Színes tartalom könyvben, filmen és a valóságban „Nem szépírói teljesítmény, csak egy krónika” – szabadkozott Széman Péter látva, hogy frissen megjelent könyvét mustrálgatom a szilágysomlyói Ion Ossian Mezőgazdasági Szakközépiskola egyik folyosóján. De azért a Báthory István Alapítvány elnöke egy mosolyt is csatolt a megjegyzéshez, egyértelműen jelezve, hogy világháló ide vagy oda, mégiscsak jobb, ha a Gutenberg galaxisban világra jött újabb alkotást lapozgathat az ember. Hiszen ő, Széman doktor mondta volt idén augusztus 19-én a Kolozsvári Magyar Napok keretében a Művelődés 65. születésnapja okán megtartott Hogyan tovább, Művelődés? elnevezésű beszélgetésen, hogy nincs annál nagyobb öröm, mint kézbe venni a nyomdaillatú folyóiratot. Ama kérdés kapcsán fogalmazott volt így, hogy a szóban forgó, Minerva pinceklubbeli beszélgetésen felmerült: miként egészítse ki a nyomtatott, azaz kézzel fogható, illetve a világhálós változat a nyugdíjas korára is megújulni kénytelen Művelődést? Nos, jó volt kézbe venni és az olvasók figyelmébe ajánlani a szeptemberi utolsó hétvégén a szilágysomlyói 21. Báthory István Napokon Széman Péter könyvét. A szilágysomlyói Báthory István Alapítvány első húsz éve című kötet valóban nem szépírói alkotás, de minek is lenne, amikor koszorús pennaforgatóink – Bogdán Lacit idézve – jó száz évre előre megírtak már minden verset és regényt? Pedig a szerző az elején csak-csak sejtelmeskedett egy kicsit, midőn kéziratának azt a címet adta, hogy: Az első húsz év. Kuncogtunk is egyet a szerkesztőségben, hogy nocsak, a doktor úr ejsze a színpadon töltött éveit foglalja össze, mint Zorán az első harmincéves előadóművészi pályafutását pazar albumán. Úgyhogy a könyvcímet a tartalomhoz pászítottuk. Széman doktor könyve ugyanis a krónikája annak a két évtizednek, amelyet a szilágysomlyói magyarok kultúraszerető csapata tartalommal megtöltött. Előszavában szerényen jegyzi meg ugyan,
hogy húsz év nem nagy idő, ám rögtön ki is egészítem: de mekkora tartalom! Tekintettel arra, hogy hirtelenjében meg sem lehet számolni, hogy a Báthory Alapítvány ebben az időszakban hány író-olvasó találkozót, képzőművészeti és fényképtárlatot, történelmi vagy másmilyen tárgyú előadást, népdalvetélkedőt, jótékonysági koncertet szervezett. És akkor nem szóltam még Erdély fejedelme és Lengyelország királya, Báthory István mellszobrának és emléktáblájának, a honfoglalás emlékjelének felavatásáról, a szilágysági magyar kultúra szellemi pallérozásában élen járók megjutalmazásáról, a határokon átívelő testvérkapcsolatok tető alá hozásáról, a nemzeti ünnepeinken való méltó megemlékezések sorozatáról, az immáron huszadik, határokon szintén átívelő orvosi továbbképzőről. És a legfőbb nyereményekről: a manapság Magurának nevezett vén Somlyó-hegy lábánál létrehozott magyar nyelvű könyvtárról, önálló magyar iskoláról, a gyermekek Szederinda citeraegyütteséről és Játékkuckójáról. Pedig milyen nehéz ellenszélben indult minden. Az 1990-es évek elején egymás után alakultak, illetve indultak újra Erdélyben a magyar közművelődési egyesületek, s ebben a természetes tavaszi sarjadásban szökkent csírába a somlyói Báthory István Alapítvány életre hívásának gondolata. Széman Pétert idézve az intézmény nevéről valóban a történelem gondoskodott, hiszen az erdélyi fejedelem és lengyel király Báthory az ősi fészekben, Szilágysomlyón született. Csak kapni kellett az alkalmon, már ami a leendő egylet elnevezését illeti. A bírósági bejegyzés még ment, ahogy ment, de 1993-ban az első Báthory Napok elé már komoly akadályok gördültek: a nemzeti-kommunista emlőn felnőtt hatóságok és sajtósok egyszerűen képtelenek voltak felfogni, mi ez a szabad és civil és civilizált magyar közművelődési kezdeményezés. Következésképpen az első Báthory Napokat rendőrök, kutyák és csendőrök
biztosították. Pedig a somlyóiak semmi mást nem tettek, csak szórakoztak és szórakoztattak, emlékeztek és emlékeztettek, lefújva a port mindazokról a sajátos helyi és magyar értékekről, amelyek azelőtt évtizedekre polcok és fiókok, de inkább szívek mélyére száműzettek. Szóval: nehéz szülés volt. De meglett, s éppen ezt a kezdeti időszakot elevenítette fel videofelvételek segítségével Vida János. Akkor még VHS-rendszerben működő filmfelvevő gépek léteztek, de a mostani Báthory Napok érdeklődő közönsége nem a képélességre, hanem azokra az emlékekre volt kíváncsi, amelyeket most is pont úgy élvezett, mint akkor. Az akkori szereplők most nézőkként élték és izgulták újra húsz év múltán a királykisasszonyt rabul ejtő és a Báthory-vár egyik bástyájába rejtő háromfejű sárkány és a fenevadat legyőző bátor legény bajvívását, amelynek végkimenetele nem lehetett más, mint a jó győzedelme a rossz és gonosz felett. A kilencvenes évek elején nem lehetett jelmezt kölcsönözni – sárkányt még kevésbé –, mert nem volt honnan, de a lelkesedésre jellemző, hogy a somlyóiak maguk készítették el a kellékeket. Maguk készítették a korabeli ruhákat, ügyes kezű férfiemberek elkészítették a háromfejű gonosz favázát, lányok-asszonyok pedig álló nyáron át megvarrták a testét, néhány legénynek már csak bele kellett bújni, hogy a fenevad működjön. És ez csak icipici mozzanata volt a mindenkori Báthory Napok színes kínálatának. Mindenesetre a gonosz azáltal is legyőzetett, hogy a helyi hatóságok, ezen belül Szilágysomlyó önkormányzata és polgármesteri hivatala ma már egyik védnöke a hagyományos szeptember végi rendezvénysorozatnak. És a rend-, illetve csendőrség is tudja már, hogy felesleges a kivonulás. Egyébiránt az idei, 21. Báthory Napok, valamint a 20. orvosi továbbképző hagyományosan gazdag műsort kínált. A perinatális diagnosztika, valamint az európai unióbeli egészségügyi harmonizáció kérdéskörét tár-
3
Magdó János kolozsvári főkonzul és Széman Péter, a Báthory-szobor tövében (Vida János felvétele)
4
gyaló tudományos ülésszakon anyaországi, felvidéki, erdélyi és németországi orvosok, jogászok és lelkészek osztották meg szakterületükön szerzett ismereteiket, illetve tapasztalataikat. Ezzel párhuzamosan az érdeklődők a város feletti Várhegyre látogathattak el, ahol Csók Zsolt somlyói régész vezetésével megtekinthették a legújabb régészeti ásatások leleteit. A nyitó nap eseményeire Eperjes Károly Az igazat mondd, ne csak a valódit című előadóestje tette fel a koronát. Az orvosi továbbképző szombati előadássorozatával párhuzamosan aktív és nyugdíjas oktatók-nevelők kerekasztal-beszélgetésen, az ifjak nemzetközi sakktornán, vagy Báthory István-emlékfutáson, illetve -biciklitúrán vehettek részt a Somlyó–Szilágyperecsen távon. A délután csendesebb műfajjal és megható percekkel indult: a Csorgó utcai EMKE Magyar Házban megnyílt a Hajdu Attilaemlékkiállítás. A 2012. december 5-én, életének 67. évében elhunyt fogorvos ismeretlen festményeiből összeállított kiállításon Bálint Enikő művelődésszervező, az EMKE somlyói elnöke annak az embernek az emlékét próbálta felidézni, aki bár Kolozsváron született, szilágysomlyóivá vált, és egyik meghatározó alakja volt a kisváros közművelődési életének, a Báthory István Alapítvány
alapító alelnökeként és egyáltalán. Embergyógyító alapfoglalkozása mellett fényképezett, illetve felvételeiből rendszerint mulatságos, számítógépes torzókat, grafikákat szerkesztett, kisprózát, verset írt, könyveket, albumokat szerkesztett, fáradhatatlan társszervezője volt az IppArt képzőművészeti alkotótábornak. De a rá jellemző módon mindig vis�szahúzódottan dolgozott, nem szerette a rivaldafényt, mert soha nem szeretett az előtérben lenni, és még attól is ódzkodott, hogy a köz érdekében végzett munkájáért neki köszönetet mondjanak. Nos, e nagyszerű ember alakját és emlékét felidézni – mint kiderült – amiatt sem volt könnyű feladat, hogy az emlékezés bizony könnyeket fakasztott. Ilyen előzmények után kissé nehézkesen, de azért csak-csak oldódott a hangulat a városi művelődési házban. Széman Péter könyvét, immár a hivatalos bemutatón ugyanolyan jó szívvel ajánlottam az olvasóknak, mint amilyen jó szívvel a délelőtt lapozgattam. S mert néhány hónapos egyeztetést, levelezést követően a Báthory Alapítvány Szederinda gyermek citeracsapata és a nagyajtai Áfonya citeracsapat egymásra talált, és egy röpke nyári közös táborozás erejéig együtt is gyakorolt és zenélt, ugyanolyan jó szívvel ajánlottam:
majdani testvérvárosi szerződést sem kizárva, a Báthory István Alapítvány és a baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület fogjanak kezet. Merthogy közművelődésileg Szilágysomlyó és Barót ugyanazon az úton jár, ráadásul mindkettőnek testvérvárosa a Békés megyei Szarvas. A díjkiosztó gálaműsor keretében az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Kiváló Közművelő-díját a Szilágyságban Szabó Attila festőművész, a zilahi Ioan Sima Galéria vezetője vehette át. Az 1998-ban megnyílt Báthory István anyanyelvi könyvtár leghűségesebb olvasója díjat Szilágyi Miklós Szilárd érdemelte ki. Szilágysági Magyarok Díszoklevéllel jutalmazták post mortem Hajdu Attilát, az elismerést fia, Tamás vette át. Ugyancsak díszoklevelet kapott Kui János lapszerkesztő, tanár, Balogh Ilona nyugalmazott tanár, valamint a Papp tanárházaspár, László és Emma. Bálint Enikő a Báthory Alapítvány régi lelkes tagja, állandó segítőkész támogatója, Rusz Kun László Emberesdi című verseskötetét mutatta be, az est befejező részében pedig a népzenéé és néptáncé volt a főszerep. A Szederinda citeracsapata bebizonyította, hogy nem csak a zenélésben, éneklésben igen ügyesek, de a táncot is szépen ropják, ezúttal éppen szilágyságit és kalotaszegit. A szilágynagyfalui Vadrózsák néptánccsoport Berettyó menti és tövisháti táncokkal, valamint egy sajátos feldolgozással, a krasznai Bokréta csoport mezőségi és Kraszna menti táncokkal szórakoztatta a közönséget, Pernes Aliz, a kolozsvári Sigismund Toduţă Zeneközépiskola diákja pedig kalotaszegi népdalokat énekelt. Vasárnap a római katolikus templomban ökumenikus istentisztelet keretében a nyírségi testvérváros, Nyírbátor Tinódi Lantos Sebestyén kórusa lépett fel; Báthory István fejedelem és király szobrának megkoszorúzását követően pedig a nyírbátori ifjúsági fúvószenekar és menettáncos csoport fellépése szegte be az idei tartalmas Báthory Napokat.
Benkő Levente
Verssel élők találkozása A verskedvelőknek gyakran van egy-két vers a tarsolyukban, amit mindig magukkal, magukban hordanak, és amikor olyan élethelyzet adódik, akkor elmondják vagy idéznek belőle. Őket nevezhetnők verssel élőknek. De dallal élők is vannak: azok, akik számos (nép)dalt tudnak, és azokat magukban dúdolják vagy hangosan fújják, amint lelkiállapotuknak, hangulatuknak éppen megfelel. Kolozsváron 2010 őszén megalakult egy versszínházi társulat, olyan fiatalokból, akik valamilyen országos versmondó versenyen díjazottak voltak. A társulat alapítója, vezető rendezője (Kocsis Tünde) ŐszinTE versszínház névre keresztelte a kezdeményezést. A versszínház céljai közé tartozik, hogy élő és minőségi módon közvetítse a verseket a közönség felé, illetve találkozásokat rendezzen költőkkel, előadókkal, versszeretőkkel; támogassa és népszerűsítse a klasszikus és kortárs költészet képviselőit; valamint élményt nyújtson értékes költemények előadásával. A társulat jelenlegi tagjai többnyire huszonévesek, de a versszínház befogad más korú versmondókat is, amennyiben az érdeklődők is valaha díjazottak voltak egy országos versmondó megmérettetésen. A versszínház első alkotása a többnyire istenes versekből ös�szeállított Lehetne ez a fordulat című előadás. Az előadást mindössze hatszor adták elő, ötször Kolozsváron, egyszer a nyíregyházi Nemzetközi Kaleidoszkóp Versfesztiválon, ahol dicséretben részesült. A társulat másik, ám még a közönség előtt ismeretlen munkája: versfilmek, versvideók készítése. Az első filmes alkotások 2013 őszén fejeződnek be, a kiválasztott versek között kortárs és klas�szikus művek is szerepelnek. A harmadik verses kísérlet 2013 augusztusában indult Versben élő találkozások néven, és a
Kolozsvári Magyar Napok keretében valósult meg a Györkös Mányi Albert Emlékházban. Azért nem VersSEL élő találkozások lett a cím, mert a versek tartalmába belekóstolva, a versek által kívántuk létrehozni a találkozásokat. A rendezvény abból az ötletből született, hogy az emberek százait, ezreit megmozgató fesztiválon egy olyan alkalomnak is lennie kell, amikor közvetlen, személyes és lehetőleg tartalmas találkozások jönnek létre, tartalmas ismeretségek alakulnak. Minden részvevőnek magával kellett hoznia egy általa választott, kinyomtatott verset. A versek képezték a találkozások, ismerkedések és a tartalmasság alapját. Csak az okozott gondot, hogy a Kolozsvári Magyar Napok programfüzetébe nem írták be ezt a részvételi feltételt, így a tíz megjelent részvevő több mint felének nem volt verse. A szervező páros (Kocsis Tünde és Széman Emese Rózsa) fel volt készülve erre az esetre, ezért lehetőség volt helyben verset választani. A találkozás igazi tartalmát a jelenlevők gondolatai, érzései, az
interakciók, a választott versek (formája, hangulata és tartalma) adták. Mottóként Pilinszky János Itt és most című verse hangzott el, amely a jelen és a jelenlét fontosságát hangsúlyozza: „A gyepet nézem, talán a gyepet. / Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán, / Vagy egyszerűen az, hogy létezel, / Mozdítja meg itt és most a világot.” A részvevők között négy idős, négy fiatal és két középkorú személy volt. A csoportvezetők köszöntése, bemutatkozása, a találkozás céljának felvázolása és mottójának elolvasása után közös megegyezés született az esemény kétórás időtartamáról. Ezt követte a verssel nem rendelkező részvevők versválasztása (nem volt kötelező, aki nem akart ad hoc módon verset választani, nem tette). A vezetők arra kérték a résztvevőket, hogy röviden mutatkozzanak be, mondják el azt, amit „itt és most” fontosnak tartanak magukról, és olvassák fel a magukkal hozott, vagy a helyben választott verseket. A felolvasott költemények közt volt József Attila-, Dsida Jenő-, Áprily Lajos-vers, de két
„Mégis csak jó e vénhedt lomha bolygón” (Széman Emese Rózsa felvétele)
5
Együtt mondva a vers is közös élménnyé válik (Mohácsi László Árpád felvételei)
6
idős résztvevő saját verseit hozta el és osztotta meg, egy fiatalember pedig – mint egy igazi verssel élő – kívülről mondta el Kányádi Sándor egyik költeményét. A következő körben az volt a feladat, hogy mindenki magában olvassa el újra a versét és emeljen ki belőle egy-két sort, vagy akár egyetlen szót, netán szókapcsolatot, azt, amit a vers legfontosabb részének tart. A kiemelt részletek felolvasása előtt a vezetők megjegyezték, hogy úgy hallgassák egymás kiemelt verssorait, hogy utána egyet választaniuk kell az elhangzott versrészletek közül. Három csoport alakult aszerint, hogy ki melyik versrészletet választotta: két négyszemélyes és egy háromszemélyes (utólag csatlakozott a társasághoz egy középkorú férfi). A kis csoportok megalakulása után – hogy az emberek alaposabban megismerjék egymást –, mindenkinek fel kellett tennie egy-egy kérdést a csoport tagjainak. Megkérdezhette, amire éppen kíváncsi volt. Ezek után a kis csoportok tagjai megbeszélték, hogy miért azt a versrészletet választották, és kapcsolatba hozhatták a magukkal hozott vers tartalmával vagy hangulatával. A következő kérés arról szólt, hogy keressék meg a versrészletben és saját személyiségükben, hogy mi az, ami közös. Ezek után következett a találkozás legkreatívabb része: a kis csoportoknak
kendők és a teremben található tárgyak segítségével be kellett mutatniuk egy képben vagy egy mozgássorban, pantomimben vagy hangos jelenetben, hogy mit, milyen közöst találtak a versben és magukban. Az egyik csoport Áprily Lajos Ajánlás című verséből választott részletet, és egy képben azt mutatta be: „ne haragudj: nem volt virág. De puszta kézzel mégsem jöttem”. A másik csoport vidám bevonulással, az Örömóda éneklésével, majd kendők, kalapok magasba lendítésével fejezték ki Dsida Jenő Az élet dicsérete című versének „Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón” sorát, és saját életérzésüket. Megható volt hallani az idősek csoportját. Ők József Attila (Az Isten itt állt a hátam mögött) című versrészlete köré tömörültek. Egy néni ült a széken, szeme fekete kendővel volt bekötve, miközben lassan és hangsúlyosan mondta: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot”. Mögötte ott tornyosult némán a szentháromság: középen az idős bácsival. A találkozás záróakkordjaként a közös körben mindenki elmondta, hogy mivel gazdagodott az elmúlt két órában, és hogyan érezte magát. A visszajelzések nemcsak pozitívak voltak, de olykor meglepően mélyek is. Sokan meglepő-
désüket fejezték ki, hogy teljesen ismeretlen emberekkel ilyen rövid idő alatt milyen szép és tartalmas dolgok jöttek létre; hogy megtalálták egymást a csoporttagok, a nagy korkülönbségek ellenére milyen összhang alakult ki. A Versben élő találkozások program elérte célját, a versek által őszinte gondolatok, érzések kerültek megosztásra, és közvetlen személyes találkozások, ismeretségek jöttek létre. Az ŐszinTE versszínház céljai között szerepel, hogy ezt a „bevált kísérletet” havonta egyszer megismételje. Minden alkalom nyitott lenne új és új érdeklődők iránt, de a visszatérőknek is minden alkalom más és más lesz, hiszen mindig más versek hangzanak majd el, más improvizációk születnek, más találkozás történik a költészettel (ezen belül költőink gondolataival, érzéseivel) és egymással. A Versben élő találkozások program felvázolt menetrendje ugyanakkor fenntartja a változtatás jogát, hiszen végtelenül sok tevékenységforma szolgálhatja az igazi találkozásokat. A Versben élő találkozón elhangzott Kányádi Sándor Majd című verse is. A vers egyszerűsége, szépsége és mélysége legyen velünk, amíg újra találkozunk: „Nyelv nélküli / nagy harang / lesz a csönd / s valaki lassan / leborít vele”.
