Sz cs Ferenc* AZ 1994-ES MEXIKÓI PÉNZÜGYI VÁLSÁG
Dolgozatom célja, hogy részletesen bemutassa az 1994-es mexikói pénzügyi válság okait és lefolyását. Bár már több, mint egy teljes évtized eltelt a krízis óta, még a mai napig nem egyértelm , hogy az 1982-es krízis után eszközölt reformok által kiegyensúlyozott növekedési pályán fejl d ország pénzpiaca miért omlott össze. Ahhoz, hogy a folyamatokat megértsük, meg kell vizsgálni, hogy mely tényezk eredményezték azt, hogy Mexikó képtelen volt elkerülni a hazai valutát rendkívüli mértékben legyengít , és a nemzetközi pénzpiacon is jelent s hatást kiváltó pénzügyi válságot. A MEXIKÓI GAZDASÁG STRUKTÚRÁJA, INKONZISZTENCIÁI A jelen folyamatok megértéséhez egészen az 1950-60-as évekig érdemes visszanyúlni, amikor Mexikóban több más latin-amerikai országgal együtt egy új gazdaságpolitika, az importhelyettesít iparosítás vált a gazdaságfejlesztés els számú eszközévé. Lényege, hogy az eddig külföldr l importált ipari javakat ezentúl otthon, saját üzemeikben állították el , amelyhez forrást a II. világháború után kialakult nyersanyag-éhségb l származó óriási többletbevétel biztosított. E politika eleinte kiválóan m ködött, a GDP 1950-70 között évente átlagosan 6%-kal, az ipari termelés évente átlagosan 3-4%-kal n tt (NORRIS et al., 1997, 207-248. o.). Ebben az id ben találták, és nyitották meg az óriási olajlel helyeket, mely tovább gazdagíthatta a költségvetést. Az 1960-as években indult a Border Industrialization Program, melynek lényege, hogy Mexikó északi határvonala mentén kedvez feltételeket kínáltak amerikai nagyvállalatoknak, hogy azok vigyék át oda termelésüket1 (DORNBUSCH-WERNER, 1994 és NORRIS et al., 1997). A gazdaságpolitika viszont rendkívül protekcionista volt, néhány preferált termék esetén az importvám mértéke a 100%-ot is elérte, ami természetesen el bb-utóbb a gazdaság nemzetközi versenyképességét fel rölte. A gazdaság jelent s mértékben a kormányzat alá volt rendelve, a nagyvállalatok legtöbbje állami tulajdonban volt (DORNBUSCH-WERNER, 1994). Alkalmazták a szocialista gazdaságokban is használt, „szocialista tkefelhalmozás”-ként emlegetett módszert, melynek lényege, hogy az ipari javak árát központilag relatíve magasabban állapították meg, mint a mezgazdasági termékek árát, mellyel jövedelmet csoportosítottak át a mezgazdaságból az iparba. A rendszerben már ekkor komoly feszültségek jelentek meg. Ilyen volt egyrészt a túlértékelt pesoárfolyam, amely a permanens fellendülés miatt egyre er södött, de a kormányzat nem volt hajlandó leértékelni. A leértékelést politikai kudarcnak tekintették, s inkább vállalták, hogy az évek alatt jelent sen túlértékel d hazai valuta felmorzsolja az exportszektort (DORNBUSCH-WERNER, 1994). Nagy nehézséget jelentett továbbá a költségvetés finanszírozásában az alacsony adóbevétel. A latin-amerikai országok többségére jellemz a degresszív adóztatás, mely szerint a gazdagok nem, *
Debreceni Egyetem, Közgazdaságtudományi Kar, PhD-hallgató. A leghíresebb a Maquiladora-övezet, ahol amerikai üzemek mexikói munkaert foglalkoztatva sokmilliárdos termelést valósítanak meg évente, s azt mintegy 98%-ban az USA-ba értékesítik (Dornbusch-Werner, 1994). 1
82
SZ CS F.: AZ 1994-ES MEXIKÓI PÉNZÜGYI VÁLSÁG vagy csak nagyon kevés adót fizetnek, s az adókat az alacsonyabb jövedelemmel rendelkez kt l, a bérb l él kt l szedik, ami természetesen azt is okozza, hogy az adóbevételek egészen minimális mérték ek (NORRIS et al., 1997).
