KRITIKA - 2007. december
Zalán Tibor
Tasnádi, Phaidra-átiratok, Krétakör 2. (körüljárások, rendszertelen tűnődések)
Hippolütosz figurájának elmozdításában a mitológiától, azt hiszem,Tasnádi István merészkedett a legmesszebbre. Testi létében az ő Hippolütosza egészen egyszerűen betegesen finnyás. Gondolnám, a túlzott finnyásság is kezelhető betegségként, hiszen testi-lelki kínokat és viselkedési kényszerformákat eredményez. Persze a valószínűsíthetően latens homoszexualitást mint a szexualitás elodázásának, elkerülésének okát, az ő esetében sem zárhatjuk ki. Annál inkább nem, mert testi-lelki jó barátja, Szaurusz, a szuperhím, a testet öltött baszógép egy Phaidrával való összecsapását, melynek a tulajdonképpeni tétje az lenne, hogy Szaurusz szerezze meg Phaidrának a fiút (ezt Szaurusz meg is tenné, ha Phaedra hagyná magát "kisámfázni" általa), a következő talányos mondattal zárja le: Most már csak az a kérdés, hogy melyikünk töri be - te vagy én. Hippolütosz minden verzióban szűz - nőtől. (A megszorítást Enquist miatt kell tennünk, a fentebbi fejtegetés okán.) Az antik szerzőknél ez egyszerűen megmagyarázható Artemiszhez való vonzódásával. Vadászik, járja a természetet, saját testébe szerelmes, illetve az életmódjába. Lefordítva valamelyest, addig gyötri testét tornával, vadászattal, erőkifejtést igénylő életmozgásokkal, amíg az egyéb testi, mondjuk, nemi szükségletek eltompulnak, és a fáradtság egyfajta kielégülésélményt okoz a számára. Racine-nál már elmozdul ez a statikus helyzetpont, a szűz, nők iránt egyébként nem érdeklődő fiút megérinti és Ariciához köti valamifajta szerelem. Enquist Hippolütosza hideg fejjel hideg házassági megállapodást köt az ő Ariciájával, melyben fel sem merül a testi kapcsolat, a házastársak majdani közös szexuális élete, utódnemzése stb. Tasnádi egészen beviszi Hippolütoszt az erdőbe, ha nem is a saját, kényelmes mitológiai rengetegébe. Sajnos az előadás ezt a részét a drámá(k)nak lerövidítve használja, holott kitűnő alak- és jellemteremtő mondatokat ad Hippolütosz szájába a szerző. Az ő szűz fiúja irtózik mindentől, ami testi, ami testiség. Utálom, ha valaki a piszoárba dobja a csikket. [.] . nem nagyon kedvelem, sőt, utálom a testnedveimet. Végtelenül lealacsonyítónak érzem szervezetem bizonyos funkcióit. Viszolygást vált ki belőlem az anyag, amit a vesém termel, az emésztés folyamatának egyéb végtermékeiről nem is beszélve. Utálom, hogy naponta többször ki kell engednem magamból a metabolikus folyamatokból származó aminosavakat, a használhatatlan száraz maradványokat, a karbamidot és a kreatinint. Ugyanakkor bámulja azokat, akik mindezt természetesnek tekintik. A testőréről beszél, akit meglesett. Vizel, szarik. Imponáló volt, ahogy csinálja. Lezserül, hogy úgy mondjam, mindenféle gyanús eredetű mentálhigénés skrupulus nélkül egyszerűen belevizelt abba a kagylóba. Teljesen magának értetődőnek vette szervezete biológiáját, szórakozottan és különösebb elfogódottság nélkül szemlélte, ha szemlélte, bélsarát, ami, mint megfigyeltem, napi rendszerességgel, de csak napi egyszer, reggeli után került kibocsátásra, frissen és ruganyosan, mondhatni, ideális állagúan. Mitől határolja el magát Hippolütosz, és mit bámul? A saját testiségét negligálja, a másik testiségét megbámulja. Saját természetellenességét elfogadja, a másik természetességét viszont egyenesen csodálja. (Megjegyzendő, hogy férfitestőrét lesi meg.) Utálja a testiséget, a testiség kínos és mindennapi, így közönséges részét, de szívesen és áradón beszél róla. Ez arra enged következtetni, hogy Tasnádi Hippolütosza olyan erős gátlásokkal terhelt, amelyek egy mások számára vállalhatatlan életformába kényszerítik. Ezen valamelyest enyhíthet az a kétségtelen sugallata a darabnak, hogy Hippolütosz még alig felserdült fiatal férfi, mentálisan pedig nyilvánvalóan a kiskamasz szintjén rekedt meg. Olyan kamasz, akivel az apja nem foglalkozik, ráadásul folyamatosan frusztrálja a nagy hős és a közötte feszülő különbség, megfelelésképtelenség, anyja nincs (szerelmet megtagadó, de elhárítani nem tudó amazon volt, akit a tulajdon apja ölt meg a mostohaanyjával kötött házassága vigalmán), mostohaanyja pedig, mivel érzelmileg megengedhetetlen szinten tud vele csak érintkezni,
rossz óvásokban részesíti: Fontos, ha még időben megtapasztalod / A páros élet múló élveit, miben, / miközben párzó állattá lealjasulsz, / a másik lénybe oltva felderenghet régi istenrészed. / És fontos, hogy kibírjad majd a semmit, / mikor lecsillapult az indulat. / Ne roppantson meg akkor semmiképp / A teljesség helyén támadt üresség. Jellemző a magát szüntelenül analizáló, így szinte folyamatosan modoros és keresetten fogalmazó fiatalember válasza: Nem tervezem, hogy bármely testrészemet / Behelyezem bármely más lény tetszőleges / Testnyílásába, hogyha erre céloztál, anyám. Kamaszságára utal Szaurusz is, amikor azt mondja Phaidrának, hogy Hippolütosz saját kezével kúr, akár egy kiskamasz. Hippolütosz, bár nem sok kedve van hozzá, Szaurusznál tapogatózik a szerelem mibenlétéről, saját bizonytalanságát, illetve félelmét osztja meg a nagy tapasztalttal, amikor afelől tapogatózik, miben is áll a szerelem, illetve mennyire nehéz kielégíteni egy nőt. De a dolog merőben praktikus az ő részéről. Nem érdekel a dolog, mechanika meg biokémia az egész. Csikló, vagina, hüvelyváladék, makk, here, fitymafék, dülmirigy, ondózsinór, barlangos testecskék. na nem, ez neked való - mondja fel Szaurusznak a biológiaórán tanultakat. De az érdeklődésnek távolabbi célja van: Előbb-utóbb kénytelen leszek reprodukálni magam. Ezzel az aszexuális, gyáva és minden tapasztalattól eleve irtózó fiúval akar kapcsolatot kialakítani Phaedra. Ő az ellentéte a hippolütoszi tartózkodásnak, eltartásnak. Már első találkozásuk is erotikus sokk volt a nő számára. Thészeusszal történő házasságkötésük