Kocsis Tünde
Az Apáczai Csere János Közművelődési Egyesület szeretettel várja versmondók jelentkezését a
XX. Bartalis János vers- és énekmondó versenyre
2013. november 7-e és 10-e között Brassóba a Reménység Házába. ni:
A vetélkedőre két kategóriában lehet jelentkez-
– Versmondó verseny, – Énekmondó verseny (megzenésített versek, hangszerkísérettel). Ugyanaz a versenyző jelentkezhet mindkét csoportba! A vetélkedő irodalmi anyaga mindkét kategóriában: egy szabadon választott Bartalis János vers/ megzenésített vers, egy szabadon választott magyar költő verse/megzenésített verse. Egy-egy vers előadási ideje nem haladhatja meg az 5 percet! Részvételi tudnivalók: – A versenyen részt vehet minden, 16. életévét betöltött versmondó/énekmondó (felső korhatár nincs), aki nem hivatásos színművész/előadóművész. – Abban az esetben, ha a versenyző mindkét kategóriába jelentkezik, az irodalmi anyag mindkét esetben kötelező (nem lehetséges összevonni, pl. egy verset elmondani, másikat énekelni)! Jelentkezési lap (csatolva) tartalma: versenyző neve, lakhelye, születési adatai, személyazonossági igazolvány/útlevél száma, személyi száma (CNP), foglalkozása, munkahelye (diákok esetében az oktatási intézmény neve), e-mail címe, telefonszáma, a Bartalis János-vers címe, illetve a szabadon választott magyar költő neve és versének címe. A jelentkezési lap elküldhető:
[email protected], hbe10.18@ gmail.com e-mail címre, a 0040-268-472101 faxszámra, vagy az 500168 Braşov, str. Gen. Dumitrache nr. 20., bl. 257., ap. 9., (Házy Bakó Eszter) postacímre. A szervező visszaigazolja a jelentkezést, és közli a további tudnivalókat. A versenyzőnek rendelkeznie kell egy művelődési/oktatási intézmény/civil szervezet ajánlásával. Egy ajánló intézményt/civil szervezetet legtöbb három versenyző képviselhet! A versenyzők a rendezvény ideje alatt teljes ellátásban részesülnek (szállás és étkezés). Utazási költséget nem térítünk meg. Kísérőt csak kivételes esetekben, a jelentkezők számának függvényében fogadhatunk. A kérelmezőnek fizetnie kell a szállás és étkezés költségeit (kb. 100 lej/nap). Minden versenyzőt könyvcsomaggal jutalmazunk. Az első három helyezett mindkét kategóriában pénzjutalom mellett jelentős ajándékcsomagban is részesül. Az elért eredmények sorrendjében számos különdíjat osztunk ki, intézmények, egyesületek, magánszemélyek adományait.
Csendélet (olaj/vászon, magántulajdonban) Városrészlet (olaj/karton, magántulajdonban)
Jelentkezési határidő: 2013. november 1.
További felvilágosítás: Házy Bakó Eszter, e-mail:
[email protected], tel. 0040-740-420638,
7
Húszéves a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Húsz év komoly időszaknak számít egy civil szervezet életében. Elértük az érettség szintjét, ami mérlegkészítésre kötelez. Így dióhéjban ismertetném egyesületünk legfontosabb tevékenységeit. Egyesületünk 1993-ban alakult, 12 alapító taggal. 2006-ig a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség égisze alatt működött bizottságként, egyesületi státusban. A folytonosságot megőrizve, önálló jogi személyként 2007. március 13-án jegyezték be a bíróságon. A társaság létszáma állandóan változott. A húsz év alatt 208-an voltak tagok, akik közül azóta 26an elhunytak. Jelenleg 114 munkatárssal rendelkezünk: történészek, néprajzosok, tanárok, orvosok, lelkipásztorok, műemlékes szakemberek, honismereti nevelők alkotják a csapatot. Arad megyéből tizenhárom, Biharból 60, Kolozs megyéből három, Máramarosból két, Szatmárról kilenc, Szilágyból öt, Temes megyéből tizenegy, Gyimesközéplokról és
Segesvárról egy-egy, Magyarországról pedig kilenc szakember az egyesület tagja. Legfontosabb tevékenységünk a helytörténeti kutatómunka, ami szoros kapcsolatban áll a műemlékvédelemmel. Feladatunk a kistérségek és az egyes települések történetének kutatása és közzététele, műemlékeinek felmérése, ismertetése és védelme. A kutatómunka és a felmérő programok eredményeinek ismertetése évente két rendezvényen válik lehetővé: márciusban a Partiumi Honismereti Találkozón, és szeptemberben a háromnapos Partiumi Honismereti Konferencián. Minden évben előre meghatározzuk a kutatás témáját, de ez csak a főtéma, ezek mellett az előző kutatási programok témái is mindig megjelennek, hiszen több munkatársunk egy-egy meghatározott kutatási területen, illetve csak egy tájegységben dolgozik. A Partiumi Honismereti Konferencia immár hagyományos és elismert mind belföldön, mind
A 19. Partiumi Honismereti Konferencia részvevői
8
külföldön. Átlagosan 80 ember vesz részt, a Partiumból, a Bánságból, Kolozsvárról, Magyarországról, és vándorülésszakként szervezzük azért, hogy a különböző vidékeket bekapcsoljuk a közös kutatómunkába. A konferencia helytörténeti kutatómunkánk és műemlékvédő tevékenységünk legmagasabb fóruma. Ekkor tartjuk az évi közgyűlést is, ekkor osztjuk ki a Fényes Elekdíjakat azoknak, akik kimagasló munkát fejtettek ki a helytörténeti kutatómunkában és az egyesületi élet szervezésében. Eddig tizennyolc ilyen ülésszakot szerveztünk, az idei a 19. A fő témák közé tartoztak a Partium és a Bánság egyházi műemlékei, nagy személyiségeink emlékezete, a kollektív értékek folytonossága, hagyományaink. Az e rendezvényeken bemutatott tanulmányokat, dolgozatokat igyekszünk közzétenni. A rövidebb anyagokat időszakos honismereti lapunk, a Partium ismerteti, a nagyobb terjedelmű anyagokat a Partiumi füzetek könyvsorozatában tesszük közzé. Honismereti lapunkat 1994. április 14-én indítottuk Partium néven. Az első három évben évente 2–3 száma jelent meg, 1997 óta egy-egy száma lát napvilágot 400 példányban. Főbb rovatai: történelem, helytörténet, műemlékeink–műemlékvédelem, művelődéstörténet, néprajz-népismeret, képzőművészet, személyiségeink, tájleírás, hírek, események. Könyvkiadásunk 1997-ben indult Partiumi füzetek néven, a Partium és a Bánság helytörténetének, műemlékeinek, népszokásainak ismertetésére. A sorozat célja a helytörténeti kutatásban fellelhető hatalmas fehér foltok eltüntetése, műemlékeink megismerése és védelme. Követelmén�nyé vált a levéltári források felhasználása, valamint az oral history módszerének alkalmazása. 1997-től napjainkig 74 kötetünk
jelent meg. 1998 és 2002 között 18 címet adtunk ki meglehetősen nehéz körülmények között, az eladásból származó pénzből nyomtattuk ki a következő példányokat. Ez volt a hőskor. 2003 óta a Bihar Megyei Tanács támogatja könyvkiadásunkat, az RMDSZ Bihar megyei szervezete javaslatára, pályázat útján. Sorozatunkban eddig 16 falumonográfia, 19 történelmi és néprajzi jellegű kötet, 18 műemlékekkel foglalkozó, 11 nagy személyiségeinkről, 4 a temetőinkről szól, 5 iskolatörténettel foglalkozó kiadványunk jelent meg. Ezeken kívül kiadtunk még tizenöt kötetet, ebből ötöt a Jubileumi Rákóczi Évek sorozatában. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a könyvkiadás egyesületünk sikersorozata. Köteteink általában 350–500 példányszámban jelennek meg, a rendelkezésünkre álló anyagi alapok függvényében. Szokássá vált, hogy az egyesület tagjai minden kötetből kapnak egy-egy tiszteletpéldányt, ugyanakkor minden jelentős könyvtárba is eljuttattunk példányokat. Az utóbbi években e kötetek felhasználásával szervezték meg a középiskolák helytörténeti vetélkedőit. Az ifjúság bevonására 1992 és 2005 között tizenhárom honismereti tábort szerveztünk. Ezek keretében délelőttönként állagmegőrző munkálatokat végeztünk, délutánonként honismereti előadásokat tartottunk a környék földrajzáról, történelméről, népi hagyományairól, irodalmáról. Jelentős eredményként könyveljük el, hogy egyesületünk eddig huszonhárom emléktáblát készíttetett és avatott fel. Mivel ezek igen jelentősek nemzeti önazonosságunk megerősítésében, fontosnak tartom felsorolásukat: – 1992-ben a várasfenesi Bélavár falán. – 1993-ban Réven, a Zichybarlang feltárásának 90. évfordulója alkalmából. Szentjobbon, a Szent Jobb tiszteletére, közösen Tempfli József megyés püspökkel. Emléktábla került a Sólyomkő várromja falára is. – 1994-ben Réven, Márton Gabriella, Ady első váradi szerelme emlékére, valamint Kulcsár Andor lelkipásztor tiszteletére.
Előadók a konferencián
Nagyváradon Biró József művészettörténész és festőművész, Érsemjénben Fráter Lóránd, a nótáskapitány tiszteletére. – 1995-ben a vártemplomban elhelyezett Szent László-emléktáblát. – 1997-ben Nagyváradon K. Nagy Sándor író, jogász, a helytörténeti kutatás úttörője tiszteletére készült emléktábla. A tábla felszerelésére később került sor. Aradon emléktáblát avattunk Lóczy Lajos földrajztudós tiszteletére. – 2001-ben Csokalyon Fényes Elek földrajztudós emlékére, halálának 125. évfordulóján. – 2002-ben Gálospetriben emléktáblát és emlékszobát avattunk Sass Kálmán mártír lelkész tiszteletére. – 2003-ban Réven Karl Handl, a barlang felfedezőjének tiszteletére, közösen a Pro Rév Egyesülettel. – 2005-ben Érköbölkúton ifj. Gyalókay Lajos a Bihar megyei Régészeti és Történelmi Egylet alapító tagja és titkára, Zsibón II. Rákóczi Ferenc tiszteletére, a zsibói csata emlékére. – 2006-ban Érmihályfalván Zelk Zoltán költő emlékére. – 2007-ben Erdőhegyen (Kisjenő – Arad megye), dr. Balogh Ernő egyetemi tanár, Nagyváradon Hegyesi Márton, az 1848–49-
es szabadságharc kutatója tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal avattunk emlékhelyet. – 2008-ban Érmihályfalván Kuthy Lajos író tiszteletére, közösen a Határon Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvánnyal. – 2009-ben Biharfélegyházán és Micskén Jakó Zsigmond akadémikus tiszteletére, közösen az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel. – 2011-ben Micskén Miskolczy Károly nemzetőr országgyűlési képviselőre emlékeztünk. De ezek mellett aradi tagtársaink számos emléktáblát avattak a Csiky Gergely Iskolaközpontban. Emléktáblákat és más emlékjeleket avattak Szatmár és Szilágy megyében is. Minden megyében állagmegőrző tevékenységeket szerveztünk, főleg emlékjeleinknél, temetőinkben. Ugyanakkor, minden évben számos emlékülést, koszorúzási ünnepséget és könyvbemutatót szerveztünk, mindezeket felsorolni is nehéz lenne. Fontos megvalósításunk volt a honlapunk elkészítése, amelyet immár bárki megtekinthet a világhálón, a www.pbmet.ro címen. Sokrétű tevékenységeink elismeréseként egyesületünk és egyes tagjaink számos kitüntetést kaptak. Egyesületünk megkapta
9
a Pro Partium-díjat, a Podmaniczky-díjat és a Kós Károly Állami Díjat, és számos más díszoklevelet. Egyesületünk 2001-ben megalapította a Fényes Elek-díjat, amelyet azok kapnak, akik kimagasló eredményt érnek el a helytörténeti kutatómunkában, történelmi örökségünk megóvásában, a honismereti nevelésben. 2005-től olyan személyiségeknek
is odaítéltük az elismerést, akik saját településükön példamutató módon végezték hagyományőrző tevékenységüket, mint: Balázsi József, Érsemjén polgármestere, Hasas János, a Pro Rév Egyesület elnöke, Bognár Levente, Arad alpolgármestere, Kovács Zoltán, Érmihályfalva polgármestere, Gellért Gyula, bihardiószegi lelkipásztor, Flóris János, a Határon
Túli Magyar Emlékhelyekért Alapítvány alapító elnöke, Isaszegről, valamint Sándor Tivadar aradgáji római katolikus plébános. Természetesen ezt az eredményt csak közösen tudtuk elérni. Ezért szeretném most megköszönni minden társamnak önzetlen, odaadó tevékenységét.
