A munka, mint az ember istenképiségéből fakadó jog és kötelesség

Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola Teológia szak

Király József

A munka, mint az ember istenképiségéből fakadó jog és kötelesség

Témavezető: Takács Gábor

Pécs, 2005

TARTALOMJEGYZÉK I. A munkáról szóló egyházi megnyilatkozások létjogosultsága....................... 3 II. Bibliai alapok................................................................................................ 5 1. Az ember és a világ teremtett volta ........................................................... 5 2. Emberi munkavégzés az Ószövetségben................................................... 5 2.1. A munkavégzés kötelessége a teremtéstörténetekben ......................... 5 2.1.1 Az ember istenképiségéből fakadó munkavégzése az első teremtéstörténet alapján......................................................................... 5 2.1.2 A föld művelése és óvása, mint a munkavégzés kettős arculata .. 8 2.1.3 A világ deszakralizálása, mint a munkavégzés lehetőségének elengedhetetlen feltétele ........................................................................ 9 2.2 Az ember megváltozott munkavégzése a bűnbeeséssel........................ 9 2.3 Az emberi tevékenység sokféleségének eredete az emberiség történetében ............................................................................................. 10 2.4. Munka a bölcsességi irodalomban ................................................... 11 3. Munkavégzés az Újszövetségben ............................................................ 12 III. A munka teológiai értelmezése, és annak gyakorlati megvalósítása az Egyház történetében ........................................................................................ 14 1. Munka az ókorban ................................................................................... 14 1.1. A munka erkölcsteológiai értelmezésének nyomai a keresztény ókorban.................................................................................................... 14 1.2. A remeték viszonya a munkavégzéshez............................................. 15 1.2.1. A munka Remete Szent Antal életében........................................... 15 1.2.2. A munka szerepe Pakhomiosz közösségében................................. 17 1.3. A munka a keleti szerzetesi élet elengedhetetlen tartozéka.............. 17 1.3.1. Johannes Cassianus írása a keleti szerzetesek életéről és szokásairól ........................................................................................... 17 1.3.2. A munkából származó tulajdon hatása a szerzetes és kolostora életére .................................................................................................. 18 1.3.3. Összegzés .................................................................................. 20 1.4. Munkavégzés a nyugati és a görög szerzetesség atyáinak reguláiban ................................................................................................................. 20 1

1.4.1. Szent Benedek regulájának alapjai............................................ 20 1.4.2. A dolgozó szerzetes Nagy Szent Bazil regulájában .................. 21 1.4.3. A bencés rend alapelemei.......................................................... 21 1 . 4 . 3 . 1 . A m u n k a v é g z é s e l v i m e g a l a p o z á s a i ........ 22 1 . 4 . 3 . 2 . T u l a j d o n v i s z o n y o k a r e n d b e n .................... 23 1.4.3.3. A szellemi és a fizikai munkavégzés e g y e n s ú l y a ................................................................................ 23 1.4.3.4. A munkavégzésre vonatkozó egyéb r e n d e l k e z é s e k .......................................................................... 24 2. Munkavégzés a középkorban .................................................................. 25 2.1. Egyensúlybomlás a munkavégzés két alapvető formája között ........ 25 2.2. Munka vagy alamizsna a ferenci életeszményben? .......................... 26 2.3. A munka hagyományos értelmezésének megtartása és túllépése Szent Brúnó regulájában .................................................................................. 27 2.4. Kétkezi és szellemi munka a ciszterci rendben ................................. 28 2.5. Verseny a kétkezi munkáért .............................................................. 29 3. Az egyház társadalmi tanítása az újkorban ............................................. 29 IV. Munka a pápák szociális enciklikáiban..................................................... 31 1. A munka az emberi természetben gyökerezik......................................... 31 2. A munka a tulajdonszerzés elsődleges módja ......................................... 32 3. A személy kibontakozása és a közösség java a munkavégzésben .......... 34 3.1. A munkavégzés szerepe a személy önkibontakozásában .................. 34 3.2. A munka közösségi dimenziója ......................................................... 35 3.2.1. Munka és család ........................................................................ 36 3.2.2. Munka és társadalom................................................................. 36 3.2.3. Munka és emberiség .................................................................. 36 4. A munka és a tőke helyes viszonya......................................................... 37 5. A munkavégzés, mint Isten dicsőítése..................................................... 38 V. Összegzés ................................................................................................... 40 A DOLGOZATBAN TALÁLHATÓ RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE ............. 42 IRODALOMJEGYZÉK .................................................................................. 43

2

I. A munkáról szóló egyházi megnyilatkozások létjogosultsága Ha a munka teológiai értelmezését el kívánjuk helyezni az erkölcsteológia szerteágazó palettáján, akkor azt mondhatjuk, hogy annak - a ma már többé kevésbé

önállósult

-

területnek

a

markáns

részét

képezi,

melyet

szociálteológiának, vagyis az Egyház társadalmi tanításának nevezünk. A munkáról szóló egyházi tanítás létjogosultságának bizonyítása érdekében választ kell adnunk azokra a felvetésekre, melyek vagy megkérdőjelezik, vagy túl tágra szabják az Egyház illetékességét társadalmi és gazdasági kérdésekkel kapcsolatban. Azok, akik elvetik az Egyház arra vonatkozó jogát, hogy a köz javát érintő kérdésekben megnyilatkozzék, álláspontjukat azzal alapozzák meg, hogy az Egyházat pusztán a túlvilágra irányuló küldetésének teljesítése szempontjából szemlélik, ami azt jelenti, hogy annak a közösségnek, mely mindent az örök üdvösségnek rendel alá nincs joga, s egyben nem is kötelessége, hogy az evilági dolgokkal foglalatoskodjon. Ezzel homlokegyenest ellenkezik azok véleménye, akik úgy gondolják, hogy az Egyháznak nemcsak joga, hanem szükségszerű kötelessége a politikai élet irányítását átvenni, és az Isten országát már evilágban tökéletesen beteljesíteni. Természetes, hogy az Egyháznak, amikor megfogalmazza saját küldetését cáfolnia kell ezeket a tévedéseket. Az Egyház küldetésként kapta Alapítójától, hogy hirdesse az evangéliumot minden időben, minden körülmények között és minden embernek. Ezért kötelessége, hogy figyelje az idők jeleit, s azokat értelmezve tanúságot tegyen Jézus Krisztusról és értékrendjéről. Ez a vallási természetű küldetés az egész emberre és a teljes emberi közösségre irányuló tevékenység. A keresztény értékrend nem magánügy, és nem is csupán az emberi élet egyik szegmensét meghatározó alap (vallásos én), hanem életforma. Olyan alapvető erkölcsi értékrend, melyre az ember egész élete, és minden életmegnyilvánulása épül. Az Egyház célja, hogy az evangéliumi értékrendet megismertesse és megvalósítsa a történelemben. Ezért szólal meg társadalmi kérdésekben, és mutat utat a kinyilatkoztatás és a természetjog alapján.1 Ugyanakkor az Egyház szociális tanítása nem tud és nem is akar az egyes problémákra technikai vagy gazdasági megoldásokat kínálni. Nem is javasol ideális gazdasági vagy politikai rend1

V.ö.: GS 76.; RN 13.; MM 239.; PP 2.; PP 13.; CA 53.; CIC 747.k. 2.§.

3

szert, azok közül nem részesíti előnyben egyiket vagy másikat, hanem hivatását betöltve őrködik az ember és a közösség méltósága felett. Erkölcsi alapelveket fogalmaz meg, melyek elvi továbbfejlesztését és gyakorlati megvalósítását a gazdasági és politikai szakemberekre bízza.2 Ennek megfelelően az emberi munkavégzéssel kapcsolatos megnyilatkozásaiban is olyan alapokat fektet le, melyekre építve lehet minden ember munkához való jogát, valamint az emberhez méltó munkakörülményeket biztosítani, illetve a munkavégzés kötelezettségét számonkérni. Ez utóbbi azért is fontos, mert korunkban egyre több szó esik a jogokról, de egyre kevesebb a kötelességekről. Dolgozatunknak kettős célkitűzése van. Az első, hogy a munkát, mint az ember istenképiségéből fakadó jogot és kötelességet mutassuk be. Arra igyekszünk felhívni a figyelmet, hogy a munka - melyet az ember oly gyakran nyomasztó teherként tapasztal meg - az ember teremtettségéből ered és az emberi személyben gyökerezik. Az ember ugyanis attól is ember, hogy dolgozik. Ehhez szorosan kapcsolódik második célunk, a munka méltóságának és örömteli voltának bemutatása, vagyis annak tudatosítása, hogy minden fáradsága ellenére alkotó tevékenység, melyben az ember örömét lelheti, ha nem pusztán szükséges terhet lát benne. Kiindulópontunk az egyház szociális tanítását megalapozó isteni kinyilatkoztatás munkavégzésre vonatkozó kijelentéseinek elemzése. Ezt követően azt vizsgáljuk, hogy az Egyház tanításában és gyakorlatában a történelem során hogyan viszonyult a munkához. Ehhez a történeti forrásokon túl a fontosabb szerzetesrendek szabályzatait hívjuk segítségül. Végül pedig az Egyház rendszerezett szociális tanításából vesszük szemügyre a munkáról szóló megnyilatkozásokat. Nem kívánunk dolgozatunkban – hiszen nem a teológia szakterülete - a munka alkotmányjogi, szociológiai, gazdasági és pszichológiai aspektusaival, valamint a munka hiányából származó problémákkal foglalkozni. Ezek feltárása és megoldása - bár szorosan kapcsolódik a teológiai elvekhez - az adott területek szakembereinek feladata.

2

V.ö.: SRS 41.

4

II. Bibliai alapok

1. Az ember és a világ teremtett volta Az ember tapasztalata, hogy része a világnak, ugyanakkor különleges viszonyban áll világával, hiszen nem csupán értelmezi azt, hanem ebből az értelmezésből fakadóan alakítja is. Része, melyben hatások érik, s ezek következtében alkalmazkodik hozzá, de ez az alkalmazkodása olyan, hogy egyben új arculatot is ad annak. Tapasztalja azt, hogy kiszolgáltatott a világának, de egyben a világ is neki. Felmerül a kérdés, hogy miben gyökerezik, és meddig terjedhet ez az alakító erő, mely egyben az ember létfenntartását is szolgálja. Ezek a tapasztalatok azonban egy sokkal mélyebb és átfogóbb kérdés megválaszolását teszik szükségessé, melyet így tehetünk fel: Mi a világ eredete, és benne hol az ember helye? Nem bocsátkozhatunk bele a kérdés széles körű kifejtésébe, csupán a Biblia két teremtéselbeszélése alapján leszögezzük azt a kiindulási pontot, hogy a világ és benne az ember létét és létbenmaradását a teremtő Istennek köszönheti, aki folyamatos teremtő aktussal (creatio continua) azt létben tartja. Fennáll tehát egy alapviszony a Teremtő és a teremtmények között, mely meghatároz minden más viszonyt. Különleges ebben a relációban az Isten és „emberteremtmény” kapcsolata, hiszen az ember az, aki a teremtés oldaláról értelmezi, értékeli ezt az alapviszonyt.3

2. Emberi munkavégzés az Ószövetségben 2.1. A munkavégzés kötelessége a teremtéstörténetekben 2.1.1 Az ember istenképiségéből fakadó munkavégzése az első teremtéstörténet alapján A világ és egyes jelenségeinek eredete utáni kutatás magával hozta az ember eredetének és világon belüli helyének vizsgálatát is. Izrael életében 3

A témával kapcsolatban részletesebben lásd: Claus Westermann: Az Ószövetség teológiájának vázlata, Budapesti Református Theológiai Akadémia Bibliai és Judaisztikai Kutatócsoport, Bp., 1993., 81-99.o.

5

ezek a kérdések a babiloni fogság válsághelyzetében merültek fel, amikor olyan vallási környezetbe került, ahol a világot nem, mint történelmet, hanem mint természetet értelmezték; ahol az istenek és a világ sorsa egybefonódott; ahol látszatra úgy tűnt, a történelem eseményeiben szabadító Istenként megmutatkozó Jahve vereséget szenvedett a babiloniak isteneivel szemben. Izrael tehát ebben a szituációban fogalmazta meg sajátos hitét a hatnapos teremtéstörténetben, mely teológia, antropológia és kozmogónia is egyben. Az ember teremtését és helyét a következőképpen írja le: „Isten újra szólt: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót. Ő uralkodjon a tenger halai, az ég madarai, a háziállatok, a mezei vadak és az összes csúszó-mászó fölött, amely a földön mozog.” Isten megteremtette az embert saját képmására, Isten képmásának teremtette őt, férfinek és nőnek teremtette őket. Isten megáldotta őket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” Azután ezt mondta Isten: „Íme, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.” Úgy is történt. Isten látta, hogy nagyon jó mindaz, amit alkotott. Este lett és reggel: a hatodik nap.” (Ter 1,26-31)

