G – y: Kodály Zoltán. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 5. évf. 98. (1236). sz. (1937. május 2.), p. 1. Annotáció: A cikk Kodály Zoltán a magyar és az európai zenekultúrában betöltött szerepét méltatja. Harmath: Kodály a balkányi pusztán. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 5. évf. 99. (1237). sz. (1937. május 4.), p. 2. Annotáció: Harmath meglátogatta a balkányi parasztokat és vendége volt a helyi iskolának. A vendéget az iskola tanulói nagy-nagy szeretettel fogadták és Kodály művekkel köszöntötték a zeneszerzőt. Nyírvidék tudósító: A nyíregyházi tanintézetek énekkarainak Kodály hangversenye a Városi Színházban. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 5. évf. 101. (1239). sz. (1937. május 6.), p. 6. Annotáció: A cikk részletezi a vasárnapi koncert eseményeit, méltatja a hangversenyt szervező, a zenét kedvelő és művelő emberek szerepét, mely lehetővé tette a koncert létrejöttét. Szól a művész tiszteletére adott díszvacsoráról is. Magyar város, melyet iskolás gyermekek tanítanak muzsikaszóra : A vidéki város zenei múltja és jövője / Tóth Aladár. – In: Tóth Aladár válogatott zenekritikái : 1934– 1939 / Bónis Ferenc (sajtó alá rend. és utószó). – Budapest : Zeneműkiadó, (1968. – p. 286–290.) Annotáció: A szerző részletesen beszámol a koncertről. Nyírvidék tudósító: Gyönyörű dicséretet kapott Nyíregyháza a fővárosi sajtótól a Kodály-hangversenyért. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 5. évf. 114. (1252). sz. (1937. május 23.), p. 5. Annotáció: A cikk a fővárosi sajtó elismerését tolmácsolja, mely a Pesti Naplóban jelent meg. Értékeli a koncert magas színvonalát és azt a tevékenységet, amellyel a szervezők a hangversenyt létrehozták, elsősorban a Kálvineum tanárainak mond név szerint is köszönetet. Nyírvidék tudósító: 1500 énekes hatalmas kórusa zeng magasztalón a május 2-i Kodály-napon Nyíregyházán. Kodály Zoltán, Bárdos Lajos személyesen vezetik kórusaikat a nagy Széchényi ünnepen. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 85. (2681). sz. (1942. április 16.), p. 2. Annotáció: Nyíregyházán, a Kálvineum udvarán 1942. május 2-án az elemi, polgári és középiskolák ifjúsági kórusa (1500 fő) énekel. A kórust Kodály Zoltán és Bárdos Lajos vezényli. E napon ünnepli Kodály 60. születésnapját.

113

Nyírvidék tudósítója: Május 2-án jubileumi szabadtéri hangverseny lesz a Kálvineum udvarán. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 92. (2688). sz. (1942. április 24.), p. 3. Annotáció: A rendezvényre Kodály Zoltán 60. születésnapja alkalmából kerül sor „Éneklő Ifjúság” címmel. A cikk a részletes programot ismerteti. Nyírvidék tudósító: Nem 1200, hanem 1500 dalos hatalmas kórusát halljuk május 2án a Kálvineum udvarán. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap. 10. évf. 94. (2690). sz. (1942. április 27.), p. 3. Annotáció: Jánkváry Kálmán népművelési titkár nyilatkozata a Kodály-délután jelentőségéről. Váltsa meg a jegyét előre a május 2-i nagy dalos ünnep minden résztvevője. Ha kedvezőtlen idő miatt elmaradna a szabadtéri kórus hangverseny, a jegyek árát visszafizeti a Jóba-papirüzlet. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap. 10. évf. 95. (2691). sz. (1942. április 28.), p. 7. Nyírvidék tudósító: Dr. Kodály Zoltán. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap. 10. évf. 96. (2692). sz. (1942. április 29.), p. 2. Annotáció: Kodály Zoltán életrajzának ismertetése. 1942. május 2-án, Nyíregyházán a Kálvineum udvarán lehet hallani kórusait, népdalait és kánonját. Rossz idő esetén a Koronában lesz az éneklő ifjúság hangversenye. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap. 10. évf. 98. (2694). sz. (1942. május 1.), p. 2. Rákos Sándor: Kodály Zoltánhoz. Nyíregyházi látogatása alkalmából. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 99. (2695). sz. (1942. május 2.), p. 3. [Vers] Nyírvidék tudósító: Ma délután a Kálvineum udvarán 1500 dalos hatalmas kórusa szólal meg az örök magyarság hitét hirdetve. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 99. (2695). sz. (1942. május 2.), p. 2. Annotáció: 1942. május 2-án, Nyíregyházán a Kálvineum udvarán az 1500 főt számláló kórust vezényli Kodály Zoltán és Bárdos Lajos. Nyírvidék tudósító: Üdvözlünk, magyar dal… In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 99. (2695). sz. (1942. május 2.), p. 10. Annotáció: A délutáni koncertről és Kodály munkásságról. Nyírvidék tudósító: Kodály Zoltán volt az, aki megmentette az ősi magyar dalt az elkallódástól - mondotta Szohor Pál polgármester az éneklő Kodály hangversenyén. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 100. (2696). sz. (1942. május 4.), p. 3. Annotáció: Széchényi szelleme előtti tisztelgés az a nagyszabású hangverseny, melynek közreműködői az éneklő ifjúság 1500 főt számláló kórusa, karnagyi teendőket Kodály Zoltán és Bárdos Lajos látta el nagy sikerrel. A rendezvényre Nyíregyházán, 1942. május 2án, a Kálvineum udvarán került sor. Kodály érdemeit a város polgármestere méltatta.

114

Nyírvidék tudósító: Kodály Zoltán ajándéka a Kálvineum tanítónőképző intézet énekkarának. In: Nyírvidék Szabolcsi Hírlap, 10. évf. 113. (2709). sz. (1942. május 20.), p. 4. Annotáció: Kodály Zoltán – az 1942. május 2-án rendezett nyíregyházi éneklő ifjúság emlékére és elismerésének kifejezésére – legújabb pedagógiai művét 150 példányban megküldte Vikár Sándornak, a zeneiskola igazgatójának. Kérése, hogy a hangversenyen szerepelt iskolák igazgatói és szereplői kapjanak művéből egy-egy példányt. Volly István: Megjelenik a megyei népdalgyűjtemény. In: Kelet-Magyarország, 14. évf. 227. sz. (1957. június 2.), p. 4. Annotáció: 1957. június 15-én megjelenik a „Szól a figemadár” c. népdalgyűjtemény, mely 150 megyei gyűjtésű népdalt, gyermekjátékot és rigmust tartalmaz. A válogatást Kodály Zoltán végezte, aki fellapozta a 30-40 évvel ezelőtti Szabolcs-Szatmár megyei gyűjtésének kéziratát és az eddig még sehol meg nem jelent népdalait adta a gyűjtemény gazdagítására. Kodály Zoltán kitüntetése. In: Kelet-Magyarország, 19. évf. 294. sz. (1962. december 16.), p. 4. Fotó: Kodály Zoltánt ábrázolja, aki 80. születésnapja alkalmából a Magyar Népköztársaság Érdemrendje kitüntetést kapta. KM tudósítója: Meghalt Kodály Zoltán. In: Kelet-Magyarország, 24. évf. 56. sz. (1967. március 7.), p. 6. Annotáció: Kodály Zoltán, a világhírű zeneszerző és zenetudós, életének 85. évében váratlanul elhunyt. „Egyike volt azoknak, akik a magyar zenekultúra legértékesebb rétegét Európa művészi életébe beemelte, folytonosságot teremtett a leghaladóbb hagyományokkal, miközben zenetudósok, zenebarátok, iskolások számára mutatott utat pedagógiai sugárzásával!” KM tudósító: Az Akadémia előcsarnokában ravatalozták fel Kodály Zoltánt. In: Kelet-Magyarország, 24. évf. 60. sz. (1967. március 11.), p. 1. Annotáció: Kodály Zoltán érckoporsóját 10.15-kor helyezték ravatalra a MTA előcsarnokában. A magyar zenei- és közélet számos képviselői tisztelegtek a mester előtt és helyezték el a megemlékezés virágait. A késő délutáni órákban a koporsót a Farkasréti temetőbe szállították. KM tudósító: Eltemették Kodály Zoltánt. In: Kelet-Magyarország, 24 évf. 61. sz. (1967. március 12.), p. 7. Annotáció: Március 11-én – végakaratának megfelelően – a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra Kodály Zoltánt. A gyászszertartáson Ilku Pál művelődésügyi miniszter, Rusznyák István a MTA elnöke és Rajeczky Benjamin a népzenekutató csoport nevében búcsúztak. Kodály Zoltánt tízezrek kísérték utolsó útjára, majd az egybegyűltek a Himnusz eléneklésével tisztelegtek a magyar zene nagy alkotója előtt.