Dukrét Géza
Valóra vált merész álom a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház
10
Amikor felkértek, hogy mutassam be, először László István kollégámat kérdeztem meg, mit gondol ő a házról, amelynek a megvalósításában az ötlettől a kulcsátadásig cselekvő részese volt. Ezt válaszolta: „Álmodtunk egy merészet, ami utána csak egyre nőtt, mi utána nőttünk, és a merész álmot valóra váltottuk”. Ennél többet nem sikerült tőle kicsikarnom. Akkor határoztam el, hogy a legjobb lesz, ha nem a mi szemszögünkből, hanem inkább a „kívülállók” nézőpontjából próbálom bemutatni a Közösségi Házat. Ezért megkértem több olyan személyiséget, akinek valamilyen kapcsolata volt vagy van a Magyar Házzal, írja le pár mondatban, mit jelentett, illetve mit jelent ez a létesítmény. Íme a beérkezett válaszok: Madaras Ildikó, a ház egykori tulajdonosának leszármazottja, Elekes Viktor unokája, Marosvásárhely: Nem szorul külön bizonyításra, hogy a nagyenyedi Magyar Ház egy valódi művelődési központ. Megállapítható ez abból a számos programból, rendezvényből, kiállításból, amelyeknek helyet ad. Én viszont egy más oldalról szeretném megközelíteni a témát. Az épület az Elekes Viktor tulajdona volt már a 19. század végén. Azóta élt itt családjával, ebben a házban nőt-
tek fel gyermekei és több árván maradt rokon gyermek is. Elekes Viktor mint kollégiumi tanár, majd rektor professzor, jelentős szerepet játszott a város kulturális életében. Nem volt ritka esemény, hogy ebédre vagy vacsorára olyan személyiségek voltak hivatalosak házukba, mint a régi tanári kar illusztris tagjai: Járai István, Csefó Sándor, Áprily Lajos, Juhász Albert, Vita Zsigmond, Pogány Albert, Vass Albert festőművész, Szabó T. Attila, Kós Károly, Tompa Miklós, de megfordult a házban maga Szász Pál és felesége is, mindnyájunk, de legalábbis sokunk, Ászia nénije. Gondolom, még sok nevet kihagytam, de sajnos, vendégkönyv nem volt, s én is csak az emlékezetemre és a családi szájhagyományra támaszkodhatom. 2002-ben, a ház megnyitóján még jelen volt édesanyám, Horváth Zoltánné Elekes Ida is, akinek nagy szerepe volt abban, hogy a ház az RMDSZ tulajdonába került. Természetesen ez egy véletlen egybeesés, hisz bármely enyedi épületben megvalósulhatott volna ez a lelkes munka, amely a Szász Pál nevét viselő magyar házat a város kultúraszervező központjává tette. De talán mégis a régi falak, a régi nevek átmentettek valamit a régi Enyed szelleméből, és ez vonzza oda a tárlatokra, tudományos
előadásokra, Áprily-estekre az enyedi magyar embereket. További sikeres munkát, kitartást, a jó ügyben vetett hitet kívánok mindenkinek, aki ezekhez a szép sikerekhez hozzájárult. Kilyén Ilka, Magyar Örökségdíjas színművész, Marosvásárhely: Van egy hely, ahová mindig szívesen megyek. Ez a nagyenyedi Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház. Ott voltam a keresztelőjén, és azóta is vonz elmélyült lelkisége, értékeket sugárzó szellemisége, barátságos, otthonos környezete. A nyitott, érdeklődő nagyenyedi közönséggel való találkozás ünnep számomra. Figyelő szeretete útravaló lelki táplálék. Józsa Miklós nyugalmazott magyartanár, Nagyenyed: Az Elekes Viktor rektorprofesszor egykori házában indult útjára egy évtizeddel ezelőtt a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház. Mindketten a két világháború közti nagyon nehéz helyzetben kemény harcot vívtak azért, hogy a mélyszórványba süllyedt, anyaországától elszakított dél-erdélyi magyarság megmaradjon. A politikai, gazdasági és művelődési élet harcosai voltak ők! Az egyik megjárta Jilavát, nyugdíjazása után nem léphetett be iskolájába, a másik életével fizetett magyarságmentő munkájáért. Ez a két név is kötelez bennünket, mai
enyedieket és Fehér megyeieket arra, hogy nyomdokaikon járva, a hely szellemének parancsára, a magunk módján folytassuk a megkezdett, nemes munkát. Ezt a célt szolgálja közösségi házunk is, amelynek megalakulásával olyan politikai-művelődési központ teremtődött meg városunkban, amely összefogja a megye és a város magyarságát. Templomaink és kollégiumunk mellett ez az a hely, ahol igazán otthon lehetünk, ahol hagyományainkat őrizhetjük, anyanyelvünket szabadon használhatjuk, gondjainkat megoszthatjuk. Nehéz lenne felsorolni azt a sokféle, sokszínű rendezvényt, amelynek helyet adott és helyet adhat a jövőben is a tágas udvar és a korszerűen felszerelt ház. Az eltelt évtized bebizonyította, hogy miként lehet tartalommal megtölteni ezt a városunkban egyedi színteret, hogy mi mindent lehet itt szervezni. Csak kezdeményezés és egyéni hozzáállás kérdése, hogy a lehető legjobban kihasználhassuk ezt az eszményi lehetőséget! Ne csak tétlen szemlélői, hanem tevékeny alakítói legyünk megmaradásunknak ott, ahol elődeink hősies munkát végeztek! Számomra a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház életteret jelent, mert más körülmények közt ugyan, de itt szolgálhatom igazán azt a nemes célt, amelyet egy életen át szolgáltam. Jancsó Miklós és Rekita Rozália színművészek, Kolozsvár: Néhányszor és örömmel léptünk fel itt, de csupán mint vendégek. A fogadtatás azonban feledtette a vendég státust – mindig otthon éreztük magunkat nálatok. De talán még többet jelentett, hogy rendszeresen olvashattunk igényes rendezvényeitekről – és bizony jó volt tudni, hogy van egy hely, ahol gyakran megemlékeznek a mi kedvenc költőink egyikéről, Áprily Lajosról; hogy van egy ház, ahol összegyűlnek az irodalomszeretők és -pártolók és felidézik azokat a nagyenyedi személyiségeket, akik ott éltek, alkottak, akik nyomot hagytak az ottani magyarság lelkében. Jó tudni, hogy múltsiratás helyett
A nagyenyedi közösségi ház
jövőépítéssel foglalkoztok, mert az emlékek, értékek ápolása már egyfajta építés: fundamentum, amire a magyar jelen és magyar jövő szellemi várai és emlékező házai épülnek. Munkátokhoz erőt és sikert kívánunk! Komáromi Attila ügyvéd, az RMDSZ Fehér megyei választmányának elnöke, Gyulafehérvár: Mivel a Fehér megyei magyarság szórványban él, fontos, hogy legyen egy olyan helye, ahol kulturális és közösségi rendezvényeket szervezhet. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház ezt a célt szolgálja. Természetesen, a különféle rendezvények megszervezését egy nagyon lelkes kicsi csapat végzi, akik a Dr. Szász Pál Egyesület tagjai és egyben a megyei RMDSZ alkalmazottjai. A Közösségi Ház és a sikeres rendezvények ennek a kis csapatnak a kitartó munkájával jöhettek létre. A szórvány sajátossága, hogy az emberek összetartóbbak, ez a ház is az összetartozást próbálja megerősíteni az emberek tudatában. Ennek a Közösségi Háznak a haszonélvezői nem csak a nagyenyedi magyarok, hanem a környező települések magyar lakosai is. A rendezvények által a megye magyar lakossága megismeri egymást, és közelebb kerülnek
az emberek egymáshoz. Nagyon sok esetben a kis szórvány közösségek számára a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatott tevékenység példaértékűvé vált, olyannyira, hogy az otthoni kis közösségükben is próbálják megrendezni az itt látottakat, és ehhez az enyediek sokszor nyújtanak segítséget. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban folytatott tevékenység nagymértékben hozzájárul a Fehér megyei szórvány magyarság identitásának a megőrzéséhez és erősítéséhez. Kancz Márta, magyar szakos tanár és kislánya, Mónika, Nagyenyed: Aki szórványban él, tudja, milyen értékes az a kezdeményezés, amely maga köré gyűjti a magyarságot. De aki magyar többség által lakott területen él, az tudja, hogy milyen közösségformáló szerepe van egy ilyen háznak. Középiskolás koromban író–olvasó találkozón vettünk részt, amelyet megelőzött egy irodalmi pályázat Kimenni vagy itthon maradni? címmel. Emlékszem, ott volt egy újságíró is, aki interjút készített a diákokkal, és nekünk ez nagyon nagy szó volt, hiszen korábban nem kerültünk a sajtó érdeklődési körébe… Akkoriban az internethasználat sem volt annyira elterjedt, mint ma, de mi használhattuk
11
12
a számítógépeket és a világhálót a könyvtárteremben. Diákszemmel vonzó volt a sok könyvespolc is, olvasgatni lehetett, és a nagyteremben mindig volt képzőművészeti kiállítás. Az itt látható értékek felejthetetlen élményt jelentettek mindenki számára, egyben útmutatóul is szolgáltak a művészetek világában. Később édesanyaként kerültem kapcsolatba a Közösségi Házzal. Nyáron játszóházat szerveztek a kisgyermekek számára, és ez nagyon jó lehetőség volt a kislányomnak, hogy óvodába járás előtt úgymond beleszokjon egy közösségbe. Ez nem gyermekmegőrző program volt, ugyanis különböző tevékenységeket vezettek, foglalkoztak a gyerekekkel, és mindebbe bevonták a szülőket. A baba–mama klub, a kézműves foglalkozások lehetőséget adtak szórakoztató és tartalmas időtöltésre. Ez a ház nem egy hely a sok közül. Ide bármikor be lehet menni, mindig szívesen fogadnak. Ha tanácsra volt szükségünk, kalácsot is kaptunk mellé: bátorító szót, baráti kézfogást. Ez valóban közösségi ház, amely egybefog, összetart. Büszkék vagyunk rá! Dvorácsek Ágoston, a Bethlen Gábor Kollégium tanára, Nagyenyed: Mindig érdeklődéssel olvasom a kollégium nagykapujára kitűzött plakátot, amely az Áprily-estek legújabb rendezvényére hívja fel figyelmünket. Erre minden hónapban többször is sor kerül, néha még a nyári szünidő alatt is akadt rendkívüli esemény, amely figyelmet érdemelt. Iskoláimat, az elemi kivételével románul végeztem, ezért a magyar irodalommal és kultúrával csak olvasmányaim, a színházi előadások és a magyar televíziós adások során kerültem kapcsolatba, ezért is igyekeztem részt venni minden olyan rendezvényen, amely gazdagíthatja kultúrám magyar részét. Az Áprilyestek pedig ilyen szempontból sokat pótoltak, hála a szervező sokoldalú tudásának és elkötelezettségének. Sok apró részletet tudtam meg a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium múltjáról, híres professzorairól és nem ke-
vésbé híres diákjairól is. Jólesett, amikor alkalmat kaptam, hogy én is megosszam a hallgatósággal az általam feltárt adatokat azokról a hírességekről, akik az önképzőkörünk diákjai dolgozataiban szerepeltek. Megtisztelő volt az az alkalom is, amikor az önképzőkör diákjait hívták meg, és bemutathatták tanulmányaikat. Nemcsak az irodalom, a könyvbemutatók kötötték le figyelmemet, hanem a képzőművészeti tárlatok és a zenés rendezvények is. Izgalommal készültem a tárlatmegnyitókra és könyvbemutatókra, amelyekben szerepet vállaltam. Sokat tanultam felkészülés közben. Örömmel tapasztalom, hogy az Áprily-estek rendezvényeinek kialakult már a törzsközönsége, amelyhez alkalmanként mások, köztük a Bethlen-kollégium diákjai is csatlakoznak. Gyakran szót kérnek és kiegészítik az elhangzottakat, saját emlékeikkel, ez is egyik jellemzője a rendezvénynek! Gyakran az az érzésem, hogy visszatérünk a múltba, azokba az időkbe, amikor még Enyeden iparos önképzőkör, olvasókörök és színjátszó csoport is rendszerességgel működött. Ez a mai kis társaság remélhetőleg továbbviszi azokat a hagyományokat, amelyek a régi Nagyenyed pezsgő kulturális életét kísérték! Illesse dicséret azokat, akik ezt létrehozták és fenntartják! Brendus Gyula nagyenyedi sebész, a 2002. szeptember 28-i avatón mondta: Ez a ház a közösségi összefogás eredménye. Akkor sokan és sok szépet mondtak. Valaki arról is beszélt, hogy a ház áll, most már az a nagy feladat, hogy meg kell tölteni élettel, a hajlékot be kell lakni. Megpróbálunk az RMDSZ, a civil szervezetek, az egyházak közötti együttműködés pozitív példája lenni. Úgy gondolom, ennek a feladatnak eleget teszünk. Reményik Sándort idézve: „Fogcsikorgató türelemmel, / Ös�szeszorított szájjal – / Krisztus-követő bús próbálkozással (...) / De azt aztán foggal, tíz körömmel. / Démoni dühvel és őrült örömmel – Ahogy lehet…”
Kerekes Hajnal
Gondolatok a Magyar Közösségi Házról A nagyenyedi létesítmény építése 1996-ban kezdõdött és 2002ben fejezõdött be. Ma a tetõtér kialakítása, kiépítése zajlik, a munka a vége felé tart. Az építkezést nagy gonddal követtük, szerveztük, hogy a költségeket a lehetõ legalacsonyabb szintre csökkentsük. Nomen est omen – a név intõ vagy figyelmeztetõ jel, állítja a latin mondás. Mint köztudott, ezt általában akkor szokták használni, ha valakivel olyan rossz történik, amelyre már a neve céloz. A mi esetünkben olyan nevet akartunk adni e háznak, amely utaljon szerepére és az általa követett célokra. Ezért kis rugalmassággal magyarázhatjuk úgy is e latin mondást, hogy a név összefoglalja mindazt, amit tulajdonosa elérni kíván és neki szán. Így próbálom kicsit más, pozitív értelemben használni a nomen est omen mondást, éppen azért, hogy névadó elképzeléseinket érzékeltetni tudjam. A ház névadóját illetõen több elképzelésünk volt. Viselhette volna Szász Károly reformkori politikus, jogtudós, nagyenyedi tanár, valamint 1848-as vallás- és közoktatásügyi államtitkár nevét, aki jelentõs szerepet vállalt Erdély politikai életében és reformküzdelmeiben. Hordozhatta volna a Pápai Páriz Ferencét, aki nagyenyedi tudós rektorprofesszorként nehéz idõkben volt a kollégium támasza, megszervezvén a labancdúlást követõ újjáépítését; a Nemes János kollégiumi aligazgatóét, aki az elnemzetlenítõ szocializmus éveiben ifjú szívekben csiholta reménységünk tüzét, és a mindennapi teendõk szorgos elvégzésével mutatott diákjainak kiemelkedõ példát. Neve még ma is fogalom Nagyenyeden. Õrizhette volna a Vita Zsigmond nevét, közmûvelõdésünk nagy egyéniségéét, aki könyvtárosként és irodalomtörténészként egyértelmûen a Bethlen Kollégi-
umhoz és a Bethlen Könyvtárhoz kötõdött. Semmiképpen sem állt szándékunkban rangsorolni a fent megnevezett személyiségeket. Mindössze kerestük, hogy a névadó munkássága minél inkább illeszkedjen az új intézmény hivatásához. Választmányunk egyhangúlag úgy döntött, hogy az új házat Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Háznak nevezzük el. Indokok: Szász Pál munkássága Alsó-Fehér vármegyéhez és annak legfontosabb magyar intézményéhez, a Bethlen Kollégiumhoz kötõdik. Itt született Nagyenyeden. 1933tól az államosításig a Bethlen Kollégium fõgondnoka volt. Fõgondnoksága alatt, 1935-ben avatták a csombordi Téli Gazdasági Iskolát, helyet biztosítva ezáltal a kollégiumban mûködõ gimnázium és tanítóképzõ mellett mezõgazdasági és szõlészeti iskolának is. Szász Pál kiváló szervezõi talentummal rendelkezett. Miután 1936-ban átvette az Erdélyi Gazdasági Egylet elnöki tisztét, új alapokra helyezte mûködését, s mintegy negyvenezer taggal a magyarság legvirágzóbb népszervezetévé tette. 1940 után Dél-Erdélyben az egyházak mellett az EMGÉ-re vártak a legterhesebb közéleti feladatok. Ezekben az években fejlõdött barátsággá a szoros együttmûködés Márton Áron és Szász Pál között, akikben a dél-erdélyi magyarok hiteles vezetõiket tisztelték. Szász Pál a közösségi érdekek kijárója volt. Kiváló kapcsolatai folytán otthonosan mozgott a bukaresti politikai és gazdasági elit köreiben. 1939-ben a király kinevezte szenátornak. Bánffy Miklós elnök mellett õ lett a Magyar Népközösség alelnöke. Gazdasági téren Szász Pál sokáig a Petrozsényi Szénbánya Rt. igazgatósági tagja volt. Ezáltal vált lehetõvé, hogy amikor a háborús körülmények közepette az Erdélyi Gazda folyóirat kiadását vagy éppen az EMGE mûködését kérdõjelezte meg az akkor sem túl magyarbarát hatalom, kijárta az akadályok elhárítását. Szász Pál életmûve nemcsak helyi és megyei, hanem országos fontosságú magyar közösségünk számára. Munkásságát, amellyel
Az Áprily-est részvevői: Józsa Miklós, Szabó Zaolt, Benkő Levente és Könczey Elemér
a magyar közösséget szolgálta egész életében, a kommunista hatalom letartóztatással, koncepciós perrel és súlyos börtönbüntetéssel honorálta. Elõrehaladott korára nem voltak tekintettel, az embertelen bánásmód miatt 1954-ben, 73 éves korában hunyt el az ocnele mari-i börtönben. A felsoroltak nyomós érveknek bizonyultak döntésünk meghozatalában. Szász Pál életútja, kitartása, leleményessége, szervezõi tehetsége, helytállása nehéz idõkben, szolgálata és céltudatossága példakép lehet számunkra. A Magyar Ház megépítése lehetõséget teremtett arra, hogy a városban és a környéken egyaránt rendszeres és intézményes keretben megszervezze a magyar kulturális életet, befogadja a magyar közösség különféle kulturális, szórakoztató rendezvényeit. Tulajdonképpen amolyan kultúrház hivatását tölti be, hiszen a város kultúrháza ezt a szerepet nem tudta és nem is akarta betölteni. Emlékeztetek rá, hogy a nagyenyedi kultúrházat a Nagyenyedi Magyar Iparos Önképzõkör építette és mûködtette 1928-tól az államosításig. Abban az idõszakban számtalan kultúrmûsor, szabadegyetemi elõadás színhelye volt az iparos székház. A Bethlen Kollégium is többször rendezett különféle író–olvasó találkozókat, helyet adott
táncegyüttesek fellépésének, hangversenyeknek, melyekre a város magyarsága is bejárhatott, ám hiányzott a szervezett és rendszeres jelleg. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Házban kialakított programok közül a rendszerességet az Áprily-estek elnevezésû irodalmi kávéház biztosította a legnagyobb mértékben, hiszen havonta mûködik Józsa Miklós ny. irodalomtanár igyekezete, ügybuzgalma folytán. De rendszeresek voltak a bálok (szüreti, farsangi), megemlékezések, nemzeti ünnepeink megünneplése, kiállítások és játszóház is. 2004-tõl szerveztük a gulyásfesztivált, mely kezdetben a Bethlen Kollégium tornakertjében indult, de aztán átkerült a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház gondosan ápolt, kertszerû udvarába. Nagyon fontosnak tartom, hogy a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, ha nem is a világ közepe lett, de mindenképpen a nagyenyedi magyar kulturális és közösségi élet centrumává vált. Az a hely, amelyrõl már máshol is tudnak, és számon tartják. Ebben szerepe volt az Aradon megjelenõ Nyugati Jelen c. napilapban, majd késõbb a Szabadságban közölt cikkeknek, illetve a Kolozsvári Rádióban elhangzott, ismertetõknek, tudósításoknak. Ha valaki Enyeden akar tartani
13
valamilyen elõadást, könyvbemutatót, kiállítást, tudja, hogy hova kell forduljon. Intézményszervezés, vezetés szempontjából azt követtük, hogy a költségvetési lehetõségeink szerint Nagyenyedre is elhozhassunk olyan rendezvényeket, melyekrõl tudomást szereztünk. Kialakítottuk a pályázatíró rendszerünket, mellyel forrást, támogatást tudtunk bevonni és megszerezni. Ebben nagy szerepe lett a 2006-ban alapított Dr. Szász Pál Egyesületnek, mely a Magyar Közösségi Házban mûködik. A Dr. Szász Pál Magyar Közös-
ségi Ház programjainak megjelenítése a 2009-ben létrehozott www. nagyenyed.ro saját honlap révén vált lényegesen könnyebbé. Fontos rendezvénnyé nõtte ki magát a 2009-ben elsõ alkalommal megtartott Nagyenyedi Magyar Napok is, mely késõbb más helyszíneken is zajlott. Lényeges, hogy a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház nem az egyetlen helyszíne a magyar kulturális életnek Nagyenyeden. Több olyan programot indítottunk be, melyek ugyan máshol zajlottak, mégis a Magyar Házhoz kötõdtek. Ilyen volt például a
Honvédemlékmû kivitelezése és avatása, a régi tanári sírok restaurálása (a református sírkertben), a Diákemlékmû (a sétatéren) és az 1849-es vértanúk emlékmûvének (a vár külsõ falán) restaurálása és avatása, vagy az alkenyéri Kinizsi Pál-emlékmûnél tartott megemlékezés. Helyszín szerint szintén máshol zajlanak az augusztus 20-i ünnepségek a Fehér megyei végeken, egy-egy elhagyott magyar templomban.
