Szigorúan ellenőrzött vonatok – Kritika és élménybeszámoló Egy közeli vasútállomáson kacérkodnak, a szomszédban egy várost bombáznak – mindezt egy időben. Hiába, az ember már csak ilyen. A Szigorúan ellenőrzött vonatok nem csak azért keltette fel az érdeklődésem, mert a leírásból áradó kettősség magához lakatolta a figyelmem, hanem mert ismerősen csengett a cím, csak épp az nem rémlik, honnan. A körülbelül két órás, egyetlen felvonásban lezajló stúdióelőadás játékideje pont ideálisra sikeredett, különösen az olyan fiatalok szemszögéből, akik türelme és figyelemfenntartó képessége egy kétórás mozifilmhez van igazítva. A történet bőven belefért ebbe az időbe; nem volt se túl gyors, se túl lassú. Amint beléptem a terembe, fél percet elidőztem a díszlet tanulmányozásával, ami nem volt túl sok, de az előadás hangulatát tökéletesen visszaadta. A leghátsó sorban telepedtem le, és először féltem, hogy a színdarab legjobb pillanatairól lemaradok, mert vagy nem hallom, vagy nem látom rendesen, de már a mű kezdetekor pozitív csalódásban volt részem. A színészek játékában ezúttal sem kellett csalódnom, öröm volt nézni, mennyire át tudták magukat adni az általuk formált karakternek. A készítők ezúttal érdekes – és véleményem szerint kissé rizikós – módszert alkalmaztak a színdarab felépítésére, de állták a maguk elé görgetett akadályokat. A színészek – jelmezcsere nélkül – egyszerre több szerepbe bújtak, és felváltva a narrátor szerepét a magukra vállalták. Mivel nem túl hosszú színházlátogatói pályafutásom alatt ilyennel még nem találkoztam, először kapkodtam a fejem, de aztán hamar rám talált a felismerés. A történetben különösen az nagyszerű, hogy a háborús helyzetek ellenére az emberek magánélete nem szívódik fel, ugyanúgy érheti őket szerelmi bánat, eshet csorba a férfiasságukon, továbbra is megszállottan szerethetik a madarakat, vagy épp a formás fenék és a pecsét kombinációját. Az egyszerű díszlethez még annál is egyszerűbb eszközök párosultak; például a főhőst, Milost ért tragédia és a rúzzsal szemléltetett felvágott erek, ami tökéletesen enyhítette a komor hangulatot, és egy kis mosolyt csalt a néző arcára. A történetbe iktatott humorral csak annyi volt a probléma, hogy párszor elfeledtette velem, hogyan kell levegőt venni, aztán rám tört a felismerés, hogy tulajdonképpen egy tragédián nevetek. A zene alapját pusztán egyetlen művész biztosította, amihez többnyire keserédes éneklés társult, ami emlékeztette a nézőt arra, hogy a szereplők bár látszatra jól szórakoznak, mégiscsak egy háborús időszakban élnek. A koreográfia fergeteges volt; a közös kerítésfestés és a tánc a létrával, ami biztos, hogy ellentmond a fizika törvényeinek, a tánc a fásli közreműködésével, amin a gyorsan érő fiatalok nevettek a leghangosabban, valamint a hordó, ami miatt örömmel töltött el a tény, hogy az idősek is mennyire jó formában tartják magukat. Különösen tetszett, hogy a zeneművész nem csak az alaphangulatot biztosította a darabhoz, hanem valóban részt vett benne. A karaktereket hamar megkedvelte a néző, hétköznapi problémáikkal könnyen lehetett azonosulni. A legutolsó pár percben együtt reménykedtünk a főhősért, holott a műfajból kiindulva mind sejthettük, hogy a váratlan fordulat bekövetkezte után a tragikomédiából tragédia lesz. Ezúttal függönyleeresztés nem volt, a darab befejezte után kettősségérzéssel hagytam el a színházat. Az idei széria zárására tökéletes volt; a darab lendületes volt, unatkozni talán csak az unatkozott, aki nem értette meg a történetet. A humor rendkívüli módon felvidított, míg maga a cselekmény végkimenetele pontosan az ellenkező hatást gyakorolta rám. Kicsit még emésztgetnem kellett, de aztán oda jutottam, hogy bátran nyúlok a Szigorúan ellenőrzött vonatok filmváltozata után is. (Tóthi Adrienn 11.b)
