Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. Szolnok, 2012 Kertész Róbert1
SZOLNOK NÉPESSÉGE A TÖRÖK KORBAN2 A tanulmány a rendelkezésre álló írott források alapján vizsgálja Szolnok török kori népességét. Megállapítást nyert, hogy a zsoldos várvédők száma a tizenöt éves háborúig – a kisebb-nagyobb hullámzásokat leszámítva – 400 fő körül állapodott meg, azt követően pedig 350 fő körülire apadt. Ehhez társult még a bég és kísérete, valamint a szandzsák záimjainak és szpáhijainak a hadereje. Analógiák alapján hódoltsági szinten kb. azonosra becsülhető a katona/nem katona elemek aránya. Mindezek figyelembevételével a szandzsákszékhelyen élők teljes lélekszáma – a helyi keresztény magyarokkal együtt – a 16. század utolsó harmadában cca. 2000–2500 fő körülire tehető.
POPULATION OF SZOLNOK IN THE OTTOMAN PERIOD The study discusses the population of Szolnok in the Ottoman period based on the data contained in the written sources. The records indicate that up to the Long War, the number of mercenaries among the defenders of the castle was around 400, with smaller or larger fluctuations, and that this number later decreased to around 350. The bey and his retinue must be added to this figure, together with the troops of the sanjak’s zaims and sipahis. Based on records from the same period, the proportion of military and non-military elements was roughly the same during the Ottoman period. The town functioning as the sanjak seat thus had a population of roughly 2000–2500 together with the local Christian Hungarians in the last third of the 16th century.
I. BEVEZETÉS Az Alföldön, a Tisza mentén található Szolnokot a Magyar Királyság fővárosának, Budának 1541-es megszállása után alig több mint 10 évvel, 1552-ben foglalták el a törökök. Ezután lett az Oszmán Birodalom sokáig a legészakabbi, budai vilajetének egyik jelentős, határ menti szandzsákszékhelye, és egészen 1685-ben bekövetkezett visszafoglalásáig, megszakítás nélkül, 133 évig folyamatosan az uralmuk alatt tartották. Az Alföld fontos szárazföldi és vízi útjainak találkozási pontján elhelyezkedő katonai-közigazgatási-kereskedelmi központ kulcsfontosságú részét a Zagyva tiszai torkolatánál található, szabálytalan trapéz alaprajzú palánkvár alkotta (1. ábra), amit jelentős létszámú, zsoldosokból álló helyőrség védett. Folyami kikötőjében a katonai utánpótlás és a kereskedelmi árucikkek zavartalan forgalmát az itt állomásozó tiszai flottilla felügyelte. Amikor pedig Güzeldzse Rüsztem budai pasa a Tiszát legelső alkalommal, 1562-ben Szolnoknál hidalta át, a nyilvánvaló hadászati alkalmazáson túl, egészen új dimenziókat nyitott a kereskedelem további fejlődésének. Ugyancsak ezen a szandzsákszékhelyen zajlott és talán a hódoltság korai időszakának egyik legbefolyásosabb családjának, a Jahjapasazáde klánnak az egyik tagjához fűződik egy további, ha nem is alapítás, de nagyszabású építkezés. Ennek ered1
régész, történész, Damjanich János Múzeum, Szolnok,
[email protected] Lektorálta: Hegyi Klára turkológus, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, Budapest 2
385
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. ményeképpen az 1550-es évektől közel 300 évig a vár déli palánkfala mellett, a Tiszára nyíló Kikötői-kapu közelében állt az Alföld legmonumentálisabb, négyzet alaprajzú uralkodói dzsámija, kitörölhetetlenül beírva Szolnok nevét az oszmán építészet legjelentősebb hódoltsági alkotásai közé. A mívesen kidolgozott ólomborítású kupolával fedett, földszintjén szamárhátíves ablakokkal áttört, impozáns kőépület egy szemtanú szerint már messziről látható volt. A település másik muszlim imahelye, a magánalapítású Bektas pasa-dzsámi a város késő középkori eredetű főterén állt (Kertész et al. 2007; Kertész et al. 2007a; Kertész – Bana 2010, 73–80; Kertész 2010; Kertész et. al 2012; Kertész et. al 2012a).
1. ábra. A törököktől 1685-ben visszafoglalt palánkvár és az ugyancsak palánkkal és árokkal övezett város (Leopold Hendl térképe, közölte: Kisari Balla 2000, 629. 370)
Kik és hányan éltek ekkoriban Szolnokon? Vajon a török központok melyik típusába tartozhat Szolnok? Cikkünkben ezekre a kérdésekre keressük a választ. Mielőtt belevágnánk, fontos előrebocsátanunk, a publikált információk valójában messze nem elégségesek ahhoz, hogy pontos és egyértelmű megállapításokat tegyünk. A forráshiány miatt a levont következtetéseink egy része csupán előzetesnek tekinthető. Ismert ugyanis, hogy a katonák közül kizárólag a zsoldos várvédőkre, és azokra is csak a 16. század második felének néhány évére vonatkozóan rendelkezünk teljesnek tekinthető adatsorokkal, azonban a 17. századról ez már közel sem mondható el. A szandzsákszékhely civil muszlim lakosait pedig mindvégig szinte teljes homály fedi. Nemcsak arra a kérdésre nem tudunk tehát válaszolni, hogy többségük mivel foglalkozott, hanem azt is csak analógiák bevonásával tudjuk megbecsülni, mennyien lehettek. Viszont tekintettel arra, hogy Szolnok jelentős központ volt, a forrásokban szereplőnél jóval differenciáltabbnak kellett lennie a vallási–szellemi és az igazgatási alkalmazottaknak. Elképzelhetetlennek tartjuk, hogy ne lett volna például előimádkozó (imám). Nem tévedünk akkor 386
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. sem, ha az iparosok közül a történeti forrásokban elvétve felbukkanó ácsok, kovácsok és fegyverművesek mellett, illetőleg a régészeti leletekkel igazolható fazekasokon kívül még egy sor alapvető foglalkozás (szabó, csizmadia, cserzővarga, szűcs stb.) művelését evidensnek vesszük. Természetesen a kereskedőkről és a földművesekről sem szabad megfeledkeznünk. Szeretnénk nyomatékosítani, hogy a katona/nem katona elemek közötti határra sem szabad úgy tekinteni, mintha átjárhatatlan akadály, egyfajta vasfüggöny lenne közöttük. Rengeteg katona űzött civil foglalkozást: iparos munkát vagy kereskedett.
