TAK[CS PÉTER AZ [LLAMELMÉLET KEZDETEI EURÓP[BAN ÉS A MAGYAR [LLAMELMÉLETI HAGYOM[NY

1. évf. 1. sz{m: 2011/ 1. Feltöltve: 2011.augusztus 21.

TAK[CS PÉTER AZ [LLAMELMÉLET KEZDETEI EURÓP[BAN ÉS A MAGYAR [LLAMELMÉLETI HAGYOM[NY 1500 – 1789* Mai form{j{ban és a tudom{nyoss{g mai követelményeinek megfelelő szinten az {llamelmélet – m{s néven: {llamtan, vagy ahogy a hazai jogi felsőoktat{sban manaps{g megtévesztő módon nevezik: {llambölcselet – fiatal tudom{ny: mintegy sz{z-sz{zötven éves múltra tekinthet vissza, s kialakul{s{nak története, közvetlen előzményeivel együtt is csak néh{ny évsz{zadra tehető. Ezen a területen ezért nem kell a gyakori M{r a görögök is... fordulattal kezdenünk. Az {llami és politikai jelenségek vizsg{lat{nak t{gabb értelemben vett előzményei (minthogy a politik{t az ókorban is elemezték; a korm{nyz{sról és a hatalomról pedig a középkorban is értekeztek) természetesen régiek, az {llamot mint olyat azonban csak az újkorban – az {llam (vagy az ezzel kapcsolatos vit{t egy m{sik alkalomra halasztva: modern {llam) kifejlődésével p{rhuzamosan – tekintették a tudom{nyos megismerés ön{lló t{rgy{nak. Ezért kijelenthető: az {llam elmélete az európai újkor egyik új tudom{nya. Történetének nagyobbik részét a form{lód{s korszaka tette ki, s (első) vir{gkora a XX. sz{zad első felére tehető. Az előzményekhez képest ez kétségtelenül rövid ideig tartott, {m azt – egy néh{ny évtizednyi elbizonytalanod{s és szendergés ut{n – az elmúlt húsz évben intenzív m{sodvir{gz{s követte, s különböző jelekből arra következtethetünk, hogy napjainkban e tudom{ny újra renesz{nsz{t éli. Az al{bbiakban ennek a tudom{nynak a XVI–XVIII. sz{zadi előzményeit és keletkezését tekintem {t. Az {llam elmélete (az {llamtan) részben az {llamról és a politik{ról alkotott ismeretek tartalmi kifejtésével, részben pedig a tudom{nyok rendszerének v{ltoz{saival összefüggésben alakult ki. Közvetlen előzményeit – melyek az újkor kezdete (szimbolikus évsz{mmal jelölve, s több lehetőség közül egyet kiv{lasztva: 1498) valamint a francia forradalom (1789) közötti korszakra tehetők – e kettős bont{sban tekintem {t.

*

Részlet a szerző Államtan. Az {llam {ltal{nos elmélete címen készülő könyvéből.

PRO PUBLICO BONO ONLINE

TARTALMI KÉRDÉSEK AZ „ŐSFORR[SOK”: MACHIAVELLI, BODIN ÉS ALTHUSIUS  A tartalmi értelemben vett közvetlen előzmények körében mindenekelőtt h{rom hagyom{nyra utalok. Az ezek keretei között született művek egyik-m{sika ma m{r sok sz{z éves, szellemük azonban mindm{ig eleven maradt. Az egyik hagyom{ny keretében az {llam politikai meghat{rozotts{g{t írt{k le, a m{sikban annak intézményesültségét vizsg{lt{k, a harmadik középpontj{ban pedig t{rsadalomhoz való viszonya {llt. E nézőpontok az {llam elméletére ma is jellemzőek. E h{rom hagyom{nyt rendszerint azok legkiv{lóbb képviselőire utalva szoktuk megjelölni. A politika és az {llam első modern elméleteit a firenzei Niccolò Machiavelli, annak bar{tja és kritikusa, Franceso Guiccardini, az ugyancsak firenzei Francesco Vettori és a piemonti Giovanni Botero alkott{k meg. E gondolkodók – péld{ul A fejedelem [Il principe, 1513/1532], a Del reggimento di Firenze [Firenze korm{nyzat{ról, 1527] vagy a Della ragion di stato [Az {llamrezonról, 1589+ című műveikben – olyan kérdéseket elemeztek, amelyek közül egyeseknek ma m{r csak elmélettörténeti jelentősége van, m{sok azonban a mai {llamtudom{ny szempontj{ból is jelentősek.* Ez utóbbiak körébe tartozik – egyebek mellett – az alkotm{nyoss{g kérdése, vagy ahogyan annak egy szeletét kor{bban mondt{k: a jog és az erőszak kapcsolata a hatalomgyakorl{sban. Ugyanígy, avitt dolognak tűnhet, {m nagyon is mai problém{k vetődnek fel az {llamrezon *{llamérdek, latinul: ratio status, olaszul: ragione di stato+ kapcs{n. Péld{ul: a közösség java érdekében az {llamférfiaknak meg lehet-e sérteni a jogot és az erkölcsöket? A kor egyik legfőbb kérdése, a politika és erkölcs viszonya – amint azt a rendszerv{lt{s ut{ni korszak (1990–2010) különböző közéleti vissz{ss{gai ok{n a hazai szakirodalmunkban is fellobbant vit{k péld{zz{k – m{ig nem jutott nyugvópontra. A korszak m{sik nagy jelentőségű gondolkodója, a francia Jean Bodin volt, aki a Six livres de la République *Hat könyv a közt{rsas{gról, 1576, latinul: 1586+ című művében kidolgozta és m{ig tartó hat{ssal elemezte a szuverenit{s fogalm{t. Sokan követték őt annak elemzésében, s hat{sa – még ha tőle eltérően hat{rozt{k is meg a szuverenit{s alany{t vagy az ahhoz t{rsuló jogosítv{nyokat – olyan intenzív volt hogy az {llam fogalma hosszú időre szorosan összekapcsolódott a szuverenit{séval. Hogy kié és „kit illet” a főhatalom, s hogy az vagy annak egy része {tadható-e m{snak – nos, az ilyen és ehhez hasonló kérdések tiszt{z{sa azóta is az {llamtan egyik legfontosabb feladata. Legutóbb péld{ul Magyarorsz{g Európai Unióhoz való csatlakoz{sa (2004) kapcs{n, majd pedig a népszavaz{s intézményének alkotm{nyos st{tusz{t illető vit{ban (2008) vetődtek fel. A harmadik „ősforr{s” – legal{bbis a téma néh{ny szakértője szerint (megvallom ugyanakkor: e vonatkoz{sban én egy kicsit szkeptikus vagyok) – a németalföldi Johannes Althusius [Althaus] elmélete. Van, aki egyenesen úgy fogalmaz, hogy a modern {llamtudom{ny az ő fellépésétől sz{mítható. Ez túlz{s, b{r az kétségtelen, hogy a Politica methodice digesta [A politika módszeres elemzése, 1603+ című művében sz{mos eredeti és újszerű gondolat olvasható. Ilyen péld{ul a kettős t{rsadalmi szerződés elmélete, a t{rsadalmi csoportok korporatív h{lózat{nak, illetőleg az {llam föderatív felépítésének elképzelése, a népszuverenit{s tana, valamint az {llamhatalommal szembeni ellenszegülés jog{nak k{lvinista megfogalmaz{sa. *

A hivatkozott vagy m{s módon említett művek esetén a könyvek címe akkor {ll először magyarul, majd [ ]-ben eredeti nyelven, ha az adott műnek van magyar nyelvű kiad{sa; s megfordítva: ha a mű magyarul még nem jelent meg, akkor a mű címét először eredeti nyelven adom meg, és * ]ben magyarul.

2


Althusius könyve megjelenése idején – amikor is az európai történelem a népszuverenit{s és a föderalizmus elvével pont ellentétes ir{nyban: az abszolút {llam kialakul{sa felé haladt – nem gyakorolt különösebb hat{st. Elmélete csak a XIX. sz{zad végén került az {llamtani gondolkod{s középpontj{ba, amikor a német Otto von Gierke a m{r csaknem elfeledett szerzőt újra „felfedezte”, művét részletesen elemezte és – főleg a korporativizmus-konzervativizmus gondolata mentén – aktualiz{lta. Tal{n mondani sem kell, hogy az {llam és t{rsadalom viszony{nak kérdései mindm{ig aktu{lisak. Vagy legal{bbis aktualiz{lhatók. B{r tudom{som szerint eddig erre nem került sor, a magam részéről nem csod{lkoznék, ha egy magyar történész a szentkorona-tannal hozn{ kapcsolatba, vagy azzal {llítan{ p{rhuzamba Althusius elméletét.

