SZENTIVÁNFA MÁR ISMERT ÉS ÚJONNAN FELTÁRT KÖZÉPKORI FALKÉPEI

Gaylhoffer-Kovács Gábor

SZENTIVÁNFA MÁR ISMERT ÉS ÚJONNAN FELTÁRT KÖZÉPKORI FALKÉPEI Szentivánfán (Uraiújfalu), a Ják nemzetség birtokán, a XIII. században épült templom középkori kifestésére 1936-ban, egy helyreállítás során derült fény. A feltárást, restaurálást a következô évben Deéd Dex Ferenc végezte. Ekkor még csak a déli hajófalnak az ablak alá esô, egyetlen jelenetét tárták fel, amely „Csodálatos halfogás”-ként került a köztudatba. A templom teljes helyreállítását elô­ké­ szí­tô építéstörténeti kutatásra 1996-ban, majd 1999-ben került sor.1 Ugyanekkor restaurátori kutatást is végeztek a belsôben, amely bizonyította, hogy a korábban feltárt képnél sokkal több, ugyanahhoz a kifestéshez tartozó töredék rejtôzik még a vakolat alatt.2 A kutatásokat csak 2002-ben követte a homlokzatok helyreállítása,3 2011-ben pedig a hajófalakon megtalált falképek teljes feltárása, konzerválása és restaurálása az épületbelsô helyreállításával.4 A középkorban a templomhajó déli és északi falát díszítették falképekkel, mégpedig, a töredékek tanúsága szerint a teljes felületen. Az északi fal sokkal töredékesebb,

sajnos értelmezhetetlen díszítésébôl mindössze egy nagy, gótikus majuszkulás betû­ típusú mondatszalag sejthetô, mellette két­ oldalt talán még egy-egy hasonló lehetett, vagy ezek összefüggtek egymással. (1. kép) A mondatszalagok között talán fejek látszanak, de a részletek értelmezése itt már teljesen bizonytalan.5 A többi töredék esetében még lehetséges az ikonográfiai értelmezés, ahhoz azonban, hogy ez megfelelôen alátámasztott és viszsza­követhetô legyen, szükségesnek tartjuk a töredékes képek részletes leírását. A déli hajófal mai, teljesen feltárt állapota azt mutatja, hogy itt egykor a falat teljes magasságban és szélességben falképekkel díszítették. (2. kép) Ma ezt a felületet kétoldalt a barokk falpillérek és feltehetôen a boltozatok leszûkítik, a késôbbi ablakok pedig belevágnak. Eredetileg csak a két falfülke, a bejárat és két, keskenyebb ablak tagolta a falat. A kifestés rendszere ezekhez az építészeti adottságokhoz igazodva három sávra tagolódott, amelyeket a fal teljes szélességében végigfutó, geometrikus mintázatú sza-

1. Szentivánfa, r. k. templom. Az északi hajófal töredékei. Szerzô felvétele

325

2. Szentivánfa, r. k. templom. A déli hajófal. Szerzô felvétele lagdíszek határoltak. Az alsó sáv alsó szegélye nem maradt meg, csupán egy a jobb alsó jelenethez tartozó, szigetszerû töredék jelzi, hogy nem az ülôfülkék záradéka jelölte ki ezt a vonalat, hanem annál lejjebb volt. (Az elôzô restauráláskor, 1937-ben, ettôl eltérô

megoldást alkalmaztak: a nyugati ülôfülke befalazására került a kép jobb alsó sarkának rekonstrukciója. Az így, valószínûleg erôl­te­ tet­ten, téglalap alakúra formált képmezô egyértelmûen azt a hatást keltette, hogy az ülôfülkéhez képest másodlagos, már annak befalazására festették.) Most inkább azt gondoljuk, hogy a falképek az ülôfülkékkel egyszerre voltak láthatók, és követték azok alakját, ahogyan az ablakokét is. Bár a középkori ablakok formájára és elhelyezkedésére nézve csak közvetett tények utalnak,6 feltesszük, hogy ezek könyöklômagassága jelölte ki a középsô, festett sáv felsô határát. A három regiszter tehát megközelítôleg egyforma magas lehetett. Közülük sajnos a felsô szinte teljesen megsemmisült, értel­ mez­hetô részlet itt mindössze két, egymástól távol esô vakolatszigeten maradt meg. Az ablaktól keletre, az ablakkáva vállmagasságában egy háromnegyedprofilból ábrázolt arc töredéke, közvetlenül a nyugati falpillér fejezete fölött pedig egy négylábú állat testének alsó fele rajzolódik ki. Kontextusukról sajnos semmit nem tudunk, közelebbi meghatározásra ezért nem vállalkozunk. A középsô sávnak az ablak és a jobb oldali falpillér közé esô részén sûrûbben és összefüggôbben maradtak meg festett felületek, azonban ezek még a leíráshoz is kevésnek bizonyulnak. Közvetlenül a nyugati ­falpillér mellett, az ablakkönyöklô magasságában ismét egy jobbra tekintô arc felsô része vehetô ki a szemekkel és a homlokkal. A pilaszterfejezet alatti, összefüggôbb töre­dé­

3. Szentivánfa, r. k. templom. Az északi hajófal töredéke. Szerzô felvétele

326

4. Szentivánfa, r. k. templom. Királyok imádása. Szerzô felvétele

kekbôl talán az ablak másik oldalán épebben megmaradt díszítôsáv folytatása rajzolódik ki. A középsô sávban maradt meg a legnagyobb értelmezhetô jelenet, amely egykor valószínûleg az egész falkép-ciklus legkiterjedtebb ábrázolása volt. A részletes képleírás elôtt szólni kell a megmaradt falképek állapotáról. A nagyobb, összefüggô, egyenletes eloszlású hiányok miatt az ábrázolások nehezen „olvashatók”, éppen csak a kompozíció értelmezhetô, a részletek felismerhetôsége sajnos esetleges. Tovább nehezíti ezt, hogy a festésréteg is mindenhol nagyon erôsen megkopott. Amit látunk, az eredetinek jóformán csak a lenyomata. A vörös elôrajzot valószínûleg eredetileg sem takarták el teljesen a rá felvitt színek, most azonban leginkább ez határozza meg az összképet. Ennek vázlatossága tovább nehezíti a formák értelmezését. Mindez jól érzékelhetô a kis Jézus elôtt hódoló király kezénél, ami eredeti állapotában biztosan egyértelmûbb volt. A színek most halványak, az egykor erôteljes kék háttér sápadt. Az eredeti színvilágról mindössze az északi fal aprócska töredéke segít képet alkotni. (3. kép) A Királyok imádása

A kép a szentély felôl indulva beszéli el a háromkirályok imádását, a vonulást és a

megérkezést egy jelenetbe sûrítve. (4. kép) Kereteit fönt cikkcakkba rendezett, váltakozó színû rombuszminták képezik, egy-egy vékonyabb, vörös hullámvonalakkal díszített, sárga sáv között. Az alsó keret hasonló, a díszítôsávban itt a nyílvesszôk tollára emlékeztetô geometrikus mintákkal. A kép szerkezetét az alacsony, világos színû horizont és a kék háttér adja. A kompozíció bal szélén az egyik, lóháton ülô király látható, alakját pontosan félbevágja a falpillér. A vöröses barna színû ló mellsô lábait felemelve ágaskodik, fejét leszorítja. Lovasa elôre nyújtott lábbal ül nyergében, bal karját kinyújtva magasan elô­re mutat, fejét hátra fordítja, mintha az ôt kö­ vetôknek mutatná az utat. Viseletének fel­is­ mer­hetô elemei a háromágú, karéjos, nyitott korona és a bô szárú kesztyû. Gesztusa a kép felsô szélén lebegô angyal felé mutat, ujjával szinte eléri az angyal kiterjesztett szárnyát. A csak fél alakban ábrázolt angyal vörös ruhát visel, alsóteste helyén fénysugarak látszanak: ô tehát a megszemélyesített betlehemi csillag. Tekintete a lóháton ülô király felé fordul. Alatta egy másik csinos, fehér paripa léptet, hátán sárga nyereg, szügyénél és a faránál pedig széles, gömbölyû csengôkkel ellátott, díszes szerszám. Elôtte szakálltalan, világos, térdig érô, derékban megkötött ruhát viselô férfi, lábán sárga színû, szûk nadrág vagy harisnya, övén sötét színnel megfestett tarsoly. Fejét felfelé fordítja, kezét mintha a fejéhez

327

5. Szentivánfa, r. k. templom. Királyok imádása (részlet a hódoló királlyal és a trónoló Szûz Máriával). Szerzô felvétele

emelné. Nem világos, hogy azért, hogy hódolni készülve a koronáját levegye, vagy esetleg nem is a második királyról van szó, hanem az elôtte térdelô király apródjáról. Közvetlenül elôtte az elsôként érkezett király látható. Az ablak a jelenet további részének felsô felét megsemmisítette, így az elsô király feje már nem látszik. Jól kivehetô azonban, hogy a fehér ruhás, vörös palástos alak, amint fél térdre ereszkedik (koronáját a térdére helyezte), kezében sárga, kehelyszerû tárgyat nyújt a kis Jézus felé, akinek alakja teljesen elveszett, csak kikövetkeztethetjük, hogy a frontális beállítású, trónoló Mária ölében ült. (5. kép) Mária széles, sárga trónuson ülô alakját is csak sejteni lehet, ruhájának re­

dô­zete halványan rajzolódik ki. A festékréteg itt szinte teljesen lekopott, csak a vörös elô­ rajz halvány vonalai maradtak meg. A királyok vonulása és hódolata az újszülött Megváltó elôtt a magyar gótikus fal­kép­ festészet gyakori témája, Szentivánfán is az évszázadok alatt kikristályosodott ábrázolási hagyománynak megfelelôen került megfestésre.7 A szokványostól eltérônek – bár korántsem kivételesnek – a csillag ábrázolása mondható. (6. kép) Ennek szöveges forrását hiába keressük az Evangéliumban, Máté szerint ugyanis a napkeleti bölcseket csillag vezeti el Jézushoz (Mt 2,9–10). A csillag és az angyal összekapcsolását az ún. arab gyermekség-evangéliumban találjuk meg (7,20),

6. Szentivánfa, r. k. templom. Királyok imádása (részlet az útmutató angyallal). Szerzô felvétele

328

7. Velemér, r. k. templom. Királyok imádása. Szerzô felvétele amely szerint az angyal a bölcseknek „in forma stellae” jelent meg. Nem szükséges a szentivánfai csillag-angyalt ennek az apokrif szövegnek az ismeretével magyarázni, a megszemélyesítés egyenesen következhet abból a középkorban általános elképzelésbôl, miszerint az égitestek és az angyalok egyaránt az égi világhoz tartoznak, és a csillagok mozgásáért az angyalok felelôsek.8 Gyakran jelenik meg a csillagra mutató angyal, de a szentivánfaihoz hasonló, csillag-angyal sem példa nélküli a magyar freskóemlékek között (Karaszkó/Karas­kovo, Szlo­vákia). A hasonló témájú falképek közül a közeli velemérit érdemes megemlíteni, ennek kompozíciója ugyanis támpontot nyújthat a  szentivánfai rekonstrukciójához. (7. kép) A hosszan elnyúló kép nagy részét itt is a királyok vonulása teszi ki a lovak hangsúlyos alakjával. A menet a jobb szélen Mária és a kis Jézus trónusa elôtt végzôdik, az elsô király térdelô alakjával. A lóháton ülô, kö­zép­sô király jó párhuzama a szentivánfai lovas királynak. Lendületes gesztusa, amivel a csil-

lagra mutat, azt az örömet fejezi ki, amit a bölcsek a napkeleten feltûnt csillag ismételt fel­tûnésekor éreztek (Mt 2,10). Nyergében megfordulva figyelmezteti a jelre a mögötte lovagló harmadik királyt. A podolini (Podo­ línec, Szlovákia) plébániatemplom falképének kompozíciója egészen hasonló (8. kép): a kiindulópontot jelentô vár és az ölében a kis Jézussal trónoló Szûz Mária között arányosan kiegyensúlyozott elrendezésben látható a három paripa, a leghátsón ülô király lendületesen követi középen haladó társát, aki a fölötte megjelenô angyal útmutatásának megörülve, nyergében hátrafordulva sietteti ôt. A  legelsô király pedig már meg is érkezett, lovára apródja vigyáz, koronáját is ô tartja, miközben gazdája átnyújtja ajándékát a kis Jézusnak. Bár töredékes állapota miatt alig vizsgálható, a három király elhelyezkedése mégis érzékelhetôen megegyezik a fenti példákkal a nagytótlaki (Selo, Szlovénia) rotunda korai periódusához tartozó kép is (9. kép): a térden állva hódoló király mögött kivehetô a két ko-

8. Podolin, r. k. templom. Királyok imádása. Forster Központ, Fotótár, ltsz. P 24.144.A

329

9. Nagytótlak, r. k. templom. Királyok imádása. Mezey Alice felvétele

ronás alak, és a középsô itt is hátra fordul. A még lóháton ülô királyok mindhárom esetben az elsô király, Mária és Jézus csoportjától kissé elválasztva jelennek meg. Az elsô ló és a szolgáló(k) alkotta vizuális határ az egy jelenetbe sûrített, hosszabb cselekmény idô­ beli határát is jelzi, illetve biztosítja az át­ menetet az elbeszélés korábbi (a csillag meg­pillantása) és késôbbi (az elsô király megérkezése és hódolata) jelenete között. Az ikonográfiai párhuzamok alapján Szentiván­ fán is hasonló kompozíciót feltételezünk. A  térdelô király mögötti alak így inkább szolgáló lehet. Palástja nincs, és kezében nem tart ajándékot, a fehér ló és közötte azonban talán a kantárszár vízszintes vonala mutatja, hogy a hódoló király lovát tartja. Fi-

atal arca is ellentmond annak az ikonográfiai hagyománynak, ami szerint a három királyt a három életkor szerint különböztették meg. A középsôt így általában középkorú, szakállas férfiként ábrázolták.9 Feje felé emelt kezét továbbra sem tudjuk biztosan értelmezni, elképzelhetô, hogy a fejfedôjét veszi le (Veleméren az idôs szolgáló kezében tartja süvegét), vagy egy magasra emelt edénybôl épp szomját oltja. (Az ivó szolga gyakori zsánermotívuma a sokalakos királyok imádása képeknek, akit gyakran ábrázoltak szerecsenként, így például Veleméren is.) A földrajzilag kissé távol esô, felvidéki párhuzam mellett nem hagyhatunk említetlenül két stájerországi falképet, Oberzeiring és St. Cäcilia ob Murau templomának Kirá-

10. Oberzeiring, r. k. templom. Királyok imádása. Szerzô felvétele

330

11. St. Cäcilia ob Murau, r. k. templom. Királyok imádása. Szerzô felvétele lyok imádása képeit. (10–11. kép) Ugyanezt a kompozíciós sémát mutatják, eltérést csupán a mellékszereplôk elhelyezkedésében találunk. A párhuzamokból következik, hogy a harmadik király Szentivánfán a lóháton ülô mögött, a kép keleti szélén lehetett. A középkori fal itt a barokk diadalívpillér mögött folytatódik. A régészeti feltárás alapján sikerült pontosan meghatározni a középkori diadalív vonalát, ami szerint mindössze kb. 70 cm-rel lehetett hosszabb a képmezô.10 Való­ színû tehát, hogy a harmadik király szinte a második mellett volt, alig lemaradva tôle. Ilyen szorosan egymás mellett lovagoltak a sajnos nagyon töredékesen megmaradt Má­ rok­papi templom északi hajófalán is. Mária trónusától jobbra két frontális beállítású, álló alak lába látható. Azonosítá-

sukra utaló jel nem maradt meg. Tôlük jobbra azonban felismerhetô egy szürkés színû patás állat két hátsó lába és farka (arányai leginkább szamárra emlékeztetnek). Vörös drapéria töredékei mutatják, hogy valakit a hátán visz. A Királyok imádása jelenet közelsége sugallja, hogy ez alapján inkább a Szent Család egyiptomi menekülésének jelenetét feltételezzük itt, mint Jézus jeruzsálemi bevonulását. A donátorpár

Az alsó sávban, a trónoló Mária alatt egy kisebb, összefüggô töredék maradt még meg: egy férfi és egy nô felsôteste, elôttük egy címer, fölöttük pedig egy-egy hozzájuk tartozó, ôket nevükkel azonosító, gótikus mai­ usz­kulás felirat néhány betûje. (12. kép)

12. Szentivánfa, r. k. templom. Királyok imádása (részlet a donátorokkal). Szerzô felvétele

331

A két alak léptéke a királyokénál kisebb, inkább a bárkában ülôkével egyezik. Hozzájuk hasonlóan kezüket a magasba emelik, és a fölöttük lévô kép felé fordulnak. Hódolatuk tehát a királyokéhoz kapcsolódóan a kis Jézus és Mária felé irányul. Ezzel a jelenettel való szoros összefüggésüket az is mutatja, hogy a képsíktól mintegy elôbbre, a regiszetereket elválasztó keret elôtt vannak. A tolldíszes keret mögöttük megszakad, illetve a tollak állása a tükörképére változik: a donátorpár két oldalán egymással ellentétesen állnak, ezzel vizuálisan kijelölve a teljes falképkompozíció fókuszát. A férfi hosszú, hullámos hajú, szakáll­ talan, hosszan lecsüngô ujjú ruhát visel. Az asszony finoman megrajzolt arca jobban megmaradt, fején fôkötô. Biztosan sajnos csak a férfi nevét sikerült „rekonstruálni”. Ô Martinus ([M]ARTINVS), felesége nevébôl mindössze az A kezdôbetû és egy T maradt meg (A[?][?]T[?][?], talán AGATHA?). Címerükbôl csak a döntött címerpajzs felsô sarka látszik már, a sisakkal, a sisaktakaróval és a sisakdísszel. Ez utóbbi a sisakdíszek különleges változatának tûnik: négyszögletes ernyôdeszka (Schirmbrett), sarkain bojtokkal, amik miatt inkább vánkosnak (Helmkissen) tekintendô.11 Mivel a sisakdíszek általában, az ernyôdeszkák pedig szinte mindig megismétlik a címerábrát, az ezen látható sûrû sakktábla minta az egyébként háromszögû címerpajzsot valószínûleg nem borította, hanem maga a négyzetes „sakktábla” lehetett a címerábra.12 A jellegzetes címerábra a Monoszló nembeli Csupor család címerein tûnik fel egy madárral kiegészítve, a XV. században. Karácsonyi János ez alapján a vörös-fehér sakktáblát a Monoszló nemzetség ôsi címerének gondolta.13 Szentivánfa birtoklástörténete alapján a templomban a Ják nemzetség oroszlános címerének14 megjelenésére számítanánk. Az ettôl eltérô, ám igen hangsúlyos elhelyezésû címer, a nevükön nevezetett donátorpár portréjával, a birtokosokkal való szorosabb (családi?) kapcsolattal vagy különleges eseménnyel, esetleg fogadalommal lenne magyarázható. Mivel az egész déli hajófal és az északi egy része is ugyanabban a periódusban lett kifestve, az egész megrendelést Martinushoz kell kötnünk. A falképciklus tartalma sem visz feltétlenül közelebb a megrendelés körülményeinek tisztázásához,

332

csupán bizonytalan következtetésekre ad lehetôséget. A Háromkirályok imádásához való csatlakozás momentuma magában rejtheti az arisztokráciának az uralkodóhoz való viszonyulását. A Királyok imádása jelenet hasonló, szimbolikus kiegészítését sejthetjük Veleméren is, ahol Kerny Terézia megfigyelése szerint a Mária trónusa mellett álló Szent László nem független a bibliai je­le­ net­tôl.15 Nem véletlen, hogy a megrendelôk éppen a Királyok imádása képeken jelennek meg gyakran, portré vagy kriptoportré formájában. A bibliai jelenetek közül talán ez volt a legalkalmasabb arra, hogy a meg­ren­ de­lô áhítatát közvetlen formában kifejezze.16 Ilyen devóciós képnek kell tekintenünk a szentivánfai Királyok imádását is, amely udvari környezetben, uralkodói minták alapján jöhetett létre. Talán nem mellékes, hogy Martinus és felesége tekintete nem pontosan a kis Jézusra és Máriára irányul, hanem gesztusuk érthetô úgy is, hogy a királyok elôtt (is) hódolnak. Ide kívánkozik Wehli Tünde következtetése, miszerint a Királyok imádása önálló képként való gyakori megjelenése a XIV–XV. században kapcsolatban lehet az ekkor felvirágzó aacheni zarán­doklatokkal, amelyek érintették a há­ romkirály kölni kultuszhelyét is.17 Habár egy zarándoklat magyarázatot adhatna a Szentivánfán valószínûleg idegen család rendkívüli megjelenésére és Szent Miklóst, mint az utazók patrónusát szintén érezhetjük ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódónak, nem szabad megfeledkezni arról, hogy ezek az összefüggések és hangsúlyok az elpusztult ábrázolások ismeretében sokkal árnyaltabbak lennének. Szent Miklós hajócsodája

A déli fal alsó regiszterének képét eddig evangéliumi jelenetként tartották számon, meghatározása „A vihar lecsendesítése”18 vagy a „Csodálatos halfogás”19 volt. (13. kép) Az 1937-ben megtalált falkép leírásával adós maradt a mûvészettörténeti kutatás, ezért a téves meghatározás évtizedekig hagyományozódott. Hangsúlyozni kell, hogy e félreértést nem írhatjuk a restaurátor, Deéd Dex Ferenc, számlájára, még akkor sem, ha eredetileg valóban tôle származik is (bár errôl a Mûemlékek Országos Bizottsága irattára nem ad felvilágosítást). Értelmezô

13. Szentivánfa, r. k. templom. Szent Miklós hajócsodája. Szerzô felvétele

rekonstrukciói, kiegészítései ugyanis nem voltak félrevezetôek, és nem fedtek el olyan részleteket, amivel lehetetlenné tették volna a helyes értelmezést. A restaurálását köve­tô­ en a falkép mûvészettörténeti feldolgozása elmaradt, Radocsay Dénes a falkép­kor­pu­ szá­ba felvette ugyan, de érdemben nem foglalkozott vele. Értékelésére most is csak egy újabb, további falképekkel megajándékozó restaurálás kapcsán kerül sor. A hosszú, magas, csavaros orrú és végû bárkában nyolc alakot tudunk megszámolni, mindegyikük felemelt karokkal jobbra fordul, a kép szélén álló alak felé, akit nagyobb mérete emel a jelenet fôszereplôjévé. A vastag, vörössel és feketével kontúrozott bárka

okkersárga kitöltése ma már halvány, és a bárka alsó fele a tengerrel teljesen megsemmisült. Orrának felsô görbülete még látszik, és egyértelmûen mutatja, hogy a fôalak nem a bárkában van, hanem elôtte áll. Hátul egy férfi jobb kezével evezôszerû kormánylapátot tart, balját ô is felemeli. Elôtte szürke árboc, dagadó vitorlával, tetején a vörös vonalak talán árbockosarat ábrázoltak. A vitorla alatt három alak töredéke látható, arca csak az elsônek vehetô ki valamelyest. Elôttük, a hajó orrában további három alak, ugyanebben a testtartásban. A hajó körül kisebb-nagyobb halak is látszanak, mintha a vízbôl ugrálnának ki. Egy nagyobb a kormánylapát mögött, egy pedig a vitorla elôtt. Az elöl álló

14. Szentivánfa, r. k. templom. Szent Miklós. Esztétikai helyreállítás elôtti állapot és fényképre készített retusálás. Készítette Tarbay Anna Mária

333

alak keze alatti szürke vonalak talán hullámok lehetnek. A bárka oldalánál további nehezen értelmezhetô, töredékes formák látszanak, valószínû ezek is tengeri állatok vagy a vízbe dobott rakomány. A mozgalmas jelenet részletei sajnos a falkép állapota miatt alig értelmezhetôk, a helyes ikonográfiai meghatározás is csupán egyetlen motívum miatt lehetséges. A bárka elôtt álló, jobb kezét áldásra emelô szakállas, nimbuszos férfi elsô ránézésre Krisztusnak tûnhet, a tüzetesebb vizsgálat során azonban kiderül, hogy öltözete és fiziognómiája nem illik hozzá. Ezt az alakot „virtuálisan” restaurált formában láthatjuk, a tömítéseket a környezethez igazítva, és a vonalak folytonossági hiányait kiegészítve. (14. kép) Az így kiegészített kép segítségével kívánjuk könnyebben az Olvasó számára érzékelhetôvé tenni a részleteket.20 A férfialak hajviselete eltér a Krisztusnál megszokottól, és a fején három­ szögû mitra van, aminek szürkével festett függôdíszei lógnak a vállára. A mitrát távolról lehetett a szürke, karéjokkal díszített dicsfényhez tartozónak gondolni, és így keresztes nimbuszt látni az alak feje körül. A függôdíszeket hosszú hajtincsekként értelmezve alakulhatott ki a hagyományos Krisztus-fiziognómiára emlékeztetô összkép.