Kritika: Szigorúan ellenőrzött vonatok Az elmúlt két évben bérlettel vettem részt a Csiky Gergely Színház előadásain. Idén, azonban személyes okok miatt nem váltottam bérletet, de amikor adódott ez a lehetőség, hogy egy bérleten kívüli előadásra elmehessek, rögtön jelentkeztem. Nem is bántam meg, hiszen azok szerint is, akik minden előadáson ott voltak, ez volt a szezon legjobbja. A színházba érkezés pillanatától izgatottak voltunk, éreztük, hogy ez egy nem szokványos előadás lesz. Már akkor meglepődtünk, amikor a megszokott nézőtéri székek helyett a színpadon összeállított lelátóhoz vezettek bennünket. Az előadás nyitánya roppant érdekesre sikeredett. Milos a pirosan világító szemafor tetején ülve rögtön magához ragadta az ember figyelmét. A kezdeti feszültség a darab előrehaladtával fokozatosan eltűnt. A humoros jeleneteken egy emberként nevettünk fel. A képkeretek szerepe a darabban zseniális ötletnek bizonyult. Ki gondolta volna, hogy egy keret egyszerre lehet ablak, jegyzetfüzet, tálca, de még bomba is? Mi biztosan nem. A létrás jelenetet szintén ötletesnek találtuk, lélegzetvisszafojtva figyeltük, vajon Milosnak és Másának sikerül-e állva maradniuk. Mindezek ellenére, az én személyes kedvencem mégis a narráció volt. Imádtam, hogy minden szereplő kivette a részét a mesélésből, ettől vált az egész sztori még hitelesebbé. Bár az egész történet alatt rengeteget nevettünk, az utolsó jelenet sokak szemébe könnyeket csalt. A mű vége bemutatta, milyen borzalmakra is képes a háború. Összegezve tehát, mégis azt kell mondjam, egy nagyszerű élménnyel tértem haza. Vincze Bence, 11.b
Milos itt van, Milos ott van, mit játszik most?... Mindig mondja, mit érez, mitől fél, mire számít. Olyan gyorsan történnek a dolgok, hogy én a néző alig győzöm követni az eseményeket. Furcsa volt fölmenni a színpadra, de egy pillanatra átérezhettem azt a varázst, amit a színész, amikor a színpadra lép. (Be kell vallanom, csak későn „esett le” , hova is jutunk.) A díszlet praktikus volt, de nem volt szép. Szerintem közülünk mindenki az erotikus részekre volt kíváncsi, mert többen látták a filmet, és meséltek róla. Jujj, milyen lesz, hogy oldják meg? De amikor elkezdődött az előadás, már nem erre figyeltem. (Vagy nem csak erre.) Sokszor izgalmasabb volt az, amit mondtak, mint az, amit csináltak. Bár ez sem teljesen igaz, mert sok érdekes megoldást láttam. Tetszett az, ahogy a létrával bántak. Mintha az is egy szereplő lett volna. Milos és Mása szerelmi jelenete szórakoztató volt, de az állomásfőnökön nem tudtam nevetni. Ő olyan céltalannak tűnt. A lényeg, hogy nagyon jó volt az előadás, szerintem, aki megnézi, az egy tartalmas estén vesz részt. Genye Gabriella, 8.a
Nagyon kíváncsi voltam a kaposvári színház előadására. Hogy fognak előadni bizonyos részeket a darabban…? Mivel már láttam filmen a művet, ezért nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok az eseményeket illetően. Az előadást a nagyszínpadon nézhettük végig kényelmesen. A díszlet és a jelmezek nagyon ötletesek és hitelesek voltak. Mintha egy igazi vasútállomáson játszódott volna. Hiányoltam a hangeffektusok közül a vonat zakatolását. Kicsit összezavartak a nagy időbeli lépések, az ismétlődő jelenetek. A szereplők hitelesek voltak. Az, hogy egy színész több szerepet játszott, számomra kicsit zavaró volt. Amire nagyon kíváncsi voltam, azok az erotikusabb részek. Szerencsére a történetnek megfelelően minden erotikus részt eljátszottak, ha jelzésértékűen is. Tetszett az is, ahogy ugyanazzal a díszlettel többféle eseményhelyszínt is megjelenítettek. Szerintem az előadás szenzációs volt! Aki megnézi, az nem csalódik. Kóczán Zsófia, 8.a Szigorúan ellenőrzött élmények
