TA K ÁC S Z S UZSA Mozgó vonaton írok; Hazafelé tart a testem; Nem tébécé vagy rák; Úgy emelni házat. Az idő szarkofágja; Oszloptól oszlopig

XVIII. ÉVFOLYAM, 2009. NOVEMBER

T A R T A L O M



3–4



5



11



12



30–31



32



35



36



40–42



43–46

TA K Á C S Z S U Z S A Mozgó vonaton írok; Hazafelé tart a testem; Nem tébécé vagy rák; Úgy emelni házat

 (versek)

L O VA S I L D I KÓ A kis kavics

(regényrészlet)

SC H E I N GÁBOR Az idő szarkofágja; Oszloptól oszlopig I N G R I D H R U B A N I Č O VÁ Az újév névnapja

(versek)

(elbeszélés Vércse Miklós fordításában)

M I L A H A U G O VÁ (hommage `a Radnóti); Szövegboltozat; Igazi rózsa B E R TA Á D Á M Bonnie és Bonnie

(versek)

(novella)

L ÁSZLÓ NOÉMI Éter

(vers)

TA L L É R E D I N A A húsevő

(novella)

KO R PA TA M Á S Újsághír, képekkel; A fal; Képzelt Thalész-kép alá

(versek)

SEAMUS HEANEY Parti asszony; Triptichon; Ábécék; Glanmore szonettek; Ásás (versek Ferencz Győző, Géher István, Gerevich András,

        

Imreh András és Mesterházi Mónika fordításában)



47



54



57

DINA RUBINA A szerelem néhány elhamarkodott szava

(három novella Gyürky Katalin fordításában)

GY Ü R K Y K ATA L I N „Meglátom–kigondolom–leírom”

(tanulmány)

AR ANY ZSUZSANNA „Pardon, Kosztolányi”

(tanulmány)



 



65



71



81



85



91



93



98



100



103

B Í R Ó - B A L O G H TA M Á S A Vérző Magyarország második kiadása

(tanulmány)

K I S S G Á B O R Z O LTÁ N A történet visszahódítása

(tanulmány)

N É M E T H Z O LTÁ N Az új média és az anonim, maszkos önreprezentáció

(tanulmány)

GABO R JÁK ÁDÁ M „Oly sok arca van a halálnak”

(tanulmány)

C S E H Y Z O LTÁ N Made in Hungary

(Gerevich András Barátok című kötetéről)

BODOR BÉLA Egy romantikus történelmi nagyregény helye

K RUSOVSZ K Y D É N E S Elvegyülni és kiválni

(Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéről)

(Kemény István Kedves Ismeretlen című regényéről)

M A SZ Á ROV I C S ÁG N E S A történelmi regény terhéről

(Toldi Éva A múltreprezentáció lehetőségei című kötetéről)

SZABADOS FERENC Támadás (Legéndy Jácint, Szitányi György, Tamás Gáspár Miklós

     

 



RAF: Búcsúszimfónia című kötetéről)

SZER K E SZ TŐ B IZOT T SÁG K A L L I G R A M Művészet és Gondolat

FŐSZERKESZTŐ :

Mészáros Sándor

[email protected] SZERKESZTŐK :

Beke Zsolt [email protected]

Gerevich András [email protected]

Szilágyi Zsófia [email protected] TÖRDELŐ :

Csető Péter FELELŐS KIADÓ: Szigeti László

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG ELNÖKE:

Grendel Lajos A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG TAGJAI :

Földényi F. László, Keserű József, Kukorelly Endre, Márton László, Németh Zoltán, Rédey Zoltán FŐMUNKATÁRSAK :

Csehy Zoltán, Hizsnyai Zoltán

Levélcím: KALLIGRAM spol. s r. o. P. O. Box 223, 810 00 Bratislava 1

Szerkesztőség és kiadó:

Szlovákiai megrendelések: [email protected], valamint a szerkesztőség címén. Magyarországi elérhetőség: [email protected]

Staromestská 6D, 2. emelet,

Támogatóink: A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2009)

Példányszám/Náklad: 1300 db/ks

Nemzeti Kulturális Alap Szülőföld Alap

811 03 Bratislava–Pozsony, tel./fax: (00421 2) 544 15 028. Kiadja: Kalligram Kiadó Kft., Pozsony. Nyomja: Valeur Kft., Dunaszerdahely. Ára: 1,6 EUR, 48 Sk, 500 Ft. Magyarországon terjeszti a Relay Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. EV 358/08 ISSN 1335-1826

LOVA S I L D I KÓ

r e g é n y r é s z l e t

A kis kavics J

úniusban hirtelen lesz meleg, eleinte észre sem lehet venni, hogy megérkezett a nyár, csak az elsötétülő égből, a felkerekedő szélből és a villámlásból, dörgésből, június a zivatarok hónapja. Vékonyabb nadrágban, rövid ujjú pólóban kezdünk iskolába járni. Pulcsi nélkül, már reggel hétkor. A levegő tele van nedvességgel, madárhanggal, röpködő valamikkel. Nincs nevük, olyan sokfélék. Pókok is akadnak köztük, repülnek a kék ég alatt, vékony hálójuk úszik utánuk a levegőben. Néha beakadnak a hajszálak közé. A pólók vékonyak, az enyémek nem annyira. Nem szeretem az áttetsző anyagot. A nadrágok is vékony anyagból vannak, az enyémek nem annyira. Farmerban járok, de néha gézből készült szoknyában. Anyám festette, rózsaszín, hússzín, mályvaszín. Középütt minta fut rajta körbe, furcsa alakzatokban, ahol csomót kötött az anyagon, mielőtt beletette a hatalmas bordó fazékba, ott fehér maradt, a behatoló piros festéktől lettek a minták. Nagyon sűrű szoknya, nem lehet átlátni rajta, az enyém nem olyan, mint a legtöbb lányé, az enyém rendkívül gazdag. Egy ruhadarab akkor gazdag, ha sok anyag van benne. Nagyon jó szoknya, anyám, ha varrna, se tudott volna ennél jobbat csinálni. A korcában két sorban futó gumi piros csíkot hagyott a derekamon. Olyan sűrű volt az anyag, hogy amikor rákerült a póló, úgy állt, mintha nagy pocakom lenne, meg nagy fenekem, széles is és székes is. A székes fenék az, ami deréktól kiugrik, akárha rá lehetne ülni. Ritkán tudtam úgy felöltözni, hogy jól nézzek ki. Ezért általában farmerban jártam meg pólóban, csíkos volt a divat, éveken át, valahogy nem lehetett kiiktatni. Azt szerettem, a csíkok közt elvesztek a mellek, semmi hangsúly, libbenés. A városháza előtt mentünk apámmal, fogalmam sincs, miért mentünk és hová, egyáltalán nem volt szokásunk kettesben menni valahova, a gyümölcsös meg a sárgabarack átadása a felvásárlóhelyen nem számít, az az élet része, de a sétafikálás nem, nálunk ez nem is volt szokás, nem sétafikáltunk, nem néztünk kirakatokat, nem jártunk vendéglőbe, nem ültünk cukrászdában, nemcsak apámmal nem, anyámmal sem, ők ketten sem és mi hárman sem együtt, a ház és a gyümölcsös, a terasz és a régi konyhaasztal a lugasban. Kivéve a nyaralást, amiből kettő volt. Nem tudom, hová mehettünk, kék-barna csíkos póló volt rajtam, és pontosan a városháza előtt, a zeneiskolától alig néhány méterre apám rám szólt, hogy húzzam ki magam, vagy ne menjek vele. Ne gyere velem ilyen púposan. Legközelebb majdnem tíz évre rá mentünk együtt a ljubljanai bank fiókintézetébe, hogy kivegye a pénzt repülőjegyre, azt mondta, ez nagyon fájdalmas: a pízt kivenni nagyon nehezemre esik, de hát anyáddal nem lehet bírni. Viszont úgy utazz el, hogy bármikor visszamehess, de az eszed miatt, érted, hívjanak. Ha már nem lettél fogorvos.

5

Párizsba egy mustárszínű blúzban érkeztem meg. Válltömése volt és iszonyú széles, kerek gallérja, dupla, csipkeszegéllyel. Akkor aztán megtanultam, mit jelent vidéki lánynak lenni. Derékban szabott volt a blúz, valami oknál fogva úgy képzeltem, nagyvilági, visszafogott, elegáns, komoly. Mindig így öltöztem, történetek alapján. Szigorú újságírónő mustárszínű tányérgallérral a nyaka körül. Hosszú, fekete szoknyában, aminek az anyaga leginkább a paplanok anyagára emlékeztetett. A mintája is, csak nem voltak benne színek, fekete rózsák és sáslevelek. Belgrádban a repülőtéren mindenki hasonlóképpen volt öltözve, bár nem figyeltem különösebben, inkább azt néztem, mikor kell indulnom. Egyedül érkeztem Belgrádba, becsekkoltam, üldögéltem, fölszálltam a gépre. Életemben olyan szabad nem voltam. Párizsban senki sem volt hozzám hasonlóképpen öltözve. Annyi laza és furcsa ruhadarabot még sohasem láttam. Pedig nem is párizsiak voltak, hanem valahonnan érkezők. De mindegyikük laza természetességgel burkolta a testét, nem hittem a szememnek, afrikai falvakban többet tudnak az öltözködésről, mint mi az emberevésről, pedig arról elég sokat tudunk, Kisfilmek a nagyvilágból. Nincsenek kisfilmek, nincs nagyvilág, csak a világ van és azzal szemben én, a világban minden és mindenki összetartozik, furakszik és tolakszik, tudja, hogy helye van benne, csak én nem tudom, Bovaryné leszek? Ráadásul rövid volt a hajam, tifuszfrizurát hordtam, kétoldalt hosszabb, finoman bepördülő tincsekkel, pajeszom volt, viszont az nem takarta a gallért, a hosszú nyakam alatt szabadon mutatta magát a mustárszínű, csipkeszegélyes, dupla kerek gallér. Már nem értettem, hogyan gondolhattam volna, hogy ez a blúz egy újságírónő története? A szégyen hullámokban öntötte el a testem. Anyám volt a gallér és apám volt a szégyen, ebből a kettőből kellett volna kitalálnom magam, ami viszont lehetetlenség, hirtelen levedleni mindent, kilépni az ismerős szagok, mozdulatok, gondolatok közül és még annál is egyedüllévőbbnek lenni a világban, mint addig. Mint mindig. Nem álltak mögöttem. Anyám a nett csinosságával, a mindig pontos, alkalomhoz illő, sohasem túlzó és sohasem kevés megjelenésével, a gyönyörű gyöngyházfényű körmével, szőke hajával, térd alatt végződő szoknyáival és meseszép blúzaival, amikről rajta kívül senki nem tudta volna, mi a szép, de rajta életre keltek a minták, a színek, megvidámodtak és feleseltek egymással, ölelkeztek és nevetgéltek. Anyám egy bástya. Nem álltak mögöttem. Apám a mulatságosan alacsony termetével, amihez minden nadrágot és zakót igazítani kellett, de amikben mégis úgy feszített, mintha két fejjel volna magasabb önmagánál, lehengerlő kedvességgel és nevetéssel, ohne őszinteség, csak amit a helyzet követel, huncut szemvillanás, vállon feszülő ing: egy úszó, egy sportember, indulás előtt még poros a cipője, anyám dühösen kisuvickolja, nem lehet szólni hozzá, apám csücsörít a fürdőszobai tükör előtt a hab alatt, borotvája sercegve szalad a bőrén, hibátlan arcbőrét nem tette tönkre villanyborotvával és arcszeszekkel, illatát évtizedekig kerestem, amikor megtaláltam, az olyan volt, mint Benedek Elek meséje, királykisasszony lettem hirtelen. Na, persze. Az Orlytól a városig mégsem téphettem le magamról a mustárszínű blúzt. Egyáltalán nem téphettem le, ez a legnehezebb, ahogyan távolodunk magunktól, miközben ugyanott vagyunk, nem változik semmi, csak a történet, ami a ruhához kötődik, a komoly újságírónő vidéki tanítónővé silányult, nem lehet olyan afrikai falu, ahol nem ér többet minden lány, ha hangyát eszik, ha közösülés után minden alkalommal bevarrják a hüvelybejáratát, ha kivágják a csiklóját, ha karikákkal nyúzzák hosszúra a nyakát, ha megnyomorítják a lábfejét. Mert kijelölt útján halad. Nincs kérdés, csak válasz.

6

Akkoriban nem volt divat a politikailag korrekt beszéd, nem kellett félni, hogy az őszinte tisztelet és ámulás is sértő lehet. Meg az azzal járó idegenkedés. Hogyan lehet megszokni, hogy egy idegen hozzáér a mellemhez. Abban biztos voltam, hogy nem akarok vidéki tanítónő lenni. De a mustárszínű blúzt csak évekkel később szabdaltam csíkokra, azt hiszem, csak látszólag vagyok hirtelen és gyors döntéshozó, igazából évekig készülök a mozdulatra. Lehet, hogy az első pillanattól, amit hagyom, hogy betemessen az idő, édes illúzió, hogy beletartozom a világba. Esett az eső, azt hittem, mindig így lesz, ha megérkezem valahová, esni kezd az eső, minden kínom fokozódik, a Garniere és a Swarzkopf együtt se tudna kitalálni olyan hajhabot, zselét vagy lakkot, ami megmentene az esőtől, a koppanó csöppek okozta meztelenség érzéstől, hogy máris a fejbőrömig hatol. Hideg, vetkőztető, verebesítő. Ugyan, csak egy kis nyári eső. Összecsukható esernyőm ráncigálom elő, összeszorítom a szám, és a szél fölemeli a gallérom, betemeti az arcom, a Francia csók a kedvenc filmem. Akkoriban még nem az volt, le sem forgatták, különben is nagy szégyen lett volna, a legnagyobb megengedés Az én huszadik századom lehetett, bár már nem emlékszem. Szerintem az se jobb. Nekem olyan férfi kell, mint amilyen az apám. Nem lehetséges kinyomozni, miért van annyi zivatar júniusban. Péter-Pálkor mindig vihar volt, azzal búcsúzott ez a szeszélyes hónap. Nem április a szeszélyes, az olyan lehetetlen, hisztérikus, azonban mégis kedves, el lehet benne boldogulni. Soha nem esik túlzásokba, bár mindent megmutat. Tökéletesen működik. Áprilisban könnyűek a napok, az esernyő és a svájci sapka természetes velejárója a napnak. Azonban júniusban ez nem így van, senki nem cipel a táskájában esernyőt, annak ellenére, hogy remek minőségűt és mintájút lehet már venni a kínai boltban is, nem kellene akkora feneket keríteni az egész esernyő-dolognak, legyen mindenkinél, akár a papír zsebkendő. Nem egy nagy etwass. De nincs. Ahogy megfigyeltem, nagyjából csak nálam van folyton. És nem is áznék meg, azonban nagyon kínos előkapni, amikor mindenki nevet, arcát az égnek emeli, figyeli a dörgést, élvezi a hideg csöppeket, cuppog a szandálokban az esővíz. Igyekszem az épületek mellett osonni, előkapok valami újságot, azt tartom a fejem fölé, volt, hogy a táskámat, miközben benne lapul a kis ügyes ernyőm, megmentene. Abban az évben, amikor apám nyugdíjas lett, azt hittem, megbénultam. Akkora zivatar volt, hogy átázott az esernyőm, csak nem vettem észre, az ember nem számít ilyesmire, ami vízhatlan, az vízhatlan, egy esernyő pedig az, nyilván azért tartjuk a fejünk fölé, nem volna logikus, hogy csak egy bizonyos sűrűségig, mint az órák, amik pont ötven méteres mélységig bírják. Addig tart a waterresistance. Odébb dob egy hullám, dobhatod a halaknak az órádat. Folyt a nyakamba a víz, de nem vettem észre, még akkor sem, amikor a nyakam mellett, a ruhakivágásban utat vágva magának lassan folyni kezdett az oldalamon, amit szintén nem éreztem, vagy azt hittem, csak veríték, mert nagyon megizzadtam, szaladgálós napom volt, egyszeriben azonban a bal lábszáram mintha egyszerre zsibbadna és lenne idegen, nem az én testem, nem az én bőröm, a gyalogátkelőn éreztem ezt meg, alig tudtam átvonszolni magam, végül is lehet ez stroke is, házat építek, a gyereket iskolába íratom, ami nem olyan nagy dolog, de belefoglaltam, mert tudom, hogy más anyák erről milyen sokat tudnak mesélni, gondoltam akkor, a városháza felé tartva, nagyjából ott, ahol apám közölte, ilyen púposan nem mehetek mellette, gondoltam, talán mégis nagy dolgok ezek, nem ez az utolsó néhány hónap, hanem év, egyik a másik után, a bombázástól a tüntetésekig, és hogy apám nyugdíjas lesz-e vagy annak ellenére, hogy nincs senki, aki ne mesterezné és ismerné, annak ellenére, hogy nélkülözhetetlennek bizonyult minden váltás, csere, átalakítás és minden egyéb, ami a kilencvenes években meghatározta a gyárakban dolgozók életét, hirtelen mégis utcára kerül, ez elképzelhetetlen volt, de szembe kellett néznem a gondolattal, mint utólag kiderült, ezzel a gondolattal ő is játszott, természetesen voltak megoldások a fejében. Természetesen az enyémben nem voltak, csak a féltés, akárha porcelánból volna a lelke. Apám lelke porcelánból van. Nem stroke volt, hanem az eső. Mire a lábszáramig ért, teljesen kihűlt és olyan érzéssel csúszott a bőrömön, hogy attól zsibbadást éreztem. A kirakatban aztán megpillantottam a fejem és megértettem, hogy kerülhetett víz a nadrágom alá, a combomra. Csurom víz volt a fejem, el is dobhattam volna az esernyőt, úgy eresztette át az esőt, mint egy szita. A nagy rohanásban észre sem vettem. Halálosan fáradt lettem. Nekem senki ne mondja azt, hogy ugyan, csak egy kis nyári eső. A szélvédőn kopogtak a csöppek, mint megannyi vad gerilla gépfegyvere, mindegyikük célkeresztjében én voltam,

7

a mustárszínű blúzos újságírónő, akinek csipkés a gallérja, és paplanselyem a szoknyája, halj meg, halj meg, kopogtak az esőcsöppek, miközben a világ fővárosa lassan kibontakozott előttem, néger nők mezítlábasan, tarka ruhákban, sötét bőrű férfiak khaki színű ingben, kigombolt gallérral meneteltek az esőben, lazán és természetesen, ahonnan jöttek, ott még Camus sem talált esőt, de ők ismerik, hozzászoktak, elbírják, én meg, aki egész gyerekkoromban a lépcső tetejéről bámultam bele a júniusi zivatarokba, ráncigálom az ernyőmet, kapkodom a fejem, mint aki még soha nem látott esőt. Nem érezte a bőrén. Úgy akartam viselkedni, mint a párizsi feketék. Olyanná válni, mint ők, akik különbözőségük által a teljes azonosságban léteznek, erőteljesebben, mint bármelyik született párizsi. Csak merné valaki megkérdőjelezni! Persze, nem azokról beszélek, akik a külvárosok tömbházaiban múlatják az időt, időnként kést rántva, de erről akkor még nem volt tapasztalatom, az néhány héttel később történt. Megérkezésem után azt hittem, itt minden fekete ilyen, gyönyörű, büszke, tarka ruhákban és selyem nyakkendőben igyekeznek a metróállomások felé, gyalogolnak az esőben, tornyos frizurákkal, ékszerekkel, dacos és győztes azonosságban a várossal. Azt mindenki tudja, így én is, hogy nem lehet minden fekete ilyen, de így működik az agy, a megszeppent, ledermedt, saját vidékiségére egyetlen pillanat alatt rálátva, Belgrádban a szabadság mustárszínű blúzban felszállásra váró istennője, Párizsban egy vidéki tanítónő, kerek gallérjának csipkeszegélye a nagyvilágiságból való kirekesztettség skarlát betűje. Ha tehettem volna, visszafordulok. Még sohasem fordultam vissza, amikor azt éreztem, nem fog menni, nem nekem való, nem én vagyok az. Évekig is tudok várni, betegségekkel küzdve közben, valóságos és képzelt nyavalyákkal, míg végre mozdulok, újra igazolva minden rólam megfogalmazott mondatot, nem sorolom. Meszsze voltam még ettől a felismeréstől, meg voltam győződve ugyanis, hogy képes vagyok mindenre, ha van bennem elszántság, a lélek apró zöreje, a pillanat, ami visszafordulásra késztet, nem fontos, hiszen amire vágyom, amiről úgy képzelem, létezik, talán éppen akkora átverés, mint Párizs, amiről úgy hittem, az én városom, vár engem, megfelelek neki, ehelyett a megérkezésem utáni második percben világossá vált, hogy kevesebb vagyok egy külvárosi, leszakadt bevándorlónál, illegálisan ott tartózkodónál, egy meztelen villanykörte gyér fényénél üldögélő gyári munkásnőnél, az V. György vécéit sikáló török nőnél. A mustárszínű blúzomban. Másnap verőfény. Az utcák, mint a filmekben, ragyogtak. A virágosok, a gyümölcsárusok szélesen mosolyogva trécseltek, a kávézók és bisztrók vendégei kávéjuk mellett üldögéltek, pontosan úgy, ahogyan képzeltem, álmodtam, filmekből kilestem, a regényeket és verseket, a naplókat nem említeném, én a csillogást szeretem, nem a kínlódást. Pizsamafelsőben indultam felfedező utamra, azt elég lazának találtam. A mustárszínűt begyűrtem a kofferba. Egy nagyáruházban kiárusítás volt, miután sikerült pénzt váltanom (egy autó árának felét vittem magammal), álldogáltam a járdán, elgyalogoltam a metróig, beültem egy bisztróba és figyeltem, milyen viseletben sietnek a párizsi nők, majd bevágtattam az áruházba és vásároltam: fekete rövid szoknyát, rakottat, elöl fehér gombok, anyagát tekintve végtelenül könnyű, mintáját tekintve fehér krikszkrakszok, fekete macskanadrágot, sima rövid ujjú pólókat, lila cipőt. Nem volt másmilyen színben. Lapos sarkút. Megtanultam a metróvonalakat, a megállókat, fejből tudtam a kimondhatatlan neveket, számoltam az állomásokat, soha nem vettem elő a térképet, csak a párizsi műsort, ahol bekarikáztam a kiállításokat, filmeket, dzsesszkoncerteket, színházi előadásokat. Metróztam és lebiggyesztettem az ajkam, amikor hátizsákos fiatalok tódultak be az ajtón, félrenéztem, ha a párizsiak felém intettek a fejükkel, ,,micsoda egy bagázs”, mosolyogtam, bólogattam: párizsi nő lettem. Amikor összekevertem az irányokat és kijutottam a felszínre, hirtelen eltűntek a fények, a ragyogás, a nyafkaság, a pénzköltés, a kávézgatás, a Père Lachaise csöndje, a járdák mentén futó mélyedés, ahol az esővíz jólnevelten a lefolyók felé siet, a kirakatok és a színházak fülledt moraja, a mozik előtt kanyargó sor csivitelése és a nőalakokat mintázó zöld kutak, a fák lombja, minden eltűnt: seszínű sárgán penészedő falak és acélosan tűző nap, nyomomba szegődő furcsa férfiak, nyelvük érthetetlen, egyikük kezében kés villan, aztán hirtelen mégis eltűnnek, ahogy körülvettek, abban nyoma sem volt kíméletnek, szemük a táskámon, de nem féltem, nem volt rá időm, s miért tűntek el, máig nem értem, mi okból kíméltek meg. Apám és mestere, a Hazug Jancsi, lovakat árultak a katonaságnak. Teljesen összezavarodtam, tájékozódásban sosem voltam erős, de a váratlan élmény le is bénított, csak annyira voltam képes, hogy elinduljak a széles sugárúton, amire ráakadtam, minden sugárút valamelyik központba vezet, gyalogoltam gépiesen, órák teltek el, aztán kirakatok jelentek meg, méteráru boltok, trikotázs, függönyök. Az egyikbe betértem, talán hogy megpihenjek,

8

egyszeriben remegni kezdett a lábam, ugyanis bármerre néztem, csak a villanó kés fényét láttam, a boltok mindig megnyugtatnak, ez amolyan női dolog. Viszont olyan boltba kerültem, aminek szaga, áruja, belső térelosztása egy letűnt korból maradt itt, nincs olyan kor, nem a huszadik század eleje vagy a tizenkilencedik közepe, egyszerűen csak egy letűnt kor boltja, ami csak a fejünkben létezik, de mindegyikünk fejében egyformán, az otthonosság és a boldogság egyértelmű helye. Átmenetiségünkkel szemben az állandóság bizonyítéka. Vettem ott egy zöld csipkekendőt. Mert nem a csipke a kérdés, nem a szín és nem a forma, hanem az érzés. Anyámnak volt egy fehér selyemruhája, piros, sárga, zöld kofferok és utazótáskák mintázták. Éveken át szorítottam magamhoz. Másfél évvel később levelet kaptam, féléves párizsi ösztöndíjról tudósított. Mondtam apámnak, hogy akkor már nem bánja, ugye, hogy kivette a pízt a ljubljanai bankból, visszamehetek, akár vissza is mehetnék Párizsba. Ez állítólag ugyanolyan edzés volt a részéről, mint az, hogy meg kellett tanulnom kicserélni az autó kerekét. Nem azért, hogy cseréljem, hanem azért, hogy tudjam, ha valaki cseréli, jól csinálja-e. Nem lett ettől könnyebb az életem. Látni, hogy lejtőn megállva próbálja kicserélni a kereket. Titkolni a város szellemi vezetői előtt egy ösztöndíjat. Hátha akkor befogadnak. A Hazug Jancsi szerint minden csak technika kérdése. A technikával az a baj, hogy amennyiben nincs, nem lehet megtanulni. Kell lennie egy aprócska magnak, amiből táplálkozik, gyökeret ereszt és lombosodik a természetes huncutság. Híján vagyok ennek a magnak. Talán ezt látták a szememben a külvárosiak, azért tűnt el a kés, tűntek el ők maguk is hirtelen. Nem állt szándékomban túljárni az eszükön. Gondolhatták. És valóban nem, ilyesmi különben sem jut soha eszembe, akkor sem, ha nem bénít meg a félelem, mint akkor. Noha fel sem fogtam a helyzetet, így bénultságról sem beszélhetek, egyszerűen csak párizsi voltam a párizsiak közt, azonban nyilván mégis kívülálló, még hozzájuk képest is az, tettetni lehet, túljárni az eszükön nem, valami szerencsétlen, aki beöltözött párizsinak, ezt gondolhatták, híján minden huncutságnak, amivel szembe lehetne menni, csak áll és bámul, tekintetében tágas mezőkön jár a szél. Amikor a Szajna partján becsöngettem a házba, tudtam, hogy a nyitottság és érdeklődés nem nekem jár, hanem a helynek, ahonnan érkezem, az része az életének, érzelgős utazásának emléke, én pedig egy hírhozó vagyok, illat, tárgy, fakuló emlékezet. A szobába betűzött a nap, ahogy leültetett, majd velem szemben elhelyezkedett a fotelban, a felesége valahol középütt, mintha ott lenne és mégsem, mosolya és a tea, amivel megkínált, feloldotta bennem az elfogódottságot. Semmire sem emlékszem abból a délutánból a teán, a fényeken és nyugalmon kívül, egészen addig, míg azt nem mondta nekem: jól van, lerakta a vizsgát, kérdezzen, megengedem. Mivel újságíróként jelentkeztem be, interjút szándékoztam készíteni, forró volt a világ, amelyikből érkeztem, míg a belgrádi repülőtéren üldögéltem, menesztették az államfőt, hazaküldték a saját köztársaságába, ilyen volna a hadüzenet? Határozottan éreztem, hogy más vagyok, mint tegnap, s egészen más, mint néhány hete, amikor eljöttem hazulról. Abban a házban, az alatt a négy óra alatt éreztem azt, hogy az vagyok, akinek gondoltam magam, amikor útnak indultam, ismertem a mondataimat, a véleményemet, áradhatott belőlem a szó, olyan egyszerű volt: ő kérdezett, én pedig válaszoltam. Mert nem tudtam, hogy vizsgáztat. Nem tudtam, hogy az is lehetőség volt, hogy elküld engem, megköszöni a látogatást és utamra bocsát. De nem az interjú volt a jutalom, hanem a féléves párizsi ösztöndíj, amiről a formanyomtatvány mellett az ő levele tudósított két évvel később, váratlanul. Egyszer még hasznára lehetek valakinek. A teheneket úgy kell eladni, hogy hajnalban hetven liter vizet öntünk tölcséren keresztül beléjük. A tehén bendője annyi vizet bír el. Ez azért nagyon fontos, mert a tehenet kilóra árulják, a lovat meg kinézésre és viselkedésre.

9

Hazug Jancsi nagymestere volt az ilyen fondorlatoknak, a kedvesség nem volt fondorlat, az áradt belőle, amiként a csalás és ámítás is, nyilván akkor is hazudott, amikor kérdezett, mellette nőtt apám négy éven keresztül, ő volt a tanítómestere a Görbetónál, ott volt a főhadiszállásuk, a halott katona sírja az eperfával és a száznál több ló az udvarban, gyümölcsfák és fürdés, lovaskocsizás a rőzse tetején Ruzsicával, a hihetetlen szépségű kislánnyal, apám első szerelmével. A nőkkel mindig kedvesnek kell lenni, szépen beszélni velük, ha holnap elhagyod, akkor is. Emlékezzen rád úgy, hogy egy gavallér udvarolt neki. A halott katona úgy került a tó partjára, hogy amikor kivégezték, akkor a családja nem merte máshová vinni, úgy gondolták, ahhoz, hogy a temetőbe kerüljön, papírokat kell kitölteni, kérdésekre válaszolni, és abból csak bajuk származna, holtában, a tarkólövés után is bajt hozna rájuk, pontosabban holtában hozná rájuk a bajt, mert életében semmi gond nem volt vele, hazakeveredett Berlin alól és szembe találta magát azokkal, akik meghúzták a ravaszt, hordta a szénát a lovaknak, csíkos ing, csizma, folyt bele a veríték a nyakába, a csizmába, aztán a vér, az inggallért mélyvörösre színezte, otthagyták az udvarban, a tyúkok káráltak, jelezték, hogy megtojtak, a lovak nyihogtak, a Hazug Jancsi ajánlotta, hogy a tó mellé temessék, eperfát ültessenek fölé, száz évig sem szárad ki. A Ruzsica apja lett volna az a katona, de csak az ölelésig jutott, egy apa holtában is apa, ez nem úgy van, mint az anyákkal, akiknek nemlétük pótolhatatlan űr, hős lesz és királyi hadsegéd, költő és betyár, a legerősebb ember a széles környéken, egy egész szénakazlat tud megemelni a villájával akkor is, ha ázott és nedves, rothadástól súlyos. Ilyen a halott apa. Az élő apa is ilyen. A Szajna partján nem tudtam volna eladni a tehenet. A lovat. Kijelölni egy katona sírját. Az évek alatt, amik arra a délutánra úgy hullottak rá, mint egy szürke mázgás viaszkosvászon, időnként felhívtam telefonon. Az is előfordult, hogy ő hívott fel, érdeklődött a hogylétem felől. Megnyugtatott, beszámolt hosszú utazásairól, a napfényről, az esőről, arról, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy megértsék azt a bonyolult helyzetet, amibe a térség került. A háború és a hátország hidegsége. Soha nem hozta fel, hogy nem használtam ki az ösztöndíjat. Számtalan évvel később, amikor láttam őt, miközben a könyvét dedikálta, mondatot fogalmaztam arról, mit mondok, amikor odalépek hozzá, végül is általa lettem újságíró, tőle tudtam meg, hogy lehet belőlem újságíró, négy óra egy lakásban, és van mihez visszanyúlni, nem elképzelés, hanem realitás. Ilyen egy férfi. Találja ki, kedves Léni, milyen érzésekkel adom magának ezt az öreg-ifjú könyvet? Mint az ország, ahol élt, megfeneklett egy ismeretlen szakadék szélén, és türelem vagy előrelátás híján nyugtalan szorongással nézett a bizonytalan jövő felé.  A szöveget Adam Hada fotóival illusztráltuk

Lovas Ildikó (1967): író. Az itt közölt részlet megjelenés előtt álló regényéből való. Legutóbbi kötete: Spanyol menyasszony (Kalligram, 2007).

