T A N U L M Á N Y O K
A Z
O R V O S -
É S
B I O L Ó G I A T Ö R T É N E T
P O Z I T I V I S T A
I R Á N Y Z A T Á N A K
N É H Á N Y
E L Ő F U T Á R A *
L A M B R E C H T MIKLÓS
L e h e t , hogy a medicina historiographiájában nem h a t á r o l t á k el a múlt századi tör ténetírás u r a l k o d ó methodikai irányzatának, a pozitivizmusnak adaequat képviselőit, de utólag is könnyen b e s o r o l h a t ó k a legismertebbek: a nagy életrajzi lexikon-vállalkozások szerkesztői, mint Jean Eugene Dezeimeris (1799—1851), A m é d é e Dechambre (1812— 1886), vagy később August Hirsch (1817—1894), a történetírók közül pedig Heinrich Haeser (1811—1884). H a pozitivista történésznek azokat tartjuk, akiknek m ű k ö d é s e a források feltárására és adatok felhalmozására irányult, úgy az említettek eleve ide sorol h a t ó k be. Tudjuk azonban, hogy a pozitivista történetírás nem szorítható e k o r l á t o k közé. Erre világított rá a közelmúlt hazai i r o d a l m á b a n R. Várkonyi Á g n e s : „Fogyatékos fo 1
galmaink
lennének.
módszerük
. . a pozitivizmus
az anyaggyűjtésben
a történettudományt. nyek koordinálása,
első
merült
történészképviselőiről,
ki. Módszertanilag
ha úgy
Az egyik [itt ö s s z e v o n t a n idézem] Comte mint a megismerés
egyik módja...
vélnénk,
két új eljárással
A másik
felfogása
értelmében
az összehasonlító
Persze, az adatgyűjtés fontos; Várkonyi szerint a pozitivisták „empirizmusa, törekvése,
hogy üres fogalmak
hogy az adatok értékelésére, „A pozitivisták lásos
hiedelmek
azokat."
fölkutatására
nem létesítettek adatainak,
helyett a dolgok közvetlen külön
ösztönözte
skatulyákat
hanem megkísérelték
látására őket.
jussanak
hogy
gazdagították
el,
a té módszer."
makacs kétségtelen,
. . . " De e feldolgozás s o r á n
az ipar, a természettudományok, a kor szerves
összefüggéseiben
a val fogni
fel
[17]
É p p e n ezzel az utolsó megállapítással kapcsolatban meglepő, hogy sehol senki sem utalt arra: az a törekvés, hogy az adott k o r t összefüggései egységében lássa a történész, felismerhető m á r a pozitivizmus nyitó művét 1822-ben megíró Auguste Comte (1798— 1857) előtti évtizedek t u d o m á n y t ö r t é n e t i i r o d a l m á b a n — ezen belül szembetűnően az orvostörténetben. A 18-19. század fordulóján a „ p r a g m a t i k u s történetírás" (főleg a német irodalomban mint „pragmatische Geschichtsschreibung") mutatkozott a történetfilozófia egyik ural k o d ó irányzatának. M a n a p s á g könnyen összetéveszthető a pragmatizmus filozófiájával, amely azonban csak 1878 u t á n bontakozott k i az Egyesült Á l l a m o k b a n , Ch. S. Peirce amerikai filozófus névadása n y o m á n . Ez a jellegzetesen amerikai filozófia azonban nincs összefüggésben az őt jóval megelőző történetfilozófiai-methodikai felfogással. A z utóbbi a 18. századi felvilágosodás eszmerendszerének egyik módszertani megnyilvánulása, és 2
* 1982. Weszprémi-emlékelőadás, M O T R. Várkonyi 86—87. pragma-cselekvés; a „cselekvésfilozófia" igazság-értelmezését bizonyos hasznosság elvek határozzák meg. 1 2
egyik lexikontömörségű m e g h a t á r o z á s a szerint [4,7]: „A pragmatikus történetírás a tör téneti folyamat lezajlását az okok és következmények kapcsolatára alapozza" A „pragmatikus i r á n y z a t n a k " ennél mélyebb értelmet tulajdonít egy régi görög—német s z ó t á r szerzője, Benseler [3]: ez „a történetírás módszere a történeti események belső összefüggéseinek szemre vételével". N e h é z m e g h a t á r o z n i ennek a m ó d s z e r t a n i felfogásnak kezdeményezőit. A Voltaire-től megalkotott történetfilozófia l e g h a t á s o s a b b , késői k o r t á r s művelője, Johann Gottfried Herder (1744—1803) mindenesetre a görögöktől eredezteti szellemi gyökérzetét [10]. és Xenophon munkásságával kezdő Megállapítva, hogy a g ö r ö g történetírás Thuküdidész d ö t t , hangsúlyozta államférfiúi illetve hadvezéri mivoltukat. Történetírásuk „ezért szük ségképpen pragmatikussá vált", és „minél inkább kifejlődött a későbbiekben az állam- és hadvezetés művészete, annál kiműveltebbé vált a történetírás pragmatikus szelleme is, míg végül Polübiosz szinte teljesen azonosította a történelmet az állam- és hadtudomány nyal." Polübiosz történetfelfogása m á r bizonyos hasznossági elvet is tartalmaz; szerinte „a történelem tanulmányozása a legmegbízhatóbb nevelés és gyakorlat a politikai cselek véshez"? A történetírásnak ilyen pragmatista szellemű művelése nem k o r l á t o z ó d o t t a politikai történelemre, főleg az irányzat 18. századi melegágyában, a német nyelvterületen. Beha tolt a művelődéstörténet szakágaiba, az i r o d a l o m t ö r t é n e t b e és az azzal akkoriban még elválaszthatatlanul összefüggő korai t u d o m á n y t ö r t é n e t b e is. E két t u d o m á n y összefüggé sének alapját egy k o r á b b a n kialakult műfaj : a história litteraria képezte. A műfajt a 19. s z á z a d elejének főleg nyelvújítás-korabeli „irodalomelmélete", szó sze r i n t i értelmezésben, szűken vett i r o d a l o m t ö r t é n e t n e k tekintette, nem véve figyelembe azt a tényt, hogy első hazai művelői — a k i k közül elég csak Czwittinger D á v i d r a (kb. 1673— 1743) utalni — nemcsak az ún. szépirodalmi a l k o t ó k életrajzát szedték b e t ű r e n d b e , hanem minden m á s írásművet a l k o t ó tudósét, pedagógusét egyaránt. Kivételnek számít a múlt század i r o d a l o m t ö r t é n é s z e i k ö z t Toldy (Schedel) Ferenc (1805—1875) „orvos, egye temi tanár, a tudományos igényű magyar irodalomtörténetírás megteremtője", aki „iro dalomtörténetében a szaktudományok irodalmát — így az orvosi irodalmat is — az iro dalom szerves részének tekintette." [2].
A műfaj eredeti h a t á r a i t hazai irodalmunkban végül is egy történész világította meg. Hóman Bálint (1885—1953) még szaktörténész i d ő s z a k á b a n , 1920-ban írt t a n u l m á n y á b a n [11] helytelenítette azoknak a modern i r o d a l o m t ö r t é n é s z e k n e k felfogását, akik „a XVIII. sz. tudománytörténeti irodalmát irodalomtörténeti szempontból kritizálják. A literatúra története alatt e korban mindig ^tudományosság történetét^ kell értenünk. A »literatüra« szó a romanticizmus korában nyert új tartalmat, mikor csupán a nemzeti nyelven írt műveket kezdik literatúra alatt érteni. A tudományos irodalom nyelve világszerte a latin lévén, tárgyalása háttérbe szorult a szépliteratúra mellett... " , és így a régen tág h a t á r ú literatúra-
történet a s z é p i r o d a l o m történetévé alakult, főleg az ú j , esztétikai szempontok érvénye sülése révén. „A magyar maiban már ez új értelmű
»irodalom« »literatüra«
és »irodalomtörtenet« és »literatüratörtenet«
szavak a nyelvújítás mozgal pótlására készültek."