Rácz Levente
Szórványsziget Nagyenyeden
14
A Fehér megyei szórvány magyarság újjászervezõdése elõtt már egy olyan intézménnyel rendelkezett, amelynek múltjára, hagyományaira méltán büszke volt. A Bethlen-kollégium vonzásköre mes�sze meghaladta a város határait. A szülõ amellett, hogy gyermekeit anyanyelven tanulni vihette az iskolába, néha õ maga is részvevõje lehetett egyegy elõadásnak. Ritkán voltak nagy napok is, mint 1972 októbere, amikor a 350. évforduló alkalmával felemelkedhettek a lehajtott fejek. Több százan hallgatták Sütõ András korszakos beszédét az alapító fejedelem megelevenítésével, de Nemes János aligazgató ugyancsak magyarul elmondott beszédére is odafigyeltek. Ahányszor a kollégiumba jöttek, egy kicsit közösségi otthonra leltek, ugyanúgy, mint a vallásos emberek a Vártemplomban. Az 1990-es évek idején annyiban változott a helyzet, hogy márciusban hosszas szervezési vajúdás után megalakult a kollégiumban az RMDSZ Fehér megyei szervezete. Nemsokára a Malom utca 24. szám alatt egy kis bérházban székhely is lett. Az utolsó nagy kollégiumi rektorprofesszor Elekes Viktor háza, ha tereiben szûkösen is, de lassan egy újabb magyar szervezõ-irányító központtá alakult, kezdetben fõleg politikai jelleggel, választási kampányokkal, késõbb kulturális és más jellegû rendezvényeivel is. Az induláskor néhány tanár, mérnök, orvos csatlakozott az új szervezethez. A többség óvatos volt, aztán egyre többen eljöttek a börtön melletti házba. A Vártemplomba is szívesebben és számosabban látogattak nemcsak az istentiszteletekre, hanem alkalmanként közösségi, kulturális tevékenységekre is. Lassan az enyedi, tágabb értelemben a megyei magyar közösség kétlakivá vált. A kollégiumban,
ahol azelõtt a megfélemlítés változatos formáit alkalmazták, fõleg a tanárokkal szemben, lassan oldódott a hangulat. Az volt az érzésünk, hogy az ún. szolgálatos fülek is mintha tovább mûködtek volna, és néha burkolt szavakkal óvatosságra intettek. Sokáig uralkodott még a félelem, talán evvel magyarázhatók a gyakori igazgatóváltások, a közösség súrlódásoktól sem mentes élete. Aztán megjelent egy újabb jelszó: politikát nem viszünk az iskolába, ami a városi közösség szinte teljes kiszorítását eredményezte a kollégiumból, hiszen bált sem lehetett tartani az étteremben. A valóságban csak termekre lett volna szükség, mert politizálás a gyermekek között amúgy sem folyt. Aztán ez is elmúlt, és különösen az új nemzedéket képviselõ igazgató, Szõcs Ildikó 2004. december 23-i színrelépésével változott a helyzet. Ezt megelõzõen kiemelkedõ megmozdulás volt 1997-ben a kollégium fennállásának 375. évfordulóján tartott ünnepség. Új kezdeményezések jelentek meg, például a szórványszínjátszás, vagy az Irodalmi Kávéház (2002), amelyek sok érdeklõdõt vonzottak. Mindezek Demény Piroska magyar szakos tanár megvalósításai voltak. A Malom utcai ingatlanban a helyszûke végül az új ház hozzáillesztésével oldódott meg. Így jött létre a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház, amelynek 2002. évi avatója azt is jelentette, hogy az enyedi és a Fehér megyei magyar közösség újabb közösségteremtõ hajlékkal gazdagodott. Idõ kellett ahhoz, hogy a két központ, a Bethlen-kollégium és a Magyar Közösségi Ház között kialakuljon a józan programmegosztás. Ehhez partneri kapcsolat kellett, ami mára nagyjából kiépült, így a tanárok és a diákok nélkülözhetetlen és gyakori szereplõi a különbözõ rendezvényeknek.
Már a házavatás évében felmerült egy megbeszélésen az Áprily-estek ötlete, de akkor még senki sem sejtette, hogy a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház legtartalmasabb kulturális rendezvénye indul be évtizedes útjára. Ennek megvalósítója Józsa Miklós magyartanár. A rendezvény emberére, az ember rendezvényére akadt, és egyre gazdagodó tematikával szolgálja az enyedi és a megyei szórványmagyar közösséget. 2013. szeptember 18-án volt a tizenegyedik évad õszi programjának megnyitója, a 97. Áprily-est, amelyen Horhát Miklós lelkészfestõmûvész mutatkozott be mûveivel. A részvevõk között nagy számban ott voltak a lelkész kollégák, a kollégium igazgatója, tanárok, a zenével bemutat-
kozó diákok, valamint az estek törzsközönsége is. Elhangzott a meghívás, miszerint Horhát Miklós bemutathatja festményeit a közeledõ októberi Bethlen Gábor-ünnepségen, amelyen elõször találkoznak a Kárpát-medence Bethlen Gábor nevét viselõ iskolái. Az erdélyi magyar szórványok jövõjét nehéz megjósolni borúlátó látomások nélkül. Akaratlanul is az erdélyi szászok sorsa jut eszünkbe, márpedig ezt a sorsot el kell kerülni, s ebben a nagyenyedi szigetnek fontos szerepe lehet.
Bakó Botond
Ez a ház olyan, mint embernek a szíve A nagyenyedi magyar közösség a trianoni békediktátumot követõen tisztában volt azzal a tén�nyel, amit vezetõi, élükön Kós Károllyal és számos más íróval megfogalmazott, hogy csak anyanyelvi mûveltségének megõrzésével és fejlesztésével tarthatja meg nemzeti önazonosságát. Az elsõ világháborút követõen a nagyenyedi Iparos Egylet teremtett ehhez épületet és anyagi lehetõséget, mely tartalmas mûvelõdési mûsoroknak, színházi elõadásoknak adott otthont. A második világháború utáni kommunista diktatúra államosította az Iparos Egylet tulajdonát, és szocialista kultúrotthont hozott abban létre, melyben magyar nyelvû elõadásra csak ritkán került sor. A rendszerváltás után, nem lévén már visszaszolgáltatást igénylõ jogutód, a kultúrház továbbra is az állam tulajdonában maradt. Az RMDSZ Fehér megyei szervezete idejében felismerte, hogy hagyományaink megõrzéséhez, mûvelõdési múltunk felélesztéséhez és új, hasonló értékek megteremtéséhez egy, ezt a célt szolgáló otthont kell teremtenie. Így épült fel lassacskán a Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház. A névadó vértanú az EMGE elnöke, a Nagyenyedi Bethlen Kollégium fõgondnoka a Fehér megyei magyarság megmaradásának és kulturális fejlõdésének áldozta életét. Mit jelent nekünk, Fehér megyei magyaroknak és fõleg nagyenyedieknek a Közösségi Ház? Ugyanazt, mint régen egy magyar mûvelõdési otthon. Itt gyûlnek össze a helybeli vagy megyei magyarok, elsõsorban az értelmiségiek, fiatalok és nyugdíjasok egyaránt, lelkileg töltekezni. Ez a tágas helyiség ad otthont az Áprily-esteknek, mûsoroknak, megemlékezéseknek, könyvbemutatóknak, zenehallgatásnak és igen gyakran rangos mûvészek képkiállításának. Utóbbiaknak sokszor ez az egyetlen lehetõségük arra, hogy a nyilvánosság elé lépjenek. Az sem elhanyagolható tény, hogy ez a ház egy igen gazdag könyvtárat bocsát rendelkezésére a magyar olvasóknak.
De a Közösségi Ház a helyi magyar politika gyülekezõ terme is. Itt tanácskozik az RMDSZ Fehér megyei elnöksége, valamint a megyei választmány, itt történnek választások útján képviseletek kijelölései és más fontos megyei politikai döntések. A Dr. Szász Pál Magyar Közösségi Ház azt a szerepet tölti be életünkben, mint az embernek a szíve. Lehetne-e magyar élet itt nélküle?
Csávossy György Csendélet (olaj/vászon, magántulajdonban)
15
Új közművelődési létesítmény a Székelyföldön A Tamási Áron Alkotóházról
Tamási Áron szülőháza és az egykori elemi iskola mellett egy harmadik épület is őrzi nagy írónk emlékét Farkaslakán. Ez a ház az író húgáé, Ágnesé. Tamási Ábelét idézve – „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – elmondhatjuk, hogy mindannyian otthonkeresők vagyunk. Hiszen otthont keresünk a magunk számára, sokan a szavak számára, a kultúra számára; ahol otthon van, ott hon van, és ahova hazatérhetsz, ott haza épülhet. A ház, amely otthon lehet egy kis közösség számára, egy kis sziget, amely(b)en a nemzet legapróbb, legfontosabb láncszeme formálódik: a család. A ház emlékeket őriz, falaiba beivódik azoknak az embereknek a kisugárzása, akik hosszabb időt töltöttek benne. Ezeket az épületeket nem pénzért építették mesterek, hanem szeretettel a rokonság, az atyafiság, és amikor a háztetőre friss virágcsokor került, örömünnepet ültek az emberek. Az így épült és belakott háznak lelke volt és van. Farkaslakán ilyen az Ágnes néni háza. De hol is van ez a ház, mitől A Tamási Áron Alkotóház
16
olyan nagy a lelke? Tamási így vall szülőfalujáról: „Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.” Húgáról, Ágnes néniről azt írja Szülőföldem című könyvében Tamási: „Ágnessel csak az öröm gyarapodik, mert testvérem ő is, a középső húgom. Minden emlékemet csak jónak mondhatom, ami véle kapcsolatos. Sőt testileg és eszemben egyaránt fürgébb vagyok, ha csak a nevit is hallom. Mert a gyorsaságnak, észjárásban és mozdulatban mindig Ágnes volt a példaképem, amióta embereket ismerek.” Hazatérései alkalmával Tamási Áron nem a zsúfoltabb szülői háznál szállt meg, hanem többnyire Ágnes néninél, aki a „szilaj sógorral” mindig szeretettel fogadta őt; nem számított, hogy a „Szűzmáriás királyfi” kivel és mennyi időre érkezett a hajlékukba. „(…) Szűk volt a hely a szülői házban. Mindössze három
szoba van itt: az egyikben Gáspár lakik a feleségével és két gyermekével. A másikban édesanyám, s nagyanyám a harmadikban. Miért nyomorítanám meg tehát akármelyiket is, amikor Ágnesnél kettőnket két szoba vár!” – írja Tamási, ugyancsak a Szülőföldemben. Az író harmadik felesége, Basilides Aliz Teréz így ír egyik levelében: „(…) Mindenki mondja, Édesapámék is, meg én is látom, hogy Áronnak milyen jót tett az otthonlét, ami elsősorban az Ágnes ángyom gondoskodásának érdeme.” Nos, a nagy „otthonkereső” ebbe a házba tért haza, itt talált otthonra, itt alkotott, itt pihent, itt gyűjtött a nappali és estéli beszélgetések alkalmával szógyöngyöket, amelyeket aztán szépen kifényesített, felfűzött és elénk tett igazgyöngyként. Ez a ház a múlt század 20-as éveiben épült. Tamási társaságában sok ismert személyiség is járt és alkotott ebben a házban, köztük: Illyés Gyula, Féja Géza, Németh László, Tímár Máté, Sütő András, Nagy Imre, Tompa László, Czine Mihály, Izsák József és még sokan mások. Ezt az ingatlant Ágnes néni halála után Tamási özvegye, negyedik felesége, Bokor Ágota segítségével, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) többségi tulajdonjoggal megvásárolta az örökösöktől. A házhoz tartozó csűrt már régen lebontották, a ház is az omladozás szélén állt, de a 2010-ben újraindult Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesület egyik fontos célkitűzésének tekintette a megmentését. 2011ben, az EMKE Országos Elnöksége átadományozta az ingatlan tulajdonjogát egyesületünknek, a Farkaslaki Tamási Áron Művelődési Egyesületnek és a helyi polgármesteri hivatalnak, abban bízva, hogy a helyi közösség hatékonyabban tud tenni a mentés érdekében. A felújítás kezdete-
kor nem volt elegendő pénz, de Istenben bízva hozzáfogtunk. Az aládúcolt faház alapjait megerősítettük, az eredeti boronafalat, mennyezetet, ajtókat és ablakokat felújítottuk, az új tetőszerkezetre pedig a farkaslaki templom régi cserepeit raktuk fel. A fedésnél az egyesületi tagok is részt vettek, ahogyan régen is szokták: kalákában segítettek. Megható pillanatnak lehettünk szemtanúi, amikor már a virágcsokor is felkerült az újrafedett házra: egy galamb repült be a nyitott ajtón. Ő volt az első látogató. Ágnes néni felújított házát a múlt év őszén avattuk fel és szenteltük meg, a nagy írónk születésének 115. évfordulóján szervezett ünnepségen. Ezt a házat a jövőben mi is élettel szeretnénk megtölteni, a hajlékot elneveztük tehát Tamási Áron Alkotóháznak. A felújított ház mellé csűrt is álmodtunk, ez egy sikeres, ún. leader-pályázatnak köszönhetően
Ágnes néni
hamarosan felépülhet, és helyet kaphat majd benne Váradi Péter Pál Székelyföld 1000 pillanata című állandó fényképkiállítása. Hiszen Tamási Áronunkat idéz-
ve: nekünk nem sírni kell, hanem megküzdeni a világgal.