A szöveg a Papi hagyomány része, és a szerző a következő kijelentéseket teszi az emberről: o Az ember léte az Isten teremtő akaratának eredménye. Teremtésének mikéntjével nem foglalkozik, - noha a Jahvista-hagyomány teremtéstörténete valószínűleg ismert volt a szerző előtt - csupán azt fejezi ki, hogy az ember teremtmény. o Isten az embert kétneműnek, vagyis férfinek és nőnek teremtette, ugyanazzal a méltósággal és megbízással ruházta fel. Ennek fontossága abban mutatkozik meg, hogy mindegyik a maga nemében valósítja meg a neki szóló megbízást. o Az ember méltóságát, annak istenképiségében határozza meg a következőképpen: „Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlót.” Az istenképiség kifejezése a Teremtő és az ember közti megfelelésre utal. Ennek a megfelelésnek első lépcsőfoka az Isten kezdeményező megszólalásá6

nak meghallása és az arra adandó válasz; második foka az ember teremtéshez való viszonya, melyet már az áldás is meghatároz (Ter 1,26b). Ez a két fokozat olyan szorosan kapcsolódik egymáshoz, hogy az egyik átvezet a másikba, ugyanis „amikor az ember kapcsolatba lép a világ dolgaival, legyen az a mindennapos munkája, étkezése, vagy felfedezései során, akkor mindig Istennel is kapcsolatba lép, mint aki ezen dolgok teremtője és aki a rendelkezésére bocsátotta ezeket.”4 Az istenképiség tartalmának megfogalmazására két kifejezést találunk. Az egyik a képünkre, ami valódi képmásságot jelent, a másik a hasonlatosságunkra, ami kinézést jelent. „A két kifejezés együtt azt jelenti, hogy a képmásnak hasonlónak kell lenni ahhoz a valósághoz, amelyet a képmás ábrázol. Az emberre nézve ez azt jelenti, hogy az embernek hasonlónak kell lenni Istenhez, aki őt alkotta.”5 Mivel a bibliai antropológia nem választja részeire az embert, - amikor ugyanis egy „alkotóelemét” emeli ki, akkor is az egész emberről beszél – ez a meghatározás az egész emberre vonatkozik.6 Istenképisége, valamint az áldásban kapott megbízása szorosan összefügg, hiszen azért részesült benne, hogy szabadon, de a teremtés rendjének megfelelően megismerje, és munkájával alakítsa a világot. Képmásaként uralkodik, ezzel pedig Isten folyamatos teremtő tevékenységének munkatársa lesz. Az áldás szerint, mint uralkodó áll a világban, aki hatalmát helytartóként gyakorolja, ezzel igazolva, hogy Isten a teremtés Ura. A megbízás nem csupán kiemelkedő egyéneknek, hanem minden embernek szól, ami magával hozza a kölcsönös egymásrautaltságot és együttműködést.7 Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy az ember, mint minden más teremtmény Isten teremtő akaratából született férfinek és nőnek, de istenképiségének és belőle fakadó különleges megbízásának eredményeképpen felette áll a világnak. Így Isten képmásaként munkatárs a teremtésben. Ez nem jelentheti az ember istenítését, hiszen mint teremtmény csak a meglévő anya4

Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Bp., 2001., 198.o. Rózsa Huba: Kezdetkor teremtette Isten, Jel Kiadó, é.n., 53.o. 6 V.ö.: Dorothea Sattler, Theodor Schneider: Teremtéstan, in.: Theodor Schneider (szerk.): A dogmatika kézikönyve 1., Vigilia Kiadó, Bp., 1996., 171-173.o.; Az ember egyes „alkotóelemeinek” bibliai jelenését lásd: Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Bp., 2001., 21-106.o. 7 Az istenképiség témáját részletesebben lásd: Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája I., Osiris Kiadó, Bp., 2000., 123-125.o.; Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Bp., 2001., 197-204.o.; v.ö.: Farkasfalvy Dénes: Az ember, mint az Isten képmása a Szentírásban, Szolgálat 72/7. 5

7

got képes formálni, szemben Istennel, akinek nincs szüksége alapanyagra a teremtéshez. Világot alakító tevékenysége lényegéhez tartozik, és nem az Istennel szembeni autonómia része. 2.1.2 A föld művelése és óvása, mint a munkavégzés kettős arculata A Jahvista elbeszélés az ember és a világ teremtéséről, bár a kánonban a második helyen, a keletkezési idejét tekintve jóval megelőzi a hatnapos teremtéstörténetet. Mondatunkban szándékos a teremtményi sorrend megválasztása, hiszen a szöveg alapvetően az ember teremtéséről szól, és hozzá kapcsolja a világ teremtését. „A háttérben az az izraelita világkép húzódik meg, hogy a világ a történelemmel azonos, és az embert körülvevő természet abból a szempontból érdekes, hogy az embert hordozza, ill. az ember azt műveli.”8 Emellett az a szempont is lényeges, hogy az ókori teremtéstörténetek közül itt kapcsolódik össze a világ és az ember teremtéséről szóló, addig két szálon futó hagyományréteg.9 Az ember teremtését a Jahvista szerző a következőképpen írja le: „Akkor az Úristen megalkotta az embert a föld porából és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé.”(Ter 2,7)

A szöveg tehát az ókori keleten ismert képpel úgy szemlélteti az ember teremtését, amint Isten „fazekasként” agyagból megformálja, de kiegészíti azzal, hogy az élet leheletének átadásával válik csak élőlénnyé, hiszen csak Isten él, és minden csak őáltala nyer életet.10 Így a lélegzet az élet jelévé válik. Az ember tehát itt is az Isten teremtő akaratából való. A következő lényeges kijelentés már az ember helyét és feladatát is meghatározza: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.”(Ter 2,15)

Éden kertje tehát olyan föld, amely kétfajta emberi tevékenységet „kíván”, a megművelést és a megóvást. Itt kell tehát cáfolnunk azt a félreértést,

8

Rózsa Huba: Kezdetkor teremtette Isten, Jel Kiadó, é.n., 63.o. V.ö.: Gerhard von Rad: Az Ószövetség teológiája I., Osiris Kiadó, Bp., 2000., 116-138.o.; Dorothea Sattler, Theodor Schneider: Teremtéstan, in.: Theodor Schneider (szerk.): A dogmatika kézikönyve 1., Vigilia Kiadó, Bp., 1996., 161-163.o. 10 V.ö.: Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Bp., 2001., 53-56.o.; 85-86.o. 9

8

miszerint a munkavégzés a bűn következménye, ugyanis az isteni rendelkezés alapján az embernek már az Édenben is kötelessége annak óvása és őrzése.11 2.1.3 A világ deszakralizálása, mint a munkavégzés lehetőségének elengedhetetlen feltétele A két teremtéselbeszélés a világot, mint Istentől származó, mégis tőle különböző valóságot mutatja be. Ezzel nem csupán a monoteizmusról tesznek tanúbizonyságot, hanem egyéb jelentős eltérést is mutatnak a többi ókori teremtéstörténettel szemben. Azokban ugyanis, a világ az emberek és istenek tevékenységének színtere, a földi viszonyokat az istenek egymással való kapcsolata határozza meg, az ember számára pedig a világ alakíthatósága csak annyiban megengedett, amennyiben az nem sérti az istenek működését. A zsidó-keresztény teremtéstan ugyan beszél a teremtés rendjéről, melyet az ember saját érdekében nem hághat át, - vagyis az uralom nem jelenthet megsemmisítést - mégis a világ megfosztva az istenektől az ember szabadon alakítható életterévé vált. A munkavégzést, a technikai és tudományos tevékenységet tehát ez a teológiai kiindulópont tette és teszi lehetővé. 2.2 Az ember megváltozott munkavégzése a bűnbeeséssel A bűnbeesést követő megtorlás egyaránt sújtja a férfit, az asszonyt és a kígyót is. Témánkra való tekintettel azonban csak a férfi büntetésekor elhangzó isteni szózatra reflektálunk. „Az Úristen ezt mondta az embernek: Mivel hallgattál feleséged szavára és ettél a fáról, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél róla, a föld átkozott lesz miattad. Fáradsággal szerzed meg rajta táplálékodat életed minden napján. Tövist és bojtorjánt terem számodra. A mező növényét kell enned. Arcod verejtékével eszed kenyeredet, amíg vissza nem térsz a földbe, mert abból vétettél. Mert por vagy és a porba térsz vissza.” (Ter 3, 17-18)

11

Ebbe a tévedésbe esik A. J. Gurevics is, amikor a teremtéstörténet kellő ismerete, valamint hivatkozások nélkül a következőket írja: „Az egyházatyák számtalanszor hangsúlyozták, hogy az első emberpár, míg bűntelen volt, és közvetlen kapcsolatban állt istennel, nemcsak a tulajdont, de a munkát sem ismerte. Isten megteremtette, és az ember hatalmába adta a földet, minden gyümölcsével és élőlényeivel egyetemben, de azt akarta, hogy az emberiség mindezt közösen birtokolja. A magántulajdon csak azáltal jött létre, hogy a kapzsiság bűne, a bűnbeesés, a gyarlóság állapotában eluralkodott az emberen.” A. J. Gurevics: A középkori ember világképe, Kossuth Könyvkiadó, 1974., 210.o.

9

A bűn következménye kétirányú. Egyrészt megsérti a Teremtő és a teremtmény közti harmonikus kapcsolatot, másrészt a teremtmények közti helyes viszony is felbomlik. Jól láthatók ezek az irányok az ember büntetésénél. Az isteni számonkérés, majd a büntetés kiszabásának aktusa mutatja, hogy az Isten és a tőle létet kapó ember közti bizalmas kapcsolat a bűnnel megsérült. A büntetés tartalmát a földművelésből vett képpel szemlélteti, mellyel bizonyítja, hogy a bűn következtében az ember és a világ közötti kapcsolat is sérült. „Az ember (héberül ’adam) s a föld (’adama) sorsszerű kapcsolatából következő szolidaritás megszűnik. Az embert hordozó anyaföld mostantól az ember ellenségévé válik, s eredménytelenné teszi belefektetett munkáját. A munka többé már nem lesz számára egyértelműen alkotás, hanem robot.”12 Le kell szögeznünk tehát, hogy nem a munka lett átkozott, hanem az ahhoz kapcsolódó fáradtság és gyötrődés. A bűnnel az ember elvesztette eredeti épségét, de nem vesztette el eredeti szentségét. Ez azt jelenti, hogy a bűnbeesés után is hordozza istenképiségét és vele együtt megbízását a világ feletti uralkodásra, amellyel nem élhet vissza, hanem felelősségteljesen kell gyakorolnia. Éppen ezért a vízözön után is a teremtéskor elmondott áldásban részesül (Ter 9,1-7). 2.3 Az emberi tevékenység sokféleségének eredete az emberiség történetében A bibliai teremtéstörténetekben az ember alkotó tevékenysége a mitológiákkal szemben nem abból ered, hogy az istenek a saját szolgálatuk érdekében megtanították az embereknek, hanem abból a megbízásból fakad, melyet Istentől kaptak.13 Az ember a világ megismerése és alakítása során kultúrát, civilizációt hoz létre. A következő kérdés az alkotótevékenység sokszínűségének eredete, melyet a bibliai őstörténet a következőképpen fogalmaz meg: „Káin megismerte feleségét, az fogant és Hénochot szülte. Várost épített, és azt a fiáról Hénocsnak nevezte. Hénoch fia Irád lett. Irád fia Mechujáel, Mechujáel fia Metusáel, Metusáel fia pedig Lámech. Lámech két feleséget vett. Az egyiknek Ada volt a neve, a másiké Cilla. Ada világra hozta Jabalt; ő lett az ősatyja azoknak, akik sátrakban laknak, nyájaikkal. Testvérét Jubálnak hívták, ő lett ősatyja azoknak, akik citerán és fuvolán játszanak. Cilla Tubalkainnak adott 12 13

i.m.: 88.o. V.ö.: i.m.: 103.o.

10

életet; ő lett őse a bronz – és vaskovácsoknak. Tubalkain húga Naama volt.” (Ter 4,17-22)

A szerző a szerteágazó munkák bemutatását egy nemzetségtáblához kapcsolja, melynek jelentősége, hogy megteremtse az üdvösségtörténet folytonosságát a teremtés és a későbbi események között. Ez esetünkben azt jelenti, hogy a munkavégzést, valamint annak egyes fajtáit a teremtésig tudja visszavezetni. Szükségszerű következménye ez az izraelita gondolkodásnak, hiszen a világot, mint már többször említettük történelemként szemléli. Ezzel a munkavégzés is üdvtörténeti valóság lesz. Nem tudományos, hanem vallásos magyarázatot akar adni arra vonatkozólag, hogy a teremtésben az ember számára adott megbízás a személyes képességek, valamint a létfenntartási szükségletek alapján különféleképpen bontakoztatható ki, tudva azt, hogy az első bűn óta mindez a visszájára is fordulhat. Természetes, hogy a szerző azokat a mesterségeket említi, - városépítés, állattenyésztés, földművelés, bronzkovácsok, vaskovácsok, valamint zenészek - melyek számára adottak és ismertek voltak. Az emberi tevékenység szerteágazása a fejlődés jele, mely az áldás szükségszerű következménye. 2.4. Munka a bölcsességi irodalomban A bölcsességi irodalomban a szerzők már a munka és a hozzá kapcsolódó eredményesség problémájával foglalkoznak, s így szembe állítják egymással a szorgalmas és a lusta embert. Arra a megállapításra jutnak, hogy - mivel a gazdagság a szorgalom, a szegénység pedig a lustaság függvénye – az ember csak saját magának köszönheti éppen aktuális sorsát. 14 Ha az ember a munkát választja, akkor a teremtésben kapott eredeti rendeltetését teljesíti, és részesül a Teremtő áldásában is.15 A lustaság okai a mentegetőzés, magyarázkodás, nehézkesség, valamint önmagának túlértékelése.16 A bölcs saját tapasztalata alapján írja le a lusta ember bukását: „Egy tohonya ember földje mellett jártam és egy ostoba ember szőlejénél. Már teljesen fölverte a gyom, az egész felszínét bozót borította, 14

V.ö.: Péld 12,24; 12,27; 14,23; 20,4; 21,5; Préd 10,18. V.ö.: Zsolt 127, 1-2. 16 V.ö.: Péld 26, 13-16. 15

11

és romokban hevert a kőkerítés. Jól megnéztem, aztán eltöprengtem rajta, és ezt a tanulságot szűrtem le belőle: Csak egy kicsit aludj, csak egy kicsit szunnyadj még, csak egy kicsit pihentesd a karodat, akkor a szegénység, mint egy útonálló, és a nélkülözés, mint koldus, rád tör.” (Péld 24,30-34)