115

Vikár Sándor: Kodály Zoltán Nyíregyházán. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 2. évf. 2. sz. (1967. május), p. 81–85. Annotáció: Vikár Sándor, a nyíregyházi zeneiskola igazgatója – a zeneszerző halálának kapcsán – visszaemlékezik Kodály Zoltán Nyíregyházán tett látogatásaira (1926. nov. 6., 1937. máj. 2., 1942. máj. 2.) és értékeli azokat. Nyárády Mihály: A nagykállóiak „kállai kettős” tánca. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 4. évf. 3. sz. (1969. augusztus), p. 23–56. Annotáció: A „kállai kettős” a nagykállóiak országszerte ismert tánca. A tanulmány nagymértékben gyarapítja a tánchoz kapcsolódó ismereteket. Különböző kutatások eredményeit közzétéve foglalkozik a tánc eredetével, dallamával, szövegével, a táncmozdulatok leírásával, a tánc tartalmi mondanivalójával és betanításával. Részletesen közli azt az eseményt, amikor 1926. november 7-én Kodály is megtekinti a „kállai kettős”-t. Kovács László: „Legyen a zene mindenkié”. Emlékezés Kodály Zoltánra, születésének 90. évfordulóján. In: Kelet-Magyarország, 29. évf. 297. sz. (1972. december 17.), p. 9. Annotáció: Kodály Zoltán születésének 90. évfordulója lehetőséget ad az emlékezésre: legnagyobb érdeme, hogy elindítja a néptömegek zenei nevelésének gondolatát és gyakorlati megvalósítását. Kialakítja az ének-zenei általános iskolák hálózatát, megfogalmazza az ének-zene tanítás módszerét: a „legyen a zene mindenkié” gondolat jegyében ez az utókorra háruló nagyszerű feladat! Vikár Sándor: Énekkari hangverseny Kodály Zoltán emlékére. In: KeletMagyarország, 29. évf. 298. sz. (1972. december 19.), p. 5. Annotáció: Kodály Zoltán halálának ötödik évfordulóján emlékest megrendezésére kerül sor. A hangverseny valóságos tárlata Kodály énekkari műveinek. Az eseményen olyan művek is hallhatóak, amelyek a zeneszerző nyíregyházi látogatásának (1937. máj. 2.) alkalmával is megszólaltak. Az est előtt emléktábla elhelyezésére került sor, mely Kodály 1926. évi nyíregyházi látogatásának állít emléket. KM tudósító: Kodály emlékek Szabolcsban. In: Kelet-Magyarország, 29. évf. 307. sz. (1972. december 31.), p. 10. Annotáció: Kodály Zoltán és Szabolcs-Szatmár megye kapcsolatát egy pályamunka dolgozza fel Fazekas Árpád helytörténeti kutató által. A cikk a kutatás eredményeivel, a zenetudós nyíregyházi látogatásaival és a megyében tett népzenegyűjtő munkájával foglalkozik. Fazekas Árpád: Kodály-emléktábla avatása Nyíregyházán. 1972. december 16. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 8. évf. 1. sz. (1973. február), p. 97–101. Annotáció: Az emléktábla avatása az 1972. évi országos Kodály-pályázatnak az eredménye, mely dokumentálja a zeneszerző 1937. május 2-i, ill. az 1942. május 2-i Nyíregyházán tett látogatásait. Az eseményen felidézték a látogatások minden mozzanatát.

116

Fazekas Árpád: Kodály Zoltán és Szabolcs megye feledésbe ment régi kapcsolatai. In: Az ének-zene tanítása, 16. évf. 3. sz. (1973), p. 115–121. Annotáció: Kodály Zoltán születésének 90. évfordulóján a Művelődésügyi Minisztérium Közoktatási Főosztálya és az Országos Pedagógiai Intézet által meghirdetett pályázaton ez a pályamunka jutalomban részesült, mely a zenetudós és Szabolcs-Szatmár megye kapcsolatait elemzi. Dancs Lajos: Népzenegyűjtés Szabolcs-Szatmárban. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 10 évf. 1. sz. (1975. február), p. 71–77. Annotáció: A cikk Szabolcs-Szatmár megye népzenegyűjtő- és népdalkutató tevékenységét összegzi, melyben jelentős szerepet játszik Kodály Zoltán is: hosszú ideig csak közvetve kerül kapcsolatba a megye népzenéjével. 1921 és 1928 között már határozott népdalgyűjtési szándékkal több ízben is megfordul a megyében. Gacsályban, Kocsordon, Komlódtótfaluban, Nagyecseden, Nagykállóban és Turricsén mintegy száz dallamot vesz fel fonográfhengerre. Tidrenczel Sándor: Kodály Zoltán Nyíregyházán. In: Könyvtári Híradó, 7. évf. 1. sz. (1980), p. 50–51. Annotáció: A cikk Kodály Zoltán születésének 100, halálának 15. évfordulójára emlékezve eleveníti fel a zeneszerző nyíregyházi közszerepléseit. Vikár Sándor: Éneklő gyermek Kodály kórusköltészetében. In: Pedagógiai Műhely, 6. évf. 2. sz. (1980. június.), p. 91–97. Annotáció: Kodály művészetében a kórusmuzsika vokális formájának középpontjában a gyermek, az ifjúság áll. A cikk értékeli és elemzi a zeneszerző gyerekkarra írt darabjait. Emlékeztet arra, hogy 1937. május 2-án hangzottak az első Kodály-kórusok Nyíregyházán, ekkor láthatta a közönség Kodályt és hallhatta előadását „A vidéki város zenei múltja és jövője” címmel. 1942. május 2-án megismétlődött az „Éneklő ifjúság” hangversenye, melyen több mint ezer ember énekelt együtt… Vikár Sándor: Kodály Zoltán Nyíregyházán. In: Muzsika, 25. évf. 7. sz. (1982. július), p. 26–27. Annotáció: Kodály Zoltán Nyíregyházán tett látogatásait (1937. május 2., 1942. május 2.) a tiszteletére megszervezett hangverseny színesíti: utóbbin a „Forr a világ”-ot Kodály vezényelte. A mester mindkét alkalommal elismerését fejezi ki Vikár Sándornak a „nyíregyházi úttörésért”! Vikár Sándor: Koncertek Nyírbátorban. Kodály emlékére. In: Kelet-Magyarország, 39. évf. 186. sz. (1982. augusztus 10.), p. 2. Annotáció: A Nyírbátori Zenei Napok 1982. augusztus 7-i hangversenyén a 100 éve született nagy magyar mester, Kodály Zoltán emlékére szólt a Nyári este, a Budavári Te Deum és a Psalmus Hungaricus – felejthetetlen sikerrel! Bíró Éva: Zenei Világnap. Kodály centenáriumi ünnepségek megyénkben. In: KeletMagyarország, 39. évf. 226. sz. (1982. szeptember 26.), p. 10.