II. KATONÁK A legegzaktabb adatokkal a zsoldlisták bírnak. Mivel a vár rendkívül nagy területet felügyelt, a török zsoldjegyzékek alapján meglehetősen nagy, 900 főt is meghaladó őrséget terveztek bele, amely azonban sosem volt jelen teljes létszámban. A kezdeti, 1552 végi 378 fő egy év múlva 450 fölé emelkedett, 1554-ben pedig már közel 700-an szolgáltak itt. Később mind az elvi, mind a gyakorlati létszám csökkenni kezdett, az 1560-as évek elején már csak 415 katonának szántak zsoldot, igaz, nekik alig tizedrészük hiányzott. Úgy tűnik, a vár őrsége ezen a szinten állapodott meg: a tizenöt éves háború kitöréséig többé-kevésbé 400 fő állomásozott itt. A garnizon tehát a drinápolyi békét (1568) követően sem csökkent nagyobb mértékben, sőt két alkalommal (1558, 1570) a Portáról kihelyezett ismeretlen számú janicsár kontingens is szolgált a várban (Hegyi 2007, 851. 853. 857–858). A hosszú háború után a számuk 350 fő körülire apadt (Hegyi 2003, 133–142; Hegyi 2007, 840–864. 1526–1529). A csapatnemek között végig megtalálhatók a müsztahfizok, tüzérek (topcsik), lovasok (fáriszok), azabok és martalócok. Időnként (1554, 1556–1557, 1557–1558, 1569–1570, 1591– 1592, 1606–1607) feltűnik a müteferrikák változatos összetételű csapata. Ők főleg iparosok (ács, kovács), akik kezdetben a tiszai flotta, illetőleg a helyi kikötő hajóépítő és -javító munkásai, később fegyverművesek (dzsebedzsik) (Hegyi 2007, 847. 849. 852. 857. 863. 1528). 1561–1562-ben az azabok utolsó tizedét rác hajóépítők alkották (Hegyi 2007, 855). Az általános tapasztalat szerint a várban többnyire az őrség katonái telepedtek meg. A szomszédos Tisza menti szandzsákszékhely, Szeged elemzése kapcsán Hegyi Klára mutatott rá arra, hogy azokban a török központokban, ahol ismert a katonaság elhelyezkedése: „[…] a várat a tisztikar és a jobb csapatnemek katonái, müsztahfizok, tüzérek és lovasok lakták, az azabok és a martalócok a külvárosokban éltek. […]” (Hegyi 2007, 888). Ebből kiindulva a szolnoki vár és város viszonylatában hasonlóképpen feltételezzük a katonaság eloszlását. A zsoldos várvédőkön kívül a vár erejét növelte a bég3 személyes kísérete (Hegyi 2007, 171– 172), valamint a szandzsák záimjainak és tímárosainak a hadereje. Egy 1574–1595 között készített összeírásban 159 tímáros neve szerepel, közülük 29-en bírtak jelentősebb, 20.000 akcse feletti birtokkal. Hegyi Klára számításai szerint nekik összesen 495 dzsebelüt kellett kiállítaniuk (Hegyi 1995, 99). Eszerint a szpáhi-katonaság (159 szpáhi+495 dzsebelü) 654 főt tett ki, akiket azonban semmiképpen sem szabad automatikusan hozzáadnunk a szolnoki helyőrséghez. Egyrészt a szpáhik jelentős hányada például a közeli náhije-központot, Szentmiklóst is választhatta lakhelyéül (Sugár 1985, 261–268; Kovács 2001, 192–197; Kovács 2001a, 230–236; Hegyi 3
A szolnoki szandzsákbégek legteljesebb listáját és pályarajzait Tomkó Viktor (2004, 2005, 2005a) állította össze.
387
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. 2003, 143–148; Hegyi 2007, 865–875).4 Másrészt a dzsebelüket csak háború esetén fogadták fel. Az viszont szinte bizonyosra vehető, hogy az utóbbiak túlnyomó többsége a szandzsákszékhelyen és a náhije-központokban lebzselő, megüresedő állásra leső irreguláris és állományon kívüli elemek közül kerülhetett ki (Fodor 1996; Hegyi 2007, 172). Számuk ugyan nem megfogható, de azokban a török központokban, amelyekben elvétve összeírták a muszlim családfőket – Lippa (Fodor 1997) és Bács (Hegyi 2002) –, igen fajsúlyos csoportot alkotnak. Ugyanakkor az eddigiektől lényegesen eltérő adatokkal szembesülünk két 16. század utolsó harmadára keltezhető, német nyelvű várösszeírásból. Mindkettő informátorok, illetőleg kémek jelentései alapján készülhetett és ennek megfelelően a feltüntetett számok igen eltúlzottak. Az egyik, 1576/1590-es szerint a bég 140 lovasával, valamint 300 szpáhi, egy aga 100 beslivel, 16 janicsár és 300 különféle gyalogos, összesen 856 fő alkotta az őrséget (Tóth 2008, 118). A másik, 1577-es forrás alapján pedig 300 lovas és 525 gyalogos, összesen 825 katona védte Szolnokot (Merényi 1894, 261). Mindebből egy viszonylag komoly létszámú garnizon képe bontakozik ki – annak ellenére, hogy a számok némiképp eltérnek egymástól.
III. CIVILEK Szolnok adómentes muszlim polgári lakosságának számbavételét ennél jóval nehezebb kibogozni. Ennek oka az, hogy soha nem írták össze őket. A helyzet azonban mégsem teljesen reménytelen és nem kell kizárólag analógiákra támaszkodni. Ez pedig jórészt annak köszönhető, hogy az Alföld egyik legjelentősebb városa, Debrecen a szolnoki szandzsákhoz tartozott, és ott napjainkig fellelhetők a szandzsákszékhelyre vonatkozó adatok. Ismereteink zöme az egykori Debrecen Városi Levéltárban (jelenlegi elnevezése: Magyar Nemzeti Levéltár Hajdú-Bihar Megyei Levéltára) található török oklevelekből származik, melyeket Fekete Lajos (1926) adott közre. Előrebocsátjuk, hogy a téma és a forráscsoport jellegéből fakadóan a kiaknázható információk meglehetősen töredékesek és egyoldalúak: csaknem kizárólag a helyi értelmiségi elit egy részéről lebbentik fel a fátylat. Viszont összehasonlítva más forrásokkal, így a Debreceni diariummal – ahol a szolnoki törököknek csak a nevét jegyezték le,5 vagy még azt sem6 –, illetőleg egyéb közlésekkel (pl. Barta 1666; Izsépy 1962, 55) egyértelműen kijelenthető, hogy pótolhatatlan adatokat őriztek meg. Ehhez társul még Evlia cselebi leírása, aki Szolnokot 1665-ben kereste fel és három napot töltött el itt (Evliyâ 2003, 135–136).7 Végül a régészeti forrásanyagból ugyancsak számos következtetést vonható le. A vallási szférát dzsámi alkalmazottak: pénteki prédikátor (hatíb)8 (Fekete 1926, 60), prédikátor (váiz)9 (Hegyi 2003, 141; Hegyi 2007, 1526), müezzinek10 (Fekete 1926, 60), másod
4
Például 1578-ban a szegedi szandzsákba tartozó náhije-központban, Bácson összesen 29 birtokos szpáhi – 24 tímáros (dzsündi), három ziámet-birtokos és a szandzsákbeli szpáhik vezetői, a míralaj és a szeraszker – lakott (Hegyi 2002, 209). 5 „[…] Estve érkezik Puskaporos nevű szolnoki török 8-czad magával […]” (Csürös 1910, 87), Muhainn Pasko (Csürös 1910a, 568), Oszmán/Hoszmán Péter (Csürös 1911, 54). 6 „[…] szolnoki törökök […]” (Csürös 1910, 67), „[…] 8 szolnaki gyalog törökök, […]” (Csürös 1910a, 583). 7 A Szolnokra vonatkozó részlet fordításáért Sudár Balázs turkológusnak tartozom köszönettel. 8 Mevláná Ali 1632. 9 Ferhád Szelim 1596.
