1
TARTALOM BEVEZETÉS
2
1. KEZDETEK
3
2 XX. SZÁZADI FEJLŐDÉS
5
3 RÉSZTVEVŐK
7
4 TERRORIZMUS ÉS TERRORISTÁK
9
5 IZRAEL ÉS AZ USA
10
6 MEGOLDÁS
12
7 EGYÜTTMŰKÖDÉSI FELDATOK
18
8 VÉDELEM
21
9 EREDMÉNYTELENSÉG
27
10 A RÉGI "ÚJ" CÉLOK
30
2
Európai Reakciók a Terrorizmus Ellen
Bevezetés
"A XXI. század kezdetén új, kisebb világban élünk, amelyikben a soha nem látott új fenyegetések és kihívások egyre jobban koordinált válaszokat kívánnak."1 A hidegháború elmúltával a liberális demokráciákat leginkább a terrorizmus fenyegeti. Szervezetei ma minden kontinensen jelen vannak. Míg az előző századokban
területileg
és
ideológiailag
jobbára
elszigetelt,
erőszakos
cselekmények voltak a jellemzőek, addig a XXI. században már globalizálódó, határokat nem ismerő, szervezett, összefonódott terrorszervezetekkel kell számolni. A modern kor egyre egységesedő társadalma jobban érzékeli ezeknek a szervezeteknek a veszélyét. Megítélésük megosztja a közvéleményt. A nyugati kormányok, éppen a demokrácia adta lehetőségeket kiaknázva próbálják megkeresni a hatékony ellenszerét ezeknek a terrorszervezeteknek. Ahhoz, hogy a társadalom minél szélesebb körben ismerje és értse meg a terrorizmussal kapcsolatos összefüggéseket, mélyebben kell vizsgálni okait, valamint a szemben álló feleket és azok módszereit. Ezzel az ismerettel hatékonyabban tud segíteni a mai kor civil társadalma a különböző demokratikus nemzetek biztonsági szerveinek összehangolt terrorellenes intézkedéseiben. A 2001. szeptember 11-i támadássorozat eredménye kettős volt. Egyrészről a terroristák többszörösen elérték céljaikat. A nyugati világ szimbólumait a földig rombolták, ártatlan emberek ezreit ölték meg, és világméretű propagandát értek el. Másrészről viszont, s immár másodszor Pearl Harbour óta, felébresztették az alvó oroszlánt, az Amerikai Egyesült Államokat.
1
A római csúcstalálkozó nyilatkozata, 2002. május 28.
3 Az USA és a NATO, valamint más, ezen a katonai szövetségen kívül álló demokratikus nemzetek, összefogva egymással, elkezdték hosszú háborújukat a terrorizmus ellen. Nincs egyszerű védelem a nemzetközi terrorizmus ellen, ugyanis a világ összetett, globálisan összekötött, és ahhoz, hogy ezt megértsük, ehhez igazodva viszonyokban, kapcsolatokban és összefüggésekben kell gondolkodni. Ha a nemzetközi terrorizmust ezen nagyítón keresztül vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy lényege politikai, gazdasági és technológiai problémából származik, amelyek mind összefüggésben állnak egymással.
1. Kezdetek Erőszakos cselekmények azóta vannak, amióta megdönthető, befolyásolható kormányok léteznek. A történelemben a hatalomért való csatározások sorozatát figyelhettük meg. Korunkat megelőző időkben, számtalanszor történtek erőszakos cselekmények, melyeket nem lehetett még terrornak nevezni. De vajon mik vagy kik tekinthetők a terrorizmus előfutárainak? Vegyük röviden sorra ezeket. Az ókori szikarioszok palesztin földön harcoltak a rómaiak ellen, a Krisztus utáni első évszázadban. Harcuk a római zsarnokság és a kollaboráló zsidóság ellen folyt. Taktikájuk, a kor stratégiai létesítményei és az általuk ellenfélnek tekintett befolyásos személyek elleni gyújtogatások és gyilkosságok voltak. Primitív eszközzel, késsel követték el gyilkosságaikat, ami arra enged következtetni, hogy nem féltek testközelbe kerülni áldozatukhoz és készek voltak akár feláldozni önmagukat is. A középkori asszaszinok a Közel-keleten éltek a XII. – XIII. században és véres tetteiket a keresztesek, valamint muzulmán társaik és vezetőik ellen követték el. Hasonlóan a szikariszokhoz ők is késsel követték el gyilkosságaikat. Nem találomra öltek, hanem szelektáltak. Tudták, hogy kit, miért és mikor tesznek el láb alól. A szikariszok és az asszaszinok a mai értelemben nem voltak terroristák. Egészen a XVIII. század végéig szinte csak konvencionális háborúkról és népi felkelésekről lehet beszélni. A népi felkelések nagyon távol estek a terrorizmus fogalmától. Az európai uralkodók kegyetlenül megtorolták e lázadásokat, amivel
4 ellenfeleik nagyon is tisztában voltak. Mint az köztudott az erőszak erőszakot szül, s éppen ezért fajulhattak el e rebellis mozgalmak, valamint leveréseik és megtorlásaik. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ezek a többségében helyi jelenségű zendülések hathatós és hosszú távú sikereket nem értek el. A potenciális terrorcselekmények
elkövetéséhez
szükséges
technikai
eszközökkel
nem
rendelkezhettek, hiszen a fegyvergyártás állami monopólium volt. Arról nem is beszélve, hogy kellően nagy figyelmet tudtak volna kivívni maguknak. E két alapvetően fontos meghatározó nélkül a terrorizmus nem terrorizmus. A francia forradalom intézményesítette a terrort2. Az 1793. – 94. években számos olyan módszert alkalmaztak, amelyeket a későbbi korok erőszakot alkalmazó terrorszervezetei is előnyben részesítettek. A terror igazi megtestesítője Robespierre volt, aki kemény kézzel csapott le vélt ellenségeire. A francia forradalom sikeréig nem létezett sem államellenes felforgató tevékenység, sem a maiakhoz hasonlítható terrorcselekmény. E forradalom soha nem látott politikai agitációra épült és sikere motiválta a későbbi korok felforgató generációit. Az 1848 –as európai forradalmak bukása után a felforgató csoportok újabb taktikákkal és eszközökkel harcoltak ellenségeik ellen, és megjelentek a terrorizmus néven emlegetett erőszakos cselekmények. Két fő helyszíne ezeknek a tevékenységeknek Oroszországban és Írországban volt. A cári Oroszországban honos terrorista taktika a célpont gondos kiválasztása volt. Ezek a célpontok fontos tisztséget betöltő emberek voltak, és az illegalitásban élő aktivisták reményei szerint e fontos fejek lehullása megindíthatta volna harcukat a fennálló hatalom ellen. Írországában a nacionalizmus volt a hajtóerő. Az Ír lakosság szabadulni akart a régóta fennálló brit uralom alól. Mind politikai, mind katonai síkon is harcba szálltak az elnyomókkal szemben. A brit vezetés csak akkor figyelt fel az ír törekvésekre, amikor militáns szervezetei emberáldozatokkal járó merényleteket követtek el fontos tisztségeket betöltő britek ellen, nem kevés civil áldozatot szedve.
2
Fontos kiemelni, hogy az intézményesített terror nem más, mint az állam kezében összpontosult demokrácia nélküli törvényhozó és végrehajtó eszköz saját akaratának érvényesítése
5 A modern terrorizmus kialakulásának alapjait e csoportosulások tevékenysége teremtette meg. Ugyanakkor a terrorizmus csak elenyésző szerepet játszott a fontosabb konfliktusokban. Jobban szemügyre véve e szervezeteket látni lehet, hogy szelektíven működtek s a politikai erőszak olyan formájával éltek, ami eltért a hagyományos háborúzás ismert formáitól. Céljaik és eszközeik sokban különböztek a maiaktól. Azok a célok, amiért akkor harcoltak, ma már nagyrészt természetes és elfogadott társadalmunkban.
2. XX. századi fejlődés A terrorizmus ma ismert formája később vonult be az erőszak, valamint a politikai erőszak fajtái közé, de gyökereit a korábbi időszakok erőszakos cselekményei között találhatjuk meg. A XX. század első felében végigsöprő erőszakhullám minden képzeletet felülmúlt, de a mai modern terrorizmusnak ehhez nem sok köze volt. Igaz, a fasiszta és a kommunista terrort nem lehet elfelejteni, de ezekben az esetekben maga az állam vállalta magára a halál osztogatásának szerepét. E korszakot az intézményesített terror állami szponzorálása jellemezte és különböztette meg az előző idők erőszakos cselekményeitől. Egyes államok hazafias vagy ideológiai célok által vezérelve állították hadrendbe erőiket más népek elpusztítására. Számos akcióik súlyosságban felértek egy – egy valódi terrorcselekménnyel. Motivációik
legtöbbször
politikai
indíttatásúak
voltak.