10

I N G R I D H R U B A N I Č OVÁ

n o v e l l a

Az újév névnapja

Kedves olvasó! 1999-ben friss nyugdíjasként költöztem abba a házba, amelyben máig is lakom. A ligetfalui háromszobás panellakásomat eladtam, s a maradék pénzemet abban a bizonytalan időben befektettem egy vidéki házba Osztrolukán, ahol tavasztól őszig komponálni akartam. A szélesebb értelemben vett központban lévő egyszobás kis lakást azért választottam, mert abból a földszinti rozoga állapotban lévő lyukból beléptemkor különös, csaknem mágikus melegség áradt. A falak világossárgára voltak festve. A festés alól átütött valami halványkék, amit sötét, meghatározhatatlan színű minták díszítettek. Már több mint két éve nem lakott itt senki, ennek ellenére meleg volt, mintha az egész idő alatt fűtötték volna. Október 21-et írtunk, s az ősz egész augusztustól nagyon hűvös volt. A lakásban nem volt semmi. Roggyant tűzhely a konyha sarkában, egy ócska tonetszék, meg egy darab kopott vörös szőnyeg. A szobában a falnak támasztva Degas Táncosnőinek amatőr másolata. Nagyon halvány színek. Kedvelem Degas-t. A környéket az itt élő „rossz társaság” miatt ismerték, híres volt a gyakori éjszakai rablásokról, drogról. Ennek ellenére megvettem a lakást, és nekiláttam rendbe tenni. Degas meg a meleg döntött. Nálam mindig az első benyomás a mérvadó. A háznak csupán hat lakója volt, akkor tíz vagy még több évvel is idősebbek nálam. Fiserné kilencvenéves volt, de senki sem mondta volna annyinak. Egy friss nyugdíjasnak nem éppen optimista jövőkép, de hát mit számít. Sosem adtam sokat embertársaimra, számomra ott volt a zene. Egy régi házban, ahol kevés a szomszéd, más, mint a panelban. Szállingóztak a lakók fokozatosan egyik a másik után, ismerkedtek velem, de főleg arra voltak

12

kíváncsiak, hogyan teszem rendbe és alakítom a magam szája íze szerint. Milyen szépek a csempék, milyen szép tiszta a vécékagyló, milyen szép fehérek a falak. Gyakran megjelentek, én meg tisztogattam, vakargattam le a nyirkos vakolatot, kenegettem, s valamelyik szomszéd mindig ott ült a széken a szobában. A zongorát meg a felszerelést egyelőre a rokonoknál helyeztem el. A soros látogatóm meg ezalatt nézelődött, és a teát szürcsölgette, amit főztem neki. Először akkor éreztem át a csend különleges közös élvezetét. Olyat, hogy a teljesen ismeretlen emberrel való együttes hallgatás egyáltalán nem zavar. Tulajdonképpen ők már a szomszédjaim voltak. Fiserné ezt a csendet néha megtörte, emlékezett a lakókra, a tulajdonosokra, akiknek negyvenkettőben menekülniük kellett a németek elől, s így egyúttal az oroszoktól is megmenekültek. Nevetve tette hozzá: „Két legyet ütöttek egy csapásra.” Nagyon törékeny asszony volt, Horákné azonban neheztelt rá a macskája miatt, amit gázzal megmérgezett a sütőben, s mert aki nem szereti az állatokat, az az embereket sem szereti. Ám senki sem említette közülük azt a személyt, aki előttem lakott ebben a lakásban. Magam is kerültem ezt a témát, bár belül foglalkoztatott a gondolat, ugyan ki lehetett az, aki nem vitte magával Degas-t. Nem maradt rá ideje? Elfelejtette? Nem akarta? Amikor felakasztottam a falra, éppen Bláha úr üldögélt nálam a széken. Ki lakott itt előttem, Bláha úr? Ő, intett fejével a képre. A festőnő. Valójában nem is volt festő, az újgazdag szülők csemetéit tanítgatta magánórákon írni, olvasni, meg nyelvtanra. Ki tudja, mit is csinál valójában. Két évvel ezelőtt elköltözött a Tátrába, mások azt mondják, hogy csak ide, Pozsonyhidegkútra. Nem volt idevalósi, lehet, hogy visszament a szüleihez, ki tudja? Soha senkit nem engedett magához, a lakásba, senkit. Társaság csak sötétedés után járt hozzá, később már azok sem. Furcsa lány volt. Egyedül, gyerek, férj nélkül. Harmincon fölüli lehetett. De hát ki tudja, mennyi is volt! Festegetett, aztán a képeket a ház előtti kukába dobta, pedig elég szép képek voltak. Ezeket a fiatalokat nehéz megérteni, semmit sem becsülnek, semmit. Már mindennel elkészültem. Csak a konyha kifestése maradt még hátra, meg annak a minden logika nélkül elhelyezett lécnek a leszakítása, amely az előszoba mennyezete alatt mintegy negyven centire díszelgett. Alulról nézve a lécen nem látszott semmi, hanem amikor fogtam a létrát és felmásztam, hogy lefűrészeljem, teljes hosszában odaerősített borítékokat és papírokat vettem észre, belepve porcicákkal. Összeszedegettem és leszereltem a lécet. Némelyik borítékon lebélyegzett 4 korona értékű, Slovensko feliratú bélyeg volt, meg címzés is, az utolsó bélyegző 1996. 8. 24-ei volt. Mások címzés nélkül voltak, de vastagok, tapintásuk elárulta, hogy van bennük valami. Mit tehettem ebben a helyzetben? Kinek küldhettem volna el a nyitott leveleket, melyek a feladónál maradtak? Kinek küldhettem volna el a történeteket, amelyeket a cetlikre firkantottak, s csak a címzés nélküli borítékokba voltak bedugva, vagy csak szanaszét hevertek? Igen, tudom, olvasás nélkül el kellett volna égetnem, vagy a szemétládába kellett volna dobnom, de nem tudtam megtenni. Leporoltam a borítékokat, egymás után felbontottam, s próbáltam megfejteni az egyszer kézzel, másszor számítógéppel írt oldalakat. Nem tehettem másként. Olvastam a töredékes történetet, amelynek eleinte nem leltem semmi értelmét, semmi rendszert, következtetést vagy összefüggést nem láttam benne. Az oldalak össze voltak keveredve, mintha az, aki csomagolta, sietségében valami rakásból kapkodta volna össze… De az a kapkodás… és még valami, ami azokból a sorokból áradt, arra késztetett, hogy keressek valami összekötő fonalat. Végül úgy-ahogy összerakosgattam az írást – a legrövidebb regényt, amilyen valaha is a kezembe került. S ha elolvassák, megértik, miért kellett mindezt megtennem… – hát a nők! Sosem tudtam eligazodni rajtuk, megérteni őket… bár ezt… talán… kicsit. …so that I feel like a young girl again and as if nothing had ever parted us! (Tatiana) Taszkliva zsizny maja tyekla… (Gremin) Ugyanúgy voltam öltözve, mint tegnap, reggeli zuhany nélkül. Jozefina, ne mosakodjék, s jöjjön el ismét, emlékeztem a te élvezettel idézett szavaidra. A főpályaudvarra vezető mérsékelten emelkedő lépcsőkön mentem. Az égbolt téli képet mutatott, szárazat, nem éppen bársonyosat, pelyheset, beszéde és hangszíne – metszőn feddő. Egyre fagyott, harisnyás lábamon, fönt a combjaimon kellemetlen hideget éreztem, a bő szoknya semmi védelmet nem nyújtott. Néztem az eget, nem éppen meredeken, kissé ferdén, nagyjából olyan hetven fokos szögben, a jobb oldali fák félbe vágott allét képeztek. Teli voltak madárral, nagy csapat madárral. Nem verebek vagy rigók voltak ezek, hanem

13

sem ezek, sem azok, de megnevezni, fajukat meghatározni nem tudnám. A madarak ritmikusan, s nagyon határozottan repkedtek a csupasz ágakon, egyikről a másikra, szárnyuk magas frekvenciával csapdosott, mint valami nagytestű kolibriké. Csupán a hideg és a fagy ellen védekeztek így. Röpdöstek, csapdostak. Mozogtak, hogy túléljék. A fülhallgatóból mélyen a fülembe, egészen a dobhártyám mögé hatoltak az Anyegin utolsó hangjai, tudod, mikor azt énekli: „Pazór!… Taszká!… O, zsálkij zsrééébij moj!”, és aztán a hegedűk, a dobok, a lélegzetek mintegy zsákba gyömöszölve hullottak alá a lépcsőkön, s ezzel vége a szenvedélynek. Az Anyegin annyira a miénk volt, többször hallgattam újból, újból és újból. Én úgy fázom, te meg messze vagy. A tegnapi mondatod jutott az eszembe, amikor enyelegve simogattál: „Majd nyáron, ha nem hordasz harisnyanadrágot, bármikor behatolok. S a szabad ég alatt fogunk szeretkezni mindig.” A nyár azonban még nagyon messzi volt. Nagyon, nagyon, nagyon… Még nem egészen tudatosítottam, mi is történt. Úgy éreztem, olyan vagyok, mint egy matrjoskababa, amely kettényílt, s az egyik nyitottból kibújt egy további, ugyanolyan, csak néhány centivel kisebb – szabad szemmel alig észrevehető különbség. Kibújt, s egész más irányba indult, titokzatos utcácskákon, leginkább éjszaka, tekintete a földre szegezve, gondolván, hogy így láthatatlanná válik. Átkutatott minden zugot, gázolt a lucskos sárban, lakatlan házak folyosóin furcsa lényekkel találkozgatott. Mindig reggel felé tért haza, visszabújt abba a nyitottba, s így éltek ketten az egyben. Néha előfordult, hogy a körülmények miatt az első nem engedhette ki a másikat. Ilyenkor veszett őrjöngés támadt, a másik dúlt-fúlt az elsőben, rángatta belülről, rikoltozott, úgyhogy az első kénytelen volt gyorsan valami ürügyet találni. Az agya hihetetlenül megbízhatóan dolgozott, gyorsan átugrott valahová, például a szomszédba varrnivalót kölcsönözni, s így biztonságban kiengedte azt a másikat. Elvégre mégiscsak féltette. Meglehetősen világossá vált előttem, hogy személyiségem szétesése eléri a legvégsőket. Elképzelhetetlen, ilyesmiről a pszichiátriai szakirodalom nem is álmodik. Már nem csupán a környezetemtől függő azonnali viselkedési változásokról volt szó. A kiszabott mértékű mosoly, kiszabott mértékű ridegség. Fogmutogatás vagy szájbiggyesztés. Nem tudtam féken tartani magam, haladtam tovább, összetörtem belülről. S mindez valamikor régen vette kezdetét, más évszázadban és más évezredben, más tavak partján. Valaki kacsázott. Mindig megriadtam, ha a víz színén váratlanul kacsázó kövek csobbanásai húztak el, ha a halak esti falánkságukban cuppogtak: cupp, szúnyog, cupp, légy, cupp… cupp… Mindannyiszor megriadtam, hihetetlennek tűnt, hogy a halak ilyen zajt csapnak, a tavat gyanúsítottam, hogy titokzatos kis szörnyeket rejteget magában, akik így adják tudtul létüket. Alkonyatkor sosem merészkedtem a vízbe, éjjel sem. Csupán egyszer. A tó egy nagyváros közepén volt, a nevére már nem emlékszem, de biztosan város volt, mert a hatalmas fekete lyuk, a tó körül éreztem a bőségesen megvilágított város sárga visszfényeit. A csillagokat sem lehetett itt számolgatni, mint gyerekkoromban odahaza. A város fényei elmosták az égboltot. Szeretem a városi fényeket, a biztonság érzetével tölt el. Nálunk vidéken nem olyan lágyan sárga, hanem rideg, kékeslila. Ó, hát ezt el kell mondanom. Május van, megyek a gyümölcsösben, már esteledik, a barackok már nagyok, még éretlenek, de így szeretem, még zöldek, nyúlok értük, és zümmögős csapás éri az arcom, aztán egy másik, harmadik, egész rajnyi telepedett a fejemre. Cserebogarak. Elviselhetetlen érzés, szörnyen zümmögnek. Mi legyen velük? Nem sietek, hadd maradjanak. Elropogtatok három zöld barackot. Nyugaton már nincs a nap, csupán vöröses fény. Büszkén viselem szűzi ko-

14

szorúmat, na majd én megmutatom nektek. Az udvaron át kimegyek az utcára, egyenest a lámpa alá, s már startolnak is. Miniatűr helikopterekként emelkednek fel egyik a másik után, a koszorúm szétrepül, egyre nagyobb gyorsasággal. Magda! Az utca túlsó felén áll Magda. A legcsinosabb hármunk közül. Ma nem barátkozik velem. Ma Danával van. Danának gyönyörű mellei vannak, akár két alma. Tizenegy és fél esztendős létére szinte hihetetlen. Elámultam, amikor először megmutatta. A szokásosat játszottuk, a fivéremet meg a többi fiút elküldtük, sok feladatot kaptak, hogy legyen elegendő időnk. A bíróság elnöke kiosztotta a nyomozóknak a munkát, minél több bizonyítékot gyűjtsenek. Ő ezalatt a titkárnőjével foglalkozott. Az Magda volt. Hancúroztunk az ágyakon, csókolóztunk, tapogattuk egymást. Dana nem játszott velünk, de akkor ott volt. Fülledt meleg, a viharfelhők karnyújtásnyira, a nyomozók hiányoznak. Betekerődztünk a fehér lepedőkbe, hogy belénk ne üssön a villám, a manzárdban nagyon hallatszott a dörgés. Danának hirtelen elröppentek a gombjai, és kibuggyant a melle. Elájultam. Szinte. Úgy élesztettek, kigombolták a blúzom, vízzel dörzsölgették a nyakam, a mellem. Szakadatlanul nevetgéltünk. Magda. Náluk a Magda négyéves korában készült színezett fényképe függött a falon. Nagyon szép volt rajta. Nem szerettem a házat, amelyben laktak, mindenütt vajszag érződött, de azért gyakran megfordultam náluk a fénykép miatt. Valóban nagyon-nagyon szép volt. Mennék hozzá ismét, szaladnék, de tudom, hogy a mama néz az ablakon. Megint nem tetszik neki, hogy oda törleszkedem, ahová nem fogadnak be, meg hogy nincs bennem kellő önérzet és bátorság a magányhoz. Mit is gondolhattunk volna mi akkor, mi megy végbe egy gyerek agyában, mikor egyszeriben elkezd nem gyerekesen viselkedni. Tulajdonképpen már nem is voltunk gyerekek. Tudtuk, hogy látjuk egymást, de olyan képet vágtunk, mintha nem látnánk. Miért? Miért nem nyitotta ki senki a száját? – Miért nem beszélsz velem, miért nem jössz hozzánk? – Dana megharagudna, ha veled… barátkoznék. – Miért? – Én nem tudom, neked kellene tudnod, hogy miért, azt mondta Dana. – De hát én nem tudom. Nem csináltam semmit. – Ti furcsák vagytok, minden nap evőeszközzel esztek, nemcsak vasárnap. Meg hogy pletykáltál róla Gabónak. – Nem, ezt kitalálta. Ne higgy neki, össze akar ugrasztani bennünket… – Armina! – hallatszott szigorúan az ablakból. – Gyerünk haza! Máris! – Úristen, Armina! Micsoda név! Beleborzongtam. Megint rajtakapott. Megint a sok duma. Amikor az anyám a száját úgy görbítette, tudtam, hogy baj van. Most ugyan nem láttam, a függöny mögött volt, és túl messze, de tudtam, hogy éppen úgy görbíti a száját. Könnybe lábadt a szemem, hirtelen megfordultam és – zokogásom visszafojtva – mentem haza. A bejáratnál végleg abbahagytam a sírást, a ruhaujjammal megtöröltem a szemem, tudtam, hogy csak támadással védekezhetek, az agyam beindult, mérlegelte a helyzetet, a lehetséges változatokat. A ridegséget választottam, a szám csücske le, de semmi sajnálkozás, semmi félelem. Beléptem. Mindig csak veszítek e nőszeméllyel szemben. Mindig csak sebezni, megalázni és egyet nem érteni képes. Az anyám arccal a tűzhely felé fordulva, nekem háttal állt. Húzta az időt, a korholása mindig teátrális volt. Szeretem a színházat! Kis ideig csend volt, valamit mosogatott vagy szeletelt, aztán lassan egész testével felém fordult, tekintetét az enyémmel egy szintre emelte, s megszólalt. A száját úgy görbítette, ahogy szokta: – Nem szégyelled magad? – s fekete szemét az én zöld szemembe fúrta. Fel voltam készülve az első mondat különféle változatára, de ez váratlanul ért, az agyam gyorsan dolgozott, ugyan mi történhetett. Rögtön rájöttem, hogy a függöny mögüli kiáltás nincs összefüggésben a leskelődéssel Magda meg én utánam, hanem itt most egészen másról van szó. De miről, Istenem, miről szerezhetett tudomást? Semmi olyanra nem emlékszem, ami ma annyira kihozhatta a sodrából. Zongoraórán voltam, nem blicceltem, mi is lehetett az, gyorsan fel kell készülnöm rá, hogy nyomban rea-

15

gálhassak, de tényleg nem tudom… nem tudom… a tesóm valamit kotyoghatott, de mit, elég sok gondja-baja van saját magával… A szám csücske lefittyenve, az ajkam zárva, tartottam magam, és képes voltam aránylag jól érthetően visszakérdezni: – S miért kellene szégyelleni magam, mama? A mama szó nélkül előhúzott a zsebéből egy összehajtogatott fehér papirost, kisimítgatta és elém dobta az asztalra. Már messziről láttam piros írásomat és a szívecskét. Másodperc töredéke alatt megértettem, miről is van szó. Valahol el kellett ejtenem, vagy a szeretett tesóm segíthetett benne. Azon a papíron egy buta gyerekes mondat volt, sóhajtásom, lánnyá ébredésem érzelmi tanújele. Ez állt rajta: MAGDA, SZERETLEK, TE IS SZERESS ENGEM, LÉPJ BE A SZÍVEMBE!!! Zúgott a fülem, ködbe borult előttem minden, valami szófoszlányokat még hallottam, meg anyám hangját. Gyűlöltem őt, gyűlöltem magam, bőgtem, az ajtóban apámba botlottam, aki sosem volt ott, ahol lennie kellett volna, felrohantam a lépcsőn, s a manzárdszobában az ágyra vetettem magam. És sírtam, zokogtam, pedig még nem tudtam, mennyit kell a kislányoknak sírni, míg felnőnek, szilárdak és kőkemények lesznek, és míg megtanulják úgy görbíteni a szájukat, hogy mindenki féljen tőlük. Annak a tónak a vize nagyon meleg volt. Augusztus volt, forró hetek. Már nem tudom pontosan, mi dolgom volt abban a városban. Csak annyit tudok, hogy akkor egy kicsit többet ittam. Lehet, hogy ettől vettem a bátorságot, hogy éjjel kimenjek a vízhez. Az augusztusi éjszakák, már amire emlékszem, különösen biztonságosak voltak. Ha egy ilyen éjszaka tizenegy táján kitárulkozott, csábított magába. Mérhetetlenül. Egyben benne rejlett a határtalan mélység, s az ismeretlen vízfenék mindig borzadállyal töltött el. Elképzelni sem tudtam, hogy testem az éjszakai víz sötétjébe merítsem, hogy egyesüljek valamivel, amit nem látok. A szemem mindig biztonságot jelentett. Akkor különös módon először nyújtott biztonságot az idegen fények varázsa. A város fényei, meg a parton az éjszakai horgászok szétszórtan pislogó tüzei. A tó hossza mintegy másfél kilométernyi lehetett, és körben, vagy inkább ellipszis alakban ezek a fények szentjánosbogárként villóztak. Időnként hangok különböző színű foszlányait lehetett hallani. A tó lágy, dinamikus hangja arról árulkodott, hogy félálomban ugyan, de mégis ébren van, ezért merészkedtem bele. Persze nem mindjárt. Egy ideig üldögéltem a piros frottírruhámban, közel a vízhez, a kavicsos parton. Szerettem ezt a ruhát! Félelmem feszültségét és a tervezett romantikus pillanatokat hirtelen érkezők zaja szakította meg. Hárman voltak, egy lány és két fiú, beszélgettek, hogy milyen nyelven… egyikük nagyon akadozva, úgyhogy nem tudtam felismerni, milyen nyelven. Meztelenre vetkőztek, és úgy léptek a tóba. Emberi hangok törték meg a tó éjszakai csendjét: „Hú, uuú, ú, hjú…” Meg visszafojtott lélegzetek, mint a közösülésnél: „Oóoooooiííí”, hörgött egy férfihang… „Hú… Hu, hu, hu, huúúúú” – ért hozzám a további hangeffektus. Kacagtak, aztán megnyugodtak, és egyre távolodott a hangjuk. Egyre tovább és tovább. Nem tudom, miért – ellentmondott mindez a magamról alkotott véleményemnek –, részesülni vágytam abban az érzésben, amit átélt az az alá- és felmerülő szentháromság. A legszívesebben hozzájuk szegődtem volna, mellettük úszva. De hát nem illett. Megvártam, amíg a hangok teljesen elülnek. S aztán csodák csodája, egészen felszabadultan, minden félelem nélkül (mintha egy pillanatra el is feledkeztem volna róla) kibújtam a piros ruhámból, elhajítottam a kavicsos parton, ujjaimmal végigsimítottam a testem folyamatosan a vállamtól a mellbimbóimon át a hasamig, s belegázoltam a… hm, nevetnem kell… olyan meleg vízbe, hogy – bocsáss meg a nyíltságomért – nyomban pisilnem kellett. Hogy abban a sötétben senki se lássa, rögtön meg is mártóztam. S aztán már egybefolyt minden, szembehunyás, az édeskés víz ízlelgetése… föl és alá, föl és alá, próbáld behunyni a szemed, és élvezni a saját alámerülő és felbukó mozdulataidat… ou… pfú, belégzés cup… fú… föl-alá… oh, istenem, víz! Mit is mondtál…?! A te tizenkét éves lányodat sérti, a lányod nem ért vele egyet… meg hogy ezután mit mondtál, nem is hallottam már… tekintetem az alacsony mennyezet bizonyos

16

pontjára függesztettem. A szemközti utcai lámpa imbolygó fénye vetődött oda. A nyarunk egyre távolodott. Hirtelen minden világos lett számomra, „ach, Olga, Olga, prascsááááj na vééék!”, s aztán dobok dübörgése, heves vonósok, süllyedés, emelkedés, fúvósok, hatásos, erősen giccses befejezés. De még nincs vége a párbajnak, előtte minden megnyugszik. Gordonka! Aztán fuvola vagy pikoló veszi át a dallamot, minden mozgásban van, lélegzik. Mint a hullám, hol erősebb, hol lanyhább. Lassabban: A házatokban! A házatokban folytak az én gyerekkorom aranynapjai, mint édes álmok! A házatokban ízleltem meg első örömét a tiszta, derűs szerelemnek. Ma azonban megértettem… valami mást, tudom, hogy az élet nem regény, a becsület csupán hang, a szerelem csak szó… Nem. Kedves, nem tudod, mit művelsz velem… Te nem is sejted. Azt hittem, ilyesmi nem is létezik. Kis virágszálam… Eddig semmi sem ízlett úgy, mint a te tested, vegyél és egyél az enyémből te is… „Uzsé davnó nász tak neugascsáli… A marvellous party! Isn’t that so?” Hogy tűnhettem el így, Triquet?! Lehet, hogy csak magadra leltél. Az amőbához ennek már semmi köze. Eddig csupán áradoztam, az idő magával ragadott, sürgetett, tologatott, lökdösött egyik helyről a másikra, ritkán a magam akarata szerint, jött a hullám, s magával ragadta Babszem Jankót. Hová? Különféle folyócskák, tengerek, óceánok… Mesélni akarok neked erről. Kérlek, légy türelmes, nem lesz ez sem klip, sem bulvársztori, csupán a tiszta emlékezet, bár ennyi esztendei rendszeres ivás után nehéz megmondani, mennyi az igazságértéke. Azt mondod nekem, mondj el mindent magadról, mindent… Jaj!… hát persze. Hisz ez nem a valóság, csupán irodalom, s az irodalom mégiscsak fikció, a szerzői én sosem maga a szerző, ezt már tudjuk. Ezt verklizem a gyerekeknek, bár ők nem értik, én sem. Óh, a pátosz, az annyira szeretett!!!! A négy felkiáltójel már jelez valamit, bár a kánon csak hármat mond. Ez is a fölösleg! (????) Micsoda kérem? Re-d… bull… szar. Olvasson el kérem tíz-húsz kritikát, öt-hat könyvet, BodriLórdot, Benjáminkát, Pisert, Durridét, Mickey Majausst, Pišta bácsit, és írjon, írjon arról, miről szól, miről nem szól, mit szeretne, mit nem, mit kellene kihagyni! Mivel kiegészíteni! Írjon, írjon, locsogjon, egy százast kap oldalanként, én majd elolvasom, s én elintézem magam, ó, milyen gyönyörű, tiszta platonizmus, szex a papírral! Dehogy a papírral! A képzelettel!! Nevetsz, azt mondod, hogy én mindent meg tudok nevezni, hogy ezt csodálod bennem, nekem meg az az érzésem, mindent túl komplikáltan fejezek ki, mintha a gondolataim szanaszét repülnének abban a pillanatban, mikor megmozdítom a nyelvem… Oh, szerelmem, szerelmem, csodálom a testedet, nem tudok betelni látványával… a kulcscsontod vége ugyanúgy kiáll, mint nekem, megfigyeltem, mondod, a vállam meg a kezem formája is hasonlít a tiédhez… mindketten mezítelenek voltak és nem szégyenkeztek egymás előtt… a Biblia írójának tévednie kellett, csontjaid a csontjaimból lettek, húsod az én húsomból, aludj, majd cirógatlak, csak cirógatlak, aludj, a szemed… Mesdames, ja búdu nacsináty, prasú tyipjér mnye nye mesaty. Kuplé, kotillon. Nem értem, miért vagyok ennyire felajzott. Miért vagyok mindjárt nedves, ha csak az eszembe jutsz. Miért dermed meg a hátam, a fejem, ha csak felidézek egyet is a te varázsigéidből: gyere ikszbe, te lányka. Állítólag ez pszichés zavar. Ha-ha-ha! Csak nevess, mint az operettben. Még soha senki nem nevetett úgy, mint te! Lesem a nevetésed. Lesem, várom, engedd, hadd legyek a te kiskapud, nyitott aranykapud… Kinevetsz, nagyon? Én is nevetek. Ki érti ezt? Valaki csak akad. Hát persze, valaki csak akad. Anyámtól kaptam ajándékba, ahogy visszatért első amerikai útjáról – úgyhogy bizonyos értelemben kolumbuszi ruha volt. Piros, mint Spanyolország. Szimbolikus jelentőségű volt anyámnak is, meg nekem is. Tizenöt esztendős lánykára való volt, bő, ujjak helyett horgolt csipke. Huszonöt éves voltam, bensőmben tizenöt. Levetettem és otthagytam az augusztusi tóparti strand kényére-kedvére. Már elég távol voltam a parttól. Egyszeriben mintha elvágták volna a zajt a tó fölött, beállt a csend, mint amikor az ájulás környékez, előbb van a csend, aztán a zúgás, majd a sötétség. Most csak csend volt, hallottam saját magam, ahogy kezem szántja a víztömeget, az ajkam merülését, a víz kiköpé-

17

sét, a lélegzetvételt, a szép szabályos ritmust. Az idegeneim végleg eltűntek. Úsztam, csak úsztam, s átéltem a győzelmet – nincs mitől félni, minden biztos, még ha nem érzed is a víz fenekét, milyen kishitű vagyok, a természet mindent magába ölel, szeret, mosolyogtam, banális metafora, de mintha az égbolt egybeolvadt volna a víz felszínével rajtam keresztül. Jesszusom, milyen egyszerű átúszni a tengert, a ti nyetancujes, Lenszkij! Egyszeriben valami megütötte a fülem. Megzavart, mintha lélegzés lenne… Lélegzés? Idegen lélegzés, mintegy húsz méterrel mögöttem. Nem, csupán úgy tűnik nekem, ismerem a bolondériáimat… félelmeimet. Nyugalom, csak nyugi, kérem! A szívem – a magam győzködése ellenére – hevesebben vert, a vállamban gyenge görcsöt éreztem, nyugi, nyugi… a tó közepén vagy, soha életedben nem úsztál egyszerre többet ötven méternél, nincs hová menned, csakis előre, oda, ahol fény van, ahol még csak villog, kis fényecske… mint a mézeskalács házikóban. Kedvesem, ugyan ki lenne még itt a vízben… Elengedem magam, levegőt veszek, lassabban dolgozom a kezemmel, a lábammal, de nyomban gyorsítok, hirtelen fogy a kitartásom, pihegek, nekirugaszkodom, de egy helyben vagyok, nem haladok, istenem, istenem, hisz egyre merülök, a langyos, lágy levegő hirtelen metsző, fullasztó gázzá változott, fulladozok, ne!, könyörgöm!, hideg, hideg, a végtagjaimat görcs húzza. A gége-

csövem szörnyen éget, a légcsövem, óh, hát ez meg mi? Ki vagy? Itt vagy? Segítség! – tör fel torkomból a kiáltás! De milyen siralmas… Miért? Istenem, létezel? – csak ússz, tényleg itt van mögöttem, világosan hallom a karcsapásait, hörgését, erőlködését annak, aki követ. O, o, ó-ho, ho, hmmm, nézz a szemébe, ki is az, hogy néz ki az a vízi démon, anyám, miért jöttem én ide, miért hagytalak el, miért nem szerettelek, ahogy egy lánykának szeretnie kellene az anyját, ahogy meg is érdemelnéd, ha, ah, ah, ha… sírok, hallom a sírásom, a könnyem nem folyik, és ami a sarkamban úszik, nem marad el. Aztán egyszeriben… szemem előtt nyugodt akkordok, hátrapillantok a vállam fölött, igen, valaki van mögöttem. Lassan, erőm fogytával, egészen megfordulok, nem akarom látni azt a szörnyű arcot, behunyom a szemem és a vízbe lihegem: – Mentsen meg, kérem, már nem bírom. Micsoda álnokság. Nem könyörgök és nem is küzdök az életért. Segítségért folyamodom. Emberiességért. Segítséget kérek. Reggeli háromkor a tó közepén! És süllyedtem, le, le, a víz színe elfedett, nem éreztem sem kezem, sem lábam, sem a testem, csak amolyan teher és süllyedés, levegő utáni kapkodás, elmerültem a puhaságba… mibe? Nem tudom. Au! Fájdalom a fejem búbján. Valamilyen kéz durván elkapta a hajam, rángatta a fejem, fájt, nagyon, nagyon… aztán nem emlékszem semmire. A parton tértem magamhoz, a kavicsos parton, enyhén pirkadt. Nagyon fáztam, dideregtem, szörnyen fáztam, el sem tudod képzelni. Ez… ez… ez hihetetlen. Semmi, amivel be tudnék takarózni. A tó ellenkező végén találtam magam, a mézeskalács házikónál, ami már nem világított. Az én piros ruhám szemben mintegy kilométernyire légvonalban. Csupaszon a pirkadatban, erőtlenül. A város ébredezett. Úgy néztem magamra, mint egy kis állatra, elesetten, akadozó lélegzettel és zokogva. Támolyogtam, pattogó, artikulátlan hangokat hallattam, fürkésztem a szememmel, végül mentő ötletem támadt. Néhány méternyire teli kék szemeteszsákot láttam. Kirántottam a vasállványból, dühöngve ráztam ki belőle a tartalmát, mint az élelmet kereső vadmacska, és magamra csavartam. Lekuporodtam egy kicsit, a lábam ujjait az apró gömbölyű kövek közé dugtam. Nem sírtam, csak hümmögtem, sóhajtoztam, dúdoltam, kivilágosodott az ég, kocogók, kutyasétáltatók, távolabb a szemetesek zajongtak, felálltam, s mint abban a bizonyos mesében – sem felöltözve, sem mezítelenül, sem lovon, sem gyalog, elindultam haza. Haza? Albérletbe. A városban. Amire annyira szükségem volt, hogy elfeledkezzek magamról. Megszólalt a csengő. Ciiiínk. Kinyílt az ajtó, de csak egy résnyire. – Kit keres? – Miklóst. – Ő már nem lakik itt. Elköltözött.

18

– És mikor? – Tegnap. – Tegnap? Hát ez borzasztó. Nagy szükségem lenne rá, sürgősen. Nem tudja, hová költözött? – Sajnos, csendben távozott, s az új címét nem közölte. – Istenem, hát ez nem lehet. Miklós, hisz megmondtam, hogy eljövök. S te megígérted, hogy megvársz! – Megígértem, megígértem, nem jöttél, meddig várjak, meddig hallgassam a halott Callast? Rossz felvétel, rossz ének, minden elromlott, Casta diva. Casta di-i-i-i-iva-a-a-a… bla, hánynom kell. – Casta diva? Gyönyörű. Te nem érted?! Ajándékot ígértél nekem… – Fölösleges ez a szenvelgés, te naiv… tehén!

– Ne beszélj így velem, kérlek, így ne, kérlek, amikor te kértél, sosem ellenkeztem. Így ne, kérlek… – Menj haza! …………………… kop, kop, kop, ballagok le a lépcsőn. Az utca üres, behavazott, csendes, hideg, tél, tél, és te oly messze vagy. Taxi vitt el. Állsz a sarkon, halványkék sál, integetsz és mosolyogsz, a fogacskáid… Reggel öt óra. Sehogy sem akartam elhinni. Behúzódtam a fotelba és vártam a pirkadatot. És vártam, míg kilenc óra tájt felhívsz, hogy rendben megérkeztél. Belém költöztél, könnyen és magától értetődőn, valójában túl fájdalmasan. Szereted az állatokat, kedveském? Aludtál már valaha macskával vagy kutyával? Gyerekkoromban én gyakran. S aztán rövid ideig felnőttként is. Egy fekete kandúrral. Rám talált. Mintha az a macska megérezte volna, hogy szükségem lesz rá. Vagy csak menteni akarta volna magát, és mindegy volt neki, hogy kinek kínálkozik? Csak akad valaki… Amikor nagyon rossz passzban voltam, a mellemre heveredett, és kiszívta belőlem a nyomott hangulatot… …kedveském, tudod, milyen egy felakasztott kandúr? Nevetek. Szeretnék felaprózni néhány napocskát vagy félívet. Zokognunk kellene. Magunk és gyermekeink miatt is. Az anyám tesz így gyermekeivel egész életen át. S általában azt állítják, hogy az emberek már nem is tudnak sírni, hogy mogorvák és cinikusak. Megtanultak védekezni? Mi ellen? Maguk ellen. Az állatok kínzása ugyan mindennapi dolog, de főleg a várossal hozzák kapcsolatba, az agresszivitásával, sőt nemrég csaknem kővé meredtem egy fénykép láttán, amelyen a városi járda melletti fa ágán farkánál fogva felakasztott döglött macska lógott. Megrázó látvány. A halott borzalmas látvány fekvő helyzetben is. Hát még lógó helyzetben, merőlegesen metszve a teret… ilyen feltűnően igazolva helytelenségét. Szép mondat, ugye? Csak ne nevess ki! Az a mítosz, hogy a szlovák vidék jobb, tisztább, mint a város, faszság. Szlovákia egy lapos síkság. Folydogál rajta a lét, csak úgy mellékesen. Egyszer itt, másszor ott. Mint az enyém. Te kivétel vagy, ami erősíti a szabályt. Egy sebész pontossága, angyalom. De az igaz, hogy „szent dühben” felakasztani egy zsákbamacskát a saját kertedben lévő almafára, ez bizony… hatásosabb, költőibb, meghatóbb, mint durván, öncélúan, agresszíven farkánál fogva felakasztani a városi járda melletti fa ágára.