Beülünk a nézőtérre és kíváncsian figyeljük a díszletet. Persze tudjuk, nagyjából miről szól a darab, mert a tanárnőnk előzetesen elmesélte a történetet, mégis a meglepetés erejével hat a látvány. Úgy érezzük, megérkeztünk egy időtlen térbe, ahol bármi megtörténhet. Rögtön magához vonzotta a tekintetemet a színtér közepén álló lámpa, sejtettem, hogy ennek még fontos szerepe lesz. Aztán megjelentek a szereplők, és először az egyformaság tűnt fel, aztán a karakterek különbözősége, amelyeket ezekben a nagy egyformaságban megformáltak. Az álmos cseh kisváros figurái sorra színre léptek, elbűvölve a közönséget a kacagtatóan tragikus sorsokkal. Torokszorító, ahogyan Fehér László csetlik-botlik a színpadon, érzékeltetve a fiatal fiú érzelmi válságát. Kapaszkodót és példaképet keres, kiutat a csalódásból. Szép lassan felsejlik előttünk az ő kis életének minden lényeges mozzanata, melyek végül a szomorú befejezéshez vezetnek. Ahogyan a színészek különböző alakok bőrébe bújva vezetne minket a történet fonalán, sokszor el sem tudjuk dönteni, min sírunk és min nevetünk. Az összhang lélekemelő. Ahogyan figyelnek egymásra, egy percig ki nem esve a ritmusból, a profizmus bizonyítéka. Az egyéni alakítások különösen értékesek, és mivel egységes egésszé állnak össze, hálásak vagyunk érte, hogy ott ülhetünk a nézőtéren, őket figyelve. Lenyűgöző Hunyadkürti György bohóckodása a hordóval, komoly fizikai teljesítmény. Kelemen József minden megmozdulására felkapjuk a fejünket, minden szót hallani akarunk, minden mozdulatát látni szeretnénk. A létra-jelenet vetekedhetne akár a klasszikus erkélyjelenettel is, annyira finom, annyira megrázó a két fiatal egymásra találása a megható dalszövegben. A létra mint jelkép számomra azt üzente, ott volt a lehetőség, hogy az egekbe jussanak a szerelem által, és ennek kudarcos kimenetele vitte rá a fiút az öngyilkossági kísérletre, illetve az, hogy nem tudta, nem tudhatta,
hogy a lány szerelme töretlen maradt iránta. Milos mindig többet akar, igazi férfivá szeretne válni, és ebben talál példaképre Hubicka úrban, aki viszont az alfahím szerepét játssza. Amikor Milos az állomásfőnök feleségétől kér segítséget, szerepet kapott a fásli, amit Csonka Ibolya tekergetett a lábára, nagyszerű rendezői ötletnek bizonyult. Feltűnt nekem a rúzs, amely több jelenethez is kellett, sebhelyeket alkottak vele, ismét kiderül, hogy egy egyszerű tárgy mennyi jelentést hordozhat magában. Kíváncsi voltam a pecsételős jelentre is, mert az ugye híres/hírhedt, és elámulva láttam, mennyire finoman, ízlésesen oldották meg. Apró, leheletnyi trükkök kellettek csak hozzá, amelyek élvezhetővé tették a jelenetet. Szvetnyik Kata roppant tehetséges fiatal színésznő, méltó tagja lehet a kaposvári társulatnak. Milos férfivá válását is két síkon követhettük nyomon, az egyik az erotikus élmény, a másik a hősies cselekedet. Németh Mónikával olyan párost alkotott Fehér László, amelynek elhittük, hogy így megtörténhet a dolog. Sziporkázó poén az is, amikor ezt követően még virtusban is lepipálja Hubickát a tanítványa. A hőssé válás folyamata sem egyszerű, de érthető. Milos, aki vágyainak egyik részét beteljesítette, képes odafigyelni arra is, mi lehet a közös érdek. A tragédia bekövetkezik, szinte tudhatjuk, hogy szükségszerű, hiszen az egyik ezt megelőző jelenetben szinte festményhez hasonló élőképben ábrázolták a színészek az egyéni sorsok útvesztőjét, amikor a holtak személyes tárgyai között kutakodtak. Fehér László esetlen fiúból hőssé érett férfivá lesz, és az ő igazi tragédiája az, hogy nem tudja kiélvezni ezt az állapotot. A halála nem hiábavaló ugyan, mégsem jön el a katarzis, mert mi, a nézőtéren ülő diákok, bár tudjuk jól, hogy így szól a történet, mégis más sorsot szántunk volna neki. De nem jöhet el mindenkinek a boldog befejezés. Rozs Tamás zenei kísérete szerves része az előadásnak. Kitűnő ötlet bevonni őt egy-egy jelenetbe. Háy János dalszövegei tökéletesen tükrözik a darab szereplőinek lelkivilágát, a hol rekeszizmokra ható, hol pedig szívet szorító szövegek méltó kiegészítői a darab szövegének. Véget ért az előadás, és az osztálytársaim csak akkor jöttek rá, hogy végig a színpadon ültünk, amikor felment a hátsó függöny. Ennyire jó volt a történet, ennyire lekötött bennünket az előttünk zajló cselekmény. Számomra mindig óriási élmény a kaposvári színházi előadás, különösen, ha ennyire közel vannak hozzánk a színészek. A színházi élményt nem pótolja semmi, ezért érzem magam szerencsésnek, hogy a részese lehetek. Fegyveresi Dalma, 8.a