Az
áldozatokat
szisztematikusan választották ki, s a pusztulásból kicsengő üzenetet a széles nyilvánosságnak, illetve az érintett kormányoknak szánták. Ilyen példa nélküli rombolás volt például a hitleri Németország faji elméletén alapuló intézményesített népirtás. Ezek azonban nem a mai értelembe vett terrorcselekmények voltak, hanem üzenetek, melyek nagy nyilvánosságot és figyelmet kaptak, és hatásos eredményességük adaptálható lett korunk terrorista akcióinak tervezéseiben. A XX. század második felében a politikai terror bölcsője a Közelkelet lett. Csúcspontját az 1960-as évek végétől és az 1970-es évek közepe között érte el,
6 amikor úgy tűnt, hogy a palesztinok célpontjaik megválogatása nélkül követték el merényleteiket. De vajon tényleg a palesztinok az igazi terroristák? Ki kezdte el ezt a máig is tartó és valószínűleg sokáig elhúzódó harcot? A második világháborút megelőzően a palesztin területek Nagy – Britanniához kerültek. Ebben az időben kezdődött el a zsidóság nagyarányú bevándorlása ezekre a területekre. A betelepülők kiszorították a palesztinokat a területeikről, megfosztották őket addigi életformájuktól. A kisemmizett palesztinok nem nézhették tétlenül földjeik kisajátítását, és ellenlépésekre határozták el magukat. Az 1930-as évek közepétől először sztrájkokkal, majd erőszakos cselekményekkel, rablásokkal és gyilkosságokkal próbálták védeni érdekeiket és értékeiket. Átmeneti sikerek után a zsidók angol segítséggel leverték a palesztinokat. Ebben a zűrzavaros időszakban alakult meg a hivatalos zsidó ellenállás és az önálló zsidó államért küzdők katonai szervezete, aminek Hagana volt a neve. Két szélsőséges cionista csoportosulása a Stern és az Irgun Cvi Leumi volt, melyeknek vezetői a későbbi izraeli miniszterelnökök, Manahem Begin és Jichak Samir voltak. Módszereik nem sokban különböztek az SS és a Gestapó jól ismert likvidációitól, amelyeket a palesztin menekült táborok ellen indított könyörtelen mészárlások bizonyítanak, nem kímélve se gyereket, se asszonyt, se időset. Izrael hatásos módon érzékeltette, hogy a palesztinok erõszakos eszközökkel sohasem érik el önálló államuk megteremtését. Természetesen a palesztinok nem hagyták válasz nélkül a brutális izraeli mészárlásokat és az 1960-as évek elején Jasszer Arafat köré csoportosuló el-Fatah (Haraka al-Tahriral-Falastini) céljául tűzte ki Izrael erőszakos elpusztítását és a palesztin nép hazatelepítését. Bombáik az 1960.-as évek vége felé kezdtek robbanni főleg zsidó célpontok, köztük civil zsidók lakta területeken is. A dühöngő, határok nélküli terror elszabadult és elfajult 1968. – 74. között. A palesztinok sikerei motiválták más kontinenseken levő szélsőséges csoportok fellépéseit is. Például az iszlám újraéledése, és Khomeini ajatollah 1979.-es iráni győzelme a sah bukása ellenében, újabb harcteret nyitott. Már nem csak izraeli célpontok léteztek. Azok az államok is fenyegetve lettek, akik valamilyen támogatást nyújtottak Izrael politikájának. 1974.-re eluralkodott a nemzetközi méretű terror, amely merényletek mögött már nem csak a palesztinok álltak. Több erőszakos terrorszervezeteknek is sikerült elérni azt, hogy nemzetközi figyelmet kapjanak és érdekeiket politikai megoldások medrébe tereljék.
7 Ha körülnézünk a mai Európa színterén, akkor szintén akad példája a terrorizmusnak. Legismertebb és máig is aktív csoportosulásai a spanyolországi ETA (a Baszk Haza és Szabadság), és az észak-írországi IRA (Ír Köztársasági Hadsereg). Mind a két szervezet rendelkezik politikai és militáns szárnnyal, de elsősorban erőszakos és véres merényletekkel hívta fel a múltban, és hívja fel a jelenben magára a figyelmet, amelyek messze nem szednek annyi áldozatot, mint például az izraeli vagy palesztin merényletek. Bár eszközeik és céljaik hasonlóak, az indíttatásaik különbözőek. Az ETA területi és etnika önállóságért küzd, az IRA küzdelmét főleg a több évszázados angol elnyomás és belső vallási villongások teszik bonyolultabbá.
3. Az Európai és a Közel- keleti terrorizmus A terrorizmus a mai világ egyik fő problémája. A megoldás lehetősége pedig még nem is sejlik, miközben a terroristák egyre elszántabbak. Az elszántság netovábbja pedig a Közel-Keleten folyó terrorizmus. Az ott dúló terrorizmus lényegesen más színezetű, mint a nyugati. A Nyugaton működő terroristahálózatok, legyenek azok bármilyenek, valamilyen ideológiát vallanak. A RAF (Vörös Brigádok) esetében a kommunizmus volt ez az ideológia, az IRA (Ír Köztársasági Hadsereg) és az ETA - baszk szeparatista szervezet - ideológiája a nemzeti függetlenség eszméjében jut kifejezésre. Nyugaton a terrorista nem tekinti magát a gyilkosságot fontosnak, és nem vallja a gyilkolást önmagában véve jónak, szükségesnek. Az európai terrorizmus alaptézise, hogy gyilkolni a cél érdekében kell. A gyilkosságok kerülésére törekednek. De azért nem kell ezért humánusnak tekinteni őket, csak arról van szó, hogy igyekeznek olyan működési stratégiával élni, amely nem teszi őket gyűlöletessé a közember szemében, hiszen nem az ölés a céljuk, hanem a figyelem felhívása problémájukra. Fontosnak tartják megmagyarázni cselekményeik
értelmét,
ha
lehet
ilyesmiről
egyáltalában
beszélni.
Megfogalmazható és szalonképes formájában képviselhető céljaik is lehetnek, miként egyes szervezeteknek, gondoljunk csak a Shinn Feinre, az IRA politikai
8 szárnyának tekintett pártra, amely immár a brit parlamentben is rendelkezhet irodával, és amely már évek óta képviselheti az észak-ír függetlenség eszméjét. Nincs kommunikációs szakadék, sőt azzal is foglalkoznak a terrorszervezetek, hogy céljaikat valamely médiában fejtsék ki. A másik jellemzője a nyugati terrorizmusnak, hogy életben akarnak maradni a merénylők. Ez megkönnyíti a felderítést és a védekezést. Ezzel szemben a közel-keleti terrorizmus teljességgel kiszámíthatatlan, és európai műveltségű ember számára furcsa, idegen, érthetetlen. Az, a HAMASZ, al-Kaida és az Iszlám Dzsihad nevű szervezetek ideológiája alapvetően más. Valamilyen szinten jelen van ugyan benne a felszabadítás gondolata, de szorosan összekapcsolódik azzal az elképzeléssel, hogy az ellenséget meg kell semmisíteni. Fanatikusok, noha az iszlám teológusok nagy része elveti a terrorizmus minden formáját. De az iszlám világ tanításai, ideológiái nincsenek egységbe szervezve, s ezek vitában is állhatnak egymással. Vitáik legtöbbször elvont teológiai kérdésekről szólnak, másszor kisebb horderejű gyakorlatiakról. Időről időre feltűnik azonban olyan vallási vezető, aki az iszlám szellemében szabadon működhet és taníthat, még akkor is, ha tanítása jelentősen eltér a többi tanítóétól. Ilyen például Ahmed Jaszim sejk, aki a HAMASZ ideológiáját alkotta meg, azt az ideológiát, amibe bőven belefér az öngyilkos merénylet is. Ilyen volt Omár molla is, aki Afganisztán kapcsán vonult be a köztudatba. Minthogy
ezen
terrorista
szervezetek
tevékenysége
nincs
korlátozva,
támogathatják is őket például Irakból, Iránból, Szíriából, de Szaúd-Arábiából és Jemenből is. Iskoláik szervezetten működhetnek, mégpedig úgy, hogy esetenként gyermekeket egészen zsenge koruktól öngyilkos merényletre képeznek ki. Napjaink legismertebb terrorszervezete az al-Kaida, akcióinak egyik tipikus jellemvonása, hogy egy idõben több akciót hajtanak végre, és általában könnyen hozzáférhetõ célpontokat szemelnek ki. Ugyanakkor új vonás, hogy az akciókat helybeli szélsõségesek, a fő szervhez kapcsolódó sejtek hajtják végre. Az ideológiai hátteret a bázis adja, de a piszkos munkát a helyi fanatikusok, sejtek hajtják végre. Az afganisztáni kiképzõtáborokban több 10 ezer önkéntes terrorista
9 részesült halálos technikai kiképzésben az elmúlt évtizedekben, így al-Kaida hálózata, ha már nem is tud akciókat szervezni, könnyen találhat olyan jól képzett harcosokat, akik hajlandók magukat felrobbantani határtalan szélsőségek közepette. A dzsihad - szent háború - jelentése kezdetben egészen konkrét volt. Arra irányult, hogy újabb hitetleneket vonjanak az iszlám uralma alá. Az iszlám világ tündöklése után azonban ennek a szónak a jelentése megváltozott, mára egybefonódott a terrorizmuséval. Ennek radikalizálódása következtében szörnyű a közel-keleti terrorizmus. Iskoláik nem gyilkosságnak, bűnténynek tekintik emberek megölését, hanem a hit cselekedetének, amely jutalmat érdemel. Vannak olyan irányzatok is, amelyek a zsidók megölését nem tekintik bűnnek. A sokistenhivő hinduknak vagy az animista vallású közép-ázsiai török népeknek pl. hirdették az iszlámra térést. A Koránban találhatók harcra buzdító részek is. Igaz, akadnak olyanok is, amelyek minden ember testvériségét hangsúlyozzák, csak azokat nem mindenhol olvassák. Mindezt kisgyerekkortól adagolva, megvalósítható az a fajta terrorizmus, amely a Közel-Keleten jelen van, és amely ellen nem találják a hatékony eszközöket.