lakomáján a szőke kisgyermek, Hippolütosz egy kiskanállal autókázik az asszony combján. Végül - nyilván öntudatlanul - beparkol mostohaanyja bugyija alá, be egészen. A nő a nap hátralévő részében vaginájában hagyja a kiskanalat a hideg fémérzettel együtt, ami csak akkor esik ki onnan, amikor a férje éjjel letépi róla a ruhát. Különös, mondhatni, perverz találkozás, de ebben a kis jelenetben Tasnádi egy egész majdani család-sorstragédiát villant fel. A nő, aki szerelemből megy hozzá a hős Thészeuszhoz, esküvője napján találkozik azzal a kisfiúval, aki élete nagy szerelme lesz, és a fiú akkor és ott megteszi azt, amit felnőve nem tud, vagy nem akar megtenni: behatol a nőbe, és maradandó emléket, bizonyos értelemben örömöt, gyönyört okoz neki. Érdekes, ehhez hasonló altesti tapasztalat éri Enquist hősnőjét is, amikor először találkozik Hippolütosszal. Egy perc volt az egész / én gondolkodni sem tudtam / a vér leszállt hasamba / úgy elnehezült és az ölem melegen lüktetett. Ezzel a szexuálisan normális, normálison az egészségesen túlfűtöttet értem, Phaidrával kellene a gyáva és menekülő Hippolütosznak testi kapcsolatot létesítenie. Kettejük ismeretében nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez nonszensz. Azt, hogy mindezeket, a lélek legbensőbb rétegeiben elraktározott szorongásokat, vélelmeket, vágyakat, averziókat el tudják mondani a szereplői, Tasnádinak terepet kell biztosítania számukra. Egy palota nem kerete az efféle beszédnek. Egy pszichoanalitikus fehér kanapéja igen. Ez a helyszíne a darabnak, és meg kell mondjuk, szerzői - társulati - telitalálat. Egy ilyen csavar esetén már végképp értelmét veszíti a kérdés, hogy Tasnádi átír vagy megír egy Phaedrát. A szertartásembernek (analitikus, pap, DJ, orvos) mindent el lehet mondani. El kell mondani. Ki kell beszélni. Mondjuk ki! Fölvethetjük, hogy Euripidész ismeretében csöppet sem meglepő, hogy pszichoanalitikusi kanapéra ülteti a szerző a szereplőit. Hiszen valamennyien deprimáltak, hasadtak, terheltek, őrültek. Ha csak ennyit tesz, már akkor is egy új, teljesen eredeti darab lehetőségeit teremtette meg. Szerencsére Tasnádi nem áll meg itt. Nemcsak alkalmazza, de használja is az analitikus kanapéját. A szereplők itt bátran megnyithatják mélytudatukat, leáshatnak olyan mélyre, amilyen mélyre egyébként nem tudnának, vagy nem mernének. A párhuzamos kibeszélés nemcsak írói bravúr, de hihetetlenül erős színházi jelenlét is. Tasnádi olvasatában Phaidra teljesen magányos. Nincs mellette Oinone, nincsenek barátnői, teljesen magára van utalva. Férje és fia lennének, lehetnének a támaszai, de férje már harmadik éve magatehetetlen élőhalott, agyhalálkárosult, kómavéglény. Már csak a halálára várnak. Ez a szerencsétlen csont- és húshalmaz azonban mindvégig (megébredéséig) jelen van a színen egy kórházi tolókocsira fektetve. Meg lehet fricskázni az orrát, kölcsön lehet venni a zsebéből a cigarettáját - jelenléte kizárólagosan testi ottlét. Finom és pontos áttétele ez a mitológiai Thészeusz-történetnek. Ott társával együtt az alvilág foglya. Perszephonét akarták kiszabadítani örök fogságából, de rajtavesztettek - hozzájuk nőtt a kő, amire leültek. Itt is a halottak birodalmában vesztegel Thészeusz, hiszen nincs a (fel)világra vonatkoztatható emberi gesztusa vagy lehetősége, körülötte, az ő teljes kizárásával, zajlanak az események. Ugyanakkor azzal, hogy testi jelenlétével a szereplők közé helyeződik, beleékelődik a helyszínbe, passzívan ugyan, de részt vesz a cselekmény menetében, állandó fenyegetést,
fenyegetettséget és kényszeremlékezést, emlékkényszerítést jelentve számukra. Phaidra tehát egyedül van. Nincs mellette a Dajka, aki máshol Oinone néven illetődik még, akinek legalább el lehetne mondani szenvedéseinek okát. Legalább elmondani. Akitől tanácsot lehetne esetleg kérni. Biztatást vagy megerősítést. Arról már nem is beszélve, hogy Oinone nemcsak a kommosz címzettje azokban a verziókban, amelyekben szerepel, hanem olykor aktív részese mind Phaedra, mind pedig Thészeusz történetének; előzőt arra biztatja, vallja be érzelmeit Hippolütosznak, ezzel együtt vállalja fel a helyzetet (Szégyenletes, de szép szavaknál hasznosabb, / és jobb a tett, ha életed megmentheti, mint / a tiszta név, amelyre büszke vagy s megöl), utóbbinak egyenesen maga sugallja, hogy a fiú erőszakosan közeledett távollétében a feleségéhez. Így aztán a vállalás bűne és felelőssége is részben, illetve átmenetileg megoszlik kettejük között. Racine-nál Oinone öngyilkos lesz, mivel magára kell vállalnia a teljes rágalmazás aljas bűnét és felelősségét, ráadásul Phaedra elborultságában vagy talán lelke időnyerése céljából - minden rossz okozójául jelöli meg őt, és ezt követően gyakorlatilag megátkozza. Az már más kérdés, hogy Hippolütosz halálának bejelentésekor Phaedra összeroppan, és bevallja hazugságát - illetve, Enquistnél, gúnyosan vágja a férje szemébe, hogy akit a tenger istenével megöletett, azt szerette, a fiút, és azért rágalmazta meg, hogy visszautasított szerelméért boszszút álljon. Ez utóbbi motívum teljességgel hiányzik Tasnádi darabjából. Így aztán, természetesen, Phaidra is életben maradhat, aki maga vallja meg szerelmét Hippolütosznak, igaz, részegen. Visszautasítása sem elsősorban a morális felháborodás története. Hippolütosz válasza a magát kiadó szerencsétlen nőnek kevésbé szakszerű, mint az előzőekben bármikor lehetett, ha testiségről volt szó. Nem baszlak meg, anyám, öreg vagy. Nem hiszem, hogy elhangozhat ennél súlyosabb ítélet nő számára egy fiatal férfi szájából. Hol vagyunk már Seneca felháborodott Hippolytusától, aki nem csak a bejelentésen nyomja fel az agyát két okból is, először, hogy valaki a szüzességét akarja érinteni, másodszor, hogy a tulajdon nevelőanyja vall neki szerelmet, de még ahhoz is van erkölcsi ereje, hogy visszautaljon Phaedra