19

Idefigyelj: megyek a szeretett nagynéném udvarába. Dörömbölök az ajtón. Nem nyitja senki. Körülnézek az udvaron. Kilencéves lehetek. Gyakran járok oda. A nénivel való beszélgetések érdekesebbek, mint a rendszeresen ismétlődő haragok és kibékülések a korombeliekkel. A néni sosem mondja, „ma nem barátkozom veled”. Szeretem a nénit. Lehet vele beszélgetni mindenről. Magdáról is, a kényes dolgokról is, amikről a mama úgy gondolja, hogy egy kilencéves gyermeknek nem való ezeket feszegetni. A nénit Mérynek hívják, Amerikában született. Tehát szabad, nincsenek előítéletei. Semmiben. Szívesen visszamenne még Amerikába, csakhogy az útlevelével negyvennyolcban Any nővére ment ki ugyanabba az Amerikába, így szinténamerikai. Azt hiszem, hogy igazi klónozást a szociban senki sem élt meg. Az én nénikém igen. Ő, Méry Szlovákia vosztok részén él, s az ő néhány évvel idősebb nénje ugyanabban az időben, az ő nevével és születési dátumával Amerika vosztok részén. Ez nem kettő az egyben, hanem egy a kettőben. Kétegyediség! Szoci van. Mindenki, aki egy kicsit is érdeklődik a külföld iránt, Amerikáról nem is szólva, máris gyanús. (Ne feledd megemlíteni, figyelmeztess, kérlek, hogy elmeséljem neked, mit jelent gyerekkorodtól azzal a tudattal élni, hogy gyanús vagy, azzal az érzéssel, hogy téged valaki állandóan gyanúsít, s te is gyanúsítasz valakit. Micsoda érzés!) Óh, ez a Callas hogy bömböl… de szépen, metszi a teret… mint az a hulla! Nem engedheti meg magának (mármint Méry néném), hogy kérvényezze a kiutazást a nővére után, mert a nővére tulajdonképpen ő maga. Ettől gátlásos. Szereti Amerikát. Pontosabban a saját szentségesen ködös emlékeit Amerikáról. Kilencévesen (látod, fejedelmem, a mágikus kilences!, három isteni személy, három gesztenyepej, három nővér, három mogyoró Hamupipőkének, hét főbűn, hét becsületes, kilenc angyali kórus… tizenegy, tizenhárom… tizenhét… a tavasz tizenhét pillanata, ha, ha, ó Vjacseszlávom! Milyen szép volt, előkelő, gyönyörűen dohányzott, szerettem a látványt a tévében, ahogy fenséges kezének ujjaival puha ajkaihoz emelte, megszívta, nagy orrlyukai beleremegtek s kissé kitágultak, majd kifújta a cigaretta füstjét, ábrándosan, persze kiszámított tekintettel, gondolkodott és Oroszhonra emlékezett, mennyi is voltam akkor?, tán kilenc a kakóje glubókaje vpecsatlénije), tehát csaknem elfeledtük, miről is volt szó, aha, mint kilencesztendős (Méry néni) az anyjával és lánytestvérével visszatért Szlovákiába. Az apja soha. Van, tú, szrí, for, fajf, six, tudsz angolul?, mondja nekem sokszor. Ó, azok a gyerekek, akik apjukat csak ideálnak látták, elérhetetlennek!!! Fölényeskedik. Valamit tudok, meg már tanulok. Az ő angoltudása számomra, aki csak azt tudja, hogy „diszizdpen, diszizdbúk, diszizredkolor”, elérhetetlen. Elképzelem, mi mindent tud mondani angolul, holott az említett vantuszríforon kívül tőle soha mást nem hallottam. Szeretem őt különcsége miatt. Amerikai, aki itt él szlovák vidéken és ás. Egyedül van. A férje, anyám testvére meghalt egy évre rá, hogy én megszülettem. Ennek a Callasnak elviselhetetlenül gyönyörű a Normája. Nem bírom. Hangjának frekvenciája zavarja az én szívem kvintkörét! Az ő szívkörét is megzavarta valakinek a hangja. Véglegesen. Nem segített a varázsfű köré karddal rajzolt három kör sem. Kettesben iszogatni gyönyörű, de magányosan a világ legcsodálatosabb dolga. Mindjárt megmagyarázom, miért. Ez az önmagamhoz vezető út, az agyamhoz, a lelkemhez, a saját szükségletemhez. Emlékeimhez. A dolgokhoz, a gyerekkor hangjaihoz, a holtakhoz, akiket szerettem, az élőkhöz, akik halottak számomra… mert túlságosan szerettem őket, de nem kellettem nekik. Ott vannak, ahol lenni akartak, valahol messze, s már nem érdekelnek, s én már nem is tudom, nem is emlékszem, hogy mennyire szerettem őket… Szent Antal volt az első, Szent Felicitas, Szent Veronika, Szent János… Kilencéves lehetek. A néném, aki két nappal ezelőtt zsákba téve a kertjében fölakasztotta a kandúrját egy fiatal almafára, mert az idegeire ment, vékony lábával belenyomta ásóját a földbe. Mélyítette a gödröt. – Látod, újabb almafát ültetek ide. Te most kilenc vagy. Húsz esztendő múlva eljössz ide, én akkor már nem élek, leszakítasz egy almát és azt mondod: ezt a fát a nénikém ültette. Kedvesem, az a néni még él, de már nem emlékszik csaknem semmire. Én meg már negyven vagyok, nem huszonkilenc. Az almafái teremnek, de még soha nem kóstoltam belőlük. Más almák ízlettek. A szemközti udvarból. Korai, kesernyés, hullott, csak a hullottakból lehetett enni, csak hát csupa kukac volt, tele fekete petékkel, amitől mindig öklendeztem egy kicsit. De az az érzésem volt, ha visszautasítom, a vendéglátóim megsértődnek. Ha valaki meghív téged az almafája alá, ami a széles környéken egyedi a maga nemében, s te vagy egyike azon keveseknek, akinek kiváltsága, hogy az egyedi termésből részed legyen, úgy vélem, hogy nem

20

szabad elutasítanod, bár senki sem parancsolta, hogy majszold azt a fanyar levűt vegyesen a lárvák csíráival. Csupán kínáltak. Meggyőződtem, hogy finomak, idővel már ki sem haraptam, ki sem köptem, csak ettem, ettem. Akadt tiszta, nemesebb darabka is. Bizonyára úgy van, hogy az embernek sok mocsokságot meg kell ennie, hogy értékelni tudja a tisztaság, a tökéletesség ízét. Kedvesem, már rám se nézel. Bizonyára már sosem fogod fel, hogy a magányos iddogálás a legpompásabb dolog a világon. Mindjárt meg is magyarázom, hogy miért. Bizonyos feltételek mellett, ha a jelen lét végérvényesen tompa és üres, visszavezet önmagamhoz, a leglényegesebb szükségleteimhez. Az emlékeimhez. A gyerekkor hangjaihoz, a holtakhoz, akiket szerettem, az élőkhöz, akik holtak… mert nagyon szerettem őket… Ott vannak, ahol vannak. Valahol messze, és már nem érdekelnek, s én már nem is tudom, nem is emlékszem, hogy mennyire szerettem őket… Szent Antal volt az első, Szent Felicitas, Szent Veronika, Szent János… Lehetek vagy negyvenesztendős. A nénim két nappal ezelőtt a kertjében elhunyt. A fiatal almafa alatt találtak rá, amit tavaly ültetett. Vékony lábával nyomta az ásót a földbe. Valaki mélyíti a gödröt. Mintha a kagylóból visszhangzana a fülemben: – Látod, újabb almafát ültetek. Te kilenc vagy. Húsz év múlva ha eljössz, én már akkor nem élek, leszakítasz egy almát és azt mondod: ezt a fát a nénikém ültette. Kedvesem, ha valaki meghív az almafa alá, amely a széles környéken egyedi a maga nemében, s te egyike vagy azon keveseknek, akiknek kiváltságuk fogyasztani az almafa terméséből, ezt visszautasítani nem szabad. Ne vedd rossz néven. Önszántamból zúzom fogaimmal a lárvák csíráival teli fanyar leveket. Valószínűleg úgy van, hogy ha az ember megeszik minden mocskot, aligha tudja értékelni a tisztaság és a tökéletesség ízét. Fölteszem az Alinának című zenét. Musica mundana. Számomra ez a humánum zenéje. A zongora szétrakott kvintjeit hegedűk kísérik. Lassan, lassan, szünet, akkord, csend… Senkinek sincs joga zavarni kvintköreinket… Kedvesem, tudod, hogy megtanítottál nem szeretni saját magam? Nincs nekem magamon semmi jó, semmi szép. Kedvesem, kedveském! Hadd fújjam ki magam – „fúúú” –, gyerünk tovább. Ez a Callas! El tudod képzelni, mennyire szeretem? Kevésbé, mint téged! Hol is hagytam abba? Aha! Megyek az udvarba… Megyek tehát az udvarba, zörgök az ajtón, semmi, megverem az ablakot, tudom, hogy a néni egyedül van, bezárkózik még nappal is… semmi. Nincs kedvem hazamenni, szétnézek a kertben, takaros. Most egyszeriben nem tudom, hol folytassam. Mit emeljek ki az életemből… mondod, mindent, mindent mondj el, mindent, a te beszéded olyan pergő, annyira hihető, hogy szinte gyanús, nagyon gyanús, azt sem tudom, miért. Hiszen tudod, hogy megteheted, feltétlenül megbízom benned. De hát, szerelmem, minden nem lehetséges, félek… hogy más képet alakítasz ki magadnak rólam, mint amilyet szeretnék, kedvesem, tudod?… Ááá, már tudom, ezt a történetet rólam én is szeretem… nevetek, olyan vagyok, mint Seherezádé, de még mielőtt elkezdeném, most, hogy ujjaim végtelen élvezettel turkálnak hajadban, szeretném elmondani, ha te nem lennél, soha meg nem tudom, hogy a nő hüvelye olyan valami, ami élő, létező, önálló, ami tud akarni, követel… szóval én nem tudtam, tényleg, hogy a test oly zabolázhatatlan megszállottsággal tud reagálni… a puszta elképzelésre, a hang felidézésére, a tegnapi emlékre, a szóra, a telefon csengésére, nem tudtam, egyáltalán semmit, semmit… tudod, amikor csengettél, elsőként az rezzent és nyílt meg, beleremegett a testem egészen az agyamig, sikoltott, örült, sírt… nem tudtam, hogy ez természetes, nem tudtam, hogy ez nekem van! Nem tudtam… kagylócskám, hüvelyecském, puncuskám… egyszeriben az ilyen szavak olyan természetesek lesznek, mint a „lányka”… olyan jelzőkkel árasztottad el, mint fenséges, fennkölt, nem tudom, honnan vetted, az orvosi irodalomból? (nevetek)… mindegy, de hihető?, mindegy, számomra fedezted fel. Ketten egyek vagyunk. Ezáltal erősebb leszek. Ketten egyek, két nemileg egyforma lény. Vagy tán én lennék a maszkulinitás és ő a feminitás?, hm, nem tudom. Figyelj csak ide, szerelmem. Az úgy volt, hogy amikor megérkeztem Szlovákia vosztokjáról a legnagyobb szlovák faluba, nem volt hol laknom. Rügen szigetéről egyenesen ide utaztam Prágán keresztül, elegem volt a német hűvösségből, a tengerből, amelyben nem fürödhetsz,

21

a kemping sörösüvegből rakott piramisaiból, az éjszakákon át hangoskodó részeg endékásokból – akkor még szoci volt (megint ez a szaros rím!, mikor szabadulok meg tőle?), így hát leültem a Nemzeti Színház előtti padra. El tudod képzelni, mit érzett a lányka, aki végül az események mek-mekkájában találja magát! És várja az ágyneműt, a takarót, amit a szülei hoznak neki Ladán. (Azóta korcsolyázom a jégen – vékonyon.) Aztán már ment minden gyorsan. Anyám rendelkezett, a récsei munkásszállón semmiképp, csak a holttestén keresztül. S ott, ahol a Posta utcában ma bank van, ott akkor szálló volt, már nem tudom a nevét, de kényelmes, szép és meleg volt. Ott lerakodtunk. S mint minden maffia, minden klikk – albán, olasz, katolikus, zsidó, lengyel, orosz, így a keletiek is megtalálják a magukét. Elég egy telefon: – Halló, Margitka? – Halló, ki van ott? – Itt Róza. – Szent ég! (Sokatmondó – ebben benne van minden, nem?) Mire volna szükséged? És már ment is. Margitkának volt egy unokája, a Metropolka fölött lakott (mi van ott most?, valami bank, nem tudom), a kórházzal szemben a Mickiewicz utcán, Margitka mondja, beköltözik az unokámhoz. De hát hogy, így az anyám. Ne félj attól, ki fogja kifizetni, hogy ő ott lakik, így hát a tiéd is ott lakhat, ha én mondom. Jó, mondja Róza, erre innunk kell, úgyhogy holnap kettőkor az Szlovák nemzeti felkelés téren lévő emlékműnél, akkor még SZNF-nek hívták. Törékeny voltam, hosszú hajú, hippisen öltözve, amit magam varrtam és festettem Szivárványnyal. Tudod, mi az a Szivárvány nagy Sz-szel? Rainbow? Nem. Házi ruhafesték fehérneműre. Ez a szivárványos holmi mégsem illett a kastélyba, ahol valaha apácák voltak. Ma fennkölt, kutató csend, tapintatos, disztingvált lakók, elhalmoztak indokolatlan kedvességgel. Első nap hányingerem támadt – a félelemtől, az izgalomtól, a saját kishitűségemtől. Kettőkor tehát elmentem az SZNF-emlékműhöz a Polomába arra a vodkákra. Ittunk mind – a szüleim, Margitka és én is. Ittam kettőt vagy hármat, a szüleimtől nagy gyorsan elbúcsúztam, és vissza sem nézve indultam a Széplak utca felé. Még hallottam, ahogy anyám szipog. Margitkát ezután még egyszer láttam. Kerékpárral mentem Pozsonybesztercére, s a kerítés mellett kicsit beszélgettünk. Haláláról véletlenül szereztem tudomást Janától. Sosem köszöntem meg neki, sokáig bántott ez, de aztán megértettem, lehetséges, hogy majd én is segítek valakin, aki majd elfelejti megköszönni, s ezzel az ügy megoldódik, s a bűntudatom ezzel megszűnt. Én neked köszönöm. Te azt mondod, nekem köszönöd, én mondom, nem, én köszönöm neked, s te megint, hogy nekem… Elég a köszöngetésből! Mint minden színházban. Egyszer legördül a függöny. Kedvesem, lejátszom Nina Simone-t, Baltimore 1978, My father always promised me / that we would live in france / we go boating on th seine / and I would learn to dance… Megnyugtat. Eláraszt valamiféle nem tragikus melankóliával, amit élvezek. Apámra gondolok. Amikor még kicsi voltam, megígérte, ha nyer a lottón, vesz nekem egy vagon narancsot. Elérhetetlen ízek, s mindig valamilyen rendszer által meghatározott ízek! A mai napig nem nyert a lottón. Viszont megtanított táncolni és szeretni a zenét. Ha megírom neked ezt a könyvet, apámnak ajánlom. Armina kinyitotta a bejárati kapu nehéz ajtaját, lépteinek kopogása felhallatszott a lépcsőn az első emeletre, s a kezében előre elkészített kulcsot bedugta a zárba, mielőbb benn akart lenni a térben, amely teljesen idegen és kényelmetlen volt számára, amelyben még nem töltött egyetlen éjszakát sem, ám amely egyedüliként védhette meg ebben helyzetben. A kulcs azonban nem ment a zárba. Arminát izzadság öntötte el. Az augusztusi forróságtól meg a félelemtől, hogy a tulajdonos, aki egyáltalán nem is sejti, hogy Armina beköltözött a lakásába, váratlanul megérkezett a szabadságról, s Arminának mindent el kell magyaráznia. Dadogni fog, remegni fog a hangja meg a térde, hivatkozni fog a nagyanyjára, Margitkára meg a saját anyjára, lesüti a szemét, minden nagyon kínos lesz neki, nem tűnik majd megfelelőnek az egész, kurva, a picsába, nyisd már ki, aki vagy az ajtó mögött, hadd legyek túl rajta. Gondolatban trágársággal védekezik a törékeny Armina. Csönget. Csönget. – Rögtöööön – hallatszik a jellegzetesen mély női hang fejezetünk jellegzetes melódiájával. Armina gyorsan összpontosít, hogy arcán öntudatos kifejezés lássék. Csikordul a zár, az ajtó hirtelen kinyílik, de csak egy résnyire, amennyire a lánc engedi, és Armina előtt megjelenik egy vizes, az ő törülközőjébe bebugyolált hasonló korú lány. Sötét hajú, nagyon szép, villogó szemű, kissé mérges, s kérdezi:

22

– Mit óhajt? – Én… én itt laknék. Tudja, én vagyok Armina és az anyám meg a maga nagymamája… – Jaj! Az a piros bőrönd az ebédlőben a tiéd? No, ennek Renáta örülni fog, hogy Margitka megint intézkedett – és hangosan röhög, s Arminában feloldódik a feszültség. – Gyere beljebb, én Jana vagyok, Renáta barátnője, a virágokat jöttem megöntözni, és ellenőrizni a lakást, s lezuhanyoztam, ez alighanem a te törülköződ, ugye? – Igen, nem számít. – Bocsáss meg, megyek és befejezem. Jana ezzel eltűnt a fürdőszobában. Milyen szép. Gyönyörű leány, arca valamiben hasonlított valamelyik színésznőhöz, szomorú, dacos, hamiskás, gondolja Armina. Romy Schneider? Igen, meg kissé Claudia Schiffer, csak fekete kiadásban. Armina szeretett foglalkozni az emberekkel, arcukkal, hangjukkal, figyelte az érintkezés során tapasztalt kölcsönös rezonancia skáláját. Ezt az adományt vagy átkot még gyerekkorában fedezte fel magában, s a kezdeti félelemből fokozatosan szenvedély lett. Arminka, miért reszketsz, mutasd, nincs lázad?, pánikolt az anyja, ha Arminához olyan lény közeledett, aki megremegtette, mint a húrokat. És fordítva, voltak olyan típusok, akiknél Armina megdermedt, kővé vált egy pillanatra, mint egy semmibe révedő szobor, aztán hirtelen a tiszta önvédelmi ösztön hatására magához tért a gyerek és elszaladt, kitört a hullámhosszból, ami ártalmára volt. Armina fokozatosan tudatosította ezt a másságot, megtanulta alkalmazni, úgy bánni vele, hogy inkább hasznára, mint kárára legyen. Meg kellett ismernie a küszöbértéket, nem engedni sem a túlságos megrázkódtatásnak, sem a túlságos dermedtségnek. Nem kísérletezni főleg az elsővel. Nem fokozni az erős remegést még és még erősebbre. Tán természetes, ha ilyen specifikus érzékenységgel rendelkezünk, vágyunk kísérletezni, vágyunk engedni a gyeplőn, mi mindenen tudunk uralkodni, milyen mértékben, milyen ismert dimenzióban, vágyunk megbontani a védőburkot és megtudni, mi történik, milyen tragédia, vagy fordítva, milyen boldogság a korlátokból való szabadulás, más kéj különbségének érzékelése révén. S ezt a vágyat Armina magában hordozta, mélyen, mélyen és hosszan. Ezzel a Janával minden rendben volt. Központ, közelebb a remegéshez, de a remegést nem érzékelte, semmi megrázkódtatás. Csupán tiszta szimpátia. Armina belépett a különleges, vertikálisan tagolt konyhába. A bejárat a folyosóról nyíló ajtón át, a balra lévő konyhapult mellett, ami egy kiemelt részen állt, valami pódium félén, onnan vezetett két lépcső az ebédlőasztalhoz, onnan nyílt ajtó a kamrába. A mellette lévő szobából televízió hangja hallatszott osztrák vagy német adóra kapcsolva. Armina az asztalnál ült, úgy tett, mintha valami szaklapot olvasna, nem tudván, miként alakul első társalgása Janával. A nyitott ajtóban megjelent egy felöltözött sötét hajú lány, parfümillat lengte körül, Jana rágózott, intett a kezével és közölte: – Addig is érezd jól magad, én megyek és telefonálok Renátának, hogy szombaton nehogy gutaütést kapjon – s azzal becsapta az ajtót. Majd nyomban visszalépett, és az ajtóból még viszszakiáltotta: – Kérlek, senkinek se nyiss ajtót, előbb kérdezd meg, ki az, jó? Nyugodt lehet. Armina ma senkinek sem nyitja ki, akárhogy is szóljon a csengő, még ha vegyi riadót jelentenének is, még ha valakinek az életéről lenne szó, Arminának ehhez a lakáshoz semmi köze, anonim van itt, mintha nem is lenne. – Jó, addig is, szia. És köszönöm. – Mit? Margitkának köszönd, szeva’. Arminát mintha megcsípte volna az utolsó mondat. Kikapcsolta a tévét. A bőröndjéhez indult, de úgy döntött, hogy nem csomagol ki mindjárt. A szobában volt egy hitvesi ágy, az ablak alatt heverő. Armina arra ült. Nem értette, hová jutott az élete, a valóság érzékelése és értékelése mintha nem lenne összhangban, egy színész beszél, a hang meg egy kicsit eltolódott, kissé lemaradt. Armina aztán felállt, odalépett a kitárt ablakhoz, az utcán trolik és villamosok csilingeltek, a szemközti kórházban a nővérkék a műszereket készítették elő. A hangok, a hangok, a hangok biztonságot jelentettek Armina számára, hátteret, amivel egybefolyhatott, amiben elveszhetett, beletemethette a fejét. Eltelhetett vagy öt óra, Armina még mindig az ablaknál volt, nem állt, odatolta a széket. Sötét volt. A város játszotta a maga színházát. Megvilágítva minden oldalról, ezernyi rögzített utcai lámpa fényét – sárga, narancsszínű, pirosas – szabályos ritmusban átszúrták az autók fényszórói, a hunyorgó szemaforok, a mentők kéken villogó fényei. Armina az égboltra pillantott, lehet, éppen ufó repül át, gondolta, és sok hét óta először elmosolyodott, ült a sötét-

23

ben, levetkőzött, nagy volt a hőség, a levegő meg sem rezzent. A meztelen Armina elnyújtózott, hallgatta a szemközti sebészeti ügyeletről átszűrődő nyögéseket, nyugodtan folytak a könnyei, a teste mozdulatlan volt. Armina olyan állapotot élt át, amit életünkben talán csak egyszer élhetünk át. Hirtelen fájdalmat érzett a köldöke tájékán. Végérvényesen vége a gyerekkornak, a labilis biztonságnak, a biztonság önámításának. Szabadság. Armina útján valaki megnyitotta a sorompót, s neki át kellett mennie. Ettől kezdve már formailag is az „adults”-nak nevezett tömegbe tartozik. Huszonhárom éves, fájdalmas, de ahogy a szemközti ablakból hallani, vannak nagyobb fájdalmak is. Szerelmem, állandóan kérdezgetem, milyen ízű az én nektárom. Mindig azt mondod, hogy nagyon édes. Óh, Istenem, tényleg, elveszítem magam, ha arcodról, az ajkadról veszem, elveszítem magam, ha arcom a melledre hajtom, ha érzem az illatát a sima aranybarna bőrödnek, hónaljadnak, lágyékodnak, ha számba gyűjtöm verejtéked, az illatost, én, én… szerelmem, mondod, hogy szeretnél reggel mellettem ébredni… tudod, ha valaminek meg kell lennie, az úgy lesz, a fatalizmus segít… Óh, Istenem, A fatalista! Olvass nekem valamit az orosz klasszikusoktól, kérlek, mielőtt folytatnám a mondókám, olvass nekem a te nem tipikus előadásmódodban, amit imádok, egy darabkát az új Brodszkijból, mondjuk A héja őszi rikoltását, és aztán én olvasom el neked azt a verset, amelynél éppen magától nyílik ki a könyv, és az jellegzetes lesz, fontos lesz, mindig így van. … Szárnya kitárva leng a légben, egyedül, alatta a dombok láncolata, éber tekintete látja, ahogy köztük az ezüstfolyó áttör kígyózva, mint élő penge. Húsba, tollba, pihébe ágyazott szív borzongva, rugaszkodva, csapkodva, a saját tüze hajtotta lény ollóvá nyílik, éle vicsorítva nyírja az ősz azúrját, éppen Ám egyre följebb viszi az örvény, egyre magasabbra. Hasa alján a tolla hidege égeti. Alantra meredő tekintete látja a kihunyó láthatárt, lent tizenhárom első állam sejti, látja: emelkedik a füstgomoly a kéményekből. S éppen a kémények száma emlékezteti a magányos madarat, hogy hová is jutott. Szépen olvasol… és most én, találomra, jó? Hol is nyílt ki? Miért éppen itt? 1965. január l. A címet elfelejtette a csillag. A királyok ajándékot nem hoznak, csak a gyorshírű szellőt érzi meg az arcod. Az árnyat fáradt válladról ledobod, elalvás előtt elfújod a gyertyát és

24

hagyod folyni az éjt – gyertyáknál több napot jósol a naptár. Mi ez? Gyász? Szürke bánat. Mit fejből ismersz, az a dal? Újra hallik. Na és. Szólhat. Aztán csendülhet újra. Hadd szóljon, még ha meghalunk is, hála szánknak, szemünknek, s annak, amit időnként láthatunk, mi a távolba késztet minket. Némán kutatja szemed a plafont. A harisnya üres – lenn vagy a padlón. Tudod – a fösvénység az első lépés, s mit mondanak: öregszel, testvér! Késő már hinni a csodában. Tekinteted a mennyek magasában, s megérzed: hogy ez így igaz, csak önmagadnak adhatod magad. Mondtam, hogy ez jelzés lesz?… Most nem tudom folytatni a mondókám, bocsáss meg. Csendben. Cscscscscs, cscscscscscs… csendben… Szembecsukás, érzékelés. És érzékeljük kölcsönösen, kölcsönösen önmagunkban, ne vegyük figyelembe azt az utolsó strófát, kérlek, most én kérlek… Alicante, Alicante! Május 27-e, vasárnap van. Reggel nyolc óra lehet. Éppen az állomásról jövök. Most gyakran járok oda. Cigiért. Már nem tudok meglenni nélküle. Az állomáson iszom egy kávét a csupaüveg bisztróban. Esik, esik, esik. Életem legszomorúbb májusa a végéhez közeledik. S mi jön? A legszomorúbb június, július, augusztus, szeptember, október, november etcetera? Lassan megyek le a lépcsőn, elhagyom a villamosok végállomását. Egy exhibicionista marha! Ott áll, csuklya a fején, a szájában cigi, mindkét markával fogja a gusztustalan fehéres-rózsaszínű farkát, és hugyozik az emberekre. Egyenesen arra a keskeny útra, amerre az állomásról jövő gyalogosok útja vezet. Fuj! Minek mutogatod! Ki kíváncsi rá, te disznó? A szívem hevesen ver. Ah, szívem, el ne repülj! Futásnak eredek. Minden megszakadt, minden. Látod, Alicantéról akarok beszélni, Alicantéról, és mindig elkanyarodom, mintha mindig valami fontosabb lenne. Most, hogy itt cigarettázok az erkélyen, és az előttem lévő nagy fa pirosodó cseresznyéit nézem, emlékeimből felmerült Enkvist (valaki porszívózik, úristen, hogy búg, gyerekkoromtól ki nem állhatom ezt a hangot, alighanem ugyanúgy, mint aki porszívózik, én ezt nem csinálom, s újabb héten át marad a piszok), egyszer egy iratban nagyon okosan szólt arról, nagyon jól arról, mennyire örül, hogy vidéki, és mintegy öt kilométernyit kellett gázolnia gyalog a hóban az iskolába, és arról beszélt ebben, hogy néhány dolgot, főleg azokat, amelyek a családjára vonatkoztak, csak anyja halála után tudott (mert) publikálni. Én írhatok bármit. Biztosra veszem, hogy az én családomból azt nem fogja olvasni senki. S ha mégis, nem jön rá, hogy róla van szó, de ha mégis, letagadom. Mondom a gyerekeknek: a könyv fantázia, a betű kép, mellőzzétek a szerző életrajzát, az nem lényeges… Semmi távolság nem létezik. Az írás a te verejtéked, a te véred, a te húgyod, a te taknyod, a te váladékod, bármiről is írsz. És semmi más, a gyerekkorodon, a családodon, a TE HÓAKADÁLYAIDON kívül, amelyeken át kellett küzdeni magad, nincs más. Tökéletes plágium sem létezik. Abban a legtökéletesebbikben is benne vannak a te deformációid, a te kis szépséghibáid. A kollégák mosolyognak és összesúgnak, tán lökött lettem. A barátok elszomorodnak… Eh, leszünk mi még vidámak, ne féljetek! Lesz még bor, meg zene is!

25

Locsogunk, locsogunk, mindannyian csak locsogunk. Ámde! Szabadság, a szólás szabadsága! Mi is akarjuk a magunkét, nem? A szeretett emberben semmi sem mocskos, minden tiszta, édes és tökéletes, minden váladék, a te véred is ízlik… mondod. Igen. Megtanítottál rá. Igen. Nem tanítottál meg, ez természetes volt, spontán, igen, mint teát, kávét, tejet inni, igen, még ízletesebb, igen, volt benne számomra eddig ismeretlen gyönyör, igen, először, igen, világos tudomásulvétele a test lelkiségének a világmindenség szakadékaiban, igen. Igen, kedvesem. Tenger. Tehát Alicante. Persze mindenki ismeri Alicantét. Azt a turista fürdővárost, Spanyolország keleti partvidékének közepe táján. Tengerek. Keveset ismerek belőlük. Tenger csak egy van. Észrevetted, hogy mennyire mások a nyaralóhelyek szezon után? Melankólikusak. Öt norvég nyugdíjas, anyák pöttömnyi lánykáikkal, tengerpartok, amelyeken elhagyott lábnyomok láthatók, szél, a testek nem meztelenül kelletik magukat, mindenki dob magára valamit, az edzettebbek derékig a vízben dideregnek, az emberek egybefolynak a sirályokkal. Semmi zene a rádióból, csend. Semmi bódé Algidával, pizzával vagy helyi ínyenc különlegességek váltakozó bűzével. Csípős, nedves sós illat. A szél az arcodba, a sziklákhoz csapdossa ezt, ahogy hordozod magad előtt. Peter, Pierre, Pietro, Peterburg. Moszkvában még nem voltam soha, Alicantéban igen. Szállóban, kilátással a strandra. Észrevetted azt is, hogy a szállókban használt kozmetikai készítmények sajátos illatúak, mintha erotikus ingerlés lenne a céljuk? Évek múltán némelyik illat a szállóbelire emlékeztet, ilyenkor átcikázik bennem a fájdalom, előbukkan a mélyből az emlék, mintha rúgó röpítené, az illat emléke, semmi más, csak az illat, aha, ez Alicante, ez Madrid, ez meg Barcelona. Más test illatát még nem ismertem. Mennyi is voltam? Tizennyolc. Az érzés, hogy minden legfontosabb még vár rád, minden előtted van. Nagyszerű kezdet Alicantéban. Mi jöhet utána? Már csak valami jobb, érdekesebb, izgalmasabb. Aztán hirtelen elillan a kép. Csak állsz és nézel. Nézni, a tengert bámulni, távolítani… mindent távolítani akarsz, hogy az a legtökéletesebb, és az első minél később jöjjön el. Kincsként óvod magad. A fejedből minden elpárolog. Csupán a látványt éled át. A látás üzenetét. Szem, szemecske. Tükörkép benne, a világ visszfénye. S akkor átvillan rajtad a hirtelen sejtelem… nincs semmi, senki, csak a te csillogó gömbjeid a fejedben, gurítani fogod, bezárod, kiereszted, letörlöd a könnyeket róluk, állandóan, fáradhatatlanul, ez az értelme mindennek, tőlük függ minden, ami a fejedben, a szívedben van, kit fogsz szeretni, míg be ne zárod végérvényesen. Ez az aktus lesz a legnagyobb meglepetés az emberi magányban. Meg leszel fosztva a lehetőségtől, hogy hírt adj róla. Alicantéban szerzett felismerés. Csalódott vagy? Én is. Kevés a tengerhez mérten, ugye? Egyszer elmegyünk oda együtt. Egyszer… abban a legdrágább szállóban szobát veszek ki, erkéllyel, kilátással a tengerre, ágyba hozzák majd nekünk a reggelit, az ebédet meg a vacsorát is, naponta friss virág a vázába… s éjjel meg szeretkezni fogunk a tengerpart pálmái alatt, őrülten, kéjjel, giccsesen… annyi gyöngédséget kapok tőled, amennyit még soha életemben nem kaptam senkitől. Tehát már tudod, szerelmem, hogy szeretem a tengert, de hát ezzel így van csaknem mindenki, ebben nincs semmi eredeti. És még szeretem az utazást vonattal, vagyis szerettem a vonatozást, bárhová, haza, a szüleimhez. Hol van az otthonom? Már hosszabb ideje élek ebben a városban, mint a szülőhelyemen. Az én emigrációm! Sokszor töprengek ezen. Igen, ez emigráció volt. Világos okok miatt… nem világos célokkal. A végzet. Tudod, hogy az a ház, amelyben most élek, az első volt, amit meglátogattam, amikor önálló albérletet, saját lakást kerestem? Jártunk, kopogtattunk az ablakokon, ahol világos volt, kérdezgettük a jóembereket. Keresni, keresni. Csrr! Csrrr, csrrrr! – Ki az? – szólt ki egy idős bácsi. – Jó napot! Mi vagyunk ketten, két lányka, Danka és Janka, s lakást keresünk ebben a negyedben, vagy albérletet, nem tud, kérem, ilyesmiről ebben a házban? (Istenem, megint, itt van, megint, megint a fejemben, az átkozott! V vásem dómje… piano, rövid szünet, v vásem dóómje, piano, hosszabb szünet, v vásem dóómje [és tempó] kak szni zalatííje, moji gyétszkije gódi teklí, v vásem dómje vkuszíl ja vpérvije rádaszty csííísztaj i szvetlóóój ljubvíííí [a hegedűk emelkednek], no szivódnya uznál ja drugóóje, ja pabjedal sto zsizny nye ramáán [csatlakozik Anyegin, Olga, Olga, kórus, kórus, kórus, anya, anya, Olga…] ja uznal… mózset bity

26

tócsna angel, kedveském… kórus, kórus, hegedűk, dobok, hegedűk ritmikusan, kórus, egyszerre mind, mind, csúcs, csúcs, ah, ah… K uszlúgam vásim ja… [Hegedűk, hegedűk, hegedűk, dobok, dobok… Csend.]) – Itt minden foglalt, kislányok, próbálkozzatok a szomszéd házban, hanem gyertek be, főzök nektek gyógyfüves teát, leültök, elbeszélgetünk, egyedül vagyok, egyedül. Amikor két évvel később a lakásszövetkezet főnöknőjénél ültem, és elsőre lakást kaptam minden csúszópénz nélkül, a hangomban és a szememben nagy sürgetés lehetett. S amikor a Božena Němcová utcából az állomás mentén elkísért, valami vibrálni kezdett bennem. A közeli utcában lévő háznál megálltunk, kinyitotta kulcsával a kaput, befordult jobbra a földszinten és kinyitotta azt a lakást, amelyikben egyszer már ittam gyógyfüves teát. Üres volt, már két éve nem lakott benne senki. A lakásból különleges mágikus meleg áradt, a falakat világoskék és korallvörös minták díszítették. Egy pillanatig sem tétováztam. Odaköltöztem, annyi ligetfalui közös albérlet után a saját szobámba. Hihetetlen. A dolgok is, meg az emberek is, akik határozottan toppannak az életünkbe, előzőleg mint valami látomás jelennek meg. Délibáb. Bár nem élek a pusztán, az én délibábjaim rám találtak. Te is délibáb voltál. A pusztában élek. Ah, tehát a vonatok! Szeretem a vonatokat (fáradt vagyok, valahogy elveszítette könnyedségét az írásom…) Valahogy kifulladt! A tornácon állok. Május. A cseresznyevirág szirmai szálingóznak, mint a hópelyhek Istvánkor, mint akkor, amikor az újév névnapja volt. Elhatároztad magad. Az önvédelem jegyében. Lehet, hogy mások… helyetted? Valaki más benned? A lányomnak problémája van az iskolában. Miattam? Miattam. Az ifjúság örökös hátrálása! A macskák állandóan a lábam alatt vannak. Már csak kettő. Cirmos nem jár ide. Hármuk közül ő volt a legérzékenyebb, kényeztetést kívánt, simogatást. A macska is mind más, a Kolumbusz nem tűri a simogatást, csak zabálni akar, Pupita néha igényli a kedveskedést. Cirmos? Örökös figyelmet igényelt és kényeztetést, a beszélgetésért nagyon hálás volt. Emlékszel Almodóvarra? Hogy szerettük! Beszélj vele, beszélj velem. Már nem akarod. Elfeledkeztem róla, ritkán etettem, nem cseréltem a vizét. Csipás volt a szeme, mindig vizenyős, nagyon, nagyon szomorú volt, s egy nap aztán nem jött. Kedves macskáim, bocsássatok meg, kis időre elvesztem. Nem lett volna szabad megfeledkeznem róla, hogy ha kapcsolatba kerülök valamilyen élőlénnyel, akkor már felelős vagyok érte. Kedvesem, minden odalett. Ma sokat ismételgetted magad. Olyan dolgokról beszéltél, amiket már két napja elmondtál nekem. Hallgattam, de úgy hiszem, egyszer megelégeltem, és azt mondtam: de hisz ezt már mondtad nekem. Valahogy gyorsan beszélsz, a tekinteted elszáll fölöttem, mellettem, mintha már nem bírnád kivárni, hogy elmenjek. A szeretkezésünk is olyan volt, mint valami emlékszertartás – mondom neked: feküdj rám egész testeddel, mint akkor, vagy: emlékszel, hogy csináltam előtted először? Teljes természetességgel? Én is, mondom, igazolva a már igazoltat, én is, és addig soha senki előtt, csak magányomban… mosolygok, ez szomorú, ha ilyesmiben az emlékeket kell segítségül hívni. Nem segít azon sem az öltözék, sem a parfüm, semmi. Mi volt az? Mi volt az? Azon gondolkodom, milyen törékeny is ez a mi világunk, mintha minden céltalan lenne, mintha a véletlennek lennénk az eredménye. Amikor karácsonykor erre gondoltam, azt mondtam, milyen nagyszerű dolog is ez. „Nos hát, Armina, ne légy olyan, mint Goethe, ne hívd a pillanatot, hogy álljon meg, úgysem áll meg” – írod. Mintha minden űzne otthonról, minden. Az asztal, a székek, a fonott ülőkék, meg a tiszta fából lévők, a lámpa fehér gömbje, a hűtőszekrény, az ablakban lévő virágcserepek, dobozok, kép, amit neked festettem, s amit már sosem adok neked, a por, a padló, az ajtó kilincse, a ruhaszárító, az ágy, az ágynemű, mind mintha űzne, nincs hová hajtani a fejem, nincs hely, minden űz el, el, el. El. Hová? Bárhová. Az utcára, az állomásra, gyakran, gyakran az állomásra, vonatok, vonatok, a város nyüzsgése, kocsma, ahol már leltári tárgy vagyok! A pincér szemrehányóan néz rám, lo-

27

csogok, nevetek, agyonütöm az időt. Megbocsáthatatlan! Ugyan mit vétettem. „Bocsáss meg, ha megbántottalak” – mondod a telefonba. Ha, ha, ha, ha, röhögök. Bocsáss meg, uram, én vétkem, én vétkem, én vétkem… Az enyém is. Verjük a mellünket, aztán megy minden tovább. Katolikus országban élünk, ahol minden megbocsáttatik, csak meg kell bánni! Ez szép is, csak néhányan erre sem képesek. Megértem. A reális szívfájdalom ezt nem érti, szerelmem. Most nem. Kérdezek. Nem jutok semmire. Nem tudjuk, miként születnek a csillagok. Mindez valamiféle gubanc, sötétség… mi van belül, nem látható. Csak azt tudjuk, hogy ez a gubanc egy napon önsúlya következtében összeomlik, forogni kezd saját tengelye körül, és vonzani kezdi a körülötte lévő csillagközi anyagot. Emelkedik a hőmérséklet, a korong magva izzik, s új csillag jön a világra! Hirtelen fény, robban, kialszik… oltsd el, kérlek, és gyere már hozzám… Meddig lehet ezt bírni? „Kedvesem, szörnyen érzem magam. Te vagy hozzám a legközelebb álló ember a világon, s az is leszel. Nagyon kérlek, ne törölj ki az életedből!” – mondod a telefonba. Mit akarsz tőlem tulajdonképpen? Ez csak játék vagy őrület? Még mindig nem tudod, Armina? Eltelt egy év. Mintha semmi sem történt volna. Elölről kezdhetem. Visszapillantás. Az időjárás egyforma. Magas légnyomás. Veríték, reklámszatyor a bevásárlással, és kisszükséglet. Nagyra nőtt, a partok beomlottak, átszakadt a töltés a kint és bent között. Belül szétfolyt és ömlött tovább, tovább. Bizonyos pillanatban mindenkinek (kik a mindenkinek?, mindenkinek körülöttem?, igen, körülöttem mindenkinek, a közelemben lévőknek, azoknak is, akik távolabb vannak, akik a legmesszebb vannak, és mégis kapcsolatba kerülnek velem) megszűnt tetszeni és tudatosan meg ösztönösen felépítették a partokat és kijelölték a határokat. Az én bensőm ellenkezett, csapkodott, zúzódott az odahordott köveken, mint egy palack pezsgő a hajó orrán. És második és harmadik és tizedik és századik. Nem akarta elfogadni, nem akarta megérteni. Mesterséges természet. Széjjeltörődni? Nem, tömöríteni. Freud úr, egyáltalán nem ismerem önt, egykor olvastam, amikor divatban volt a nemzedékem körében (minden nemzedéknél van időszak, amikor divatban van), de nem emlékszem semmire. Csak arra a szóra. Tömöríteni. Nincs eszközöm, nem ismerem, s nincs kedvem a könyvtárban turkálni. Nincs arra időm. Majd megtanulom magam. Már most, ma, ahogy itt állok az ajtóm küszöbén, és időt szakítok az utolsó cigire, állok itt, mint valaki, mint aki már kívülről nézi önmagát. Mondom, hogy visszajövök. De így van ez? Nem volt az az időszak, amiről mások beszélnek, most meg már én is, hogy nem voltam, arról az időszakról, amikor voltam…? Mi volt az? Nem tudom. Nevezzük – bensőnek. Lehet, hogy gondolkodás közben világossá válik, és találunk jobb kifejezést. Tehát a „bensőnk” valamire reagált, és leszakadt a láncról. A csillag meg akart születni. Az állapot kezdetben újként értékelődik, ismeretlennek, vonzónak, kellemesnek (félelmetesnek), kéjesnek, aztán ez kissé keveredni kezd, de nem tudom, mivel, vagyis tudom, csak azt nem tudom, minek nevezzem, milyen új névvel illessem, hogy az ember elkerülje a közhelyest, a giccsest, meg mindazon negatív értékelést, mint ahogy azt a profanizált kifejezést használom, hogy fájdalom, aminek hallatán mindenkinek felfordul a gyomra, mert tudja, hogy a fájdalom… mi is?, mi kérem?, hát a fájdalom! (virtuális szakaszban) tulajdonképpen nem létezik, vagyis létezik, de csak orvosi értelemben, mint seb, amely vérzik, például a lábon vagy másutt, fertőtleníteni kell és leragasztani. Némelyek elismerik, hogy létezik más fájdalom is, de… ez a szó nőnemű, vagyis női, tehát női szótárból való… esendő?, nem eredeti esendőből, nyafka, melankolikus nőszemélyekből, lehangoltakból, akik nem tudnak igazán dönteni, s mi nem ilyenek vagyunk, igaz? Nem is akarunk ilyenek lenni, mert az nem eredeti, és ez kívül esik az uralkodó és irányadó példákon és a jelenlegi társalgási szokáson, idomuljunk a mai példaképekhez, a médiumok szerintiekhez, alakuljunk, hogy a minta megfeleljen, teljesítse a mai modern nő testi és lelki paramétereit!, mai modern férfi!, mai modern gyerek!, mai modern ember!, mai modern kutya és mai modern macska!, úgyhogy: keressünk megfelelőbb kifejezést, keressünk!, legyünk rugalmasak, rugalmasak, rugalmasak, gumi, gumi, amőba… keressünk!, minek!, fájdalomra?, szofisztikusabb?, igen: na, próbáljuk meg! De ezt már nem te mondod, Armina? Ki mondja ezt? Tömörített érzelem, amit mindjárt láthattok egyenes adásban. Ezeket a szövegeket nem neked ajánlom, sem az apámnak. Saját magamnak ajánlom. Apámnak írok mást, más helyütt és más állapotban. Megérdemel egy vidámabb és befejezett regényt. És itt van még egy kiegészítés, kedves olvasó, az utolsó levél, amelynek volt címzettje, és 1996. augusztus 24-i dátummal bélyegző is a 4 Sk Slovensko feliratú bélyegen.

