Képzeljük el megint egyszer, hogy közénk jön a jeles Szimbolikus Idegen, gyakori vendégünk a X V I I I . század óta, amikor még Bennszülött volt a neve és gyak ran Otahaiti szigetéről érkezett. D e leket Marslakó is, am int a természettudományos m últ században volt szoká sos. Akárhogy is nevezzük, számunkra most is csak egy fontos tulajdonsága van: hogy kívülről és meglepetve szemléli civilizációnkat és elfogulatlan véleményt mond róla, a „józan ész szavát“ . A Szimbolikus Idegen az elmúlt két évszázadban általában két dolgon csodálkozott: a technika fejlődésén és az emberek gonosz, harcias ostobaságán. A z előbbi mitikus borzongással töltötte el, az utóbbi felháborította nemes szívét, mely a természet emlőjén nevelkedve humá nus és pacifista volt. De tartani lehet attól, hogy az írók, akik látogatását és véleményeit megörökítették, félreértették a Bennszülöttet és a Marslakót, kinek nyilván kifejezési nehézségekkel kellett megküzdenie, m ikor gondolatait franciául vagy más kuUúrnyelven tolmácsolta. Nem valószínű, hogy az Idegen olyannyira csodálkozott a technika vívmányain. Hiszen ezek olyan dolgok, melyek vágyképek formájában a legprimitívebb tudatokban is benne élnek. A k i valaha madarat látott, el tudja képzelni a repülőgépet és aki valaha félt a sötétben, megálmodta a villamos zseblámpát. S zerb : Hétköznapok.
1
2 A z Idegen nem oson csodálkozott, hogy ezek a dolgok vannak, csak azon, hogy igazán vannak. A m i pedig az Idegen pacifizmusát ille ti, arról jobb nem is beszélni. A legelmaradottabb bennszülöttek is megeszik egymást olykor, de a fSídnek, a világegyetemnek vagy az időnek bármely távoli pontjáról érkezett is az idegen, az emberek gyilkos szenvedélyeiben fél kell hogy ismerje a természet és a világegyetem egymást emésztő szörnyű erőinek kicsi paródiáját. M in csodálkozik tékát az Idegent Értesüléseink szerint a regényolvasáson. Valaki leül vagy lefekszik egy lehetőleg zavartalan helyre is papírra vetett jelek segítségévéi tudomásul vesz bizonyos sablon szerint lébonyolódó történeteket, mélyék ről tudja, hogy élejüktől végig hazugságok. Közben esetleg hagyja, hogy kifusson a tej vagy elmúljék a randevú ideje. Sőt még olyanok is akadnak állítólag, akik pénzt adnak az ilyesmiért. Ez nem történik meg Otahaiti szigetén, sőt még a Marsban sem. A z Idegen megalapo zott csodálkozással néz maga elé.
Miért olvasunk regényeket T A lélektani kíváncsiság, mondják a műveltebb emberek. A regény megvilágosítja lelkünk titokzatos eseményeit. Modem önismeretünk legfontosabb esz köze. A jó regény olyan, mint azok a képek, amelyek mindig az emberre néznek, akárhová is á l l : a hősben mindenki magára ismer. Ez igaz. De csak egyes regényekre és egyes olva sókra vonatkozólag. Kizárja az átlagregényt és az átlagolvasót. Arisztokratikus felfogás, nem egyetemes magyarázat. Főkép nem magyarázza meg a regény legújabb fejlődését. A regény „lélektani" koncepcióját vessük már itt el és induljunk ki egészen más, lélek tantól független utakon. Lukács György könyve, a Theorie des Romans, mely a regényelméletben mindmáig az utolsó szó, a szellemtörténeti iskola elófutárja és egyben rekord teljesítménye, arra tanít meg bennünket, hogy regény nem volt azokban a korokban, amelyeknek zárt világ képük volt, amelyekben az istenség valahogy benne volt, benne látták az átélhető világban, tehát az antik kultúra és a középkor nagy századaiban. Ezekben a századokban az eposz töltötte be azt a szerepet, amit máskor a regény. A regény a nyílt világkép kifejező dése, amikor a vonalak a végtelenbe futnak és a vándor
1*
i lesz a szimbolikus életforma, a vándor, aki az ismeret len istent keresi. Eposz és regény tehát valamikép összetartoznak. Nemcsak poétikai alapon, mint az elbeszélő költészet nek kétféle formája, hanem mélyebben és végzetesen, egymást kizáró módon, a történetfilozófiában. Ami az ókorban és a középkorban eposz, az a késó ókorban és az újkorban regény. Az' eposz leglényegesebb mozzanata — tanköny veinkből emlékszünk — a „csodálatos esemény*1, a mitológiai apparátus. A regény pedig az eposz foly tatása, pót-eposz. Definíciójának tehát a körül kell megfordulnia, milyen szerepet játszik benne a „csodá latos esemény**. Üj abban filológiáikig is bebizonyfthatóvá lett, hogy a regényírás, legalább is a késő-antik regényírás, az európai regényirodalom kezdete, a mitológiából és a vele kapcsolatos vallási kultuszból fejlődött ki. Herényi Károly könyve értelmében (Dér griechisohorientalische Román) az antik regényeket valahogy a nevezetesebb szentélyek bocsátották ki, prospektus gyanánt, idegenforgalmi célokból, hogy felsorolják, miféle csodák történtek az illető szentélyben és ezzel odacsőditsék a csodaváró idegeneket. Tehát már az európai regényirodalom kezdetén ott áll a csoda, a „paradoxon**, ahogy ők nevezték; még pedig olyan csoda, amelyben már nem hisznek teljesen, amelynek propagandára van szüksége. A mai regényolvasó még mindig ugyanaz a kissé kételkedő csodaváró, akit egykor Apuleius igyekezett rávenni, hogy látogassa meg az Isis-szentélyt ée fel