4. Terrorizmus és terroristák A terrorizmus hasonló szerepet játszik, mint a kommunizmus, a bűnözés, vagy a drogok és egyéb olyan eszközök, melyek segítségével kellőképpen meg lehet győzni a társadalmat, hogy azután támogasson olyan intézkedéseket, melyek célja az állam és a helyi hatalmi centrumok érdekeinek szolgálata. Amikor valamely indok elveszti a hatékonyságát hirtelen mások lépnek a helyébe. A terroristák kíméletlenek, de nincsenek sokan. Semmilyen területet sem ellenőriznek állandó jelleggel s nem futnak fejjel a falnak. A terrorizmus legfőképpen a politikailag tehetetlenek és elkeseredettek fegyvere. A többségében jól szervezett terroristák képtelennek érzik azt, hogy hagyományos politikai eszközökkel adjanak hangot akaratuknak. Ahhoz, hogy hatásosan lehessen küzdeni ellenük, tisztán kell látni a terrorista belső indítékait és problémáit.
10 A terrorizmus különféle és egymással összefüggő gyökereinek megértése az egyetlen út, hatásának és gyakoriságának csökkentéséhez, és ezáltal a hosszútávu biztonság növelésének megteremtéséhez. A terrorizmus tüzetes vizsgálata főképp azt mutatja, hogy a muzulmán fundamentalizmus nagy része közvetlen viszonyban van az Egyesült Államok szerepével a Közel-keleten, és hogy a szélsőséges muzulmán mozgalmak gyakran közvetlen az amerikai külpolitikára reagálnak. Az erőszak erőszakot szül, azaz ha a terrorizmust erősszakkal válaszolják meg ahelyett, hogy azzal az összefüggéssel törődnének amelyből származik, az csak további erőszakhoz vezet. Valószínűleg a katonai
akciók
nem
fogják
megszüntetni
a
militáns
arab
mozgalmak
tevékenységeit. Ellenkezőleg, ártatlan muzulmánok halálához vezethet, mely további tűz az amerikaiak és a vele szövetségben lévők elleni gyûlöletben. Világossá kell tenni a nyugati társadalom számára, hogy a világ muzulmánjainak az elsöprő többsége ellenzi a terrorizmust és a vallási intoleranciát. Az iszlám radikalizmus nem kíméli azokat a muszlim országokat sem, amelyek reformokat akarnak bevezetni, és lépéseket tesznek a demokrácia irányába, vagy amelyek valamely formában támogatást nyújtanak az Egyesült Államoknak és európai szövetségeseiknek. Ilyen célpont lehet még Szaúd-Arábia, Marokkó, Jordánia, Jemen és Pakisztán is. Ezek közül már több országban hajtottak végre merényletet. E stratégia célja valószínûleg az, hogy a muszlim államokat színvallásra kényszerítse, vajon melyik oldalon állnak valójában. Ha lehetséges, akkor a kormányzatok biztonsági szervei állandóan a terroristák nyomában vannak feltéve, hogy nem találnak menedéket egyetlenegy országban sem, s akkor számkivetettekké válnak, akiknek egyre több energiát kell a puszta túlélésükre fordítaniuk. Ha egy állam egy részét megpróbálják az ellenőrzésük alá vonni, ahogy az bizonyos mértékben Afganisztánban történt, csak hadsereggel lehet őket legyőzni.
5. Izrael és az USA
speciális
11 A nemzetközi terrorizmus valódi góca az izraeli és az arab konfliktus. Egyszerűen megfogalmazva a zsidók saját országot kaptak, amit kinőttek. Az USA fegyverekkel látja el Izraelt, hogy terjeszkedhessen. Arabokat gyilkolnak fegyvereikkel, megölik az arabok családjait, lebombázzák házaikat, s így az araboknak nem maradt semmi, csak a bosszú. Így aztán nem kell azon csodálkozni, hogy a nemzetközi terror első számú célpontja az USA és Izrael. De vajon miért? Hogyan vívták ki maguknak ezt a pozíciót? Nézzünk mélyebben bele ebbe a szomorú valóságba. A terrorizmus mellett és részben azzal kapcsolatban továbbra is jelen van az arab–izraeli konfliktus. Amerika intenzív tevékenysége is hozzájárult a helyzet kialakulásához. Amint a közel-keleti erőszak fokozódott, az USA kormányzata úgy döntött, hogy sokadszorra ismét bekapcsolódik a nemzetközi folyamatokba, s nem hagyja magára Izraelt. Izrael soha nem volt erősebb és egyben kiszolgáltatottabb helyzetben lévő, mint ma. Katonailag erősebb, mint bármelyik számba jöhető arab ellenfele vagy azok kombinációja. Egyértelmű, hogy súlyos veszteségeket tud okozni a palesztin terroristacsoportoknak is. Izrael azonban egy erős és fejlett társadalom, és állampolgárainak döntő többsége nem hisz a kibékülésben. A győzelemre és arab ellenfeleik megtörésére áhítozik. Minden államnak joga van megvédeni magát, így az Egyesült Államoknak is. 2001. szeptember 11. után jogosan vette fel a harcot a terrorizmussal, de eljárása megosztotta a világ s főleg Európa vezető hatalmait. Egy államot sem kötelezhetnek a teljes hadi leszerelésre, és ha Irak leszerelte volna fegyvereit, akkor sem kerülte volna el Amerika agresszióját. Mindegy lett volna, hogy az ENSZ mit határoz, az USA mindenképp teljesíthetetlen követeléseket (újat és újat) tett volna, hogy Szaddam Husszeint eltávolítsa. Vitathatatlan és fontos kérdés az, hogy miféle legitimitás és erkölcsi álláspont teszi lehetővé az USA számára, hogy vezető szerepet töltsön be egy a terrorizmus ellen indított nemzetközi háborúban. A USA legitimitása abból a tényből származik, hogy tetemes távolságban megelőzve másokat, ő a világ legnagyobb katonai erővel rendelkező nemzete, valamint a föld egyik leghatalmasabb gazdasági központja, és mindez már közel egy évszázada tart. Miután a szó tényleges értelmében nem létezik nemzetközi háború a terrorizmus ellen, így az USA nem is vezetheti azt.
12 A II. Világháborút követően ez a gazdaság óriási fontosságú összetevőjévé vált a világnak. Itt találjuk a fejlett gazdaság nagy részének gyökereit is, de ide tartozik a komputeripar, az elektronika általában, a telekommunikáció és az internet, az automatizálás, a lézertechnológia, a polgári repülés és a szolgáltatóipar egy része. Az USA gazdasági hatalma lényegében a nagyobb kockázatok és a költségek viselését vállalja magára a terrorellenes küzdelemben, de ugyanakkor ez a hatalom lehetővé teszi a leggazdagabb és leghatalmasabb állam számára, hogy kibújjon a szabályozások alól. Ami a hadiipart illeti, nem szabad megfeledkezni arról, hogy a gazdaság dinamikus állami szektora nagyobbrészt eddig is katonai ernyő alatt működött. Jelenleg az USA túl nagy hatalommal rendelkezik ahhoz, hogy szükségét érezze bármilyen nemzetközi autoritásnak való engedelmeskedésnek és nagy erőkkel őrzi a maga szuverenitását, miközben tetszés szerint ignorálja másokét. Sokan Amerikát tekintik a katonailag támogatott globális rabló-kapitalizmus fő mozgatórugójának, ami szítja az indulatokat, és ellenérzéseket kelt vele szemben. Itt keresendő az Amerika iránti gyûlöletnek az egyik fő összetevője. Ugyanakkor az amerikai vezetés be kell, hogy lássa, hogy az ENSZ-el és más multilaterális szervezettel való együttmûködés létfontosságú a saját és a többi demokratikus berendezkedésű állam biztonságának növelése érdekében.
