A PUSZTA 1997, 1/14 – 156-191 old.
ADATOK A KÖRÖSVIDÉK HALFAUNÁJÁHOZ (SZARVAS KÖRNYÉKÉNEK HALAI) SALLAI ZOLTÁN, SZARVAS „NIMFEA” TERMÉSZETVÉDELMI EGYESÜLET 1997.
1. BEVEZETÉS „Az ország fölséges vizeinek partján megállhat a magyar ember, elmondhatja, hogy régente – a mohácsi vész előtt – volt hatalmas halászata – s hogy ma nincsen, az csak másokon múlt; de hogy legyen, az egyedül rajta áll.” Herman Ottó
A múlt századvégi vízrendezési munkálatok, folyószabályozások által természetes vizeink halállománya erősen megcsappant. A mocsarak lecsapolása, valamint a lapos ártéri területek számának a csökkenése következményeként legtöbb halfajunk elveszítette optimális életterét, ívóhelyét. Ezzel a drasztikus beavatkozással komoly károkat szenvedett természetes vizeink halállománya, melyet már a múlt században, 1876-ban Kriesch János is felismert: „Mióta a Tiszát szabályozták és szabályozzák, azóta nincsen benne hal, mert a hal ikráját inkább le sem rakja s ennek következtében kivész, mintsem hogy azt alkalmatlan helyre rakná le. ” Az eredeti állapotban fennmaradt élőhelyek számának a csökkenésével feltűnően megritkultak olyan halfajaink, melyek még a múlt század elején, - a vízrendezési munkálatok megkezdése előtt legtöbb vizünkben tömeges megjelenésűek voltak. Ma ezeket a fajokat a hazai és európai természetvédelmi szervek oltalmuk alá helyezték, teljes védettséget élveznek. A védett fajok populációinak nyilvántartása nem megoldott, nem beszélve azokról a fajokról, melyeknek kicsi az areájuk, vagy az utóbbi évtizedekben váltak veszélyeztetetté és nem szerepelnek a védett fajok listáján. Egy terület természetvédelmi értékeinek számbavétele úgy valósítható meg, ha figyelemmel kísérjük az ott előforduló valamennyi faj populációinak a változásait. Az 1830-ban kezdődő folyamszabályozások, a Nagy-Sárrét lecsapolása sokat változtatott a Körösök vidékének arculatán. Egyrészt azért, mert a Nagy-Sárrét peremvidékét alkotta - ami lecsapolásra került, másrészt pedig azért, mert a folyón számos helyen történtek kanyarátvágások, mederkiigazítások. A 857 védett állatfajunk közül mindössze 27 tartozik a halak közé (Keresztessy, 1993c, Tardy, 1994, 73/1997. FM-KTM-rendelet). Természetes vizeink halfaunája folyamatosan változik, egyrészt a természetes úton bevándorolt halfajok terjeszkedése által, melynek legfrissebb példája a békafejű géb, ami a Dunából került elő és faunaterületünkre nézve új faj (Erős-Guti, 1997). Másrészt szintén
faunaterületünkön fellelhető halfajaink számának növekedését okozta a század elején ÉszakAmerikából, a hatvanas évek elején Ázsiából meggondolatlanul behurcolt halfajok. A halak a nehezen megfigyelhető állatcsoportok közé tartoznak, ezért több halfajunk a hazai elterjedésére, biológiájára vonatkozóan még ma sem rendelkezünk kielégítő, megbízható adatokkal. Ez már önmagában kellő indoka lehetne bármely ichthyológiai kutatásnak, ehhez járul az hozzá, hogy a Körösök vidéke sokáig fehér foltnak számított a hazai halfaunisztikai adatok tekintetében. Két megye közös akarataként létrehozott Körösvölgyi Természetvédelmi Terület halfaunájáról nem sokat tudunk, melynek szükségessége, az országos jelentőségű védett területté történő előrelépése, valamint nemzeti parki törzsterületté válása miatt még indokoltabbá vált. A Körösökre vonatkozó halfaunisztikai adatok szegénysége talán bármely folyóvizünket felülmúlja. Nem többéves rendszeres vizsgálaton alapuló adatsorokat kívánok jelen írásban közölni, hanem a Szarvason eltöltött, elmúlt több mint tíz év során előkerült, általam is megfigyelt halfajokat akarom regisztrálni, ezért célul tűztem ki, hogy az 1987 óta meglévő halfaunisztikai adatokat jelen dolgozatban összefoglaljam. A meglévő irodalmi forrásokban szereplő fajokat, valamint néhány szóbeli közlés által felvett halfajt is szerepeltetni fogok a fajlistán - melyekre a fajok felsorolásánál hivatkozni fogok -, hogy még teljesebbé váljon a kép az érdeklődők számára.
2. IRODALMI ÁTTEKINTÉS Faunaterületünkön 79 halfaj (Pintér, 1989, Erős-Guti, 1997) fordul elő, melyből 27 faj élvez teljes védettséget (Keresztessy, 1993c, Tardy, 1994, 73/1997. FM-KTM-rendelet). A Körösökre, ezen belül a Hármas-Körösre vonatkozó irodalmi adatok szinte teljesen hiányoznak a szakirodalmunkból. A különböző szakirodalmak felkutatása nagyon sok időmet vett igénybe és sajnálatosan nem tudom ezek hosszú lajstromát felsorakoztatni. Legtöbb szerző esetében csak egy-két fajra vonatkozó elterjedési adatok felsorolásánál találtam meg a Körösöket vagy a Hármas-Köröst lelőhelynek. Az egyik legkorábbi faunisztikai adatokat is tartalmazó mű Bél Mátyástól származik, melyet 1730 és 1740 között vetett papírra (Lukács, 1941) és a Vutskits (1918) faunakatalógusában sem szerepelnek az ebben felelhető adatok. A szerző részletesen tárgyalja a vizafogást, amiről ma már fogalmunk se nagyon van, hogy milyen mennyiségben és mekkora vizák vándoroltak fel folyóinkba. Példaképpen idézek a Lukács (1941) által lefordított Bél Mátyás-dolgozatból: „A halászok különben azt mondták, hogy a nagyobb vizánál óvakodni kell, hogy a farkához közel ne érjenek, mert többször megesett, hogy a legerősebb legényt is egyetlen csapással agyonütötte. Ezúttal egyetlen húzásra három különböző nagyságú vizát fogtak, melyeket a szokott módon parton karóhoz kötöztek, a többi százzal együtt, melyet máskor fogtak. A hosszú sorban fákhoz erősített halakat nagy lelki gyönyörűséggel nézegettük. (Egy hozzákötött tiszta lapon ez az adat olvasható) 1732. év június elején egy egészen szokatlan nagyságú vizát vittek fel Bécsbe a magyarországi Mohácsról. Alth József Mihály, a piaci árusítás felügyelője, méréseket eszközölt a halon és következő súlyadatokat jegyezte fel: ikra 88 font, belek 74 font, hólyag 4 font, hús 805 font összesen kilenc mázsa és 71 font; hossza öt és fél rőf volt, vastagsága kettő és félharmad. Ezek Bél Mátyás szavai. ”
Heckel (1847) alapmunkának tekinthető dolgozatában, - Chyzer (1863) fordította le magyar nyelvre és kiegészítette a meglévő újabb adatokkal, - melyet Sopronban felolvasott a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók közgyűlésén, sajnálatosan nem található körösi lelőhely a fajok leírásánál. Már ez is jelzi, hogy a Szamos, Maros, Dráva, Mura, Poprád stb. folyókat jelentősebbnek tartották, mint Körösöket ugyanis a felsorolt folyók szerepelnek a fajok felsorolásánál feltűntetett lelőhelyeknél. A legkorábbi körösi adatok Herman Ottó (1887) nevéhez fűződnek, aki részben saját, részben halászok adatközléseire hagyatkozott. Mivel gyűjtési munkálatait 1883-1886 között végezte, ekkora a vízrendezési munkálatok már a vége felé jártak, így vizsgálódásainak alapjául a szabályozott Körös folyó szolgált. Népies halnevek alapján 28 faj (+ egy szinonim: Acipenser schypa - faj tok = Acipenser nudiventris - sima tok) szerepel a Körös folyó fajlistáján, azonban a fajok leírását tárgyaló fejezetben megemlíti a fürge cselle erdélyi, a kövi csík felső körösi, valamint a karikakeszeg (ezüstös balin) körösi előfordulását. Ehhez jön még a kurta baing, melyet Mocsáry talált meg a SebesKörösben, amit Herman is megemlít, így összesen az akkori Körösből (Körösökből) 32 faj jelenlétét rögzítette. A fajösszetételből következtetve a népies nevek alapján összeállított fajlista valószínűleg a Hármas-Körösre vonatkozik. Kohaut (1902) az induló Halászat című folyóiratban a hazai halfaunánkat mutatja be. A fajok leírásánál legtöbb esetben Hermantól (1887) veszi át az előfordulási adatokat, így új fajt nem jelez a Körösökből Herman fajlistájához képest. Vutskits (1918) már 1902-ben elkészült a Fauna Regni Hungarie című faunakatalógusnak a halfaunisztikai fejezetével, de csak 1918-ban került kiadásra. Munkája alaposnak tekinthető, mivel az addig megjelent ichthyológiai munkák halfaunisztikai adatait szinte hiánytalanul összegyűjtötte és értékelte azokat. Irodalmi adatok és saját vizsgálatai alapján összeállította Magyarország akkori halfaunáját, melyben a Körösre vonatkozóan 22 faj a Sebes-Körösre vonatkozóan 20 faj jelenlétét regisztrálta. A két fajlista között vannak átfedések, de eltérések is. Ekkora összefoglaló munkánál előfordulhatnak kisebb elírások, hibák is, pl. Vutskits hivatkozik Hermanra a kősüllő előfordulásánál, pedig a Herman művében nem található a fajra vonatkozó körösi előfordulás. Vutskits új fajként említi a Sebes-Körösből az ingolát, a sebes pisztrángot, a pénzes pért, a fenékjáró küllőt, a kárászt, a réti csíkot és a botos kölöntét. Ezek az adatok többnyire a Sebes-Körösre vonatkoznak, melyek Mocsárytól és Kertész-Bunyitaitól származnak. A Körösökre vonatkozó fajszám így - a kősüllőt kihagyva - 39-re bővült. Vutskits (1904) a Sebes-Körösből a Herman és Mocsáry gyűjtései alapján 38 fajt említ és egy változat: Carassius vulgaris var. oblongus. Ez a fajok számában és összetételében kissé eltér a faunakatalógus Körösre vonatkozó adataitól. Nem tartalmazza a sebes pisztrángot, a pénzes pért és a kövi csíkot, ellenben tartalmaz egy eddig a Körösökre nézve új fajt a petényi márnát, valamint ismét jelzi a kősüllő jelenlétét a Sebes-Körösben. Unger (1918) halhatározójában népies halnevek felsorolásánál 8 faj népies nevét gyűjtötte a Körösök vidékéről, aki Köröstarcsáról vadsüllő néven szintén jelzi a kősüllő körösi meglétét. Hankó 1931-ben megjelent, hazai halak eredetéről és elterjedéséről szóló dolgozata nagyon értékes munka, de sajnos nem található benne konkrétan Körösre vonatkozó előfordulási adat, legtöbb esetben csak a Duna és vízrendszere van lelőhelyként megnevezve. Futó (1942) bölcsészetdoktori értekezésében Szeghalom környékének halfaunáját tárgyalja, a Sebes-Körösből 29 faj jelenlétét mutatta ki. Új fajként említi a Sebes-Körösből - a korábbi fajlistákhoz képest - a selymes durbincsot és a törpeharcsát. Mihályi (1954) újra határozta a Természettudományi Múzeum gyűjteményét. Eredményeiről 1954-ben számol be. Ez a mű nagyon értékes faunisztikai adatokat tartalmaz, főként azért, mert a
gyűjtemény a pótolhatatlan szakkönyvtárával együtt 1956-ban teljesen megsemmisült. A fajok felsorolásánál fajonként leírja a gyűjtés helyét, időpontját, a gyűjtő nevét. 11 faj esetében szerepel a Körös lelőhelyként megnevezve, mely adatokat kivétel nélkül Mocsáry (1870-1872) szolgáltatta. A dolgozatának végén található táblázat fajlistája és a gyűjtési helyek szerinti felsorolás között eltérést találtam. A táblázatban egyesítve található a Fehér-, Fekete- és a Sebes-Körösből származó adathalmaz, ezért nem ezt vettem alapul, hanem a fajok felsorolásánál megjelölt lelőhelyeket. Vásárhelyi (1961) képes halhatározójában 36 faj esetében említi meg a Körösöket gyűjtési helyként, valamint további négy fajnál jegyzi meg, hogy minden folyóvízben jelen van. Így összesen 40 faj jelenlétét rögzítette a Körösökből. Hozzájutottam Vásárhelyi hagyatékából a könyv jegyzeteihez, amiből egyértelműen kitűnik, hogy Vásárhelyi kis cédulákra kijegyzetelte a fajok előfordulását az irodalmi forrásokból, ami főként a faunakatalógusban is feldolgozott szakirodalmakra van építve. Berinkey (1972) szintén a Természettudományi Múzeum gyűjteményében fellelhető fajokat közli, gyűjtőhelyek felsorolásával. Mivel a gyűjtemény - mint már korábban utaltam rá - 1956-ban teljesen elégett -, így az azóta gyűjtött több mint 11000 halegyed 80 fajba, alfajba tartozó egyedét ismerteti. A Hármas-Körösre vonatkozóan mindössze két fajnál találunk utalást, a Fehér-Körösből 1, a Sebes-Körösből 16 faj található a gyűjteményben. A két, Hármas-Körösből gyűjtött halfaj esetében a fajok felsorolásánál majd kitérek. Pásztor (1982) Szarvas környékét ismerteti horgászati szempontból. Ebben az írásban 54 halfajt említ a Hármas-Körös vízrendszeréből, melybe a Fehér-, Fekete- és a Sebes-Körös is beletartozik. Sajnálatosan csak a horgászatilag jelentős halfajokat sorolja fel, így ez nem vehető figyelembe. Rózsa (1983) mindössze egy hónapos gyűjtéseire hivatkozva 41 faj jelenlétét regisztrálta a Körösvölgyi Természetvédelmi Területre eső vízterekből. Fajlistájában szerepeltet olyan fajt is, melyet sem az addigi, sem az azóta publikált faunalisták nem tartalmaznak. Ez a faj a pisztrángsügér (Micropterus salmoides). Dolgozatában azt írja, hogy rendszeresen telepítik a holtágakban, de erről sem a horgászati, sem a halászati hasznosítónak nincs tudomása. Adatát kétségbe vonni nem lehet, bár több hazai halfaj faunalistában történő szerepeltetéséhez indokolt lenne valamilyen dokumentáció a fajról vagy maga a bizonyító példány. Györe (1988) összefüggő halállomány vizsgálatot végzett 1982 -1986 között terjedő időszakban. A Körösök vízrendszeréből gyűjtött halak összesített fajlistáját is összeállította, melyben 50 faj szerepel. Saját gyűjtései alapján 5246 db halegyedet gyűjtött, melyek 29 fajt képviseltek. A jelentésben három holtág fajlistája is megtalálható, melyek közül sajnálatosan a Kákafoki-holtágra vonatkozó faunalista hiányzik. Eredményeinek nagyobbik részét saját gyűjtésből származó halegyedek adták, kisebbik részét a Viharsarok HTSZ halászainak fogásából állította össze. Szintén Györe (1993) a Holt-Körös halállományáról publikált, melynek fajfelsorolásában 35 faunaelem szerepel. Publikációjában említést tesz egy - már korábban - Herman Ottó által leírt fajról, mely azóta nem szerepelt taxonómiai munkákban. Ez valószínűleg csak egy változat, melyre a későbbiekben szintén visszatérek. Józsa (1994) a Kákafoki-holtág lehetséges ívó és halbölcső helyét mérte fel. Vizsgálatai során több halfaj 0+ korosztályú egyedét határozta meg, a nyolc gyűjtési szakaszról 15 faj jelenlétét igazolta. Szintén 15 faj jelenlétét regisztráltam a Kákafoki-holtágból (1995c). Egy három hetes komplex holtág vizsgálat alapján állítottam össze a fajlistát, mely fajlista csak a felmérés időszakára vonatkozott. Saját vizsgálatok alapján 46 faj jelenlétéről számoltam be 1996-ban írt dolgozatomban (1996a). Ez a fajlista mindössze a Szarvas környékén fellelhető halfajokra vonatkozott. Azóta több új adat állt rendelkezésemre, ezért a dolgozatot indokolt volt kiegészíteni, ezeket az adatokat jelen írás tartalmazza.