Az importhelyettesít -iparosítás idején a külföldi hitelekb l olyan nem hatékony nagyberuházásokat valósítottak meg, amelyek nem voltak képesek kitermelni a hozzájuk felvett hitelek adósságterheit, s ez a gazdaság teljes eladósodásának egyik fontos tényez jévé vált.
A kormány is túl sokat költött fogyasztásra és jóléti kiadásokra – f leg hitelb l –, hogy ellensúlyozza az egyre romló szociális helyzetet, s megtartsa a lakosság bizalmát. Mindezek mellett a gazdaság teljesítményét a rossz exportstruktúra is terhelte. Mexikó exportbevételeinek közel 2/3-a a kolaj értékesítésbl származik, ami az 1973-as és az 1979-es olajválság idején jelents többletbevételhez juttatta ugyan a költségvetést, de egyúttal túlságosan függvé is vált tle (DORNBUSCH-WERNER, 1994). Mindezek után egyáltalán nem meglep , hogy az 1970-es évek végén, amikor a világgazdaság – éppen az olajválság hatására kirobbant olajár-infláció miatt – recesszióba került, Mexikó teljesen eladósodott. 1980-81-ben az olajár drasztikusan lezuhant, finanszírozhatatlanná téve az addig is rendkívül feszes, túlköltekez , de a magas olajárak miatt még egyensúlyban tartott mexikói költségvetést. A folyamatosan növekv adósságterhet csak a seniorage-jövedelemekb l tudták finanszírozni, ami viszont az infláció jelent s növekedését okozta (WHITT, 1996). Az események hatására a nemzetközi pénzpiacon a mexikói kormány hitelmin sítése pillanatok alatt jelent sen leromlott, a kamatlábak megn ttek, ami megduplázta az addig felhalmozott 20 Mrd dollárnyi államadósságot.
1982 augusztusában a mexikói kormány bejelentette, hogy adósságfizetési kötelezettségeinek már nem tud eleget tenni. Mivel az IMF-fel nem sikerült megegyeznie, s a leértékelési nyomás – a fix árfolyamrendszer védelme miatt – gyorsan apasztotta a jegybanki tartalékokat, a kormány felvállalta, hogy 200%-kal leértékeli a pesot, minimálisra csökkenti az állami kiadásokat, és újra tárgyalásokba kezd az IMF-fel és más kereskedelmi bankokkal (EDWARDS, 1997). A talpra állás nem vett hosszú id t igénybe. A befektet k minden bizonnyal megel legezték bizalmukat a 70-es években „Bright Star”-nak nevezett gazdaságnak. A kormány – hogy visszaállítsa a befektet k bizalmát –, biztosította, hogy a nagyvállalatok szabadon repatriálhatják profitjaikat. Tárgyalásokba kezdett az IMF-fel, és egy ortodox gazdaságpolitikai reform-koncepciót fogadtak el. E politika legf bb elemei a piacorientált gazdaságpolitika bevezetése, a protekcionista gazdaságpolitika felhagyása, az állami nagyvállalatok privatizálása és deregulálása, a kormányzati funkciók decentralizálása, az állami kiadások lefaragása, valamint a költségvetés kiegyensúlyozása voltak (EDWARDS, 1997). A reform fontos eleme volt a gazdasági nyitottság növelése, a gazdasági stabilizáció, amelyet az el re meghatározott nominális árfolyam-horgonnyal, restriktív fiskális- és monetáris politikával támasztották alá (EDWARDS, 1997). A kormány eltökéltségét mutatja, hogy 1986-ban Mexikó csatlakozott a GATT-hoz, melynek keretében a vámok átlagos szintje csökkent, a nem-vámjelleg korlátozásokat tarifikálták, és tovább folytatták a privatizációt. Az intézkedések sikeresnek tekinthet k, a közvetlen veszélyt elhárították, ám nagy probléma, hogy ekkor is csak felületi tüneteket kezeltek, s a bajok igazi okát nem orvosolták. Az egyre nyomasztóbbá váló adósságállomány kamatterheit innent l kezdve már nem a nemzetközi pénzpiacokról finanszírozták, hanem a lakosságtól felvett kölcsönökb l, ami persze az árszínvonal és a kamatlábak hirtelen felfutását, a hazai pénzügyi rendszer sebezhet ségét, és a gazdaság további lassulását eredményezte (DORNBUSCH-WERNER, 1994). Az egyidej leg magas kamatok és magas inflációs ráta teljesen gúzsba kötötték a monetáris hatóság kezét. Mivel a mexikói kamatok tartósan magasabbak voltak, mint a külföldiek, a pesot le kellett volna értékelni, de félve az infláció elszabadulásától nem mertek az árfolyamhoz hozzányúlni (CALVO – COOPER, 1996). Az infláció ugyanis szintén nagy probléma lehet, er sen polarizál, újra elosztja a jövedelmeket, mégpedig irreverzibilis módon. Ez óriási társadalmi feszültséget jelentett volna, hiszen, már így is elviselhetetlen különbségek halmozódtak fel a társadalom alsóbb és