családjának mitológiai vétségéhez: ó, szörnyfogamzó anyja vétkén túltevő, még romlottabb leánya. Meglepő, hogy a legtöbb mitológiai motívumot könnyedén kezelő, elhagyó vagy áttételekben megjelenítő Tasnádi ehhez a bikaügyhöz milyen erősen vonzódik. Sőt, amíg a Phaedra-munkákban csak utalások vannak Phasziphaé bűnére (ismét csak Aphrodité.!), addig itt nem csak felidéződik, de meg is kettőződik ez a bűn Phaidrán keresztül. A darab egyik legexpresszívebb monológjában Phaidra elmeséli, hogyan hágja meg anyját a fiatal bika, aki egy Daidalosz által készített fatehén nyílásán keresztül hatol bele az asszonyba. A dolgot önnön súlyán és extremitásán túl esetünkben az teszi félelmetessé, hogy a kis (gyereklány) Phaidra szintén benne van a fatehénben, sőt, ő nyúl a bika hasa alá, hogy annak hímtagját bevezesse fölhevült anyjába. Onnan, az ondótól maszatos lyukon keresztül nézi a bikát a hágás csúcspontján tilóval megölő véres arcú és semmit sem értő apját. Phaidra tehát ebben a verzióban anyja bűnében a segéd szerepét vállalja, tölti be. Ez a jelenet mindkét általam olvasott változatban azt a jelenetet váltja, melyben Hippolütosz Szauruszon végrehajtja a rá kimért tizenöt korbácsütést. A jelenetek rendjét nyilván az a logika gerjeszti, hogy az erőszak és testiség együttes látványa váltja ki Phaidrából az állatias szerelem és az állat meggyilkolása aktusának a felidézését. A Krétakör előadásában azonban ez a jelenet áttevődik a darab csúcspontja tájékára (ha van ilyen, ha nincs, az események megsűrűsödési helyére), mégpedig oda, ahol Szaurusz megerőszakolja Phaidrát. Schilling logikája is tökéletesen működik, hiszen az idősödő nő végre megkapja, amire vágyott, a fiatal testet, még ha erőszakos formában is kényszerítik rá, még ha nem is annak a szerelmes férfinak a testét kapja meg, akihez szerelemmel vonzódik. Az aktushoz így tehát mocsok, maszat kapcsolódik, a meztelenül bámészkodó és videózó Hippolütosz jelenlétével is, aki tulajdonképpen levezényli anyja megerőszakolását. Mindez együtt megalázóbbá, ugyanakkor feltehetőleg addig nem ismert izgalmaktól felkorbácsolttá teszi a különös párzási jelenetet. Az említettek és Szaurusz állati létezése joggal hívják elő a borzalmas-kéjes-izgalmas-bűnös hajdani eseményt. Szaurusz egyébként azért szenvedi el a büntetést, mert megerőszakolt (az ő kifejezésével megbaszott) egy lányt, akit Phaidra az Isten szűz szolgálatára szánt. A bika is tudattalan erőszakot követ el Pasziphaén. Avagy, amilyen állatias "természetességgel", mindenfajta morális szempontot kikapcsolva elégíti ki ösztöneit Szaurusz a lányon, akit megkíván, ugyanolyan tudattalan a bika ágaskodása is a fatehén fölött. De mindkettőt büntetés követi. Szaurusz esetében a büntetést, a tizenöt korbácsütést, Phaidra szabja ki (Thészeusz, távolabbról apja szerepébe lépve). Előbb azonban, engedve a sértett lány kívánságának, a
herélés mellett dönt. (A herélés mozzanata Enquist Phaidrájában is megjelenik, de hangsúlyosabb formában: Phaidra ott Thészeuszra emeli a kését, aki férfiúi jogaival akarván élni, maga alá parancsolná a feleségét, ám az jelzi neki, herélés lesz az akció vége, ha nem áll el a parancsától.) A büntetés gesztusát Tasnádi Phaidrája ugyan összekapcsolja feminin megokolással is - ha a férfiak mindent megengedhetnek maguknak, akkor a nők is megtehetik ugyanezt, és ha megtehetik, akkor valamiképpen első gondolatuk a férfiak kiherélése lesz és lehet - de ez csak lefedése a benne lakó erőszakkal szembeni iszonyatnak. Ennek nem mond ellent, hogy az erőszakra ő is erőszakkal válaszol, de esetében már a hatalom gyakorlásának mindenképpen kéjes érzeteiről is szó lehet. Az anyabűn emlékezetleírását a következő, látszólag jelentéktelen mondatokkal zárja a királyné: Látom apámat. a fatehénből. Látom a maszatos lyukon át. Áll. Kezében a kétélű tiló. az arcán alvadt vér. nagyon buta arcot vág. Az arca. Thészeusz arca. És ezen is el kell gondolkodnunk. Az újabb apró, valójában jelentős Tasnádi-elmozdítás. Mi köze is lehet Thészeusznak ehhez az egész bikaügyhöz? Sem a végső verzióban, sem a színpadi változatban nem találunk erre utalást. Viszont a drámakötetben közölt műben szerepel egy rendkívül fontos, mind a végső változat, mind a színpadi előadás értelmezéséhez valójában nélkülözhetetlen Phaidra-monológ. Phaidra a Minotaurosz, azaz féltestvére barlangjában. Mindig balra. minden elágazásnál balra. csak balra. egyre mélyebbre. a közepe felé. Fülledt. nagyon fülledt. és sötét. Ott állt. A falnál. A bikafejű. Nem láttam, csak éreztem. A szagát. A bűzt. Iszonyú bűzt. A húgod vagyok. Rám rontott. Ledöntött. Hasra fordultam, kapartam magam a kijárat felé. A fáklya leesett, begyújtotta a mocskos szénaalmot. Megláttam az árnyékát a falon. Az iszonyat lebénított. Belém hatolt. Tasnádi itt nem kevesebbre vállalkozik, mint az anya bűnét felülvétkeztetni Phaidrával. Az anya egy bikával paráználkodik (tettének súlyából mindenképpen sokat levon az a tény, hogy férjét, Minoszt Zeusz ugyancsak bika képében nemzi anyósának, a bűn tehát még családban marad.). Phaidra azonban a testvérszerelem vétségébe esik, ami talán súlyosabb vérfertőzés, mint egy állat megkívánása és testbe történő beengedése, befogadása. Noha, mint a visszaemlékezésből kiderül, erőszakról van szó, és nem kívánásról. Tasnádi itt a kört kétfelé zárja be. Egyrészt Phaidra nőiségében eltiprásának, az elszenvedett vérfertőzésnek az iszonyata és bűne irányába. Másrészt visszakapcsolunk Szaurusz vétségéhez, az erőszakhoz. A férfi megteheti, hogy vágyát és gerjedelmét úgy és akkor oltsa ki, amikor kedve támad rá. A nő nem, a nő legfeljebb ennek az elszenvedője, áldozata lehet. Phaidra valamit vissza akar adni abból, amit ő már nem kaphat vissza - másnak. Talán nem is visszaadni akar, csak elégtételt, megszégyenítést. Kései elégtételt. Thészeusz arca azért is