5 adva kételyeit, engedje át magát a templom-álom misztikus élményének. It t a különbség eposz és regény között. A z eposz olyan csodálatos eseményekről szólt, amelyek adva voltak a mitológiában
és
amelyeket az egykorú
'
olvasó nagyáltalában elhitt. A regény olvasója viszont l a regényben foglalt csodát általában nem hiszi ^cl (a regény fikció), csak amennyiben magának a regény nek a szuggesztiója alatt áll. A regény tehát olyan eposz, amely fik tív csodákkal foglalkozik. A múlt században, a regényírás fénykorában, a regény eltávolodott legfontosabb tartalmi moz zanatától. Ennek a rendkívül komoly és pretenciózus kornak nagy regényírói rangjukon alul levő, gyermekies dolognak érezték, hogy csodákról Írjanak, amelyekben maguk sem hisznek. A regénynek más, komolyabb és tudományosabb célokat tűztek ki, amit röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy nem a csodát akarták, hanem ellenkezőleg, a valóságot. Nem vették észre, micsoda alapvető paralogizmus, hogy valaki egy fiktív történettel, egy hazugsággal, a valóságot akarja ábrázolni.
"N
A X X . századi regényírásban mindegyre erősebb lesz a hajlam, hogy a regény visszatérjen a csodához, / újra nyiltan és bevallottan fikció legyen, játékosJ mitológia-pótlék, a X I X . század nagy célkitűzései nélkül, de ugyanakkor mélyebb és kevésbbé átlátszó célokkal. De mielőtt ezekről az új tendenciákról beszél nénk, mérföld- és századlépő csizmákkal fussunk át a korokon, melyekben a regény gyermek- és ifjú-
|
6 korát élte, hogy lássuk, mennyire nem a valóságábrázolás, hanem a csoda vo lt eredeti programmja, melyhez most lassan visszatér.
Kezdjük a kezdetén. A z antik regényről már Rohde, első nagy kutatója is megállapította, hogy nem a realisztikus ábrázolásból fejlődött ki. Realisztikus eredetű szerinte az antik novella, de az antik regény kezdettől fogva bizonyos csodálatos események el beszélése. Az
antik regény az antik
mítosznak és
a
mítoszt tartalmazó műfajoknak a jogutódja. A kuta tóknak már rég feltűnt és a továbbiak szempontjából rendkívül fontos, hogy az antik regény világa, tema tikája, gondolati tartalma sokkal szűkösebb, mint az antik mítoszé. A z antik mítosz, és a másik antik |
mítosz,
a Biblia, magában foglalta az emberi min-
denséget. Nem _yolt olyan emberi dolog, amiről ne beszélt volna a mitológia. H ogy a görög mítosz és ,
a Biblia mennyire magában foglalta az emberi tota-
I
ütést, legjobban az mutatja, hogy egészen a X V I I I . századig, a renaissance és reformáció idejében az emberek mindenre találtak megvilágító példát, idé zetet, vagy az egyikben vagy a másikban. Ezzel szemben az antik regény világa igen szűkös. A z események, melyeket elbeszél, mozgalmasak, de sémátikusak. K ét szerelmest elválaszt a balsors, mely többnyire ugyanabban a formában jelenik m eg: ten. geri vihar, kalózok, rabszolgaság, tetszhalál és feltárnadás alakjában; elvarázsolják őket, esetleg állatokká;
7 szülő és gyermek váratlanul egymásra ismernek és a végén egy vallási, vagy inkább szentélyi alapú happy end. A z antik regények témájukban annyira hasonlítanak egymásra, hogy Herényi K ároly azt a thézist kockáztathatja meg, hogy tulajdonképpen valamennyien ugyanannak a keleti mesének az újraelmondásai. A z antik regény szűkösebb az eposznál: mert közben meghaltak az istenek, vagy legalább is össze zsugorodtak. Akik valamikor az egész világot betöl tötték és mindenfelé a nyomukra lehetett bukkanni az erdőkben és a lélek erdejében, most legfeljebb egy szentély mélyén trónolnak, kegyesen fogadva a nem pénz nélkül érkező látogatókat. A z antik regényben tulajdonképpen már csak két isten uralkodik: Erős és Thanatos. A regény tárgya szerelem és halál és a kettőnek regényes összefonódása. A többi nagy mozgató, mely a görög világban istenek alakját öltötte m agára: a férfi heroizmusa, a nő anya-sorsa, a művészet apollói fehér márványossága és Dionysos istenitő mámora mind elveszett. A z em berek primitívebbek lettek, amint a nagy élite-kultúra összeomlott és a regény ennek a primitívségnek a ki fejezője. Alapjában véve a regény mindvégig az is maradt, aminek a késő-ókor teremtette. Formájában is vala hogy gyógyithatatlanul primitív a drámához vagy a lírához k ép est: mert tulajdonképpen nem forma, hanem „monumentale U nform ," ahogy Paul Erast nevezi. Nem képes arra, hogy saját formai erejével fejezze ki a kifejezhetetlant, mint a drámai feszültség
8 által a dráma, zeneszerű hullámzása által a líra. Csak kölcsöneszközökkel tud kifejezni, elsősorban a fogalmi gondolkozás művészeten kívüli eszközével. A regényben nem igen lehetséges a poésie pure fokáig eljutni, amikor a szavak mintegy gondolati közvetítés nélkül, egyenesen a lélekhez beszélnek. Másrészt témája a
a
szerelem
tárgyánál
két és
fogva
is p rim itív: őrök
legprimitívebb a
emberi
halál. Csak
a
szenzáció,
X IX .