6. Megoldási lehetőségek Mindenekelőtt azt kell felismerni, hogy a terrorizmus teljes és tartós kiiktatása jelenlegi körülmények között lehetetlen. A 2001. szeptember 11.-ei társadalmi fordulópont volt, amely rákényszeríttette a világ demokratikus vezetőit, hogy újraértékeljék eddigi szerepüket. Az Egyesült Államok és szövetségesei, szeptember 11.-ig, a terroristatámadás bekövetkeztéig nem indítottak katonai akciót. A visszafogottságot az elrettentés ugyanazon elve alapján tanúsították, amelyet a jelentősebb hatalmak kezében lévő tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban léptettek életbe. A demokráciák megdöbbentek, hogy a kívülről jövő fenyegetés kézzel foghatóvá vált.
13 Európa és Amerika számára már eddig is ismert jelenség volt a terrorizmus, azonban eddig többnyire „csak” a létesítményeik ellen irányultak. A hatás jobbára jelképes volt, és nem fenyegette az emberek életét és a civil társadalmat. A támadást követõ nemzetközi diplomáciában világossá vált, hogy Európa jelentősebb hatalmai az Amerikával való közvetlen kapcsolatokban látják a terrorizmus elleni harc hosszú távú megoldását. Európának vissza kell térnie a szövetségi politikához, ahelyett hogy az Európát az Egyesült Államoktól elválasztó különbségeket hangsúlyozná. A terrorizmus kérdésében az európai intézmények másodlagos szerepet játszottak az észak-atlanti térség államai között létezõ hagyományosabb kapcsolatokkal összehasonlítva. Az Egyesült Államok ellen intézett támadásra adott elsõ reagálásukban Európa vezetõi érzékeltették, hogy új diplomáciai és stratégiai befolyást tudnak Washingtonra gyakorolni. Ezt a felismerést megkönnyítette az amerikai kormányzat koalíciós diplomáciája. Az USA vezetése az amerikai földön elkövetett támadásokat követõen a koalícióépítés kedvéért elutasította azokat a követeléseket, amelyek azonnali katonai akciókat sürgettek a terroristaközpontok ellen. Ehelyett rendkívül ügyesen olyan globális koalíciót hozott létre, amely legitimálta a katonai erő alkalmazását az ellen az Afganisztán ellen, amely a nemzetközi terrorizmus jelképének, Oszama bin Ladennek biztosított menedéket. Azt ugyan nem lehet biztosan tudni, hogy bin Laden hálózatát valóban sikerült-e teljesen szétforgácsolni. Feltehető, hogy az egykori vezetőket vagy megölték, vagy elfogták, maga bin Laden pedig bujkálni kényszerül, és a csoport néhány anyagi forrását is valószínűleg sikerült befagyasztani. Ebben az esetben a szövetség célja az állami támogatással bíró terrorizmus szétzúzása volt, amely
stratégia kulcsa
lehetne, hogy ha fel tudnák számolni a búvóhelyeket. Az
al-Kaida
szervezet
felszámolása
javában
folyik,
de
vannak
még
terrorszervezetek, amelyek ellen lehetetlen védekezni, mert kívül esnek a nyugati világ gondolkodásmódjának a keretein. Erről tanúskodnak az izraeli utcák és polgárok elleni támadások. A titkos támogatás és a terroristákkal való kapcsolat lehetősége mindig fennáll. Amikor a szövetségesek erőfeszítésének célja túlnőtt egy bizonyos országban található, azonosított terroristacsoportok megsemmisítésén, és már a tömegpusztító
14 fegyverek elterjesztésének lehetőségét kívánta megakadályozni, a koalíciós egyetértés gyengülni kezdett. Az afganisztáni hadműveletekre vonatkozó majdnem teljes egyetértés után pár hónappal az amerikai indítvány, hogy igázzák le Irakot, korábban még nem látott ellenérzéseket váltott ki az európai nagyhatalmak között. Amerika nyomatékosan felhívta a figyelmet egy globálissá váló válság megelőzésére, olyan országokra utalva, mint Észak-Korea és Irán. A fenti államok tömegpusztító fegyverekkel rendelkeznek és kiszámíthatatlanok. Az európai vezetés óvatosabban közelítette meg a témát. A nemzetközi biztonság egyik központi kérdésére helyezte a hangsúlyt a nagy, jól szervezett és halálos fenyegetést jelentő terroristaszervezetek, a terrorizmushoz már korábban folyamodó és azt támogató államok, valamint a tömegpusztító fegyvereket kifejlesztő országok közötti kapcsolatrendszerre. A szövetségesek politikai és katonai próbálkozásai azok, amelyek a veszélyes rezsimek birtokában lévő tömegpusztító fegyverek, valamint az általuk támogatott terrorista szervezetek okozta globális biztonsági kockázatot valamilyen mértékben csökkenteni fogja. A nyugat által veszélyesnek tartott nemezeteket különleges helyzetüknek megfelelő módszerekkel kell kezelni. Irak jelentette a legközvetlenebb veszélyt s ez a veszélyforrás jelenleg még aktív. Irán egy nagyon kifinomult politikát igényel, Észak-Korea megrögzött kommunista kül-és belpolitikája és megbízhatatlan. A diplomáciai mozgástér korlátozottsága miatt az európai szövetségesek nem szándékoznak katonai eszközökkel foglalkozni Irán és Észak-Korea esetében. Az is igaz, hogy demokratikusabbá válásuk érdekében nyomást kell gyakorolni a diktatórikus és megbízhatatlan kormányokra, tudatosítani kellene bennük azt, hogy tiszteljék az alapvető emberi jogokat. Fontos, hogy a legfőbb európai biztonsági fórum országai támogatásukkal erõsítsék meg a biztonságot a fejlõdõ demokráciákban. Az etnikai és vallási különbségek iránti türelem ösztönzése, valamint a nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok jogainak védelme is igen fontos, mert ennek révén megfoszthatják a terroristákat az ezekkel kapcsolatos erőszakos cselekményeik egyik ürügyétõl. . Európa különböző térségeiben kirobbant válságok megmutatták, hogy a nemzeti kisebbségek jogainak tiszteletben tartása és védelme a stabilitás megőrzését jelenti és fékezi a terror terjedését. A nemzeti jogi rendszer és a nemzetközi normák
15 fejlesztése, az új megoldások elfogadása iránti készség a nyitja annak, hogy a különbözõ
etnikai
csoportok
harmonikus
együttmûködéséhez
szükséges
környezetet meg lehessen teremteni. Az iraki háború után elgondolkodtató az, hogy vajon javultak-e a szövetségesek esélyei a terrorellenes harcban. Bár a terrorfenyegetettség nőtt, a fokozott biztonsági intézkedéseknek és a szinte mindig harckészültségben lévő koaliciós hadseregnek köszönhetően az esélyek egyértelműen nőttek, s a biztonsági helyzet is javult. Úgy tűnik, hogy az amerikaiak vezette haderők kiiktatták a képbõl a béke egyik legveszélyesebb ellenfelét - Irakot, és ez nagymértékben befolyásolja a közel-keleti helyzetet, s ebből kifolyólag a terrorista szervezetek támogatottságát. A sikereknek óriási pszichológiai hatása is van. Az arab világ számára ez azt is jelenti, hogy nem számíthat arra, hogy nyugati demokráciákat sikerül hamarosan megsemmisítenie. Európában azonban sokan látják úgy, hogy az iraki rendteremtés, s az egész Közel-Kelet amerikai recept szerinti általános demokratizálása a globálterrorizmus további erősödéséhez vezet. A nemzetközi terrorizmus elsősorban Amerika-ellenes, de Washington úgy viselkedik, és azt is kommunikálja, mintha az egész szabad világ ellen hirdettek volna harcot bizonyos iszlám körök. Látni kell azonban, hogy az al -Kaidához hasonló szervezetek, az USA-nak az iszlám világban gyakorolt politikája ellen indítottak küzdelmet. Washington erkölcsi alapokra próbálta helyezni és legitimálni a terrorizmus elleni harc keretein belül megindult háborút. A terrorizmus kétségtelen fenyegetést jelenthet közvetlenül még Európára is, de figyelembe kell venni, ahhoz, hogy a terrorizmust kiirtsák, először fel kell állítani a helyes stratégiát. Az USA jelenlegi politikájával szinte provokációt végez, felszínre akarja juttatni a rejtőzködő sejteket, hogy aztán elpusztíthassa őket. Az arab világban sokan úgy látják, hogy mind az USA mind a terrorizmus veszélyt jelenthet a világ számára. Ez a gondolkodás a nyugati civilizáció emberének érthetően hátborzongató és elfogadhatatlan, de az egyszerű iszlám tömegek számára, akik az egyre fokozódó, az arab világ belügyeibe való amerikai
16 beavatkozásnak a gátlástalan kiteljesedését látták az Irak elleni intervencióban, egyáltalán nem összehasonlíthatatlan ez a két veszélyforrás. Az arabok közti számos ellentét ellenére erős az arab összetartozás-tudat, s mivel érzik saját gyengeségüket, sokan úgy gondolják, hogy az USA terrorizmusával csak terrorizmussal vehetik fel a harcot. Téves az a feltételezés, mely szerint a nyugati értékrendet kellene ráerőltetni a térség államaira, ugyanis épp ez az a felfogás, ami kedvező környezetet teremt a terrorizmus meggyökeresedéséhez. A terrorizmust tehát nem elég elvetnünk, hanem meg is kell értenünk azt. Vannak, akik úgy látják, hogy az iszlám világban a vallási radikalizmus valójában csak a globalizmussal szemben megfogalmazódó agresszív elzárkózás egy formája. Az a bizonyos globalizáció pedig egy erőteljes amerikanizációval párosul, így mivel a térségben nem jöttek létre európai értelemben vett nemzetállamok, a még mindig törzsi kapcsolatokra épülő arab társadalmakban reneszánszát éli az iszlám fundamentalizmus Az európai és vele együtt a nyugati világ közvéleményének jó része azonban nem érti ennek a jelenségnek az okait. Általában a média formálja a közvéleményt, ami pedig nem mondja ki, hogy a fundamentalizmus valójában a muzulmán világ immunrendszerének a terméke, tehát a szervezet válasza az idegen testre, amit az USA jelent erre a több ezer éves kultúrára és civilizációra. Ezt a jelenséget egy túlélési
ösztön
hívta
életre.