„Így tanítja Izráel bölcsességirodalma a munkavégzés helyes értelmezését. Az ember így ismerje fel a szabályt, mindenekelőtt azonban a szabályok Urát. Ezáltal menekül meg attól, hogy lustaságból az állat (hangya)17 szintje alá süllyedjen, vagy hogy önámításban Isten helyére akarjon lépni.”18

3. Munkavégzés az Újszövetségben Jézus igehirdetésének középpontjában az Isten országa áll, ezért mindent ennek rendel alá, illetve minden ebből a szempontból értelmezendő. Noha a munkára vonatkozóan nem kapunk részletes tanítást, mégsem mondhatjuk azt, hogy azt leértékelve mellékesnek tekinti. Következik ez egyrészt abból, hogy személyes életének legnagyobb része kétkezi munkából állt.19 Másrészt abból, hogy igehirdetése során se szeri se száma azoknak a képeknek, melyeket a természetből és az emberi munkavégzésből vesz: pásztor, földműves, orvos, magvető, szolga, intéző, halász, kereskedő, napszámos, asszonyi munka; természetből vett képei: föld, szőlő, nyáj.20 Mint munkás, és mint az Isten országának hirdetője arra tanít, hogy a láthatók és a láthatatlanok közti helyes egyensúlyt teremtsük meg, vagyis úgy tevékenykedjünk, hogy a munkát már egy magasabb valóság felől értelmezzük. 17

Péld 6, 6-11. Hans Walter Wolff: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Bp., 2001., 166.o. 19 V.ö.: Mk 6, 2k; Mt 13, 55k. El kell utasítanunk azt az álláspontot mely szerint Krisztus nem dolgozott, sőt még követőit is tétlenségre buzdította volna egy magasabb cél, az üdvösség érdekében: „Tanítványait maga köré gyűjtvén, arra buzdította őket, hogy hagyják el világi foglalatosságaikat, munkálkodás helyett „embereket halásszanak”. Krisztus tanítványainak nem kellett fáradniok a mindennapi kenyérért, minthogy a Mester munka nélkül is jól tudta lakatni őket – gondoljunk az öt kenyérről szóló evangéliumi történetre: Jézus ötezer embert vendégelt meg ezzel az öt kenyérrel, nem számítva a nőket és gyermekeket, vagy gondoljunk arra, amikor két kenyérrel négyezer hívének éhét csillapította (Máté Evangéliuma, 14, 15-21; 15. 32-38.)” A. J. Gurevics: A középkori ember világképe, Kossuth Könyvkiadó, 1974., 228229.o. 20 V.ö.: Jn 10, 1-16; Mk 12, 1-12; Lk 4, 23; Mk 4, 1-9; Mt 13, 52; Lk 12, 42-48; Lk 16, 1-8; Mt 13, 47-50; Mt 13, 54k; Mt 20, 1-16; Lk 15, 8k. 18

12

Ez visszhangzik Pál apostol szavaiban, amikor a kolosszei híveknek így ír: „Bármit tesztek, szívből tegyétek, mintha az Úrnak és nem az embereknek tennétek, tudván, hogy milyen jutalmat fogtok kapni az Úrtól örökségül.” (Kol 3,23). Mint maga is munkás (sátorkészítő), és az evangélium hirdetése során foglalkozásából élő ember buzdítja és parancsolja a munkát.21 A teremtéskor létbehívott világ beteljesedésre hivatott. Így a munka újszövetségi értelmezésénél nem hagyhatjuk figyelmen kívül a kereszt és a feltámadás aspektusát sem. Krisztus az idők teljeségében legfőképpen keresztjével és feltámadásával megváltott bennünket a bűntől és a haláltól, ám ennek teljessége még várat magára az idők végéig. Ebből a szempontból a munkához kapcsolódó veríték és fáradság új értelmet nyer, ugyanis „a hívő keresztény munkájában Krisztus keresztjének egy kicsinyke részét találja meg, és a megváltásnak ugyanolyan lelkületével fogadja el, mint amellyel Krisztus fogadta értünk a maga keresztjét. A munkában, hála annak a világosságnak, amely Krisztus föltámadásából árad felénk, mindig földereng valami az új életből, az új javakból, mint „az új égnek és új földnek” előhírnöke, melyekből éppen a munka fáradsága révén részesül az ember és a világ.”22

21

V.ö.: 2 Tessz 3, 10-12. LE 124.; Hasonló gondolattal találkozunk Szent Brúnó regulájában is: „A testvérek az előre arra kijelölt órákban a munkának szentelik magukat annak érdekében, hogy – miközben a ház szükségleteiről gondoskodnak – munkájuk révén egységben Jézussal, az ács fiával az egész teremtést Isten dicsőségének magasztalására vezessék, és megdicsőítsék az Atyát, mialatt az egész embert az üdvösség művéhez kapcsolják. Az izzadságos munkában és fáradságban ugyanis Krisztus keresztjéből vehetnek egy csekély részt, amelynek révén – a feltámadás fényének köszönhetően – az új ég és új föld részeseivé válnak.” http://www.chartreux.org/all/frame.html., 2. könyv, 15. fejezet („A munka”). 22

13

III. A munka teológiai értelmezése, és annak gyakorlati megvalósítása az Egyház történetében

1. Munka az ókorban 1.1. A munka erkölcsteológiai értelmezésének nyomai a keresztény ókorban Az első keresztény közösségek közeli parúziavárásának egyik gyakorlati következménye az lett, hogy némelyek elhanyagolták a munkát, az evilági kötelességek teljesítését. Ez ellen emelte fel szavát Pál apostol a tesszalonikiaknak írt második levelében, emlékeztetve őket arra, hogy amikor náluk járt missziós társaival együtt mennyit dolgozott, senki kenyerét ingyen nem ették, pedig, mint az evangélium hirdetői megtehették volna. Ezért megparancsolta, hogy mindenki dolgozzék, vagy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék.23 Ezzel tehát Pál apostol elhárította azt a tévedést, hogy a Krisztus eljövetelére való várakozás feleslegessé tenné, vagy kizárná az evilági kötelességek teljesítését. Ez azt jelenti, hogy a keresztények – noha nem űzhettek bármilyen foglalkozást – ugyanúgy dolgoztak, mint minden más ember. A munkához való hozzáállást viszont az a tudat határozta meg, hogy nem építhetnek pusztán földi hazát, hanem elsősorban Isten országáért kell fáradozniuk. Pál apostol iránymutatását követően az Egyház első századaiban a munka erkölcsteológiai értelmezését a korai remeték életrajzaiból, valamint a keleti és a nyugati szerzetesközösségek szabályzataiból nyerjük. Ezek részletes ismertetése során a következőket igyekszünk bemutatni: •

A fizikai és a szellemi munkák azonos szintű értékelése.

•

A fizikai munka egyes fajtáihoz való viszonyulás.

•

Az imádság és a munka egyensúlya a szerzetesi életben.

•

Hogyan válhat a munka Isten dicsőítésévé?

•

A különböző regulák egymásra hatása a munkavégzés szabályozásában és értelmezésében.

•

A munkából származó magántulajdonhoz való viszonyulás a szerzetesi közösségekben.

23

V.ö.: 2Tessz 3,7-12.

14

•

A munka és a szeretet kapcsolata.

•

A munkavégzés elhanyagolása, mint bűn.

1.2. A remeték viszonya a munkavégzéshez A munka nem volt magától értetődő a korai remetéknél. Bizonyos értelemben elutasították, mert így akarták elfojtani magukban a szerzési vágyat, a gondot és a kísértést, melyek tovább nehezítik a magányba vonult remete tökéletessé válását. Ez viszont nem jelenti azt, hogy lusták lettek volna, mert – bár a szüntelen ima ellentmond a munkának, valamint az evangéliumi jobbik részt igyekeztek választani – alamizsna helyett a létezéshez szükséges javakat még a beteg remete is igyekezett maga előteremteni.24 Igen hamar a bűnbánati imák egyik formája a munka lett. Ez azt jelentette, hogy aki dolgozik Isten irgalmáért esedezett. Nem kedvelték a földművelést, ugyanis a szabad ég alatti munkavégzés csak másodrendűnek számított, olyannak, amit fennmaradásuk biztosítása érdekében teljesíteniük kellett. Érdekesnek mutatkozik, hogy az aratási, illetve a betakarítási munkákban a remeték is résztvettek, ezzel szemben a vetés már világi munkának számított. A munkavégzések közül első helyen a kosárfonás állt, ugyanis ez monoton, egyhangú munka, melyet éjszaka is végezhettek, közben pedig imádkozhattak. Ezen felül pedig az elkészített termék értéke oly alacsony volt, hogy ezzel kizárták a meggazdagodás lehetőségét. Rangsorban ezután következett az írás, majd pedig a szövés, mely utóbbi a szövet magas ára miatt nagy kísértést jelenthetett a szegény Krisztust követő remeték számára. 1.2.1. A munka Remete Szent Antal életében Az ókor egyik híres visszahúzódó életformát követő alakja, akinek életét Szent Atanáz püspök írta meg, Remete Szent Antal, aki 250 körül született, és 355-

24

A szemlélődés elsőbbsége a tevékenységgel szemben a patrisztikus kutatások eredményeképpen ma már nem olyan egyértelmű, mint azt korábban gondolták. Az egyházatyák írásainak tanulmányozása során fény derült arra, hogy - a görög filozófusok, s néhány hozzájuk kapcsolódó teológus álláspontjaival szemben - itt nem két egymással szembenálló, hanem egymást kölcsönösen feltételező és egymásba torkolló életformáról van szó. V.ö.: Balás Dávid: Tevékenység és szemlélődés a korakeresztény hagyományban, Szolgálat 17/10-18.; Egyházatyák a munkáról, szerk.: Miskolczy Kálmán, Szolgálat 35/71-74.

15

ben halt meg. A következőkben az életén keresztül mutatjuk be a remete és a munka kapcsolatát. Antal miután elhagyta otthonát, szülőfalujától nem messze a pusztában telepedett le, ahol a Szentírás utasítását követve dolgozott és imádkozott. A szent remete vallotta, hogy ebbe a kettőbe sohasem szabad belefáradni, hiszen - bár külső társa nincs - az Úr mindig segítője és munkatársa. A remetéknél a munka fogalmi köre sokkal tágabb, mint pusztán a fizikai vagy a szellemi munkavégzés, amivel magukat fenntartották. Munkának minősültek a legfontosabb aszketikus gyakorlatok is, melyek komoly erőfeszítéseket igényeltek. A pusztai magányos életformára vállalkozókat – így Antalt is - sokan felkeresték, segítségüket és tanácsaikat kérve. Mivel ez már terhére volt, egy távolabbi helyre költözött, ahol „dolgozni kezdett, hogy ne kelljen a kenyér gondját másra hárítani. Az őt meglátogató remetéket pedig arra kérte, hogy szerszámokat hozzanak neki és vetőmagot”.25 Remete Szent Antal életének valamint tanításának tanulmányozásához nyújt forrást az Apophtegmatat Patrum. Ebben szerepel Antal egyik látomása, mely meghatározó lett életritmusának alakításában. A leírás szerint a szent azzal küszködött, hogy a gondolatok terhe miatt nem képes üdvözülni. Ekkor látomásban egy angyal saját képében jelent meg neki, és megmutatta az üdvösség útját, amely két egymáshoz kapcsolódó tevékenységben áll, az imádságban és a munkában. A kinyilatkoztatás azért is jelentős, mert benne egy dolgozó angyal jelenik meg, ami azt igazolja, - bár a remeték és a szerzetesek nem egyöntetű véleménye szerint – hogy a munka nem összeférhetetlen az angyalokkal.26 A munkavégzés tekintetében Antal éjszaka kötelet font a cellájában, nappal pedig szabad ég alatti munkát végzett. Ezzel elérte azt, hogy a megtermelt javak már nem csupán saját szükségleteit fedezték, hanem ebből látta el a látogatóit is.27

25

Vanyó László: „Legyetek tökéletesek…”, Tanulmányok a keresztény aszkézis történetéhez a szerzetesség kialakulásáig, SZIT, Bp., 143.o. 26 V.ö.: i.m.: 144.o. 27 V.ö.: i.m.: 146.o. Remete Szent Antal életét részletesebben lásd: i.m.: 136-146.o.

16

1.2.2. A munka szerepe Pakhomiosz közösségében A híresebb remeték környezetében ún. remetetelepek jöttek létre, ahol a világtól visszavonultan élők mégis egyfajta közösséget alkottak. Bizonyos értelemben ezekből alakultak ki a kolostorok, ahol a szerzetesek a magány és a közösségi élet harmóniájára találtak. A coenobiták, vagyis együtt élők atyjának Pakhomioszt tekintjük. Szigorú szabályzata a szerzetesi élet egészére kiterjedt és folyamatosan bővült. Életformájuk lényeges eleme volt az imádság mellett a munka is. A munkavégzés egyszerre jelentette a közösség szükségleteinek előteremtését, a szentírási parancs teljesítését, a szerzetes foglalkoztatását, valamint karitatív tevékenység folytatását. Ahogy Pakhomiosznak remeteként mestere tanácsait követve munka közben imádkoznia és elmélkednie kellett, úgy szerzeteseinél is összekapcsolta e kettőt. Noha nem törekedtek rá, de a jól szervezett munka hamarosan a kolostorok meggazdagodását, és így a szerzetesi fegyelem lazulását eredményezte. Éppen ezért Nagy Szent Bazil regulájában már tiltott minden iparszerűen űzött tevékenységet. A kétkezi munka mellett a kolostor könyvtárában könyvmásolással és könyvkötéssel foglakoztak, s az így előállított könyveket értékesítették.28 1.3. A munka a keleti szerzetesi élet elengedhetetlen tartozéka 1.3.1. Johannes Cassianus írása a keleti szerzetesek életéről és szokásairól Johannes Cassianus a szerzetesek számára két könyvben foglalta össze tanítását. A De Institutis coenobiorum 12 könyve 419 és 426 között keletkezett. Ebben a palesztínai és egyiptomi szerzetesi szokásokat, illetve Evagriosz nyomán a nyolc főbűnt tárgyalja. Jelentőségét az is mutatja, hogy Szent Benedek saját szerzetesei számára, mint ajánlott olvasmányt írta elő. Ezen kívül persze képet kapunk a keleti szerzetesi életről és szokásokról. A szabályok megírásának hátterében Castornak, Apta Julia püspökének levele áll, melyben kérte Cassianust a Massilia-i kolostor apátját, hogy küldje el számára azokat a szerzetesi szabályokat, melyeket Palesztinában és Egyiptomban látott, saját kolostorában pedig megvalósított. A mű előszavából kiderül, hogy Castor püs28

Pakhomiosz életét és egyéb szerzetesi szabályait részletesebben lásd: i.m.: 147-157.o.