LIPSIUS ÉS A KÉSŐI KIR[LYTÜKRÖK  E h{rom gondolati hagyom{ny és h{rom nézőpont mellett az európai kultúra sz{mos m{s form{ja is hozz{j{rult az {llamtan kialakul{s{hoz. Ilyen péld{ul a humanizmus, melynek több képviselője is befoly{solta az {llam elméletét. E tekintetben a humanizmus legnagyobb hat{sú alakja a leideni egyetemen tanító Justus Lipsius *eredetileg: Joest vagy Josse Lips+ volt, aki egyebek mellett a modern {llam {ltal{nos saj{toss{gaival is foglalkozott. E t{rgyú munk{ja – Politicorum sive civilis doctrinae libri sex [A politika avagy a polg{ri tudom{ny hat könyve, 1589+ – lényegében a középkori kir{lytükrök moderniz{lt v{ltozata volt. Hagyom{nyos kir{lytükröket egyébként még ebben az időben is írtak – így példul A. Guevara spanyol püspök (V. K{roly nevelője) és J. A. Weber osztr{k kanonok – , többnyire az uralkodók abszolutisztikus törekvéseinek megalapoz{sa célj{ból. Ám Lipsius Politicoruma, mely hasonló célokat szolg{lt, nem hagyom{nyos mű volt. Szellemi frissessége és a korban divatos sztoikus filozófiai h{ttere ok{n afféle tudom{nyos betseller lett: a megjelenését követő hatvan év folyam{n, a fordít{sokat is figyelembe véve, 96 kiad{sban jelent meg. Lipsius – akinek személyes sors{ból annyi mindenképpen ide tartozik, hogy a vall{sh{borúk idején luther{nus hitről visszatért a katolikusra – a Politicorumban két dolgot tett a mérleg serpenyőibe: egyfelől a vall{si eredetű konfliktusokat, m{sfelől a szigorú engedelmességet követelő, alkalmasint vall{si kérdésekben is megnyilatkozó korm{nyzatot. Ezeket mérlegelve úgy vélte, hogy az intolerancia anarchi{hoz vezet és sokkal veszélyesebb a zsarnoks{gn{l. A politika, vagyis az {llam első feladata ezért – sugallta Bodin kort{rsaként és Hobbes-t megelőzve – a béke megteremtése és fenntart{sa. Művével Lipsius is az abszolút {llam útj{t egyengette, mint Machiavelli, akit bír{lt, sőt afféle „nyavaly{s embernek” tartott. E nyavaly{s embertől eltérően azonban – aki az érdeket és a félelmet tekintette természetünk két legfontosabb affektus{nak (s ezért úgy vélte: a politik{ban csak érdekeikre vagy félelmükre apell{lva lehet ir{nyítani az embereket) – a sztoikus Lipsius nem kifejezetten sötét színekkel írta le természetünket. Szerinte az embereket – mind az alattvalókat, mind a fejedelmeket – nemcsak az érdek és a félelem, hanem a kötelesség-tudat, az önuralom és az {llhatatoss{g is jellemzi, teh{t ezekre is lehet építeni, amikor korm{nyaik vezetik őket és uralkodnak rajtuk. A polg{ri egyetértés és összhang azt kív{nja – hangsúlyozta Tacitus műveire való gyakori hivatkoz{sok közepette –, hogy „mindenki egyvalaki uralm{nak legyen al{vetve”, {m az az egyvalaki „mindenki jav{t szolg{lva” uralkodjon. Ez utóbbit az garant{lja, ha az uralkodó eleget tesz két feltételnek: erényes *virtute+ és gyakorlati bölcsességgel *prudentia] rendelkezik. A Politicorumban e gyakorlati szempontokat fejtegette sz{mos területen. Az adóztat{s vonatkoz{s{ban péld{ul, hogy egy kérdést emeljek itt ki a sok közül, olyan praktikus – a mai pénzügyminiszterek és adóhivatali vezetők {ltal is megfontolható – tan{csokat adott, hogy az adó

3


legyen mérsékelt, azt ne v{ltoztass{k túl gyakran, az éves adót lehessen részletekben fizetni, a végrehajt{s ne legyen túl szigorú, a népet zsaroló adószedőket pedig időről-időre büntessék meg: „minekut{na megtöltekeztek – fogalmazott –, mint a spongyi{kat *ti. mint a szivacsot+, facsarj{k ki őket”.

A MAGYAR [LLAMELMÉLET KEZDETEI  Lipsius igen népszerű volt a magyarok, vagyis – a kor nyelvén fogalmazva – a „mag{t ink{bb Marsnak mint Pallasnak szentelő nemzet” legjobbjai körében is. A külhonban tanuló magyar di{kok közül – amint azt Forg{ch Mih{llyal történt levélv{lt{sa tanúsítja – többen kapcsolatba léptek vele vagy szellemi autorit{snak fogadt{k el. Részben e hat{snak köszönhető, hogy a XVII. sz{zadban kibontakozott a magyar {llamelméleti irodalom. Magyar szerző toll{ból egyébként a koraújkorban az első tudom{nyos vonatkoz{sokat is tartalmazó {llamelméleti munka a XVI. sz{zadban született: az It{li{ban tanult erdélyi kancell{r, Kovacsóczy Farkas írta, majd tette közzé Kolozsv{ron, latinul, De administratione Transylvanae dialogus *P{rbeszéd Erdély korm{nyz{s{ról, 1584+ címmel. A korai emlékek közül említésre érdemes tov{bb{ a B{thori Istv{n titk{raként működő abaf{ji Gyulai P{l „oktató levele”, a Tan{csi tükör [1585; magyarul: 1663], amelyben Nagyv{rad főkapit{ny{nak adott tan{csokat ahhoz, hogy az „tisztiben híven és dicséretesen j{rjon el”. Személyes sorsuk intő példa arra, hogy a humanista értelmiségiek „gyakorlati szerepv{llal{s{t” sem mindig koron{zza siker: mivel azok közé tartoztak, akik a B{thori Istv{nt követő fejedelem, B{thori Zsigmond ingatag és önkényes uralm{t testületi korm{nyz{ssal szerették volna felv{ltani, az új fejedelem az előbbit megfojtatta, az utóbbit meg agyonverette. A korai magyar {llamelméletről szóló szakirodalomban hivatkoznak még a politikai végrendeletek jellegzetes darabj{ra: Bocskai Istv{n Testamentomi rendelésére *1606+ és Bethlen G{bor Végrendeletére *1629+. Ami ezeken túl volt, az Lipsius hat{s{t mutatja. Ilyen volt péld{ul Vetéssi Istv{n mezőteremi pap „politikai levele”, a Levél az uralkod{s művészetéről *1631+, mely lényegében Lipsius művét kivonatolva adott tan{csokat I. R{kóczi Györgynek. A címzett, R{kóczi György egyébként maga is írt egy rövid Fejedelmi parainesist *1637+, amelyben a fi{nak, II. R{kócz Ferencnek aj{nlott intelmeit foglalta ír{sba. Ennek utolsó mondata – a R{kócziak jelmondata – egy Szent P{l Rómabeliekhez írt leveléből vett idézet: Non est currentis neque volentis sed miserentis Dei (kb. Nem annak a tisztje, aki fut [ti. verseng+, s nem is azé, akinek arra akarata van *ti. valamit nagyon akar+, hanem a könyörületes Istené). Egy ilyen – a türelmetlen sietséget és a törekvő önzést elítélő, az irgalmas megbocs{t{st viszont nagyra becsülő – mondatot ma m{r kissé furcsa dolog politikai kontextusba helyezve l{tni. Ám ha komolyan vesszük, az sokat megmagyar{z egyfelől II. R{kóczi Ferenc fejedelem magatart{s{ból és sors{ból; m{sfelől pedig a politik{hoz való etikai viszony természetéből. Ez az eleve elrendelődésre, a sorsszerűségre és kegyelmi {llapotra utaló gondolat ugyanis – mely egyébként egy kőszegi épület homlokzat{n ma is olvasható (teh{t nem véletlenül bukkan fel Ottlik Géz{nak a hatalom lélektan{t elemző Iskola a hat{ron [1948-59+ című regényében oly hangsúlyosan) – azt is sugallja, hogy a politik{ban a két legautentikusabb magatart{s az elfogadni vagy cselekedni, m{sként: a tudom{sul venni vagy föll{zadni. Az elfogad{sban persze a mél-

4


tós{ggal kötött alku is benne van, tehetik hozz{ a későbbi zsarnoks{gok ismerői, ami azt is jelenti – Ottlik vonatkoz{s{ban autentikus forr{st, Eszterh{zy Pétert idézve –, hogy az életben „*néha+ alkukat kell kötni, de ezeket az alkukat is méltós{ggal kell kötni. És ha nem lehet méltós{ggal alkut kötni, akkor nem szabad alkut kötni!” Visszatérve a XVII. sz{zadi magyar valós{gba megjegyzem még, hogy {llamelméleti szakirodalmunk kezdetben nagyobb részt fordít{s-irodalom volt. Bethlen Istv{n udvari prédik{tora, Laskai J{nos „de{kból” magyarra fordította Lipsius Politicorum{t, s azt Klősz Jakab nyomd{ja az akkori szellemi élet egyik központj{ban, B{rtf{n ki is nyomtatta *A polg{ri t{rsas{g tudom{ny{ról cím alatt, 1641+. Emellett Draskovich J{nos és Pr{gai Andr{s „magyarította” és kiadta Guevara és Weber ír{sait: a Fejedelmeknek serkentő ór{ja [1610, 1628], illetve Fejedelmi lélek [1689] címmel. Bocskai Istv{n kassai írnoka, Szepsi Korocz György lefordította James Stuart, a későbbi I. Jakab angol kir{ly {ltal írt Basilikon doront [Βασιλικὸν Δῶρον, azaz kir{lyi aj{ndék, eredetileg 1599, magyarul: 1612], K{szoni J{nos pedig a jogtudós Kitonich J{nos latinul írt Directio methodica processus judiciari Regni Hungariae című munk{j{t *Rövid igazgat{s Magyarorsz{g törvényfoly{siról címen, 1647]. Ezek a könyvek minden bizonnyal hozz{j{rultak az „elméleti igényű politikai irodalom” magyarorsz{gi kialakul{s{hoz. Ám az, hogy hazai politika- és {llamtudom{nyunk a nyugati méltó partnere, sőt „beszélgetőt{rsa” legyen, még sok{ig v{ratott mag{ra. E téren ugyanis n{lunk még a szellemileg izgalmas XVII. sz{zadban is csak olyan ön{lló alkot{sok születtek, mint Pataki Füsüs *Fésüs+ J{nos ungv{ri prédik{tor Kir{lyoknak tüköre [1626] című tan{csadó munk{ja. E kötet – ami az utókor értékelése szerint afféle propaganda-mű volt azzal a céllal, hogy a magyarorsz{gi protest{ns főnemességet megtartsa, illetőleg megnyerje Bethlen G{bornak – a Szentír{s alapj{n {llapította meg a kir{ly 15, s a nép 10 kötelességét. Hogy miért pont ennyit, az teoretikus szempontból éppoly rejtélyes, mint az, hogy miért pont azokat, amelyeket.

