Tankkal a kocsmába
Három szovjet katonatiszt – egy százados, egy főhadnagy és egy alhadnagy – baktat Gyulafirátót községben, a posta utcáján a kocsma felé. Az időpont felejthetetlen, 1986. június 16. Radics József 36 éves karbantartó kőműves életének utolsó napja. Kicsivel múlt el dél. A nap zavartalanul ontja melegét, szellő sem mozdítja a forróságot. A tisztek lépteit a hőség lassítja, szomjúságuk meg szaporázza. A százados a kezében viszi a sapkáját, az alhadnagy kigombolta zubbonyát. Csak a főhadnagy öltözéke szabályos, katonás. A közeli lőtérről jönnek. Harckocsizó egységük ott gyakorlatozik. A napokban érkeztek az ország más vidékéről. Helyismeretük nincs, de a kocsma helyét könnyű rárajzolni a katonai térképre. A falu szélén állították le a tankot, onnan gyalogolnak. A harckocsi a szélső háztól alig kijjebb, a réten áll. Vezetője, fiatal sorkatona kikászálódik belőle. Neki is melege van, ő is szomjas. Beköszön a szélső házba és kér egy pohár friss vizet. Aztán még egyet. Szomjúságát csillapítva visszamegy a tankhoz. A réten virágot lát. Mint otthon. Tudja, hogy parancsnokai hamar nem jönnek vissza. A tisztek szomjúságát olyan hamar nem lehet csillapítani, mint a sorkatonáét. Van hát ideje virágot szedni, s a tank melletti árnyékban koszorút kezd el fonni. Mint otthon. Kinek szánja? Édesanyjának? Kis húgának? Kedvesének? Ki tudja? * A kocsma előtt egy árok van. Keskeny híd vezeti be a vendéget. A három tiszt is vendégként érkezett. Nem gondoltak arra, hogy egyikük gyilkosként távozik. A hídon kialakult libasorban, rang szerint lépnek be a kellemesen hűvös ivóba. Elöl a százados, szőke, nagy darab, csupa izom atléta. Utána a főhadnagy, magas, sportos, sötéthajú harmincas, majd a köpcös, bikaerős kinézetű alhadnagy. - Szto gramma vodka, ogyin pivo – kezdi a százados a pulthoz lépve. A magyarul jól beszélő főhadnagy ugyanezt, de érthetőbben rendeli: - Egy deci vodka, egy korsó sör! Az alhadnagy az ujjával mutatja, hogy ugyanezt. Először, még a pultnál állva a vodkát hajtják fel, s utána nyomban a sört. S rögtön kérik a folytatást. Leülnek az asztalokhoz, ahol csak egy-két vendég időzik. Így szokott ez lenni kora délután. Majd úgy öt óra körül népesül be a kocsma. Ekkor érkezik meg a téesz autóbusza. Addig alig van esemény a kocsmában. Legfeljebb annyi, hogy a szovjet tisztek folyamatosan rendelnek: egy vodka, egy sör. - Bírják az italt, erős legények ezek – állapítják meg a helybéliek elismerően addig, amíg az ember erősebb, mint a szesz. Úgy öt óra körül kezd az alkohol felülkerekedni. A százados erejét fitogtatva szkanderezésre hívja ki a helyieket. Sorra jönnek a jelentkezők. Mindenkit legyőz, különös erőlködés nélkül. - Szar magyar – minősíti legyőzött ellenfeleit a százados, s ezzel a megjegyzéssel a „békegalamb kiszállt” a nyitott kocsmaajtón. A „szar magyar” kijelentést alátámasztva a tisztek feltépték a néhány napos érzékeny sebet, a mexikói labdarúgó világbajnokságon a magyarokra mért 6:0-s szovjet
győzelem felemlegetésével. Hangoskodás, viták közepette a többieknél józanabb főhadnagy figyelmeztette a helyieket: - Ezekkel ne vitázzatok, ezek afganisztáni hősök, kiképzett kommandósok, mindenkit legyőznek! Az alhadnagyot közben az alkohol győzte le, mert az atlétatrikóra vetkőzött köpcös „izompacsirta” megtántorodván az asztalba kapaszkodva lesöpörte a poharakat a betonra. A cserepeket sepregető kocsmáros kiküldte a szovjet különítményt az udvarra, ott murvás a placc. Ám az udvari levegő sem hatott józanítólag, így hát a kocsmáros kijelentette: szeszes itallal nem szolgálja ki a tiszteket, mert részegek. Erre a kocsmába „berepült a viharmadár”! A szovjet tisztek továbbra is rendeltek, nyújtogatták a 100 forintost, s