TANULMÁNYOK KUBA TÖRTÉNETÉRŐL A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat Csongrád megyei Szervezete és a
József Attila Tudományegyetem Latin-Amerika Története Kutatócsoportja által rendezett tudományos ülésszak előadásai
Szeged, 1985
FISCHER FERENC:
Az Amerikai Egyesült Allamok katonai jelenléte és stratégiája a Karib-térségben a XX. század elején „Az Egyesült Államok határai gyakorlatilag a Tűzföldig terjednek"1 Napjainkban a Karib-térség a világpolitika legneuralgikusabb régiói közé tartozik: elegendő a grenadai invázióra és Nicaragua hősies küzdelmére utalni. „A karibi világ életrajzának"2 azonban évszázadokon keresztül állandó kísérője volt a fegyveres erőszak. Egyfelől a nagy gyarmatosító hatalmak harcoltak az itt élő népek ellen, hogy megszerezhessék gazdag természeti kincseiket, földjeiket. Másfelől a birodalmak egymás elleni küzdelmeinek is színtere ez a térség, annak stratégiai ellenőrzéséért.3
A századfordulóra az Egyesült Államok vált a legveszélyesebb imperialista hódítóvá, miután kiszorította az itt érdekelt európai hatalmakat. Kezdte ezt Spanyolországgal, majd folytatta Angliával, Franciaországgal, Hollandiával, Dániával. Spanyolországnak több mint négyszáz, a többinek mintegy háromszáz éves uralom után kellett távoznia. Az 1898-as spanyol—amerikai háború és 1917 között eltelt mindössze 19 év alatt az USA eltávolította vetélytársait, s katonai intervenciók sorozatával, nyers imperialista politikával lerohanta a térség országait. 1917-ig az „északi kolosszus" katonai erőket állomásoztatott Kubában, Panamában, Nicaraguában, Puerto Ricóban, Haitin, Dominikában, a Virgin-szigeteken.4 A dolgozat arra keres választ, hogy a XX. század elején milyen stratégiai szempontok motiválták az Egyesült Államok Karib-térségi katonapolitikáját. Az Egyesült Államokban a polgárháború után lezajló mély sodrású társadalmi-gazdasági átalakulások új osztályerőket, s egyúttal új erőviszonyokat hoztak létre az uralkodóosztályon belül: az állam külpolitikájának meghatározásában a döntő szerepet a monopolista burzsoázia, a finánctőke kaparintotta meg. Ezek, az Egyesült Államok határain túl is érdekelt monopolista erők a századforduló előtt kikényszerítőitek az amerikai külpolitika radikális fordulatát, annak agresszív, offenzív jelleget adtak. E korszak nyitánya éppen a Karibtérségben, az 1898-as spanyol—amerikai háborúval kezdődött.5 E háború kirobbanása előtt, annak előzményeként éles küzdelem bontakozik ki az Egyesült Államok két tradicionális külpolitikai stratégiája, az izolacionista és az intervenciós áramlat között. E két külpolitikai koncepció — melyben a Karib-térség megkülönböztetett figyelmet kapott — eltérő módon ítélte meg az USA századvégi helyzetét és jövőbeni szerepét a világban. Mindannyiszor, amikor az a kérdés került előtérbe, hogy az Egyesült Államok együttműködjék-e az európai hatalmakkal, vagy az USA közvetlen — a nemzeti határokon, ill. az Újvilágon kívüli, így az európai vagy ázsiai — szerepvállalásáról volt szó, a követendő külpolitikát illetően a viták mindig kiéleződtek. Ez történt már a Monroe-elv esetében is. Ekkor lényegében az izolacionista irányvonal kerekedett felül, ugyanis az USA teljes mozgásszabadságának megtartása érdekében elutasította az Angliával való kooperáció lehetőségét a Szent Szövetséggel szemben. Az amerikai földrész védelmét szövetséges nélkül, az Egyesült Államok kizárólagos feladatává tette. A századforduló előtt a két irányvonal küzdelme ismét előtérbe került, amikor például arról volt szó, hogy az USA részt vegyen-e vagy sem az afrikai kérdéseket tárgyaló berlini, vagy marokkói konferenciákon, ill. amikor Kuba függetlenné válása került előtérbe. A Spanyolország elleni háború kérdésében az izolációs politika hívei ellenezték a csendes-óceáni spanyol birtokok megszerzését, mondván, hogy az USA területi terjeszkedésének logikájába ez nem illeszkednék be, hisz ezek kívül fekszenek az amerikai kontinensen. Ezúttal azonban a gazdasági életben elért meghatározó szerepükből adódóan az intervencióban érdekelt monopolista érdekcsoportok bizonyultak erősebbnek, kirobbantva az első imperialista háborút, mely egy csapásra biztosítottaa karibi és a csendes-óceáni spanyol birtokok megszerését.6 A két irányvonal két eltérő geopolitikai felfogást is jelentett. Mindkét koncepció az Egyesült Államok érdekeit, mindenekelőtt nemzetbiztonságát tartotta szem előtt, de ennek garanciáját, s ezen belül a Karibtérség (tágabb értelemben az egész Újvilág) szerepét eltérő módon ítélték meg. Az intervenciós áramlat már a századforduló előtt az USA legelső, előretolt védelmi vonalát az óceánokon túlra helyezte. Az európai és ázsiai hatalmi egyensúlynak ezért fontos szerepet tulajdonított, s így szükségesnek tartotta az USA aktív jelenlétét e kontinenseken is. Ebből adódott aztán, hogy magát a nyugati féltekét, az amerikai földrészt csak második védelmi vonalnak, szükség esetén biztos visszavonulási bázisnak tartotta, amelynek jelentősége akkor növekednék meg, mintegy első védelmi vonallá válva, ha felbomlik az óceánokon túli hatalmi egyensúly (s a századforduló előtt az imperialista hatalmak egyenlőtlen fejlődése ezt valószínűsítette), s az Egyesült Államoknak, a Monroe-elvnek megfelően, egy tengerentúlról érkező veszélyes kihívással kell szembenéznie. Az elszigetelődési koncepció hívei azonban az USA igen előnyös földrajzi helyzetéből indultak ki. Ennek legfontosabb eleme a két nagy óceánnak mintegy „óceánpajzsként" való funkcionálása, tehát azok a hatalmas távolságok, amelyek szinte elszigetelték az Újvilágot a többi kontinenstől. E tény a tökéletes biztonság illúzióját eredményezte, s ezért legelső védelmi vonalnak (szükség esetén) saját nemzeti
