A HORTOBÁGY-BERETTYÓ HALAI SALLAI ZOLTÁN SZARVAS
"Aki bekötött szemmel az ignorantia nevű kakasülőn hallgatja a rét hangját, annak legfeljebb kellemetlen lesz a tücsök krí-krí-je az sercegés, kerepelés és dongás; de ha leszáll onnan, részről részre megtekinti e kis világot: onnan az értelem magaslatára jut, ahol megtudja, hogy a legparányibb lény is a maga helyén teljes értékű tényezője annak az örök rendnek, amelyet t e r m é s z e t n e k nevezünk. (1876)" (Herman Ottó) I. BEVEZETÉS Természetes vizeink halállománya sajnálatosan a különféle ipari és mezőgazdasági vízszennyezéseknek köszönhetően egyre szegényebb. Halfaunánk elszegényedéséhez nagyban hozzájárultak a múlt században történt vízrendezések is. Több halfaj populációja oly mértékben megcsappant, hogy ezek ma már veszélyeztett, védett természeti értékeink közé tartoznak. A 857 védett állatfajunk közül mindössze 28 tartozik a halak közé (Keresztessy, 1993, Tardy, 1994). A halak nehezen megfigyelhető élőlények, ezért több fajnak a hazai elterjedését és gyakoriságát még ma sem ismerjük kielégítően. Ez már önmagában is kellő indoka lehetne bármely faunisztikai vizsgálatnak. A Hortobágy-Berettyóra vonatkozó halfaunisztikai adatok lényegében hiányoznak a szakirodalomból. Ezért láttam szükségesnek, hogy 1982 és 1994 közötti halfaunára vonatkozó adatokat összefoglaljam. Ezáltal betekintést nyerhetünk abba is, hogy az elmúlt 13 év során hogyan változtak egyes fajok populációi. II. IRODALMI ÁTTEKINTÉS Hazánk faunaterületén 78 faj (Pintér, 1989) fordul elő. Ebből a 78 fajból 28 faj élvez teljes védettséget (Keresztessy, 1993, Tardy, 1994). A Hortobágy-Berettyó halfaunájára vonatkozó irodalmi adatok meglehetősen szegényesek. A legkorábbi adatok Herman Ottó (1887) nevéhez fűződnek, aki részben a saját megfigyeléseire támaszkodott, részben a vízterületen dolgozó halászok adatait használta fel. Vizsgálatai alapján 18 fajról számol be. Futó (1942) bölcsészetdoktori értekezésében már a vízszabályozási munkálatok utáni Berettyó halfaunáját közli, ami akkorra már teljesen elkülönült a Hortobágy-Berettyótól, ezért nem vehető figyelembe. Vásárhelyi (1961) képes halhatározójában szintén találhatóak a Berettyó halfaunájára vonatkozó adatok, de fajlistája megegyezik a Hermanéval, így valószínűsíthető, hogy onnan vette át. Egyedül a törpeharcsát vehetjük új fajnak a Herman fajlistájához képest. Konkrét előfordulását ugyan a Berettyóból nem jelzi, de utalása nyomán: „ma már a legtöbb vizünk szennyezve van vele...”, nagy valószínűséggel feltételezhető előfordulása a Hortobágy-Berettyóban is. Hermannak nincsenek adatai a Hortobágy folyóból, Vásárhelyi 5 fajt említ, ezek közül 2 faj új - a Herman listájához képest -, a karika keszeg és a bodorka. Szabó (1976) a Hortobágy folyóból ugyancsak 5 faj előfordulásáról számol be. Endes (1982) összefüggő gerincesfauna felmérést végzett hat éven keresztül a Nagykunságon. Vizsgálatába beletartozott a Hortobágy-Berettyó is. Sajnos külön nem találunk rá utalást, hogy hány fajt gyűjtött a Hortobágy-Berettyóból, a Nagykunság vizein összesen 44 halfaj jelenlétét regisztrálta. Horváth (1983) 5 fajt említ név szerint a Hortobágy folyóból.
