TAK[CS PÉTER [LLAMELMÉLET A XIX. SZ[ZADBAN *

1. évf. 1. sz{m: 2011/ 1. Feltöltve: 2011.augusztus 27.

TAK[CS PÉTER [LLAMELMÉLET A XIX. SZ[ZADBAN 1789 – 1914* A NÉMET [LLAMTUDOM[NY A „hosszú XIX. sz{zad” (1789-1914) folyam{n német területen az {llamtudom{nyok művelői közül többen a kor{bbi eredmények enciklopédikus jellegű összefoglal{s{ra törekedtek, m{sok az {llamra vonatkozó ismeretek meghat{rozott tartalmi vagy módszertani szempontok alapj{n való újragondol{s{t és tov{bbfejlesztését tűzték ki célul; alkalmasint a sz{zadra jellemző eszme{ramlatok {llamtani következményeinek megfogalmaz{s{val együtt. E korban tov{bb{ megteremtődtek e tudom{ny művelésének intézményi feltételei, és némileg megv{ltoztak az {llamtan mint tudom{ny célj{ról és jellegéről alkotott elgondol{sok. ÖSSZEGZÉSEK ÉS ALKOTÓIK  Az {llamra vonatkozó ismeretek összefoglal{s{ra az imm{r évsz{zadok óta halmozódó ismeretanyag rendszerezési igénye mellett és a XVIII. sz{zadban fokozódó specializ{ció ellenhat{saként, mint említettem, egy ún. egyetemes – s ebben az értelemben {ltal{nos – szemlélet erősödése ok{n került sor. Az első nagy {llamtudom{nyi enciklopédia a Karl von Rotteck és Karl Theodor Welcker {ltal össze{llított, illetőleg írt Staatslexikon [Államlexikon; régi magyar fordít{sban: Államszót{r+ volt, mely 1834 és 1849 között jelent meg 19 kötetben. E lexikon – szerzőinek az egyéb területeken (péld{ul a népszerű folyóirat-kiad{sban) kifejtett tevékenysége mellett – annak köszönhette befoly{s{t, hogy a kor{bbi tanok összefoglal{s{n túl sz{mos újdons{got is tartalmazott. Ilyen volt péld{ul a jog{llamis{g eszméjének megfogalmaz{sa.

*

Részlet a szerző Államtan. Az {llam {ltal{nos elmélete címen készülő könyvéből. E részlet Az {llamelmélet kezdetei Európ{ban és a magyar {llamelméleti hagyom{ny 1500 – 1789 címen közzétett ír{s folytat{sa. A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem tan{ra.