területeit, ill. a határai közvetlen előterében levő térségeket, így a karibit tartották. A Monroe-elv már nagyon korán jelezte, hogy a nemzeti biztonság megteremtésének az Egyesült Államok által képviselt stratégiája az egész nyugati félteke vonatkozásában vetődött föl.7 Ezt a nézetet tükrözte később Taft elnök kijelentése is: „Az Egyesült Államok határai gyakorlatilag egészen Tűzföldig terjednek."8 A spanyol—amerikai háború hátterében ezek a biztonságpolitikai megfontolások is felvetődtek. Éppen akkor, amikor az imperialista hatalmak egyenlőtlen fejlődése révén lényeges erőeltolódások ívei, tendenciái rajzolódtak ki az óceánokon túl, melyek mint a világ újrafelosztásáért való küzdelmek, a korábban elért hatalmi pozíciók megkérdőjelezéseként csapódtak le. Ezekből a változásokból nem maradhatott ki az Újvilág, s ezen belül az Egyesült Államok sem. A századforduló előtti gyorsan átrendeződő nemzetközi porondon a két irányvonal a meglevő ellentétek mellett közös nevezőt is talált, mégpedig a karibi spanyol birtokokat illetően. Mindkét áramlat lehetségesnek, sőt kifejezetten szükségesnek tartotta — gazdasági és stratégiai szempontból — Spanyolország kiűzését utolsó amerikai gyarmatairól. Közép-Amerika és az Antillák szigetvilága ugyanis mindkét geopolitikai gondolatrendszerben — az amerikai gazdaság dinamikusan növekvő nyersanyag és piacszükségletei által is motiváltán — kulcskérdésként szerepelt.9 E térséget gyakorlatilag az USA területének integráns részének fogták fel. Míg azonban az izolációs politika hívei az USA terjeszkedési politikájának maximumaként, és első, előretolt védelmi vonalnak tekintették a Karib-térséget, s tágabb értelemben Dél-Amerikát is, addig az intervenciós irányzat csupán szükséges előfeltételeként, mintegy kiindulóbá-zisként vette számításba az USA-tól délre elterülő régiót. E térséget nagyobb célok elérésére kívánta felhasználni, ugródeszkának tekintve a további expanzióhoz, az akkoriban nyíltan és gátlástalanul hirdetett világuralmi tervek realizálásához.10 A két külpolitikai programnak a Karib-térséget illető' egybeesése, a minimális és maximális terjeszkedési törekvések átfedései tették lehetővé' hogy az USA Karib-térség felé irányuló agresszív kül- és katonapolitikája mögé a XX. század elején mindkét áramlat képviselői többé-kevésbé egységesen sorakoztak fel. A századfordulótól a „furkósbotpolitika" és a „dollárdiplomácia" alkalmazásával, a konkurrens európai hatalmak kiszorításával az Egyesült Államok a Karib-térségben igen rövid idő alatt biztosította vitathatatlan hegemóniáját. E térséget „hátsó udvarává" változtatta, mely bizonyos esetekben, így a II. világháború alatt „elülső udvarként", első védelmi vonalként is funkcionált.11
Az USA új, már a XX. század elejére szóló, az izolációs politikát egyre inkább megkérdőjelező, s azt háttérbe szorító expanzionista külpolitikai programjának, globálstratégiájának megtervezésében, annak harcos propagálásában, a terjeszkedés ideológiai alátámasztásában a 90-es években rendkívül nagy hatású szerepet játszott Alfréd Mahan admirális. Elméletei, érvrendszere kapóra jöttek a nemzeti határokon kívül terjeszkedni akaró észak-amerikai ipari és banktőkének, írásai — például „Az USA érdeke a tengeri hatalom kifejlesztésében" —, előadásai erős befolyást gyakoroltak az intervenciós politika fő bázisára, a Republikánus Párt jobbszárnyára, így magára McKinley elnökre is, aki az addigi legdrágább, az expanziót követelő finánctőke által sok millióval támogatott elnökválasztási kampány nyertese volt, valamint Theodore Rooseveltre, a későbbi elnökre is. Mahan nézeteit a sajtó lelkesen felkarolta. Műveit, ill. az ezeket népszerűsítő cikkeket milliók olvasták, s mély benyomást keltettek az amerikai társadalomban. Jelentős szerepet játszottak a sok évtizedes elszigetelődési reflexek feloldásában, s ráhangolták a közvéleményt az expanzionista politika támogatására, így a spanyol— amerikai háború támogatására is.12 Mahan admirálisnak, az Egyesült Államok terjeszkedési politikájának, a geopolitika korai megteremtőjének gondolatmenete a következő volt: az USA XIX. század végére elért nagyságát, dinamikus fejlődésének alapját az expanzió, a „mozgó-táguló" határok tették lehetővé. Ennek első állomása a század közepén az volt, hogy a határokat előretolták a Mississippiig, biztosítva ezzel a Mexikói-öbölhöz való kijutás feltételeit. Mindez kiegészült az első spanyol nyelvű terület, Florida megszerzésével. A félsziget ékként illeszkedik be a Mexikóiöbölbe, ezért az USA azonnal érdekeltté vált a Karib-térségben. A második szakasz alatt ugyancsak spanyol területek, tehát Texas, Oregon, Kalifornia meghódítását értette az újabb, a későbbi fejlődést alapvetően determináló óceáni partvidék biztosításáig. A harmadik fázisnak — az admirális szerint — már túl kell lépnie a nemzeti határokon, sőt a nyugati féltekén is. Tartalmaznia kell Ázsia biztonságos megközelítését lehetővé tevő
stratégiai bázisok megszerzését a Csendes-óceán térségében, valamint a Karib-tenger és Közép-Amerika feletti észak-amerikai hegemóniát. E ponthoz, e tervezett harmadik fázishoz érkezve az Egyesült Államoknak a következő nehézségekkel, sőt veszélyekkel, ül. az ezekből adódó feladatokkal kellett számolnia. Az első két terjeszkedési periódusban aránylag gyenge ellenállást kellett leküzdenie, vagyis az expanzió nem követelt nagy erőfeszítéseket az amerikai társadalomtól, nem kellett felállítania jelentős fegyveres erőket. Úgy vélték, hogy az Egyesült Államokat északról és délről, a szárazföld felől (Kanada, Mexikó) nem fenyegetheti veszély, azonban az óceánok felől, a jövőt illetően, igen. Az „óceánpajzs" irdatlan távolságaival önmagában még nem jelent — bár az izolációs álláspont fő érve ez volt — automatikus biztosítékot, tökéletes védelmet. A tengeren túlról érkező veszély nagyon is reális — vallotta