A halászok és a horgászok adatközléseire támaszkodva 23 faj jelenlétét rögzítette Tóth (1983) a Hortobágy-Berettyó ecsegpusztai szakaszán. 32 halfaj jelenlétéről számol be Harka és Sallai 1985-ben készült kéziratos tanulmánya. 23 faj került elő 1976-1985 között a Hortobágy-Berettyó felső, Ágota-halom fölötti szakaszán (Harka, 1987). Csak az ecsegpusztai folyószakaszon végzett halfaunisztikai felmérést Tenczer (1993, kézirat). Vizsgálatai során 28 faj jelenlétét mutatta ki, ami főként azért értékes, mert az eddigi legfrissebb felmérés a vízterület halfaunájáról. A fajlistákban vannak átfedések, de eltérések is, így a vízfolyás teljes hosszán 38 halfaj előfordulását regisztrálhattuk. III. ANYAG ÉS MÓDSZER Az Ős-Berettyó, a Nagy-Sárrét tápláló vize az egykori Szilágy megyében, a Réz hegység tövében több kisebb vízfolyás egyesüléséből gyűlt össze 500 m körüli magasságban a tengerszint fölött. Néhány kisebb patak és ér vizének felvétele után délnyugati irányban folyt Bakonszegig, ahol medre megszűnt, és vize a Nagy-Sárrét medencéjébe ömlött (Rakonczay, 1987). A tájat formáló folyó nevének eredetét ősi magyar szóra vezetik vissza, a Berettyó annyit jelentett, mint berekkel gazdagon szegélyezett folyó. Ez csiszolódott idővel Berettyóvá. A NagySárrétet régebben Berettyó-Sárrétjének is nevezték, jelezve, hogy itt főként a Berettyó vize terült szét. A XV. század végéig a Berettyó folyót Túrnak is nevezték, innen származik a települések neve: Túrkeve, Túrkedd, Mezőtúr. A Berettyó elnevezést először 1476-ban használták (Danka, 1988). A Berettyó szabályozása szükségszerű volt, árvize többször elöntötte a környező településeket. A Berettyó és a Körösök szabályozási munkáit Bodoky Károly kerületi főmérnök tervei alapján 1858-ban kezdték meg. 1865-re a Berettyót a Sárréttől elzárták és 1866-ban Bakonszegtől Szeghalomig vizének új medret ástak a Sebes-Körösig (Rakonczay, 1987). A Hortobágy lefolyó vize még egy ideig táplálta a Nagy-Sárrét mocsárvilágát. A Bakonszegtől Bucsa irányába tartó folyószakaszt Bucsánál elvágták, a Hortobágy folyót pedig öszekötötték az Ős-Berettyó alsó, Bucsa alatti ágával. Innen kapta nevét: Hortobágy-Berettyó főcsatorna. A vízrendezési munkálatokat 1890-re fejezték be. A folyószabályozások során a Bucsa és túrkevei Ballai híd közötti kanyarokban gazdag folyószakaszt nem háborgatták, így megmaradt eredeti formájában. A kanyarok által bezárt termékeny, füves legelőket az itt élt őslakosság zugoknak nevezte el, melyek még ma is az állatok legeltetésére szolgálnak. A zugokat elnevezték, melyek ebben a sorrendben követik egymást a folyón lefelé haladva: Szőlős-zug, Gyilkos-zug, Kóré-zug, Bokros-zug, Templom-zug, Tereh-zug, Gyűrű-zug, Bense-zug, Farkas-zug (Goda, Köteles, 1984). A terület természeti értékeinek veszélyeztetettségére több természettudósunk - Herman Ottó, Jermy Gusztáv és Benkő Gyula felhívta a figyelmet, felhívásuk mégis csak hosszú idő elteltével valósult meg. Dr. Tóth Albert kisújszállási biológia tanár tervjavaslata alapján 1984-ben a Szolnok Megyei Tanács Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület néven védetté nyilvánította ezt a területet. III/1. A vízterület jellemzése Vizsgálataim szinte az egész Hortobágy-Berettyóra kiterjedtek, több esetben történt mintavétel az Ágota-halom feletti folyószakaszon is. A gyűjtések nagyrészét az ecsegpusztai területen végeztem, de gyűjtöttem a vízfolyás alsó szakaszán is. A Hortobágy-Berettyó főcsatorna tulajdonképpen a Hortobágy folyónak az Ágota-halomtól délre eső, a torkolatig terjedő alsó szakasza. Helyén a vízszabályozási munkálatok megkezdése előtt még a Berettyó folyt, - ekkor a Hortobágy folyó csupán jobb oldali mellékfolyójának számított - de az eredeti vízfolyás múlt század végi elterelése óta a régi Berettyó-meder már csupán egykori mellékfolyójának a vizét szállítja a Hármas-Körösbe.
Az eredeti meder kanyargósabb volt a mainál, de a szabályozási munkálatok során számos helyen kiigazították, és ennek következtében jobbára csatorna jellegűvé vált. Különösképpen érvényes ez a megállapítás a torkolathoz közeli alsó szakaszra, melyet árvízkapuk védenek a Hármas-Körös árhullámainak visszaduzzasztó hatásától. Az Ágota-halom és Bucsa közötti szakasz viszonylag egyenes lefutású, erősen csatorna jellegű. Bucsa és a túrkevei Ballai híd közötti szakasza megőrizte ősi formáját. Kanyarokban rendkívül gazdag, vízinövényekkel benőtt lapos partok szegélyezik, melyet nem követ az árvízvédelmi töltések vonala. A Ballai hidat elhagyva is találkozunk még kanyarokkal, de egyre ritkábban, és egyre több hosszabb-rövidebb egyenes lefutású csatorna jellegű szakasszal találkozhatunk mezőtúri közúti hídig. Innen a töltések között összeszorítva a torkolatig szinte teljesen egyenes lefutású a folyó, majd a Hármas-Körösbe torkollása előtt kettéágazik. A Hortobágy-Berettyóba rengeteg kisebb-nagyobb csatorna vize érkezik, melyek egyrésze az egykori mocsárvilág megszüntetését segítette elő. A folyó vízjárása - a lefolyási és csapadékviszonyok alakulásától függően - meglehetősen változó. Közepes kisvízi hozama Karcagnál mindössze 0,26 m3/s, de az 50 évente egyszer várható árvízi maximum alkalmával a 90 m3/s-ot is meghaladhatja, ami a 3,5 m3/s-os középvízi hozamnak több mint 25-szörösét teszi ki (Marosi, Szilárd, 1969). Általában két jelentősebb árhulláma alakul ki évente, az egyik kora tavasszal, a másik kora nyáron. A víz legnagyobb mélysége többnyire 3 és 5 méter között változik, a maximális vízjáték meghaladja a 2 métert. A vízmozgás - eltekintve a szűk keresztmetszetű szakaszoktól és az áradásoktól - meglehetősen