Harka 1996-ban megjelent publikációja mondható az eddigiek között a legteljesebbnek, összefoglalta a Fehér-, Fekete-, Sebes- és Hármas-Körös víztereiben kimutatott halfajokat, főként saját vizsgálataira alapozta adatait, de halászok és horgászok által szolgáltatott adatokat is felhasznált. Felmérései alapján 48 faj került elő a Körösökből. Új fajként említi az eddigi fajlistákhoz képest a Körösökből, homoki küllőt, kőfúró csíkot és a német bucót. Ezenkívül több szerző jelzi Vásárhelyi (1958a, 1958b, 1959, 1960), Sterbetz (1958a, 1958b, 1960a, 1960b), Botta, Keresztessy, Neményi (1984) és Pintér (1991) csupán egy-két faj esetében, hogy az általuk kimutatott fajok a Hármas-Körösből származtak.
3. ANYAG ÉS MÓDSZER 3.1. A Hármas-Körös jellemzése A XIX. század elején Huszár Mátyás Vásárhelyi Pállal és több munkatársával együtt végezte el a Körös-vidék geodéziai felvételeinek elkészítését. Ezt követően - 1855-ben - kezdték meg a Körösvidék vízrendezési munkálatait, Bodoky Károly tervei alapján. Először a Fehér- és Fekete-Körös kanyarulatait vágták át, majd ezt követték a Sebes- és a Nagy-Körös mederrendezési munkálatai. Ekkor született a Kettős- és a Hármas-Körös elnevezés is: a Fekete- és a Fehér-Köröst egyesítő, a Sebes-Körös betorkollásáig terjedő szakasz kapta a Kettős-Körös nevet; a Sebes-Körös torkolatától az akkori „Nagy-Körös” pedig a Hármas-Körös nevet kapta. A Hármas-Köröst 39 helyen vágták át, mellyel egyidőben a töltéseket is megépítették. A szabályozások alkalmával a nagyobb kanyarulatokat kivétel nélkül átvágták, ily módon az eredeti mederhossz 234 km-ről 91 km-re csökkent, a folyó esése pedig 1,5 cm/km-ről 3-5 cm/km-es értékre növekedett (Marosi-Szilárd 1969). A vízrendezési munkálatok hatására a Berettyó Sárrétje kiszáradt, melynek lecsapolását számos kisebb csatorna is elősegítette. A Békés és Bihar vármegye közös akarataként kitűzték, hogy: „A Sárréten keresztül Füzesgyarmattól Nagy-Bajomig egyenes országút hasítassék ki.” Az utat 1868. december 10-én tűzték ki. Erről a tárgyalásról indult Nagybajomból Nagyrábé felé Bodoky Károly - a vízrendezési munkálatok főmérnöke -, mikor az elindulás után tíz perccel szívszélhűdés érte. Talán a Sárrét gazdag vízivilágának az átka fogott rajta. (Rakonczay, 1987). A Sárrét lecsapolásával nemcsak a gazdag madárvilág tűnt el, hanem a lecsökkentett vízi élettérben a halfauna is megsínylette a szabályozási munkálatokat. A vízrendezési munkálatok 1895-re fejeződtek be. A Hármas-Körös vízgyűjtője (a Hortobágy-Berettyóval együtt) 27538 km2. A folyó vízjárása a lefolyási és a csapadékvíz alakulásának függvénye - meglehetősen változó. Közepes kisvízi hozama Gyománál 7,40 m3/s, de az 50 évenként egyszer várható árvízi maximum alkalmával az 1500 m3/s-ot is meghaladhatja, ami a 100 m3/s-os középvízi hozamnak a 15-szörösét teszi ki. A szabályozások hatására a szabályozott folyó mindegyike vízeséstöréseken ment át. Nagyobb esése miatt az árhullámok hamarabb levonulnak, de pl. a tiszai árvizek akár 115 km-re is visszaduzzaszthatják a folyót. A folyó maximális vízjátéka a 989 cm-t is elérheti (Marosi-Szilárd 1969). A Hármas-Körös hullámterét Békés és Szolnok megye közös akarataként 1979 júniusában Körösvölgyi Természetvédelmi Terület néven védetté nyilvánítottak. Mintegy 80 km hosszú, 7-800 m szélességű folyóárteret foglal magába, ami 5100 hektáron terül el (Krizsánné, 1994). A szabályozást követően alakult ki ez a másodlagos tájforma, a folyót fűz-nyár galériaerdők szegélyezik, több helyen ligetiszőlő futja be a fákat. Az árterületen fellelhetők még feltöretlen legelők és kubikgödrök, melyeknek sajátosan gazdag kétéltű- és hüllőállományuk (Réthy, 1986). A Körösvölgyi Természetvédelmi Területet 1997-ben országos jelentőségű védett területté - nemzeti parki törzsterületté minősítették át.
3.2. A Kákafoki-holtág keletkezése Az ország legnagyobb holtágának a keletkezése is a múltszázadvégi vízrendezési munkálatoknak köszönhető. A holtág ősmederről történő leválasztása két lépcsőben történt. Először 1836-ban átvágták a szarvasi Anna-liget előtt. Második lépcsőben 1888-ban átvágták a békésszentandrási kanyarulatot is. A holtágat kezdetben a csapadék és a térség belvizei táplálták csupán (Palov, 1993). Csak századunk elején épültek a vízkivételi művek, mellyel megoldották a Hármas-Körösből a holtág vízutánpótlását. A holtág hossza 29,3 km, medrének szélessége 70-100 m, vízfelülete 180-200 ha, vízmélysége 3-3,6 m között változik.
3.3. A Haltenyésztési Kutató Intézet kezelésében lévő halastórendszer 1957-ben Haltenyésztési Kutató Állomás néven hozták létre, a Hármas-Körös bal partján. Később neve Haltenyésztési Kutató Intézetre - továbbiakban HAKI - változott. Az Anna-ligeti átvágás által a Bikazugi holtág szakasz veszi körül. Három tórendszert alakítottak ki: a legnagyobb a Horvátpusztai halastórendszer, mely 400 ha-nyi területet foglal magába; ezt követi az Iskolaföldi halastórendszer, melynek területe 358 ha, végül a legkisebb, az intézet központjában található 68 ha-os tórendszer. A halastavak mesterséges rendszerek, melyekbe a fajok előre tervezett népesítési arányban, mono- vagy polikultúrában kerülnek. A megfelelő termelés érdekében, és a népesítés miatt a tavak állandó vízcseréjét biztosítani kell. Mindhárom halastórendszer vízutánpótlását közvetve, csatornákon keresztül a Hármas-Körösből kapja. Ezek a halastavak nagyon jó példái annak, hogy egy faj terjeszkedésének, illetve zárt rendszerekbe történő bejutásának mennyire nem szabnak határt. Mindössze néhány faj esetében fogok utalni halastavi lelőhelyre, mellyel a faunalista kiegészítése volt a célom. A Szarvas környéki gyűjtési helyeket a II. sz. mellékleten tüntettem fel, de a dolgozat tartalmaz Mezőtúr és Gyomaendrőd melletti vízterekből származó adatokat is.
3.4. Gyűjtőeszközök A halak fogásához kis és nagy szembőségű emelő-, húzó-, merítő-, állító- (kopoltyú-) és kaparóhálókat, továbbá különböző horgászeszközöket használtunk. A felsorolt halászeszközök szelektivitása miatt történt mintavételezés elektromos halászgéppel is. Az elektromos halászatot a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézet munkatársaival végeztem, kiknek ezúton is köszönetet mondok. A halak nagy részét a felsorolt eszközökkel gyűjtöttem, kisebbik részéhez pedig a horgászok és halászok által fogott halak meghatározásával jutottam hozzá. Az elektromos halászgép működésére korábbi dolgozatomban (Sallai, 1996b) részletesebben kitértem, ezért most ettől eltekintek. Elektromos gyűjtést mindössze néhány esetben alkalmaztunk, abból a célból, hogy a fajlistát kiegészüljön olyan fajokkal, melyek rejtett életmódjuknál fogva más korábban felsorolt gyűjtőeszközökkel nehezen vagy egyáltalán nem foghatóak.
3.5. A vizsgálati anyag A saját megfigyelésből származó adatokat kiegészítettem a Hármas-Körös Aranyosi-holtágán dolgozó halásztól kapott szóbeli információkkal. Néhány hazai szakember szerint a halászok adatközlésére hivatkozni nem ajánlatos, pedig bizonyos az is, hogy egyetlen hazai ichthyológusunk sincs kint annyit a természetes vizeinken, mint a halászok, így ők sokkal korábban érzékelik egy-egy faj eltűnését vagy terjeszkedését. Ki találkozott olyan tiszai halásszal, aki ne ismerné a magyar és német bucót, leánykoncért, selymes durbincsot.
Ezek a halászok a legritkábban adják köztudomásra azt, hogy fogtak pl. egy tíz kilós galócát, vagy egy 15 kilós vágó tokot. Úgy gondolom, hogy az viszont, aki halfauna kutatásával foglalkozik érezze feladatának ezeknek az adatoknak az összegyűjtését és közre adását, hogy ne vesszenek el ezek az értékes adatok. Kamarás László 1951-ben került Szarvasra egy dunai halászdinasztiából. Az 1975-ös év előtt a Hármas-Körös holtágaival együtt a Viharsarok Halászati Termelőszövetkezethez tartozott, így rendszeresen halászott a folyón is. Sok értékes információhoz juttatott hozzá, - melyre a fajlistán szereplő, általam kimutatásra nem került fajok esetében utalni fogok - amiért ezúton is szeretnék hálás köszönetet mondani neki. Ezek az adatok a fajlista kibővítését eredményezték. Az eltelt több mint egy évtized során több, mint 9000 halpéldányt határoztam meg. A kézrekerült példányok meghatározása legtöbbször a helyszínen történt. A meghatározások során fajhibridekkel is találkoztam, küsz x bodorka és karikakeszeg x bodorka kereszteződéséből származtak, az utóbbi hibriddel Kamarás László is találkozott. A kifogott halak nagy része a meghatározást követően visszakerült az élőhelyre, de populációdinamikai vizsgálat céljára több faj esetében történt pikkelymintavétel és testparaméterek a felvétele is. Az általam meghatározott halak 46 halfajt képviselnek. Ezt egészítettem ki Dr. Györe Károly kutató és Kamarás László halász valamint Füleki Sándor horgász szóbeli közléseiből származó adatokkal, így a Szarvas környéki vízterekből összesen 50 faj jelenlétét regisztrálhattam. A mintavételezéseknél a Haltenyésztési Kutató Intézet által is rendszeresített terepkártyára jegyeztem fel a kifogott fajokat - a fajnév kihúzásával - és az egyedszámukat az I. számú melléklet szerint tüntettem fel.