PRO PUBLICO BONO ONLINE

A liber{lis hangvételű Staatslexikonnal szemben a porosz hivatalnok, politikus és újs{g-főszerkesztő, Hermann Wagener egy kifejezetten konzervatív lexikont {llíttatott össze és adott ki. Ez az ink{bb „t{rsas{gi”, semmint tudom{nyos célú mű 1859 és 1867 között jelent meg 23 kötetben, Staats- und Gesellschaftslexikon [Állami és t{rsadalmi enciklopédia+ címen. Egy harmadik nagy enciklopédia, a Johann Caspar Bluntschli és Karl Brater {ltal össze{llított Deutsches Staatswörterbuch [Német {llamszót{r] volt, melynek 11 kötete 1857 és 1870 között (rövidítve: 1870 és 1875 között) jelent meg. Ez liber{lkonzervatív alapon foglalta össze az addig felhalmozott tud{st, teret szentelve Bluntschli saj{t {llamelméletének is. E lexikonokat m{sok, ugyancsak nagy összegzéseket jelentő elmélet- és eszmetörténeti elemzésekkel egészítették ki. Így péld{ul Robert von Mohl, aki az {llamtudom{ny történetét és hatalmas irodalm{t tekintette {t először a Geschichte und Literatur der Staatswissenschaften *Az {llamtudom{nyok története és irodalma, 1855-1858], majd az Enzyklopädie der Staatswissenschaften [Az {llamtudom{nyok encyklopädi{ja, 1859, 21872; magyarul: 1866, 21871+ című munk{iban. Elmélettörténeti vonatkoz{sban kiemelkedett Otto von Gierke munk{ss{ga is, aki a középkori és kora-újkori gondolkod{s sz{mos elemét elevenítette fel és épített be saj{t elméletébe. Rotteck a történelem, az {llamtudom{nyok és az észjog professzora volt Freiburgban. Fő műve a négy kötetes Lehrbuch des Vernuftrechts und Staatswissenschaften *Az észjog és az {llamtudom{ny tankönyve, 1829-35]. Ebben – a történeti jogi iskola és pozitivizmus térnyerésének idején – a természetjogi hagyom{ny kanti v{ltozata, az ész fogalm{ból levezetett helyes jog mellett tette le voks{t. Az {llam kérdéseit a korabeli liberalizmus keretei között elemezte: a hatalmi {gak megoszt{s{nak, az egyén elsőségének és a szabads{gjogok elismerésének a jelentőségét hangsúlyozva. Nem volt tőle idegen, hogy szerepet v{llaljon a gyakorlati politik{ban, ahol l{ngoszlopként kív{nta megvil{gítani m{sok útj{t. Szabadelvűsége miatt sok h{tr{ny érte: elmozdított{k egyetemi tan{ri {ll{s{ból, megsemmisítették polg{rmesterré történt megv{laszt{s{t és korl{tozt{k az {ltala alapított lapok terjesztését is. Később – hogy mondhassuk: „h{t ilyen az ember!” – szülőv{ros{ban szobrot emeltek neki. Welcker ugyancsak a német liberalizmus képviselője volt, s emiatt őt is sok h{tr{ny érte: nézetei miatt többször felfüggesztették heidelbergi egyetemi {ll{s{ból. Fő műve a Die letze Gründe von Rechte, Staat und Strafe *A jog, az {llam és a büntetés végső alapjai, 1813+ című kötet, amelyben először kapcsolta össze az {llam és a jog fogalm{t, megalkotva így a Rechtsstaat *jog{llam+ szót. A jog{llam szerinte olyan {llam, amely – a despotizmussal ellentétben – biztosítja a szabads{gjogokat. Welcker egyébként személyes kapcsolatban {llt Eötvös Józseffel, 1856-ban j{rt Budapesten is, hogy szerzőket toborozzon az Államlexikon m{sodik kiad{s{hoz. Itteni programj{ról, egyebek mellett az őt megfigyelő titkosrendőrség feljegyzéseiből tudunk (amivel t{volról sem akarn{m azt mondani, hogy a rendőrség e form{j{nak a tudom{nytörténet szempontj{ból pozitív szerepe volt). A sv{jci Bluntschli a zürichi, a müncheni, majd a heidelbergi egyetemen közjogot, német mag{njogot és {llamtudom{nyokat adott elő. A német jog{szgyűlés elnöke volt, s része volt a genti Institut de droit International életre hív{s{ban. Két kollég{j{val (L. Arndt-tal és J. Pölz-cel) együtt jogtudom{nyi és törvényhoz{si t{rgyú folyóiratot alapított Kritische

2


Überschau für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft (1853) címmel. A Lehre vom modernen Staat *A modern {llam elmélete, 1875+ című munk{j{nnak első kötete {ltal{nos {llamtan{t, m{sodik kötete {llamjogi nézeteit tartalmazta, harmadik kötete pedig a politik{ról mint tudom{nyról szólt. Mint megfontolt konzervatív, az organikus {llamszemlélet, a nemzet{llam és az {llamszuverenit{s híve volt, de elfogadta a szabadelvűek sz{mos szempontj{t is. A Geschichte des allgemeinen Staatsrechts und Politik *Az {ltal{nos {llamjog és politika története, 1864+ és a Das moderne Völkerrecht der civilisirten Staaten als Rechtsbuch dargestellt [A civiliz{lt {llamok modern nemzetközi joga jogkönyvként bemutatva, 31878+ című munk{i magyarul is megjelentek. M{s ír{saiban részletesen t{rgyalta a sv{jci közjog történetét. A nagy történeti műveltséggel bíró porosz Otto von Gierke Breslauban *Wrocławban; régi magyar nevén: Boroszlóban+, Heidelbergben, majd Berlinben tanított. Érdeklődésének középpontj{ban a jogtörténet {llt, s a jogfejlődésben mindenütt a „germ{n” elemeket kereste. Fő művében – a h{rom kötetes Das Deutsche Genossenschaftsrechtben (1868–1881) – a t{rsul{s német jogi form{it és azok történetét dolgozta fel. A fiktív jogi személy konstrukciój{val szemben a t{rsul{sokat valós{gos személynek tekintette, s úgy vélte, hogy a modern jognak ahhoz hasonlóan kellene kezelnie a gazdas{gi t{rsas{gokat, a szakszervezeteket és egyh{zakat, ahogyan a középkori jog szab{lyozta a céheket és az önmagukat megszervező v{rosi közösségeket. Egyebek mellett ezen az alapon bír{lta az 1900-ban hat{lyba lépett német polg{ri törvénykönyvet, a BGB-t is.