117

Annotáció: Kodály születésének 100. évfordulójáról Szabolcs-Szatmár megyében különböző eseményekkel emlékeznek meg. A Zenei Világnapon Kodály-műveket szólaltatnak meg, de lesz kiállítás, emléktábla avatás, műveltségi vetélkedő, tudományos emlékülés stb. Dancs Lajos: Nyírségi és szatmári népdalok Kodály Zoltán gyűjtésében. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 17. évf. 4. sz. (1982. november), p. 38–45. Annotáció: Kodály Zoltán népzenegyűjtő körútjainak állomásait, a lejegyzett dallamok szövegkezdeteit, az adatközlők nevét említi a cikk. A szatmári gyűjtés időpontjai és állomásai: 1916. – Kassa, 1921. okt. 30 – Kocsord, 1921. okt. 31-nov. 1 – Gacsály, 1921. nov. 2-3, 9 – Túrricse, Komlódtótfalu. A nyírségi gyűjtés időpontjai és állomásai: 1926. nov. 7 – Nagykálló, 1928. – Nagyecsed (Móricz Zsigmond unszolására). Vikár Sándor: Kodály Zoltán tanítványa voltam. In: Szabolcs-szatmári Szemle, 17. évf. 4. sz. (1982. november), p. 46–53. Annotáció: Vikár Sándor – egykori Kodály tanítvány – méltatja a zeneszerző kimagasló pedagógiai munkásságát, népzenekutató tevékenységét, emberi tartását és meghatározó személyiségét. Visszaemlékezik Kodály Zoltán Nyíregyházán tett látogatásaira és az alkalmakhoz kapcsolódó hangversenyek sikereire. Arra, hogy a zenetudós élete, működése példaként szolgál tanítványai számára. Vikár Sándor: A századik születésnap alkalmából. Kodály Zoltán és megyénk. Kodály tanár úr. In: Kelet-Magyarország, 39. évf. 291. sz. (1982. december 11.), p. 9. Annotáció: Vikár Sándor, mint egykori Kodály tanítvány tiszteleg a zenetudós, zenepolitikus és zenepedagógus munkássága előtt. A kodályi útravaló érvényre juttatása meghatározza Nyíregyháza zenei életét… Dancs Lajos: A századik születésnap alkalmából. Kodály Zoltán és megyénk. Háry – dallam Ópályiból. In: Kelet-Magyarország, 39. évf. 291. sz. (1982. december 11.), p. 9. Annotáció: A nagy magyar népzenetudós – gyűjtőútjai során 1916-1928 között – Szabolcs-Szatmár megye éneklő, adatközlő embereivel is több ízben közvetlenül találkozik. A gyűjtés körülményeire, helyszíneire és szereplőire emlékeznek a centenárium kapcsán. Nyéki Károly: Kodály és Szabolcs. In: Kelet-Magyarország, 39. évf. 190. sz. (1982. augusztus 14.), p. 9. Vidéki város zenei élete: Előadás Nyíregyházán / Kodály Zoltán. – In: Visszatekintés. 1. köt. / Kodály Zoltán. – Budapest : Zeneműkiadó, (1982. – p. 71–74.) Annotáció: A tanulmány Kodály Zoltán 1937-ben, Nyíregyházán elhangzott beszédét tartalmazza. Arról szól, hogyan juthat közelebb egy vidéki város lakossága a magasabb rendű zenéhez a legkisebb áldozattal és a legnagyobb eredménnyel. Útmutatást fogalmaz meg az iskolai énektanítás sikeresebbé tételéhez.

118

Bodnár István: Kodályra emlékeznek májusban. Zenebarátok megmozdulása Nyíregyházán. In: Kelet-Magyarország, 49. évf. 12. sz. (1992. január 16.), p. 1. Annotáció: Hármas Kodály-jubileumot ünnepelhet 1992-ben Nyíregyháza zeneszerető közönsége: a zeneszerző születésének 110, halálának 25. évfordulója mellett 50 évvel ezelőtt, 1942. május 2-án olyan nagyszabású hangversenyt rendeztek, melyen 1500 énekes vett részt. A dalos-találkozót Kodály Zoltán és Bárdos Lajos is megtisztelte jelenlétével… Tarcai Zoltán: Kodály élő öröksége. In: Kelet-Magyarország, 52. évf. 52. sz. (1995. március 2.), p. 14. Annotáció: A Magyar Kodály Társaság Szabolcs-Szatmár megyei tagcsoportja 1985. márciusában alakult. A cikk rövid összegzése a társaság sikeres munkájának, visszaemlékezik a zeneszerző 1937-ben és 1942-ben tett látogatásaira. Kodály-emlékek Kelet-Magyarországon / Tarcai Zoltán. – In: Kodály-emlékkönyv 1997 / Bónis Ferenc (szerk.). – Budapest : Püski, (1997. – p. 122–124.) Palotai István: Az a híres Kállai Kettős… Kodály évforduló Nagykállóban. In: Új Kelet, 3. évf. 261. sz. (1996. november 8.), p. 8. Annotáció: Kodály Zoltán nagykállói gyűjtőútjának 70. évfordulójáról emlékeztek meg Nagykállóban Tarcai Zoltán nyugalmazott tanszékvezető tanár, a Kodály Társaság megyei csoportjának vezetésével. A zeneszerző és népzenetudós 1921-ben járt először Nagykállóban, hogy lejegyezze a Kállai Kettős dallamait. A tánc felújításáról, előadásáról és előadóiról, hang- és képrögzítéséről ad összegzést a cikk. Bodnár István: Hatvan év után újra szól a dal. Méltóképpen emlékeznek Kodály Zoltán nyíregyházi hajdani látogatására. In: Kelet-Magyarország, 54. évf. 95. sz. (1997. április 24.), p. 2. Annotáció: Hatvan évvel ezelőtt, 1937. május 2-án Nyíregyházára látogatott Kodály Zoltán. A jubileumi hangverseny műsorában „A magyarokhoz” című mű hatvan év után újra megszólalt 400 énekes közreműködésével. Reményi Mihály: Az első Kodály hangverseny. In: Kelet-Magyarország, 54. évf. 102. sz. (1997. május 3.), p. 11. Annotáció: Az első Kodály hangverseny Nyíregyházán 1937. május 2-án zajlott le a városi színházban. A cikk visszaemlékezés a 60 évvel ezelőtti eseményekre. Margócsy József: Kodály Zoltán nyíregyházi látogatásának 60. évfordulója. In: Zeneszó, 7. évf. 6. sz. (1997. június), p. 3. Annotáció: Kodály látogatásának 60. évfordulója alkalmából 1997. május 2-án a nyíregyházi színházban ünnepi megemlékezésre került sor. Emléktábla-avatás és jubileumi hangverseny zárta az ünnepi ülést. Tarjánné Palitz Rózsa: Akrobata vagy a világ legnagyobb pedagógusa volt a világhírű zeneszerző? In: Kelet-Magyarország, 58. évf. 23. sz. (2001. január 27.), p. 9.

119

Annotáció: A szerző, a nyíregyházi Felsőkereskedelmi Iskola tanára, az ötvenes években – osztálykirándulás alkalmával – Galyatetőn ismer Kodály Zoltánra. A véletlen találkozás egy életre szóló indíttatást jelentett tanárnak és tanítványnak egyaránt… KM tudósító: Névadó és szoboravató. In: Kelet-Magyarország, 58. évf. 289. sz. (2001. december 12.), p. 5. Annotáció: A világhírű zenepedagógus, Kodály Zoltán emlékének szentelt hangversenyterem névadó- és szoboravató ünnepség megrendezésére került sor a Kodály Zoltán Ének-zenei Általános Iskolában, Nyíregyházán. Az ünnepi hangversenyen – többek között – fellépett a Kecskeméti Kodály Iskola Énekkara is… KM tudósító: Felejthetetlen rendhagyó irodalomóra diákoknak. In: KeletMagyarország, 58. évf. 289. sz. (2001. december 12.), p. 7. Annotáció: Kodály Zoltán hetvenöt évvel ezelőtt Nagykállóba érkezett, hogy lejegyezze a híres Kállai kettőst. Ennek évfordulójára ünnepséget és rendhagyó órát rendezett Nagykállóban a Kodály Társaság megyei tagcsoportja és a református egyház.

120

K Ö N Y V S Z E M L E

MÓSER ZOLTÁN

FELJEGYZÉSEK TAKÁCS GYÖRGY GYŐJTEMÉNYES KÖTETÉNEK MARGÓJÁRA A KANTÉROS, LÜDÉRC, REKEGŐ című, 600 oldalas gyűjteményes kötetét a Magyar Napló Kiadó jelentette meg 2004-ben. A három csángó faluban végzett gyűjtést tartalmazó könyvről azt kell röviden mondanom, hogy példaszerűen szép, alapos, „teljességgel tudományos” munka. E gyűjtemény anyagát mintegy tíz évig tartó barangolása során gyűjtötte páratlan szorgalommal az ország legszélén, a Csíki havasokban található, a helyiek szóhasználatából kölcsönzött fordulattal Hárompataknak elkeresztelt Kostelek, Gyepece és Magyarcsüngés falvakban élő ismerősöktől, barátoktól. Az itt olvasható mondák valóban tűnődésre késztetnek mindenkit, akit múltunk emlékei, az elveszőfélben lévő hagyományaink, a régieket megtartó hit érdekel. Ezek a mondák és legendák és (nem pejoratív értelemben vett) babonák mindig valós térben és időben, a mesélő és a hallgató közvetlen környezetében játszódnak – írja a szerző. Szent László királyunk táltosának patkónyoma a szemközti hegyen, egy kokojzabokor alatt rejtezik; a gonosz, „szellem mesterségek” járta erdő a falu fölött magasodik; a szomszéd nagyapja hajdan ebbe s ebbe a sziklába parancsolta az ördögöt, hogy azt „divó nagyságuvá” törje vagy éppen finom lisztté őrölje, mert csak úgy szabadulhat, s lám, még most is hallani, főként tavasszal, olvadás idején, hogy dolgozik a „paratika”; az „átokval eltett” aranykincs az elbeszélő nagynénjének pityókaföldjén gyullad ki hétévente tisztulatra; a szépasszonyok útja a szomszéd kaszálója mögött vezet; a tilón, seprün, szekérkereken járó boszorkány is a szomszédságban lakik, s csak „ehejt” találkozott meg – nem is olyan régen – egy éjjel egy falubeli emberrel. Mindez, egy-egy jobb mesélő száján, hallatlan szuggesztivitást képes kölcsönözni a mondáknak, kivált azért, mert e történetek a múltra utalva is nyilvánvaló folytonossággal a jelenben játszódnak, tanulságaik nem meseien ünnepiek, gyakran bizony nehézkes, kissé földszagúnak tűnő, ám alapvető igazságokat tanítanak. *

121

Ezt a könyvet először lapozgattam, olvasgattam, majd jegyzeteltem s közben tanultam. Hetek óta ezt teszem. Most ezekből a jegyzetekből másolok ide néhányat szószedet formában, nem csupán ismertetés céljából, hanem továbbgondolás szándékával. Itt kell megjegyeznem, hogy számos itt olvasható részlet szószerinti átvétel a több mint száz oldalas bevezető tanulmányból. Hogy a rengetek belső idézőjel használata miatt szét ne essenek a szövegek, külön nem használok idézőjelet Takács György szövegeinél. Úgy célszerű, ha először a címhez fűzött magyarázattal kezdem. Az első a kantéros.