lassú, ezért helyenként - különösen a torkolat közelében - jelentős mértékű a meder feltöltődése. A természetes partok többnyire lankásak. Az ilyen szakaszok sekély vizében kisebb-nagyobb foltokat alkot a nád és a gyékény, keveredve a lebegő és gyökerező hínárnövényzettel. A hullámteret borító ecsetpázsitos rét - tartós tavaszi áradás esetén - kiváló ívóhelyként szolgál a kiöntések sekély vizében szaporodó fajok számára. Az ivadéknevelésben - az elöntött rét mellett a morotvák és kubikgödrök is nagy szerepet játszanak. A meredekebb partokat általában egy keskeny nádcsík szegélyezi, de egyes szakaszokon bokorfüzesek, illetve hullámtéri fűz-nyár ligeterdők fái kísérik a folyót. A parti bokrok jelentősége abban áll, hogy kimosott gyökérzetükre szívesen rakják ikráikat ívás idején az áramló vizet kedvelő reofil fajok. Vízgyűjtő területe 5771 km2. Összhosszúsága 167,3 km. Vízutánpótlást a Tiszából kap a Keleti-főcsatornán keresztül. Az ecsegpusztai terület 26 km-es folyószakaszt foglal magába. A szennyező anyagok zöme a Köselyből érkezik, amely Debrecen kommunális szennyvizével megterhelve ma már inkább szennycsatorna mint élővíz. III/2. Gyűjtőeszközök A halak fogásához eleinte kis szembőségű emelő-, merítő-, és kaparóhálókat, továbbbá különböző horgászeszközöket használtam. A felsorolt gyűjtőeszközök szelektivitása miatt indokolt volt kiegészíteni a mintavételi eszközöket elektromos halászgéppel. Az elektromos halászatot a szarvasi Haltenyésztési Kutató Intézet munkatársaival végeztem. A halak 80-85 %-át a felsorolt halászeszközökkel gyűjtöttem, 15-20 %-ához pedig a horgászok és halászok zsákmányából jutottam hozzá. Szükségesnek tartom bemutatni az elektromos halászgép működését, mert a hozzá nem értő emberek nagyon elítélik ezt a korszerű halászati módszert és ezzel együtt az elektromos halászatot végző halászokat is. „...a halászati kultúrának ma már fokmérője az adott ország elektromos eszközparkjának fejlettsége” (Györe, Janurik, 1989). Az elektromos halászgépnek (csak biztonságos, jól felszerelt gép esetében) nagyon sok előnye van más halászeszközökkel szemben: • semmilyen nemű külső és belső sérülést nem okoz a halak szervezetében
• nem szelektív, a fiatalabb korosztályú halaktól az idősebb korosztályú halakig hatékonyan alkalmazható • az áramkör megszakítása után az elektromos sokk (elektrotaxis) állapotából kikerülő hal magához tér és elúszik. Ezekkel az előnyökkel nem rendelkeznek a varsák, különféle kerítő- és állítóhálók, főleg ha arra gondolunk, hogy ezekbe a halászeszközökbe a hal beleakad, „belenyaklik”, megsérül, a sérülés helyén fertőzés, fekély keletkezhet, ami az állat elpusztulásához is vezethet. Az egyenáramú elektromos halászgép működési elve azon alapul, hogy a vízben a pozitív (anód) és a negatív (katód) pólusok között ekvipotenciális vonalak alakulnak ki az ionáramlás miatt. Ebben az elektromos erőtérben tartózkodó hal a rajta átáramló áram miatt kényszermozgást végez, ami a pozitív pólus felé irányul. A halban ez egy elektromos sokkhatásként jelentkezik, amit elektrotaxis állapotának is nevezünk. A pozitív pólus vízből való kivételével a negatív pólus körül a térerősség egyre csökken, a zsákmányolni óhajtott hal el tud menekülni. Minél nagyobb felületű egy hal, annál nagyobb a ráeső térerősség, ezért nehezebb az ivadékot megfogni elektromos halászgéppel, mint az idősebb korosztályba tartozó halakat. Az elektromos halászgép eredményességének nagyon sok összetevője van: a víz vezetőképessége, hőmérséklete, szervesanyag-terheltsége. Elektromos gyűjtést mindössze hat esetben alkalmaztunk a Kiskunsági Nemzeti Park engedélyével. III/3. A vizsgálati anyag A vizsgálati eredményeimet kiegészítettem a Hortobágy-Berettyón dolgozó halászok fogási eredményeivel. Ezek az adatok a fajlista kibővítését eredményezték. Czinege Kálmán Ballai híd alatti 10x10 méteres emelőhálójával fogott halakat több alkalommal meghatároztam. Kiss Sándor 1984 és 1989 között a Hortobágy-Berettyó ecsegpusztai szakaszán halászott. Rendelkezésemre bocsátotta a Körösi Halászati Szövetkezet 1987. évi fogási adatait, melyek a Hortobágy-Berettyónak a mezőtúri vasúti híd és a Villogó belvízfőcsatorna torkolata közötti szakaszra vonatkoznak, valamint az 1988. évi saját fogási eredményeit, - melyre a fajlistán szereplő, általam kimutatásra nem került faj esetében utalni fogok - melyek a Bokrosi fahíd és a Villogó belvízfőcsatorna torkolata közötti szakaszra vonatkoznak. A gyűjtőmunkálataim során több, mint 30000 halpéldányt gyűjtöttem és határoztam meg. A begyűjtött példányok meghatározása legtöbbször a helyszínen történt. A meghatározások során fajhibridekkel is találkoztam, ponty x kárász, dévérkeszeg x bodorka, és küsz x bodorka kereszteződéséből származtak. A vizsgálati anyag nagyrésze a meghatározást követően visszakerült a folyóba. Az általam kimutatott példányok 37 fajt képviselnek. Ezt egészítettem ki Kiss Sándor halász adataival, így a Hortobágy-Berettyóból összesen 38 halfaj, az ecsegpusztai folyószakaszon 36 faj jelenlétét regisztráltam. A meghatározott halak fajonkénti megoszlását, renszertani sorrendben, évenkénti tagolásban az I. táblázat szemlélteti. IV. EREDMÉNYEK IV/1. A halfauna jellemzése A halfauna összetételére vonatkozó vizsgálatok alapja a halak tömeges és rendszeres gyűjtése és a begyűjtött példányok fajonkénti meghatározása. A halak kifogását azonban - fontos népgazdasági jelentőségük miatt - különböző törvények szabályozzák, melyekhez a gyűjtések során alkalmazkodnom kellett. A gyűjtések - melyeket 1982 és 1994 között végeztem - a Hortobágy-Berettyó teljes egészére kiterjedtek.