EGY PARADOXON  A korai magyar {llamelméletnek egyébként a következő paradoxonnal kellett szembenéznie. Ha a „nyugati mint{kat” követi, mint ahogy tette, azzal elkerülhetetlenül az ott terjedőben lévő abszolutizmust igazolja, melyet n{lunk egy „idegen” uralkodó csal{d tagjai, a Habsburgok képviseltek. Ha viszont ezzel szembe megy, és a kir{lyi hatalom rendi korl{toz{s{t tekinti célnak, akkor az elméleti mint{zat{ban korszerűtlen marad. Ez kétségtelenül szomorú ellentmond{s volt, de sok mindent megmagyar{z a magyar {llamelmélet késői beéréséből. S e paradoxon fényében érthető az is, hogy a magyar szakirodalom sok{ig Erdélyben koncentr{lódott. Ott ugyanis a sztoikus h{tterű {llamelmélet egy nemzeti fejedelem abszolút hatalm{t igazolhatta. Ugyanígy: részben ez volt az oka, hogy az ön{lló kezdeményezések „tudom{nyos művek” helyett ink{bb vitairatokban, röpiratokban és prédik{ciókban jelentek meg. Az e műfajokban kifejtett gondolatok vil{ga szellemileg még ma is izgalmas, amint azt a reform{tus Alvinci Péter és a katolikus P{zm{ny Péter munk{iból b{rki megítélheti. Az előbbi péld{ul Magyarrsz{g panasza [Querela Hungariae, 1620+ című röpiratban, az utóbbi pedig Alvinci Péter uramhoz írt öt szép levél (1609) címen tett közzé ír{sokat. Ugyancsak előrelépést jelentett a hadvezér és költő, Zrínyi Miklós Az török {fium ellen való orvoss{ga (1660), amelyben Machiavelli hadtudom{ny{t alkalmazta a hazai viszonyokra, és felvetette egy {llandó magyar hadsereg fel{llít{s{nak szükségességét. Alvinci, P{zm{ny és Zrínyi egyébként – az utóbbi péld{ul a T{bori kis tracta (1646-51), a Siralmas panasz (-?), a M{ty{s kir{ly éle-

5


téről való elmélkedések (1656-57) című ír{saival – új „publicisztikai” műfajokat honosítottak meg haz{nkban. A kor ma is figyelemre méltó (1992-ban újra kiadott) ír{sa Cs{ky Istv{n orsz{gbíró és költő Lőcsén magyarul, Kass{n latinul megjelent politika-filozófi{ja volt, melynek m{r címe is beszédes: Politica philosophiai okoskod{s-szerint való rendes életnek péld{ja (1674). E kötet – mely a kir{lytükrök és az „emblém{s könyvek” vegyítése volt – a jezsuita oktat{si intézmények filozófiai fakult{sain széles körben haszn{lt „oktat{si segédkönyv”, vagy ahogy ma mondan{nk: „egyetemi jegyzet” lett. A „TERMÉSZETI” KÖZJOG  Az {llamtudom{nyok kialakul{s{hoz nagyban hozz{j{rultak az újkori természetjogi gondolkodók is, akik a jog elemzésével összefüggésben részletesen t{rgyalt{k a közhatalom alapjainak, jogi korl{tainak, megszerveződésének, igazol{s{nak és működési módjainak kérdéseit is. E körben említendő mindenekelőtt a holland Hugo Grotius, az angol Thomas Hobbes és John Locke, a németalföldön élő zsidó Benedictus Spinoza, valamint a sz{sz Samuel Pufendorf és Gottfried Wilhelm Leibniz. A ő jelentőségük a most t{rgyalt összefüggésben abban {llt, hogy a közjogra is alkalmazt{k a természetjogot. Az így felfogott természetjog lényegében „természeti közjog”. Nem m{s ez, mint a modern polg{ri {llam felépítését, illetőleg működését befoly{soló elvek felismerése, kidolgoz{sa és érvényességük igazol{sa. Hugo Grotius péld{ul A h{ború és a béke jog{ról *De iure belli ac pacis, 1625+ című munk{j{ban sz{mos olyan par exellance {llamelméleti kérdést t{rgyalt, mint a személyi főhatalom, a hatalommal szembeni ellenszegülés, a h{ború és így tov{bb. Emellett az angol John Seldennel folytatott emlékezetes vit{t az {llamterület jellegéről, vagyis arról – vö. Mare liberum [A tengerek szabads{g{ról, 1609+, ill. Mare clausum *A tengerek lez{r{s{ról, 1636/52] –, hogy a tengerek bizonyos részei „hozz{csatolhatók-e” az {llamok sz{razföldi területéhez. Thomas Hobbes Leviat{nja *Leviathan, 1651+ évsz{zadokkal előre megfogalmazta a modern polg{ri {llam működési és igazol{si elveit. John Locke A polg{ri korm{nyzatról szóló m{sodik értekezése [Second Treatise on Civil Government, 1689+ m{ig tartó érvénnyel rögzítette azokat az elveket, amelyek alapj{n összeegyeztethető az egyéni szabads{g és az {llamhatalom. Ezek elismerése esetén a természetes (vagy ahogy ma mondan{nk: az emberi) jogok – jog az élethez, a szabads{ghoz és a tulajdonhoz – szerinte a polg{ri politikai {llapot, nevezetesen az {llam viszonyai között is megőrizhetők. A természetes jogok fontoss{g{nak elismerése mellett Samuel Pufendorf – péld{ul a De officio hominis et civis *Az ember és polg{r kötelességéről, 1673] című művében – az ember természetes kötelezettségeit hangsúlyozta. Ilyen kötelezettség az, hogy az ember ne k{rosítson meg m{st, hogy tartsa tiszteletben m{sok méltós{g{t, s hogy legyen haszn{ra közösségének. Pufendorf ezekre alapozva fejtette ki a helyes {llamrendről alkotott elképzelését. B{r az újkori természetjog{szok sz{mos kérdést különbözőképpen fogtak fel, abban valamennyien egyetértettek, hogy az {llamnak jogi keretek között, vagy legal{bbis jogi feltételek alapj{n kell tevékenykednie. A természetjog oktat{sa egyébként viszonylag hamar megjelent az egyetemi tantervekben is (Leiden: 1658, Jéna: 1665, B{zel: 1666, Oderafrankfurt: 1675, Marburg és Erfurt: 1676, Straßburg 1677, Königsberg: 1673), alkalmilag a nemzetközi jogi előad{sokkal együtt. Ebben az időben alapított{k – olykor a bölcsészettudom{nyi karokon – az első természetjogi tanszé-

6


keket is: Heidelbergben 1661-ben (ezt az akkor 29 éves Pufendorf töltötte be), Kielben 1665ben, Groningenben 1667-ben és Lundban 1668-ban. A P{zm{ny Péter {ltal alapított nagyszombati, később Bud{ra telepített egyetemen a természetjog oktat{sa 1760-ban kezdődött, s a t{rgy – mintegy sz{z éves késéssel követve a nyugati mint{kat – 1770-ben kapott ön{lló tanszéket. Az uralkodó egyébként eredetileg még ekkor is ink{bb a magyar közjognak kív{nt tanszéket fel{llítani, semmint a természetjognak; {m figyelmeztették: nem létezik olyan közjogi koncepció, amely a központi hatalom igényeinek is megfelel, s amit a werbőczy{nus hagyom{nyokat követő magyar rendek is elfogadn{nak. Ezért azt{n a természeti és {ltal{nos közjog kapott tanszéket. Első professzora a Németalföldről Magyarorsz{gra hívott Johann Heinrich van der Hayden volt. Haydenről alig maradt fenn adat a tudom{nytörténetben, műveit pedig, ha voltak ilyenek, rég elfeledték. Utódai – Stuhr József Fülöp, Demjén Antal, Petrovics József és m{sok – munk{ss{g{t még a mértéktartóbb elemzők is „az eredetiség hi{nya” fordulattal szokt{k jellemezni. A természetjogi gondolatnak Magyarorsz{gon csak a XIX. sz{zadi észjog keretében lesz jelentős, európai színvonalon alkotó képviselője, Pauler Tivadar, de őt is hamar h{ttérbe szorítja majd az akkor újnak sz{mító tudom{ny, a szociológia. A modern természetjog{szok tanai német területen nem közvetlenül, az eredetileg kimunk{lt form{jukban kerültek {t az {llam elméleti összefüggéseit felt{ró tudom{nyokba. Erre ink{bb egy rendszerszerűen összefoglalt és politikailag mérsékelt – ti. az abszolutizmus szükségleteihez igazított, s ezért tartalmilag sz{mos ponton történelmi kompromisszumot tükröző – form{ban került sor. Ezt a hallei egyetemen tanító Christian Thomasius, majd Christian Wolff dolgozta ki és terjesztette el az egyetemi oktat{s révén. E hagyom{ny végén Wolff tanítv{nya, Carl Anton Martini {llt, aki a bécsi egyetemen, majd M{ria Terézia „udvari jog{szaként” kifejtett nézeteivel a magyar jogi felsőoktat{st is évtizedeken {t befoly{solta. Különböző műveiben – péld{ul: De lege naturali positiones in usum auditorii Vindobonensis *Természetjogi {ll{spont a bécsi előadóteremben, 1767, 21795], Positiones de iure civitatis auditorii Vindobonensis *Polg{ri jogi {ll{spont a bécsi előadóteremben, 1768, 21773], Erklärung der Lehrsätze über das Naturrecht *A természetjogi tantételek magyar{zata, 1787+ – egyebek mellett azt tanította, hogy az uralkodó a közjó nevében tevékenykedik, ezért jogi form{t öltő parancsainak feltétlen érvényessége van. Vagyis: amíg péld{ul az angol Locke elméletének egyik fő hangsúlya az {llamhatalom korl{tainak kiemelése, s ennek részeként a jogtalan hatalommal szembeni ellenszegülés lehetőségének felvetése és igazol{sa volt, addig Martini a bécsi előadóteremben, épp ellenkezőleg, a hatalommal szembeni engedelmesség megalapoz{s{ra törekedett. FELVIL[GOSOD[S ÉS FILOZÓFIA  Az {llam és politika {ltal{nos és filozófiai szintű jellemzőivel kapcsolatos tartalmi elemzések terén igen jelentős lépéseket tettek a francia és a skót felvil{gosod{s gondolkodói, illetőleg a „klasszikus” német filozófia képviselői is. Körükből az {llamhatalmi {gak elv{laszt{sa tan{nak megfogalmaz{s{val, illetőleg a népszuverenit{s eszméjének kifejtésével messze kiemelkedett egyfelől Charles-Louis Montesquieu m{sfelől Jean-Jacques Rousseau, akik mindm{ig részei az {llamról való elméleti gondolkod{snak. Ugyanígy: a mérsékelt korm{nyzat eszméje, valamint a t{rsadalmi-gazdas{gi fejlődés és az {llam kapcsolat{nak elemzése kapcs{n David Hume, Adam Smith, Adam Ferguson és John Millar elemzései ma is méltóak figyelmünkre. A német kultúra területén a „klasszikusnak” mondott filozófia keretében a legfontosabb szerepet Immanuel Kant, Johann Gottlieb Fichte, majd Georg W. F. Hegel j{tszott{k, akik részben módszertanukkal, részben a helyes {llami berendezkedés {ltal{nos alapelveinek és szerkezetének megfogalmaz{s{val m{ig szólóan befoly{solt{k az {llamról való gondolkod{st. Hegel t{rgyunk szempontj{ból legfontosabb művének, A jogfilozófia alapvonalainak *Grundzüge der Rechtsphilosophie, 1820+ alcíme – A természetjog és az {llamtudom{ny v{zlata – azt is jelzi,