A hárompataki csángó hitvilág talán legszövevényesebb része a boszorkányság. A hárompataki csángók – csakúgy, mint gyimesi, Úz-völgyi társaik, de akár a csíki székelység, vagy a moldvai csángó magyarság is – a szokott boszorkán, boszorkány, boszorkányos asszon kifejezések és a velük gyakran szinte egyenértékűként kezelt szépasszony mellett a rontással, bűvöléssel-bájolással, oldással-kötéssel, tejelvétellel és hasonló „nem Isten hírivel való”, tehát ördögi „paratikákval” foglalkozó személyeket kantéros, kántéros, gurucsás, guruzsmás, fermekás, buszkurja neveken emlegetik. A tapasztalat azt mutatja, hogy fentiek közül a kantéros, kántéros, valamint a kuruzslással összefüggő gurucsás, guruzsmás kifejezések magyar, míg a fermekás és a buszkurja elnevezések román eredetűek. A kantéros, kántéros elsősorban – de nem kizárólag –, olyan gonosz, ördögi eredetű természetfölötti erővel, hatalommal rendelkező személyt (többnyire aszszonyt) jelöl, aki „tudományát” a hárompatakiak archaikus hite szerint a marhák „elrontására”, tejük, szaporulatuk elvételére, valamint szerelmi bűbájra használja. A könyv másik nagy fejezetében a lidérc hiedelemalakjához kötődő kétszáz monda szerepel. A lüdérc

a magyar nép hitvilágának egyik legszerteágazóbb hiedelem-bokorral körülvett természetfölötti lénye, amellyel már boszorkánypereink aktáiban is találkozhatunk. A magyar néphitben a lidérc legjellemzőbb három vonása a tüzes alakban való járás, a direkt szexuális vonatkozásokkal tarkított lidércszerető- és a segítőszellem jelleg. A lidérc alakjának legfontosabb változatai a lidérccsirke (iglic, ihlic, lüdérc, piritusz, mit-mitke, ördög), az apró emberke (piritus, piritusz, földi ördög, fődön föllü való ördög) és a fényjelenséggel járó ördögszerető (ludvérc, lucfir, lidérc, lüdérc, ördög). Az itteniek tudása szerint a lüdérc – hasonlóan a rekegőhöz – nem tiszta lélek, kirekesztett lélek. Hárompatakon és a környező vidéken a lidércnek szinte kizárólag az ördögszerető jellege dominál. A magyarság hagyományában széltében elterjedt segítő szellem vonása a hárompatakiak és gyimesiek körében az ördögszolga, paratika hiedelemkörébe olvadva él tovább. Általában jellemző, hogy a helybeliek a lüdércet – a szépasszonyokkal együtt – az ördög sajátos megjelenési formáinak, ördögkép lénynek tartják. A lüdérc, mint ördögszerető az ottaniak hite szerint a búslakodókhoz, búsulókhoz jár vizitbe. Erdélyi adatokból az derül ki, hogy a lüdérc az erőszakos halállal vagy szerelmi bánatból meghalt emberek lelkéből lesz. A lüdérc „pogán” nem is jó beszélni róla, mert megkerüli az embert. Különösen a boszorkányság kapcsán a keddi és pénteki napokon

122

nem szabad a lüdércet sem emlegetni: „Nagyanyám mondta... hogy: Ne beszéljetek kedden s pénteken az ilyen lüdércekről s az ördögökről, me' akkor jelen vannak! Há' biztos, hogy odamejen vagy megjelen, vagy valami, na. Ezelött ugy vót, mondta. Ugyhogy nem szabad” – mondta egy adatközlő Magyarcsügésen. A címben szereplő harmadik fogalom a rekegı.

A bevezetőből tudom, hogy a kísértetek egy, jobbára csak Hárompatakról és a Gyimesekről ismert megjelenési formája a rekegő. Erről először P. Daczó Árpád tudósított 1981-ben megjelent dolgozatában. Daczó Lukács atya rövid írásának bevezető részében a rekegő elnevezéssel foglalkozván megállapítja, hogy annak alapjául a rekeg ige szolgál, amelynek első írásos följegyzése A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szerint 1536-ból való, ahol a rekeg kifejezést a reg, regel, reget szavakkal együtt tárgyalják: „Hangutánzó eredetű szócsalád. Tagjainak alakja eredetileg kellemetlenül egyenetlen, szaggatott, rekedtes hangmegnyilvánulásokat jelenített meg.” Lukács atya saját háromszéki, gyergyói, bogdánfalvi, valamint gyimesi és hárompataki gyűjtései alapján a rekeg ige jelentéskörét is felvázolja. A kifejezés emberekkel kapcsolatban azt jelenti, valaki csúnyán kiabál, ordít, rikácsol, hangosan szitkozódik, ijedten, panaszosan, jajgatva sír, erőlködve bőg, szaggatott torokhangot hallatt, akadozva beszél. Rekegésnek nevezik a gyermeksírást, s ugyanígy a gyermeksíráshoz hasonlítják időnként a rekegő hangját is. Rekeg a borjú is, amikor bőg az anyja után, de rekegnek a marhák a legelőn, ha bőgni kezdenek, a verekedő macskák, a ragadozó madár fenyegette tyúkok, de némelyik vadállat is rekeg. A hárompatakiak szerint rekegnek a marhák, amikor hangosan ordítanak, bőgnek, ugyanígy a pulyka, amikor csáffog. Rekeg a társát kereső hiúz, az őz , kivált az anyját hívó őzgida, a bagzani készülő róka, de a madarak, különösen a baglyok is rekegnek a hárompatakiak szerint, amikor csuful csinálnak, csuful elsikójtsák magikot, vicsognak, vacsognak, furcsán kikirílnek, üvejtenek, hühöjtöznek, csuful ühődöznek, az égen szállva kováncsolnak. (Rögtön egy szótárt is meg lehetne tölteni ezekkel az eltűnt, elcsángált szépséges szavainkkal. Úgy nézem ezeket, mint múzeumi leleteket.) Szépasszonyok, tündérek, villık

A szépasszony kifejezés történeti forrásokban először 1565-ben fordul elő, ekkor egy kolozsvári boszorkányper aktáinak latin szövegében bukkanhatunk a gyermeket „megváltó” asszonyokra alkalmazott pulcrae mulieres, azaz szép asszonyok szóösszetételre. Néhány iratban a későbbiek folyamán is előfordul a kifejezés. Kifejezetten szépaszszonyok szerepelnek néhány helyen a szegedi boszorkányperek aktáiban is. Ezzel a hiedelemmel és a szépasszony alakjával számos tanulmány és szerző foglalkozott. Ezek közül a következőket kell okvetlen itt megemlítenünk: Ipolyi Arnold, Kandra Kabos, Lugossy József, Kálmány Lajos, Róheim Géza, Kiss Géza, Gunda Béla, Zentai Tünde, Dömötör Tekla, Diószegi Vilmos, Salamon Anikó, Bosnyák Sándor, Pócs Éva, Grynaeus Tamás és mások bővítettek, árnyalták dolgozataikkal a szépasszonnyokról kialakított képet.