388
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. (halífe) müezzinek11 (Fekete 1926, 60–61), továbbá egy baba12 – talán rendfőnök – (Fekete 1926, 60), és egy alapítványi felügyelő-helyettes (kethüdá mütevelli)13 (Fekete 1926, 60) képviselik. Nem kizárt, hogy a legutóbbi a 16. század végén a Bektas pasa által alapított dzsámit működtető magánalapítvány (vakuf) kezelésében működött közre (Kertész – Bana 2010, 73. 79–80; Kertész 2010; Kertész et al. 2012, 111–112). Az állami adminisztráció kifejezetten foghíjas, ám ennek ellenére egy komolyabbnak tűnő talányt így is magában rejt. Ugyanis sem hátterét, sem pedig indokát nem tudjuk, csak magát a tényt, hogy 1590 után a temesvári vilájet központjának csúcsvezetéséből Szolnokra helyezték át Ibráhím defter kethüdászit14 (Fekete 1926, 53). Rajta kívül egy pénzügyi elöljárónak (emín)15 (Fekete 1926, 63), csausoknak16 (Fekete 1926, 54–55) és az utóbbiak parancsnokának17 (Fekete 1926, 55) nevei őrződtek meg. Csausok más forrásban is felbukkannak (Barta 1666, 81; Nagy Kállói Fényes 1943, 50). Az oktatásról azonban még ennyi sem mondható el: az 1591–1592-es defterben feltüntetett egyetlen topográfiai adatból18 kiindulva feltehetően egy helyi tanítóról (hodzsa) (Ágoston 1988, 241) van szó – de ez nem biztos, lehet egyszerűen köztiszteletben álló ember is. A bíró (kádi) nemcsak jogi feladatokat látott el, hanem lényegében a terület polgári igazgatásáért felelt. A szolnoki bíróság alkalmazottai közül az egyik molla19 (Fekete 1926, 61), valamint kádi helyettes (náib),20 (Fekete 1926, 55) és esetleg irattáros (náib-i szahífe)21 (Fekete 1926, 52) ismert. Magukról a kádikról kevés az adat, csak néhányuk neve és az általuk készített hivatalos iratok maradtak fenn. Érdekes azonban, hogy 1581-ben mindjárt kettőről is van tudomásunk, és mindkettőt Mehmednek hívták22 (Fekete 1926, 50). Majd következik Muszliheddín/1583/1590, Musztafa/1590, Mehmed/1593, Abdurrahmán/1628, Oszmán/1632 és Musztafa/1651 (Fekete 1926, 50. 53–55. 59–61). Ismereteinket a helyi értelmiségről Evlia
10
Kurd és Ahmed 1632. Hüszejn 1593, Ahmed 1642, Korkud 1651. 12 Baba Ahmed 1642. 13 Mehmed 1642. 14 Nagyobb értékű birtokok nyilvántartását végző tisztségviselő (Dávid – Fodor 2009, 19. 64. jegyzet). 15 Ali csorbadzsi 1665. A Debreceni diarium 1683. február elején érzékletesen örökítette meg a helyiek és az emín egyik találkozását. „[…] Die 1. Szólnaki Eméngh [emín] mintegy huszad magával érkezik városunkban [Debrecenbe] maga dolgainak igazgatására s az szegénységnek nyomorgatására, ez lévén praetensioja, hogy az elmult őszszel aradi vásárrul Túr felé jött kalmáraink minden vám nélkül jöttenek volna el, holott mindenik szekértül 4 id est négy tallérral tartoztanak volna. [… Die 3. Az Szólnaki Eméngh indul haza felé, utját igazgatván Nádudvar felé, 9 szekereket kelletvén adni alája, és mivelhogy az kereskedő rendek semmit is az túri vámtul tavaly nem adtanak (azt referálván, hogy soha ennek előtte is nem adtanak) ilyen comminatioval ment el, hogy az Szolnaki Bek meg fogja ezen dolog felől az Budai Vezért találni, az csauzát küldi ide, ki is mind az 4 négy tallért meg fogja venni s mind penig az nyargalót avagy patkó pénzt, mely nem lészen alább száz tallérnál, melyet Isten távoztasson. […]” (Csürös 1910a, 569). 16 Mehmed 1590, Ramadán 1593. 17 Behrám aga 1593. 18 Diváne hodzsa bosztánkertje. 19 Cselebi 1651. A molla – illetve sokkal inkább mevlá – általános tiszteleti cím a magasabb rangú értelmiségiek között, de mégis inkább a kádikat illetik vele. 20 Mevláná Ali cselebi 1593. 21 Piri, Mehmed fia 1589. 22 Az egyik Fethullah fia, a másik Iszkender fia. 11
389
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. cselebi egészíti ki, aki szerint „[…] Van itt sejhüliszlám,23 nákíbü’l-esráf,24 150 akcse [napi] jövedelemmel bíró kádi, szandzsákbég, vojvoda, piacfelügyelő, adófelügyelő, építész, vámfelügyelő, fejadófelügyelő és más nemes méltóságú agák. […]” (Evliyâ 2003, 135). A helyi tőkeerős elit aktvitásának egyik fokmérője a kegyes alapítványok (vakuf) száma, melyek mecsetek, dzsámik, derviskolostorok, türbék, iskolák, könyvtárak, szegénykonyhák, illetőleg más vallási és szociális intézmények fenntartását, valamint az ott dolgozók illetményét biztosították. A befolyó javadalmakat egy felügyelő (mütevelli) és annak helyettese, írnoka kezelte. Szolnokon mindössze két vakufról rendelkezünk adatokkal, bár ennél bizonyosan többnek kellett lenni. A korábbit Sehszüvár alapította, ám ennek tevékenységéről semmi közelebbit nem tudunk. Létesítésének ideje sem ismert, nagyon valószínű azonban, hogy erre még itteni szandzsákbégsége idején (Tomkó 2004, 29–32), valamikor az 1580-as közepe táján kerülhetett sor. A vakuf egy házeladás kapcsán került említésre: egyrészt Sehszüvár pasa alapítványa a 200 forintos vételárból 54 forintot kapott, másrészt az ismételten értékesített ingatlan következő tulajdonosa is magára vállalta a vakuf-alapnak évenként fizetendő egy forintot (Zoltai 1903, 310). Mivel a szóban forgó háznak részét képezte egy bolt, felmerülhet, hogy ennek bérleti díja lehetett lekötve a vakuf számára. A másik alapítványt a 16. század végén az a Bektas pasa fundálta, akiről Istvánffy Miklós feljegyezte, hogy Szolnokon született, beszélt magyarul, és jól ismerte a helyi viszonyokat (Istvánffy 2009, 389). Pályája kezdetén szandzsákbég (Tomkó 2005, 17–19), de – egri, majd temesvári beglerbégi kinevezését követően – 1604-ben budai pasaságig jutott (Gévay 1841, 23). A vakuf – melynek kibővítéséért Bektas 1600-ban az udvarhoz folyamodott (Hadnagy – Papp 2003, 133) – egy dzsámit működtetett, mely Behrám Dimiskí útleírása szerint a városban (kaszaba) állt (Fekete 1930, 16). A kupolával fedett épület a stockholmi Királyi Hadilevéltár (Kungliga Krigsarkivet) (Kisari 1996, 58. 137) látképe alapján a város centrumában, a késő középkori eredetű főtéren, az azt ÉNy–DK-i irányban kettévágó országúttól közvetlenül délre lokalizálható. Ennek szomszédságában állhatott az a Dimiskí által említett fürdő, amelynek építését ugyancsak Bektas nevéhez köti. Valószínű, hogy ennek bevételei a dzsámi fenntartási költségeihez járultak hozzá (Kertész – Bana 2010, 73. 79–80; Kertész 2010). Szórványos adatokkal rendelkezünk még különféle foglalkozásokra: fürdős25 (Velics – Kammerer 1890, 458), tolmács26 (Fekete 1926, 55), azonban az iparosokról és kereskedőkről jószerével semmit nem tudunk. Ugyanakkor napjainkig megőrizte nevét és részben hajdani településszerkezetét (utcahálózatát, telekosztását) a város egyik kerülete, a Tabán. Valójában egy félszigeten található, egykor kelet felől részben a Zagyva, részben a várárok határolta. Elnevezése a török tabakhane szóból származik, jelentése tímártelep, ahol főként cserzővargák dolgoztak. Az iparosok közül rajtuk kívül egyedül a helyi török fazekasság jelenléte dokumentálható megbízhatóan, régészeti leletek: ún. égető háromlábak (Kovács 1984, 32. 27. tábla 12–14) 23
Sejhüliszlám: a muszlim vallási értelmiség legtekintélyesebb tagja, aki bár ítéleteket nem hozhat, de vallási kérdésekben véleményt formálhat. Evlia feltehetőleg valamelyik helyi előkelőt illeti e címmel, de hogy pontosan kit, azt nem tudjuk. 24 Nakíbü’l-esráf: a muszlim világban nagy tiszteletnek örvendtek és különféle előjogokkal bírtak Mohamed próféta vér szerinti leszármazottai, akiket serífeknek vagy szejjideknek neveztek. Az ő nyilvántartásukra és ügyeik intézésére külön hivatalt állítottak fel, melynek élén a nakíbü’l-esráf állt. Helyettesei a birodalom számos pontján tevékenykedtek, a hódoltságban is számos helyen. 25 Hüszrev1573. 26 Mahmúd 1593.
390
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. és egy rontott példány alapján. Az utóbbi lelet egy jellegzetes, folyatott technikával díszített tál (Kovács 1984, 32. 14. tábla 1).27 A kereskedőkről sincsenek számszerűsíthető adataink, bár az írott források és a régészeti leletek alapján úgy tűnik, hogy az utóbbiak alkothatták talán az egyik legjelentősebb társadalmi csoportot. Ezt egyrészt a településnek az Oszmán Birodalmon belül elfoglalt kedvező földrajzi elhelyezkedése indokolja, másrészt az, hogy igen fontos szárazföldi és vízi útvonalak találkozási pontján fekszik. Így az itt élők egy része minden bizonnyal bekapcsolódott a Tiszántúlról nyugatra irányuló, több ezres, olykor több tízezres nagyságrendű szarvasmarhakereskedelembe (Belitzky 1966, 132–133), melynek intenzitására a Szolnokon 1562-ben létesített Tisza-híd komoly hatást gyakorolt (Kertész et al. 2007). A török vámnaplók szerint ugyanis 1558-ban még csupán 603 db, 1559-ben 1489 db marhát úsztattak át a helyi révnél. Viszont a tiszai átkelő felépítését követően ez a szám többszörösére emelkedett: 1573-ban 28.365 db, 1575-ben pedig 15.011 db állatot hajtottak már át (Horváth 1969; Horváth 1971).