A püspökszent felismerése miatt csak Szent Miklós hajócsodájaként határozhatjuk meg a jelenetet, amit az is alátámasztani látszik, hogy a csónakban állók feje körül nincs nimbusz, tehát aligha lehetnek apostolok. A Legenda Aureában ez a csoda így olvasható: ’Egy napon egynémely hajósok nagy veszedelembe kerültek, és könnyek között így imádkoztak: „Miklós, Isten szolgája, ha igaz, amit rólad hallottunk, hadd tapasztaljuk meg mi is!” Legott megjelent valaki az ô képében, mondván: „Íme, itt vagyok, hívtatok engem.” Segített nekik megigazítani a vitorlarudakat és hajóköteleket, és a vihar is rögtön elült.’21 Ez az értelmezés Szent Miklós népszerûsége miatt talán kézenfekvôbb is, mint a „Csodálatos halfogás” ritka ábrázolása.22 Stíluskritikai vizsgálat

A falképek stílusáról sajnos témájuknál sokkal kevesebbet tudunk megállapítani, mégis érdemes összefoglalni a jellegzetességeit. Ezek közül a legszembetûnôbb a vörös-fekete „ecsetrajz”. A két szín helyenként kiegészíti egymást, általában viszont úgy tûnik, a vöröset húzták át ismét feketével. Való­színû, hogy a vöröset vázlatként, „elô­ rajz­ként” kell érteni, amelyet ismét kihúztak

15. Türje, r. k. templom. Szent László-legenda (részlet). Szerzô felvétele

334

feketével. A végsô megjelenést az ezzel a két színnel húzott vonalak határozták meg, grafikus jelleget kölcsönözve a képeknek. A formák, a háttér és a keretek kitöltéséhez kevés színt használtak. Az eredeti összhatásból ma talán a háttér kékje érzékelhetô legkevésbé, amelyhez az okkersárga és a vörös árnyalatai adódtak, meghagyva a vörös-fekete rajz dominanciáját. Nemcsak az elpusztult festékrétegek, hanem a korlátozott színhasználat és a hangsúlyos kontúrok miatt is a kép eredetileg is inkább rajzos jellegû lehetett. Vonalvezetése, stílusa jellegzetesen gótikus, az itáliai trecento festészet hatása nem érzôdik rajta. Földrajzi közelségük miatt kézenfekvô a szombathelyi Szent Márton-templom hajójában nemrég feltárt töredékekkel is párhuzamot vonni, annál is inkább, mivel itt szintén Királyok imádása jelenetrôl ad hírt a szakirodalom.23 A meghatározás azonban tévesnek tûnik, valószínûbb, hogy egy sokkal ritkább – és témájánál fogva a szentélyben kiemelt helyzetéhez jobban illeszkedô kép –, a hitetlen Tamás apostol és Krisztus találkozását ábrázolja.24 A stílus itt is alig ér­té­ kel­hetô, néhány részlet azonban már egyér­ tel­mûen mutatja az itáliai trecento festészet hatásait. Ilyenek a gazdagon redôzôdô, erô­ sen árnyékolt drapériák, valamint az apostol arcvonásai és kissé vastag, ívesen hajló ujjai. Ezek a vörösesbarna kontúrokkal „megrajzolt” részletek a XIV. század utolsó ne­ gye­dé­tôl szinte az egész országban általános és meghatározó, olasz hatásokat befogadó stílusba sorolják a falképet (párhuzamként a szombathelyi ferences templom szen­té­lyé­ nek falképtöredéke említendô). Szentivánfa falképei mellé, környékbeli párhuzamként Szombathely és Velemér helyett így inkább a nagytótlaki rotunda korai kifestése és esetleg Türje kínálkozik. Nagy­ tótlakon a már említett Királyok imádása jelenet látható csak az elsô kifestésbôl. Hiába könnyíti meg összevetésüket a téma egyezése, a falképek erôsen roncsolt állapota miatt ez alig lehetséges. A színezés Nagytótlakon is majdnem teljesen megsemmisült, és az erôs, fekete kontúrrajz dominál. Szoros kapcsolat aligha állhat fenn Szentivánfával, de a provincializálódott gótika hasonló szem­lé­ le­tû, és minôségû emléke mindkettô. Türjén sem sokkal szerencsésebb a helyzet, habár a déli hajófal Szent László-legen-

dája kissé épebben maradt fenn. Itt is egyszerre látszik a vörös és fekete kontúrozás, bár ez utóbbit csak nyomokban észlelhetjük, valószínûleg azért, mert ezt már a teljesen kiszáradt vakolatra vitték fel. A meleg vörös és okkersárga dominanciája Szentivánfához hasonló hatású lehetett, bár a hátteret itt világosan hagyták. Rajzi megoldásaikat tekintve a szent­ ivánfai és türjei falképek minô­ségét is hasonlónak érezzük. Zavaró ugyan, hogy Tür­ jén nem maradtak meg arcok, csupán az egyik déli pillér fôhajó felé esô oldalán látható kis Kálvária-kép alapján következtethetünk, hogy valószínûleg a legendán is egyszerû vonalakkal megrajzolt, alig modellált arcok lehettek.25 Ugyanennek a stílusirányzatnak magasabb színvonalú emlékei a már említett podolini freskók – ha hihetjük, hogy mindez nem csak az 1912–1914-es restaurálás eredménye. Nemcsak ikonográfiai, hanem stiláris párhuzamként is értékelhetô a két stájerországi falkép (Oberzeiring, St. Cäcilia ob Murau). A lineáris kompozíció, a vékony, kecses figurák ugyanehhez a stílusirányzathoz tartoznak. Datálás

A szentivánfai falképek datálását csak az analógiák alapján lehet megkísérelni, mivel azonban ezeket is csak stiláris alapon tudjuk keltezni, bizonytalan talajon mozgunk. Radocsay Dénes szerint a XIII. század végén vagy a XIV. század elején készülhettek,26 de mivel ô még csak a „Csodálatos halfogás”-t ismerte, a sérült állapot és a szokatlan ikonográfiai meghatározás kevés támpontot jelentett a keltezéshez. Nagytótlak korai kifestése a szakirodalom szerint a XIV. század elsô felében készülhetett, ezen belül inkább a század második negyedére történô datálás tûnik valószínûnek.27 A türjei falképek datálása problematikus, a kutatás csak az ikonográfia miatt foglalkozott ezekkel.28 A podolini freskókat a század közepére (1340–1360 körül) vagy második felére tehetjük.29 Szentivánfát a fenti emlékek közé sorolhatjuk, így Radocsay korai datálása helyett inkább a XIV. század tûnik valószí­nû­ nek. Erre utal a második király és a donátor hajviselete, illetve annak ábrázolásmódja:

335

az okkersárga alapon hullámzó, vörös vonalakkal jelölt fürtök a késô gótikus festészet jellegzetes megoldásai. Kormeghatározó lehet még a királyok és a donátorok viselete (hosszan lecsüngô ruhaujj és kesztyûszár), valamint a címer egyes elemei. A csöbörsisak és a viszonylag nagy méretû, a címer fontos elemeként megjelenô sisakdísz a még egy­ szerû sisaktakaróval a XIV. század közepénél korábban nehezen képzelhetô el.30 Tekintve a falképek másodrangú kvalitását, a nyugati, feltehetôen osztrák közvetítéssel érkezô stílus késésével kell számolnunk, ami a század második felére tolja a keletkezés lehetséges idejét, figyelembe véve, hogy a két említett, hasonló minôségû ausztriai emlék 1360 körül keletkezett.31 A XIV. századi datálás a templom építéstörténetének is megfelel, amennyiben a XIII. századi építést követôen, ebben az idôben egy nagyobb helyreállítást lehet feltételezni. A kifestés már ehhez kapcsolódóan, vagy ezt követôen készült. Érdemes végül megjegyezni, hogy a fent említett magyarországi és külföldi „Királyok imádása” képek közötti szoros kompozíciós egyezés a képtípus fejlôdésének jól elkülöníthetô fázisát jelenti.32 A „Királyok imádása” képek jelentésében idôvel némi hangsúlyeltolódás történt, amennyiben a hódolat a Megváltó mellett Szûz Máriára is irányult.33 A Mária-tisztelet hatása lehet, hogy a Szûz Anya trónuson ülve, maga is királynôként fogadja a hódolókat. Szentivánfa és az említett párhuzamok esetében ez a tartalmi hangsúly már biztosan megvan. Tartalmazzák továbbá azokat a motívumokat (szolgálók, tájképi elemek), ame­ lyek­bôl – itáliai példák nyomán – ki­nô­ve a téma késôbbi megfogalmazásai hatalmas, mellékszereplôkkel gazdagított, szinte önálló epizódokat magába foglaló, zsánerjelenetekkel élénkített elbeszélésekké terebélyesedtek, melyek szereplôit a festôk elô­­sze­retettel öltöztették a legdivatosabb ruhákba. A kôszegi Szent Jakab-templom diadalívén már a nar­ra­ tíva gazdagodását láthatjuk: a lineáris narrá­ ció már nem bizonyul ele­gendônek, kiterjed a háttérre is, ahol a csoport a hegyek között vonuló kis karavánként látható, és helyet kapott a képen Heródes is, jeruzsálemi palotájával. Sopron­bán­falván, a Mária Magdolnatemplomban, méretébôl és kevés megmaradt részletébôl ítélve, már egy sokalakos „Kirá-

336

lyok vonulása” kép lehetett. Csatkai Endre a bánfalvi freskókat a XV. század elejére keltezte, amihez a templomban olvasható 1427es felirat egészen jó támpont lehet.34 A kôszegi falképet tulajdonképpen a templom felépülése datálja a XV. század elejére.35 A szentivánfai kompozíció tehát a téma 1400 utáni kiteljesedése szempontjából ezek közvetlen elô­futá­ rá­nak tekinthetô. JEGYZETEK 1. Az Állami Mûemlékhelyreállítási és Restaurálási Központ (ÁMRK) részérôl a régészeti feltárást és a falkutatást Mentényi Klára mûvészettörténész és László Csaba régész végezte. Itt mondok köszönetet Mentényi Klárának, amiért megosztotta velem értékes észrevételeit. 2. A restaurátori kutatást, szintén az ÁMRK részérôl, Fazekas Gyöngyi végezte. (A kutatás ered­mé­ nyeirôl a restaurálási terv tájékoztat: Fazekas Gyöngyi: Szentivánfa, Római katolikus templom. Belsô falkép helyreállítási terv, ÁMRK, 1999, kézirat, Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ [továbbiakban: Forster Központ],Tervtár, ltsz.: 38816.) 3. Építésztervezô: Samu Viktória (ÁMRK). Az addig elvégzett munkák rövid beszámolója: F. Mentényi Klára – László Csaba – P. Samu Viktória: Urai­ újfalu, szentivánfai római katolikus templom. ­Oszlopokat emeltünk, hogy beszéljék a múltakat. A  millenniumi mûemlék helyreállítások lexikona. Szerk. Tamási Judit. Budapest, 2000. 108–109. 4. Az építészeti tervezési munkákat Samu Viktória (Magyar Nemzeti Múzeum – Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat), a restaurálást Fazekas Gyöngyi végezte. A restaurálás értékelésére jelen keretek között nem vállalkozunk. Az itt közölt fotók a konzerválás utáni, esztétikai helyreállítás elôtti, illetve az azt elôkészítô állapotot mutatják. 5. A ritmikusan elrendezett, fejek körül kanyargó mondatszalagok egy Apostol–Credo-sorozatot sejtetnek, sajnos azonban ezt, a feliratok töredékessége miatt, nem tudjuk bizonyítani. 6. A jelenleginél korábbi, szegmensíves ablakfülkék helyén volt egy-egy keskenyebb ablak. 7. A képtípus fejlôdésérôl ld. Schiller, Gertrud: Ikonographie der christlichen Kunst I. Gütersloh, 1981. 105–121.; Weis, Adolf: Drei Könige. Lexikon der Christlichen Ikonographie I. Hrsg. von Engelbert Kirschbaum. Freiburg, 1968. 539–549. [továbbiakban: LCI]; Waetzoldt, Stephan: Drei Könige. Reallexikon zur deutschen Kunstgeschichte IV. Hrsg. Otto Schmidt et al. Stuttgart, 1958. 481– 495. [továbbiakban: RdK] 8. Réau, Louis: Iconographie de l’art chrétien II/2. Paris, 1957, 243.; Schiller 1981. i. m. 112. 9. LCI I. i. m. 541.

10. László Csaba – Mentényi Klára: Uraiújfalu– Szentivánfa, Római katolikus templom 1996– 1999. évi ásatási dokumentációja. Kézirat. Budapest, 2004. Forster Központ, Tervtár, ÁMRKanyag. 11. Áldásy Antal: Címertan. Budapest, 1923. 26. 12. A színekrôl az elpusztult szekkóréteg miatt biztosat nem mondhatunk. 13. Karácsonyi János: A magyar nemzetségek a XV. század közepéig I–III. Budapest, 1900/1902. III.: 130–131. 14. Csoma József: Magyar nemzetségi címerek. In: Karácsonyi 1900/1902. i. m. I.: V. t.: 18. kép. 15. Kerny Terézia: Szent László hódolata Szûz Mária elôtt (XIV–XIX. század). Ghesaurus. Tanulmányok Szentmártoni Szabó Géza hatvanadik születésnapjára. Szerk. Csörsz Rumen István. Budapest, 2010. 519. 16. Egészen hasonló a szlovéniai Ravne na Koroškem plébániatemplomának szentélyében feltárt Királyok imádása-kép, ill. a képkeret alatt, vagy inkább elôtt megjelenô, térdelô donátorok elhelyezkedése, akik a királyok hódolatába igyekeznek bekapcsolódni. Ld.: Höfler, Janez: Srednjeveške freske v Sloveniju. IV. Vzhodna Slovenija. Ljubljana, 2004. 176–177. 17. Magyarországi mûvészet 1300–1470. Szerk. Marosi Ernô. Budapest, 1987. I.: 186. 18. Radocsay Dénes: A középkori Magyarország falképei. Budapest, 1954. 218. 19. Harrach Erzsébet – Kiss Gyula: Vasi mûemlékek. Szombathely, 1983. 471. 20. A fénykép kiegészítését Tarbay Anna Mária restaurátor készítette. Munkáját ezúton is köszönöm. (A tömítések világos foltjaira ceruzával készült „retusok” színbeli eltérései a szkennelés következménye.) 21. Jacobus de Voragine: Legenda aurea. Vál., bev. Madas Edit. Budapest, 1990. 17. 22. Szent Miklós hajócsodája ábrázolásának példája a magyarvistai (Viștea, Románia) templom déli hajófalának freskója. Ikonográfiai elemzését ld.: Szabó Tekla: Magyarvista középkori templomának újonnan feltért freskói. Dolgozatok az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtárából, 3/4. 2011. 139– 161. Az itt feltételezett, speciális jelentéshez hasonló értelmezésre Szentivánfán nem utal semmi, a Navicella-ikonográfiával való kapcsolatot itt nem feltételezünk. 23. A töredékes jelenet meghatározása: Kiss Gábor – Tóth Endre – Zágorhidi Czigány Balázs: Savaria – Szombathely története a város alapításától 1526ig. Szombathely, 1998. 186.; Zsámbéky Monika: A szombathelyi Szent Márton-templom 17. századi építéstörténete és berendezései. Mûvészettörténeti Értesítô, 50. 2001. 224. Legutóbb: Kiss Borbála: A szombathelyi Szent Márton-templom szentélyének középkori falképtöredékei. Lapok Szombathely történetébôl, 122. = Panniculus, C/185. Szombathely, 2004.

24. A kinyújtott ujjú kéz az álló alak oldala felé nyúl, aki nem lehet más, mint Krisztus. Bár nagy része elpusztult, a kép Királyok imádásaként történô meghatározását alátámasztó motívumok mégis feltûnôen hiányoznak: a térdelô alak mindkét keze látszik (baljával mintha ruháját tartaná a mellkasa alatt), de se levett koronát, se ajándékot nem tart, és a kis Jézusnak sincs nyoma. 25. Következtetésünk csak akkor fogadható el, ha a Szent László-legenda és a Kálvária egyazon kifestéshez tartoznak. Erre azonban nincs bizonyítékunk. 26. Radocsay 1954. i. m. 218. 27. Radocsay Dénes korai, XIII. századi datálásánál (Radocsay 1954. i. m. 26.) hihetôbb Tanja Zimmer­ man­né, aki a kiterjedt narratíva miatt a XIV. század második negyedére keltezte. Ld.: Höfler 2004. i. m. 180. 28. A Türjén elôkerült falképek feldolgozását Mezey Alice-tól várhatjuk. Az építéstörténeti megfigyelések figyelembe vétele szükséges itt. 29. A podolini falképek datálása a szakirodalomban viszonylag egységes: Radocsay Dénes: XIV. század második fele (Radocsay 1954. i. m. 197.); Dvořáková, Vlasta – Krása, Josef – Stejskal, Karel: Středověká nástěnná malba na Slovensku. Bratislava, 1978. 129.: 1340–1360.; Magyarországi mûvészet 1300–1470. i. m. I.: 479.: XIV. század második fele; Togner, Milan: Monumentálná nástenná mal’ba na Spiši 1300–1550. Ars, 1992, 2. 117.: XIV. sz. közepe; Prokopp Mária: Középkori falképek a Szepességben. Somorja, 2009. 74.: 1360–1380 között. 30. A sisaktakaró használatára az elsô magyarországi példa Áldásy szerint Szécsényi Tamás erdélyi vajda, majd országbíró pecsétje (1345). Áldásy 1923. i. m. 28. Vajay Szabolcs szerint a sisakdísz megjelenése Károly Róbert személyéhez köthetô, Magyarországon az ô struccos sisakdísze lehetett az elsô, 1318-nál nem korábban. A legkorábbi ismert, nem királyi sisakdísz 1326-ból való. Ld.: Vajay Szabolcs: A sisakdísz megjelenése a magyar heraldikában. Levéltári Közlemények, 40. 1969. 279– 287. Itt mondok köszönetet Lôvei Pálnak, aki a heraldikai motívumok értelmezésében nyújtott segítséget. 31. Lanc, Elga: Corpus Der Mittelalterlichen Wand­ malerein Österreichs II. Steiermark. Wien, 2002. 330–331., 439. 32. A három király beállítása (hódoló, hátra fordulva felmutató, utazó), mely a felsorolt ábrázolásokon pontosan megegyezik, a XIII. század második felében, Franciaországban alakult ki. RdK IV. i. m. 487. 33. Uo., 488. 34. Sopron és környéke mûemlékei. Szerk. Dercsényi Dezsô. Írta: Csatkai Endre et al. Budapest, 1956. 434., 437. 35. Radocsay 1954. i. m. 60., 159.; Magyarországi mûvészet 1300–1470. i. m. I.: 614.

337

Prohászka Péter

A SZENTGYÖRGYI (SVÄTÝ JUR, SK) KATOLIKUS TEMPLOM KÖNYÖKI JÓZSEF LEÍRÁSA ÉS RAJZAI TÜKRÉBEN A Kárpát-medence mûemlékeinek 1850-es években megkezdôdô, majd a kiegyezés után kibontakozó felmérésében és dokumentálásában egyre nagyobb számban vett részt a korszak értelmisége. A Felvidéken elsô­sor­ ban Myskovszky Viktor kassai és Könyöki József pozsonyi tanárok nevéhez fûzôdik a mûemlékek felmérése, leírása, sôt lerajzolása.1 Jelentéseiket kezdetben a Magyar Tudo-

mányos Akadémia Archaeologiai Bizottságának, majd a Mûemlékek Országos Bi­zott­ságának küldték meg. Ezen jelentések és a hozzájuk csatolt rajzok azonosítása és közreadása a mûvészettörténet és a régészet ­fontos feladata. A tanulmányban közölt beszámolót és a hozzátartozó rajzokat a szisz­ tematikus levél- és könyvtári kutatásoknak köszönhetôen sikerült azonosítani.2

1. A szentgyörgyi templom alaprajza és építészeti részletei. Könyöki József rajza, 1870. MTA Könyvtár, Kézirattár, ltsz.: K 1220/35

338

Könyöki József neve nem ismeretlen a Felvidék mûemlékeit és régészeti emlékeit kutató szakemberek és érdeklôdôk számára, mivel azon kutatók sorába tartozott, akik a 1860-as évektôl kezdve járták a Magyar Királyság különbözô tájegységeit, jegyezték fel megfigyeléseiket, gyûjtötték a leleteket és hoztak létre azok megôrzésére múzeumokat, egyleteket. Könyöki azonban kiváló rajztudásának köszönhetôen kiemelkedik ezek sorából. Rajzai pontosak, ugyanakkor, mint a mellékelt táblák is mutatják, mûvészi kivitelûek. Könyöki József 1829. február 19-én a Komárom megyei Csém pusztán született, ahol édesapja hercegprímási számtartó volt.5 Apjának halála után 1833-ban Pozsonyba került nagyanyjához, ahol gimnáziumi tanul3. A szentségház nézetrajza és oldalnézete. Könyöki József rajza, 1870. MTA Könyvtár, Kézirattár, ltsz.: K 1220/35

2. A kápolna karzatmellvédje; a Szent­ györgyi és Bazini grófi család címere; ablakmérmûvek. Könyöki József rajza, 1870. MTA Könyvtár, Kézirattár, ltsz.: K 1220/35 Rómer Flóris Országos Széchényi Könyvtárban ôrzött hagyatékának áttekintése során kerültek elô olyan levelek és ­rajzok, melyeket ugyan az Archaeologiai ­Bizottságnak címeztek, azonban Rómer való­színûleg az Archaeologiai Értesítô szer­kesz­tôjeként vehetett magához. Az Ér­ te­sí­tô­ben ugyanis külön részt tartott fenn Archaeolo­giai levelek cím alatt azon beszámolók, leírások számára, melyeket a vidéken tevékenykedô régészet iránt érdeklôdôk küldtek Pestre.3 Ezen levelek, iratok között volt Könyöki József két korábban ismeretlen levele. Szerzôjük az egyikben a szent­ györgyi (ma Svätý Jur, okr. Pezinok, Szlovákia) templomról tett meg­fi­gye­léseirôl, míg a másikban a magyarádi (ma Mali­ novec, okr. Levice, Szlovákia) ásatásáról számolt be.4

339

melyet harminc évig igazgatott és gyarapított. A Felvidék és a Dunántúl nyugati részét többször járta be és megfigyeléseirôl rajzokat, beszámolókat készített, melyeket az Archae­olo­giai Bizottság mellett a Mû­em­lé­ kek Ideiglenes Bizottságának, majd a Mû­ emlékek Országos Bizottságának rendszeresen megküldött.7 Ez az igen gyü­möl­csözô kapcsolat azonban 1890-ben, ugyan nem Könyöki hibájából, de megszakadt.8 1897ben vonult nyugdíjba, majd hosszas betegeskedés után 1900. március 1-én 71 éves korában hunyt el. Könyöki két Pestre küldött levele mellôl azonban hiányoztak azon táblák, melyekre a jelentésekben hivatkozott. E rajzok bizonyosan a Bizottsághoz kerültek, melyre ­annak üléseirôl beszámoló kivonatok is utalnak. A Bizottság már a júliusi ülésén foglalkozott Könyöki kérésével, aki régészeti kirándulást akart tenni Bazinba és Szentgyörgyre, amihez az MTA Archaeolo­giai Bizottságától kért utasítást a 189. számon iktatott levelében.9 Az Archaeologiai Értesítôben a Bizottság ülé­­sei­ rôl megjelent tudósítások szerint Könyöki 4. Bordacsomóponti zárókövek ornamentális díszítéssel; baldachin; a templom déli kápolnájának üvegfestményei; feliratos kôtöredék a kapuzat elôtt „a földkövezett egyik szélén”lerakva. Könyöki József rajza, 1870. MTA Könyvtár, Kézirattár, ltsz.: K 1220/35 mányait végezte. Rajztudásával már ekkor kitûnt társai közül. 1848-ig a bécsi Politechnikumba járt, majd belépett a császári hadseregbe. Itáliában szolgált egészen 1853-ban történt kilépéséig. Ezután közel két éven át olasz mestereknél tanulja a festészetet, mellette régészeti tanulmányokat folytat, majd családi okok miatt 1855-ben visszatér Magyarországra. Itt különbözô állásokat tölt be, mígnem 1861 szeptemberétôl a pozsonyi állami fôreáliskola szabadkézi rajztanára lett. Megnôsül, felesége Lacko­vich Ida, az iskola kézimunka tanárnôje.6 Régészet iránti szenvedélye az 1860-as évektôl bontakozik ki, és emiatt 1868-ban felajánlja szolgálatait a Magyar Tudományos Akadémia Archaeologiai Bizottságának. Még ugyanebben az évben megszervezte a Pozsonyi Városi Múzeumot,

340

5. A Szentgyörgy közelében található Hradistye alaprajza. Könyöki József rajza, 1870. MTA Könyvtár, Kézirattár, ltsz.: K 1220/35

1870 októberében küldte be szent­györgyi, bazini és magyarádi régiségeket tárgyaló rajzait, melyeket a bizottság november 8-ai rendes ülésén mutattak be és amelyekért az elôadó tiszteletdíj adását indítványozta.10 Míg azonban a szentgyörgyi és magyarádi rajzait sikerült megtalálni, addig a baziniak elvesztek.11 Ezek azonosítása se volt egy­sze­rû, mivel az Archaeologiai Bizottság iratanyaga szétszóródott és nagy részben megsemmisült, mindössze töredékeit ôrzi a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának Kézirattár és Régi Könyvek Gyûj­te­mé­nye.12 Ráadásul Könyöki a szentgyörgyi egyházról készített tábláira nem jegyezte fel, hogy melyik templomról készültek, így a Rómer hagyatékban ôr­zött levele vezetett nyomra és segítette elô a rajzok beazonosítását. Míg Könyöki jelentéseit Rómer vette magához, addig a levelekkel együtt beküldött rajzok az Archaeologiai Bizottság irattárában maradtak.13 Hogy miért hiúsult meg Rómer szándéka a közreadásukra, nem tudjuk. A rajzok publikálását bizonyosan a korabeli nyomdatechnika nem tette lehetôvé, pedig Könyöki táblái egyrészt szép ceruzarajzok, illetve három tábla akvarellel van gazdagítva, amely technikát más esetekben is alkalmazta.14 A leveléhez eredetileg hét rajzot csatolt, melyek közül az utolsó két tábla – a kô­ szószéket, valamint annak díszítményeit bemutató – azonban elveszett.15 Könyöki József 1870. október 30-án kelt levelével együtt terjesztette az Archaeologiai Bizottság elé rajzait és a templom bemutatását. Erre elsôsorban Jedlicska Pálnak az elôzô évben megjelent tanulmánya szolgáltatott okot, melynek tárgya a szentgyörgyi egyház leírása volt.16 Könyöki Jedlicskának számos téves adatára hívta fel a Bizottság figyelmét, mellékelve a templom alaprajzát és az egyes részletek rajzait.17 Emellett azonban még a közeli Hradistyé­­nek nevezett földvár alaprajzát is nyújtja, kitérve rá a jelentésében is.18 (5. kép) A levél és mellékletei a szentgyörgyi templom fontos és eddig ismeretlen forrásai, melyeket itt átírva adunk közre:19 Tekintetes Bizottság!

A megtisztelô meghagyásnak örömmel akarván megfelelni, bátor vagyok a St Györgyi egyház rajzait a Tettes Bizottságnak tisztelettel eléterjeszteni. – Minthogy Jedlitska Pál úr

a magyar Sión VII. kötet 512 lapján a szóban levô egyház leírását az olvasó közönségnek több hibás állítással és ferde nézettel közli, kénytelen vagyok, jelen rajzaimhoz ezen sorokat csatolni. Az egyház kétségen kívül a goth kor végé­ bôl való, és a 14.dik század végén vagy 15dik század elején épült amit Jedlitska úr is állít. Hogy azonban az összehasonlítást könyitsem, azon rendet fogom leírásomban követni, melyet az író úr követett. Az 513 lapon említett fülkén /:szentségház:/ létezô St Györgyi grófok czimere nem fehér=vörös, hanem sárga vörös csillagot tartalmaz; ugyan ezen czimer, eredeti üveg festményben a kápolna egyik ablakán látható /:Tábla II ábra 3:/ Azon állítás hogy a fôoltár egykorú a templommal /:amint 514. lapon állíttatik:/ nem áll, mert a fôoltár renaissance izlésû, minden szerkezetében, alkatrészeiben és díszítményeiben. Az itteni hajdani goth izlésû szárnyas oltár alkalmasint elpusztult akkor /:ugy mint másutt:/ midôn a Trienti zsinat határozatai következtében a szentségházak használata megszûnt. A hajdani goth oltár egy részét fel is találtam, mirôl késôbb szó lesz. A szentségház Tábla III ábra I egész jó álapotban van, 18’ magas és 3’ széles; az 514. lapon érintett nézett: hogy a szentségház alján létezô három jel nehány régé­szet­kedvelôtôl akként magyaráztatik, hogy az 1152 számot jelentik, meg lehet, de e féle régészek alig fogják tudni, hogy mikora esik a goth ízlés behozatala. Ezen jegyek mást nem jelentenek mint a kôfaragó mûvész jegyeit, ki a szentségházat készítette. Továbbá: ugyan az lapon áll, „hogy a szentély három goth-ablakon át nyer világosságot” a szentélybe nem három hanem négy ablak létezik; de feltûnô azon körülmény hogy a négy ablak délrôl éjszak felé mindig kiseb­ bedik. A katakombaszerû szentély allatti kápolnáról melybe most a diadalív alatt levô lépcsôk levezetnek, mint azt: hogy tekintve a hagyományt egyebet nem mondhatok, ez csak ugyan kápolna volt. Jelenleg ki van meszelve és Kristus urunk koporsóján kivûl mitsem tartalmaz. Azon állításra /:516 lapon:/ hogy a mellék kápolnában levô góth ízlésû oltár csinos legyen, azt kell ellen vetnem: hogy ez egy hitvány újkori készülmény; és az ôsatyaink nevé-

341

ben ovást teszek, hogy azok ilyes mit készítettek volna. Ugyan az 517. lapon állítalik – „hogy a kápolnában lévô kôszerû karzatra /:Tábla II ábra I:/ sehonnét sem nyílik bemenet; sôt még az egykori létezett beménet nyomaira sem akadhatni” sem áll; mert a hajdani feljarás nyomai a hajó déli oldalán tisztán láthatók. Az e lapon tovább említett mûvészi érdekes régiség „mely” a bold. Szûzet és az ôt környezô apostolokat ábrázolja” semmi más, mind a hajdani goth ízlésû szárnyas oltár egyik maradványa. Ez mint falmezô volt alkalmazva, s csak sájnos hogy az oltár többi reszei elpusztultak, hogy se hirôk se hamvokról mitsem tudni. Mindenesetre érdekes régiség mert az egyházzal egyidejû munka, de mûveszû bec�csel nem bír. A faragvány egy darab fá­bol készült a személyek ruhái beara­nyoz­vák, arczai is mindnyajok gondor hajai pedig színezettek. Az 518. lapon említett felírás hibás „nem generosus Dominus ac Magnificus” hanem „generosus vir ac Magnificius Dominus” áll ott. Hamis azon észrevétel /:519 lapon:/ hogy a templom zene karzata hajdan oly széles volt mint a hajó szélessége; 1772 évben azonban, éjszaki oldalán jobb arany végett megrövidíttetett.” Megvallom hogy ezen szavak értelmét nem tudom felfogni, ha az alaprajzot megtekintem s ha facis loci magam az egyházba vissza helyezem. A dolog valódi állapota ez: a zenekarzat most mint a két hajó széles­ seg mentében létezik; azon része mely a szélesebb hajóban van, és a rajzban abra I Tábla I alatt. Kékre színezve látható egy­ide­jû a templommal, mirôl a padlásra való feljárás használatára alkalmazott lépcsôk, a goth boltozat és pillérek alakja tanuskodnak, melyek egyik Tábla I ábra 2. alatt látható. Különben meglehet hogy a kékre színézett három lépcsônyi emelkedés a karzattal együtt akkor épült, midôn egyik St Györgyi gróf sarkofágja oda helyeztetett. Ez 1467- évben, körülbelül azon idôszakban történt, midôn az egyház épült. A karzat mely a keskenyebb hajoban létezik és külön lépcsôkkel bír, legujabb idôbôl származik, s a rajzban fel­nem vétetett. A harangokra nézve 520 lapon az mondatik „hogy három régi harangot találunk” Ez nem igaz, mert csak két harang régi; a harmadik a mult századbol való; A nagy harang felírása eként közöltetik „Audi nos, nam te filius