Mahan —, s érvként Franciaország mexikói és panamai aspirációira, a Monroe-elvet sértő angol—német—olasz beavatkozási kísérletekre, ill.ezen európai hatalmak óriási, sőt egyre dinamikusabban növekő tengeri haderejére utalt.13 E fenyegetések csak úgy védhetők ki, az eddig elért amerikai nagyság csak úgy biztosítható, ül. az USA XX. századi dinamikus fejlődésének, biztonságának garanciáját csak az képezheti — s ez volt a stratégia egyik végkövetkeztetése —, ha egy hatalmas tengeri haderó't állítanak fel. Szakítani kell tehát az izolációs szemlélettel, s azzal az amerikai szemlélettel, mely büszke volt arra, hogy az „amerikai demokrácia" — ellentétben Európával — mentes a m ilitarizmustól, s így az óriási hadikiadásoktól is. Mahan gondosan elemezte a többi imperialista hatalom századforduló előtt kibontakozó, egyre fokozódó tengeri fegyverkezési versenyét, s ezért arra a következtetésre jutott, hogy a fegyverkezést kell az Egyesült Államok létfontosságú nemzetbiztonsági érdekeként elfogadtatni, következésképp a kormánypolitika célja az kell legyen, hogy az USA rövid idő alatt az óceánokon uralmat vívjon ki.14 Mahan elméleti következtetései nem maradtak meg pusztán az elmélet szintjén, szinte pontról pontra megvalósított programmá váltak, s ez igaz másik végkövetkeztetésére, ill. feladatkijelölésére is. A tengeri nagyhatalommá válás nemcsak a katonai kiadások növelését, hadihajók építését jelenti, hanem azt is megköveteli, hogy az USA biztosítsa a maga számára a kontinensek, ill. saját két partvidéke közötti, ellenó'rzött tengeri útvonalakat. Tehát tengerészeti bázisokat (szénraktárakat) kell biztosítani a két óceán legfontosabb stratégiai pontjain. Az admirális a tengeri hadászat jó ismerőjeként világosan felmérte mindazokat a következményeket, amelyeket a gőzzel, szénnel hajtott ha-dihajóflották jelentettek. Egyfelől a hadihajók manó'verezési lehetősége hihetetlenül megnövekedett a vitorláskorszakhoz képest, ugyanakkor akciórádiuszukat lényegesen behatárolta a (szénraktár) bázisoktól való függésük. Ezért a tengeri hadászat egyik kulcskérdésévé éppen ezen utánpótlási bázisok megszerzése, biztosítása vált. Ezt követhetjük nyomon a Karib-térségben is.15 Mahan előtt különösen Anglia példája állt, amely haditengerészete számára jól ellenőrzött stratégiai útvonalakat épített ki. Az Egyesült Államok feladata azonban kettős: nemcsak egy tengeri bázishálózat kiépítésére kell törekedni, hanem egyidejűleg arra is, hogy meg kell akadályozni azt, hogy a két óceánon az Egyesült Államok közelében, s különösen a Karibtérségben más tengeri hatalmak további tengeri bázisokat építsenek, sőt az európai hatalmak kiszorítására, az USA hegemónia elismertetésére kell törekedni, sürgette Mahan. Egyik kulcsgondolata az, hogy a XX. század nagy eseményeinek színtere a Csendes-óceán térsége lesz. Hasonlóképpen vélekedett erről akkoriban Beveridge szenátor is: ,,A Csendes-óceán fölött uralkodó hatalom az egész világ fölött uralkodó hatalom. S a Fülöp-szigetek megszerzésé-sével ez a hatalom mindörökké az Egyesült Államoké lesz."16 Az expan-zionisták terveiben a Fülöp-szigetek mellett Hawai, Samoa, és más szigetek megszerzése szerepeltek mint összekötő kapcsok Ázsia felé. A Csendes-óceán feletti uralom megszerzése szempontjából az USA földrajzi helyzete kedvező. A századforduló idején azonban az ország gazdasági életének tengelye, a nagy monopóliumok központjai a keleti partivdéken helyezkedtek el, és a keleti-nyugati transzkontinentális közlekedési infrastruktúra kiépítése még hosszú időt igényelt. E logika révén érkezett el Mahan az észak-amerikai aspirációk egyik fontosabbikához, az újabb feladat kijelöléséhez: minél hamarabb csatornát kell vágni Közép-Amerikában a két óceán között. A csatorna megépítésének szükségessége az Egyesült Államok részéről a csendes-óceáni partvidék megszerzése révén került előtérbe a XIX. század közepétől, s ezt a kaliforniai aranyláz még hangsúlyozottabbá tette. Ettől kezdve figyelhető meg az angol—amerikai párharc a csatorna birtoklásáért. A közép-amerikai tengeri átjárónak bárhol (négy variáció merült fel) történő amerikai megépítése és birtoklása az amerikai világhatalom és saját
biztonságának legneuralgikusabb, legsebezhetőbb pontja lenne, ez viszont megköveteli a megépítendő csatorna maximális védelmét. A feladat következésképp az — szögezi le az admirális —, hogy a csatornához vezető közlekedési útvonalakat magába foglaló, mintegy 6 millió km2 kiterjedésű Karib-térségben észak-amerikai hegemónia valósuljon meg. Mahan úgy vélte, hogy a tengeri hadászat és a világgazdaság szempontjából nézve a Karib-tenger mint beltenger még fontosabb szerepet játszik, mint a Földközi-tenger. Hiszen a közép-amerikai földszoros átvágása a nemzetközi kereskedelemben növekvő fontosságú két legnagyobb óceánt — így Ázsiát, Amerikát, Európát, Afrikát — kötné össze.17 A csatorna végül is az Egyesült Államok tőkéjével Panamában épült meg 1914-re, jelezve ezzel egyúttal azt is, hogy Anglia elismerte a HAY-PAUCEFOTE szerződéssel az Egyesült Államok hegemóniáját e térségben. A csatorna igazolta mindazokat a várakozásokat, amelyeket még megépítése előtt gazdasági és stratégiai szempontból elvártak tőle. Az Egyesült Államok belkereskedelmében óriási szerepet játszott, hiszen a keleti és nyugati partvidékek közti összeköttetést mintegy 8 ezer tengeri mérfölddel csökkentette. Megnyitotta a közvetlen észak-déli átjárást az Egyesült Államok keleti partvidékének iparközpontjai és az addig körülményesen megközelíthető Andok térség országai között, mintegy 3-4 ezer mérfölddel megrövidítve a korábbi távolságot. Mindez megkönnyítette a£ észak-amerikai gazdasági behatolást e régióba is, jelentó'sen elősegítve az amerikai áruk versenyképességét.18 Az 1898-as spanyol—amerikai