2. ábra. A szolnoki palánkvár Tiszára nyíló gyalogos bejárata, a Kikötői-kapu/Vízi-kapu – az előtérben a kiépített folyami kikötő (Hoefnagel-veduta részlete, 1617)
Ugyanakkor a délről északra irányuló kereskedelem egyik legfontosabb színtere a folyami kikötő volt (Vass 1979, 68), mely a vár déli palánkfalán nyíló, beszédes nevű Kikötői-kapu előterében, közvetlenül a Tisza-parton lokalizálható (Kertész et al. 2007a, 6; Kertész – Bana 2010, 73; Kertész 2010). A Tisza legészakabbi, Georg Hoefnagel által megörökített török kikötőjének (2. ábra) (Braun – Hogenberg 1617) zavartalan működéséről az itt állomásozó tiszai flot-
27
„Az idézett szolnoki tál még az első égetés során megrepedt. A repedést utólag engobe-bal próbálták eltüntetni, de sikertelenül, mert a nyílás az újabb égetés során kiújult.” (Kovács 1984, 145. jegyzet).
391
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. tilla28 gondoskodott (Hegyi 2007, 97. 101–102). A kikötő az itteni vám- és révjövedelmeket nyilvántartó, 1557–1558-ból származó jegyzékekben foglaltak alapján a tiszai átkelés mellett a különféle áruk meglehetősen élénk forgalmát bonyolította (Velics – Kammerer 1890, 209– 218). Ezekből képet alkothatunk a változatos helyi és távolsági termékekről, melyek egy részét minden bizonnyal a város főterén azonosítható piacra szánták. Az egyik leggyakoribb tételt a hal tette ki, de a teljesség igénye nélkül előfordulnak még további állatfajták (sertés, ló, marha, juh), valamint a gyapjú, bárány- és marhabőr, gabona (búza), kender, zöldség (fokhagyma), gyümölcs (gesztenye, dió), sőt feldolgozott élelmiszer (füstölt sertéshús) vagy alkohol (bor, pálinka) is. Vámoltak még például kősót, viaszt, zsindelyt, valamint kézművesipari termékeket: szöveteket (vászon, posztófélék), pokrócokat, ún. magyar papucsot, illetőleg vasárut (kés), rézedényeket és cserépedényeket egyaránt. A legutóbbi áruk kapcsán fontos megjegyeznünk, hogy keleti típusú rézedények (Kovács 1984a), és különösen import kerámialeletek (Kovács 1984) ismertek a Kikötői-kapu előteréből, főként a Tisza-partnak a folyami kikötő által érintett szakaszáról, valamint a vár területéről. A magyar hódoltságban a 16–17. században feltűnő keleti típusú rézedények többsége balkáni műhelyekben készült (Hatházi – Kovács 1996, 38). A szolnoki várbelsőben az utóbbi évtizedek intenzíven zajló házépítési hullámának köszönhetően újabb leletek kerültek felszínre. 1990-ben, a török fürdő feltételezett térségében, a jelenlegi Szent István tér 3. szám alatti ház pincéjének lemélyítésekor a tulajdonos és családja – edénytöredékek és állatcsontok társaságában – egy kiöntőcsöves rézkannára bukkant (3. ábra) (Kertész 2010).29
28
A tiszai hajóhad parancsnoka (kapudan-i nehr-i Tisa) Szolnokon székelt. 1554-ben Ali, 1592-ben pedig Mehmed neve és jövedelme ismert (Hegyi 2007, 101–102). Egy 1581-es keltezésű iraton ugyancsak egy Mehmed nevű aga kapudán záim aláírása szerepelt (Fekete 1926, 50), akiről nem lehet eldönteni, hogy azonos-e a fentebb említett személlyel. Az 1596–1597-es zsoldlistában egy további kapudán, Hüszejn Abdullah is feltűnt (Hegyi 2007, 1526). 29 A kiöntőcsöves rézkanna, az ibrik az oszmán-török háztartás mindennapi felszerelési tárgyai közé tartozik. A magyarországi hódoltságból egyebek mellett Pécsről (Fehér 1960, 121. XI. tábla 1–2), Szigetvárról (Fehér 1962, 159. XXVI. tábla 3), Székesfehérvárról (Fehér 1962, 159. XXVI. tábla 1), Budáról (Fehér 1962, 157. XXV. tábla 7, Végh 1999, 339–340. 12. kép, Bencze 2002, 461. 1. és 11. kép), Esztergomból (Fehér 1968, 279. 27–34. ábra), Szekszárd-Újpalánkról (Gaál 1983, 164. 3. kép 8), Dunaföldvár-Alsórévről (Gaál 1991, 191. 1. kép 2), Válról (Hatházi – Kovács 1996, 35–36. 21. kép 4), Törökszentmiklósról (Kovács 1984a, 79–81. 3. kép 1) és Szolnokról (Kovács 1984a, 79–81. 3. kép 2) ismertek.
392
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI.
3. ábra Kiöntőcsöves vörösréz kanna oldal- és alulnézeti képe, 16–17. század, Szolnok–Vár, Szent István tér 3. (Bogoly Péter magángyűjteménye, Szolnok, fotó: Kozma Károly) 30
A rézedényeknél az ugyancsak balkáni eredetű sgraffito díszes kerámia aránya jóval számottevőbb (4. ábra). Ezen leletcsoport feldolgozásának eredményeként (Kovács 1984, 20–31. 98– 106. 1–10. tábla), a magyarországi hódoltság viszonylatában is gazdag és változatos jelenléte alapján Kovács Gyöngyi felvetette, hogy ennek a Tiszán ideérkező kereskedelmi árunak itt volt az elsődleges lerakóhelye, majd innen szállították tovább (Kovács 1984, 29–31; Kovács 2001, 199. 140. jegyzet). Ugyanakkor a távolsági kereskedelem régészeti bizonyítékai sem hiányoznak Szolnokon, amit keleti importkészítmények: izniki fajanszok (5. ábra) és kínai porcelánleletek reprezentálnak (Kovács 1984, 44–54).
30
A jelen tanulmányban közölt vörösréz kanna díszítetlen, kívül-belül ónozott, csaknem teljesen ép, csupán feneke roncsolt kissé, ami valószínűleg hőhatás következtében gyengülhetett meg. A 19,8 cm magas és 5,7 cm szájnyílású edény teste körte alakú, két oldalán enyhén lapított, nyakát domborított borda tagolja. Felületén a kalapálás nyomai jól megfigyelhetők. Viszont a karcsú, enyhén ívelt kiöntőcső öntéssel készült, vége felé kissé elvékonyodik, szabálytalan nyolcszögűre reszelték és a szájnyílás fölé emelkedik. Feltehetően a földbe kerülését követően a kannát fizikai hatás érte és megnyomódott. Így az edény hasa azon a részen, ahol a kiöntőcsövet hozzáforrasztották, behorpadt és a kiöntőcső közelebb került az edényhez. A keskeny, téglalap metszetű, díszítetlen, íves szalagfül felső végét bevágással kétfelé nyitották és közvetlenül a perem alatt két, alul pedig egy rézszegeccsel rögzítették. Eredetileg fedő járult hozzá, melyek ugyancsak ismertek Szolnokról is (Kovács 1984a, 83. 5. kép 5–7), és a fül felső részén található kis gyűrűhöz lánccal, szegeccsel vagy S-alakú taggal csatlakoztatták (Kertész 2010).
393
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI.