17

pök most szeretné megindítani a coenobiták szerzetesi életét. A szabályok közül munkánkban csak azokat emeljük ki, melyek a kolostorbéli munkavégzéssel foglalkoznak. Érdekesség, hogy már a szerzetesi öltözetnél említésre kerül a munkavégzés, mellyel Pál apostol parancsát teljesítik és példáját követik, aki megdolgozott kenyeréért, senkinek nem volt a terhére, s maga jelentett ki, hogy „aki nem akar dolgozni, ne is egyék”.(2Tessz 3,8.10; ApCsel 20,34)29 A kolostorba lépőnek le kell mondania a világról, sőt még arról is, hogy magának ura legyen. Ehhez a kemény munka segíti hozzá, mellyel gondoskodik saját, valamint a közösség többi tagjának szükségleteit kielégítő javak előteremtéséről, valamint a kolostorba érkező vendégek megfelelő ellátásáról. Az újoncok számára szinte nélkülözhetetlen a munka, mivel az, az önmegtagadás olyan eszköze, melynek használatával teljesen elfeledkezik korábbi élete kevélységéről és élvezeteiről, és eljut a szív alázatosságára.30 A napi közös imádságot követően a szerzetesek saját celláikban tovább folytatják a szüntelen munkát és imádságot. Ennek oka pedig az, hogy így nem tudnak a lustaság, valamint az Isten iránti bizalom elvesztésének kísértésébe esni. Cellájukat csak a közös tevékenységek esetén, illetve a rájuk bízott külső munka elvégzése érdekében hagyhatják el. Munka közben azonban nem beszélgethetnek, hanem valamelyik zsoltárt, vagy a Szentírás más részletét mondják magukban, és arról elmélkednek.31 1.3.2. A munkából származó tulajdon hatása a szerzetes és kolostora életére

29

Cassianus a skapuláréról szóló leírásban tér ki a munkára, melyre az adott lehetőséget, hogy e ruhadarab nem akadályozhatja a szerzetes kezét a munkavégzésben. V.ö.: Johannes Cassianus: A keleti szerzetesek szabályai, ford.: Simon Árkád OSB, Pannonhalma – Tihany, 1999., 17.o. 30 V.ö.: i.m.: 21.o. 31 V.ö.: i.m.: 30-32.o.; Cassianus külön említést tesz arról, hogy saját kolostorával ellentétben az egyiptomi szerzetesek egész nap folyamatosan dolgoztak és imádkoztak. Ez azt jelentette, hogy celláikban kétkezi munkát végeztek, közben szentírási részekről elmélkedtek, imádságokat és könyörgéseket mondtak, ezért közös istentiszteletük csak este és éjszaka volt, illetve szombaton és vasárnap a harmadik órában összegyűltek szentáldozásra. V.ö.: i.m.: 35.o.; A reggeli imádság nem ősi hagyomány, hanem csak Cassianus korában keletkezett, melynek magyarázata, hogy az éjszakai virrasztást követően a harmadik órában végzett imádságig nem kellett elhagyniuk a cellájukat, mely a lanyhább szerzeteseket arra ösztökélte, hogy több időt fordítsanak alvásra. Ezzel egyrészt a lustaság bűnébe estek, másrészt a napi munkájuk is kárát látta. Ezért az elöljárók bevezették a reggeli imát, majd azt követően megkezdődött a napi feladatok ellátása a Tertiaig. V.ö.: i.m.: 40-41.o.

18

A munka és az abból származó magántulajdon kapcsolatáról azt mondhatjuk, hogy – bár amint fentebb utaltunk már rá, esetenként a kolostorok gazdasági központok lettek, mely magával hozta a szerzetesi fegyelem lazulását is – tevékenységük gyümölcse nem a saját, hanem a kolostor vagyonát gyarapította, ezzel gátat vetve a személyes tulajdonszerzés vágyának. Vezérelvük ugyanis az volt, hogy a szerzetes zarándokként él ezen a világon, ezért nem ragaszkodik semmihez, hanem az önkéntes szegénység erényét gyakorolja. A közös javakat azonban mindenki sajátjának tekintette, s ezért mindenre mindenki egyformán gondot viselt.32 Cassianus VII. könyvében tárgyal a kapzsiság szelleméről, mely szorosan kapcsolódik a munkavégzéshez, illetve annak elhanyagolásához. A szerzetesek számára az egyik legnagyobb kísértést az jelentette, hogy „gyűjtögető” életmódot folytasson. Erről a bűnről írja Cassianus, hogy veszedelmesebb minden más bűnnél és nehezebb is megszabadulni tőle.33 A kapzsi szerzetes vagy igyekezett minél több munkát vállalni, lehetőleg az apát tudta nélkül, hogy a befolyt nyereség egy részét félre tudja tenni; vagy – a megtakarított vagyon birtokában - a szükséges munkák elvégzése miatt is elégedetlenkedett. E bűn legyőzésének egyetlen útja a teljes szegénység lehet.34 A X. könyv témája a lanyhaság szelleme, vagy másképpen kifejezve a szív kedvetlensége. Ez a kísértés különösen a magányos és a vándorszerzeteseket éri. A remeték a „délben támadó gonoszt” látták benne. A lanyhaság következményei, hogy a szerzetesek nem teljesítik kötelességeiket sem az imában, sem a munkában. Helyette az alvásba, vagy „áljócselekedet” gyakorlásába menekülnek. A tétlenség elleni harcban példaként említi Cassianus a dolgozatunkban már többször említett Pál apostolt, aki maga is dolgozott, noha mint az evangélium hirdetője az örömhírből élhetett volna. Emellett a testvéri szeretet gyakorlásával kapcsolatban buzdította a tesszaloniki híveket, hogy dolgozzanak saját kezükkel.35 Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, 32

V.ö.: i.m.: 54-55.o. V.ö.: i.m.: 122.o.; 124-125.o. 34 A kapzsiságról részletesebben lásd: i.m.: 122-141.o. 35 „A testvéri szeretetről nem szükséges írnom, hiszen Istentől tanultátok, hogy egymást szeressétek, s szeretettel is vagytok egész Macedóniában minden testvér iránt. Csak arra kérünk titeket, testvérek, hogy gyarapodjatok is benne. Becsületbeli kötelességnek tartsátok, hogy békességben éltek, a magatok dolgával törődtök, s a két kezetekkel dolgoztok, ahogy a lelketekre kötöttük. Akkor a kívülállókból tiszteletet vált ki életetek, és nem szorultok rá senkire.” (1Tessz 4,9-12) „Urunk, Jézus Krisztus nevében meghagyjuk nektek, testvérek, kerüljetek 33

19

hogy a munkavégzés és a szeretet között szoros kapcsolat áll fenn. Ez azt jelenti, hogy munkánk végzésével tudunk jócselekedeteket gyakorolni, és így a rászorulókat segíteni. Ekkor ugyanis nem a máséból, nem is a feleslegünkből, hanem munkánk gyümölcséből juttatunk a szükséget szenvedőknek.36 Ez a szoros kapcsolat viszont azt is jelenti, hogy kölcsönösen befolyásolják egymást, vagyis az egyik erősödése illetve gyengülése, a másik erősödését vagy gyengülését eredményezheti. Emellett fontos kiemelni, hogy aki saját munkáját végzi, az nem törődik mások dolgával, nem szorul rá másra, és nyugodtan él. 1.3.3. Összegzés Az ókori szerzetesek tapasztalata tehát egyfelől azt mutatja, hogy a munka a tökéletességre törekvő ember életének elengedhetetlen „tartozéka”, s benne nem pusztán létfenntartó tevékenységet lát, hanem a testvéri szeretet gyakorlásának, valamint a szív tisztaságának megőrzését biztosító „eszközt”. Másfelől hangsúlyozzák, hogy a tétlenség bűne elől menekülni nem szabad, hanem kemény ellenállással úrrá kell lenni felette, hiszen „a dolgos szerzetest csak egy ördög zaklatja, míg a tétlent számtalan gonosz lélek kínozza”.37 1.4. Munkavégzés a nyugati és a görög szerzetesség atyáinak reguláiban 1.4.1. Szent Benedek regulájának alapjai

minden olyan testvért, aki kifogásolható módon él, és nem ragaszkodik a tőlünk kapott hagyományhoz. Hiszen tudjátok, hogyan kell minket követni. Nem éltünk tétlenül közöttetek, senki kenyerét ingyen nem ettük, hanem keserves fáradsággal, éjjel-nappal megdolgoztunk érte, hogy senkinek ne legyünk terhére. Nem mintha nem lett volna rá jogunk, hanem mert példát akartunk nektek adni, hogy kövessétek. Már amikor nálatok voltunk meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék. Most mégis azt halljuk, hogy némelyek rendetlenül élnek, semmit sem dolgoznak, hanem haszontalanságra fecsérlik idejüket. Az ilyeneknek megparancsoljuk, figyelmeztetjük őket Urunkban, Jézus Krisztusban, hogy békésen dolgozva a maguk kenyerét egyék.” (2Tessz 3,6-12) Cassianus Pál apostol ezen szavait értelmezi, magyarázza, és így ad útmutatást a tétlenség kerülésére: v.ö.: i.m.: 167-175.o. A szerző ezek után az ószövetségi bölcsességi irodalomból merít példákat a semmittevéssel kapcsolatban, és ezeket összekapcsolja páli idézetekkel. Amint a biblikus alapoknál már kifejtettük, ezek a bölcsességi mondások a lustaság és a szegénység között egyenes arányosságot állítanak fel.: v.ö.: i.m.: 180-181.o. 36 A szerzetesek nem pusztán magukat tartják fenn, hanem a vendégeket, az idegen testvéreket, a szegényeket és a börtönben levőket, s ezzel igaz áldozatot mutatnak be az Úrnak: v.ö.: i.m.: 181-182.o. 37 i.m.: 182.o.

20

Szent Benedek (480-547) teológiai tanulmányai befejezése után először Enfidében, majd Sublacumban remetéskedett, ahol tanítványait egybegyűjtve kisebb kolostorokat alapított remete-szerzetes életmódra. Innen ment tovább Cassinum hegyére, ahol létrehozta a bencés rend központi monostorát. Gyakorlatilag ennek a közösségnek írta reguláját, mely később minden bencés közösség szabálykönyve lett. Megalkotásához a fentebb tárgyalt Cassianusféle szabályzat, valamint Nagy Szent Bazil rövidebb és bővebb szabályzatai szolgáltak alapul. Ezért a bencés regula munkavégzésre vonatkozó rendelkezéseinek tárgyalása előtt szükséges, hogy a görög szerzetesség atyjának életszabályai közül is kiemeljük azokat, melyek a szerzetesek mindennapi munkáját meghatározzák. 1.4.2. A dolgozó szerzetes Nagy Szent Bazil regulájában Bazil kappadókiai keresztény családból származott, aki otthoni, majd athéni tanulmányait követően megkeresztelkedett és a szerzetesek közé ment. Felkereste Szíria, Palesztina, Egyiptom és Mezopotámia híres aszkétáit, végül Neocaesarea vidékén telepedett le. Itt írta meg 361-ben az 55 pontból álló szerzetesi szabályzatát. A regulában azonos hangsúlyt kap a munka és az imádság is, hiszen mind a kettő Isten dicsőítése. Ezért egyik sem rendelhető a másik fölé, és egyik sem hanyagolható el a másik miatt. A munkavégzés - a házirendben meghatározott időben - minden szerzetes számára kötelező, ezért még az imádkozásra, vagy a zsoltározásra hivatkozva sem szabad elkerülni.38 A kiszabott feladatok teljesítése viszont nem jelentheti az imádság elhanyagolását, mert munka közben, valamint a közösségtől távol is lehet imádkozni.39 A foglalkozás kiválasztásánál azt kell figyelembe venni, hogy a munka összhangban legyen a szerzetes békéjével, és nyugalmával. A kétkezi munkák közül elsősorban földműveléssel foglalkozzanak. A mércét az egyszerűség és az olcsóság határozza meg, vagyis összefoglalóan az, hogy a szerzetes mindenben Isten tetszését keresse. 1.4.3. A bencés rend alapelemei 38

V.ö.: Iváncsó István: Életszabályok IV., Néhány téma Bazil atya reguláiból, Nyíregyháza, 1996., 27.o. 39 V.ö.: i.m.: 27.o.