emlékeztethet a bikanászt felfedező Minosz király arcához, mert az ő férfibüszkeségének is el kell szenvednie egy feleségén esett incestust, ő is megöli az erőszakot elkövető bikafejű szörnyet (ha nem is konkrétan ezért), akinek azonban csíráját a felesége már a méhében hordja. Így tolódik tehát Thészeusz arca Minoszéba, Phaidráé Pasziphaéjébe, így tol össze egy létező mítoszt egy létrehozott mítosszal Tasnádi, teremtve ezzel egy, az eredetinél izgalmasabb, szerkezetileg bonyolultabb, hatásában komplexebb új mítoszgyűrűt. Így kerül a történetbe - a színpadi megvalósulásban mindenképpen szervetlenül - a Minitaurosz-figura. Elődje - nagybátyja - egy labirintus mélyén bolyongott, feltehetően erőszakolta és zabálta a szüzeket és ifjakat, amíg Thészeusz el nem pusztította. Ő szelídebb szörnyszülött, némiképp debil is, így büntetlenül csírának, köcsögnek, kreténnek nevezheti őt Szaurusz, aki rangban természetesen jóval alacsonyabb szinten áll nála. (Szaurusz persze téved, netán Tasnádi kever össze valamit, sőt az is lehet, én tévedtem el a sok verzió labirintusában, amikor Hippolütosznak azt mondja, félig közös vele szaros génállományod, tudniillik a kis szörnyetegé, hiszen csakis a Minotaurosz erőszaktevéséből származhat a Minitaurosz, és mint ilyen, nem lehet Thészeusz fia, tehát génállományának semmi köze Hippolütoszéhoz.). Szelídebb szörnynek tűnik fel abban is, hogy csak a mobiltelefonjára letöltött labirintusjátékok folyosóin bolyong. (Szellemes áttétel, egyúttal hátborzongató kortorztükör, hogy a labirintusjátékban Minitaurosz Thészeusz és a Minotaurosz a nevelőapja és az apja küzdelmét modellezheti első szinten, a második szintre elérve pedig már Hippolütosz amazon anyjának Thészeusz általi megölését elevenítheti meg. Nem véletlen, hogy Hippolütosz államellenes szoftvernek minősíti a játékprogramot, amit hatalomra jutása után azonnal be akar zúzatni.) Phaidra feltehetőleg gyűlöli Minitauroszt, hiszen erőszakkal ültette méhébe szörnyű testvére,
ugyanakkor, mivel kihordta és megszülte, ragaszkodik is hozzá. Minitaurosz nagyon emlékezteti az embert a jövő számítógépes-mobiltelefonos őrültjeire, akik már csak egy virtuális életben képesek létezni, az élet számukra legfeljebb feladatok és kombinációk sokasága, akik számára már nem létezik a külvilág, vagy ha igen, akkor csak a zavar tényezőjeként. Érzéseik nincsenek, mert nem is voltak, és nem is lehettek. Amikor Phaidra megpróbálkozik azzal, hogy érdeklődést mutasson Minitaurosz játéka iránt, így valójában gyermeke lelkivilága felé tesz ismerkedő gesztust, a miniszörnyeteg nem hajlandó odaadni neki a játékát, azaz, nem hajlandó kiadni magát, így verekedni kezd vele. A színpadi verzióban a verekedésnél súlyosabb a helyzet, ott a fején lévő bukósisakkal (vagy a nyakán lévő, bukósisakra emlékeztető szörnyfejjel) szabályosan megerőszakolja az anyját, ami nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy az átok sokszorosan teljesedik be Phaidrán. Én is megismerem hát házunk végzetét, / Vesztünkbe rohanunk. S nem fékezhetem magam mondja Seneca drámájában a hősnő. Ott még nem hihette, hogy öngerjedelménél sötétebb és súlyosabb beteljesülését kell elviselnie a családra mért isteni büntetésnek. A Tasnádi-verzióban immár testvére és gyermeke is beléje hatol, megerőszakolja. Ebből a nézőpontból - és a jelenben ható szenvedéstörténetből - válik irgalmatlanná a magát özvegynek képzelő nő tiszta szerelmi vágya, vágymegnyitása, vágymonológja mostohafia, Hippolütosz iránt és felé. Phaidra féktelen és reménytelen szerelmének tárgya, aki egyben ellenfele is, itt keményebb, mint bármelyik más verzióban, annak következtében, hogy a szerző valójában kettéhasította a figurát. Verziójában Hippolütosz a lélek megtestesítője, aki feltételezhetően csak pszeudotestet hord magán, vagy megfordítva, csak azért van teste, hogy legyen hol laknia a lelkének. Teste valójában mindössze lélekhordozó test, létezése asztrállétezés, ezért is fél mindentől, ami érintené, mindentől, ami emberi, hiszen az ember nembeli létformája az érintkezés, ezért tartja lealacsonyító mozzanatnak például az ürítést (a szexuális kiürítést/kiürülést is), a testnedvek létezését és létezési formáját. Az ő valódi teste, Tasnádi olvasatában (vagy inkább csak az enyémben?), Szaurusz, akinek, mint a darab elején kimondatik, nincsenek érzései, kizárólag a test birtoklására, fenntartására, jóllakatására, élvezeteinek megszerzésére képes, csak és kizárólag abban érdekelt. Ezért lehet az, hogy Szaurusz hatol bele Phaidrába, éppenséggel Hippolütosz intenciójára és helyett, erőszakot téve a nőn, míg Hippolütosz igazi (impotens) voyeaurként, magát lemeztelenítve, videóra veszi a jelenetet. A leselkedő és a cselekvő én találkozásának, egyesülésének nagy pillanata - egy szexuális tárgyon - a jelenet. Ezen a pontján a drámának a fiúnak valójában azt kellene mondania, mégiscsak megbaszlak, anyám. De nem a te akaratodból történik meg. És nem a te örömöd szerint. Nem mondja, csak/de kimondatik. Ráértődik. Pedig, ők ketten, anya és mostohafiú, akár barátok, társak, szövetségesek is lehetnének. Például mindkettő származása meglehetősen gázos, és ez a szigorú mitológiai kasztrendben eleve egymás mellett jelöli ki a helyüket. Phaidra családján átok ül, a fékezhetetlen szenvedély őt éppúgy gyötri, akár az anyját egykoron. Őt sem emberhez taszítja a szerelem istennője által ráküldött végzetes szenvedély, hanem egy emberszerű lényhez, aki egy másik nézőpontból állat - steril állat, egy harmadikból pedig egy még nem kész ember, akinek a tisztasága nem erény, bár azt csinál belőle, hanem gyávaság és tapasztalatlanság. Hippolütosz anyját tulajdon apja öli meg, ráadásul a mostohaanyjával kötött házasságuk lakomáján. Hippolütosz is terhelt, anyai örökségként magán kívül képtelen emberi testhez vonzódni (ezért gyengül le Racine