4. ábra. Balkáni eredetű sgraffito díszes tál, 16. század második fele, Szolnok–Vár (Damjanich János Múzeum régészeti gyűjteménye, fotó: Kozma Károly)
5. ábra. Keleti importáru: Anatólia nyugati részén fekvő Iznikben készített fajanszcsésze, 16. század, Szolnok–Vár (Damjanich János Múzeum régészeti gyűjteménye, fotó: Kozma Károly)
Az áruk egy részét tehát csak ideiglenesen, feltehetően raktárakban tárolták Szolnokon, amiket a célállomásokra szekereken vagy éppen – az egyik ábrázolás szerint (6. ábra) – a török korban átmenetileg megjelenő málhásállatokon, tevéken31 juttatták el a kereskedők. Más részük a helyi piacon cserélt gazdát,32 mely a város központjában, a késő középkori eredetű főtérén valószínűsíthető, illetőleg boltokba került. Az egyes foglalkozások áttekintését egy kevésbé szokványossal zárjuk. 1642. február elején egy árverésen a meggyilkolt Rahíme asszony, Abdullah leánya, szolnoki lakos gyermekei, Fatime és Musztafa eladták a városban, az országút és a Tisza között fekvő házukat (két pincéjével, istállójával, boltjával, Tisza-parti kertjével és egyéb tartozékával) 200 tallérért (kara gurus) az egyik szomszédnak, Szálih tizedesnek (odabasi) (Fekete 1926, 60). Szálih azonban szép nyereséggel nyomban túladott rajta, 1642. június 19-én Eperjesi István és Nyakas István vették meg Debrecen számára (Zoltai 1903, 310). Viszont egy 1651. június 20-án kelt adásvételi levélből az is kiderül, hogy Szálih odabasi később sem hagyott fel az üzlettel: visszavásá31
Tevemaradványokat a szolnoki állatcsont-leletanyagban egyenlőre még nem azonosítottak (Bökönyi 1974, 406), viszont néhány helyen (Bajcsa, Buda, Diósgyőr, Eger, Esztergom, Szekszárd, Székesfehérvár) már kimutatásra kerültek (Bartosiewicz 1995; Bartosiewicz 1996, 449; Vörös 2002, 341. 345. 351). 32 Az 1591–1592-es szolnoki defterben a hídvám és hetivásár vámjának jövedelme 14.600 akcsét tett ki (Ágoston 1988, 242).
394
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. rolta a házat, azonban már jóval nyomottabb áron, 90 ezüst gurusért (Fekete 1926, 61). A fentiekből megállapítható, hogy Szálih ugyan katona volt, de – alkalomszerűen bizonyosan – ingatlanfelvásárlással és -értékesítéssel egészítette ki jövedelmét.
6. ábra. Áruszállító tevekaraván a Tisza mentén, Szolnok közelében (Hoefnagel-veduta részlete, 1617)
Mint látható, Szolnok civil muszlimjairól ismereteink rendkívül hiányosak. Ennek oka abban keresendő, hogy „[…] Az összeírások azt a népességet és termelést mérték fel, amelyet a kincstár meg akart adóztatni: a török centrumok adómentes muszlim lakói ebből a körből értelemszerűen kimaradtak. […]” (Hegyi 2002, 199). Szerencsére a hódoltság déli sávjában előfordulnak ritka kivételek, ahol a török adóösszeírók névsorba szedték a helység nem-adózó muszlim családfőinek zömét. A listák némiképp hiányosak, ennek ellenére három, analógiaként is felhasználható központ található közöttük: Gyula (Káldy-Nagy 1982), Lippa (Fodor 1997) és Bács (Hegyi 2002). Az első kettő szandzsákszékhely, az utóbbi náhije-központ. Gyula muszlim lakóit az 1566-os foglalást követő évben, 1567-ben 340 fő alkotta, melynek háromnegyed része várkatona és birtokos szpáhi (Káldy-Nagy 1982, 41–44). A szandzsákszékhely későbbi, 1579-es defterében ez a szám 402-re emelkedik, melynek már csak 60%-a katonaelem (Káldy-Nagy 1982, 47–51). Az 1552-ben elfoglalt Lippa várának és városának muszlim lakosságát ugyancsak 1567-ben és 1579-ben írták össze (Fodor 1997, 322–332). 1567-ben 319 adómentes muszlim családfő neve szerepel, viselőjük közül 246 embernek (77%) ismert a foglalkozása. A teljes muszlim népesség 41%-a várkatona, 14%-a szpáhi (öszszesen 55%), a hiányosan összeírt hivatali–vallási értelmiség 5%-ot tett ki, az iparoskereskedő réteg 17%-ot. Valószínű, hogy annak a 73 főnek (23%) az esetében, akiknél nem tüntettek fel semmilyen foglalkozást, egy része várakozási állományba helyezett (mázul) állami alkalmazott és zsoldos katona lehetett. Az 1579-es összeírásban 384 név áll, közülük 296-ról jegyezték fel foglalkozását: 51% katona, 9% értelmiség, 16% iparos és kereskedő, viszont a foglalkozás nélkül bejegyzettek aránya nem változott, 23% maradt.
395
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. A szegedi szandzsákban található Bács 1570 körül készült összeírásában 281 muszlim családfő nevét tüntették fel. Közülük 220 volt adómentes, 61 adózó földműves (a várbeliek száma ekkor nem ismert, 1578-ban 114-en voltak), akik családtagjaikkal együtt jóval meghaladták az ezer embert. A város muszlim lakosságának 20%-át a vallási és világi értelmiségiek, 23,5%-át kézművesek és kereskedők, 22%-át a földet művelők tették ki, 25%-nak pedig nem jegyezték fel a foglalkozását. Az utóbbiak egy része esetében állományon kívüli, megüresedő állásra váró katonákról lehet szó (Hegyi 2002, 202–207). A sort a várkatonák és a szpáhik zárják, de az előbbiekről többnyire töredékadatok33 állnak csak rendelkezésre (Hegyi 2007, 929–935). A náhije-központ következő összeírása 1578-ban készült. A várban élőkkel együtt összesen 411 adómentes muszlim családfő nevét tartalmazza, akik közül csak 216-nak (53%) ismert a foglalkozása. A népesség kétezer lakos körül járt, de már nincsenek közöttük földművesek. A teljes népesség 7%-át birtokos szpáhik adták, az értelmiség a 11%-ot, az iparosok és kereskedők pedig 1/3-ot. A földművesek eltűnése és a foglalkozás nélküliek feltűnő megszaporodása (25%-ról 47%-ra) összefügg (Hegyi 2002, 207–210). Véleményünk szerint Szolnok a fenti török központok közül a katonasággal megrakott Lippával és Gyulával sorolható egy csoportba. A Tisza menti szandzsákszékhely földrajzi fekvése ugyanis alapvetően meghatározta stratégiai jelentőségét, ráadásul itt található a Tisza legészakabbi török kikötője. A hódítók pedig megkülönböztetett figyelmet fordítottak mind a hajózható nagyobb folyók és a mellettük haladó utak biztosítására, mind a határvédelemre. Kezdetben a hódoltság északi és északkeleti határának, valamint a Tisza középső szakaszának ellenőrzését csupán a térség egyetlen vára, a szolnoki látta el, az ide telepített tiszai hajóhaddal együtt (Hegyi 2003, 131–134; Hegyi 2007, 94–97. 101–102. 840–844). Néhány év elteltével a szolnoki szandzsák újabb erődökkel gyarapodott: a túlparti Szentmiklós (1554), valamint délebbre Csongrád (1561) palánkjai is bekapcsolódtak az egri és a gyulai portyázók féken tartásába (Sugár 1985, 261–268; Kovács 2001, 192–197; Kovács 2001a, 230–236; Hegyi 2003, 143–152; Hegyi 2007, 97–98. 865–867. 876–878). 1566 után Gyula (Gerelyes 1996, 111–120; Gerelyes 2002; Hegyi 2007, 1467–1475) bevételével valamelyest csökkentek a feladatok. Viszont az 1596. évi hadjárat merőben új helyzetet teremtett: Eger elfoglalásával, valamint Heves palánkjának létesítésével (Fekete 1932, 296; Sugár 1985, 268–275; Hegyi 2007, 1524– 1525) Szolnok észak felől viszonylag védett területté változott, támadásra csak északkeletről lehetett számítani. Ekkor a szandzsák közigazgatási helyzete is átalakult: a budai vilájetből az újonnan kialakított egribe került át. Szolnok viszonylag biztonságos hátországnak számított és utánpótlási bázissá nőtte ki magát. Ennek előzményei már a 16. század vége felé dokumentálhatók (Fekete 1926, 53; Tóth 2000, 213; Tomkó 2005, 21), de a 17. században mindvégig tetten érhetők. Alkalmanként, nagyobb hadjáratok során jelentős katonaságot állomásoztattak itt, és a Duna-Tisza közi hódoltsági területekről is ide halmozták fel az élelmiszerkészleteket (Gyárfás 1885, 289; Kertész et al. 2007, 156; Kertész – Bana 2010, 75–76; Kertész 2010). Szolnokon az egyes társadalmi rétegek egymáshoz viszonyított aránya az analógiák alapján nem rekonstruálható, viszont a népességszám becsülhető. Az előbbi kapcsán csupán annyit jegyezünk meg, hogy talán az egyik legnépesebb táborát a kereskedők alkothatták. Mielőtt rátérnénk az 33
Bács teljesnek tekinthető 1543-as listájában 72 fő kapott zsoldot (Hegyi 2007, 929–930). 1604-ben az őrség a tizenöt éves háború miatt 101 katonából állt (Hegyi 2007, 932–933).