A XIX. sz{zad egyik legeredetibb és legdinamikusabb gondolkodója Robert von Mohl volt. Nemcsak kiterjedt életműve ok{n érdemes emlékezni r{, hanem azért is, mert t{vol {llt tőle a tudom{nyoss{ggal a kívül{llók szemében gyakran együtt j{ró unalom: mindent és mindenkit értékelt, dicsért vagy bír{lt, s nagy hangsúlyt fektetett az érvelésekre. T{vol {llt tőle egyébként a túlzott pedantéria is, s ez azért volt így, mert nagyon sokat nyilatkozott, írt, s „mindenütt ott volt”: ha lett volna tömegmédia, bizony{ra afféle média-professzorként v{lt volna ismertté, mint néh{ny kort{rsunk, akik ink{bb interjút adnak és műsort vezetnek (beszélnek és fecserésznek), semmint írnak vagy medit{lnak. Mohl {ltal{ban úgy vélte, hogy az {llam tudom{ny{nak jellegében is különböznie kell a természettudom{nytól, s szerinte az {llamtant a „t{rsadalom tudom{ny{val” kell kiegészíteni. Német egyetemi körökben ő volt az első, aki felvetette „a t{rsadalmi kérdést”, ti. a munk{soszt{ly helyzetének tarthatatlans{g{t. Részt vett a tübingeni egyetem reformj{ban (1830), s elérte, hogy – miközben az {llami hivatalnoknak készülők egy egyszerűbb, külön vizsg{t tehettek – az egyetemi képzés tov{bbra is doktor{tussal végződjön. Miut{n nyíltan bír{lta a würtembergi hatós{gokat, 20 évi munka ut{n, 1845-ben, elveszítette tan{ri {ll{s{t. Két év múlt{n azonban Heidelbergben professzúr{t kapott. Később tagja lett a würtembergi parlamentnek, a frankfurti alkotm{nyozó gyűlésnek, majd 1871-ben a Reichstagnak is. A Die Polizei-Wissenschaft nach den Grundsätzen des Rechtsstaats *Rendészeti tudom{ny a jog{llam alapelvei szerint, 1832+ című munk{j{ban az elsők egyikeként elemezte a jog{llamot, amit az arisztokratikus, ún. rendészeti {llam ellentétének tekintett. ENCIKLOPÉDI[K ÉS KÉZIKÖNYVEK  A fenti szerzők és művek persze csak a jéghegy csúcs{t jelentik. Az enciklopédia (melynek előzetes mint{ja nyilv{nvalóan a nagy