század
folyamán és akkor is csak a legnagyobbaknál és a nagyok
majmolóinál
tágult
ki
a regény vilá
ga — az átlagregény ma is az, ami a késő ókor ban volt. Óriási kifejlődését napjainkban talán éppen annak köszönheti,
hogy az
olvasók ma
lelkileg
primitívebbek, mint valaha voltak. A középkorban a regény földalatti ereken át szivárgott tovább, legendákba és eposzokba rejtve, az újkor felé. A középkori nagykultúrának megint zárt világképe volt és nem regényeket hozott létre, hanem eposzokat. A csoda megint hihető vo lt. Új mitológiák jöttek, az emberi raindenség újra istennel telített lett. A középkornak két mitológiája is v o l t : a keresztényi, mely Daniéban és a misztériumban, és az északi, mely a nemzeti epikában fejeződött ki. A regény megint mint bomlási tünet jelenik meg a színen. A z északi
mítosz
enyészeti folyamata
majdnem ugyanaz, mint az antiké volt. A középkori epika írói és olvasói még többé-kevésbbé hittek azok ban a csodálatos eseményekben, amelyeket előadtak. A
költők forrásokra hivatkoztak, igazmondásukat
egyre bizonygatva és ha nem volt forrásuk, kitaláltak
9 egyet, mint az északi epika
legnagyobb mestere,
Wolfram von Eschenbach. A X IV . században, a középkori világ alkonyatán,' feltűnnek eposzok, amelyek már nem lépnek fel a csakugyan-így-történtség igényével. A z előbbi epo szok nem kitalált emberekről szóltak, hanem a mondái történelem nagyjairól, Arthns király vitézeiről, Nagy Károly paladinjairól. A z új eposzokban ugyanolyan hősökről van szó, mint a régebbi eposzokban, de már a hős neve is elárulja, hogy a hős a költő egyéni lelemé nye, fikció. A középkori eposz is tele volt óriásokkal, törpékkel és csodálatos eseményekkel; de most, a bom lási korban, az óriások valahogy sokkal nagyobbak lesznek, a törpék sokkal kisebbek és a csodák szükség telenebbek. A világkép elveszti azt az emberszabásúságot, mely a nagy kultúrákat jellemzi. A z istenek helyét a démonok foglalják el. Am ig istenek töltik be a világot, minden borzalmasság közt is valahogy rend van, mindennek megvan a helye és j a végzet végzet, nem véletlen. A démonok elsősorban a rendetlenség démonai. A z újkori regény, mindjárt a kezdetén, démonológiája által kifejezi azt a modern életérzést, melyet Ortega y Gasset a pár excellence életérzésnek t a r t : „élni annyit jelent, mint veszendő nek érezni magadat". Az eposz utolsó erőfeszítést tesz még az olasz renaissance- ésjbarok-époszban, hogy nagy törzsi és nemzeti kórusát udvari kamarazenére hangolja át, és Tassgval elhangzik a hattyúdala. A regény diadalát véglegesíti a könyvnyomtatás. E z szenteli meg a próza-formát; az olvasott szövegben nincs szükség
10 rímekre, mint az olvasásra és emlékezetben megjegy zésre szánt eposzokban. A z elsfi regényforma, mely az újkor kezdetén, nyugatról keletre haladva, lovasrohammal meghó dítja Európát, még teljesen a középkori epikából nő k i : a lovag-regény, Amadis de Gaula húszegynéhány kötetes története, melyet aztán nyomon követ Amadis unokatestvérének, Palmerino de Olivának a története és lassankint az egész család, mint Göre Gábor, Mackó Muki és aztán a többi medve, minden kiadó saját külön medvéje, gyermekkorunkban. Lovagok már nincsenek, de a meghalt lovagság démonai, emberfölötti mértékre nőve, emberfölötti hűségű Amadisszal és Orianával, varázBSzigeteken köteteken át elvarázsolva fekvő hősökkel, még ott kísértenek a képzeletben. A spanyol nemes látogatóba menvén, barátját és családját gyászban találja. „M eg halt Amadis1', mondja a házigazda. A z újkori regény kiindulásakor tehát nemcsak hogy nem realisztikusabb a középkori eposznál, mint ahogy az ember gondolná, hanem ellenkezőleg, az iránya derealizáló, a valóságtól eltávolító. A középkori lovageposz ugyan egy mesebeli brecelianei erdőben játszódott le, de maga a lovagvilág akkor még valósá gos v o l t ; a lovagrejréwynek és utódjának, a pásztor regénynek az egész világa fiktív, álarcosbál. A következő századokban is minden megfordítva | történik, mint ahogy az ember gondolná. A valóság ábrázolás lassan, álcázotton lopakodik be a regénybe. Nem kitalált dolgokat írnak le úgy, mintha igazak