396
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. utóbbira, és azt a párhuzamok alapján kiszámolnánk, érdemes megvizsgálni egy forrásadatot, ami a helyőrség kapcsán korábban már hivatkozott 1576/1590. évi német nyelvű összeírásban található (Tóth 2008). Ennek végén ugyanis feltüntették, hogy a jegyzéknek felsorolt 47/48 török várban – így Szolnokon is – a várakozási állományban lévő mázulok, az irreguláris katonaság, kereskedők és kézművesek száma másfélszer annyi volt, mint a zsoldosoké (Tóth 2008, 122). Véleményünk szerint azonban ezt kellő kritikával kell kezelnünk, hiszen nem ismerünk olyan példát, ahol ez az arány igazolható lenne. Ráadásul a lista valamennyi említésre került, várral bíró településre érvényesnek tartja ezt a megoszlást. De ha még összességében így is lett volna, abból sem következnék, hogy Szolnokra éppúgy érvényes az 1:1,5 arány, mint más helységekre. Sokkal célravezetőbbnek tartjuk, ha Szolnokon a katona/nem katona elemek arányát Lippa és Gyula példája alapján közelítjük meg. Eszerint az 1552-es szolnoki foglalást követően minden bizonnyal az előbbiek kerültek abszolút túlsúlyba. Viszonylag rövid idő alatt, egy-két évtized elteltével azonban a különbségek csaknem kiegyenlítődtek, és itt is a kb. 1:1 vagy ahhoz közeli arány tűnik valószínűnek.34 A várvédők száma a 16. század 60-as éveitől 400 fő körül stabilizálódott, a szpáhiké 159. A szandzsákbeli birtokosok – mint ahogy ennek kapcsán az előző fejezetben már felhívtuk a figyelmet – viszont nem feltétlenül laktak mind Szolnokon, bár tendenciaszerűen igen. A bég kíséretének nagysága sem ismert. Ezekre a bizonytalansági tényezőkre tekintettel a várkatonaság, a szpáhik, továbbá a bég kíséretének együttes létszámát – kissé alábecsülve – kb. 500 főnek számítom.35 A fele-fele arányból következően az itteni civil családfők is kb. ugyanennyien voltak. Ugyanakkor Gyula 60/40%-os adatait figyelembe véve ez a szám már nem éri el 350-et. További problémát jelent, hogy nem tudhatjuk azt sem, mennyien voltak családosok és hány gyermekük született. Kezdetben a rotációs rendben szolgáló várkatonák túlnyomó többsége nőtlen (Hegyi 2007, 845. I. táblázat), később számosan gyökeret ereszthettek és családot alapíthattak. Ettől eltérően a polgári lakosság meghatározó része családos lehetett. Mindezeket összegezve a szandzsákszékhely teljes lélekszáma a 16. század utolsó harmadában kb. 2000–2500 fő körülire becsülhető. Ez a szám a 17. század folyamán alapvetően nem módosult. A zsoldos várvédők ugyan kb. 350-re estek vissza, de ezt a település szerepének részbeni átértékelődése ellensúlyozhatta. Szolnok határvárból utánpótlási bázissá vált, ami pozitív hatást gyakorolt a nem katona elemek arányának növekedésére.
IV. MUSZLIMOK ÉS KERESZTÉNYEK A Szolnokon élők közül korántsem volt mind muszlim. Hegyi Klára kutatásaiból ismert, hogy a zsoldos várvédők két fegyverneménél, az azaboknál és a martalócoknál egyaránt jelentős a keresztények részesedése. Az előbbieknél ugyan sok az – elsősorban szerb és bosnyák eredetű – új muszlim, viszont a keresztények száma csak a 17. századtól kezd emelkedni (Hegyi 2007, 133–134). Ugyanakkor a martalócok sorai – az egységet vezető agát leszámítva – már kezdettől fogva csaknem kizárólag szerb nemzetiségű ortodox keresztények közül kerültek ki 34
Dávid Géza hódoltsági szinten ugyancsak kb. azonosra becsülte a katona/nem katona elemet. Hegyi Klára (1995, 100) az 1570-es években legkevesebb 25.000 főre taksálta a budai és a temesvári vilájet összes fegyverforgatóját. Ebből kiindulva Dávid Géza (1997, 149) a várvédő és a tímár-birtokos katonák, valamint a polgári muszlim elemek összlétszámát 50.000 főben valószínűsítette. 35 A 17. század 60-as éveinek közepén Szolnoknak Evlia cselebi szerint 500 várvédő katonája volt (Evliyâ 2003, 135).
397
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. (Hegyi 2007, 137–138). Az utóbbiak létszáma a 16. század utolsó harmadában meglehetősen hullámzó,36 de a források többségében nem jegyezték fel, hogy közülük hányan alapítottak családot, illetőleg elhozták-e őket magukkal állomáshelyükre (Hegyi 2007, 217–219). Viszont az 1554-es zsoldlistában – kivételesen – a származási hely (vagy előző lakhely), valamint az etnikai és a vallási hovatartozás jó része rendelkezésre áll. A vizsgált 661 katona etnikailag rendkívül színes képet mutat. Az Oszmán Birodalom számos régiójából érkeztek ide, de túlnyomó többségük, 83,8%-uk a Balkánról származott: főleg Boszniából (21,6%), Szerbiából (21,2%), az ugyancsak szerb körzetnek számító Dráva-Száva közéről (12,1%) és Bulgáriából (10,6%). Különböző arányokban azonban megtalálhatók még Hercegovina (6,8%), Macedónia (5%), Al-Duna (2,3%), Trákia (1,5%), Albánia (1,5%) és Görögország (1,2%) szülöttei is. Vallási hovatartozásukat tekintve 85,5% muszlim, 14,5% pedig keresztény volt. A balkáni népelemeknél jóval alacsonyabb arányban voltak csak jelen anatóliai törökök (2%), arabok és perzsák (0,8%),37 az újonnan iszlamizált magyarokhoz (1,7%) és nyugati keresztényekhez (0,4%)38 hasonlóan. A viszonylag nagyszámú hódoltsági, nem magyar eredetű várőrzők (11,3%) több mint fele (57,3%) pravoszláv szerb, a többi muszlim. Összességében a zsoldos várvédők 81%-a (538 fő) muszlim, 19%-a (123 fő) pedig keresztény (Hegyi 2007, 844–848). A fentebb tárgyalt zsoldos várvédőknél megismerthez, továbbá a magyarországi hódoltságban feltártak (Hegyi 2007, 233–253) alapján jó okunk van feltételezni, hogy Szolnokon a polgári elemek legnagyobb tömegét a Balkán-félsziget északi területein élt délszlávok: főként muszlim bosnyákok és hercegovácok, továbbá pravoszláv szerbek alkották. A szandzsákszékhely 1562-től különösen vonzónak bizonyult. A kikötő mellett a Tiszán történő biztonságos átkelést garantáló cölöphíd miatt ugyanis mind a folyami, mind pedig a szárazföldi közlekedés előtt egészen új perspektívák nyíltak (Kertész et al. 2007). Ennek következtében a Tisza menti település gazdasági, kereskedelmi tekintetben egyaránt felértékelődött, ami tovább emelhette az ide látogatók és az itt letelepedők lélekszámát.