7


hogy a tudom{nyos vizsg{lód{s két fő területe, nevezetesen az {llam és a jog között e korban még nem léteztek éles hat{rvonalak. Hat{rok ink{bb az {llami jelenségekről való gondolkod{s angol, német és francia form{i között alakultak ki, melyre később térek ki.

TUDOM[NYRENDSZERTANI V[LTOZ[SOK Az {llamtudom{nyok rendszere több évsz{zad alatt form{lódott ki, s abban sz{mos új tudom{ny is szerepet j{tszott. Ilyen volt az {ltal{nos közjog, az {ltal{nos {llamjog, a kameralisztika, politikai gazdas{gtan és a statisztika. AZ [LTAL[NOS KÖZJOG  Az {llamtan egyik első előzménye a ius publicum imperiiből, vagyis a Német-Római Birodalom közjog{ból kialakult ius publicum universale *{ltal{nos közjog+ volt. Ennek művelői – így Christoph Besold, Henning Arnisaeus, Dietrich Reinking, Hermann Conring, Ludolph Hugo, Ulric Huber, Gotlieb Johann Heineccius és m{sok – a Német-Római Szent Birodalom ún. birodalmi alkotm{ny{t elemezték és az abban részes {llamok közjog{t írt{k le. Az {ltal{nos vagy egyetemes jelző így eleinte „össznémetet” jelentett, s még nem a megközelítés absztrakciós szintjére utalt. A legnagyobb hat{st a jog{sz-matematikus Johannes Limnaeus Iuris publici Imperiije, s annak is az első könyve – Liber primus iuris publici Imperio RomanoGermanici *A Római-Német Birodalom közjoga, 1. kötet, 1629+ v{ltotta ki. Limnaeus szerint a német-római birodalom status mixtus *kevert {llam, vegyes {llam, vagy ink{bb du{lis {llam+, melyben a birodalom és az egyes tag{llamok osztoznak a szuverenit{son. A maiestas personalis *személyi főhatalom+ ezért a cs{sz{rt, a maiestas realis *dologi, értsd: területi főhatalom+ pedig az egyes {llamokat uraló rendeket illeti. Elméletével Limnaeus nyilv{nvalóan a rendek szerepét erősítette a cs{sz{rral szemben, ezért nem csoda, hogy tanainak hat{s{ra új tant{rgyként minden egyetemen bevezették az {ltal{nos közjog oktat{s{t. Az egyetemek ugyanis m{r akkor az egyes tag{llamok „fennhatós{ga” al{ tartoztak. Egy m{sik nagy befoly{sú szerző Veit Ludwig von Seckendorff volt. Ő egy kis fejedelemség hivatalnokaként tevékenykedett a gothai udvarban, ami műveinek gyakorlati ir{nyults{g{ban is kifejeződött. A 12 kiad{sban is megjelent Teutscher Fürsterstaat *Német fejedelmi {llam, 1656+ című munk{j{t – melyben az igazgat{snak az ipar és kereskedelem fejlesztésétől a tisztességes pénzügyi ir{nyít{sig terjedő fontoss{g{t hangsúlyozta – sz{mos egyetemen a német a közigazgat{s tan- és kézikönyveként haszn{lt{k. A későbbi szakirodalom Seckendorff munk{ss{g{t annak leíró jellege miatt ink{bb az {llamismeret, semmint az {llamtan körébe sorolta. A Christen Staat *Keresztény-{llam, 1685+ című ír{sa részben a kereszténység apológi{ja, részben az egyh{z reformj{ra tett, pascali ihletésű javaslatainak gyűjteménye volt. Hogy ez megfelelő értékelése-e a műnek, azt b{rki ellenőrizheti, hisz a több sz{z évvel ezelőtt kiadott könyv ma m{r – igaz, az eredeti gót betűs v{ltozatban – az interneten is olvasható.

8


BIRODALMI PUBLICISZTIKA  Egy olyan korban, amelyben a modern {llamok európai rendszere létrejött, értelemszerűen sz{mos közéleti vita zajlott. Ezek egyike a Német-Római Birodalom lehetséges reformjaival {llt kapcsolatban. Ehhez az {ltal{nos közjog néh{ny késői művelője mellett m{sok is hozz{szóltak, s az ennek kapcs{n keletkezett irodalmat nevezzük birodalmi publicisztik{nak. Bogislaw Philipp von Chemnitz péld{ul 1640 körül Hippolythus a Lapide néven tette közzé Dissertatio de ratione status in Imperio nostro Romano-Germanico *Értekezés az {llam lényegéről római-német birodalmunkban, megj.: 1640-1647 között, tal{n 1643-ban+ című művét. Az 583 oldalas mű szerzője – tagadva, hogy a cs{sz{r szuverén lenne – azt fejtegette, hogy a főhatalmat az egyes fejedelmek, ti. német kis{llamok uralkodói gyakorolj{k, a birodalom pedig a „rendek arisztokr{ci{ja”. Bodin tanai – amint azt a német tantörténet kiv{ló mai elemzője, Michael Stolleis megjegyezte – úgy hatottak, mint „szikra a puskaporos hordó környékén”. E vit{kban részt vett Samuel Pufendorf is, aki ugyancsak hevesen kritiz{lta a birodalmat. Még Svédorsz{gba történt emigr{l{sa előtt, Severini de Monzambano Veronensis {lnéven megjelentetett, De statu imperii Germanici ad Laelium fratrem, dominum Trezolani, liber unus [A Német Birodalom {llapot{ról<, 1667+ című könyvében „szab{lytalan monstrumnak” nevezte azt. Pufendorf egyébként érdemben – vagyis a szuverenit{s oszthatós{g{t illetően – kompromisszumos {ll{spontot képviselt a cs{sz{r és a v{lasztófejedelmek között. A német birodalmi alkotm{ny értelmezésére ir{nyuló törekvés a XVIII. sz{zadban is fennmaradt, de elevensége – összefüggésben a valós{gos viszonyokkal (melyek 1806-ra a birodalom megszűnéséhez vezettek) – megkopott. J. C. Bluntschli egy évsz{zaddal későbbről, 1864-ből visszatekintve így értékelte ezt az ir{nyzatot: a XVIII. sz{zadban – írta – „széles {gy{ban lassan és zavarosan hömpölygött a tudós tételes birodalmi publicisztika folyama; és a tanult emberek nagy tömege ezt az {ramlatot követte. A német nemzet végkimerült római birodalm{nak szok{sai {ltal összehalmozott okiratok és vit{s ügyek {t nem tekinthető anyaga tal{lkozott itt össze, de *ebben az ir{nyzatban+ hasztalanul keresünk < tiszta vezéreszméket. Nagyon tiszteletre méltó férfiak voltak ezen idő német {llamtudósai között, de rendkívül ritk{n emelkedett valamelyikük magasabb {ll{spontra, és < sok kötetes munk{ikat régóta nem olvassa m{r senki”. A m{ból visszatekintve jelentőségük abban {llat, hogy folyamatosan fenntartott{k azt az igényt, hogy az elméletnek kapcsolatban kell {llnia a gyakorlat problém{ival. E tiszteletre méltó férfiak körébe tartozott az 550 kötetre rúgó életműve ok{n „a vil{g legírhatn{mabb tudós{nak” tekintett sv{b Johann Jakob Moser, ennek idősebb fia, az egy ideig miniszterként is tevékenykedő Friedrich Carl Moser, valamint a „termékeny derék tudós, de a tudom{ny csillag{nak nem tekinthető” Johann Stephan Pütter. Politikai vil{gszemléletüket illetően többnyire konzervatívok voltak, t{mogatt{k a felvil{gosult abszolutizmust, s megprób{lt{k összeegyeztetni a „birodalmi patriotizmust” és a kis{llami reformokat. (J. S. Pütter egyébként arról is nevezetes, hogy ő tal{lta ki az „ellenreform{ció” kifejezést, melyet a protest{ns Leopold von Ranke töltött meg pejoratív tartalommal.) E körbe sorolható tov{bb{ a híres „patrióta fant{zi{k” szerzője, Justus Möser, akinek saj{tos hely jutott a konzervatív elméletek történetében, valamint Gottfried Achenwall, akit – noha eredetileg természetjogot tanított Göttingenben – a statisztika megalapozój{nak tekintenek.