3


francia enciklopédia volt), ennek az {llamtudom{nyokra alkalmazott form{ja, az „{llamszót{r”, valamint a kézikönyv a kor legnépszerűbb műfajai lettek. A XIX. sz{zad derek{n ezekből m{r olyan sok létezett, hogy anyagukat {ttekinteni is nehéz, elemzésükről nem is beszélve. Ebben az időben egy jobb könyvt{rban – hogy csak néh{ny péld{t idézzek – megtal{lható volt Karl Gottlob Rößig Entwurf einer Encyklopaedie und Methodologie der Staatswissenschaftja *Az {llamtudom{ny enciklopédi{j{nak és módszertan{nak v{zlata, 1797+, Alexander Lips Die Staatswissenschaftslehre oder Encyklopaedie und Methodologie der Staatswissenschaftenja *Államtudom{ny-tan, vagyis az {llamtudom{nyok módszere és enciklopédi{ja, 1813], Ludwig Heinrich von Jacob Einleitung in das Studium der Staatswissenschaftenje *Bevezetés az {llamtudom{nyokba, 1819], A. von Kronburg Encyklopaedie und Methodologie der praktischen Staatslehreje *A gyakorlati {llamtan enciklopédi{ja és módszere, 1821], Karl Heinrich Ludwig Pölitz Grundriss für encyklopaedische Vorträge über die gesammten Staatswissenschaftenje *Enciklopédikus előad{sok v{zlata az össz{llamtudom{nyokról, 1825+, Friedrich Bülau Encyklopaedie der Staatswissenschaftenje *Az {llamtudom{nyok enciklopédi{ja, 1832+, valamint Friedrich Jacob Schmitthenner Zwölf Bücher vom Staate, oder systematische Encyklopaedie der Staatswissenschaftenja *Tizenkét könyv az {llamról, vagyis az {llamtudom{nyok rendszeres enciklopédi{ja, 1839-1843/45+, melynek végül is csak első és a harmadik kötete jelent meg. Egy ilyen könyvt{rban – tov{bb{ – b{rki felüthette az olyan kézikönyveket is, mint Christian Daniel Voß Handbuch der allgemeinen Staatswissenschaftenje *Az {ltal{nos {llamtudom{nyok kézikönyve, 4 kötet, 1796-1802), Johann Friedriech Gottfried Eiselen Handbuch des Systems der Staatswissenschaftenje *Az {llamtudom{nyok rendszerének kézikönyve, 1821), Strune Grundzüge der Staatswissenschaftja *Az {llamtudom{ny alapvonalai, 4 kötet, 1847-48], Friedrich H. Ungewitter Populäre Staatswissenschaft oder staatswissenschaftliches Handbuchja *Népszerű {llamtudom{ny, vagyis {llamtudom{nyi kézikönyv+ (1845) vagy Anton Baumstark „Hermann vom Busche” {lnéven közzétett Populäres Staatslexiconja *Népszerű {llamlexikon, 1852+. Ezek mellett a francia műveltségűek sz{m{ra rendelkezésre {llt G. de Réal La Science du Gouvernementja [A korm{nyz{s tudom{nya, 1-8 rész, 4 kötetben, 1751-1764+, amit az érdeklődő Die Staatskunst *Államismeret, 1761-1767+ címen németül is olvashatott, miközben az, aki angolul tudott, a Political Dictionary, forming a work of universal reference, both constitutional and legalből *Politikai szót{r, alkotm{nyos és jogi egyetemes kézikönyv gyan{nt, 2 kötet, 18451846) juthatott különböző inform{ciókhoz. Lehet, hogy az elektronikus inform{ciós eszközök tömegtermelése a XX. sz{zad végén kezdődött, az „inform{ciós forradalom” azonban aligha. Az fenti és az azokhoz hasonló művekben sok szerző persze még keverte egyfelől az elméleti, m{sfelől a hivatalnokoknak szóló gyakorlati ismereteket. Ezért azt{n amikor az {llamtudom{ny történetének {ttekintése ut{n Robert von Mohl megírta a maga {llamtan{t (Az {llamtudom{nyok eciklopédi{ja [Enzyklopädie der Staatswissenschaften, 1859, 21872; magyarul: 1866, 21871), akkor Pölitz Die Staatswissenschaften im Lichte unserer Zeit *Államtudom{nyok – korunkban, 1823-24, 1827-28+ című, négy kötetes, kétszer is kinyomtatott művéhez a következő komment{rt fűzte: „Terjedelmére nézve elég teljes, de nem oda tartozó tanszakok belevon{s{val s egyebek hib{s feloszt{s{val *van megírva+, bő irodalom; tartalm{ra nézve *azonban+ vizenyős, szellem nélküli irat”. Pölitz egyébként Lipcsében tanított, fő kutat{si területe az európai {llamok története és az összehasonlító