28

Üdvözöllek, Arminka, köszönöm a leveled és csókollak (ha még szabad)… Miért is váltunk szét? Kérdezed, hogy tényleg az ivás… Igen, ez volt a fő ok. Bizalmatlan voltam veled, és magamnak sem hittem. Szükségem volt önmegtartóztató morális támaszra, hogy ne hulljak szét végképp. Hiszen magad is láthattad, milyen állapotban voltam. Először és utoljára az életben. Nevermore! Mindketten túlságosan megbízhatatlanok voltunk, ráadásul féltem a Te kitöréseidtől. Ki nem állhatom a konfliktusokat, s az ilyen esetek előidézhetik a visszaesést. Más okból is ittam… hiszen tudod. Igen, igazad van, támaszra lesz szükségem, de főleg nyugalomra. Tudod, hogy szeretem. Írod, hogy semmi sem oly nehéz, mint amilyennek látszik. Realista vagyok – de igen! Nagyon nehéz lesz visszatérni oda, ahol már voltam, megszerezni újra az önálló orvosi állást. Mondod, hogy mindent be lehet hozni… nem tudom. Meg kell majd változtatni a szakomat, ez újabb háromévi kemény munka. Remélem, hogy az agyam bírja – de az idegek! Arminka, az, hogy te eltávolodtál az emberektől, akiknek terhükre voltál (és ők meg Neked), az nagyszerű. S az időnkénti magányba vonulás természetes reakció, ez önvédelem a múlttal szemben. S a Te ellenszenvednek az egyes emberekkel szemben két gyökere van: a) reminiszcencia, tudatalatti elszámolás a múlttal és a kapcsolatokkal, amiket felszámoltál, de ezt belül nem fogadod el, b) a tapasztalat hatása és az emberismeret – ezeken keresztül, magadon keresztül, kapcsolataidon keresztül. Hogy nem akarsz szedni semmilyen tablettát, ez OK. A fordítottja lenne hülyeség. Hogy magad akarsz kilábalni a helyzetedből – tedd meg magad, de ne egyedül, magányosságban. Remélem, értesz. Hogy vagyok? Amit a kezelés adhatott, megkaptam. A stresszhez alkalmazkodtam, megszoktam a rohanó életmódot, megtanultam benne „futni”. Semmi újat nem tudtak mondani, csupán azt, amit már eddig is tudtam. Most nagyon unalmas és szomorú minden. Menedéknek fogom fel, hasznos veszteségnek. Azt mondtam, kibírom, kibírom, ha törik, ha szakad. Búcsúzom, kislányom, üdvözöllek és csókollak. Pá!  Vércse Miklós fordítása

Inge Hrubaničová (1965): szlovák nyelv és irodalom – történelem szakon végzett az eperjesi (prešovi) egyetemen. A Szlovák Tudományos Akadémia Ľudovít Štúr Nyelvtudományi Intézetében dolgozott (a szlovák szinonimaszótár [1995] társszerzője), emellett a pozsonyi Stoka színházban tevékenykedett (1991–2000). Jelenleg a Kalligram Kiadó szlovák részlegének szerkesztője, publicista, a pozsonyi Skrat színház tagja. Az itt közölt novella a Láska ide cez žalúd/ďok (A szerelemhez a hason/makkon keresztül vezet az út, Aspekt, 2007) című kötetből való, melyet Anasoft litera 2008 és Bibliotéka 2008 díjra is jelöltek. Vércse Miklós (1932): műfordító, tanár. Párkányban él.

29

TA L L É R E D I N A

n

o

v

e

l

l

a

A húsevő A

fiam titokban értem harcol. Naphosszat csak ül egy kisszéken nagyapám, az utolsó évében, a kályha és egy háromajtós tükör között. Nem csinál semmit, bámul maga elé, aztán jön a köhögő roham, káromkodással, majd rövid, csendes gubbasztás. Megint köhögés, káromkodás, gubbasztás, köhögés, káromkodás, gubbasztás, újra és újra. Menjünk ki a levegőre, ott jobb lesz, hamarabb gyógyulsz, kérlelem, de őt csak a sárga föld gyógyítja meg, azt mondja. Állítólag a mélyebb rétegekben sárgás színű a föld, legalábbis arrafelé, ahol nagyapám él. Persze nem mindig számít, honnan jössz, milyen vidékről, az ember néha egészen távoli ismeretlenekhez lesz hasonló. A lányom például fekete, göndör, dús hajú, az erőlködéstől egy kicsit pufi az arca, sötétbarna a bőre, ordít, mikor megszületik, úgy néz ki, mint egy kövér, néger énekesnő. Nekem meg azt mondja az apja, olyat, amilyet én csináltam most, ő csak egyszer látott életében, a tévében, egy indián asszonytól, az szülte meg így a gyerekét, néhány perc alatt, szinte csendben, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Nagyapám tudta, hogy nem sokára meg fog halni, még az időpontját is sejtette szerintem, azért káromkodott, szidta Istent, hátha az megharagszik rá és büntetésből hamarabb mehet majd el a gyógyító sárga földbe, de nagyanyám szerint pont azért kell még élnie, mert magára dühítette a Mindenhatót. Az utolsó előtti évében ültet egy cseresznyefát nagyapám, a házunk elé, hogy maradjon a munkájának gyümölcse. Segítek ásni, nem kell túl mélyre, vékonyka cserje még, alig van gyökere. Ha majd erről eszem a cseresznyét, mondja, jusson mindig eszembe, amit elkezdtem, azt be is kell fejezni, nem elég például csak elültetni a szőlőt, vagy a cseresznyefát, azokat metszeni kell, művelni, permetezni is például, különben kieszi őket a nyavalya. Ha megéri, még megtanít permetezni engem, mert nincs férfi a családban, ha ő nem lesz, anyám férje nem számít. Megtanít mindenre, úgy is rám akarja hagyni a szőlejét, meg ezt a cseresznyefát, meséli és köhög. Beszéd közben zihálva vesz levegőt, a háta hajlott, szája sarkában fehérre gyűlik a nyál. Born to be Wild, ez van ráírva a fiam sárga harci pólójára, amit a keresztapjától kapott egy szülinapra, illik hozzá, jól áll neki a sárga. Mágikus ruhadarab, láthatatlanná tevő erőteret biztosít, magyarázza a fiam, ha ezt viseli, nem tudnak hozzáérni a Borzalmasok. Milyen Borzalmasok, kérdezem. Nagy szörnyek, az a legijesztőbb bennük, hogy van különleges képességük, alakváltók, meséli, de legyen elég nekem ennyi, minden más titok, így is többet árult el a kelleténél. Sárga póló, kék bukósisak, igazi motoros, és egy szürke műanyag pajzs a balkezében, így indul harcba, nap mint nap, általában az ebédlőben, mert ott nagy a hely, lehet ugrálni, meg kardozni, minden szuper titkos, nem is szabad észrevennem, hogy mi történik. Rám se nézz, anya, jó, mert akkor elfelejtem, hol tartottam a mesémben,

36

ezt mondja, mikor játék közben véletlenül találkozik a tekintetünk. Piff, puff, dirr, durr, ilyeneket mond akció közben és hadonászik a jobb kezével, sitty, sutty, a levegőt kaszabolja. Ha ekkora háború van, vennem kell egy kardot is, nem harcolhat üres kézzel a fiam, erre gondolok és kap egy szürke műanyagot, ami jól illik a pajzsához. Csalódottan bontogatja az ajándékát, ez egy műanyag kard, mondja. Kis töprengés után félreteszi, kedvesen rám mosolyog, megesett a szíve rajtam, érzem. Jó lesz ez, anya. Tartaléknak. Ha a láthatatlan fénykardom elromlik. A lányomnak nem ellenségei, hanem képzeletbeli barátai vannak, pontosabban egy egész állatkertje. Nem lehet tudni milyen és szám szerint mennyi állat, de ha tud majd számolni, nekem, csak nekem elárulja, hányan vannak. Addig legyen elég annyi, ő egytől, egyig látja mind. Ne izguljak, csak csináljak mindent úgy, ahogy ő mondja, akkor baj nem lehet. Süssek külön tepsi pogácsát a láthatatlan barátoknak, menjek arrébb a kanapén, ha nem férnek el tőlem, és ne csukjam be a taxi ajtaját, a fél állatkert még be se szállt, ilyeneket mond nekem a lányom. Lehet abban valami, hogy a gyerekek egészen furcsa dolgokat látnak, vagy, mondjuk, észrevesznek olyasmit, amit mi nem. Előfordul, hogy a felnőttek órákig, esetleg hónapokig, évekig tudnak rágódni valamin, hiába keresik a megoldást, nem találják. Olyankor összeomlik az ember, még az is előfordul, hogy a saját gyerekének a vállán sír, mert nincs ott más, vagy nem akarja senki más nyújtani a vállát. A gyerekek igen, ők bírják az ilyen helyzeteket, talán azt hiszik, végre komolyan veszik őket. Odamész a fiadhoz, vagy a lányodhoz, lefelé görbülő szájjal, szégyenkezve, mert mégiscsak te vagy a felnőtt, de mire eszedbe jut, hogy erősnek kell lenned, gyenge leszel teljesen és akkor fogod magad, elkezdesz panaszkodni, egy gyerek vállára borulva sírni, hogy hű, meg ha, de nehéz minden, nem látod a kiutat. Gyerekként én is sokat segítettem a felnőtteknek. Még nagyapámnak is, pedig a kerti munkákat mindig untam, az izgalmasabb feladatokat sosem engedték a kicsiknek. Szőlőt metszeni biztos izgalmas, ott az a nagy girbegurba metszőolló, és nyissz, te döntöd el, mi marad, minek kell hullania, vagy a permetezés is érdekes egy gyereknek, mert ott például hasonlít a felszerelés a szellemirtók cuccához, jól el lehet játszani a gondolattal munka közben, hogy te vagy Billy Murray vagy Dan Aykroyd, és megmented a világot. Szóval azért izgalmas munkák is vannak a földeken, mind a felnőttek dolga, nagyapám imádta is nagyon a kertjét. De a gyerek, az gazol, vagy krumplit szed, esetleg kapál, semmi érdekes. Így aztán kicsit tényleg örültem, hogy nagyapám azt tervezte, mielőtt meghal, még megtanít engem erre-arra az izgalmas feladatok közül, bár már nem voltam gyerek. Készültem rá, komolyan akartam venni a feladatot, de a végén nem lett belőle semmi, hiába nőtt a cseresznyefa szépen, és a szőlőlugas is befutotta a nagy udvarunkat, roskadozott a finom, hatalmas szemű kecskecsöcsűtől. Az történt, nagyapámnak az utolsó évében már nagyon elment a kedve. Csak ült egy kisszéken, naphosszat gubbasztott, jobbik esetben arra bírtam csak rávenni, hogy picit menjünk ki sétálni, nézzünk rá a szőlőre, meg a szép, fiatal cseresznyefára. Később már sétálni se akart, mondjuk, már nem is volt neki miért. Anyám férje kiirtotta a szőlőt az udvaron, hozatott helyette gyeptéglát, napernyőt, asztalt székekkel, a ház elé tujákat ültetett, a cseresznyefát meg azért vágatta ki, mert állítólag eltakarta a napfényt. Anyámnak is segítettem sokszor. Például éjjelenként, mikor lefelé görbülő szájjal sír a vállamon, hogy nem talál a helyzetből kiutat, mert szeretne elválni, de fél, hogy akkor bántani fog bennünket, az egész családot, mert nagyon erős ember anyám férje, ilyenkor sajnálom és szégyellem is magam, hogy miért vagyok kislány, mért nem inkább fiú, akkor én is erős lennék, szanaszét kaszabolnék minden borzalmas ellenséget, aki szemet vet anyámra. De azért így is meg tudtam vigasztalni mindig, mert volt egy gyerekdal, amit még a bölcsiben tanultam, azt nagyon szerette hallgatni tőlem anyám. Ültem ringó kis ladikon, úszott három rózsaszirom, az egyik az anyué, a másik az apué, harmadik enyém. Ennyi. Ettől mindig jobban lett anyám, sokáig nem értettem, miért. Szerintem nem nagy szám ez a dal, sőt, ha belegondolsz, zagyvaság. Ül a szerencsétlen kisgyerek, tök egyedül egy ingatag csónakban valami mély víz közepén, tuti, fél. Nem hiszem, hogy pont énekelni lenne kedve, meg virágszirmokat osztogatni anyának, apának, amikor sehol, senki. Ahogy a világot látni akarom, az nem jó, a szerelmem szerint, ki van színezve, vagy el van maszatolva, mindegy, a lényeg, hogy túl sok benne a máz, sehol egy ember. Ezt felejtsem el,

37

szerinte, ne akarjak szép történeteket, engedjem el a szépséget, szabaduljak meg tőle, mossam le, mint a körmömről a vörös lakkot, ha nem dolgozom. Anyám férje pedig azt mondta, el vagyok szállva magamtól, ne higgyem, hogy nem vette észre, lenézem őt. Nem csinálok semmit naphosszat, csak olvasok, sunyítok a szobámban, ki se jövök, kerülök mindenkit, mert azt hiszem, különb vagyok, de kurvára nem. Nem érti, mi a szarért hordom úgy fenn az orrom, nem vagyok én senki, egy nagy senki vagyok. Még a vaj árát se keresem meg a kenyérhez, amit ő ad nekem, úgyhogy húzzak végre a francba, szarik ő az iskolámra, unja már, sokba kerül, ha tanulni akarok, dolgozzak meg érte és kurva gyorsan költözzek el, ez nem az én otthonom, hanem az ő háza, öregapám nem pattoghat már. És még hozzáfűzi, menjek, keressek magamnak végre valami pasit. Ha egyáltalán lesz, akinek kellek, mármint úgy, hogy minden nap, mert szerinte engem nem lehet elviselni, nézzek csak körül, nem szeret senki, csak a bajnak vagyok, a férfiak engem csak megbaszni akarnak. Ő mondja így, anyám férje. Állítólag semmi meglepő nincs abban, ahogy párt választunk magunknak, tök kiszámítható. A nők olyat keresnek, amilyen az apjuk, a férfiak meg olyat, amilyen az anyjuk, és általában meg is találja zsák a foltját. Ez durva dolog szerintem, sokan odalettek már emiatt. Ott van például egy görög mese, egy vak figuráról szól. Illetve az elején nem vak, csak nem látja a fától az erdőt, jól érzi magát a bőrében, legalábbis azt hiszi, azt akarja hinni. Jó férj, remek apa, menő fickó, meg minden, de valahogy mégsem stimmelnek a dolgok. A történet végén mindenre fény derül. Magától jön rá, mármint a főhős, hogy véletlenül megölte a saját apját és feleségül vette a saját anyját. Nem tudta, hogy az apjával meg az anyjával műveli ezeket, de az már mindegy, nagy gáz van, jön az ájuldozás, összeomlás, meg ilyenek, persze a sztorit régen találták ki, akkor mindenki virágnyelven beszélt, és nagyon szerettek jajgatni. Tényleg sok egy kicsit, de mégis jó történet, mindenkinek ajánlom, a vége a legfurább. A fickó kiszúrja a saját szemét, büntetésből, mert amíg látott, vak volt. Szép gesztus, szomorú is, férfias is, pont, amennyire kell. Fut egy rohadt nagy kört, kiderít mindent, magáról, meg a sunyi, képmutató családjáról, leépülés, felépülés, jellemileg, mindenhogyan, és a végén ugyanott köt ki, ahonnan indult. Vak, bár legalább tudja, mit nem lát. Lehet abban valami, amit anyám férje mondott nekem. Abból gondolom, ahogy a férfiak jönnek, mennek, próbálnak közlekedni, de állítólag velem nem lehet, vagy nagyon nehéz. Kevés vagyok neked, nem tudlak boldoggá tenni, ez nekem túl bonyolult, veled minden olyan nehéz, ilyeneket mondanak nekem a férfiak. Aztán sírás-rívás, elmenés, megszakad a szív, romokban az élet. Mindenki elmegy, én meg itt maradok. Később persze visszajön, megemlíti az anyajegyet a tarkómon, vagy a combomat, mellemet, esetleg az apró sebhelyet a csípőmön, kinek mi marad meg belőlem. Kérlel, szeressem, ha nem is örökre, legalább egy kicsit hadd maradjon, mert szomorú, apátlan, anyátlan árva nélkülem, állítólag felejthetetlen vagyok. Már ami megmaradt belőlem neki. Az a felejthetetlen, szerintem úgy gondolja. Állítólag a férfiakat könnyű megvigasztalni, mint a gyerekeket, mert csak egy dolog lebeg előttük, jól akarnak lenni, már ha nagyanyámat kérdezem. Ha boldoggá akarom tenni az uramat, semmi más nem kell, csak tartsam tisztán az otthont, főzzek meleg ételt, adjam oda magamból éjjel, amit kér, és legyen mosoly az arcomon. Ez olyan könnyű, nagyanyám szerint. Megpróbálom ehhez tartani magam, nyitva az ajtóm, még kopogni se kell, csak bejössz, nézegetsz, kiválasztod, mi kell neked, viheted, egy boka, egy váll, vagy kettő, kinek mennyi, mi kell, neked a hangom például, mikor elélvezek. Volt képzeletbeli barátom. Egy kislány, négy-öt éves, térdzokni, piros kötényruha, apró fehér szívecskékkel, és ugyanolyan masni a hajában. Elég fura barát különben, nem is az, inkább társ, sosem beszél, csak bámul nagy szemekkel, úgy tesz, mintha észre se venne, átnéz rajtam, sír, vagy vicsorog, ez mindig attól függ, mit gondol rólam éppen, általában valami baja van velem. Idegen Gyermeknek

38

neveztem el, így hívják, jó nyálas név, azért lett ez, mert egyszer, közvetlenül azután, hogy megtanultam olvasni, anyámtól kaptam egy sárga, keményborítású könyvet, amiben két mese volt, a Diótörő és az Idegen gyermek. A Diótörő nem nagyon érdekelt, de a másiknak már a címe is tetszett. Olyan misztikus, amikor egy gyerek idegen. A történet is jó, ijesztő figurák vannak benne, meg szörnyek, gyerekjátékok válnak szörnyekké, ez bejön nekem. Elolvastam, teljesen magával ragadott, ezért neveztem el a képzeletbeli kislányt Idegen Gyermeknek, de csak a név azonos, különben semmi. A szerelmem azt mondja régen, mi összetartozunk, sosem tudunk elszakadni, ez nagyon szép, kellőképpen nehéz is, romantikus, meg minden, de nem ok arra, hogy együtt legyünk, mármint hogy nap mint nap. Velem egy kapcsolat többszörösen terhelt lesz, állítólag. Ha egy férfi mellettem dönt, annak örökké számolnia kell a stresszel, bárhol vagyok, valaki más is megkíván, mert megérzik a többiek, hogy képtelen vagyok választani, legalábbis a szerelmem szerint, máshova vágyom, vagy másra, esetleg mindenre, azt se tudom eldönteni, mi jó nekem. Ez, mondjuk igaz, mármint hogy nem tudok választani. Nem nagyon ismertem apámat. Az én képzeletbeli társamnak is van különleges képessége, szeméből lő ki jégcsapokat, a kis vörös. Ha elege van, valami nem tetszik neki, szépen, lassan hátrahajtja a fejét, képtelenül hátra, anynyira, hogy a tarkóját belenyomja a hátába. Mélyen beszívja a levegőt, erőt gyűjt, ennek nem lesz jó vége, várod, mindjárt visszabillen a feje, rád néz, leüvölt, arcul köp, lehány, vagy valamit csinál, ami nagyon nem jó, de persze nem akkor csinál valamit, amikor várod. Húzza az időt, te lebénulsz a félelemtől, akarod, legyen végre valami, túl akar lenni rajta az ember, ez nem is félelem, hanem rettegés, el sem képzelem, mi történhet, el sem tudom képzelni. Ezt a pillanatot várja meg a vörös masnis kiscsaj, tarkóját a hátára szorítva, lendületet vesz, hirtelen visszarántja a fejét, hallom a nyakcsigolyái roppanását a lendülettől, hidegen rám néz és jégcsapot lő ki a szeméből, egyenesen a torkomba, vagy a gyomromba, esetleg a szemembe. Mikor hova sikerül, szerintem nem céloz, csak lövöldözik szanaszét, bántani akar. Kicsit azért mégis megismertem apámat. Tudom például róla, nem szokott elköszönni, sokáig nem értettem, miért. Később kiderült. Visszajön, a lehető legváratlanabb pillanatokban futunk össze, apám, meg én, jobb is, hogy nem köszön el, biztos látjuk még egymást. Például ülök egy parkban, a fiam ugrabugrál, harcol a Borzalmasokkal, a pad mellett egy játszótér, sikongatnak a gyerekek, anyukák beszélgetnek egymással, egymásról, kis körökben, nekem háttal. A park felé nézek. Zöld fű, kék ég, a liget tele fákkal, szökőkút, delfin szájából felfelé nyomul a vízsugár, ívet rajzol, mire lehullik, apró vízkavicsokká válik szét. A Liget Büféből egy férfi tart felénk, a vízporon át látom, ott sétál apám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, sétafikálni, ide-oda. Szia, apu. Megáll. Tesz egy fél lépést előre, aztán ugyanezt visszafelé, zavarban van, ijedt, első pillanatban nem ismer meg, vagy nem tudja, mit csináljon, szokatlan a kép, felnőtt nő, gyerekkel. A fiam megáll, áll ott apám, meg a fiam, én ülök a padon, nem mozdul egyikünk se. Ki ez a bácsi, anya, kérdi a fiam, nagyapád, válaszolom. Az unokád, ezt apámnak mondom. Nyáron, délután, ha már nem volt olyan égető a nap ereje, nagyapám egy hosszú, fekete slaggal locsolta a kertet, annak volt olyan hangja, mint a delfin szájából zuhogó víznek. Elképzeltem gyerekként, a slag tulajdonképpen egy hatalmas kígyó, varázsmérge van, ha rászórjuk a kertre, a növények beszélni tudnak, beszélgettem is velük, nagyanyám rossz szemmel nézte, de megengedte, azzal a feltétellel, hogy a mák közelébe nem megyek, az veszélyes, főleg, amíg zöld. Zuhogott a víz a szökőkútból. Megyünk, mondom a fiamnak. Felpattanok a padról, csontsovány, idegroncs nők pattannak így fel, az elfojtott feszültség pattogtatja őket, feszült vagyok én is, hülye helyzet, érzem, apám áll előttem váratlanul, feketén-fehéren, a haja fehér, a szeme alig látszik, mosolyog, vagy legalább próbál. Annyi mindent elrontottam, ne menj el, maradj még, engedd meg, hogy itt legyek, annyi mindent szeretnék mondani, csak most nem jut eszembe, maradj még, engedd meg, ne menj el, és így tovább, árad a szó apámból, mint a vízfolyás, se füle, se farka, csak mondja, mondania kell. Tényleg te vagy a nagypapám, kérdi ámuldozva a fiam, hülye helyzet, érzi ő is, de nem nagyon érdekli, nyár van, vakáció, azt akarja, jó legyen neki. Gyere velem játszani, gyűjtsünk kavicsot, mondja és megfogja apám kezét.  A szöveget Eliza[beth] Grace fotóival illusztráltuk

Tallér Edina (Kiskunhalas,1971): Budapesten élő televíziós műsorvezető, újságíró, a VEAN Production forgatócsoport dramaturgja, a FEMALE.HU alapító tagja. Két gyermek édesanyja.

39

SEAMUS HEANEY

Parti asszony Shore woman

Ember a hegyre, asszony a partra. Ír közmondás

Sívó dűnéken át gyalogoltam, Apró szemű, száraz homok szitált, Én a döngölt szélen mentem. Kiszikkadt Kagylóhéj ömlik el, fehér csigaház Az öbölben sző� és visszabonto� Holdfényen. A távoli sziklán Gyűlik a sápadt szappanhab. Hemzsegtek a vízben a makrélák: hamar Kapás volt, csak be kelle� dobni a horgot – Úgy vergődtek, ahogy a csép hadar. Víz ala�i ellensúly nehezült rám, Ahogy lassan a levegőre húztam, És vastagon villant a fényre fenn. A hajófarban te�-ve�. Szóltam neki: „Ez olyan könnyű, hogy már szégyellem.” De ő szó nélkül állta a halrohamot, A keze járt. Mint a szél nélküli Vitorla, úgy petyhüdt meg hirtelen A sodorból kiérve a zsineg. Tudtam, jó messze került tőlünk a föld. „Számold őket” – ennyit mondo�, mielő� A barna delfineket észreve�em. Mint csillámhabos malomkerekek, Úgy bukfenceztek. Olyasvalami Érzés volt, mintha hegy nő� volna oda Egyszer csak, a vizet hasítani. Farok és orr közt izom abroncsozta őket, A vízből kiugrálva özönöltek

Melle�ünk. Mondtam, lassacskán kimehetnénk, Mert megtámadnak akár egy csónakot is, De ő nem, azt mondta, ez csak mese, Jobban tennénk, ha nem vennénk be mi se – Most egyszer s mindenkorra megmutatja. Az olajos hátaktól visszare�ent Talán: én csak feküdtem, sikítozva, Sós permetlében, az ingatag dereglyén. Éreztem, alulról hogy döngetik, Rosszul voltam, olyan jó volt nekik. Hálát adni jövök a partra néha, Vagy csak ide menekülök ki tőle, Hadd babrálgasson a tűzzel. Érzem i� A biztonság-ízt, a polcos homokban A borotvakagyló a fő veszély, Bár apám beszélt bálnatetemekről – Néhány sokáig fuldoklo� a buckán. Ám az álmok mocorognak ma éjjel, És nyílt tengeren, mélyen bent hevernek. I� bóklászom, csigaháztörmeléken, Talpam ala� ropog a sima héj, Magam lehetek e parlagi utcán, Mely a holdfény és árnyékom közt a membrán. Imreh András fordítása

Seamus Heaney (1939): ír költő, író. 1995-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Dublinban él. Imreh András (1966): költő, műfordító. Kötete: Aminek két neve van (JAK-Kijárat, 1998). Budapesten él.

43

Triptichon Triptych

1. Gyilkosság után Mintha emlékeinkből jönnének elő, Vagy nyugtalan ősök térnének vissza: A dombon jár két puskás i�ú, Durvák és kemények, mint fegyvereik. Kinek fáj a mi bajunk? Ki álmodta, hogy békében élhetünk Az eső-mosta, szél-csiszolta tájon? Bazalt, vér, víz, piócák, sírkövek. Az ősi, ártatlan magányban Brandon és Dunseverick közö� Apró szemű virágok járnak eszemben, Vágyo�, bántatlan orchideák. Kis kőházat látok a kikötőben. Tágas térben széles ablakokat. Felderül a szív. Lesétálsz És a hajókról makrélát veszel. Reggel fiatal lány lép be az ajtón, Kosarát megtölti színültig Az újkrumpli, káposzta, répacsomó, Még friss a zöldje és a héján a föld. 2. Szibilla Mint felpa�ant zsanér, mozdult a nyelvem. Megkérdeztem tőle: „Mi lesz velünk?” S ahogy kútban az elfelede� víz Megremeghet reggel a robbanástól, Vagy falon felfuthat a repedés, Úgy hangzo� fel válasza: „Azt hiszem, még a formánk is más lesz. Űzö� kutyák. Ősgyíkok. Hangyanép.

Míg a bocsánatnak nincs ereje, nyelve, Míg a sisakos, vérző fa ki nem zöldül, És nem nyílnak rügyei, mint gyermeköklök, Míg a szennyes magma nem költ ki fényes Nimfát… I� mindenki a pénzre gondol, És az időről beszél. Kapzsi álmaikban Olajmezők ringatják a jövőt. Csend Halraja hemzseg halászhajók radarján. A földet, melyhez fülünket tapaszto�uk, Megnyúzták, kérges le�, beleiből Hamis jósok faggatják a jövőt. Vigasztalan zajoktól visszhangzik szigetünk.” 3. A vízparton Devenishen egy szalonka csa�ogo�, És az őr gyászdalokat dúdolt A torony tövében. A farago� kőfejek Szétmálltak, mint kenyér a vízben. Boán a sírok közt az istenszemű, Kétarcú, meglékelt kőfej, élveteg ajkkal Némaságomra némán felelt. Eső szenteltvíztartója. Kárhozat. Horse sziget hűlt tűzhelye mellől Felnéztem az égre a nyito� kürtőn, És hallga�am egy köröző helikopter Fülsiketítő berregését. A párkányon pókhálós csorba korsó És kalapács hevert. Mezítláb rohantam Volna a partra, minden porcikám Aláza�al felkínálkozni vágyo� Görnyedten fohászkodni bocsánatért. Csúsztunk-másztunk, de megtanultunk járni! Egykor Newrynél helikopter cirkált Ijedt de elszánt menetünk fölö�. Gerevich András fordítása

Gerevich András (Budapest, 1976): költő, műfordító, forgatókönyvíró. A Szépírók Társaságának alelnöke, a Kalligram szerkesztője. Legutóbbi kötete: Barátok (Kalligram, 2009).

44

Ábécék Alphabets I.

Az apja ökle, ujja, hüvelykujja Árnyékot vet a falra: hogyha vár, O� szuszog egy nyúl feje. Megtanulja, Tanul mást is, ha iskolába jár. Egy hétig füstöt rajzol a táblára, Majd villás ágat: neve Y. Ez az írás. A ha�yú nyaka-háta: 2, mondja is magabiztosan. Háztető és keresztléc: ehelye� Van, aki a-t mond, és van, aki á-t. Van térkép meg nagybetűk, és lehet Jól és rosszul fogni a ceruzát. Előbb „másolás”, majd „fogalmazás”, Egy ferde kapa jelzi, hogyha jó. A tanteremben csönd, tintaszag és Az ablakban a földgömb: színes O.

II.

A deklinációk: tiszta hosanna, Míg hasábonként szívódo� bele Mind acélosabban az Elementa Latina ijesztő bőrkötete. Mert már szigorúbb iskola okta�a, A tölgy védőszentjéről neveze�, Hol csengőszóra indult minden óra, De ő válto� a latin fórum helye� Egy o�honosabb kalligráfiára. I� fák voltak az ábécé betűi. A nagybetűk: almafa és virága, A sorok: árkon vadrózsa vesszői. Mezítláb, könnyű, bő ruhában és Halk rímekkel, zsongással fürtösen

I� érte a múzsa, mint a napsütés, Aztán eltűnt a homályos sűrűben. Új írást tanul. Mint a másolók: Fehér mezőn hajtja lúdtollait, Míg cellaajtaján rigó zörög. Aztán önfegyelem, böjt, jéghideg. Északra szigorodnak a szabályok: Ő asztala fölé görnyed megint. Krisztus sarlóját rejte�e az árok. Az írás csupasz lesz és Meroving.

III.

Fordul a Föld. Ő belép egy fa O-ba. Shakespeare-t idézi és Gravesre utal. Az iskolaablakot ledózerolta Az idő. És hol száz keresztben állt A kéve-lambda, s a krumpliverem Ledöngölt delta-falát felpúpozták A fagy ellen, o� most fölényesen, Mint nyomdagépről hullanak a bálák. Az ajtók fölö� nincs már ómega Szerencsepatkó. Ám a jelek nyelve, Mint Konstantint az égre írt csoda, Az IN HOC SIGNO, ma is úgy vezérli, Mint az a színes földgolyó, amit Egy szellemlátó akaszto� fel nála, Hogy ne csak az „egyszerű dolgokat”, Hanem a világegyetemet lássa, Ha külföldre megy. Mint az űrhajós Látja ablakán, miből vétete�: A kelő, akvatikus, tiszta O, Mint felnagyíto� petesejt lebeg – Vagy ahogy én nézem, szemem kitárva A vakolót a létra tetején: Falunk meszeli, míg nevünk fölírja, A fura betűket egymás után. Mesterházi Mónika fordítása

Mesterházi Mónika: költő, műfordító. Legutóbbi verseskötete: Sors bona (Osiris, 2007).

45

Glanmore szone�ek Ásás Glanmore sonnets

Digging

(részlet)

Két ujjam közt a sima toll, Mint pisztoly csöve, úgy lapul.

I.

Hang szánt a hangba: feltörik a földet. Húsz elmúlt év legenyhébb februárja Barázdán meggyűlt köd. Mélységes csöndje Távolból riad traktorok zajára. Utunk gőzöl, lélegzenek a hantok. Ezt a kivése� domborművet i� Bejárni jó, tapodni völgyet-dombot, Míg ugaromat mélyig művelik. Ekék falják a talajt. Az érzékek Elülnek bennem, illatával éleszt A leendő rózsa, a sötét gubó. Várni kell… Jönnek, ködzáport kavarva Kísérteteim a tavaszi partra. Porzik az álom, mint húsvéti hó.

II.