83
SZ CS F.: AZ 1994-ES MEXIKÓI PÉNZÜGYI VÁLSÁG fels bb rétegei, decilisei között2 (SACHS-TORNELL-VELASCO, 1995). Választása tehát nem igazán volt a kormánynak, de nem is mert volna kockáztatni, s inkább megpróbálta a lehetetlent, fixen tartani az árfolyamot az árszínvonal védelmében. Az elemz k már el re látták, hogy elkerülhetetlen egy újabb, az 1982-eshez hasonló pénzügyi válság bekövetkezte, amelyet viszont elhalványított a NAFTA-hoz való csatlakozás el nyeibe vetett határtalan bizalom (EDWARDS, 1997). A gazdaság teljesítményét folyamatosan dicsérte a média, a gazdasági szakért k, és a nemzetközi pénzügyi intézmények, mint pl. a Világbank, vagy az IMF3. A Mexikóval szemben kialakult optimizmus eredménye egy jelent s eszközár-infláció lett, amely egy „mexikói csoda” meglétét sugallta (KRUGMAN, 1995). A csodálatos felszín alatt azonban súlyos problémák voltak. Igaz ugyan, hogy ezek nem voltak teljesen egyértelm ek, de a felszín alá nézve már bárki láthatta volna, hogy a gazdaság teljesen rosszul strukturált, és a makromutatók nem tükrözik a valós állapotokat. Egyértelm jel volt, hogy a reálárfolyam szignifikánsan felértékel dött, a megtakarítási hányad folyamatosan esett, a termelékenység növekedése folyamatosan alacsony maradt, s a térség országai közül Mexikónak volt a legalacsonyabb exportnövekedése. A reálbérek szintje alig érte el az 1980as értéket, miközben alacsonyabbak voltak a dél-amerikai országok átlagánál4 (SACHS-TORNELLVELASCO, 1995). MAKROMUTATÓK E mutatók aggregált jellegük miatt nem teljesen alkalmasak arra, hogy a rejtett strukturális problémákat egzakt módon megjelenítsék. Mexikó esetén több makromutatóra is jellemz , hogy épp a valós helyzettel ellentétes viszonyokat mutatnak. Az államadósság esetén az összes adósság GDP-hez mért aránya az 1988-as 74,4%-os szintr l 1994-re 50,4%-ra esett le, s 1992-ben már 36,6% is volt, amely jobb értéket mutatott még a jóval fejlettebb nyugat-európai országok átlagánál is (SACHS-TORNELL-VELASCO, 1995, 42. o.). Aggodalomra adott okot viszont az adósság összetétele, hiszen a teljes adósság több, mint 60%-a (1994ben már 72%-a) külföldi hitelekb l származott (KAMINSKY és REINHART, 1996). Ezek viszont lényegesen érzékenyebb források, mint a hazaiak, ami megnövelte a rendszerben a várakozások szerepét, a spekulációs folyamatok és az önbeteljesít várakozások valószín ségét. A peso árfolyama mintegy 15-20%-kal volt az egyensúlyi szintnél felértékeltebb, amit az okozott, hogy a mexikói árszínvonal évente nagyobb mértékben n tt, mint a külföldiek – els sorban az amerikai – (SACHS-TORNELL-VELASCO, 1995, 39.o. és BLECKER, 1996, 54.o.). 1988 és 1994 között Mexikó többször is módosította árfolyamrezsimjét, s a teljesen rögzített rendszert elmozdította az el re bejelentett leértékelések rendszere felé. Egy olyan csúszó leértékeléses árfolyamrendszer m ködött, melynek keretében az árfolyamot meghatározott paritás mellett az amerikai dollárhoz kötötték, s amelynek fels széle egy el re bejelentett mértékben minden nap emelkedett, engedve a pesonak némi – természetesen nem elegend – nominális leértékel dést. E politika el nye volt, hogy hozzájárult a rövid távú t kebeáramláshoz, és stabilan tartotta a peso/dollár árfolyamot, de a folyó fizetési mérleg – ezen belül is a kereskedelmi mérleg – romlásához vezetett, f leg, amikor a NAFTA-egyezmény által megsz ntek a kereskedelmi korlátok (SACHS-TORNELL-VELASCO, 1995).