11 volnának, hanem igaz dolgokat írnak úgy le, mintha kitalált dolgok volnának. E z a barok-kor nagyformátumú államregényének a lényege. A X V I I. században egyesítik a lovag regényt a pásztorregénnyel. Sidney „Arcadia“ -jában például lovagok és királyok szerepelnek, de kirándu lást tesznek Árkádiába, a pásztorok birodalmába. Es ekkor — bármilyen furcsán hangzik — a királlyal adva van a valóságábrázolás első eleme. A z első embertípus, melyet az újkori regény az_életből merí tett, a király , v o lt ; kitűnő példája kultúránk ariszto kratikus felülről lefelé való eredetének. A z uralkodó és az udvar történetén át behatol a bárok regénybe a valóságos politikai élet. Lassankint az egész műfaj átalakul politikai regénnyé. Innen már csak egy lépés a kulcsregényig, amilyen vo lt pl. a X V I I. század leg népszerűbb regénye, John Barclay Argenise, melyben többek közt Bethlen Gábor is szerepel Peranhylaeus vagyis Erdöntúli, Erdélyi néven. De íme : hogy Bethlen Gábor bejusson a regény birodalmába, de-realizálódnia kellett, fel kellett vennie a pásztorregényesen hangzó Peranhylaeus nevet. A z igaz dolgokat úgy írják meg, mintha fikció volna. E z a valóság egyik beáramlása a fikció birodal mába : a király és az udvar, melynek az élete bár való ság, de még mindig eléggé csodaszerű, a mindennaptól távolálló ahhoz, hogy a regény játékszabályaival, a csoda-várással ne ellenkezzék. A másik beáramlás az ellenkező oldalon történik. Regényes valóság a tár sadalom alatti társadalom, a cselédszobák és az országutak világa, hol szerelem és halál még mindig
12 váratlan szenzációt okoznak, nem úgy, mint a polgár szürke és a nemesember formákba rendezett világában. Íg y keletkezik a „pikareszk“ regény, a csirkefogó regény, a regénytörténet kővetkező lépése. A harmadik és a következmények szempontjából legfontosabb beáramlási terü let: a lélek, mint csodálatos valóság. A döntő fordulatot Cervantes Don Quijoteja jelenti. A Don Quijote is lovagregény az Amadis családjából; Amadis nélkül nincs Búsképű Lovag. De míg az Amadis-regények világa egészben véve fiktív világ volt, varázslók és elvarázslottak fényes ködével benépesítve, Cervantes világa a való ságos, falusi Spanyolország, ahol a f ikció, a csoda, a primitív szenzáció borzongása, a lovagság, már csak a lelken belül.él, Don Quijote képzeletében. Dymódon Cervantes párhuzamosan két világot ra jzo l: a reali tást és annak lovagi torztükrét Don Quijoteban. Bár Cervantes nem akar „lelki életet** ábrázolni, hanem csak fiktív, csodahordozó életet, mely a valóságos életnek képzeletbeli korrelátuma, mégis itt kezdődik a pszichológiai regény, későbbi korok nagy és gyönyörű rögeszméje.
A regény útjára nézve sorsdöntő ízlésváltozás a X V I I . század utolsó évtizedeiben kezdődik el. A z államregények elvesztik népszerűségüket. A kiadók igaz történeteket keresnek ; önéletrajzokat, útleíráso kat a kor kiadói méreteihez képest roppant tömegben dobnak a piacra, akárcsak napjainkban. Biztos jele ez annak, hogy a fikció uralkodó formája elavult és
13 valami új van keletkezőben. Ekkor támad egy zseniá lis írországi irodalmi szegénylegénynek az a kitűnő ötlete, hogy ál-életrajzokat ír, melyek éppoly elhihetők, mint a valóságos életrajzok, de a bennük levő fiktív és regényszerű elem következtében sokkal érdekeseb bek. Dániel Defoe ez, aki Robinsonjával és Moll Flandersével a halhatatlanságba svindlizte magát. Defoe alkalmazza talán elsőnek a részlet-rajzolás művészetét, a későbbi realista regény- legfontosabb stiluseszközét. A z angol irodalomtörténet az ő egyik kis traktátusától keltezi az irodalmi realizmust. Ez a traktátus néhányoldalas beszámolás egy kísértet- v i selt dolgairól — ilyen traktátusok abban az időben százszámra keletkeztek
az
azóta
is kísértetjárta-
Angliában. A nagy újság az, hogy Defoe kiterjeszkedik a kísértet megjelenésének minden mellékkörülmé nyére : pl. Mrs. Veal, aki a klsértetet látta, éppen kenyeret dagasztott, mikor a filológiailag oly neve zetes szellem meglátogatta. Defoe részletrealizmusa még nem stiluseszköz, hanem egyszerűen trükk a közönség megnyerésére, az elhitetésnek, a fikció lep lezésének az eszköze. E ttől kezdve a regénytörténet iránya m egfordul: most már nem de-realizáló, hanem realizáló az _általános törekvés. A X V I I I . század nagy regényírói, Richardson és Fielding, Smollet és Marivaux, realis ták. ő k teremtik meg azokat a stíluseszközöket, melyekkel régebben a regény a maga valóság-voltát igazolta : az Én-formát, a levélformát, a regényíró személyes bevonulását a regénybe. A z izlésváltozásnak természetesen számos oka
14 volt. A régi formák kimerülése, a polgárság növekvő hatalma az irodalomban, a természettudományok, a racionalizmus, a józan ész kultusza, az a nagy szel lemi komplexum, amit Felvilágosodásnak neveznek. A X V H I. század egyik legközpontiblTmondanivalója | éppen az, hogy nincsen csoda. A filozófok és enciklopedistók kaján szenvedéllyel csaptak le a csoda leg kisebb nyomára is. H a Isten kardja akkor sebzette volna meg a juh lábát, az intellektuellek rögtön ott teremtek volna és nem hagyták volna, hogy lángolva Jsinőjjön a földből. De hiába, a regény lényege mégis a csoda és a csoda nemsokára visszaköveteli jogait. A
X V III.