Phaidra-drámája a Hippolütosz-szálon, melyen ugyanis szerelemre lobban Arica iránt.), így természetesen testiségben csak az öngerjesztés és önfertőzés állapotáig képes eljutni. Amíg Phaidrának feltehetőleg anyakomplexusa van, addig Hippolütosznak apakomplexusa. Két pólus ők, két féllétezés, melyek hiányzó felei éppen a másik meglévőségeivel töltődhetnének be, ha lehetne ilyet elképzelni. Természetesen nem lehet. Avagy mégis? Tasnádi ezt mondatja Phaidrával a nagy vallomásmonológban: Egyszóval míg te bennem tükröződsz, / Én benned tükröződöm: egyformák / Vagyunk, mégis mindenben mások, mert / különbözik nemünk, a töltés, mely / megadja mindig vágyaink irányát, / A dolgok két szép ellentétes oldala / Hogy nő vagyok, s te férfi vagy, szerelmem. (Ez utóbbi kijelentés, természetesen, Enquist verziójában legkevesebb hogy megkérdőjeleződik.) Tasnádi drámájából, mint említettük, hiányzik a dajka (Oinone), és hiányzik Aricia is. Ezzel a két szerephúzással sokat nyer a szerző. Mindkét hősét magára hagyja, magányra kényszeríti, maga kimondására bírja rá. Mondjuk ki a szavakat, nehogy a torkunkon akadjanak. Nem lájtosodik így a konfliktus, hisz nincs tanácsadó, nincs női szerelemtárgy, vetélytárs és potenciális szövetséges, a két főszereplő egymásra van utalva az irgalmatlanságig. Egymásra
utaltságuk a feltétel nélküli vonzalom és a teljes elutasítás forró-hideg pólusai között vergődik. Hiszen Thészeusz sincs. Azazhogy van. Egy kórházi ágyon fekszik a darab kezdetétől fogva, úgy távol (agyilag, létezésileg), hogy jelenlévően. Élőhalott, lelke a Tartaroszban, teste fönt a földi világban, egy szánalmas szerencsétlenségcsomag gumilepedőn, bepólyázva, ami körül zajlik az élet. Az élet, ami készülődés a nemléte utáni létezésre. Csatározások az ágya és a trónja körül. Meg fölötte, néha szemérmesebben, mert mégis él, néha szemérmetlenebbül, mert azért mégiscsak halott. Csont- és rothadó húshalmaz. Ez a testi-agyi rom azonban egy drámaira feszített pillanatban felül az ágyon - visszatér az alvilágból, és egyszerre minden visszatér az eredeti helyére és mozgásához. Vagy csak látszólag tér vissza? Nézzük ezt a túlfeszített pontot. Túl vagyunk Phaidra vallomásán és nagy vallomásmonológján, mely talán túl szépre, túl érzelmesre, romantikusra sikeredett ahhoz, hogy a Krétakör egy az egyben elmondassa Udvarossal, ezért elidegenítő effektust alkalmazva a színésznő mikrofonba búgja bele a szerelmes nő szavait. Megjegyzendő, hogy ugyane mikrofonnal erőszakolja meg Phaidrát Szaurusz. A mikrofon tehát a monológ idején is falloszként kellett funkcionálnia, csak még nem volt ráhúzva a koton. Nem állhatom meg, hogy ne kapcsoljam ide Enquist Phaidráját, aki szemben az összes többi hősnővel, beleértve Tasnádit is, kifejezésre juttatja erős testi vonzalmát is nevelt fiához. . elképzelem hogy ő előttem áll / lehúzom róla a ruhát és ő meztelen / és szőröstül-bőröstül az enyém / A számba veszem szép férfitagját / érzem ahogy dagad / megfogom. (lásd Phaidra mikrofonmonológja) [.] Aztán csak markolnám a húst / és érezném ahogy csöpög belőle a vér / Belevájnék akkor ujjaimmal / minden egyes / húsdarabba. Ez a Phaidra-szenvedély másként izzó és kevésbé őrült, mint a Tasnádi Phaidrájáé, övé lelkibb, vagy legalábbis nem mondatik ki vele a végkifejletig ilyen nyíltsággal a vonzalom testiségfele. Túl vagyunk a hatalmi kérdések boncolgatásán. Hiszen a vonzódásokon és kínlódásokon túl azért a hatalom megöröklésének a kérdése és lehetősége is ott vibrál a történések mögött. Hippolütosz készül a hatalomra, de ugyanakkor fél a hatalomtól, hiszen az uralkodás is egyfajta férfiasságpróba. Mivel azonban semmilyen affinitása nincs az emberi meleghez, mivel képtelen átvenni az emberi dolgok ritmusát, távoli hatalmi döntései sem lehetnek emberiek. Hátborzongatóan irritáló az a korszakos elképzelése hatalomra kerülése esetén, hogy az öregeket, a nyugdíjasokat egyszerűen likvidálni kell a társadalomból, a társadalom anyagi megjobbulása érdekében. S hogy ezt egyszerűen, a legkevesebb ellenállásba ütközve lehessen véghezvinni, a megmaradt családtagoknak hatalmas fejpénz ütné a markát az idős családtag halála (halálra ítélése) után. Helyet a másnak, / Helyet a kibebaszott megújulásnak. [.] Minden hatalmat a fiataloknak! / A vének, míg élnek, pofázni fognak. / Hatalmat MOST a fiataloknak! összegzi a hatalmi szándékokat a tizennegyedik jelenet songjában Szaurusz. Megborzongok. Amikor ezeket a feljegyzéseket írom, épp nyilvánosságra került a hivatalban lévő miniszterelnök balatonőszödi beszéde, amely terminológiájában kísértetiesen emlékeztet a Szauruszéra. Aztán meg, így ötvenkét évesen, eszembe villan az egyik mostani ifjú kurzuspolitikus, aki olyan új központot hozott létre tárcája megtámogatására, melyben harmincöt fölötti munkatársakat nem alkalmazhatnak. Lám-lám, már csak egy lépés Tasnádi Hippolütosz-víziója az öregek teljes likvidálásához - a valóságban. Ismét bizonyíték arra, hogy az író nem tud annyira merészet gondolni az emberi ostobaságról és ócskaságról, amit a valóság meg ne cáfolna, amit a valóság fölül ne teljesítene. Hippolütosz készül a hatalomra, ugyanakkor érzi, hogy nem lesz egyszerű olyan ember után uralkodni, mint az apja, aki az egyik legnagyobb mitológiai hős, és mindenki megelégedésére uralkodott eltűnéséig (betegsége kezdetéig). Hippolütosznak ezzel az uralkodóképpel kellene megküzdenie. Holott még saját apaképével sem tudott megbirkózni mindeddig. Apját már csak azért sem ölhette meg eddig freudi értelemben, mert mire megtehetné, az élőhalottként hever a (színpadon) ide-oda lökdösött kórházi ágyon, nem maradt rajta már semmi ölnivaló. Emlékképein szintén képtelen felülkerekedni. Egész gyermekkorom azzal telt, hogy hallgattam az ömlengéseket az apámról. Olyan szerettem volna lenni, mint ő. Ő is azt szerette volna, hogy olyan legyek. Akkoriban gyakran levitt labdázni a dísztérre. Imádott labdázni. Én utáltam, féltem a labdától. Cselezgetett, trükközött, én meg keringtem körülötte, mint egy idióta, és néha bokán rúgtam, amin ő jókat röhögött. Vagy kapura rugdosott. Ettől még jobban rettegtem, megpróbáltam elugrani a labda elől. Szerencsére nemsokára kitört valami háború, és el kellett utaznia. Soha többé nem labdáztunk. Meglepő, de a történet kísértetiesen rímel a Susanne Osten Médeia gyerekei című, Európát bejárt drámájában teremtett szituációra, amikor az elvált férj, Iászon meglátogatja a gyerekeit. Ő is labdázni viszi őket, megalázó