KAMERALISZTIKA  Tudom{ny-rendszertani szempontból az {llamtan kialakul{s{ban fontos szerepet j{tszott a XVII-XVIII. sz{zad új tudom{nyainak egyike, a kameralisztika is. Ez az ún. rendészet-tudom{ny, a polizey-wissenschaft kiterjesztéseként elsősorban a mai fogalmaink szerinti közigazgat{si ismereteket ölelte fel, kiegészítve azokat gazdas{gtani, azon belül pedig pénzügytani kérdésekkel is. A kameralist{k az igazgat{s elméletét a kor uralkodó gazdas{gtani h{ttere előtt, a mer-

9


kantilizmust követve adt{k elő. Van olyan szakirodalmi nézet, miszerint a kameralisztika lényegében „a merkantilizmus német v{ltozata” volt. E két jelenség ilyen összekapcsol{sa annyiban indokolt, hogy lényege szerint mindkettő – amint azt Gustav von Schmoller (érdemben a skót Adam Smith elgondol{s{val vit{zva) megjegyezte – az „{llamépítés” tana volt. Schmoller szerint a merkantilizmus nem egyszerű gazdas{gi elmélet, hanem az erős és egységes {llam – a feud{lis abszolutizmus – létrejöttét előmozdító gazdas{gi és politikai tan volt. A kamer{lis tudom{ny korai elméleteit Melchior von Osse, a m{r említett Veit Ludwig von Seckendorff, az idős kor{ban Eperjesen letelepedett Wilhelm von Schröder és a kémi{val, sőt azon belül alkími{val is foglalkozó Johann Joachim Becher dolgozt{k ki. A kifejlett kameralisztika legjelentősebb alakja – a sz{sz Johann Heinrich G. Justi, a részben d{n Christian Ulrich Detlev Eggers [1806-tól Freiherr von Eggers+, a cseh Josef Ign{c Buček és a bajor udvarban szolg{ló Simon Rottmanner mellett – a bécsi egyetemen tanító Joseph F. von Sonnenfels volt. Sonnenfelsnek, akit ugyancsak M{ria Terézia „udvari jog{sz{nak” tekintettek, jelentős szerepe volt a kínvallat{s mint nyomoz{si eszköz eltörlésében, ezért „az osztr{k felvil{gosod{s hírnökének” is nevezik. Tiszteletük jeléül a bécsiek utóbb szobrot emeltek neki.

Sonnenfels a Grundsätze der Polizey, Handlung und Finanz *A rendészet, a kereskedelem és a pénzügy alaptételei, 1765+ című művében azt tanította, hogy az {llamnak – célja szerint – a közjólét biztosít{s{ra kell törekednie. Ennek érdekében hatalm{nak ellen{llhatatlannak kell lennie, a polg{rok pedig feltétlen engedelmességgel tartoznak ir{nta. E saj{tos {llamcél-meghat{roz{sból Sonnenfelsnél az is következett, hogy szerinte a közigazgat{snak „joga van azt mondani: dolgozz, hogy magad gondoskodj létfenntart{sodról; {m annak, aki nem képes dolgozni, joga van az {llamtól azt követelni: add meg nekem létfenntart{som lehetőségét, hiszen én nem tudok gondoskodni róla”. A Sonnenfels {ltal elgondolt {llam teh{t egyfelől gondoskodik polg{rai megélhetéséről, m{sfelől viszont munk{ra is kötelezheti és – ha m{shogy nem, h{t a munk{ra nevelő dologh{zak és javítóintézetek fel{llít{s{val – munk{ra nevelheti őket. Egy ilyen {llam – az abszolutizmus viszonyaival nagyon is egybecsengő sonnenfelsi felfog{sban – mindent megtesz a népesség sz{m{nak gyarapít{sa érdekében, intézkedik a népsz{ml{l{sok felől, segíti az ipari fejlődést, korszerűsíti az utakat, közegészségügyi intézményeket hoz létre és tart fenn, szab{lyozza a folyókat, növeli bevételeit és terjeszti a technikai újít{sokat. E törekvései előmozdít{sa érdekében persze mindent ellenőrizhet, ami területén történik és ami – ahogy Sonnenfels fogalmazott – a „nyilv{noss{g jellegével felruh{zható”: cenzúr{zhatja az újs{gokat, megtilthatja a koldul{st, megvizsg{lhatja, hogy a szülők helyesen nevelik-e gyermekeiket, erkölcsrendészeti bizotts{gokat {llíthat fel, ellenőrizheti a kereskedelmet, sőt a luxus-fogyaszt{st is. Vagyis egy ilyen {llam – utalva az eredeti kifejezésre: polizey – rendészeti {llam, amit az utókor, mely mindig „módosítja” a múltbéli dolgokat, szívesen nevezett rendőr{llamnak. A rendészeti {llam a vízrendészettől az erkölcsrendészetig minden felett gy{mkodik, mindent ellenőriz, mindent igazgat, az igazgat{s sor{n előír{sokat, vagyis {ltal{nos szab{lyokat fogalmazva meg. E „rendészeti” vagy rendőr{llamnak jogilag mindenre van hat{sköre (omnikompetens), hatalmi vonatkoz{sban pedig – elvileg – mindenható (omnipotens).

10


Tal{n érdemes megjegyezni, hogy az az {tfogó értelem, amelyet a kameralisztika az igazgat{snak tulajdonított, csak a törvényhoz{s és végrehajt{s elv{laszt{sa eszméjének elterjedése ut{n szűnt meg. A kameralisztika sokak szerint nem {ltal{nos tudom{ny, sőt még csak nem is tudom{ny volt, hanem gyakorlati célú és tapasztalati jellegű ismeretek halmaza. Mintegy sz{z évvel Sonnenfels ut{n Friedrich Engels (akiről persze nem mondható el, hogy túlbecsülte volna a fegyelmezett {llami tevékenység jelentőségét) így jellemezte azt: a kameralisztika „mindenféle furcsas{gokból {lló és eklektikus közgazdas{gi lével feleresztett k{sa, amit az {llamvizsg{ra készülő {llamhivatalnokoknak hasznos volt tudniok”. A kameralisztika ennek ellenére a modern közigazgat{stan előzményének tekinthető, s ha valaki úgy l{tja, hogy a mai közigazgat{stanban is van valami „k{sa-szerű” (mondhatn{nk úgy is: eklektika, vagy pejoratívan: katyvasz), az tal{n e korai előzményének is köszönhető. Ak{rhogy is értékeljük tudom{nyos st{tusz{t, az kétségtelen, hogy jelentős szerepe volt a modern {llam hivatalnoki kar{nak képzésében. MAGYAR KAMERALISZTIKA  A kameralisztik{t – a n{lunk meghonosodott latinos elnevezése szerint: a politialis és camer{lis tudom{nyt (amit manaps{g egyesek biztosan így mondan{nak: korm{nyzati managementet) – művelték, pontosabban tanított{k a nagyszombati, később Bud{ra, majd Pestre {ttelepített magyar egyetemen is. Első hazai képviselői a későbbi pozsonyi kanonok és helytartótan{csi tanügyi biztos, Ehrenfels G{sp{r P{l, a pozsonyi jogakadémia és a budai, majd pesti egyetem tan{ra, Gyuri{n Istv{n, valamint a (hal{la ut{n a) Martinovics-perbe is „belekeveredett” pesti egyetemi rektor, Gyurkovics Ferenc voltak. A t{rgyat oktató tanszéket egyébként a bölcsészeti karról Gyurkovics idején helyezték {t az egyetem jogi kar{ra. Ugyancsak kameralisztik{val foglalkozott Sonnenfels tanítv{nya, Barits Béla *Adalbert+, aki Z{gr{bban, Győrött, Bud{n, majd Pesten {llamtörténetet és európai statisztik{t is oktatott. Csaknem hasonló p{ly{t j{rt be a természetjog{sz Markovics P{l is, aki ugyancsak kameralitsa lett. E tudom{nyt művelte a t{blabíró, költő és pesti egyetemi tan{r, Reviczky József, a pécsi és győri jogakadémiai, pesti egyetemi tan{r, dék{n, majd t{blabíró, Sax Mih{ly *Nep. J{nos+, valamint a pozsonyi jogakadémia és a pesti egyetemi tan{ra, Tipula Péter is. Ez utóbbit – miut{n több alkalommal, így 1848/49-ben is dék{nként szolg{lt a pesti egyetemen – hazafias magatart{s{ért 1849-ben {ll{s{ból elbocs{tott{k és bebörtönözték. Többük művei csak kéziratos form{ban maradtak fenn. Egyeseké azért, mert a bécsi Helytartótan{cs nem j{rult hozz{ kinyomtat{sukhoz, m{soké meg azért, mert nem is akart{k kiadni azokat. A kameralisztika magyar oktatói között azonban voltak olyanok, akik nem is írtak tudom{nyos műveket. Komolyabb szakirodalmi tevékenységet e körben egyébként csak Barits és Sax fejtett ki; ez utóbbi – egyéb ír{sai mellett – az egyetemist{k oktat{sa végett magyar nyelven kivonatolta Sonnenfels műveit. Ha lett volna vil{gh{ló, e kivonatot tal{n még oda is felteszi, mint afféle „internetes jegyzetet”.