V. MAGYAROK A helyi keresztény magyarok száma a 16. század második felében viszonylag pontosan rekonstruálható. Az 1571-es defterben mindössze 40 családfő nevét rögzítették (Győrffy 1956, 14),39 akik száma a családtagjaikkal40 és az összeírásból kimaradtakkal41 együtt valahol 250 36
1552: 52 fő, 1553: 82 fő, 1554: 109 fő, 1556–1557: 86 fő, 1557–1558: 92 fő, 1561–1562: 40 fő, 1565: 46 fő, 1568–1569: 42/43 fő, 1572–1574: 41 fő, 1573–1574: 42 fő, 1577–1578: 40 fő, 1578–1579: 32 fő, 1579–1580: 40 fő, 1580–1581: 38 fő, 1588–1589: 68 fő, 1591–1592: 70 fő, 1596–1597: 80 fő, 1606–1607: 45 fő (Hegyi 2007, 843. 848. 850. 853. 855. 858–862. 864. 1527–1528). 37 A három arab, valamint a két perzsa közül egy perzsa és egy arab korábban jeles emberek rabjai voltak Isztambulban, illetőleg Anatóliában (Hegyi 2007, 846–847). 38 Két cseh és egy német, melyek közül az egyik cseh és a német felszabadított rab, a másik cseh egy Esztergom melletti faluból állt muszlimnak és török katonának (Hegyi 2007, 846). 39 Összehasonlításképpen 1546-ban Szegeden 1322, Jászberényben 453, míg 1591-ben Debrecenben 759 nős férfit soroltak fel a defterekben (Dávid 1997, 153–154). 40 Dávid Géza az 1565. évi török adóösszeírás alapján a simontornyai szandzsákban élő magyar családok gyermekszámát 2,56-ban határozta meg (Dávid 1982, 55), a családok átlagos nagyságánál pedig a defterek nős férfiaira az 5-ös szorzót tartotta elfogadhatónak (Dávid 1997, 149. 166–167).
398
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. fő körül járhatott. A teljes népességhez viszonyított arányuk tehát kb. 10%, ami az 1580– 1590-es évekre42 (Ágoston 1988, 241–242) még tovább csökkent. Úgy tűnik, hogy a 16. század második felében megfigyelt trend a 17. században is folytatódik, és a század közepére a magyarok csaknem teljesen eltűnnek a szandzsákszékhelyről (Kertész 2010). Ekkor ugyanis Evlia már úgy summázta a helyzetet, hogy Szolnok „[…] Minden lakosa bosnyák hitharcos. Főleg kereskedelemmel foglalkozó csapat, a [próféta] népéből való jólelkű, kedves, hibátlan és ájtatos istenfélők. Sok lélek közülük Allah útjának harcosa. Szerbül, bolgárul, potorul,43 latinul és magyarul beszélnek, mert tartományuk magyar. […]” (Evliyâ 2003, 136). Ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy elenyésző létszámban ugyan, de a zsoldos várvédők között több alkalommal előfordultak iszlamizált magyarok. 1554-ben „[…] 11 magyarból ketten korábban törökök rabjai voltak – az egyik egy belgrádi emberé, onnan verekedte magát haza, a másik a korábbi szolnoki kapitányé –, akik áttérésükkel és katonának állásukkal nyerték vissza szabadságukat. Kilenc magyar viszont önként lépett erre az útra. Hárman Szolnok környéki helyekről származtak, elhagyott családjuk Túron, a Tisza-parti Ugon és a Berettyó melletti Marjalakán élt. Ketten váciak voltak, négyen pedig Nógrád, Baranya, és Somogy megyei falvak szülöttei. […]” (Hegyi 2007, 846). Ezen kívül még az 1557– 1558-as listában bukkan fel áttért „madzsar” (Hegyi 2007, 851–853). FELFELHASZNÁLT IRODALOM [1] ÁGOSTON Gábor: A szolnoki szandzsák 1591–92. évi összeírása I. Zounuk 3, 1988. 221–296. [2] BARTA Bóldi’sar: Rövid Chrónica,… Nyomtatódott Debreczenben, 1666. [3] BARTOSIEWICZ László: Camel remains from Hungary. In: H. Buitenhuis – H.-P. Uerpmann (eds.) Archaeozoology of the Near East II. Leiden, 1995. 119–125. [4] BARTOSIEWICZ László: Camels in Antiquity: the Hungarian connection. Antiquity 70, 1996. 447–453. [5] BELITZKY János: Adatok a hídépítő Mahmud bég életéhez. Jászkunság 12(3), 1966. 132–138. [6] BENCZE Zoltán: Török rézedények a Hadtörténeti Múzeum udvarán. Budapest Régiségei 35, 2002. 461–468. [7] BÖKÖNYI Sándor: History of Domestic Mammals in Central and Eastern Europe. Budapest, 1974. [8] BRAUN Georg – HOGENBERG Franz: Civitates orbis terrarum VI. Köln, 1617. [9] CSÜRÖS Ferencz: A Debreczeni diarium. Történelmi Tár 11, 1910. 51–95. [10] CSÜRÖS Ferencz: Debreczeni diarium. Történelmi Tár 11, 1910a. 566–596. [11] CSÜRÖS Ferencz: A Debreczeni diarium. Történelmi Tár 12, 1911. 37–67. [12] DÁVID Géza: A Simontornyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982. [13] DÁVID Géza: Magyarország népessége a 16–17. században. In: Kovacsics József (szerk.) Magyarország történeti demográfiája (896–1995). Millecentenáriumi előadások. Budapest, 1997. 141–171. [14] DÁVID Géza – FODOR Pál: „Ez az ügy fölöttébb fontos.” A szultáni tanács Magyarországra vonatkozó rendeletei (1559–1560, 1564–1565). História Könyvtár, Okmánytárak 6. Budapest, 2009. [15] EVLIYÂ Çelebi b. Derviş Mehmed Zıllî: Evliyâ Çelebi Seyahatnâmesi. Topkapı Sarayı Kütüphanesi Bağdat 308 Numaralı Yazmanın Transkripsiyonu-Dizini. 7. Kitap. Haz. Yücel Dağlı – Seyit Ali Kahraman – Robert Dankoff. İstanbul, 2003. [16] FEHÉR Géza, ifj.: A pécsi Janus Pannónius Múzeum hódoltságkori török emlékei. Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 1959, 1960. 103–149. [17] FEHÉR Géza, ifj.: Vases de cuivre turcs dans le Musée National Hongrois. Folia Archaeologica 14, 1962. 153–167.