A műfaj tartalmi változásait k é s ő b b az irodalom historiográfiája is regisztrálta, és éppen a mi Weszprémi Istvánunk életművének eddig legsokoldalúbb megvilágítója: Sükösd Mihály jellemezte t a l á l ó a n mindennek átmenet-jellegét [16]: „A »historia litte-
3
Id. Rothmann a Herder-válogatás jegyzeteiben, 604.
raria«
kétségtelenül
lomtörténet
az irodalomtörténetírás
élőmunkáit
orvosi irodalomra
keskenyítve
a tudományos
nem akaró
egyik állomása;
el. Czwittinger,
— viszonylagos
és szépirodalom nemcsak
végzik
— teljességét
szemhatárát.
irodalom,
Bod Péter ölelve
a szerzők
és Horányi
müvükbe,
itt a magyar a magyar
Weszprémi
elsősorban
. . .Az irodalom fogalma e müvekben
hanem a magyarországi
iroda
tudományos az
kitágul...
egyetemes írástudásnak
végetérni
szövege."
Természetesen a s z a k t u d o m á n y o k bibliográfusai is éltek e műfaji formával a 18. század végén. Ennek rövidségében is talán legtartalmasabb példáját szolgáltatta J. D . Metzger (1739—1805) königsbergi orvosprofesszor „Vázlata
a Medicina
pragmatikus
irodalom
történetéről"' [15]. Ez igazában történeti bibliográfia, amely a világtörténelem nagy kor szakain belül szakosítva sorolja fel az egyes t u d o m á n y á g a k kronologikus irodalmát, rövid bevezető sorokkal világítva meg a szerzők jelentőségét. A korszellemre jellemző univerzalitásra való törekvés kifejezőjeként a szakosítás első paragrafusa mindig az „ I r o d a l o m és filozófia" címszó; u t á n a j ö n a természetrajz, a n a t ó m i a , élettan, k ó r t a n és gyakorlati medicina műveinek jegyzéke. Egyébként nem c s u p á n univerzalitásra törekvést fejez k i ez a sokoldalú könyvszemle, hanem rávilágít a medicina korabeli centrális hely zetére is. Kiderül az is — éppen a centrális helyzetből a d ó d ó a n —, hogy a 18—19. század fordulójának orvosa kapta a legsokoldalúbb nevelést és oktatást a szűkebb szakma v i szonylag szegényes ismeretanyaga mellett a h a t á r t u d o m á n y o k egzaktabb ismereteiből. A medicinának ez a centrális helyzete eredményezte azt — legalábbis K ö z é p - E u r ó p á b a n , az olasz és német egyetemekre jellemző fakultásokra tagoltság eredményeként — , hogy a legjelentősebb természettudományi felfedezések évszázadokon át orvosokhoz fűződnek [13]. Ilyen univerzalitásra törekvés szellemében hirdették meg egyes professzorok az „Orvosi encyclopaedia" kollégiumát^ természetesen megírva a megfelelő t a n k ö n y v e t is. Legismertebb példa erre J. W. H . Conradi (1780—1861) m u n k á s s á g a [5]. De nemcsak a medicina irodalomtörténetét írták meg pragmatikus szellemben, hanem m a g á n a k az o r v o s t u d o m á n y n a k történetét is. Ennek a szaktörténetben is érvényesülő irányzatnak leghatásosabb képviselője K u r t Polykarp Sprengel (1766—1833) hallei pro fesszor volt — akinek munkásságáról k é s ő b b még szólok — , és aki meg is m a g y a r á z t a a főműve címében kifejezett törekvést: „ A gyógyászat pragmatikus történetének kísér letét". „A
történelem
minket]. És akkor elmélkedésre, keresésére
pragmatikus,
világosít
az orvosi
tanrendszer
is és rendszerünk
ha »okossa«
fel, ha alkalmat jobb
tesz bennünket
[recte: ha
ad az emberi elme fokozatos
megértésére,
az igazságnak
akár
felvilágosít
fejlődése még
feletti hiábavaló
javítására..."
A pragmatikus felfogásnak ilyen szubjektív jellemzése u t á n természetesen hangsú lyozza az „ o k o k és következmények", valamint a praktikus módszer jelentőségét is. És Sprengel óta ez a f o g a l o m p á r az „ U r s a c h e n und Folgen" kísért végig a német irodalom ban, a k á r 1972-ig, a Brockhaus-lexikonban megadott definíciókig is. És hogy mennyire u r a l k o d ó történetfilozófiai irány volt a pragmatizmus, azt aláhúzza a magyar orvosképzés korabeli hiányosságainak h a n g o z t a t á s a is — a legilletékesebbek közreműködésével. Ugyanis a m á r e régi időkben is gyakori oktatási reformtervezetek egyikének előkészítésekor, 1802 júliusában az Országos B i z o t t s á g javaslatot terjesztett a Helytartótanács elé, amelyet az 1803 t a v a s z á n meg is tárgyalt. E javaslat az orvosképzés i d ő t a r t a m á t 6 évre emeltetné (akkoriban i n k á b b 4, mint 5 év volt), és bevezető t á r g y n a k az „Orvostani encyclopaediát" ajánlotta, „befejező t á r g y n a k pedig az orvostan bölcsé4
4
Deputatio regnicolaris („barbár'-latin képzésű szó)
szeti történetét: "Succincta história medicinaphilosophical [9]. A felső fokon illetékes birodalmi hivatali szervek e tantárgyak bevezetésére akkoriban nem hoztak döntést. 25 év múlva, a reformkor egyik korai országgyűlési h a t á r o z a t a következményeként i d . Lenhossék Mihály (1773—1840) protomedicus és orvoskari igazgató terjedelmes elaborátumban tett javaslatot a tanulmányi rend módosítására. Felhívta a figyelmet a tanrend ből hiányzó, de az igényesebb orvosképzéshez szükséges tantárgyakra is. A z ezek közt szereplő „ á l t a l á n o s " orvostörténelem és irodalom (história pragmatica medicináé cum literatúra medica) szükségességét k ü l ö n megjegyzéssel is indokolta: mint „felette hasznos rendkívüli t á r g y a t " : extraordinarium hoc stúdium utilissimum. Döntés ekkor se szüle tett, de a légkör megjavulhatott, mert 1835-ben Schöpf Á g o s t o n (a későbbi Schöpf-Merei Ágost, 1804—1858) m á r sikerrel kérvényezhette az „ o k n y o m o z ó orvos- és sebésztörté net" magyar és n é m e t nyelvű t a n í t á s á n a k engedélyezését, nyilvános rk. tanári címmel, de díjazás nélkül. A szerencsére m é g szolgálatban levő Lenhossék szakszerű és meleg h a n g ú javaslata n y o m á n a király 1835. december 12-i leiratában kinevezte a „história pragmatica medicináé et chirurgiae"-re „in qualitate professons extraordinarii" [6]. U t á n a 1845-től rövid ideig Stockinger T a m á s (1811—1883) tanította e tárgyat, az előb bivel azonos címen [18], és amikor végleg a sebészet művelésére tért át, egyetlen egyete m ü n k ö n évtizedekre megszűnt az orvostörténet bármilyen szintű oktatása. Feltűnő, hogy h á n y különböző jelzővel ellátva szerepelt szakmatörténetünk a tanítását szükségesnek h i r d e t ő javaslatokban: pragmatikus, o k n y o m o z ó , általános, b ö l c s e l e t i . . . Mindez arra utal, hogy a javaslattevők maguk se voltak egészen tisztában azzal: milyen nek is kell lennie a t a n í t a n d ó orvostörténetnek. A lényeg mégis talán az, hogy egyáltalán szükségesnek t a r t o t t á k a tárgy tanítását. A n n á l sajnálatosabb, hogy ennek a p á r oktatási évnek tananyagából semmit sem i s m e r ü n k . Pedig érdekes lenne tudnunk, hogy a többször emlegetett bölcseleti, pragmatikus irányzatokból érvényesült-e ténylegesen valami az elő a d á s o k b a n . Érdekes lenne m á r csak azért is, mert 1840 körül a történetfilozófiában m á r j a v á b a n érvényesült a Comte-Xö\ i n a u g u r á l t pozitivizmus. Mivel előfutárának minősíthető a m á r bemutatott pragmatista történetírás, szükséges mérlegelés tárgyává tenni, mi a k ö z ö s vonás és mi a különbség a két irányzat k ö z ö t t ? A közös v o n á s o k könnyen k i m u t a t h a t ó k . M i n d k e t t ő szorgalmasan, mondhatni céltu datosan gyűjtögette a tényadatokat, és azokat valamilyen rendező elv szerint csoporto sította. És m i n d k e t t ő figyelembe