A kameralisztika legjelentősebb és legszínvonalasabb hazai művelője a nagyv{radi és a győri jogakadémia, majd a pesti egyetem tan{raként tevékenykedő Karvasy *erdetileg Karpf+ Ágoston volt a XIX. sz{zad derek{n. Karvasy azonban – amint az Magyarorsz{gon oly sokszor megesik – a vil{g akkori élvonal{hoz képest enyhén szólva is elkésett egy kicsit. Úgy ötven-hatvan évet. Az {llammal kapcsolatos tanait egyebek mellett A politicai tudom{nyok rendszeresen előadva (1843-44) című h{rom kötetes munk{j{ban fejtette ki, szakmailag igényesen, ma is olvasgatható módon. Műve középpontj{ban részben az {llamcél eszméje {ll, amely – a „políczia tudom{ny{n”, a jó igazgat{s ismérveit kutató

11


„igazgat{si politik{n” stb. keresztül – a kameralizmushoz kötötte gondolatait, részben pedig m{r a jó alkotm{ny kérdése. E kettősség azt jelzi: valószínűleg tudta, hogy az {llamtudom{ny egy új korszakba lépett, de ő maga még nem tette meg a döntő lépést. STATISZTIKA, DEMOGR[FIA ÉS POLITIKAI GAZDAS[GTAN  Az {llamh{ztart{stan kérdéseivel a kameralisztika mellett egy új, ugyancsak a XVIII. sz{zadban keletkezett „st{tusz-tudom{ny”, a statisztika is foglalkozott. A statisztika – Robert von Mohl későbbi meg{llapít{sa szerint – „az {llamtudom{nyok legifjabb {ga, miut{n tudatos léttel s meghat{rozott elnevezéssel csak a XVIII. sz{zad közepe óta dicskedhetik. *Elnevezésének+ sz{rmaz{stanilag hib{s volta dacz{ra valamennyi európai nyelvben meghonosított nevét ugyanis Achenwalltól nyerte Götting{ban”. E bonyolult megfogalmaz{s arra utal, hogy a status *{llam+ tudom{ny{t jelentő statisztika szót a mai értemben egy göttingeni professzor, Gottfried Achenwall haszn{lta először a Staatsverfassung der heutigen vornehmsten europäischen Reiche und Völker im Grundrisse *A fontosabb mai európai orsz{gok és népek {llamalkotm{nyainak v{zlata, 1749+ című munk{j{ban. Vannak persze m{s {ll{spontok is. Egyes forr{sok szerint az első egyetemi statisztikaelőad{sokat a közjogi kérdésekkel is foglalkozó Hermann Conring hirdette meg az 1660-as tanévben Helmstedtben. M{s forr{sok ezzel szemben arra utalnak, hogy a „statisztika atyja” a magyar sz{rmaz{sú Schmeizel M{rton volt, aki különböző német egyetemeken, így Halléban és Jén{ban tanított. Természetesen ezen új tudom{nynak is praktikus céljai voltak: egy adott terület gazdas{gi erőforr{sainak és az ott élő népesség „adózó erejének” feltérképezése. A korai statisztikusok azon feltételezése, hogy egy {llam ereje elsősorban népessége sz{m{nak függvénye, az {llamról való köznapi gondolkod{sban még ma is elevenen hat: politikusok péld{ul még manaps{g is mondanak ilyen csacskas{gokat. A népességsz{m és az {llamerő feltételezett kapcsolata ok{n nem véletlen az sem, hogy a statisztika – a Johann Peter Süßmilch és m{sok {ltal kezdeményezett – demogr{fi{val egy időben keletkezett. Magyarorsz{gon a statisztik{t egyebek mellett Schwartner M{rton honosította meg, aki egyben az első jelentős magyar statisztikai mű – a Statistik des Königreichs Ungarn [A magyar kir{lys{g statisztik{ja, 1798] – szerzője is. Göttingeni tanulm{nyai ut{n Schwartner 1785-től {llamtant és statisztik{t tanított a soproni líceumban, majd a pesti egyetemen a történeti segédtudom{nyok tan{ra és az egyetem főkönyvt{rosa volt. A modern {llamtudom{ny kialakul{s{hoz nagyban hozz{j{rult a közgazdas{gtan is. Ezt a brit szigeteken – politikai gazdas{gtanként – Adam Smith, David Ricardo és Thomas Robert Malthus művelte, francia területen pedig Jean-Baptiste Say és tanítv{nya, Fredéric Bastiat dolgozta ki. Németorsz{gban a gazdas{gtani ismereteket {llamgazdas{gtanként *Staatswirtschaftslehre+, később nemzetgazdas{gtanként foglalt{k össze, s azokat az {llam vonatkoz{s{ban – eltérve mind a Smith-i, mind a későbbi manchasteri tanít{soktól – Christian Jacob Kraus és Friedrich List fejtette ki. Kraus – Immanuel Kant kollég{jaként – Königsbergben tanított, s igen nagy szellemi befoly{sa volt: 1806-ban péld{ul az egész egyetem 333 beiratkozott di{kj{ból 105 felvette a t{rgy{t, ami az adott korban az oktatói népszerűség tanújele volt. A Giessenben tanító List főműve, a Nationale System der politischen Ökonomie *A politikai gazdas{gtan nemzeti rendszere, 1841+ ugyancsak sz{mos korabeli szerzőre hatott. Ennek ellenére személyes p{ly{ja tragikusan alakult: karrierjének az vetett véget, hogy Schmitthenner (egy m{sik könyve

12


kapcs{n) pl{giummal v{dolta meg, ő pedig – feltehetőleg ennek hat{s{ra – öngyilkoss{got követett el. Magyarorsz{gon e tudom{nyt az ambíciózus Kautz Gyula művelte nemzetközi színvonalon. Legfontosabb gazdas{gtani műveit Kautz németül, {llamtani munk{it pedig magyarul írta. Művei Die Theorien und Geschichte der National-Oekonomik [A nemzetgazdas{g elmélete és története, 1858+, Die geschichtliche Entwicklung der National-Oekonomik und ihrer Literatur [A nemzetgazdas{g történeti fejlődése és irodalma, 1860+, valamint Politika vagy orsz{g{szattan (1862) és A politikatudom{ny kézikönyve (1876) címen jelentek meg.

[LTAL[NOS [LLAMJOG  A XVIII. sz{zadban az {ltal{nos közjogból alakult ki az {ltal{nos {llamjog. A ius publicum universale kifejezést Justus Henning Böhmer fordította {t allgemeines Staatsrechtre *{ltal{nos {llamjogra+, az így elnevezett tudom{ny megteremtésében pedig egy göttingeni történész, August Ludwig von Schlözer j{tszotta a legnagyobb szerepet. Schlözer neve a magyar kultúrtörténet szempontj{ból baljós emlékeket idéz, ti. az ún. „herderi jóslat” valój{ban tőle sz{rmazik. A magyar nép történelmi eltűnésével kapcsolatos híres – {mb{r mindeddig szerencsére csak részben beteljesült – jóslat{nak megfogalmaz{skor ugyanis Herdert {llítólag Schlözer r{nk tett negatív megjegyzései inspir{lt{k. Péld{ul így fogalmazott: „a magyars{g pozíciója Európ{ban igen szerény; a magyaroknak nincs helyük Európa fő népei között, tiszt{zatlan az eredetük és nincs joguk nemhogy Erdélyre, de Magyarorsz{gra sem”. Ettől függetlenül azonban el kell ismerni, hogy Schlözer munk{ss{ga az {llamtan tudom{nya szempontj{ból előrelépést jelentett. Az Allgemeines Staatsrecht und Staatsverfassungslehre *Által{nos {llamjog és {llamalkotm{nytan, 1793+ című művében azt hangsúlyozta, hogy az {llam – melynek alapja a tulajdon és a t{rsadalmi hierarchia, s melynek keletkezését szerződéselméleti alapon magyar{zta – olyan mint egy biztosító t{rsas{g: célja tagjai jólétének és biztons{g{nak szolg{lata. A németek sz{m{ra az angol {llami rendszerből az uralkodói hatalom korl{tait, a kontinent{lisból pedig annak felvil{gosults{g{t tekintette követhetőnek, s {ltal{ban mérsékelt hatalomgyakorl{s form{it és intézményeit („vegyes korm{nyzat”, sajtószabads{g elismerése, a rendek uralkodót korl{tozó szerepe) részesítette előnyben. E form{kat és intézményeket a mérsékelt reformok bevezethetősége érdekében tartotta fontosnak. Ugyanígy: a francia forradalom menetében elsősorban a rossz végletek – a zsarnoks{g és a forradalmi demokr{cia – közötti csapong{st l{tta meg. A forradalmi tapasztalatok alapj{n nem volt a politikai jogok egyenlőségének a híve, de fontosnak tartotta az elismert jogok egyenlő védelmét.