Az
izraeli-palesztin
konfliktus
az
iszlám
fundamentalizmus szimbólumává vált az elmúlt évtizedekben, így sokak szerint az amerikaiak csak ennek a kérdésnek az arabok számára is megnyugtató rendezésével csökkenthetnék az ellenük érzett gyűlöletet a térségben.
7. Együttműködési feladatok A terrorizmus elleni harcot és az együttműködést: •
katonai téren kell folytatni
•
gazdasági, pénzügyi területen
•
és jogi úton is.
Intézkedések, amelyeket a terrorizmus megelőzése érdekében végre kellene hajtani az európai térségben:
17 •
demokratikus intézmények kiépítése
•
a törvény és az állami hatóságok szerepének erősítése
•
az emberi jogok, a tolerancia
•
a multikulturalitás érvényesítése
A terrorizmus elleni egységes nemzetközi fellépés elengedhetetlen. Talán napjaink legfontosabb feladata az, hogy egységes koalícióban lépjen fel minden demokratikus nemzet a terrorizmus bármely formája ellen. A terrorizmust, bármi legyen is az indítéka és forrása, semmi nem igazolhatja. Semmilyen ügy nem teheti jogossá az ártatlan emberek elleni támadásokat. A terrorizmus elleni harcban nem lehet semlegesnek maradni. A terrorizmus veszélye mindenhol jelen van, szembe kell szállni a jól szervezett nemzetközi terrorszervezetekkel, amelyek minden pillanatban készek, hogy lecsapjanak Amerikára, Európára vagy a világ bármely tájára. A terrorizmus immár nem nemzeti probléma, hanem nemzetközi, amely új megoldásokat követel, s amely csak nemzetközi összefogással győzhető le. Katonai eszközökkel kell replikázni a terrorszervezetek akcóira, amelyek alapvető értékek - szabadság, demokrácia, élethez való jog, jogállamiság - ellen indítottak háborút, s mindaddig veszélyforrást jelentenek, amíg fel nem számolják őket, s tagjaikat nem állítják a bíróságok elé. Amíg a terroristákat különböző fegyveres csoportok osztják meg, könnyű ellenük a harc, ámde ha egységesülnének, akkor a terror új dimenziókba léphetne. Gazdasági, pénzügyi eszközökkel kell megsemmisíteni a terrorszervezetek és terroristák azon lehetőségét, hogy fegyveres cselekményeket finanszírozzanak. Ezeket a gazdasági szankciókat azon kormányok esetében is alkalmazni kellene, amelyek direkt vagy indirekt módon támogatják vagy segítik a terrorizmust, vagy elnézik jelenlétüket országuk területén. A terroristák pénzforrása legtöbb esetben a kábítószer-csempészés, nő-, gyermekkereskedelem, zsarolás, pénzmosás. Be kell fagyasztani a terroristák és szervezeteik bankszámláit, de azokét is, akik őket támogatják.
18 A terroristákat el kell szigetelni, és tekintet nélkül nemzetiségükre, vallási hovatartozásukra, az igazságszolgáltató szervek elé kell állítani őket. A terroristáknak nincs nemzetiségük, sem hitük. A mások hitét és tudatlanságát kihasználva változtatják őket saját gyilkos/öngyilkos eszközeikké. A terrorizmus elleni küzdelem keretében törkedni kell arra, hogy minél több terrorista legyen kiiktatva aktív szerepéből. A terroristákat kötelező módon különleges nemzetközi törvényszéknek kell elítélnie. Megsemmisítésük saját szimpatizánsaik szemében mártírokká változtatná őket. Ellenben egy független nemzetközi törvényszék által hozott igazságos ítélet a társadalom nagy részét meggyőzné arról, hogy a harc nem egy nemzet vagy egy vallás ellen folyik, hanem kizárólag a terroristák ellen. A terroristák és a terrorizmus elleni harc az emberi jogoknak a megsértését is feltételezi. A terrorizmus elleni harc jó kifogás lehet a biztonsági szolgálatoknak, hogy telefonokat hallgassanak le, megszegjék a levéltitkot, vagy törvénytelen módon fogva tartsanak, letartóztassanak bizonyos személyeket. Fennáll a veszélye annak, hogy egyes kormányok a helyzetet politikai ellenfeleik, illetve egy nemzeti vagy vallási kisebbség ellen használják ki. Az EU-nak különleges figyelemmel kell kísérnie, hogy a tagországában a terrorizmus elleni harc ne fajuljon az emberi és a kisebbségi jogok csorbításává. Egyensúlyt kell teremteni tagországaiban a terrorizmus elleni harc és az emberi jogoknak a betartása között. Az Európai Unió jelenleg éppen fejleszteni igyekszik a határain túli szomszédos országokkal – a földközi-tengeri medencét és Kelet-Európát beleértve – való együttműködési politikáját. Konszenzus van azt illetően, hogy ennek a politikának fontolóra kell vennie az olyan országok, mint például a szovjet utódállamok jövőbeni taggá válását – persze csak akkor, ha ezt ők is kezdeményezik. Ez megegyezik azzal az 1995.-ös, úgynevezett Barcelonai Nyilatkozattal, amely partneri viszonyt javasol ÉszakAfrikával és a Közel-Kelettel, és valamiféle közös euró-amerikai, a közel-keleti konfliktus megoldására tett erőfeszítésre törekszik. Természetesen ennek igen kicsi a reális esélye. Jelentős véleménykülönbség figyelhető meg az Egyesült Államok és az Európai Unió között a közel-keleti konfliktust illetően. Az amerikai-európai kapcsolatok és a globális stabilitás kilátásai éppen emiatt forognak veszélyben A közel-keleti konfliktus megoldása azonban egyelőre főként Amerikán múlik. Veszélyes lenne,
19 ha az Európa és Amerika között e területen fennálló nézetkülönbségek tartósan fennmaradnának. Az Európai Unió hatalmas összegeket költ el a térségben, de ezt improduktívan teszi, anélkül, hogy ezzel egyúttal a béke ügyét is előmozdítaná. A kapcsolatok szorosabbá válásának érdekében ezeknek az országoknak a jogállamiság, a demokrácia és az emberi jogok tekintetében meg kellene felelniük az EU kritériumainak. Oroszország szerepe kiemelkedő kérdés az együttműködési folyamatokban. A terrorizmus elleni harcban Oroszország is kész a jelenleginél szorosabban együttmûködni az Egyesült Államokkal és a NATO-val.
A nemzetközi
közösségeknek, az Egyesült Államoknak és a NATO-nak ki kell dolgoznia valamilyen együttműködési mechanizmust, és akkor Oroszország kész a jelenleginél akár mélyebb együttműködésre a terrorizmus kérdésében. Oroszország és a volt szovjet közép-ázsiai köztársaságok készek logisztikai úton segiteni az Egyesült Államoknak és szövetségeseinek, de ez a segirség jelnleg nem terjed ki katonai operációs feladatokra.