amikor nem kaptak érte italt, megköpködték a papírpénzt, majd földre dobva megtaposták. És ekkor a százados eltűnt. A helyiek nem is vették észre, s aki észlelte se gondolta, hogy még visszajön. A másik két tiszt hajthatatlanul próbált italhoz jutni. Az alhadnagy volt az agresszívabb. Mikor ismételten nem kapott pénzért, hát kivette a kifizetett sört egy magyar kezéből és megitta. A kocsmáros végképp megelégelte a rendbontást és azt hajtogatva, hogy „ittatok eleget, részegek vagytok, menjetek haza”, elkezdte a két tisztet a kijárat felé tuszkolni. A helyiek segítettek neki. Ezt a vendégek zokon vették, és az ajtón kívül visszafordultak. S ekkor tört ki a verekedés. A főhadnagy és ellenfele egy kis hempergés és adok-kapok után hamar befejezték. Az alhadnagy azonban részegen is életveszélyes ellenfélnek bizonyult. Elkapta a szintén erős testi felépítésű Kálmán István nyakát, leteperte és fojtogatta. A tragédia már ekkor bekövetkezhetett volna, hiszen már lilult a magyar feje, fuldoklott, amikor Epinger Ferenc az utolsó pillanatban munkatársa segítségére sietett és „telirüszttel” vesén rúgta az alhadnagyot. Ő erre elengedte alélt ellenfelét, akin a fojtás nyomai még egy hétig árulkodtak a történtekről. A verekedés és a rúgás tanúja volt a helyi önkéntes rendőr, aki Epinger Ferencnek megjegyezte: - Sokba kerül még neked ez a rúgás! (Másnap a rendőrségen, a kihallgatást vezető szovjet tiszt más szellemben vélekedett: - Rúgtad volna meg úgy, hogy döglött volna bele!) Az aggódó önkéntes rendőr telefonálni ment. Felhívta a feletteseit. - Ütik a szovjet katonákat – jelentette. Nem várt választ kapott: - Akit ütnek, megérdemli – és nem jött ki senki a helyszínre. Ekkor még… Ekkor még sokan azt hitték, hogy elült a vihar… Pedig valójában ez a néhány „békésebb” perc a félelmetes vihar előtti csend volt. * Elmúlt 5 óra, mire Radics József karbantartó kőműves a munkából hazaérkezett. Megmosakodott, felvett egy tiszta inget, evett és elindult a kocsmába. Mint máskor. Nem az ital, inkább a társak, barátok kedvéért ment egy kicsit beszélgetni. Közelgett a hétvége. Ilyenkor szokták egyeztetni a szombat-vasárnapi munkát. Mert Radics József akkor is dolgozott. Kellett a pénz. Ott a két gyerek, a 9 éves fiú meg a 6 éves kislány… Nemrég fejezte be a családiház-építést, törleszteni kell
az adósságokat is… Odaért a kocsmához. Még mindig nagyon meleg volt. Az épület árnyékot vetett a hídra. Ráült a korlátra. Kényelmes ülés volt rajta. Megkért valakit, hogy hozzon ki neki egy korsó sört. Éppen csapolás volt. Várni kellett rá… Az önkéntes rendőrtől megtudta, hogy szovjet katonák összeverekedtek a helyiekkel. A „fél-hivatalos” ember kért tőle két forintot, hogy ismét felhívja a rendőrséget, rosszat sejtett… A kocsmai helyszínt elhagyó százados ekkorra visszatért a tankhoz. A tank vezetője, a kiskatona már a harmadik virágkoszorúval készült el. (Gondolatban jutott belőle mindenkinek.) A százados láttán vigyázzba állt és várta a parancsot. Megrettent, mert látta, hogy a parancsnoka részeg. Talán pénzért jött vissza? Az illuminált tiszt a tankért jött vissza. Bemászott, indított, s a tank vezetőjét hátrahagyva bevágtatott a faluba. A kiskatona – kezében egy virágkoszorúval – egy darabig még futott utána, aztán a kanyarban eltűnt szeme elől a robogó páncélos, ami rémületet keltve berontott a csendes falusi alkonyatba. A posta sarkán elvitte a kerítést, majd hajszál híján a telefonfülkét önkéntes rendőröstől, és hirtelen megállt a kocsma előtt. A korláton Radics József ült békésen, és várta a sörét. Valaki odakiáltott neki: -Gyere onnan… Bent a kocsmában hallották, ahogy a tank motorja felhördült, azt azonban nem látták, amint az útról, szinte