342

noster Mihael honorans honorat. In honorem St. Georgii Lucas cum Magistro Joanne civis Julene Campanavit me. Anno 1400” Megválom, magamat Ciceronak nem tartom, de ezen felírást míg is minden értelem nélkülinek kell nyilvánítanom, s pedig annál inkább mert a felírás így szol „Audi nos nam te filius me hic negans honorat. In honorem sancti Georgii fusa sum. Maier Johannes civis vienne comparavit me. Anno Domini 1400.” Ezen felírásnak talán több értelme van, ami pedig az elsô szavakat „andi nos ect illeti; ezeket a St. ferencz szerzetes atyák brevia­ri­um­ban találni és így kezdôdik „Anthiphonate contrapestem stella coeli etc. etc.”. Szavaim igazolása végett bátor vagyok a lepacskolt felirását ide csatolni; A másik harang felirása melyett Jedlitska úr nem közli így szóll „Herr Sigmund der Tzeil Pharrer czu sand Goringen wie Got anno Domini 1409” Ezen eligazítás után bátor vagyok nehány sorokban észleleteimet oly tárgyakrol ide csatolni, melyeket Jedlitska úr elhallgat, én pedig érdekesnek vélvén a Tettes Bizottsággal tudatni. Feltûnô a templomban lévô ablakok rendetlen nagysága és alkalmazása; s pedig a szentélyben letezôk délrôl éjszak felé keskenyebbednek, a hajoban levôk különböznek nagyságukra nézve, s azok mérmûvei nem a fal közepén vannak alkalmazva. A Tábla II ábra 2. mutatja az ablakok különféle mérmûveit. A szentélyben levô gerinczek egyszerûen csúcsba összefutnak minden gyámkô nélkül; azok a hajoban pedig díszfödél által támogatatnak, melyek azonban levannak verve, s’ csak az éjszaki falon a karzat mellett létezik egy épen fennmaradt díszfödél, melyben egy ujabb idôbôl származó Szent áll Tábla IV ábra I. A szentélyben 2 zárkô létezik melyek rajzát Tábla IV ábra 2. 3 alatt van szerencsém bemutatni. A hajóban levô zárkövek az ország és St. Györgyi grófok czimerét tartalmazza. Ami a templom deli oldalán levô kápolnát illeti állíthatom, hogy ez minden tekintetben díszes góth építmény, s’ a mi vidékünkön igen ritka s érdekes régiséget tartalmaz. A még fenmaradt üveg festményei által; csak kár hogy ezen maradvány oly csekély, és nagy része törött; az arczokon a szemekel, szájat a ruházaton a ránczokat alig látni, gyönyörû azonban az üveg darabok ékítô színes Tábla IV ábra 4.5. A mérmûvekben három czimer létezik, melyek egyike törött és ki nem vehetô, a

fenmaradt kettô ép és a Tábla II ábra 3 és 4. alatt látható. Az ábra 3 alatti a St Györgyi grófok czimere. Jelen festmények az m alatti ablakon vannak alkalmazva. A kápolna boltozat gerinczei fél oszlop által vannak támogatva melyek a kaff­pár­ká­nyon nyugszanak. Tábla I ábra 3. A zárköveken látni, hogy ezeken czi­me­rek voltak fedve, de minthogy mész alatt elvannak borítva kinem vehetôk. A Tábla II ábra 1 alatti karzatról már elébb volt említés. A kápolna ablak falazata Tábla I ábra 4. alatt látható, ugy a gerinczek Tábla I ábra 5 alatt. Említenem kell még a kapuzatot melynek csak alsó láb párkányzata fenmaradt, a többi alkalmasint akkor midôn a bemenet beboltoztatott pusztító kezeknek kénytelen volt távozni. Az egyház szamárhátú fedéllel bír; a támaszoszlopok csak az egyház és szentély körül vannak és egyszerûek. Figyelmessé tétettem egy követ, mely hajdan lépcsôül szolgált, most pedig a kapuzat elôtt a földkövezett egyik szélén van lerakva. Hergotits úr St Györgyi lakos és buzgó ­régészet kedvelô azt említé elôttem; hogy „Hradistye” nevû hegyen nehány év elôtt kövek léteztek melyeken ékírások voltak. De valaki által építési kônek felhasználtattak. A Tabla IV ábra 6 alatti kô felírását le másoltam, és a Tettes Bizottságnak tisztelettel bemutatni bátorkodom. Hergolits úr minden régiséget a hajdani szlávoknak tulajdonítja, ugy e követ is szláv maradéknak tartja; feltûnt elôttem azonban a szó „Hradistye” – Tudakozván utána azt hallám hogy St. Györgyi régi várrom által irányában az ugy nevezett József völgyön túl, van egy erdô dûlô, mely „Hradistye” nevet viseli, s hogy ott valami régi sánczok léteznek. Bár St. Györgyi tartózkodásom ideje alatt az idô nagyon is kedvetlen volt, kimentem az erdôbe, meg másztam a hegyet /:melyen gyönyörû bükfak vannak:/ és azt találtam, hogy a hegy tetején körülbelül két holdnyi nagyságu fönsík van, mely három oldalrol két széles és mély sáncczal a deli oldalon pedig három sáncczal van körül véve. Valjon a földsánczok ôs slávoktól származnak-e, vagy talán inkább a St.györgyi vár ostromolása czélúl készültek, azt meg határozni alig lehet. A vár ezen sánczok keleti oldalán és jóval alantabb fekszik, ugy hogy az ostrom innen eredménydús lehetett. A sánczok alaprajzát Tabla V ábra I alatt vagyok bátor

bemutatni. A Tettes Bizottság megbizott a Bazini egyházban levô szószék és St. györgyi grofok síremlékének lerajzolásával. A sír­ emle­ket nem rajzoltam, abbol az emberi alakok ki vannak véve, és más helyett befalazva miáltal az egész igen sokat veszt; de külömben az emlék egyszerû oltár alaku és semmi különöset nem nyújt. Emeltetett 1609 évben. A szószéket, mely kôbôl készült Tábla VI ábra 1. és a falmezôket Tábla VII és abra 1.2.3.4. alatt van szerencsém bemutatni. Az ötödik azaz közép falmezôt külön nem rajzoltam mert ugy hiszem az adott nagyságban is láthatok annak részei. Csak egyedül itt találtam a St. Györgyi grófok czimerét egyesülve. A szt. györgyi kápolna egyik ablakában és a szentségházon látni a ket színû csillagot /:tu. illik: sárga veres:/ ugyan ott a kapolnában a kis karzaton a falon látni felakasztva a fekete sasot mellén egy fehér szalaggal, arany téren. Érdekes volna ezen viszonyt kikutatni. A  ír köveken is csak a sast latni. A Jedlitska úr által említett St. Györgyi grófok két síremlékeit azért nem rajzoltam, mert a rosz és mû értéknélküli takaró kövön kívül, melyen az illetô holt lovagvás öltönyben van ábrázolva, igen egyszerû és semmi külö­ nösségel nem bír. Csinosabb a falon függô két emlékkô, melyik egyike Salm grof borostyánkôi várnagy, a másik pedig Mordax Jacob Pozsony vár alkapitányának emlékére van készítve. Mindkét sírkô renaissance korból való, az elsô gazdagon van díszítve, holott az utobbi egyszerûbb és kisebb. Hogyha a Tettes Bizottság ezek rajzát kivánna, méltoztássék azok lerajzolásával megbízni, becses negbizást örömmel tel­je­ sitendi. Tekintetes Bizottságnak Alázatos szolgája Könyöki József Kelt Pozsonyban 1870 évi Oktober 27én

Könyöki József 1870-ben tett látogatását követôen még egyszer – 1882-ben – visszatért Szentgyörgyre, amikor Fehérkô várának romjait mérte fel és rajzolta le, melyek közreadása azonban már megtörtént.20 A szent­györgyi katolikus templomról készített Könyöki leírás és rajzok nem csupán ezen egyházi mûemlék

343

fontos forrásai, hanem betekintést kínálnak azon felmérési program kezdeteibe is, melynek kiteljesedése a XIX. század utolsó harmadában történt. Az ekkor készített leírások és rajzok a Kárpát-medence mûemlék­vé­del­mé­ nek, régészetének és mûvé­szet­történetének szinte kimeríthetetlen forrásai. JEGYZETEK 1. Myskovszky Viktor életérôl és munkásságáról ld.: Viktor Miškovský a súčasná ochrana pamiatok v strednej Európe = Myskovszky Viktor és a mai mûemlékvédelem Közép-Európában. Szerk. Bardoly István, Váliné Pogány Jolán, Jozefína Čorejová. Bratislava – Budapest, 1999. Könyöki életének részletes bemutatását ld.: Váliné Pogány Jolán: Az örökség hagyományozása. Könyöki József mûemlékfelmérései 1869–1890. Budapest, 2000. 2. A levéltári és könyvtári kutatásokat az OTKA PD 84158 pályázat keretében és támogatásával vé­ geztem. 3. Rómer széleskörû tevékenységérôl a régészet, mûvészettörténet és a honismeret területén ld.: Bardoly István: Rómer Flóris élete. Mûemlék­ védelem, 32. 1988. 223–244. 4. Országos Széchényi Könyvtár, Fol. Hung. 1110/2. Itt szeretném megköszönni az Országos Széchényi Könyvtár munkatársainak a kutatásaimhoz nyújtott segítségét. A magyarádi ásatásának beszámolója és a hozzá tartozó rajzok egy külön tanulmányban kerülnek bemutatásra. 5. Könyöki életének részletes bemutatását ld.: Váliné 2000. i. m. 11–28. 6. Uo., 11. 7. A Forster Gyula Központban ôrzött Könyöki-féle rajzok és jelentések közreadása: Váliné 2000. i. m. 8. Uo., 12. 9. Rómer Flóris: Kivonat a magy. Tudom. Akademia archaeologiai bizottsága 1870. jul. 5-kén a m. n.

344

muzeumban tartott VII. rendkiv. Ülésének jegy­zô­ könyvébôl. Archaeologiai Értesítô, 3. 1870. 233. Könyöki e levelére nem sikerült rábukkanni. 10. Rómer Flóris: Kivonat a magy. Tudom. Akademia archaeologiai bizottsága 1870. nov. 8-dikán a m. n. muzeumban tartott IX. rendes ülésének jegyzô­könyvébôl. Archaeologiai Értesítô, 4. 1871. 62. 11. Gerecze Péter a Mûemlékek Országos Bizottsága rajztára jegyzékébe az Archaeologiai Bizottság rajzanyagát is felvette, mely jegyzékben Könyöki szentgyörgyi egyházról készített rajzait a bazini templomról készítettekként vette fel összeírásába: Gerecze Péter: A Mûemlékek Országos Bizottsága rajztárának jegyzéke. Magyarország Mûemlékei, 1. Budapest 1905, 327. Hivatkozik rá Váliné 2000. i. m. 59., de mivel azonosítani nem tudta ôket, így lappangóként említi e rajzokat. 12. Itt szeretném megköszönni a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár és Régi Könyvek Gyûjteménye összes munkatárásának a kutatásaimhoz nyújtott segítséget. 13. Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, Kézirattár és Régi Könyvek Gyûjteménye, ltsz.: K 1220/35. 14. Váliné 2000. i. m. 15. 15. Ld.: Váliné 2000. i. m. 59. – ahol Gerecze nyomán a bazini egyházról készített rajzokként írja le ôket. 16. Jedlicska Pál: A pozsonymegyei szentgyörgyi egyház leírása. Magyar Sion, 7. 1869. 512–522. 17. Ld. a templomra vonatkozó történeti és mûvé­szet­ történeti adatokat: Súpis pamiatok na Slovensku. Zväzok prvý I. A–J. Bratislava, 1967. 528. 18. A földvárhoz ld.: Pramene k dejinám osídlenia Slovenska z konca 5. až z 13. storočia. I. zväzok 1. Čast. Nitra, 1989, 54. 19. Országos Széchényi Könyvtár Kézirattár, Fol. Hung. 1110/2. 172–177. 20. Váliné 2000. i. m. 295–296. – a rajzok a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ Tervtárában találhatóak. A várra vonatkozó történeti és mûvészettörténeti adatokat ld.: Súpis pamiatok 1967. i. m. 527.

Mohay Gábor

KARÁD, EGYKORI TISZTTARTÓI LAK KUTATÁSA 1 BEVEZETÉS

A török hódoltságot átvészelô Somogy megye örökségvédelmi értékének jelentôs részét a XVIII-XIX. században épült kisnemesi kúriák, vadászlakok, nyárilakok, kisebb kastélyok alkotják. Ezek a mai falusi környezetben is kiemelt helyet foglalnak el, még ha idôközben jelentôsen át is épültek. E  cikkben a veszprémi püspök karádi uradalmi központjának tiszttartói lakóépületét vizsgálom (Kossuth Lajos u. 2., hrsz. 1057/1, M III. 10890). (1. kép) Az épületrôl felmérési tervdokumentáció nem található sem a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal budapesti Tervtárában, sem a Somogy Megyei Önkormányzat kaposvári Mûemléki Tervtárában.2 A nyomtatott mû­ em­léki topográfiákban nem szerepel. Felkutattam a fellelhetô levél­­tári és nyomtatott forrásokat, a történeti térképi anyagokat, hagyományos építészeti felmé­rést és szemrevételezéses diagnosztikát végeztem. Az adatokat és információkat egybevetettem, vagyis a források tartalmát és az épület egészét és részleteit, anyagát, funkcionális és szerkezeti megoldásait rendszereztem. Az

örökségi értékeket – függetlenül azok keletkezési idejétôl – számba vettem, dokumentáltam, az építési periódusokat jó közelítéssel meghatároz­tam, az alapvetôen szükséges továbblépés irányát kijelöltem. TELEPÜLÉS LEÍRÁS

A Somogy megyei Karád község a Tabi Kistérséghez tartozik, az Andocsot és Látrányt összekötô mellékút mentén fekszik. Karád része a Balaton Kiemelt Üdülôkörzetnek. A településtôl 16 km-re lévô Balatonlelle idegenforgalmi és ellátási vonzáskörzetébe tartozik. A község közigazgatási határában halad a Kaposvár–Siófok vasúti mellékvonal, melynek karádi megállóhelye a községközponttól mintegy 3 km távolságra található. Karád falu neve a régi magyar Kara személynév d képzôs változatából keletkezett. Maga a személynév – qara – török eredetû, jelentése: fekete.3 Korábban volt olyan vélemény, miszerint Koppány vezér Karád vagy Kara nevû harcosáról kapta nevét.4 A forrásokban gyakran Kiskarád, Nagykarád, illetve Alsókarád, Felsôkarád megkülönböztetô neveken említik. A négyféle név valójában

1. Az épület a ­templomtoronyból. Szerzô felvétele

345

két települést jelölt, amennyiben a mai belterület északi részének Kiskarád neve vis�szamegy a középkorra, akkor Felsôkarád Kiskaráddal, Alsókarád pedig Nagykaráddal volt azonos. A mai közigazgatási határon belül a középkorban négy falu volt: Karád, Fehéregyháza, Kovászna, Ratni. A szakirodalomban a különbözô történelmi idôkben még esetenként ide szokták sorolni Told, Ölyves, Kér, Balazse, Csicsal falvakat is, ezek közül néhány elpusztult, vagy utóbb beolvadt egy-egy településbe, illetve jelenleg a szomszédos falvak határában fekszik.5 A település Külsô-Somogy területén, annak nyugati felében a Karádi-háton helyezkedik el. A község határa erôsen tagolt, legmagasabb és legalacsonyabb pontja között 80 m szintkülönbséget mérhetünk.6 Meghatározó természetföldrajzi tényezô, hogy a település a Balaton és a Duna helyenként bizonytalan vízválasztójánál fekszik, tehát a területet összekapcsolja a tôle északra fekvô balatoni régióval és a délebbre és keletebbre elterülô Kapos és Koppány mellékével. Ez a körülmény hosszú századokon keresztül meghatározta a falu településhálózatban elfoglalt helyét és kapcsolatrendszerét. Rövid településtörténet

Karád elsô okleveles említése 1131–1135bôl való. András remete, aki azelôtt veszprémi prépost volt – II. Béla király engedélyével – Somogyban 4 falut, 35 szabadost, szôlôt és 6 földmûvest hagyott a pannonhalmi monostornak.7 Egyes vélemények szerint az ôsi település kialakulása az Árpád-házi hercegekhez, de legkésôbb Koppány vezér X. század végi uralkodásához köthetô. Koppány székhelye Somogyvár volt, melyet viszont a szávaszentdemeteri görög apátság birtokolt. Szávaszentdemeter, az antik Sirmium, a IX– X. században Pannonia, azaz a Dunántúl görög püspöki székhelye volt. A vámharmad mellett az apátság szôlôt is birtokolt a Makrai-hegyen, mely ma Karádhoz tartozik. Szent István király Koppány legyôzése után alakította ki a veszprémi püspöki és a székesfehérvári káptalani birtokokat, ekkor adományozta Karádot a veszprémi püspöknek az 1002-es, az 1009-es, illetôleg IV. Béla 1257es oklevélátirata szerint. A Makra-birtok részei azonban bizánci kézben maradtak a XIII. század második feléig. A Karádhoz tartozó Kérpusztán az 1950-es években 388 sírt tár-

346

tak fel, melyekben X–XI. századi bizánci rítus szerinti temetési szokás fedezetô fel.8 II. András király 1229-ben, a birtokrendezés eredmé­nyeképpen a székesfehérvári káptalannak juttatta Karádot. Az 1332–1337-es pápai tizedjegyzék megkülönbözteti AlsóKarádot és Felsô-Karádot.9 Zsigmond király 1390-ben a leveldi (városlôdi) karthauziaknak adta cserébe más birtoko­­kért,10 bár való­ színûleg a településnek csak egy részét, ­hiszen az 1405-ös forrás szerint a székesfehérvári káptalan pert nyert a pannonhalmi apátsággal szemben, melyet a király 1409ben jóváhagyott. A Garai Miklós nádor által 1429-ben kiadott irat ismét a leveldi zárdának adott cserebirtokként említi Karádot, melyet egy 1495-ös adat is megerôsít.11 1503ban Miklós kiskarádi plébánost említik.12 Az  1536. évi adólajstromban Nagy-Karád néven fordul elô, mint a leveldi perjel birtoka.13 Az elhagyott birtokot 1549-ben a király Borne­missza Pál veszprémi püspöknek adományozta. A veszprémi püspökök ezzel ugyan jogilag a település földbirtokosai lettek, de az tényleges birtokukba csak 1690 után került. A törökhöz hasonló hatalmaskodást és sanyargatást vitt végbe 1563 körül Magyar Bálint kényúr is.14 A XVI. század közepétôl kezdve Somogy megye északi része a török végvári rendszer részévé vált. Kisebb várat Karádon is létrehoztak, melynek elsô említését 1577bôl ismerjük,15 de 1601-bôl is van rá adatunk.16 Az 1690-ben talált megyetérképen Karat felirattal ábrázolják a várat.17 A várból igazgatták a koppányi szandzsákhoz tartozó karádi náhiét, melyhez 29 falu tartozott. Az 1563. évi török kincstári fejadódefter szerint 30, 1574-ben 40, 1580-ban 34 házból állott. Az 1573–1574. évi defterben Kis-Karád nevû helységet is találunk, 6 házzal. 1603-ban a magyar urak a törököknek szolgáló inklákokat elfogták és elégették.18 Az 1628–1629. évi zsoldlajstrom szerint az itteni erôsség ôrsége 12 musztahfizbôl (gyalog), 6 topcsiból (tüzér), 11 ulufedzsibôl (lovas) és 17 martalócból (rácz határôr) állott.19 Ránk maradt Horváth János jezsuita misszionárius jelentése 1643-ból, miszerint egyedül gondozza a Kapos folyótól Fejér­ várig, Budától Kanizsáig lévô hatalmas területet. Tudjuk, hogy Karádon is ellátta a szolgálatot.20 Az 1660. évi pannonhalmi tized­váltság-jegyzék szerint a veszprémi

2. Karád kéziratos térképe, 1827. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár Térképtára püspökség volt a földesura. Valószínûsít­ hetô, hogy Karád 1686 körül szabadult fel a török alól.21 A XVII. században a falu lakossága csatlakozott a reformációhoz.22 A hódoltság után a település népessége ismét katolikussá lett, a veszprémi püspök valóságosan is gyakorolta birtokosi jogait. 1705-ben plébániáját helyreállították, ma is álló temploma 1745– 1749 között épült. Azt, hogy pontosan mikor lett mezôváros Karád, nem tudjuk, de egy anyakönyvi kivonat szerint 1749-ben már az volt, és az 1768ból származó urbárium záradékában is „oppidium Karád” szerepel,23 bár ezekkel ellentmondó adatot is találunk.24 A napóleoni háború idején, 1806-ban Karádra menekítették a 300 lóból álló lipicai ménest. Való­szí­ nûleg erre az idôre nyúlik vissza a Rájcsos nevû dûlô elnevezése. 1820–1848 között Karád egy század lovasságnak volt állomáshelye.25 A XVIII. századi betelepüléssel az

iparos és kézmûves réteg is megjelent. 1748ban a szabók és takácsok, 1792-ben a fazekasok alapították meg céhüket.26 1850-ben a Bach-korszakban új közigazgatási beosztást alakítottak ki: Karád járási székhely, úgynevezett vegyes szolgabírói hivatal lett. 1870ben a járási központ Tabra került, 1872-tôl Karád nagyközség jogállású lett.27 Demográfiai adatok

A különbözô források alapján egybeszerkesztett népességszám adatokat tekintve az látszik, hogy az elmúlt három évszázad ­három jól elhatárolható részre tagolódik. A XVII. század végi 1100-as lélekszám28 két évszázad alatt, 1882-re egyenletesen mintegy 3500-ra emelkedett,29 majd kisebb hullámzásokkal kísért nyolcvan évnyi stagnálás következett,30 az elmúlt ötven évben pedig rohamos népességszám csökkenéssel szinte újra a török hódoltság utáni lélekszám-adatokhoz jutottunk.31 Ez a haranggörbe-jellegû

347

demográfiai függvénykép általános a magyar falvak esetében. A népességszám változása hû tükröt mutat a település fejlô­dé­ sérôl illetve hanyatlásáról is. A népesség nemzetiségi hovatartozását vizsgálva valószínûsíthetô, hogy a középkorban a magyar nemzetiség a meghatározó. A törökök elôsegítették a rácok betelepítését. A tizenöt éves háború elôtt Somogyban már 40–50 rác falu volt, melyek lakossága a végvári magyarok­kal folyton harcban állt.32 A hódoltság után Karádon már török és szerb nevekkel is találkozunk.33 A XVIII. század végén Vályi András már sokác és tót falunak nevezi Karádot,34 ami valószínûleg a magyar–szerb35 vagy inkább magyar–bunyevác kevert lakosságot jelenti. 1720 körül Karádra két német telepedett le.36 Az 1853-as felmérés szerint 39 német és 26 izraelita él Karádon.37 A források egyöntetûen a római katolikus vallásúak jelentôs hányadáról ad hírt, csupán néhányan tartoztak protestáns felekezethez.38 Az izraeliták aránya pedig a XIX. század közepétôl nôtt meg: amíg 1828-ban még csak 2 zsidó család lakott itt 8 fôvel,39 addig az intenzív betelepülése után 1864-ben már 150 izraelitát említenek.40 Imaházuk és külön iskolájuk is volt egy tanerôvel, temetôjükrôl 1858-ban történik említés.41 A cigányok letelepítésére a századok során több kísérletet tettek. Mária Terézia 1773-ban kötelezte ôket, hogy sátraikat bontsák el, szilárd házat építsenek.42 A település halotti anyakönyvében csak 1862-ben találunk utalást az elhunyt cigány származására.43 A XX. század végére a község lakosságának 15 %-t,44 ma mintegy 25%-át teszik ki.45 Gazdálkodás – mûvelôdés

A település megélhetésének alapja a történelmi idôktôl a mezôgazdaság, a föld­mû­ velés és az állattartás. A XVIII. században még szabad rét- és erdôhasználat volt jel­ lem­zô. A dombokkal erôsen szabdalt vidéken a lefolyó kisebb vizek többször elmocsarasodtak. 1814-tôl Kurbélyi György püspök lecsapolást végeztetett, melyet a határok felmérése, földek és házhelyek rendezése követett. Amíg a XVIII. században még kétnyomásos rendszerben mûvelték a földet, 1828-ban már háromnyomásosban. Az erdô­ használat két szokásos módja (épületfa és tüzelô) mellett a somogyi erdôk alkalmasak voltak az ún. legelôerdô használatára is,

348

azaz a sertések makkoltatására. Karádon is a tölgyes az uralkodó fafajta.46 A szokásos állattartási formák mellett Karád kitûnt lótenyésztésével a megyében a XIX. század végén.47 Az egykorú források mindegyike fontosnak tartja megemlíteni a szôlô­ter­me­ lést is,48 melynek a XII. századra vissza­ve­ zet­hetô története van.49 A kereskedôk és iparosok száma 1699ben 6, 1768-ban 14, 1869-ben 50. 1896-ban megalakult a Karádi Iparoskör. A karádi gôz­ malom alapítási éve 1872.50 Az Önsegé­lye­zô Egylet 1880-ban, a Karádi Takarékpénztár51 pedig 1891-ben alakult.52 Posta 1856-tól mûködik a településen.53 1905-ben készült el a Kaposvár–Siófok közötti, 100 km hosszú vasútvonal. 1949 után három termelô­szö­vet­ ke­zet is alakult, melyek 1974-ben egyesültek, az 1980-as években mintegy 1000 fô volt a tsz-tagok száma, akiknek nagy része aktív dolgozó volt. Az 1950-es években létrejött az építôipari ktsz, 1967-ben pedig a ruhagyár, ahol késôbb 170-en dolgoztak.54 Iskola 1702-tôl mûködött a faluban, 1773-ban 97 tanulóról tudunk.55 1743-tól kezdôdôen folyamatos az anyakönyvvezetés. 1768-ban orvosra vonatkozó adat is már van.56 1881–1882-ben a fiatal Gárdonyi Géza Karádon tanított (Ziegler Géza néven).57 1894-ben alapította báró Horning Károly bíboros, veszprémi püspök a karádi óvodát.58 1934-ben ünnepelte a község fennállásának 800. évfordulóját, melyre Kodály Zoltán – aki elôzôleg a faluban gyûjtött – megírta a Karádi nóták címû férfikari mû­ vét.59 Tautner Ilona pedig feldolgozta a faluban jellemzô gazdag hímzésanyagot, az eb­bôl készült kiállítás a párizsi világkiállítást is megjárta a II. világháború elôtt. ÖRÖKSÉGVÉDELMI ÉRTÉKEK

Településszerkezet és falukép Karád a terepviszonyokhoz alkalmazkodó, sajátos településszerkezettel rendelkezik, utcáinak egy része követi a völgy-, illetve a dombvonulatokat. Déli részén feltehetôen középkori eredetû halmaz-településszerkezetet ôrzött meg (Damjanich, Zrínyi, Hunyadi, Béla utcák környéke), mely ritka érték. Karád jó példa arra, hogy szerkezetét nehéz a szakirodalomból ismert típusba sorolni: a többutcás faluközpontot vizsgálva leginkább elágazó utcásnak nevezhetjük.