Amint l{tható, Schlözer tudom{nytörténeti jelentősége nem a kissé eklektikus elméletének tartalm{ban {llt, hanem részint módszerében (ti. abban, hogy az {llam jellegének, célj{nak és feladatainak vizsg{lata sor{n – a tudom{nyoss{g korabeli szintjén – m{r történeti, bölcseleti és jogi módszereket is alkalmazott), részint pedig abban, hogy ő alapozta meg az ún. göttingeni [hannoveri] {llamtudom{nyi iskol{t. Ennek része volt, hogy megindította az első {llamtudom{nyi folyóiratokat: a Briefwechselt (1776), majd a Staatsanzeigent (1782). Ez utóbbi – melynek egykori lapsz{mai ma m{r az interneten is olvashatók – mintegy négyezer péld{nyban jelent meg. Ezt sok mai amerikai kiadó is megirigyelné. A Staatsanzeigen olvasói közé tartozott a mi kalapos kir{lyunk, II. József is, s abban magyar szerzők is publik{ltak (gyakran nevük feltüntetése nélkül). Azt is érdemes megjegyezni, hogy

13


Schlözernek – s tal{n ez magyar{zza a magyar néppel kapcsolatos megjegyzéseit – sz{mos erdélyi sz{sz tanítv{nya is volt. Tanítv{nyai közé tartozott német reform-konzervativizmus vezető alakja, August Wilhelm Rehberg is, aki a korszak legnagyobb hat{st kiv{ltó eseményére, a francia forradalomra reag{lva azt fejtegette, hogy ha Franciaorsz{gban reformokat vezettek volna be, akkor nem került volna sor a forradalomra. E forradalom Rehberg szerint –, aki még nem ismerhette Edmund Burke munk{j{t, mégis szinte ugyanazt írta, mint angliai kort{rsa – a felvil{gosod{s, s mindenekelőtt Rousseau hamis eszméiből eredt, mint amilyen a „közakarat”, a „természetes szabads{gjogok” és a „szabad politikai vita”. A forradalom –hangsúlyozta – egy kisebbség műve volt, mely nem a népet képviselte, hanem csak önmag{t. Ezzel szemben ő úgy l{tta, hogy a t{rsadalom organikus fejlődése esetén a népszellem olyan intézményekben fejezi ki önmag{t, amelyek a hagyom{nyt közvetítik, de lehetővé teszik a mérsékelt reformokat is. Részben e gondolatokat folytatta az ugyancsak göttingenben, majd Bonnban tanító történész, Friedrich Christoph Dahlmann. Szerinte az {llam, mely nem t{rsadalmi szerződésből ered, lényegében gyakorlati célokra ir{nyuló intézmény, s egyben az erkölcsi rend megjelenítője. Ezért az új – mondogatta (miközben az angol és a francia forradalomról írt könyveket) – csendes folyamatok révén alakul ki a régiből. Liber{l-konzervatív elgondol{sait a nemzeti eszme hatotta {t. Göttingenből egyébként azért kellett Bonnba t{voznia, mert ő volt a göttingeni hetek vezetője. A „göttingeni hetek” egy professzorokól {lló t{rsas{g volt: Dahlmann mellett közéjük tartozott a történész Georg Gottfried Gervinus, a fizikus Wilhelm Eduard Weber, a teológus Heinrich Georg August Ewald, a jog{sz Wilhelm Eduard Albrecht, valamint a később meséik ok{n híressé v{lt Grimm-testvérek, Wilhelm és Jacob Grimm, akik ekkor germanista jog{szként tevékenykedtek. E professzorok 1837-ben tiltakozó levelet írtak al{ azért, mert az akkor trónra lépő hannoveri uralkodó felfüggesztette az elődje {ltal kiadott alkotm{nyt, feloszlatta a rendi gyűlést, elbocs{totta a kabinetminisztereket, és – a neki teendő új eskü fejében – az {llami alkalmazottakat feloldozta a régi alkotm{nyra tett hűségesküjük alól. Mindegyiküket elbocs{tott{k {ll{s{ból (noha – ahogy az lenni szokott – néh{ny évvel később rehabilit{lt{k őket). Dahlmann egyetemi előad{sain alapuló {llamtani munk{ja – mely még a göttingeni botr{ny előtt jelent meg Die Politik *Politika, 1835+ címen – az 1848 előtti időszak német szakirodalm{nak egyik legnagyobb hat{st gyakorló műve volt. Az {ltal{nos {llamjog későbbi művelői – mint péld{ul Karl Heinrich Ludwig Pölitz, Friedrich Jacob Schmitthenner vagy Franz Joachim Ritter v. Buß – e tudom{nyt {llamtörténettel, nemzetközi joggal, sőt antropológiai és etnológiai elemzésekkel egészítették ki, előkészítve egy ún. össz- vagy egyetemes {llamtudom{ny (gesammten Staatswissenschaften) eszméjét.

A TUDOM[NYOK RENDSZERÉNEK [TALAKUL[SA  A szóban forgó időszakban, a vagyis mintegy két-h{rom évsz{zad alatt zajló v{ltoz{sok eredményeként a tudom{nyok rendszere teljesen {talakult. A főbb újdons{gok a következők voltak. (α) Az {llami jelenségek elemzésének arisztotelészi eredetű és a középkor folyam{n is megőrzött t{rgyi tri{sza – politika, ökonomika, etika – a XIX. sz{zadra teljesen h{ttérbe szorult, s {tadta helyét egy új tudom{ny-rendszertannak. (β) Ebben a tudom{nyokat az {ltaluk vizsg{lt t{rgy ({llam, gazdas{g, jog, történelem stb.), a képviselőik {ltal alkalmazott módszerek (indukció, dedukció, analízis, összehasonlít{s, stb.) és saj{tos szemléletmódjaik alapj{n hat{rolt{k el egym{stól. (γ) Elfogadott{ v{lt, hogy az {llamtudom{nyok szakosod{s{t és így sokasod{s{t valaminek ellensúlyoznia kell: ez eleinte annak

14


gesammten *összefoglaló, össz-, egyetemes] jellege volt, majd pedig az a gondolat, hogy van olyan részük is, amelynek absztrakciós szintje valamilyen értelemben {ltal{nos. (δ) Amíg az arisztotelészi tri{sz mindegyik eleme a gyakorlati bölcsesség, vagyis prudenci{lis cselekvés területére tartozott, addig az {llamtudom{ny {ltal{nos és különös részekre történő feloszt{sa az elméleti tudom{ny (scientia) és az elveket alkalmazó gyakorlati bölcsesség (prudentia) kettősségére épült, s így az elmélet és gyakorlat kettősségét is tükrözte. (ε) Elfogadott{ v{lt az is, nem érintve most ennek helyességét vagy helytelenségét, hogy az {llamtudom{ny nem etika, noha – nyíltan vagy hallgatólagosan, készségesen vagy kényszerűségből – szem előtt tart erkölcsi megfontol{sokat is. A legfontosabb v{ltoz{s mindazon{ltal nem rendszertani, hanem tartalmi volt: az {llamtudom{nyokat egyfelől a haszonelvűség hatotta {t (a kameralizmus péld{ul ak{r a haszonelvűség „csimborasszój{nak” is tekinthető), m{sfelől megjelent bennük – az elméleti alapokat illetően gyakran Kant filozófi{j{ra hivatkozva, gyakorlati vonatkoz{sban a francia forradalom h{rmas jelszav{ba kifutva, form{j{t illetően pedig az alkotm{nyoss{g eszméjébe torkollva – az abszolút értékek hasznoss{gtól független szolg{lata is. E tartalmi kérdés persze – az{ltal, hogy elfogadott{ v{lt: az {llam tudom{ny{nak az {llam célj{val kapcsolatos elméleten kell alapulnia, m{rpedig ennek két fő ir{nya volt (az egyének, illetőleg a közösség szolg{lata) – nyilv{nvalóan az {llam elméletének szinte minden területére kihatott.

15


SZAKIRODALOM

Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarorsz{gon 1825-ig. Bp. Franklin, 1888  G. Etényi, Nóra: Államelmélet, politika és pamfletek a 17. sz{zadi Európ{ban. = AETAS. 2002/1.sz.  Hargittay Emil: Justus Lipsius és Laskai J{nos = Tarnai Andor emlékkönyv. Szerk.: Kecskeméti G{bor. Bp. 1996  Klaniczay Tibor: Zrínyi helye a XVll. sz{zad politikai eszméinek vil{g{ban. = Pallas magyar ivadékai. Bp. Szépirodalmi, 1985. 153–211. és 307–324.  R{cz Lajos: A magyar {llamtudom{nyi irodalom kezdetei I. B{thori Istv{ntól I. R{kóczi Györgyig. = Jogtudom{nyi Közlöny. 1980/12. 858869.  Schlett Istv{n: A magyar politikai gondolkod{s története. 1–2 kötet. Bp. Korona Kiadó, 1996-1999.  Tak{cs József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Bp. Osiris, 2007  Tarnóc M{rton: Erdély művelődése Bethlen G{bor és a két R{kóczi György kor{ban. Bp. Gondolat, 1978  Varga Anna: Iustus Lipsius és a magyar szellemi élet. Bp. 1942. A szövegben hivatkozott régi folyóiratok: Briefwechsel meist historischen und politischen Inhalts. Szerk.: August Ludwig v. Schlözer. 60 füzet (10 rész): Göttingen, 1776-1782. Staatsanzeigen. 72 füzet: Göttingen, 1782-1795. *l{sd az interneten is: http://www.ub.uni-bielefeld.de [diglib/ aufkl/ statsanzeigen/ statsanzeigen.htm] Staatsarchiv. 1-18 füzet: Braunschweig, 1796-1800. 19-60. füzet: Tübingen, 18011806; 61-62 füzet: Helmstedt, 1807-1808.