vette az éppen művelt szakterületen kívül eső tényezőket is. A különbség a gyűjtött anyag t o v á b b i feldolgozási módszerében t ü k r ö z ő d i k , valamint az éppen k i m u n k á l á s a alatt álló szakterületen kívül eső tényezők s z á m á b a n . A pragma tista orvostörténész nem korlátozza ugyan figyelmét c s u p á n az „egészség" és „betegség" fogalomkörére, azok ismeretanyagára és a velük kapcsolatban végezhető vizsgálatokra, a gyógyító, helyesebben gyógyítani t ö r e k v ő eljárásokra, hanem áttekint az û n . határterületekre is, így a fizika és kémia t u d o m á n y á r a és az ú n . természetrajzra (história naturalis) is. A z így nyert adathalmazt a z t á n a s z a k m á k n a k megfelelően egymás mellé ren dezi, ami írásba ö n t v e természetesen egymásutániságban jelenik meg, de egymástól élesen elhatárolva. A z t m é g megállapította, hogy egyes történelmi korszakokban a iatrophysikai vagy iatrochemiai szemlélet volt az u r a l k o d ó irány, de igazi k ö l c s ö n h a t á s o k a t , egymásra hatásokat a k ü l ö n b ö z ő feldolgozott t u d o m á n y á g a k k ö z ö t t nem mutatott k i . 0
7
5 6
7
Győry 189. A javaslat kézirata 1935-ben az Eötvös-collegium könyvtárában még látható volt (Győry 382.); további sorsa ismeretlen. Győry 383.
A 19. század derekának klasszikus pozitivista történészét a t a n u l m á n y o z a n d ó tényezők még nagyobb száma és többfélesége jellemzi elsősorban. Nemcsak a h a t á r t u d o m á n y o k intellektuális teljesítményeit tartja s z á m o n , hanem történeti és társadalmi tényezőket, a környezet természeti adottságait is. Az u t ó b b i a k b ó l elegendő csak a földrajzi tagoltság, az éghajlat, a vízparti vagy magas hegység völgyeibe zárt életmód felsorolása, mint amelyek mind a k ü l ö n b ö z ő kultúrákat létrehozó rasszokat f o r m á l ó tényezőknek tekin t e n d ő k . E tényező-felsorolásban talán az hangsúlyozandó, hogy ezeket f o r m á l ó a n h a t ó elemekként veszi figyelembe a pozitivista. A pozitivizmus természetesen ennél sokkal t ö b b színű i r á n y z a t ; az említettek csupán a millieu-elmélet művelőire jellemzők, elsősorban e szemlélet megteremtőjére: Hippolyte A d o l p h Taine-re (1828—1893). A számos m á s , p l . a kultúrtényezők fontosságát hangsúlyozó társirányzat felsorolása m á r m e g h a l a d n á e t a n u l m á n y feladatkörét. A két történetfilozófiai irányzat egybevetésekor nem ajánlatos szem elől téveszteni, hogy a 19. század pozitivistájának portréja egy, az előbbi századnál sokszínűbb szellemi világ „mennyire palettájáról festhető meg. A m i k o r Glatz Ferenc [8] felvetette a kérdést, hogy és miben lesz egy
történetíró
»pozitivistäva«
(vagy)
»szellemtörténésszé«
?",
arra h í v t a
fel a figyelmet, hogy a történészt ma m á r nem lehet ilyen h a t á r o z o t t a n beskatulyázni valamelyik irányzat művelői közé, mert sokszor a témája szabja meg, hogy pillanatnyilag melyik irányzat módszertana szerint dolgozik. A továbbiakban azonban nem a klasszikus pozitivizmus követőivel, utódaival foglalkozom, hanem éppen az előfutáraival, akik közül elsőként Weszprémi Istvánról kell s z ó l n o m . Bevallom, hogy amikor viszonylag közelebbről megismerkedtem Weszprémi egyéni ségével és életművével, kezdetben ambivalens érzelmeket keltett bennem. Kevés nyilvá nosságra került politikai nézete mellett a m a g a t a r t á s á b ó l á r a d ó loyalitás, a késői barokk kor divatját túlszárnyaló alázatosság és főleg az előbbi tulajdonságokhoz illő, de szinte m e g b o t r á n k o z t a t ó nézet R á k ó c z i F e r e n c r ő l . . . — mindez messzire taszított arcvonásaiból sem ismert, p o r t r é nélküli személyiségétől. R á k ó c z i t „tumultuans princeps"-nek nevezni és megvádolni azzal, hogy 1703-as fellépésével „megzavarta Magyarország b é k é j é t " ; alakját ilyennek látni csak a csepegő loyalitás párájától elhomályosult szemüvegen át nézve lehetséges. Sokunk s z á m á r a amúgy is marad az, aki volt : a hazai történelem egyik ritka fényességű korszakának Vezérlő Fejedelme és a magyar közéletiség egyik legtisz t á b b alakja. De hát — szerencsémre — Weszprémi egyéniségének másik: a l k o t ó tudós alakja túl magasodik a loyalis törpeségen, és ez m a g á h o z vonzza, rántja évszázadok távolából is a historiográfust. A szófukar útijegyzeteiből is felismerhető az újdonságok iránti fogékony ság, az orvosi praxis többirányú hatékony művelése, az oktató-nevelő hajlam, de legfő k é p p e n a korabeli és a hazájára (hazánkra) jellemző nehézségeket leküzdő, Szinnyei „ G ő z h a n g y á j á h o z " hasonló szorgalmas adatgyűjtés és ennek eredménye, a Succincta: mindezek együttese évszázadokra biztosítja elévülhetetlenségét, legalább is mindaddig, amíg akad b ú v á r , aki magyar művelődésüggyel és orvostörténettel foglalkozik. Most nyilvánvalóan nem lehet és nem kell részletekbe menő méltatását megkísérelni. Ezt többször és méltóbb m ó d o n megtették m á r . Életrajzának és életművének legalapo sabb feltárója és sokoldalú megvilágítója, Sükösd Mihály „ T u d ó s Weszprémi I s t v á n " című, csupán 99 oldalas, de a n n á l t ö m ö r e b b és rengeteg adatot t a r t a l m a z ó könyvecskéjé vel [16]. Hazai és európai művelődéstörténeti h á t t é r b e ágyazva mutatta be Weszprémi „história Iitterariát" művelő a l k o t ó egyéniségét, de irodalomtörténészként természetesen nem vállalkozhatott az orvosi szakma szempontjai szerinti értékelésre, amellyel azonban — valljuk be — a d ó s maga a magyar orvostörténetírás is. Annál meggyőzőbben mutatta
k i viszont a magyar medicina h a t á r á t áttörő általános művelődéstörténeti jelentőségét, ami főleg a Succincta rendkívül terjedelmes jegyzetanyaga t a n u l m á n y o z á s a k o r derül k i — és éppen e szerkesztési adottság miatt nem részesült megfelelő elismerésben. Sükösd ó t a egyedül Kosáry Domokos 18. századi magyar művelődéstörténeti monográfiájának szá mos Weszprémi-hivatkozása igazolja művelődést g y a r a p í t ó tevékenységét [12]. Érdeklődést v á l t h a t n a k k i W e s z p r é m i ún. műhelytitkai. Ezek egy speciális kérdés sorozatra a d h a t ó válaszokból i s m e r h e t ő k meg. Hogyan gyűjtötte össze terjedelmes adat t á r á t , milyen f o r r á s o k a t használt, a személyes érintkezés milyen formáival élt és milyen szempontoktól vezérelve ö n t ö t t e végleges f o r m á b a életrajzi és bibliográfiai a d a t t á r á t , valamint a jegyzetekben m e g h ú z ó d ó ismeretgyarapító adatait? Biztosra vehető, hogy nem utazott olyan sokat hazai tájakon, mint néhány évtized múlva Karinczy Ferenc, aki az irodalmi turizmus úttörőjének tekinthető. Levelezése sem vethető össze Kazinczyéval, de még így is igen terjedelmes lehetett, bár csak n é h á n y levél maradt az utókorra. Terjedelmességéről nemcsak feltételes m ó d b a n beszélhetünk, hanem következtethetünk is r á : hiszen ez volt adatgyűjtésének fő forrása. És éppen egyik fennmaradt leveléből ismertük meg módszertani elvét, illetve annak alternatív v á l t o z a t á t : a vágyottat és a megvalósítálló anyagot »in hatót. R á d a y Gedeonnak írta 1769. j a n u á r 22-én, „hogy a rendelkezésre modum Czwittingerianum«
vagy inkább
»Boernerianum«
készül
miivé
kovácsolni..."