Hadnagy Jolán
Ötéves a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet A Beregszász székhelyű Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet (KMMI) létrehozása azoknak az új igényeknek a jelentkezését jelzi, amelyek immár a kárpátaljai magyar szellemi élet teljessé tételét szorgalmazzák, s új értéket jelentenek a szellemiség alakulásában. A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetet 2008-ban hozta létre a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége (MÉKK) és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ). Jogi formája: jótékonysági alapítvány. A kulturális rendezvények központi színtere: Beregszász, Európa– Magyar Ház (Beregszász, Széchenyi u. 59B. Honlap: www.kmmi. org.ua). Már a székházavatáskor színes program várta az érdeklődőket. A Kárpát-medencei Magyar Na-
pok keretében erdélyi, vajdasági, szlovéniai, kárpátaljai művészek alkotásait felvonultató képzőművészeti és fotókiállításra, könyv-, illetve filmbemutatóra került sor. A frissen befejezett épületben, a több mint ötszáz négyzetméter alapterületű, négyszintes Európa–Magyar Házban több kiállító- és konferenciaterem, könyvtárszoba jött létre, helyet kaptak benne több magyar érdekvédelmi és szakmai szervezet irodái is. Ezzel az intézményátadással Kárpátalján is – ha szimbolikusan – megtörtént az egyetemes magyarságnak a határok megváltoztatása nélküli kulturális újraegyesülése, s mindez történik európai keretek között. Sajnos, a testvéri magyar közösségektől a kárpátaljai magyarságot a schengeni határ továbbra is elszakítja,
ezért is nagy a megnyíló művelődési intézet és az Európa–Magyar Ház jelentősége, lépést jelent a határok légiesülése felé. Öt év mérlege alapján jogosan állíthatjuk, hogy ma már Kárpátalján egy meglévő űrt töltött ki a KMMI, amely a határon túli magyarlakta területeken létesült rokon intézmények hálózatába illeszkedve, hozzájárul az ukrajnai magyarság intézményrendszerének erősödéséhez. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az öt évvel ezelőtt megnyílt intézet és székháza, a kárpátaljai magyar kultúra, művészet, gazdaság központjaként működő Európa–Magyar Ház egyre jobban erősíti a helyi magyarság erkölcsi-szellemi tartását. Az elmúlt években az intézet a nemzeti hagyományok ápolása és megőrzése mellett a kárpátal-
17
Pomogáts Béla előadást tart a Magyar Kultúra Napján...
jai magyar kultúra, a szellemi élet szervezését tekintette fő feladatának. Szerteágazó tevékenységet fejtett ki kiállítások, előadások, hangversenyek, tudományos konferenciák, tanulmányi versenyek szervezésével a székhelyéül szolgáló beregszászi Európa–Magyar Házban és Kárpátalja-szerte. Az intézet részt vett a tehetséges fiatal magyar művészek, költők, írók felkutatásában és felkarolásában, kulturális programok ... a hallgatóság érdeklődéssel figyel
18
közönségszervezésében. Támogatta a kárpátaljai magyar irodalmi alkotások kiadását és szoros kapcsolatokat ápolt a határon túli testvérszervezetekkel. Nagy elismerésnek számít, hogy 2012 februárjában a Kárpátmedencéből a magyarság megmaradását és fejlődését szolgáló oktatási és művelődési intézményekkel egyetemben a KMMI is felkerült a nemzeti jelentőségű intézmények listájára.
A KMMI három területen fejti ki tevékenységét: I. Közgyűjteményi részleg (Komjáthy Benedek Könyvtár és Adattár): 2008 első felében létrehozott könyvtárának könyvállománya meghaladja a 10 000 példányt, amely jelenleg is folyamatos feldolgozás és gyarapítás alatt áll. II. Közművelődési részleg elsődleges feladatai: a kárpátaljai művelődési portál létrehozása, gondozása, információs adatbank működtetése, szakmai információk gyűjtése, közérdekű felhasználásának elősegítése; közművelődési szakemberek képzése és továbbképzése; kulturális közösségfejlesztő rendezvények, településfejlesztő tevékenységek elősegítése; kapcsolattartás, együttműködés az ukrajnai kisebbségek intézményeivel. Tehetséggondozó program. III. Tudományos kisebbségkutatási részleg (néprajz, történelem, művelődéstörténet, szociológia). Cselekvési program: néprajz-, történelem-, honismereti és művelődéstörténeti kutatások, valamint szociológiai felmérések stb. Közös kutatási programok, szakmai tanácskozások megszervezése a Kárpát-medencei intézmények között. A KMMI létrehozása és működése szorosan kapcsolódik a Kárpát-medencei magyar művelődési intézetekhez, valamint azokhoz a közalapítványokhoz, amelyek programjait pályázati keretek között támogatják. Ez azért is fontos, mivel az ukrán állam a KMMI tevékenységét semmilyen támogatásban nem részesíti. A futó projektek közül említésre méltók a következő feladatok: – Kiadványok, honlapok, hírlevelek gondozása: KMMI Honlapja (www.kmmi.org.ua). KMMIHírlevél (elektronikus terjesztés), KMMI-füzetek. Szerkesztőségi helyiséget és infrastrukturális hátteret biztosít az Együtt című irodalmi, művészeti, kulturális negyedévi folyóiratnak. – A KMMI a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal tagja. Ebben a munkában közvetlen partnerei: Erdélyi Magyar
Közművelődési Egyesület, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Muravidéki Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, CSEMADOK Művelődési Intézete. A Kárpátmedencei Közművelődési Kerekasztal tagjaként közreműködik különböző rendezvények programjának előkészítésében, lebonyolításában (pl. irodalmi, művészeti és filmkaraván). – Településkutatás kérdőíven 110 településen, ahol a magyarok aránya meghaladja a lakosság 10 százalékát. A kárpátaljai közművelődési intézmények felmérése (művelődési házak, könyvtárak stb.). – Regionális könyvtárosi és művelődésszervező képzés az Országos Széchényi Könyvtári Intézet (Budapest) és a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Megyei és Városi Könyvtár szakmai hozzájárulásával. Az elmúlt években a beregszászi Európa–Magyar Házban sikeresen zajlott több kommunikációs tréning-tanfolyam, a továbbképzési tanfolyamon közel ötven könyvtáros, közművelődési szakember jelent meg. A program nagy érdeklődést váltott ki. A közeljövőben újabb témakörökben lesznek továbbképzési tanfolyamok. – Honlap-szerkesztés, informatikai fejlesztések. Digitalizálási programok. A KMMI honlapját (www.kmmi.org.ua) illetően jelentős informatikai, tartalmi fejlesztést valósítottunk meg. A honlap naprakész információkat közöl a térség rendezvényeiről. Folyamatosan végezzük a kárpátaljai kulturális adatbázis frissítését, tematikus adattárakat állítunk össze. A megjelent kiadványainkat, könyveinket digitalizáljuk, és mindenki számára elérhetővé tesszük. E tekintetben jó együttműködés alakult ki az OSZK-hoz tartozó Elektronikus Periodika Archívum és Adatbázissal és a Magyar Elektronikus Könyvtárral, amely a KMMI honlapjáról az általunk digitalizált Együtt folyóirat számait és az Intermix Kiadó könyveit folyamatosan átveszi, tárolja, terjeszti. – Közművelődési feladatok ellátása: a MÉKK és a KMMI folya-
A beregszászi Európa–Magyar Ház
matos rendezvényei, tennivalói. Közgyűjteményi állománygyarapítás, ukrajnai magyar nyomtatott hungarikumok, hanganyagok gyűjtése, feldolgozása. Közművelődési rendezvények szervezése, koordinálása és lebonyolítása (képzőművészeti, fotó-, könyvés sajtókiállítások, író–olvasó találkozók, könyvbemutatók), szakmai tanácsadás, adattárgondozás, kisebbségkutatási programok összehangolása, konferenciák, kerekasztal-találkozók stb. lebonyolítása. – Együttműködés a helyi magyarság intézményeivel. A KMMI védnökséget vállal Kárpátalján a magyar kormány által korábban támogatott magyarságintézmények felett, segíti munkájukat, több közös rendezvényt bonyolítanak le. Ide tartozik a Péterfalvai Képtár, a Tiszaháti Tájmúzeum, a Beregvidéki Múzeum, a Munkácsi Állami Egyetem Humán-pedagógiai Kollégium magyar tagozata, az UNE Magyar Tannyelvű Humán- és Természettudományi Kara, a Beregszentmiklósi Telegdy–Rákóczi kastély, a Benei Faluház. – Tehetséggondozási program. A KMMI 2008–2013 között több tehetséggondozási alkotói pályázatot hirdetett meg: vers, próza, műfordítás, grafika és fotó kategóriában. Az utóbbi pályázati felhívásban az értekező dolgozatok kategória is helyet kapott.
Egyre több tehetség vesz részt és nyújtja be alkotásait a felhívásokra. A zsűri által rangsorolt győztesek kihirdetésére, díjátadásra a beregszászi Európa–Magyar Házban a Magyar Kultúra Napján kerül sor. A legjobbnak ítélt műveknek publikációs lehetőséget biztosítunk. 2013-ban Szárnypróba címmel megjelentettük a pályakezdő fiatalok antológiáját is. Az eddigi együttműködések legnagyobb tanulsága: van jövője a Kárpát-medencei Közművelődési Kerekasztal erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai, muravidéki és anyaországi tagintézményei, szervezetei által közös erőfeszítéssel összehangolt kulturális programok folytatásának. A magas kultúrát szolgáló és a népi hagyományokat is megőrző nemesen tartalmas tevékenység minden régióban eredményesnek bizonyult, érdeklődők sokaságát mozgatta meg, kulturális műhelyeket hozott helyzetbe, az egyetemes magyar kultúra hiteles értékgyarapítását, védelmét, közkinccsé tételét hajtotta végre. Valamennyien felelősségteljesen hozzájárultunk egymás programjainak gazdagításához, amelyből minden régió magyar közössége profitálhatott.
Dupka György Zubánics László
19
Galéria
Jakab Ilona színvilága Szakértők szerint az erdélyi képzőművészet a 20. században élte aranykorát. A gazdasági nehézségek, valamint a politikai elnyomás és a cenzúra ellenére kialakult Erdélyben egy sajátos modernizmus. Az itt született és tevékenykedő képzőművészeknek, építészeknek sikerül még a század elején létrehozni egy korszakalkotó művészet alapjait. Nagybánya, Kolozsvár, Temesvár, valamint a székely iskola mind részt vettek az erdélyi művészet alakításában, új művészek tanításában, támogatásában, valamint a művészeti közösség kialakításában. Bár a század minden évtizede mintha más nehézségeket és más rendszer tilalmait hozta volna magával, a művészeknek sikerült olyan összhangot teremteni, amelyben művészetük volt a közös. Thorma János, Szolnay Sándor, Kós Károly, Szervátiusz Jenő, Nagy Imre és még sokan mások megteremtették az erdélyi művészet legújabb korszakát. Az őket követő nemzedék is számos rangos művésszel jelentkezett, mint például Bene József, Kovács Zoltán, Abodi Nagy Béla, Cseh Gusztáv, Páll Lajos. Gyász (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
20
Önarckép (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
Ilyen körülmények között és ilyen gazdag művészforrásban viszont gyakran előfordulhat, hogy sok tehetséges képzőművész elvész az utókor számára. Ilyen volt például Jakab Ilona. Bár hírneve és festészete nem emelkedik az előbb említett művészek közé, mégis érdemes számon tartani őt. Jakab Ilona Marosvásárhelyen született 1929. július 7-én, szegény családban és 1990. május 8-án halt meg Kolozsváron. Nehéz gyermekkora maradandó nyomokat hagyott művein. Egyetemi tanulmányait a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskolán végezte 1950 és 1956 között, Miklóssy Gábor növendéke volt. 1960-tól a Babeş–Bolyai Tudományegyetem magyar nyelv és irodalom tanszékén dolgozott, ahol illusztrációkat és térképeket készített. Többek között ő készítette a térképanyagot Péntek János A kalotaszegi népi hímzés és szókincse című kötetéhez. Egyetemi végzettsége és ígéretes tehetsége ellenére anyagi helyzete nem javult. A főiskola befejezése után egy pincelakásban élt, ahol alkotni aligha volt lehetősége. Ebbe az alig pár négyzetméteres szobájába még az áram sem volt bevezetve, petróleumlámpával világított. Rosszul bánt a pénzzel. Számára egyértelműen a tudás és a művészi továbbfejlődés volt az elsődleges, olyannyira, hogy fizetését gyakran művészeti albumokra, könyvekre költötte, majd szűkölködnie kellett a mindennapi kenyérért.
Munkásságában ez nyomon követhető, hiszen változatos oeuvre-jén gyakran fellelhetőek azoknak az európai nagy mestereknek és izmusoknak a jelei, amelyeket csak a könyvein keresztül ismerhetett meg. Ugyanakkor követte az erdélyi művészek nagyjait is, így nála is fellelhető a lírai tájfestészet (Erdőrészlet I., II.), az urbánus tájak, műemlékek (Mátyás király szülőháza, Nagyszeben, Segesvár) megfestése történelmi dokumentáció érdekében, valamint a pszichológiai portrék (Önarckép). Ezek mellett a szépirodalomból is merített (Ágnes as�szony, Nevető ember), így meglehetősen változatos hagyatékról beszélünk. 1962-ben feleségül ment Györkös Mányi Alberthez, aki ekkor még klarinéttanárként tevékenykedett a kolozsvári Zeneművészeti Középiskolában. Nem sokkal házasságkötésük után Ilona beavatta a képzőművészet rejtelmeibe férjét, aki az évek során hírnévben végül messze felülmúlta őt. Az együtt töltött évek végképp meghatározták mindkét művész festészetét. A kölcsönös hatás észlelhető a felületek kidolgozásában, a hátterek, illetve a természeti elemek megrajzolásában, valamint az olykor kopott lilás színek használatában. Mindezek ellenére két nagyon különböző festőről beszélünk. Míg az egyik tehetséges képviselője a naiv festészetnek, jól kialakított művészi elképzeléssel, a másik rendkívül tehetséges, szakképzett festő, aki folyton kereste önmagát. Személyisége köré épült titokzatossága, érzékenysége, valamint félénk, introvertált egyénisége mind hozzájárult ahhoz, hogy a történelem átnézzen rajta. Az őt körülvevő kétértelműség tökéletesen jellemzi személyiségét. A külső tényezőkkel nem foglalkozott, magára nem figyelt, sokkal inkább művészetének értéke és erkölcse foglalkoztatta. Emiatt kerülte a szocreál témák megfestését is, amelyek az adott politikai helyzetben művészi öngyilkosságát jelentették volna. A mai közönség számára talán emiatt ismeretlen Jakab Ilona munkássága.