A településen átmenô fôút (Latinca Sándor, Kassa, Kossuth Lajos) és az azt a Szent László térnél keresztezô Kazinczy utca, mint helyi jelentôségû útvonalak szabják meg a falu közel derék­szö­gû rendszerben kialakult úthálózatát. Ma is jellemzi az utcák nagy részét a fésûs, gyakran szalagparcellás beépítés. Az intézmények zömében a Semmelweis tér, Hôsök tere, valamint a Kossuth Lajos és Attila utcák által lehatárolt központi területen találhatók. A katolikus templomtól délre helyezkednek el a közintézmények: az óvoda és az általános iskola, a gyógyszertár, a mûvelôdési ház, a posta, az orvosi rendelô, a polgármesteri hivatal és néhány kereskedelmi egység is.60 Régészeti leletek

Bár Karád községre vonatkozóan eddig nem készült teljes régészeti topográfia, mégis több adattal rendelkezünk a falu régészeti emlékeirôl. Az elsô karádi lelet – egy középkori kengyel – 1905-ben került a sümegi Állami Darnay Múzeumba. 1935-ben 5985 darabból álló késô középkori éremlelet került napvilágra. Az Akasztófa-dombon 1944ben Árpád-kori sírokat bolygattak meg, a Magyar Nemzeti Múzeum végzett kisebb leletmentést. Az 1960-as években Herk Mihály helyi pedagógus több leletet jelentett be, illetve juttatott el a kaposvári múzeumba. Alkalomszerû kiszállásokra késôbb is sor került, jelentôsebb feltárást azonban nem végeztek. Jelenleg 36 régészeti lelô­he­ lyet ismerünk a község közigazgatási terü­le­ té­rôl.61 A lelôhelyek legnagyobb része a település külterületéhez tartozik, az egyetlen belterületi lelôhely éppen a vizsgált épület eredeti telkére esik. Az új iskola építésekor késô középkori, kora újkori leleteket találtak, cserép, ágyúgolyó, sarkantyú, csizmapatkó került elô. A korábban a Podmaniczky család birtokában lévô romos várkastélyt jelentôs erôdítménnyé építették ki a törökök az 1560–1570-es években. A felsô és alsó várból álló erôsségnek négy tornya volt, a délnyugati oldalon egy 15×15 m alapterületû torony maradványai az 1990-es években még láthatók voltak. Az erô­dít­ményt széles vizesárok vette körül, melyet a Nagy-árok vize táplált. 1606 után a törökök tovább erôdítették a karádi várat.62 További kutatást igényel annak eldöntése, hogy a Kossuth Lajos u. 2. sz.-nál megfigyelt épület­ma­rad­

vá­nyok valóban a karádi várból származnak-e. A középkori két településrész elhelyezkedésére, a templomok helyére nin­cse­nek pontos régészeti adataink, de e ­leletek és a mai templom fekvése alapján való­­szí­ nûsíthetô, hogy az egyik rész a mai belterület központja alatt feküdt.63 Mûemlékek

A településen 1967-ben csak két épület volt országosan védett: a római katolikus templom (MJ) és az egykori Kopácsy-kúria (MJ).64 Harmadikként az 1980-as években került föl a listára a tájház, végül pedig 1996ban a jelen cikk tárgyát képezô volt tiszttartói lak, de még mint „volt iskolaépület”. Az 1742–1749 között épült, barokk stílusú, egyhajós templomot (M 4623) két ütemben, 1861-ben és 1908-ban két oldalhajóval és oldalkórussal bôvítették. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök 1745-ben Szent László tiszteletére szentelte fel a templomot.65 2002 óta az épületen folyamatos felújítási munkálatok folynak: a falképek és mennyezetfreskók restaurálása, tetô­ fedés cseréje, homlokzat felújítás, statikai megerôsítés. Az egykori községháza és jegyzôi lak, volt ruhaüzem L alakú épülete (M 4622) a település központjában a tiszttartói lakkal szemben áll. Klasszicista stílusban épült 1825–1838 között, eklektikus részletekkel.66 Kopácsy József, a gazdálkodásban kedvét lelô veszprémi püspök építette szállásépületnek. A nép nagyháznak, városházának, köz­ ségházának nevezte. Belsô arculata 1926-ban változott meg. Kapuja felett Kopácsy-címere látható.67 Jelenleg elhanyagolt, de a tiszttartói laknál jobb állapotban van. A tájház (M 8935) a település egyetlen népi építészeti mûemléke: egytraktusos, nye­regtetôs lakóház, lopott tornáccal, eredeti homlokzatokkal, homlokzati nyílászárókkal. Karád szalagtelkes utcájának egyik jellegzetes épületformálása, a szomszédos te­lek­szerkezetekbe és az utcaképbe illeszkedik.68 A TISZTTARTÓI LAK ISMERTETÉSE

A hódoltággal sújtott területeken a XVIII. század végére a betelepítések és az újjáépítések nagy részben befejezôdtek, ekkor a változó gazdasági élet beruházásai kerültek

349

elôtérbe. A feudális uradalom, mint építtetô, jelentôs szerepet játszott a korabeli építészeti feladatokban. Bizonyos, hogy a fôúrifôpapi megrendelôi körben a mecénások megmutatták egymásnak a fontosabb épületek tervrajzait, adott esetben példának tekintették egymás templomait, kasté­lyait, egyéb épületeit.69 Elképzelhetô, hogy típustervek is születtek az azonos funkciójú épületekre. A karádi tiszttartói lakot a veszprémi püspök, mint a település birtokosa építtette. Típusterv, mintakönyv nyomára a Veszprémi Érseki és Fôkáptalani Levéltárban nem bukkantunk. A község­beli úrilakok közül három a veszprémi püspök bérlôinek lakása volt a XIX. században.70 Egy 1843-as adat említ három épületet a településen: a vendég­ fogadót, az új boltos házát és a csepeli mester házát.71 A XIX. századi térképi ábrázolásokon a vizsgált tiszttartói lakon és a Kopácsy-kúrián kívül 3–4 hajlított házat is találunk, melyek az utcavonalhoz párhuzamos gerincû szárnyukkal kapcsolódnak. Nem kizárt, hogy a településen ez az uradalmi építkezések egyik karakteres megjelenési formája volt. Korabeli Somogy megyei analógiákat keresve megemlíthetjük a nagyberényi és a balatonendrédi plébánia­ házat, vagy a szántódpusztai uradalmi épületet, még távolabb a Veszprém megyei Devecseren álló egytraktusos, boltíves tornácos L-alakú kisnemesi kúriát.72 A tiszttartói lak egyszerre lakó és igazgatási funkciót is ellátott. Az épületnek alkalmasnak kellett lenni a gazda szokásos lakóigényeinek kielégítésén túl különbözô rangú személyekkel való tárgyalások lebonyolítására, elszámolások elvégzésére, iratok tárolására és rendszerezé­sére. A tisztartó (provisor), a gazdálkodást irányító legfôbb tisztviselô részt vett a falusi bírák választásánál is, bizonyos értékhatárig ô ítélt a jobbágyok egymás közötti pereiben, tehát a hajlított udvar megfelelô teret adott a parasztok összegyûjtésére, eligazításukra, eset­legesen fenyítésükre.73 A XIX. század elején a falusi kisnemesi kúriák és az uradalmi gazdasági épületek is igen széles skálán mozgó, változatos formát mutatnak mind alaprajzi elrendezésük­ben, mind a felépítmény- és részletképzésükben. Bár egyrészük pusztulásra van ítélve, más részüket teljesen átalakították, építészettörténeti jelentôségük mégis vitathatat­lan,74 hi-

350

szen még ma is a történeti településkép meghatározó elemei. A karádi tiszttartói lak is ezek közé tartozik. Az épület településközpontban elfoglalt helye, az utcavonallal párhuzamos elrendezése, a szárazkapu-áthajtó, a boltozott teremsor, a fôtengelyben elhelyezett belsô ajtók, mind-mind olyan elem, amely kiemeli a településen jellemzô fésûs beépítésû népi építészeti emlékek közül. A boltíves tornác elterjedésére talán a késô reneszánsz – kora barokk kastélyépítészetünk árkádos loggiái lehettek hatással, de nem kizárt a kézenfekvô forma és funkcióból fakadó önállóság sem.75 Karád birtokosa 1549-tôl négy évszázadon át (1947-ig) a veszprémi püspök volt. Az általa épített tiszttartói lak is jellemzô emléke a fent vázolt mûemléki körnek elhelyezkedésénél, méreténél, tömegénél, alaprajzi rendszerénél, a felépítmény és részletek igényességénél fogva. Építészeti leírás

A volt tiszttartói lak a község központjában, a Szent László tér – Gárdonyi Géza utca – Kassa utca – Kossuth Lajos utca négyes keresztezôdés délnyugati sarkán fekvô telken található. A jelenlegi telek az 1990-es évek telekosztásának eredménye, korábban a tôle nyugatra épült általános iskolával együtt, az 1947-es államosításkor pedig még a sportpályával együtt is egy telket alkotott.76 Egyes történeti térképeken az eredeti telek nyugati határa a patak, másokon még az azon túl fekvô árterület is a telekhez tartozott. (2. kép) A telken álló fôépülettôl északra, az északi telekhatáron a történeti térképek 1827–1943 között gazdasági épületet ábrázolnak, melyet az elmúlt évtizedekben lebontottak.77 Az L alakú fôépület a mai telek déli és keleti határvonalán áll. A terep nyugati irányban lejt. A déli és a nyugati telekhatáron magas, téglából készült támfal hidalja át a szintkülönbséget, az épület által részben zárt délnyugati udvar szintje így közel vízszintes. A támfalra utaló nyomok már az 1859-es kataszteri térképen is észlelhe­tôk.78 Az utcaszint déli irányban lejt – az épület hosszán mintegy 150 cm-t. Az épülettôl északra fekvô telekrészt – a kerítetlenség okán – ma közterületnek használják. Az épület funkciói idôrendben: 1804– 1922 tiszttartói lak;79 1922–1943 bérlôlak; 1943–1947 tisztilak; 1947–1954 iskola;

3. Az épület északi homlokzata. Szerzô felvétele

1954–1981 óvoda; 1982-tôl konyha, étkezde, napközi otthon; 2008-tól bezárva; 2010tôl életveszélyessé nyilvánítva. Külsô leírás

Az L alaprajzú épület szimmetrikus nye­reg­ tetôvel fedett, a déli oldalon oromfallal, a nyugati oldalon csonkakonttyal záródó egy­ szerû tömeg, melynek nyugati oromfala elé az elmúlt évtizedekben alacsony, félnyereg fedésû kis toldalékot építettek. A két szárny traktusszélessége közel azonos – 9,40, illetve 9,10 m –, hosszuk viszont különbözô: a keleti szárny 39,0 m, az északi pedig 26,0 m hosszú. Az egyszerû, vakolt-festett homlokzatok horizontálisan három részre tagoltak: a 8 cm-t kiugró, cementvakolatú lábazat, simított általános homlokzat és a párkány. (3. kép) A lábazat szintje a déli oromfalon és az északi oldalon magasabb. Feltehetôen a XX. század második felében az egyre magasabbra felvizesedô falat akarták védeni a lábazati

szint emelésével, ám annak cement anyaga miatt épp az ellenkezô hatást érték el. Az északi oldalon a lábazat visszaugrik a homlokzati fal síkjába az egykori északi toldalék helyén.80 Az általános sárgára festett felület a keleti utcai homlokzat 4+2 db, fehérre festett vakolt falpillérrel 5 részre tagolt, máshol tagozat nélküli. (4. kép) A déli oromfali hom­lokzaton csak a két függôleges saroktagozat és a födém síkjában lévô osztótagozat jelenik meg. A párkányok közül a nyugati, a déli és az északi egységesen három rész­bôl álló húzott, vakolt, tagozott, 43 cm magas, 22 cm kiállású; az utcai párkányt – való­ színûleg a tönkremenetel és az egy­sze­rûbb munkavégzés miatt– az elmúlt évtizedekben durván egy ferde síkkal levakolták. A külsô nyílászárók minden bizonnyal nem építéskoriak, szerkezetét és osztásrendszerét, vasalatát tekintve egy részük (összesen 18 darab) nagy valószínûséggel a XIX. század végén – XX. század elején készülhetett, kisebb részük pedig az 1970-es években.

4. Az épület keleti homlokzata. Szerzô felvétele

351

5. Az udvari nyugati homlokzat. Szerzô felvétele

Az  elôzô századfordulón készült fotó és az északi szárny udvari egyik ablak tanúsága szerint állítható, hogy – a kor szokásának megfelelôen – a külsô üveges szárnyat az évszakok, illetve az idôjárás változásakor cserélték zsalusra. A  keleti utcai homlokzaton egyenetlen kiosztásban 10 db egyforma, XIX. századi, T tokosztós, külsô-belsô szárnyú, gerébtokos ablak jelenik meg. A jel­lem­zô ablakméret: 175×110 cm, a felsô harmadban lévô vízszintes tokosztó alatt négy­szemes középfelnyíló ablak, fölötte osztás nélküli felülpántolt bukóablak. Belülre 2+1=3 részre osztott, váztáblázatos spaletta készült. Az északi oldalon 6 külön­bözô méretû ablak látható, melyek közül balról számítva az elsô megegyezik az utcaiakkal, a 2. és 4. 1970-es évekbeli hármasosztású, a 3., 5., 6. pedig szintén 1970-es évekbeli, középfelnyíló, kapcsolt gerébtokos ablak. Az udvari nyugati homlokzaton 3 bejárati ajtó és 5 ablak, utóbbiak közül a jobb oldali elsô 1970-es évekbeli, hármasosztású, kapcsolt geréb­to­kos, a többi ablak az utcaiakkal meg­egye­zô, XIX. századi. (5. kép) A két szélsô ajtó 1970-es évekbeli: az északi félig üvegezett egyszárnyú, a déli halszálkás lambéria mintá­zatú, tömör egyszárnyú ajtó, keskeny bevilágítóval. A kö­zép­ sô szegmensíves záródású, felsô négyzetrácsosztású, fix üve­ge­zésû, alul részben üvegezett kétszárnyú ajtaja századfordulós. A déli homlokzaton 3 bejárati ajtó és 2 ablak látható, me-

352

lyek közül a két középsô ablak az utcaiakkal megegyezô, XIX. századi, a balról számított elsô pince-lejárati ajtó XIX. század végi, ­vésett tömör váztáblázatos, mély­béléses, hatosztású, a 2. ajtó halszálkás lambéria mintázatú, tömör egyszárnyú ajtaja keskeny bevi­lá­gí­ tó­val, a 3. ajtó pedig kétszárnyú, mélyen üvegezett. Ez utóbbi kettô 1970-es évekbeli. A déli oromfalon egy az utcaiakkal meg­egye­ zô, XIX. századi ablak, a középtengelyben pedig padlásablak és két ferde tengelyû barokkos ovális szellô­zô­nyílás, a nyugati végfalon csak két kis szel­lô­zônyílás van. Az épületet az 1970-es években hornyolt cseréppel újrafedték. Nincs nyoma az eredeti fedésnek. A padláson talált hódfarkú cserépdarabok arra utalnak, hogy régebben is cserépfedésû volt az épület.81 A tetôn kilenc – egykor vakolt – kémény látható. Az épület gyalogosan délrôl, külsô te­ rep­lépcsôrôl közelíthetô meg, az udvari 6 bejárathoz elôlépcsôk vezetnek 1–4 fellé­pô­ vel, a tereplejtésnek megfelelôen, elôtetô nincs. A déli és nyugati telekhatáron álló – mintegy 3,0 m magas – támfal vakolt, tömör téglaszerkezet, legkésôbb a XX. század elején már állt. Az ingatlan telkén áll egy értékes tiszafa, amely nyolcvan évnél idôsebb. Belsô leírás

Az épület alaprajzi rendszere rendkívül tiszta: az L alak mindkét szárnyában teljes hos�-

szában végigfutó udvari folyosó és a róla nyíló, egytraktusos helyiségsor. A keleti helyiségsor fôtengelyében lévô belsô ajtókat utóbb befalazták. A két folyosó hevederekkel tagolt csehsüveggel boltozott, kivéve a negatív sarokban, a két folyosószakasz találkozásánál, ahol síkfödémes. (6. és 8. kép) A keleti szárny 1., 2., 3., 4. számú helyiségei (az utólag síkfödémesre alakított 5. sz. helyiség kivételével) szintén hevederekkel tagolt csehsüveg boltozatosak, összesen 8 boltmezôvel, 4 helyiséggel, helyiségenként délrôl indulva 2–3–1–2 db boltmezôvel. (7. kép) (Amennyiben eltekintünk a 4. sz. helyiség – boltozatot figyelembe nem vevô – ­szerencsétlenül kialakított vizesblokk válaszfalaitól.) A féltégla magas csehsüveg boltozatokat a helyiség, illetve a heveder sarkaitól kezdôdôen átlós irányban, az össze­metszôdéseknél kötésben raktak, felül vakolat és feltöltés nélkül. A boltmezôk szélessége 2,55–4,00 m között, záradékmagassága 3,50–3,90 m között változik, a folyosók szélessége 1,54 m, záradékmagassága pedig 3,10–3,40 m között változik. A hevederívek kosárgörbe szerkesztésûek. Az északi szárny fôhelyiségei – az északkeleti sarokhelyiséget is beleértve – síkfödémesek, a borított fafödém alulról nádvakolattal, felülrôl részben sárral, részben padlástéglával van burkolva. Az 5., 6., 7. sz. helyiségek födémgerendáit – való­szí­ nû­leg utólag – felcsavarozták a kötôgeren­

6. A keleti szárny folyosója. Szerzô felvétele dákra és/vagy a belsô fôfalakra támaszkodó, nagyméretû (20/23 cm) kiváltó gerendákhoz. Az északi szárny szenvedte el az elmúlt 60 év legtöbb és legdurvább beavat­kozását, mely burkolatok, nyílások, nyílászárók cseréjét, áthelyezését jelentette.

7. Az 1. sz. helyiség. Szerzô felvétele

353

A nyugati oromfali traktusban lévô pin­ ce­lépcsôn jutunk le a kétszintes, alaprajzilag is egymáshoz képest eltolt pincébe. A magasabb az épület 8. sz. helyisége alatt, a mélyebb pedig az épületen kívül, annak közvetlen fal-szomszédságában található. A magasabbnak egy nyílászáró nélküli homlokzati nyílása van. Mindkét pincefödém félköríves donga, féltégla vastagságú (15 cm), vakolatlan felületû. A magasabb az épület 8. sz. helyisége alatti, észak-déli hossz­tengelyû, mintegy 5,0 m fesztávolságú, 2,90 m záradékú, a mélyebb az épület északi határoló falával kívülrôl határos, kelet-nyugati hossztengelyû, 3,20 m fesztávolságú, 2,50 m záradékú. A belsô nyílászárók közül a keleti boltozott teremsor fôtengelyében elhelyezett belsô ajtók nyílásait ma már mind befalazták, oly módon, hogy a mélybéléses, vésett váztáblázatos tokot és borítást bennhagyták. Egyes helyeken a másik oldalon a pántolt szárnyat is meghagyták, máshol a fülkét bepolcozták. A szárnyak a XX. század közepén készülhettek, a tokok viszont XIX. századiak, különösebb díszítés nélküliek. Néhány esetben (1 és 2. sz. helyiségek közötti egykori ajtón, a 2. sz. helyiség ajtaján a folyosó felôl) a kovácsoltvas szeggel rögzített vasalat is látható. Ezek a XIX. század elsô felébôl származnak, az elsô két építési periódusból ránk maradt szerkezetek. A legújabb kori még helyükön megmaradt belsô ajtók teli lemezeltek. Szintén 1960–1980 között készült a 8. és 9. sz. helyiség közötti fix négyzetrács osztású üvegfal, az 5. és 6. sz. helyiség közötti, és a 9. és 12. sz. helyiség közötti átadóablak. Az elôbbi középfelnyíló tömör táblával, az utóbbi feltolható üvegszárnnyal. Az 1., 2. és 3. sz. helyiségek padlóburkolata halszálkásan rakott parketta, mely 1950 után készült, a XX. század elsô felében készült leírások „hajópadlózott”, illetve „padlózott” szobákat említenek.82 A vizesblokk, azaz a 4. sz. helyiség mintás cementlapburkolata 1940–1960 között készülhetett, az 5., 6., 7., 8., 9., 10., 13. sz. helyiségek 20/20 cm méretû cementlapburkolata pedig 1950–1980 között. Ezek a helyiségek az 1922-es leírásban még „padlózottak”, a 13. sz. elôtér kivételével. A folyosók 30×30 cm méretû, vörös-fehér sakktábla mintában, átlós rendszerben, homok ágyazatba rakott

354

cementlap burkolata XX. század elejére tehetô.83 A legújabb kori, 1,50 m magasan rakott fehér csempe falburkolat a 5., 6., 7., 8., 9., 10., 13. sz. helyiségekben 1960–1980 között készült. A belsô felületképzés jelenleg fehér meszelés, mûanyag adalékos festés, a folyosók 1,50 m magasságig olajfestékkel bevontak. Szondázó falkutatás nem történt, de a kü­ lön­bözô megelôzô vizsgálatokhoz köthetô, helyenkénti festék réteg eltávolításokat tekintve megállapítható, hogy a felület több helyen színes díszítôfestéssel volt ellátva. Ezek közül a legfeltûnôbb a folyosónak a régi kapualjnál feltárt hengerelt díszítése. Az 1. sz. helyiség belsô fôfalánál, az ajtó mellett is festék kaparás és a 3. sz. helyiség északi falán a fal-boltmezô csatlakozásnál mindkét felületen kaparás nyomai láthatók, elôbbin erôsen elmosódott zöld színû minta sejthetô, és éles fekete vékony csík, mely az  ajtó körüli boltív vonalvezetésével párhuzamos. Az egyeneskarú keményfa gerendapince­lépcsô fölött van a pofagerendás pad­ lás­lépcsô, mely az egykori mellékfolyosóról, jelenleg a nyugati oromfalról, a tol­­da­­lék­építménybôl nyílik. A padlás egy része XIX. század elsô felébôl való, 30×30×6 cm-es padlástéglával, más része sárral burkolt, a boltozatok hátoldalai pedig szabadon megjelennek. A fedélszerkezet fôállásos, kétállószékes, kötôgerendás, dúcos, torokgerendás, derék­ sze­le­­menes, változó hosszúságú fiók-kötôk­ kel. Formája: déli végén oromfalas, nyugati végén csonkakontyolt nyeregtetô. Hajlásszöge a két szárnyban megközelítôen azonos (44° és 45°). A fôállások távolsága 3,20–4,60 m között változik. A fôállások 20–80 cm eltéréssel igazod­nak a boltozat keresztirányú heveder kiosztásához. A fedélszerkezeten végzett megfigye­ lések: A szerkezeti elemek minden esetben hagyományos fakötéssel kapcsolódnak egymáshoz, még akkor is, ha utóbb ácskapocs megerôsítést kaptak; a keleti szárnyon a szerkezeti elemek faszeggel rögzítettek; a keleti szárnyon minden második szaru toldott a derékszelemennél, minden második pedig egy elem; a vápa környékén az elemek rögzítése néhány helyen kovácsoltvas szeggel megoldott; a sarok helyiség szerke-

zete: az átlós kötôgerendára állított gerincet alátámasztó, kettôzött pillér acél csavarral rögzített kengyellel kapcsolódik a kötôhöz, mely egyértelmûen XX. századi szerkezeti megoldás. A keleti szárnyon a fedélszerkezeti rendszerben a mintegy 4 m-es egyenletes fôállás-köz az 1. és 2. sz. helyiség fala fölött megtörik, és 2 m-es állásközt látunk, ami arra utalhat, hogy nem egy ütemben készült a szerkezet; a fedélszerkezeten, a fiók kötôgerendák csak az 1. sz. helyiség fölött szimmetrikusak, a középsô traktusban végig aszimmetrikusak, a folyosó fölött a nyugati oldalon hosszabbak a fiók-kötôk, mint az utcai, keleti oldalon; keleti szárny állószékei közül minden második könyökfával ellátott, ahol középszelemen toldást találunk. A közbeesô állószékek könyökfa nélküliek, a keleti szárnyban az 1. sz. helyiség fölötti állószékek másodlagosan beépített elemek, rajtuk azonos magasságban kétoldali beeresztést pótló fabetét látható. Talán egykor a fiókkötôket kiváltó gerenda lehetett. Az épület fûtése valaha kályhákkal történt. Az 1922-es leírás 1 vaskályhát és 7 cserépkályhát említ,84 melyek 45×45 cm kül­ méretû, 17×17 cm kürtôméretû, falazott kéménybe kötöttek be. A padláson talált törött kályhacsempék valószínûleg ebbôl az idôbôl származnak. Jelenleg az 1., 2., 3., 5. sz. helyiségben található cserépkályha, melyek 1960 után készültek. Az épületben lévô 9 db kémény közül 1 db (a 4. sz. helyiségben) utólag falazott, 38×38 cm-es, kisméretû tégla-, 1 db (a 7. sz. helyiségben) 65×65 cmes, régi nagyméretû tégla-, a többi 7 db 45×45 cm-es, régi nagyméretû téglakémény, 6 db faltestbe falazott és 3 db tartófalon kívül falazott kémény van (4., 7., 9. sz. helyiség.). Egykor a padláson víztartály, az épületben pedig vízhálózat volt kiépítve.85 Ma vezetékes ivóvízzel ellátott az ingatlan, de a víz el van zárva. A szennyvíz zárt tárolóba köt be. A 17. sz., ma lefalazott helyiség 1950 elôtt wc volt.86 A homlokzati falon kisméretû szellôzônyílás van. Az épület gázzal ellátott volt, a nyugati toldaléképületben volt a nyomásszabályozó, az északi szárny folyosóján pedig a mérôóra. A vezeték a folyosón szabadon szerelt. Az elektromos áramellátást légkábelen kapta, az 5. sz. helyiség északi ablaka mellett a homlokzati falon található fôkapcsolónál kötött be az épületbe, belül az ablak fölött pedig a biztosítékok vannak.

Állapot leírás

Az épület meglehetôsen leromlott, évek óta használaton kívül és lényegében lezáratlan állapotban áll, ennek megfelelôen már minden könnyen mozdítható eleme eltûnt. A 35–100 cm vastag téglafalazat általánosan megfelelô állapotú, helyenként sül�lyedésre utaló repe­dések észlelhetôk; te­ herhordó funkcióját ellátja; a külsô falak rendkívül vizesek, az alulról fel­szívódó nedvesség 1,0–2,50 m magasra felhú­zódik, a felülrôl történô leázás szinte általános, 6–7 gócpontban különö­sen erôs; a sarokszoba egykori középfôfalát kiváltó gerenda fal­ csatlako­zá­sain a fal függôlegesen végigrepedt, meg is süllyedt (5. és 13. sz. helyiség között). A pinceboltozat megfelelô állapotú, teherhordó szerepét ellátja, komolyabb repedés nem látható rajta. A földszinti boltozatok egy része egye­lô­ re állékony, teherbírásra megfelelô állapotban vannak; kisebb repedések a folyosón, az 1. sz. helyiség boltvállánál. A tetô­­beázás és párkányleázás következményei már a bolt­ me­zôkben is erôs nedvesedést mutatnak, veszélyeztetik az állékonyságot. Komolyabb mozgásra utaló repedés a 2. sz. helyiségben látható, a záradék megsüllyedt, mindhárom boltmezô­ben a záradéktól induló ferde repedés, a két belsô hevedert az elmúlt években alá is dúcolták; 5. és 7. sz. helyiségek fafödém gerendái erôs alakváltozást szenved­tek. A fedélszerkezet tartószerkezeti funk­ció­ ját már alig látja el. Az egész szerkezet komoly alakváltozást szenvedett, ezt szinte minden csomópontnál lehet látni: az elemek eredeti fakötései szétcsúsztak, 5–10 cm-es nagyságrendben elmozdultak. Az utólagos – dróttal, ácskapoccsal történô – megerôsítések nem szakszerûek, ideiglenesek. A beázások következtében nagyon sok helyen a faelemek átvizesedtek, elkorhadtak, egyes helyeken már szinte hiányoznak. Farontó gombák kártétele is észlehetô. A teherhordásból kiesett elemeket a szerkezet egésze még egy kis ideig kiváltja, de igen rövid idôn belül teljesen tönkremehet az egész fedélszerkezet. A cserépfedés gyenge álla­pot­ban van, a te­tô­szer­kezet alakváltozásait több helyen nem veszi fel; sok területen egysze­rûen hiányzik egy vagy több cserép, komoly leázást okozva ezzel. Égetési anyaghibából és tér­fo­ gat-növekedésbôl adódó anyagroncsolódás

355

8. Periodizáció. Készítette: Mohay Gábor

figyelhetô meg a cserepek belsô felületén, csak a lécektôl felfelé. Teljesen elrozsdásodott a kilyukadt vagy hiányzó ereszcsatorna rendszer, mely óriási károkat okoz rendkívül gyorsan. Kéményszegélyek hiányoznak. Már csak néhány mûködésében éppen meg­felelô állapotú nyílászárót találunk; veteme­dés, és különösen a külsô szárny esetén faanyag-pusztulás nyomai észlelhetôk a vizesedések helyén a korhadás megindult; üvegek kitörtek, a kitt tönkrement, kipotyogott, a több évtizedes felületkezelés nyomai még felfedezhetôk, de hatása érzékelhetetlen; belsô ajtók XIX. századi borított tokjai megfelelôek. Az 1. és 3. sz. helyiségek parkettája meg­­felelô állapotban; a XX. század eleji cementlap burkolat egy része hiányzik, elkezdték felszedni, a fúgák még néhol erôsen tartanak, az 1960 után készült szorított fúgás

356

cementlapburkolatok és a csempeburkolatok megfelelô állapotúak. A külsô homlokzati falak rendkívül vizesek, az idôvel egyre magasabbra emelt erôs cementlábazat hatására még magasabbra emelkedett a talajvíz, mely több helyen „ös�szeért” a felülrôl érkezô nedves felülettel. A  vakolt tagozott párkány még néhány keresztmetszetben megfelelô állapotban van. A belsô felületképzés jellemzôen gyenge állapotú, a nedves, és/vagy repedezett hát­ tér­­szerkezet (vakolat) függvényében. Mivel az épület használaton kívül áll és le nem zárt, biztonsági okból minden köz­ mû­vezeték ki van kapcsolva, a gázmérôt pedig leszerelték. Periodizáció

Az alábbiakban kísérletet teszünk a feltételezett építési-, átalakítási-, bontási munkák

periódusait szétválasztani, a folyamatot rekonstruálni. Ennek alapja a térképi, levél­ tári, és írott források elemzése, az épület alapo­sabb hagyományosabb építészeti fel­­ mé­rése és szemrevételezéses vizsgálata. (8. kép) 1. 1804 körül

Az épület keletkezésére pontos adatunk nincs. Nagy valószínûséggel 1784 után épült, mivel az I. sz. katonai felmérésen – ebben a formában – nem szerepel. Nem kizárt, hogy az utcavonalra merôleges szárny már állt ekkor, mely megjelenik e térképen. Ha így van, akkor a keleti szárnyat késôbb építették, bár ez csak egy eshetôség. Mindenesetre a két épületszárny fesztávolsága közötti minimális eltérés (keleti 9,40 m, északi 9,10 m) felveti annak gyanúját, hogy nem egyszerre épült az együttes. A püspöki tiszttartói lak 1804 körül épülhetett. Az északi szárny padlásán, a padlásfeljárótól mintegy 4 m távolságban talált 18K04 jelû bélyeges téglák a Veszprémi Püspökség karádi téglaégetôjében készültek.87 Feltételezésünk szerint az eredeti épület keleti, utcai szárnya mintegy 29 m hosszú, 9,40 m széles volt, melynek közepén 4,50 m széles kapuáthajtó nyílott. Ettôl északra két 2+1 boltmezôs csehsüveg boltozatú helyiség 2–2 ablakkal, délre pedig két 2+1 boltmezôs csehsüveg boltozatú helyiség 2–1 ablakkal. Bár jelenleg az északkeleti sarokhelyiség síkfödémes, nagyon való­ színû, hogy eredetileg boltozott volt.88 Az északi szárny 36 m hosszú, síkfödémes helyiségsor. Mindkét szárny elôtt hevederekkel tagolt, csehsüveg boltozatos nyitott árkád. Az uradalmi tiszt lakó­szárnya a keleti szárny lehetett, a kiszolgáló személyzeté pedig az északi. A kapuáthajtó a mai utcai homlokzat északról számított 4–5. ablak helyén, a felmérési alaprajz 3. sz. helyisége volt, melyet az 1980-as években89 és a kö­ zel­múltban is levert vakolat alól elôbukkanó boltív is megerôsít. A padlásfeljáró melletti keskeny traktus az épülettôl északra fekvô gazdasági épületek és udvar megköze­lít­he­ tô­ségét biztosította. Pesty Frigyes leírása szerint az uradalmi tiszttartói lak 1810-ben leégett.90 Több eset lehetséges. Amennyiben a vizsgált épületrôl van szó, vagy az I. katonai térképen feltételezett merôleges szárny égett le, vagy már