4. EREDMÉNYEK 4.1. A halfauna jellemzése A halfauna minőségi összetételét az előforduló fajok száma, a mennyiségi összetételt pedig a fajok gyakorisága adja. A halfaunisztikai kutatások célja a halak tömeges és rendszeres gyűjtése és a begyűjtött példányok fajonkénti meghatározása. A halak kifogását azonban különböző törvények szabályozzák, melyekhez a gyűjtések során alkalmazkodnom kellett. Gyűjtési adatok az 1987 és 1997 közötti időszakra vonatkoznak. A Hármas-Körös lassú folyású vize, parti növényzettel szegélyezett medre metapotamon jellegű, mindenekelőtt a folyók dévérszinttáján élő fajok számára kedvez. Ezért faunáját is elsősorban ezek a fajok alkotják, mint pl. a bodorka (Rutilus rutilus), a jászkeszeg (Leuciscus idus) a karika keszeg (Blicca bjoerkna), a dévérkeszeg (Abramis brama), a ponty (Cyprinus carpio), a harcsa (Silurus glanis) a törpeharcsa (Ictalurus nebulosus). A limnofil fajok dominanciája főként a kedvező szaporodási feltételeknek tudható be. Kisebb arányban, de jelen vannak a halfaunában a víz áramlására érzékenyebb, a szinttájra jellemző reofil fajok is, mint pl. a lapos keszeg (Abramis ballerus) és a bagolykeszeg (Abramis sapa). Ezenkívül képviseltetik magukat a magasabb szinttájakra jellemző fajok is, pl. a paducszinttájat alkotó fajok közül a domolykó (Leuciscus cephalus) és a paduc (Chondrostoma nasus); a márnazónára jellemző fajok közül a márna (Barbus barbus). A Kákafoki-holtágban - állóvízi jellegének köszönhetően - még inkább eltolódik az arány a limnofil fajok irányába. Leginkább ez is a kedvező szaporodási feltételekkel magyarázható. Ezt a megállapítást igazolják az előkerült limnofil fajok fiatal korosztályú egyedei, valamint Józsa (1994) tapasztalatai. A már korábban említett limnofil fajok mellett gyakori a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythophthalmus) is. Alkalmilag előfordulnak olyan reofil fajok is melyek többnyire a
Hármas-Körösből kerülnek a holtágba. Reofil fajok közül, stabil önfenntartó állománya a jászkeszegnek (Leuciscus idus) (Józsa, 1994) és a harcsának (Silurus glanis) alakult ki. A limnofil és reofil fajok mellett a compó (Tinca tinca) és réti csík (Misgurnus fossilis), mint a stagnofil fajok képviselői is fellelhetők. A felsorolt halakon kívül a vizsgált vízterületeken jelen vannak azok a fajok, melyek a lotikus és lenitikus jellegű víztereket egyaránt jól elviselik, ilyen pl. a küsz (Alburnus alburnus) és a szivárványos ökle (Rhodeus sericeus amarus). Ezenkívül néhány tágtoleranciájú, a környezeti feltételekkel szemben igénytelen faj is jelentős állománnyal képviselteti magát, mint pl. az ezüstkárász (Carassius auratus) és a csuka (Esox lucius). A szintén igénytelen, behurcolt kínai razbóra (Pseudorasbora parva) gradóciójától a Körösök sem mentesültek a vizsgált vízterületek mindegyikén fellelhető. A Nagy-Sárrét lecsapolásával, a mocsárvilág megszűnésével eltűnt a vizsgált területről a lápi póc (Umbra krameri), ami azóta már a magyar Vörös Könyvben is szerepel. Sajnálatosan szintén megritkult a mocsárjellegű élőhelyek másik jellemző, stagnofil faja, réti csík (Misgurnus fossilis), mely a vizsgált időszakban mindössze három alkalommal került elő. A Bikazugi holtág szakaszról szóbeli közlés -, megtaláltuk az Öcsöd melletti mentetlen oldali, Gyigér-zugi holtágban, és a Gyomaendrőd alatt található Kisfoki holtág melletti kubikrendszerből is előkerült. Összegezve a tapasztalatokat, a Körös-vidéki vízterekre - az élőhelyeknek megfelelően - a limnofil fajok dominanciája a jellemző, kisebb mértékben fordulnak elő az áramlást kedvelő reofil fajok is, és legkisebb mennyiségben a mocsárjellegű élőhelyeket kedvelő, stagnofil fajok populációi vannak jelen.
4.2. Fajlista Az irodalmi adatok és a saját vizsgálatok alapján kimutatott halfajokat a Györe (1996) által is alkalmazott, Nelson (1984) féle fejlődéstörténeten alapuló rendszere alapján fogom felsorolni. A különböző irodalmi forrásokban található adatokra csak a ritkább, természetvédelmileg is jelentős fajok esetében fogok kitérni, a szerzők szerinti fajlistákat az I. táblázat tartalmazza. A HármasKörösből és a környező vízterekből, összeállított fajlista a következő: PETROMYZONIDAE - Ingolafélék családja 1. Eudontomyzon danfordi REGAN, 1911 - tiszai ingola Mocsáry (1873) mutatta ki a fajt a Sebes-Körösből, még a múlt században. Azóta Grossu és munkatársai (1962), valamint Gyurkó (1972) jelezte előfordulását a határainkon kívüli Körösökből. A vizsgált területről nem került elő. Védett! ACIPENSERIDAE - Tokfélék családja 2. Huso huso (LINNÉ, 1758) - viza Herman (1887) munkája több szempontból, a mai napig szakmailag alapműnek tekinthető. Két kötetes könyvében - a Körösre vonatkozóan - sajnos a gyűjtőhely megnevezése csak ennyi: „Körös (dereka táján)”. Mikor gyűjtéseit végezte, -1883-86-ig - akkor a szabályozási munkálatok már a vége felé jártak, így adatai a szabályozott Körösökre vonatkoztak. Ez azt jelenti, hogy a múlt század végén még fogtak vizát a halászok a Körösből. Sajnálatosan ma már egyre ritkábban kerül elő természetes vizeinkből, én nem találkoztam a fajjal és szóbeli közlés sincs a fajra vonatkozóan. Ritka, védett természeti értékünk a család többi tagjával együtt.
3. Acipenser gueldenstaedti BRANDT, 1833 - vágó tok Ugyanaz vonatkozik mint az előző fajra. Herman (1887), jelezte előfordulását a Körösből. A Vaskapu megépítése (1970) óta nem került elő a Körösökből. Védett! 4. Acipenser nudiventris LOVETSKY, 1828 - sima tok Herman (1887) könyvében szerepelteti a fajt Körösi lelőhellyel, Vásárhelyi (1961) azt írja, hogy Kunszentmártonig előfordul Körösben. Herman a faj tokot (Acipenser schypa) is leírja a Körösből, de mint később ezt kimutatták ez csupán szinonim, megegyezik a sima tokkal (Acipenser nudiventris) (Holčik, 1989). Védett!
5. Acipenser stellatus PALLAS, 1771 - sőreg tok A faj hazánkban ritkább volt a genus többi fajánál, melyre népies elnevezése is utalt: királyhal. Az igazság azonban az, hogy a Duna-Deltában a vágó tokkal együtt a leggyakrabban előkerülő tokfélék közé tartoznak míg a viza ritkábban, a sima tok pedig elő sem került az utóbbi két évtizedben. Herman (1887) még leírta a Körösből, Vásárhelyi (1961) az ő adatát vette át akár az adatok többségében, azóta nem került elő a Körösökből. Védett! 6. Acipenser ruthenus LINNÉ, 1758 - kecsege Édesvízi életmódhoz alkalmazkodott egész életciklusában, legkisebb termetű képviselője a családnak. Ez a faj még jelen van ma is a vizsgált vízterületen is, nyolc példánya került elő a Bikazugi holtág szakaszról, 1997. augusztus 9-én Csikai Csaba fogott egy 50 cm körüli példányt és a november 30-ai lehalászásnál is megkerült két 40 cm-es egyed. A HAKI-ban a mai napig folyik a szaporítása, ivadék előállítása, valamint keresztezése a lénai tokkal (Acipenser baeri), így feltehetően az intézetből jutottak ki a szintén HAKI kezelésében lévő holtág szakaszra. Herman (1887) kimutatta az élő Körösből, Futó (1942) a Sebes-Körösből. Kamarás László szóbeli közlése alapján, négy éve még találkozott a faj egyedeivel az élő ágban. 7. Acipenser baeri BRANDT, 1869 - lénai tok Oroszországból származó tokféle, hibridizációs kísérleti célokra importálták. A mai napig megtalálható anyaállománya a HAKI területén. 1994-ben egy hat kg körüli anyapéldány került elő a Bikazugi holtágszakaszról, melyet visszaszállítottunk a kísérleti tavakhoz. Ez év tavaszán szintén egy hat kg körüli példányt fogott az egyik horgász, melyről képdokumentáció is készült. Nem lehet tudni hogyan jutottak ki, a holtágba nem történt kihelyezése. ANGUILLIDAE - Angolnafélék családja 8. Anguilla anguilla (LINNÉ, 1758) - angolna Vándorló életmódot folytató, ragadozó halunk. Sterbetz (1958b, 1960b) és Vásárhelyi (1959, 1960) már jelezte a faj jelenlétét a Körösből. Több helyen találkoztam vele én is, fogtam egy példányt a HAKI portánál, egyet a Bikazugi kifolyónál a holtágból. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a HAKI-ban folytattak kísérleteket a fajjal kapcsolatosan, az intézet központjában lévő, kibetonozott tavakban. Ma már csak a tóegység neve őrzi az angolnák egykori helyét: Angolnás telep. Számos példánya jutott ki a HAKI kezelésében lévő holtágszakaszra, innen a MOHOSZ kezelésében lévő víztérre is eljutott. CYPRINIDAE - Pontyfélék családja 9. Rutilus rutilus (LINNÉ, 1758) - bodorka Gyakori hal a dévérszinttájhoz tartozó folyóvizekben, de kedvező feltételeket találnak populációi az állóvizekben is. Jellemző, limnofil faja a Szarvas környéki víztereknek. Ivadékait Józsa (1994) is megtalálta, ami azt igazolja, hogy a faj kedvező szaporodási feltételeket talál a holtágban is. 10. Ctenopharyngodon idella (CUVIER et VALENCIENNES, 1844) - amur A Kínából 1963-ban betelepített fajok közül az amurral találkozhatunk a legritkábban a Körös melléki vízterekben. A MOHOSZ telepítette a Hármas-Körösbe és a Kákafoki-holtágba egyaránt és a HAKI polikultúrás népesítésű halastavaiban szintén jelen van, mint a polikultúra egyik alkotója. 11. Mylopharyngodon piceus RICHARDSON - fekete amur 1997. december 1-én a Bikazugi holtág szakasz lehalászásakor a halászok fogtak egy 10 kg fölötti
példányt. Táplálékát főként vízi puhatestűek, csigák, kagylók alkotják. Anyaállományát az Iskolaföldi halastavakban tárolják. 12. Scardinius erythrophthalmus (LINNÉ, 1758) - vörösszárnyú keszeg A vízinövényzettel benőtt folyószakaszok és a holtágak csapatokban előforduló hala. Limnofil faj lévén szintén kedvező feltételeket talál a vizsgált területeken. A bodorkánál (Rutilus rutilus) ritkábban fordul elő. Megfigyelésem, hogy míg a bodorkát megtalálhatjuk a folyók áramló részein is - az állóvízi élőhelyek mellett, a vörösszárnyú keszeget szinte kizárólag az állóvízi biotópokban találjuk meg. 13. Leuciscus leuciscus (LINNÉ, 1758) - nyúldomolykó A faj a Hármas-Körösből nem került elő, de Harka (1996) jelezte előfordulását a Sebes-Körösből, ahol munkacsoportunk is megtalálta. Lesodródó példányai áradások alkalmával előkerülhetnek a felső folyószakaszról. 14. Leuciscus cephalus (LINNÉ, 1758) - domolykó Áramláskedvelő, reofil faj. A Hármas-Körösből egy példányt, a Kákafoki-holtág szivornyájától további három példányt sikerült gyűjtenem. Minden bizonnyal ezek az egyedek is az élő ágból származtak, mivel a faj ökológiai igényeit a lotikus jellegű, mozgó víz jobban kielégíti. Kamarás László is ritkának találja a Hármas-Körösben. 15. Leuciscus idus (LINNÉ, 1758) - jász Szintén reofil faj, de kevésbé oxigénigényes mint az előző faj. A Kákafoki-holtágból és békésszentandrási duzzasztó alatti folyószakaszról egyaránt sikerült jelenlétét kimutatni. Az előkerült több idősebb példánya, valamint Józsa (1994) vizsgálatai azt igazolják, hogy kisebb önfenntartó állománya is kialakult a Kákafoki holtágban. 16. Aspius aspius (LINNÉ, 1758) - balin A pontyfélék családjának egyetlen kimondottan ragadozó életmódot folytató hazai képviselője. Előkerült az élő- és holtágból egyaránt. A kifogott példányok nagy részét a műtárgyaknál, vízátemelő szivattyúknál és a békésszentandrási duzzasztónál sikerült megtalálni, de a Kákafokiholtág lenitikus jellegű mintavételi helyein is fellelhető volt. 17. Leucaspius delineatus (HECKEL, 1843) - kurta baing Szinte a legkisebb termetű pontyfélénk. Az első bizonyító példányát hazánk területéről Mocsáry (1873) gyűjtötte a Sebes-Körösből. A halat nem tudta meghatározni, így a Nemzeti Múzeum állattani gyűjteményébe került, ahol Károli J. határozta meg (Vutskits, 1918). Botta, Keresztessy, Neményi (1984) is megtalálta a fajt a Körösben Szarvasnál. Azóta is jelen van a Körösökben, vizsgált időszakból két adat van előfordulásáról: a Horvátpusztai halastavakból került elő két példány egy őszi lehalászás során, Wagenhoffer Tamás be őket meghatározás céljára, legutóbb pedig 1997. október 21-én került elő 15 példány a Gyomaendrőd alatt lévő Kisfoki holtág melletti kubikrendszerből. Védett faj! 18. Alburnus alburnus (LINNÉ, 1758) - küsz Csapatokban járó, kistermetű halfajunk, mely a vízterek lotikus és lenitikus részein egyaránt, a vízfelszíni régiókban megtalálható. Szinte minden gyűjtés során előkerült. Józsa (1994) a Kákafoki-holtágon több helyen megfigyelte az ívását is. 19. Alburnoides bipunctatus (BLOCH) - sujtásos küsz A faj kimutatása Mocsáry (1873) nevéhez fűződik, melyet Sebes-Körösben sikerült megtalálnia, még a múlt században. Szarvas környéki vízterekből sem a saját vizsgálataim során sem szóbeli információk alapján nem került elő. 20. Chalcalburnus chalcoides mento AGASSIZ, 1832 - állas küsz Nagyon ritka, védett halfajunk, melyről az utóbbi évtizedben csupán egyetlen gyűjtési adat