módon cselezgeti ki őket, majd felnőtt férfi voltáról megfeledkezve, avagy megfeledkezve arról, hogy a kapuban egy kisgyerek áll, harcias szenvedéllyel rugdossa a kisgyerek Iászon felé a labdát, aki retteg ettől, és hát ilyenkor nyilván az apjától is. Ugyanígy retteg Hippolütosz az apja labdáitól, így az apjával való játéktól is. Nincs, nem lehet játék vagy együttlét a héroszok és a gyermekek között. Mert utóbbiak számára nem játék, hanem szenvedés, veszteség, vereség az apai gondoskodás. Most ennek a rettegést okozó férfinak kell(ene) majd a helyébe lépni, mielőtt klónozni, megkétszerezni, lemásolva újrateremteni tudnák a testéből már kiemelt pár élő sejtből. Ha ugyanis megteszik, Hippolütosz előtt végképp eltorlaszolják a hatalomhoz vezető utat. Ennek - a klónozásnak - a megakadályozására egyetlen módszer kínálkozik, mégpedig a politikai gyilkosság. Erre még erkölcsi felhatalmazást is kap Szaurusztól, aki így érvel: Mitől félsz még? Én itt vagyok veled! / Párnát arcára, pár perc és vége. / Egy mozdulat, s holnap király vagy. / Ne várj tovább! Ragadd picsán / a hódoló kurvát, szerencséd! / Ha most kivársz, nem csak te buksz, / Széthull apád nagy műve is: az ország. Ismerős demagógia ez. A hatalmat az ország érdekében meg kell ragadni, és az arra kijelölt fel is áldozza magát (és hamarosan másokat) ezért a szent ügyért. Ha ezt megteszi, már csak annyi dilemmája marad, megtagadva meghaladni, vagy folytatva haladni meg a nagy elődöt. Az államgépezet korrodál ugyanis, tudjuk meg a darab egy más pontján Hippolütosztól, elkopott benne számos fogaskerék (dániai bűzlés, hamleti emelkedettség, humanizmus nélkül). De nincs ideje megtenni a mozdulatot a párnával, mert a cselekvés lehetőségének a pillanatában felül halálos ágyán Thészeusz. Thészeusz visszatérése az Alvilágból valamennyi (per)verzióban Phaidra helyzetének ellehetetlenülését jelenti. A vallomás és visszautasítás megtörtént, a feleség bűnbeesése visszavonhatatlan. A nő számára kínálkozó egyetlen önvédelmi fegyver (melyhez Hippolütosz Phaidránál hagyott valóságos fegyvere - kardja, tőre - segítséget nyújt) a rágalom. Mivel Tasnádinál nincs Oinone (Dajka), Phaidrára marad az újabb, immár tényleg ocsmány vétség elkövetése, a rágalmazás. Mennyivel kényelmesebb azoknak a Phaidráknak, akik helyett megteszik ezt mások! Racine-nál nem tudjuk meg pontosan, Oinone mit adott be Thészeusznak: az erőszak szándékát-e, vagy magát az erőszakot. A francia nagymester ügyes vágással a hallottaktól feldühödött Thészeusz reakciójával nyitja a rágalmazási jelenetet. Enquistnél csak meg kell erősítenie Phaidrának a Thészeusz által összevert Oinone szavait: Igaz / Meg akart erőszakolni / Hidegvérrel. Ugyanakkor egy (valójában csöppet sem) meglepő visszavonás történik pár replikával később. A "szinte könynyekig meghatódva fejét csóváló" Thészeusz önhergelő látomására - és aztán jön ez a disznó azzal a meredek vad faszával Phaidre kijózanítja: Nyugodj meg, édesem / Nem sikerült neki / Épp ez volt a baj. Phaidra a leghatározottabban talán Senecánál állítja az erőszak megtörténtét. Kérés kísértett, s álltam. Vas se rémített, / nem tört meg a lelkem. Testem tűrt erőszakot. / A szégyen e foltját vérünknek kell lemosnia. Euripidésznél Phaidra holtában teszi meg a rágalmazást, élettelen keze egy levelet szorongat, melyben az erőszaktevés hazugsága van leírva, nyilvánvalóan önmaga és neve kései védelmére. Euripidész jól számolt. Ez esetben akkor is szánalmat érzünk az undor helyett, ha maga a rágalom még iszonytatóbb, mint ha élő szájból hangoznék el. Nyilván a szándék és a tett megítélésében, büntethetőségében nincs vagy nem lehet túl nagy különbség a két eset között. Tasnádi Phaidrája nem cicózik, amikor önvédelmére Hippolütosz megrágalmazására kényszerül. Első szava a végső aktusban a visszatért Thészeuszhoz a megerőszakolt ige. Az első megszólalása ugyane helyzetben a drámakötetben közzétett szövegben az erőszak hosszadalmas és korrektül részletező leírása. Amit Enquist Phaidrája elképzelt (és a legteljesebb nyíltsággal, átéléssel a Dajkának elmondott) megtenni Hippolütosszal, Tasnádi Phaidrájánál most következik el, azzal a különbséggel, hogy ő önnön megerőszakolását vizionálja föl, meglepő és megdöbbentő részletességgel. A kötet drámájában, ahol prózában történik a megrágalmazás, sztichomítikus technikával, egymás szájából kapkodja ki a szavakat Thészeusz, Phaidra és Hippolütosz. Izgalmas trehányság most a szereplők megjelölése nélkül felidézni a zaklatott jelenetet. Megerőszakolt. Mi van?. Ez hülye. Éjjel. Apa. Mit csinált?. Könyörögtem, hogy ne csinálja. Ez megőrült. teljesen meg van kattanva. Kikötözött az ágyhoz. a mi ágyunkhoz. a te ágyadhoz. Hogy lehetsz ilyen szemét?. Kényszerített, hogy csináljam úgy, ahogy veled. az arcomra élvezett. Apa. Én ezt nem csináltam. Desszert van?. Ő akarta. én nem akartam. Vacsorázok. Majd megbeszéljük. Ő akart engem elcsábítani! Bejött, amikor zuhanyoztam. Ez egy perverz, mint az egész családja! És ennek te hiszel? Ez beteg, egy rohadt perverz. Össze akar minket uszítani! Azt akarja, hogy kitagadjál, azt akarja, hogy a saját nyomorék kölyke legyen a király. Ez egy kurva! Mindenkivel megbaszatta magát!. Vacsorázok, a kurva életbe!