21

Szent Benedek a korábbi atyáktól merítve szabályzatának és így a szerzetesközösség életének következő alappilléreit határozta meg: imádság, lectio divina, munka. Ez jut kifejezésre a rend híres, „Imádkozzál és dolgozzál!” jelmondatában is. Benedek arra törekedett, hogy e három pillér egyensúlyát megteremtse, természetesen a legfontosabb helyre az imádságot téve, amit azzal is kifejez, hogy az istenszolgálat elé semmi sem helyezhető. Így hát a nap bizonyos óráiban imádkoznak, máskor olvasnak, ismét máskor dolgoznak. Isten imádása és dicsőítése azonban nem korlátozódhat csupán a napnak néhány órájára, hanem a szerzetes egész napját és egész életét át kell, hogy hassa. Minden tevékenységét azzal a tudattal kell végeznie, hogy Isten jelenlétében él. Ebből fakadóan a munka is – ahogy korábban a remetéknél és az első szerzeteseknél - az imádság helyévé válik. A szerzetes kötelessége, hogy napi feladatainak ellátása során elmélkedjen, imádkozzon és Istent dicsőítse. „A munka és az imádság a monasztikus hagyományban nem két egymás mellett futó sínpár, melyeken az idő tovasurran, hanem egymásba ölelkező és egymást kölcsönösen átjáró tettek.”40 Benedek számára fontos volt annak biztosítása is, hogy a közösség békéjének megőrzése érdekében egyensúlyt vigyen a munka mennyiségébe, vagyis senki se érezze úgy, hogy túl van terhelve, de ne legyen alkalma a tétlenségre sem. A következőkben a nagy egészből kiragadjuk azokat a szabályokat, melyek a rövid és tömör bencés jelmondat második felére vonatkoznak (Dolgozzál!). 1.4.3.1. A munkavégzés elvi megalapozásai A munkáról szóló tanítás vezérelve - melyet a középkor nagy rendalapítói is hangsúlyozni fognak szabályzataikban -, hogy „a tétlenség a lélek ellensége”41. Ezért a szerzetes az ima mellett a mindennapi feladatait is köteles ellátni. A regula 4. fejezetében katalógusszerűen sorolja fel a jócselekedetek eszközeit, melyeket a monostor zártságában és állhatatosságban kell megvalósítani. Az eszközök között szerepel a munkavégzés is, igaz negatív formában: „Ne 40

A regula lelkiségének alapelemei: Szent Benedek regulája, ford.: Söveges Dávid, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2002., 33.o. A regula értelmezéséhez lásd: Söveges Dávid: Magyarázatok Szent Benedek regulájához, Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1996. 41 RB 48,1

22

légy álomszuszék. Ne légy rest. (Róm 12,11)”42 A szövegösszefüggés alapján, amelybe illeszkedik e két tanács, azt mondhatjuk, hogy itt is a munkának és a szeretetnek az a szoros kapcsolata jelenik meg, amit fentebb már kifejtettünk. 1.4.3.2. Tulajdonviszonyok a rendben A magántulajdonnal kapcsolatban is követi a szabályzat az első coenobiták tanítását, vagyis a szerzetes munkavégzésével nem a saját vagyonát gyarapítja, hanem a kolostor javait, ezért csak azt birtokolhatja magántulajdonként, amire – az apát rendelkezése szerint – feltétlenül szüksége van. Ez a szabály magába foglalja azt is, hogy még a „termelőeszközök” is köztulajdonban legyenek.43 1.4.3.3. A szellemi és a fizikai munkavégzés egyensúlya Mint fentebb említettük a bencés élet alappillérei között szerepel a lelki olvasmány is. Ezért a 48. fejezetben olvashatjuk a lectio divina és a munkavégzés rendjét, ahol pontos meghatározásra kerül, hogy mikor kell lelki, illetve fizikai munkát végezni. Benedeknél ez a kettő még egyaránt fontos, szemben a középkorral, ahol a szellemi munka fog előnyt élvezni. Söveges Dávid OSB, a regula magyarázója megjegyzi, hogy Benedek ezzel a szabályozással is egy helyes középutat talál meg a munkavégzés két formája között. A korábbi szerzetességben ugyanis léteztek olyan szélsőséges eretnek irányzatok, melyek vagy azt tanították, hogy a szerzetesnek lelki emberként, el kell utasítania mindenféle testi munkát; vagy az előbbivel teljesen ellentétben úgy gondolták, hogy még bérmunkát is vállalnak a szegények megsegítésére.44 A különböző fizikai munkák megítélésének tekintetében érdekes megfigyelni, hogy a korai remeték kissé ellentmondásos hozzáállása jelenik meg a mezőgazdasági tevékenységek végzésében. (Lásd: korai remeték munkavégzése.) Benedek szerint is, az ilyenfajta munkát a szerzetesnek csak akkor kell ellátnia, ha szegénységük, vagy a helyi viszonyok úgy kívánják. Ekkor viszont

42

RB 4,37-38. V.ö.: RB 32-34.; A magántulajdonról szóló magyarázatokat lásd: MRB 164-167.o. 44 V.ö.: RB 48. ponthoz fűzött magyarázat: RB 118.o.; A Szent Benedek előtti munkafelfogásokat lásd: MRB 200-202.o. 43

23

szomorúság nélkül tegyék, hiszen az atyák és az apostolok is így tettek.45 Ide kapcsolódik még, hogy a mezőn dolgozók a kisebb imaórák közösségi végzése alól felmentést kaptak.46 A monostorokban élő kézműves szerzetesek végezhették mesterségüket, amennyiben az apát ezt engedélyezte nekik. Ez egyben azt is mutatja, hogy a fizikai munkavégzés sokrétű volt. Mindenképpen kerülni kellett azonban azt, hogy ez a fajta tevékenység az egyéni, vagy a közösségi gazdagodáshoz vezessen. Ez indokolja a külön engedély szükségességét, illetve azt, hogy az elkészült javakat olcsóbban értékesítették, mint a világiak. Hogy tehát a kézművesség ne a monostor kárára, hanem javára váljék, alárendelték az engedelmességnek és az alázatosságnak.47 A szellemi munka magába foglalta a Szentírás, illetve az atyák írásainak olvasását, fordításokat és másolásokat, a növendékek tanítását, valamint egyes zsoltárok kívülről való megtanulását. Ez utóbbi azonban nem pusztán szellemi, hanem egyben lelki tevékenység is volt, hiszen a megtanult zsoltárt vagy egyéb szentírási szövegrészt a szerzetes át is elmélkedte, és így élete részévé tette. Az egyházi évben a Szent Negyvennap ideje alatt a napirend több lehetőséget adott a lelki, szellemi munkára. 1.4.3.4. A munkavégzésre vonatkozó egyéb rendelkezések Benedek úgy rendelkezik, hogy aki súlyosabb hibát követ el, azt ki kell zárni mind az asztalközösségből, mind az imateremből. Ez a büntetés gyakorlatilag az excommunicatio, vagyis a közösségből való kizárás, mely arra irányul, hogy a bűnös belássa hibáját, azt a megtérés során megbánja, és így a közösségnek újra teljes értékű tagja legyen. A kiközösített szerzetessel ezért nem érintkezhetett senki, s így – többek között - munkáját is egyedül kellett elvégeznie.48 Az étkezés tekintetében a rendalapító mértékletességre, valamint böjtre int, ezért részletesen tárgyalja az étel és ital minőségét és mennyiségét, vala45

V.ö.: RB 48,7-8. V.ö.: RB 50. 47 V.ö.: RB 57. 48 V.ö.: RB 25. „Egyedül legyen a reá rótt munkában”: valami külön elvégzendő munkát adtak neki, a munkában sem lehetett a többiekkel. A későbbi gyakorlatban ez az „egyedüllét” bebörtönzést jelentett.” MRB 153.o.; A súlyos bűnt elkövetőkkel szembeni kiközösítést és a velük való bánásmódot lásd: RB 23-29. 46

24

mint az étkezés idejét. Kiemeli, hogy nehéz fizikai munka esetén az apát saját belátása szerint a napi adagnál többet is elrendelhet a kenyérből és a borból, feltéve, hogy ez nem vezet mértéktelenséghez, vagy lustasághoz. Ami az étkezés idejét illeti, azt is a munkavégzéshez kell igazítani.49 A regula a monostor építéséről úgy rendelkezik, hogy amennyiben lehetséges mindent (víz, malom, kert, műhelyek) a falon belül építsenek ki, hogy a szerzetesek minden feladatukat azon belül tudják ellátni, elkerülve így a külvilág kísértéseit. Ezek szerint a falakon kívül csak a szántóföldek és a szőlők voltak, de mint korábban utaltunk már rá ezek megmunkálását elsősorban nem a szerzetesek, hanem a világi bérlők végezték.50

2. Munkavégzés a középkorban 2.1. Egyensúlybomlás a munkavégzés két alapvető formája között A munka középkori teológiai értelmezésében az ókorhoz képest bizonyos változás állt be. Az újonnan alakuló szerzetesrendek szabályzataikban és életükben továbbvitték ugyan a munkavégzés kötelezettségét és ősi értelmét, ám erőteljesen differenciálódott a fizikai és a szellemi munka közti különbség. Ennek az lett a következménye, hogy a szellemi munkát többre értékelték, mint a kétkezi munkákat, ami abban is megmutatkozott, hogy az Úrnak szentelt napokon szellemi munkát szabadon lehetett végezni, míg a fizikai munkák közül csak azokat, melyeket mindenképpen el kellett látni.51 Ez az átalakulás, 49

V.ö.: RB 39,6; 40,5; 41,2.4. V.ö.: RB 66. A 66. ponthoz fűzött magyarázatot lásd: i.m.: 151.o. 51 A koraközépkori teológia a vasárnapi munkaszünet értelmezése kapcsán a munkák következő kategóriáit különbözteti meg: szolgai munka (opera servilia), szellemi munka (opera liberalia), közösségi munka (opera communia). Szolgai munka alatt értették a rabszolgák által végzett tevékenységeket és a nehéz fizikai munkákat, melyeket vasárnap nem lehetett végezni. Ezzel szemben a szellemi és a közösségi munkák végzése, mivel nem igényelt komolyabb fizikai erőkifejtést, nem sértette a vasárnapi munkaszünetet. Ennek a máig ható méricskélő szemléletnek és kategorizálásnak az alapja Szent Jeromos Húsvéti kommentárjában a vasárnapi munkaszünettel kapcsolatban írt következő gondolatának félreértése: „Azok (a zsidók) szombaton nem végeznek semmilyen szolgai munkát; mi pedig az Úr napján, vagyis a feltámadás napján semmilyen szolgai dolgot sem teszünk, mert a szenvedélyeknek és bűnnek nem szolgálunk. Aki pedig bűnt követ el, az szolgája a bűnnek.” Míg Jeromos a „szolgai dolog” kifejezés alatt a bűn szolgaságát érti, melytől mentesnek kell lennünk, addig középkori értelmezése a korábban rabszolgáknak fenntartott nehéz fizikai munkát, illetve az attól való vasárnapi tartózkodást jelentette. V.ö.: Takács Gábor: Dies dominica, A keresztény vasárnap erkölcsteológiai vonzatai, in.: Erkölcsteológiai tanulmányok I., szerk.: Tarjányi Zoltán, Jel Könyvkiadó, 2002., 102-103.o. 50

25

valamint más társadalmi és gazdasági okok is hozzájárultak ahhoz, hogy a szerzetesek egyre inkább a szellemi munkák végzése felé fordultak, és másodrendűvé vált a kétkezi munka. Vizsgálódásunk módszere továbbra is az marad, hogy a korszak jelentősebb szerzetesrendjeinek reguláiból kiemeljük a munkavégzésre vonatkozó szabályokat, hiszen ezek a szerzetesi élet rendezésén túl teológiai értelmezést is adnak a munkáról. Természetesen utalunk majd a rendi sajátosságokra is. 2.2. Munka vagy alamizsna a ferenci életeszményben? Az Assisi Szent Ferenc által alkotott életformának első megfogalmazását III. Ince pápa 1209-ben szóban hagyta jóvá. Átdolgozásával, javításaival együtt 1221-ben készült el az a regula, melyet a pápa akkor még nem erősített meg (1Reg), csak két évvel később III. Honoriusz pápa a Solet annuere kezdetű bullájában hagyott jóvá (2Reg). A szerzetesek munkavégzéséről gyakorlatilag mindkét regulájában úgy rendelkezik Ferenc, hogy „azok a testvérek, akiknek az Úr megadta a munka kegyelmét”, vagyis tudnak dolgozni, vagy értenek valamilyen mesterséghez, azok „dolgozzanak hűséggel és odaadással”. Ezzel tartják ugyanis távol maguktól a lélek ellenségét, a henyélést.52 Alapvető szempont, hogy csak olyan munkát vállalhatnak, amelyek nem veszélyeztetik lelkük üdvösségét és tisztességüket. Az elvégzett munka ellenértékeként pénz kivételével bármit elfogadhatnak, de csak annyit, amennyi szükséges a maguk és testvéreik ellátására.53 Ebben a regulában is hangsúlyos a munka és az imádság harmóniájának megteremtése, hiszen a földi dolgokkal való foglalatosság nem olthatja ki az imádság és az áhítat szellemét. Amennyiben a szük-

52

Szent Ferenc már itt is utal, a későbbiekben pedig szó szerint idézi Szent Benedek figyelmeztetését a tétlenség kerülésére: „Minden testvér igyekezzék verejtékes munkával tenni a jót, mert írva van: Mindig tégy valami jót, hogy az ördög elfoglalva találjon. És ismét: A tétlenség a lélek ellensége. Ezért szükséges, hogy Isten szolgái szüntelenül el legyenek foglalva imádsággal vagy más jócselekedettel.” 1Reg 7,10-12.; Azok a testvérek, akiknek az Úr megadta a munka kegyelmét, dolgozzanak hűségesen és odaadással, úgy, hogy távol tartva a lélek ellenségét, a henyélést, ne oltsák ki magukban a szent imádság és áhítat szellemét, amit minden más földi dolognak csak szolgálnia szabad.” 2Reg 5,1-2., http://www.fvr.hu/forras/Ferenc.html. 53 Ferenc külön részt szentel regulájában annak, hogy a szerzetes pénzt miért ne fogadjon el: 1Reg 8.; 2Reg 4. Ebben szintén egy korábbi tanítás tér vissza Nagy Szent Baziltól, miszerint a testvéreknek óvakodni kell attól, hogy hosszú utakat tegyenek meg pusztán azért, hogy némi haszonhoz jussanak. 1Reg 8,12, http://www.fvr.hu/forras/Ferenc.html