[16].
8
Törekvésének ezt a két methodikai változatát találóan értékelte S ü k ö s d : a magyar fejlődés
adott fokán
critica«
ekkor nyugaton
rátusa,
koncepció könyvtára
a történeti
és folyóirat-anyaga
szemlélet,
így az »in modum
nem dolgozhatott
a kritikai
»Boerneri
is új. Weszpréminek nem áll rendelkezésre,
lehetőség
Czwittingerianum«
is teljességgel
modon«
nemcsak
„Weszprémi
— hiszen a
»historico-
Boerner adatgyűjtő
nemcsak az elődök elérhetetlen
appa
hiányoznak:
— s az adott
feltétel
marad"
És ez a Czwittinger-féle feldolgozási m ó d a maga egyszerűségével : a címszavak abcsorrendbe szedésével nem serkenthette a szerkesztő-szerzőt k ü l ö n ö s e b b intellektuális erőfeszítésre, hiszen még a c h r o n o l ó g i á r a sem kellett ügyelnie. A k r i t i k a i szellem teljes h i ányát pedig a n y a g á n a k vegyes felvágott-jellege maga bizonyítja. Hiszen helyet kapott mindenki ebben a n é v s o r b a n : Apáczai Csere J á n o s , Michael Gottlob Agnethler, D u d i t h András, M o l l e r K á r o l y O t t ó , P á p a i Páriz Ferenc — hogy csak n é h á n y a t említsek a leg kiemelkedőbb teljesítményűek közül — és mellettük olyanok is, akik talán nem is i t t születtek, de egy-két évet praktizálgattak az ország területén, és esetleg egy sablon-dissertatio az egyetlen írásművük. Ezek kétségtelenül negatívumai Weszprémi főművének. D e ha m á r ő nem szelektált, a n n á l i n k á b b szelektálhatunk m i olvasás közben —• és m é g i s , ha bárki 1750 előtt született magyarországi vagy erdélyi orvossal foglalkozik, első dolga az lesz, hogy megnézi : mit írt r ó l a Weszprémi, és csak u t á n a fordul Szinnyeihez és a t ö b b i forráshoz. Ha csak ilyen röviden is méltatjuk Weszprémi a l k o t ó egyéniségét és magunk elé k é p zeljük íróasztal mellett ü l ő alakját, amint gyertyafény mellett sillabizálja a kérésére í r t levelekből a t ö m é r d e k adatot, némelyikből valóságos autobiográfiát, és a siralmas techni kai-kényelmi viszonyokra csak halványan utalunk — eszünkbe juthat néhány m á s t u d ó s is, aki k o r t á r s k é n t vagy a k á r 40 évvel később is élve, lényegében hasonló k ö r ü l m é n y e k között, olyan életművet hagyott hátra, amely egyenként és összességében a pozitivizmus előfutárának tekinthető. N e m voltak ezek az előfutárok „ h ő s ö k " — Carlyle értelmezéuasek megfelelően, akik egy felfedezéssel, vagy i n k á b b életművük egészével vitték e l ő r e 9
8 9
Sükösd 75. Thomas Carlyle (1795—1881) angol történész. On heroes (1846) c. művét Hősökről Végh Artúr fordította. (Bp. 1900.)
címmel
az emberiség ügyét, mint például Leonardo, Newton, Haller, L i n n é , Goethe vagy V i r chow és legfőképpen Darwin. A most említendő bibliográfusok és orvostörténészek való ban nem voltak ilyen értelemben vett hősök, de — a munka megszállottjai voltak. M á s k é p p Jöcher nem lett volna képes összeírni t ö b b ezer életrajzi adatot és az itt csak mellékesen említett Georg Rudolph Boehmer (1723—1803) sem a kb. 65 000 tételből álló természet rajzi bibliográfiát. vagy Sprengel sem a t ö b b k i a d á s b a n á l l a n d ó a n bővített, h á r o m r ó l hat kötetre duzzadt pragmatikus orvostörténetét. A l k o t ó egyéniségük a feledés h o m á l y á b a merült, pedig műveiket ma is sokan tartjuk kézhez közel. Van k ö z ö t t ü k lexikográfus, bibliográfus, szótáríró és orvostörténész, és mindegyikük közös vonása a fantasztikus méretűnek nevezhető munkateljesítmény. Teljesítményük mértékét még fokozzák a 18. század közepének, de még a 19. század elejének is azonos szintű k o m m u n i k á c i ó s lehetőségei. Mert hiába volt mindegyikük m ö g ö t t gazdag k ö n y v t á r , ennek tökéletes kimerítése u t á n maradt bőven kérdezni való, ezt pedig csak levelezés útján tehették fel m á s , a k á r idegen országbeli kollégáiknak. És az akkori postaviszonyok? Lovas postakocsival küldték szét kérdéseiket, amelyekre általában meg is j ö t t a válasz, legfeljebb lassan. Úgy tűnik mégis, egész pontosan m ű k ö d h e t e t t ez a d ö c ö g ő információszolgálat, annak ellenére, hogy E u r ó p a szívében akkor is lezajlott j ó n é h á n y h á b o r ú ; elég csak a Hétéves h á b o r ú r a , a Nagy Francia Forradalom intervenciós csatározásaira, vagy a n a p ó leoni hadjáratokra gondolni. Tudósainkat mindez nem zavarhatta túlságosan, ő k a z é r t tető alá hozták meglepő alapossággal tervezett és jól szerkesztett műveiket. A legidősebb k ö z ö t t ü k Christian Gottlieb Jöcher (Lipcse 1694. V I I . 20. — Lipcse 1758. V . 10.) német orvos, történész és k ö n y v t á r o s . Talán egész életében alig hagyta el szülővárosát, Lipcsét; ott tanult medicinát, majd teológiát, és 1732-ben történész pro fesszor lett a bölcsészkaron. 