háború egy epizódja adta meg a döntő' lökést a csatornaépítéshez. Az Oregon cirkáló San-Franciscóból indulva, a Magellán-szoroson keresztül ugyan rekordidő alatt tette meg a 13 ezer tengeri mérföldes távolságot, de még így is 68 napba tellett az út, hogy részt vehessen a döntő fontosságú Santiago de Cuba előtti tengeri ütközetben. A csatorna megépítésével tehát hihetetlenül megnövekedett a Karib-térség stratégiai-katonai jelentősége, hiszen az Egyesült Államok Dél-Amerika megkerülése nélkül, kb. 6 hét időnyereséggel, s jóval olcsóbban tudta átcsoportosítani flottáját egyik óceánról a másikra, így igazodva a világpolitikai-katonai helyzet szükségleteihez — megfelelő flottatúlsúlyt tudott képezni mindaddig, amíg mindkét óceánon nem rendelkezett elegendő flottaerővel.19 A csatorna kizárólagos amerikai tulajdona az Egyesült Államok nemzeti határainak gyakorlatilag több ezer kilométerrel délre történő előretolását eredményezte, s ezzel az egész Karib-térség szinte az USA határain belülre került. Hayes elnök már 1881-ben kijelentette, hogy „ez az óceánokat összekötő út lényegében az Egyesült Államok tengeri határainak egy része lesz".20 Ezzel lehetővé vált a térségnek északról és délről, majd Kuba megszerzésével keletről való sakkban tartása, a fenyegetés tartósítása, mely kedvező feltételeket biztosított a térség kifosztására, gazdasági alávetésére, az USA érdekeihez való hozzáigazításra. A Mexikói-öböl mentén elterülő országok, még az olyan nagyok is, mint Mexikó, Kolumbia, Venezuela, könnyen függő helyzetbe kerülhettek, hiszen a térség stratégiai pontjainak birtoklása révén az Egyesült Államok könnyűszerrel elvághatta őket a világpiactól, az európai kereskedelmi partnerektől. A Panama-csatorna megépítése és a karibi bázisok megnövelték az észak-amerikai hadihajók hatósugarát, s elérhető közelségbe kerültek Dél-Amerika USA befolyástól addig alig érintett országai. A karibi bázisokról manőverező flotta képes volt már ellenőrizni az Amazonas torkolatvidékét, s természetesen az Antillákról közelebb került a La Plata-régió is, mely a maga 7 ezer mérföldes Washington— Buenos Aires távolságával kb. kétszerese volt a Washington—London távolságnak.21 Az Egyesült Államokban már a századforduló előtt meghirdetett „nyitott kapuk" elve szintén előtérbe állította az óceánközi csatorna, ill. az ehhez szervesen kötődő Karib-térség ellenőrzésének a kérdését. Az Egyesült Államok keleti iparközpontjainak termékei csak úgy lehettek versenyképesek Kínában az európai hatalmak konkurrens termékeivel szemben, illetve az onnan jövő áruk is csak akkor hozhattak magas profitot a kereskedelmi tőkének, ha éppen a csatorna révén megrövidített kereskedelmi útvonallal szállítási időben, költségekben előnyösebb pozícióba kerülnek. Ezért joggal állapíthatta meg M. Espinosa: „így a század elejétől a Karib-térségben folytatott észak-amerikai politik a azoknak az ipari köröknek az érdekeit fejezte ki, akik a ,nyitott kapúk' elvét hirdetve Kína felé figyeltek, melynek hatalmas piacai felkeltették ambícióikat."22 A Karib-térséget érintő', a századforduló előtt kibontakozó expanziós politika — különösen a Mahan admirális által kimunkált, harcosan követelt, s rövidesen a „furkósbot politikával" drasztikusan keresztülvitt, s Karibtérség népeit lerohanó stratégia — fő összetevő elemeit tehát az alábbiakban foglalhatjuk össze: amennyiben a XX. századra az Egyesült Államok biztosítani akarja erős világhatalmi helyzetét a konkur-rens imperialista hatalmakkal szemben, úgy annak feltétele az izolációs stratégia feladása, s ugyanakkor erőteljes expanzió
kibontakozása. Ennek előfeltétele egy hatalmas észak-amerikai tengeri haderő felállítása. E flotta biztonságos állomásoztatásának, gyors mozgatásának, vagyis az USA nemzetbiztonságát garantáló tengeri nagyhatalommá való átalakulásnak logikusan következő lépése az óceánközi csatorna megnyitása. Ennek tökéletes védelme megköveteli viszont a szoroshoz vezető hajózási útvonalak ellenőrzését, a Karib-tenger medencéjének észak-amerikai „maré nostrum"-má, az USA „zárt beltengerévé" való átváltoztatását, mely az európai tőke kiszorításával a térség teljes gazdasági alávetését biztosítaná. Az admirális által követelt flottaépítési program beindulása, helyesebben felgyorsulása rövid 'dő alatt megváltoztatta az Egyesült Államok pozícióját a tengeri hatalmak sorában. Míg a 80-as években a haditengerészeti flotta nagyságát illetően az USA csak a 12. helyen állt a világon, addig a századfordulóra — részben saját haditengerészeti programja, részben az angol hajógyáraktól történt vásárlás révén — az „5:5:3-as" arányokkal már megrendítette Angliának, a „tengerek királynőjének" pozícióját is.23 Theodore Roosevelt különösen erőteljesen támogatta az USA tengeri nagyhatalommá válását, s elnöksége alatt vált igazán a haditengerészet és a tengerészgyalogság a „big stick", a „furkósbot politika" szimbólumává. Két, 1903-ból való nyilatkozata leplezetlenül tárja fel az amerikai haditengerészettel kapcsolatos politikai indítékokat: ,,A Monroe-doktrina hatósugara nem nagyobb, mint az észak-amerikai flotta ágyúéi."24 „Van egy régi mondásunk: ,Beszélj csendesen, de legyen nálad egy furkósbot és messzire jutsz.' Ha az Egyesült Államok csendesen beszél, s ugyanakkor kiépíti és a legtökéletesebb kiképzésben részesíti haditengerészetét, akkor a Monroe-elv messzire jut."25 A századfordulótól kezdődó'en kapott igazán imperialista értelmezést a Monroe-elv. Míg a korábbi évtizedekben elsődlegesen az európai hatalmak távoltartására (pl. Kuba esetében, a status quo fenntartására) törekedett ez a doktrína, addig a XX. század elejére már elérkezett az idő az átértelmezésre: „Amerika az északamerikaiaké", vagyis kezdetét vehette az európai hatalmak kiszorítása a nyugati féltekéről.
