Szilágyi László: PAJTASZÍNHÁZ és ÉNEK A GYÜMÖLCSFÁKRÓL Szarvas József színművész Viszákról, Őrségi kötődéséről, a kultúramentésről és teremtésről mesélt a nyíregyházi Cantemus Vegyeskarnak. _______________________________________________________________________ Viszák – párszáz fős település az Őrségben, ahol a honfoglalás óta a gyepűelvének őrzőutódjai, szabadalmas őrállói a sokáig megközelíthetetlennek és változatlannak maradt őrségiek élnek évszázados tölgyes szálerdőkkel övezve. Kis völgyében védetten megbújó faluban, a kanyargó, dimbes-dombos úton haladunk a Cantemus Vegyeskarral vendéglátónkhoz, Szarvas Józsefhez a Nemzeti Színház színművészéhez a Pajtaszínházi Napokra. Egy kis földszintes ház udvarában hirtelen kitágul a tér: egy pajta, egyszerű és szépen megmunkált deszkákból, tégla oszlopokkal - este majd ívelt fényes lámpák szórják a fényüket a látogatókra és előadókra. Pajta ez, de a „pajtagótika” stílusában – Szarvas József talán tudta nélkül stílust teremtett!? Harmincan, - azóta, hogy stílfűrésszel „hirtelen felindulásból” megnagyobbították - már ötvenen is elférnek itt, de a létszámot itt nem fogják számlálni –mert mindenki számít. Ahogy belépünk a kis épületbe, a szűkös ajtón át, a tekintetnek hirtelen előre és felfelé kell irányulnia: mennyezet nincs, a padlásfödém deszkái közötti résen keresztül keresi és találja a szem a távlatokat, a színpadi részen, egy monarchia korabeli zongora fölött, ott ahol a színpad van, - ahol az oltár lehetne a deszkák közötti színes üvegen keresztül áramlik be bíztatóan a fény. A deszkafalakon a táj és a Hortobágy festményei: állandó kiállítása ez azoknak a művészeknek, akik egy-egy tárlat után műveikből itt is hagynak egyet-egyet. Amikor belépek a pajtaszínházba és egyben kiállító terembe a művész úr éppen arról beszél, hogy miért is van itt, mi is van itt. Valójában persze nem is azt kellene itt leírnom amit mondott, hanem azt ahogy mondta: hittel, tűzzel hangjában, ahogy megakad, majd hirtelen árad a teremtő gondolat. - Tudjátok nekem a kultúra mit jelent? Mindent. A kultúra közösségi fogalom, közösségi cselekvés, amelyben minden benne van: benne van a táj, az ember, ahogy él, a zene, a versek, regék, a munka, a traktor, a szántás. S ha ez igaz, akkor itt nyer értelmet a pajtaszínház és a Tündérkert. FOTÓ: Forgács Zsolt
1
Hogy is kezdődött ez az egész éppen itt Viszákon? Hogy kerül ide a Nemzeti Színház színművésze, egy hortobágyi legény? - Egy filmforgatás szünete alatt jártam erre s beleszerettem a tájba. Kiszálltam az autóból, s abban a pillanatban tudtam, hogy akkor jövök erre megint, ha lesz egy kis pénzem. Aztán amikor lett, eljöttem egyenesen a kocsmába, hogy van-e eladó ház – s öt perc leforgása alatt lett. No de mit kezdjek vele? Szóval miért is lett a pajtából színház és galéria? - Megvettem a házat. Nagyjából ezzel egy időben Kaszás Attila barátom odaadta nagyapai örökségét a felvidéki Zsigárdon, az akkor még csehszlovákiai Žihárec önkormányzatának egy koronáért, hogy abból csináljanak egy közösségi házat. S ott elindult egy építkezés. Én nekem meg itt állt egy öreg pajta, s néztem, csak nehogy most dűljön rám. No de mit csináljak ezzel? Lakótérnek nem kell, nekem elég egy szoba, konyha. Építsek úszómedencét? Az ember azért menjen valahová, hogy ott hagyjon is valamit. Mit tudok én hozzá tenni ehhez a közösséghez? Mit tudok én ide hozni, amit elfogadnak, befogadnak, ami nem ráerőszakolás? Aztán próbák között néha beszélgettünk Attilával Zsigárdról, Felvidékről: ő építkezett. S egyszer csak előbukkant egy fél mondat erejéig, hogy milyen jó lenne egy határon átívelő kulturális „valami”! Erről el kezdtünk gondolkodni, mélyen férfiként erről beszélgetni. Aztán eltelt hét év. Attila elkészült a házzal ott a faluban, és akkor ő meghalt... S én ott voltam, ezzel a feladattal, amit vagy elvégzek, vagy nem. S akkor úgy döntöttem, hogy inkább igen. Ma már úgy látom, ez a katarzis volt ez az erő és energia volt az, ami a régi pajtát szétrobbantotta és két hónap alatt létrehozta az újat. E gondolati mag nélkül nem lett volna bátorságom. Itt meg kell jegyezzem, hogy Zsigárd és Viszák már régóta testvérfalvak – természetesen.. Megyünk tovább Szarvas József kalauzolásával. Egy emlékműnél állunk meg – egy derékban kettétört fa mellett. A fán három család neve. S itt kiderül, hogy van egy még mélyebb rétege is ennek a kultúrateremtő munkának, s annak is, hogy a Hortobágy és az Őrség összekapcsolódott. - Hortobágy Kónyán születtem, az egy majorság. Oda voltak kitelepítve erről a vidékről, de ezt én gyerekként nem tudtam: erről soha senki nem beszélt... Még arról sem, hogy az a ház, amiben mi laktunk, azt a kitelepítettek építették maguknak. Amikor az Őrségbe érkeztem néhány évvel ezelőtt, bementem egy házba egy öreg nénihez. Elkezdtünk beszélgetni, hogy honnan jöttem, hol születtem. Elhangzott Kónya neve, s a néni rögtön elkezdett sírni. Oda voltak kitelepítve. Melyik házba? Kiderült, hogy az a ház, amiben én laktam, azt ők építették. Ez a közvetlen előzménye a kitelepítési emlékműnek. Negyvenévesen találkoztam először a
2
fogalommal: kitelepítés. „Hiány: érzed, de nem tudsz róla. Viszákon értettem meg, hogy ami hiányzik, az itt van.” S hozzá lehet tenni: az is itt van, ami vágyból, hiányból, reménységből, az elkívánkozásból, „a megmaradtunk, de hová szárnyalhatnánk” érzésből, a Hortobágyon élők szemében tükröződhetett egy gyermeknek. Nem csak az Őrségben, de számtalan pontján az országban még most is lehalkítják a hangjukat az emberek, ha kitelepítésről esik szó. Nem csak amiatt az 50 év miatt, amikor erről nem lehetett beszélni. Azért is, mert történelmünknek ebben a tragédiájában is mindenki érintett volt: vagy szenvedőként, vagy végrehajtóként, vagy a „kulákokkal” együtt érző emberként, vagy úgy, hogy ha már úgyis üresen állt a porta, akkor elvitt egy lapátot. A szenvedés, a bűntudat és gyermekeknél az ellenséggel való azonosulás jól ismert jelenségei ezek. A bűntudat megjelenik, s „öröklődik” is. De most már van Viszákon is egy emlékmű, Sibinger Miklós alkotása, a kitelepítettek faszobra, amely „békévé oldhatja az emlékezést”, s ki lehet ejteni a három kitelepített családnak a nevét is: Böhm, Török és Dávid.
- Megyünk tovább: következő állomásunk egy Tündérkert. A szavaknak teremtő erejük van: ha azt mondanám gyümölcsöskert, vagy génbank ugyanúgy igaz lenne, de itt többről van szó. A falu szélén, a temetővel szemben egy kert, a bevezető úton egy helységnévtábla: Tündérkert. Mutatja, hogy most máshol járunk. Egy faluban, de már nemcsak a jelen falvában, hanem a múltéban (mellette ugyanis a temető található) és a jövőében (ez a Tündérkert) is. Hol is vagyunk?
- Tündérkert. Nos, ez utóbbinak a gyökere és előzménye Kovács Gyula Pórszombatról. Ő ott erdész, a Kárpátmedence gyümölcsös értékeivel, hagyatékával foglalkozik. Általa értettem meg egy olyan kis közösség, mint esetünkben Viszák, mekkora gyümölcs hagyatékkal, ezen FOTÓ: Forgács Zsolt keresztül pedig hagyománnyal rendelkezik. De ha nem figyelünk oda, akkor ezt a kulturális hagyatékát elveszítheti... De ehhez is kellett két év, hogy én megértsem, s csak azután, hogy mások is megértsék. Nem könnyű, ha „pesti színészként” azt mondod éppen júniusban, hogy „akkor most ültessünk!”