A Hortobágy-Berettyó lassú folyású vize, dús parti növényzete mindenekelőtt a folyók ponty szinttájának alsó szakaszán élő fajok számára kedvez, ezért faunáját is elsősorban ezek alkotják, mint pl. a bodorka (Rutilus rutilus), a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythophthalmus), a karika keszeg (Blicca bjoerkna), a dévérkeszeg (Abramis brama), a ponty (Cyprinus carpio), a törpeharcsa (Ictalurus nebulosus), a sügér (Perca fluviatilis). A felsorolt limnofil fajok dominanciája főként a kedvező szaporodási feltételekkel magyarázható. Ezt a megfigyelést támasztja alá az a tény is, hogy a kifogott és meghatározott halak nagyrésze fiatal korosztályokhoz tartozott. A felsorolt halakon kívül néhány, tág toleranciájú, a környezeti feltételekkel igénytelen faj is jelentős állománnyal képviselteti magát. Igen gyakori pl. az ezüstkárász (Carassius auratus) és a csuka (Esox lucius) állománya is stabilnak mondható. A szintén igénytelen, behurcolt gyöngyös razbóra (Pseudorasbora parva) gradóciójától a Hortobágy-Berettyó sem mentesült, ma is gyakori a folyóban. Az egykori Sárrét domináns halfajainak populációi a szabályzások után erősen megfogyatkoztak. A mocsárjellegű élőhelyet kedvelő, stagnofil fajok közül a legnagyobb állománya a compónak (Tinca tinca) alakult ki. Egyre csökken sajnos a kárász (Carassius carassius) és a réti csík (Misgurnus fossilis) állománya. A víz lassú áramlásának megfelelően a reofil fajok száma kicsi. Stabil állománya tulajdonképpen csak a jászkeszegnek (Leuciscus idus) és a harcsának (Silurus glanis) alakult ki, ezek a fajok valójában nem ragaszkodnak erősen a sodráshoz, még ha ívás idején kedvezőbb is számukra az élénkebb vízmozgás. Alkalmilag előfordulnak a faunában a Tiszából lesodródó reofil fajok is, mint pl. a lapos keszeg (Abramis ballerus), a bagolykeszeg (Abramis sapa) és a paduc (Chondrostoma nasus). IV/2. Ecsegpuszta halfaunája A Hortobágy-Berettyó fajlistáján szereplő fajok közül a paducot (Chondrostoma nasus) és a menyhalat (Lota lota) nem sikerült kimutatnom. A Villogó belvízfőcsatorna torkolatától a Ballai hídig terjedő, 26 km-es folyószakaszon 36 faj jelenlétét regisztráltam. Nagy egyedszámban él a területen az ezüstkárász (Carassius auratus), a bodorka, (Rutilus rutilus), a karika keszeg (Blicca bjoerkna) és a törpeharcsa (Ictalurus nebulosus). Kedvező feltételeket találnak a mocsárjellegű élőhelyeket kedvelő stagnofil fajok, mint pl. a compó (Tinca tinca), és a réti csík (Misgurnus fossilis). A réti csíkok 85 %-a erről a területről származik. A mederben nem számít ritkaságnak a jász (Leuciscus idus) és a balin (Aspius aspius), de megtalálható a kurta baing (Leucaspius delineatus) és a széles durbincs (Gymnocephalus baloni) is. A vágó csíkot (Cobitis taenia) többnyire a meder partmenti zónájában sikerült megfognom. A reofil fajok közül alkalmilag előfordul a domolykó (Leuciscus cephalus) és a lapos keszeg (Abramis ballerus) is. A felsorolt fajokon kívül - Kiss Sándor közlése alapján - előfordul a folyóban a nyúldomolykó (Leuciscus leuciscus) sujtásos küsz (Alburnodies bipunctatus), a selymes durbincs (Gymnocephalus schraetzer), és a folyami géb (Neogobius fluviatilis). Mind a négy faj tiszai előfordulása bizonyított (Harka, 1985, Harka, 1993). A felsorolt fajok Tiszából lesodródó egyedei a Hortobágy-Berettyóban előfordulhatnak, de a fajok faunalistán történő szerepeltetéséhez bizonyító példányok szükségesek. Ezek az adatok további kiegészítő vizsgálatok megkezdését teszik indokolttá. Összehasonlítva a folyó más szakaszaival, ezen a területen még kifejezettebben érvényesül a limnofil fajok dominanciája, míg a folyó más részein a reofil fajok nagyobb arányú előfordulását tapasztaltam. IV/3. A halfauna természetvédelmi minősítése Hazánk faunaterületén 81 halfaj fordul elő, ebből 28 faj élvez teljes védettséget (Keresztessy, 1993, Guti, 1993, Tardy, 1994). A védett halfajok veszélyeztetettségének kifejezésére eszmei érték szerinti rangsort hoztak létre a minisztériumi rendeletek. Ez az értékrendszer a halfajok természetvédelmi jelentőségét aránytalanul és hiányosan tükrözi.