Megérzés, rejtekből kimoccanás: Érződik a szó, már tapintható, Már porzik tőle a sötét odu – „Nem is titkok ezek, hanem csodák.” Így mondta rég Belfastban Oisin Kelly, Ahogy a követ kuta�a, kopogta�a, Mintha az anyag emlékezne arra, Amit a véső próbál tudakolni. S most i� van Glanmore, a mezei skóla, Hol árokpartról hozzám visszazenghet A hang, mint régi, lassú dudanóta – És kitart, megtart, eloszlat, felenged: Hang szánt a hangba, feltörik a földet, Vers fordul versbe, mélyig szánt a csöndje. Géher István fordításai

Éles csikorgás az ablakon át, Az ásó a köves talajba vág: Apám az, ás. Nézem, ahogy Háta az ágyások közö� előre dől, Fölemelkedik, húsz év távolából, Ütemre görnyed a krumplisorokban, Ahol áso�. Bakancsa megült az ásó fején, Térde oldalt megtámaszto�a nyelét. Mélyre nyomta a vasat, kifordíto�a A lombos bokrokat, szedtük a krumplit, Jó volt a hűvös gumót tenyerünkbe fogni. Ó, hogy tudo� bánni az ásóval az öreg! Éppen úgy, ahogy az ő apja. Senki nem vágo� annyi tőzeget A Toner-lápon, mint a nagyapám. Egyszer tejet vi�em neki papírral Bedugaszolt üvegben. Fölegyenesede�, Megi�a, és folyta�a máris, körbevágta Kihasíto�a és válla fölö� Hátravete�e, megint lehajolt A jó kis tőzegért. Áso�. A krumpliföld hideg szaga, a cuppogó Nedves tőzeg, átvágo�, élő gyökerek Az emlékezetemben újra élnek. De nincs ásóm, hogy őseim kövessem. Két ujjam közt a sima toll Lapul. Azzal ások. Ferencz Győző fordítás

Ferencz Győző (Budapest, 1954): költő, műfordító, az ELTE angol tanszékén docens. Legutóbbi kötete: Radnóti Miklós élete és költészete (monográfia, 2006). Géher István (1940): költő, műfordító, esszéíró, irodalomtörténész, egyetemi tanár, az irodalomtudomány kandidátusa. Legutóbbi verskötete: Polgár Istók (Kalligram, 2008).

46

ARANY ZSUZSANNA

t

a

n

u

l

m

á

n

y

„PARDON, KOSZTOLÁNYI”1 Dokumentumok és kérdések egy rovat körül

P

esten beszélték, hogy Kosztolányi egy nap sápadtan érkezett haza, és azt mesélte feleségének, hogy mikor a villamoson egy úr véletlenül rálépett a lábára, a következő szavakat intézte hozzá: „Pardon, Kosztolányi!” Mindenki tudta, miről van szó. Kosztolányi Új Nemzedék-beli szereplésének megítélése mind a mai napig sok vitát vált ki. Már kortársai is élesen támadták, de a későbbi kritika sem feledkezett meg arról, hogy e működéséért kárhoztassa, sőt, nem egy esetben ideológiai megfontoltság is vezérelte emlegetését. A híres egykori sakkozó, mára politikus Garri Kaszparov javasolja egyik könyvében, hogy elsősorban ne azt nézzük, miről van szó egy szövegben, s miről szól egy történet, hanem azt, hogy mi mindennek a célja.2 Ha az ő szellemében járunk el, akkor a következőt is figyelembe vesszük: miért születtek olyan írások, melyek Kosztolányi szereplését kárhoztatták, anélkül, hogy filológiai kutatásokba bocsátkoztak volna? A továbbiak eztán következhetnek: mik lehetnek filológiai kutatásaink eredményei, s hogyan értelmezzük ezeket? És talán a legfontosabb, részint gyakorlati jellegű kérdés: hogyan viszonyuljanak a problémához a kritikai kötetek szerkesztői, valamint a bibliográfia készítői? Miközben az Új Nemzedék Pardon-cikkei naprólnapra jelentek meg, a Népszava s a bécsi emigráns lapok intéztek éles támadásokat nem pusztán az egyes glosszák, hanem a szerzők, köztük Kosztolányi ellen is. Kiss Ferenc monográfiájában3 közölt ugyan pár cikket ezek közül, ám nem mindet (s a közölteket is némileg cenzúrázva),4 minek köszönhetően az 1979-ben tálalt képet korántsem mondhatjuk teljesnek. A legérdekesebb történet, melyről az említett monográfia is megemlékezik, az, mikor Kosztolányi Dezsőné ellátogat Bécsbe, Békessy Imréhez és Hatvany Lajoshoz, hogy férje műveinek német nyel-

vű fordításáról és kiadásáról tárgyaljon. Göndör Ferenc, Az Ember című lap munkatársa hosszú, szarkasztikus hangvételű cikkben5 ír Kosztolányi viselkedéséről, aki e cikksorozatnak köszönhetően esik el a külföldi megjelenés lehetőségétől, hiszen Lorsy Ernő, aki lefordította volna munkáit, nyilatkozatban határolja el magát.6 És Kosztolányi emiatt veszik össze többekkel is az Új Nemzedék szerkesztőségében. Göndör Ferenc ugyanis idézi Kosztolányiné szavait, mely ugyan torzítás is lehet, tekintettel a személyes és politikai ellentétek elmérgesedésére, ám talán némiképp tükrözheti, Kosztolányi milyen véleménnyel lehetett környezetéről, s mennyiben vállalt közösséget az Új Nemzedék szerkesztőségében dolgozó nemzeti radikálisokkal. Ahogy írja Göndör, Kosztolányiné szájába adva a szavakat: „az egész szerkesztőség aláírt egy nyilatkozatot, hogy Milotayval együtt kilépnek és megcsinálják a Magyarság-ot. Az uram is aláírta a kilépő nyilatkozatot. Azonban amikor a kivonulás megtörtént, Dezső nem ment mégsem el a Milotay lapjához, éppen a Szabó Dezső-hecc miatt. A Dezső ugyanis nem akart a Szabó terrorista-barátjaival, Kádárral és Lendvaival egy szerkesztőségbe kerülni. Úgy megutálta ezeket a tehetségtelen, véresszájú niemandokat, hogy nem volt hajlandó többé velük egy lapnál dolgozni. […] Így történt, hogy Milotayval együtt az egész társaság átvonult a Magyarsághoz és mert a Dezső is aláírta a kilépő nyilatkozatot, hát ő is otthagyta az Új Nemzedék-et és egy hónapig nem volt lapnál. Persze, így nehéz volt megélni és amikor egy hónap múlva Bangháék eljöttek könyörögni Dezsőhöz és a régi háromezer koronás fizetés helyett havi tízezer koronát kínáltak fel, akkor Dezső visszament a laphoz.”7 Mindebből kiderül – ha hitelt adunk e forrásnak (mivel azonban kevés releváns szöveg áll rendelkezésre, így

57

nem mehetünk el egyik mellett sem) –, hogy: 1. Kosztolányi a Magyarság alapításának időpontjában, 1920 decemberében,8 egy teljes hónapig nem dolgozik az Új Nemzedéknek, tehát akkor nem írhatja a Pardont; 2. a Pardon-cikkek ezalatt is sorra jelennek meg; 3. Kosztolányi nem írhatja mindegyik Pardont, legalábbis az ekkor megjelenteket nem. Az a feltevés, miszerint mindet ő írta volna, megkérdőjelezhető. Következő érvelési sorozatunk: 1. tudjuk, hogy Kosztolányi összeveszett Szabó Dezsővel;9 2. kiderül, hogy Kádárt és Lendvait, a másik két pardonozót sem kedvelte; 3. ha Kádár és Lendvai is írták a Pardont (amit Réz Pál is állít, s amit Lengyel András „kávéházi folklórnak” tart10), akkor Kosztolányi legalábbis nem feltétlen vállalt közösséget e munkával, munkatársainak eltérő értékrendje miatt; 4. Kosztolányiné állítása szerint férje nem politizál. Mindez még nem bizonyít semmit afelől, hogy vajon meggyőződésből írta-e a cikkeket vagy sem, de annyit biztosan tudhatunk, hogy anyagi érdekek (is?) vezérelték abban, hogy tovább folytassa a rovat vezetését. Konklúzió: megerősíthetjük azon állításunkat, hogy nem csak Kosztolányi írta a Pardont, illetve megfogalmazhatjuk következő hipotézisünket is, ti. hogy Kosztolányi tettében szerepe volt a pénzszerzésnek. Megállapításaink persze még csak feltevések, s igazolásukhoz további forrásokat is meg kell néznünk. Ugyanakkor – Réz Pált megerősítve – Kiss Ferenc is több szerzőt sorol fel a Pardon alkotógárdája tagjaiként: „[KD] Későbbi magyarázatai szerint az uszító cikkeket nem ő, hanem munkatársai: Kádár Lehel, Lendvai István írták. […] Ha a Népszava ellen írott cikkek mögött egyetlen szerző rejlik, Kosztolányinál alacsonyabb szellemnek kellett lennie. […] Van azután a Pardon-rovatnak három krokija is, mely Hatvany lapját, a Pesti Naplót támadja. […] nagyon butának is kellett volna lennie ahhoz, hogy ilyen cikkek megírása után feleségét – segítséget kérni – elküldje Bécsbe Hatvanyhoz.”11 Ha megnézzük Kiss Ferenc hivatkozásait, akkor Göndör cikkén túl Gellért Oszkár szövegére utal, melyben a következők foglaltatnak: „A proletárdiktatúra bukása után az Uj Nemzedék Pardon-rovatát névtelenül ő és az Ébredő Magyarok egyik vezére, Lendvai István, írták. […] Kosztolányit, évek múlva, a Népszava keményen megtámadta, mint a Pardon-rovat egyik íróját. Egészen lesújtva jött el a Nyugat szerkesztőségébe és a segítségünket kérte. Hiszen mi ketten – Osvát és én – jól ismerjük a stílusát; könnyen megállapíthatjuk, hogy melyik Pardon-cikk volt véresszájú, melyik nem. Az uszító cikkeket nem ő írta.”12 Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Pardonok változatos képet mutatnak. Nemcsak antiszemita, antikommunista, szabadkőműves-ellenes (utóbbiak szerzősége azért is kérdéses, mert Kosztolányi köztudottan 1916 februárjától a Március páholy tagja, később a Világ páholy társalapítója volt13), irredenta szövegekről van szó, hanem „ártatlanabb” cikkekről is. Pardon például a következő is: „A hőmérő ma kilenc fok hideget mutatott, noha a naptár csak október 30-ikát jelez. Decemberi fagy gyötri a szellősen öltözött rongyos embereket. A meteorológusok azt mondják, hogy a korai

58

hideg teljesen törvényellenes és így nem érvényes. Pardon, miért nem nézi meg az időjárás a kalendáriumot?”14 Olyan Pardont is találunk, melynek szerzőjeként tán a purista Kosztolányit is azonosíthatjuk, hiszen a szöveg az idegen kifejezések magyar nyelvben való használata ellen tiltakozik: „»Filmrevü a Renaissance-ban«, olvassuk a lapokban, s elégedetten állapítjuk meg, hogy kultúr-differenciálódott pesti stílusunk prestige-ét immár semmi sem destruálja. Végre elértük, hogy egyetlen magyar szó se revelálódik benne. A kritikus, az européer és intellektüel, kinek mentalitása szolid, szubjektivitása pregnáns, precíze konstatálja, hogy az artisztikus és pittoreszk produkciók komplikáltan-nívósak, a filmrevü kreálói diszkrétek, a scenéria és ensemble ideális, a chanson nüansza és akcentuálása pikáns. A publikum ovációival honorálja a star-okat. Filmrevü után a Mascottba vagy Revübe megyünk, ahol viszont renaissance-film-attrakció vár ránk, a Chat Noir-ba, az American Grill Room-ba, vagy az Imperial bárba, vagy a Majéstic-kávéházba, hol büfé van, champagner, Veuve Cliquot, s az orfeumba, hol a populáris angol Brothers-X. és Sisters-Y. produkálják magukat. Aki muzikális, az Tschaikowsky ouverture-jével delektálja magát. Új plakátunkon ez olvasható: »Steiner Simi the best foxtrott-orchester of the world.« A nagykörúton a Király-utca és a Wesselényi-utca között a következő royalisták sorakoznak: Royal-kávéház, Royal-étterem, Royal-szálloda, Royal Apolló, Royal-redoute, Royal nagymozgó, Royal nagymozgó büfé, Royal-gőzmosó, Royal Orfeum etc. etc. A börzén kulisz, kontremin, galopén, kurzus, nosztrifikáció. Politikában szolidáritás, integritás, interpelláció, dezignálás, ratifikáció, blokk, orientáció. A csehek húsz fillér büntetést fizettetnek minden magyar szóért. Bocsánat – azaz pardon! –, a pestiek mentesek maradnának a büntetéstől, mert ők már feldarabolták nyelvünket is – egyik a latiné, másik a németé, harmadik a franciáé, negyedik az angolé –, a Csonkamagyarország szavait is megcsonkították.”15 Az ekkor már purista Kosztolányi azt is jelzi (tegyük fel, ő a szerző), hogy maga a „pardon” is idegen kifejezés. A rovat címadása tehát nem feltétlen tulajdonítható neki, ami amelletti érv is lehet, hogy nem mindenben azonosulhatott a rovattal. Említettük, hogy 1920 december közepétől, egy hónapig nem Kosztolányi írja a rovat cikkeit, a feleség elmondása alapján. Akkoriban születik egy olyan Pardon, melyre egy másik szöveg utal, s Kosztolányinak tulajdonítja azt. A Bécsi Magyar Újságban 1920. december 24-én a következő cikk lát napvilágot: „A Szegény Kis Gyermek panaszainak szerzője. Az Új Nemzedék Pardónrovatában ezt írja: »Az American Jewish Yearbook most jelent meg, mely szerint az egész világon 16 millió zsidó él. Tegnap este végigsétáltunk az Andrássy-úton. A népszámlálás adata ezután igazán meglepő. Pardon, azt hittük, legalábbis még egyszer annyian vannak.« Ez, ha nem csalódunk, uszítás pogromra. A Bor és Kenyér szerzője annyira eltöltőzött a borral, hogy már a kenyeret sem érdemli meg.”16 Ha igaz Kosztolányiné állítása, akkor megkérdőjelezhető, hogy e szerző nélkül megjelent írás

Kosztolányié lenne.17 Visszautalnék egy korábbi cikkemben hivatkozott vezércikkügyre,18 mikor Gábor Andor nyílt antiszemita álláspontot megfogalmazó szöveg írásával vádolja Kosztolányit. Tanulmányomban mindezt kérdőjelesen idéztem, s nem foglaltam állást a szerzőség kérdésében. E további adat fényében úgy vélem, helyesen jártam el, mikor nyitva hagytam a kérdést. Lengyel András egy későbbi tanulmányában ugyanerre a vezércikkügyre hívja fel a figyelmet. Jelzi ugyan, hogy Gábor állítása „plauzibilisnek tetszik”, ám stilisztikai érvek alapján (is) arra jut: Kosztolányi a szerző.19 Mivel az American Jewish Yearbook megjelenéséről hírt adó Pardon esetében két, egymásnak ellentmondó forrással rendelkezünk, pusztán filológiai találatokra alapozva nem állíthatjuk egyértelműen, hogy mind a fentebb hivatkozott Pardonnak, mind a Tehetség és fürgeség című vezércikknek Kosztolányi lenne a szerzője. Újabb források birtokában talán közelebbit is megtudhatnánk, illetve a stilisztikai vizsgálatokhoz, háttérként, több információval kellene rendelkeznünk a szerkesztőségben zajló munkafolyamatokról is. E ponton utalnék a Pesti Hírlapban napvilágot látott, – i. álnév alatt megjelent cikksorozatra, melyet legutóbb Zeke Gyula fedezett fel,20 noha azokról Réz Pál is tudott, illetve a 2008 végén kiadott Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke 1. címet viselő bibliográfiai kötetben is szerepelnek,21 kétes hitelű írásokként. Mind Réz Pál, mind a magam feltevése szerint22 a cikksorozat több szerző munkája lehet. Ha itt megtörténhetett az, hogy cikksorozatot (mint amilyen a Pardon is), nem csak egy ember írt, akkor az Új Nemzedéknél miért ne lett volna ez lehetséges? A Pardonok stilisztikai vizsgálatát megnehezíti az is, hogy Kosztolányi rovatvezető volt, tehát az ő keze alatt mentek át a szövegek, az ő feladata volt, hogy nyelvileg is rendben legyenek. Mindez nem menti azt, hogy politikailag milyen álláspontú anyagok jelenhettek meg az ő jóváhagyásával is. Egy, immár Kosztolányi halálát követően megjelent cikk azonban cáfolja, hogy rovatvezetőként mindent engedett volna megjelenni. A Társadalmunk című lapban a következők olvashatók:23 „Sohasem vállalta nyíltan az apaságot, de a szerzőség ellen sem tiltakozott túlságosan. E sorok írója egy esős délután őszinte pillanatában találta a nagy költőt. […] Kosztolányi meglepő kijelentést tett: – Kényszerűségből vállaltam a »Pardon« rovat vezetését – mondotta. – Pénzre volt szükségem, de – s itt felemelte a hangját – soha vértől habzó, igazságtalan cikket nem írtam. És ha megjelentek ilyenek, mint ahogyan meg is jelentek, – azok nem az én tollam alól kerültek ki! Mások, a lap belső munkatársai voltak a cikkek szerzői. És én betyárbecsületből, kénytelen-kelletlen, vállaltam az apaságot. De még így sem engedtem mindent leközöltetni a rovatban. […] itt van például ez a »Pardon«-rovatba szánt uszító cikk. Ezt se én írtam, hanem – s egy még ma is aktív szerepet játszó közéleti férfiút nevezett meg a cikk szerzőjéül. – A kéziratban foglaltak azonban egyáltalán nem az én ízlésem és felfogásom szerint íródtak, így tehát nem engedtem közzétenni. […]

A cikk és a záradék, amit facsimilében közlünk, így szól: PARDON A hazafias sajtó A budapesti tudományegyetem tanácsa kötelességszerűen megbélyegezte azokat a tanárokat, akik a zsidólázadás idején megfeledkeztek magukról. […] A Lloyd, amely jól tudja, hogy hamis vádaskodásával a külföld előtt is sikeresen rágalmazhatja Magyarországot, annyira megy, hogy még Alexander Bernátot is védelmébe veszi és azt a szemérmetlen hazugságot is megreszkírozza, hogy a szóbanforgó tanárok egyike sem vett részt soha destruktív irányú politikában. Pardon: hogyan van az, hogy ez a sajtó minduntalan élénken tiltakozik a titkos bolsevizmus és hazafiatlanság vádja ellen, viszont a bolsevizmusnak és a felforgatásnak minden aktív támogatóját állandóan védelmébe veszi és pártfogolja? A Lloydnak talán az fáj oly nagyon, hogy egyik kedvenc vezércikkírója, Szász Zoltán, hazaárulás címén az ügyészség fogházába került? Egy pardon, melyet… írt és én veszekedés árán sem adtam le.”24 A Kosztolányit védő cikkek közt kell még említenünk Somlyó Zoltán és Füst Milán írásait, melyek nem tagadják ugyan, hogy Kosztolányi tett antiszemita kijelentéseket, de távol tartanak attól, hogy a Pardon-rovat fő uszítójának bélyegezzük őt. Somlyó a forradalmi idők bizonytalanságában egzisztenciáját féltő Kosztolányi-

59

ról szól: „Az történt, hogy közvetve felajánlották neki, előkelő rangjának, a félelmes antisémita lap publicista állását. Persze azzal a mandátummal, hogy ütni kell a zsidót. Megtántorodott. Tudta, hogy csak tollából élhet meg. […] Én négy álló évig haragot tartottam vele. De épp én tudom, hogy azután hónapokig alig járt ki hazulról, és szinte naponta sírás fogta el. Nagyon megbánta ezt a kiruccanását, és szégyellte.”25 Füst Milán így ír erről nem sokkal később: „ő nem volt inkább, vagy kevésbé antiszemita, mint magam vagyok, pedig én zsidó vagyok s az is akarok maradni most már. […] Szóval, ha nem is tudott minden tekintetben rokonszenvezni vele, de – mint minden élőlény számára – emberséges bánásmódot követelt az ő számára is. S ezt feltétlenül. Mert ép s hibátlanul érzékeny szíve volt, amely nem viselt el egy pillanatnyi megkülönböztetést sem: már tudniillik jogokban és emberszeretetben.”26 Kosztolányinak azonban további kellemetlenségei is származtak felesége bécsi kijelentéseinek közléséből. Lendvai István nyilatkozatban válaszol a támadásokra, melyet Göndör szintén idéz: „Az Ember legutóbbi számában hosszabb beszélgetés jelent meg, amelyben Kosztolányi Dezsőné, Harmos Ilona sajátságos módon igyekszik vörösre mosni az emigránsok előtt férjét, – Kosztolányi Dezsőt, az »Új Nemzedék« egyik főmunkatársát. Ebbeli igyekezetében viszont annál feketébbre mossa Bangha Béla Jézustársasági atyát, Szabó Dezsőt, Kádár Lehelt és csekélységemet. Az emigránsok lapjában közölt nyilatkozataival szemben a meginterjúvolt művésznő a mai napig semmiféle cáfolatot nem adott.”27 Kosztolányi e nyilatkozatra az Új Nemzedék hasábjain válaszol,28 s kiderül: nem határolódik el kenyéradó gazdáitól, hanem vállalja a közösséget velük, cáfolva Göndört. A fehér terror időszakában, mikor a Tanácsköztársaság alatt szerepet vállalt értelmiségiek menekülnek, bizonyára szerette volna megtartani állását. A Bécsi Magyar Újság magyarázatot kíván adni a cáfoló nyilatkozatra. A következő cikk szintén amellett tanúskodik, hogy Kosztolányi nem vállalt közösséget radikális nézeteket valló munkatársaival, illetve azok sem ővele, s megélhetési kényszer vezette: „Cavallier Józsefnek, az Új Nemzedék szerkesztőjének salamoni ítélete így hangzott: – Úgy kell vennünk, mintha az ami az Emberben állt, nem volna igaz, mert, ha úgy vesszük, mintha igaz volna, amit Desiréről írtak, akkor a többit is igaznak kell venni; azt is, amit Bécsben a fehér terrorról összeírkáltak. […] Addig is Kosztolányi Dezsőt az Új Nemzedéknél szépen sarokba állították, s az egész kurzus-litteratúra is félretette.”29 Lendvaival párbajügybe is keveredik Kosztolányi – amit ugyan hamarosan elsimítanak –, erre Kiss Ferenc is utal.30 Szintén érvünk a Lendvai–Kosztolányi szembenállás, s ezen keresztül a bécsi eset valódisága mellett, hogy nem sokkal ezután Kosztolányinét elutasítja a Nemzeti Színház: „Arról értesülünk, hogy Kosztolányi Dezső közbenjárására Szász Károly volt képviselőházi elnök megígérte, hogy a »Pardon« rovat írójának nejét, született

60

Harmos (Schlésinger) Ilonát bejuttatja a Nemzeti Színház tagjai sorába. […] Kosztolányiné Harmos (Schlésinger) Ilona bécsi kalandjának híre eljutott Budapestre és egyszeriben vízbe esett a nemzeti színházi tagság, nem lesz a szerződtetésből semmi.”31 Mindezekből az is kiderül: Kosztolányiné és férje egymás mellett voltak, azaz vitatható Lengyel András állítása, miszerint a Pardon miatt összetűzésbe kerültek volna.32 Mint említettük, Réz Pál Lendvait is felsorolja a Pardon-cikkek szerzői között. Lendvai részvételét az is bizonyíthatja, hogy a Nemzeti Újsághoz való átlovaglást követően33 Pesti Kis Fűrész címmel hasonló glosszasorozatot indít, mint a Pardon. A nyilvánvaló összefüggést Az Ember című lap újságírója sem felejti el közölni: „A Pardon-ból Pesti Kis Fűrész lett. Léhner-Lendvai István e rovattal költözött át a Nemzeti Újsághoz. Fűrészelni tud, írni nem. Pardon. Saját maga alatt fűrészeli a fát.”34 De nézzük, a Bécsi Magyar Újság hogy nyilatkozik Lendvai „írásművészetéről”: „És aztán: ért ez a Beöthy darabokhoz? Meg tudja ez ítélni, ha Lendvai odafűrészel a színpadjára egy ötfelvonásost? Nem. Beöthynek fogalma sincs róla, mit kell játszani. Ahelyett, hogy elmenne az Új Nemzedék és a Nemzeti Újság szerkesztőségébe és ott kivenné a kurzus Sekszpírjeinek kezéből a nagyszerű Napihíreket és Pardónokat, pogrom-anekdótákat, amiket a kurzus-zsenik de-facto írnak, s amik miatt nincs idejük színműveket előállítani, ahelyett, hogy e napihíreket, pardónokat és pogrom-anekdótákat az összes színházaiban előadatná, ez a Beöthy elnézi, hogy hogyan néptelenednek el a színházai.”35 Ezek után nem árt közelebbről is szemügyre vennünk egy Pesti Kis Fűrészt is, mely nemcsak formailag (szerző nélkül, azonos rovatcím alatt közölt két-három kis glossza), hanem tartalmilag, szókincsében, példaválasztásában, szereplői megnevezésében, retorikájában is kísérteties hasonlóságot mutat a Pardonokkal: „»Eleink« – mondja a Népszava, arról szólván, hogy Petőfi Sándor és ifjú nacionalista társai oly hősiesen síkraszállottak a gondolatszabadság mellett és a cenzúra ellen. »Eleink« – így nevezik egyszerűen a Conti-utcában Weltner, Pogány-Schwartz, Göndör-Krausz hátvédei és fajsorsosai Petőfit, Kossuthot, Jókait, Táncsicsot, Vasvárit s az egész márciusi ifjúságot. Még egy lépés és a zordon Berzsenyivel »elődeink«-et fognak mondani. Egy terézvárosi kapuban olvastuk egyszer: »Poal-Zedek, azelőtt Kossuth Lajos.« Így fest a Népszava táblabírói zsírossága is, amely most törvényes elődeinek tekinti azokat a naiv és magyar forradalmárokat, akik álmukban sem gondolták, hogy a magyar gondolatot fölszabadítván önmagának, a nemzet védelmi fegyverét valamikor majd szuronyul fordíthatják a nemzet mellének olyan »utódaik«, akiknek pogányjózsefi orrát és fürtjeit szegény Barabás Miklós még nem portretirozta.”36 Mindebből több minden is kiderül: 1. nem csak a Pardon volt vitriolos és vádaskodó glosszasorozat; 2. nem volt nagy különbség ezen írások között; 3. „népszerű” volt a műfaj, többen is művelték; 4. Lendvai is dolgozott az Új Nemzedéknél; 5. Lendvai is írt Pardont; 6. nem csak Kosztolányi írta a Pardont. De

igaz: ő is írta. A Pardonok és a Pesti Kis Fűrészek összehasonlító elemzése külön vizsgálódás tárgya lehetne, ami közelebb vihet a szerzőségi dilemmák megfejtéséhez. Egy későbbi cikkben szintén közös nevezőre kerül a Pardon a Pesti Kis Fűrésszel, melyből kiderül, Kosztolányi nem önként távozott az Új Nemzedéktől: „Bangha páter halkan visszavonult és az Új Nemzedéktől, a Nemzeti Újságtól kirúgták az összes kurzusbetyárokat. Állás nélkül, foglalkozás nélkül, megalázva, kirúgva, megszégyenítve lézengenek Budapesten: Kádár Lehel, Lendvai (Lehner) István, Kosztolányi Dezső, Szabó Dezső, Krüger Aladár. […] A »Pardon« és a »Pesti Kis Fűrész« véres és piszkos sajtóbetyárjai nem írhatnak többé.”37 A cikkben foglaltakat alátámasztja Kosztolányi Dezsőné visszaemlékezése is: „Nehéz anyagi körülmények között élünk. Állása nincs. […] Közvetítő barátok révén próbál most elhelyezkedni valamelyik napilapnál, de fanyalogva fogadják ajánlkozását. A Pardon-rovat legártatlanabb csípése is fájdalmas gyulladásokat okozott az akkor oly érzékeny bőrfelületeken, hát még azok a kíméletlen szúrások, melyek nem az ő tollából származtak, de amelyeknek eredetét neki tulajdonították. […] Ekkor váratlanul a Pesti Hírlap nyújtja felé a kezét.”38 A Pesti Hírlapban való első szereplés datálását szintén pontosítanunk kell. Göndör Ferenc 1921. október 9-én közli az állás elvesztéséről szóló cikket, s az utolsó Pardon 1921. augusztus 20-án jelenik meg.39 Kiss Ferenc monográfiájában a következőket állítja: „A Pesti Hírlapban 1921. okt. 11-én jelenik meg első írása. Az Új Nemzedéket nem sokkal ezelőtt hagyhatta ott, de a tényleges munkát jóval előbb abbahagyhatta, hiszen január után írása nem jelenik meg az Új Nemzedékben.”40 Ezzel némileg ellentétben állnak adataink. A Pesti Hírlapban ugyanis először 1921. március 10-én jelenik meg egy tárcanovellája,41 igaz, ezt követően hosszú szünet következik, s ekkor lát napvilágot az októberi cikk,42 ami már szerkesztőségi anyagnak tekinthető, hisz a Napi hírek rovatban jelenik meg, Costo. álnéven, egy Kis naplóm című sorozat első darabjaként. Mindez igazolja, hogy Kosztolányi már tavasszal próbálkozott más napilapoknál. Ám Kiss Ferenc azon állítása is megkérdőjelezhető, hogy az Új Nemzedékben 1921 januárját követően nem közöl írásokat, mert hiszen a Pardonok augusztusig még megjelennek. Mindez ismét kétségessé teszi azt, hogy ő lenne minden Pardon-cikk szerzője. Kosztolányi halála után közvetlenül már megjelennek olyan nekrológok, melyek a Pardon-korszakot emlegetik fel. A Népszava nem feledkezik meg sem az 1919–21-es szerepvállalásról, sem az 1929-es Ady-vitáról. A későbbi – leginkább magát marxistának mondó – befogadástörténet vezérfonalául szintén e két „botlást” választják, s ennek következtében kerül Kosztolányi a „kánon peremére”. Ám mielőtt erről röviden szólnánk, érdemes megnézni, vajon az Új Nemzedék hogyan viszonyul Kosztolányi halálához. Ha valóban olyan jó viszony volt a lappal, akkor miért itt jelenik meg a legszűkszavúbb kommentár? Ezenfelül azt a szarvashibát is elkövetik a lap munkatársai, hogy immár Kosztolányi halála után írják: „állapota válságosra

fordult”.43 Egyik napilap sem volt ennyire tájékozatlan, s mindegyik hosszabb nekrológot szentelt emlékének. Igaz, a Népszava ekként emlegette fel a „botlásokat”: „évekkel ezelőtt »A toll« című irodalmi szemlében nagy port fölvert kirohanást intézett Ady költészete ellen. […] Annak ellenére, hogy minden verse kívül belül megmunkált költői alkotás volt, mégis csak halvány csillagnak tűnt fel az üstökös Ady mellett. […] Az ellenforradalom kezdetén az egész irodalmi világ megdöbbenésére Kosztolányi az ellenforradalom tollforgatói között tevékenykedett.”44 A befogadástörténet során egyre születtek olyan, ideológiai alapon álló értelmezések, melyek a Pardon-korszakot emelték ki, s ezt felhasználva bizonyították be Kosztolányi „protofasiszta” voltát, ráosztva „az erkölcsi normák felbontójának” szerepkörét. Olyan munkák tartoznak e vonulatba, mint Szabó Árpád tanulmányai,45 Heller Ágnes könyve,46 melyek lukácsi gyökerekre vezethetők vissza.47 A marxistának nevezett irodalomkritika a l’art pour l’art elvét valló Kosztolányit nem tekintette kívánatosnak a magyar irodalmi palettán. Évekig nem adták ki műveit, s mikor a Szépirodalmi Könyvkiadó megkezdte a népszerűsítő életműsorozatot, akkor is működött a cenzúra. A reakciósnak, polgárinak, nihilista dekadensnek kikiáltott értékrend nem szolgálta az elmúlt politikai és történelmi időszak céljait, így érthető, miért kellett a Pardont elemezés helyett bélyegként felmutatni. Kosztolányi szerepvállalásának hangoztatása tehát politikai eszközzé vált az akkori uralkodó kulturális elit kezében. Most, amidőn elindulni látszik Kosztolányi műveinek kritikai kiadása, újra elhangzott a kijelentés. Lengyel András nemrégiben megjelent tanulmányában, Kosztolányi Pirandelló-interjújával kapcsolatban, a latin-kép kontextusában írja: „egy dolog nem tagadható: a Kosztolányi értelmezte »latin világossághoz« valamiképpen hozzátartozik a fasiszta opció”.48 A fasizmus fogalma nem egységes, s filozófiája is több gondolkodó munkáira vezethető vissza, nem utolsó sorban Hegelére és Nietzschéére – gondolataiknak torzított változataira –, kik közül az utóbbi köztudottan Kosztolányira is nagy hatással volt. Ernst Nolte a következőkre hívja fel a figyelmet: „rendkívül eltérő felfogások éltek azt illetően, mire is terjed ki a »fasizmus« megjelölés, s ez arra is magyarázatot ad, miért tart mindmáig csak a kezdeteknél a probléma tudományos kifejtése. 1920-ban csak kevesen ismerték Európában a »fasizmus« szót, még maga Mussolini is, mint valamiféle neologizmust, idézőjelben használta.”49 Ám hogy ne csak Noltét idézzük, aki egyfajta racionalitást tulajdonított a hitleri elgondolásoknak, s emiatt világszerte botrányt okozott egy német magas rangú kitüntetés neki adományozása,50 Polányi Károly megállapítását is említeném: „Az olasz fasizmusnak nincs saját filozófiája, még ha Mussolini szerint van is; hiszen majdnem hogy az a legjellemzőbb rá, hogy egyértelműen hiányzik belőle a filozófiai háttér.”51 Ormos Mária ugyanakkor arra is felhívja figyelmünket, hogy Mussolini marxistaként indult, ami a századfordulón Kosztolányi számára is vonzó értékrendként mutatkozott: „Mussolini 1902

61

júliusától 1904 novemberéig tartó emigrációja idején lett szocialista agitátor és kezdő újságíró. Számos szocialista vezetővel megismerkedett, és néhányukkal közeli kapcsolatba került. […] Mussolini itt szedte fel marxista alapismereteit, olvasta el Karl Liebknecht, Karl Kautsky és mások írásait, de itt ismerkedett meg az anarchizmus megújított tanításaival is. […] gomblyukában hordott egy kis Marx-fejjel díszített brosst, és számos előadást tartott Marx védelmében.”52 Mussolini törekvéseivel sokan egyetértettek a korban, amire utal Szegedy-Maszák Mihály, is Lengyel Andrásnak válaszoló cikkében: „Ismét részletkérdés, hogy a húszas években nemcsak Pirandello, de G. B. Shaw is a Duce tisztelői közé tartozott…”53 Kosztolányi polgári foglalkozását tekintve újságíró volt, aki nyaralása során is dolgozott. A Mussolini-interjú54 idején, 1924 augusztusában családjával Olaszországban tölti szabadságát (ahogy arra levelei is utalnak),55 s nemcsak Mussolinit interjúvolja meg, hanem XI. Pius pápát,56 Gorkijt,57 D’Annunziót58 és Orska Máriát59 is. Mindehhez tartozó adalék, ami ugyan pár esztendővel későbbi állapotról tudósít, de talán az 1924-es évre is igaz lehet: „Tucatjával érkeztek Rómába a riporterek, hogy interjút csikarjanak ki a »Ducétól«, mindenhonnan csodájára jártak a korábbi lápvilágból kinőtt egészséges falvaknak, tapsoltak ahhoz, hogy az országban végre pontosan járnak a vonatok, amit nem tettek azelőtt, ünnepelték az újonnan épített utakat.”60 E ponton említhetjük D’Annunzio nevét is, akinek Kosztolányi általi kedvelése Lengyel András szerint szintén a fasiszta tanokkal való szimpatizálás bizonyítéka. Mindannyian tudjuk, Nietzsche filozófiájának (korai korszakában) egyik központi fogalma a dionüszoszi, melyet aztán többen is átvesznek, s részévé válik a gondolkodástörténetnek. Azt is tudjuk, Kosztolányi szerette és olvasta Nietzschét, sőt, írt is róla,61 fordított tőle verseket. Nietzsche azonban D’Annunzióra is nagy hatással volt, amit a kortársak észre is vettek, s a dionüszoszi ember megtestesítőjeként ünnepelték. Ismét Noltét idézem: „Az azonban előreláthatatlan volt, hogy az értelmiségi ifjúságra olyan ember gyakorolta a legnagyobb hatást, akinek alig volt köze a risorgimentóhoz: Gabriele D’Annunzio. […] valóban dionysosi ember volt, modern és teljesen egyedi, akihez hasonló aligha akad Európában: ami a pogány vagy keresztény évszázadokban elementáris vagy szent dologként szigorú törvényekhez volt kötve – szerelem és halál, vérfertőzés és gyilkosság, misztérium és igazság, vallás és művészet –, az számára annak vált – vélt vagy valós – eszközévé, hogy az Én, illetve annak »élete« megtapasztalja és kifürkéssze magát.”62 Nietzsche filozófiája azonban erőteljes torzuláson ment keresztül a fasiszta és a fasizmushoz vezető gondolkodók szűrőjén. A fasiszta tanok antiindividualizmusát, keresztény- és nyílt zsidóellenességét, torzult vitalizmusát, koponyákat méricskélő fajelméletét, mely beteg irányvonalakat Othmar Spann, Klages, Rosenberg s a többi rettegett filozófus neve képviseli, nem feltétlen hozhatjuk közös nevezőre a korai verseit olvastán individualizmusra

62

hajló, a regényeiben és cikkeiben egyaránt a részvét filozófiáját hirdető és az emberi egyenlőség mellett kiálló Kosztolányival, vagy legalábbis gondolkodás- és eszmetörténeti kontextusban kell szemlélnünk a kérdést. A Polányi által vázolt teoretikus rémületet Kosztolányi költőien adja vissza Berlini utca című cikkében. Polányi a következőket írja a fasiszta ideológiáról: „[A fasizmus] Megpróbálja tagadni az emberek egyenlőségét, de ezt nem teheti anélkül, hogy ne tagadná, hogy az embernek lelke van. […] azt a törekvést jelenti, hogy egy olyan világkép szülessen, amelyben a társadalom nem személyek viszonya, hanem amelyben vagy nincsenek tudatos emberi lények, vagy ha van tudatuk, akkor ez nem vonatkozik a társadalom létére és működésére.”63 Kosztolányi érzékenységével az utca emberén észlelte ezt a lelketlen szellemiséget (vagy inkább szellemtelenséget és lelketlenséget), mely az 1930-as évek elején már javában körüllenghette Berlint: „A kocsisok alig tülkölnek. Szigorú a csendrendelet. Általán minden szigorú. Az emberek nem mosolyognak, a suhancok nem fütyürésznek, a fiatal leányok nem kacagnak. Nem is dalol senki. […] Koldust nem látni. Szerelmespárt sem. Berlin olyan, mintha megszűnt volna benne a szerelem. […] Berlinnek határozottan katonai színezete van. […] Berlinben a legszörnyűbb történelem folyik…”64 Való igaz, Kosztolányi volt a Pardon-rovat vezetője 1919 és 1921 között. Az is igaz, hogy írt Pardon-cikkeket. Antiszemita megnyilvánulásai szintén voltak, aminek gyökereit Szabadkán kell keresnünk, s amit bizonyítanak Csáth Géza naplójegyzetei is.65 Az Ady-vita idején papírra vetett önvallomásaiban szintén említi „felemás” antiszemitizmusát: „Antiszemita is voltam. Hogy nem leszek ismét, arra nem tehetek ünnepélyes fogadalmat.”66 Fentebbi vizsgálódásaim azonban arra engednek következtetni, hogy a képlet – mint az elmondható életünk összes jelenségére általában – nem fekete-fehér. Fekete-fehér történetekkel, egyértelműen jó vagy gonosz hősökkel csak a mesék világában és a gyermeki fantáziában – és e látószögön keresztüli tapasztalásban – találkozhatunk. Meglátásom szerint további tanulmányok szükségesek ahhoz, hogy Kosztolányi politikai megnyilvánulásait elemezzük. Érdemes lenne foglalkoznunk például a Bácskai Hírlapban megjelentetett korai cikkeivel – ezek közül több is egyfajta konzervatív nemzeti értékrendről tanúskodik –, melyek nem jelentek meg azóta kötetben.67 Fő kérdésünk az lehet, hogy hogyan értelmezzük és fogalmazzuk meg a Pardon-korszak helyét és szerepét az életművön belül. A kritikai kiadásnak ezzel kell felelősségteljesen szembenéznie, legalábbis az én véleményem szerint. A bibliográfiai kötetek sorozatában más lapokat feldolgozó kiadványok előzik meg az Új Nemzedék anyagát. Amíg Lendvai és több szerzőtárs is valószínűsíthető, addig nem tehetjük, hogy egyértelműen Kosztolányit nevezzük meg a szerző nélküli glosszák írójaként. Irodalomkritikánkban újszerű a problémakör felvetése, amit az is bizonyít, hogy háttértudásunk is meglehetősen hiányos. Olyan alapkutatások maradtak el az elmúlt évtizedekben, mint a 20. század elejének sajtó-

történeti feltárása, mely alapvető filológiai bázist adna a kérdéskör megoldásához. Szerzői életrajzok, bibliográfiák, fontosabb szerzők kritikai kiadásainak hiányában nehéz a feladatunk, lévén, hogy a kortársak működését is tanulmányozni kell a Pardon rejtélyének megoldásához. Ugyanakkor elméletileg sem árt meghatároznunk helyünket és állásfoglalásainkat. Ahhoz azonban, hogy érdemben foglalkozhassunk az eddig tisztázatlan kérdésekkel, s az európai humán tudományosság szintjét (mely alapos filológiai feldolgozottságra épül) elérhessük, több párbeszédre is szükség volna. 