Léteznek vajon megoldások? Mindenekelőtt azt kell felismerni, hogy a jelenlegi körülmények között lehetetlen tartós megoldást találni. Egyes válságokat csak kezelni lehet, de nem megoldani.
Az
elérhetetlen
célok
állandó
hajszolása
meggondolatlan
cselekedeteket fog gerjeszteni. A terroristák elszántan harcolnak, s akkor győznek, ha nem szenvednek vereséget. Ennek ellenére közel lehet az a pont, amikor a terror elleni háború költségei pontosan azt a civil társadalmat fogják kimeríteni, vagy akár szét is rombolni, amelyet a terroristák létre kívánnak hozni. Egy átfogó hadművelet hajszolása felér egy tartós patthelyzettel. Amennyiben a szövetségesek olyan mértékig próbálják meggyengíteni a terroristaközpontokat, hogy azok ne legyenek képesek megkísérelni a szövetséges kohézió aláásását, akkor eggyel közelebb kerülhetnek a győzelemhez. A veszélyek elsősorban pszichológiai vagy társadalmi eredetűek. Habár Európa és Amerika számára nagyon is ismert jelenség a terrorizmus, az eddig többnyire
20 létesítmények ellen irányult. A hatás jobbára jelképes volt, és nem fenyegette az emberek életét és a civil társadalmat, szerte a világban. A támadást követõ nemzetközi diplomáciában világossá vált, hogy Európa jelentõsebb hatalmai az Amerikával való közvetlen kapcsolatokban látják a terrorizmus elleni harc hosszú távú megoldását. Ha Európa nem szeretne marginalizálódni, akkor a szövetségi politikához kell visszatérnie ahelyett, hogy az Európát az Egyesült Államoktól elválasztó jelenségeket hangsúlyozná. A terrorizmus kérdésében az európai intézmények másodlagos szerepet játszottak az észak-atlanti térség államai között létezõ hagyományosabb kapcsolatokkal összehasonlítva. Európa vezetõi az Egyesült Államok ellen intézett támadásra adott elsõ reagálásukban felismerték, hogy új diplomáciai és stratégiai befolyást tudnak gyakorolni Washingtonra. Ezt a felismerést megkönnyítette az amerikai kormányzat koalíciós diplomáciája. Az USA vezetése az amerikai földön elkövetett támadásokat követõen a koalícióépítés kedvéért elutasította azokat a követeléseket, amelyek azonnali katonai akciókat sürgettek a terroristaközpontok ellen. Ehelyett rendkívül ügyesen olyan globális koalíciót hozott létre, amely legitimálta a katonai erő alkalmazását az ellen az Afganisztán ellen, amely a nemzetközi terrorizmus jelképének, Oszama bin Ladennek biztosított menedéket. Ebben az esetben a szövetség célja az állami támogatással bíró terrorizmus szétzúzása volt. Ez az újfajta hadviselés minden újszerűsége ellenére lehetővé tette a stratégiai cél egyértelmű megfogalmazását: fel kell számolni a terrorista búvóhelyeket. Elleltétek Amikor a szövetségesek erőfeszítésének célja túlnőtt egy bizonyos országban található, azonosított terroristacsoportok megsemmisítésén, és már a tömegpusztító fegyverek elterjesztésének lehetőségét kívánta megakadályozni, a koalíciós egyetértés gyengülni kezdett. Az afganisztáni hadműveletekre vonatkozó majdnem teljes egyetértés után pár hónappal az amerikai indítvány, hogy igázzák le Irakot, korábban még nem látott ellenérzéseket váltott ki az európai nagyhatalmak között. Amerika nyomatékosan felhívta a figyelmet egy globálissá váló válság megelőzésére, Észak-Koreára és Iránra utalva. A fenti államok tömegpusztító fegyverekkel rendelkeznek és kiszámíthatatlanok.
21 Az európai vezetés óvatosabban közelítette meg a témát. A nemzetközi biztonság egyik központi kérdésére helyezte a hangsúlyt a nagy, jól szervezett és halálos fenyegetést jelentő terroristaszervezetek, a terrorizmushoz már korábban folyamodó és azt támogató államok, valamint a tömegpusztító fegyvereket kifejlesztő országok közötti kapcsolatrendszerre. A nyugat által veszélyesnek tartott nemezeteket különleges helyzetüknek megfelelő módszerekkel kell kezelni, de a diplomáciai mozgástér korlátozottsága miatt az európai szövetségesek nem szándékoznak katonai eszközökkel foglalkozni a fent emlitett országok esetében.
8. Védelem Napjaink társadalmában elkerülhetetlen az összetett, egyeztetett együttműködés az élet minden területén, így a terror üldözésében is. Az amerikai kormány több évre szóló, sokrétû és az egész világra kiterjedő hadjáratot indított a terrorizmus mai és várható veszélyeinek leküzdésére. Olyan hadjáratot, amely politikai, gazdasági, pénzügyi és katonai síkon folyik, és szét tudja zúzni az egyéni fanatikusok támadásait lehetővé tevő hálózatokat. Ebben számít Európa szolidaritására és hatékony közreműködésére. A siker érdekében a szövetségen is túlnyúló koalíciót kell létrehozni a sokrétû feladat megoldására. A szövetségesek egyhangúan kinyilvánították teljes szolidaritásukat az Egyesült Államokkal, és hangoztatták, hogy készen állnak a fellépésre a terrorizmus ellen. Elképzelhető, hogy tekintettel a több éves, igen szerteágazónak ígérkező hadjáratra, fel kellene állítani egy különleges akciócsoportot a terrorizmus elleni feladatok összehangolására. Fokozni kell az összefogást és a hírszerző adatok cseréjét nemcsak a szövetségesek között, hanem a világ valamennyi terrorizmus ellenes mozgalmai keretein kívül is. A legfontosabb cselekvési irány a terrorista támadások megelőzése, illetve a hatásos elrettentés. Ezzel kapcsolatban hangot kapott az a felismerés is, hogy a tömegpusztító fegyverek terjedése a következő időszak egyik legnagyobb gondja lehet, amivel szemben hatékonyan fel kell lépni.
22 Az egészen bizonyos, hogy hosszú távú megoldást kell találni a terrorista csoportok visszaszorítására. Ezek a megoldások többféleképen valósíthatok meg. A terrorizmus ellen indított, világméretû háború egyik kulcseszköze a szélsõséges, terrorista csoportok megfosztása a mûködésükhöz szükséges pénztõl. Ilyen lehet a felderítő és biztonsági erők létszámának és erejének fokozása is. Tudatosítani kell a terroristákban a büntetés elkerülhetetlenségét és a felelősségre vonást. A terrorellenes küzdelem kéz a kézben halad a terrorizmussal de az elmúlt években ez a halysza sajnos egyre eredménytelenebb. A modern technológia hatalmas előrelépést adott ennek a területnek is. Könnyűszerrel lehet követni csapatmozgásokat az űrből, de egyes személyeket már nem lehet kontrolálni tevékenységük közben, pláne ha elvegyülnek a társadalomban és minatürizált bombákkal készülnek robbantani. Talán az egyik leghatékonyabb eszköze terrorizmus ellen modern korunkban a beszivárgás soraikba és informátorok használata. A biztonsági szerveknek a múltban sokkal nagyobb szabadkeze volt a terrorizmus elleni hajszában mint a maiaknak. Napjaink terrorellenes erőinek a demokratizmus leple alatt nagyon kevés manőverezési lehetősége van. Nagyon sok ember van bevonva a döntéshozatalba és végrehajtásba, és a bürokratikus formalitások hálózatában szabadon vándorolhatnak ki és be az információk, amik aztán a terroristák kezében is landolhatnak. Az informátorok lefizetése is sok pénzt és bürokratikus lépést igényel, nem beszélve a lehallgatáshoz beszerzendő engedélyekről és a jól képzett és jól megfizetett ügyvédekről, akik adott esetben eredményesen lépnek fel terrorista ügyfelük érdekében és felmentetik őket a felelősségvonás alól. Ezek miatt a faktorok miatt a sikeres harc a terorristák ellen igen valószinutlennek látszik. Úgy tűnik, hogy a mai demokratikus társdalomban az egyik legnagyobb esély felvenni a küzdelmet a terroristák ellen az előrehaladott computerizácó adhatja, valamint a kooperáció a társdalommal mely fontos információkkal láthatja el a biztonsági szervezeteket. Másrészről viszont a nemzetközi együttműködés még mindig nem tökéletes. A kormányok félnek szabadon engedni terrorista foglyaikat félve a megtorlástól. Az viszont megfigyelhető, hogy egy jelképes idő után idegen ország terroristáit mégis