26

ség úgy hozza, és munkájukból nem tudnak megélni, bátran gyűjtsenek alamizsnát, hiszen ezzel a szegény Krisztust követik54. A ferences világi rend (harmadik rend) szabályzata is hasonló módon foglalja össze a munkát: „Úgy értékeljék a munkát, mint ajándékot, és mint eszközt, amely által részt vehetnek a teremtésben a megváltásban és az emberi közösség szolgálatában.”55 Végrendeletében Szent Ferenc még egyszer nyomatékosítja a munka szükségességét és hatékonyságát: „És én két kezemmel dolgoztam és akarok tovább dolgozni. És határozottan kívánom, hogy a többi testvér is dolgozzék, ahogy a tisztesség megkívánja. Akik nem tudnak dolgozni, tanuljanak meg; nem kapzsiságból, nem a munkabér megszerzéséért, hanem a példaadás kedvéért, és a henyélés elkerülése végett. És ha munkánkért nem adnák meg a bért, akkor járuljunk az Úr asztalához, vagyis ajtóról ajtóra kéregessünk alamizsnát.”56 2.3. A munka hagyományos értelmezésének megtartása és túllépése Szent Brúnó regulájában Majd egy századdal Szent Ferenc előtt élt Szent Brúnó a karthauzi rend alapítója. Olyan remeterendet hozott létre, melyben a szerzetesek egész élete ima és munka.57 A karthauzi szerzetes célja a cella magányában, valamint a közösségi életben Krisztust minél jobban megismerni, ezáltal minél inkább szeretni, s végül vele egyesülni. Éppen ezért Brúnó regulájában külön foglalkozik a cellában, egyedül végzett munkákkal, illetve a közösségi munkavégzéssel. Gyakorlatilag újrafogalmazza a korábbi tanításokat (a munka, mint a 54

Az alamizsnagyűjtésről: 1Reg 9.; 2Reg 6,1-6., http://www.fvr.hu/forras/Ferenc.html FVR 16., http://www.fvr.hu/forras/Ferenc.html 56 Garadnay Balázs: Együttműködés a Szeretettel, A lelki élet mesterei, Hittudományi Főiskola, Pécs, 2000., 60.o., jegyzet. 57 A rendalapítók reguláikban törekedtek az ima és a munka harmonikus kapcsolatának megteremtésére abból a meglátásból kifolyólag, hogy az emberi életnek két olyan alapeleméről van szó, melyek lehetővé teszik, hogy az ember emberként élhessen, vagyis a kapcsolatrendszerei (ember – Isten, ember – ember, ember – természet) megfelelőek legyenek. Ezért állították, hogy a munka a szemlélődés egyik útja. Így nem fogadható el a következő megállapítás: „A bűntelenség állapota tehát éppúgy, mint isten közelsége, nem tételezte fel a munkát. Az ember ne táplálékával és fizikai jólétével gondoljon elsősorban, hanem a lelki üdvösségével és az örök élettel. „Nemcsak kenyérrel él az ember.” Az elmélkedő élet közelít a szentséghez, s ez a teológusok szerint előbbre való az aktivitásnál; Mária több, mint Márta, s ezért az istenhez vezető úton a szerzetesek mindenki másnál magasabban állnak.” Ez az állítás nem pusztán a szerzetesi munkafelfogással ellenkezik, de még hivatkozásokkal sem tudja alátámasztani kijelentéseit a szerző. A. J. Gurevics: A középkori ember világképe, Kossuth Könyvkiadó, 1974., 229.o. 55

27

tétlenség kerülése, mint szolgálat, mint az alázatosság gyakorlása; a munka és az istentisztelet kapcsolata; a szerzeteshez illő munkák; szemlélődés a munkavégzés során stb.), viszont túl is lép rajtuk, amikor kifejti, hogy a munka nem pusztán a fennmaradáshoz szükséges javak előállítása és megszerzése, hanem a teremtésben kapott küldetés teljesítése, mely egyben Isten dicsőítését is szolgálja.58 A szerzetes munkája révén egységben van a dolgozó Jézussal, annak fáradsága által pedig a keresztrefeszített Krisztussal. Így válhat már most az új ég és új föld részesévé.59 Brúnónak ez a munkáról kialakított szemlélete tükröződik majd vissza a 20. század szociális megnyilatkozásaiban, elsősorban II. János Pál pápa Laborem Exercens kezdetű enciklikájában. 2.4. Kétkezi és szellemi munka a ciszterci rendben A ciszterci rend a 12. század egyik legerőteljesebben fejlődő szerzetesrendje. A rendi életet Szent Benedek regulája szerint alakították, mert meggyőződésük szerint ez „a megvalósított, tiszta Szentírás”.60 Ez egyben azt is jelentette, hogy a szerzetesek munkáját a szabályzat vonatkozó rendelkezései határozták meg. A munka korabeli értelmezése azonban már különbözött a benedeki felfogástól, ami azt jelentette, hogy a szellemi munkát magasan a fizikai munka fölé emelték. Ez az átalakulás, valamint egyéb társadalmi tényezők hoztak létre egy olyan rendi szervezetet, melyben mindenki a rangjának megfelelő tevékenységet végezte. A monostorok már korábban is alkalmaztak laikus segítő testvéreket, ún. conversusokat, akik a házi teendők elvégzésében segítették a szerzeteseket, „de a ciszterciták voltak az elsők, akik ezeket a világi segéderőket gazdasági életük bázisává tették, és szigorú életrendet írtak elő számukra”.61 Ezeknek a segítő testvéreknek a rendbe illesztése egyfelől lehetővé tette, hogy az „elsőrendű” szerzetesek mentesüljenek a kétkezi munkáktól (opera servilia), és, mint írni – olvasni tudó emberek csak szellemi munkákat végezzenek (opera 58

Éppen ezért nem elfogadható az a vélemény, miszerint a munka erkölcsi megítélésében az egyház kettős állásponton áll. Egyrészt az ősbűn következménye, vagyis, mint büntetést éli meg az ember. Másrészt az ember kényszerű tulajdonsága, amivel fenntartja magát. v.ö.: i.m.: 228-229.o. 59 V.ö.: http://www.chartreux.org/all/frame.html., 2. könyv, 15. fejezet, 1.p. 60 R. W. Southern: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban, Gondolat, Bp., 1987., 315.o. 61 i.m.: 316.o.

28

liberalia). Másfelől „létezésük lehetővé tette a ciszterciták számára, hogy megszervezzék kiaknázatlan nagy földterületek hasznosítását, hogy elutasítsák a járadékok és szolgáltatások kényelmét, és hátat fordítsanak a világnak anélkül, hogy feladják az igen jól szervezett szerzetesi élet eszményét.”62 Ez a szervezeti átalakulás és gazdasági erősödés tehát átalakította a munkához való hozzáállást, és annak értelmezését. 2.5. Verseny a kétkezi munkáért A késő középkorban majdnem minden mesterség és ipar a céhek monopóliuma volt. Ez azt jelentette, hogy egy adott szakmát csak az űzhetett, aki tagja volt annak a céhnek, amelyik a városon belül az egy mesterségbelieket szervezett egységbe foglalta. Ezért, ha egy szerzetesrend, vagy annak egyik tagja munkájával sértette a céh monopóliumát, máris ellenségeskedés alakult ki. Ezt még az sem enyhítette, ha a szerzetesek arra hivatkoztak, hogy nekik az atyák hagyományait követve kezük munkájából kell élniük.63 Így tehát egy igen komoly harc volt a munkához való jogokért. Ez a szituáció, a korábbi idők munkavégzéséből fakadó gyakorlat, valamint a céhek érdekeltsége eredményezte azt, hogy a szerzetesközösségek egyre inkább a könyvelőállítás felé fordultak. Ebben a tevékenységben egyrészt egyesíteni tudták a kétkezi és a szellemi munkát, mivel a könyveket nem csupán másolták, hanem kötötték és értékesítették is. Másrészt nem kerültek összetűzésbe egyik céhvel sem. Ezáltal egyben biztosították annak az ősi hagyománynak a megvalósulását is, hogy a szerzetes keze munkájából éljen.64

3. Az egyház társadalmi tanítása az újkorban Az újkor társadalmi és egyben gazdasági átalakulásai, valamint az ideológiák nyílt vallás - és egyházellenessége szükségszerűvé tették a katolikus egyház reakcióját segélyakciók szervezésével, valamint ezen túlmenően egységes társadalmi tanítás kidolgozásával. Ez utóbbi XIII. Leó pápa 1891-ben kiadott 62

i.m.: 317.o. V.ö.: i.m.: 430.o. A szerző egy cipész szerzetes példáján keresztül részletesen bemutatja a céh és a rend közti harcot: v.ö.: i.m.: 430-431.o. 64 A téma részletesebb feldolgozása: i.m.: 432-433.o. 63

29

Rerum Novarum kezdetű enciklikájával veszi kezdetét. Ebben a pápa már nem csupán egyes szociális problémákkal és azok lehetséges megoldásával foglalkozik, hanem egységes társadalmi tanítást ad. A kor égető problémái közé tartozott a munkáskérdés, a kizsákmányolás, valamint a társadalmi egyensúly felbomlása. Ezek a tényezők szükségessé tették, hogy az Egyház kifejtse többek között - a munkáról szóló teológiai tanítását, és így védelmébe vegye a munkást. A Rerum Novarumtól kezdve a pápák szociális enciklikáikban a munkáról szóló tanításuk kifejtésében ragaszkodtak a biblikus alapokon álló, meglévő teológiai hagyományhoz, valamint törekedtek azt újrafogalmazva, az adott kor kérdéseihez igazítva élővé tenni. Ez eredményezte egy olyan fejlődési ív kibontakozását, melynek vizsgálata során eljutunk odáig, hogy a munkának, amit csak ember tud végezni, személyi értéke van, ezért az embernek alapvető joga és kötelessége, hogy dolgozzon. Dolgozatunk következő fejezetében nem a szociális tanítás történeti periódusainak megfelelően haladunk, hanem témakörök szerint vizsgáljuk a szentatyák munkára vonatkozó megnyilatkozásait.

30

IV. Munka a pápák szociális enciklikáiban

1. A munka az emberi természetben gyökerezik Az ember munkavégzése nem pusztán a javak előállítására és azok birtokként való felhasználására szorítkozik, hanem személyi értéke van, hiszen az ember végzi, s mint emberi cselekvés erkölcsi jelentőséggel is bír. Ezzel az antropológiai fordulattal, mely II. János Pál pápa Laborem Exercens kezdetű enciklikájában jelent meg, a munka már nem csupán egy járuléka az embernek, valamint társadalmi létének, hanem alapvető joga és kötelessége, mellyel biztosítja emberhez méltó életét. Ezzel tehát azt mondhatjuk, hogy az ember, mint személy a munka alanya, - aki szabad, értelmes, öntudatos, azaz önmaga felől határozni képes személy - valamint annak értéke és méltósága onnan ered, hogy tudatos és szabad emberi cselekvés.65 Ez a személy kapta alkotásra vonatkozó küldetését a teremtésben, s ezért „uralkodásának” erkölcsi értéke van. Ezt az értéket nem a munka milyensége adja (kétkezi vagy szellemi), hanem az, hogy személy végzi. A munka méltóságának alapja tehát az ember személyi méltósága. Éppen ezért a munka célja is több magánál az objektív célnál, vagyis amit elér. A cél maga a munkás. Ellenkező esetben az elért eredmény, vagyis a termék kerül a folyamat középpontjába, a munkavégző pedig csupán termelőeszköz lesz. Ez a hangsúlyeltolódás pedig etikai és szociológiai kérdéseket eredményez. Amikor az ember ilyen tudatos és szabad cselekvéseket hajt végre egyrészt a rendelkezésére álló alapanyagból létrehoz valamit, másrészt saját személyisége is megjelenik alkotásán. Mivel ez a tevékenysége emberi természe65

„A „munka” minden olyan tevékenységet jelöl, amit az ember végez, tekintet nélkül jellegére és körülményeire; azaz így nevezünk bármilyen emberi cselekedetet, amelyet munkának tartanak vagy kell tartanunk a sokféle tevékenységi forma közül, amire az ember képes és emberi képességeinél fogva természete szerint alkalmas. Az ember – akit Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett, és aki azt a feladatot kapta ebben a látható világban, hogy hajtsa uralma alá a földet -, kezdettől fogva munkavégzésre hivatott, hogy vállalja a munkát. A munka azon jegyek egyike, amelyek az embert a többi élőlénytől megkülönböztetik; azoktól az élőlényektől, amelyeknek létfenntartó tevékenységét nem lehet munkának nevezni.” LE 1.; „A munka ugyanis, akár önállóan vállalja az ember, akár bérért más végezteti vele, közvetlenül a személytől ered.” GS 67.; v.ö.: LC 82-83., 85.; „A munka mint tudatos aktivitás az ember előjoga, míg az állatok tevékenysége ösztönös cselekvés, s az állatok és gépek „munkájáról” csak átvitt értelemben beszélhetünk, amennyiben az ember az állatot és a gépet szolgálatába hajtja.” Josepf Höffner: Keresztény társadalmi tanítás, SZIT, Bp., 2002., 123.o.