állott itt elôbb tiszttartói lak, és az pusztult el, vagy csak az épület déli helyisége égett le. Arról sincs adat, hogy mennyire égett le, hiszen Pesty elsôsorban az iratok pusztulását említi. Elképzelhetô továbbá az is, hogy a késôbbi Kopácsy-kúria helyén álló régebbi épület volt a tiszttartói lak, ami leégett. 2. 1827 elôtt

Az 1827-es térképen91 (2. kép) már az egész épülettömeget látjuk, melynek keleti szárnya a maival megegyezô méretû, északi szárnya pedig mintegy 10 m-rel hosszabb nyugati irányban. A telken, az épülettôl északra mintegy 20 m-re utcavonalra merô­ leges szárnyú (mellék)épület áll. Telekszám: 264. Az 1. sz. helyiség, az utcafronti szárny déli szobája lehetséges, hogy utóbb – de még a XIX. század elején, 1827 elôtt – épült az eredetileg kisebb épülethez.92 Az árkádos nyitott folyosó déli végére új wc helyiséget építettek. Ennek a lehetséges változatnak további tisztázandó kérdése, hogy a keleti szárny 1. sz. helyiség fölötti állószékek szemmel láthatóan másodlagosan beépített elemek. Az is elképzelhetô, hogy az 1810-es tûzvész csak e déli helyiségeket rongálta meg, és ezért ezt újraépítették – alig néhány évvel az eredeti építkezés után. 3. XIX. század vége

A XIX. század végén a nyitott árkádos folyosót befalazták oly módon, hogy a boltívek tengelyébe egy-egy ablakot helyeztek.93 Az udvari oldalon három bejárati ajtót nyitottak: egyet a keleti szárny délrôl számított 3. axisában, egyet az északi szárny keletrôl számított 1. axisában, egyet pedig az 5. axisában. Ez utóbbi a pincelejáró megközelítését is biztosította. Befalazták a kapuáthajtót is, egy olyan helyiséget létrehozva ezzel, mely megszakítja az udvari folyosó folytonosságát. Leírás szerint ezt ebédlônek használták.94 Az ebédlônek az utcafront felé két ablakot nyitottak. Az északi szárny nyugati folyosóvégét hozzákapcsolták a traktusvégi kamra helyiséghez. Valószínûleg az egész épületen ekkor egységesítették a külsô nyílás­zárókat. 4. 1922 elôtt95

Az épület északi oldalára – kissé esetleges helyre – 3,90×5,50 m befoglaló méretû, félnyereg bádogtetôs toldalékot kapott, für­

357

dô­szoba funkcióval. Nincs rá adat, hogy ez a toldás vajon egy ütemben készült-e az elôzô periódussal, vagy késôbb, de mindenképpen 1922 elôtt. Elképzelhetô, hogy az addig szabadkéményes konyhába falazott kéményt építettek. A közlekedô- és kiszol­gá­ló­helyi­ ségek cementlap burkolata is a 3. vagy 4. ütemben készülhetett. 5. 1922–1943 között96

A konyha folyosóról nyíló ajtaját befalazták, és az újat a mellékfolyosóról nyitották. A kamrahelyiséget tovább növelték a folyosó rovására, egészen a mellékfolyosóig. Az L-alaprajz nyakában lévô kisebb helyiségek közötti válaszfalakat lebontották, nagyobb L-alakú elôszobát hozva létre ezzel. A 4. ütemben említett északi toldalékot szintén lebontották, és új, nagyobb 4,50×8,0 m befoglaló méretû toldalékot építettek, melybe szoba, fürdôszoba, külön wc helyiség került. A keleti szárnyban az 1. sz. és 2. sz. helyiségekben egy-egy hevederív alatti válaszfalat kibontottak, két nagyobb teret hozva így létre. 6. 1947 után

Az 1947-ben bekövetkezett államosítás után ugyan az épületen többször végeztek átalakí­ tásokat, de jelen cikkben ezeket egy ütembe soroltuk. Legfontosabb az 5. sz. helyiség boltozatának kibontása, a helyiség nyugati falának kiváltása nagyméretû vasbeton gerenda beépítésével és sík fafödém visszaépítése. A 88. jegyzetben leírtak mellett a pad­ láson látható az új fafödém gerendáinak felkötése nagyméretû, födém fölé helyezett kiváltó gerendára. Az 5. sz. helyiség két utcai ablaka helyett egyet helyeznek el, középre. Ebben a periódusban lebontották az északi szárny nyugati végén a mellékfolyosót, a konyhát, és a kamrát, összesen mintegy 10  m-es traktust a hozzátartozó folyosóval együtt. Helyére félnyereg fedésû – mintegy 4,20 m hosszú – toldalékot építettek. A nyugati oromfalat csonkakontyosra alakították. Lebontották az északi toldalékot is. A 4. és 8–9–10. helyiségek válaszfalazásait is ekkor végezték el. Az északi szárnyban az új funkciónak megfelelôen különbözô kapcsolt gerébtokos ablakokat helyeztek el az északi homlokzatra, elôre gyártott vasbeton kiváltó beépítésével. A keleti szárny 3. sz. helyiségét leválasztották, a folyosó így egybenyílt. Itt

358

két új udvari bejáratot nyitottak. Valószínûleg ekkor hordtak föl cementes lábazatot a homlokzatra és a keleti fôpárkányt is leegy­sze­rû­ sítették. ÖSSZEFOGLALÁS

Amennyiben felújításra kerül az épület, szükségesnek tartjuk az alapos tartószerkezeti vizsgálat, a faanyagvédelmi szakvélemény, a szondázó jellegû falkutatás, a régészeti feltárás és a pontos geodéziai felmérés elkészítését. Ezen vizsgálatok elvégzése után mélyebben megismer­hetô az épület, pontosabb útmutatást lehet adni a helyreállításra vonatkozóan, a tervezést is szolgáló több információhoz juthatunk. Természetesen a funkcióját már be nem töltô tartó- és épületszerkezetek helyreállítása nélkülözhetetlen. Elônyös lenne, ha az épület az eredeti tömeg- és térstruktúráját visszanyerné. A 3. sz. helyiség helyén lévô szárazkapu visszaállításával az udvar méltó megközelítése is biztosított lenne. A szárazkapu kialakítása lehet valóságos is, vagy jelzés értékû. A boltozott oldalfolyosók udvari homlokzati befalazását is ki lehetne bontani. Erre is két lehetôség nyílik: vagy valóságos fedett nyitott árkáddá alakítják, vagy az eredeti boltíves nyílások falazatait kibontva teljes felületen üvegezett térelhatárolót építenek be. Örökségi értékként kellene kezelni a még meglévô, XIX. századi nyílászárókat. Alaposabb vizsgálat döntheti el, hogy ezek valóban egy periódusból származnak-e, és hogy milyen beavatkozással újíthatók fel. Bôvítési igény esetén adódik az az értékazonos lehetôség, hogy az északi szárnyat nyugat felé meghosszabbítsák.97 Az elkészülô felújítási tervdokumentáció mellett javasolt kezelési tervet is készíteni, melynek célja, hogy a tulajdonos, a kezelô, az önkormányzat, a közmû­szol­gál­ tatók, a szakhatóságok, azaz az érdekeltek és érintettek együtt­mû­kö­désével az ingatlan lehetô legoptimálisabb mûködése biztosításával az utókornak továbbadhassuk azt, amit örököltünk. E cikkben bemutatott egykori uradalmi épület egy viszonylag szokványos történelmi-, kulturális-, gazdasági hagyo­mánnyal rendelkezô magyar településen áll. A mintegy kétszáz éves késô barokk – kora klas�-

szicista mûemlék összetett lakó- és igazgatási funkciót kielégítô objek­tum, melynek – mind szellemi, mind fizikai értelemben vett sorsa szintén tipikusnak mindható. A dolgozat/cikk írásbeli-, rajzi- és fényképi tartalmi közlései, felépítésbeli rendszere alapja lehet a további munkának, egyfajta döntés elô­ké­szí­tô anyagként. Természetes, hogy a vizsgált objektum pusztulása csak azzal állítható meg, ha konkrét funkciót, valóságos gazdát kap az épület, aki a szükséges kezelési tervben foglaltak szerint jár el az egyszeri felújítás és a hosszú távú gondozás terén is. JEGYZETEK 1. E cikk a szerzô által 2012. májusban írt azonos címû szakdolgozat rövidített változata. Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem építészettörténeti és Mûemléki Tanszék Mûemlék­ védelmi Szakmérnöki Szak, Konzulens: Krähling János egyetemi docens. A szakdolgozat fellelhetô a KÖH Tervtárában és a BMGE Építészettörténeti és Mûemléki Tanszék könyvtárában. A jegyzetekben szereplô irodalomjegyzéken kívül a szakdolgozat forrása a Somogy Megyei Levéltár Térképtára, Nagyberki. 1827, 1857, 1858, 1860, 1935 években készült térképei, az I. és II. katonai felmérés térképei, valamint a Veszprémi Érseki és Fôkáptalani Levéltár Gazdasági iratai vonatkozó részei. 2. Temesi Tamás balatonboglári építészmérnök Markaf Attila karádi lakos segítségével 2002-ben készített az épületrôl helyreállítási terveket diákszálló funkcióval. A terv nem valósult meg. 3. Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára I– II. 4. bôv., jav. kiad. Budapest, 1988. 687. 4. Kákossy Árpád Elek: Emlékkönyv a 800 éves Karád jubileumára. Kaposvár, 1934. 3. hivatkozik: Jerney János: Magyar nyelvkincsek Árpádék korszakából. Pesten, 1854. c. munkájára. 5. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. Szerk. Csánki Dezsô. Budapest, 1914. 88– 89. 6. Karád község településrendezési terve 2004. Tervezô: Fazekas és Társa Bt., Tapolca. Lelôhely: Somogy Megyei Önkormányzat Fôépítészi Iroda Kaposvári Tervtára. „a somogytúri határban +227m Bf, a Büdösgátipatak +145m Bf” 7. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 1914. i. m. 88. 8. Magyar Kálmán: A X–XI. századi bizánci kapcsolataink somogyi forrásairól. Somogy Megye Múltjából, 12. 1981. 3–21. Magyar szerint az elsô okleveles említés 1002-bôl való, kezdeményezésére 2002-ben ünnepelte atelepülés fennállásának millenniumát.

9. Békefi Remig: A Balaton környékének egyházai és várai a középkorban. Budapest 1907. 98b: AlsóKarád papja Balázs, aki 1333, 1334, 1335-ben 50– 50 dénárt fizet pápai tized fejében;Felsô-Karád papja György, aki 1334-ben 40, 1335-ben 30 kisdénárt dénárt fizet pápai tized fejében. 10. Csánki Dezsô: Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában II. Budapest, 1894. 617 11. Herk Mihály: Karád története. Karád, 1985. 18. 12. Békefi 1907. i. m. 98 13. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 1914. i. m. 88. 14. Veress D. Csaba: Várak a Balaton körül. A balatoni várak hadtörténete. Budapest, 1996. 115. Magyar Bálintot az 1563 évi országgyûlés nyilvános bûnösnek nyilvánította és kötelezte, hogy Szigliget és Fonyód várakat adja vissza. 15. Merényi Lajos: A török végek ôrhada 1577-ben. Hadtörténelmi Közlemények, 7. 1894. 260. 16. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 1914. i. m. 88. 17. Kanyar József: Harminc nemzedék vallomása Somogyról. Kaposvár, 1967. 7. képen olvasható. 18. Veress 1996. i. m. 115. 19. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 1914. i. m. 88. 20. Herk 1985. i. m. 29 21. Hóman Bálint–Szekfû Gyula: Magyar történet I–V. 6. kiad. Budapest, 1939. IV.: 209.: 9. térképmelléklet és Veress 1996. i. m. 115. 22. A Dunántúli Református Egyházkerület prédikátorai és rektorai 1526–1760. Szrk. Köblös József, Kránitz Zsolt. Pápa, 2009. 184.: Karádi lelkészt 1628–1652 között említ. 23. Herk 1985. i. m. 41. idéz az Urbáriumból. 24. Széchényi Ferenc–Rumy Károly György: Descripis geographica-statistico-topographica comitatus Simighensis 1812. – közli: Tóth Péter: Somogy vármegye leírása 1812-bôl. Somogy Megye Múltjából, 19. 1988. 41–92. „A veszprémi püspökség legnagyobb és legnépesebb települése Somogy vármegyében, és ezért a mezôvárosok között tartják számon, jóllehet nincsenek kiváltságai”. – uo., 69. 25. Herk 1985. i. m. 52. idézi a 1953-ban 90 éves bácsit: „itt szoktak valamikor lovagolni a katonák”. (német Reitschule= lovaglóiskola) 26. Valentényi Gáspár: A somogymegyei céhek. Szekszárd, 1909. 27. Herk 1985. i. m. 42. 28. Kováts Zoltán: Somogy megye népessége a XVII– XVIII. század fordulóján. Kaposvár, 1969. Herk 1985. i. m. 34. Adózó háztartások száma: 66, egy jobbágyháztartás átlagosan 14-16 fôvel számolva. 29. A Magyar Korona Országainak Helységnévtára –1873., 1882., 1892., 1902. www.konyvtar.ksh.hu/ index.htm. 30. Kováts 1965. i. m. 24. 1960-ban 3483 lakos. 31. KSH 2010: 1650 lakos. 32. Hóman–Szekfû 1939. i. m. III.: 429.

359

33. Herk 1985. i. m. 130. az r. k. plébánia anya­köny­ vei­bôl említ példákat: „Szulimán 1764, Beslák”. 34. Vályi András: Magyar országnak leírása I–III. Budán, 1796–1799. II.: 288. 35. Széchényi–Rumy 1812. i. m. 69. „Lakosai szerbekkel keveredett magyarok, valamennyien római katolikusok”. 36. Szita László: Somogy megyei nemzetiségek településtörténete a XVIII–XIX. században. Kaposvár, 1993. 11. 37. Uo., 123. 38. Nagy, Ludovicus: Notitiae politico-geographicostatisticae inclyti Regni Hungariae, partiumque eidem adnexarum I–II. Budae, 1828–1829. szerint 2061 római katolikus. 7 protestáns és 8 zsidó. 39. Nagy 1828/1829. és Magyarország történeti helységnévtára. Somogy megye (1773–1808). Összeáll. Lelkes György. Budapest, 2008. 40. Pesty Frigyes: Somogy vármegye helynévtára 1864. A szöveget gond. és a bev. írta Gôzsy Zoltán, Polgár Tamás. Kaposvár, 2001. 159. 41. Herk 1985. i. m. 46. 42. Hóman–Szekfû 1939. IV.: 523. 43. Herk 1985. i. m. 46. idézi a Historia Domust: „cigány nô, az erdôben lakott” 44. Somogy megye kézikönyve. Fôszerk. Izményi Éva et al. Szekszárd, 1998. 639. 45. Makó Tibor karádi lakos becslése. 46. Herk 1985. i. m. 55-57 47. Hirsch Alfréd: Somogy vármegye gazdasági monográfiája. Agrár­statisz­tikai tanulmány. Budapest, 1903. 44, A II. katonai felmérésen (1857) olvasható, hogy a 104 istállóban 210 lovat tartottak. 48. Vályi 1786/1799. II.: 288.: „rozsot leg inkább, búzát középszerûen terem, földgye hegyes, agyagos, erdeje szôleje elég, piatza Veszprémben.”; Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára I–IV. Pesten, 1851. II.: 178.: „kies vidéken […] Tágas, dombos határán sok búzát és szénát termeszt; szôlôhegye, erdeje van.” 49. Magyar Kálmán: Az ezeréves Karád ünnepén. Somogyi Honismeret, 2002, 1. 11–14. 50. Herk 1985. i. m. 112–113 51. Somogy megye kézikönyve 1998. i. m. 638. 52. Hirsch 1903. i. m. 90. 53. Csorba József: Somogy vármegye ismertetése. Pest, 1857. 171. 54. Makó Tibor karádi lakos közlése. 55. Herk 1985. i. m. 166. 56. Uo., 174. 57. Uo., 129. – a hagyomány szerint ’Az én falum’ c. novelláskötetének élményanyag innen származik. 58. Uo., 162. 59. Kákossy 1934. i. m. 60. Karád község településrendezési terve 2004. i. m. 61. Uo.: Örökségvédelmi hatástanulmány. 62. Veress 1996. i. m. 128.; Magyar Kálmán – Nováki Gyula: Somogy megye várai a közép­kortól a kuruc korig. Kaposvár, 2005. 75. 63. Draveczky Balázs – Sági Károly – Takács Gyula:

360

A Somogy megyei múze­­umok régészeti adattára. Kaposvár, 1964. 64. Országos Mûemléki Felügyelôség. Somogy megye mûemlékjegyzéke. Budapest, 1967. 39. 65. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 1914. i. m. 88..; Genthon István: Magyarország mûvészeti emlékei I. Dunántúl. Budapest, 1959. 150. 66. Somogy megye mûemlékjegyzéke 1967. i. m. 39. 67. Herk 1985. i. m. 50. 68. Országos Mûemléki Felügyelôség. Magyarország mûemlékjegyzéke. Budapest, 1990. II.: 976. 69. Cs. Dobrovits Dorottya: Építkezés a 18. századi Magyarországon (Az uradalmak építészete). Budapest, 1983. 12. 70. Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye 1914. i. m. 88. 71. Gazdasági iratok. Jószágkormányzói iratok. Uradalmi épületeken eszközölt javítások. Veszprémi Érseki és Fôkáptalani Levéltár [továbbiakban: VÉFL], B.I.12. 1842–1843. „a boltos házához 4000 tégla szükséges kútépítés céljából”. 72. Cs. Dobrovits 1983. i. m. 31., 19–20. kép. – Deve­ cser birtokosa Gróf Eszterházy Károly (1725– 1799) váci, majd egri püspök aki minden bizon�nyal kapcsolatban állt a veszprémi püspökkel. 73. Fülöp Éva Mária: A pápa–ugod–devecseri Esterházy-uradalommegszerve­­zése és gazdálkodása a 18. század. folyamán. Tanulmányok Pápa város történetébôl a kezdetektôl 1970-ig. Fôszerk. Kubinyi András. Pápa, 1994. 225–286. 74. Cs. Dobrovits 1983. i. m. 103. 75. Kelényi György: Kastélyok, kúriák, villák. Budapest, 1974. 32. 76. Az eredeti kb. 100×220 m befoglaló méretû telek mára 60×40 m-re zsugorodott. 77. Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom. VÉFL, Koller levéltár, Fasc. 127. No 2. 1943. közli a gazdasági épület alaprajzát és leírását is. 78. Karád Kataszteri térképe. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár Térképtára, Nagyberki, XV. 2.c. 1859. 79. Herk 1985. i. m. 109. „az iskolától induló lejtô neve a kanyarig a mindenkori püspöki uradalom bérlôjének neve után kapta elnevezését. A legutóbbi neve Kolossy-völgy volt, de a legrégibb emlékezet szerint Tiszttartó- völgynek hívták” 80. VÉFL 1943 81. Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom. VÉFL, Koller levéltár Fasc. 127. No2. 1922. „kettôs cserépfedés”. 82. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922 és 1943. 83. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922. 84. Uo.,

85. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1943. 86. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922 és 1943. 87. Knézy Judit: Iparosok a Festeticsek és Szécsényiek marcali és csokonyai uradalmaiban (Somogy megyében). Somogyi Múzeumok Közleményei, 13. 1998. 389–394. 88. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922. – „boltozott, kis részben stukatúrozott”, tehát az épület nagyobb részben boltozott volt. Ezt támasztja még alá az a padláson végzett megfigyelés, miszerint a saroktól nyugatra esô fôállás közében feltûnôen magasabb a feltöltés és a padlástégla törmelék, vagyis a teljes letisztítás helyett ide rakhatták csak át a törmeléket bontáskor. 89. Herk 1985. i. m. 50. 90. Pesty 1864. i. m. 159. 91. Karád. Kaposvár, Somogy Megyei Levéltár Térképtára, Nagyberki, jelzet nélkül, 1827. 92. Erre utalnak a következôk: – a helyiség bejárati ajtaja belemetsz a folyosóboltozat hevederébe, ami szerkezeti ellentmondás; – az épületben ez az egyetlen sarokban kialakított félköríves falfülke

megoldás a kályha számára, ami reprezentatívabb tér igényre utal; – a fedélszerkezeti rendszerben a mintegy 4 m-es egyenletes fôállás-köz itt megtörik, és 2 m-es állásközt látunk; – a fedélszerkezeten, a fiók kötôgerendák csak ezen a szakaszon szimmetrikusak, a középsô traktusban végig aszimmetrikusak, a folyosó fölött a nyugati oldalon hosszabbak a fiók-kötôk, mint az utcai, keleti oldalon; csak ennek a helyiségnek a külsô nyílászárók kiváltói szegmensívû dongaboltív. 93. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922.; Herk 1985. i. m. 50 94. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922. 95. Uo. A leírás mellékel egy alaprajzot is az épületrôl, melyen a helyiségek neve kezdôbetûkkel szerepel, a fôbb befoglaló méretek is meg vannak adva. 96. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1943. 97. VÉFL, Gazdasági iratok. A püspöki javadalomhoz tartozó épületek és építmények leltára. Karádi uradalom, 1922. szerint a két épületszárny közel azonos hosszúságú volt, az északi szárnyból mintegy 10 m-es szakaszt lebontottak 1943 után.

361

Borovi Dániel

A BUDAPESTI RUDOLF TRÓNÖRÖKÖS-EMLÉKMÛ1 Több olyan esetet ismerünk a budapesti köztéri szobrok XX. századi történetébôl, amikor politikai okokból eltávolított em­lék­ mûvek mellékalakjai eredeti kontextusukból kiszakítva, egyszerû díszítôszoborként kerültek újból köztérre. Valószínûleg kivételes azonban az az eset, amikor magának az ábrázoltnak a figurája vált pusztán díszítô funkciójú plasztikává. 1903 elején az Uránia Magyar Tudományos Egyesület elhatározza, hogy Rudolf trónörökösnek szobrot állít Budapest területén.2 Az egyesület emlékmû-állítási szándékát két okkal indokolja. Egyrészt a „kultúra lánglelkû és fényes tehetségû apostolának”3 akarnak emléket állítani, másrészt azért, hogy „nemzetünk és a dynastia egymáshoz való viszonya szerénységében is ékesen szóló kifejezésre jusson”.4 1. Ligeti Miklós: Rudolf-emlékmû, 1908. Képeslap. Magántulajdon

362

Öt évvel késôbb, a szobor avatásakor a Budapest cikkírója csípôs hangvételû cikkében mást (vagy mást is) lát az emlékmûállítási kezdeményezés mögött: „Az Uránia tudományos egyesületnek van egy fölötte ambiciózus elnöke, Molnár Viktor, különben államtitkár a kultuszminisztériumban. Ambiciózus ember, aki régóta »szeretett volna valami lenni.« És lett is, államtitkár, méltóságos úr, nagy hivatal viselôje, – csakhogy ez mind nem az igazi. Aki nagyságos úr, méltóságos szeretne lenni, és aki méltóságos, az a kegyelmes úr címre vágyik. Hát Molnár Viktor sem érte be a titulusával. Excellenciás úr szeretett volna lenni, titkos tanácsos, és sokat töprengett, micsoda érdemmel szerezhetné meg ezt a nagyon magas címet. Így jutott a Rudolf-szobor ideájára. A szobrot leleplezték, és Molnár Viktor nem lett titkos tanácsos. A hivatalos lap mindössze királyi elismerést hozott neki.”5 (1. kép) Az Egyesület 1903 elején megalakítja a szoborbizottságot – elnökül gróf Csáky Albinnét kérik fel –, megkapja a király elôzetes hozzájárulását a szoborállításhoz és szétküldi az adakozásra szólító íveket.6 Másfél évvel a mozgalom elindítása után az egyesület elegendônek ítéli az összegyûlt 17 000 koronát arra, hogy a szobor megvalósításához fogjon.7 Az emlékmû helyéül a Városligetet szemelik ki. Itt nyitotta meg a trónörökös az esemény fôvédnökeként 1885. május 2-án az Országos Kiállítást. A kiállítás megnyitását a talapzaton dombormû formájában is meg kívánják örökíteni. A pályázó mû­vé­szek­nek azt is ajánlják, hogy a talapzaton szerepeltessék Rudolf megnyitóbeszédének egy tet­szô­ le­ges részletét. Ebben ugyanis a trónörökös a „magyar nemzettel való együttérzésnek” adott kifejezést. A fôváros az egyesület kérésére átengedi a kiszemelt helyet.8 Talán a szûkös költségvetés miatt is a bizottság nem ír ki nyilvános pályázatot, hanem öt, viszonylag pályája elején álló, de már bizonyított mûvészt: Istók Jánost, Holló Barnabást, Telcs Edét, Kallós Edét és Ligeti Miklóst kéri fel pályamû benyújtására. A gyûjtést tovább folytatják, az avatásra meg-

2. A Rudolf-emlékmû pályázati tervei. Istók János és Ligeti Miklós pályamûve, 1904. Vasárnapi Ujság, 1904. december 25. 990.

jelent emlékkönyv szerint „látván a közönség nem szûnô lelkesedését a szobor iránt”, valószínûleg azonban az összeg csekély volta miatt is. Az 1904. december 15-i határ­idô­ re a felkért öt szobrászból mindössze kettô, Istók János és Ligeti Miklós nyújt be pálya­ mûvet.9 (2. kép) A két szoborterv Rudolf Magyarországon elképzelhetô két ábrázolási típusát mutatja. Istók tervén Rudolf „magyar” egyenruhában, azaz a közös hadsereg lovassági csapatne­ mének magyar hagyományokat ôrz­ô, ún. magyar egyenruhában jelenik meg, ahogy az az uralkodói család férfitagjainak magyarországi közszereplésein szokásos. Ligeti ezzel szemben (angolos) vadászruhában ábrázolja a vadászat, a természet és a madártan iránt lelkesen érdeklôdô trónörököst. Rudolf élete során gyakran utazik, illetve vadászik Magyarországon, az udvar itteni tartózkodásain kívül is.10 Természettudományos, elsôsorban ornitológiai érdeklôdése a korszakban közismert, szoros baráti és munkakapcsolatot tart fenn Alfred Brehm­ mel, aki a trónörökös több tudományos eredményét is publikálja. Tevékeny tagja a bécsi Ornitológiai Egyesületnek, lapjukban rendszeresen közöl cikkeket.11 Több útleírás szerzôje, ezek közt magyar témájúak is szerepelnek: Tizenöt nap a Dunán (1878), Vadász­kirándulások Magyarországon és medvevadászat Erdélyben (1887). 1883-ban a Magyar Vadász címû lap közli írásait,

Kirán­dulásaim Magyarországon címmel.12 Az  Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben címû nagyszabású országismereti könyvsorozat kezdeményezôje és fô­szer­ kesz­tôje, bevezetôjének szerzôje. Az eredeti tervek szerint a Gödöllô környékét bemutató fejezet írója is a trónörökös lett volna.13 A talapzat dombormûve a pályázati kiírásnak megfelelôen mindkét terven az 1885-ös Országos Kiállítás megnyitását jeleníti meg. Ez Ligeti esetében kissé problematikus összképet eredményez, hiszen nála a közszereplést, azaz a „hivatalos” szférát bemutató dombormû egy „civil” fôalaknak alárendelt. A Budapesti Hirlap kritikája szerint a vadászruhás megjelenítés nem igazán szerencsés: „Igazsága köznapi, nem a plastika ünnepi és komoly jelleméhez illô. [Emil Jakob] Schindlernek a bécsi Volksgartenben levô szobra szintén ilyen könnyû vadászruhás alakot mutat; de ez természetes, mert az Alpesek festôjét méltó és tárgyhoz illô volt turista-öltözetben megörökíteni. Rudolf trón­örökös jelentôségében egészen ele­nyé­ szô és esetleges vonás az, hogy vadászott is. Mi volt ránk nézve, azt ez a fôalak nem fogja megmagyarázni, és a segítségül hívott relief, mely az 1885-iki országos kiállítás megnyitását tünteti fel, e hiányt nem pótolja.”14 A hiányérzet oka az, hogy a komolyabb politikai és közéleti szerepvállalástól – épp apjáétól eltérô nézetei miatt – szinte egész éle-