század közepén meginduló újabb izlésváltozás vissza vezeti a regényt abba az átmeneti állapotba, m elyből az előző század folyamán_volt. A regény megint csodá latos valóságot ábrázol, de most az ellenkező irányból kerül ugyanoda: az előző században olyan csodála tosságot kerestek, ami valóságos, most olyan valósá got, ami csodálatos. K é t ilyen új valóságot fedeznek fel ekkor a re gényírók : a földrajzi értelemben vett exotikumot és í a történelmet. Divatba jönnek a távoli földségeken, Kínában, rézbőrúek közt, óceáni szigeteken játszódó történetek, a természet mitológiás színpompájának és a bennszülöttek primitív életének rajzában kielégül a csodaváró szenvedély. Ugyanakkor a „gothic novels“ , az ódon várkastélyok mohos, bagolyhuhogta tornyai ban lejátszódó rémtörténetek színpadi mennydörgése I közt megszületik a modem csodavárás egyik legfőbb kifejeződése, a történelmi regény.
I
15 Olvasás
szempontjából
a
történelmi
regény
divatjának éltetője és újra meg újra feltámasztója nem a múlt iránt való érdeklődés, hanem a törté nelmi
regény
nagyarányú felelőtlensége
sággal szemben.
a való
Különösen áll ez a romantikus
korra, amikor a történettudomány még sokkal fejlet lenebb volt és eredményei sokkal kevésbbé éltek a köztudatban, mint ma. Lélektörténetről még fogal muk sem volt, a maguk korának lelki motívumait habozás nélkül vetítették vissza a legtávolibb múltba is. Ugyanakkor pedig erre a múltra ráaggathatták a csodának, a primitív élet nagy szenzációinak a legexotikusabb színeit. A regénybeli középkorban min den megtörténhetett, a középkori miliő legitimálta a csodát. W alter Scott követői _egy mese-középkort teremtettek, melynek a valósághoz époly kevés köze volt, mint az Amadis-regények lovagvilágának. A harmadik csodálatos valóság, valóságos csoda, megint a lélek volt. A X V I I I . század vége fedezi fel bizonyos értelemben a lelket, melyről eddig csak azt tudták, hogy halhatatlan. Most eszmélnek rá, Rousseau, Lavater és Haman korában, hogy nemcsak hal hatatlan, hanem érdekes, élvezetes is ; hogy az ember nek foglalkozása lehet az, hogy lelke va n ; hogy a lélek szenzáció, csoda. A z emberek nagy gonddal ápolják lelkűket, kicserélik barátaikkal, elajándékozzák höl gyeknek és ha rosszul megy nekik, házalnak vele. Ez a korhangulat a szentimentalizmus. A szentimentális lélek-csodavárás a regénynek eddig nem ismert belső perspektívákat ad. A regény lesz az új exotikus tartománynak, a léleknek, a híva-
16 talos baedeckere. A szentimentális regény csúcsmöve a W erther, a század legnagyobb könyvsikere. Benne a szentimentális regény formai őnellenmondása egy úttal a szentimentális embertípus tragédiáját is ki fejezi : a szentimentalizmus rosszul sikerült kísérlet, hogy összeegyeztesse a hétköznapot a lélekkel, a csodá val. Werther útja a halálba fut, mert a kettő közt örök a szakadék. A következő nemzedékek, a romantikusok, már nem is akartak egyeztetni, hanem teljes meggyőző déssel a csoda pártjára álltak. Nemcsak, hogy fel ismerték, hogy a regényjényege a csoda, hanem az egész mozgalom legfőbb ideálját is az így értelmezett regényességben,
a
romantikában
látták.