ismert: 2 pld., Ipoly, Keresztessy (1993a, 1993b). A fajról előfordulási adatokat közöl Vásárhelyi (1958a), és a lelőhelyek között a Körösöket is feltűntette, 1950-es dátummal. Ettől függetlenül az 1961-ben megjelenő könyvében a fajnál nem szerepel a körösi lelőhely, és a jegyzetanyagában sem találtam a faj dossziéjában Körösre vonatkozó adatokat. Más előfordulásáról azóta sem a Körösökből, sem más hazai vízterületekről nincs tudomásom. 21. Blicca bjoerkna (LINNÉ, 1758) - karika keszeg Nagy polihisztorunk, Herman Ottó (1887) már jelezte a faj jelenlétét a Körösből. Igaz ugyan, hogy a faj neve a népies nevek alapján összeállított gyűjtőhelyek utáni felsorolásból hiányzik, de a faj leírásánál lelőhelyként a Köröst is szerepelteti. A felmérés során szinte minden mintavételezés során előkerült. 22. Abramis brama (LINNÉ, 1758) - dévérkeszeg Leggyakoribb és legnagyobb testhosszat, testtömeget elérő faja a genusnak. A lotikus és lenitikus jellegű élőhelyeket egyaránt jól elviseli, ez a faj is gyakran előkerült a vizsgált vízterületekről. Györe (1993) publikációjában rögzítette a holtágból a gyenge növekedési erélyű silány keszeget (Abramis vetula). A silány keszeget már Herman (1887) is leírta, de ő változatként tárgyalta. A faj önállóságának az eldöntése a taxonómia feladata. 23. Abramis ballerus (LINNÉ, 1758) - lapos keszeg Ez a faj - ellenben az előzővel - a legritkábban fordul elő a genusból és ez a megállapítás érvényes a Szarvas környékén gyűjtött Abramis-fajok egyedeire is. Áramláskedvelő, reofil faj, találkoztam vele a Bikazugi holtágszakaszon, a Bikazugi kifolyónál, valamint a békésszentandrási duzzasztónál is. 24. Abramis sapa (PALLAS, 1811) - bagolykeszeg Gyakoribbnak bizonyult az előző fajnál, bár ez a faj is ritka. Reofil jellege ellenére több példányát felleltük a Bikazugi szakaszon is. Ezenkívül sikerült fognom a Szivornyánál és a békésszentandrási duzzasztónál is több példányt. A holtágba került egyedei az előző faj példányaival együtt minden bizonnyal az élő ágból jutottak be. 25. Vimba Vimba (LINNÉ, 1758) - szilvaorrú keszeg A rendelkezésemre álló faunisztikai felmérések közül egyedül a Rózsa (1983) dolgozatában szerepel, de Kamarás László fogott a Hármas-Körösben, a tavaszi áradások alkalmával. Legutóbb 1996-ban került elő a kunszentmártoni szakaszról, a halat Ungi István Öcsöd halász fogta varsával, a példányt magam is láttam. Ritkának bizonyult a Hármas-Körösben, Kamarás László is ritkának találta. 26. Pelecus cultratus (LINNÉ, 1758) - garda A faj már Vutskits (1918) faunakatalógusában is szerepel szarvasi gyűjtőhellyel. Futó (1942) szintén regisztrálta jelenlétét a Sebes-Körösből. Én a békésszentandrási duzzasztónál találkoztam a faj egyedeivel, valamint az 1996-ban, a mezőtúri komp melletti szakaszon megrendezett horgászversenyen is fogtak egy példányt. Vizsgálataim alapján ez a faj is ritkának mutatkozott. 27. Tinca tinca (LINNÉ, 1758) - compó Mocsárjellegű élőhelyeket kedvelő, stagnofil halfajunk. Szinte kizárólag a Bikazugi holtágszakaszról kerültek elő egyedei. Ez részben annak is köszönhető, hogy régebben szaporítottak compót is a HAKI-ban és a tavakból kiszabadult példányai a holtágba jutottak ki. 28. Chondrostoma nasus (LINNÉ, 1758) - paduc Áramláskedvelő, reofil faj, faunaterületünkön a paducszinttáj leggyakoribb és egyik legjellemzőbb hala. Lesodródó példányai még a Kákafoki-holtágba is bejutottak, melyeket a Szivornyánál sikerült begyűjtenem. Dr. Györe Károly szóbeli közlése alapján a HAKI előtti, Anna-ligeti átvágásnál lévő szakaszon is találkozott már a fajjal.
29. Barbus barbus (LINNÉ, 1758) - márna Első körösi előfordulását Herman (1887) jelezte. Futó (1942) ritkának tartja a Sebes-Körösben. Saját vizsgálatok során nem tudtam a faj jelenlétét igazolni a Szarvas környéki vízterekből, de Kamarás László szóbeli közlése alapján még ma is fellelhető a folyóban, de nem számít gyakorinak. Füleki Sándor a Hortobágy-Berettyó torkolata alatti szakaszon is fogott egy 40 cm körüli példányt. Többnyire a tavaszi áradások alkalmával sikerült néhány példányát kifognia, amely tény azt valószínűsíti, hogy a felső szakaszról, illetve a Sebes-Körösből sodródik le. 30. Barbus peloponnesius petényi HECKEL, 1847 - magyar márna A magyar Vörös Könyvben is szereplő faj, leginkább a pisztrángszinttáj egyik jellemző faunaalkotója. Vutskits (1918) alapján, Kornhuber (1861) mutatta ki a Sebes- és Fekete-Körösből. A faj előfordulásáról semmilyen szóbeli közlés nem állt rendelkezésemre. Védett! 31. Gobio gobio (LINNÉ, 1758) - fenékjáró küllő Négy küllő fajunk közül egyedül ez a faj nem élvez védettséget, pedig hazai állománya az utóbbi évtizedben csökkenőben van. Olyan élőhelyeken, ahol régebben együtt volt jelen a fenékjáró küllő és a halványfoltú küllő (Gobio albipinnatus), ma ezekről a helyekről teljesen eltűnt a fenékjáró küllő, csak a halványfoltú küllő van jelen nagyobb egyedszámban. Hasonlóak a tapasztalatai Harkának (1979) a Tisza-tóra vonatkozóan. A fajt Vutskits (1918) a Sebes-Körösből írta le. Györe (1993) publikációja és szóbeli közlése alapján jelen van a holtágban, nekem nem sikerült a faj egyedeit megtalálnom. A genus megritkulóban lévő faja, figyelmet érdemelne! 32. Gobio albipinnatus LUKASCH, 1933 - halványfoltú küllő A faj első hazai leírása Berinkeytől (1961) származik. A leggyakoribb küllőfaj, több helyről is előkerült: HAKI-holtágöböl, Szivornya, mezőtúri komp melletti folyószakasz, stb. Nem lehet tudni, hogy mióta van jelen a hazai faunában, mivel habitusában hasonlít az előző fajhoz, így lehet, hogy elkerülte az ichthyológusok figyelmét, és csupán a genus két faját különítették el: fenékjáró küllőt (Gobio gobio) és a felpillantó küllőt (Gobio uranoscopus). Harka (1996) tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy a századeleji G. uranoscopus leírásokban 3 faj előfordulási adatait vonták össze, így a G. uranoscopus mellett a G. albipinnatus és a G. kessleri is jelen volt faunánkban. A leggyakoribb, küllőfajunk, védett! 33. Gobio kessleri DYBOWSKI, 1862 - homoki küllő A faj 1980-ben találták meg a hazai vizekben (Botta, 1985). A faj a Hármas-Körösből még nem került elő, azonban Harka (1996) a Sebes-Körösből kimutatta. Mivel a faj ökológiai igényét legjobban az erősen áramló víz elégíti ki, a paduc- és márnaszinttáj hala, nagyobb áradások alkalmával lesodródó egyedei esetleg a Hármas-Körösig is lejuthatnak. Védett faj! 34. Pseudorasbora parva (SCHLEGEL, 1842) - kínai razbóra A Kínából betelepített amur- és busaszállítmányokkal került "potyautasként" hazánkba. Ma szinte minden folyó- és állóvizünkbe eljutott, elterjedése alól nem mentesültek a teljesen zárt mocsarak és kubikgödrök sem. Általánosan elterjedt, gyakran megtaláltam egyedeit. 35. Rhodeus sericeus amarus (BLOCH, 1873) - szivárványos ökle A faj szaporodása kagylókhoz kötött, és mivel a Kákafoki-holtág kagyló állománya gazdag, kielégítő feltételeket talál a szaporodásra. Szinte minden mintavételi helyről előkerültek különböző korosztályú egyedei. 36. Carassius carassius LINNÉ, 1758 - kárász A kárász Vutskits (1918) faunakatalógusában szerepel először körösi fajlistán. A Nagy-Sárrét vizeiben gyakori hal volt. Berinkey (1972) leírta a fajt a Természettudományi Múzeum gyűjteményéből az ezüstkárásszal (Carassius auratus) együtt a Körösből, a halakat a gyomai Viharsarok HTSZ halászai gyűjtötték. Dr. Györe Károly, és Kamarás László szóbeli közlése
alapján jelen van az általam vizsgált vízterületeken is, de az eltelt időszakban nem sikerült a faj jelenlétét kimutatni. A faj gyakoriságának megítélésével óvatosnak kell lennünk. Régebben szinte minden vizünkből leírták, de valószínű, hogy az amit C. carassius-ként leírtak az C. auratus volt. 1954-től folyamatosan jelentek meg publikácók (Szalay, 1954, Csákány, 1958, Jászfalusi, 1959) az ezüstkárászról, mint újonnan meghonosított fajról. Egyik bizonyítéka az ezüstkárász 1954 előtti hazai vizeinkben való jelenlétének egy 1938-ban megjelent cikk (Zilahi-Sebess, 1938), amelyben a szerző említést tesz olyan tavakról, melyekben kizárólag „keskeny kárászokat” talált. A cikkben közöl képet is a két változatról, amelyen a magashátú egyed C. carassius, az alacsony hátú egyed C. auratus. Vizsgálataival is igazolta, hogy a két változat nem táplálékbázis és paraziták megléte miatt alakul ki. A kárász hazai állománya az utóbbi évtizedekben nagyon megcsappant, erre a megfigyelésre már több ichthyológusunk felhívta a figyelmet (Harka, 1995, 1996, Guti, 1997). Mocsárjellegű életterek elégítik ki leginkább a faj ökológiai igényét. Ritkulóban lévő, védendő halfajunk! 37. Carassius auratus LINNÉ, 1758 - ezüstkárász Általánosan elterjedt az a nézet, hogy a faj az 1954-es betelepítéssel került hazánkba Bulgáriából. Ebből a szállítmányból Szarvasra is került akklimatizációs kísérletekre (Csákány, 1958). Az igazság viszont az, hogy már Herman (1887), utána Vutskits (1918) Carassius gibelio néven tárgyalta - Herman önálló fajként, Vutskits változatként -, melynek úszósugárzata, arra utal, hogy már akkor jelen volt a halfaunában. Az utóbbi években több helyről előkerültek tejes példányai (Pénzes-Tölg, 1993, 1994). 1992. novemberében vérvétel céljára fogott ezüstkárászok között két tejes példányt találtam. Igen gyakori faja a holtágnak, főként a Bikazugi szakasznak. A keletázsiai formából kitenyésztett aranyhal (Pintér, 1989) egy-egy példányával két alkalommal találkoztam a Bikazugi holtágszakaszon, ami feltehetően a HAKI-ból került ki. 38. Cyprinus carpio LINNÉ, 1758 - ponty Mindhárom testformájú változata jelen van a vizsgált vízterekben. Leggyakoribb a nemes ponty (Cyprinus carpio m. nobilis) - a telepítéseknek köszönhetően, mérsékelt gyakorisággal fordul elő a tőponty (Cyprinus carpio m. acuminata HECKEL, 1836) és viszonylag ritkának tekinthető a fajon belül a nyurga ponty (Cyprinus carpio m. hungarica, HECKEL, 1836). Néhány kivételtől eltekintve, szinte az összes mintavételi helyen felleltem egyedeit. 39. Hypophthalmichthys molitrix (CUVIER et VALENCIENNES, 1844) - fehér busa Ritkábban fordul elő, mint fajrokona a vizsgált területeken. Jelenlétük természetes vizeinkben a rendszeres telepítéseknek tudható be, de népszerűségük - pettyes busával (Aristichthys nobilis) együtt - csökken. Előkerült a békésszentandrási duzzasztótól, a Bikazugi holtágszakaszról és Bikazugi holtág kifolyójától is. 1995-ben sok 1+ korosztályú egyedét fogtam a Bikazugikifolyónál. Ezek a halak nem valószínű, hogy természetes ívásból származtak, inkább a HAKI halastavait bérlő vállalkozás szaporításából előállított ivadékok jutottak ki. 40. Aristichthys nobilis (RICHARDSON, 1845) - pettyes busa Gyakoribb az előző fajnál, a nyári hónapokban nagyobb csapatokban, felszínen táplálkozó egyedeit rendszeresen megfigyeltem a Bikazugi holtágszakasz kifolyójánál. Tavasztól őszig gyakori zsákmánya a horgászoknak, szinte csak 10 kg feletti egyedei kerülnek elő. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy Kamarás László megfigyelései alapján már történt busaívás a HármasKörösön. CATOSTOMIDAE 41. Ictiobus bubalus - kisszájú buffaló Három példánya került elő 1987 novemberében a Bikazugi holtágszakaszról, egy őszi lehalászás
alkalmával. Kísérlet céljából került a HAKI-ba Észak-Amerikából. Habitusában leginkább a pontyhoz hasonlít, testszíne ezüstös-zöldes árnyalatú.