Ennek korrigálására, a hazai halfajok természetvédelmi státuszának kifejezésére, Guti G. (1993) az IUCN (Nemzetközi Természetvédelmi Unio) rendszerének alapján, de kiegészítve azt, a következő kategóriákat hozta létre: 1. Kipusztult (K): A XX. sz. folyamán állománya jelentősen megfogyatkozott és az utóbbi 50 évben nincs bizonyító adat a országhatáron belüli előfordulásáról. - nincs értékrendje 2. Eltűnő (E): A XX. sz. folyamán állománya megfogyatkozott, az utóbbi évtizedben alkalmanként előkerülő faj. Populációjának mérete és/vagy az élőhelyének kiterjedése feltehetőleg kritikus szint alá csökkent. Kipusztulása közvetlen veszélyként fenyeget. értékrend: 4 3. Veszélyeztetett (V): Léteznek biztos lelőhelyei, de a populáció egyedszáma csökken és élőhelyei fogyatkoznak. Ha az állomány csökkenésében szerepet játszó tényezők állandósulnak, "eltűnő" kategóriává válik. - értékrend: 3 4. Ritka (R): Általában kis egyedszámban és bizonyos élőhelyekhez kötődve fordul elő. Az előző kategóriáktól eltérően állománya potenciálisan veszélyeztetett. Élőhelyeinek megfogyatkozása esetén "veszélyeztetett" kategóriává válik. - értékrend: 2 5. Tömeges (T): Gyakran nagy egyedszámban fordul elő a természetes vizek többségében, különböző típusú élőhelyeken. Az antropogén hatásokkal szemben viszonylag ellenálló, de ha természetes utánpótlása nem megfelelő "ritka" kategóriává válik. - értékrend: 1 6. Bevándorló (B): Alkalmanként felbukkanó, európai elterjedésű faj, amelyeknek feltételezhetően korábban sem volt önfenntartó állománya hazai vizekben. - nincs értékrend 7. Exotikus (X): Az utóbbi száz év folyamán céltudatosan vagy akaratlanul betelepített faj a Kárpát-medencében, amelynek tartósan önfenntartó állományai alakultak ki. - értékrend: 0 8. Unikális (U): Az utóbbi száz év folyamán egy-egy kis kiterjedésű élőhelyen meghonosított exotikus faj, amely különleges környezeti feltételek mellett, ritkaságnak számító önfenntartó állományt hozott létre. - értékrend: 2 Bizonyos fajok természetvédelmi értékét tovább növeli az a tény, hogy elterjedésük (areájuk) viszonylag kis területre korlátozódik. Az édesvízi halak elterjedését a szárazföld fizikailag gátolja, ezért a vízválasztók igen erős akadályok, legalábbis olyan erősek, mint amilyen stabilak a geológiai korszakokon keresztül. Ez alapján a Hortobágy-Berettyó halainak a természetvédelmi értékrendjeit az II. táblázat tartalmazza. A faunalisták természetvédelmi szempontok szerinti minősítése a természeti érték számszerű kifejezésével oldható meg. A halfajok természetvédelmi értékrendjéből meghatározhatjuk a faunalisták abszolút és relatív természeti értékét. A fauna abszolút természeti értéke (TA) faunaelemek értékrendjeinek és az endemikus fajok számának összege, azaz:
TA = 4nE + 3nV + 2nR + nT + 0n X + 2nU + N * TA = 3 ⋅ 3 + 2 ⋅ 14 + 13 + 1 = 51
Ahol nE az eltűnő fajok száma, nV a veszélyeztetett fajok száma, nR a ritka fajok száma, nT a tömeges fajok száma, nX az exotikus fajok száma (ami nullával való szorzás miatt elhagyható a képletből), nU az unikális fajok száma és N* az endemikus fajok száma. A fauna relatív természeti értéke (TR) az abszolút természeti érték és az értékrenddel jellemzett faunaelemek számának hányadosa:
TR = TR =
TA nE + nV + nR + nT + n X + nU 51 51 = = 1, 342 3 + 14 + 13 + 8 38
A fauna abszolút természeti értéke elsősorban a fenyegetett halfajok mennyiségét hangsúlyozza, míg a relatív természeti érték azok arányát tükrözi. A különböző vízterek halállományáról rendelkezésre álló faunajegyzékek természeti értékének összehasonlításával természetvédelmi szempontok szerint jellemezhetjük a halközösségek térbeli eloszlását. A faunalisták elemeiből meghatározott abszolút és relatív természeti értékek alapjául szolgálhatnak olyan fauna- illetve élőhelyminősítő modelleknek, amelyek természeti érték szerint osztályozzák a víztereket, mint lokális, regionális vagy nemzetközi jelentőségű élőhelyeket (Guti, 1993). 