31

tében gyökerezik, az igazságosság nevében el kell hárítani minden olyan tényezőt, mely az emberi méltóságot sértheti.66 Amennyiben az ember természetéből ered, a természetjog alapján joga és egyben kötelessége is a munkavégzés.67 Amikor ezt vállalja, a Teremtő munkatársaként maga is teremtővé válik, és az isteni megbízás alapján, saját kezenyomát is hátrahagyva, illetve az emberiséggel közösséget alkotva befejezi a teremtés művét.68 Mivel az ember is része a teremtésnek ez egyben saját teremtett voltának beteljesedése felé való haladás is, hiszen önmagát is tökéletesíti, ezzel emberibbé teszi.69 XXIII. János pápa Mater et Magistra kezdetű enciklikájában az ember fejlődésének tekinti azt a saját korabeli tendenciát, hogy az emberek fontosabbnak tartják a munkából, mint a tőkéből származó jövedelmet, ugyanis „ez eddig teljességgel megfelel a munka belső lényegének, hiszen a munka, mivel közvetlenül az ember természetéből vezethető le, magasabbrendű érték, mint az anyagi javak bősége, lévén az ilyen javak lényegük szerint eszközjellegűek”70. Ezen gondolatok alapján a munkavégzésnek négy egymásra épülő valamint egymást meghatározó alkotóelemét különböztetjük meg és tesszük vizsgálat tárgyává: • Tudatos tulajdonszerző tevékenység. • Szolgálja a személy kibontakozását. • Elősegíti a közösség javát. • A Teremtőt dicsőíti.

2. A munka a tulajdonszerzés elsődleges módja A munka, mint tudatos tevékenység a tulajdonszerzés elsődleges módja. Amikor az ember dolgozik, vagyis „szellemi képességét és testi energiáját fekteti az anyagba”71, akkor alapvető célja, hogy eltartsa magát. Ebből a szem-

66

V.ö.: MM 18., 82-83. V.ö.: PT 18., 29., OA 14. 68 „A személy pedig mintegy a maga keze nyomával látja el a természet dolgait, és akarata alá veti őket.” GS 67.; v.ö.: PP 27.; LC 34.; Csizmazia Placid: Munka és élet, Szolgálat 35/ 7. 69 LE 39. 70 MM 107. 71 RN 7. 67

32

pontból alapvető fontosságú a munkavégzés lehetőségének biztosítása, valamint annak megakadályozása, hogy a létfenntartáshoz szükséges anyagi javakat bárki törvénytelen úton teremtse elő. Ebben az esetben ugyanis a munkavégzés kötelezettsége csorbát szenved. A kenyérkereset nem csupán a munkát végző személy életének alapja, hanem a családi élet, valamint a társadalom életképességének is nélkülözhetetlen feltétele. Nyilvánvaló, hogy a munka során előállított javakat, vagy azoknak egy részét, vagy azok megfelelő ellenértékét (munkabér és egyéb juttatások) a munkás, mint magántulajdont birtokolja.72 Éppen ebből kifolyólag a munkások és a tőkések közti szakadék áthidalására – ahogyan azt mát XIII. Leó pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikájában 1891-ben kifejtette – sohasem lehet megoldás a magántulajdon köztulajdonná tétele.73 Az ember ugyanis illeszkedve a teremtés rendjéhez azt munkájával átalakítja, melynek így joggal élvezheti eredményét is.74 Ez az átalakító tevékenység megfigyelhető a technika és a tudomány különböző területein, valamint a maga természetes mivoltában a mezőgazdasági munkák végzése során nyer kifejezést.75 A munkával megszerzett tulajdon azonban nem teremt abszolút, feltétel nélküli jogokat, vagyis a magántulajdon nem mehet a közjó rovására.76 Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy az Egyház tanításában a munkával szerzett magántulajdon elismert - nem kizárva a tulajdonszerzés egyéb jogilag és erkölcsileg elfogadott útjait -, de alá van rendelve a javak egyetemes rendeltetésének és használatának. Tulajdont ugyanis azért szerez az ember, 72

„…a munka, melyet valaki a saját nevében végez, és amely által a dolognak új minősége, vagyis értéknövekedése keletkezik, - önmagában elégséges tényező ahhoz, hogy az értéknövekedést a munkavégző tulajdonába utalja.” QA 52.; „Úgy kell megfizetni a munkát, hogy az ember méltó életet biztosíthasson mind önmagának, mind övéinek anyagi, társadalmi, kultúrális és lelki szempontból egyaránt, figyelembe véve kinek-kinek munkakörét és teljesítményét, valamint a vállalat helyzetét és a közjót.” GS 67. 73 „Hiszen – s ezt könnyű belátni - a munkának, amit azok vállalnak, akik valamilyen kenyérkereső foglalkozást űznek, magától értetődő célja és értelme, ami a munkásnak legközvetlenebbül szeme előtt lebeg, az, hogy magának anyagi javakat szerezzen, és ezeket magánjogon, saját tulajdonként birtokolja.” RN 4. 74 „ Mindazt, amit az élet fenntartásához és magasabb színvonalra emeléséhez szükséges, a föld nagy bőségben kínálja ugyan, de önmagától, az emberi művelés és gondozás nélkül nem teremthetné meg. Mivel pedig az ember a természet javainak megszerzésekor szellemi képességét, és testi erejét fekteti az anyagba, és ilyen módon ezt az általa megmunkált anyagi természetű darabot önmagához hasonlítja, és a munkában mintegy tulajdon személyiségének bélyegét nyomja rá, teljes mértékben helyes és szükségszerű, hogy ezt a darabot most már sajátjaként bírhassa, és ezt a jogát senki meg ne sérthesse.” RN 7.; A munkából származó magántulajdon és a köztulajdon viszonyát lásd részletesebben: RN 3-12. 75 MM 144-145. 76 V.ö.: PP 23.

33

hogy magát és családját fenntartsa, valamint további munkavégzését segítse.77 Ez egyúttal kizár mindenfajta kapzsiságot és kizsákmányolást.78

3. A személy kibontakozása és a közösség java a munkavégzésben Mivel az ember része egy adott közösségnek, hiszen „természete szerint teljesen rászorul, hogy társadalomban éljen”79, ezért munkavégzésének személyi és közösségi célját együtt vizsgáljuk. Amikor ugyanis az ember dolgozik kapcsolatot létesít egy másik emberrel.80 Ezt fogalmazza meg XI. Pius Quadragesimo Anno kezdetű enciklikájában, melyben így ír: „Tehát a munkát nem lehet helyesen megmérni, sem méltányosan díjazni akkor, ha nem vetünk számot ezzel a közösségi-társadalmi és egyben individuális jellegével.”81 Fentebb már utaltunk erre a szoros kapcsolatra, mikor a munkából származó magán és köztulajdon helyes arányát vetettük fel. Itt tehát az emberi személy kibontakozásának és méltóságának, vagyis egyéni javának, valamint a köz javának harmóniájáról van szó. 3.1. A munkavégzés szerepe a személy önkibontakozásában A munka mindig több, mint kenyérkereset. Mivel személy végzi, ezért etikai értéke van.82 A Rerum Novarumban is kifejezésre jut, hogy az ember a megmunkált anyagra „tulajdon személyiségének bélyegét nyomja rá”.83 XI. Pius az emberi személy kiindulópontjának és céljának tekinti az alkotó tevékenységet, hiszen „amikor dolgozik, nemcsak a tárgyakat és a társadalmat alakítja át, hanem saját magát is tökéletesíti”. Ez abban mutatkozik meg, hogy tanul, fejleszti képességeit, kilép önmagából és önmaga fölé emelkedik.84 Ezt nyomatékosítja II. János Pál, amikor így fogalmaz: „A munka az embernek azért java – mégpedig emberségének java -, mert általa az ember nem csupán a 77

V.ö.: PT 20. V.ö.: PP 18. 79 GS. 25. 80 V.ö.: GS 67. 81 Az idézetet, valamint az azt megelőző kifejtést lásd: QA 69.; Az igazságos munkabérrel kapcsolatban XXIII. János utal erre a pontra: v.ö.: MM 33. 82 LE 24. 83 RN 7. 84 V.ö.: QA 35. 78

34

természetet változtatja meg úgy, hogy saját szükségleteihez alakítja, hanem önmagát is, mint embert tökéletesíti, sőt bizonyos módon „emberibbé” válik.”85 Ezek alapján tehát azt mondhatjuk, hogy amikor az ember küldetésének eleget téve fáradsággal átalakítja a teremtést, akkor benne saját magát, emberségét fejezi ki, hiszen erre csak az ember, mint ember képes. Ugyanakkor a munkavégzésnek is van egy visszaható iránya, mely a munkást tökéletesíti és emberibbé teszi. Mutasd meg, hogyan dolgozol és megmondom ki vagy! Ezzel szemben a munka eredményezheti azt is, hogy az emberi személyt méltóságában lealacsonyítja. Érthető ezalatt a büntetésből végeztetett alantos közmunka, a kényszermunka, valamint egyéb kizsákmányoló munkavégzések. Mivel nem az ember van a munkáért, hanem a munka az emberért, ezért megengedhetetlen, hogy az alkotó tevékenység embertelenné váljon, vagyis nem vezethet az ember testi, lelki, vagy szellemi károsodásához. Ezért szükséges a munkavégzés természetéhez szabni annak tartamát.86 Itt is megmutatkozik tehát, hogy ha az ember önmagától, vagy mások kényszerítő hatására szembeszegül a teremtésben kapott rendeltetésével, akkor az saját maga és környezete rombolásához vezet.87 3.2. A munka közösségi dimenziója Mint emberi tevékenységnek, a munkavégzésnek közösségi dimenziója is van, hiszen a munkás, és annak munkája nem értelmezhető kiszakítottan a társadalomból. Ebből következik, hogy az alkotó tevékenység közösségi értéke. A munka közösségi értelmezésénél három egymásra épülő, és egymást feltételező szintet különböztetünk meg.

85

LE 39. V.ö.: RN 33.; QA 135.; A munka két oldalát világítja meg :v.ö.: PP 28.; Az emberi szabadság határa a teremtés felett: v.ö.: LC 35-36. 87 „A testi munka, amit az isteni gondviselés még az ősbűn után is a test és a lélek javának szolgálatára rendelt, gyakorta a romlás eszközévé válik, mert a holt anyag megnemesítve kerül ki a gyárból – s ugyanebben a gyárban az ember silány portékává korcsosul.” QA 135.; Az igazságosság követelménye a munkáltatásban nem engedheti meg az emberi személy méltóságának csorbulását: v.ö.: MM 82-83.; Az emberi személy eltorzulása, mint súlyos veszély természetes és természetfeletti szinten: v.ö.: MM 242-244.; A munkához való jog nem csorbíthatja az embert, az ifjúság fejlődését, a nő feleség és anya mivoltát: v.ö.: PT 19.; A munka pozitív és negatív hatásairól: v.ö.: PP 28.; OA 9.; GS 67. 86

35

3.2.1. Munka és család Az első szinten a család, mint a társadalom alapsejtje áll. „A munka ugyanis az a fundamentum, amelyre a családi életet építik – fogalmaz II. János Pál pápa - , mely bizonyos értelemben feltétele annak, hogy családot lehessen alapítani.”88 Ezen túllépve a család fenntartásának is egyik biztosítéka. A munkára való nevelésben is érvényes az az állítás, hogy az elsőrendű nevelő a család. A nevelés alapvető célja ugyanis az emberré válás szolgálata, amelynek elengedhetetlen „tartozéka” a munka. A gyermek a családban tanul meg dolgozni, és sajátítja el annak helyes értékét. 3.2.2. Munka és társadalom A munkavégzés közösségi oldalának második szintjén társadalmi vonatkozása áll. A munkás nemcsak saját, illetve családja jövőjét kívánja biztosítani amikor dolgozik, hanem annak a társadalomnak a javát is szolgálni kívánja, melynek építő tagja. Egy adott társadalom jól tükrözi az egyes emberek és az egymást követő nemzedékek munkáját.89 Nincs ugyanis fejlődő közösség, melynek tagjai a rendelkezésre álló tőkét, legyen az anyagi vagy természeti, ne tudnák úgy kibontakoztatni, hogy az a közjót szolgálja. 3.2.3. Munka és emberiség A közösségi dimenzió harmadik szintje, amikor az ember felismeri, hogy munkavégzésével az egész emberiség javát szolgálja.90 Mindezekből következik, hogy „az emberi tevékenység alapszabálya az, hogy – Isten tervéhez és akaratához igazodva – legyen összhangban az emberiség valódi érdekével, és tegye lehetővé az ember, mint egyed, és mint a társadalom tagja számára teljes hivatásának szolgálatát és betöltését”.91

88

V.ö.: LE 41. V.ö.: LE 43. 90 II. János Pál pápa a munkások jogai között utal a munkához való alapvető jogra, ugyanis az embernek kötelessége dolgozni, mert Istentől parancsba kapta, mert létének fenntartásához és fejlődéséhez elengedhetetlen, mert dolgoznia kell felebarátjáért, családjáért, nemzetéért, valamint az emberiségért. V.ö.: LE 73. 91 QA 35. 89