Voltaire
mondását ők így változtatták volna á t : H a csoda nem volna, ki kellene találni — és bevették magukat a csodát sejtető régiókba, a földrajzi exotikumba, a mese-középkorba és a lélek erdejébe, ö k fedezték fel a pathológikusat, a csodát a lélekben, mint a regény szerűség egyik új táplálóját. De mégis elsősorban a folklórétól várták az új csodát, a kor népi tájékozódásának megfelelően. Fel újították a régi mitológiákból azt, ami mint vallási „Unterströmung1*, babona, népi hiedelem még ele ven volt. A kísértet, a félelem, az ősvilági borzongás erdők és nagy hegyek magányán, nemcsak a regény nek, hanem az egész szellemi magatartásnak is tenge lyévé vált. Sajnos — az elméletünk szempontjából sajnos — paradoxon, hogy a X IX . század nagy regényeit nem a csodaváró romantika hozta létre, hanem az ellene
17 való realista reakció. A romantika — sajnos — Victor Hugó, de Stendhal nem romantikus. A X I X . század nagy regénye a realizmusnak, a stendhali meghatározásnak a diadala: a regény vándorló tükör. Természetes is. Ugyanazok az okok, melyek a X V I I I . század realizmusát létrehozták, a X I X . szá zadban még nyomósabb okok. A polgárság előretörése most ölt törvényes formát a demokratikus liberaliz musban. A racionalizmus most rendszerezödik tudo mányos megismeréssé, a technika most kezdi el min dent átalakító kibontakozását. A csoda, a romantika, a század közepén elveszti az ütközetet, Európa csen des, újra csendes és a romantikus seregek leteszik a fegyvert Világosnál. . . A regény a demokrácia szellemének megfelelően a kis emberek életét és általában a társadalmat kezdi tanulmányozni (angolok), vagy a megismerés hideg tekintetével hatol be a lélekbe, hogy leleplezze, micsoda sivár hétköznap lappang a szentimentális emberek által sejtett csodálatosság mögött (franciák), vagy tétlen fájdalommal sóvárog az elveszített csoda, az elveszített Isten után (oroszok). A regény már nem erotikum és hirtelen halál primitív szenzációival akar szórakoztatni, sokkal hősiesebb feladatokra vállal kozik: társadalmi részvétet akar felkelteni, tudomá nyos igazságokról akar meggyőzni, metafizikai pro blémákkal
viaskodik
és
legfőképpen
alkalmazott
lélektan akar lenni, vagyis tudomány. A kísérleti regény kora, Zola programja. D e... Azért a regény mégis regény marad, primitív, Szerb: Hétköznapok.
2
18 formátlan műfaj, mert a regényolvasó minden korban egyforma. A legrealisztikusabb ábrázoló sem boldogul a szenzáció nélkül
és kénytelen régi értelemben
regényes elemeket beleszőni művébe, ha nem akar közönség nélkül maradni. A publikum részéről a rész vét, a tudományos és metafizikai érdeklődés mind csak hipokrízis, aminthogy általában ez a század a képmutatás rekord-kora. A z olvasó szerelemről, és halálról akar olvasni és ezért hajlandó .elszenvedni a
társadalmi
és
lélektani
célkitűzéseket
is. Ha
megfigyeljük, a lélektani regény elsősorban a szere lem
lélektanával foglalkozik. Am it a
X IX .
szá
zadban bizonytalan nagyképűséggel léleknek vagy Életnek hívnak, Fiaton korában még Erős névre hall gatott és isten volt. A század legnagyobb regényírói, Dickens és Dosztojevszkij, nem is takarékoskodnak a szenzációkkal. Dosztojevszkij
rémregényt akart
írni, sok gyilkossággal és végzetes szerelemmel és malgré lui megírta a Karamazovot. Különben is, az öncélú realizmus és a probléma regény csak a magas irodalomban érvényesül. A kor népszerű irodalma, az az irodalom, mely a nagyok műveinél jobban kifejezi a kor ízlését,.továbbra is romantikus marad. A regény is hipertrofiásan fel duzzad a X I X . században, mint minden, népesedés, gazdagság, sütemények; soha nem írtak, soha nem olvastak en n y it: de nem Flaubert-t olvassák, hanem Suet. A nagy regény is csak azért lehetséges, mert a Sue-tlpusú regény sikere kegyessé hangolta a kiadót és a közönséget. A z alacsonyrendű regény minden korban egyform a: regényszerű. Zane Grey sokkal
19 jobban hasonlít Heliodorosra, mint egy mai komoly író egy húsz óv előttire. H ogy kalózok ragadják el a leányzót vagy gangsterek,
hogy erősállú detektív
menti meg avagy fiatalabb isten, egyre megy. 1900 felé a kétféle regény, magasrendű és alacsonyrendű, végkép
elváltak
egymástól,
átmenet
többé nem volt lehetséges és mind a kettő kijegecesedett bizonyos sztereotip formába.
'
A magasrendű regényből kiküszöböltek minden szenzációs elemet. A realizmus kisművészetté fejlő dött, különösen mikor divatba jöttek a skandináv írók, akiket faji és klimatikus hajlamok vonzottak a szürke szín felé. Létrejöttek a részletrajz rekordteljesítményei, mint amilyen a Buddenbrooks, a lélekábrázolás Jacobson és Csehov végső finomságához vezetett, a világnézeti problémák Huysmans gyönyörű társalgási regényeihez, ahol a cselekmény már csak egy leves elkészítésére redukálódott.