álló helyzetből derékszögben ráfordult a kocsmára. Hallották még az éktelen robajt, csattanást, s közben megjelent szemük előtt a tank csövének a vége, átütve a felső ajtótokot, s megállt Babos István és a kocsmáros orra előtt. A tank tovább nem tudott menni, mert leszakadt alatta a híd, az orra belehuppant az árokba, s lefulladt a motor. Aki tudott, menekült a tank elől. Volt, aki oldalra, volt, aki a nyitott kocsmaajtón át befelé ugrott, s voltak, akik a tank alá kerültek. A szerencsések a két lánctalp között, a tank csapott orra alatt életben maradtak. Volt, akit úgy rántottak ki, Nagy Sándor négykézláb mászott be a kocsmába. Haller Józsefnek csak a papucsa maradt a tank alatt, a lábát sikerült kirántani belőle… A kocsmárosnak nem esett bántódása, pedig a százados haragja ellene irányult. Újra próbálta indítani a lefulladt motort, hosszan „köszörült”, hasztalan. Közben az emberek a hátulsó udvaron keresztül („körben”) kifutottak az utcára, a kocsma elé. Először csak azt látták, hogy az alhadnagy és a hadnagy igyekeznek felugrani a tankra. A köpcös útjába az éppen húsz éves Varga Attila került, akit egy vízszintes, gyomorra irányuló karate-rúgással akart eltakarítani az útból. Varga Attila gyors válaszként kirúgta a tiszt támaszkodó lábát, aki így beleesett az árokba. Varga Attila ráugrott, meglovagolta és ököllel megsorozta a fejét. (Néhány nap elteltével, mikor a rendőrségen elétették a szovjet tisztek fényképét – kérdezvén, ki vezette a tankot – megelégedéssel látta, hogy több ütésének nyoma maradt.) A tank vezetője közben egyfolytában önindítózott. A nyitott „kiemelt” vezetői résen keresztül többen is látták az indulatos arcát. Amikor végre beindult a motor, a két tisztnek sikerült felugrania a harckocsira. A főhadnagynak azonban nem volt szerencséje: Babos István utánanyúlt, és lehúzta az induló páncélosról. S amint a harckocsi kihátrált a kocsmaárokból, döbbentek rá a jelenlévők: Radics Józsefet halálra zúzta! Az elmenekülő harckocsin véres testfoszlányok lebegtek…
* A tank elment. A kocsma előtt a döbbenet, egy ember széttiport teteme és a lefogott főhadnagy maradt. A szörnyű hír futótűzként terjedt. Minden irányból rohantak az emberek a kocsma felé. Látták, hogy a főhadnagyot egy közlekedési táblához vonszolja Babos István és egy munkásőr ruhás férfi, majd oda is kötözték az oszlophoz, munkásőr derékszíjjal. -A nyakára tedd! -Fojtsátok meg! -Akasszátok fel! A lincshangulat közepette néhány ember józan maradt: az önkéntes rendőr, aki ismét telefonált a rendőrségre, a főhadnagyot kikötöző két férfi, akik nem mozdultak halálra rémült foglyuk mellől, s megvédték a népharagtól. Elsőnek a rendőrség érkezett a helyszínre, majd egy mentőautó, s végül a szovjet katonai rendészek. Kiszabadították a főhadnagyot. Radics József teteméhez senki nem nyúlt. Később lemérték: 76 cm. maradt belőle emberi formában… Percek alatt rendőrkordon vette körül a helyszínt. Több száz fős zúgó tömeg gyűlt össze a kocsma körül, majd magas rangú szovjet tisztek érkeztek a körzeti parancsnokságról. Bíró Márton 12 piroscsíkos nadrágos főtisztet számolt meg. A tömeg torkaszakadtából kiabált: „Pasli damoj” – vagyis: Ruszkik haza! Majd elkezdtek köpködni. A rendőrkordonon keresztül a szovjet főtiszteket vették célba. Bíró Márton szerint „a tisztek zokszó nélkül tűrték a turhát”. Radics József családjához többen vitték a szörnyű hírt. A döbbenet percei után a fájdalom órái következtek. Az özveggyé vált feleség gyermekeit magához ölelve görcsösen kapaszkodott abba, ami férjéből számára megmaradt. A helyszínen megkezdődött a jegyzőkönyvezés. Verekedésbe keveredett helybelieket, szemtanúkat kerestek. Babos István elé – meghallgatása után – egy oroszul