36

4. A munka és a tőke helyes viszonya A tőke és a munka egymáshoz való viszonyának értelmezése a tőkések és a munkások, mint társadalmon belüli osztályok szembenállásakor tört a felszínre. Mivel az emberek egymást kiegészítő különbözősége hozza létre a társadalom egységét, ezért az egymásnak feszülő osztályok harca nem lehet szükségszerű, ugyanis „sem a tőke munka nélkül, sem a munka tőke nélkül nem lehet meg”.92 Éppen ezért tartózkodni kell azoktól a szélsőségektől, melyek akár a tőkének, akár a munkának juttatnák a teljes hasznot.93 Ha e kettő egymást tiszteletben tartja, akkor valósul meg az igazságosságon alapuló társadalom, ami egyben azt is jelenti, hogy az egyén java mellett a közjó sem sérül.94 Így válik szükségszerű követelménnyé, hogy ha az állam meg kívánja valósítani a közjót, akkor biztosítania kell munkalehetőségeket, és a hozzá kapcsolódó igazságos munkabért is. A munkásnak fel kell ismernie emberségében rejlő hivatását, a tőkésnek pedig a munka emberségét.95 Ha ez megtörténik, akkor az államok vezetői számára világos lesz, hogy mindent megtegyenek azon munkások érdekeinek biztosítása érdekében, akik az erkölcsi értékrend megvalósításához szükséges anyagi javak megteremtéséről gondoskodnak.96 II. János Pál Laborem Exercens kezdetű enciklikájában megemlékezik arról az elvről, melyet az Egyház mindig tanított, vagyis „a munka elsőbbsége a „tőkével” szemben”.97 Ez az elv abból indul ki, hogy a termelési folyamatban a munka létrehozó ok, míg a tőke csak eszközok. A tőke fogalmi körébe tartoznak egyrészt az ember rendelkezésére álló természeti kincsek, másrészt azok az eszközök, melyekkel ezeket a kincseket kiaknázzák, harmadrészt pedig az a tulajdon, melyet az egész termelési folyamat után birtokolni fog. Nyilvánvaló, hogy azt a „tőkét”, amit alkotó tevékenysége során eszközként használ vagy birtokol, nem lehet az ember fölé emelni, mivel a munkavégzés alanya maga az emberi személy. Ez már abból is következik, hogy minden

92

RN 15. V.ö.: QA 53. 94 V.ö.: QA 56 -58.; LC 84. 95 V.ö.: RN 20.; RN 17. 96 V.ö.: MM 20. 97 LE 51.; Hasonló következtetésre jut XXIII. János is, amikor saját korának magántulajdonhoz való viszonyát vizsgálja: v.ö.: MM 106-107.; LC 87. 93

37

eszköz az emberi munka gyümölcse. Ez a viszony pedig azt eredményezi, hogy a két valóságot nem lehet egymással szembeállítani, mert egymás nélkül nem léteznek.98 Mivel a gazdasági rendszer erre a két pillérre, a tőkére és a munkára épül, ezért fontos az azok helyes viszonyát meghatározó alapelvek ismerete és gyakorlati alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy a kölcsönös igazságosság, a méltányosság, valamint a sajátosan keresztény társadalmi erény, a szeretet által az államnak – mely a közjó megteremtésén fáradozik – a tőke és a munka individuális és közösségi jellegét figyelembe véve kell megvalósítani azok harmonikus viszonyát, így elkerülve akár az individualizmus, akár a kollektivizmus veszélyét.99

5. A munkavégzés, mint Isten dicsőítése A biblikus alapoknál kifejtettük, hogy az ember istenképisége magába foglalja a munkát is. Amikor dolgozik, akkor a Teremtőtől kapott parancsnak engedelmeskedve mintegy maga is teremtővé válik, természetesen nem abban az értelemben, ahogy azt Istenről állítjuk. Az ajándékba kapott világot (anyagot) szellemi és fizikai erejét latba vetve formálja, és a lehetőségek tárházából válogatva megvalósít egyet-egyet.100 Már önmagában a teremtés is az Isten keresésére és magasztalására irányítja a figyelmet, de még inkább ezt teheti maga az emberteremtmény akkor, amikor uralma alá hajtja a földet. A munka által az ember egyrészt Istenhez közeledik, ugyanis felismeri a megmunkálandó anyag, valamint saját maga teremtettségét, végességét és célra irányítottságát, másrészt belekapcsolódik Istennek az emberre és a világra vonatkozó üdvözítő tervének megvalósulásába.101 Ezzel kapcsolatban II. János Pál a II. Vatikáni zsinat szavait idézi, amikor így ír: „Az Isten képmásának teremtett ember ugyanis azt a megbízást kapta, hogy vesse uralma alá a földet, annak minden gazdagságával együtt, kormányozza igazságosan és szentül a világot, 98

A témát részletesebben lásd: LE 45-71. V.ö.: QA 110. 100 „Az Isten képmására teremtett ember munkája által részesedik a Teremtő művében, és így a saját lehetőségeinek mértéke szerint bizonyos értelemben folytatja, kibontakoztatja és beteljesíti a teremtést, miközben egyre előbbre halad azoknak a kincseknek és értékeknek föltárásában, melyeket Isten teremtett.” LE 111. 101 V.ö.: PP 22. 99

38

és elismerve Istent a mindenség teremtőjének, hozzá vezesse vissza önmagát és az egész világot oly módon, hogy mialatt minden az ember uralma alá kerül, megdicsőüljön Isten neve az egész földön.”102 Ily módon tehát teológiai értelemben joggal állíthatjuk, hogy munkája által az ember megdicsőíti Teremtőjét, szolgálja saját és mások megszentelődését, valamint folytatja a megváltás művét.

102

LE 111.; v.ö.: GS 34.

39

V. Összegzés Dolgozatunkban áttekintettük a munkáról szóló erkölcsteológiai tanítás főbb vonalait. Munkánkat az alapoknál kezdtük, vagyis törekedtünk annak megvilágítására, hogy a munkavégzés az ember teremtettségéből ered. Amikor a teremtéstörténet tanító elbeszélése szerint az Isten képére és hasonlatosságára megteremtette az embert, akkor világbéli küldetését is meghatározta, vagyis feltárta, hogy miként válhat Teremtőjének képévé és hasonmásává. Ez a feladat pedig a felelősségteljes munka, mellyel őrzi és óvja a világot. Ugyan a bűnbeeséssel ez a teremtett harmonikus viszony megszakadt, – a munka is fáradságot és verejtéket hozott – az áldás, mely a szorgalmas ember munkáját koronázza nem maradt el. Krisztus, aki felragyogtatta az új ég és új föld reményét, maga adott példát a munkára, és keresztjéből is részt vállalhat a munkás. A korai Egyház az apostoli igehirdetés alapján várta Krisztus második eljövetelét, ám nem feledkezhetett el az evilági kötelességeinek teljesítéséről sem. A tökéletességre szólító jézusi parancs megvalósítását – néhány kivételes szélsőségtől eltekintve - a szemlélődés és a tevékenység összekapcsolásában látta. A munka a felebaráti szeretet, a bűnbánat és az istentisztelet helyévé vált. Nem tettek éles különbséget a fizikai és a szellemi munkák közé, valamint hangsúlyozták, hogy a másik világ felé törekvő keresztény csak használja e világ javait, de nem teheti céllá. A középkori kategorizálás a különféle munkavégzések eltérő értékelését eredményezte, melynek következtében a szolgai munka – bármily fontos is – lealacsonyító, míg a szellemi javak előállítását szolgáló tevékenységek igazán emberiek. Ennek köszönhetően – néhány karizmatikus rendet kivéve - az Egyház közösségének felső rétegét alkotó papság és szerzetesség, követve a társadalmi rétegződéseket, csak kis mértékben végzett fizikai munkákat. Az újkorban kibontakozó társadalmi és gazdasági átalakulások a katolikus egyházat arra késztették, hogy szóban és tettben Krisztus tanítását alkalmazza az új helyzetekre. Ennek eredményeképpen születik meg az az egységes társadalmi tanítás, melyben sok szó esik a munkáról és a munkásról. A pápai, valamint zsinati megnyilatkozások a Szentírás, és a teológiai hagyomány alapján tanítják, hogy a munka az emberi személy tudatos cselekvése, mellyel a világot formálja, saját magát és környezetét fenntartja, illetve ezekkel együtt te40

remtményi valóságát tökéletesíti. Állítják, hogy a munka nem szülhet megosztást az emberek között, hanem olyan egységgé kovácsolja őket össze, melyben minden Isten dicsőítésére történik. Témánkban további kutatási lehetőségeket kínál az egyházatyák írásainak (elsősorban exegetikai írásaik) tanulmányozása, melyekből kiderül, hogy miként értelmezték a munkavégzés szempontjából fontos szentírási helyeket. Korunk társadalmában és gazdaságában súlyos problémát okoz a munka hiánya, legyen az a dolgozó ember hibájából (lustaság), vagy külső körülményekből (munkanélküliség). Éppen ezért összehasonlító módszerrel vizsgálat tárgyát képezhetné a munkával és munkanélküliséggel foglalkozó különböző tudományos szakterületek meggondolásainak, valamint a teológiai megállapításoknak a kapcsolata. Ez pedig átvezetést nyújtana a jelenkori társadalmi, politikai, jogi és gazdasági rendszer kritikai vizsgálatához, melyben mérce – ahogy az egyházi megnyilatkozások hangsúlyozzák - az ember személyi méltósága és a közjó lenne.

41

A DOLGOZATBAN TALÁLHATÓ RÖVIDÍTÉSEK JEGYZÉKE

II. Vatikáni Zsinat dokumentuma: GS – Gaudium et Spes Pápai dokumentumok: RN – XIII. Leó, Rerum Novarum QA – XI. Pius, Quadragesimo Anno MM – XXIII. János, Mater et Magistra PT – XXIII. János, Pacem in Terris PP – VI. Pál, Populorum Progressio OA – VI. Pál, Octogesima Adveniens LE – II. János Pál, Laborem Exercens SRS – II. János Pál, Sollicitudo rei Socialis CA – II. János Pál, Centesimus Annus A Hittani Kongregáció megnyilatkozása: LC – Libertatis Conscientia Szerzetesi regulák és magyarázataik: RB – Szent Benedek regulája MRB – Magyarázatok Szent Benedek regulájához 1 Reg – A ferences rend meg nem erősített regulája 2 Reg – A ferences rend megerősített regulája FVR – Ferences Világi Rend regulája

Hiba! Nincsenek tárgymutató-bejegyzések.

42

IRODALOMJEGYZÉK Források

Biblia, SZIT, Bp., 1987. Az Egyházi Törvénykönyv, szerk., ford.: Erdő Péter, SZIT, Bp., 2001. Biblikus teológiai szótár, Róma, 1976. Keresztyén bibliai lexikon, Kálvin Kiadó, Bp., 1993. Bibliai lexikon, SZIT, Bp., 1989. Gaudium et Spes, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 197-275.o. XIII. Leó, Rerum Novarum, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 27-55.o. XI. Pius, Quadragesimo Anno, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 57-103.o. XXIII. János, Mater et Magistra, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 105-159.o. XXIII. János, Pacem in Terris, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 161-195.o. VI. Pál, Populorum Progressio, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 277-314.o. VI. Pál, Octogesima Adveniens, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 315-347.o. II. János Pál, Laborem Exercens, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 367-413.o. II. János Pál, Sollicitudo rei Socialis, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 487-530.o. II. János Pál, Centesimus Annus, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 531-585.o. Hittani Kongregáció: Libertatis Conscientia, in.: Az egyház társadalmi tanítása, Dokumentumok, szerk.: Tomka Miklós, Goják János, SZIT, Bp., é.n., 439486.o.

43

Másodlagos irodalom

Alszeghy Zoltán: A munka, mint a megváltás folytatása, Szolgálat, 35/19-25. Anzenbacher, Arno: Keresztény társadalometika, SZIT, Bp., 2001. Balás Dávid: Tevékenység és szemlélődés a korakeresztény hagyományban, Szolgálat, 17/10-18. Beran Ferenc: Munka és munkanélküliség, in.: Erkölcsteológiai tanulmányok II., Jel Könyvkiadó, 2003., 5-22. Beran Ferenc: Munka és munkanélküliség, Teológia, 2001/1-2. szám., 5-11. Beran Ferenc: Politikai etika, in.: Erkölcsteológiai tanulmányok, szerk.: Tarjányi Zoltán, Jel Könyvkiadó, I./2002., 5-25. Boda László: Erkölcsteológia IV., Emberré lenni, vagy birtokolni?, SZIT, Bp., 2001. Cassianus, Johannes: A keleti szerzetesek szabályai, ford.: Simon Árkád OSB, Pannonhalma – Tihany, 1999. Cheun, Marie - Dominioque: A Teremtő munkatársai, Szolgálat, 35/13-19. Egyházatyák a munkáról, szerk.: Miskolczy Kálmán, Szolgálat, 35/71-75. Farkasfalvy Dénes: Az ember, mint az Isten képmása a Szentírásban, Szolgálat, 72/5-11. Garadnay Balázs: Együttműködés a Szeretettel, A lelki élet mesterei, Pécs, Hittudományi Főiskola, 2000., jegyzet. Gurevics, A. J.: A középkori ember világképe, Kossuth Könyvkiadó, 1974. Höffner, Joseph: Keresztény társadalmi tanítás, SZIT, Bp., 2002. Iváncsó István: Életszabályok IV., Néhány téma Bazil atya reguláiból, Nyíregyháza, 1996. Kereszty Rókus: Isten hívása az élet különböző szakaszaiban, Szolgálat, 48/23-32. Lelóczky Gyula: Megszentelődésünk a munkában, Szolgálat, 35/25-33. Muzslay István S.J.: Az egyház szociális tanítása, Márton Áron Kiadó, Bp., 1997. Nyíri Tamás: A keresztény ember küldetése a világban, Akadémiai Kiadó, Bp., 1996. 44

Placid, Csizmazia: Munka és élet, Szolgálat, 35/5-13. Rózsa Huba: Kezdetkor teremtette Isten, Jel Kiadó, é.n. Southern, R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban, Gondolat, Bp., 1987. Söveges Dávid: Magyarázatok Szent Benedek regulájához, Szent Gellért Hittudományi Főiskola, Pannonhalma, 1996. Szent Benedek regulája, ford.: Söveges Dávid, Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2002. Takács Gábor: Dies dominica, A keresztény vasárnap erkölcsteológiai vonzatai, in.: Erkölcsteológiai tanulmányok, szerk.: Tarjányi Zoltán, Jel Könyvkiadó, I./2002., 91-105. Vanyó László: „Legyetek tökéletesek…”, SZIT, Bp., é.n. Westermann, Claus: Az Ószövetség teológiája, Bp., 1993. Wolff, Hans Walter: Az Ószövetség antropológiája, Harmat Kiadó, Bp., 2001.

45