2
1984-ben a társadalom legszegényebb 30%-a az összes megtermelt jövedelem 9%-ával rendelkezett, míg a leggazdagabb 10% a teljes jövedelem 32,8%-át tudhatta magáénak. Ez a két szám 1994-re 8%-ra és 28,4%-ra módosult (Sachs-Tornell-Velasco, 1995, 58. o.). 3 Egyes közgazdászok bírálják és felelssé teszik a Világbankot, mert a válság eltti idszakban nyilatkozataival maga is növelte a bizonytalanságot és csökkentette a szereplk tisztánlátását azzal, hogy egymással ellentmondásos elemzéseket tett közzé (Edwards, 1997). 4 Ráadásul majdnem minden pozitív irányú folyamat a fiskális expanziónak, és nem a reálgazdaság ersödésének volt köszönhet (Dornbusvh-Werner, 1994). 84
SZ CS F.: AZ 1994-ES MEXIKÓI PÉNZÜGYI VÁLSÁG Kiválóan tükrözi a fent említett folyamatokat a folyó fizetési mérleg egyenlege. E mérleg GDPhez viszonyított hiánya 1994-re mintegy 8%-ra n tt, amelynek oka egyrészt a túlértékelt valuta miatt felfutott hazai abszorpció, másrészt a megnövekv hitelexpanzió által generált árupiaci túlkereslet (GIL-DIAZ, 1998). A magánszektor növekv fogyasztása a megtakarítási ráta folyamatos csökkenését okozta, ami az állami szektorban megvalósult beruházások szintjének permanens növekedése mellett tovább er sítette a fizetési mérleg deficitjét (GIL-DIAZ, 1998 és BLECKER, 1996, 52. o.). Több közgazdász kifogásolta, hogy a pénzpiaci reformok nem megfelel ütemben – túl gyorsan – zajlottak. A t keszabályozás és a fizetési mérleg gyors liberalizációja túlzott mérték t kebeáramláshoz vezetett, melynek mértéke 1993-ban meghaladta a GDP 8%-át (NOY, 2004). A helyzetet súlyosbította, hogy a liberalizációval megsz nt a szabályozóhatóságok korábbi ereje, a monitoring-rendszerek szerepe5 (NOY, 2004). A szabályok hiányában a befektet k szabadon mozgathattak bármilyen nagyságú t két (EDWARDS – STEINER – LOSADA, 1996), s ennek jelent s részét rövid lejáratú eszközökbe áramoltatták. E t kemennyiség részben gyógyír is volt, mert fedezte a folyó mérleg hiányát. A problémát az jelentette, hogy e t ke f ként nem m köd t ke volt, hanem rövid lejáratú pénzügyi beruházás, amely bankbetétekbe, államkötvényekbe ment, olyanokba, amelyek hihetetlen sebességgel el tudják hagyni az országot, ha kezdetét veszi egy válság (EDWARDS – STEINER – LOSADA, 1996). Mindez a fix árfolyamrendszer és a t kepiac, valamint a t kebeáramlás szabályozatlansága mellett hihetetlen nyomást tudott kifejteni az árfolyamra.