1742-től vezette emellett az egyetemi k ö n y v t á r a t , és évekig szerkesztette az egyetem periodikáját, az Acta eruditorumot. Bármennyire érdekes is lenne részletesebben megismerni mindennapi élete folyását, itt elegendő csak főművének jelentőségét méltatni. Ez a négy részre (kötetre) tagolt „Allgemeines Gelehrten-Lexicon" összesen 9708 fólió hasáboldalt tartalmaz, tehát kötetenként t ö b b mint ezer nagy oldalt. És ez a hatalmas m ű 2 éven belül jelent meg 1750—51-ben Lipcsében, természetesen „Errata"-jegyzékkel. T ú l enyhe kifejezéssel „szolid filosz" m u n k á n a k nevezhetnénk Jöcher lexikonját, de a n n á l sokkal t ö b b . Sok ezernyi címszava k ö z t megtalálhatók az ókori klasszikusok éppúgy, mint a kelet-ázsiai egzotikus szerzők, de még a mitológia félistenei is, ha bármi k ö z ü k volt a t u d o m á n y h o z vagy éppen a gyógyításhoz. A középkori és újkori E u r ó p a alkotásaikban ma is élő tudósai, bővebben rendelkezésre álló adataik miatt, általában részletesebb feldolgozásban részesültek. Igen m e g b í z h a t ó a k és n é h a meglepően pontosak a n a p t á r i dátum-megjelölések. Éppígy megadja az életút fontosabb állomásait (tanulmányok, betöltött állások), és minél részletesebb bibliográfiát. A szerző szerénységére és minél pontosabb tájékoztatásra törekvésére jellemző a címszavak u t á n található p á r betűs rövidítések a 4. kötet végén olvasható 14 oldalas irodalmi forrásjegy zékre utalnak. E b b ő l az irodalomjegyzékből is következtetni lehet J ö c h e r olvasottságára, egyben rácsodálkozni a sok elődre, akik még egy ilyen „ J ö c h e r " - n e k is előfutárai lehet tek. A m ű használhatóságát bizonyítja az is, hogy az 1884—88-ban megjelent 6 kötetes legendás „ H i r s c h " számos címszava után a megjelölt források közt olvasható Jöcher is. Bármilyen tökéletes m u n k á t végzett is lexikográfusunk, hamarosan kiegészítésre szorult az addig „ c s a k " 4 kötetes m ű is. A z első két pótkötetet Johann Christoph Adelung (Pomeránia 1732. V I I I . 8. — Drezda 1806. I X . 10.) német filológus és főkönyvtáros állította 10
1 0
G. R. Boehmer: Bibliotheca scriptorum históriáé
naturalis. 8. Vol. 1785—1789.
össze 1784—87-ben (Lipcse). Bővített címe: „ F o r t s e t z u n g und E r g ä n z u n g zu Christ. Gottlieb Jöchers allgemeinen Gelehrten-Lexicon". A szerzőt e „kiegészítések" mellett szótárírói m u n k á s s á g a tette elismert nyelvésszé, akire nálunk Kármán József és Révai Miklós is hivatkozott. A kiegészített lexikont Weszprémi is h a s z n á l t a . A z immár 6 k ö t e tes műből meglepő m ó d o n csak a 3—6. kötetet adta k i újra H . W . Rotermund 1810—16ban. Végül A d a m W. S. Günther ( N ü r n b e r g 1848. I I . 6. — M ü n c h e n 1923 I I . 3.) aktív orvostörténész írt egy p ó t k ö t e t e t további kiegészítésként 1897-ben, és így a 7 k ö t e t r e duzzadt a l a p m ű — az egyik számítás szerint — összesen 76 000 címszót tartalmazott. H a n g s ú l y o z a n d ó , hogy ez a lexikon nem k o r l á t o z ó d o t t csak az orvosszerzők összegyűj tésére, hanem kiterjedt m i n d e n n e m ű t u d o m á n y o s m ű a l k o t ó j á r a ; ez érthetővé teszi a címszavak nagy számát is. Amíg Jöcher egész életét Lipcsében töltötte el, addig Friedrich Boerner (Lipcse 1723. V I . 17. — Lipcse 1761. V I . 30.) csak ott született és halt meg, de k ö z b e n Helmstedtben tanult az orvoskaron, 1748-ban doktorált, majd 1754-ben meghívták orvosprofesszornak Wittenbergbe, ahol 1756-ban bölcsészeiből is d o k t o r á l t . Főleg az orvosi irodalom t ö r t é nete (medizinische Literaturgeschichte) keretében bibliográfiákat készített. N é h á n y kisebb „Literar-geschichtliche Abhandlungen": t a n u l m á n y t írt az ismert középkori „gyógyító szentekről", „ D e Cosmo et D a m i a n o " 1751-ben. Utolsó évében szerkesztett egy moralista periodikát „ E r g ö t z u n g e n bei müssigen Studien" címen. F ő m ű v e : „Bibliotheca l i b r o r u m rariorum physico-medicorum historico-critica", Spec. I — I I . Helmstedt 1751—52 és „Relationes de libris physico-medicis, partim antiquis, partim raris", Wittenberg 1756. Boerner egy évben született Weszprémivel, de jóval fiatalabban, 38 éves k o r á b a n halt meg, mégis példaképévé vált a m i orvostörténészünknek. N y i l v á n v a l ó a n felismerte a tör téneti-kritikai szellem értékét a boerneri m ű b e n , és ezt szerette volna érvényesíteni saját munkaterületén is. Önkritikái készségét dicséri annak beismerése is, hogy ez neki m é g nem sikerülhet, és némi lemondással Czwittinger igénytelen egyszerűségével, tehát kor szerűtlenül állította össze a d a t t á r á t . A szótár-műfaj egyik speciális, etimológiai válfajának szerzője volt Ludwig August Kraus (Helmstedt 1777. X I I . 12. — G ö t t i n g e n 1845. X . 5.) g y a k o r l ó orvos és „ D o c t o r legens" Göttingenben. T a n u l m á n y a i t Helmstedtben, Braunschweigban és Göttingen ben végezte. A z u t ó b b i helyen lett orvosdoktor 1808-ban, s ugyanabban az évben és ugyanott m a g á n t a n á r lett a belgyógyászat és gyógyszertan tárgykörből. 1815-től a n a t ó m i á t és se bészetet is tanított. K ö z b e n 1809-ben bölcsészdoktorrá avatták Helmstedtben. M ű v e i b ő l : „Allgemein umfassendes medicinisches Handlexikon für Aerzte, W u n d aerzte, A p o t h e k e r . . . " 1. Teil 1834. (folytatása nem jelent meg). „Allgemeine Nosologie und Therapie". 1839. F ő m ű v e : „Kritisch-etymologisches medicinisches Lexikon, oder E r k l ä r u n g des Ursprungs der besonders aus dem Griechischen i n die Medicin u n d i n die zunächst damit verwandten Wissenschaften aufgenommenen K u n s t a u s d r ü c k e , zugleich als Beispielsamm lung f ü r j e d é künftige Physiologie der Sprache." A szerző neve u t á n tisztségei és t u d o m á nyos társasági tagságai felsorolása található. A z 1. kiadás: 1821. m á j u s ; a 2. átdolgozott kiadás az előszó d á t u m a szerint 1826 áprilisában készült el, de csak 1831-ben A n t o n V . Haykul bécsi k ö n y v n y o m d á s z n á l jelent meg (803 lap); a 3. k i a d á s : 1844. (1101 lap). A vaskos kötet első oldalain m o t t ó k é n t idézte E. M . Arndtot és Adolph Wagnert, akik a m ű s z a v a k etimológiai ismeretének jelentőségét h a n g o z t a t t á k a j o b b megértés ér11
1 1
Az 1787. kiad. 4. kötetében; az 1970. bilingvis kiadásban: IV. köt. 266—267.