COBITIDAE - Csíkfélék családja 42. Orthrias barbatulus (LINNÉ, 1758) - kövi csík A pisztrángszinttájhoz tartozó folyóvizek lakója. Egyedül Vutskits (1918) faunakatalógusában szerepel. Vutskits nem fektetett különösebb hangsúlyt a Körös vízfolyásainak elkülönítésében, így minden bizonnyal az adat a Fehér- Fekete- vagy Sebes-Körös felsőbb szakaszairól származott. A vizsgált vízterületről nem került elő, de a Berettyó hazai szakaszáról előkerült két példánya is (Harka et al. 1997), lesodródó példányai előfordulhatnak a Sebes-Körösben, védett! 43. Misgurnus fossilis (LINNÉ, 1758) - réti csík A lápi póccal (Umbra krameri) együtt, a régi mocsárvilág leggyakoribb halai közé tartozott, a fogásuk külön ágát képezte a halászatnak, melyet a csíkászok végeztek. Levéltári adatok szerint vármegyénként 16-20 akó csíkot kellett beszállítani a vármegyékhez. A Nagy-Sárrét lecsapolásával állományuk megcsappant. Vutskits (1918) regisztrálta a faj jelenlétét a Körösből és a Sárrétből, Kertész (1890) kimutatta a Sebes-Körösből. Dr. Györe Károly és Kamarás László szóbeli közlése alapján jelen van a Hármas-Körösben és a Kákafoki-holtágban egyaránt, vizsgálataim során csupán három példányát sikerült megtalálni egyet a Bikazugi holtágszakaszról a másikat a Gyigér-zugi holtágból, a harmadikat a Gyomaendrőd alatti Kisfoki holtág melletti kubikgödrökből. Védett stagnofil faja a Körösök vidékének. 44. Cobitis taenia LINNÉ, 1758 - vágó csík Herman (1887) jelezte a legkorábban jelenlétét a Körösből. Gyakoribbnak bizonyult, mint az előző faj. Több példánnyal találkoztam az Aranyosi-holtágban és a Borzai-holtágban. Tágabb ökospektrumú, így nem ritkult meg oly mértékben, mint a réti csík (Misgurnus fossilis). Védett faj! 45. Sabanejewia aurata (FILIPPI, 1865) - kőfúró csík Harka (1996) megtalálta a fajt a Sebes-Körösben. A faj ökológiai igényének az erősen áramló víz felel meg inkább, de kisebb csatornákba is bejuthat (Harka, 1986). Áradásokkal lesodródó egyedeire számíthatunk a Hármas-Körösbe. Védett! SILURIDAE - Harcsafélék családja 46. Silurus glanis LINNÉ, 1758 - harcsa A legnagyobb termetű hazai ragadozóhalunk, melynek stabil önfenntartó állománya is kialakult a Szarvas környéki vízterekben. Különböző korosztályú egyedei kerültek elő a mintavételi helyekről. Szükségesnek tartom megjegyezni, hogy a HAKI által szaporított fajok közé tartozik, így a halastavakból is kerülhetett ki nem intézeti kezelés alatt álló vízterületekre. ICTALURIDAE - Törpeharcsafélék családja 47. Ictalurus nebulosus (LESUEUR, 1819) - törpeharcsa A század elején került hazánkba, de nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, nálunk nem érte el azt a testtömeggyarapodást, melyet az őshazájában produkált. A tógazdaságokból kijutva hasonlóan a kínai razbórához - minden folyó- és állóvizünkbe eljutott. A vizsgálat időszakában változó egyedszámmal volt jelen. Pl. az 1987-es lehalászás alkalmával 50 mázsányi, 1990-ben pedig csupán egy mázsányi törpeharcsa került elő a Bikazugi holtág lehalászáskor. Dr. Györe Károly szerint a törpeharcsa állománynagyságának váltakozásai a rizsföldi növényvédőszerekkel ill. ezek használatával hozható összefüggésbe.
48. Ictalurus melas (RAFINESQUE, 1820) - fekete törpeharcsa Botta (1985) szerint 1980-ban importálták Olaszországból, de őshazája - akár az előző fajnak Észak-Amerika. A törpeharcsához (Ictalurus nebulosus) hasonlóan került ki ez is a természetes vizeinkbe. Pintér (1991) kimutatta a fajt a Hármas-Körösből. 1994-ben Szentpéteri mint ritka halról közölt egy rövid írást (Szentpéteri, 1994). Ma már nem a ritkasággal lehetne jellemezni a faj hazai állományát. A Bikazugi-holtágban olyan nagyszámú populációi alakultak ki, hogy az előző faj szinte teljesen háttérbe szorult. Gradációját több hazai vizünkben megfigyelték (Harka, 1997). Több alkalommal találkoztam példányaival az élő ággal összeköttetésben lévő, Aranyosi holtágban is. 1995-től viszont egyre több helyen találkoztam fiatal, 0+ korosztályú, „gömbszerűen hömpölygő” csapataival. 49. Ictalurus punctatus (RAFINESQUE, 1820) - pettyes harcsa A fajról egyetlen hazai publikált adat van, ami a Dunából származik (Botta et al. 1984). Korábbi dolgozatomban (Sallai, 1996) azok között a fajok között szerepeltettem, melyek előkerülhetnek a Szarvas környéki vízterekből. Rónyai Szabolcs 1996 nyarán fogott egy példányt a Bikazugi holtágszakaszon. A halat élve tartották a HAKI recirkulációs rendszerében, ahol én is megtekintettem. CLARIIDAE 50. Clarias gariepinus BURCHELL, 1822 - afrikai harcsa Afrikai eredetű faj, melyet intenzíven tenyésztenek a HAKI területén. Több példányt fogtak a horgászok a Bikazugi holtágszakaszon, azonban 1996 nyarán ugyancsak Rónyai Szabolcs fogott egy 1 kg körüli példányt, az Anna-ligeti átvágásnál, a HAKI portánál, kinek ezúton is köszönetet mondok az adatszolgáltatásért. Kiszabadult példányai a HAKI-ból jutottak ki, áttelelésének valószínűsége kicsi, mivel a hazai tapasztalatok azt mutatták, hogy amikor a víz hőmérséklete tartósan 18 oC alá süllyed a faj hidegsokkot kap és elpusztul. SALMONIDAE - Pisztrángfélék családja 51. Salmo trutta m. fario LINNÉ, 1758 - sebes pisztráng Nem a pisztrángszinttáj névadó hala, magas oxigénigényű faj. Előfordulására egyetlen irodalmi adat van a Körösből: Borne (1878). Füleki Sándor közlése alapján 1997. április 30-án a Hortobágy-Berettyó torkolata feletti folyószakaszról az áradáskor elhelyezett varsában fogtak egy 20 cm körüli példányt a halászok, mely példány hozzá került. Az egyed az áradás hatására sodródott le a felső folyószakaszról. 52. Oncorhynchus mykiss WALBAUM, 1792 - szivárványos pisztráng Egyedül a Györe (1988) dolgozatában szerepel. Mivel forrásmunkák nem szerepelnek a jelentésben, adata valószínűleg a határainkon kívüli folyószakaszra vonatkozik, vagy halászok szóbeli közlése alapján került a fajlistára. 53. Hucho hucho LINNÉ, 1758 - galóca A Duna medencéjének benszülött pisztrángféléje. Györe (1988) jelezte a faj jelenlétét a Körösök vízrenszerében. Adata - akár az előző esetben - valószínűleg külföldi folyószakaszra vonatkozik. Gyurkó (1972) művében sem a galócánál, sem a szivárványos pisztrángnál nem szerepel körösi előfordulás a fajok leírásánál. Egyetlen fokozottan védett halfajunk! 54. Thymallus thymallus (LINNÉ, 1758) - pénzes pér Szintén magas oxigénigényű faj, a róla elnevezett szinttáj jellemző faja. Egyedül Borne (1878) mutatta ki a Körösből. Vásárhelyi (1961) ezt az adatot vette át, melyet hagyatékának jegyzetei is igazolnak. Mióta faunaterületünk leszűkült, nincs regisztrálva fajra vonatkozó előfordulás a Körösökből.
UMBRIDAE - Pócfélék családja 55. Umbra krameri WALBAUM, 1792 - lápi póc A múlt századvégi vízrendezési munkálatok által elveszítette a számára legkedvezőbb, mocsárjellegű élőhelyeket. A szabályozások előtt annyira gyakorinak számított, hogy volt ahol disznót hízlaltak vele (Hankó, 1965). Sajnálatosan a magyar Vörös Könyvbe is bekerült, szerepel az IUCN vörös könyvében a fokozottan védett állatfajok listáján és a Berni egyezmény szerint is fokozottan védett. Szigetközben még fellelhető volt a faj, de az elterelés miatt mivel a mellékágak szinte teljesen kiszáradtak, populációja szinte teljesen megsemmisült, több védett fajunk több ezer egyedével együtt (Guti, 1997). Sterbetznek (1958, 1960a, 1963) vannak adatai a faj tiszai előfordulásáról, valamint valószínűsített egy körösi előfordulást is ami Nagyszénásról „az összegyülemlett vadvizekből” (Sterbetz, 1958) került elő, 1940-43 közötti időszakban. Második előfordulása pedig a biharugrai Begécsi halastóból lett regisztrálva (Sterbetz, 1958). Így a faj körösi előfordulása igazolt volt, azóta nem mutatták ki, nincs a fajra vonatkozó szóbeli információ sem. Mivel a faj nagyon sebezhető, mindent meg kell tenni élőhelyeinek megóvása érdekében. Védett endemikus fajunk! ESOCIDAE - Csukafélék családja 56. Esox lucius LINNÉ, 1758 - csuka A vizsgált mintavételi helyeken szinte mindenhol megtaláltam, fiatal és idősebb korosztályú egyedeit egyaránt. GADIDAE - Tőkehalfélék családja 57. Lota lota (LINNÉ, 1758) - menyhal Egyetlen hazai képviselője tőkehalfélék családjának. Rejtett életmódot folytató, éjjel aktív, kistermetű ragadozó halunk. Herman (1887) szerepelteti fajlistáján, Futó (1942) szintén kimutatta a Sebes-Körösből. Saját vizsgálatok alapján 1996. októberében fogtunk egy példányt a békésszentandrási duzzasztó és Öcsöd közötti folyószakaszon, és több példánya előkerült a Sebes-Körös torkolata és Gyomaendrőd közötti szakaszról is (Györe-Sallai, 1997). CENTRARCHIDAE - Naphalfélék családja 58. Lepomis gibbosus (LINNÉ, 1758) - naphal Észak-Amerikából került a Sárdi tógazdaságba az 1910-es évek elején (Vutskits, 1913). Kistermetű, agresszív ragadozó, sajátos az ikra- és ivadék-gondozása. Tógazdaságokban ma már nem kívánatos, ikra- és ivadékpusztító. Szinte minden mintavételi helyről előkerült, 1995. augusztusában a bikazugi kifolyótól egy 18 cm-es példányt sikerült fognom. 59. Micropterus salmoides LACÉPÉDE, 1802 - pisztrángsügér A faj őshazája szintén Észak-Amerika. Egyedül Rózsa (1983) felmérésében van a faj jelenléte regisztrálva. Az általa közölt adat nem tudni milyen forrásból származik, az viszont tény, hogy sem a horgászati sem a halászati hasznosító nem helyezett ki fekete sügért Körös-holtágakba. Felmérésében azt írja, hogy "elszabadult példányaival" ő maga sem találkozott, tehát szóbeli közlés alapján vette be a fajlistájába. A szóbeli közlésekre vonatkozó véleményem már korábban kifejtettem, de fontos hogy annak hitelességét ellenőrizzük ill. kizárólag megbízható vagy dokumentált adatokat fogadjunk el a származási forrás feltűntetésével. Az ország vizén tapasztaltam, hogy a sügér (Perca fluviatilis) idősebb korosztályú egyedeit, melyek sötét színűvé válnak "fekete sügérnek" nevezték, de ez nem egyezik meg a Micropterus salmoides fajjal. Valószínűleg hasonló tévedésnek köszönhetően került Rózsa (1983) faunalistájába is.