JEGYZETEK 1 A szerző a tanulmány megírásának idején Bolyai János Kutatási Ösztöndíjban részesült, valamint az MTA TKI által támogatott MTA–ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoport tagja. Terjedelmi okokból tanulmányom rövidített változatát közlöm. 2 Kaszparov, Garri: Hogyan utánozza az élet a sakkot, ford. Vargyas Zoltán, Budapest: Európa, 2008. 3 Kiss Ferenc: Az érett Kosztolányi, Budapest: Akadémiai, 1979. 4 Kimaradt pl.: „Szabó úr – mutatott be Hatvany a művésznőnek, aki színésznői tehetségével ezidőszerint a Belvárosi Színház közönségét szórakoztatja. Harmos Ilona, azelőtt Fleischmann névre hallgatott, egyszerű zsidó család gyermeke és annál pikánsabb látványt nyújt a nyakában lógó óriási kereszt. Leült az asztalunkhoz, kedvesen csevegni kezdett és óvatos, bölcs megjegyzéseket tett, amint az egy reprezentáló kurzus-dámától el is várható.” – Göndör Ferenc: Pardon! Kosztolányi Dezsőné kalandjai és viszontagságai a destruktív Bécs városában, Az Ember, IV. évf. 18. sz., 1921. máj. 1., 4, 5. 5 Göndör Ferenc, 1921, i. m. 6 Göndör Ferenc: Kosztolányi – Lorsy, Az Ember, IV. évf. 19. sz., 1921. máj. 8., 1–8. 7 Göndör Ferenc: Pardon! Kosztolányi Dezsőné kalandjai és viszontagságai a destruktív Bécs városában, Az Ember, IV. évf. 18. sz., 1921. máj. 1., 6–7. Miután Kiss Ferenc említett monográfiájában ugyanezt a részletet kihagyások nélkül közli, így nem éreztük szükségét annak, hogy teljes terjedelemben közöljük az alcímhez (Kosztolányiné – Szabó Dezsőről, Bangháról és egyebekről) tartozó szövegrészt. – ld. Kiss Ferenc, 1979, i. m., 106–107. 8 1920. december 15-én jelenik meg az első szám. 9 Tanulmányom nem tér ki a Szabó Dezső-vitára, holott e kérdéskör is szerves részét képezi a Pardon korszak tárgyalásának. Célszerűbbnek látom ezt másutt rögzíteni majd. Hasonlóként járok el a Vérző Magyarország című irredenta antológia ügyével is. 10 „Réz Pál, aki csakugyan sokat tett a Kosztolányi-életmű megismertetéséért és irodalompolitikai elfogadtatásáért, itt – az adott szituációban még érthetően – apologetikus indítékból a folklórt mozgósította. […] Az pedig, hogy a kávéházi folklór mit terjesztett négy évtizede, igen korlátozottan vehető figyelembe.” – Lengyel András: Kosztolányiról, avagy „művészet, érdek, politika” viszonyáról. Válasz Szegedy-Maszák Mihálynak, Kalligram, 2009/ápr., 92–97. 11 Kiss Ferenc, 1979, i. m., 89. 12 Gellért Oszkár: Kosztolányi Dezső, in Kortársaim, Budapest: Művelt Nép, 1954, 262. 13 Vö. Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőműves Kosztolányi Dezső, Irodalomtörténeti Közlemények, 1998/5–6, 787–796.

14 [Szerző nélkül:] Pardon. Kilenc fok hideg, Új Nemzedék, II. évf. 258. sz., 1920. okt. 31., 3. 15 [Szerző nélkül:] Pardon. Nyelvünk csinosítása, Új Nemzedék, III. évf. 19. sz., 1921. jan. 25., 2. 16 [Szerző nélkül:] Kosztolányi, magyar író, Bécsi Magyar Újság, II. évf. 303. sz., 1920. dec. 24., 4. 17 [Szerző nélkül:] Pardon. Népszámlálás, Új Nemzedék, II. évf. 301. sz., 1920. dec. 23., 2. 18 „Olyan jelentős források fekszenek még feltáratlanul a közkönyvtári anyagban (is), mint például a Bécsi Magyar Újságban, a bécsi emigránsok lapjában található egyik hosszabb cikk, melyben Gábor Andor egy névtelen, Tehetség és fürgeség cím alatt megjelent, Kosztolányinak tulajdonított vezércikkre hívja fel figyelmünket.” – Arany Zsuzsanna: Gondolatok a Kosztolányi kritikai kiadás kérdéseiről, Üzenet (Szabadka), 2006/1, 78.; és: in Hózsa Éva – Arany Zsuzsanna – Kiss Gusztáv (szerk.): Az emlékezés elevensége, Szabadka: Városi Könyvtár, 2007, 416–417. 19 Lengyel András: A„nagy viadal”. Egy Kosztolányi-cikk és tanulságai, Tiszatáj, 2006/szept., 41–46. 20 Zeke Gyula utal arra is, hogy nem bizonyított minden esetben Kosztolányi szerzősége:„Meglehet, egy-két írás szerzőségének megítélésekor tévedtem.” – Kosztolányi Dezső: Pesti utca, szerk. Zeke Gyula, Budapesti Negyed, XVI. évf. 4. sz., 2008/tél, 19. 21 Arany Zsuzsanna (szerk.): Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke 1. (A Hét, Nyugat, Pesti Hírlap, A Pesti Hírlap Vasárnapja, Új Idők), Budapest: Ráció, 2008, 268. 22 „Az ezidáig áttekintett korpuszban mindössze egyetlen álnév esetében (– i.) vetődött fel a kérdés, hogy esetleg az azonos álnév alatt szereplő szövegek nem mindegyikét írhatta Kosztolányi.” – Arany Zsuzsanna: Előszó, in i. m., 8. 23 A Társadalmunk Klár Zoltán és Újvári Sándor lapja volt, s az irodalmi jobb- és baloldal közt kívántak vitafórumként működni. Szerzőik közt szerepelt többek között Herczeg Ferenc, Ignotus Pál, Hatvany Lajos, Radnóti Miklós. 24 [szerző nélkül:] Pardon! Kosztolányi sohasem uszított!, Társadalmunk, VII. évf. 45. sz., 1936. nov. 6., 5. 25 Somlyó Zoltán: Kosztolányi és a zsidóság, Múlt és Jövő, XXVII. évf. 2. sz., 1937/febr., 37–38. 26 Füst Milán: Kosztolányi és a zsidóság, Múlt és Jövő, XXVII. évf. 3. sz., 1937/ márc., 83. 27 Göndör Ferenc: Dezső, ne hazudj!, Az Ember, IV. évf. 20. sz., 1921. máj. 15., 6. 28 „Kötelességemnek tudom kijelenteni, hogy a rólam megjelent intervjú nem történt meg és a cikk, mely átlátszó céllal, kerülőúton rágalmakat szór reám s olyan emberekre is, akiket tisztelek és nagyrabecsülök, első szótól az utolsóig szemenszedett hazugság. Sem a bécsiek, sem a budapestiek nem téríthetnek le az útról, melyen járok és nem akadályozhatják azt a magyar munkát, melyet hittel vállalok. Kosztolányi Dezső” – Göndör Ferenc, 1921. máj. 15., i. m. 29 [Szerző nélkül:] Kosztolányi hidegen. A Bécsi Magyar Újság jelentése, Bécsi Magyar Újság, III. évf. 119. sz., 1921. máj. 22., 3. 30 „Valószínűleg Lendvai nyilatkozatának Kosztolányinét sértő mondatai miatt látszik késznek Kosztolányi a párbajra is.” – Kiss Ferenc, 1979, i. m., 110. 31 [Szerző nélkül:] Színházi hír, Az Ember, IV. évf. 20. sz., 1921. máj. 15., 16. 32 „A zsidó származású Harmos Ilona ugyanis nyilvánvalóan szembesülni kényszerült azzal, hogy férje – legalábbis 1919 és 1921 közt – manifeszt antiszemita volt.” – Lengyel András: Alkotónők és alkotótársak a múlt századelőn. Borgos Anna: Portrék a Másikról, Műhely, 2008/4., 75. 33 „Lendvai István kollégánk az Új Nemzedék szerkesztőségéből a lapnál történt szerkesztőváltozással kapcsolatban kivált és a mai napon mint belső munkatárs a Nemzeti Újság kötelékébe lépett.” – [Szerző nélkül:] A szerkesztőség köréből, Nemzeti Újság, II. évf. 226. sz., 1920. szept. 24., 4.

63

34 [Szerző nélkül:] Pesti kis Fűrész, Az Ember, III. évf. 47. sz., 1920. okt. 3., 10. 35 Gábor Andor: Molnár Ferenc, leleplezve, Bécsi Magyar Újság, II. évf. 239. sz., 1920. okt. 9., 3. 36 [Szerző nélkül:] Pesti Kis Fűrész. Eleink, Nemzeti Újság, II. évf. 230. sz., 1920. szept. 29., 3. 37 g. f. [= Göndör Ferenc]: Megdöglött a kurzus! Avagy: Kádár Lehel, Lendvai (Lehner), Kosztolányi, Szabó Dezső, Krüger Aladár, a Miklós Andor rituális ravatalán, Az Ember, IV. évf. 41. sz., 1921. okt. 9., 4–5. 38 Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső, Budapest: Holnap, 1990, 203, 204. 39 [Szerző nélkül:] Pardon. Megbízható tanítók. Baltazár, Új Nemzedék, III. évf. 184. sz., 1921. aug. 20, 2. 40 Kiss Ferenc, 1979, i. m., 112. 41 Kosztolányi Dezső: Könyv, Pesti Hírlap, XLIII. évf. 52. sz., 1921. márc. 10., 1–2. 42 Costo. [= Kosztolányi Dezső]: Kis naplóm, Pesti Hírlap, XLIII. évf. 226. sz., 1921. okt. 11., 5. 43 „Kosztolányi állapota az elmúlt napokban egyre rosszabbodott és ma délelőtt válságosra fordult. Halála minden pillanatban bekövetkezhetik.” – [Szerző nélkül]: Kosztolányi Dezső haldoklik, Új Nemzedék, XVIII. évf. 252. sz., 1936. nov. 4., 2. És: „Tegnap jelentette az Új Nemzedék, hogy Kosztolányi Dezső állapota a délelőtti órákban válságosra fordult. Abban a percben, amikor az Új Nemzedék rotációsgépei dübörögni kezdtek, a nagy költő az Új Szent János-kórház sebészeti osztályának II. emeleti szobájában […] kiszenvedett.” – [Szerző nélkül:] Csütörtökön délután díszsírhelyre temetik Kosztolányi Dezsőt, Új Nemzedék, XVIII. évf. 253. sz., 1936. nov. 5., 4. 44 [Szerző nélkül]: Meghalt Kosztolányi Dezső, Népszava, LXIV. évf. 251. sz., 1936. nov. 4., 7. 45 Szabó Árpád: Írástudóknak való, Valóság, 1947/3, 199–207.; Szabó Árpád: Polgári költészet – népi költészet. 1. Kosztolányi, Valóság, 1946/11, 1–24. 46 Heller Ágnes: Az erkölcsi normák felbomlása. Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában, Budapest: Kossuth, 1957. 47 A befogadástörténet ideológiai vonulatának részletes elemzését, illetve a problémakör újragondolását ld. Arany Zsuzsanna:„Lucifernek is neveztek…” Kosztolányi Dezső befogadástörténetének ideológiai vetületei, in Jeney Éva – Szegedy-Maszák Mihály (szerk.): A kultúra átváltozásai. Kép, zene, szöveg, Budapest: Balassi, 2006, 164–208.; átdolgozott változat: Arany, Zsuzsanna: Politics and Literature. A Case Study: Kosztolányi’s Reception during the Communism, Journal of Hungarian Studies, 23/1 (2009), 57–74. 48 Lengyel András: Kosztolányi „latin világossága”, Kalligram, 2009/febr., 69. 49 Nolte, Ernst: A fasizmus korszaka, ford. Tallai Gábor, Budapest: XX. Századi Intézet, 2003, 23. 50 Roger, Cohen: Hitler Apologist Wins German Honor, and a Storm Breaks Out, The New York Times, 2000. June 21st http://query.nytimes.com/gst/fullpage. html?res=9406E4D61331F932A15755C0A9669C8B63&n=Top%2fReferen ce%2fTimes%20Topics%2fSubjects%2fN%2fNazi%20Policies%20Toward %20Jews%20and%20Minorities. 51 Polányi Károly: A fasizmus lényege, in Fasizmus, demokrácia, ipari társadalom. Társadalomfilozófiai írások, Budapest: Gondolat, 1986, 296. 52 Ormos Mária: Mussolini, in Ormos Mária: Mussolini – Harsányi Iván: Franco, Budapest: Pannonica Kiadó, 2001, 18–19., 20. 53 Szegedy-Maszák Mihály: Lehet-e névtelen cikkeket tulajdonítani Kosztolányinak?, Kalligram, 2009/febr., 77. 54 Kosztolányi Dezső: Mussolini oroszlánja: Italia! A Pesti Hirlap kiküldött munkatársától, Pesti Hírlap, XLVI. évf. 171. sz., 1924. aug. 20., 1–3.

64

55 pl.„Édes húgom, ismét itt vagyunk. Pompásan érezzük magunkat. Rengeteget látok, tanulok.” – Kosztolányi Dezső levele Kosztolányi Máriának, Róma, 1924. [augusztus eleje], in Levelek – Naplók, szerk. Réz Pál, Budapest: Osiris, 1998, 498. 56 Kosztolányi Dezső: Magánkihallgatáson XI. Pius pápánál. A Pesti Hirlap kiküldött munkatársától, Pesti Hírlap, XLVI. évf. 169. sz., 1924. aug. 17., 1-3. 57 Kosztolányi Dezső: Gorkij Maximnál. A Pesti Hirlap kiküldött tudósítójától, Pesti Hírlap, XLVI. évf. 180. sz., 1924. aug. 31., 2–4. 58 Kosztolányi Dezső: Gabriellino d’Annunzio. A Pesti Hirlap kiküldött munkatársától, Pesti Hírlap, XLVI. évf. 174. sz., 1924. aug. 24., 5. 59 K[osztolányi]. D[ezső].: Orska Mária a homokon, Pesti Hírlap, XLVI. évf. 178. sz., 1924. aug. 29., 8–9. 60 Ormos Mária, 2001, i. m., 84. 61 pl. Lehotai. [= Kosztolányi Dezső]: Zarathustra, A Hét, XVIII. évf. (2. köt.) 49/926. sz., 1907. dec. 8., 824. 62 Nolte, Ernst, 2003. i. m., 239. 63 Polányi Károly, 1986, i. m., 309–310. 64 – i. [= Kosztolányi Dezső]: Berlini utca, Pesti Hírlap, LVI. évf. 150. sz., 1934. júl. 6., 6. 65 A naplók kiadása folyamatban, a kéziratos anyag magántulajdonban. 66 Kosztolányi Dezső: Diktatúra és irodalom. Válasz és vallomás, in Hátrahagyott művei III. Kortársak I., s. a. r. Illyés Gyula, Budapest: Nyugat, [1941], 299. 67 E cikkekről másik tanulmányban szólok majd, melyben a Kosztolányi Dezső napilapokban és folyóiratokban megjelent írásainak jegyzéke 2. (Határon túli lapok 1. Bácskai sajtó anyaga) címet viselő, ez évben megjelenő kiadványunk készítése során tapasztaltakat foglalom össze.

Arany Zsuzsanna (Szombathely, 1976): irodalomtörténész. Az MTA–ELTE Hálózati Kritikai Szövegkiadás Kutatócsoport tagja, a Kosztolányi kritikai kiadás forrásjegyzék-sorozatának szerkesztője, a beszélgetőlapok kéziratos anyagának sajtó alá rendezője. Tanulmányai a Kosztolányi-filológia mellett főként angolszász irodalmi témákban jelentek eddig meg.

N É M E T H ZO LTÁ N

t

a

n

u

l

m

á

n

y

AZ ÚJ MÉDIA ÉS AZ ANONIM, MASZKOS ÖNREPREZENTÁCIÓ A Spiegelmann Laura- és a Centauri-jelenség kontextusai

(1) A kortárs irodalomtudomány számára elkerülhetetlen feladat az új média által diktált forradalmi változások kontextusával való szembenézés. Pontosabban: elkerülhetetlen azoknak a változáskategóriáknak a figyelembevétele, amelyekben a szerző–szöveg–olvasó relációk új aspektusai tűnnek fel. Ebből a szempontból nemcsak papír alapú irodalmi lapok internetes változatai, nemcsak az online irodalmi folyóiratok, a kiadók által működtetett könyves portálok, könyváruházak, hanem a szerzői honlapok és blogok is külön figyelmet érdemelnek. Itt fontos megjegyezni, hogy az internetes világ nemcsak bővítette az irodalom határait, hanem alapvető szemléleti váltást is hozott, demokratizálta és relativizálta az irodalmi viszonyok hierarchikus viszonyait. Hogy miről is van szó, legkézenfekvőbb megoldás, ha az ún. dilettáns szerző pozíciója felől vázoljuk fel az előállt helyzetet. A papír alapú irodalmi életben az irodalmi elit által elfoglalt intézményi pozíciók tulajdonképpen lehetetlenné tették az ún. dilettáns szerzők szövegeinek, pontosabban azok döntő többségének eljutását az olvasókhoz, hiszen a folyóiratok szerkesztőségeinek, a könyvkiadók szerkesztőinek egyik legfontosabb feladata éppen a hierarchián alapuló szelekció működtetése volt. Természetesen a szerző magánkiadásában bármilyen alkotás megjelenhetett az 1945 előtti időszakban, azonban a kiadás anyagi feltételei meg is szabták ennek a lehetőségnek a határait. 1945 után pedig egészen 1990-ig a magánkiadás fogalma tulajdonképpen nem létezett. Vagyis az internet által nyújtott lehetőségek demokratizálták az irodalmi viszonyrendszereket: az anyagi ráfordítás minimumával teheti fel bárki a szövegeit a világhálóra, s juttathatja el azokat a potenciális olvasónak. Ez a demokratizálódás egyúttal az értékek relativizálódását is magával vonja. Gondoljunk csak az irodalom.lap.hu oldalra, ahol az Élő irodalom alcím alatt az olyan elismert szerzők között, mint Dragomán György, Garaczi László, Krasznahorkai László, Nádas Péter, Tar Sándor szerepel egy bizonyos Helen Bereg, Sztolár Miklós vagy Arany Viktor. Ilyen fokú értékrelativizmus az internet előtti korszakban szinte elképzelhetetlen volt. A papír alapú irodal-

mi életben nem ismerhettünk olyan lehetséges világot, amelyben egymás alatt vagy mellett, egy sorban szerepelhetett volna Nádas Péter és Arany Viktor neve. Ez utóbbi szerző szövegei, gyászos klapanciái – szerelmes, istenes, elgondolkodtató, szomorú és nőnapi versei, ahogy saját maga felosztotta költeményeit – semmilyen teret nem kaphattak volna a hivatalos irodalmi életben, reménye sem lehetett volna a megjelenésre. A virtuális világban azonban – amelyet nem az irodalmi érték hierarchiája, hanem az ábécésorrend mindenféle értéket és hierarchiát eltörlő felsorolásjellege irányít – az Arany Viktor nevet és életművet mintegy legitimálja a kontextus. Természetesen ez a helyzet kizárólag az irodalom virtuális világában igaz, ahol is a hierarchiamentes, demokratikus és relativizált pozíció lényegében a vizuális effektusok eredményeképpen áll elő. A kánon és kanonizáció szükségszerűsége okán ez a virtuális-vizuális pozíció szükségképpen felfüggesztődik, eltörlődik, mintegy kitörlődik az irodalom emlékezetéből. Tanulmányomban egy olyan helyzetet igyekszem megjeleníteni, ahol kölcsönhatás jön létre az új médiában a kanonikus-hierarchikus és a virtuális-vizuális pozíciók között.

(2) A posztmodern magyar irodalomban a hetvenes évektől kezdődően a szerzői nevet problematizáló maszkszerű identitásjáték fontos értelmezési keretként értelmezhető. E játékok legelején minden bizonnyal Weöres Sándor Psyché (1972) című, Lónyay Erzsébet neve alatt közölt kötete áll, amelyet Esterházy Péter Csokonai Lilije, Parti Nagy Lajos Troppauer Hümére, Sárbogárdi Jolánja, Virágos Mihálya, Dumpf Endréje, Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora és Martossy Borbálája, Kovács András Ferenc Caius Licinus Calvusa, Jack Cole-ja, Lázáry René Sándora, Kavafisza, Talamon Alfonz Samuel Borkopfja, Orbán János Dénes Troppauer Hümére, Sántha Attila Székely Ártija, Karafiáth Orsolya Lotte Lenyája, Csehy Zoltán Pacificus Maximusa, Dunajcsik Mátyás Hollóssy Adélja stb. követett. Emellett azokra a lírai játékokra is gondolhatunk, amelyek egy kanonikus szerző maszkját használ-

81

ják fel a továbbírásra: a Már nem sajog című 1994-es antológia például József Attila öregkori verseinek megírására tesz javaslatot, Varró Dániel Változatok egy gyerekdalra című ciklusa pedig a Boci, boci tarka egyes változatait klasszikus és kortárs magyar költők maszkjai mögé bújva imitálja, parafrazeálja, intonálja újra. Ezen túl maszk és szerzői név igen összetett kapcsolathálózatára figyelhetünk fel. A maszk mögé rejtett szerzői nevek mennyisége szempontjából individuális és kollektív szerzőfunkciót különböztethetünk meg: a Hizsnyai Zoltán által megalkotott Tsúszó Sándor-maszk mögött Parti Nagy Lajos, Z. Németh István, Szászi Zoltán stb., a Már nem sajog című antológiában a József Attila-maszk mögött Balla Zsófia, Bodor Béla, Kántor Péter, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Rakovszky Zsuzsa stb. található. Az individuális maszkot a szerző gyakran csak egyetlen szövegben használja (például Esterházy Péter Csokonai Lili nevét), néha egy egész ciklus köthető a maszkhoz (mint például Parti Nagy Lajos Dumpf Endréje), máskor ugyanaz a maszkos szerzői név több mű fölött is megjelenik (például Hizsnyai Zoltán Tsúszó Sándora). Sőt, van olyan eset, hogy a maszk neve több fiktív személyiséget takar (például A test angyalának Sárbogárdi Jolánja magának Parti Nagy Lajosnak, illetve a szakirodalom egy részének a megállapítása szerint nem azonosítható az Ibusár című drámában felbukkanó, huszerettszerző Sárbogárdi Jolánnal). Vannak olyan maszkok, amelyek mögül már rögtön a közlés pillanatában előbukkan a valódi szerző neve (példaként Parti Nagy Lajos és Orbán János Dénes Troppauer Hümér-versei vagy Karafiáth Orsolya Lotte Lenyája említhető). A feloldás folyamata hosszabb ideig is eltarthat (mint például a Csokonai Lili maszkja mögött rejtőző Esterházy Péter név megjelenése), és vannak olyan esetek is, amikor a maszk mögül e tanulmány megírásának idejéig sem lépett ki a valódi szerzői név (Jake Smiles, Centauri, Spiegelman Laura). A maszk neve aszerint is osztályozható, hogy fiktív névről van-e szó (a Tsúszó Sándor nevet Hizsnyai Zoltán, a Sárbogárdi Jolán nevet Parti Nagy Lajos találta ki az irodalom számára), illetve már létező nevet használ-e fel maszkként (mint például Kavafisz neve Kovács András Ferenc költészetében, Troppauer Hümér neve Orbán János Dénes lírájában). Ebből a szempontból releváns, hogy a létező név fiktív alak neve-e (mint például a Rejtő Jenő-hős Troppauer Hümér), vagy egy létező személy neve funkcionál maszkként (mint például Kavafisz, illetve Varró Dánielnél a Boci, boci tarka variációit „író” kanonikus magyar költők – Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Berzsenyi Dániel…).

(3) Az internet virtuális játéktere sok téren mutat hasonló vonásokat, mint a kortárs posztmodern irodalom. Az életrajzi szerző szerepének megbillentése, játékba hozása egy fiktív maszk által – mint arról fentebb már szó esett – termékeny szövegjátékot eredményezhet. Az identitás elvesztése ezekben az esetekben nem tragikus hangvétellel jár együtt, éppen el-

82

lenkezőleg. Az identitásvesztés szinte azonnal fiktív identitások kreálásának leállíthatatlan játékaként jelenik meg, az identitástermelés az én határainak és lehetőségeinek kiterjesztéseként kapcsolódik a szöveghez. Az álneves-maszkos szövegvariációk egy-egy nyelv és egy-egy lehetséges identitás felépítésével válnak az örömelv reprezentációjának területévé, miközben a szerzői név polivalens meghatározottságai válnak láthatóvá. Az internet a benne megjelenő identitások anonimitásán keresztül kapcsolódik a posztmodern irodalom előbb felvázolt képzetéhez. A legkülönfélébb internetes álnevek a felhasználó identitásának játékos kiterjesztésével kecsegtetnek. Az internet anonimitása olyan elemi erejű tapasztalat, amely felszabadító erejével alapvetően forgatja fel az egyéni szabadság, az egyéni hangadás és véleményformálás lehetőségeit. De nemcsak a hozzászólások, a chat- és fórumnevek anonimitásáról van szó, hanem anonim honlapok és blogok kiterjedt rendszeréről is, amelyek által virtuális identitást kreálhat magának a valódi személy. Mint látható, a posztmodern irodalom és az internetes világ identitásképletei rendkívül sok hasonlóságot mutatnak. E két terület sikeres összekapcsolására tett kísérletként értelmezhető a kortárs magyar irodalom két rejtélyes szereplőjének, pontosabban maszkjának, Spiegelmann Laurának és Centaurinak a megjelenítése. Az álnevek a kortárs magyar irodalom nem egy szövege esetében paratextusként lépnek színre, s előértelmezik a szöveget, mintegy utasítást adnak az olvasónak az olvasás modusát illetően. Így tesznek javaslatot parodisztikus olvasásra a Székely Árti, a Tsúszó Sándor vagy a Troppauer Hümér nevek. Spiegelmann Laura és Centauri neve is hasonló értelmezési ajánlatként jelenti be önmagát. A Spiegelmann név előtagja a Spiegel „tükör” és a Mann „férfi” jelentésű szavak összetételéből „Tükörférfi”-ként, Tükörférfi Lauraként jeleníti meg önmagát. Az értelemadás művelete akkor válik érdekessé, ha szembenézünk a maszk alá sorolt szövegek intonációjával. Ezeknek a szövegeknek obszcén nyelve és szexista ideológiája a néven keresztül válik önreflexívvé. Eszerint a szövegek olvasója a férfivágyakkal, a férfifantáziával szembesül: ebben a világban a férfi számára a nő kizárólag eszközként szolgál élvezetéhez. Vagyis a Spiegelmann-szövegek a férfivilág természetével vetnek számot. A Centauri név egyrészt az ismert csillagképre utal, s valamiféle kozmikus-metafizikai dimenziót jelenít meg, másrészt a félig emberi, félig állati létezés képzetét hívja elő. És valóban: Centauri novelláinak van valamiféle metafizikai rétege, egy tágabb szabadságeszmény igézete jelenik meg bennük. Ráadásul a Kék angyal című kötet elbeszéléseinek többsége is valamiképpen az emberi lét állati tartományaival, az állati lények szinte emberi magatartásmintáival, illetve tágabban az ember–állat interakciók természetével foglalkozik. Vagyis mindkét név rendkívül tudatosan komponálta meg önmagát az alája rendelt szövegeken keresztül. Mindkét név értelmezői funkciót tölt be, olyan kijelentésként, amely olvasási ajánlatot tesz, amely a nevet a szövegek myse-en-abymejeként képzeli el és jeleníti meg, kicsinyítő tükörként, amely-

ben megjelenik egy egész szövegvilág. Mindkét név rendkívül professzionális módon reprezentálja tehát önmagát, kizárva minden esetlegességet. A név olyan reklámként lép működésbe, amely a titok és beteljesülés ígérete között ingázik: mint fiktív név elidegenít a hús-vér alkotótól, de egyben folyton el is játssza a megtalálás, a ráismerés eseményeit. Gondoljunk csak Centauri megjelenésére a médiában. A szerző olyan honlapot tart fenn www.centauri.hu címen, amelyből természetesen nem tudható meg a valódi neve, nincs fenn semmilyen hitelesítő arckép, viszont eljátszik a titok és beteljesülés lehetőségével. A honlap kezdőoldalán öt fotót találhatunk, amelynek mindegyike ugyanabban a festői környezetben, egy szakadék peremén, mocsaras tóra néző kilátással egy fiatal, kalapos férfit jelenít meg hátulról. A helyszín ugyanaz, az időpont viszont mindig más: júliusi, augusztusi, késő őszi fotók ezek, amelyen ugyanabban a pózban, megtámasztott bal kézzel, meztelen felsőtesttel, ugyanabban a kalapban, négyszer ugyanabban a nadrágban látható egy fiatalember. Bár egyetlen felirat sem utal rá, valószínűleg a szerző jelenik meg az öt fotón. Ha most belegondolunk abba, micsoda tervszerűség, végtelen türelem kellett a saját test ilyen megjelenítéséhez, fel- és egyúttal elfedéséhez, titokban tartásához, akkor elképzelhetjük, hogy a maszk kialakítása is milyen nagy ívű koncepció, illetve türelmes mediális és szövegmunka eredményeképpen jön létre. Spiegelmann Laura blogja a http://lauramanga.blog.hu címen szintén eljátszik az arcadás játékával. A kezdőoldalon egy stilizált, rajzolt női arc, egy mangalány arca látható. Vagyis a honlap megnevezése és a mellé állított arc tökéletes összhangban vannak, a japán képregény felől való értelmezhetőségre utalnak. Itt is a titok és a beteljesülés ígéretével játszik el a médián keresztül a kép. A képregényfigura tüzetesebb vizsgálata során nemcsak a szokásosan hatalmas szemekben reszkető könnycseppekre figyelhetünk fel, hanem arra is, hogy a mangalány egészen természetellenes módon gúzsba kötött kézzel néz ránk. Vagyis a szabadságtól való megfosztás és a rabság az ártatlanság női képzetkörével kapcsolódik össze. Mindez nagyon tudatos, profi módon felépített jelkomplexumot feltételez, főként ha figyelmbe vesszük, hogy Spiegelmann Laura Édeskevés című regényét eredetileg Manga munkacím alatt írta, illetve ha szövegeinek szexista vonulatára gondolunk. Ennek kapcsán az ún. mangapornóra, az „abnormális”, „perverz” jelentésű hentai műfajra is gondolhatunk: a képen egy kiskorú lány látható összekötözött kézzel, kimondatlanul is a szexmániás, szadista férfira várva. Mindez a név – „Tükörférfi” – jelentésén át értelmezhető: a fiktív arckép és a fiktív név nagyon is valóságos önértelmezéseként. A maszk professzionális önreprezentációként való értelmezése szempontjából a két szerző honlapja további adalékokkal szolgálhat: mindkét honlap maximális módon rendeli alá magát az olvasói érdeklődés felkeltésének és kielégítésének. Spiegelmann Laura blogja tartalmazza a szerző szövegeit (Tőlem), a róla, illetve kötetéről szóló kritikák, recenziók, fontosabb megjegyzések összegyűjtött linkjeit (Rólam), külön feltünteti az Archívum rovatban időrendbe szedett szövegeit, külön rá lehet kattintani legolvasottabb szövegeire, s találhatunk keresőt is. A Címkék alatt pedig szótárszerűen