123

Zentai Tünde szerint a szépasszony gyűjtőfogalom, amelynek magját a tündér és a boszorkány kontaminációja alkotja. A szépasszonyok az egykori tündérek árnyoldalát őrizték meg napjainkig. Amint Pócs Éva írja, alakjuk „a tündérek boszorkányosodási folyamatában általában közbeeső fázisnak tekinthető.” Ha az ember egy hárompataki vagy gyimesi csángót a szépasszonyok felől kérdez, először szinte biztosan a forgószélre asszociálnak, egyéb megjelenési formájuk, tevékenységi körük csak ezután kerül szóba. „A forgószélben járó szépasszonyok alakja ugyanígy szerepel a székelység és a románság archaikus néphagyományában is. Nyilvánvaló, hogy a hárompatakiak szépasszonyokkal kapcsolatos hite – már pusztán az ide költöző családok eredete miatt is – mindkét irányból jelentős impulzusokat kapott annak idején. Az alighanem eredetileg sem vegytiszta" tündér-, szépasszony- és boszorkányképzetek a magas hegyek közé zárt kis közösségekben azután olyan sajátos elegyet hoztak létre, hogy ember legyen a talpán, aki kibogozza, a szépasszonyok állandó változásban is lévő tulajdonságkörének egyes elemei pontosan melyik előképre vezethetőek vissza. A szerb, horvát, szlovén tündérek neve, a néhány évszázada még a keleti szlávoknál ugyancsak elterjedt vila (t. sz. vile) is feltehetőleg egy szél, forgószél jelentéssel bíró kifejezésből ered. Azért is örültem ennek a felvetésnek, mert ezen adatok fényében talán elfogadható az a nézet, hogy csak a Zoborvidéken (vagyis a magyar szlovák nyelvhatáron) megmaradt virágvasárnapi villő, villőzés is szláv átvétel lehet, s mivel itt leányok a villőzők, a tündér szóból való átvétel helyénvalónak látszik * Tündérek alakja, eredete, a velük kapcsolatos hiedelmek engem is régóta foglalkoztatnak. Ezért hadd idézek Ipolyi Arnold Magyar Mytológiájából (1854), a Tündérek című fejezetből néhány hosszabb részletet. Tündéreinkrőli népies hagyományinkban [oly] képzettel találkozunk, mely nékik egy külön, éspedig csodás szépségű arany boldoghont és lakot, tündérvilágot, Tündérországot tulajdonít, ... szerintük a távoli messzeségben, tengeren éspedig az Óperenciás tengeren túl, hová az út réz, ezüst és arany egymásra következő erdőkön és hasonló folyók mellett, meg az üveghegyen át vezet, létezik a tündérhon, ... de legtöbbnyire az egy külön saját bájos világként festetik, mint a Tündér Ilona-i mesékben, hol tág mezőkön állnak a tündéri városok, csodás ékességű kertjeikkel..., mindezen bájos helyek a tündéreknek csupán egyes tartózkodási helyei, a mesékben a tündéreknek, úgymond, feketevárosa, vagy a tündéri változóhely, változóvár, hol a tündérek csak nyáron laknak... még ezen túl, sziklák és havasok megett, ahová a hős királyfi is csak tündéri bűv által érhet, létezik a valódi Tündérország. Élénken tudja ezt ismét a mese: szerinte az a réz-, ezüst-, aranyerdőn túl, mintegy mennyország nyílik a halandók elébe, a belejövők szépek lesznek, mint az angyalok, a fákon ragyogó csillagok teremnek, alattok ezüstforrások folydogálnak, fehér madarak csodásan énekelnek, itt még a varjúkárogás is fülemile ének, és a cigányleány is angyal; aranyoroszlán áll őrt, aranybokrok között fénylik a tündérpalota, a fényes termekben nagy vendégeskedésben, aranypadokon ülnek, aranytálakból aranykésekkel és villákkal aranyrécéket, pulykákat és ökröket esznek, szolgálva aranyzsinóros néptől. A réz-, ezüst és aranyerdőkből ablakaikra madarak re-

124

pülnek, és megkezdik a zenét, minőt emberi fül nem hallott, mire a tündérek táncra kelnek, forognak mint a gondolat 1 Így történt

A kötetben olvasható túlvilágjárásáról itt, a Tündérország felidézése után szólnék. Ez a két oldalas leírás nekem több mint hiedelemmonda: novella, filmre való történet, értékes művelődéstörténeti adat. Épp a kórházból hozta volna haza veje és leánya Tímár Györgyöt, amikor váratlanul rosszul lett – nem kapott levegőt – és elájult, és csak két nap múlva ébredt fel. Amit elmesél odaátról, az rokon Tar Lőrinc pokoljárásával. Tar Lőrinc magyar földbirtokos 1411-ben történt írországi pokoljárásának történetéről és legfőképpen a Szent Patrik ír nemzeti szent barlangjában megtapasztalt élményeiről, látomásairól több forrás is beszámol, amelyeket a túlvilági látomásköltészet szöveges emlékei között tart nyilván az európai kultúrtörténet. Fennmaradt az a vallomásszöveg is, amit maga a magyar nemesember diktált egy dublini királyi jegyzőnek. Tinódi 1552-ben nyolc versszakban számolt be ezekről a látomásokról („Énekben hallottam, vagy volt, vagy nem volt, / Tar Lőrinc hogy pokolba bément volt”), és egyebek között leírja azt is, hogy Tar Lőrinc a pokolban látta Zsigmond király előkészített tüzes nyoszolyáját, amit hazatérte után jelentett a királynak, aki templomot építtetett, hogy „ágyát a pokolból kiiktassa”.2 Tar Lőrinc életéről keveset tudunk. Tinódi 1552-ben nyolc versszakban számolt be Tar Lőrinc pokoljárásáról, de Szent Patrik barlangjában megtapasztalt élményekről, túlvilági látomásokról több forrás is beszámol, Fennmaradt az a vallomásszöveg is, amit Tar Lőrinc szóbeli közlése nyomán Jacobus Yonge dublini királyi jegyző fogalmazott meg. „E becses kézirat értéke azáltal csak nőtt, hogy az oklevélátírások gyakorlatához hasonlóan Yonge, királyi jegyző belefogalmazta művébe Tar Lőrinc saját kezű feljegyzését is – írja V. Kovács Sándor irodalomtörténész. Ebben a pokoljáró hős arra a kérdésre válaszolt három pontban: mi vezette őt elhatározásában. Ezek a következők: 1. Én úgy tudtam hallomás és olvasás útján, hogyha valaki a katolikus vallás tanaiban kételkedik, s elmegy Szent Patrik Purgatóriumába, minden kétsége megszűnik. Márpedig én kételkedtem abban, hogy a lélek létezik. Most azonban már hiszem, hogy csakugyan van lélek. 2. De meg az is ösztönzött, hogy felséges királyomnak elmondhassam: láttam ám a sokat emlegetett Purgatóriumot. 3. S végül: sok embertől hallottam, hogy az írországi szentek mennyi mindenféle csodát műveltek, miért is személyesen akartam ezekről meggyőződni.” Ehhez az ismert személyhez hasonló az ismeretlen gyimesi Tímár György túlvilágjárása is. Erről bátran mondhatom, hogy olyan, mint egy mai űrutazás, és olyan, mintha egyik középkori kódexünkben feljegyzett látomás volna. (Ezért is mondom, hogy nem akármilyen film vagy filmrészlet elkészítésére alkalmas vázlatot is látok benne.) Megpróbálom röviden összefoglalni az elmondott szavait.

1

In: Az ősi magyar hitvilág. Gondolat Kiadó, Budapest, 1971. 164-67. p.

2

Magyar Néprajzi Lexikon V. 1982. 212–213. p.

125

Egy hágón kellet felmennie, s amikor kiért a tetőre, ott látott egy nagyon hosszú, virággal teli asztalt. Ennek hátánál angyalok voltak, tiszta fehérben. Meg is számolta, öszszesen tizenketten voltak. (Sem a szám, sem a szín nem véletlen!) A virágcsoport (az asztal) végén egy fekete ruhás nő állt, később papi öltözetben, aki azt kérdezte, hogy mit keres itt? A válasz: „itten én es vigyázkodom.” Erre megfogta a balkezét és mint Dantét Beatrice, vezette egy sík mezőre, ahol öregebb és fiatalabb nők voltak, akik földre borulva imádkozták az Üdvözlégyet. Innen tovább vezette őt virágos mezőkön és lehelőkön át egy nagy térre, ahol férfiak térdeltek: ők a Miatyánkot imádkozták. Tovább menve láttak egy barna házat Ez volt a tisztítótűz, bent nagy hajú és fogú emberekkel. A hegyoldalban egy gyönyörű, szép aranypatakot vett észre: „hogy mennyország vót, mi vót, én azt má’ megmondani tisztán nem tudom.” Míg az előző helyre nem, ide azonban be szeretett volna menni, de azt a választ kapta, hogy ő oda nem mehet, mert vissza kell mennie oda, ahonnan jött. Egy kőzár elmozdítása után egy tenger tűnt elő, s annak szélén, egy vízmosta vágathoz hasonló szűk helyen kellett vigyázkodva visszafelé mennie: arra kellett figyelnie, nehogy egy hullám elsodorja. Mert jött is az a hullám: olyan nagy volt, mint egy épület. „S én bemértem, hogy az körő’belől egy métervel hátrébb esik le., hogy engem visz, belekap. S akkor én megugrattam magam visszafelé. S ha megugrottam, akkor a kórházba’ seggreültem! Akkor a doktornék aszmongyák: Timár bácsi! Negyvennyolc órája, hogy várjuk magát, hogy ébredjen, s maga ügyesen seggreűlt?! Mi van magával? Mondom: Egy hullám el akart kapni. Igy történt.” (Tímár Györgyöt a végén egy másik hullám azért csak elsodorta: még abban az évben meghalt. ) Szakállas farkas