PERCIDAE - Sügérfélék családja 60. Perca fluviatilis LINNÉ, 1758 - sügér Kistermetű ragadozóhalunk, a haltársulások pionír halfaja. Különböző korosztályú egyedi a gyűjtési helyek többségéről előkerültek, változó egyedszámmal. 61. Gymnocephalus cernuus (LINNÉ, 1758) - vágódurbincs Károsnak feltűntetett, ikra- és ivadékpusztító hal. Saját tapasztalataim (1996b) azt mutatják, hogy állománya sok természetes vizünkben csökkenő tendenciát mutat. Megállapításom csak a Tiszántúli populációikra vonatkoztatom, nem tudni, hogy az ország más vízterületein mennyire stabilak a faj populációi. Ennek megállapítására összefüggő vizsgálat megkezdése lenne indokolt. Régebben gyakoribb volt, de az utóbbi években számuk megcsappant, az évek folyamán egyre kevesebb példányát sikerült megfognom. A genuson belül legkevésbé érzékeny a víz oxigéntartalmára és tisztaságára. Az enyhébb áramlású folyószakaszokról és holtágakból került elő. Figyelmet érdemelne! 62. Gymnocephalus baloni HOLČIK et HENSEL, 1974 - széles durbincs Hazánkban első példánya 1981-ben került elő a Dunából (Botta, Keresztessy, Pintér, 1984a). Azóta több hazai lelőhelyét rögzítették (Botta, Keresztessy, Pintér, 1984b, Harka, 1984). Magasabb oxigénigényű az előző fajnál, reofil jellegű hal. Egy példányt sikerült gyűjteni a Bikazugi kifolyónál, melyet Valtonen Tapani (Finnország) professzor úr gyűjtött, kinek ezúton is szeretnék köszönetet mondani. 1x1 méteres kisszembőségű emelőhálóval fogta és kis idő elteltével sikerült fognia egy vágódurbincsot. Így a két faj közötti elkülönítő bélyegek még határozottabban kifejezésre jutottak. Egy másik példány előkerült a HAKI területén található halastavakról a vágódurbincsok közül. A mezőtúri komp melletti folyószakaszon több példányt is fogtak a horgászok, melyeket rendelkezésemre bocsátottak. Érdekesség, hogy a kifogott durbincsok között 6 széles és 1 selymes durbincs volt, vágódurbincs nem volt közöttük. Ritka, védett halunk! 63. Gymnocephalus schraetzer (LINNÉ, 1758) - selymes durbincs 1987 őszén került elő egy példánya - egy lehalászás során - az Iskolaföldi Halastavakról. Reofil faj lévén minden bizonnyal az élő ágból jutott be. Kamarás László közlése alapján, tavaszi áradások során ritkán előfordul a Hármas-Körösben is. Futó (1941) jelezte a faj előfordulását a Sebes-Körösben, a Hármas-Körösi fajlistákon nem szerepelt, így új fajként sikerült kimutatnom. A faj körösi előfordulását Harka (1996) megerősítette. Igen ritka, védett faj! 64. Stizostedion lucioperca (LINNÉ, 1758) - fogassüllő Legértékesebb ragadozóhalunk, a leggyakrabban fordul elő a ragadozók közül a Szarvas környéki vizekben. Többnyire műtárgyak, vízbe dőlt fák, akadók környékén találkoztam vele. Szinte minden mintavételi helyről előkerült. 65. Stizostedion volgense (GMELIN, 1788) - kősüllő Kisebb testméreteket ér el és a víz oxigéntartalmára kevésbé érzékeny, mint az előző faj. Legtöbbször a fogassüllőkkel (Stizostedion lucioperca) együtt gyűjtöttem be olyan élőhelyekről, ahol fajrokonaival együtt tartózkodott. Megfigyelt példányai a Kákafoki-holtágból származtak. Ritkább az előző fajnál. 66. Zingel zingel (LINNÉ, 1758) - magyar bucó Herman (1887) leírja a Körösből és Vásárhelyi (1961) képes halhatározójában is szerepel a faj leírásánál Körösi lelőhely. Futó (1942) értekezésében azt írja, hogy nagyon ritka a SebesKörösben, tíz év alatt mindössze hat példányt fogott. Vizsgálataim során nem került elő, de Kamarás László szóbeli közlése szerint a ritkán megtalálható Hármas-Körösben, legutóbb 1993-
ban vele. Védett!
találkozott
67. Zingel streber (SIEBOLD, 1863) - német bucó A folyók felső, márnazónájára jellemző, az előző fajnál kisebb testméreteket elérő halfaj. A Természettudományi Múzeum gyűjteményében található volt olyan egyed, melyet a SebesKörösben gyűjtöttek (Mocsáry, 1872). Faunaterületünkön ritkábban fordul elő, mint fajrokona (Futó, 1942; Sterbetz, 1957; Györe et al. 1995). Kamarás László is találkozott már a fajjal a Hármas-Körösben, saját vizsgálatok alapján nem sikerült igazolnom a faj jelenlétét. Mivel magas oxigénigényű faj csupán néhány lesodródó egyede juthat le a Hármas-Körösre. Harka (1996) is csak a Sebes-Körösben találta meg. Igen ritkán előforduló, védett endemikus halunk! GOBIIDAE - Gébfélék családja 68. Proterorhinus marmoratus (PALLAS, 1811) - tarka géb Terjeszkedőben lévő, kistermetű, pontocaspicus halfajunk. Nemrég még védettséget élvezett, de a Természetvédelmi adatok 1992 (Márta, 1992) védett állatfajok listáján már nem szerepelt. Harka 1990-ben találta meg a Hármas-Körösben Kunszentmártonnál (Harka, 1990). Gradációjának betudhatóan egyre több helyről került elő és ma már szinte minden természetes vizünkbe eljutott. Térhódításának agresszivitására tudom példaként említeni két halastavi lelőhelyét ahonnan előkerült: Iskolaföldi Halastavak (1992, 3 pld.); a HAKI központjában lévő OTKA-kontroll tó (1995, 1 pld.). Az utóbbi adat Kirjasnemi Jussi & Merja (Finnország) gyűjtéséből származik, akik a halat nekem hozták be meghatározásra, ezúton is szeretném nekik köszönetemet kifejezni! A faj 1997-ben nagyobb egyedszámban is előkerült az Aranyosi és Borzai holtágból, a sekély, vízinövényekkel benőtt iszapos helyekről. COTTIDAE - Kölöntefélék családja 69. Cottus gobio LINNÉ, 1758 - botos kölönte Kertész, M., Bunyitai, V. (1890) mutatta ki a fajt, még a múlt században a Sebes-Körösben. A múlt századbeli adatokhoz a Vutskits (1918) faunakatalógusából jutottam hozzá. Védett!
4.3. A halfauna értékelése A felsorolt fajok nem mindegyike tagja még ma is a halfaunának. Törölnünk kell azokat a fajokat a halfaunából, melyek az utóbbi tíz évben nem kerültek elő. A fajlistában azért szerepeltettem a rendelkezésemre álló, szakirodalmakban fellelhető összes halfajt, mert előkerülhetnek még a Körösökből, mivel jelenlétüket már kimutatták korábban. A fajlistából törlendő halfajok rendszertani sorrendben a következők, a legutolsó irodalmi adat feltüntetésével: Eudontomyzon danfordi - tiszai ingola, 1873 (Mocsáry, 1873) Huso huso - viza, 1887 (Herman, 1887) Acipenser gueldenstaedti - vágó tok, 1887 (Herman, 1887) Acipenser nudiventris - sima tok, 1887 (Herman, 1887) Acipenser stellatus - sőreg tok, 1887 (Herman, 1887) Alburnoides bipunctatus - sujtásos küsz, 1873 (Mocsáry, 1873) Chalcalburnus chalcoides mento - állas küsz, 1950 (Vásárhelyi, 1958) Barbus peloponnesius petényi - petényi márna, 1860 (Kornhuber, 1860) Orthrias barbatulus - kövi csík, 1902 (Vutskits, 1918) Thymallus thymallus - pénzes pér, 1878 (Borne, 1878) Umbra krameri - lápi póc, 1874 (Kovács, 1874, in: Mihályi, 1954) 1940-43 (Sterbetz 1958) Micropterus salmoides - pisztrángsügér, 1983 (Rózsa, 1983) Cottus gobio - botos kölönte, 1890 (Kertész-Bunyitai, 1890)
A felsorolt reofil fajok nagy része a folyók magasabb szinttájaira jellemzőek, így előfordulásuk a határhoz közeli folyószakaszokon várható, ahová lesodródhatnak. A felsorolt tokfélék feljutásának pedig a Vaskapu megépítése szabott végérvényes gátat. Stagnofil endemizmusunk, a lápi póc (Umbra krameri) előkerülését pedig mocsárjellegű élőhelyekről várhatjuk. A Rózsa (1983) által jelzett Micropterus salmoides faj vándorlásáról Keresztessy (1987) is beszámol, így előkerülhet a HármasKörös vízfolyásaiból is. A nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus), homoki küllő (Gobio kessleri), a kőfúró csík (Sabanejewia aurata) és a német bucó (Zingel streber) előfordulását Harka (1996) igazolta a Sebes-Körösből, de ezek a fajok is erősen áramláskedvelőek áradások alkalmával lesodródhatnak. Az alábbi fajokkal csökkentett faunalistán, az utóbbi évtizedben a Hármas-Körösből és a kapcsolódó vízterekből, így 50 halfaj került elő. A 50 halfajból szóbeli közlés alapján a következő 4 fajt vettem fel a fajlistára, fenékjáró küllő (Gobio gobio), kárász (Carassius carassius), sebes pisztráng (Salmo trutta m. fario) és a magyar bucó (Zingel zingel).
4.4. Kilátások a jövőre vonatkozóan A pontocaspicus fajok terjeszkedése által várható pl. a folyami géb (Neogobius fluviatilis) megjelenése a Körösök vízrendszerében. Eddig Bíró (1971) jelezte a faj Balatoni jelenlétét, de a Tiszatóból is leírta néhány példányának előfordulását (Harka, 1993a), így a békésszentandrási duzzasztó alatti folyószakaszon is megjelenhet. A békafejű gébnek (Neogobius kessleri) több példányát megtalálták a Dunában (Guti-Erős, 1997), megjelenése a békésszentandrási duzzasztó alatti folyószakaszon szintén várható. Valamint előkerülhet a leánykoncér (Rutilus pigus virgo), melynek eddigi előfordulását nem mutatták ki a Körösökről. Hasonlósága a bodorkához (Rutilus rutilus) elkerülhette a halászok figyelmét is. A Felső-Tiszán alkalmunk volt több egyedét megvizsgálni (Györe et al. 1995), ezáltal jobban elkülöníthetővé vált a két faj egymástól. A folyók márnaszinttájára jellemző faj a nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus), lesodródó példányai áradások alkalmával előkerülhetnek a folyóból. Harka (1986a) több helyről igazolta a Tiszából a kőfúrócsík (Sabanejewia aurata) jelenlétét. A Karcag melletti Kecskeri-tározóban is megtalálta a fajt, ami feltehetően a Keletifőcsatornából kerülhetett oda, de kimutatta a fajt a Fekete- és Sebes-Körös hazai szakaszáról is, így megjelenése a Hármas-Körösben is várható. A halastavakat tápláló csatornában több alkalommal fogtam Egyiptomból származó tilápiát (Tilapia galilea), ami a HAKI recirkulációs rendszeréből került ki. Ragadozó életmódot folytató faj, ami előkerülhet a Kákafoki-holtágból is. Ezek az adatok további vizsgálatok megkezdését teszik indokolttá.
5. KÖVETKEZTETÉSEK 5.1. A halfauna természetvédelmi minősítése Hazánk faunaterületén 79 halfaj fordul elő, ebből 27 faj élvez teljes védettséget (Keresztessy, 1993c, Guti, 1993, Guti-Erős, 1997, 73/1997 FM-KTM-rendelet). A védett halfajok veszélyeztetettségének kifejezésére eszmei érték szerinti rangsort hoztak létre a minisztériumi rendeletek. Ez az értékrendszer a halfajok természetvédelmi jelentőségét aránytalanul és hiányosan tükrözi.
Ennek korrigálására, a hazai halfajok természetvédelmi státuszának kifejezésére, Guti (1993) az IUCN (Nemzetközi Természetvédelmi Unió) rendszerének alapján, de kiegészítve azt, a következő kategóriákat hozta létre: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.
Kipusztult (K): - nincs értékrendje Eltűnő (E): - értékrend: 4 Veszélyeztetett (V): - értékrend: 3 Ritka (R): - értékrend: 2 Tömeges (T): - értékrend: 1 Bevándorló (B): - nincs értékrend Exotikus (X): - értékrend: 0 Unikális (U): - értékrend: 2
Ez alapján a Körös-vidéki vízterek halfaunájának veszélyeztetettségi státuszait és ezek természetvédelmi értékrendjeit az III. táblázat szemlélteti. A faunalisták természetvédelmi szempontok szerinti minősítése a természeti érték számszerű kifejezésével oldható meg. A halfajok természetvédelmi értékrendjéből meghatározhatjuk a faunalisták abszolút és relatív természeti értékét. A fauna abszolút természeti értéke (TA) faunaelemek értékrendjeinek és az endemikus fajok számának összege, azaz:
TA = 4 n E + 3n V + 2 n R + n T + 0n X + 2 n U + N * TA = 3 ⋅ 6 + 2 ⋅ 17 + 14 + 3 = 69 ahol nE az eltűnő fajok száma nV a veszélyeztetett fajok száma, nR a ritka fajok száma, nT a tömeges fajok száma, nX az exotikus fajok száma (ami nullával való szorzás miatt elhagyható a képletből), nU az unikális fajok száma N* az endemikus fajok száma. A fauna relatív természeti értéke (TR) az abszolút természeti érték és az értékrenddel jellemzett faunaelemek számának hányadosa:
TR =
TA nE + nV + nR + nT + nX + nU
TR =
69 69 = = 1,38 6 + 17 + 14 + 8 50
A fauna abszolút természeti értéke elsősorban a veszélyeztetett halfajok mennyiségét hangsúlyozza, míg a relatív természeti érték azok arányát tükrözi. A különböző vízterek halállományáról rendelkezésre álló faunajegyzékek természeti értékének összehasonlításával természetvédelmi szempontok szerint jellemezhetjük a halközösségek térbeli eloszlását. A faunalisták elemeiből meghatározott abszolút és relatív természeti értékek alapjául szolgálhatnak olyan fauna- illetve élőhelyminősítő modelleknek, amelyek természeti érték szerint osztályozzák a víztereket, mint lokális, regionális vagy nemzetközi jelentőségű élőhelyeket (Guti, 1993).