áll sorba néhány különösen izgalmas hívószó, többek között: alkoholizmus, baszás, fasz, fű, geci, melltartó, menstruáció, promiszkuitás, punci, szajha, szerető, szex, szüzesség elvesztése, szűzhártya, vér, vodka stb. Ez alatt a legutolsó kommentek olvashatók, amelyekből élénk olvasói aktivitásra következtethet a blog alkalmi látogatója is. Az oldal professzionális felépítése az olvasó érdekeinek rendelődik alá, vagyis a rejtőzés, elrejtezés éppen a még hatékonyabb megjelenést, megjelenítést szolgálja. Nem véletlen, hogy egyes fórumokon az a vélemény is megjelent, miszerint maga a manga kifejezés is jól hasznosítható marketingfogásként került Spiegelmann Laura honlapjának címoldalára, megnevezésként, miközben „a szöveg semmilyen módon nem reflektál a mangára, pedig a cím és a nézőpontválasztás (lehetne belőle énregény) ezt a lehetőséget felkínálja. Mégsem beszélhetünk kihagyott ziccerről, hiszen csak annyi történt, hogy kölcsön lett véve egy jól hangzó szó (plusz, első látásra úgy tűnik, »kölcsön lett véve« néhány meg nem nevezett forrású kép, de hát ez csak az internet és csak manga […]) A kettő sajnos köszönőviszonyban sincsen egymással. Csupán téves sztereotípiák erősítésére szolgál, amelyek félreviszik mind a szöveg, mind maga a manga szó értelmezését.”1 Vagyis a manga ebben az esetben a figyelemfelkeltés, az önmenedzselés szolgálatába állítódik, a Spiegelmann Laura név alá sorolt szépirodalmi szövegekkel szinte alig van kapcsolata. Centauri honlapja szintén professzionális tudatossággal kívánja megszólítani és megragadni olvasóját. A Nyitólap után sorjáznak a Hírek, a Szerző, a Kötetek, Írások I., Írások II., Esszék, Mondatok, Kritikák, Interjúk, Bibliográfia, Vendégszöveg, Galéria, Linkek stb. Centauri szövegeihez nem lehet olvasói kommentárt fűzni, viszont szinte mindenféle szintű olvasói-értelmezői igényt kielégít: a szerző írásai elektronikus formában teljes terjedelmükben olvashatók. Ugyanígy a szerző köteteiről írott kritikák is: nem linkekről biztosított a hozzáférés, hanem teljes szövegként jelennek meg a honlapon. Az önreprezentáció azokban a szövegekben is markáns jelenlétet nyer, amelyek a recepció nyomán állnak össze jellemzéssé, illetve önjellemzéssé, hiszen az egyes szövegek alatt nincs szerzői név, így a honlap fenntartójának, Centaurinak a szövegeiként olvashatók a következő mondatok a Szerző címke alatt: „Több helyütt is kiemelték »zavarba ejtő színességét«, amit hol egyfajta posztmodern játékként, az irodalmi utalásokkal-hatásokkal való zsonglőrködésként érzékelnek, máskor (mások) viszont egyenesen a szerző saját univerzumának, vagy egyfajta Clavis Universalis gazdagságának tartanak. Visszatérő vélemény, hogy talán rutinos (s nem kezdő), a természettudományok terén is jártas, »biztos kezű« szerző áll a fedőnév mögött, aki figyelemreméltó képzelő- és nyelvi erővel, fekete humorral bír.” „Novelláit minősítették provokatívnak, radikálisnak, könyörtelennek, élvezetesnek, humorosnak, gyönyörűségesen gazdagnak, ütősnek, maszkulinnak, cinikusnak, súlyosnak, snájdignak, hipnotikusnak, bravúrosnak, abszurdnak, gro-

83

teszknek, nagyformátumúnak, szatirikusnak, szépnek, finoman érzelmesnek, drasztikusnak, apokrifnak, óceáninak, barokkosnak, szecessziósnak, esszenciálisnak, ironikusnak, érzékinek, delejesnek, kísérletezőnek, viharosnak, lendületesnek, újszerűnek, bosszantónak, tragikomikusnak, gunyorosnak, játékosnak, pontosnak, frappánsnak, tobzódónak, sejtelmesnek, dermesztőnek, deresnek, apokaliptikusnak, kozmikusnak, és nemegyszer misztikusnak is.” „Centauri – aki egyesek szerint »minden hájjal megkent szerző«, »az év felfedezettje«, vagy egyszerűen »nyeresége a magyar irodalomnak« – az inkognitóját a második kötet után is őrzi, főként az írás szabadságára való hivatkozással. Portrét nem közöl magáról és nagy nyilvánosság előtt nem mutatkozik.”2 Ezek az idézetek a szerző professzionális önmenedzselő képességébe éppúgy bevezetnek, mint az új média és egy újfajta irodalmi kanonizáció lehetséges kapcsolatába. Míg Spiegelmann Laura inkább a tabutémák nyílt tematizálása felől kívánja megszólítani az olvasót, s a manga műfaján és portréján keresztül egy populáris irodalmi képletbe helyezi önmagát, addig Centauri honlapja hangsúlyozottan egy elit irodalmi térben képzeli el az általa megjelenített maszkot: felsorolásszerűen állít emléket felolvasásainak, kortárs folyóiratokban megjelent szövegeit pontosan, bibliográfiai adatokkal datálja stb. Mindkét esetben – talán paradox módon – éppen a maszk, az anonimitás szolgál a figyelemfelkeltés céljaira, illetve a szerzői énre irányuló reflektorfény felerősítésére. Az ego kiáradását Spiegelmann Lauránál szövegeinek hangsúlyozott önéletrajzi vonásai biztosítják, a blog napló- és önvallomásszerű műfaji kódjainak felhasználásával. Centaurinál az ego megjelenítése nem annyira szövegszerű játék, mint inkább egy lehetséges kontextus, amelybe elhelyeződnek szövegei: a misztifikált anonimitás lenyomatai, amelyek az irodalmi élet elismerő szövegeivel (kritikák és recenziók), valamint színpadias, festői, sőt egzotikus fotókkal illusztrálódnak. Az anonimitás jelentésének értelmezésekor mindkét szerző esetében a reklám és az önreprezentáció sajátos logikájával szembesülhetünk, amikor is a minél erősebb hatás érdekében egy hosszabb intervallum idejéig a reklám és az önreprezentáció önmaga ellen fordul. Hasonló ez ahhoz a technikához, amikor napokon keresztül figyelemfelkeltő hirdetések árasztják el az újságokat, illetve plakátok a köztereket, a reklámozott áru megnevezése nélkül. Ezzel a folyamatosan halasztódó önmenedzseléssel a permanens önreklámozás pozíciójába helyezi önmagát a szerző: végeredményben a maszk folyton elhalasztódó felfedése a biztosítéka ennek. Nem véletlen, hogy mindkét szerző permanens stratégiája az, hogy folyton bejelenti az életrajzi arc megjelenítését, a maszk levételét, majd pedig ennek elhalasztódásával szembesít. Ez is arra utal, hogy a maszk nem egy középkori típusú, aszketikus anonimitásra utal, nem a tömegtől és a médiától irtózó, magányos alkotót jelöl, hanem éppen ellenkezőleg: ez a stratégia a kommunikáció hiányát, a titkot használja az önreprezentáció és önmenedzselés céljaira. Ezen túl csupán

84

a média reagálásától függ, meddig maradhat fenn ez az állapot, meddig feszíthető a húr, meddig szolgálhat a maszkszerűség az önmenedzselés és az önreprezentáció céljaira. Nem véletlen, hogy mindkét szerző bonyolult játékot űz saját arcának megjelenítésével. Spiegelmann Laura legalább kétszer jelentette be az irodalmi maszk felfedését: egyszer a Litera előszilveszteri felolvasásán, ahol végül csak egy bábu helyettesítette az életrajzi szerző személyét,3 illetve blogján keresztül egy február végi időpontot jelölt meg, amelyet megint csak kitolt következő regényének megjelenési idejére. Centauri pedig szívesen vesz részt felolvasóesteken, ahol függöny mögül olvas fel közönségének, eljátszva a jelenlét és a hiány személyében és maszkjában reprezentálódó játékával.4 Ez a halasztódó játék a média stratégiájának eredményeképpen vezet oda, hogy nem a szövegre, hanem a maszk identitásképleteire irányul a figyelem. Internetes fórumokon, könyvbemutatókon, irodalmi esteken, honlapokon és blogokon keresztül zajlik a vita és a játék, amely azt érinti, vajon ki rejtőzik a két szereplő maszkja mögött. Eközben pedig, zseniális természetességgel, megduplázva az önreprezentáció és az önmenedzselés erejét, a két maszk egymásra talált: a Litera előszilveszteri partiján Spiegelmann Laura és Centauri egymáshoz intézett szerelmi vallomását hallhatta a közönség. Arra a kérdésre tehát, hogy mit csinálnak egyes írók a médiával, a következőképpen lehet válaszolni: jól működő önreprezentációs képleteket (maszkszerűség) fogalmaznak újra és működtetnek az új média keretei között. Új reklámstratégiákat alakítanak ki mind a közönségsiker, mind a kanonizáció érdekében. Elfeledett szerzőkoncepciókat (anonimitás) újítanak meg egy alapvetően eltérő, virtuális térben önmenedzselés céljából. Saját értelmezői közösségeket hoznak létre virtuális fórumokon. A szimuláció és a reprezentáció (maszk és test) határterületein hoznak létre új jelentéseket. Textuális és cyberidentitások kreatúráit alkotják meg egy multi- vagy hypermediatizált világban, s ezzel a stratégiával épülnek bele a kortárs magyar irodalom kontextusaiba. 

JEGYZETEK 1 http://panelblog.freeblog.hu/archives/2008/07/06/Edesmindegy/ 2 http://www.centauri.hu/ 3 „A litera Love Parade című előszilveszterén kis híján felfedte kilétét a rejtélyes szerző, Spiegelmann Laura, ám az utolsó pillanatban elállt tervétől. A színpadon bábu helyettesítette, vallomását – amelyet álneves társához, Centaurihoz írt – Láng Annamária olvasta fel.” In: http://www.litera.hu/irodalom/spiegelmann-laura-hat-ki-vagy 4 „A litera előszilveszteri partiján az egymásnak vallomást tevő írók sorában két álneves szerző is szerepelt. Centauri, aki függöny mögé rejtőzve olvasta fel szövegét, az inkognitóját mindezidáig fel nem fedő Spiegelmann Laurához intézte fiktív szerelmi szózatát.” In: http://www.litera.hu/irodalom/refi-a-trafoban

Németh Zoltán (1970): költő, irodalomtörténész, irodalomkritikus, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem tanára. Legutóbbi kötete: Állati nyelvek, állati versek (2007).

GABOR JÁK ÁDÁM

t

a

n

u

l

m

á

n

y

„OLY SOK ARCA VAN A HALÁLNAK” Írás, halál, test és szerelem Péterfy Gergely Halál Budán c. regényében

P

éterfy Gergely legújabb, Halál Budán c. regénye több szempontból is figyelemre méltó könyv. Egyrészt az új kötet történelmi témaválasztása némileg meglepő fordulatot mutat az eddigi könyvekhez képest. Ugyanis az 1994-ben megjelent első novelláskötet (Félelem az egértől), valamint az ezt követő regények, az 1998-ban kiadott A B oldal (1998), vagy A tűzoltóparancsnok szomorúsága (2000) tipikusan 20. századi környezetben játszódtak és többnyire a felvetett társadalmi problémák is ebből a korból származtak. Akárcsak a Paczolay Béla keze alatt készült forgatókönyvek, például a tavaly német fordításban is megjelent 2004-es regény, a Bányató azonos című filmváltozata (2006), vagy a bevallottan közönségfilmnek készült Kalandorok (2008). Úgy tűnik, hogy az új regény világával a legtöbb gondolati párhuzamot inkább az olyan, kevésbé „fősodorbeli” könyveiben fedezhetjük fel, mint a 2007-es Kazinczy és az angyal c. esszékötet, s annak Angelo Soliman tragikus élettörténetével foglalkozó részei (valamint az ezt feldolgozó Félálom c. dráma), vagy éppenséggel a 2005-ben megjelent Misikönyv c. meseregény és különös fantázialényei. Másrészt a Halál Budán remekül beilleszkedik a 17. századi Magyarországot megidéző áltörténelmi regények sorába (ld. pl. Darvasi A könnymutatványosok legendája, Háy János Dzsigerdilen vagy Láng Zsolt Bestiárium Transylvaniae c. köteteit). Az említett könyvekhez hasonlóan Péterfy műve is a török hódoltság, egészen pontosan Buda visszafoglalásának és ostromának idején játszódik, de akárcsak az említett szövegeknél, jelen esetben sem magát a történelmi eseményt láthatjuk a középpontban, hanem jóval többet annál. Harmadrészt pedig első olvasásra is kitűnik, Péterfy pontosan tudja, mi fán terem a posztmodern történelmi regény, s alaposan kamatoz-

tatja is ezt a tudást. Van itt minden kellék: burjánzó metaforika, történelem alulnézetből, sokféle nézőpont, fragmentált elbeszélői szólamok, nyelvi kétely, irónia, sok-sok metatextuális eszmefuttatás, kikacsintás az olvasó felé, intertextualitás stb. Mindamellett, hogy ezek ismerős, kissé koncvencionális fogások lehetnek (az eddigi Péterfy-írásokból is), s hogy most is azt érzem, a kevesebb olykor több lett volna, mégis mindezt olyan izgalmas történetekbe és jól megformált figurákba sikerült öltöztetni, melyek teljesen egyedivé teszik a könyvet. A fragmentált történelemszemlélet jól megfigyelhető például a cím játékosságában. A történet szerint Michele D’Aste, a híres nápolyi báró halálára utal, aki a budai vár bevételekor kap halálos sebet. A kötetben szereplő mindhárom szöveg látszólagos célja pedig ennek az eseménynek az elmesélése lenne. Ám ironikus módon éppen ez az, ami tulajdonképpen egyáltalán nem következik be az elbeszélésekben. A cím ígérete szerint tehát D’Aste lenne a könyv főszereplője, az ő haláláról kéne értesülnünk a könyv elolvasása után, melyről ki is tudhatna hitelesebb képet nyújtani, mint azok, akik vele voltak az utolsó időszakban, a halál konkrét pillanatáról azonban sohasem olvashatunk. A báró halála mintegy kívül reked a történteken, így az olvasó szépen hoppon marad. Pontosabban maradna, ha mindeközben az elbeszélők nem fejtenék ki hosszan véleményüket minden másról (pl. emlékezésről, szerelemről, háborúról, nőről és férfiról, no meg az írás és a halál kapcsolatáról), amik sokkal izgalmasabb témáknak tűnnek. Hasonló játék figyelhető meg a második-harmadik fejezet címében (Ibis redibis nunquam; per bella peribis), ugyanis azok összeolvasva az ókori jóshelyek válaszát teszik ki, arra a kérdésre felelve, hogy mi történik a kérdezővel. A jóslatot a tagolástól

85

függően egyszerre lehet pozitívan (Ibis redibis, nunquam per bella peribis – Elmégy, visszajössz, sohasem veszel el a háborúban) és negatívan (Ibis, redibis nunquam, per bella peribis – Elmégy, sohasem jössz vissza, elveszel a háborúban) értelmezni. Ennek eldöntése pedig már az olvasóra van bízva. A továbbiakban viszont, mivel a könyv megengedi azt a szabadságot, hogy a három részt viszonylag különálló szövegként olvassuk, s a történetek motivikus-metaforikus összetettsége is inkább erre ösztönöz, ezért én így is építem fel majd értelmezéseimet. Mindegyik részből megpróbálom kiemelni és elemezni a meghatározó motívumokat, szövegrészeket.

plurima mortis imago Az első fejezet a háborút megjárt régi bajtárs, az öreg Solari lovag visszaemlékezéseit tartalmazza, melyeket Michele D’Aste gróf anyjának írt leveleiben fogalmaz meg. A lovag elbeszélésének egyetlen célja, hogy elmesélje a grófnőnek, a bécsi ostrom után miként és miért esett el a gróf Buda váránál, az elbeszélés tétje tehát a halál (egy halál) megért(et)ése lesz. Írás és halál összekapcsolódásának következtében és az alcímnek megfelelően (plurima mortis imago – oly sok arca van a halálnak) viszont az elbeszélésben a gróf képzeletének függvényében végig a legkülönfélébb halálnemekről olvashatunk. A lovag visszaemlékezései során állandó jelleggel a nyelv (az írás) és az emlékezet bizonytalanságaival szembesül, illetve szembesíti olvasóját. S ez már rögtön az elején a méhek és a méhészkedés allegóriájával kifejeződésre jut („A szavak nagy kaptáraiként élünk és el kell viselnünk, hogy ezek a szorgos és nyughatatlan lények nap, mint nap útra kelnek, és terhekkel megrakottan térnek haza” – 10). A vándorlásnak, valamint a szavak és a dolgok szétválásának köszönhetően a szavak különböző jelentéseket vesznek fel a nyelvhasználat során, s ennek következtében elidegenedhetnek a kimondója számára. Solari valójában írás közben mindig a nyelv plurális jellegével, a jelentések sokféleségével, következésképp a kommunikáció nehézségével kénytelen szembesülni, ahogy egy adott ponton fel is sóhajt: „Túl sok már a járat, túl sok az elágazás: egyetlen kimondott szó száz kimondatlanra nyit ajtót, s így vagy a bőbeszédűség, vagy a némaság bűnébe esem: tertium non datur” (11).1 Solari ezen a bizonytalan nyelven kénytelen kommunikálni, és az írásnak ez a bizonytalansága szorosan összekapcsolódik azzal, amit az emlékezet „szokatlan túlcsordulásának” (14) nevez. Írás közben tehát mindvégig botorkál az emlékek és a nyelv kusza, számára érthetetlen hálójában, melyből (reményei szerint) csak a bárónő, a feltételezett olvasó vezetheti ki: „Nem tudom ellenőrizni, Bárónő, mennyire van vagy menynyire nincs igazam: csak botorkálok és tapogatózom − és, hát igen, ezt megtehetném, úgy is, hogy nem terhelek vele másokat, jelesül Önt; de valamiért mégis ez az egyetlen, aminek úgy tűnik, egy szemernyi értelme van, ez a terhelés és al-

86

kalmatlankodás, a társalgási szabályok szándékos megsértése és fölborítása, szándékosan és szüntelen átlépni a határon” (kiem. az eredetiben, 15). Ez a „botorkálás” és „terhelés” egyébként a fejezet egyik legfontosabb olvasási alakzata is, melynek a leereszkedő ’köd’ lesz az egyik metaforikus kifejeződése a lovag elbeszélésében. A köd kezdetben csak az ostromlott várat veszi körül, majd állandó attribútuma lesz, de már az elbeszélés elején a tudást elbizonytalanító misztikus jelenségként is megjelenik (16–17). A „bizarr részletek aprólékos előadásában” élvezetet lelő költők is „gomolygó köd”-nek képzelik a világ kezdetét, melyben a különböző állati és emberi szervek és testrészek egyesülnek egymással (19–20). Jóval később pedig a jelenbeli öreg Solari villáját vonja be az alkonyati köd (82). Solari tehát nem azért ír, hogy elmesélje, mi történt, hanem hogy valamilyen értelmet, mondanivalót tulajdoníthasson az írásnak, az emlékeinek.2 De mivel mondanivalójának igazságtartalmát bizonytalanságban tartja, annak eldöntését fokozatosan az olvasóra bízza.3 Az emlékezet bizonytalansága („Számos olyan pont van az emlékeim között, amelyről magam sem tudom eldönteni, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak álmodtam” – 23) pedig párhuzamba állítható azzal, ahogy Solari megélte a háborút: „az ember lassan nemcsak a tájékozódási képességét veszítette el, hanem az álom és az ébrenlét, és szinte szükségképpen az élet és a halál mezsgyéi is elmosódtak” (22).4 A szöveg egy másik központi metaforáját kölcsönvéve, Solari meg akarja rajzolni az emlékei és a háború „térképét”. Az írás és az emlékezet bizonytalanságával szemben ugyanis a térkép az egyetlen olyan jelhalmaz Solari számára, amely rendet és rögzített jelentéseket képes megjeleníteni.5 De ezúttal mégsem a reprezentációhoz való viszonya a fontos, hanem sokkal inkább az, hogy a térkép az elme és a fantázia azon eszköze, mellyel túlléphet a valóságon, s így egyben a (lassú) olvasás egy újabb metatextuális alakzatává válik: „a térkép láttán nem rendülünk meg, nem leszünk bölcsebbek, kacaghatnékunk és sírhatnékunk sem támad – a térképben van valami elkeseredett lassúság, amely csak a türelmes keresgélés számára tartogat élvezetet; azzal, hogy egy pillantásra körvonalként, alaprajzként áttekintjük, még semmit sem tudtunk meg róla, sem a városról vagy tájról, amelyet ábrázol, és a titkainak feltárásához vezető út, ha nem is feltétlenül hosszabb, de más irányú, még inkább más természetű, mint az, amelyen egy öszszetett embléma vagy allegória megfejtéséhez közelítünk. […] A térkép igazi varázsát az adja, hogy a hasonlóságnak ezt a szolgai módját elutasítja, és egy magasabb rendű absztrakcióra cseréli, eltörölve minden mellékest és feleslegest, melyeket aztán az elme persze ezerféleképpen vissza- és elővarázsol…” (27) A térkép „igazi varázsa” tehát a (metonimikusszinekdochikus) „cserében” rejlik, akárcsak a lovag szövegének „térképe”, melyben szintén a legtávolabbi dolgok kezdenek egymással összefonódni.6 De Solari lassú olva-

sása felfedi a térkép fenséges voltát is, s ennek köszönhetően lehetséges az, hogy Solari az ostrom közepette a rend helyett annak ellentétét, a totális káoszt látja meg a térképben: „hiába látszik a vonalakban rend és ésszerűség, amit leképez, maga a legelvetemültebb képtelenség, egyfajta túlhabzó, túlcsorduló felfoghatatlanság: a térkép a halálunkhoz vezető ösvények rajzolata volt. És állíthatja-e ép ésszel bárki is, hogy akad annál nagyobb gyönyörűség, mint pontos absztrakcióvá alakítani a legtávolabbit és legbizonytalanabbat?” (Uo.) A térkép és a halál felől olvasva Solari eredeti szándékait, láthatjuk, hogy ez mégsem sikerül, hiszen folyton csak a Halál különböző formáiról tud beszélni. Ez pedig a tömérdek fantasztikus és groteszk lény megjelenésének részletezésében nyilvánul meg a leginkább. S ez az, amiben a legértékesebbnek érzem a könyvet, továbbá ettől válik ez a rész az egész kötet legzseniálisabban megírt részévé, hogy Solari figurájában sikerült hitelesen megjeleníteni a barokk gazdag halálkultuszát, s egy olyan groteszk esztétikát megalkotni általa, mely kevesek sajátja a kortárs magyar irodalomban. Solari „háborúja” ugyanis hemzseg a torz lényektől, így a monstruozitás kész lexikonjává válik a leírás. Jellemző módon azonban azok mind csak az ellenséges török csapatok (az egzotizált Másik), a „keleti mágia” kreatúrái lehetnek. Akadnak itt a „janicsárok és tevék ocsmány szerelméből született, rövid életű, nyáladzó, szőrös, visszataszító lények, amelyeknek már a puszta látványa is több napos lázat okoz” (39), kurvák és szamarak torzszülöttjei, vagy ott vannak az adanai írástudók, akik „egytől egyig korcsok voltak, koponyájuk lebenyszerűen puha, némelyiknek egyenesen lyukas, szemük áttetsző kék, bőrük hártyavékony” (76) stb. S ezek a testek mindig egy magasabb erő apokaliptikus megjelenéseként értelmeződnek, „mintegy jelezve, hogy a világ szokásos rendje megbillent, és további katasztrófák eljövetele fenyeget” (41), vagy pedig, mint az alakváltó „susurrans titanica”, konkrétan is az elmúlást, az élet ürességét és értelmetlenségét szavalják Solarinak (43). Természetesen a törökök élen járnak a különböző „halálosztó” gépek szeretetében is, melyek nem egyszer az öngyilkosság elkövetésére alkalmas eszközt jelentenek, „nyilván”, hiszen Solari csak az egzotikus, „bizarr” másikat és az őt fenyegető halált képes meglátni a háborúban (80). Ezzel a török sereggel áll szemben Michele D’Aste „halhatatlan” teste, aki jellegzetes fehér ingjében négyszer kapott halálos sebet, de mindet túlélte, s akinek a mellkasa egy török golyó ütötte seben keresztül csodás módon fényleni kezd. (Nem mellékesen majdan ez a fény vezeti a sereget a bécsi ostrom után Buda felé.) Ez a seb persze megint megihleti Solarit, aki részletesen leírja, hogy a különböző tudós orvosok hogyan magyarázták a lélek és test kapcsolatát, ami a kora újkori anatómiai gondolkodás egy újabb szép megnyilvánulása. Az említett kolonializáló, keresztény-nyugati gondolkodásmód egyébként abban is érződik, hogy mikor Győrnél átkel a sereg a folyón, Solari kijelenti, hogy ő ekkor lépett először „barbár” földre, „olyanra, amelyet római elődeink kormányzása nem

szentel meg, s amely megszenteletlenségének azóta is kárát látja” (81), Michele D’Aste említett fénylő mellsebe pedig itt már „kihunyt” (82). Összességében tehát ezeken a leírásokon egyszerre érződik a barokknak a test anatómiai felfedezése gerjesztette élvezete, az egzotikumért rajongó kolonializáló tekintet, ugyanakkor a másságtól, a rend-ellenes idegentől, a fenyegető Másiktól való félelem és rettegés is. S ezzel a lovag voltaképp azokra a költőkre hasonlít, illetve ugyanúgy írja le a háborút, akik a világ teremtését megelőző őskáoszban hittek, melyben a testrészek kavarogtak, és hol kész emberi, állati alakok jöttek létre, hol pedig torzszülöttek, mely allegória érthető úgy is, hogy Solari emlékei és szavai gyakran úgy kavarodnak egymással, mint a (torz) testek és szervek. Azonban a lovag fantasztikus látomásait a halálról időnként egy külső narrátori szólam szakítja meg, mely az öreg és eladósodott, leveleket írogató Solari és a lovag házát megszálló új lakó, az elhízott, öregedő operadíva, Marcinella Benecchi különös kapcsolatát mutatja be. A történetnek ez a szála viszont igen termékenyen, gyakran szórakoztatóan ellensúlyozza Solari elbeszélését. Ugyanis egyfelől ezek alkalmat adnak arra, hogy a levélírás körülményeinek bemutatásával fokozódjon a bizonytalanság Solari történetének hiteleségével kapcsolatban Marcinella Benecchi elszólásai kétségbe vonják még a háborút és a helyszínt is („Az a törpe? Sosem volt háborúban!” – 22; „Volt egyáltalán abban az afrikai háborúban?” – 38), továbbá itt fény derül arra, hogy Solari levelei rendre visszaérkeznek a címzettől, mintha nem is létezne a Bárónő (uo.). Másfelől így egy kissé furcsa szerelmi szál is bekerül az operadívával, aki „kezdetben meg volt győződve arról, hogy Solari lovag a szeretőjévé akarja tenni, és ennek megfelelően is viselkedett” (uo.). A magányos, mizantróp törpe lovag és a drabális énekesnő kapcsolata a lovagi szerelem ironikus kifigurázásaként is olvasható, melyben felcserélődtek a nemi szerepek. Marcinella a domináns, aktív fél, aki próbálja meghódítani a lovag kegyeit, összevissza szeretkezik a különböző vendégekkel, ráadásul állandóan egy szerelmes áriát (Acis és Galatea) próbál, mintegy szerenádozik az emeleten irogató Solarinak. Továbbá Marcinella az, aki folyamatosan kibillenti és elűzi a lovag amúgy is nehezen felidézhető emlékeit, ugyanakkor felkelti az érzékiséget és testiséget az emlékeibe merülő öreg Solariban.7 Ami kezdetben elutasítást, majd azonosulást vált ki a lovagból: „egy reggel azonban arra ébredt, hogy ő, Solari lovag, már nem azonos önmagával, hanem Marcellina Benecchivé változott, aki még egyszer utoljára fel akar lépni az Acis és Galatea főszerepében, és épp eleped egy férfi után, aki délelőtt érkezik” (50). Ez a szerelem azonban a lovagi szerelemhez hasonlóan szintén beteljesületlen marad, vagy nem egészen beteljesült. Marcellina váratlanul meghal a végén, s paradox módon a halálos emlékekbe merülő lovag csak ekkor merészkedik le a „távoli földrészre” (83), a hölgy hálójába. A halott nőben azonban mégis otthonra lel, és létrejön egyesülésük („egyre mélyebben zuhant ebbe az ölelésbe, és már nem tudta, hogy ő-e az eleven, vagy ő a holt”

87

– 84). Ráadásul itt visszatér a lovag térképmetaforája is: „tenyere idegszálain át az idegen bőr lassan térképet rajzolt a lovag képzeletében, mely egyszerre volt közeli, és egyszerre mélységbe vetett” (uo.). A nő teste által kirajzolódó térkép, akárcsak a bécsi ostrom idején, újra a halál magasabb absztrakcióiba vezetik a lovagot. A nő halála viszont Solari elnémulásához is vezet, így a két elbeszélés egyszerre ér véget, s a nő halála az írás halálát eredményezi. Akárcsak a második rész szerelmi utazásában.

Ibis redibis nunquam… A második fejezet egy meglepő formai és műfaji váltással indul. Péterffy ugyanis ebben a részben egy fiatal angol utazót tesz meg narrátornak, aki a nagybátyja boltjából kiszabadulva merő kalandvágyból jött Közép-Európába. S bár Bécs ostromáról lemarad, mégis sikerül csatlakoznia a budai vár felé tartó Michele D’Aste seregéhez. Így nemcsak Magyarországra érkezését meséli el, hanem a sereg vonulásának különböző állomásait (pl. Esztergom ostroma), valamint a báró és Dido téli kényszerpihenő alatt esett románcát is. Az útleírás elbeszélője azonban korántsem egy ismeretlenbe vágyó utazó, egy felfedező, hanem egy igazi „katasztrófaturista”, „[m]ióta csak hazámat, Angliát elhagytam, e sorok szerzője, én, az ifjú angol, egyéb vágyam sem volt, minthogy végre igazi ütközetet láthassak […], hogy végre megmártózhassak a veszély, a zűrzavar, a kiszámíthatatlanság örvényében, s férfivá érve végre magam mögé utasíthassam gyerekkorom, mely a halál völgyénél hosszabbnak és mélyebbnek bizonyult” (85).8 Az ifjú tehát csak azért utazik, hogy kielégíthesse a háborúk és a vér iránti kíváncsiságát (vö. halálkultusz), mely számára egy beavatásszerű férfiasságpróbát is jelent. A látvány iránti vágya viszont nagyban köszönhető az előzetesen interiorizált tudásának, melyen átszűrve szemléli és értelmezi a látottakat, s amelyet a nagybátyja boltjában, valamint a könyvek (Homérosz, Plinius, Dante, Seneca stb.) segítségével sajátított el (130). Ez tehát a kulturális és intertextuális szemlélet következménye, hogy az angol ifjú valójában csak az egzotikusra és a háború fenséges látványosságára kíváncsi, ám ennek köszönhetően nem is képes az ettől eltérő kulturális jegyek, az idegenség értelmezésére, pontosabban többnyire irodalmi asszociáció támadnak, mikor valamit értelmezni, vagy hasonlítani kell.9 A képek és a vizualitás azonban más szempontból is fontosak lehetnek, mivel az elbeszélésből kiolvasható egyfajta látványelmélet is. Az utazó elszólásaiból az derül ki, hogy a (katasztrófaturista) utazónak elvileg mindig jut egy „távoli, biztonságos, és ráadásul kényelmes hely” (91), ahonnan a háborút mintegy festményként10 figyelheti, s többnyire meg is keresi ezeket a kényelmes „nézőhelyeket”. Ugyanakkor rendkívül mulatságos az, ahogy ez a vérre és háborúra és hősökre vágyó ifjonc, bár rendkívül csalódott, mikor az első csata, melyet láthatna a ha-

88

jóról, „hirtelen válik semmivé” (120), mégis amint lehetősége akad a vér és a háború tényleges megszemlélésére, hol hirtelen sírva fakad (127), hol pedig elfordul, hogy a látvány ne „égjen” belé (145).11 A fentebb vázolt előzetesen preformált látásról alkotott elképzelésével tulajdonképpen folyton bizonytalanságban tartja az olvasót leírásainak hitelességében, illetve valóság és emlék (fantázia) szétválaszthatóságában.12 Továbbá ez fontos lehet annak a megítélésében is, mikor az utazó tekintet kitüntetett vágytárgyává válik a csaták mellett a harcok főszereplője, Michele D’Aste is, aki hasonlóan fenséges látványt nyújt számára: „Hirtelen ezernyi érzés kavarodott fel bennem, mintha elvesztettem volna önmagam, és mindazt, amit valaha is biztosan magaménak érezhettem. Vágytam megpillantani, mindennél jobban vágytam erre, de ahogy tényleg megláttam, olyan volt, mintha még mindig és már megint nagybátyám képkereskedésében állnék, szemben a nagy fallal, mely egészen a mennyezetig tele van képekkel, és egyet szemlélnék közöttük, éppen azt, amely ezt a csatajelenetet ábrázolja […] Az egyetlen fehér folt: egy nem evilági lény, aki az összes többi részletet hitelteleníti. Meg akarom érinteni, meg akarom ismerni, beszélni akarok vele, de ezzel én is, menthetetlenül és visszavonhatatlanul elvesztem evilágiságomat, mely egyetlen birtokom.” (134–135) A hérosz megpillantása tehát az én elvesztésével jár az utazó számára, akárcsak korábban a csatajelenetek, amit a fenséges retorikájának megfelelően mindig az örvény metaforájával fejez ki (105, 126, 160). Ám ez a későbbi események során különös fordulatot vesz, ugyanis az ifjú ettől a pillanattól kezdve csatlakozik a sereghez, lesz leválaszthatatlan kísérője a bárónak, aki mindig a harcos társaságát lesi és a tekintetét próbálja elkapni. Vonzódása a történet során kezdetben merő csodálat és megfelelési kényszer, majd az elbeszélő számára is észrevétlenül bimbódzó homoszexuális vonzalomba, „dicső” férfibarátságba csap át. Mert hiába ömleng állandó jelleggel arról, miként kelleti magát a különböző szép hölgyeknek és kurváknak, folyton azt a boldogságot hangsúlyozza, amit a báró társaságában érez.13 A legélesebben akkor ütközik ki ez, mikor a téli kényszerpihenő miatt D’Aste serege kénytelen megszállni özvegy Sirmiensis Dido Anna várában, ahol az utazó meglehetősen féltékenyen tekinti a báró és az úrnő között kibontakozó szerelmet. A románcot kezdetben alkalmanként csak kíváncsian kihallgatja, és tudósít a fejleményekről, majd pedig szinte véletlenszerűen, egy vihar következtében meg is lesi szerelmeskedésüket egy barlangban, s akárcsak az igazi csata és vér láttán, itt is zokogásban tör ki (168). Azonban nemcsak a szerelmi történet az egyetlen váratlan fordulat, hanem akárcsak az első részben, itt is megfigyelhető egy párhuzamos elbeszélői sík, ami szintén izgalmas meglepetéseket tartogat az olvasó számá-

ra. A látvány-fixált angol utazó történetének ironikus ellenpontja ugyanis az elbeszélést (szintaktikailag is) meg-megszakító történetszál, mely egy vásári jelenetet mesél el egyre részletesebben, melyben egy mutatványos a kíváncsiskodó közönségnek éppen egy félszemű, láb és kar nélküli háborús veteránt akar bemutatni, akinek a fejéből egy jatagán áll ki. Ez a színpadi jelenet pedig párhuzamba állítható az előző rész groteszk esztétikájával, hiszen a torz lény leírása és mutogatása hasonló testábrázolási hagyományt elevenít fel. Ráadásul eszünkbe juttathatja a 19. század cirkuszi freak-showjait, melyek a valamilyen testi hiánnyal vagy éppen többlettel rendelkező testeket (pl. törpe, szakállas nő, háromkarú férfi stb.) mintegy egzotikus „csodabogárként”, nem normatív, rendellenes testként tették közszemlére. A jelenet ironikusan rávilágít a látvány és a látványosság ideológiai kihasználtságára, hiszen a látványt nyújtó sérült test kukkolása, a groteszk mint szórakoztató látványosság egyszerre okoz élvezetet és rettenti el a nézőket. Ezzel pedig termékenyen aláássa az angol utazó fellengzős diskurzusát, megmutatja látványéhségének működését, valamint az egzotikum iránti vágy sötét ellenpontjait, hiszen az utazó vérre vágyó tekintete ugyanúgy szkopofil, mint a torz test látványáért pénzt fizető nézőé. A háborús sérült által énekelt „dal” pedig felveti azt az értelmezési lehetőséget is, hogy a „freak” lehetne akár az angol utazó (is), aki már soha nem tért vissza a háborúból. Megjegyzem, az egész fejezetet tekintve ezt a megoldást (ti. az elbeszélés szintaktikai megtörése) semmi nem motiválja azon kívül, hogy így drasztikusabban szakadhat meg a pöffeszkedő utazó elbeszélése és még durvább lesz a groteszk halál megjelenése az elbeszélés végén. Ám az olvasóban felvetheti annak a gyanúját, hogy ez sokkal inkább találomra ment, ezért ezt sokkal inkább a posztmodern szövegszervezés túlfuttatásának érzem, semmint egy jól átgondolt narrációs megoldásnak. Főleg, ha a halál és az elmúlás jelenlétének érzékeltetését az első rész is hasonlóan erős hatással oldotta meg anélkül, hogy a külső jelenbeli eseményeket közvetítő szólam különösebben durván megakasztotta volna Solari elbeszélését. Összegezve: ez a fejezet jól bemutatja az utazó elbeszélésén keresztül, hogy az utazó tekintet a halál és borzalom valós látványától mindig összeomlik, s kimozdítja a néző-elbeszélő szubjektumot, mikor ténylegesen szembesül a látvánnyal. A tekintet (a nézők tekintete is) tehát áldozata a látvány iránti vágynak, következésképp mindig kielégítetlen is marad. S úgy tűnik, ennek hatására ifjú utazónk fegyver és vitéz helyett sokkal inkább a románc megéneklésére képes, s így válik az ő műve is csak egy történeti munka palimpszesztusává (ld. 169). Ezt a szupplementumjelleget jól mutatja az is, hogy a történet Dido tragikus halálával és a sereg elvonulásával ér véget, s nem folytatódik a magyar nép zivataros századaiban. A románcra, a szerelemre viszont mintegy válaszol a történelem, a halál, a vásári mutatvány groteszk, abszurd szituációjával.