dekében. A szerző rövid bevezetője tájékoztat a szótár használatáról és saját szófejtései nek technikájáról, és b á r i t t néhány lábjegyzetben utal más szerzőkre, külön forrásjegy zéket nem közöl. A hatalmas méretű szótárrész oldalai nincsenek h a s á b o k r a osztva. A címszavakat latinosított helyesírással közli, u t á n a a legtöbbnél megadja a g ö r ö g eredeti szót g ö r ö g betűkkel, azok ragozását és ahol szükséges a belőlük képzett szóképeket, s mindezek német jelentését — ha kell — körülírással. Helyenként utal klasszikus szer zőkre, megjelölve, hogy milyen értelemben használták az adott címszót. A szófejtések és értelmezések általában tükrözik a múlt század első negyedében h a s z n á l a t b a n levő m ű szavak fogalomkörét. R i t k á n lehet csak hibás értelmezést vagy éppen egy akkor m á r élő műszó hiányát tapasztalni. így meglepő, hogy a „biológia" s z ó n a k nem adja meg tudománytani értelmezését, és ennek megfelelően nem hivatkozik G . Treviranusra, a k i pedig m á r 1802-ben meghatározta ezt a fogalmat és 6 kötetes műve címében is alkalmazta. Annál érdekesebb a „ n o s o s " és „ p a t h o s " megkülönböztetése, valamint a „ n o s o k o m i u m " , „ x e n o d o c h i u m " és hasonló intézmények etimológiai értelmezése. Végül két orvostörténész következik; egyikük sem volt hivatásos historikus, ami azon ban egyáltalán nem csökkenti műveik jelentőségét. K u r t Polykarp Joachim Sprengel ( P o m e r á n i a 1766. V I I I . 3. — Halle 1833. I I I . 15.) orvosprofesszor, botanikus, orvostörténész. R e n d k í v ü l terjedelmes m u n k á s s á g á b a n meg nyilvánuló „ i r á s d ü h e " m á r kisdiák k o r á b a n jelentkezett; 14 évesen „Bevezetést" írt az „asszonyszoba botanikájához". Kezdetben teológiát tanult, majd 1785-től medicinát Halléban. 1787-ben d o k t o r r á avatták, 1789-től rendkívüli, 1795-től rendes professzor lett. E l s ő s o r b a n botanikát tanított, de 1817-ig általános pathologiát i s . Kiterjedt irodalmi m u n k á s s á g á b a n orvosi (pathológiai, diagnosztikai, farmakológiai) és botanikai művek találhatók; az u t ó b b i a k a t Pagel nem sorolta fel, hanem b o t a n i k a t ö r téneti müveket ajánlott a forráskutatáshoz. Legnagyobb terjedelmű és egyben l e g m a r a d a n d ó b b működése az orvostörténet terü letén érvényesült. Néhány idevágó m ű v e : „ B e y t r ä g e zur Geschichte des Pulses". Lipcse 1787.; „Dissertatio história doctrinae medicorum organicae". Halle 1790.; „Beyträge zur Geschichte der Medicin". Halle 1794—96.; „Geschichte der Chirurgie" — ebből az l . r é s z : „Geschichte der wichtigsten Operationen". 1805. é s a 2. rész, amelyet fia, Wilhelm Sprengel (1792—1828) dolgozott k i , 1819.; „ G e s c h i c h t e der Botanik". Lipcse 1817—18. F ő m ű v e : „Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneykunde". 1. kiad. 1—3. rész 1792—98.; 2. kiad. 1—3. rész, I — I V . k ö t . Halle, Gebauer Verlag 1800, 1801, 1803.; 3. kiad. 1—5. rész, 1—6. köt., uo. 1821—28. Ehhez kiegészítés; Burkhard Eble (1799— 1839), 6. rész, 7—8. köt. B é c s , C . Gerold'schen Buchhandlung, 1837, 1840. A 2. k i a d á s b ó l többkötetes francia fordítás jelent meg 1810-ben, olaszul pedig 1812—16-ban. A k ö n y v s o r o z a t méreteire jellemző, hogy a Sprengel által írt első hat kötet összoldalszáma 3874; ezt egészítette k i B. Eble 2 kötetének 1283 oldala. Ebben az oldalrengetegben ugyan bennfoglaltatik a kötetenként bőven méretezett időrendi áttekintés és regiszter, összesen kb. 300 oldal terjedelemben, de a folyamatos szöveg j ó és áttekinthető fejezet beosztással és tömérdek lábjegyzetével így is rendkívüli szellemi munkabefektetést t ü k röz. A szerkesztés a regiszterekkel együtt a gyors áttekintést és tájékozódást szolgálja. 12
13
12
1 3
Magyary-Kossa Gyula Bugát és a magyar orvosi nyelv c. cikkében (1929. 14.) utalt arra, hogy Kraus könyvének „1826"-os kiadása megvolt Bugáinak, és 1855-ig vezetett széljegyzetei szerint, az akkor készült hírhedt „Szóhalmaz"-ának vázlataként alkalmazta. Irodalmi források róla: in Hirsch 1887. 5. köt. 493—4. (J. Pageltől); Dezeimeris, J. E.: Diction naire hist, de la médecine.
Paris, 1839. 4. köt. 197—202.
A z első két k ö t e t az ó- és k ö z é p k o r orvostörténetét tartalmazza, a 3. a reneszánsz fel fedezésekben gazdag t u d o m á n y t ö r t é n e t é t , a 4. kötet a 17. századra korlátozódik, m í g az 5—6. kötet a 18. század igen bőven méretezett t u d o m á n y t ö r t é n e t é t tekinti át. Az Ebleféle kiegészítés az 1800—1825 közti t u d o m á n y o s fejlődésről adott számot. A nagyobb történeti korszakokon belül külön nagy fejezetrészekben tárgyalja az egyes t u d o m á n y á g a k ismereteinek g y a r a p o d á s á t , a filozófiával kezdve a h a t á r t u d o m á n y o k o n (fizika, k é m i a , állat- és n ö v é n y t a n o n ) át az a n a t ó m i á i g és az élettanig, valamint a pathológiáig, gyógy szertanig, s a gyakorlati medicinában elért eredményekkel zárva le. Ilyen beosztás l á t h a t ó kicsiben a Metzger-féle „Orvosi encyclopaediá"-ban is. Eble beosztása hasonló az előbbi kötetekhez; n á l a megjegyezhető, hogy — bár 1837-ben és 1840-ben jelent meg — a filo zófiai áttekintésben nem jelzi, hogy tudomást szerzett volna A . Comte, a pozitivista m ó d szertant bejelentő műveiről. Ennek a „ p r a g m a t i k u s " orvos- (de ezen t ú l m e n ő e n : általános t u d o m á n y - ) történetnek hangsúlyozandó é r d e m e , hogy a praehistoricumtól kezdve majdnem 3000 év kultúr- és civilizációtörténetének rohamosan gyarapodó ismereteit közli. N e m csupán adatszerűen ismerteti őket, hanem bőven taglalja kialakulásukat, és ezenkívül helyenként kritikailag tárja fel valamennyi tárgyalt t u d o m á n y á g elméleti fejtegetéseit is, szem előtt tartva felté telezhető hasznosságukat. Az eddig bemutatottak szolid, szinte nyárspolgári életmódjától némileg eltér a m á s i k orvostörténész élete zajlása. Ludwig Emil Isensee ( C ö t h e n in Anhalt 1807. I X . 