A függetlenségi háborúját éppenhogy befejező Egyesült Államok igen korán nagy figyelmet szentelt Kubának. Jefferson már 1805-ben kijelentette, hogy stratégiai okokból annektálni fogja a szigetet.26 1812-ben az USA kormánya olyan térképeket készíttetett, amelyek az állam részeként tüntették fel a mexikói területek mellett Kubát is. A szigetek kérdése a polgárháború előtt pedig egybefonódott „Észak és Dél" küzdelmével. Kuba különösen az után került előtérbe, hogy a mexikói háború révén a rabszolgatartó államok kiterjesztették befolyásukat a Mexikói-öböl északi részére, s Floridát is birtokolva, Kuba annektálása révén új rabszolgatartó állammal számoltak. A XIX. század végéig azonban érvényben volt a John Quincy Adams külügyminiszter által még 1823-ban megfogalmazott stratégia: „Kuba Spanyolország kezében — ez a mi politikánk alapelve."27 E politikát az USA belső terjeszkedési ehetőségei, katonai, gazdasági gyengesége, Angliától való félelme motiválták. A sziget megvásárlásával többször is próbálkoztak, de eredménytelenül, ezért előtérbe került a gazdasági kapcsolatok elmélyítése. Ezt Spanyolország sem tudta megakadályozni, amit jól tükröznek a statisztikai adatok.28 1898-ra azonban lényegesen módosultak a bel-, a kül- és a katonapolitikai feltételek. Az USA elérkezettnek, sót sürgó'snek látta az időt az „érett gyümölcs" kiprovokált háború lévén történő „leszakítására". Mo st már aktuálissá váltak Adams XIX. század eleji fejtegetései a „politikaigravitációról", Kuba ésPuerto Rico stratégiai jelentőségéről: „Ezek a szigetek az elhelyezkedésüknél fogva az észak-amerikai kontinens természetes tartozékai, egyikük pedig, Kuba szigete, amely a mi partjaink közelében terül el, számos okból rendkívüli jelentőségű lett államszövetségünk politikai és kereskedelmi érdekei számára. Az uralkodó helyzet, amelyet a Mexikói-öbölben és a Karib-tengeren betölt,... az a tény, hogy déli partjaink és Santo Domingo sziget között félúton helyezkedik el, továbbá hatalmas és jól védett kikötője Havanna, amely a hasonló előnyöktől megfosztott déli partjaink hosszú sávjával szemben épült... mindez együttvéve olyan jelentőséget kölcsönöz a szigetnek nemzeti érdekeink komplexumában, hogy nincs egyetlen más külföldi terület sem, amelyet össze lehetne hasonlítani vele és e szigettel való kapcsolatainknak csaknem ugyanolyanokká kell válniuk, amilyenek egyes államainkat egymáshoz fűzik. Ha gondolatban áttekintjük a legközelebbi ötven év eseményeinek várható menetét, szinte ellenállhatatlanul alakul ki bennünk az a meggyőződés, hogy Kubának szövetségi köztársaságunkkal való egyesítése elkerülhetetlen lesz szövetségünk fennmaradása és épségének megőrzése céljából."29 A fentieken túlmenően még további stratégiai szempontok is felmerültek, amelyek Kuba szerepét felértékelték
az USA Karib-térségi terveiben. A sziget, mint az Antillák gyöngye, már a spanyol gyarmatbirodalomnak is fellegvára volt. Innen indultak ki a spanyol konkvisztádorok az azték, az inka birodalmak meghódítására, és ide futottak be (részben a panamai földszoroson keresztül) e térségek kincsei, s innen, éppen Havanna kikötőjéből hajóztak ki Európa felé az „ezüstflották". Hogy Kuba az Újvilág kulcsa, ezt már korábban felismerték a kalózok, majd a „tengerek királynője is", amit jelez Havanna 1762-es elfoglalása, és a később is megújuló angol aspirációk. A 90-es években Kuba stratégiai jelentősége olyan új szempontokkal bővült, amelyek Adams korában még nem képezhették a stratégiai elgondolások gerincét: közvetlenül napirendre került ugyanis a közép-amerikai földszoros átvágása. A csatorna megépítése felvetette annak szükségességét, hogy ezt a létfontosságú útvonalat az USA biztosan ellenőrizhesse, a védelem mély előterét hozza létre, mind a Csendes-óceánon (elsősorban a Pearl Harbourban állomásozó flotta révén), mind az Atlanti-óceánon, a Karib-térség felől. Míg egyfelől a Karib-tenger a két nagy óceánt, Észak- és Dél-Amerikát összekötő beltenger, s ily módon kulcsszerepe van, másfelől magán a Karibtengeren belül a két legneuralgikusabb pont tradicionálisan is, a történelem tanúsága szerint: Kuba és a Panamacsatorna. Már Mahan admirális is a készülő óceánközi csatornával összefüggésben vetette fel Kuba mint „LatinAmerika kapuja" jelentőségét. Kuba mellett felmerült a közelebb fekvő Jamaica is, melyet a Karib-tenger Máltájának neveztek, de végül is számos körülmény Kuba értékesebb volta, pontosabban megszerezhetősége mellett szólt. Jamaica angol kézen volt, s kerülni kellett a nyílt konfliktust az akkor még erősebb Angliával. Kubát viszont a katonailag is gyenge Spanyolország, Latin-Amerika „beteg embere" birtokolta.30 Kuba előnyös földrajzi elhelyezkedésénél fogva ellensúlyozni tudta Jamaica és az ugyancsak angol kézen lévő, a Karib-térséget északról lezáró Bahamák jelentőségét. Kuba révén három szoros ellenőrizhető: közülük különösen a Floridai-szoros és a Kuba és Haiti közt fekvő Szélfelőli-átjáró létfontosságú a világkereskedelmi útvonalak s az óceánközi csatorna szempontjából. A harmadik átjáró a Yucatán-szoros, amely főleg az USA keleti és nyugati partjainak, déli államainak kereskedelmében játszik igen fontos összekötő kapcsot. Ahogy az itáliai félsziget a Földközi-tengert keleti és nyugati medencére osztja, de egyúttal össze is köti azokat, úgy Kuba is ezt a — címerében is feltüntetett — kulcsszerepet tölti be. A sziget tehát a beltengert a Mexikói öbölre és az Antilla- vagy Karib-tengerre osztja, melyet csak egyetlen csatorna, a yukatáni köt össze, így akié a sziget, az egyszerre két tenger forgalmát is ellenőrizheti. A Karib-tengert a nyílt óceántól a Nagy- és Kis-Antillák szigetlánca zárja el, ül. köti össze. Ennek a