Az utolsó aktus alcímmel ellátott drámában, mely sok egyéb mellett abban is jelentősen különbözik a drámakötetben közreadott műtől, hogy gyakorlatilag időmértékes verselésre hangszerelődött át a szöveg nagy része (Moliére sorsa ím ismét beteljesedett.), Phaidra egy egész monológot vág Thészeusz fejéhez, ami azt az érzetet kelti, hogy felkészült a rágalmazásra. Az előbb idézett szövegben Phaidrának, a közbeszólásoknak hála, volt ideje továbbgondolni a megerőszakolt kijelentést, mely akár spontán, ijedségében, kétségbeesésében is kiszakadhatott belőle. Erre a spontaneitásra utal, hogy kicsit az erőszak-, kicsit a pornófilmekre emlékeztető masinériával vizionálja tovább a meg nem történt aktust. A füzetecske Phaidra-monológja az önelégülten éneklő Thészeuszt akkor kapja telibe, amikor az éppen az isteneknek mond köszönetet hazatértéért. A rágalmazásmonológ első mondata még nem az erőszaké, noha erőszakos felszólítást stimulál. Baszódna meg az isten! (Korábban Szaurusz: Lófaszt a papokba! - Z. T.) Amíg uram, te tőlünk messze jártál, / Fiad egy éjjel megjelent az ágynál. / Szemének vad parázna fénye villogott, / S sütött a hitvesed testére billogot. / Belém hajolt a kéjtüzes sütővas, / betömte ökle szám, s nyelvét, a horgast / Fülembe döfte és hajam cibálta, / mohó kezével testem titkait bejárta. / Suttogta, hogy csináljam úgy, ahogy veled, / Mellemre ült, s arcomra élvezett. / Hol férfi járt már nőben, ő ott benne volt, / Halld, Thészeusz, fiad engem - megerőszakolt. Amint látjuk, itt a megerőszakolt vádige a monológ végére került, ami nemcsak más vagy jobb szerkesztettségre utal, hanem arra is, hogy Phaidra teljesen hideg fővel és szívvel viszi végig a kitalált történetet, veszi fel a harcot a két férfival. Hippolütosznak mindössze annyi érve van, hogy levénkurvázza a nevelőanyját. Illetve fel tudja, tudná használni a videofelvételt. A bizonytalanság a felhasználhatóságot illetően abból ered, hogy Tasnádi ezt is két verzióban oldja meg. A végső verzió drámája szerint Thészeusz belenéz a videóba, látja Szaurusz erőszaktevését a feleségén, és bele akarja fojtani Phaidrát a tányérjába. Hogy ezt nem teszi meg, feltehetően váratlan gerjedelme okozza (Érdekes, és talán pszichológiai magyarázattal bír, hogy Enquistnél is rágerjed a megerőszakoltnak hitt Phaidrára Thészeusz.), de nincs elég erekciója még az aktus megkezdéséhez sem. A kötetbéli drámában Phaidra fürgébb Thészeusznál, és a király felé nyújtott kazettából kirángatja a szalagot, ledobja a földre, és megtiporja azt. Majd a Tasnádinál nyilvánvalóan bulimiában szenvedő királyné (lásd Lady Di) - Bulimiás a föld, / kövér csípőjén vékony öv feszül. - az asztalhoz ülve mohón lapátolni kezdi magába a levesét, mígnem Thészeusz mögéje lép, és a fejét megfojtás céljából belenyomja a levesbe. A színpadi változat nem használja a kitépett szalagverziót. Thészeusz szembesül azzal, hogy asszonyát egy újabb bika hágta meg. Hippolütoszt akár fel is lehetne szabadítani a rágalomban megfogalmazott erőszakolás-bűn alól. De nem ez történik. A család belső rendje már megbomlott, megzavarodott, ezt mindenképpen helyre kell állítani. Remekbe szabott ennek illusztrálására a drámagyűjteményben közreadott Thészeusz reakciója a nagyjelenetre, közvetlenül a sikertelen hágási kísérlet előtt. Miért nem lehet egy rendes vacsorát nyugodtan megenni? Faszér' nem birtátok ki legalább holnapig? Három éve nem voltam itthon, három éve. Én vagyok a hülye, mi a fasznak jövök haza! (letépi Phaidra ruháját) Az ember dolgozik, kilóg a bele, fáradozik a családjáért, erre mire jövök haza? A feleségem kúrja a fiamat, a fiam a feleségemet, kutya a macskát, macska a kutyát. Maradjál már, te pedofil kurva! A monológ lehetne akár komikus is, de nem az. Különösen nem az, ha ráeszmélünk, hogy ez a nyelvhasználat honnan ismerős. A szomszéd lakásból hallatszik át hozzánk, az alsó vagy a felső szomszéd nyitott ablakán bukik át, rokonunk vagy ismerősünk igyekszik sajnáltatni benne magát. A kaparó kisember dumája ez, munkából, kiküldetésből hazaérve. Az istenek (félistenek) lám, mégis halnak, a slemil kisember pedig él (bennük is) tovább. A végkifejlet valamennyi Tasnádi-verzióban, beleértve a Krétakör előadását, hasonló. Thészeusz feláldozza Hippolütoszt az isteneknek (egyik verzióban belefojtja az áldozati kádba, a másikban kétélű bárddal felhasítja gyermeke hasát). Szaurusz is meghal, mintegy igazolva tételünket, miszerint Szaurusz Hippolütosz földi mása, az írott verziókban felakasztják, a színpadi megvalósulásban Thészeusz több golyót is beléereszt. A dolgok tehát egészen másként oldódnak meg Tasnádinál, mint a többi feldolgozó kollégánál. Nincs száműzetés, nincs tengerparti kocsikázás, Neptunus-adósság, tenger istene-szörny, bika vagy sárkány, hősies küzdelem és megvadult lovak, Thészeusz saját kezével koncolja fel - fojtja meg - bikamaszkos fiát. Phaidra él tovább, ül a vacsoraasztalnál. Feltehetőleg ha Thészeusz az áldozat bemutatása után kezet mos, és visszaül az asztalhoz, zavartalanul tovább fogja magába lapátolni a vacsoráját. Ennyi. Elégtétel. Phaidra nyilván azért maradt életben Tasnádinál, azon túl, hogy ha Thészeusznak legközelebb merevedése támad, legyen kit meghágnia, mert nem bűnös, hanem