363

3. Fritz Weghaupt: Ferenc Józsefemlékmû, 1910; Walster, Ausztria. Képeslap. Magán­ tulajdon

tében megfosztott trónörökös a kor magyar közgondolkodásában még életében a „magyarul érzô” Rezsô királyfivá stilizálódik. Valódi politikai nézetei azonban – ahogy azt az utóbbi években Vér Eszter Virág kutatásai tisztázták – korántsem álltak mindig szinkronban a Magyarországon neki tulajdonítottakkal.15 Ez viszont a korszakban még nem ismert. Így az emlékmûvel kapcsolatos véleményekben végig megfogalmazódik az igény, hogy Rudolfban a magyar történelem beteljesületlen ígéretét jelenítsék meg: a magyar érdekeket kép­vi­ selô Habsburg trónörököst, akinek korai halála miatt nem adatott meg, hogy uralkodhasson. Az uralkodó vagy a trónörökös egyszerû vadászként történô megjelenítése a korszakban önmagában korántsem lenne egyedülálló: Ausztriában Ferenc József uralkodói reprezentációjának fiatalkorától kezdve része a nép- és természet közeli uralkodó képe, igaz, elsôsorban a sokszorosított grafika és a kisplasztika mûfajában.16 A századfordulón az egyszerû vadász-császár már nemcsak a képeslapok népszerû motívuma, de többek közt játékkártyán is találkozhatunk vele. Ferenc József mellett a korszakban Luitpold bajor régensherceg reprezentációjában kap helyet az egyszerû vadász típusa. Az ábrázolásokon az uralkodó – Ferenc Józsefhez hasonlóan – népies vadászöltözetet visel.17 Speciális esetekben a vadászruhás ábrázolás akár nemzetközi diplomáciai ajándék is lehet: az 1903-as mürzstegi osztrák–orosz császártalálkozó emlékére Fritz Weg­haupt

364

készít a császárt vadászruhában meg­je­le­­ní­tô kisplasztikát, melynek elsô pél­dá­nyát II. Miklós cárnak ajándékozzák. A szobrász 1906-ban a kisplasztika egy módosított verzióját készíti el a Zöld Kereszt Egylet (Verein „Grünes Kreuz”) számára.18 A századfordulóra a vadászruhás uralkodó képe monumentális formában is megfogalmazást nyer: Ausztria több pontján is felállítanak olyan emlékmûveket, amelyek (a századfordulós emlékmûszobrászat naturalista tendenciáinak is megfelelôen) a természeti környezetbe integrálva, monumentális méretben jelenítik meg az egyszerû vadász litográfiákról, fotókról már jól ismert képét. 1910-ben a gyáros Arthur Krupp állít fel saját vadászterületén, a Mariazell melletti Walster oldalában egy Ferenc Józsefet vadászként ábrázoló életnagyságú szobrot, Fritz Weghaupt alkotását.19 (3. kép) Ugyanebben az évben leplezik le Bad Ischlben Georg Leistek hasonló ikonográfiájú, életnagyságúnál nagyobb, sziklatalapzatra állított bronzszobrát.20 Fotóról ismerjük Moritz Rothberger szobortervét, melyet a gmundeni Schloss Ortban mûködô, a Hubertus Egylet által fenntartott Ferenc József Otthon számára készített. A fényképen látható agyagmintán árva fiú nyújt virágcsokrot a vadászruhás idôs császárnak.21 Rudolf reprezentációját gyermekkorától végigkíséri a vadászként való megjelenítés. Így látjuk például osztrák „Waldmann-ként” már az 1860-as évek közepén, Ludwig Angerer fotográfiáján, apja, az ugyancsak vadászruhás császár társaságában és több

sokszorosított grafikai lapon is. Felnôtt­ko­rá­ ban pedig fôként fotón és a sajtóillusztrációkon találkozhatunk az immár angolos vadászruhát viselô természettudós-vadász trónörökös alakjával. A néhai trónörökös (természeti környezetbe komponált) vadászszobra tehát önmagában nem lenne szokatlan sem a századelô monumentális plasztikájában, sem Rudolf portréikonográfiájában. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról, hogy Ferenc József vadász-portrészobrai esetében még az élô uralkodó ábrázolásáról van szó. Emellett pedig a „Jägermonument” a császár köztéri megjelenítésének csupán egyik rétegét jelenti, azt is elsôsorban Ausztriában, a hagyományos uralkodóképnek meg­ fe­lelô rendi díszruhás vagy egyenruhás ábrázolások mellett. Rudolf esetében azonban a trónörökös elsô magyarországi emlék­ mûvérôl van szó, az ország fôvárosában, így nem meglepô a közvélemény felfokozott várakozása és vágya, hogy a szobor teljes mértékben kifejezze, „mi volt” a trónörökös „ránk nézve”. Az elsô reakciók szerint Ligeti szoborterve ennek nem tesz eleget. 1890-ben, amikor arról zajlik a vita, hogy gróf Andrássy Gyulát lóháton vagy gyalog ábrázolják-e budapesti – hivatalos, az állam által állítandó – emlékszobrán, és a lovas megjelenítés mellett csak az szól, hogy az egykori miniszterelnök és külügyminiszter kiváló lovas volt, a Fôvárosi Lapok cikkírója így érvel a „gyalogos” megjelenítés mellett: „egy szoborba öntendô alaknál elsô sorban nem az jöhet tekintetbe, mi az impozantabb, mi volt a magánkedvtelés, hanem hogy mily helyzet jellemzi leginkább ama közpálya természetét, melynek hálás elismeréséül szolgál az emlékmû.”22 Az Uránia Egyesület és a Rudolf-szobor pályamûveinek hivatalos bírálatára felkért Magyar Országos Képzômûvészeti Tanács szobrászati szakosztálya 1905. január 7-i ülésén bírálja el a pályamûveket. A bírálóbizottság tagjai: Forster Gyula, Stróbl Alajos, Alexander Bernát, Alpár Ignác, Kallós Ede, Telcs Ede, Teleky Sándor és Tóth István.23 A  pályamûvek bírálatakor mindkét oldalon elhangzanak érvek: Kallós Ede a Budapesti Hirlapéhoz hasonló véleményt fogalmaz meg,24 Stróbl Alajos azonban szerencsésnek tartja a vadászruhás megjelenítést: „A trónörökös ugyanis szenvedélyes vadász volt, s

az ábrázolásnak ez a módja bizonyos közvetlenséggel ruházza fel a szobormûvet, a mi annyival megfelelôbb, mert a hely, a hová a szobor terveztetik, inkább intim hatásokra utal. A szobor helyéül – tudtával – a Városligetnek azt a részét szemelték ki, a melyet az István-út, Stefánia-út, Közlekedési Csarnok és a Fôvárosi Mûcsarnok határolnak.”25 Alexander Bernát egy másik, a kor emlékmû állítási gyakorlatában gyakran elhangzó érvet is megfogalmaz: „A felfogás szempontjából [Alexander Bernát] helyesebbnek tartja a vadászruhában való ábrázolást; e révén, szerinte ki lehetne emelni e szobormûvet a már annyira unott sablonszobrok stílusából.”26 A változatosság szempontja hasonlóan fogalmazódik meg korábban a budapesti Deák- és az Andrássy-szobor pályázatakor is: „Kétségkívül még élénkebb vita tárgya lesz ez [ti. Andrássy ábrázolásának módja], mint volt a Deák Ferenc szobortervénél az, hogy »állva vagy ülve? «”. Ott az elmék a szerint foglaltak állást, a mint a kiegyezés nagy létrehozójában a »szónok«-ot vagy a „nemzet bölcsét” kívánták megörökítve látni. Az utóbbi óhajtás érvényesült, bele játszván a változatosság ama szempontja is, hogy ülô közszobrunk addig nem volt” – írja a Fôvárosi Lapok Deák megjelenítésének szempontjairól az Andrássy-szobor koncepciójának megalkotásakor.27 Az utóbbival kapcsolatban ugyanitt szintén elhangzik: „Bele szól továbbá itt is a változatosság szempontja, mert lovas szobrunk még nincs s most lehet egy.”28 A Rudolf-szobor bírálóbizottsága végül egyik benyújtott modellt sem találja kivitelre alkalmasnak, és új forduló kiírását határozza el. A bizottság Stróbl Alajos, Alexander Bernát és Alpár Ignác véleményét magáévá téve vadászruhás alak modelljének elkészítésére kéri fel az elsô pályázaton részt vevô két szobrászt. A szûkös költségvetésre való tekintettel elállnak attól a tervtôl, hogy a talapzaton dombormû is helyet kapjon – ez a koncepció tisztulását is jelenti. Talapzatul – Alexander Bernát javaslata nyomán – egyszerû sziklacsoportot vagy sziklatömböt javasolnak.29 Ebben többek között az is közrejátszik, hogy a bizottság valamennyi tagja problematikusnak ítéli meg mind Ligeti, mind Istók valóban szokatlan, kevésbé sikerült posztamens tervét, és egyszerûbb, komolyabb talapzatot tart

365

4. Ligeti Miklós: A Rudolf-emlékmû vázlata, 1905. Balatonlelle, Kapoli Múzeum

megfelelôbbnek.30 Mindenesetre mindkét megoldás – a különösen Istók esetében sajátos, aszimmetrikus forma, illetve a talapzat egyszerû sziklatömbként való elképzelése – az emlékmûvek hagyományos formájának bomlásáról és az emlékmûvek „monumentális életképpé” válásáról tanúskodik. Ennek a változásnak – különösen a sokalakos em­ lék­mûvek esetében – épp ezekben az években láthatjuk legizgalmasabb példáit a kü­ lön­bözô szoborpályázatokon. Az elsô pályázat bírálatakor megfogalmazott koncepció – egyszerû vadászalak, természeti környezetben, természetes hatású, a környezetbe illeszkedô talapzaton – formailag megelôlegez egy, Ferenc József vadászemlékmûveihez hasonló megoldást. Hasonló gondolat eredményeképp jelenik meg természeti környezetbe integrált sziklacsoport mint talapzat Erzsébet királyné csernovici emlékmûvén is, amely a sétája során megpihenô császárnét jeleníti meg. A naturalisztikus talapzatnak magyar viszonylatban korai, nagyszabású budapesti példája Baross Gábor emlékmûve lett volna, már ha az Stróbl terve szerint valósult volna meg. A szobortervet az 1894-es szoborpá-

366

lyázaton a szakmai zsûri elsô díjjal tüntette ki. Szabálytalan, hullámok által csapkodott sziklatömbön állt volna a vasminiszter alakja, kezében a Vaskapu szabályozási tervével, a talapzat alján Merkúr és a megzabolázott természeti erôk allegorikus alakjaival.31 Stróbl terve azonban – ahogy arra a pálya­ mûveket ismertetô cikkében Kacziány Ödön is utal – inkább nagyszabású allegória, melyben a sziklatalapzat elsôsorban nem naturalisztikus helyszín-jelzésként szolgál. Felállítási helye sem természeti környezet, hanem városi köztér lett volna. A végül 1898-ban felavatott emlékmû – a pályázaton második díjat nyert Széchy Antal alkotása – hagyományos talapzatstruktúrával készül el, igaz, már a monumentális életkép felé mutató, a fôalakkal kommunikáló mellékalakokkal. A természeti elem mégis megjelenik: a posztamensen álló Baross egy, a Vaskapuból kirobbantott sziklatömbre támaszkodik. Egy fennmaradt fotó tanúsága szerint Ligeti a Rudolf-emlékmû második tervének készítése során kísérletet tesz a nemzet gyászának megjelenítésére is. (4. kép) A fotón látható agyag kisvázlaton Ligeti az egyszerû vadász-emlékmûhöz allegorikus mellékala-

kot is társít – melankolikus, ülô nôi figurát, mellette a sugárdíszes magyar koronával. Az alak így leginkább gyászoló Hungáriaként értelmezhetô. Ligeti tehát az emlékmû koncepciójába konkrétan beemeli a Rudolfról szóló nekrológok, visszaemlékezések népszerû toposzát, a beteljesületlen ígéret miatt érzett fájdalmat.32 Ez utóbbiról így ír 1908-ban, a szobor avatásakor a Magyar Hirlap: „A szobor, melyet ma elmerengve állunk körül, tetteket nem örökít meg. Csak ígéreteket, melyeket feltettünk, reményeket, melyeket tápláltunk. Trónörökös, aki meghal, nem a történelemben él tovább, hanem legfeljebb naplókban, magánlevelezésekben és, ha arra való volt, a szívekben. Rudolf királyfi erre való volt. A történelem nem fog tudni róla, de mi azt tudjuk, hogy a történelem másképp alakul, legalább is: az útja simább és tündöklôbb, ha ô életben marad. Korona nem érte fejét, cselekvésben és cselekvô méltóságban nem tehetett olyat, ami egy nemzet minden emberének sorsába vághat. De mindenkinek, aki már élt és magáról tudott, mikor ô meghalt, úgy bele van írva, olyan személyes fájdalommal, olyan meghitt sajgással, a szívébe, mint kinek-kinek az élete egy legsajátosabb vesztesége.”33 A második pályázatra Istók nem nyújt be pályamûvet, így a megbízást Ligeti kapja, aki 1905. július 21-én bemutatja új szobormintáját a Képzômûvészeti Tanácsnak, amelyet a Tanács sikerültnek ítél és elfogad.34 1906-ban Ligeti és Molnár Viktor Bécsbe utazik, és a királynak is bemutatja a szobor bronz kisváltozatát.35 Az agyag nagy-

mintát Ligeti 1907. január 8-án mutatja be a Tanácsnak,36 az emlékmû bronzba öntését Róna József ércöntödéjében végzik el.37 A  szobor avatására fényes külsôségek között, többek közt Ferenc József, Stefánia fô­ her­ceg­nô, Rudolf özvegye – ekkor már Lónyay grófné – és Rudolf lánya, Erzsébet jelenlétében 1908. október 12-én kerül sor.38 (5. kép) A körülmények: a kezdeményezô egyesület tudományos profilja, a felállításnak az Országos Kiállításra utaló, de tulajdonképp természeti környezetként érvényesülô helye, a kis költségvetésbôl fakadó szerény méret szerencsés konstellációnak mondható. Végeredményben ugyanis az em­lékmû mindent megjelenít, ami Rudolfnak a korszakban közismert magyarországi kapcsolatairól és mû­ kö­dé­sérôl reálisan elmondható: a Magyar­ országon, magyar társaságban szívesen tartózkodó vadász és a Magyarországon (is) aktív természettudós-kutató jelenik meg rajta. A szobor emellett a korszak viszonylatában intim léptékével és hétköznapi megjelenítésével a neveltetésébôl fakadóan liberális trónörökös személyi­sé­gé­rôl sem állít valótlant. A Szalon Ujság a szobor avatásakor így ír: „A legelsô Rudolf-szobrot megalkotója nem katonaruhában ábrázolta, hanem vadászöltözetben. Elsô pillanatban szinte vak­ me­rô­ségnek tetszik királyfiszobrot nem díszegyenruhában, tollas kalappal a fején, karddal az oldalán alkotni meg, de csak egy pillanatnyi elgondolkozás és megvilágosodik elôttünk, hogy a mûvésznek igaza volt. A felejthetetlen királyfi emlékét valóban ez a

5. A Rudolf-emlékmû felavatása, 1908. Erdélyi Mór felvétele. Balatonlelle, Kapoli Múzeum

367

nemkatonaszobor örökíti meg a legvalóságosabban, a lelkét ez hozza hozzánk legközelebb. A hogy a természetet szerette járni, a hogy a fák zöld lombsátrában tudott elgyönyörködni, a hogy az erdô hangtalanul is hangos csarnokában bolyongott, nézve a kék eget és a dús pázsitot – úgy áll itt elôttünk a királyfi. Igen, igen, így kellett megörökíteni Rudolfot, a természet, az élet nagy barátját, a költôt.”39 (5. kép) Bár a természetszeretet Erzsébet királyné magyarországi mítoszának is fontos eleme, hazai emlékszobrain ez szinte teljesen háttérbe szorul. A Magyarországon felállított Erzsébet-emlékmûvek szinte mindegyike a fiatal, koronázási ruhás királynét ábrázolja, a kiegyezés létrehozásában vállalt (a korabeli mítosz szerint kulcsfontosságú) szerepére utalva. Az idôs, „civil” Erzsébet alakja magyarországi emlékszobron kivételesnek mondható. Közülük a legfontosabb Róna József 1901-ben Gödöllôn felavatott emlékmûve. A szobor a királyné emlékére létesített parkban került felállításra. A gö­ döl­lôi Erzsébet-park az Erzsébet-emlékfák ültetését és Erzsébet-ligetek létesítését célul kitûzô mozgalom egyik legimpozánsabb eredménye volt.40 Ebben az esetben, hasonlóan a külföldi emlékszobrokhoz, elsôsorban a királyné egykori ott-tartózkodásának illetve természetszeretetének állítottak emléket, mely utóbbi a faállítási mozgalom ideológiájának is alapelemét képezte. A mozgalmat kezdeményezô Darányi Ignác föld­mû­ve­lés­ ügyi miniszter így fogalmazta ezt meg körlevelében: „mert akinek bölcsôje ott ringott egy erdôkoszorúzta tó bûbájos partjain; a kinek kedélye annyiszor vidult fel erdeink zúgó fái közt és a kinek sebzett lelke oly édes enyhülést talált távoli vidékek mythoszi ege alatt magasba nyúló százados erdôk mélyén; a ki a természet szépségeinek oly csodálója volt: annak emlékét fák millióinak kell hirdetni; annak tiszteletére, mint az ó-kor mesés világában, szentelt berkekben kell támadniok, hova áhitattal közeledjék az utas”.41 A szobor az avatásra megjelent emlékkönyv jellemzése szerint „a parkban sétáló Királynét ábrázolja, amint egy pillanatra ernyôjére támaszkodva megáll s maga elé mereng; balkezében legyezôt és sétaközben szedett néhány virágot tart.”42 „Olyannak akartam ôt megörökíteni, amilyennek a gö­ döl­lôi­ek ôt ismerték” – írja Róna emlékira-

368

taiban.43 A karcsú talapzaton álló, szinte teljesen szimmetrikus, alig megmozgatott alak fenség és báj, dekoratív sziluett és monumentalitás különösen sikerült elegye. Róna képes minden konkrét ikonográfiai elem nélkül érzékeltetni azt, a pusztán a sze­mé­ lyi­ségbôl áradó fenséget, mely a királynét a kortársak szerint ténylegesen is jellemezte. Azt a hiányérzetet, amely abból fakadhatott, hogy az emlékszobron Erzsébetre mint magyar királynéra semmi sem utal, a szobor mögötti dombon felállított sziklacsoport volt hivatott oldani, melynek csúcsára a magyar korona monumentális plasztikáját helyezték.44 Az idôs Erzsébetet ábrázoló kis számú magyarországi szoboremlék közé tartozik Telcs Ede mellszobra is, melynek bronz példányát 1901-ben állították fel a szabadkai honvédlaktanya udvarán. (A talapzatot Maróti Géza tervezte.) A sajátos típus itteni megjelenését az indokolhatja, hogy a szabadkai szoborállítás nem hivatalos kezdeményezés volt. Telcs saját pátriája számára, mint a 6. honvéd gyalogezred tartalékos hadnagya, az ezrede iránti hálából, díjtalanul készítette el a szobrot a város számára, miközben Szabadka már rendelkezett hagyományos ikonográfiájú, hivatalos Erzsébet-emlékkel, Stróbl Alajos koronázási ruhás büsztjével.45 Ugyanezt a „polgári” típust képviselte Hermann Klotz fehér márvány alakja a budapesti Erzsébet Örökimádás-templomban.46 A gödöllôi szobornál kissé ünnepélyesebb hatású alkotás lépcsôn lelépve, uszályos ruhában ábrázolja a királynét. Ez a szobor a magyarországi kultusz talán legmeglepôbb emléke. Ténylegesen szakrális helyszínen került felállításra, ahol a fiatal, koronázási ruhás típus sokkal inkább elvárható lenne, és ahol a „civil” királyné képe talán a legkevésbé tûnik létjogosultnak. A szobor Erzsébet egykori, közvetlen udvari környezetének tagjai, Nopcsa Ferenc, Ferenczy Ida és Festetics Mária ajándékaként került „örök hálájuk és legmélyebb hódolatuk jeléül” a templomba. A jel­ lem­zô, magyaros öltözetû típustól való el­ térését valószínûleg ez magyarázza.47 A po­zsonyi Szent Erzsébet-templom és Erzsébet-emléktemplom ismertetôje ki is emeli, hogy az ottani, a koronázási ruhás, imádkozó királynét ábrázoló dombormû – Rigele Alajos alkotása – mennyivel jobban illik az emléktemplom funkciójához.48

Erzsébet esetében a közvélemény számára a „közpálya természete” nagyon jól körvonalazható, annak jelentôségét pedig rendkívülinek tekintik. Nem meglepô hát, hogy a „civil” királynét – ellentétben külföldi emlékszobraival – Magyarországon szinte alig képviseli köztéri szobor. Rudolf ­esetében azonban közéleti tevékenységrôl – tudományos és tudományszervezôi munkáját leszámítva – szinte egyáltalán nem beszélhetünk. „Jövendôje megoldatlan kérdés marad, borzalmas halála titkos legenda, egész valója, elmúlása a magyar nemzetnek egy elhervadt reménye valakirôl, akit vártunk, aki talán el is indult, de sohase jön meg. Katona nem volt, államférfinak nem ösmertük s úgy marad késô idôk emlékezetében, mint egy szeretetreméltó, vidám vadász, aki bekóborolta erdôinket” – írja a szobor avatásakor a Pesti Napló.49 Az avatás sajtója az elsô szoborpályázatkor még vitatott vadászruhás megjelenítést egyöntetûen pozitívan méltatja, kiemelve a szobor közvetlenségét, intim karakterét, dicsérve az alkotót, aki hitelesen jelenítette meg a „polgár királyfi” alakját. Késôbbi újrafelhasználása is ennek kö­szön­hetô. A szobor a budapesti emlékmûvek 1945 utáni bontásának elsô hullámát túléli; eltávolítására csak 1951-ben kerül sor. A kutatásaim során a Fôvárosi Levéltárban feltárt iratanyagból a korábban publikáltaknál pontosabban ismerhetô meg a bontás folyamata. Az Emlékmûfelügyelôség iratanyagában több 1950-es beadvány teszi szóvá, hogy a szobor még mindig a helyén áll. Az iratok között többek közt a következô – való­szí­nû­ leg fiktív – olvasói levél maradt fenn. A levelet Réti Miklósné, a Szabad Nép Munkáslevelezési osztályának vezetôje továbbítja 1950. júniusában a budapesti szoborügyekben illetékes szervnek:

van. Ezért hivom fel a Szerkesztô elvtárs figyelmét, hogy ezt a vadászruhába öltöztetett bronzszobrot az illetékesek méltó helyére, az olvasztóba szállítsák.”50 Egy szeptemberi bejelentés szerint a XIV. kerületi lakó­gyûlésen hangzottak el panaszok és kérelmek a szobor eltávolításával kapcsolatban.51 A Rudolf- (és több más) szobor illetve emléktábla eltávolítását a Fôvárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága 1951. január 24-én rendeli el, felszólítva az Emlék­mû­felü­gye­ lô­séget, hogy a bontás „a lehetô legrövidebb idôn belül megtörténjen”.52 A bronzszobor és talapzata bontására még az év elsô felében sor kerül. Errôl az Felügyelôség és a Fôvárosi Útépítô Vállalat közötti levélváltás tudósít. Június 7.-e elôtt az Útépítô Vállalat benyújtja a talapzat bontásáról szóló számláját, mely az elôzetes 600 forintos árajánlat helyett 2232 forintról szól. Az Emlék­mû­ felügyelôség kérdésre az Útépítô Vállalat azt válaszolja, a különbözet abból származott, hogy a bontás telefonos megrendelésekor úgy tájékoztatták ôket, hogy egy egy­ 6. Ligeti Miklós: Rudolf-emlékmû, 1908. Budapest, Városliget, 2008. Szerzô felvétele

„Tisztelt Szerkesztô Elvtárs!

Utamon naponta a városligeti fôuton, mely a Vorosilov, illetve a Hôsök terébe csatlakozik, látom ötször-hatszor, még neki illusztris helyen a Gerbeaud volt nyári helyisége mellett „Rudolf trónörök” [sic!] bronzszobrát. Ott volt ez május elsején is talán azért, hogy végignézze a munkások szép és igen jól sikerült felvonulását és mulatságát. Nem tudom van-e szándékosság benne, vagy csak hanyagság az, hogy még mindig ott

369

sze­rû betontalapzatról van szó, és csak a bontás közben derült ki, hogy a talapzat – illetve valószínûleg a talapzat magja – valójában vasbeton. Az Emlékmûfelügyelôség ­végül kiegyenlíti az Útépítô Vállalat számláját.53 Ezzel párhuzamosan a felügyelôség kezdeményezi, hogy szoborbontásoknál kiváló munkát végzett, és „legaláb [sic!] 10.000.- Forintos megtakarítást” elérô mun­ ka­csoportját a Népmûvelési Osztály jutalomban részesítse. A többek közt a Rudolfszobrot és talapzatát, valamint a Rákosi Jenô-, a Bandholz- és a Görgey-emlékmû talapzatát lebontó munkásokat 100–100 Ft jutalomban részesítik.54 A beolvasztást elkerülô, raktárba szállított szobor 1980-ban kerül újból köztérre – egyelôre rangrejtve. A Balatonfenyvesi Nagy­bereki Állami Gazdaság igazgatójának kezdeményezésére a vadászruhás bronzalakot a vadgazdálkodással foglalkozó gazdaság épületének homlokzata elôtt állítják fel, a szobrot ôrzô Budapest Galéria letétjeként, az eredeti talapzat nélkül, egyszerû díszítô­ szoborként. Felirata is mindössze ennyi: A vadász. A szoborra csak 1991-ben kerül – a mûvész unokája, Ligeti Gábor kezdeményezésére – a mûvészt és az ábrázoltat meg­ nevezô felirat.55 A szobor végül 1995-ben kerül vissza eredeti helyéhez közel a Városligetbe, az eredetitôl némileg eltérô, de hasonló jellegû sziklatalapzatra.56 (6. kép) Amit megjelenít, az ma sem áll távol attól, amit a trónörökösrôl gondolunk. JEGYZETEK 1. Jelen tanulmány a 2008-ban a Gödöllôi Királyi Kastély konferenciájára készített elôadás bôvített, szerkesztett változata. 2. Molnár Viktor: A Rudolf-szobor története. Budapest, 1908. 7. 3. Uo. 4. Molnár 1908. i. m. 9. 5. A királyfi szobra. Budapest, 1908. október 19. 10. 6. Molnár 1908. i. m. 10. 7. Uo., 17. 8. Uo., 17–18. 9. Uo. 10. Kaján Marianna: Rudolf trónörökös és Magyarország. Rudolf – A reményvesztett imádó. Szerk. F. Dózsa Katalin. Gödöllô, 2008. 14–16. 11. Kovács Éva Marianna: Rudolf és a természettudományok. Rudolf – A reményvesztett imádó. Szerk. F. Dózsa Katalin. Gödöllô, 2008. 24–26.

370

12. Kaján 2008. i. m. 14. 13. Uo., 14., 18. 14. Idézi: Molnár 1908. i. m. 19. 15. Vér Eszter Virág: „Rezsô királyfink”. Rudolf trónörökös politikai nézeteinek magyar vonatkozásairól. Rudolf – A reményvesztett imádó. Szerk. F. Dózsa Katalin. Gödöllô, 2008. 28–35. 16. Ferenc József osztrák vadászábrázolásairól bôveb­ ben ld.: Krasa, Selma: Erzherzog Johann und Franz Joseph I. Zur Ikonographie der Jagdporträts des Kaisers. Jagdzeit. Österreichs Jagdgescicht – Ein Pirsch. Hrsg. Renata Kassal-Mikula, Selma Krasa. Wien, 1996. 51–53. 17. Wurst, Jürgen: Franz Lenbach und das Herrscher­ porträt. Lenbach. Sonnenbilder und Porträts. Hrsg. Reinhold Baumstark. München, 2004. 134– 136. 18. Krasa, Selma: Das Jägermonument als Denk­mal­ typus. Jagdzeit. Österreichs Jagdgeschicht – Eine Pirsch. Hrsg. Renata Kassal-Mikula, Selma Krasa. Wien, 1996. 298. 19. Uo. 20. Krasa 1996. i. m. 299. 21. Uo., 300–301. 22. (D.): „Lovon vagy gyalog”? (Szônyegre kerülô kérdés). Fôvárosi Lapok, 1890. március 27. 617. 23. Molnár 1908. i. m. 25. 24. Uo., 26. 25. Uo. 26. Uo., 26–27. 27. (D.): „Lovon vagy gyalog”? (Szônyegre kerülô kérdés). Fôvárosi Lapok, 1890. március 27. 617. 28. Uo. 29. Molnár 1908. i. m. 27–28. 30. Uo., 26-27. 31. K–ny Ö–n [Kacziány Ödön]: A Baross szobor pályázatának pályanyertes mûvei. Vasárnapi Ujság, 1894. március 18. 169. 32. A végleges változaton a mellékalak nem szerepel. 33. Rudolf. Magyar Hírlap, 1908. október 13. címlap. 34. Molnár 1908. i. m. 31–32. 35. Uo., 34. 36. Uo., 32. 37. Uo., 34. 38. Uo., 39. 39. Rudolf királyfi. Szalon Ujság, 1908. október 15. 3–4. 40. Ripka Ferenc: Erzsébet királyné Gödöllôn 1867– 1897. Emlékkönyv a gödöllôi Erzsébet szobor leleplezési ünnepére. Budapest, 1901. 45–46. Darányi 1898 ôszén körlevelet intézett az ország lakosságához. Ebben arra buzdított mindenkit, hogy a királyné emlékét emlékfák, ligetek, erdôk létesítésével örökítsék meg. (71544/1898.I.1.-a FM számú rendelet) Becslések szerint 1899-ben a felhívásra telepített emlékfák száma meghaladta a hárommilliót. Vér Eszter Virág: Erzsébet-kultusz. Budapesti Negyed, 14, 2006, 2., 3. No 52/53. I.: 46–56. 41. Gábel Gyula: Erzsébet királyné emlékének: Hódolat Magyarország nagy királynéjának. Budapest, 1905. 58.