3
Olyan fajtagazdagság van itt, ami szinte elképzelhetetlen. Ahogy korábban is mondtam: „minden községnek, minden portának megvolt a saját gyümölcsfája, kertje, állománya, pálinkája. Nem volt két egyforma pálinka a faluban. Ha valaki átnősült a másik faluba, rendszerint elmentette ollója által az ő kedvelt gyümölcsfáját...” Megkérdeztem Kovács Gyulát, hogy hányféle körtefa van az Őrségben? Azt mondja, azt nem tudja, de azt igen, hogy az ő kertjében van kétszázféle. A pajtaszínház alapító pedig elmondja, hogy amikor a kezdeti ódzkodás után minden család ott állt a maga kis facsemetéjénél, akkor tudta, a Tündérkert már a községé. S az építkezésnek vannak távlatai: 30 egynehány fával kezdődött s most már több mint 80 van. A fák előtt kis táblák, rajta a gyermek (gyermekek) neve, ahol születtek (Viszáktól a Felvidékig), s a fa neve. Mert minden Viszáki, vagy Viszákról származott gyermek, amikor megszületik, a következő évben kap egy fát. Szülei elültetetik, s attól kezdve ők vigyáznak rá. Sokak számára ismeretlen fajták – eddig: üvegmosánszki alma, mosolygó batul, kisasszony körte, rozsérő körte, mézeskörte, fehér pogácsa alma, zabérő körte, ponyik alma, vajkörte, görbe alma, búzaérő körte, nyári piros alma, csehalma, naspolya, aranypármin és így tovább. Kellett mindehhez még egy polgármester, Avas József, aki a gondolat mögé állt.
- Nem csak én végzem a munkám. Mindenkinek van benne rész-sikere. Ez a lényeg. Egyedül legfeljebb megvásárolni tudtam volna, de megcsinálni nem. S magamnak ezt nem csináltam volna meg. Ehhez kell egy másik. Valóban: Csernyus Lőrinc, Ybl-díjas építész a műszaki egyetem hallgatóival éppen ott tartózkodásunk idején építették meg kaláka munkában a kert legöregebb, talán száz éves körtefája köré a „Tündérkert csillagát”. E csillagot a mester nemes egyszerűséggel csak Tüzép telepnek mondja, mert egymásra helyezett deszkákból áll. Valójában érezni lehet itt valamit a felsőbb csillagok erejéből és szépségéből. A csillag alakzat védi, őrzi a fát, a fa kertet, a kert a fát, a fa az embert és az ember ezt az egészet. A Makovecz-i hagyomány őrzője, mint „homo architectus erectus” írja viszáki naplójában: „A történet valójában itt kezdődik. Felelősséget hagyunk a viszáki „homo sapiens” számára. A Tündérkert csillagát nem lehet magára hagyni. A fafelületeket kezelni kell. Ünnepeket kell tartani és hírét vinni a világban. Ez nem kis felelősség, de teljesíthető.” A csillag a fiatalokra is gondol: egyik kis fiók van az egyik csillagsugárba: a geo-cashing kedvelőinek. A Kert, itt a temetővel átellenben valóban a jelent és jövőt is védi, kis gondnokaival együtt: már a helyi buszmegálló is „Tündérváró”: a kisgyermekek rajzai és versei láthatók itt a kertről és kis fájukról. Az egész azt a hangulatot sugározza, amit a Kert bejáratánál olvashatunk: „A virág, de még a gyümölcs is csak a kezdet, a magban rejlik az élet és a jövő.”
4
- A Tündérkert is 10-15 éves történet, sok emberrel, segítséggel, ahogyan a kitelepítési emlékmű is. Mindig 10 években gondolkozol? Látsz valakit, akivel van, vagy lehet közös dolgod, s azt mondod, előbb-utóbb eljön!? Ilyenfajta vízióval muszáj rendelkezni, anélkül nem megy. Nagyon sok örökségem van, mint gondolat. S amit érintettél: 2002-ben hallottam énekelni a Cantemus énekegyüttest. A célkeresztben már benne voltatok, mert ez fontos. Van asszonykórus is, és ez is fontos. Szeretném, hogy ez a kóruskultúra maradjon itt Viszákon. Maradjon meg a kultúránk színessége. Az urbánus kultúra nem tartozik ide, de azt is ismerni kell. S ehhez kell a másik oldal is, a tiétek és az ide hívott művészeké: hogy azt mondják, „no akkor megyünk jövőre Viszákra?” -
Amit itt csinálsz, az „hídépítés”, s ehhez idő kell és türelem.
- Igen. Nem lehet, hogy van valami, s akkor azt mondják, jó, jó, de mi lenne, ha ez meg ez még létrejönne. Meg kell adni a pillanat jelentőségét és szépségét. Örüljünk ennek. Tudod, olyan ez, mint az Üvegtigrisben a Túsz-jelenet. „Sanyi, Sanyi, mennyire vagy túsz? Eléred a sört?” S mesél tovább csupa szívvel, egyszerűen és teljes emberként, majd a közönség hallgatja a reneszánsz mesterektől az Abbáig terjedő változatos repertoárt bemutató kórust. A koncert végén leballagunk a kertbe, hogy annak mélyén, a gyümölcsfák alatt énekesek, Viszákiak és ide látogatók együtt éljük meg Kodály esti dalát: „Adjon Isten jó éjszakát, Küldje hozzám szent angyalát, Bátorítsa szívünk álmát, Adjon Isten jó éjszakát.” Egyszer már hallotta ezt – 10 évvel ezelőtt a kórustól Budapesten – s tudta, hogy egyszer hallani fogja Viszákon is.
5