4


alkotm{nytan volt. Az egyetemi matrikul{k szerint p{ly{ja sor{n mintegy 6.300 hallgató l{togatta az ór{it. Emellett 184 könyvet írt. Ez nem kevés, s így nem csoda, ha nem mindegyik volt tele eleven szelemmel, vagy egyik-m{sik „vizenyősre” sikeredett. Könnyen elképzelhető, hogy ehhez képest milyenek lehettek az {llami szolg{latba lépők sz{m{ra készített, különböző (ma így mondan{nk) „képzési központok” felkérésére kézült tucatír{sok, mint péld{ul K. H. Hagen Von der Staatslehre und von der Vorbereitung zum Staatsdienste *Az {llamtanról és az {llami szolg{latra való előkészületről, 1839] című kézikönyve. Az igazs{ghoz persze az is hozz{ tartozik, hogy e korszak sz{mos elméleti célú ír{sa – így péld{ul péld{ul D. G. Eckenthal h{rom kötetes Allgemeine Staatslehreje *Által{nos {llamtan, 1833-1835+ vagy Karl Salomo Zachariä Vierzig Bücher vom Staateja [Negyven könyv az {llamról, 4 kötetben: 1820-1832, illetőleg {tdolgozva 7 kötetben: 1839-1843] – kifejezetten enciklopédikus ismereteket is közölt. Hazai szakirodalmunkban Pauler Tivadar kísérletezett e műfajjal, jóval szerényebb terjedelmi keretek között, de t{volról sem sikertelenül: A jog- és {llamtudom{nyok enciklopédi{ja (1862, 21871) című – {m az enciklopédi{khoz képest meglehetősen rövid – művét néh{ny kérdésben még ma is érdemes fellapozni.

MÓDSZERTANI ÚTKERESÉS  Az {llamtudom{nyok módszertani megújít{s{ra ir{nyuló törekvéseknek ugyancsak több form{ja volt. Egyesek a születőfélben lévő szociológiai, m{sok a filozófiai, ismét m{sok a történeti módszert tekintették üdvözítőnek. Voltak olyanok is, akik jogi módszert (a normatív elemzést) részesítették előnyben, s akik gazdas{gi szempontból tartott{k elemezhetőnek az {llamot. Ezek eltérő sikerrel j{rtak, és igen különböző hat{st gyakoroltak az {llamtan későbbi fejlődésére. FILOZÓFIA, SZOCIOLÓGIA, TÖRTÉNELEM  A filozófiai módszer alapj{n való egységesítés péld{ul eleve nem sikerülhetett, hiszen a korszak két nagy filozófiai rendszere – a hegelianizmus és a kantianizmus – nem volt egym{ssal összeegyeztethető. Az {llamnak Hegel szerint egy közösség tartalmi értelemben vett céljait kell előmozdítani, míg Kant szerint az egyén jogait és autonómi{j{t kell biztosítania. Az előbbi a dialektik{t alkalmazta az {llamra is, az utóbbi a kategori{lis elemzést részesítette előnyben. A hegeli{nus felfog{sban az {llam történeti fejlődés eredményeként jelent meg, és ennek fényében vizsg{lható etikai tartalma is, a kanti{nusban pedig (az etikai tartalomtól elv{lasztott) jogi vonatkoz{sban volt l{tható. Ezt a kettősséget a XIX. sz{zadban született új filozófia, a marxizmus sem tudta meghaladni, hiszen hamar kiderült, hogy fő{rama – péld{ul Karl Marx marxizmusa – hegeli{nus, míg egyéb ir{nyzatai – péld{ul az ún. ausztro-marxizmus – kanti{nus ösztönzéseket követett. Sikeresebbnek ígérkezett a szociológiai módszer, mert az kiindulópontként csup{n annak feltételezését követelte meg, hogy az {llam a t{rsadalom része, mely saj{tos törvények szerint működik. Miként a szociológi{nak, úgy az {llam tudom{ny{nak is e törvények meg{llapít{sa a feladata – {llított{k sokan. Ezt az {ll{spont m{r Karl Ludwig von Hallernél megjelent, részletesebben azonban Robert von Mohl és Lorenz von Stein fejtette ki. B{r Stein elmélete egy {llamszociológia kezdeti form{j{nak tekinthető, annak igazi képviselői – péld{ul Franz Oppenheimer és Max Weber – később léptek fel, s valój{ban a XX. sz{zadhoz tartoznak.