egy lehetséges olvasat szerint inkább áldozat. Áldozat, akit a férfiak - illetve a hímnemű egyedek - szüntelen megerőszakolnak, megaláznak. Megaláznak szerelmében, nőiségében, testvérségében, feleségében, anyaságában, öregedésében. Phaidra több, mint a környezete, mert tud szeretni. Nem csak baszni. Akar szeretni. Nem csak magát. Mást, másokat is. A kötetben közölt változatban az áldozattétel után fehér szmokingban megjelenik egy fehér törpe. A fehér törpe. Ezt mind az utolsó aktusverzió, mind a színpadi feldolgozás elhagyja. Pedig nagyon finom és pontos duettet ír meg darabja tizenkettedik jelenetében Tasnádi a vörös óriásról és a fehér törpéről szóló monológokkal, melyek pontos metaforái a két embernek, a két ember között meghúzódó antagonisztikus különbségnek. Phaidra: Vörös óriás az égen / Tündököl a trónszékében / Égő aranyfoglalat / Benne lángoló smaragd / Vágy-planéta forró fénye / Vágy-isten sugárzó vére / kiárad és megragad. Hippolütosz: Fehér törpe ül az égben / Ócska, jeges trónszékében / Tárt szemekkel, mint a vak, / Bámul a sötétbe csak, / Vágyplanéta tompa fénye, Vágy-istenség lomha vére / Megalvad és bennragad. E páros jelenet birtokában, illetve Phaidra napimádásának hangsúlyos beexponálása után lenne igazán releváns a Schilling színpada fölött mindvégig vörösen trónoló, hatalmas léggömb-nap kipukkanása. Sugallat, Phaidra túlélte, és belehalt. A kiárad- ragad állapotot felváltja a megalvad-bennragad élet. Ha akarom, Hippolütosz a kipukkant Nap - Phaidra Napja. Holott Hippolütosz csak a fehér törpe lehetett. volna. Ha akarom, Phaidra a kipukkant Nap - Én napimádó vagyok. A nap minden! Nem lehet belenézni. Időtlen és örökkévaló. Ha akarom, a vörös nap a szerelem, kipukkanása a szerelem lehetőségének megszűnése, Phaidra kihűlése. Nem tudom, mit akarok. Mindezzel együtt, vagy ettől függetlenül, a család, így a világ, belső rendje, ahogy egy antik-modern drámában illik, helyreállt. Már csak a zárlat maradt vissza. A kötetverzióban a fehér törpe nyilvánvalóan ironizáló hatású monológját, mely a nagyszabású életek és nagyra törő tervek idejének elmúltát is hivatott jelezni, Minitaurosz szakítja félbe türelmetlenül, aki éppen HIGH SCORE-t ér el telefonos játékában: Shut up, fuck up, fucking bastard, I'm on the sixth level. HIGH SCORE! - akinek ez a darabbéli első megszólalása. A szöveget, tartalmától függetlenül, tekinthetjük az internetmobiltelefon világ nyomorékjai trónfoglaló beszédének is. Hippolütosz halálával, Phaidra pozíciójának megrendülésével, Thészeusz beköszöntő impotenciájával megnyílt előtte az út a hatalom felé. Ezt ugyan még nem érti, de nyilván előbb-utóbb meg fogja érteni, vagy meg fogják értetni vele. Ugyancsak Minitauroszra bízza előadásának lezárását Schilling, illetve a másik drámairatban Tasnádi. Itt Minitaurosz az ebben a verzióban szintén nem létező Mester, Theramenész tengerparti mondatfoszlányait kapja a szájába végmonológjához. Természetesen nem Hippolütosz halálát írja le benne, hiszen az a palota áldozati kádjában (víz - víz) következett be. A tenger közeledtét, Poszeidon fojtó vízboszszúját jósolja meg benne, mely előbb Krétát falja fel, azután pedig a kontinenst. Számomra nem egészen követhető a monológ üzenete, így minden írott szépsége és színpadi ereje mellett (Minitaurosz egy széken ücsörögve elsuttogja a tengerparti látomást) a highscore-os változatot tartom izgalmasabbnak. Idáig eljutva egyszerre angolnának tetszik a Tasnádi-jelenség, fogtam, markoltam, megragadni igyekeztem, de lehet, sőt valószínű, hogy valahogy, menet közben kicsúszott az ujjaim közül az izmos és fürge jószág. A szöveg töredékessége, de még az írás terjedelmi korlátja sem lehet mentség arra, hogy nem vizsgáltam meg a Tasnádi-mű(vek) nyelvi szintjeit. Hogy nem emeltem ki, így nem is elemeztem költői bravúrját, amellyel az utolsó aktusdarab szövegeit meg(át)írta. Hogy nem voltam konzekvens a Phaidra-drámák összehasonlítgatásában, még a Tasnádi-verziók esetében sem. Hogy nem tisztogattam le módszeresen a cselekményvázakat, nem illesztettem őket egymásra, így aztán a valószínűleg megmutatkozó eltéréseket sem pontosítottam, és főleg nem magyaráztam meg. Szándékomban állt, de menet közben egészen egyszerűen elfelejtettem, nagy vargabetűt téve a Fenyő Miklóssal népszerű musicaleket gyártó Tasnádira kitérni, a "komoly" és a "szórakoztató" műfajokban ugyanolyan komolysággal megmerítkező szerzői attitűdöt megvizsgálni. Meg ilyenek. Sok egyéb. Sok egyéb ilyen. Ennyi volt. Mondtam már, együnk! P. S. Nem kell áthelyezni Phaidrát a mi időnkbe, hanem a mi időnkkel kell felkeresni Phaidra idejét. Úgy kell felkeresni a történelmet és a mítoszt, mintha ismeretlen bolygó volna, szemügyre kell csak venni őket, és máris kitűnik, hogyan itatódnak át az életünkkel és a jelenünkkel. Mintha lefelé hatolna tapasztalataink fertőzése. (P. O. E.)
ZALÁN TIBOR