Yucatáni-félszigettől a venezuelai partokig húzódó ívnek, „szigetláncnak" a kiindulópontja Kuba. Az Egyesült Államoknak az a tradicionális törekvése, hogy e stratégiai ív teljes egésze a kezébe kerüljön, s Miamitól Trinidadig valóban zárt védelmi rendszert képezzen, Kubával kezdődött 1898-ban, s 1940-ben fejeződött be. Ekkor ugyanis a nehéz helyzetben lévő Nagy-Britanniától megszerezte az addig angol kézen lévő szigeteken katonai bázisok létesítésének jogát. (Bahama-szigetek, Bermuda, Trinidad, Jamaica, Antigua, Sta. Lucia).31 Kuba az Antillák legnagyobb, legnépesebb, s ami természetesen igen nagy súllyal esett latba, az USA-hoz legközelebb fekvő szigete. Az Egyesült Államok a „cukorszigetet" „déli kapujának" tartotta. Vele szemben torkollik a Mexikói-öbölbe a Mississippi, mely az USA legfontosabb, a kontinenst észak-déli irányban átszelő folyami kereskedelmi útvonala. A Mexikói-öböl mellett terülnek el az USA olyan fontos tagállamai, mint Florida, Alabama, Mississippi, Louisiana, Texas, melyek dinamikus gazdasági felfutása32 éppen a századforduló körül kezdődött. Az 1898-as párizsi békében Spanyolország lemondott Kubáról, Pu-erto Ricóról, a Fülöp-szigetekről és Guam szigetéről. E területek feletti amerikai hegemónia mintegy „katapultként", ugródeszkaként szolgált a további terjeszkedés számára mind a Karib-térségben, mind Ázsiában. Hetvenöt évi „várakozás" után az Egyesült Államok egy kiprovokált intervenció segítségével realizálta a John Quincy Adams külügyminiszter által még 1823-ban megfogalmazott un. „érett gyümölcs" politikát: „A politikai gravitációnak éppúgy megvannak a maga törvényei, mint a fizikainak. Ahogy a gyümölcs, amelyet a szél leszakít a fáról, nem tud — még ha akarna sem — fennmaradni a levegőben, úgy a Spanyolországról leválasztott és mesterséges kapcsolatait vele megszakító Kuba sem tudja fenntartani magát, s elkerülhetetlenül vonzódnia kell az északamerikai szövetséghez.. ."33 1899. január 1-én megszűnt a spanyol uralom a szigeten, s igen jelképes volt, hogy a havannai El Morróban a spanyol zászló helyett az észak-amerikai lobogót húzták fel. Ezzel hivatalosan is megkezdődött Wood tábornok vezetésével az észak-amerikai katonai megszállás,mely a így megszabhatta az új független állam
megszerzésének kereteit. Ellentétben a másik három volt spanyol gyarmattal, Kubában az észak-amerikai politika nem kísérelte meg a szuverenitás formai megsértését, tekintettel a nagyon erős függetlenségi tradíciókra, érzésekre és a „mam-bí" hadsereg komoly harci erejére. Az annektálást nem lehetett végrehajtani, de amit nem tudtak a „furkósbottal" elérni a „mambíkkal" szemben, azt elérte a „dollárdiplomácia" : 3 millió dollár segítségével feloszlatták a kubai szuverenitás legfó'bb garanciáját, a Felszabadító Hadsereget. Az észak-amerikai politika, kihasználva az egész ország katonai megszállását, az uralkodó osztályoknak a néptömegektől való félelmét, zsarolással — bajonettekkel és hajóágyúkkal — elérte az ultimátumszerű, hírhedté vált Platt-cikkelyek elfogadását, amely lényegében a spanyoloknak észak-amerikaiakkal való felváltását, a valódi függetlenségről való lemondást jelentette. Az 1902ben véget ért első' katonai megszállás után e cikkelyek és az ezt követő' egyéb szerződések szolgáltak az amerikai érdekek garanciájául.34 Témánk szempontjából az intervenció jogát lehetővé tevő III. Plattcikkely mellett kiváltképp a VII. érdemel figyelmet: „Kuba kormánya az ország függetlenségéhez és népe védelméhez, valamint a saját védelméhez szükséges feltételeknek az Egyesült Államok által való megteremtése céljából elad, ill. bérbe ad az Egyesült Államoknak néhány meghatározott helyen szénraktárakat és kikötők számára szolgáló területeket, amelyek pontos helyét az Egyesült Államok elnökével egyetértésben fogják megállapítani." Az I. cikkely továbbá arról is intézkedett, megerősítve az USA monopolhelyzetét a szigeten, hogy Kuba más hatalmaknak nem engedheti át területét katonai bázisok létesítésére.35 A független Kuba első köztársasági elnökének, Estrada Pálmának személyében az Egyesült Államok megtalálta első latin-amerika i szállás csinálóját, aki 1903 februárjában egy különön szerződés révén meghatározatlan (!) időre két öblöt adott át mindössze évi kétezer pesóért az Egyesült Államoknak, hogy az ott haditengerészeti bázisokat létesítsen: az egyik a Havannától keletre található Honda-öböl, a másik a Guantá-namoöböl volt. 1912-ben, annak fejében, hogy az USA stratégiai szempontból sokkal értékesebbnek tartott, a Panamacsatornával szemközti guantánamói támaszpont területét 117 km2-re növelhette, lemondott a Honda-öbölről. Ennek jelentőségét amúgy is lényegesen csökkentette az amerikai hadihajók szabad ki- és bejárása a havannai kikötőbe, ill. a floridai félszigeten található haditengerészeti bázisok közelsége. Guantánamo jelentőségét előnyös földrajzi helyzete adja meg. Kuba harmadik legnagyobb öbléről van szó, melynek mélysége, jó védhetősé-ge hatalmas flotta állomásoztatását teszi lehetővé, egyszóval az Antillák legjobb adottságú haditengerészeti támaszpontja. Vele szemben mintegy 1600 kilométerre található a térség legfontosabb stratégiai pontja, a Panama-szoros, mintegy annak előretolt védőbástyájaként. Innen ellenőrizni lehet a Szélfelőlicsatornát, amely az Európába vezető tengeri útvonalak legfontosabbika. Guantánamo értéke még azzal is fokozódott, hogy a Havanna—Santiago de Cuba, ill. a bázisok közötti vasútvonal, a floridai szorost áthidaló kompok közbeiktatásával, közvetlenül kapcsolódott az Egyesült Államok vasúti infrastruktúrájához, ezáltal biztosítva a legfontosabb karib-tengeri támaszpont utánpótlási vonalát. Guantánamo kiválasztása mellett szólt az is, hogy a kubai