írt jegyzőkönyvet tettek. Nem írta alá. Kérte, hogy írják le magyarul. Nem írták, és soha többet nem kérdezték. Még aznap este kézbesítették az idézéseket a másnapi rendőrségi kihallgatásra. Epinger Ferencet már otthon találták. A gyalázat láttán a helyszínen elfogta a hányinger. Hazáig hányt… A falu csak éjfél után csendesedett el. Radics József családja még akkor sem. Az összeroskadt özvegyhez orvost kellett hívni. A fájdalomtól meggyötört gyerekek apjuk után anyjukért imádkoztak. És újra, meg újra kérdezték: az ő szelíd apjuk kinek volt útjában és miért tették ezt vele? Miért?! Miért?! * Az emberi szenvedések felállíthatatlan sorrendjében a temetés átélése nagyon elöl van. Fájdalmainkat nem csak elviselni kell, hanem ki kell vele állnunk az emberek elé. Leplezni kell az érzéseinket, mert elvárják tőlünk, hogy viselkedjünk. Radics József temetésén a hatalom várta el, hogy viselkedjen a család, a pap, a gyászoló falu. Az égbekiáltó bűnt elkövették, de beszélni róla,
utalni rá már tilos volt. Csak a Szabad Európa Rádió adta hírül a gyalázatot. A hatalom a gyilkosságból közúti balesetet kreált, „halált okozó közúti veszélyeztetés” címen. A temetéshez a Győri Katonai Ügyészség engedélyére volt szükség. Ezt már másnap, június 17-én kiadták. A katonai ügyész a holttest elhamvasztásához nem járult hozzá. Ez beszédes kitétel volt… A temetésre 1986. június 19-én délután 3 órakor került sor. Rokonok, barátok, ismerősök ásták ki a sírgödröt. A temetés időpontját szájról szájra adták az emberek. A hatalom is készült. A szovjet katonai alakulatok, járművek, csellengő katonák elkerülték a falut, a szőlőhegyet. A faluban rendőrök járőröztek. Illetékesek felkeresték a temetési szertartást celebráló katolikus papot. Nyomatékosan meghagyták neki, hogy röviden, csak a szertartás szerinti szöveget mondhatja. A halál körülményeire még csak nem is utalhat. A hatalom félelme indokolt volt. A falu valósággal forrongott! A népharag főként a szovjet katonai alakulatok ellen irányult. Nem is képviseltették magukat a temetésen. A helyi temetőben soha nem látott tömeg gyülekezett csendesen. Mindenki feketébe öltözött, s kezükben volt egy-két szál virág. A helybéliek jó ötszázan lehettek. A gyászoló sokaság közé civil ruhás rendőrök keveredtek. Csunyi János szerint legalább ötvenen. Egyforma öltözékük elárulta őket. És az ő kezükben nem volt virág… Lestek, füleltek, éberek voltak. -Ezek mitőlünk féltik a ruszkikat, ahelyett, hogy minket védenének meg őtőlük – volt az általános vélekedés. A szertartás rövid volt. A pap, Szöllősi Mihály visszafogottan beszélt. A koporsó sírba helyezése után elindultak a helyiek a sírhoz. Vitték virágjaikat. Puhán ráejtették a koporsóra, hogy ne fájjon… A virágokkal majd megtelt a sír. Radics József gyilkosa és a Szovjet Katonai Parancsnokság nem küldött koszorút. Az utóbbi kifizette a temetés költségét, 5.195 forint 10 fillért. * A tragédia megtörténte után nyomban megkezdődött a vizsgálat: vajon ki volt a gyilkos? – illetve ahogy feltették a kérdést: Ki vezette a tankot? A szovjet katonai ügyészség a Veszprémi rendőrség segítségével nyomozott, s hallgatták ki a tucatnyi tanút. Volt, akit ötször-hatszor vagy még többször is berendeltek. Mindenki ugyanazt vallotta: a százados vezette a tankot! Hisz látták, meg más nem is vezethette; a tank sorkatona vezetőjét a százados a faluvégen hagyta, az alhadnagy és a főhadnagy a szörnyűség pillanatában a kocsma előtt tartózkodott. Látni lehetett a százados arcát a vezetői résen keresztül, amikor lefulladt a tank, s farkasszemet nézett sokakkal, így a százados arcára határozottan emlékező Rezeli Jánossal is. Minden helyszínen lévő ember tudta: a százados a gyilkos! A vizsgálatot végzőknek azonban más volt az elképzelésük, ezért megpróbálták hát oroszul felvett jegyzőkönyvet magyar tanúkkal „látatlanban” aláíratni. nem sikerült. Senki sem írta alá. Ekkor módszert váltottak: megpróbálták a tanúkat meggyőzni arról, hogy a sorkatona vezette a tankot. A tanúk elé tették a harckocsi személyzetének fényképeit, 3-3 felvételt, egyet-egyet szemből, jobbról, balról. A kérdések így következtek:
- Ki vezette a tankot, a kiskatona? - Nem? - Biztos benne? - Akkor melyik vezette? A válasz minden esetben ugyanaz volt: a tankot a szőke, bajuszos százados vezette. Egy hét múlva újra behívták a tanút: -Kezdjük az elején. A sorkatona vezette a tankot? Neeem?! Biztos benne? Varga Attilát legalább hatszor hívták a rendőrségre. Még két hónap elteltével is kapott idézést a közben katonai szolgálatra bevonult honvéd. A kérdések nem változtak: -Ki vezette a tankot? A sorkatona? Neeem?! Biztos benne?... Senki nem vallott az ártatlan kiskatonára, aki virágkoszorút kötött, miközben részeg parancsnoka kitervelte a „megtorlást”. A magyar tanúk az életét védték meg, amit honfitársai szívesen dobtak volna oda, elégtétel gyanánt, hogy védjék a szovjet tisztek becsületét. A korábbi évek gyakorlatából ugyanis ismert volt, hogy a halálos balesetet okozó szovjet közkatonát könyörtelenül kivégezték, de egy százados, egy afganisztáni hős, egy különlegesen képzett kommandós más elbírálás alá esett. Sakknyelven szólva tisztért szívesen áldoztak volna egy gyalogot. Rideg, könyörtelen, embertelen játszma. Hála a tanúknak, a helybeliek igazolták a kiskatonát… Hónapok elteltével pártberkekből azt lehetett hallani, hogy a százados 8 évet kapott, a közkatona 6ot, a többiek 4-et. Egy másik verzió szerint a kiskatonát felmentették. Azt is beszélték, hogy a büntetés végrehajtását felfüggesztették, és „vezekelni” visszavitték az afganisztáni hősöket az afganisztáni szovjet csapatokhoz, harcolni. Nem tudni, mi az igazság. Csak remélni lehet, hogy a kiskatona otthon újra font virágból csodát, szeretteinek. S talán a századosnak (őrnagynak? alezredesnek?) hazatérvén Afganisztánból megszólalt gyötrő lelkiismerete. * Lehet egy családot kártalanítani a családfő elvesztéséért? Képtelenség. A Polgári Törvénykönyv – anyagi értelemben – ad erre lehetőséget. Radics József özvegye kártérítési keresetet nyújtott be a Magyar-Szovjet Vegyes Bizottsághoz 1986. július 9-én. Ennek pontos eredményét alig néhányan ismerik. Azt azonban sokan tudni vélik a faluban, hogy Radics József özvegye és gyermekei olyan bőséges kártalanítást kaptak, ami mellett anyagi gondjaik nem lehettek. Igaz ez? Annyi igaz belőle, hogy teljes anyagi kártalanítás járt volna nekik, a Ptk. 345. §. (1) bekezdése értelmében, ugyanis a szovjet fél teljes kártérítési felelőssége megállapítást nyert, ami a Ptk. 359. § (1) bekezdése szerint „a bíróság a károkozásért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas.” Mit jelentett valójában a „teljes anyagi kárpótlás”? A Magyar-Szovjet Vegyes Bizottság 1989. november 23-án kelt, 470/1986-50 számú határozata egyértelműen rendelkezik: az özvegy részére 29.000 forint dologi kár megtérítését rendeli el sírkőállítás (17.000 Ft.) és örökösödési illeték (12.000 Ft.) költsége címén. Az özvegyet megilleti még 1.008 forint utazási költség. A két kiskorú gyermeknek