42. Ripka 1901. i. m. 49. A szobrot megmintázására eredetileg Zalát kérték fel, aki hasonló szobrot tervezett: „Erzsébet napernyôvel kezében a mezôn sétál, és egy falusi leánykának megsimogatja a fejét.” Mûcsarnok, 3, 1900, 15. 186. 43. Róna József: Egy magyar mûvész élete. Budapest, 1929. 667. 44. Róna a szobor talapzatára eredetileg állítólag a királyné életének eseményeit megörökítô dombor­ mûveket is tervezett, ezek azonban nem valósultak meg. A tervezett témák: Erzsébet Deák Ferenc ­ravatalánál, Erzsébet megkoronázása, A millenniumi hódolat, Erzsébet királyné Korfun. A reliefek ­vázlatai magántulajdonban vannak. Elisabeth, Königin von Ungarn. Erzsébet, a magyarok királynéja. Hrsg/Szerk. Gerda Mraz, Cennerné Wilhelmb Gizella. Wien – Köln – Weimar, 1991. Kat. No 177. Bár Róna az emlékirataiban részletesen ismerteti a szobor keletkezéstörténetét, dombor­­ mûve­ket nem említ. Elképzelhetô, hogy az Eisenstadtban kiállított relieftervek inkább a budapesti pályázatok valamelyikével hozhatóak kapcsolatba. 45. Vasárnapi Ujság, 1901. augusztus 4. 496. Stróbl szobrát alig egy évvel korábban, 1900. szeptember 10-én leplezték le. Gajdos Tamás: Szabadka kép­zô­ mû­vészete: vázlatos áttekintés a kezdetektôl 1973ig. Szabadka, 1995. 82.; Erzsébet királyné emléke Szabadkán. Vasárnapi Ujság, 1900. szeptember 30. 643. A finom, szecessziós hangulatú plasztika márvány példányát Telcs az 1901/02-es téli tárlaton mutatta be. Az Országos Magyar Képzô­mû­vé­ szeti Társulat 1901/02. téli kiállítása. Budapest, 1901. Kat. No 22. Az agyagmintának a katalógusban közölt képe szerint a büszt csak a mellrész kialakításában tért el a szabadkai emlékszobortól. A  Vasárnapi Ujság a kiállításról tudósítva a szabadkai változat mintájának képét közli. Vasárnapi Ujság, 1901. november 24. 752–753. A  szobrot Hauszmann Alajos felterjesztése nyomán megvásárolják a királyi palota számára, hogy „valamelyik szalon kiváló díszéül” szolgáljon. Szathmári

Gizella: Az Ybl- és Hauszmann-féle palotaszárnyak szobrászati díszítése. A Habsburg-terem. Tanulmányok Budapest múltjából, 29. 2000. 471. Valószínûleg ezt látjuk az Auguszta fôher­ceg­nônek a Vár krisztinavárosi szárnyában újonnan berendezett lakosztálya dolgozószobájában a Szalon Ujság 1902-es fotóján. Szalon Ujság, 1902. december 31., 7. (V. kép)A szobor további sorsa nem ismert. 46. Az Aigner Sándor által tervezett templom az Üllôi út 75/77. szám alatt épült fel 1904 és 1908 között. Felszentelésére 1908. szeptember 8-án került sor. Vasárnapi Ujság, 1908. szeptember 20. 761–762. A szobor már 1907-ben készen állt, és a templom elkészültéig ideiglenesen a Nemzeti Múzeumban állították fel. Vasárnapi Ujság, 1907. november 24. 944. 47. A szobor életnagyságú gipszöntvénye az 1908. január 15-én megnyitott Erzsébet Királyné Emlékmúzeumban volt kiállítva. Vasárnapi Ujság, 1907. december 1. 958. Egy további példány ma a bécsi Hofburgban látható. A márványszobrot 1949-ben a templomból a szomszédos lelkigyakorlatos házba vitték át, melyet 1956-ban súlyos találatok értek; a szobor összetört. Egykori építészeti keretét utóbb mellékoltárrá alakították. Prohászka László: Szoborhistóriák. Budapest, 2004. 48. 48. Szyllaba Emil: A pozsonyi Királyi Katholikus Fô­ gym­nasiumnak Árpádházi Szent Erzsébetrôl nevezett Erzsébet-Királyné-Emléktemploma. Pozsony, 1914. 23. 49. Rudolf trónörökös szobra. Pesti Napló, 1908. október 13. 3. 50. Budapest Fôváros Levéltára [továbbiakban: BFL], XXIII.114.a 3835–176/1950. 51. BFL, XXIII.114.a 3835–215/1950. 52. BFL XXIII.114.a 3835–236/1951. Erzsébet királyné szobrait és emléktábláit az egyelôre el nem távolítandók közé sorolják. 53. BFL, XXIII.114.a 3835–267/1951. 54. BFL, XXIII.114.a 3835-265/1951. 55. Ligeti Gábor szíves szóbeli közlése. 56. Prohászka 2004. i. m. 45.

371

Fejérdy Tamás

ANDRÉ MALRAUX ÉS A MAGYAR MÛEMLÉKVÉDELEM (VÁZLAT) A mûemlékvédelemmel foglalkozó szakemberek Magyarországon is kivétel nélkül mindannyian ismerik André Malraux (1901–1976) nevét (és nem csak az irodalmi munkássága miatt!), mégpedig elsôsorban úgy, mint az úgynevezett Malraux-törvény megalkotójáét. Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Karták könyve c. kiadványa, amelyben öszsze­gyûjtve szerepelnek a mûemlék­védelem terén megalkotott/elfogadott fontos nemzetközi dokumentumok, a mûemlékekre, mû­ emlékvédelemre vonatkozó törvények közül – egy kivétellel – kizárólag csak az egymást követô magyar törvényeket tartalmazza (és azt sem mindet…). Ez a kivétel pedig éppen az 1962. augusztus 4-ei francia törvény „a történelmi és esztétikai nemzeti közkincsek védelmérôl” (Lex Malraux), amely a könyv elsô és második bôvített kiadásában is olvasható magyarul.1 Hogy miért ez a „kivételezés”? Annak elismeréseként, hogy a „Loi Malraux” gyakorlatilag elsôként öntötte törvény formájába azokat a felismeréseket és törekvéseket, amelyek az 1950-es éves közepétôl az 1960as évek közepéig Európában szinte mindenhol foglalkoztatták az akkor – legalábbis nálunk – még nem örökséginek, hanem inkább mûemlékinek nevezett értékek megôrzésére törekvô szakembereket és döntéshozókat. A nagy lépést, a paradigmaváltást az egyedi mûemlékek védelmétôl az együttesek, területek védelme érdekében megtett lépés jelentette: a „secteurs sauvegardés” fogalmának, védelmi kategóriájának a példa értékû megalkotása; mégpedig a védelem érvényre juttatása érdekében alkalmazható, igen hatékony eszközrendszerrel együtt. Ez utóbbit azóta is csodálja – és szeretné bevezetve látni – a hazai mûemlékvédelem, mert sajnos a finanszírozási modellt azóta sem vette át Magyarország… Büszkén szoktuk emlegetni, hogy magyar mûemlékvédelem már 1962 elôtt is, évek óta foglalkozott a történeti települések értékeinek és nem csak a kiemelkedô jelentôségû mûemlékeinek a számbavételé-

372

vel. Ez valóban így is van: az úgynevezett Városképi és Mûemléki Vizsgálatok program keretében 1950–1957-ig 75 történeti településre készült ez a mással nem pótolhatóan fontos érték-leltározási munka. Ilyen elô­készületek, elôkészítettség ellenére is azonban csak 1966–1967-ben születettek meg – tehát már egészen bizonyosan a Malraux törvény ismeretében – a Mûemléki Jelentôségû Terület (MJT) kategóriában az elsô védések (14 település). Egyebek között dr. Gerô Lászlónak (mû­ emlék-restaurátor építész; ô volt az, aki az elsô MJT helyszínek kiválasztásának és lehatárolásának munkáját nagyrészt saját maga végezte el az akkori Országos Mû­emléki Felügyelôségen) a posztgraduális mû­em­lék­ védelmi-konzervátor képzés keretében tartott elôadásain elhangzott vissza­emlé­ke­zé­seibôl is tudhatjuk, hogy egyáltalán nem volt könynyû a magyar mû­em­lékvédelem szakembereinek elérniük a politikai döntéshozóknál, hogy a mû­em­lék­védelem további területekre: városmagok, városnegyedek területi védelemére is kiterjedjen. Az akkori szocialista (kommunista) rendszer idején azonban nyilvánosan és hivatalosan természetesen nem hivatkoztak a „kapitalista” Lex Malraux-ra, de a szakmában evidencia volt, és ma is az, hogy ennek a francia törvénynek a megalkotása adta meg a szükséges példát és lendületet ahhoz, hogy az Építésügyrôl szóló 1964. évi III. törvényben, illetve annak végrehajtási rendeleteiben – a 30/1964. (XII.2.) Kormányrendeletben és az 1/1967. (I.31.) ÉM. Rendeletben – a vonatkozó rendelkezések, a területi mûemléki védelem kategóriái megszülessenek. Valahogy éppen azzal az érveléssel lehetett a jogalkotókat meggyôzni, hogy „nehogy lemaradjunk a kapitalistákkal szemben”… Ugyanebben az idôszakban jelent meg a Gerô László szerkesztette Mûemlékvédelem címû szakmai folyóiratban a Lex Malraux és a hozzá kapcsolódó 1963. évi. 691. sz. határozat (sic!) kivonatos magyar fordítása – minden kommentár nélkül.2

Erre az ideologikusan óvatos megközelítésre igen jellemzô példának tarthatjuk a kiemelkedô tudású, amellett határozottan franciás tájékozottságú (a Leuven-i Katolikus Egyetemen is elôadó) mûemlékkonzervátor építész és professzor, dr. Horler Miklós által 1984-ben tartott elôadás­so­ro­ zatról kiadott kis kötetben megjelent szöveget, amely szerint: „A településfejlesztésben mind nagyobb szerepet kapott településtörténet tudománya, s ezen a téren európai jelentôségû volt a szocialista országok Akadémiáinak az ötvenes években kibontakozott közös tudományos programja. Nyugat-Európában a franciaországi Malraux törvény adott példát a városi együttesek rekonstrukciójának politikai-gazdasági megalapozására.”3 Túlságosan is személyes elem, de talán mégis ide illik: a jelen írás szerzôje a BME mûemlékvédelmi szakmérnöki (posztgraduális) képzés keretében 1980/81-ben írt szakdolgozatának mindjárt a bevezetô részében, annak is az elsô oldalán hivatkozik a „híres francia „Loi Malraux”-ra (sic) – természetesen, hiszen e szakdolgozat témája/címe: „A városméretû mûemlékvédelem Magyarországon – mûemléki jelentôségû terü­ letek”. A Lex Malraux ma is a tananyag része a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem (BME) mûemlékvédelmi szakmérnöki posztgraduális képzésén, és más, hasonlóan a mûemlékvédelemmel (örökségvédelemmel) foglalkozó kurzusokon sem maradhat legalább említés nélkül (a jelen írás szerzôje az egyik, aki szintén tanítja ezeket). Hogy ma ez milyen értékelésben történik, annak bemutatására pedig álljon itt egy másik idézet, egy, már a rendszerváltás után íródott, a mûemlékvédelemmel kapcsolatos oktatásban praktikusan kiegészítô tankönyvként is ajánlott könyvbôl: „A történeti együttesek, városközpontok védelmében a legjobb eredményt – általános vélemény szerint – a franciák érték el. 1962-ben elfogadott törvényük, amit a beter­jesz­tô­jérôl, De Gaulle kulturális miniszterérôl, a híres íróról Lex-Malrauxként tart számon a világ mûemlékvédelme, nemcsak a történeti építészeti együttesek jogi védelmét mondta ki, de (a mi jogszabályainkkal ellentétesen) a megvalósítás fel-

tételeit, lehe­tô­sé­geit is megszabta. Az eredmény lenyûgözô. Magam ezt két példán tudtam lemérni. Párizs egyik legfontosabb történeti negyedében, a Marais-ben 1971ben, amikor elôször ott jártam, nagyon sok rossz állagú, nagyrészt romos épületet láttam. Néhány év alatt már csaknem mindegyiket helyreállították (557. kép). Ennél is látványosabb példa volt számomra Uzès, ez a gyönyörû kis provence-i városka. 1971-ben a kôszegihez hasonló nagyságú belvárosa olyan rossz állapotban volt (558. kép), hogy a társadalom legalacsonyabb rétegei lakták csupán, ha egyáltalán valahol laktak, tekintve, hogy a legtöbb épület szinte rom volt. Hat év múlva ismét eljutottam Uzèsbe, s nem akartam hinni a szememnek: minden ház helyreállítva (559. kép), a földszinteken elegáns üzletek, csak jól öltözött emberek az utcán. Tudva­levô, hogy egy leromlott lakónegyedet tudatos tevékenységgel fel lehet javítani, de hogy ez ilyen rövid idô alatt lehetséges, ezt a Lex Malraux biztosította és a város bizonyította. Magyarországon ehhez kb. harminc év kellett volna”4 Az 1962-ben megalkotott Malraux törvény, mint korszakalkotó dokumentum, ha nem is egyedüli mintaként vagy forrásként, de a megkezdett folyamatok jó irányú és határozott folytatásának mással nem helyet­te­ síthetô katalizátoraként hatott a magyar mûemlékvédelem, azon belül a történeti településrészek védelmének az alakulására is. Ismertsége és elismertsége ennek meg­fe­ lelôen a mûemlékvédelem magyarországi mûvelôi részérôl a mai napig változatlanul fennáll. JEGYZETEK 1. Karták könyve. Mûemlékvédelmi dokumentumok gyûjteménye. Szerk. Román András. Budapest, 2002. 326–330.; 2. bôv. kiad. Szerk. Fejérdy Tamás. Budapest, 2011. 499–503. 2. Franciaország történeti és esztétikai mûemlékeinek védelmérôl hozott törvények kiegészítésérôl, az épületek helyreállításának megkönnyítésérôl szóló törvény (1962/903) kivonatos szövege. Mûem­lék­ védelem, 9. 1965. 29–31. 3. Horler Miklós: A mûemlékvédelmi gondolat kialakulása Európában. Budapest, 1984. 55. 4. Román András: 487 bekezdés és 617 kép a mû­ emlékvédelemrôl. Budapest, 2004. 231.

373

„Hagyatéki anyagok” mûemlékvédelmünk múltjából A magyar mûemlékvédelem 2012. év végi szervezeti átrendezôdése/megszüntetése során a harminchárom év alatt összegyûlt iratmásolataim selejtezése közben elôkerült szélmalomharcunk néhány régóta elfeledett dokumentuma. Az alább elsôként, eredeti formájában közreadott szöveg 1990-ben íródott, címe nincs, megfogalmazásának pontos céljára már nem emlékszem, de bizonyára nem jókedvemben szántam rá magamat. Azt, hogy süket fülekre talált, jól mu­ tatja, hogy ma is aktuális minden szava. A második egy 1987-ben született, a Mû­em­ lék­felügyeleti Osztálynak szóló feljegyzés a paksi Korniss-kúria (jelenleg: Deák Ferenc u. 6.) iskola céljára történt helyreállítását megelôzô bontásról, amely jól példázza az elsô írás tapasztalati hátterét. A feljegyzés kapcsán született bármilyen intézkedésrôl nincs tudomásom, arra azonban jól emlékszem, hogy akkortájt talán országosan a legnagyobb pénzügyi támogatást kapta az Országos Mûemléki Felügyelôség felügyeleti keretébôl ez a munka, és a területi felügyelô késôbbi közlése szerint az újjáépítés során még az ablakok kiosztásában sem követték a lebontott eredetit. A sors sajátos fintoraként – és a feljegyzésben feltett kérdésre kapott válaszként – közel két évtizeddel késôbb én szerkesztettem Tolna megye új mûemlékjegyzékét, amelyben a Bezerédj Általános Iskola épülete továbbra is szerepel, mint amelyet a pince és a portikusz kivételével 1986–1987-ben lebontottak, majd 1989ben újjáépítettek.1 Lôvei Pál 1.

A magyarországi mûemlékvédelemnek minden átszervezésnél és pénzügyi stb. gondnál kardinálisabb kérdése, hogy a mû­emlékek a jelenlegi gyakorlat szerint a helyreállításuk során eredeti anyagi-történeti ­valójuknak jelentôs részét elvesztik. A történetileg ránk hagyományozódott falszövet, habarcs, va­ kolat, faszerkezet, falfestés és stukkó, kô­ke­ ret, lábazat stb. nem kevés esetben akár 90%-ban is megsemmisül a „helyreállítás” során. A  mûszaki-statikai meggondolások

374

gyakran túlbiztosított volta, az épít­tetôknek a javítás helyett mindig újat kívánó szemlélete, az építészi alkotásvágy túltengése, a kivitelezôk diktátuma, az eltúlzott építési programok az utóbbi évtizedben odavezettek, hogy számos helyreállított mû­em­lék­ épület (akár a legmagasabb védettségi kategóriában is) már csak a listán való szereplése miatt mûemlék, a valóságban legfeljebb a városképi minôsítésre tarthatna számot: történeti, mûvészettörténeti, építészettörténeti forrás volta, de az egész, mint alkotás is elveszett, legfeljebb a reprodukció, a másolat mércéjével mérhetô, bár sokszor ennek sem pontos. Ezen a téren sokszor alig van különbség a külsô kivitelezô vagy az OMF által munkába vett épületek között. Ez ellen az egyre elkeserítôbb helyzet ellen a területi felügyelôk sokszor képtelenek fellépni, ahhoz sem a jogi, sem az intézményi, sem a szemléleti háttérrel nem rendelkeznek – minden külsô hatás a helyes szemlélet érvényesítése ellen szól, és az OMF-en belüli általános felfogás, az eredetiség kívánalmának háttérbe szorulása is akadályozó tényezô. Az eredetiség védelme, a konzerválást szorgalmazó gondolkodás a jelenlegi magyar mû­ em­lék­védelembôl lényegében teljesen hiányzik. A mûemlékeket fenyegetô veszély ráadásul a jövôben megsokszorozódhat. Még nagyobb veszély leselkedik a még listára sem került emlékekre. Még a századforduló és a századelô építészeti emlékeinek szisztematikus felvételére sem került sor, nem beszélve arról, hogy mire észbe kapunk, nem lesz mit védeni a szocreál korszakból, és máris megindult a 60-as évek legértékesebb épületeinek eredeti mivoltukból történô kiforgatása. 1990.

Lôvei Pál

2.

Tudományos Osztály Üi.: Lôvei Pál

Tu 197/1987

A Paks, Lenin u. 6., akkor helyreállítás alatt, tetô nélkül álló kúriát 1986 ôszén a Mûemlékfelügyeleti Osztály kérésére mun-

katársaink megvizsgálták, és a falakban látszó, másodlagosan felhasznált, középkori kôfaragványok kibontásáról intézkedtek: Gere László régész (Pécsi Kirendeltség) felügyeletével a falsíkokban látszó köveket a kivitelezôk kibontották. 1987 ôszén ismét a helyszínen járva kiderült, hogy az épület felszín feletti falait, a portikusz és a mögötte lévô kis helyiség kivételével, lebontották, és nagyjából hasonló formában újjáépítették (felvethetô, hogy tekinthetô-e még az épület egyáltalán mû­ emléknek?). A falakból ismét kerültek elô faragványok, amelyek egy részét a helyszínen, illetve a Lenin u. 2. udvarán felhal­ mozták. Munkatársaink azt az információt kapták, hogy az ilymértékben nem is engedélyezett munkák során a lebontott anyag jórészt elhordásra került, és a ma is meglévô faragványokat csak a bontás végsô stádiumában rakták félre. A korábban kibontott

kövekrôl nagy valószínûséggel állítható, hogy a kalocsai középkori székesegyházból valók. A leletek fontossága szükségessé teszi, hogy a teljes kôanyagot megôrizzük. Kérjük, hogy a városi tanácsot vagy a kivitelezôt kötelezni szíveskedjenek, hogy megfelelô létszámú (kb. 10 fô) munkás biztosításával, Gere László régész felügyeletével (aki ezt vállalja) a szemétbe elhordott bontási anyagot forgassák át, és a faragványokat gyûjtsék össze. 1987. XI. 6.

(Hokkyné Sallay Marianne) osztályvezetô

JEGYZETEK 1. Magyarország mûemlékjegyzéke. Tolna megye. A  jegyzéket összeáll. Csejdy Júlia. Szerk. Lôvei Pál. Budapest, 2006. 73.

375

Edelmaier Kamilla

A LENGYELORSZÁGI MÛVÉSZETI EMLÉKEK KATALÓGUSA 1 A címben szereplô mûvészeti topográfia sorozatot 1951-ben kezdte el kiadni a Lengyel Tudományos Akadémia (Polska Akademia Nauk) Mûvészeti Intézete. Ez a nagyszabású, máig le nem zárult, folyamatos inven­ta­ ri­zá­ló munka nem elôzmény nélküli. A nyugat-európai elsô mûemléki topográfiák megszületésekor Lengyelország – hazánkhoz hasonlóan – nem rendelkezett mûvészeti emlékeinek olyan átfogó tudományos feldolgozásával, mint Itália, Franciaország, Anglia vagy Németország, ahol az ország­ leírásokat, település monográfiákat, a mû­vé­ szettörténeti tanulmányokat figyelembe véve lehetett mûemlékjegyzéket készíteni. Felismerve az inventarizáció fontosságát, számos kísérlet született Lengyelországban is a munka megkezdésére már a XIX. szá-

zadban. Itt most azonban nem célom a lengyel mûvészeti topográfiai kutatás teljes törté­netét felvázolni,2 inkább az elmúlt tíz év mûemléki inventarizációval foglalkozó publi­ká­cióira (pl. a XIX. századi kéziratok kiadásai) és az egyre növekvô füzetszámmal rendelkezô mûemléki katalógus jelen­ tô­sé­gé­re szeretném felhívni az olvasó figyelmét. A mûvészeti emlékek tudományos vizsgálata akkor kezdôdött, amikor Lengyelország éppen nem is létezett (1793–1918 között megszûnt a független Lengyelország: Oroszország, Poroszország és Ausztria osztotta fel egymás között). Ebben az idô­szak­ ban jött létre a rövid életû Lengyel Királyság (Kongresszusi Lengyelország)3 – királya az  orosz cár volt –, melynek területén

1. A Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusának legutóbb megjelent füzete. Új sorozat IV. kötet (Wroclawi vajdaság) 6. füzet (Strzelini járás), Varsó 2008.

2. A Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusának 2006-ban megjelent füzete. Új sorozat VIII. kötet 1. füzet (Gdańsk belvárosa)

376

álló mûem­lékek elsô lajstromát Kazimierz Stronczyński (1809–1896) készítette el 1844 és 1855 között. A rajzolókkal és levéltárosokkal együtt végzett munka eredményeként készült el 4 kötetben az emlékek leírása és az épületekrôl készült több mint 400 nagy­ méretû akvarellt tartalmazó album. Az akkori, középkori építészetet elôtérbe helyezô felfogásnak megfelelôen kerültek kiválasztásra az emlékek (a faépületek, a zsinagógák, az egyházi ötvöstárgyak és textíliák ­kimaradtak). A teljes munkát akkor nem adták ki, csak egy részét közölte a Dziennik Powszechny c. napilap 1861-ben és 1862ben, majd az 1863-ban kitört lengyel fel­ kelés lehetetlenné tette az oroszok által bekebelezett területeken az inven­ta­ri­záció folytatását. Stronczyński eredményei ismeretlenek maradtak a nagyközönség elôtt egészen a legújabb idôkig. A Varsói Egyetemi Könyvtárban szerencsésen fennmaradt kéziratot a Nemzeti Örökségi Intézet (Naro­ dowy Instytut Dziedzictwa)4 dolgozta fel, és publikálta bibliofil formában. A 10 kötetesre tervezett sorozat 2009-ben megjelent elsô kötete a küldöttség jelentéseit és a Lengyel Királyság területén lévô emlékek jegyzékét tartalmazza kronológiai sorrendben, emléktípusok szerint, valamint a munka folyamatát, az inventarizáció jellemzôit is bemutatja.5 A második kötetbe a Lengyel Királyság területén lévô Radom tartomány színes akvarelljei kerültek, nagyon tanulságosan szem­beállítva az emlékek mai állapotát rög­ zí­tô fotókkal. A közeljövôben tervezik a Varsói Tartomány két atlaszának kiadását.6 A poroszok által uralt területeken végzett inventarizáló munkáról 2010-ben jelent meg egy összefoglaló tanulmány. A szerzô a XIX. és XX. század elején, a témában szü­ letett publikációk és az aktuális politika ­közöt­ti kapcsolatot vizsgálja.7 A Kelet-Poroszországban múzeum létrehozásának szándékával 1879-ben alakult bizottságból kikerült négy tagú albizottság végezte az épített emlékek tudományos feldolgozását az I. világháború kitöréséig a mûemlékek inventarizációja állandó szerepet kapott a provinciák kultúrpolitikai programjában. Johannes Heise (1850–1899) és Bernard Schmid (1872–1949) kiadott kötetei tanúskodnak a folyamatos munkáról.8 Mégsem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy kizárólag azokkal az emlékekkel foglalkoztak,

3. A Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusának 2005-ben megjelent füzete. IV. kötet (Krakkó) 10. füzet (Krakkó belvárosa, a városfalak és a Fô tér.) amelyek a német történelmi múlttal összekapcsolhatók. A poroszok létjogosultságát kívánták ezzel megerôsíteni a lengyelektôl elfoglalt területeken. A lengyel uralom idején készült emlékek szerepét ugyanakkor lebecsülték, és a német kultúrát fenyegetô erô­ként állították be. A Habsburg Birodalom részét képezô Galícia mûemlékeinek tudományos vizsgálatát Stanisław Tomkowicz (18850–1933) mûvészettörténész és konzervátor végezte az 1880-as években. A gazdag és rendkívül értékes kéziratnak csak egy része jelent meg ekkor. Három járás (a krakkói, a gorlici és a  grybowski) emlékeinek jegyzékét 1900ban, majd 1906-ban közölték a Nyugat-­ Galíciai Konzervátori Csoport Aktájában.9 További száz évet váratott magára, amíg Tomkowicz jasłói, krosnói, szandeci és limanowski járásokban végzett topográfiája

377

is megjelent.10 A kéziratok részletesen beszámolnak az emlékekrôl és a helyreállításokról. A kötetekben közölt fotók, rajzok és grafikák többsége Tomkowicz idejében készült. A XIX. századi rajzok Stanisław Wyspianskitól, Józef Mehoffertôl és Stefan Matejkótól származnak, akik tanulóéveik alatt számos rajzot készítettek szandeci emlékekrôl. Tomkowicz munkája mintaként szolgált a késôbbi lengyel topográfiák számára.11 Az I. világháború után az értékes emlékek megmentése, felújítása, konzerválása vált a mûemlékvédelem legfontosabb fel-

adatává. Az inventarizáció kérdése azonban soha nem maradt ki a szakmai konferenciák napirendjébôl. Egy évvel azután, hogy Lengyelország újra független állam lett, a Mû­ vészeti és Kulturális Minisztérium Utasítást adott ki, amely „minden mûvészeti, kulturális és történelmi szempontból érdekes, fennmaradt emlék inventarizálására szólít fel”12. A restaurálási munkák kezdetben az összes konzervátor energiáját lekötötték, akik több mint 10 éven keresztül egyedüliként (néhány társadalmi akció kivételével) védték a mûemlékeket. Nem jelenti ez azt, hogy az évtizedes konzervátori munka nem hozott

4. Gdańsk belvárosának térképe a Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusában. Új sorozat VIII. kötet 1. füzet (Gdańsk belvárosa), Varsó 2006.