41
Arányukat Káldy-Nagy Gyula 30%-ra taksálta (Káldy-Nagy 1970, 100–101). Ágoston Gábor szerint az 1591–1592-es keltezésű defter a gazdaságtörténeti adatok alapján inkább az 1580 körüli viszonyokat tükrözi (Ágoston 1988, 222–223). 43 Potur: általában a bosnyákok elnevezése. A nyelv a szlávval kevert török. 42
399
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. [18] FEHÉR Géza, ifj.: Esztergomi török vörösrézedények. Komárom Megyei Múzeumok Közleményei 1, 1968. 273–310. [19] FEKETE Lajos: Debrecen város levéltárának török oklevelei. Levéltári Közlemények 3, 1926. 42–67. [20] FEKETE Lajos: A hódoltság-kori törökség Magyarországra vonatkozó földrajzi ismeretei. Hadtörténelmi Közlemények 31, 1930. 1–17. [21] FEKETE Lajos: Gyöngyös város levéltárának török iratai. Levéltári Közlemények 10(3–4), 1932. 287–318. [22] FODOR Pál: Önkéntesek a XVI. századi oszmán hadseregben – Az 1575. évi erdélyi hadjárat tanulságai. Hadtörténelmi Közlemények 109(2), 1996. 55–81. [23] FODOR Pál: Lippa és Radna városok a 16. századi adóösszeírásokban. Történelmi Szemle 39(3–4), 1997. 313–334. [24] GAÁL Attila: A szekszárdi múzeum hódoltságkori rézedényei. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1983, 163–184. [25] GAÁL Attila: A szekszárdi múzeum hódoltság kori rézedényei II. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1991, 191–207. [26] GERELYES Ibolya: Török építkezések Gyulán (1566–1695). In: Szatmári Imre – Gerelyes Ibolya: Tanulmányok a gyulai vár és uradalma történetéhez. Szerk. Jankovich B. Dénes. Gyula, 1996. 88–124. [27] GERELYES Ibolya: Gyula a török korban. In: Gerelyes Ibolya – Kovács Gyöngyi (szerk.) A hódoltság régészeti kutatása. Opuscula Hungarica 3. Budapest, 2002. 163–170. [28] GÉVAY Antal: A’ budai pasák. Bécs, 1841. [29] GYÁRFÁS István: A Jász-Kúnok története. Negyedik kötet. 1542–1686-ig. Budapest, 1885. [30] GYŐRFFY Lajos: Adatok az Alföld törökkori településtörténetéhez. Jászkunsági füzetek 4. Szolnok, 1956. [31] HADNAGY Szabolcs – PAPP Sándor: Békekötési kísérletek a tizenöt éves háború idején, 1601-ben. Aetas 18(2), 2003. 118–153. [32] HATHÁZI Gábor – KOVÁCS Gyöngyi: A váli gótikus templomtorony. A Szent István Múzeum Közleményei B. sorozat 45. szám. Székesfehérvár, 1996. [33] HEGYI Klára: Török berendezkedés Magyarországon. História könyvtár, monográfiák 7. Budapest, 1995. [34] HEGYI Klára: A török Bács. In: Fodor Pál – Pálffy Géza – Tóth István György (szerk.) Tanulmányok Szakály Ferenc emlékére. Budapest, 2002. 199–213. [35] HEGYI Klára: A szolnoki szandzsák török várai: Szolnok, Szentmiklós és Csongrád. Tisicum 13, 2003. 131–153. [36] HEGYI Klára: A török hódoltság várai és várkatonasága I–III. História könyvtár, kronológiák, adattárak 9. Budapest, 2007. [37] HORVÁTH Anna: Le Commerce dans l’Eyâlet de Buda durant la seconde moitié du XVI.-ème siècle. Tarih Araştirmalari Dergisi 7, 1969. 57–63. [38] HORVÁTH Ann: The Cattle Trade of a Hungarian Town (Szolnok) in the Period of Turkish Domination. Studia Turcica 1971. 235–240. [39] ISTVÁNFFY Miklós: Istvánffy Miklós magyarok dolgairól írt históriája Tállyai Pál XVII. századi fordításában. I/3. Sajtó alá rendezte: Benits Péter. Budapest, 2009. [40] IZSÉPY Edit: Végvári levelek. Budapest, 1962. [41] KÁLDY-NAGY Gyula: Magyarországi török adóösszeírások. Értekezések a történeti tudományok köréből. Új sorozat 52. Budapest, 1970. [42] KÁLDY-NAGY Gyula: A gyulai szandzsák 1567. és 1579. évi összeírása. Békéscsaba, 1982. [43] KERTÉSZ Róbert: Szolnok középkori és török hódoltság kori régészete. Szolnok, 2010. (kéziratban). [44] KERTÉSZ Róbert – BANA Zsolt: Régészeti kalandozások a város múltjában (11–18. század). In: M. Román Béla – Pókász Endre – Szutorisz-Szügyi Csongor – Tapasztó Ildikó – V. Szász József (szerk.) Szolnok könyve – fejezetek a város történelméből. Szolnok, 2010. 60–86. [45] KERTÉSZ Róbert – MORGÓS András – NAGY Dénes – SZÁNTÓ Zsuzsanna: Tisza-hidak a török hódoltság korából radiokarbon és dendrokronológiai vizsgálatok tükrében. In: Gömöri János (szerk.). Az erdő és a fa régészete és néprajza. Sopron, 2007. 145–178. [46] KERTÉSZ Róbert – BANA Zsolt – NAGY Dénes: Új adatok és módszerek Szolnok városmagjának történeti rekonstruálásához. Szolnoki Tudományos Közlemények 11, 2007a. (CD-ROM) 1–46. [47] KERTÉSZ Róbert – SUDÁR Balázs – BANA Zsolt – KÓMÁR Mihály: Egy elfeledett muszlim imahely: a szolnoki Szulejmán szultán-dzsámi. Műemlékvédelem 56, 2012. 110–125. [48] KERTÉSZ Róbert – SUDÁR Balázs – BANA Zsolt: Szolnok (Magyarország) – egy jelentős alföldi szandzsákszékhely (1552–1685). In: Naciye Güngörmüş (szerk.) Çağdaş Türklük Araştırmaları Sempozyumu 2011. Geçmişten Günümüze Türk-Macar İlişkileri. Ankara, 2012a. (megjelenés alatt).
400
Szolnoki Tudományos Közlemények XVI. [49] [50] [51] [52] [53] [54] [55] [56]
[57]
[58] [59] [60] [61] [62] [63] [64] [65] [66] [67]
KISARI BALLA György: Törökkori várrajzok Stockholmban. Budapest, 1996. KISARI BALLA György: Karlsruhei térképek a török háborúk korából. Budapest, 2000. KOVÁCS Gyöngyi: Török kerámia Szolnokon. Szolnok Megyei Múzeumi Adattár 30–31. Szolnok, 1984. KOVÁCS Gyöngyi: Török rézedények Szolnok megyéből. Archaeologiai Értesítő 111, 1984a. 78–91. KOVÁCS Gyöngyi: Törökszentmiklós a török korban. A szentmiklósi török palánkvár. In: Selmeczi László – Szabó Antal (szerk.) Fejezetek Törökszentmiklós múltjából. Törökszentmiklós, 2001. 169–228. KOVÁCS Gyöngyi: Törökszentmiklós alapterülete és kiterjedése a középkor végén és a török korban. In:Selmeczi László – Szabó Antal (szerk.) Fejezetek Törökszentmiklós múltjából. Törökszentmiklós, 2001a. 229–238. MERÉNYI Lajos: A török végek őrhada 1577-ben. Hadtörténelmi Közlemények 7, 1894. 259–262. NAGY KÁLLÓI FÉNYES István: Debrecen várossának, ez keresztyén res-publicanak, naponként Árvíz képpen nevekedett, ez esztendő forgásiban végben ment siralmas sorsainak, keserves meg bántódásinak, helytelen Expensainak egy néhány versekben foglalt Compendiuma, mellyet az 1664-ik esztendőben meg írt Nagy Kállói Fényes István Debrecen várossának jurátus nótáriussa, mostan pedig elől járó beszéddel, valamint némely hasznos jegyzésekkel jobbította és 12 fa metszettel csinosította Mata János. Budapest, 1943. SUGÁR István: A török végvárrendszer Északkelet-Magyarországon. Heves, Külső-Szolnok, Borsod vármegyék és a Jászság. In: Bodó Sándor – Szabó Jolán (szerk.) Magyar és török végvárak 1663–1684. Studia Agriensia 5. Eger, 1985. 229–305. TOMKÓ Viktor: Török közigazgatás Magyarországon: a szolnoki szandzsákbégek története I. Zounuk 19, 2004. 9–46. TOMKÓ Viktor: Török közigazgatás Magyarországon: a szolnoki szandzsákbégek története II. Zounuk 20, 2005. 9–60. TOMKÓ Viktor: Újabb kutatások a törökkori Szolnokról. Szolnoki Tudományos Közlemények 9, 2005a. (CD-ROM) 1–16. TÓTH Sándor László: A mezőkeresztesi csata és a tizenöt éves háború. Szeged, 2000. TÓTH Sándor László: Hódoltsági török várak őrsége egy 1576–1590. évi német összeírásban. Aetas 23(4), 2008. 99–128. VASS Előd: A szegedi és csongrádi náhije 1548. évi török adóösszeírása. In: Farkas József (szerk.) Tanulmányok Csongrád megye történetéből. Szeged, 1979. 5–80. VELICS Antal – KAMMERER Ernő: Magyarországi török kincstári defterek. Budapest, 1890. VÉGH András: Régészeti feltárások a budai váralján, a középkori Tótfalu területén. Budapest Régiségei 33, 1999. 331–346. VÖRÖS István: Török kori állatcsontleletek Magyarországon. In: Gerelyes Ibolya – Kovács Gyöngyi (szerk.) A hódoltság régészeti kutatása. Opuscula Hungarica 3. Budapest, 2002. 339–352. ZOLTAI Lajos: Debreczen a török uralom végén. A város háztartása 1662–1692. Magyar Gazdaságtörténelmi Szemle 10, 1903. 289–341.
401