Tanulmány (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
művész maradt. Életében csupán 5 egyéni kiállítása volt (1954, 1958, 1964, 1965, 1974), halála után pedig munkái egyedül 2000-ben, a Miklóssy Gábor és növendékei c. kiállításon voltak megtekinthetők. Az adatokat elemezve felmerül tehát a kérdés: honnan ered ez a különbség, ami a két művész elTűzmadár (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
Györkös Mányi Albert árnyékában
A Györkös Mányi Alberttel kötött házassága után anyagi szempontból szilárdult a helyzete, de a külvilág számára ugyanolyan titokzatos és szűkszavú maradt. A házasságban kezdettől látszólag harmonikus volt a kapcsolat és nem sokkal később, Ilona bátorítására Györkös Mányi Albert is elkezdett festeni. Férje ösztönös tehetsége és sajátos világképe azonnal megmutatkozott, még a korai munkáin is. Györkös Magyarországon, Németországban, Franciaországban, Luxemburgban és Hollandiában folytatott festészeti tanulmányokat. Életében 28 csoportos kiállításon vett részt, valamint 18 egyéni kiállítást szervezett. 1982-ben felvették a Képzőművészeti Alap tagjai közé, míg a tizenöt képből álló Kalevala-sorozatáért külön érmet kapott a finnországi Kalevala Társaságtól. Ezzel szemben Jakab Ilona egy sokkal kevésbé ismert és elismert alkotó-
21
Ágnes asszony (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
ismertségét illeti? A válasz a két művész személyiségében, alkotásaikban keresendő. Amint azt már említettem, Ilona visszahúzódó, félénk személy volt, ezek a tulajdonságok márpedig nagymértékMulin Rouge (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
ben akadályozhatnak bárkit, aki elismerést és felismerést vár a körülötte lévő környezettől, a társadalomtól. Ezzel ellentétben férje törekvő személy volt, aki mindig kapott a lehetőségen, hogy megmutassa új munkáit, hogy véleményt kérjen róluk, valamint kiállítsa azokat. Így a becsvágy és a céltudatosság lehetett az egyik oka annak, hogy Györkös felülmúlta feleségét. Györkös Mányi Albert életművében a teremtett világ sokak számára megnyerő. A szakszerű képzés hiánya ellenére egységes és egyedi életműről beszélünk, ahol a minimalista, naiv módon megfestett elemek jól állnak össze, hogy megalkossák a Györkös-világot. Jakab Ilona életművének nagyon kis százalékát sikerült eddig feltárni. Tíz olajfestményét, valamint 50 grafikáját a Györkös Mányi Albert Emlékház őrzi, a magántulajdonban lévő festmények feltérképezése pedig folyamatban van; emellett a datálások hiánya miatt nagyon nehéz festészetét korszakokra bontani. Összességében megállapíthatjuk, hogy nem találta meg saját hangját, saját világát. Olvasottsága, valamint az európai és erdélyi irányzatok ismerete ellenére nem beszélhetünk egy Jakab Ilona-univerzumról. Minden kép egy önmagát igazolni próbáló egyedülálló alkotás. Bár egyenként szép művészeti alkotások, feltalálhatóak bennük a művésznő bizonyos sajátos elemei, együtt mégsem alkotnak egységes művészeti világképet. Talán ezzel magyarázható, hogy az 1985-től a kolozsvári Majális utca 5. szám alatti műteremlakásban együtt alkotó házaspár közül az egyik felülmúlta a másikat.
Az alkotásokról
22
Jakab Ilona festészetének egyik legjellegzetesebb vonása a zöld, illetve a lila szín túlzó használata. Az utóbbi talán az egyedüli elem, ami az eddig feltárt összes képen előfordul. Miért pont ezt a színt választotta? A lila már az őskor óta jelen van a művészetekben, pontosabban a neolitikumi Pech Merle barlang falaira festett képeken bukkan fel legelőször s ott van a történelem során előforduló összes civilizáció kultúrájában. Európában a középkorig csak egyháztagok és uralkodók viselhettek lilát, majd a 20. és 21. században a női egyenjogúsági mozgalmaknak lett a szimbóluma, valamint számos festő használta előszeretettel. Ilyen művész volt Gustav Klimt, akinek számos női portréján jelenik meg a domináló lila szín. Ez a szín a mértékletesség, valamint a bölcsesség és az érzelmek közti egyensúlyt jelképezi, ugyanakkor még jelenthet tudást, vallási áhítatot, bűnbánatot, nosztalgiát. Ezek mind olyan tulajdonságok, amelyek nagymértékben meghatározták Jakab Ilona személyiségét is, így hát nagy a valószínűsége, hogy a művésznő tudatosan választotta ezt a színt. A feltárt festmények közül a lila szolgál alapul a Gyász, Tanulmány, Nevető ember, A holló meséje, Lila hold, Ágnes asszony, valamint a Moulin Rouge című alkotásoknak. Majdnem minden más festményén szintén jelen van, de ezeken dominál, sőt leg-
többnél majdnem monokróm hatást kelt. Festészetének másik jellegzetessége a változatosság a megfestett témákban és a stílusban. Portréi majdnem a Kokoschka-féle pszichológiai portrékra emlékeztetnek (Ágnes asszony, Tanulmány, Gyász), mivel ezekben a művésznő nem ragaszkodik a valósághoz. Alanyainak sokkal inkább a személyiségét, lelkiállapotát próbálja megfesteni. Ugyanakkor az 1974-ben a Korunk Galériában kiállított önarcképét a híres portréfestő, Amadeo Modigliani stílusában festette. Hosszú vonalakkal és megnagyított vonásokkal ábrázolta magát, de innen sem hiányzik ugyanaz a szigorú tekintet, ami a lelkiállapotát szerette volna tükrözni. Egy másik önarcképe stílusban teljesen eltér mindattól, amit Jakab Ilonának képzeltünk. Ez a kép a realizmus, naturalizmus jegyében készült. A fény-árnyék hatás, az egyszerű kompozíció, a megszokottnál sokkal simábban kidolgozott háttér jelentős rajztudásról árulkodik. A szigorú, megviselt tekintetet itt is magára veszi. Témáinak számos forrását lelhetjük fel. Merít mitológiából, szépirodalomból, népi motívumokból, saját tapasztalatokból. Ezekhez pedig mintha mindig más-más, általa ismert irányzatnak a stílusjegyeit pászította. Tökéletes példa erre a Moulin Rouge, valamint a Téli táj c. festmények közti különbség. Az utóbbi egy falusi tájkép, ahol olyan falut fest meg, amilyent sokat láthatott életében. Szürkés, posztnagybányai hatásokkal telített kép, ahonnan nem véletlenül majdnem teljesen hiányzik a lila. Ezzel szemben a Moulin Rouge-t, amit valószínű az 1988-ban tett európai körutazása után alkotott, újra monokrómszerűen, domináló lila színnel fest meg. Sokkal precízebb ecsetkezeléssel és elsötétített háttérrel a néző számára nagyon idegen képet tár fel. Ez a kép inkább a mese világába illik, ellentétben a Téli táj valóságával. Alakjai is mintha mind mesebeli, akár rajzfilmfigurák lennének. Ez a majdnem naiv emberábrázolásnak vélhető ragaszkodás, a művésznőnek egy másik valóságba vagy akár mesébe való menekülésvágyának lehet a jele, mivel saját életében oly sok szerencsétlenség érte. Nagyon szerette a nagy ecsetmozdulatokat. Felületei mindig nagyon vaskosak és zavarosak voltak, az ecsetvonásokat soha nem leplezte. A háttereket mindig összemaszatolta, ezzel a vásznat nagyon dinamikussá és mozgalmassá téve. Alanyai, figurái pedig szinte beleolvadnak környezetükbe, mintha félnének feltűnést kelteni. Összegzésként: a Györkös Mányi Albert Emlékház, Kolozsvár egyik ismert festőjének viseli a nevét, de több éven keresztül két kimagasló művésznek jelentett otthont illetve műtermet. Talán ezért is váltott ki olyan nagy érdeklődést a kincses város műértő közönsége körében az idén augusztusban a Kolozsvári Magyar Napok keretében az emlékházban megrendezett Jakab Ilona-kiállítás.
Kiss László András
Széki asszony gyermekével (olaj/vászon, magántulajdonban) A holló meséje (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
23
Enciklopédia
Helikonos találkozó Marosvécsen A helikoni leszármazottak marosvécsi idei találkozója a Jékelycentenárium jegyében zajlott. De a szervezők más évfordulókról sem feledkeztek meg, hiszen összesen 22 egykori helikoni író többé-kevésbé kerek évfordulóját ünnepeljük idén. A marosvécsi ünnepséget levezető Nagy Miklós Kund, a Helikon–Kemény János Alapítvány alelnöke Jékely szülővárosa, Nagyenyed jelentőségét méltatta, valamint azt a nagy múltú Református Kollégium körül kialakult szellemi légkört, amely oly termékenyítően hatott Jékely (Áprily) Lajos tanár úr 1913. április 24-én született fiára is. Ördög Ferenc polgármester köszöntőjét és Benkő Mihály református lelkész szavait követően a kastélyparkban Pomogáts Béla irodalomtörténész idézte fel a költőként, prózaíróként és műfordítóként egyaránt egyedülálló életművet alkotott, Erdélyhez haláláig kitar-
tóan hűséges Jékely Zoltán alakját, egyéniségét. A vécsi gyermekek versműsorát és a koszorúzást követően új elemmel bővült a szokásos forgatókönyv, ugyanis a résztvevők megtekinthették az idén első ízben megszervezett képzőművészeti alkotótáborban született munkákat. Nagy Miklós Kund megszólaltatta a részt vevő művészeket, Egyed Jutkát, Máthé Lászlót, Tofán Andreát és Réthi Botondot is. Az ünnepség végeztével a résztvevők levonultak a művelődési házba, ahol előbb Nagy Attila marosvásárhelyi költő beszélt Jékely Zoltán költészetéről, majd a hajdani helikoni találkozókat megidéző, Kilyén Ilka szerkesztette irodalmi műsort mutattak be marosvásárhelyi művészek (Csíki Hajnal, Györffy András, Kinda Szilárd, Ritziu Ilka és Szabó Dániel). Nagy sikere volt az alapítvány szervezésében tavasszal rendezett Jékely Zoltán szavalóverseny két
Lila hold (olaj/vászon, magántulajdonban)
24
Jékely Zoltán (Nagy Imre grafikája)
díjazottjának, Bordi Teréznek és Chiricuţa Péterffy Adrienn-nek is. Érdemes megemlíteni, hogy a tavalyi találkozóhoz hasonlóan idén is másfél napos volt a rendezvény. Első nap a művelődési házban Oláh Kata A griff, a dámvad és a varjú című portréfilm triptichonját vetítették le, így emlékeztek még három helikoni évfordulóra: Bánffy Miklós születésének 140., Kemény János születésének 110., illetve Kós Károly születésének 130. évfordulójára. A marosvécsi közönség felé is forduló rendezvény kedves színfoltja volt az iskolások és óvodások táncműsora. Az első napot érdekes megemlékezés zárta, a díszmeghívott Pomogáts Béla vezetésével idézték fel a jeles filozófus és teológus Tavaszy Sándor alakját és munkásságát születésének 125. évfordulóján. A jó hangulatú találkozó záróakkordjaként a Pécsi Tudományegyetem Babits Mihály Gyakorló Gimnázium Szász-Kolumbán Olga vezette Pódium csoportjának színvonalas, szép versműsora örvendeztette meg a közönséget.
H. Szabó Gyula
A költészet felszabadító ereje Száz esztendeje született Jékely Zoltán
Jékely Zoltán a mulandóság költője volt, egyszersmind a teljes életé: a teljesség vágyáé, a tiszta örömé. Nosztalgikus érzése arról árulkodott, hogy az elveszített derű és harmónia korántsem végleges, visszavívhatatlan veszteség, az elégikus képekbe szüntelenül belejátszott az élet szeretete, belejátszottak az élet – az erdélyi, a budapesti, az itáliai élet – élményei, ezeknek az élményeknek mohó meghódítása. Ugyanakkor a folytonos szorongás az idő múlása miatt. Jékely Zoltán verseiben az élet és a halál fogalma együtt van jelen, egymásra kérdezett és egymásra felelt. Az emberi élet mulandósága miatt érzett fájdalmat a természet vagy az ember által alkotott kultúra iránt tanúsított érdeklődés enyhítette, az örömbe viszont az elkerülhetetlen végzet ismerete vegyített tragikus érzületet: költői világa így volt teljes, így fogadta magába az emberi sors ellentmondásait. Örömből és fájdalomból épült Jékely Zoltán költészete, öröm és fájdalom szabta meg poétikai karakterét. Dalok és elégiák születtek a múló évtizedek során: dalok, amelyeket az élmény kegyelme hívott életre, és elégiák, amelyeken ott borongott az elmúlás árnyéka. A régiek természeti jelenségnek tekintették a költészetet: a költő, mondották, nem lesz, hanem születik. A költészet, szerintük, nem a mesterség műve, hanem az égiek ajándéka volt: titkos kapcsolat az ember és a természet, az ember és a mindenség, az ember és Isten között. A költészet mítosza Orfeusz alakját idézi elénk, amint legyőzi az alvilág sötét erőit, és Árionét, amint énekével szövetségesül szerzi meg a természet erőit. Ez a mítosz a dal ősi lényegét ragadja meg, s a szellemnek ez az orfeu-
szi és árioni hatalma nyilatkozik meg Jékely Zoltán dalaiban is. Mindezzel együtt elégikus költő volt: verseit emlékek és álmok szőtték át. A múltban kutatva, emlékeken merengve fedezte fel igazi önmagát, személyiségének titokzatos benső tájait. A szüntelen önelemzés mintha költői élettervet valósított volna meg, holott a nosztalgikus vallomás mindig ösztönös volt, a múlt a jelennél is teljesebben vonzásában tartotta lelkének rezdüléseit. Ifjúságának végzetes élménye volt a kiűzetés, az, hogy gyermekkori álomvilágát, történelmi, kulturális és természeti környezetét el kellett hagynia. A veszteség tudatának életrajzi és históriai háttere volt: Jékely Zoltán tizenhat éves korában költözött családjával együtt Kolozsvárról Budapestre, akkor, amidőn édesapja, Áprily Lajos már reménytelennek látta a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság életét. Ettől kezdve nyugha-
tatlan nosztalgiával tekintett vis�sza gyermekkorának elhagyott erdélyi tájaira. Gyakran álmodta vissza magát az elveszített paradicsomba, a gyermekkor enyedi tündérkertjébe, a kolozsvári belváros ódon házai közé, az erdélyi havasokba, pisztrángos patakok partjára. Egy országba, amelynek arcát átrajzolta a történelem, de megőrizte az emlékezet. Dalok és elégiák mellett ezért születtek tragikus történelmi költeményei. A költő, akit Krúdy Gyula romantikus hősei közé illő ködlovagnak szerettek ábrázolni kritikusai, a történelmi múlt mélységeibe látott, s vis�szatekintve férfias bátorsággal szólott arról, hogy a könyörtelen idő miként rombol le hatalmas szellemi értékeket. Ady Endre keserves jövendöléseit hallgatta meg és mondta tovább: mind kevesebb reménységgel, mégsem ellenállás nélkül vetve számot sötét sejtelmeivel. A Történelemhez című versében az öreg
A százados tölgyek alatt a vécsi vár kertjében
25
Téli táj (olaj/vászon, magántulajdonban)
Vörösmartyra emlékeztető fájdalommal jelenítette meg az emberi nem sorsát: „Ó, embernemzetség! Csillagszilánk / vetett ide a földre, bizonyisten! / hogy nyughatatlanul, huncut és falánk / tested éljen, haljon, termékenyítsen.” Költészetének gazdag forrása volt a történelmi meditáció, szüntelen alakítója a nemzeti léttel történő számvetés, hasonlatosan a magyar költészet igen régi hagyományához, ahhoz a nemegyszer sötét színekben
megjelenő történelembölcseleti számadáshoz, amely Vörösmarty Mihály, Arany János, Ady Endre és Babits Mihály költészetéből ismerős. Keserű költő volt tehát? Emberi lénye nem erről tanúskodott: figyelmességét nem lehetett fölülmúlni, sohasem udvariassági gesztus gyanánt gyakorolta ezt a figyelmességet, szívében igazi emberszeretet lakozott, amely mindig személyes és személyhez szóló érzelmeket jelentett,
Erdőrészlet (olaj/vászon, magántulajdonban)
26
sohasem elvont, pusztán általános jóindulatot. Verseit is a világ iránt érzett testvéri részvét és szeretet hatja át, akkor is, ha egy elhagyott kutyáról vagy egy árva macskáról beszélt. Azonosulni tudott a világgal, a természettel, a szolidaritásnak és a részvétnek abba az evangéliumi körébe, amelyben költészete megszületett, mindenkit és mindent belevont. Szomorú tapasztalatait és a belőlük fakadó keserűségét a sztoikusok letisztult bölcsességével és humanizmusával győzte le. Munkásságát kételyei ellenére is az írástudó erkölcsi és művészi felelősségtudata vezérelte. Megbecsülte a leírott szót, szentnek tekintette a költői hivatást, emberi méltóságának legfőbb zálogát a létrehozott műben találta meg. A költészetben keresett ös�szeköttetést idegen kultúrákkal, a szomszédos népek kultúrájával is, ezért tolmácsolta oly sok szeretettel a világirodalom nagy alkotó egyéniségeit, közöttük a román költészet jeles mestereit. Elvonultan élt, magányban dolgozott, sohasem vágyott kitüntetésekre. Nem hivalkodott munkájával, mégis önérzettel szólt arról, amit létrehozott, mintha a költői önszemlélet dolgában is a sztoikusok tanítását követte volna. A hosszú távon érvényes erkölcsi, illetve művészi érték létrehozásában találta meg életének értelmét, egyáltalán az alkotó munka igazolását. Számomra, aki több évtizeden át kísérhettem személyes közelből életének és munkásságának alakulását, szinte hihetetlen, hogy most születésének századik évfordulójára emlékezünk. A mögöttünk maradt évszázad rettenetes tragédiákkal, csalódásokkal, veszedelmekkel terhelte meg a magyarság történetét. Kevés vigasztaló tényező akadt, ilyen a költészet is, ilyen Jékely Zoltán emberi és közösségi tragédiákkal terhes, mégis erőt adó, felszabadító költészete.