Az ördög kísérő állatairól szólván, bevezetőjében Takács György kitér a szakállas vagy küldött farkasra is. Fazakas Istvántól való rövid meghatározás szerint: szakállas farkas – más néven küldött farkas, csordás farkas vagy farkaskoldus, farkassá válni tudó ember, általában pásztor. A farkassá változás hiedelmével a boszorkányperek feljegyzéseiben is találkozunk. Egy 1653-as jegyzökönyvben az olvasható a Narday csordásról, hogy „Boszorkánj Szombathelnél Czardat eörzet ott az Farkassokal megh szagatta az Marhakat, az Eördög segitsegeuel, a miat el köllett jüny, és emberek jütek utána es reays keresttik.” Dógos Jutka elleni tanúkihallgatáson jegyezték fel, 1743-ban: „e fatens éczakának idején elő álom tájban kint feküdt a Tomáczban, látta hogy jön farkas képiben, megh szolétya gondolván, hogy a Mészáros kutyája...” A szokásokat összegyűjtő könyvében Kertész Manó a boszorkánnyal, boszorkánysággal kapcsolatos hiedelmek között szól a küldött farkasról. Egy 1759-es följegyzés alapján idézi a Veszprém megyei Vaszar községből való Horváth János lóőrző perét és a vádat, amely szerint „a boszorkánysággal vádolt személy farkas képében is járt (...) Tudálékos létére, vallották, az ebek sem ugatták meg, mert olyan volt, mint a valóságos farkas, az olyan színes farkas volt, és ezért tudott annyi juhot elpusztítani. Az embertársai jószágát farkas képében pusztító boszorkányt tehát – ahogy az előző periratból is kiderül – a régiség küldött farkasnak hívta."

126

Ha a fogalom idegenből származik is, de a küldött farkas nevének eredetét nagyon is magyarnak tudja Kertész Manó, mivel az európai nyelvekben nem találni párját. „Vagy azért nevezhették el az ilyen farkast küldött farkasnak, mert az ördög küldi az emberiségre, vagy azért, mert a boszorkányt más ember is elküldhette, hogy haragosának a jószágát pusztítsa.” Gönczy Ferenc egyik írásában a Göcsej vidéki hagyományban fellelhető hiedelmeket sorolja fel. Előtte így határozza meg a csordás farkas fogalmát: „ez olyan farkas, amely a néphiedelem szerint emberből lesz. Az ember bizonyos körülmények között egyszerűen átváltozik farkassá és tetszése szerint többnyire vissza is nyerheti rendes emberi alakját. E hiedelem valószínűleg a lélekvándorlás eszméjéből eredt, mely szerint minden egyes bűnnek bizonyos állati alak felel meg. A vérszomjas, gonosz ember farkas, a kevély a páva, a parázna a kakas stb. alakjában bűnhődik. A német mítoszokban az isteneknek állattá való átváltozása többször fordul elő. A farkassá való átváltozás hiedelme a régi görögöknél és rómaiaknál is megvolt. Már Hérodotosz is megemlékezik egy néptörzsről, a neurokról olvashatjuk J. Grimm német mitológiájában –, akiket a szkíták közt lakó hellének varázslónak tartottak, mert ennek a népnek mindegyike esztendőnként néhány napra farkassá változott, de aztán megint emberi alakot öltött. Az ilyen emberből lett farkast farkas-embernek hívták. Göcsejben élő emberek azért válnak farkasokká, hogy ellenségeiken bosszút álljanak és farkasok képében lophassanak. „Különösen gyermekek, pásztorok és ezek feleségei szoktak csordás farkassá változni. (...) Majd minden falunak megvan a maga csordás-farkasa. (...) Ennek a kellemetlen jószágnak a mi néphitünkben e szerint három neve mutatható ki: farkas-koldus, csordás- és küldött farkas.” A csordásfarkasnak tartott farkast bizonyos tulajdonságok megkülönböztetik az igazi farkastól: jobb szaglása van, hasa fölül, háta alul helyezkedik el stb. A farkassá változást meg lehet akadályozni: pl. ember alakjában tüzes vassal háromszor keresztet sütnek a hátára. A csordásfarkasról szóló hiedelemmondák legnagyobb része: az átváltozással kapcsolatos áruló balesetekről szól: a farkason vigyázatlanságból rajta marad emberként viselt öve: a feleségét farkas képében megmaró pásztor fogai között visszaváltozás után is látható az asszony kötényének, kendőjének darabja stb. Ez a hiedelem azért érdekelt engem, mert ezt dolgozta fel Tompa Mihály verses népregéje is, a SZAKÁLLAS FARKAS, és ez az alapja Szőcs Géza a BALLADA ÉS KÖRNYÉKE című, különös, két sávon futó költeményének is. Minderről azért szóltam, mert néhány mondában különös külsejű kutyák szerepelnek, mint gonosz szolgák. Miután a kutya alakú szolgák az emberboszorkány fiai, feltehetően ők maguk is emberek, akik csupán a rontó cselekedeteik idejére változnak kutyává. A kutya egyébként a farkas közeli rokona. Minden mitológiában az alvilág, a pokol képzetei társulnak hozzá. A gonoszok, tisztátalanok gyakran jelennek meg kutya képében (pl. boszorkány, kutyafejű tatár stb.). A purkulics föld alatti kutya, ami felfalja a Holdat. Az erdélyi Mezőségen általánosan elterjedt – ebben az előfordulásában minden bizonnyal román ere-

127

detű – prikulics-hiedelemkörben a prikulics (purkulics, trikolics stb.) emberből lett kutya, ami csak akkor változhat vissza emberré, ha állat alakjában megsebzi valaki.3 „Ki kutya, a templomból!” Ez a tréfásan komoly figyelmeztetés annak szól, aki nem kellő tisztességgel öltözködve jelenik meg, vagy nem illendően viselkedik valahol, például a templomban. Azért idéztem ezt a közmondást, mert az itt látható székesfehérvári kutya ábrázolás Szent István-kori királyi bazilika területén került elő. Jelentését sokáig nem értettem. Milyen jó, hogy a hiedelmekben előkerült, s azok alapján megkockáztatom, hogy valószínűleg a gonosz megtestesítőjeként faraghatták meg a névtelen szobrászok. Egyébként a kutya több funkcióban is kapcsolódik a boszorkányhiedelemhez és kettős szerepet tölt be: maga az átváltozott boszorkány, illetve az emberboszorkány kutyája, aki megtámadja, megharapja a megrontott személyt. Mindkét szerepében megmarad a hiedelmbeli funkciója mellett élő, hús-vér, de rontó állatnak. „Az egyházi demonológia szerint a boszorkány az ördöggel, a sötétség, a pokol urával köt szövetséget. A fekete kutya az ördögöt, a hitetlenséget személyesíti meg. Mint a hárompataki mondákban is, ahol ráadásul – és nem véletlenül – mindig két egyforma fekete vagy veres kutya szerepel. Hölgy-menyét

A könyvet lapozva egy alig látható kép mellet időztem el sokáig. Ez a különös kép a szépasszony, illetve a menyét „vevődésére használatos guzsalyról” készült Kosteleken, az egyik istállóban. A bevezető tanulmányból megtudhatjuk hogy a balkézt siritett kicsi guzsalyt – általában hasonlóan arasznyi méretű cséppel együtt – a menyét eltiltására is használják a helybeliek. A menyét távol tartása nagyon fontos, hiszen ha ez a mérges harapású állat megmarja, megszopja a tehenet, a tőgye leszárad, az állat gyakran el is pusztul. A magyarság hitében a menyét alakja a menyével, a menyecskéével fonódik össze.. A menyétet Zala és Somogy megyében hajdan általánosan menyétasszonynak hívták, s többek között menyét-asszonnak, mönyed-asszonynak, szép asszonnak is mondták.(Erről az ÚMT 3. kötetében számos adat olvasható.) A szépasszony-menyét kapcsolatra vonatkozóan feltétlenül megemlítendő, hogy a menyecske-menyét viszony a román nyelvben és néphagyományban is ugyanaz. (A menyét és a menyasszony régi kapcsolatára egy talaborvölgyi rutén lakodalmi népszokás is utal.) A szépasszonyokkal rokon észak-magyarországi tündéralak elnevezése is általában: menyecske. Gunda Béla sommás megállapítása szerint „Csíkban a menyét neve szépasszony". Nekem erről rögtön Leonardo híres festménye, A menyétes hölgy jutott eszembe. A festő egy középkori természetrajzból, a Bestiáriumból jegyezte ki ezt a mondatot: „A menyét inkább a vadász kezére adja magát, semhogy bemeneküljön egy mocskos lyukba és foltot ejtsen szépségén.”