A folyamatokban fontos szerepet játszottak a befektet k romló várakozásai, akik egyre nagyobb valószín séget tulajdonítottak a válság bekövetkeztének (GIL-DIAZ, 1998). Ezt több tényez is er sítette. Egyrészt folyamatosan növekedett annak valószín sége, hogy a kormányzat és a magánszféra egyes szerepl i nem lesznek képesek eleget tenni rövid lejáratú, f leg amerikai dollárban denominált kötelezettségeinek. Másrészt a kereskedelmi bankok gyorsan halmozódó rossz hitelállománya miatt megn tt a bankrendszer összeomlásának kockázata, s ezáltal megn tt az egész pénzügyi rendszer sebezhet sége, amit jól igazol a t zsde állandóan hektikus ingadozása (GIL-DIAZ, 1998 és KAMINSKY és REINHART, 1998). A VÁLSÁG OKA: INKONZISZTENS CÉLOK A bajok legfontosabb forrása az volt, hogy Mexikó nem talált semmilyen növekedési motort, amely képes lett volna úgy dinamizálni a gazdaságot, mint tette azt az importhelyettesít -iparosítás politikája az 1960-as években. Bels húzóer hiányában megpróbált a külföldi t kebeáramlásra és az exportszektor felfuttatására építeni, de a tkebeáramlás és a nemzetközi export nem lehettek a növekedés motorjai, mivel az árfolyam-politika és a hazai makro célkit zések nem voltak velük összeegyeztethet k. A hazai makrogazdasági cél az alacsony infláció volt, amelynek igazi gyökere az 1982es válság után megalkotott reálbércsökkentés során kialakuló, ez idáig megoldatlan jövedelemegyenl tlenségi konfliktus volt (BLECKER, 1996). Addig, amíg ezt a konfliktust nem oldják fel, addig egyáltalán nem lehetett az inflációhoz nyúlni. Az infláció alacsonyan tartása érdekében a peso árfolyamát túlértékelték, s nominális horgonyként használták az importált infláció elleni harcban. A túlértékelt árfolyam viszont az évek alatt folyamatosan rontotta az exportszektor versenyképességét, s mikor 1994-ben „kinyíltak a kapuk”, a mexikói vállalati szektor nemcsak hogy exportálni volt képtelen, de olyannyira legyengült, hogy a külföldi vállalatokkal még a hazai piacon sem tudta felvenni a versenyt, és pillanatok alatt jelent s része tönkrement (DORNBUSCH-GOLDFAJN-VALDES, 1995). A probléma forrása az volt, hogy a kormány a NAFTA esetén összekeverte az okot az okozattal. Azt várták ugyanis, hogy a kereskedelmi politika fogja felgyorsítani a gazdaságot, miközben a hazai makro- és monetáris politika épp ellentétes célok szerint m ködött, lehetetlenné téve, hogy az ország bármit is kihasználjon a szabadkereskedelmi egyezmény által elérhet el nyökb l.
5
Mindez csak 1993-ban okozott nagy problémát, amikor a gazdasági növekedés csökkenésével hirtelen felszökött a nemteljesít hitelek aránya, s amely aláásta a magánszektor – és ezáltal több kereskedelmi bank – fizetési pozícióját (Gil-Diaz, 1998). 85
SZ CS F.: AZ 1994-ES MEXIKÓI PÉNZÜGYI VÁLSÁG A KEZD
LÖKÉS
A gazdaságot megrázó els sokk 1994 elején következett be, amikor az ország egyik legszegényebb államában, a délen fekv Chiapas államban a zapatista lázadók fegyvert fogtak a nyomor és a kormányzat politikája ellen. Mindez, hét hónappal CARLOS SALINAS elnök mandátumának lejárta el tt komoly kétségeket támasztott az ország politikai stabilitásával kapcsolatban. A megemelkedett politikai bizonytalanság hatására február végén az árfolyam kilépett az intervenciós sávból. A lavina pedig nem állt meg, s még az el z nél is súlyosabb politikai sokk érte az országot, amikor 1994. március 23-án meggyilkolták LUIS DONALDO COLOSIOT, a kormányzó PRI párt elnökjelöltjét. Az halála már tényleg feler sítette a hitet a politikai válság létezésében, és egy pénzügyi válság esetleges kirobbanásában. A pénzpiaci szerepl k körében általánossá vált a pánik, minek következtében csökkenteni kezdték mexikói befektetéseik nagyságát. A jegybank er sen interveniált, s ennek keretében mintegy 10 milliárd dollár