apjuk havi 6.560 forint nettó keresete alapján összesen 100.000 forint „nem vagyoni kártérítést” ítélnek meg. Mivel Radics József hétvégeken alkalmi munkát is vállalt, s az ebből származó mintegy havi 6-7.000 forint jövedelemről az elhunyt írásos feljegyzéseit fel tudták mutatni, így a gyermekeknek 16 éves korukig (illetve az igazolt továbbtanulás végéig) még havi 1.000-1.000 forint „általános kártérítést” állapítanak meg. Majd két évvel később, az inflációra való tekintettel a gyermekek havi 1.000 forintos kártérítését 2.000 forintra emelték. A határozat arról is rendelkezik, hogy a család részére a korábban kiutalt 85.000 forint előleg a kártérítésbe beszámít. A határozat záró passzusa kiemeli, hogy ellene fellebbezésnek helye nincs! Hát ennyi a „teljes anyagi kárpótlás.” Érdemes a határozat dátumát is megnézni: 1989. november 23. Vagyis három és fél év után zárult le az ügy. Eddig húzta a Magyar-Szovjet Vegyes Bizottság. Pedig az özvegy és ügyvédje számos sürgető beadvánnyal élt. A vegyes bizottság kezdetben arra hivatkozott, hogy a Fővárosi Bíróság állásfoglalása hiányzik. Aztán eltelt két év, s a vegyes bizottság még mindig nem határozott. Ekkor az özvegy levelet írt a vegyes bizottság titkárságvezető ezredesének és közölte vele, hogy a Fővárosi Bíróság már továbbította az álláspontját a vegyes bizottsághoz, majd hozzátette: „Férjem halála óta eltelt két év. Mikor fog már egyszer lezárulni az ügy? Másban úgysem tudnak rajtam segíteni. Legalább anyagilag támogassanak, … mivel sok a kiadásom és az árak is egyre mennek felfele… Minden problémát egyedül kell megoldanom…” Az özvegy szívhez szóló levele sem rendítette meg a vegyes bizottságot, hiszen csak másfél évvel később, 1989. november 23-án határozott. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy pontosan egy hónappal korábban, 1989. október 23-án kikiáltsák a köztársaságot – vélekedik utólag ifj. Radics József. * A Gyulafirátóti alsó temetőben észrevétlenül húzódik meg Radics József sírja. a sírkövön ez áll: Radics József 1950 – 1986. S alatta a család fájdalmas vallomása: Míg éltél szerettünk, míg élünk el nem felejtünk. Nem csak a család, a falu emlékezetéből is kitörölhetetlen Radics József emléke. A tragikus napokat követően eltűntek Gyulafirátótról és a szőlőhegyből a gyakran sanda szándékkal csellengő szovjet katonák. Érintetlenek maradtak a pincék, húsfüstölők. Katonai járműveknek megtiltották a faluba történő behajtást. A gyakorlótérről a községbe vezető utak mellé őrséget állítottak. A falut és az azon átvezető főutat elkerülendő célból a gyakorlatozó egységek számára külön utat és aluljárót építettek. Létesítettek még egy külön telefonvonalat is, amin közvetlenül a szovjet laktanyába lehetett jelezni az esetleges rendbontást. A nyílt szovjet-ellenes megnyilvánulások ellenére a faluban senkinek sem esett bántódása. Egyedül annak a munkásőrségi alkalmazottnak nem bocsátottak meg, aki közreműködött a főhadnagy helyben marasztalásával, s akinek nadrágszíjával kikötötték a szovjet tisztet. Az eset után egy hónappal elbocsátották. Rezeli János emlékszik az indoklásra is: „Egy szovjet tisztet kikötöttetek, mint egy kutyát!”
Hát igen. Az egyik szovjet tiszt (terhelő tanú!) helyben-marasztalása konkréttá, eltusolhatatlanná tette az ügyet. Mert máskor is történtek atrocitások, lopások, betörések. Többször is felírták a helyszínről elmenekülő szovjet katonai járművek rendszámát. Soha nem mentek vele semmire. A válasz mindig ez volt: ilyen rendszám nincs is a szovjet hadseregben. Most azonban – a főhadnagy lefogásának, Babos István lélekjelenlétének köszönhetően – el kellett ismerniük a történteket. A tragikus eset iratait titkosították. Hivatalos televízió, rádió nem beszélt, sajtó nem írt róla. A falu azonban kitörölhetetlenné tette történelméből Radics József emlékét: 1991. szeptember 29-én emlékművet avattak a második világháború áldozatainak emlékére. A kőoszlop oldalán szerepel azoknak a neve is, akik „a háború következtében haltak meg.” Köztük van Radics József is. 41 évvel a háború vége után.
Dr. Kégl Tamás (Gyulafirátóti állatorvos) 2002