16


FÜGGELÉK FORGÁCH MIHÁLY ÉS JUSTUS LIPSIUS LEVÉLVÁLTÁSA1

A WITTENBERGBEN TANULÓ FORG[CH MIH[LY LEVELE JUSTUS LIPSIUSNAK (1588)

Wittenberg üdvözletét küldi Justus Lipsiusnak. Nincs m{s engedelmem arra, hogy eléd j{ruljak, ó Lipsius, férfiaknak legdicsőbbike! mint az, amit te magad adt{l, amikor az én koromban levő fiatal embereknek azt tan{csoltad, hogy sohasem hasznosabb hiba levetni a szégyenkezést, mint akkor, amikor nagy embereket készülünk megszólítani vagy megl{togatni; e nagyok sor{ban pedig a mi sz{zadunkban te vagy a legnagyobb, ha ugyan nem az egyedüli. Ám attól, hogy megl{togassalak, engem elz{r és visszatart annak a helynek, ahov{ te visszavonult{l, szinte szent jellege. Azt azonban, könyörgök, engedd meg nekem, hogy megszólíthassalak – jóllehet ezt is ink{bb h{borgat{snak kellene mondani – azért, hogy kifejezésre juttassam azt a néma szeretetet és csod{latot, amely (rögtön) attól kezdve, hogy {ldott geniusod és szellemed szülötteit2 m{r nemcsak hírből ismerem, de kezeimhez is eljutottak, mélységesen {thatja lelkemet. Valah{nyszor ezeket olvasom, mindannyiszor fel kell ki{ltanom: Ó boldogok, akik színről színre l{thatj{k ezt az ékkövet, mely a batavusok földjét3 díszíti, hallgathatj{k és szent kebeléről szomjasan szürcsölhetik a rejtett tudom{ny forr{sait! Mert kiről mondhatn{m el ezt ink{bb, mint terólad? Így, miközben aranyos könyveidből mérhetetlen, őszinte és igaz gyönyörűséget merítek, mégis gyötör a f{jdalom, hogy szemeimmel nem l{thatom azt, akinek szavait hallom és ízlelgetem. B{r m{r azért is nem csekély mértékben boldognak tartom magam, hogy dicsőségednek az egész vil{got beragyogó sugarai {thatottak engem is, {m ha bar{ts{godra szomjazó lelkem mohó v{gyakoz{s{t jóindulatod l{gy szellője egy levéllel is csillapítan{, akkor egyenesen a mennyekben érezném magam. Ha az igaz emberségnek azt a genius{t, amelyet ír{said lehelnek, jól ismerem, e reményemben bizony{ra nem fogok csalódni. Ezzel az ír{sommal teh{t (melyről azt, hogy megír{s{ra mekkora szeretet indított, kikövetkeztetheted abból is, hogy elküldésétől sem a te kifinomult ítélőképességedtől való félelem, sem saj{t gyermeteg ko1

2

3

Forr{s: Forg{ch Mih{ly és Justus Lipsius levélv{lt{sa. Bp. Studium, 1970. 6-9. – Régi magyar levelest{r. XVI-XVII. sz{zad. V{l., bev., jegyz.: Hargittay Emil. Bp. Neumann, 2002. A leveleket fordította: Pirn{t Antal. *Az al{bbi jegyzetek e kiad{s alapj{n készültek.+ Tal{n érdemes megjegyezni, hogy az első hazai Lipsius-monogr{fia szerője, Varga Anna (vö. Varga Anna: Iustus Lipsius és a magyar szellemi élet. Bp. 1942) e levelet még nem ismerhette. Forg{ch itt valószínűleg De Constantia libri duo *Az {llhatatoss{gról két könyvben] (Antwerpen, Plantijn, 1584) című műre utal. Bat{via: Hollandia egy részének római kori neve; jelentős v{rosa Leiden, melynek egyetemén Lipsius 1579 és 1591 között tanított.

17


rom figyelembe vétele nem tudott visszarettenteni) csak azt az egyet kív{nom elérni, hogy megtudd, hogy a mi, mag{t ink{bb Marsnak mint Pallasnak4 szentelő nemzetünk körében is vannak, akik téged tisztelnek, csod{lnak, becsülnek, s hogy én is kiv{ltképpen ezek sor{ba5 tartozom; s ha ez tudom{sodra jutott, jóindulatod jeleként egy levelet küldj, hogy az valamiképpen csillapítsa az ir{ntad való v{gyakoz{s fellobbanó tüzét, a szeretet tüzét pedig, mely szent és örökké tartó, t{pl{lja. És ha ezt elértem, akkor majd kérve kérlek még arra is, hogy ne törődj annyit irigyeiddel és rosszakaróiddal, hogy miattuk tökéletes műveid élvezetétől, amelyeknek elkészültét m{r jelezted, megfoszd a derekabb szellemeket; mivel az olyan lélekhez, mely minden emberi gyengeséget maga al{ vetett, nem illik, hogy feltett sz{ndék{tól az irigység felverte hitv{ny por térítse el. Tudod, hogy nem hi{nyoznak azok, akik hűséges jobb{gyaid gyan{nt követik ragyogó hírneved diadalszekerét; s emlékszem, valahol azt írtad a csőcselékről, hogy őrültség lenne őrlődnöd miatta. De mit is cselekszem? Az volt a sz{ndékom, hogy ezeket majd csak akkor mondom el, ha m{r megkaptam v{rt és kív{nt leveledet, amelynek jó ízét m{r előre érezni vélem, s hogy valóban érezzem, Isten is úgy segítsen, tedd meg nekem. Isten veled, férfiaknak legkiv{lóbbika, szeress engem, aki téged örökre [szeret]. *Kelt+ Wittenbergben, ahov{ – két évvel ezelőtt kelvén útra haz{mból – egyévi strassburgi tartózkod{s ut{n tanulm{nyok célj{ból jöttem; ha Isten is úgy akarja, rövidesen It{li{ba is ell{togatok, ahol testvérem6 is körülbelül négy évet töltött, de Róm{ban időzve méltatlan katolikuss{ lett (m{r püspök Magyarorsz{gon); én azonban a te üdvös tanít{saidhoz7 fogom tartani magam. 1588. november 14-én, 19 éves koromban. Buzgó híved,

Gimesi B{ró Forgacz Mih{ly,8 magyar, Forgacz Simonnak,9 a magyarorsz{gi v{rak legfőbb parancsnok{nak és Ő Cs{sz{ri Felsége tan{csos{nak fia A görög mitológi{ban Mars a h{ború, Pallas Athéné a művészet, az ipar és a v{rosok védőistene. Lipsius magyarorsz{gi tisztelői körébe feltehetőleg Melith Istv{n, Rimay J{nos, Révay Péter, Forg{ch Imre, Sebastian Ambrosius Lahm, Szokoly Miklós és K{tay Mih{ly tartozott. 6 Forg{ch Ferenc (1566–1615) a levél ír{sa idején veszprémi püspök, később esztergomi érsek, a magyarorsz{gi ellenreform{ció egyik képviselője. 7 Forg{ch Mih{ly úgy tudta, hogy Lipsius (aki h{rom évvel e levél ír{s{t követően rekatoliz{lt) meggyőződéses protest{ns. 8 B{ró Gyimesi Forg{ch Mih{ly (1569–1603) a magyar humanista művelődés jelentős alakja. Tanulm{nyait B{rtf{n és S{rospatakon, majd Strassburgban (1586) végezte, ezt követően két évet (15871589) tanult Wittenbergben, és kettőt (1589-1592) Padov{ban. Ismerte és hallgatta Giordano Brunót. Wittenbergben két „beszédet” adott ki: A peregrin{cióról (1587) és A nagylelkűségről (1589). 9 Forg{ch Simon ún. „Dun{n-inneni” főkapit{ny 1587-ig. 4 5

18


JUSTUS LIPSIUS LEVELE LEIDENBŐL FORG[CH MIH[LYNAK10 (1589)

B{ró Gimesi Forgacz Mih{lynak. Szeretettel erősen kérsz arra, hogy írjak és szeresselek. Ki vagy? Ismeretlen? Sőt ink{bb ismerős! Ak{r csak abból az egy levélből is, amelyben egy gyönyörű lélek képét l{tom. Mars uralma alatt {lló, eldugott vidéketek is ily pallasi ivadékokat terem s nevel? Elismerésemet nyilv{nítom neked jellemedért és éretted haz{dnak is, mely ily neveltjétől erős oltalmat s nagy fényt remél. És ha a te rendedből a többség a dicsőségnek és erénynek ezt az útj{t v{lasztan{, Európ{n{l lenne-e boldogabb? Pedig most nyomorultan, minden ízében polg{rh{borúk fegyvereitől sebzetten hever.11 De egyszer még majd l{bra kap (és ebben biztosan reménykedem), ha ilyen gy{molítókra és t{maszokra lel. Te pedig haladj tov{bb, szenteld magad előbb az irodalom és a bölcselet tanulm{nyoz{s{nak, azut{n pedig haz{dnak, s mutasd meg, mi a különbség a tanult és művelt nemesemberek és azok között, akikre csak őseiktől verődik vissza fény. A bar{ts{got, melyet tőlem kív{nt{l, oly örömest kín{lom fel neked, hogy én még ink{bb kív{nom azt, s a maga idején majd bizonyítani is fogom. Munk{imról azt írod, hogy gyönyörködtetnek, b{rcsak segítenének is! Az a munka, amelyet most készülök kiadni,12 remélem, majd erre is megfelel; fejedelmet mint{zok benne, s az {llam korm{nyz{s{ra hivatott férfiakat. Bevallom, ír{sa sok f{rads{gomba került, de nektek írtam, nektek, s nem a tömegnek, amely nem fogja azt megérteni, s ha megérti, haszn{t nem veszi, mert a tanít{s nem re{ tartozik. A korm{nyz{s és parancsol{s tiszte titeket illet, a köznépnek – mint ez megmondatott – az engedelmesség dicsősége jut.

Isten veled, Nemes B{ró. 1589. június 5.

Lipsiust feltehetőleg több magyar *Hungarus+ is megkereste, de ismereteink szerint Forg{ch Mih{ly volt az egyetlen, akinek v{laszolt. 11 Lipsius itt valószínűleg nem valamilyen „európai h{borúra”, hanem egy németalföldi polg{rh{borúra utalt. 12 Politicorum sive civilis doctrinae libri sex *A politika avagy a polg{ri tudom{ny hat könyve+. Leiden, 1589. 10

19

TAK[CS PÉTER AZ [LLAMELMÉLET KEZDETEI EURÓP[BAN ÉS A MAGYAR [LLAMELMÉLETI HAGYOM[NY

Recommend Documents