1979 szeptember 19-én az Európai Tanács tagállamai egyezményt írtak alá az európai vadon élő növények , állatok és természetes élőhelyeik védelméről. A hazai halfaunát érintő fajokból 1 fokozottan védett fajt - Umbra krameri - lápi póc - és 40 védett halfaj szerepel az egyezményben. Magyarország 1989. november 16-án csatlakozott az egyezményhez, néhány fenntartással: pl. a hazai halfaunát érintő 41 fajból 16 fajra nem vonatkozik az egyezmény által megállapított védettség. Az egyezménynek megfelelően 13 védett halfaj, a fenntartásokkal csökkentve 8 védett faj lelhető fel a Hortobágy-Berettyóban, melyek a következők: Aspius aspius - balin; Gobio albipinnatus - halványfoltú küllő; Leucaspius delineatus - kurta baing; Cobitis taenia - vágó csík; Misgurnus fossilis - réti csík; Silurus glanis - harcsa; Stizostedion volgense - kősüllő; Proterorhinus marmoratus - tarka géb. V. KÖVETKEZTETÉSEK V/1. Fajok gyakorisága A különböző típusú biotópokban a halfajok eltérő egyedsűrűséggel fordulhatnak elő. Vizsgálataim során a gyakoriságuk átlagos szintjét igyekeztem meghatározni, illetve megbecsülni. Ehhez saját eredményeim mellett a Kiss Sándortól kapott adatokat, információkat is felhasználtam. A Hortobágy-Berettyóból kimutatott fajokat öt csoportba soroltam: I. Igen gyakori fajok. A folyóban nagy egyedszámban találhatók, a gyűjtések során tömegesen foghatók. II. Gyakori fajok. A gyűjtések során rendszeresen előfordultak, néhány helyen igen gyakoriak. III. Mérsékelt gyakoriságú fajok. A gyűjtések során egyes időszakokban rendszeresen előfordulnak kisebb vagy nagyobb arányban. Nem gyakoriak, de ritkaságnak sem számítanak, előfordulásuk rendszeres, megszokott jelenség. IV. Ritka fajok. Amelyekből rendszeres gyűjtés során is csak néhány példány gyűjthető. V. Igen ritka fajok. Csupán alkalmilag fordulnak elő, Tiszából lesodródó példányok. A fajok gyakoriságára vonatkozó eredményeket az I. táblázat utolsó oszlopa tartalmazza. VI. ÖSSZEFOGLALÁS Az 1982-1994 közötti időszakban vizsgáltam a Hortobágy-Berettyó halfaunáját. Felméréseim során 32096 halegyedet gyűjtöttem és határoztam meg. A meghatározott halak 38 fajt képviselnek. Ebből az ecsegpusztai szakaszon 36 faj jelenlétét regisztráltam. Hortobágy-Berettyón végig a limnofil fajok dominanciája figyelhető meg a reofil fajokkal szemben. Ez a tendencia főként az ecsegpusztai folyószakaszon a tolódik el a limnofil fajok előnyére. A folyó halfaunája teljes mértékben a Tisza hatása alatt áll, az előkerült halfajok mindegyike megtalálható a Tiszában
(Harka, 1985). Halfaunájában éppen ezért alkalmilag előfordulhatnak olyan reofil fajok is, mint pl. a domolykó (Leuciscus cephalus), a lapos keszeg (Abramis ballerus) a bagolykeszeg (Abramis sapa) és a paduc (Chondostroma nasus). Az ecsegpusztai részen található mocsárjellegű biotópok kedveznek olyan stagnofil fajoknak, mint pl. a compó (Tinca tinca), a kárász (Carassius carassius) és a réti csík (Misgurnus fossilis). Halfaunáját befolyásolják tógazdaságból kikerülő fajok is, amur (Ctenopharyngodon idella), fehér busa (Hyphophthalmichthys molitrix) és a pettyes busa (Aristichthys nobilis). Halfaunáját leginkább a Debrecen kommunális szennyvizével megterhelt Kösely vize veszélyezteti, amely kedvezőtlen körülmények között tömeges halpusztuláshoz is vezethet - amire a korábbi években sajnos már több esetben is volt példa. Törekedni kell a fokozódó vízszennyezések mérséklésére, ami rövidesen az érzékenyebb fajok megritkulását, majd eltűnését eredményezheti. A felmérés során beigazolódott, hogy a folyó halfaunája jóval gazdagabb annál, mint ami méreteiből, élőhelyeinek változatosságából és a korábbi leírások tartalmazta adatokból következne. Vizsgálataimmal egyrészt egy eddig feltáratlan folyóvizünk halfaunájáról kívántam képet adni, másrészt a fauna természeti értékének számszerű kifejezésével egy természetvédelmi terület reális minősítéséhez szolgáltatok alapadatokat. A felmérés során felmerült újabb kérdések a vizsgálat folytatására ösztönöznek. KÖSZÖNETNYÍLVÁNÍTÁS Ezúton szeretném köszönetemet kifejezni dr. Harka Ákosnak és dr. Györe Károlynak, akik a témához kapcsolódó szakmai ismereteikkel, tapasztalataikkal számtalanszor kisegítették munkámat. Valamint köszönetet mondok dr. Baracs Gabriellának és dr. Danka Klárának, akiktől szintén többször kaptam segítséget. VII. FELHASZNÁLT IRODALOM Berinkey, L. (1966): Halak-Pisces. Akadémiai Kiadó, Budapest, 139 pp. Botta, I., Keresztessy, K., Neményi, I., (1984): Halfaunisztikai és ökológiai tapasztalatok természetes vizeinkben. Állattani