,
Ugyanakkor a másik oldalon kialakult a detektívregény kánonja.
Conan Doyle
ma már szöveg-
kritikai kiadásokban jelenik meg és komoly sherlockológusok foglalkoznak Holmes életének kronológiájá val. És valljuk be, joggal: a Sátán Kutyája sub spécié aetemitatis sokkal többet ér, mint a lélektani regé nyek túlnyomó többsége.
E z a dolog egyik oldala. A
legtöbb ember azért olvas
regényt,
hogy
erotikus tapasztalatainak hiányait pótolja és megborzongjon a váratlan és erőszakos halál képein, mi-
2*
i
20 közben megnyugodva simogatja meg
karosszékét,
hogy még mindig ól — és ilymód részesedjék abban, ) ami életéből legjobban hiányzik, a csodában. Erre az összetett élményre mondják, hogy a regény szóra koztat. Minden egyéb célkitűzés az átlagolvasó szá mára csak sallang, amit képmutatásból és sznobizmus ból visel el. De mikor ezt megállapítjuk, távol áll tőlünk, hogy a detektívregény dicséretét énekeljük, amint azt újabban több komoly kritikus teszi, nagy reménytelen ségében. Nem dicsérjük a detektivregényt többek közt azért sem, mert mai formájában nem felel meg a cél jának. Annyira sématikussá vált, hogy egy módszeres gondolkozásé emberből legfeljebb annyi izgalmat tud kiváltani,
mint egy keresztrejtvény,
de a
nagy
regényszerű borzongást csak a műveletlen tömegolvasónak adja meg. És az irodalomnak mégsem az a feladata, hogy azokhoz szóljon, akiknek nem való könyv a kezébe és az igazi olvasót kielégítetlenül hagyja. Az új irodalomszemlélet tekintetbe veszi, sőt az íróval majdnem egyenrangú tényezőnek tekinti a közönséget, de legfeljebb tudomásul veszi és nem szentesíti az ízlés nagyarányú elproletarizálódását, ami a X X . század. Amint Szentkuthy Miklós Prae-jében oly zseniá lisan és annyi meggyőző példával kifejti, mai szemlé letformánkat az jellemzi a legjobban, hogy minden dolgot egyszerre a két végéről vizsgálunk meg, innen ről és túlról. Például a regényt a X I X . század a köze pén nézte és művelte: társadalmi, lélektani, világnézeti szempontból. Mi eddig innenről néztük : eredetetekül
21 indultunk ki, funkcionális jellegét vizsgáltuk, miféle emberi szükséglet hozta létre, m it jelent „sachlich“ valóságában, minden fölületi ráépítés nélkül — és így jutottunk el a fenti megállapításokhoz. Ugyanakkor azonban túlról is meg kell néznünk, hogy a kép teljes legyen : mit jelent a regény lélektanon, társadalomszemléleten, sót művészeten és történelmi adottságo kon is túl, végső összefüggését tekintve a dolgok rendjében. Térjünk tehát megint vissza oda, ahonnan ki indultunk, Lukács György regényelméletéhez. A z eposz és a dráma a zárt kozmosz, a Rend és a Törvény irodalmi kifejeződése, a regény a nyílt kozmoszé, a Szabadságé. A regénytörténet minden egyes fejezete, ha túlról nézzük, az örök szabadságharcnak egy •egy'ütközete volt. Már az antik regény is : a nagy-kultúra v ilágát ugyan ősszeszűkltette, de nyitva hagyott egy kaput, mely az ismeretlen sötétségekre nyílt. A z
antik
regény színtere a tenger vo lt és ha a hős vándoraága véget is ért, a regényen túl, metafizikai kiegészítés képpen, ott zúgott a tengernek minden még fel nem fe dezett tája, csalogatva a kalandos utazót. És azóta is a regény valahogy összefüggésben maradt a tengerrel. Az Amadis-regények megint tengerpartokon és szigeteken játszódnak, az antik tenger mintegy elvarázsolva várt egy évezredig igazi hajósára, a regényolvasóra. A szabadságharcos mozzanatot minden regény típusról ki lehet mutatni. A pásztor- és a pikareszkregény a bárok merev formalisztikus társadalmi életé ből kereste a szabadságos kibontakozást, a lélekkereső
22 regény minden új elmélyüléssel új tengerekre vezetett. A romantika meseközépkora a racionalizmus bilin cseit akarta megoldani. A szabadságharc a legnyilván valóbb és egyben a leghétköznapibb a X I X . század nagy regényeiben : köztudomású, hogy a múlt század nagy Írói csaknem valamennyien a politikai értelem ben vett szabadság, a liberalizmus harcosai voltak. Lélektanon, társadalomrajzon túl ez adta meg regé nyeik belső pátoszát és átütő erejét. Népszerűségüket annak köszönhették, hogy szándékuk egybeesett az olvasó tömegek legbelsőbb politikai akarásával: gon doljunk Dickensre, aki szociális reformer volt, gondol junk a nagy oroszok politikai prófétaságára. Minden kornak megvan a maga külön szabadság-eszméje, — a X I X . századé a politikai szabadság volt, mint a X V I I I . századé a lelkiismeret szabadsága. A
szabadságharcot megtaláljuk napjaink olcsó