függetlenségi küzdelmek centrumában, a Sierra Maestra lábainál, Orientében, annak fővárosa — a második legnagyobb város — Santiago de Cuba mellett található. E támaszpont mint Damoklész kardja függött állandóan Kuba felett, s fontos szerepet játszott az 1906-os, 1912-es, 1917-es újabb intervenciók során, de gyakran felhasználták más karibi népek elleni agressziók során is.36 A IV. Platt-cikkely kifejezte az Egyesült Államok érdekeltségét Isla de Pinos szigete iránt is, sőt 1905-ben a szigeten élő észak-amerikaiak bejelentették a szigetnek az Egyesült Államokhoz való csatlakozását is, de végül Guantánamo teljes kiépülése szükségtelenné tette a sziget an-nektálását. Guantánamo az Egyesült Államok legelső külföldön létrehozott katonai támaszpontja lett. A századforduló utáni évtizedekben az USA igen sűrű bázishálózatot hozott létre a Karib-térségben, ennek első' állomása éppen Kuba volt. E támaszpontrendszert használta fel arra, hogy „Amerika az észak-amerikaiaké" legyen, s hogy a Karibtérség után Dél-Amerikára is kiterjessze befolyását. Jósé Marti halála előtt, 1895-ben írt, befejezetlen, mondhatni látnoki levelében világosan utalt Kuba stratégiai jelentőségére, „ideggóc" jellegére, arra a veszélyre, amit az Egyesült Államok imperializmusa jelent — éppen Kubát felhasználva — ahogy ő mondotta: „a mi Amerikánk számára". „...Kész vagyok meghalni a hazámért és a küldetésemért..., hogy Kuba függetlenségének kivívásával még idejében megakadályozzuk, hogy az Egyesült Államok az Antillákra is rátegye a kezét, és aztán innen a mi Amerikánk többi országára is lecsapjon. Eddig mindent ezért tettem, és ezentúl is ezért teszek. A népek, amelyek — akárcsak az öné, amely az enyém is —,
életbevágóan érdekeltek annak megakadályozásában, hogy az ottani imperialisták és a spanyolok összefogásával meg ne nyíljon Kubában egy olyan út, amelyet el kell zárnunk, és amelyet vérünk árán éppen zárunk is, még mielőtt a mi Amerikánk népeit az őket megvető izgága és brutális Északhoz csatolnák. Benne éltem a szörnyetegben, ismerem hát a bensejét; parittyám pedig a Dávidé."37 Ferenc Fischer: ESTRATEGÍA Y PRESENCIA MILITAR DE EE.UU. ÉN EL CARIBE A PRINCIPIOS DEL SIGLO XX. Antes dél desencadenamiento de la guerra hispano-americana surgió én EE.UU. una intensa lucha entre las dós estrategias exteriores tradicionales, la corriente aisla-cionista y la corriente intervencionista. Estas dós corrientes identificaban dós geopolíticas variadas én las cuales el Caribe recibió una atención exclusiva. Ambas tenian los ojos puestos én los intereses norteamericanos ante todo én su seguridad interna-cional, pero la garantía de esta seguridad éra juzgada, respecto ál rol dél Caribe, én forma diferente. Antes dél giro de siglo estas dós corrientes, a pesar de sus diferencias encontraron un denominador común y este no fue más que el Caribe, pues la ocupación de esta area y ante todo la de las colonias espanolas éra una cuestión clave pára ambos puntos de vista geopolíticos. La reunifición de estos dós programas exteriores én reláción ál Caribe, los puntos de contacto relativos a las aspiraciones mínimas y máximas de expansión, hicieron posible que ambas corrientes, a principios de siglo, marcharan unidas én la política agresiva militar y política exteriőr rumbo ál Caribe. Én la planificación pára principios dél siglo XX de la estrategia global y dél pro-grama exteriőr expansionista de los EE.UU., jugó un papé Ide gran importancia el al-mirante Alfréd Mahan. El razonamiento dél almirante —quien fue unó de los prime-ros fundadores de la geopolítica estadounidense—, se basába én las "fronteras én movimiento y ampliación" de los Estados Unidos y según su opinión, esta concepción és la f uente dél desarrollo dinámico y de grandeza de los EE.UU. El almirante senalaba que los EE.UU. llegaron ál giro de siglo én la 3" fásé de expansión, pero esta debía aún proseguir fuera de las fronteras nacionales, inclusive fuera dél hemisferio occidental. Como consecuencia de estas ideas el almirante manifestaba que la garantía de la se-guridad nációnál y dél desarrollo dinámico de los EE.UU. pára los anos venideros podía existir tan sólo con la creación de una gran armada. Pára los EE.UU. és una tarea vitai controlar las vías marítimas entre los continentes y entre sus dós litorales, és decir, és necesario establecer én los puntos estratégicos bases navales. Según esta lógica, el almirante consideraba como tarea fundamental pára elfuturo la construcción rápida de un canal interoceánico én America Central, el cual sería estratégicamente el punto más neurálgico én el dominio marítimo mundial. El Caribe tenía que con-vertirse én el "Maré Nostrum" norteamericano y pára asegurar la vía por dicho canal éra necesario controlar toda la zóna dél Caribe que cuenta con una superficie de 6 mi-llones de Km2. Por razones estratégicas EE.UU. desde muy temprano —comenzando por Jeffer-son— dedicó gran atención a Cuba. Pára 1898 se volvieron vigentes los planteamientos de principios de siglo dél Secretario de Estado Adams sobre la "fuerza de gravedad política", los valores estratégicos de Cuba y Puerto Rico sobre la cosecha de la "fruta madura". Aparte de la tradíciónál importancia estratégica de Cuba —puesto que de aquí se pueden controlar trés estrechos— el plán de construcción dél Canal de Panama acentuó aún más el valor estratégico de la isla. Én conformidad con la 7" Emminda Platt —después de la guerra hispano-americana— Guantánamo se convirtió én la primera base militar que EE.UU. creara én el extranjero. La obtención de Cuba y Guantánamo sirvieron de trampolín pára la futura expansión norteamericana, así como pára su "política dél gran garrote".