…per bella peribis A harmadik rész már konkrétan Buda váránál játszódik, s mint a zárlatból kiderül, egy nappal vagyunk az ostrom előtt, melyben majd életét veszti Michele D’Aste. Azonban az események láncolata már korántsem ennyire egyértelmű. Látszólag ugyanis van egy megkülönböztetett elbeszélői szólam – amit a többes szám első személy még fokoz is –, aki mintegy részese az eseményeknek és belülről láttatja azokat. Ám furcsamód a nézőpontja, illetve látószöge már jóval túlmutat ezen: egyszerre lát mindent, a várároktól a várfalig, a császári seregektől a törökökig, és mintegy az események felett állva folyamatosan pásztázza a terepet. Ennek megfelelően nincs egy kitüntetett szereplője az írásnak, hanem több szereplővel és több történetszállal dolgozik. Ilyen például Izsák és fia, Simeon története, akik meg akarják nézni a császári seregeket a bástyákról; Gemelli Careri embervadászata a falaknál; illetve két asszony, akik egy járaton keresztül akarnak kijutni a várból stb. Sőt az „egyszerűség” kedvéért, ez az elbeszélő Buda ostromának kellős közepéről még bőven látja, amint az Acis és Galateát befejező Jean-Baptiste Lully mester, a király első zenésze, éppen elindul a Napkirályhoz, hogy bemutassa a partitúrát, majd meggondolva magát, előbb mégis inkább az ekkor még szép és fiatal, sikeres operaénekesnő, Marcinella Benecchihez tér be egy röpke pásztorórára. Így tehát egy rendkívül heterogén, polifonikus narrációval van dolgunk, s ennek következtében minden rövidsége ellenére ez lett a kötet legkaotikusabb írása, ami kissé megnehezíti az értelmezését. Mindenesetre erősen metatextuális jelleget ölt Lully mester egyik elszólása, mely jól jellemzi az egész fejezet elbeszélőjét: „Én is csak rossz kaleidoszkóp vagyok […] rendezgetem, mit az idő itthagyott: emlékeim csillámló szemetét” (191). S ezzel a kaleidoszkópszerű narrációs megoldással tulajdonképpen jól allegorizálódik az alcímben foglalt jóslat borúlátóbb értelmezése („elveszel a háborúban”), ahogy az olvasó is elveszik az egymásba csúsztatott történetszálak között. Ezt az elbeszélői szólamot motiválttá teszi, s mintegy meg is magyarázza, az első budai képet leíró mondat („szárnyas ördögök bontják Mátyás palotájának köveit” – 179), amely felidézi az első fejezet Solari lovagja által elmondott történetek egyik mellékszereplőjét, a fiatal tiroli katonát. A fiúnak „a legapróbb részletek is megragadtak az emlékezetében” (13), így mindig írnokoknak diktálta le mindazt, amit a csatatéren látott. Ám a lejegyzést „az is nehezítette, hogy néha több eseményt párhuzamosan idézett fel” (uo.), és „ha nem figyeltek eléggé, és a fiú borhoz jutott valahogy, elbeszélésébe csodás és megmagyarázhatatlan elemek is keveredtek” (uo.), például „szárnyas ördögök csapata bontotta Mátyás palotájának köveit” (13–14). Ezzel pedig érthetővé válik, hogy az ördögök mellett miért is bukkannak fel kentaurok vagy éppenséggel római gályák a budai ostrom kellős közepén. A harmadik fejezet tehát a tiroli fiú figurájának felelevenítésével dolgoz ki egy újabb alternatívát emlékezés–írás–halál viszonyára. Ám Michele D’Aste halálát már ez a fiú sem láthatja, hiszen

89

elbeszélése azzal ér véget, hogy megérkezik a haditanács üzenete a másnapi rohamról, ami persze a báró halálát is (be)jelenti. S ezzel a hiánnyal lesz teljes a Solari által megkezdett kör, így a könyv zárlata mintegy újra az elejéhez irányítja olvasóját. Összegezve a fentebb elmondottakat, írásomban azt szerettem volna megmutatni, hogy a Halál Budán három egymással lazán kapcsolódó fejezetében hogyan fonódik egymásba az írás–test–halál metaforikája, s hogyan válnak ezek a motívumok az elbeszélések fő szervezőerejévé. Külön érdemes hangsúlyozni, hogy ez a motívumháló az első és a második fejezetben szervesen összekapcsolódik a monstruozitás és a látvány, valamint az utazás, az egzotikus hely és a kolonializáló tekintet problematikájával. Továbbá ehhez tartozik az a kérdés is, hogy a párhuzamos elbeszélői síkokban megjelenő történetek hogyan forgatják fel a (látszólag) elsődleges cselekményszálakat, melyek értelmezésével a szöveg metakritikai pozíciói is feltárulhatnak. Tehát mindenképpen egy többszöri újraolvasásra alkalmas, rengeteg értelmezési lehetőséget felkínáló szöveggel állunk szemben, ami sok szempontból izgalmasan bővíti a kortárs mágikus-történelmi regények sorát. Péterfy elmondása szerint következő regényében a bevezetőmben már említett nigériai származású Angelo Soliman életét szeretné feldolgozni, aki gyerekkorában egzotikus ajándékként került Európába, majd nagy tudású szabadkőművessé küzdötte fel magát. A halála után botrányos körülmények között kipreparált és a bécsi Természettudományos Múzeumban kiállított Soliman teste pedig sok tekintetben éppen ennek a pár száz évvel ezelőtt megalkotott, a Halál Budán történeteiben pontosan körvonalazódó szkopofil-kolonializáló tekintetének az áldozata lett. A történet tehát úgy tűnik, folytatódni fog, igaz, már más körülmények között. Bízzunk benne.   

8 9

10

11 12

13

emlékeibe; nem érzett magában elegendő akaratot, hogy bármivel szemben, ami a jelenből támad, ellenállást fejtsen ki, vagy erőfeszítést tegyen érte, ha felkínálkozik.” (48−49) Vö. 35. Vö. 95. Ez a gondolkodás hozza létre egyébként azt a hatalmasra növelt egót is, mely folyton a „kedves” olvasó (aki meglepő módon kizárólag férfi lehet) figyelméért küzd:„Most nyilván azt gondolod rólam, kedves olvasóm, hogy én afféle javíthatatlan fecsegő vagyok, mint a szomszédasszonyod, vagy húgod társalkodónői – mert a feleséged még véletlenül sem merném említeni (olvasóm! Ugye, férfi vagy?) −, akik, ahelyett, hogy lényegre törő és magvas történetekkel derítenének jókedvre, semmirevaló és ostoba részletekkel traktálnak” (105). Vö. 113. S bár az olvasót gyakran felidegesíthetik ezek a részek, kétségtelenül teljesen hitelessé teszik az utazás kényelmetlenségein állandóan nyavalygó, sznob angol ficsúr alakját. Ld. pl.: „mintha csak egy festmény előtt állva társalognánk a művész tehetségéről, aki a fenyegető tájba az anarchia és a szigorú mértani rend utolérhetetlen feszültségét helyezte.” (127) Vö. 128, 134, 143–144. Vö. 164. Ez megfigyelhető abban is, ahogy az úti beszámoló hitelességének a kérdése alakul a szövegben. Az ifjú feladata ugyanis az, hogy pontosan beszámoljon nagybátyjának a látottakról, ám mivel az öreg már mindent elolvasott a háborúkról, ezért nem szabad idéznie. A problémát végül a fantázia segítségével oldja meg, mikor betold egy-két csúsztatást a beszámolójába. Ezzel azonban saját beszámolóját is elbizonytalanítja, s csak kihangsúlyozza írásának fikcionalitását. Ld. 132, vö. 140. Pl.„Michelére gondoltam, és elöntött a szomorúság: ahelyett, hogy mellette lennék, időmet eggyé olvasztva az övével, egyre csak távolodom tőle, és most is épp az ellenkező póluson tanyázom; ott vagyok, ahol nem szeretnék lenni, s megint azt teszem, amihez semmi kedvem: egy fogatlan, részeg kurvát nézek, amint a lába közét szellőzteti nekem, és menten megfulladok a rántottaszagban.” (154) Vö. 137, 147–148, 157, 160. Az „egybeolvadás” akkor valósul meg a leginkább, mikor az elbeszélő úgy írja le D’Astét, mint aki ugyanúgy gyerekkora óta a könyveken és a festményeken keresztül látja a világot, s bámulatosan nagy fantáziával rendelkezik (160–161).

JEGYZETEK 1 2 3 4 5

Vö. 44. Vö. 45, 64, 76. Vö. 67. Vö. 24. „A körülöttünk kavargó zűrzavart az idő kívül helyezte, rögzítette, és így az meg is szűnt zűrzavar lenni.” (25) Vö. 26. 6 „Az egyes részek nem pusztán a szomszédosakhoz kapcsolódnak, mint a papírban a rostok, hanem titkos, távoli kapcsolatok létesülnek, minél több a rész, annál hatványozottabban; […] az egy szó már nem egy szót ad hozzá az egészhez, hanem milliókat, milliárdokat: egy szó súlya némelykor már-már az egészével azonos.” (67) 7 „[A]z asszony a jelenhez tartozott, amelyből számára már csak a vörösbor és a sülthús bírt jelentőséggel, ezek is csak arra szolgáltak, hogy testét, a múlt felidézésének edényét épen és forrón tartsák. […] Önmagával folytatott küzdelme kizárólag abban merült ki, hogy kellő erőt gyűjtsön belenézni az

90

Gaborják Ádám (1983, Kecskemét): irodalomtörténész, kritikus.

C S E H Y ZO LTÁ N

Made in Hungary „Viselhetsz már csöcskarikát, Baszós buzi feliratú pólót, nézhetsz queer filmeket, de mit számít mindez? Vajon a queer épp napjainkban válna olyan újabb identitáskategóriává, ami ugyan fúrható, de nem forgácsolható? Netán a kései kapitalizmus fogyasztói társadalmában a queerek csakugyan a leszbikusok, a melegek, meg még mások, akiknek legbensőbb szeretései a hitelkártyájukra vannak kódolva?” – összegzi szellemesen a nyugati életvilágra vonatkoztatva Tamsin Spargo Foucault és a többszörös nemi identitás elmélete című könyvében a queer és a heteronormatív beállítódás ambivalenciáinak folyamatosan ingatag, alapvetően mindig bizonytalan, olykor több, máskor lényegesen kevesebb konszenzuson alapuló viszonyát. Ez a többszörösen felelőtlenül vagy célzatosan fertőzött terület Gerevich András, Nádasdy Ádám és a közelmúltban feltűnt, tudtommal még kötettelen, mindkettejüknél radikálisabb Rosmer János költészetének lírai terepe. (Szándékosan nem említem itt Dunajcsik Mátyást, akinek esztéticista, franciás, szinte nyugatos hozzáállása merőben eltér a nevezettek angolszászos költészetesztétikai vonulatától.) A fenn vázolt alaphelyzet mintegy ki is kényszeríti az én revideált, valóságközeli pozicionálását, vagyis e versek roppant hatóereje nagyrészt éppen a hitelességet, alanyiságot keltő, a hitelességről és az őszinteségről meggyőző retorikai gesztusokon múlik. Ez a felfokozott szenzibilitás minden mozzanatában képes a szokványosból való kizökkentésre, vagyis a közhely lebontására, még akkor is, ha a standard átlagolvasó az alappremiszszákat eleve elfogadja. Ezt pedig alapvetően előnyös helyzetnek tekinthetjük. Egyetlen példa: „Unalmas hétköznap volt, szerda, / reggel az ágyban kortyolgattuk a kávét, / szúrt a borostád, ahogy megcsókoltalak.” Ez egy költőnő versében szinte érdektelen passzus: a queer kontex-

Gerevich András: Barátok. Pozsony, Kalligram, 2009 tus viszont úgyszólván azonnal megemeli. Természetesen ez az alap korántsem elegendő a vershez: s a fenn nevezett költők, köztük Gerevich András, ezzel tisztában is vannak, ők nem egy kollektív „mi” fedezékének megkonstruálásában érdekeltek, hanem az egészet akarják és nemcsak akarják, hanem alakítják is. A Barátok kötetcím máris a közhely lebontásának folyamatát jelzi előre: először talán ha nem is a szerzetesekre, de a barátságérzeten túlra nem merészkedő férfiakra gondolunk, ám a kötet kontextusában itt az amor és az amicitia Catullusnál jól ismert érzéki összemosódásához hasonló jelenséggel kell számolni. A barátok szeretők is lehetnek, sőt általában azok. A barátság a másik érzékiségének kiismerését, kinyerését célozza, ugyanakkor az önépítés elemi formája is, a vágy terében jön létre, és van teste. A barátság valamiféle beavatódás is, homályos szexuálmisztikával felruházott „ideológia”. A Búcsú Londontól című nagyszabású elégia épp a barátság hagyományos és meleg szempontból kontextualizált (feloldhatatlan) konfliktusán alapszik. A vers két alapregiszterrel dolgozik: hagyja eluralgani a pőre szerelmi vágy fölföltörő önkifejeződését, és ezt vegyíti a szakralitással, a transzcendenciával. A vágyott test itt túlnövi biológiai terét, és belakja a létezés terét magát: előbb maga lesz a város („London rólad szólt, Julien”), később a templom, majd a mennybe oszló vízió, és végül a mérhetetlen űr. A szeretet és a szerelem oszcillációjánál csak a telítettség–üresség paradox oszcillációja („már nincs melletted, / aki soha nem volt melletted”) erőteljesebb. Gerevich mesterien lebegteti az elégikus szerelmi vallomást az ima karakterével, a magánpassiót a kanonikus történet-

tel, a konkrétumot a metaforikussal: „ez volt a búcsúkoncert / és az utolsó vacsoránk”. E ponton határozott rokonságot érezni David Del Tredici In the Temple című dalával, mely a Gay life című dalciklus hasonló regiszterkeverést mutató része. Legyen az bármiféle szenvedéstörténet, sugallja Gerevich, sosem lehet kisszerű, és a lelken átszűrődve groteszk vagy banalizálható. Blaszfémia ebben az őszinte kontextusban gyakorlatilag nem létezik. Olykor mintha a feszülethez beszélne, holott Julienről (neki) monologizál, pl.: „az arcodig merészkedem, / de nem fordulsz felém”. Ez a kettősség egy intimmé formált gyönyörű, távoli Pilinszky-parafrázisban csúcsosodik ki: „A közös béke szüzessége / torinói lepel, / melyen a vágy arcnyoma / örökre megmarad.” A templomi jazzkoncert fokozatosan válik zenétlenné, egészen az utolsó vacsora szimbolikáját megidéző, de magát a szertartást tragikomikumba futtató hangzavarig: „az időt kitölti / az étteremben a hangzavar”. Az egész költeményen átvonulni látszik egyfajta barokkos világot megidéző időtapasztalat, mely az örökkévalóság, illetve a földi idő, a tempus egymásnak feszülésében formálódik, és az úgynevezett négy végső dolog (halál, feltámadás, menny, pokol) történeti távlatában ölt testet. A templom Julien eltűnésével egyszerűen értelmetlen és élettelen test lesz: „csak a márvány, a kő, a gipsz, a fa és a por”. Az anyag világába való visszatérés és az absztrakt lelkivilág anyagosodása így lesz hangsúlyos témája a kötetnek. A szöveg magának a műalkotásnak az alapmodelljét is magába zárja, ugyanis Maurice Blanchot szerint „a mű nem a nyugalom kimerült egysége. Olyan ellentétes mozgások bensőségessége és erőszakossága, melyek soha nem békélnek meg, és soha nem csillapulnak le, legalábbis addig nem, amíg a mű az, ami.” Különösen figyelemreméltó a vers akusztikus vonulata, melynek végeredménye megdöbbentő: a szó elsősorban idő és nem jelentés („mint homokóra, peregnek a szavak”). A Julien-téma, azaz a heteroszexuális férfi iránt érzett viszonzatlan vágy a tárgya A francia mozis című elégiának is, mely a házasság/együttélés – nászút – család fantázialehetőségeivel játszik, miközben a pótcselekvések sokaságát listázza. A

91

viszonzatlan vágy azonban egyszer csak a képzelet jótékonyságában ölt testet, ám ez a jótékonyság immár kizárja magából a vágy forrását, magát a képzelgőt: „barátnőd van, emlékeztetsz, / láttam, ahogy gyengéden megérinted: / összetartoztok, ahogy együtt álltok, / és már családot is remélek neked.” A London című záró ciklus a fentiekhez hasonlóképpen ürügyesen használja ki a városneveket: az Egészséges című versben pl. az idegenség–otthonosság tengely egyikét jelképezi. A város és a test egymásra kopírozása itt is központi jelentőségű marad: „még Londonban is, testemben az ereknek, / melyek agyamhoz és szívemhez viszik a vért, / budapesti utcaneve van”. A reneszánszban még a városalapítók vagy az ügyeletes nagyság testével volt szokás összekopírozni a város testét, s az így keletkezett dicsőítő költemények sokasága az emberléptékűség, az aránytan, a világban megtestesülő harmónia szintéziseként teremtettek érvényes retorikai konstrukciót. A hús, a test és az élettelen anyagból összeálló város közös nevezőre hozása Gerevichnél azonban nem a város magasztalására szolgáló ősi metaforarendszer újraaktiválása, sokkal inkább önmegbélyegzés, sorsba vetettség, létszorongatottság, s talán még inkább látványos és evidens kiszolgáltatottság. Miképp a valóságnak a térkép. A nyelvre Isten tetovál: a nyelv bőrként funkcionál, az írás helyeként és nem eszközeként. A test továbbírható, megbélyegezhető, megjelölhető: „Állok a fürdőszobában, töprengve, / mit tetováltassak a fenekemre” (Holland Park). A test jelzései, kiemelt részei ugyanúgy funkcionálnak, mint a nagyváros jelzőtáblái, tájékozódási pontjai: „autóbusz a testem / világít az aszfalt / világít rajtam minden anyajegy / világít a farkam” (London Bridge). A szerelem is az urbanizált test jegyében nyeri el retorikai kifejeződésének standard alakját: „mert az én testem a Duna, / a te tested a város” (Erzsébet-híd). A test topografikus felfogása a legkétségbeejtőbben a Naphegy tér című versben jelenik meg: „A saját testem / idegen város, / nincs benne helyem, / nincs hozzá térképem.” A kötet egyetlen hatványozottan politikai karakterű szövegében a 2007es melegfelvonulás keserű tapasztalata transzformálódik költészetté. A többféle

92

identitás (nemzeti, szexuális, nyelvi) noha totális konfigurációvá érik egybe egy emberen belül, helyzetenként jelenítődik meg és különböződik el. Ebből fakad a gyűlöletbeszéd traumatizáló volta: eredendő beteges mivoltának köszönhetően képtelen a részeket egységgé látni össze. A Verjen a Sors keze (2007) a nyelven keresztül válik jogosan megélt büszkeséggé: a Himnusz otthonossága és a „buzikat a Dunába, a zsidókat meg utána!” szlogen

kilakoltató agressziója félelmetesre élezett kontrasztot alkot. A vers végén szinte antik karakterű képben fixálódik a természetes büszkeség: „Meztelenül beugrom úszni a Dunába. / A nyári nap mossa tisztára testemet. / Itt vagyok otthon.” Az ősanyaggal (víz, magzatvíz) való időszakos egyesülés a hazatalálás illúziója. Ráadásul a Duna a lírai hős metaforikus megfelelője is (Erzsébet-híd), így az önazonosság visszanyerésének képe is egyben. Gerevich verseiben van valami bizarr predesztinációs logika: a gyermekkor egyes képei mintha előrevetítenék a férfikoréit (Gyermekkori sötét szobák), sőt a gyermek épp a férfikor egyik problémája lesz, miközben a férfiasság a gyermekkoré volt. Ezek a fázisáttolódások és eltolódások az idő retorikai kezelését vonják maguk után, s ebben Gerevich kötete unikálisan újszerű. Nem a szimultán történésekké összeálló időtapasztalatokból épít verset, hanem abból az időszűkéből teremt költői feszültséget, mely mindig ott van a változás közvetlen közelében, melynek szűkületéből ugyanakkor mélységes kráter nyílik. A Családi időszámítás ciklus a családot mint biológiai adottságot, génekbe zártságot, örökléstani törvényeknek engedelmeskedő matériát szemléli: ez a kegyetlen szempont vezet el az elkülönböződés terepére.

Az apa és anya szerepének felpróbálása a kétségbeejtő kettős megfelelhetetlenség állapotát eredményezi, és identitásunk kiírását egy biológiailag determinált hagyományból. Vagyis: a „rossz biológia” kerül előtérbe, és olyan kontrasztok válnak problémagócokká, melyek a kérdésfelvetés hagyományosságából eredeztethetők: „A testet mindig / meghódítani akartam, / és nem megteremteni.” A homoszexualitás mint lüktető végpont: mintha a testhez való viszonya ennek az orientációnak szegényesebb, redukáltabb, kilátástalanabb lenne. Természetesen, ez csak a ciklus kérdezőállásából látszik így. A tengerbe csöppent idegen anyag feloldódik ugyan, de nem vész el. A homoerotikus irodalom olyan nagyjai, mint Ginsberg vagy Winkler a családot inkább szellemi konstrukcióként, mint anyagukból következő meghatározottságként fogták fel. Ginsberg például a Gay Sunshine-nak adott interjújában az átörökítést a szexuális együttlétek intimitásának intenzitásában látja meg, s így „családfáját” visszavezeti Walt Whitmanig. Winkler pedig apjává fogadja Genet-t, és egy könyvben írja szét az apa–fiú viszonyt meleg szempontból. Gerevich nem hajlandó fölülemelkedni a biológiai bezártságon: nem képes kiírni, kiiktatni magát a biológiailag ellenőrizhető maghagyományból. A homoszexualitás nem örökölhető, nem átörökíthető, nem tanítható: az egyén ott találja magát a jelenség közepében, és ebből a pozícióból kénytelen rendezni szociokulturális viszonyait a legintimebb szférában is. Lehet ugyan testi gyermeke, de a gyermek nem feltétlenül lesz kompatibilis vele, ha nemző férfiként viselkedik, önnön identitását árulja el, csonkolja meg, degradálja puszta alkalmi performaciává, így viszont a hagyományos apaság szabályait rúgja fel. Gerevichnél ráadásul mintha folyamatosan ott motoszkálnának hol ironikusan, hol iszonyú következetességgel végigvezetve a homoszexualitással kapcsolatos szexuállélektani beidegződések, magyarázatkereső mechanizmusok, pl. a gyerekkori trauma képzete vagy a freudi elgondolások morzsalékai. A Családi időszámítás című versben a heteronormativitás szereplehetőségeinek felpróbálása zajlik, méghozzá az időszűke kikényszerítette következetességgel. Az anya és az apa modellje helyett önmagát

lyek napjaink politikai gondolkodását is meghatározzák. Véleményem szerint érdekes megfigyelni, ahogy például az alapító manifesztum érvelésének egyes, meglehetősen naiv elemei átmentődnek, s a mai populista pártok vagy éppen a szélsőjobb kedvenc fordulataivá válnak: „Az emberek nem lesznek tamáskodók [ti. a RAF-féle érveléssel szemben], hiszen rég beleuntak a bürokrácia és a hivatalosság útvesztőibe, vagyis az »ügyfelek táncába«, s utálják a várakozást, a várószobákat, illetve az időpontokat, melyek sikerrel kecsegtet-

SZABADOS FERENC

Támadás Az utóbbi években újra hallat magáról a RAF, a hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek német szélsőbaloldali terrorista szervezete. Ezúttal azonban szerencsére emberáldozat nélkül, inkább kulturális vonalon. Bár nehezen tudom elképzelni, hogy a magyarországi közönség nagyobb része csak mondjuk a börtönben öngyilkos RAF-tagok haláláról készített hiperrealista Gerhard Richter-festményeknek köszönhetően ismerné a mozgalmat (2005-ben Budapesten is láthatóak voltak ezek a képek). Tény, hogy az idén került a magyar mozikba – illetve a dvd is forgalomba – a Baader–Meinhof csoport című, a RAF történetét feldolgozó film, s az idei könyvfesztiválra jelent meg a Legéndy Jácint, Szitányi György és Tamás Gáspár Miklós jegyezte vegyes műfajú kötet, a RAF: Búcsúszimfónia. A vegyes műfajú kötetek általában megdolgoztatják befogadójukat, ha más miatt nem, azért, hogy megértse, minek is kerül egy helyre a sok műfaj. A RAF: Búcsúszimfónia esetében, azt hiszem, a kordokumentumok és a mozgalmat elemző esszék-tanulmányok szépen egymásra találnak, talán a könyv részeként közölt versek lógnak ki kissé a képből. Persze, forradalom költészet nélkül tájainkon nem létezhet… Legéndy Jácint

Legéndy Jácint – Szitányi György – Tamás Gáspár Miklós: RAF: Búcsúszimfónia. Kalligram, Pozsony, 2009 versei – melyek bár a borító fülén olvashatók, a tartalom tanúsága alapján a kötetegész részét képezik – a legjobb olvasói szándékom szerint is alig elfogadható programverseknek tűnnek, tehát nem csupán műfajuk tekintetében különböztethetők meg a többi szövegtől („Kezdetben csak egyetemes forradalomra van szükség. Engedjétek hogy a srácok új világot alkossanak…”). De nézzük a többi szöveget! A kötet a RAF két fontos dokumentumát tartalmazza, a kezdeti lendületről tudósító alapító manifesztumot, és a küzdelmet más síkra terelő búcsúkommünikét, melyek így kutathatóvá váltak magyar nyelven is. Történelmi értékük mellett azonban a mai politikai retorikát tekintve szintén hasznos forrásnak bizonyulnak. A RAF történetét elemző két szerző, Szitányi György és Tamás Gáspár Miklós sem kerüli el az aktualizáló politikai, antiliberális, antikapitalista olvasatot, amit valószínűleg nehéz is, hiszen olyan folyamatokról van szó, me-

nek, de végül semmi eredményt nem hoznak” – mintha például a sorban állás forradalommal megszüntethető lenne… Illetve: „Viszont a konfliktus teljes kiélezéséből adódik: többé nem csinálhatják, amit akarnak. Csak amit mi szeretnénk” – úgy gondolom, ehhez nem kell magyarázat a kortárs utcai harcosok érvelését, illetve a „mi” konszenzuális igazságát ismerve… De hasonlóan több szöveghelyet kiemelhetnénk a búcsúkommünikéből is, melyből sok minden kiolvasható a RAF működését, illetve eszmei-elméleti hátterét tekintve. Gyakorlatilag ez egy felettébb önkritikus fejtegetés arról, hogy a RAF ideológiája miért bukott meg, illetve miért nem folytatható – persze, az „egyetemes forradalom” ideájának feladása nélkül. Sok, akár profetikusnak látszó meglátás is olvasható ebben az 1998-ban kiadott közleményben (bár azt hozzá kell tenni, hogy ezek nem minden esetben tanúskodnak élénk képzelőerőről, mondjuk ilyen az ember genetikai tökéletesítését felvető gondolat), de például

103

olyan naivnak ható gondolatok is, mint a következő: „Lassacskán megértettük, a szocialista tömb összeomlása egy stabil nemzetközi felszabadító mozgalom létrejöttét fogja eredményezni”, igaz, ezt egy újabb kitétellel üres lózunggá változtatja: „amennyiben a jellemző folyamatok nyugaton és keleten szintúgy erősödnek”. Talán az az érvelés a legizgalmasabb a közölt dokumentumokban, amely a terrorista akciókat magyarázza. És úgy tűnik, ez az egyik alapkérdés a RAF és más hasonló tevékenységet folytató szervezetek megítélését illetően is, Szitányi György és nála nagyobb hangsúllyal Tamás Gáspár Miklós szintén kellő figyelmet szentel a témának. A RAF érvelése szerint tehát a terrorista akciók, vagyis a gerillaharc vállalása a látókör tágítását igényli. Sokszor felmerül az a kérdés, hogy az agresszió mennyire vállalható, illetve hogy hol van az a határ, ami még a „forradalom” szempontjából elfogadható. Persze szeptember 11-e után az ilyen kérdésekre másképp néz az ember, mindenesetre tanulságos, hogy az utasszállító repülő ellen elkövetett akció határként jelenik meg. A második világháborúban az SS szolgálatában álló Hanns Martin Schleyer elrablása, és az ehhez hasonló cselekmények még megengedhetőek voltak (hiszen ahogy Tamás Gáspár Miklós is mondja, a baloldali forradalmi mozgalom zsákutcájából az „erőszakos, öldöklő Tett volt a kitörés lehetősége”…), a repülő eltérítése azonban „úgy tűnhetett, mintha nem tenne már különbséget a társadalom alsó és felső rétegei közt” – olvasható a búcsúkommünikében. Bár a látókör tágítása után félő, hogy ez is más megvilágításba kerülne… Hogy mégis mi felé tágulna ez a látókör, az egyelőre nem tudható, hiszen „értelmetlen a helyes irányvonalról beszélni vagy életszerű s autentikus nézőpontokat keresni, ahogy az ideális társadalmi osztályról, tehát forradalmi alanyokról értekezni szintúgy felesleges”. A mai politikai helyzetben szintén tanulságos lehet az a jogok kérdését érintő, a gondolkodást homályosító eljárás, mely nem törődik saját ellentmondásosságával. Egyrészt elhangzik a következő állítás: „Túlzás lenne kijelenteni, hogy sima és tökéletes múltra tekinthetünk vissza, de megpróbáltunk tenni valamit, s közben átléptünk a regnáló hatalom törvényein, illetve semmibe vettük a nemzetkö-

104

zi burzsoázia írott és íratlan szabályait” (kiemelés: Sz. F.). Másrészt pedig ezt olvashatjuk: „A Vörös Hadsereg Frakció […] demonstrálta: mostanában is fennmaradnak a szabadsággal kapcsolatos törekvések, és a rendszer kritizálása a mai napig jogszerű dolog…” (kiemelés: Sz. F.). Első látásra is szembetűnő az ideológiai elkötelezettség okozta vakság a jog fogalmát illetően. Szitányi György bevezetője, úgy tűnik, olyan kontextust kíván nyújtani, melyben a RAF, az eddig tárgyalt dokumentumok és valamiféle általa képviselt, balosnak mondható felfogás elhelyezhető. Leginkább a hatvanas években kialakult újbaloldal (Szitányi így, egybeírva használja a fogalmat) és a hozzá kapcsolódó ideológia mentén teszi mindezt, és egyfajta atyai tanácsadás sem áll távol tőle („Utódaimnak is írom: sosem régi teóriák aktualizálásában van a megoldás”). Ezek és persze a RAF búcsúkommünikéjében olvasható gondolatok („Kétségek nélkül mondhatjuk: a rasszizmus és az elnyomás elleni harc egzisztenciális kérdés. A jövőbeli felszabadító mozgalmaknak e tényt számításba kell venniük…”) fényében furcsa az az egyáltalán nem balos, hanem inkább már szélsőjobbos, a történelemtudomány és -filozófia felől könnyen cáfolható, a mai politikában sajnos egyre elterjedtebb konklúzió, mely szerint: „Sokaknak nehéz megérteniük, hogy Európa nem vándorló telepesek földrésze, hanem ősi nemzetállamok együttese” (kiem. az eredetiben). Tamás Gáspár Miklós szintén a baloldali mozgalom és eszme fejlődésének kontextusában vizsgálja az új baloldal és a különböző szervezetek, természetesen főleg a RAF jelentőségét. Fejtegetései során egy „tiszta” vagy „igazi” baloldal eszméje rajzolódik ki, ami például a terror összes olyan formáját elutasítja, mely nem kizárólag a bűnösnek mondott személy ellen irányul, illetve amit Tamás Gáspár Miklós Régis Debrayra hivatkozva hagyományosan nagy intellektuális erővel rendelkező mozgalomként ábrázol – persze az aktuális helyzetre vonatkozó (társadalom)kritikai megjegyzések sem maradnak el. Szép elképzelés a tömegkultúra legsilányabb változata által letarolt korunkban… A „tiszta” vagy „igazi” baloldal ilyen eszméje azonban kétféleképpen is idealisztikus, nemcsak a szó hétköznapi

értelmében, hogy az a mindennapi tapasztalatnak a legnagyobb mértékben ellentmond, hanem spekulatív filozófiailag is, a túlságosan elvont, „nem emberi léptékű” humanizmus árad belőle. S ilyen értelemben a Tamás Gáspár Miklós által felvázolt kommunista üldözéstörténet is – valós magja ellenére – szinte már mitikus távlatot kap. Ehhez áll közel szövegének zárlata is: a RAF jelentőségét abban látja, hogy általa „mindenki megérezte a klasszikus forradalmi munkásmozgalom végső vereségének tragédiáját. […] Az a Kautskytól eredő lenini elmélet vallott itt végső kudarcot, amely a polgári állam összezúzásában és új legitim államszerkezet megteremtésében látta a szocializmus politikai lényegét. Mindevvel embermilliók eszkatologikus reményei kapcsolódtak össze, az elidegenedés, eldologiasodás, kizsákmányolás és elnyomás nélküli, radikálisan szabad élet ábrándja…” Majd a záró mondatok: „Olyasmi pusztult el, ami szembeszállt a pusztulással. Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet.” Kiemelendő még az a popkultúra-kritika felől továbbgondolásra érdemes megközelítés Tamás Gáspár Miklós esszéjéből, mely Walter Benjamin azon véleményét aktualizálja a RAF-fal kapcsolatban, mely szerint a fasizmus esztétizálja a politikát, a kommunizmus pedig politizálja a művészetet. „Valami szikár eleganciára való törekvést” emleget, mely mindenre kiterjedően van jelen a csoport életében: „a keménység, a veszedelmesen jó dizájnnal megtervezett fegyverek iránti vonzalom, az akciók ökonómiája, a kommünikék aforizmatikus, gnómikus keménysége és szűkszavúsága, a fekete pólók és bőrdzsekik, a sápadt, hosszú, sima fekete hajú, halálos széplányok és karcsú fiúk”… Mindent összevetve a RAF: Búcsúszimfónia kötetet is egy lépésként lehet értékelni a baloldal keresett útján, hiszen akárhogyan is, ennek a mozgalomnak a hagyományos intellektuális vonalát erősíti, ahogy a bevezetőben említett Richter-képek, a Baader–Meinhof csoport film és a dvd is. S ebben a viszonylatban a kis siker is sok. 

Szabados Ferenc: kritikus, műfordító. A jazz szakértője.