23 elengedik. Jobb esetben csak az olyanokat, akik már nem használhatók semmire. Persze vannak vagy éppen ellenkezőleg keményebben fellépő államok is, akik nem tárgyalnak terroristákkal semmilyen körülmények között sem. Európában a rendõrséget, a kormány hivatalnokait és a magánszektor biztonsági felelõseit folyamatosan arra képzik, hogy minél magasabb szinten gondoskodjanak a kulcsfontosságú infrastruktúra védelmérõl és a nagy tömegeket vonzó rendezvények megfelelõ biztonságáról. Az elkövetett merényletek miatt még fokozottabb
figyelmet
kell
szentelni
a
fejlett
világgal
szembeni
terrorfenyegetésekkel kapcsolatos információknak. Európa terrorellenes szakértői egyetértenek abban, hogy az al-Kaida és hasonszőrű társszervezetei továbbra is élénk érdeklődést mutatnak a légi közlekedés kínálta lehetőségek iránt, ám mivel az utasszállító repülőgépeket minden eddiginél nagyobb biztonsági ellenőrzésnek vetik alá, nagyobb a veszélye annak, hogy most teherszállító gépeket akarnak felhasználni kikötők, hidak, védgátak, vegyi gyárak, veszélyes hulladékot tároló létesítmények, atomerőművek, vagyis olyan célpontok ellen, amelyek lerombolása további katasztrófákat vonhat maga után. Ugyanakkor a terrorcsoportok általában könnyű célpontokat keresnek, és nem kizárt, hogy vegyi, illetve biológiai fegyvereket kívánnak bevetni. Mint az amerikai, mint az európai külügyminisztériumok is folyamatosan figyelmeztetik polgáraikat, hogy a vakációs idõszak során tett külföldi utakon legyenek különösen óvatosak, és ha lehet, kerüljék a Közel-Kelet térségét. Azonban nemcsak az a kérdés, hogy lesz-e terrortámadás valamely állam területén, hanem az is, hogy mikor. A terrortámadások többségében a célországok érdekeltségeit eddig csak külföldön érintették, ez korántsem jelenti azt, hogy ezek az országok tökéletes védelem alatt állnak. Európa egyik vezető hatalma, s egyszersmind az USA fő szövetségese Nagy-Britannia előkelő helyet foglal el azon a listán, amely a legvalószínûbb terrorcélpontokat sorolja fel, így Európában õ a legveszélyeztetettebb, a városok között pedig London az elsõ helyen áll. Rendkívüli veszélynek vannak kitéve a szövetséges országok követségei és konzulátusai, védelmük megerõsítése folyamatos, az épületeket beton- és acélelemekkel választják el az utcafronttól, és több helyütt katonák õrzik õket. Megnehezíti azonban a helyzetet, hogy újabban kereskedelmi célpontok is
24 felkerültek a terroristák listájára, ezek védelme azonban nehézkesebben biztosítható, és itt az állampolgárok közremûködésére is szükség van. A fenyegetettség állandósult napjainkban. Potenciális célpont lehet minden olyan ország vagy annak bármely érdekeltsége, amely támogatja Amerikát a terror elleni harcban. Kényes és bonyolult kérdés Oroszország integrálása a küzdelembe. Oroszország csecsenföldi politikáját sokan kritizálják. Mint ismeretes, igen szervezetlenül, meggondolatlanul és keményen intézte el a 2004.-ben történt iskolai túszdrámát. Oroszország például már nem jelent katonai-politikai fenyegetést a régió számára, míg ugyanakkor azokat a veszélyeket, amelyek Kelet felől érkezhetnek – terrorizmus, szervezett bűnözés, áru- és embercsempészet, AIDS, stb. –, az európaiak az amerikaiaknál jobban képesek kezelni. Kérdés, hogy vajon Oroszországra is úgy kell-e gondolnunk, mint jövőbeni szövetségesre, vagy esetleg EU tagra. Oroszországnak vannak ugyan európai ambíciói, és Európához tartozónak érzi magát, de nem tervezi, hogy felvételét kérje az Európai Unióba. Így tehát nincs miért orosz tagságról beszélni, hiszen Oroszország maga dönt úgy, hogy nem kíván taggá válni. Oroszország hatalmas ország, talán bátran kijelenthető, hogy egy eurázsiai hatalom, amelynek ambíciói messze meghaladják az európai integráció célkitűzéseit.
Az EU és Amerika az utóbbi időben vitába keveredett egymással épp az eszközök alkalmazásának kérdésében. A hidegháború hat évtizedében az Egyesült Államok mindvégig támogatta az európai integráció gondolatát, azt feltételezve, hogy egy együttesen cselekvő, egyesített Európában jobb gazdasági partnerre és politikai szövetségesre lel majd. Az amerikai vezetők a kommunizmus bukását követően is folytatták az integrációt támogató politikájukat. Ám a dolgok újabban kissé összekuszálódtak. Sokan a transzatlanti kapcsolatok válságáról beszélnek, amelyet az iraki háború váltott ki. Az EU szerint az arabok legnagyobb része nem terrorista, nem szabad őket bántani egyesek tetteiért. Így érvelnek egyébként az amerikai liberálisabb gondolkodók is. A világ viszont azt tapasztalja, hogy hetente több terrorista robbantja fel valahol magát. Nem csoda hát, hogy a szövetségesek a terrorizmus minden lehetőségét ki
25 akarják zárni, hiszen nem lehet úgy élni, hogy nem tudhatja az ember, vajon megússza-e élve, ha végigmegy a városa főutcáján. Fontos ütközéspont, hogy a koalíció vajon egyet ért abban, hogy minden terrortámadásra megtorlással válaszol–e. A megtorlás hiánya azt a benyomást is kelthetné, hogy a nyugat nem tudja megvédeni magát, és ez csak olaj lenne a tűzre. Lángra kapva pedig a terroristák sokszor elvakultan és megszállottan, a tárgyalás vagy békés megegyezés esélye nélkül intézik el ellenfeleiket. A szövetség politikusai és lakossága is megosztott, ami szintén nem segíti elő a megldás tető alá hozása. Ez a kommunikáció, valamint a megoldások lehetőségeinek rendkívüli beszűkülését jelenti. Európában és Amerikában is csak próbálják megérteni a helyzetet. A nyugati világban az arabokat tartják szörnyűnek, mert a terrorista merényleteket akarvaakaratlanul nekik tulajdonítják, az arab világban az amerikaiakat és a zsidókat, és a fertő nyugatot tekintik kegyetlennek és érthetetlennek. A viszonylagos biztonságról senki nem ítélkezhet, az azonban megállapítható, hogy emberek robbantják fel magukat, hogy másokat is magukkal vigyenek a halálba, és hogy gyermekeket képeznek ki fanatikus felnőtteknek. A fanatikus iszlám befolyását nehéz
kiszámítani,
mert
követõik
az
egész
világot
behálózva
összekapcsolódhatnak egymással. Ez az egész világ gondja. Ezek az emberek a nyugati civilizáció ellen indítottak támadást. Ez veszélyes állapot, amit az Európaiak a madridi merénylet óta a saját bőrükön is érzékelhettek.