Pomogáts Béla
Jelenések – Jékely Zoltán Magamba zárkózottan, becsukom az ajtót – nem óhajtok személyt, se híreket; őrá gondolok. Ama bizonyos értelem arra jó, hogy bármikor jelenlévővé tehessük a vágyat legalább – valaki, valami után. Van rá lehetőség, hogy elhitessük magunkkal, miszerint értelem és hit kölcsönösen megfelelt egymásnak, s egy ilyen örökség a szakadatlan aránytalanság, a szűnni nem akaró katasztrófák dacára is: megtalálta-megtalálja benne az Arányt. Elolvastam előbb külön-külön („Az erdőn járt, ruhája tüske-tépett, mohát tiport, vágott egy jó botot”), majd összegyűjtött verseit – már az én lábam is „támolyog, édes teher alatt roskadva lépked” –; kiolvastam Jékelyt(!). Borzongató elégiával jön az éjszaka... Megannyi élő és halott társammal ülök a kőpadon. A mélyből nyirkos levegő száll ránk. És Ő? Száz év múltán megtérhet-e végképp haza?... Menekülés volt? Vagy sötét kaland a rögtönzött rövidzárlatok a szétszóratás és szétszakadás (szétszakítottság) elől. Ma is érthetetlen, hogy megúsztad (!)... Hírneved, verseid hangulata friss és tiszta, akár emlékeid – s az emlékezőé. Mikor a tartósított őrület, mikor csak az araszoló óvatosság; amikor nem volt választási lehetőség, csupán egy véletlenszerű vak villámlással kettészakított eszmélet; midőn csak nemzettöredék-esély, csak nagyapai hagyomány, krónikus kedvetlenségbe veszőn. Midőn az árulással felérő homály... Te kérded, Uram, vagy teszed is? (Egyes teóriák, morbid korok tükörelmélete szerint az emberagyat a jólét tette tönkre.) De hát a lélek?... Valaki más vagy, egy csont és bőr alak a fotel fél felében ül el-elmélázva, tenyerébe ejtett fejjel... Zuhanok feléd, hisz annyi minden köt Hozzád, csak apróságokból szőtt semmi választ el egymástól. (Sekélyes sorsképleteket kreált mesterségesen – Kassán is ezt láttam utoljára: az együtt-élés bizonytalansága! –, mint semmitmondó tárgyak, vadhajtások a kivágott egészséges törzsekhez képest.) Ki sejtené: elég egy szélütésnyi bántás – hogyha már sehol a fejseb? * Örökös búcsú és visszatérés az övé... Hova? Ugyanoda(!) Póz és mesterkéltség nélküli líra. Formai tökély, mondogatjuk. Habár a nyugatosok utódja, de eredeti benne minden zarándoklás egy elveszett birodalom felé – (mielőtt aktualizálást gyanítana valaki, olvassa el Szerb Antal telitalálatát az ifjú poétáról). Kolozsvár és Nagyenyed! Szín és veretesség harmóniája; elégiák a néhai diák álomkertjéről, a megtartó Kúria- vagy templomrom árnyékában. De hová lettek a sérülések?... (Költőnek lenni ma
is kalandorság; normálisnak kinyilvánított közegben némelykor elmarasztaló diagnózis.) Hajdani derék férfiak pazarló ifjúsága, ereje, őrjöngő vággyal, vérrel itatott föld. Bölcsődalként zsong a levegő, jó hallgatni; ilyenkor a föld alatti fortyogás, a puszta látóhatár moccanása is kivehető üzenet. Egy véletlenen múlik – a természet éppolyan könyörületes, mint amilyen könyörtelen –, ha netalán jelentéktelenebb marad valaki, mint bármelyik elem. Tiszta és céltalan természet – a Tiéd! (mint amikor megszülettél). Csupasz szőlőkarója megélt, szüret utáni borzongás! A lélekben még időnként nyár van... Utak térben s időben – meg nem áll soha kétely s gondolat (a halál is azt környékezi meg, ki végképp magára maradt). Pirkadatig még őriz mostoha kedvünkben is e ház – esküdj reá, hogy mandarin-méreg nem hatol a repedezett, vén mennyezet alá. Megannyi megrettent, tönkresilányított emberpéldány ma is. Persze, kockázatos lehet közöttük élve, ha végletes sejtelem élt benned – miként Jékelyben a második nagy háború idején is: hogy az a repülőgép, egy idegen város fölé érve, le fog zuhanni. Keze a magasban, már intene feléje! Csak lent, a szülőföldben zsúfolódó sírhantokra ne kelljen gondolnia – lám, akiket felültettek volt a halál szárnyaira, jó korán!
Lászlóffy Csaba Csendélet (olaj/vászon, magántulajdonban)
27
Híres erdélyi magyarok (1000–1990) Októberi évfordulók
28
Krüger Aladár (Nagyvárad, 1878. okt. 1. – Aplnachdorf, 1952. nov. 15.): ügyvéd, politikus. Jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen végezte. Nagyváradon folytatott ügyvédi gyakorlatot, ugyanott tíz évig szerkeszti a Tiszántúl c. napilapot. 1920-ban Bp.-re került, és egy ideig a katolikus szellemű Új Nemzedék szerkesztője volt. Később abbahagyta az újságírást, ügyvédi irodát nyitott. 1926-ban képviselőnek választotta a biharnagybajomi választókerület. Jogi tanulmányokon és publicisztikai műveken kívül költeményeket is írt: A régensség a magyar közjogban (Nagyvárad, 1905); Az általános választójog kérdése Magyarországon (Bp., 1908); A magyar nagybirtokról (Bp., 1908); Orgonaszó (versek, Bp., 1913). Kristóf György (Sáromberke, 1878. okt. 2. – Kolozsvár, 1965. okt. 15.): irodalomtörténész, egyetemi tanár. Egyetemi tanulmányait Kolozsváron és Bp.-en végezte. 1903-tól Szászvároson tanár, majd 1922-től a kolozsvári egyetem tanára. Sokat fáradozott azon, hogy a román közönség előtt népszerűsítse a magyar irodalmat. A Pásztortűz c. irodalmi és tudományos folyóirat főmunkatársa, a Petőfi Társaság tagja volt. Művei: A magyar mithológia klasszikus eposzainkban (Kolozsvár, 1904); Arany László s a magyar politikai költészet (Kolozsvár, 1905); Megjegyzések az esztétika módszeréhez (Kolozsvár, 1910); Petőfiés Madách-tanulmányok (Kolozsvár, 1923); Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője (Kolozsvár, 1924); Jókai élete és művei (Kolozsvár, 1925); Báró Eötvös József utazásai Erdélyben (Kolozsvár, 1932); Istoria limbii şi literaturii maghiare (Cluj, 1934); Királyhágón inneni írók Erdélyben (Kolozsvár, 1942); A két Bolyai (Kolozsvár, 1947). Gombos Ferenc Albin (Ambrózfalva, 1873. okt. 3. – Bp., 1938. dec. 25.): történetkutató, az MTA tagja (l. 1925, r. 1937). Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott végezte. 1898-tól Brassóban, 1905-től Bp.-en középiskolai tanár, 1934-ben nyugalomba vonult. Főleg középkori hazai és egyetemes történettel, forráskiadással foglalkozott. 1901-től szerkeszti a Középkori Krónikások c. sorozatot, 1912–1913-ban a Századok c. folyóiratot, 1938-ban a Szent Istvánemlékkönyvet. Álnéven szépirodalmi és ifjúsági műveket is írt. – Művei: Az 1437-ik évi parasztlázadás története (Kolozsvár, 1898); Catalogus fontium historiae Hungariae (I–IV. Az Árpád-korra vonatkozó hazai és külföldi forrásszövegek gyűjteménye, Bp., 1937–1943). Gaál Sándor (Gogánváralja, 1883. okt. 4. – Sepsiszentgyörgy, 1972. júl. 28.): hadmérnök, fizikai szakíró. 1908-ban szerzett diplomát a bécsi Hadmérnöki Akadémián, majd hivatásos katonatisztként dolgozott. Az I. világháború után Déván egy műszaki vállalat társtulajdonosa lett. A II. világhá-
ború után Alsócsernátonban telepedett le, 1949-től Sepsiszentgyörgyön a helyiipari vállalat mérnökeként dolgozott, emellett tanított. – A két világháború közötti időszakban Angliában, Franciaországban és Németországban járt tanulmányúton, s korának modern fizikai szakirodalmát is módjában volt áttekinteni. 1927-ben a Die Naturwissenschaften c. folyóiratban a Lorentz-transzformációnak a relativitáselvtől való függetlenségéről értekezett, majd e gondolatsort továbbfejlesztve írta meg a Lorentzcsoport alaprendszereiről szóló munkáját, amely azonban kéziratban maradt. 1929-ben elsőként foglalkozott a kaszkádgyorsítók elvével. (A ciklotron működési elvéről az első komoly publikáció 1931-ben jelent meg, amelyet 1939-ben Nobel-díjjal jutalmaztak, az első proton-gyorsító pedig 1931-ben épült meg, amelyért 1951-ben adtak Nobel-díjat.) Az utóbbi témakörben írta meg A kaszkádcső. Hozzájárulás az atommagroncsolás problémájához c. dolgozatát, amely tanulmány német változatának megérkeztét a Zeitschrift für Physik 1929. májusi számában igazolják vissza, de maga a dolgozat mégsem jelent meg e periodikában. – Emellett más műszaki problémákkal is foglalkozott, s 1961-ben univerzális forgódugattyús készülékére szabadalmi oltalmat kapott. Kéziratos hagyatéka részben a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban, részben a csernátoni falumúzeumban, valamint Nagybányán található. Mihályi Károly (Dés, 1808. okt. 6. – Nagyenyed, 1880. jún. 14.): tanár, pszichológus, református lelkész, filozófiai író, az MTA l. tagja (1865). A hallei és göttingeni egyetemen tanult, 1835-től dési lelkész, 1844-től nagyenyedi tanár. Zeneszerzéssel is foglalkozott. – Művei: Származtató philosophia (Kolozsvár, 1864); Kísérlet, felelni lélektani alapon az ismerettan fő kérdéseire (Pest, 1867); Svada romana (nyelvkönyv, Kolozsvár, 1874); Erkölcsi rajzok az emberi természetről (prédikációk, Nagyenyed, 1887). Eisikovits Mihály (Balázsfalva, 1908. okt. 8. – Kolozsvár, 1983. jan. 13.): zeneszerző, zenetörténész. 1928–1933 között a kolozsvári konzervatóriumban zeneszerzést tanult, 1933-ban jogi doktorátust szerzett. 1935-től Temesvárott, 1945 után a kolozsvári magyar konzervatóriumban és Művészeti Intézetben tanított, 1946-tól a kolozsvári Gh. Dima Zeneművészeti Főiskola tanára, 1950–1953 között igazgatója. 1948–50-ben a kolozsvári Állami Magyar Opera igazgatója. Nevéhez fűződik a kolozsvári Magyar Opera együttesének megszervezése és a népoperák előtérbe állításával kialakított repertoár. Az ellenponttan oktatás korszerűsítése érdekében jelentős pedagógiai tevékenységet fejtett ki, több könyve és tanulmánya jelent meg e témakörben. A Román Népköztársaság Állami díjjal tüntette ki (1957). – Művei: Mese a kecskéről (meseopera, 1953); Régi erdélyi magyar táncok (zenekari mű, 1956); A csodálatos kút (zenei mese, 1960); Tavasz a Kárpátokban (szimfonikus költemény, 1959); Békekantáta (vegyeskar, zenekar, 1949); Román táncszvit
(hegedűre-zongorára, 1955); Gyermek- és vegyeskarok; zongoraművek, madrigálok modern román költők verseire, dalok Ady Endre, Radnóti Miklós, Weöres Sándor verseire. Sághelyi Lajos (Temesvár, 1893. okt. 11. – Bp., 1975. dec. 29.): tanár, tankönyv- és pedagógiai szakíró. Tanítói oklevelet szerzett (1912), s a temesvári elemi iskolában tanított (1912–14). Az I. világháborúban katona, leszerelése után a bp.-i Állami Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolán magyar–német–történelem–földrajz szakos tanári oklevelet nyert (1919). Polgári fiúiskolai tanár, majd egyik polgári leányiskola helyettes igazgatója volt. A bp.-i Pázmány Péter Tudományegyetemen bölcsészdoktorrá avatták (1923). Tanulmányi felügyelő a tankerületi főigazgatóságon (1934–47). Szerkeszti az Országos Polgári Iskolai Tanáregyesületi Közlöny (1927–33), az Üvegesek Lapja c. szaklapokat (1927–46). 1945 után a dolgozók általános iskolájában és technikumában igazgató, illetve tanár nyugdíjazásáig (1958). Polgári iskolai tankönyvek, didaktikai, módszertani tanulmányok és cikkek szerzője. 1955–56-ban az Oktatásügyi Min. megbízásából általános iskolai kísérleti nyelvtankönyvet írt. – Művei: A magyar polgári iskola hatvan éves múltja (Bp., 1929); A németországi középfokú gyakorlati iskolázás szervezete (tanulmány, Bp., 1929); Ausztria és Svájc polgári iskolái (tanulmány, Bp., 1930); A magyar üvegesipar története (Bp., 1938); A nyelvhelyesség tanítása a székesfővárosi polgári iskolákban (Bp., 1939); Gyakorlati útmutató a földrajz tanításához (Bp., 1943); Az üvegmívesség könyve (Bp., 1948); Üvegezés (Szilasi Ferenccel, Bp., 1959). Jancsó Miklós (Kolozsvár, 1868. okt. 14. – Kolozsvár, 1930. júl. 19.): belgyógyász, egyetemi tanár. 1893-ban tanársegéd a kolozsvári belklinikán. 1901-ben magántanár, 1902-től adjunktus. 1911-től a belgyógyászat ny. r. tanára. Jelentősek a maláriaplasmodiumra, a saválló baktériumokra, az arzenobenzol biológiai hatására vonatkozó kutatásai (Tanulmány a váltóláz parasitáiról. Bp., 1906). Baritz Árpád (Dés, 1913. okt. 14. – Bp., 1982. aug. 19.): gépészmérnök. 1939-ben szerzett diplomát a temesvári műegyetemen. 1941-ig Romániában élt. 1941–1945-ben Csepelen a Weiss Manfréd Gépgyárban dolgozott tervezőmérnökként. 1945-ben megbízták a Csepeli Üveggyár megszervezésével, melynek üzemvezető főmérnöke lett. 1949-től a zagyvapálfalvi üveggyárban dolgozott főmérnökként. 1952-ben az Építésügyi Minisztériumban a Finomkerámia- és Üvegipari Igazgatóság iparági főmérnöke lett, majd a Beruházási Igazgatóságon, később a Műszaki Fejlesztési Főosztály szilikátipari osztályán dolgozott. 1967-ben a Szilikátipari Központi Kutató és Tervező Intézetbe került. 1966-tól 1975-ig a Szilikátipari Tudományos Egyesület főtitkárhelyettese volt. Főként üvegipari technológiák gépesítésével és az építőanyag-ipar távlati fejlesztésének kérdéseivel foglalkozott elméleti munkáiban. Lőrincz Ferenc (Bálványosváralja, 1898. okt. 15. – Bp., 1986. máj. 15.): orvos, mikrobiológus, parazito-