regényeiben is. A sárga regénykékben a szabadság angyala vagy démona a gangster, aki dacosan fel lázad társadalmunk legfőbb szentsége, a magántulajdon ellen. A detektív, írja Balázs Béla, a mai kor Grál-lovagja, aki kivonul a kor Szent Gráljának, a Wertheim-kasszának a védelmére. A z olvasó szimpá tiája talán a detektív felé irányul, de a gangster sem ellenszenves, az életben sem, amint sok amerikai példa mutatja. Kettejük közül mindenesetre a gang ster a szükségesebb, nélküle nincs detektív, ő a pozi tívum. A mai ember valahogy elvárja a sorstól a gangstert, mint hajdan a csodát. Hasonló ahhoz az emberhez, aki miután megépítette gondosan körül kerített farmját, a mai civilizációt, így imádkozik :
23 And this is the curious prayer That he prays when his heart sickens: Oh fox, come down írom your lair And steal our chickens. (És ez a különös ima, melyet olyankor mond, mikor szíve fáj : ó róka, gyere le rejtekhelyedről és lopd el a csirkéinket.) És itt, némi kanyarodó után, megint visszaérkez tünk a csodához. Ha túlról nézzük, akkor is a csoda a regény középpontja. A regényben csodának kell ^ lenni, mert ebben nyilvánul meg a szabadság princi- i piuma. Amint a szabadság, a csoda is változik a törté nelem folyamán, minden csoda relatív. A görög talán csodának tartotta volna a töltőtollat. A közös minden csodában az, hogy tiltakozás a merevvé vált törvények ellen, akár a természet, akár az ember törvényeiről van szó.
A
X X . század regényeinek, a
háború után,
legfontosabb közös vonásuk az, hogy megint a csoda #
lép előtérbe, átveszi eredeti, öt megillető helyét. A realista regény mögött álló nagy mozgató eszmék, liberalizmus, természettudományos gondolkozás, tech nikai optimizmus, elvesztették hatóerejüket. És egy új, nem politikai és nem is világnézeti, hanem valami meghatározhatatlan vitális szabadság vajúdik a kor harcaiban, a nemzetekben, melyek egymást fenye getve feszülnek neki szúkké vált határaiknak, az em berek és termények gigantikus túlszaporodósában és
24 a tömegek múltat romboló nyugtalanságában. Aki nevet tud majd adni ennek az új szabadságnak, aki ki tudja majd mondani, mi az, amit mindnyájan akarunk, az a kor messiása lesz — de addig is, játszva és hazudva, a regény az, mely az új csoda, az új sza badság formáját keresi. Joycenak, Proustnak, Powysnak a regényeiben már az új világ kezdődik — olyanok ők, mint azok a normann hajósok, akik jóval Colnmbús előtt jártak Amerikában. Természetesen az új regény nem vetheti el magá tól a realista regény nagy stilus-vívmányait, az ábrá zolás pontosságára irányuló hatalmas felszerelését, ez végzetes könnyelműség volna — aminthogy nem is fordít hátat a realista regény társadalmi és lélektani gazdagságának sem. Csak éppen hogy lényegében innen és túl vem rajta. Innen : mert megint bőségesen merit
az
ősrogény primitív
szenzáció-készletéből.
T ú l : mert a legnagyobbak műveiben valami olyan szabad régiókba tud emelkedni, ahol már nincsen lélektan, társadalom és világnézet, valami oldott khaoszba, melyből egykor istenek fognak születnii A X I X . században, amikor az európai kultúrá nak nemzeti kultúrákra való széthullása véglegesedett, a regény útja is szétágazott nemzetek szerint. A mai regény is országonkint igen különböző aspektust mutat. A szabadságharc közös, de mindig az ellen a kötöttség ellen irányul, amely az illető országban különösen erős, a faji vagy történelmi adottságok folytán. A francia regény a racionalizmus ellen lázad, az angol a konvenciók ellen, a német a túlságos tuda tosság ellen. Általában élesen elválik a nyugati és
25 keleti típus, aminthogy a nemzetek sorsa is élesen elválik egymástól, a szerint, hogy a Rajnán innen vagy túl élnek. A Rajnán túl, Nyugat-Európában és Am e rikában, a regény teljesebben átengedheti magát a csodának, az új fejlődési fázis csak ott nyilvánul meg a maga tisztaságában. A Rajnán innen, nálunk, a németeknél, az oroszoknál a regény még a valóságot ábrázolja. De milyen más, szörnyű csodákban gazdag, tragikus valóság ez, nem az, amit a X I X . században valóság alatt értettek. A regény itt mintegy szándék nélkül, az ábrázolt élet megváltozása révén megy át az új csodálatosság felé. Mindkét típusban közös a megnövekedett életér zés, amott a groteszk, itt a tragikus oldaláról tekintve. Mert korunk nem dekadens kor, az Untergang német professzorok életidegen agyréme. Ellenkezőleg, korunk nagy vajúdó gyötrelme onnan ered, hogy minden túlságosan nagyra nőtt és falakba ütközik. A modern regény a ma még oly formátlan új szabadságharcnak a tükröződése, profétikus szöveg, a benne foglalt csodák magyarázatát legfeljebb sejtjük, értjük.
de
nem