Kritika a Szigorúan ellenőrzött vonatok c. előadásról Sosem írtam még kritikát színházi előadásról, de ha jobban belegondolok másról sem. Nem igazán szeretem kifejteni a véleményem több mondaton keresztül, de ez alkalommal megemberelem magam, és a „Nagyon jó volt.” egyszerű mondatot kicsit kibővítem. Ebben az évben nem vettem színházbérletet –amit ez után az előadás után meg is bántam-, de amikor megüresedett egy hely örömmel jelentkeztem, hogy szeretnék menni, mert már hiányzott a színházba járás élménye. A színház épületében meglepődve pislogtam, amikor nem a szokásos ajtók vártak minket, hogy átlépve azokon a megszokott nézőtéren foglaljunk helyet, hanem egy lépcsősor felé lettünk terelve, majd onnan egy ismeretlen helyiségbe lyukadtunk ki. Számomra az egy új élmény volt, hogy a színpad, és a lépcsőzetesen emelkedő nézőtér ilyen közel volt egymáshoz, a színészek pedig mondhatni az első sorban ülők orra előtt játszottak. Szerencsére a barátaim és én a legfelső sorokban foglaltunk helyet, így magunknak könyvelhettük el a legjobb helyeket. A mögöttünk tátongó „szakadék” azért egy kicsit megrémített és csak reménykedni mertem, hogy nem fog senki és semmi megjelenni mögöttünk az előadás alatt, ezzel a szívbajt hozva ránk, de ha ez be is következett volna, szerintem én akkor sem vettem volna észre, annyira lekötött a darab. Magáról az előadásról csak annyit tudok mondani, hogy fantasztikus volt. Nem számítottam énekre és zenés kíséretre, de néhány dalnak olyan fülbemászó dallama volt, hogy sokáig nem is tudtam kiverni őket a fejemből. Nagyon tetszett, hogy a zenészt is bevonták a darabba, így nem csak a zenei tehetségével villoghatott, hanem a színészi képességeit is megcsillogtathatta, még ha csak egy perc erejéig is. A színészek egytől-egyig kiválóan alakították a szerepüket. Már nem emlékszem pontosan minden jelenetre, de a kedvencem az volt, amit a főszereplő és a kedvese egy létra közreműködésével adott elő. Mindvégig azon csodálkoztam, hogyan képesek egyensúlyban maradni, miközben mozognak is. Biztosan rengeteget gyakorolhatták, de ez meg is látszott, remekül sikerült jelenet volt. A létráról nekem eszembe se jutott volna, hogy lóként is lehet alkalmazni. A képkeretek, amit a darab során többször is alkalmaztak, szintén nagyon ötletesek voltak. Egy másik jelenet, ami igazán megmaradt bennem, az volt, amikor a szemüveges, idős úriember elmerült a hordóban. Ekkor eszembe jutott, hogy ugyanez történt az egyik kedvenc énekesemmel is, annyi különbséggel, hogy ő nem tudott kimászni a hordóból… De az úr remekül megoldotta, szuperül ki tudott mászni, amiért halkan meg is tapsoltam, mert, hogy én nem lettem volna rá képes, az is biztos. A vicces jelenetek sokszor csaltak mosolyt az arcomra, amiért külön hálás vagyok, főleg, hogy egy rosszul indult napot sikerült a színészeknek feldobniuk a végére. Az előadás végeztével tudtam, meg, hogy mi mindvégig a színpadon voltunk. Először nem akartam elhinni, ám amikor már egyre többen bizonygatták, két dolog fogalmazódott meg bennem: vagy mindannyian hazudnak, vagy tényleg a színpadon volt az előadás, csak nekem nem tűnt fel, de amikor kifelé mentünk, már elhittem nekik. Ez is egy újabb élmény, amivel büszkén dicsekszik az ember, hisz nem mindenki mondhatja el, hogy egyenesen a színpadról nézhetett végig egy darabot. Összegezve az egészet, rég volt már részem ilyen remek és színvonalas előadásban. Remélem, hogy máskor, amikor ismét meglátogatom a kaposvári színházat, ehhez hasonló szuper előadásban lesz majd részem. Készítette: Müller Ivett 11. B