3

Tánczos Vilmos: Folklórszimbólumok. Kolozsvár, 2006. 42. p.

128

A kora középkori Physiologus pedig ezt írja a menyétről: „A Törvényben ez áll: Ne egyél a menyétből, és semmiből, ami hozzá hasonló. (Lev.11,29.) A Physiologus szerint a menyét a szájával fogan meg a hímtől, és vemhessége végén a fülével szül. Bizony rosszul teszik, akik a fülükön át szülnek. Vannak néhányan, akik a gyülekezetben a mennyei kenyérből esznek, és eltávozván kivetik a fülükből az Igét, akárcsak a tisztátalan menyét, és mint a siket áspis, fülüket bedugják.” A menyét és a fehér hermelin (ez látszik a Leonardo képen ), pontosabban ezek bundája Szűz Máriát és más szűz szentek mellett a tisztaságot, a szűzességet jelképezi. 4 A ’hölgy’ szavunk először a Váradi Regestrumban fordul elő (előkelő) nő, menyaszszony jelentésben. Egy 1395 körüli oklevélben pedig mint 'hermelin(prém)'. A MNyTESz szerint a hölgy szavunk ősi örökség a finnugor korból; amelynek jelentése kisebb prémes állat nyösténye lehetett. A 'nő, nőstény' és a 'menyétféle állat' jelentések összefüggése többféleképpen is magyarázható. Valószínű, hogy a szó eredetibb 'nő, nőstény' jelentéséből kell kiindulnunk, amely a rokon nyelvi megfelelők alapján is korábbinak látszik. Leányt, asszonyt jelölő szónak menyétféle prémes állat nevére való átvitelét nemcsak a magyarban példázza több más eset is, hanem számos más nyelvből is van rá példánk; vö. ol. bellula, donnola; fr. belette·sp. comadreja; óang. fairy: 'menyét' [tkp. 'nő, szépasszony; szépecske, asszonyka']. A nő és a menyét azonosítása azon az ókori görögöktől kezdve megtalálható – és Európa-szerte elterjedt – hiedelmen alapulhatott, amely szerint a menyét bűvös hatalmú nővé, nimfává, tündérré változhat. Hogy a magyar szó jelentésfejlődésében ennek a mesemotívumnak volt-e szerepe, az tisztázatlan; a jelentésváltozás ugyanis némileg másképpen, a fiatal nő és a menyétféle állat egyező tulajdonságai (karcsúság, kecses mozgás stb.) alapján is megtörténhetett. A finnugor megfelelők alapján arra is lehet gondolni, hogy a 'nő' – 'menyétféle' jelentésfejlődés kezdő mozzanatai igen régi időkre is visszanyúlhatnak. A változás létrejöttében jelzős kapcsolatból való elvonás is közrejátszhatott; erre példa. a hölgymenyét összetett állatnév. Tükör a lókoponyán

Azt olvasom, hogy a szépasszonyok távoltartására használatos még, többek mellett az esetenként homlokára vagy szemgödreibe tett tükörrel is felvértezett lókoponya, esetleg marhakoponya. P. Daczó Árpád Lukács ferences atya, aki 1973 és 1978 között plébánosként szolgált Hárompatakon, idős kosteleki híve, a butikó lábú Gerczuly Miklós „Sánta” tapasztalatait örökítette meg a szépasszonyok elleni védekezésben használt tükrös homlokú lókoponyáról, amelyet nemcsak az istállóba akasztottak be a régi öregek, mert a lókoponyától a legerősebb szépasszony is félt, hanem oda is akasztották a lókoponyát a kerítésre, hogy védje az életet. De még legjobb volt, ha hosszú karóra tűzték, mert úgy az egész életet belátta.

4

A keresztény művészet lexikona. Bp., 1986. 123. p.

129

Ugyanígy védekeztek hajdan az állatokat járó szépasszonyok ellen a gyimesi és Úzvölgyi csángók, de a gonoszűző lókoponya, amelytől a tündérek különösen félnek, ismert a románság és a délszláv népek körében is.

Medvezsoltár Közel 30 éve készült egy fesztiválon az itt látható felvétel egy Bulgáriából érkezett folklór csoport egyikéről, akik ebben a maszkban, csoportosan járták az utcát, tipegtektopogtak és emlékeim szerint egy dob is volt náluk, de mást nem csináltak. Most a maszkon lévő tükör miatt mutatom meg, mert nagy valószínűséggel értem a jelentést. Ugyanaz érvényes a másik képre is.

130

Alfalu Tavaly Gyergyóban, Alfaluban járva a tetőcsatornák végén, az eresz alatt különösen cifra, tükrös csatornakönyököt (a képen jól látszik, már ha pontatlan fogalmat használtam, hogy mi ez), fényképeztem. Törtem sokat a fejem, hogy miért a tükör, s most már Takács György tanulmánya alapján valószínűsíthető, hogy ugyanaz az értelme volt, mint amit megőrzött a hárompataki csángó hagyomány. S ami alapján, én a tanult ember, mindent megértettem. Vallomások 1.

A bevető tanulmányban szép vallomást olvashatunk arról, hogy mindaz, ami a csángó hiedelemmondákban hallható, az tökéletesen igaz és mélységesen emberi. „Igaz, vallom, dacára annak, hogy a hiedelem szó jelentése újabban a babona felé tolódott, ami érthető, ha röviden azt mondom: babona csak az, aminek egykori jelentését már nem ismerjük, az egykor diadalmas szépségű hitvilág pedig ma már csak összefüggéstelennek tűnő töredékeiben él, s ezeket a töredékeket, a hajdan tiszta fényben úszó hiedelem-katedrális ránk maradt, aprócska törmelékeit, maradványait összerakosgatni nem tűnik éppen egyszerű feladatnak.”

131

Ez a szép vallomás eszembe juttatta a költő Juhász Ferenc azon sorait, amelyben a hajdanvolt középkorunkról szólván megemlíti, hogy azt is leginkább töredékekből, romokból kell összeraknunk: „Mert mi maradt e Kő-Hitből, tiszta és káprázatosan tömör, okosan fönséges Akkori-Lét-Bizonyosságból, a Hajnalcsillagként-világító Magyar Középkorból, Középkori Alakulás-Magyarországból, ...az Egymásra-épűlt Időből? A kőbefaragott Hitből, Bizonyosságból és Reményből? A népi, a román-stílusú, a gótikus csipkézetű KőFönnmaradásból, Kő-Dacból, a Szent Kő-Kötésből? Csak tört, összezúzódott, összezúzott, szétkalapált, fölégetett, berombolt és lerombolt, beomlott és önmaga kőcsöndjébe, füves, penészes és mohás kő-dermedtsége szálkái, gödrei és üregei közé hullt kő, kő, kő, puszta, puszta kő, s valami Maradék Áldott Megmaradottsága! Bizonysága Hatalmas Teremtő Erőnknek, Hitünknek és Tudásunknak, hogy nem voltunk és nem lehettünk kevesebbek, mint Európa nálunk-szerecsésebb népei, nemzetei, hazái, országai, történelmei.” Vallomások 2.