9. Eredménytelenség A békét a Közel-Keleten ismét elérhetetlen távolságba sodorták és ennek oka az európai fül számára ma már nagyon is érthető terrorizmus a legfőbb okozója. Míg a terrorizmus elleni közös harc döntő hajtóerőnek bizonyult az EU és Amerika közötti együttműködés új szellemének létrejöttében, ez nyilvánvalóan nem az egyetlen közös érdekük. Regionális instabilitás, nemzeteken átívelő bűnözés,
26 tömeges migráció, fegyver- és embercsempészet a listát lehet folytatni. Valamennyi modern kori kihívás egyaránt fenyegeti a nyugatot. Az EU tagállamai a 2001. szeptemberében, alig néhány nappal az Egyesült Államokat ért merényletek után terrorizmusellenes cselekvési tervet hirdettek meg, de ennek számos elemét mind a mai napig nem sikerült teljesen megvalósítani. Úgy látszik, Európának szüksége volt megélni a 2004. március 11. madridi terrortámadást ahhoz, hogy realizálja sebezhetőségét és tegyen valamit a terrorizmus elleni küzdelemben. A terrorizmus jelensége világméretűvé vált, és a sikeres fellépéshez szükség van a terrorizmus gyökereinek a felkutatására, valamint meg kell próbálni azokat felszámolni. Nemzetközi, súlyos és folyamatos fenyegetésről van szó A
madridi
merényletek
egyértelműen
rámutattak,
hogy
Európában
a
terrortámadások jelentette veszélyt nagyon komolyan kell venni. Az EU ezért intézkedéseket dolgozott ki a terrorizmus ellen és felszólította tagállamait azok alkalmazására. Ilyen például:- az európai elfogatóparancs, melynek segítségével terrorista akciókkal gyanúsítható egyéneket könnyebben ki lehet adatni az egyes országok között, vagy a terrorista célokra felhasznált a pénzmosó akciók szigorúbb ellenőrzése érdekében tett lépések. Néhány ország az amerikai FBI vagy CIA mintájára alapított biztonsági hivatal létrehozását javasolta. Ennek a tervnek a koordinálása viszont nem lenne egyszerű feladat, mivel az egyes országok nagyon visszafogottak a nemzetbiztonsági kérdéseket és a titkosszolgálatok tevékenységét érintő témákban. A terrortámadás hatására az EU-tagállamok vezetői elkötelezték magukat a terrorizmus elleni harc jegyében eddig elfogadott jogszabályok mielőbbi végrehajtására. A terrorellenes intézkedések a jobb és gyorsabb végrehajtása mellett néhány új döntést is tartalmaznak. Ezek között van a terrorizmus elleni fellépést uniós szinten összehangoló terrorizmusellenes főkoordinátor kinevezése. A posztra a holland Gijs de Vriest nevezték ki, aki jelenleg is rányitja e szervezetet. A koordinátor feladata az, hogy uniós és tagállami szinten is össze kell hangolnia a terrorizmusellenes intézkedéseket. Elő kell készítenie a témában folyó belügyminiszteri tanácsüléseket, illetve figyelemmel kell kísérnie az egyes tagállamok végrehajtási gyakorlatát. A madridi terrortámadás fekete fellegében az állam- és kormányfők megállapodásának értelmében elfogadott intézkedések legtöbbjét minél előbb végre kellene hajtani,
27 valamint hasonlóan a NATO 5. cikkelyéhez, politikai nyilatkozatot tettek, hogy mindeneszközzel egymás segítségére sietnek, ha valamelyiküket terrortámadás éri. E szolidaritási nyilatkozat kimondja, hogy az Európai Unió és tagállamai közösen és a szolidaritás szellemében cselekednek majd, ha egy tagállam terrorista támadás áldozatává válik. Az Európai Unió az összes rendelkezésére álló eszközt be fogja vetni, hogy megelőzzék a terrorista fenyegetést a tagállamok területén, s megvédjék a demokratikus intézményeket, illetve a polgári lakosságot minden terrortámadástól. Emellett, ha ezt egy tagállam politikai vezetése terrortámadás esetén kéri, a szolidaritási nyilatkozat értelmében segítséget is kell nyújtani az adott országnak. A tagállamok, állam- és kormányfői megállapodtak még a titkosszolgálati információk egymással való hatékonyabb megosztásában is. Rendkívül
fontos,
hogy
belügyminiszteri
szinten
gyors
és
hatékony
információáramlás történjen. Ezért meg kell próbálni közös módszereket kidolgozni a terrorizmus elleni fellépésre. Az elmult időszak eredménytelenségére alapozva az Európai Bizottság elnöke arra szólította fel az EU-tagállamok vezetőit, hogy fogadjanak el egy valóban konkrét terrorizmus elleni akciótervet. Az EU-bizottság belügyi kérdésekért felelős biztosa újabb javaslatokat kezdeményezett a terrorizmus elleni küzdelmet célzó uniós együttműködés hatékonyabbá tételére. Fokozná és elősegítené a hatékony megelőzését az esetleges terrortámadásoknak, ha létrehoznának egy európai hírszerzési központot. Az intézmény a tagországok rendőrségeitől, hírszerző és belbiztonsági szerveitől kapott információk alapján értékelné a terrorista fenyegetések kockázatait. Az EU és az ENSZ között fontos az együttműködés a terrorellenes harc terén. Az EU segíteni kívánja terrorellenes harcukban az unión kívüli országokat is, és ehhez figyelembe veszi az ENSZ ajánlásait arról, mely államok és milyen típusú segítséggel támogathatók. Az EU már több országnak is jelezte támogatási készségét a világszervezet iránymutatásainak szellemében. Az elmúlt egy évben, egészen pontosan egy évvel a madridi terrortámadások után az EU terrorizmus elleni küzdelemért felelős koordinátora beismerte, hogy nem sok változás történt a tagállamok közti gyakorlati együttműködés terén, mert a tagországok inaktivitása nem használ a megállapodások betartásában. Az EU nem tud mit kezdeni a kémiai, biológiai vagy atomtámadásokkal szemben, ezért a tagállamoknak előtérbe kellene helyezniük az ilyen típusú támadásokra való felkészülést, valamint meg kellene erősíteniük az infrastruktúra és a szállítási
28 útvonalak védelmét. Szükséges volna a terrorizmus finanszírozására és a pénzmosásra használt pénzügyi eszközök befagyasztását szolgáló nemzetközi együttműködés erősítése. Különleges pénzügyi hírszerző ügynökséget kellene felállítani a világszerte folytatandó felderítés érdekében. Európa terror elleni harcát továbbra is a Brüsszelben elfogadott intézkedések tagállami szintű végrehajtásának hiánya akadályozza a legjobban, bár az elmúlt egy évben az EU vezetők számos terrorizmusellenes intézkedést fogadtak el. A gyakorlati részletekről folyó viták azonban félbeszakadtak és a kezdeményezések akadoznak. Az európai rendőri együttműködés szintén lassan halad. Ugyan az Interpol kiemelkedő résztvevője lehetne az európai és a nemzetközi terrorizmus üldözésében, de a mintájára megalakítandó Europol felállítása akadozik, és az EU tagállamoknak még mindig nem sikerült megegyezni a külső határokat ellenőrző új uniós intézmény székhelyéről. Számos tagállam nem alkalmazza a közös elfogatási parancsra vonatkozó uniós jogszabályt, amely a bűnözők határokon átnyúló felkutatásában lehetne hatékony fegyver. Bár az EU már több együttműködési tervet is készített a bíróságok és rendőri erők közti adatcsere elősegítésére, a konkrét lépések végrehajtásában még nem született konszenzus a tagállamok között.
10. A régi „új” célok „Eleddig csak a tudományos fantasztikus irodalomban fordult elő, a nukleáris terrorizmus, ám ez nem ment fel minket a hatékony megelőzés feladatától.”3 Az Európai Unió öt legnagyobb tagállamainak belügyminiszterei írtak alá egy dokumentumot Spanyolországban, a 2004, március 11. madridi merénylet első évfordulója
alkalmából
tartott
konferencián.
A
terrorizmus
okairól,
a
demokráciának a terrorizmusra adandó válaszáról tartottak eszmecserét. A globális 3
Kofi Annan ENSZ-főtitkár, Madrid 2005. március 11.
29 kihívásra globális választ kell adni, s ezért megegyezés született arról, hogy csak is nemzetközi összefogással göngyölithetik fel a szélsőségesek pénzügyi forrásait, jobb információcserével és a szorosabban együttműködéssel eredményesen léphetnek fel a terrorizmus és a szervezett bűnözés elleni harcban. A megállapodás értelmében mind az öt tagállam kinevez egy-egy hivatalt az állandó kapcsolattartásra. Nemcsak azokról a terroristagyanús elemekről cserélnek majd adatokat, akik elkövettek már törvénybe ütköző cselekedeteket, hanem olyanokról is, akik még nem. Ugyanakkor a belügyminiszterek figyelmeztetnek közös közleményükben, hogy világos különbséget kell tenni az iszlám vallása és a terrorizmus között, nem szabad a kettőt összemosni. Tervbe vettek egy nemzetközi riasztási rendszer felállitását is, amely akkor lép működésbe, ha ezen államok valamelyikében gyanús tevékenységeket észlelnek. Állásfoglalás született arról is, hogy a nemzetközi közösségnek meg kell akadályoznia, hogy a terroristák olyan fegyverekhez jussanak, amelyek tömegpusztitásra alkalmasak. Az erő alkalmazásakor is be kell tartani a nemzetközi jogot és az emberi jogokat. A terrorizmus elleni harcban az ártatlan áldozatok produkálása a terroristáknak kedvez. Európának meg kell békélnie az Irakkal kapcsolatos egyoldalú amerikai döntéssel, mert segítség és együttműködés híján az amerikai vezetés ismét egyoldalú döntésekhez folyamodhat. A konferencián elfogadták a Madridi Menetrend (Agenda) címet viselő intézkedési tervet. Ez útmutató a világ nemzetei számára a terrorizmus elleni közös stratégia kialakítására, demokratikus eszközökkel, s ennek a programnak egyik újdonsága, hogy civil szervezetek is kapcsolódhatnak a küzdelemhez. A nyugati liberális demokrácia és az iszlám szélsőségesek közötti harc nem két egyaránt életképes, a tudományt és modern technikát fejleszteni tudó, gazdagságot teremtő és a mai világ sokszínűségével számot vető kultúra harca. A nyugati intézmények megállják a helyüket, és ezért hosszú távon továbbra is az ő terjeszkedésük várható. A hosszú táv megéléséhez azonban túl kell élni a jelent, a siker nem biztos, és az eredményt negatívan befolyásolja, ha önbizalom és bátorság nélkül harcolunk a modern demokratikus társadalmak értékeinek védelmében.