5.2. A halfauna Berni Egyezmény szerinti értékelése 1979. szeptember 19-én az Európai Tanács tagállamai egyezményt írtak alá az európai vadon élő növények, állatok és természetes élőhelyeik védelméről. A hazai halfaunát érintő fajokból 1 fokozottan védett faj - Umbra krameri - lápi póc - és 40 védett halfaj szerepel az egyezményben. Magyarország 1989. november 16-án csatlakozott az egyezményhez, néhány fenntartással: pl. a hazai halfaunát érintő 41 fajból 16 fajra nem vonatkozik az egyezmény által megállapított védettség. Az egyezménynek megfelelően 18 védett halfaj, a fenntartásokkal csökkentve 11 védett faj lelhető fel a Szarvas környéki vízterületeken, melyek a következők: Acipenser ruthenus - kecsege Aspius aspius - balin Gobio albipinnatus - halványfoltú küllő Leucaspius delineatus - kurta baing Cobitis taenia - vágó csík Misgurnus fossilis - réti csík Silurus glanis - harcsa Gymnocephalus schraetzer - selymes durbincs Stizostedion volgense - kősüllő Zingel zingel - magyar bucó Proterorhinus marmoratus - tarka géb
5.3. A Körösvölgyi Természetvédelmi Terület halfaunája A vizsgált vízterek halfajainak összességét egyértelműen a Hármas-Körös halfaunája határozza meg. A kimutatott halfajok mindegyike - kivéve a HAKI-ból kijutott, természetvédelmileg nem értékelhető fajokat - a Természetvédelmi Területre is vonatkozik. Így a védett terület halfaunáját 45 fajjal jellemezhetjük. Ebből a fajszámból a 73/1997 FM-KTM-rendelet értelmében 7 faj élvez teljes védettséget, melyek a következők: Leucaspius delineatus - kurta baing Gobio albipinnatus - halványfoltú küllő Cobitis taenia - vágó csík Misgurnus fossilis - réti csík Gymnocephalus schraetzer - selymes durbincs Gymnocephalus baloni - széles durbincs Zingel zingel - magyar bucó
5.4. Fajok gyakorisága A fajok gyakoriságának jellemzésére öt csoportba soroltam a halakat. A vizsgálat során a gyakoriságuk átlagos szintjét igyekeztem meghatározni, illetve megbecsülni. Ehhez saját eredmények mellett a dr. Györe Károly és Kamarás László által szolgáltatott adatokat, információkat is felhasználtam. A gyakorisági csoportok a következők: I. Igen gyakori fajok. A vizsgált vízterekben nagy egyedszámban találhatók, a gyűjtések során tömegesen foghatók. II. Gyakori fajok. A gyűjtések során rendszeresen előfordultak, néhány helyen igen gyakoriak. III. Mérsékelt gyakoriságú fajok. A gyűjtések során egyes időszakokban rendszeresen előfordulnak kisebb vagy nagyobb arányban. Nem gyakoriak, de ritkaságnak sem számítanak, előfordulásuk rendszeres, megszokott jelenség.
IV. Ritka fajok. Amelyekből rendszeres gyűjtés során is csak néhány példány gyűjthető. V. Igen ritka fajok. Csupán alkalmilag fordulnak elő, magasabb szinttájakról lesodródó példányok. A fajok gyakoriságára vonatkozó adatokat a II. táblázat utolsó oszlopa tartalmazza.
6. ÖSSZEFOGLALÁS A közölt adatokkal a Körösvidék halfaunáját kívántam jellemezni és kiegészíteni, mellyel a Körösvölgyi Természetvédelmi Terület halfaunájához is adatokat szolgáltatok. A Hármas-Körös szarvasi szakaszára a dévérszinttájat alkotó limnofil fajok dominanciája jellemző, melyben a szinttáj alsó szakaszaira jellemző reofil fajok is jelen vannak. Mindössze három fajjal, de a stagnofil fajok is képviseltetik magukat. A halfaunát természetvédelmileg is értékeltem, az abszolút és relatív természeti értékét számszerűen is kifejeztem, mellyel alapadatokat szolgáltatok a további vizsgálatoknak. A vizsgált terület abszolút természeti értéke (TA) 69, a relatív természeti értéke (TR) 1,38. A HármasKörös halfaunáját a Fehér-, Fekete- és Sebes-Körös halfaunisztikai vizsgálataival indokolt lenne kiegészíteni, mellyel komplex képet kapnánk a Körösök hazai vízfolyásainak halfaunájáról. Veszélyeztető tényező a Hortobágy-Berettyó vizével érkező Debrecen kommunális szennyvize, ami híg koncentrációban éri el a Kákafoki-holtág vízkivételi művét, így kevésbé veszélyezteti a vizsgált vízterek halállományát. A felmérés során három fajt az eddigi felmérésekhez viszonyítottan új fajként sikerült kimutatnom, melyek névszerint a következők: Salmo trutta m. fario - sebes pisztráng, Gymnocephalus schraetzer - selymes durbincs és Zingel zingel - magyar bucó. A faunaterületünkről új fajként előkerült fajok azt igazolják, hogy egy víztér halfaunájának a változása csak rendszeres vizsgálat során kísérhető figyelemmel, amelyet a Körösök esetében is indokoltnak tartok. Egy halfaj védettsége többnyire azért indokolt, mert hazai vagy európai állománya megritkulóban van, veszélyeztetetté vált. Ha ezeket a természeti kincseinket nem őrizzük meg, nem teszünk meg mindent a faj kipusztulása ellen, megüresedik egy hely abban a vízi ökoszisztémában, melynek mi is részei vagyunk. Számtalan példa van erre, mivel jár együtt az, ha az ökológiai rendszerből egy láncszem kiesik. Ennek elkerülése érdekében vigyázzunk és védjük a hazai halfaunánk reliktumait, melyhez legeredményesebben úgy járulhatunk hozzá, ha megóvjuk élőhelyeiket, megakadályozzuk a vízszennyezéseket és a további vízrendezésekre irányuló törekvéseket. Intő példaként Szigetközt tudom említeni, ahol több IUCN vörös könyves faj veszítette el örökre életterét. Vigyázzunk ezekre a vízi életterekre, hiszen ezáltal saját környezetünkre is vigyázunk!
KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS Ezúton is köszönetet mondok dr. Györe Károlynak, Medvegy Lászlónak, Kiss Sándornak és Tóth Tamásnak, akik helyismeretükkel, halászatokban nyújtott segítségükkel nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ez a dolgozat megszülethessen. Továbbá köszönöm Kamarás László halásznak, hogy ritkább fajok előfordulására vonatkozóan információkat szolgáltatott. Valamint köszönetet mondok dr. Baracs Gabriellának, volt konzulensemnek azért, hogy tanszékén lehetőséget adott a dolgozat elkészítésére. Ugyancsak köszönettel tartozom dr. Harka Ákosnak, aki a dolgozatot szakmailag átnézte, ellenőrízte és észrevételezte a kiegészítenivalókat. Utoljára, de nem utolsó sorban köszönöm Kapocsi Juditnak, hogy rendelkezésemre bocsájtotta a KMNP könyvtárában fellelhető korábbi dolgozatokat és szintén köszönöm Börcsök Józsefné könyvtárosnak, hogy a régebbi szakirodalmak felkutatásában maximális segítséget nyújtott, köszönöm mindkettőjüknek a velem szemben tanúsított türelmét!
7. FELHASZNÁLT IRODALOM Banarescu, P. (1961): Weitere systematische Studien über die Gattung Gobio (Pisces, Cyprinidae), inbesondere im Donau-becken. Vest. Cs. Spol. Zool., 25:318-346. Berinkey, L. (1961): On a new fish species of our fauna. Vertebrata Hungarica, III/1-2:1-26. Berinkey, L. (1966): Halak - Pisces. Fauna Hungarica. Akadémiai Kiadó, Budapest, XX. köt. 2. füz. pp.132. Berinkey, L. (1972): Magyarország és a szomszédos területek édesvízi halai a Természettudományi Múzeum gyűjteményében. Vertebrata Hungarica, XIII:3-24. Biró, P. (1971): Egy új gébféle (Neogobius fluviatilis Pallas) a Balatonból. Halászat, XVII:22-23. Biró, P. (1984): A hazai hal- és halászatbiológiai kutatások története az utóbbi 25 évben (1957-1982). In: Entz, B. (szerk.) (1984): Magyar hidrobiológia Budapest, p. 163-187. Botta, I. (1981): Néhány hazai védett halfaj gyűjtése, tartása bemutatása. Halászat, 74/1:18-19 Botta, I. (1985): 88 színes oldal a hazai halakról. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, pp. 88. Botta, I., Keresztessy, K., Neményi, I., (1984): Halfaunisztikai és ökológiai tapasztalatok természetes vizeinkben. Állattani Közlemények, LXXI:39-50. Botta, I., Keresztessy, K., Pintér, K. (1984a): Új halfaj vizeinkben: a széles durbincs (Gymnocephalus baloni; Holcik et Hensel, 1974). Halászat, 77/4:98-99. Botta, I., Keresztessy, K., Pintér, K. (1984b): Gymnocephalus baloni; Holcik and Hensel, 1974 (Percidae) - A new member of hungarian fish fauna. Aquacultura Hungarica (Szarvas) Vol. IV. p. 39-42. Csákány, I. (1958): Különös új halunk az ezüstkárász. Halászat, V:238. Endes, M. (1982): A Nagykunság gerinces faunájáról. Különnyomat a Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 1982-1983 évi kötetéből, p. 285-301. Futó, J. (1942): Szeghalom környékének halfaunája, Bölcsészetdoktori értekezés, pp. 50. FM-KTM együttes rendelete: A földművelésügyi és a környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter 73/1997 (X. 28.) FM-KTM együttes rendelete. Magyar Közlöny, 1997/92, október 28. p. 6406-6407. Gál Imréné (1980): A Körösök völgye. Búvár, 1980:111-114. Guti, G. (1993): A magyar halfauna természetvédelmi minősítésére javasolt értékrendszer. In: Halászat, 86. évf. 3:141-144. Guti, G., Erős, T. (1997): Kessler-géb (Neogobius kessleri Günther, 1861) a Duna magyarországi szakaszán - új halfaj előfordulásának igazolása. Halászat, 90:83-84. Guti, G. (1997): A Duna szigetközi szakaszának halfaunája. Halászat, 90:129-140. Goda, P., Köteles, L. (szerk.) (1984): Körös-Sárréti Útikalauz. Békés megyei Természetvédelmi és Idegenforgalmi Gazdasági Társaság, Kondoros, p. 187-214. Goda, P. (1993): A Körösök vízrendszere. In: Kutas, F.(szerk.) (1993): Szarvasi Krónika, 7. sz. p. 40-43. Grossu, A., Homei, V., Barbu, P., Popescu, A. (1962): Contribution á l'étude des Petromyzonides de la République populaire Roumane. Tr. Mus. Hist. Nat. „Gr. Antipa”, 3:253-279. Györe, K. (1993): A Holt-Körös halállománya. In: Kutas, F. (szerk.): Szarvasi Krónika, 7. sz. p. 57-59. Györe, K. (1995): Magyarország természetesvízi halai. Környezetgazdálkodási Intézet, Budapest, pp. 339. Györe, K. (1996): Az elektromos áram hatása a természetes vizek élővilágára. Környezetgazdálkodási Intézet, Budapest, pp. 121. Györe, K., Oláh, J. (1988): A Körös-vidék vízrendszerének vízminőségi állapota, haltermelése, halászatbiológiai elemzése. Kézirat, p. 46-50. Györe, K., Sallai, Z., Csikai, Cs. (1995): A Tisza magyarországi felső szakaszának halfaunája. Halászat, 88/4:144-148. Györe, K. Sallai, Z. (in press): A Körös-Maros Nemzeti Park víztereinek halfaunisztikai vizsgálata. Gyurkó, I. (1972): Édesvízi halaink. „CERES” Könyvkiadó, Bukarest, pp. 187. HAKI (1985): Haltenyésztési Kutató Intézet. HAKI, Szarvas, pp. 10. Hankó, B. (1931): Magyarország halainak eredete és elterjedése. Debreceni Egyetem Állattani Intézete. Sárospatak, pp. 34.