Jegyzetek: Taft elnök szavait idézi Manuel Espinoza Garda: La política económia de los Estados Unidos hacia America Latina entre 1945 y 1961. La Habana, 1971. 16. 1. 2 Germán Arciniegas: A karibi világ életrajza. Európa, 1977. 3 Eduado Galeano: Latin-Amerika nyitott erei. Magvető, 1976. 4 Jüan Bosch: De Cristobal Colon a Fidel Castro. El Caribe, frontéra imperial. Casa de las Américas. La Habana. 1981. 321. 1. 5 Jürgen Kíibler: Vöm „Big Stick" zűr „Good Neighbour" Vier Jahrzehnte Konti-nuitát und Wandel USA Militárpolitik gegenüber Lateinamerika. Zeitschrift für Militargeschichte. 1971. H. 6. 647.1. 6 Nicholas J. Spykman: Estados Unidos frente ál mundo. Mexico. 1942. 13. 1. 7 Edwin Lieuwen: Armas y política én America Latina. Buenos Aires. 1960. 216. 1., Spykman i. m. 14. 1. 8 Manuel Espinoza Garda: i. m. 16. 1. 9 Scott Nearing, Joseph Freeman: La diplomácia dél dolar. La Habana. 1961. 28.1.; Francisco López Segrera: Cuba: capitalismo dependiente y subdesarrollo (1510—1959). La Habana. 1981. 127.1. 10 Nelson Minello: El Sistema Interamericano de Defensa. Las relaciones norte-americanas con las Fuerzas Armadas de 1
America Latina. Casa de Chile én México. 1977. 2.1. Jósé Luciano Franca: La política de expansión imperialista norteamericana én el Caribe. Ensayos sobre el Caribe. La Habana. 1980. 52.1. 11 La política dél Big Stick: História de America II. Selection de lecturas. Tömő II. Guantánamo. 1981. 108. 156. 1. Sergio Guerra—Alberto Prieto: Estados Unidos contra America Latina: dossiglos de agresiones. Casa de las Americas. La Habana. 1981. Ma/ró Monteforte Toledo: La política militar de los Estados Unidos enCentro-américa. Cuadernos Americanos. 1969. Num. 30—43.1. 12 Ramiro Guerra y Sánchez: La expansión de los Estados Unidos. A expansas de Espana y los países hispanoamericanos. La Habana. 1964. 373.1. 13 Ramiro Guerra: i. m. 372. 1.; Spykman: i. m. 63.1. 14 Az Egyesült Államok története: I. k. Budapest 1964. 286.1.; Spykman: i. m. 93. 1.; Ramiro Guerra: i. m. 375.1. 15 Spykman: i. m. 39.1. 16 Az Egyesült Államok története: i. m. 293.1. 17 Estados Unidos y America Latina, siglo XIX.: História de America, i. m. 741. 18 Bloques, bases y pactos militares yanquis én America Latina. America Latina: economia e intervención. Tömő. III.. La Habana 1968. 193. 1. Gregorio Ortega: Panama. La Habana. 1961. 26. L; Spykman: i. m. 54. 1. 19 G. S. Bryan: La geográfia y la defensa dél Caribe y dél canal de Panama. La Habana, 1941. 6. 1. 20 Genaro Carnero Checa: Latin Amerika harcba indul. Kossuth. 1961. 342. 1. 21 Bryan: i. m. 6. 1.; Spykman: i. m. 64.1. 22 Manuel Espinoza: i. m. 14. 1. 23 Az Egyesült Államok története: i. m. 328.; Spykman: i. m. 81.1. 24 La política dél Big Stick: i. m. 103. 1. 25 Az idézetet közli: Salgó László: Ostromlott sziget. Kossuth, 1964. 79. I. 26 Agresiones de Estados Unidos a Cuba 1787—1976. La Habana. 1979. 11. 27 Az idézetet közli : Salgó: i, m. 61 . 1. 28 História de Cuba. La Habana, 1981. 329. 1. 29 Idézetet közli Salgó: i. m. 62. i 30 Ramiro Guerra: i. m. 377. 1. 31 Spykman: i. m. 86. 1. ; Kűbler: i. m. 659. 1. 32 Scott Nearing: i. m. 240. 1. 33 Salgó: i. m. 61.1. 34 Frederico Chang; El ejército nációnál én la república neocolonial 1899—1933. La Habana. 1981. 4. 1.; Las Fuerzas Armados, sostén dél orden burgués y los intereses dél imperíalismo én la sociedad neocolonial cubana. Las clases y la lucha de clases én la sociedad neocolonial cubana. História de Cuba. La Habana. 1980. 12. 1.; Julio le Ri-verend: La República. La Habana. 1975. 13. I. 35 História de una usurpación. La base naval de Estados Unidos én la bahia de Guantánamo y el derecho internacional. La Habana. 1978. 13. 1. 36 Spykman: i. m. 416. 1.; História de una usurpación: i. m. 43. 1. 37 Jósé Marti: A mi Amerikánk (válogatott írások). Európa Könyvkiadó, Budapest, 1973. 360. 1.