érték tartalékot áldozott fel (WHITT, 1996). A kormány adósságát ekkoriban az ún. cetes-államkötvények testesítették meg6, melyek 4 hetes kamatlába a februári 9,5%-ról árpilis végére 16,5%-ra emelkedett (WHITT, 1996). A kormány ekkor, hogy tartalékai ne merüljenek ki, az amúgy már teljesen irreális árfolyamot engedte egy kicsit leértékel dni (8%-kal), így az elérte a sáv legfels szélét. A gyengülés folyamatos volt, s március közepére az árfolyam kilépett a sávból, amely az árfolyamrendszer összeomlásával fenyegetett. Hogy ezt megel zzék, március 24-én a FED egy 6 Mrd USD hitelcsomagot bocsátott Mexikó rendelkezésére. A kormánynak ebben a szorult helyzetben három reális lehet sége volt. Els lehet ségként elengedhette volna a valuta fix árfolyamát, ami nyilvánvalóan hirtelen és óriási mérték leértékeléssel jár. Tudjuk, hosszú távon ez lett volna az igazi megoldás, de sajnos egyik vezet sem merte meghozni ezt a döntést. A második, hogy a pesot kormányzatilag meghatározott mértékben leértékelik, ami csak rövid távon lehet jó megoldás, viszont ugyanannyira fájdalmas és politikailag végzetes, mint az el z , az eredménye pedig csak töredéke annak. S harmadikként az, hogy tovább védi az árfolyamot, pl. kamatemeléssel, ami hosszabb távon talán a legrosszabb döntés, mivel ilyen helyzetben biztos a kudarc. Végül a második utat választották. Ekkor már tudták, hogy a jelenlegi folyamatok fenntarthatatlanok, de a pártra olyan fokú nyomás nehezedett párton belüli és ellenzéki oldalról egyaránt, amely miatt a reformlépések e jelent sen felhígított változatát is csak hangos csatározások árán tudták elfogadtatni. A második módszer keretében tehát 1994 december 20-án a kormány bejelentette a peso leértékelését. Ez technikailag azt jelentette, hogy az intervenciós sáv fels részét föntebb tolták, s az így folyamatosan leértékel dött. December 22-ére a tartalékok 6 Mrd dollárra apadtak, s ez már annyira alacsony szint volt, amely mellett képtelenség az árfolyamot kell biztonsággal fenntartani, így a központi bank bejelentette, elengedi az árfolyamot, kilép a fix árfolyamrendszerb l, s a hagyja, hogy a peso árfolyamát a pénzpiaci mechanizmusok határozzák meg. Természetesen az azonnal gyors esésnek indult, felkorbácsolva az addig is feszült hangulatot a pénzpiacokon. A kormány, hogy elejét vegye az újabb zavargásoknak, bejelentette, sikerült egy 7 Mrd dolláros hitelmegállapodást kötni az amerikai
A válság eltt a mexikói államadósság legnagyobb része rövid lejáratú, pesoban denominált értékpapírokban (cetes) volt. 1994 márciusában Colosio meggyilkolása után a kormány már kizárólag rövid lejáratú, dollárban denominált kötvényeket értékesített. Ez volt a tesobonos, amely rendkívül kedveltté vált a befektetk körében, mivel azok védelmet kaptak a hazai valuta leértékeldésével szemben. Néhány hónappal késbb a kormány adósságállományának jelents részét átkonvertálta tesobonos-szá, hogy a befektetkben ersítse a bizalmukat, amely viszont minden próbálkozás ellenére folyamatosan csökkent. 1994 novemberére a cetes aránya az államadósság kb. 20%-át, míg a tesobonos a 70%-át adta Az átváltás rövid távon jó üzletnek bizonyult, hisz jelentsen csökkent vele az államadósság kamatfizetési terhe, a dollárban denominált kötvényekre ugyanis nem kellett akkora kockázati prémiumot fizetni. A tesobonos kamatköltsége 6-8 százalékponttal is alacsonyabb volt, mint a cetesé. Óriási implicit hátránya az átváltásnak, hogy megjelent egy potenciális költség, melynek lényege, hogy a kormány ellenérdekeltté vált a hazai valuta leértékelésében, hiszen azzal reálértékben automatikusan veszteséget szenved el (Whitt, 1996). 6
86