A hárompataki csángók hagyományos kultúrájáról szólva a szerző megállapítja, hogy a felső- és középloki gyimesiekénél is erősebb román hatás tapasztalható e három faluban. Ez a hatás nem érinti az elsősorban anyaágon öröklődő archaikus imák világát, de megmutatkozik a viseletben, a hitvilág egyéb részeiben, pl. a ráolvasó gyakorlatban vagy a mondaanyagban. Utóbbiban például éppúgy szerepelnek a magyarság szakrális történetének nevezetes alakjai, Szent László, Szent István, Szent Imre herceg, Mátyás király, mint a balkáni eredetű román folklórelemek, mondjuk az urszitával5vagy a fermekával6 kapcsolatos hit. Ez a kettősség, és az annak mélyén megbúvó őseredeti egység, amelynek forrása nem csupán a hosszú egymás mellett élésből fakadó kölcsönzésekben, átvételekben, de talán a helybeli lakosság magyar és román ősei körébe hoszszú évszázadokkal ezelőtt beépült törökös és egyéb keleti népek (bulakok, besenyők, torkok, kunok, berendejek, jászok, úzok, tatárok) 7 hagyományának termékenyítő hatásában is keresendő, adja az igen archaikus elemekkel szaturált hárompataki hitvilág és a belőle kinövő hiedelemmondák különös, eleven burjánzó, ezerarcú szépségét. A hárompataki mondakincs szépségét alapvetően meghatározzák a benne kavargó magyar és román őshitből táplálkozó elgondolások. Mind a magyarság, mind pedig a románság archaikus hitének mélyén él a hajdani, egyes részeiben máig világló táltoshit,

5

urszíta – rom. ursită: sors, végzet

6

fermeka – rom. fermeceă: rontás A torkok nem mások, mint az oguzok, az orosz forrásokban ezen a néven jelennek meg. A bulakon nem pontosan tudjuk, kiket kell alatta értenünk. Egy biztos, a karlukoknak volt egy bulak nevű törzse, Rásonyi szerint ez a törzs más, bolgár törzsekkel együtt valahogy a Balkánra keveredett és az Anonymusnál szereplő blak az tkp. nem is = vlach (= román), ahogy általában a magyar őstörténészek gondolják, hanem egy török népre vonatkozik. Berendej a 12. századi orosz forrásokban a kunokkal (kumanokkal) együtt említett törzs neve, mondja Rásonyi egy 1938-as cikkében. Szerinte a szóvég egy i-nek felel meg, vagyis berendi. Vásáry szerint a berendej egy kipcsak törzs neve az orosz forrásokban.

7

132

a régi elődök samanisztikus elemekben sem szűkölködő hagyományos vallása, amely – a környező vidék néptörténetének viszonylagos ismeretében elmondható – gyakran konkrét genetikus eredetében, gyökereiben sem tér el egymástól. A gyakran csak a felszínen különböző régi világképek Hárompatak vidékén találkozva sajátos elegyet alkottak, hiszen az oltalmat nyújtó patakvölgyekbe sokfelől érkezett hajdani ősök maguk sem igen firtatták, ki honnan jött, s erős a gyanúm, hogy a pap, a templom és a szentségek szokott elérhetőségének hiányában a különböző varázseljárásokat, praktikákat, de még az imádságokat is meglehetősen utilitarista módon foghatták fel, aligha törődtek vele, honnan ered valami, hallottak-e róla azelőtt, ha kényszerült helyzetükben rövid távon hasznosnak ítélték. * A sokat emlegetett régi öregek világa általános vélemény szerint más volt, mint a ma élő embereké. Alapvetően, gyökeresen: más. Mások voltak az emberek és más volt a világ is akkor, amikor az Úrjézus Krisztus Szent Pétervel a földön járt, még alig tűntek el az eredetmondák óriásai, mindennapos volt az angyalok és a gonoszok látogatása, akikkel – csakúgy, mint a Jóistennel vagy sokszor bizony kissé bumfordin vidor, máskor félelmetesen komor, bosszúálló szentjeikkel, a híd alatt bújkáló Bolond Trifánnal vagy a Szent Andráskor gyülekező farkasokat vezérlő Páduai Szent Antallal – közvetlenül érintkeztek a „régi ősek”. Mert nyitott volt a régiek világa: fölfelé és lefelé egyaránt nyitott. A megérzések, a sejtelmek, az utódokban csak néha fel-felsajduló titkos érzések ármádiája hatotta át életüket, hajlította mindennapjaikhoz az eget és a poklot. Képességeikről, tudományukról csodálattal emlékeznek a kései utódok, mint például kosteleki „Pentelán” Lázár is: "Ezelött vót sok minden. Az ezelötti öregek sokmindent tudtak. Olyat tudtak, hogy annyit máma nem tud senki. Ők valamikor, tudja, indult a kereszténység, mindent felfogtak, s azután, tudja, elhanyagoltak mindent. Itt vót egy öregasszon, s itt örmények vótak valamikor, az övék vót az a hely, a marhák ott nyároltak. Este lehajtott, egy bornyu elmaradt. Nem kapta meg. – Hadd el, me' megkapod te! Hátrament a ház hátához, ott egy bodzafa vót. Elévett egy kést, a bodzafába belészúrta. Ott berbetélt, vagy micsinált, de sohase tanitotta meg. A bornyu ugy bőgött odaki, mind a huzat. – Na, eredj csak ki! Látod, hogy hol van. Na, ezt most csináld meg! Ilyen vót valamikor. Az ısök hite – a maiak élete

A csángóság archaikus hitében élő lélekalakok, a mondákban is szóba kerülő rossz szél, a szépasszonyok hordozta forgószél, a gonoszok által keltett szélvihar népünk hitének legrégibb, az árpádi honfoglalás előtti korszakhoz kötődő rétegének ősi pneumatanát idézik. A hárompataki hitvilág mélyén mindmáig létező régi lélekhit magától értetődő természetességgel fogalmazódik meg öregek, ifjak ajkán egyaránt. A régi ősöktől örökül kapott hiedelemvilágban az ember által lakott szféra hitük szerint máig a rossz szél és a tiszta, Szent Szellet nap mint nap egymásnak feszülő küzdelmének terepe. „Az én lelkemmel elfújlak”, riasztja a kantéros boszorkányokat egy igen régi magyarcsügési ráolvasó szövege. A világunkban egymással gyürkőző tiszta és gonosz erők formálták a hárompataki mondákat is, némelyikük kerekdedségén világosan érződik e küzdelem emberemlékezetet meghaladó időktől való folyása éppúgy, mint a bennük rejlő igaz-

133

ságmagot féltve őrző, hitét-hiedelmét ősi ösztönnel továbbörökítő emberi törekvés, amely máig mondatja őket az egymás nyomdokába lépő újabb és újabb öregekkel, mintha tudatlanul is tudnák, hogy a hit és a belőle fakadó élet „a' hallásból vagyon”. Igen: hallásból és hitből. Ennek jegyében ajánlja Takács György könyvét az érdeklődő Olvasó figyelmébe, s ennek jegyében teszem én is, megismételve a bevezető soraimat: olvastam, tanultam, tűnődtem és örültem ennek a szép és pótolhatatlan folklór anyagot tartalmazó könyvnek. Mert ez a gyűjtés valóban a 24. órában történt. Milyen jó, hogy vannak, akik tudják ezt, mert nélkülük tudásunk, ismeretünk sokkal szegényesebb lenne. (Kantéros, lüdérc, rekegő: hárompataki csángó hiedelemmondák / Takács György; [fényképek Takács György, Csuzi Enikő]. – Budapest: Magyar Napló: Fokusz Egyes., 2004. – 642, [7] p. : ill.; 25 cm + CD-ROM. – Bibliogr.: p. 623-638. – ISBN 963-9603-03-1 kötött: 4900,- Ft)

134

PÁLYÁZATI FELHÍVÁS A Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltár, a Nyíregyházi Főiskola Történettudományi Tanszéke, a Jósa András Múzeum, a Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár, valamint a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Honismereti Egyesület helytörténeti pályázatot hirdet. A történelmi Szabolcs, Szatmár és Bereg megye településeinek XX. századi történetét, néprajzát feldolgozó munkák mellett olyan család- és élettörténeteket is várunk, amelyek írott forrásokon (naplók, levelek, hivatalos iratok) alapulva magukba foglalják a múlt század legfontosabb történéseinek a kisközösségekre, személyekre gyakorolt hatását. Szívesen vesszük a határon túli pályaműveket is. Pályázni 10–30 oldal terjedelmű, géppel írt (A/4-es lap, 1,5 sortáv, Times New Roman 12-es betűnagyság), nyomtatásban meg nem jelent dolgozattal lehet. A pályaműnek tartalmaznia kell a felhasznált irodalmat és a források lelőhelyét. Felhívjuk Tisztelt Pályázóink figyelmét arra, hogy csak a kiírásnak tartalmi és alaki szempontból is megfelelő dolgozatokat fogadunk el! Kérjük a pályázaton feltüntetni a pályázó nevét és elérhetőségét (levelezési cím, e-mail, telefon). Pályadíjak: 1. díj: 35 000 Ft 2. díj: 30 000 Ft 3. díj: 25 000 Ft A pályaműveket 2008. augusztus 29-ig kérjük eljuttatni a Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Levéltárba (4400 Nyíregyháza, Széchenyi u. 4. sz.). Bővebb információt az érdeklődők ugyanitt kaphatnak (tel.: 06/42-414-313, e-mail: [email protected]). A pályázatok értékelése és az ünnepélyes díjkiosztás 2008. szeptember 25-én lesz a XV. Szabolcs-szatmár-beregi Levéltári Napon.

135

A TARIMÉNES eddig megjelent számai:

Holland tematikus szám Ratkó József emlékszám

’56-os emlékszám

136