14. — H a i t i 1845 végén) mozgalmas ifjúságában számos helyen tanult Göttingentől Edinburghig. „ D r . phil. et m e d . " lett pontosabban meg nem á l l a p í t h a t ó helyen és i d ő p o n t b a n ; minden esetre már 1833-ban m a g á n t a n á r volt Berlinben. Ebben az évtizedben számos t a n u l m á n y a és kisebb k ö n y v e jelenik meg, amelyek között a később A . Hirsch által bőven tárgyalt „geographiai pathologia" előfutárai ismerhetők fel, p l . a „Weltcharte über die Verbrei tung der wichtigsten Krankheiten" Berlin 1834., és az „Elementa nova geographicae et statistices medicinalis" 1833. Fő m ű v e : „ D i e Geschichte der Medicin und ihrer Hilfswissenschaften", két részre tagolva, azonban a 2. részben címváltozással : „ D i e Geschichte der Medicin, Chirurgie, Geburtshilfe, Staatsarzneikunde, Pharmacie und anderer Naturwissenschaften und ihrer Literatur". Berlin 1840—1845. A két részre és azon belül 6 „ k ö n y v r e " tagolt m ű h á r o m kötetben jelent meg, összesen 2410 oldalon; ebből 160 oldal az igen részletes regiszter. Isensee is, az előbbihez h a s o n l ó a n , a szokásos történeti korszakolás keretein belül szakosított áttekintést nyújt az orvosi és általában a természettudományi szakmák fejlő déséről, a fejezetek végéhez függesztett, igen gazdag irodalomjegyzékkel. Az egyes szak fejezeteken belül, rövid bevezetők után, o r s z á g o n k é n t tárgyalja az ismeretgyarapodást, s főleg a bibliográfiát; a félreértés elkerülése végett: nem általában az egy országon belül megjelent irodalmat sorolja fel, hanem az országra vonatkozót. Olvasottságára és föld rajzi tájékozottságára jellemzően számos (részben klasszikus értékű) utazási k ö n y v r e is kiterjedt figyelme, és hogy e téren mennyire „ n a p r a készen" állt, jellemző adat: C h . R. Darwin beszámolója nagy földkörüli útjáról 1839-ben jelent meg Londonban ( „ J o u r n a l and Remarks 1832—1836"), ennek német fordítása (Ernst Diffenbach) 1844-ben Braunschweigben. Nos, D é l - A m e r i k á r a , a Csendes óceáni szigetekre és az Ausztráliára vonat kozó irodalomban mindenütt hivatkozik D a r w i n könyvére, mint az illető területek „fiziográfiájára" v o n a t k o z ó a d a t t á r r a . És miben tért el Isensee életútja a többiek szolidságától? Megjelent a nagy m ű Berlin ben, és szerzője még az év n y a r á n , hátrahagyva praxisát, elutazott H a i t i szigetére, hogy — amint G u r l t írta 1866-ban (in Hirsch) — „Salouque császár háziorvosa legyen", de rövi-
14
desen nyomtalanul eltűnt, hihetőleg meggyilkolták. Ez az érthetetlen távozás és ho mályba vesző elhalálozás Gurlt szemében k a l a n d o r - h a j l a m ú n a k minősítette az egyént is, és nem tartotta „jellemétől távolinak a sarlatánságot". W . Artelt 1949-ben [1] lényege sen elismerőbben értékelte historiográfiai felsorolásában ezt a „terjedelmes művet". Ezzel az öt szerzővel kívántam valamelyest d o k u m e n t á l n i azt a feltevést, hogy a pozi tivista történetírásnak mennyire lehetett előfutára a pragmatista szellemű művelődéstör ténet. Természetesen sokkal t ö b b példát hozhattam volna fel, az említettek azonban különösen alkalmasnak tűntek arra, hogy Weszprémivel valamilyen v o n a t k o z á s b a hoz hassam őhet. Ez m é g akkor is lehetséges, ha készséggel elismerjük, hogy valamennyiük teljesítménye —• anyaggazdagságban, szemléletben és stílusban egyaránt — messze túl szárnyalja a m i orvostörténeti ú t t ö r ő n k é é t . Mindez nem változtat azon a tényen, hogy a magyar művelődéstörténetnek még sokáig értékesíthető forrása marad az ő életműve, m é g h a arcvonásai el is mosódtak annak a gyertyalángnak libegő fényében, amely mellett összegyűjtötte és r á n k h a g y t a ezt az adattárat. 15
IRODALOM 1. Artelt, Walter: Einführung in die Medizinhistorik. Stuttgart, 1949. 8, 240. 2. Batári Gyula: Az első gyógyászati szakfolyóiratok Magyarországon. Magyar Könyvszemle 1982. 1. 72—75. 3. Benseier, Gustav Eduard: Griechisch-deutsches Wörterbuch. (1. kiad. 1859.; 15. átdolg. kiad. 1931.) 16. (reprint) kiad. Lipcse, 1981. 8, 880. 4. Brockhaus-Encyclopädie in 20 (24) Bde.: 15. köt. 1972. 83—88. 5. Conradi, Johann Wilhelm Henrik: Grundriss der medicinischen Encyclopädie und Methodo logie. 2. kiad. Marburg, 1816. 16. 156. 6. Csanád Vilmos—Kapronczay Károly: Schöpf-Merei Ágoston rendkívüli tanári pályázata 1835—36-ból. Comm. Hist. Artis Med. 85 (1978). 137—149. 7. Enyvvári Jenő (szerk.): Philosophiai Szótár. 2. lenyomat. Bp. 1923. 124. 8. Glatz Ferenc: Historiográfia és a történettudomány elméleti kérdései. Magy. Tudomány 88. 1981 7-8. 526—534. 9. Győry Tibor: Az Orvostudományi
Kar története,
1770—1935. Bp. 1936. 16, 842.
10. Herder, Johann Gottfried: Eszmék az emberiség történetének filozófiájáról. Vál. Rathmann János, ford. Imre Katalin és Rozsnyai Ervin. Bp. 1978. 685. 11. Hóman Bálint: Tudományos történetírásunk megalapítása a XV11I. században. In: Történet írás és forráskritika. Bp. 1938. 353—380. (Hóman Bálint Munkái 2. k.). 12. Kosáry Domokos: Művelődés
a XVIII.
századi
Magyarországon.
Bp. 1980.
758.
13. Lambrecht Miklós: Orvosok szerepe a természettudományok újkori fejlődésében. Előadás a M O T és a M T A Agrártud. Bizottság „Thar-emlékülésén" 1978. nov. 28. (kézirat) 14. Magyary-Kossa Gyula: Magyar orvosi emlékek. Bp. 1929. 1. köt. 368.; 316—322.: Bugát és a magyar orvosi nyelv. 15. Metzger, Johann Dawid: Skizze einer pragmatischen Literärgeschichte
der Medicin.
Königs
berg, 1792. 14, 449. 16. Sükösd Mihály; Tudós Weszprémi István. (Arckép a magyar felvilágosodás előtörténetéből.) Bp. 1958. 99. 17. Várkonyi Ágnes, R.: A pozitivista történetszemlélet. Bp. 1970. 219. 18. Vida Mária: Stockinger Tamás (1811—1883). OH. 112. 1971. 1052—53. 1 1
1 5
Itt néhány adat helyesbítendő: Soulouque Faustin tábornok csak 1847-ben lett köztársasági elnök és 1849-ben koronáztatta magát „császárrá". Pl. Metzgernek mintaképe Johann Friedrich Blumenbach (1752—1840) volt, aki az „anatómia comparativa" egyik úttörőjeként az orvostörténelemnek is mintát adott Introductio in Históriám medicináé literariam c. könyvével (Göttingen 1786.).