lógus, egyetemi tanár, az orvostudományok doktora (1956). Orvosi tanulmányait a kolozsvári egyetemen kezdte 1919-ben, majd a szegedi tudományegyetemen 1924-ben szerzett oklevelet. Egyetemi pályafutását a Ferenc József Tudományegyetem Szövet- és Fejlődéstani Intézetében kezdte, majd a Kórbonctani Intézetben volt tanársegéd. 1926-ban megszerezte a törvényszéki orvosi oklevelet, 1934ben a laboratóriumi szakorvosi képesítést. 1928ban az Országos Közegészségügyi Intézet adjunktusává nevezték ki. Megszervezte az OKI kórszövettani és parazitológiai osztályát. Őt tekintik a magyar humán parazitológia megteremtőjének. 1934-től a bp.-i egyetemen parazitológiából magántanár. 1936ban a Szegedi Tudományegyetem közegészségtani és kórtani tanszékén egyetemi tanár. 1940–1942 között a Kolozsvárra visszaköltözött Ferenc József Tudományegyetem Közegészségtani Intézetét vezette és az egyetem Orvosi Karának prodékánja. 1943– 46-ban Bp.-en az OKI igazgatója. 1946-tól az Országos Kémiai Intézet tudományos tanácsadója, majd kísérletügyi főigazgatója, 1948-tól mikrobiológiai és húsipari osztályának vezetője, 1950-től 1959-ig az Országos Mezőgazdasági Ipari Kísérleti Intézet (OMIKI), majd az ebből alakult Konzerv-, Hús- és Hűtőipari Kutatóintézet húsipari osztályának vezetője volt. 1959-től az akkor alapított Országos Húsipari Kutatóintézet igazgatója 1970. évi nyugalomba vonulásáig. A Húsipar c. folyóiratnak alapítója és a folyóirat szerkesztő bizottságának haláláig tagja volt. A Magyar Parazitológusok Társasága 1964. évi megalakulásakor az elnökség tagjává választotta, 1967-től elnöke, 1972-től t. elnöke. Közreműködött a társaság folyóiratának, a Parasitologia Hungaricának a megalapításában (1968), a szerk. bizottságnak haláláig tagja volt. Tudományos és szakirodalmi munkásságának eredményeit – kötetben megjelent művein kívül – 171 dolgozatban publikálta. Balassa János-díjjal (1935), Mészáros Károly-díjjal (1939), Sigmond Elek-emlékéremmel (1965) tüntették ki. A szegedi egyetem díszdoktora (1980). Aszódy János (Arad, 1908. okt. 16. – Bukarest, 1976. nov. 24.): újságíró, szerkesztő. 1926-tól hivatalnokként dolgozott Temesváron, majd a Korunk, a Független Újság és a Brassói Lapok munkatársa volt. 1945-től az Igazság, 1947-től a Viaţa Sindicală c. lap főszerkesztője. 1948–1950-ben az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó nemzetiségi osztályán a magyar alosztályt vezette. 1957-től 1969-ig a Korunk bukaresti szerkesztőjeként dolgozott. Politikatörténeti tárcái jelentek meg A Hét c. lapban és különböző magyar és román napilapokban. – Fontosabb művei: Így kezdődött (Temesvár, 1934); Petőfi, poetul domniei poporului (Bukarest, 1949); Szaúd-Arábia és az arab petróleum (Bukarest, 1957); Égő víz. A kőolaj története (Bukarest, 1959); Láthatatlan ellenség (ifj. r., Bukarest, 1962); Akcióban az Interpol (Bukarest, 1969); A pokol zsoldosai. Az idegenlégió (Bukarest, 1979). Koós Ferenc (Magyarrégen, 1828. okt. 18., a keresztelés napja – Brassó, 1905. nov. 21.): református
29
Őszi táj (olaj/vászon, magántulajdonban)
30
lelkész, emlékiratíró. Szolgadiák a marosvásárhelyi Református Kollégiumban (1840–48). A szabadságharc után diák és köztanító Marosvásárhelyen. Részt vett a Makk-féle összeesküvésben (1851); letartóztatták, de szabadon engedték. Lelkész s a magyar református iskola tanítója Bukarestben (1855–69), lakása a szabadságharc bujdosóinak egyik menedékhelye volt. Kiadta és részben írta a Bukaresti Magyar Közlönyt (1860–61). Végigjárta a csángó falvak egy részét (1858), az egyházkerület, a falvak, a lélekszám s a használt egyházi nyelv szerint kimutatást készített róluk. Tanítóképzői tanár, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) brassói fiókjának elnöke (1885–94). Több társaság, egylet, élete alkonyán a brassói magyar szabadkőműves páholy tagja volt. Több ezer cikket, tudósítást, napi jegyzetet írt, cigány és román népmeséket, olasz elbeszéléseket fordított; V. Goldişsal tankönyvet írt az erdélyi román iskolák számára (1903). Emlékiratai forrásértékűek. – Munkái: Cigány népdalok és mesék gyűjteménye (Brassó, 1903); Életem és emlékeim 1828–1890 (I-II., Brassó, 1890). Barth József (Táblás, 1833. okt. 19. – Nagyszeben, 1915. júl. 29.): evangélikus lelkész, flórakutató. A medgyesi tanítóképzőben tanult. Muzsnán, utóbb Medgyesen tanító, majd 1861-től Kisekemezőn, 1864-től nyugdíjazásáig, 1907-ig Hosszúaszón lelkész. Erdély flóráját kutatta, több, addig nálunk ismeretlen növényfajt fedezett fel, számottevő herbáriumot gyűjtött. – Művei: Herbarium Transsylvanicum. Die Laubmoose Siebenbürgens (I–II., Brassó, 1871–73); Herbarium Transsylvaniciam. Die Flechten Siebenbürgens (Brassó, 1873). Lugosi Béla (Lugos, 1883. okt. 20. – Hollywood, 1956. aug. 16.): színész. 1910-ben a Szegedi Nemzeti Színházhoz, 1911-ben a Magyar Színházhoz, 1912ben a Nemzeti Színházhoz szerződtették. A Star-filmeknél – Olt Arisztid néven – több filmben játszott. 1919-ben, a Tanácsköztársaság idején vállalt aktív szereplése miatt emigrált. Előbb Bécsben és Berlinben, 1921-től az USA-ban élt, ahol főként grandguignol filmekben játszott. Magyar filmek: Az ezredes (1917), Az élet királya (1917–19), Casanova (1918–19), „99” (1918). Külföldi: Az utolsó mohikán (1923), A
Morgue utcai gyilkosság (1931), A halálcsók (1932), A vámpír visszatér (1943), Fekete álom (1956). Cserei Mihály (Csíkrákos, 1668. okt. 21. – Nagyajta, 1756. ápr. 22.): történetíró. Székely birtokos nemes, átmenetileg Thököly híve (1690), de 1691-től végig a Rákóczi-korban is a Habsburgok oldalán viselt állami tisztségeket (csíki főkirálybíró, tartományi biztos stb.), 1721-től Nagyajtára visszavonulva az 1661–1712 közti időszak erdélyi történetét írta meg protestáns transzszilvanista, de Habsburg-barát szemszögből. Családi és egyéb feljegyzései is maradtak. – Műve: Historia (kiadta Kazinczy Gábor, Pest, 1852). Ávéd Jákó (Gyergyószentmiklós, 1843. okt. 24. – Gyulafehérvár, 1922. jan. 19.): tanár. A pesti egyetemen matematikát és fizikát hallgatott; tanári oklevelet 1877-ben szerzett a kolozsvári egyetemen. A gyulafehérvári, csíksomlyói, majd ismét a gyulafehérvári főgimnázium tanára, 1894–1901-ben igazgatója; 1883-tól egyben a gyulafehérvári ipariskola és kisdedóvó igazgatója. 1875-től a gyulafehérvári meteorológiai, 1889-től az árvízjelző állomást is vezette. A Gyulafehérvári Közlöny munkatársa, a Gyulafehérvár c. hetilap felelős szerkesztője (1888-tól). – Karcolatok Gyulafehérvár város jelenéből (Gyulafehérvár, 1880) c. könyve jelentős. Erőss József (Csíkszereda, 1868. okt. 26. – Sepsiszentgyörgy, 1932. nov. 7.): történész. A középiskolát Csíksomlyón végezte. 1892-től Kolozsváron járt egyetemre, ahol latin–történelem szakos tanári diplomát szerzett. Gimnáziumi tanár Gyulafehérváron és Csíksomlyón, 1909-től 1929-ig Kézdivásárhelyen. Történeti tárgyú cikkei a Közművelődés c. lapban jelentek meg. – Fontosabb munkái: A székelyek története (Kézdivásárhely, 1913); Ágyúöntő Gábor Áron (ifj. színmű, Kézdivásárhely, 1914); Háromszék telepedési története (Sepsiszentgyörgy, 1929). Zilahi-Kiss Károly (Zilah, 1838. okt. 28. – Buda, 1864. máj. 15.): újságíró, kritikus. 1857-ben került Pestre az egyetem jogi karára. Erdélyi lapokban kezdte meg újságírói, kritikusi munkásságát. 1860ban Bécsben tanult. Tüdőbaját sokszor próbálta gyógyíttatni Ausztriában és Olaszországban. Megismerkedett kora jelesebb íróival, Gyulai Pállal, Kemény Zsigmonddal, Vajda Jánossal. Később kritikáiban szenvedélyesen szembefordult Gyulai Pál nézeteivel és irodalompolitikájával. 1863-ban a Magyar Sajtó, 1864-ben a Fővárosi Lapok munkatársa. – Kiadásban megjelent: Zilahi-Kiss Károly munkái (I–II., Dömötör János életrajzi bevezetésével, Pest, 1865); Zilahi-Kiss Károly Válogatott művei (Válogatta és a bevezetőt írta Vargha Kálmán, Bp., 1961). Bánffy Dezső (Kolozsvár, 1843. okt. 28. – Bp., 1911. máj. 24.): miniszterelnök. Családjával főként Kolozsvárott élt, a gimnáziumot és a jogot is itt végezte. Államtudományi tanulmányait Berlinben és Lipcsében folytatta. A Szabadelvű Párt tagja. 1875ben Belső-Szolnok, majd Szolnok-Doboka vármegye főispánja, kíméletlenül elnyomta a nemzetiségi mozgalmakat és az ellenzéki pártokat. 1892–95-ben a képviselőház elnökeként is kifejezetten pártpoliti-
kát folytatott. 1895. jan. 14-től 1899. febr. 26-ig az ún. szürke kabinet miniszterelnöke. Kormányzásának ideje a nemzetiségek erőszakos magyarosításáról és a parlamenti ellenzéknek, különösen az 1896-i választásokon történő letörését eredményező intézkedéseiről nevezetes. Az általa alkalmazott nyílt erőszak tömeg-felháborodást és az ellenzéki pártok támadását váltotta ki. A parlamenti obstrukció a kormányt törvényen kívüli (ex-lex) állapotba, őt lemondásra kényszerítette. Bukása után főudvarmesterré nevezték ki. 1904-től az általa szervezett ellenzéki Új Párt vezetője, lemondva főudvarmesteri méltóságáról, ismét képviselővé választatta magát, élesen támadta a Tisza-kormányt. Csatlakozott az ellenzéki szövetséghez, 1906. márc.-ban azonban kivált a koalícióból. – Művei: A magyar nemzetiségi politika (cikkgyűjtemény, Bp., 1902); A horvát kérdésről (Bp., 1907). Kelemen Béla (Csíkkozmás, 1913. okt. 28. – Kolozsvár, 1982. dec. 8.): nyelvész, szótárszerkesztő, egyetemi tanár, a filológiai tudományok doktora. A kolozsvári egyetemen 1935-ben szerzett tanári oklevelet román nyelv és irodalomból, mellékszakként a romanisztikát és a latin nyelvet végezte el. 1945-ig a kolozsvári római katolikus főgimnázumban tanár, közben 1941–44-ben főigazgatósági szakelőadó. 1945-től a Bolyai Tudományegyetemen adjunktus, majd docens, a tanulmányi ügyek főtitkára. 1950-től a Kolozsvári Nyelvtudományi Intézetben nyugdíjba vonulásáig, 1978-ig osztályvezető, a román–magyar és a magyar–román szótárak főszerkesztője. Közben 1957-től 1968-ig a kolozsvári egyetem román nyelvtudományi tanszékén tanár. Tagja a Cercetări de Lingvistică és a Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények szerkesztő-bizottságának, az utóbbinak 1964-től helyettes felelős szerkesztője. Fő kutatási területe a lexikográfia és a lexikológia. Vezetése alatt évtizedeken keresztül jelentek meg román– magyar és magyar–román nagy-, közép-, iskolai és zsebszótárak. Közreműködött a román nyelv szótárának (Dicţionarul limbii române) és az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkálataiban, nyelvművelő kézikönyvek szerkesztésében is. Foglalkozott a modern nyelvelméletekkel, a statisztikai módszerekkel. Magyarra fordított Bălcescu, Sadoveanu és Delavrancea műveiből. – Fontosabb művei: Noţiuni generale de gramatica română (Bukarest, 1957); Helyesírási tájékoztató (Gálffy Mózessel és Márton Gyulával, Bukarest, 1969); Magyar helyesírási szótár (szerk. Balogh Dezsővel, Gálffy Mózessel és Szabó T. Attilával, Bukarest, 1974). Nagy Károly (Kisborosnyó, 1868. okt. 29. – Kolozsvár, 1926. febr. 16.): református püspök, egyházi író. Nagyenyeden a teológiai fakultáson 1890-ben szerzett oklevelet. Egy évet Marburgban, egy évet Utrechtben töltött. Visszatérte után Brassóban, majd Nagyenyeden lelkész. 1895-től a kolozsvári református teológiai fakultáson tanár. 1908-tól az erdélyi református egyházkerület főjegyzője, 1918-tól püspöke. Szerkeszti az Erdélyi Protestáns Lapokat, majd a Református Szemlét. – Művei: Kálvin teológiája (Nagyenyed, 1895); Keresztyén vallástan (I. rész,
Nevető ember (olaj/vászon, a Györkös Mányi Albert Emlékház tulajdona)
Kolozsvár, 1899); Kálvin mint dogmatikus és etikus (Emlékezés Kálvinról, Bp., 1909). Hóry Farkas (Kótaj, 1813. okt. 30. – Magyargyerőmonostor, 1872. okt. 25.): költő. A kolozsvári református teológián tanult. 1839–40-ben segédlelkész Kolozsváron. 1840-től haláláig Magyargyerőmonostoron lelkész. Verseit 1840-től kezdve közölték a korabeli folyóiratok. Balladáival, különösen népdalaival több pályadíjat nyert. 1858-ban kötetben is kiadta verseit (Költeményei, Kolozsvár, 1858). Szentmihályiné Szabó Mária (Ottomány, 1888. okt. 31. – Leányfalu, 1982. jún. 24.): író. Iskoláit Debrecenben végezte, majd újságíróként kezdte pályáját Kolozsváron. Az Erdélyi Helikon körül kialakult írómozgalom tagja volt. Bp.-re költözve a Magyarság c. lap munkatársa lett, az Új Időkben is publikált. Műveit erős vallásosság jellemzi, a nagy történelmi nőalakok életútját, valamint a múlt század kialakuló magyar polgárságának, értelmiségének sorsát rajzolta meg regényeiben. Tagja volt az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Szigligeti Társaságnak, a Petőfi Társaságnak, a Ráskai Lea Irodalmi Társaságnak és a Pen Clubnak. – Művei: Felfelé! (r., Bp., 1925); Magamtól másokig (elb., Kolozsvár, 1926); Appassionata (Kolozsvár, 1926); Sorsok és akarások (elb., Debrecen, 1928); Háztűznézőben (r., Kolozsvár, 1930); Irén évei (r., Bp., 1933); Éva (r., Bp., 1934); Emberé a munka (r., Bp., 1935); Istené az áldás (r., Bp., 1936); Lorántffy Zsuzsanna (r., Bp., 1938); Örök társak (r., Bp., 1938); Zrínyi Ilona (r., Bp., 1939); Szabad hazában (r., Bp., 1940); Az élet muzsikája (r., Bp., 1940); Magvetők (r., Bp., 1941); Érik a vetés (r., Bp., 1942); Aratás (r., Bp., 1943), Ember születik (r., Bp. 1947). A Magyar életrajzi lexikon alapján összeállította
KUTI MÁRTA
31