Közlemények, LXXI:39-50. Danka, K. (1988): A Hortobágy-Berrettyó cönológiai vizsgálata Kézirat, Záródolgozat. Danka, K. (1992): Ecsegpuszta Természetvédelmi Terület. A TKM Egyesület kiadványa. Endes, M. (1982): A Nagykunság gerinces faunájáról. Különnyomat a Szolnok Megyei Múzeumi Évkönyv 1982-1983 évi kötetéből, 285-301 p. Futó, J. (1942): Szeghalom környékének halfaunája, Bölcsészetdoktori értekezés. Guti, G. (1993): A magyar halfauna terrmészetvédelmi minősítésére javasolt értékrendszer. In: Halászat, 86. évf. 3:141-144. Goda, P., Köteles, L. (szerk.) (1984): Körös-Sárréti Útikalauz. Békés megyei Természetvédelmi és Idegenforgalmi Gazdasági Társaság, Kondoros, 187-214 p. Goda, P. (1993): A Körösök vízrendszere. In: Kutas, F.(szerk.) (1993): Szarvasi Krónika, 7 sz. 40-43 p. Györe, K., Janurik, E. (1989): Az elektromos halászat hatása a vízi élővilágra (Halak, táplálékszervezetek), Kézirat. Harka, Á. (1993): A folyóvizek halrégiói. A Természet, 44. évf. 5:85-87. Harka, Á. (1987): A Hortobágy halfaunája. In: Tóth, A. (szerk.) (1988): Tudományos kutatások a Hortobágyi Nemzeti Parkban 1976-1985. Budapest, 85-111 p. Harka, Á. (1988): A tarka géb (Proterorhinus marmoratus) elterjedése és kelet-magyarországi megjelenése. Halászat, 34:94-95. Harka, Á. (1993): Halfaunisztikai terepmunka. A Természet, 44 évf. 4:68-71. Harka, Á. (1986): Vizeink küllőfajai. Halászat, XXXVII. 6:180-182. Harka, Á., Pintér, K. (1990): Systematic status of Hungarian bullhead pout: Ictalurus nebulosus pannonicus ssp. n. In: Tiscia (Szeged) Vol. XXV:65-73. Harka, Á., Sallai, Z. (1985): A Hortobágy-Berettyó halfaunája. Kézirat. Herman, O. (1887): A magyar halászat könyve I.-II. K. M. Magyar Természettudományi Társulat, Budapest, 860 pp.
Horváth, L. (1983): The fishes of the Hortobágy. In: Mahunka S. (szerk.): The fauna of the Hortobágy Naional Park II. Budapest, 401-403 p. HOTEK (1993): Ecsegpuszta természeti védelméről. Túrkeve, V. 21:4. Keresztessy, K. (1993): A magyar halfajok védettségének új szabályozása. Halászat, 86. évf. 3:114-116. Kósa, F. (szerk.) (1985): Huszár Mátyás leírása a Körösvidékről. KÖVIZIG, Gyula, 63 pp. Kriesch, J. (1876): Halak. Szent-István Társulat. Budapest, 149 pp. Marosi, S., Szilárd, J. (1969): A tiszai Alföld. Budapest. Nádházi, K. (1984): Ecseg-puszta. Élet és Tudomány, XXXIX. 45:1426. Pénzes, B., Tölg, I. (1980): A halak ösztönei és szokásai. Natura, Budapest, 192 pp. Pintér, K. (1989): Magyarország halai. Akadémiai Kiadó, Budapest, 202 pp. Pintér, K. (1989): Halhatározó. Mezőgazdasági Kiadó. Budapest, 53 pp. Pintér, K. (1986): Gazdagodó halfaunánk. In: Lányi, Gy. (szerk.) (1986): Natura Könyvmagazin. Mezőgazdasági Könyvkiadó Vállalat, Budapest, 57-60 p. Rakonczay, Z. (szerk.) (1990): Vörös könyv. Akadémiai Kiadó, Budapest, 360 pp. Rakonczay, Z. (szerk.) (1987): Kiskunságtól a Sárrétig. A Dél-Alföld természeti értékei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 266-300 p. Réthy, Zs. (1986): Körösök vidéke. Békéscsaba, 71 pp. Sallai, Z. (1985): A halfauna vizsgálata a Hortobágy-Berettyó főcsatornán. Kézirat. Sallai, Z. (1994): A Hortobágy-Berettyó halfaunája, különös tekintettel az Ecsegpusztai Természetvédelmi Terület folyószakaszára. Kézirat. Sallai, Z. (1995): A Hortobágy-Berettyó és az Ecsegpusztai Természetvédelmi Területre eső folyószakasz halfaunája. In: Tudományos Közlemények 4. DATE Állattenyésztési Főiskolai Kar, Hódmezővásárhely, 42-56 p. Szabó, L. (1976): Halak. In: Kovács, G-né - Salamon, F. (szerk): Hortobágy a Nomád Pusztától a Nemzeti Parkig, Budapest, 70-73 p. Szűcs, S. (1977): Régi magyar vízivilág. Magvető Könyvkiadó, Budapest. Tardy, J. (szerk.) (1994): Természetvédelem 1994. KTM, Budapest, 182 pp. Tenczer, T. (1993): A Hortobágy-Berettyó természetvédelmi területének halfaunája és az ezüstkárász populációdinamikája. Diplomamunka. Tóth, A. (1983): Ecsegpuszta természeti értékei. In: Réthy, Zs. (szerk): Környezet- és Természetvédelmi Évkönyv 5., Békéscsaba, 7-31 p. Vásárhelyi, I. (1961): Magyarország halai írásban és képekben. Borsodi Szemle Könyvtára, Miskolc, 134 pp. Woynárovich, E. (1984): Halak. In: Móczár, L. (szerk.): Állathatározó II. Budapest, 576-592 p. Zelenyánszki, A. (1989): Szolnok Megye Természeti értékei. Szolnok, 39-42 p.