Zusammenfas
sung
Über den in der Geschichtswissenschaft zur Geltung kommenden Positivismus, betont Ver fasser, daß dieser nicht nur aus dem Nachweis „positiver Tatsachen" besteht, sondern auch aus der zur Synthese führenden Sicht des Zusammenhanges zwischen den zahlreichen Faktoren der geschichtlichen Ereignisse. Da alle Novitäten und Tendenzen ihre Vorgeschichte haben, meint Verfasser, daß die an der Wende der 18/19 Jahrhunderte übliche „pragmatische Geschichtsschreibung" als Vorbote der positivistischen Geschichtsschreibung aufgefaßt werden kann. Diese muß selbstverständlich von dem i n Amerika sich später entfalteten „Pragmatismus" als philosophische Tendenz abge grenzt werden. Laut der pragmatischen Geschichtsschreibung „ist der Ablauf des historischen Prozesses auf die Verbindung der Ursachen und Folgen gegründet", und ist eine Methode, die die inneren Zusammenhänge der geschichtlichen Ereignis ins Auge faßt. Laut / . G. Herder ruht ihre geistige Abstammung i n der Tätigkeit der Griechen Thukidides und Xenophon. Diese geschichtsschreibende Methode kam — auch über die politische Geschichte hinausge hend— in der Wissenschaftgeschichte zur Geltung, deren zeitgenössische Gattung mit dem Namen „História literaria" erzeichnet ist. Ein wirkungsvoller Pfleger dieser Methode war der Professor der Medizin aus Königsberg, / . D. Metzger (1739—1805), dessen Werk: „Skizze einer pragmatischen Literärgeschichte der Medizin" 1792 herausgegeben wurde. Er macht uns mit einigen hervorragenden Medizinhistorikern, Lexikon- und Wörterbuchverfassern dieser Zeit bekannt: Chr. G. Jöcher (1694—1758). Arzt, Historiker und Bibliothekar an der Universität zu Leipzig. Sein Hauptwerk ist: „Allgemeines Gelehrten-Lexikon", 4 Bände, 9708 Spalten, 1750— 1751. Dieses mächtige Werk bedurfte aber bald einer Ergänzung. M i t zwei Bänden wurde er von dem deutschen Philologen / . Chr. Adelung (1732—1806) 1784—1787 ergänzt, weiterhin mit einem Ersatzband von A. W. S. Günther (1848—1923) i m Jahre 1874 versehen. Schließlich enthält dieser „Jöcher" in seinen 7 Bänden, etwa 76 000 Stichwörter (die nicht nur Ärzteverfasser, son dern Verfasser verschiedener wissenschaftlichen Werke vom Altertum bis zum 18. Jahrhundert behandeln). Fr. Boerner (1723—1761) war Professor der Medizin in Wittenberg. Seine Bibliographie heißt: „Bibliotheca librorum rariorum physico-medieorum historico-critica". 2 Vol. 1751—52. Mit seiner historisch-kritischen Auffassung gab er ein Beispiel für I . Weszprémi. L.A. Kraus (1771—1845) war ein praktizierender Arzt und Doctor legens in Göttingen. Der Titel seines Hauptwerkes, des mehr al ein Wörterbuch ist, lautet: „Kritisch-etymologisches Lexikon oder Erklärung des Ursprungs aus dem Griechischen in die Medicin... aufgenommenen Kunst ausdrücke . . . " . l.Aufl. 1821, 2.Aufl. 1831, 3.Aufl. 1844. Die letzte besteht aus 1101 Seiten. Ihre Bedeutung steht in der Auslegung der Wortableitungen der griechischen Herkunft, welche die im vergangenen Jahrhundert üblichen Termini widerspiegeln. K.P. J. Sprengel (1766—1833) war Professor der Medizin und Botanik in Halle. Aus seiner viel fältigen und machtigen Tätigkeit stammt der geistige Nachlaß, das noch heutzutage angewandte Quellenwerk: „Versuch einer pragmatischen Geschichte der Arzneikunde". l.Aufl. 3 vol. 1792— 1798, 2.Aufl. 4 vol. 1800—1803; zum Schluß 3.Aufl. 6 vol. 3874 Seiten in Gesamtumfang aus 1821—1828. In jedem Band ist ein gutverfartes Inhaltsverzeichnis und ein ausführliches Register, die den chronologischen Überblick erleichtern. Getrennt behandelt er die Medizin- und Naturge schichte des Altertums, des Mittelalters, der Renaissance, des 17. und am ausführlichsten des 18. Jahrhunderts, und beschreibt in gelrennten Kapiteln die Vermehrung der Kenntnisse auf den Gebieten der Philosophie, Physik und Chemie, sowie der Tier- und Pflanzenlehre, Anatomie, Physiologie, Pathologie und Pharmakologie und schloß das Werk mit Resultaten i n der prakti schen Medizin ab. Dieses Werk wurde vom preußischen Militärarzt, B. Eble (1799—1839), 1837—1840 mit zwei zusätzlichen Bänden ergänzt. L . E. Isensee (1807—cca 1845). Sein Leben verlief wesentlich unruhiger, als das Leben der vor her geschilderten Wissenschaftler. Er war schon im Jahre 1833 Privatdozent in Berlin. Erwäh nungswert it auch sein Werk über das Bahnbrechen der „geographischen Pathologie", doch seine bedeutendste Arbeit ist : „Die Geschichte der Medizin und ihrer Hilfswissenschaften", Vol. 3
in 2400 Seiten Umfang, 1840-45. Seine Periodeneinteiking ist ähnlich der von Sprengel, doch er schreibt über die Vermehrung der medizinischen Kenntnisse in verschiedenen Ländern in abgesonderten Kapiteln und bespricht ihre Literatur ganz ausführlich. Gemäß seiner abenteuer lichen Auffassung verließ er nach der Ausgabe dieses mächtigen Werkes seine Praxis, und verrei ste auf die Insel Haiti, wo er Leibarzt des dort herrschenden Generals wurde. A m Ende des Jahres verschwand er spurlos (wahrscheinlich ist er ermordet worden). Fast alle vorgestellte Medizinhistoriker und Bibliographen sind mit der Hauptperson dieser Studie: István Weszprémi (1723—1799) in Verbindung zu bringen. Sein Zeitgenosse, Fr. Boerner, wurde von ihm als Vorbild betrachtet und beabsichtigte seine umfangreiche Angabesammlung der Arzte in Ungarn, „in modum Boernerium" zu bearbeiten. Da man aber die Grundlagen der heimischen Bibliotheken und des ungarischen geistigen Lebens mit den zeitgenössischen deutschen Möglichkeiten nicht vergleichen kann, blieben die Quellenforschungsmöglichkeiten für Wesz prémi beschränkt. Er konnte Sich auch nicht die nötigen historisch-kritischen Anschauungen aneig nen. Weszprémi hatte die einfachste Verfassungsmethode angewandt, als er in seinem vierbän digen Werk die Stichwörter hundertweise in enge alphabetische Reihe stellte. Er gab die auffind baren biographischen Angaben an (entweder mangelhaft oder mit verblüffender Ausführlichkeit), und zählte die erschienenen Werke vor. Sein verfertigtes Namensverzeichnis war durch den Man gel seiner kritischen Fertigkeit charakterisiert, indem er alle Ärzte, die seines Wissens nach jemals in Ungarn ärztliche Tätigkeit ausübten, abgesehen von ihrer Abstammung und auch, wenn sich ihre literarische Tätigkeit nur auf eine Schablon-Dissertation beschränkte, in die Liste aufnahm. Doch konnte er für sein als unvergänglich ausgesprochenes Werk den, Titel: „Succincta medicorum Hungáriáé et Transylvaniae biographia" geben (4 Vol. Leipzig 1774—1787). Seine unga rische Übersetzung erschien in zweisprachiger Ausgabe i n 4 Bänden 1960—1970 in Budapest. Sein Werk hat sich als unvergänglich bewiesen, da es trotz seiner Unvollständigkeit als primäre Quelle für diejenigen gut verwendbar ist, die sich mit den ungarischen Beziehungen der Medizin geschichte der Jahrhunderte vor 1780, und in weitem Sinne mit der ungarischen Kulturgeschichte befassen. M . LAMBRECHT, Dr. med. Pathologist Semmelweis Medical Historical Museum Budapest, Apród u. 1/3, Hungary, H-1013