Hankó, B. (1965): A lápi póc (Umbra krameri Walbaum). Búvár, 10:97-98. Harka, Á. (1979): A Tisza II. halászati és halbiológiai problémái. Halászat, 25:27-28. Harka, Á. (1984): New member in the fishfauna of the river Tisza: The Balon stickleback (Gymnocephalus baloni Holcik et Hensel, 1974), Tiscia, 19:179-182. Harka, Á. (1986a): A törpe csík (Cobitis aurata Filippi, 1865). Halászat, 79:24. Harka, Á. (1986b): Újabb adatok a Gobio kessleri Dybowski, 1862 (Pisces: Cyprinidae) magyarországi előfordulásáról és élőhelyi viszonyairól. Állattani Közlemények, 73:125-127. Harka, Á. (1986c): Vizeink küllőfajai. Halászat, 37:180-182. Harka, Á. (1988): A tarka géb (Proterorhinus marmoratus) elterjedése és kelet-magyarországi megjelenése. Halászat, 34:94-95. Harka, Á. (1990): Zusätzliche Verbreitungsgebiete der Marmorierten Grundel (Proterorhinus marmoratus Pallas) in Mitteleuropa. Österreichs Fischerei, 43:262-265. Harka, Á. (1993a): A folyami géb (Neogobius fluviatilis) terjeszkedése. Halászat, 86:180-181 Harka, Á. (1993b): A folyóvizek halrégiói. A Természet, 44:85-87. Harka, Á. (1993c): Halfaunisztikai terepmunka. A Természet, 44:68-71. Harka, Á., Pintér, K. (1990): Systematic status of Hungarian bullhead pout: Ictalurus nebulosus pannonicus ssp. n. Tiscia (Szeged), 25:65-73. Harka, Á. (1995): A Szamos halfaunája. Halászat, 88:14-19. Harka, Á. (1996): A Körösök halai. Halászat, 89:144-148. Harka, Á. (1997): Halaink. Kiadó, Debrecen, pp.160 Harka, Á. (1997): Terjed vizeinkben a fekete törpeharcsa. Halászat, 90:109-110. Harka, Á., Györe, K., Sallai, Z., Wilhelm, S. (in press): A Berettyó halfaunája forrástól torkolatig. Halászat. Heckel, J. (1863): Magyarország édesvízi halainak rendszeres átnézete, jegyzetekkel s az új fajok rövid leírásával. Fordította s a tudomány újabbkori haladásával bővítette Chyzer Kornél. A magyar orvosok és természetvizsgálók VIII. nagygyűlésének évkönyve. 1847, p. 193-216. Herman, O. (1887): A magyar halászat könyve I.-II. K. M. Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, pp. 860. Holčik, J. (1989): The Freshwater Fishes of Europe. General Introduction to Fishes Acipenseriformes, 1/II. AULA-Verlag Wiesbaden, pp. 469. Hunyadi, A. (1978): A Hármas-Körös horgászhelyei. In Horgász Kalauz 1978, p. 97-106. Jászfalusi, L. (1959): Holtágaink jövő hala az ezüstkárász! Halászat, 6:207. Józsa, V. (1994): A Szarvas Kákafoki-holtágrendszer lehetséges ívó- és halbölcsőhelyeinek felmérése In: XVIII. Halászati Tudományos Tanácskozás, Szarvas 1994:148-163. Keresztessy, K. (1987): Halfaunisztikai kutatások a Duna-Tisza közén. In: XXIX. Georgikon Napok, Keszthely, p. 68-73. Keresztessy, K., Koltai, H. Gy. (1989): Védett halfajok faunisztikai kutatása, szaporodásbiológiai és élőhelyi jellemzése. Halászat, 35:167-168 Keresztessy, K. (1993a): A hazai védett halfajok előfordulásának, ökológiai igényeinek értékelése. In: XVII. Halászati Tudományos Tanácskozás, Szarvas 1993:43-49. Keresztessy, K. (1993b): A Börzsöny halfaunisztikai vizsgálata. Halászat, 86/2:67-68. Keresztessy, K. (1993c): A magyar halfajok védettségének új szabályozása. Halászat, 86/3:114-116. Kósa, F. (szerk.) (1985): Huszár Mátyás leírása a Körösvidékről. KÖVIZIG, Gyula, pp. 63. Kohaut, R. (1889-1902): Halaink. In: Halászat I-III. évf. cikksorozat. Kriesch, J. (1876): Halak. Szent-István Társulat. Budapest, pp. 149. Krizsánné Józsa, P.(1994): Körösvölgyi Természetvédelmi Terület. TKM Kiadványa, pp. 24. KTM-rendelet: A környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter 12/1993 (III. 31.) KTM rendelete. Magyar Közlöny, 1993/36, március 31. p. 2029. KTM-rendelet: A környezetvédelmi és területfejlesztési miniszter 15/1996 (VII. 26.) KTM rendelete. Magyar Közlöny, 1996/64, július 26. Lányi, Gy. (1975): Tizennyolc védett halfajunk. Búvár, 1975/3:113-119. Lányi, Gy. (1965): Édesvízi halaink élettana és rendszertana. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, p. 160. Lászlóffy, W. (1982): A Tisza. Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 157-250.
Lukács, K. (1941): Bél Mátyás „Tractatus de re rustica Hungarorum” c. munkája és „Magyarország halairól és halászatáról” szóló fejezetének ismertetése. MBKM, vol. VIII. p. 109-165. Maria, S. (szerk.) (1991): Ryby slodkowodne Polski. Panstwowe Wydawnictwo Naukowe, Warszava, pp. 440. Marosi, S., Szilárd, J. (1969): A tiszai Alföld. Akadémiai Kiadó, Budapest, p. 270-296. Márta, V. (szerk.) (1992): Természetvédelmi adatok 1992. Budapest, pp. 94. Mihályi, F. (1954): Revision der Süsswasserfische von Ungarn und der angrenzenden Gebieten in der Sammlung des Ungarischen Naturwissenschaftlichen Museums. In: Természettudományi. Múzeum Évkönyve, 1954:433-456. Miller, J. P., Loates, J. Michael (1997): Fish of Britain & Europe. Harper Collins Publishers, London, pp. 288. Molnár, K. 1967: Újabb kellemetlen vendég érkezett hazai vizeinkbe. Halászat, 13:171. Muraközy, E. (1901): A folyók holt ágainak halászata. Halászat, 3/8:56-58 Nemzetközi Szerződések (1990): Egyezmény. Pótlap, 9/698/6-698/21. Nelson, J., S. (1984): Fishes of the world. John Wiley & Sons, New York, USA, pp. 523. Palov, J. (1993): A Szarvas-békésszentandrási Holt-Körös múltjáról és jelenéről. In: Kutas, F.(szerk.): Szarvasi Krónika, 7. sz. p. 44-47. Pásztor, B. (1982): Szarvas és környéke. In: Horgász Kalauz 1982, p. 157-160. Pénzes, B., Tölg, I. (1980): A halak ösztönei és szokásai. Natura, Budapest, pp. 192. Pénzes, B., Tölg, I. (1993): Hím ezüstkárász bizonyító példányok. Halászat, 87/3:134. Pénzes, B., Tölg, I. (1994): Egyre több a tejes ezüstkárász. Halászat, 1994/4:178. Pintér, K. (1974-80): Halak. Halászat cikk sorozat. Vol. 20-26. Pintér, K. (1986): Gazdagodó halfaunánk. In: Lányi, Gy. (szerk.) (1986): Natura Könyvmagazin. Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, Budapest, p. 57-60. Pintér, K. (1987): Magyarország halfajainak jegyzéke az újabb faunisztikai vizsgálatok tükrében. XXIX. Georgikon Napok Kiadványa, Keszthely, p. 32-41. Pintér, K. (1989): Magyarország halai. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 202. Pintér, K. (1989): Halhatározó. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, pp. 53. Pintér, K. (1991): A fekete törpeharcsa (Ictalurus melas Rafinesque, 1820) megjelenése a Tisza vízrendszerében. Halászat, 84/2:94-96. Pintér, K. (1991): Ismerjük fel halainkat. In: Horgász Kalauz 1993, p. 33-46. Rakonczay, Z. (szerk.) (1990): Vörös könyv. Akadémiai Kiadó, Budapest, pp. 360. Rakonczay, Z. (szerk.) (1987): Kiskunságtól a Sárrétig. A Dél-Alföld természeti értékei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, p. 266-300. Réthy, Zs. (1986): Körösök vidéke. Békéscsaba, pp. 71. Réthy, Zs. (1981): Békés megyei Természetvédelmi kalauz. Békéscsaba, pp. 113. Réthy, Zs. (1990): A Békés megyei Természetvédelmi Évkönyvek bibliográfiája (1-7. kötet). In: Környezetgazdálkodási évkönyv 1990, Békéscsaba, p. 111-115. Rózsa, L. (1983): A Körösvölgyi Természetvédelmi Terület halfaunája. Kézirat, pp. 7. Sallai, Z. (1995a): A Hortobágy-Berettyó halfaunája, különös tekintettel az Ecsegpusztai Természetvédelemi Terület folyószakaszára. Hódmezővásárhely (kézirat). Sallai, Z. (1995b): A Hortobágy-Berettyó és az Ecsegpusztai Természetvédelmi Területre eső folyószakasz halfaunája. In: Tudományos Közlemények 4. DATE Állattenyésztési Főiskolai Kar, Hódmezővásárhely, p. 42-56. Sallai, Z. (1995c): Adatok a Kákafoki-holtág halfaunájához. Részjelentés. Sallai, Z. (1996a): Adatok Szarvas környékének halfaunájához. Hódmezővásárhely (kézirat) pp. 50. Sallai, Z. (1996b): A Hortobágy-Berettyó halai. In: A Puszta, Kiadja a "NIMFEA" Természetvédelmi Egyesület és tagszervezeteinek Központi Irodája, Túrkeve, 1/12:58-72. Sterbetz, I. (1957): Magyar bucó - német bucó. Halászat, 4/5:94. Sterbetz, I. (1958a): Ismerkedés a lápi póccal. Halászat, 5:76. Sterbetz, I. (1958b): Mikor mozognak az angolnák nálunk? Halászat 5:167. Sterbetz, I. (1960a): Tarka géb és lápi póc a Tiszában. Halászat. 54/9:177. Sterbetz, I. (1960b): Angolnamozgás Magyarországon 1960 nyarán. 54/10:188. Sterbetz, I. (1963): Adatok a Lápi póc (Umbra krameri Walbaum) és a tarka géb (Proterorhinus marmoratus Pall.) Kárpát-medencei elterjedéséhez. Vertebrata Hung., 5:5-18.
Szalay, M. (1954): Új halfaj Magyarországon - ezüstkárász. Halászat, 1:16. Szentpéteri, J. (1994): Ritka halaink: a fekete harcsa. Magyar Horgász, 87/5:10. Sziklai, F. (1972): Néhány szó legújabb halfajunkról, a Pseudorasbora parváról. Halászat, 18:5. Szűcs, S. (1977): Régi magyar vízivilág. Magvető Könyvkiadó, Budapest. Tardy, J. (szerk.) (1994): Természetvédelem 1994. KTM, Budapest, pp. 182. Terofal, F. (1997): Édesvízi halak. Magyar Könyvklub. pp. 287. Tölg, I. (1960): Herman Ottó emlékének. Halászat, 54/5:90-91. Tölg, I. (1995): A törpeharcsa és horgászata. Magyar Horgász, IL/2:4-5. Unger, E. (1919): Magyar édesvízi halhatározó. Budapest. p. 1-80. Unger, E. (1922): A tokfélék gyakorisága a magyar vizekben hajdan és most. Halászat, 23:37-39. Unger, E. (1932): A kecsege ívására és vándorlására vonatkozó adatok. Halászat, 33:66-67. Vásárhelyi, I. (1958a): Hol fordul elő - az állas küsz? Halászat, 5/6:110-111. Vásárhelyi, I. (1958b): A lápi póc (Umbra canina Marsigli, 1726) újabb lelőhelyei. Akvárium és Terrárium. 3:71-73. Vásárhelyi, I. (1959): Angolna a magyar vizekben. Halászat, 53/6:120. Vásárhelyi, I. (1960): Pótlás az 1958-59. évi angolna-előfordulásokhoz. Halászat, 54/5:90-91. Vásárhelyi, I. (1961): Magyarország halai írásban és képekben. Borsodi Szemle Könyvtára, Miskolc, pp. 134. Vígh, J. (1985): A Kákafoki-holtág. In: Százhúsz Horgászvíz. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1985, p. 251-255. Vutskits, Gy. (1904): A Magyar Birodalom halrajzi vázlata. In: (szerk. Burány Gergely) A Keszthelyi Kath. Főgimnázium értesítője az 1903-1904. évről, pp. 1-57. Vutskits, Gy. (1913): A pisztrángsügér és a naphal meghonosodása a Drávában. Természettudományi Közlöny, 45:748-749. Vutskits, Gy. (1918): Halak-Pisces. Magyar Birodalom Állatvilága - Fauna Regni Hungariae, Budapest, pp. 43. Wilhelm, S. (1990): Mint hal a vízben. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, pp. 269. Weisinger, M. (1956): A lápi póc (Umbra krameri Walbaum). Akvárium és Terrárium. 3:37-40. Wheeler, A. (1978): Ictalurus melas (Rafinesque, 1820) and I. nebulosus (Lesueur, 1819): the North American catfishes in Europe. In: J. Fish Biol. 12:435-439.
Zilahi-Sebess, G. (1938): Széles-kárász, keskeny-kárász. Halászat, 39:2-4, 11-12, 23-24.
DATA TO THE FISHFAUNA OF THE KÖRÖS-REGION ZOLTÁN SALLAI, SZARVAS „NIMFEA” ENVIRONMENT AND NATURE CONSERVATION ASSOCIATION 1997. The aim of the investigation was the complition and the characterization of the fish fauna of Körös-region and supplying data to the fauna of the Körös-Maros National Park. The fish fauna on the reach of the River Hármas-Körös in Szarvas is dominated by the limnophilous species but the reophilous species and three species of the stagnophilous fish are also present. The absolute (TA=69), and relative (TR =1,38) nature conservation value of the fish fauna were also calculated. The investigation should be completed with the research of the Rivers Fehér-, Fekete-, and Sebes-Körös to gain a complex view about the fish fauna of the Rivers Körös. Endangering factor is the sewage-water of Debrecen that arrives with river Hortobágy-Berettyó. Three new species were observed compared to the former literature data, such as Salmo trutta m. fario, Gymnocephalus schraetzer, Zingel zingel. The new species for the fish fauna indicates that the changes can be obesreved only with regular samplings.