SUMMARY The lower reach of the Hortobágy-Berettyó flows in the former bed of Berettyó river. In the reach between Bucsa and Túrkeve the former natural conditions remained the best herefore it was declared protected in 1984. Amoung our 857 protected animalspecies only 28 are fishes. Fish can be observed only with difficulty this is why we don’t very well know distribution and abundance of different species. About the fish fauna of Hortobágy-Berettyó we haven’t got any scientific summeries untill now. To qualify the values of protected area data about the protected species are needed. The basis of the research of the fish fauna is catching and identification of the species.This scientific research has been curried out since 1982 throughout 13 years. During this time more than 30000 fish specimens have been identified which belong to 38 different species. Limnophilous species dominate in the river, but there are also stands that tolerate the lotic and lenitic waterbodies. Ocassionally rephilous species also could be found in the fauna that drift mainly from the Tisza, but they are negligeable. In the reach of Ecsegpuszta the limnophilous species dominate. Here the water of the river spreads, slows down and there are mainly shallow waterbodies that are rich in waterplants and in some places it is like a marsh. There are suitable places for not only for the limnophilous but also for stagnophilous species. The sloping banks of the river covered with foxtail-grass are outstanding spawning places for limnophilous species during flood in spring. The fish fauna of the river is influenced by the river Tisza. The river Tisza has an effect on only the qualify of the species but the quantity is determined by the local ecological conditions. The most dangerous factor for the river is the communal outlet water of Debrecen that inflows through Kösely. Besides my
ecofaunistic observations the relative and absolute natural values have also been counted. The absolute natural value is 51, and the relative value is 1,342. The aim of this research was to reveal a so far unknow fish fauna of Hortobágy-Berettyó river and to give information on the real classification of the protected areas by the counted natural value of the fauna. During this research new problems ose that urge me to continue the investigation.
A Hortobágy-Berettyó halfajainak veszélyeztetettségi státusza és természetvédelmi értékrendje I.
II.
III. IV. V.
Esocidae:
Esox lucius Linné, 1758
csuka
El
T
1
bodorka amur
Rr Ci Se Lc Li As Ld Aa Bl Ab Al Ap Ti Cn Gg Ga
T X T T R R V T T T R R R R T R
1 0 1 1 2 2 3 1 1 1 2 2 2 2 1 2
Cyprinidae:
Rutilus rutilus ( Linné, 1758) Ctenopharyngodon idella (Cuvier et Valenciennes, 1844) Scardinius erythrophthalmus (Linné, 1758) Leuciscus cephalus (Linné, 1758) Leuciscus idus (Linné, 1758) Aspius aspius (Linné, 1758) Leucaspius delineatus (Heckel, 1843) Alburnus alburnus (Linné, 1758) Blicca bjoerkna (Linné, 1758) Abramis brama (Linné, 1758) Abramis ballerus (Linné, 1758) Abramis sapa (Pallas, 1811) Tinca tinca (Linné, 1758) Chondrostoma nasus (Linné, 1758) Gobio gobio (Linné, 1758) Gobio albipinnatus Lukasch, 1933 Pseudorasbora parva (Schlegel, 1842) Rhodeus sericeus amarus (Bloch, 1783) Carassius carassius Linné, 1758 Carassius auratus Linné, 1758 Cyprinus carpio Linné, 1758 Hypophthalmichthys molitrix (Cuvier et Valenciennes, 1844) Aristichthys nobilis (Richardson, 1845)
vörösszárnyú keszeg
domolykó jász balin kurta baing küsz karika keszeg dévérkeszeg lapos keszeg bagolykeszeg compó paduc fenékjáró küllő halványfoltú küllő kínai razbóra szivárványos ökle kárász ezüstkárász ponty fehér busa
Ps X Rs T
0 1
Cc Ca Cy Hm
R T T X
2 1 1 0
pettves busa
An X
0
réti csík vágó csík
Mf R Co R
2 2
harcsa
Sg
R
2
törpeharcsa fekete törpeharcsa
In X Im X
0 0
angolna
Au B
-
menyhal
Lo V
3
naphal
Lg X
0
sügér vágódurbincs
Pf T Gc T
1 1
Cobitidae:
Misgurnus fossilis (Linné, 1758) Cobitis taenia Linné, 1758 Siluridae:
Silurus glanis Linné, 1758 Ictaluridae:
Ictalurus nebulosus (LeSueur, 1819) Ictalurus melas (Rafinesque, 1820) Anguillidae:
Anguilla anguilla (Linné, 1758) Gadidae:
Lota lota (Linné, 1758) Centrarchidae:
Lepomis gibbosus (Linné, 1758) Percidae:
Perca fluviatilis Linné, 1758 Gymnocephalus cernuus (Linné, 1758)
Gymnocephalus baloni Holcik et Hensel, 1974 Stizostedion lucioperca (Linné, 1758) Stizostedion volgense (Gmelin, 1788)
széles durbincs fogassüllő kősüllő
Gb R* Sl R Sv V
3 2 3
tarka géb
Pm R
2
Gobiidae:
Proterorhinus marmoratus (Pallas, 1811)
I. latin név, II. magyar név, III. faj betűjele, IV. veszélyeztetettségi státusz (E, V, R, T, B, X, U, *Endemikus faj), V. természetvédelmi értékrend