378

5. A strzelini járás térképe a Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusában. Új sorozat IV. kötet (Wroclawi vajdaság) 6. füzet, Varsó 2008. volna értékes eredményt. A gazdag – helyreállításhoz és restauráláshoz kapcsolódó – fotóanyag (több mint 20 ezer film és 4500 fotótábla) jelentôs inven­ta­ri­zá­ciós értékkel bír. A Mûemléki Inventarizáció Központi Hivatala 1929-ben jött létre a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Mû­vészeti Osztályán belül. Vezetését Jerzy Szablowski (1906–1989) látta el, aki késôbb a Mûvészeti Emlékek Katalógusának alapelveit is kidolgozta. Mûvészettörténészekbôl, építészek­ bôl, fotósokból álló csoportot hoztak létre, és tervbe vették egy topográfiai sorozat kiadását.13 Ez a szervezett, intézményi keretek között mûködô munka nem sokáig tartott. A II. világháború kitöréséig két topográfiai kötet jelent meg.14 A háborúnak nemcsak mûemlékek estek áldozatul, a lengyel értelmiségi réteg tudatos kiirtásával azok a szakemberek is életüket vesztették, akik a mun-

kában részt tudtak volna vállalni. 1939-ben Lengyelország területének csaknem felét a Szovjetunió kebelezte be. A keleti ­részek 1945-ös elcsatolásával értékes mû­em­léke­ ket vesztett el az ország. 1988-ban Jan Ostrowski ismerte fel, hogy minden egyházi tulajdonban álló épületet dokumentálni kell, amelyek a Jaltai egyezmény elôtt még Lengyelország területén álltak. A kommunista uralom idôszakában, az ateista nézetek tombolása alatt, illetve a lengyelek kitoloncolása után a templomokat felégették, elpusztították, átépítették. Nagyon kevés templom maradt érintetlenül, és az egyház tulajdonában. Az egykor Lengyelországhoz – ma ­Ukrajnához, Litvániához és Fehér­orosz­ országhoz – tartozó területek római kato­li­ kus templomainak és kolostorainak lengyel részrôl történô felkutatására és in­ven­tari­zá­ lására csak 1993-tól kerülhetett sor. Ez idáig

379

3 egykori megye kötetei jelentek meg a krakkói Nemzetközi Kulturális Központ kiadásában.15 Ebben a munkában nagy szerepet vállaltak a fiatal lengyel mûvészet­tör­té­ nész hallgatók is.16 Idôben kicsit visszalépve, a II. világháború után további két topográfiai kötet jelent meg, majd az akkori politikai helyzetben a  lassan elkészülô, rengeteg erôfeszítést igény­lô topográfiai kötetek helyett egy topografikus formában megjelenô katalógus létrehozására tettek javaslatot.17 Erre a döntésre akkor került sor, amikor az inven­tari­ záció koordinálását a Lengyel Tudományos

Akadémia vette át. A napjainkig tartó, töretlen munkálatok eredménye a már említett sorozat. Az 1951-tôl kezdôdôen kiadásra kerülô Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusa az ország teljes mûemlék­állo­ má­nyának inventarizációját tûzte ki célul. A  katalógus alapelveit 1945-ben Jerzy Szablowski dolgozta ki.18 A sorozat rendezô elvként az ország közigazgatási felosztását használta fel. A munkálatok eredményeként megjelent kötetek az egyes vajdaságok (województwo)19 emlékanyagát mutatják be. A vajdaságok mé­re­ tétôl és mûemlékállományától függôen a

6. A krakkói Mária Mennybeviteletemplom alaprajza a Lengyelországi Mûvészeti Emlékek Katalógusában. IV. kötet (Krakkó) 2. füzet (Templomok és kolostorok a belvárosban), Varsó 1971

380

kötetek különbözô számú füzetet tartalmaznak (a legnagyobb füzetszámmal a Varsói és a Poznańi Vajdaság kötet-sorozata rendelkezik), amelyek egy-egy járás (powiat), vagy városrész emlékeit veszik sorra. A sorozat indítása óta Lengyelország közigazgatási rendszerében kétszer is történt változás. Az 1975-ben bekövetkezett átszervezés megszüntette a járásokat,20 ami a Katalógus szerkezetére is kihatott. A továbbiakban a korábbi járások helyett a nagyobb városok és körzetük emlékei kerültek bemutatásra. Az ún. „Régi sorozat” 13 kötetben az 1975 elôtti felosztás szerint a déli, délkeleti és a középsô területek vajdaságaiban fennmaradt emlékek szerepelnek. Mivel a munkálatok az új közigazgatási felosztás pillanatában nem készültek el teljesen, a be nem fejezett kötetek tervben lévô füzeteit 1975 után is ebben a sorozatban jelentették meg. Az „Új sorozat” 12 kötete közül 5 egy-egy város emlékeit mutatja be (Częstochowa, Poznań, Gdańsk, Przemyśl és Varsó).21 Ez idáig 196 füzet látott napvilágot, de bôven akad még kiadatlan kötet a nyugati és az északi területekrôl.22 A kisméretû, ugyanakkor vaskos füzetek grafikai megjelenése egyszerû (egyszínû fedôlapon egy füzetben szereplô emlék fotójával). Kialakítását megôrizte az elsô kiadás óta, ami ahhoz az induláskor lefektetett alapelvhez kapcsolódik, amely a sorozatot nem albumnak szánja, sokkal inkább a mû­ em­lékekrôl szerzett tudományos ismeretek tömör kivonata kíván lenni. Formai és szerkezeti szempontból a Lengyelországi Katalógus európai párhuzamát keresve talán a Georg Dehio féle Handbuch említhetô meg, de annál mégis terjedelmesebb, részletezôbb. A német kézikönyvvel ellentétben a Katalógus azokat az emlékeket is számba veszi – a múzeumi- és magánygyûjteményeken kívül –, amelyek nincsenek mûemlékként nyilvántartva. Részletesebb történeti és leíró adatokat közöl, ugyanakkor teljesen objektív marad az emlékek mûvészeti jellemzôinek értékelésében. Az 1945-ben kialakított koncepcióban folyamatos módosítások figyelhetôk meg, ami a sorozat indítása óta eltelt idô hosszát tekintve természetes folyamatnak mond­ ható. A mûemlékvédelemben bekövetkezô szemléletmódosulásról tanúskodó változások különösen akkor szembetûnôek, amikor

az elôször és az utoljára kiadott füzetet ves�szük kezünkbe. A katalógus indításának évtizedében kronológiai felsô határnak a XIX. század közepét tekintették, mára ez kitolódott egészen a XX. század második felére. Nem csak a Katalógusba bekerülô emlékek száma növekedett meg, kibôvült a mû­em­lé­ kek típusainak köre is. A 2006-ban kiadott gdański füzetben például hotel épületek, sportcsarnok, autóbusz pályaudvar is említésre kerültek, amelyek a XX. század 60-as, 70-es éveiben épültek. Az 1975-ben újraindított sorozat már bôvebb történeti adatokat közöl nem csak az egyes emlékekrôl, hanem magáról a tele­pü­ lés­rôl is. Ettôl kezdve minden füzet egy be­ ve­zetôvel indul, amely az adott terület jellemzésével foglalkozik: így a földrajzi el­helyezkedésérôl, történetérôl (beleértve az államigazgatási és az egyházi közigazgatási határok módosulásait), mûvészeti emlékeinek területi jellegzetességeirôl számol be. Ezt követôen találjuk alfabetikus sorrendben a településeket, azok emlékeinek leírását. Az épített emlékek esetében az épít­te­ tôre, a tervezôre, a késôbbi átépítésekre, a templomoknál a jelenlegi és a korábbi titulusokra vonatkozó információkat tartalmazó építéstörténet után a belsô és külsô leírás olvasható. A belsô kifestések, falfestmények tárgyalásánál nem csak a keletkezési idôt, hanem a késôbbi átfestések dátumát is közli a katalógus. A belsô berendezés tárgyalásánál az oltárok megrendelôit, készítôit, ikonográfiai programját és az egyes részletek pontos leírását találjuk, míg a régebbi kötetek csak az ábrázolások témáját említették. Méreteket, valamint anyagra és technikára vonatkozó információkat sehol sem kapunk, alaprajzzal is csak a legfontosabb épületek, leginkább templomok esetében találkozunk. Részletezôbb stílust képvisel a hat városkötet. A füzetek az egyes városrészek emlékeit veszik sorra tematikus elrendezésben. Krakkó központja például 3 füzetet érdemelt ki: templomai, kolostorai a 2. és 3. füzetben; városfala, a városkapuk és a Fô tér épületei a 10. füzetben kaptak helyet. Ugyanígy Kazimierz városrész egyházi épületei és zsidó emlékei, valamint a waweli királyi palota is külön füzetben kapott helyet. Egyedül a krakkói kötet esetében készült idegen nyelvû (eleinte francia, majd angol) absztrakt.

381

Az emlékekrôl készült fotók a füzetek végén vagy külön kötetben, tematikus elrendezésben jelentek meg. Elôször az egyházi épületek, a kastélyok, kúriák külsô és belsô fotói, majd azoknak berendezéseirôl (kályhák, kapuk, oltárok, szószék, orgona, ke­ resz­te­lôkút, stallum stb.), festményekrôl, végül szobrokról, síremlékekrôl, epita­fiu­ mok­ról, harangokról és a liturgikus esz­ közökrôl készült fotók találhatók. A témát, területet érintô összegyûjtött bibliográfiát is közöl a katalógus a füzetek végén. A városkötetek esetében a bibliográfia is részletesebb és tematikusan kereshetô.23 Itt találjuk a vajdaságról és az adott kerületrôl készült térképeket is, a füzetben szereplô települések listáját, névmutatót, valamint az eddig kiadott füzetek listáját. A hatvan éve tartó folyamatos mûvészeti topográfiai kutatás, a publikált kötetek óriási lehetôséget jelentettek a mûvészettörténeti kutatások számára, valamint a mû­em­lék­ védelemben is elônyöket biztosítottak. Függetlenül attól, hogy a mûemléki nyilván­ tartásban szerepel-e az emlék, minden kö­­zép­­­szerû alkotás is bekerült a katalógusba. Ez lehetôséget ad(ott) arra, hogy az egyes mûvészeti jelenségek területi eloszlásáról szerzett információk alapján újabb tudo­ mányos észrevételek szülessenek a lengyel mûvészettörténetben. Végül nem ha­gyom említés nélkül azt a feltételezésemet, hogy a folyamatos topográfiai kutató munka, a kiadott kötetek nagymértékben hozzájárulhatnak a nyilvántartott mûem­lé­kek számának növekedéséhez Lengyelországban.24 Míg nálunk már a XIX. század második felétôl létezett egy intézményi keretek között mûködô mûemléki inventarizáció, addig a lengyelek csak a XX. század elején hozták létre intézményüket. Mégis a lengyelek jeleskedhetnek ma bôvebb mûemlék topográfiai munkával, kiadott kötetekkel. JEGYZETEK 1. Katalog Zabytków Sztuki w Polsce. Warszawa, Polska Akademia Nauk Instytut Sztuki, 1951– 2008. 2. A lengyelországi inventarizáció történeti áttekintését a katalógus főszerkesztője (2000–2006) foglalta össze: Kałamajska-Saeed, Maria: The Catalogue of the Monuments of Art in Poland and its Historical Sources. Centropa, 7, 2007, 1. 86–99.

382

3. Az 1815-ös bécsi kongresszus következményeként a Varsói Nagyhercegség – a Poroszországhoz csatolt Nagy-Lengyelország, valamint Bydgoszcz és Toruń kivételével – az Orosz Birodalom részévé vált. Krakkó és környéke ún. Szabad Városként mindhárom megszálló hatalom ellenőrzése alatt állt. 4. A Varsói Műemlékek Kutatási és Dokumentációs Országos Központja (Krajowy Ośrodek Badań i Dokumentacji Zabytków w Warszawie) 2011. január 1-jétől vette fel új nevét: Narodowy Institut Dziedzictwa (Nemzeti Örökség Intézete), www.nid.hu 5. Kazimierza Stronczyńskiego opisy i widoki zabytków w Królestwie polskim (1844–1855). I. Ogólne sprawozdanie delegacji. II/1–2. Gubernia radomska. Pod red. Jerzy Kowalczyk. Warszawa, 2009–2010. 6. A Varsói Egyetemi Könyvtár honlapján olvasható a kiadott kötetekre vonatkozó információ. www. buw.uw.edu.pl 7. Bernhardt, Katja: Inwentaryzacja zabytków sztuki między nauką i polityką. Prusy Wschodnie i Wolne Miasto Gdańsk. Biuletyn Historii Sztuki, 72. 2010. 263–288. 8. Nyugat-Poroszország emlékei kerületekre bontva kerültek bemutatásra: Heise, Johannes – Schmid, Bernhard: Die Bau- und Kunstdenkmäler der Provinz Westpreussen. I–IV. Gdansk, 1884–1919. 9. Tomkowicz, Stanislaw: Inwentaryzacya zabytków Galicyi Zachodniej. I–II. Kraków, 1900–1906. (I.: Grybów és Gorlice járás; II.: Krakkó járás) 10. Stanisława Tomkowicza Inwentarz zabytków powiatu jasielskiego I. Kraków, 2001.; Stanisława Tomkowicza Inwentarz zabytków powiatu krośnieńskiego II. Kraków, 2005.; Stanisława Tomkowicza Inwentarz zabytków powiatu sądeckiego III. Kraków, 2007.; Stanisława Tomkowicza Inwentarz zabytków powiatu limanowskiego IV. Kraków, 2008. (Piotr Łopatkiewicz, Tadeusz Łopatkiewicz meg­ jegy­zéseivel) 11. Tadeusz Szydłowski a kislengyelországi Nowotarski járás topográfiájának feldolgozásában Tomkowicz 1893 és 99 között készített kéziratait használta fel. Szydłowski, Tadeusz: Sprawozdania z Inwentaryzacji. Powiat Nowotarski. Ochrona zabytków, 1930/1931. 425–430. 12. Remer, Jerzy: Program inwentaryzacji zabytków sztuki w Polsce. Ochrona zabytków, 1930/1931. 413–421. 13. Az 1931–1932. évi költségvetésben először ka- pott helyet a műemlékek tudományos kutatása (100 000 zl). Az inventarizáció programja az ország adminisztratív felosztásához alkalmazkodott; az ország térképet 278 járásnak megfelelő részre osztották. Remer 1930/1931. i. m. 418. 14. Szydłowski, Tadeusz: Powiat nowotarski. Warszawa, 1938. (Zabytki sztuki w Polsce, 1.) és Kieszkowski, Witold: Powiat rawsko-mazowiecki. Warszawa, 1939. (Zabytki sztuki w Polsce, 2.) 15. Materiały do dziejów sztuki sakralnej na ziemiach wschodnich dawnej Rzeczypospolitej. I. Dawne

Województwo Ruskie. Pod red. Jan Ostrowski. I– XVIII. Kraków, 1993–2010.; II. Kościoły i klasztory rzymskokatolickie dawnego województwa nowogródzkiego. Pod red. Maria Kałamajska-Saeed. I–II. Kraków, 2003–2006.; III. Kościoły i klasztory rzymskokatolickie dawnego województwa wileńskiego. Pod red. Maria Kałamajska-Saeed. I– IV. Kraków, 2005–2011. Előkészületben: IV. Kościoły i klasztory rzymskokatolickie dawnego województwa brzesko-litewskiego. Pod red. Marcin Zgliński. I–II. 2011–2013. Ez a program hasonlított és hasonlít ahhoz, amit a háború előtt és után adott ki a megyei Műemléki Inventarizációs Hivatal prof. Jerzy Szablowski szerkesztésében. 16. 1992 nyarán alakult meg egy fiatal hallgatókból álló csoport, akik a Krakkói Egyetem Művészettörténeti Tanszékének Tudományos Köréből kerültek ki. 2004-ig a przemyski egyházmegye és a lwiwi esperesség területén található 230 települést járták végig, 256 templomról és kápolnáról készült dokumentáció. Kowalczyk, Jerzy: Koscioly i klasztory rzymskokatolickie dawnego województwa ruskiego, 1–11. (red. Jan Ostrowski), Kraków, 1993–2003. Biuletyn Historii Sztuki, 66. 2004. 391–401. Ostrowski, Jan: Inwentaryzacja zabytków sztuki sakralnej na kresach wschodnich – uwagi kombatanta Biuletyn Historii Sztuki, 68. 2006. 269–272. 17. Lorenz, Stanislaw: Zapiski do autobiografii. Kwartelnik Historii Nauki i Techniki, 24. 1979. 731–756. 18. A Katalógus első főszerkesztője Jerzy Z. Łozinski (1954–1996) volt, őt követte dr. hab. Jakub Pokora (1997–1999), majd dr. Maria Kałamajska-Saeed (2000–2006). Jelenleg dr. Marcin Zgliński vezeti szerkesztést.

19. A vajdaság Lengyelország legnagyobb közigazgatási egysége. A II. világháborút követően a területileg is jelentősen megváltozott ország új közigazgatási felosztása szerint 1975-ig először 16, majd 1950-től 22 vajdasággal rendelkezik. 20. 1975-től a háromszintű közigazgatási felosztás (vajdaság, járás, község) kétszintűvé változott. 49 kis vajdaság jött létre, ezeken belül községek. A három legkisebb vajdaság (Varsó, Krakkó, Lódz) különleges státuszt élvezett: polgármesterük egyben a vajdaság vezetője is volt. 1999 óta újra háromszintű a közigazgatási felosztás: a legfelső szinten 16 vajdaság, ezek járásra oszlanak, az alsó szinten a községek (gmina) állnak. 21. Krakkó városa a Régi sorozat IV. kötetében 10 füzetben került kiadásra. 22. Utoljára a Wrocławi Vajdaság kötetének strzelini járás füzete jelent meg 2008-ban: Katalog zabytków sztuki w Polsce. Seria nowa. Województwo Wrocławskie (Dolnośląskie), Powiat strzeliński. IV/1. Warszawa, 2008. A már kiadott füzetekkel, kötettel rendelkező vajdaságokat feltüntető térképet és az eddig kiadott füzetek listáját közölte: Kałamajska-Saeed 2007. i. m. 92., 95-98. 23. A bibliográfia témakörönként kerül felsorolásra (ikonográfia, vezetők, tanulmányok, urbanisztika, építészet, festészet, grafika, szobrászat, városi erődítmények). Ezen kívül a fontosabb épületek szakirodalma is külön kerül felsorolásra. 24. A Narodowy Instytut Dziedzictwa (Örökség Nemzeti Intézete) honlapján található információ szerint, jelenleg 64673 regisztrált műemlék található az országban (2010.10.04). 2009-ben 114 új műemléket vettek nyilvántartásba, és 10-et töröltek. www.nid.hu

383

KIÁLLÍTÁs A Dunakanyar a középkorban

Megnyitó beszéd a váci Tragor Ignác Múzeum Görög Templom Kiállítótermében rendezett kiállításon (Pest Megyei Múzeumok Igazgatósága, Magyar Nemzeti Múzeum Mátyás Király Múzeuma – Visegrád, Balassa Bálint Múzeum – Esztergom) 2012. szeptember 15. Az alapítójáról elnevezett váci Tragor Ignác Múzeum most megnyíló kiállítása régészeti kiállítás. Föld alól elôkerült leleteket állít elénk, bôséges leírásokkal kerekítve ki a tárgyak látványát. Azt, hogy minden esetben soha nem látott kincsek volnának ezek a cserépedények és kôfaragványok, fémeszközök és használati tárgyak, éppenséggel nem mondhatjuk, noha akad köztük nem is egy, amelyre most csodálkozhatunk rá elôször, most fedezhetjük fel magunknak alaposabban. A kiállítás címe sokat ígér: A Dunakanyar a középkorban. A modern földrajzi fogalom hallatán elsôre a hegyekkel szegélyezett, kellemes klímájú, folyam menti táj festôi képe jelenik meg, de a történelmi korszak említése mindjárt kissé szigorúbb megközelítést sejtet. A középkorban az Esztergom és Buda közti terület, beleértve természetesen a két várost magát is, az ország kiterjedt centrumának, központi kormányzati övezetének számított, úgy is hívták, hogy medium regni, az ország közepe. Itt álltak a királyi paloták, kastélyok és udvarházak, Esztergomtól Visegrádon és Óbudán át a budai várig. Itt épült fel a királyság jelentôsebb egyházi intézményeinek tekintélyes mennyisége, az esztergomi érseki központ, a dömösi és az óbudai prépostság, a szentkirályi stefanita rendház, a pilisi ciszterci apátság a Dunától nyugatra, és a váci püspökség a Duna másik partján, hogy csak néhányat említsek. A középkor végén ez a táj a bizonyosan akkor is vonzó természeti adottságai mellett a gazdag kulturális táj vonásaival is rendelkezett. Jól megépült rezidenciák és városok, templomok és monostorok egész sora, bennük a festészet, szobrászat és ötvösmûvészet alkotásainak tömege és magas minôsége jelenti a tájhoz adott kulturális értéket. Vonzó lehetett mindez a hazai és külföldi vándorok-

384

nak, zarándokoknak és vendégeknek, szegény munkásoknak és gazdag keres­ke­dôk­ nek egyaránt. Jöttek és le is telepedtek számosan, kereskedést, mûhelyt, raktárt, mai szóval vállalkozásokat alapítottak. Oda jöttek, ahol már volt valami, mert mindig oda szoktak menni és oda szoktak adni, ahol már van. Eleinte még korábbi hazájuk nyelve után különböztették meg ôket, aztán leszármazottaik magyarrá válva nyelvileg is a többség részévé váltak. A XIII. századi Esztergomban külön városrészt birtokoltak a Vallóniából ide települt latinok, akik között aranymûveseket is említenek a források. Vácott a XV. század elején az arany­mû­veseknek külön céhük volt Szent Eligius oltalma alatt, díszes céhkönyvüket ma is ismerjük. Voltak évtizedek, amikor ezen a vidéken lombard, francia és toszkán építô­mesterek váltották egymást, a káptalanokban és monostorokban a latin mellett leginkább valamelyik neolatin nyelvjárást lehetett hallani, a király udvarában az európai humanizmus kiválóságai adták egymásnak a kilincset. A kiállítás errôl a sikeres korról szól még akkor is, ha a tárlókban és posztamenseken többnyire ütött-kopott töredékeket láthatunk. Ezek még így is bizonyító erejû tanúi a magyar középkornak, ennek a gazdag és sikeres kulturális világnak. Vallomásuk persze bonyolult, mert kódolva van, és nem is folyamatos az üzenet. A régészet éppen azért fejlôdött ki, mert a múlt ismeretlen értékekeit mindenekelôtt felszínre kell hozni, majd szóra kell bírni azokat, meg kell fejteni, és érthetôvé kell tenni mindannyiunk számára. E nélkül nemcsak tudatlanok maradnánk, de megfosztanánk magunkat attól a jelzôtôl is, amelyet az imént a középkori Magyarország közepére alkalmaztam, hogy ugyanis kulturális területrôl beszélhetünk. A kultúra hiányában pedig biztosan nem jön semmi jó, még gazdasági felvirágzás sem.

Nem szeretnék a feltáró régészek helyébe lépni, nem próbálom átvenni szerepüket. A kiállítás szövegeiben ôk maguk közlik mindazokat az észrevételeket és következtetéseket, amelyeket a kiállított tárgyak számunkra elmondtak. Kísérjük figyelemmel ezt az elbeszélést, biztos vagyok benne, hogy megéri. Egyetlen helyszínhez azonban mégis szívesen oda kanyarodnék. Ez a helyszín nem más, mint Vác városa, ahol a kiállítás elsôként elkészült, és amely Esztergom és Visegrád mellett a kiállításnak egyik sze­rep­ lôje, talán a fôszereplôje. Két ki­emel­kedô korszak domborodik ki a város most bemutatott kulturális térképén. Az egyik az Árpádkori kezdetekhez kapcsolódik, a másik a középkor végéhez, egy kiváló püspök és mecénás, Báthori Miklós korához és személyéhez. Mindkét csúcspontot újdonságok jellemzik, nagyszabású tudományos felfedezések, jelentôs mûvészeti értékek fémjelzik. Csak nemrég derült fény arra, hogy az 1474 és 1505 között váci püspökként mû­ ködô, humanista mûveltségû Báthori Miklós, akinek érdemei közé tartozik Marsilio Ficino meghívása a magyar udvarba, püspöki székhelyén is az új ízlés propagálójává vált, ezzel a Buda mellett létrehozta az egyik legkorábbi magyar reneszánsz központot. Régóta ismerjük az 1485-ös évszámot hordozó címerkövét, de csak nemrégen került nyilvánosság elé az az elsôrendû kvalitású terrakotta dombormûrészlet, amelyet minden bizonnyal Firenzében rendelt meg a magyar fôpap, s ezzel miként Vitéz János, s késôbb Bakócz Tamás, ô is választékos íz­lésû, magas igényû magyar egyházi meg­ren­delôje lett az itáliai reneszánsz mû­ vé­­szet­nek. A kiállításon megtekinthetô dom­bor­mû mellett festett címerének töredéke és egy gyermekalakot ábrázoló szobortorzó is jelzi, hogy a püspök mû­vé­szet­ pártoló tevékenysége sokkal kiterjedtebb volt egy-egy elszigetelt templom-berendezési tárgy megrendelésénél. Idôben visszafelé haladva a XII. századnál állnék meg ismét. A váci székesegyház alapításának idejérôl és a templom XI. századi fennállásáról jelenleg csak írott forrásaink vannak. Tudható, hogy itt temették el 1077 áprilisában I. Géza királyunkat, akinek nem kisebb dolgot, mint a Szent Korona alsó részét köszönhetjük. Ekkor tehát a templomnak már valamilyen formában fel-

szentelve kellett állnia. Az a rendkívüli felszerelési tárgy, amelyre felhívom a figyelmüket, egy darabokra tört, díszes keresztelô medence – minden bizonnyal ehhez az épülethez készült, ha nem is a templom történetének legkorábbi szakaszában. Keresztelô­ medencét a korai Árpád-kor székesegyházai közül eddig csak a gyôribôl ismertünk, amely azonban a vácihoz képest szerényebb méretû, bár a figurális díszítése miatt figyelemre méltó. A váci keresztelô medence szalagfonatokkal behálózott, rozettákkal telihintett, pompás faragvány. A töredékek alapján kiszámítható méretei egészen nagyok – szélessége az egy métert is megközelítette. Ráadásul a peremét körben szépen faragott felirat kísérte, amelybôl ma csak három betût ismerünk. A mondatként értelmezhetetlen betûk azonban annyit mégis elárulnak, hogy itt egy úgynevezett tudós mûrôl lehet szó, ahol nemcsak a látvány, hanem a szöveg tartalma is fontos és hatásos lehetett. A rozettás szalagfonattal díszített keresztelômedence a magyar mûvészet nemzetközi kapcsolat-hálózatában is fontos helyre fog kerülni, a lombard mûvészet hazai hatásának korai emlékei közé lesz sorolva, olyanok közé, mint az óbudai prépostság berendezése, vagy a somogyvári és a pannonhalmi apátság XII. század elsô felében készült szalagfonatos faragványai. Olyan nagy jelentôségû itáliai emlékek világítják meg stílusának eredetét és mûvészettörténeti helyét, mint a milánói San Ambrogio XII. század eleji ornamentikája. Elnézést kérek azoktól, akik úgy gondolják, hogy túlzottan nagy szavakat használok, de tegnap délután, amikor a kiállítást fékész állapotban megszemlélhettem, az jutott eszembe, amit Bryan Cartledge angol történész és diplomata írt a magyarokról az ország és a nép történettôl szóló, magyar fordításban nemrég megjelent mûvében. Cartledge kérdése az volt, hogy milyen módon, miféle technológiával voltak a magyarok képesek elérni azt, hogy a tökéletes nyelvi szigetet alkotó tömbjük több mint ezer éven keresztül nem olvadt bele az idegen környezetbe, hogyan volt képes a magyarok nyelve, és egyáltalán a magyarság megmaradni. Könyvének is ezt a szót adta címéül: Megmaradni. Válaszai között számunkra rendkívüli módon érdekes, hogy a megmaradás egyik titkát abba látja, hogy a

385

magyarok szenvedélyes ragaszkodást tanúsítanak nyelvük és saját kulturális múltjuk iránt, különös módon nagy kultusza van náluk saját középkori történetüknek. Amint írja: „Érthetô, ha Magyarország úgy talál megnyugvásra és önazonosságra, ha túlemelkedik a traumákon, és visszanyúl a gyökerekig, az államalapításig.” Úgy látom, hogy abban a történelmi pillanatban, amelyben most vagyunk, amelyet a teljes átrendezôdés jellemez, intézmények szûnnek meg, olvadnak össze, válnak szét, különös jelentôsége lehet ennek a külsô, de éles szemû észrevételnek. Óriási felelôsség van rajtunk: mit teszünk történelmünk emlé-

386

keivel. Megôrizzük-e múltunk iránti szenvedélyes fogékonyságunkat, csak részben a továbbadás céljából, részben saját épülésünkre, a kulturális nemzet öltözékeként, vagy lehányjuk magunkról és topis göncökben próbálunk majd helyet foglalni a kiválóak asztalánál ugyanerre kényszerítve utódainkat is? A helyzet teli van kockázattal és kihívással. Mostantól azok a közösségek és vezetôik lesznek kénytelen ezen alaposan elgondolkodni, akik gondjára a „politikai akarat” rá kívánja hagyni a nemzet ezer éves értékeit. Ez nem kérdés, hanem felkiáltás. Takács Imre