SZ CS F.: AZ 1994-ES MEXIKÓI PÉNZÜGYI VÁLSÁG és a kanadai kormánnyal, de a helyzeten már ez sem javított7. A peso árfolyama december 27-ére 5,7 peso/dollárra gyengült, mely mintegy 40%-os leértékelést jelentett az egy hónappal korábbi szinthez képest. MIT TANULHATUNK? A mexikói válság komoly meglepetést keltett az egész világon, hiszen nem igazán lehetett rá számítani. A fundamentumok nem voltak kritikusak, az államadósság és a kamatfizetési kötelezettség GDP-hez mért aránya sem volt rosszabb, mint bármely más fejl d ország esetén, ráadásul ott volt egy jelent s nagyságú külföldi t kebeáramlás, amely 1994-ben megtorpant ugyan, de nagysága összesen még így is közel 100 Mrd dollárnyi volt. Mivel ennek jelent s része spekulatív volt, megn tt a pénzügyi rendszer sebezhet sége, f leg ha figyelembe vesszük, hogy a jegybank valutatartaléka 25 Mrd dollárnál soha nem volt magasabb. A kormány hosszú lejáratú fizetési kötelezettségeit rövid lejáratú kötvényekkel (cetes és tesobonos) finanszírozta, amelyet f leg spekulánsok vásároltak, így, amikor megrendült a befektet i bizalom az országgal szemben, a kormány rövid távú kötelezettségeit csak egyre magasabb kamatfelárral kibocsátott kötvényekkel tudta finanszírozni. A spekulánsok úgy gondolták, hogy már a rövid távon likvid eszközök léte is bizonytalan, és megindították a támadást. A bizalomvesztést pedig maga a kormány és a jegybank is táplálta azzal, hogy nem tette nyilvánossá saját preferenciáit és védekezési képességét az árfolyammal kapcsolatban (DELONG, 2000). IRODALOMJEGYZÉK BLECKER A. R. (1996): NAFTA, The Peso Crises, And The Contradictions of the Mexican Economic Growth Strtegy. Center For Economic Analysis. Working Paper Series 1. Working Paper No. 3. CALVO, A. G., COOPER, N. R. (1996): Financial Crises in Emerging Markets: The Lessons From 1995. Comments and Discussion, Brooking Paper on Economic Activity, Vol. 1996., 1. sz., 199-215.o. DELONG, J. B. (2000): What Have We Learned from the International Financial Crises of the 1990s?, http://www.j-bradford-delong.net/TotW/learned.html DORNBUSCH, R., ALEJANDRO, W. (1994): „Mexico: Stabilization, Reform and No Growth”, Brooking Paper on Economic Activity, No. 1., 253-315.o. DORNBUSCH, R., GOLDFAJN, I., VALDES, O. R. (1995): Currency Crises And Collapses., Brooking Papers on Economic Activity. 2. sz. 219-270. o. EDWARDS, S., STEINER, R., LOSADA, F. (1996): Capital Flows, the Real Exchange Rate and the Mexican Crises. EDWARDS, S. (1997): Crisis and Reform in Latin America: From Despair to Hope, Oxford University Press, New York. EDWARDS, S. (1997): The Mexican Peso Crisis: How Much Did We Know It?, NBER Working Paper, No. 6334. GIL-DIAZ, F. (1998): The Origin of Mexico’s 1994 Financial Crises, Cato Journal… KAMINSKY, G. L., REINHART, C. M. (1996): The Twin Crises: The Causes of Banking and Balance-ofPayments Problems, International Financial Discussion Papers, No.544., Washington D.C. KAMINSKY, G. L., REINHART, C. M. (1998): Financial Crises in Asia and Latin America: Then and Now, The American Economic Review, Vol. 88., 2.sz. 444-448. o. KRUGMAN, P. (1995): „Dutch Tulips and Emerging Markets”, Foreign Affairs, Vol. 74., 28-44. o. NORRIS, C. C. et al. (1999): North American Economic Integration: Theory and Practice. Eduard Edgar Publishing. NOY, I. (2004): Financial liberalization, prudential supervision, and the onset of banking crises, Emerging Markets Review, Vol. 5., 3. sz., 341-359. o. SACHS, J., TORNELL, A., VELASCO, A. (1995): The Collapse Or The Mexican Peso: What Have We Learned? National Bureau Of Economic Research. Working Paper. No. 5142. WHITT, A. J. (1996): The Mexican Peso Crisis. Federal Reserve Bank of Atlanta. 1996. jan.-febr. 7
Az amerikai kormány és az IMF összesen 52 Mrd dollárnyi segélyt szavazott meg Mexikónak, míg az IMF 17 Mrd dollárnyi „stand by” hitelt hagyott jóvá hogy helyreállíthassa a gazdaságba vetett bizalmat. 87