5


Egy harmadik – részben módszertani, részben „tartalmi” – lehetőséget az {llam történeti kontextusba {llít{sa jelentett. Ezzel Heinrich Karl Ludolf von Sybel kísérletezett, aki a historizmus – az emberi intézmények múlthoz és tradíciókhoz kötöttségét hangsúlyozó, s így a történelem meghat{rozott cél(ok) ir{ny{ba való halad{s{t megkérdőjelező iskola – megalapítój{nak tekintett Leopold von Ranke tanítv{nya volt. A történeti és az {llami öszszekapcsol{s{nak legnagyobb hat{sú, b{r taralmilag eklektikus elméletét Heinrich G. von Treitschke fejtette ki. Treitschke – aki Lipcsében, Kielben, Heidelbergben, végül Berlinben tanított – eleinte liber{lis nézeteket vallott, később azonban nacionalist{v{, sőt soviniszt{v{ v{lt, elfogadva péld{ul a szoci{ldarwinizmus „fajok” közötti kiv{lasztód{ssal kapcsolatos tanait és az antiszemitizmust is. Idős kor{ban, amikor is konzervatív lett, a német gyarmati terjeszkedés apologét{ja és így a brit birodalom kritikusa volt. T{rgyunkhoz tartozó egyetemi előad{sait – a német szellemi és politikai életre nagy hat{st gyakorló életműve kiegészítéseként – hal{la ut{n adt{k ki *Politik, 1897-98]. Ezek alapgondolata az volt, hogy az {llam és a t{rsadalom az{ltal integr{lódik, hogy a nép szelleme időről-időre az {llamban manifeszt{lódik. GAZDAS[GTAN  A XIX. sz{zadi tudom{nyoss{g leghat{rozottabb tendenci{ja az {llam egyik – sőt, a modern t{rsadalmakban az egyik legfontosabb – feltételét jelentő gazdas{g folyamatait {llította a vizsg{lód{s középpontj{ba. Az {llam és a gazdas{g viszony{nak első, m{r nem az {llamgazdas{gtan körébe tartozó alkalmi elemzését Hugo Eisenhart nyújtotta a Philosophie des Staats, oder Allgemeine Sozialtheorie *Államfilozófia vagy {ltal{nos t{rsadalomelmélet, 1843+ című munk{j{ban, melynek m{sodik kötete Positives System der Volkswirthschaft, oder Oekonomische Socialtheorie *A népgazdas{g pozitív rendszere avagy gazdas{gi t{rsadalomelmélet, 1844+ címen jelent meg. Az {llam t{rsadalomelméletét és politikai összefüggéseit a gazdas{gi viszonyokra vezette vissza Karl Marx is. Marx a gazdas{gnak kitüntetett szerepet tulajdonított a t{rsadalom egészét illetően. A politikai gazdas{gtan bír{lat{hoz [Zur Kritik der politischen Ökonomie, 1858+ című munk{j{ban – visszautalva a hegeli jogfilozófia kritik{j{t nyújtó kor{bbi ír{s{ra – így fogalmazott: „
A gazdas{g és az {llam kapcsolat{nak rendszeres vizsg{lat{t a Verein für Sozialpolitik *Szoci{lpolitikai Egyesület, 1873-1936, újraalapítva: 1948 (1956-tól Gesellschaft für Wirtschafts- und Sozialwissenschaften)+ tagjai {llított{k elemzéseik középpontj{ba. A Verein az ún. katedra-szocialist{k, vagyis az egyetemeken oktató akadémikus szocialist{k fellegv{ra volt, akiknek tanítv{nyai közül Bismarck néh{ny tan{csadója is kikerült. Ők dolgozt{k ki a szoci{lpolitika első elméleti rendszereit is, s alapozt{k meg a jóléti {llam kezdeti form{j{t. E körbe tartozott a Verein egyik alapítója és első elnöke, Gustav von Schmoller, aki az – akkori „ausztriai gazdas{gtani iskol{val” szemben{lló – „ifjú német közgazd{szok” ún. történeti iskol{j{nak fő képviselője volt. Szellemi befoly{s{t a Nagy Frigyes gazdas{gpolitik{j{ról és a merkantilizmusról írott munk{ja mellett elsősorban könyv- és folyóiratkiad{ssal alapozta meg. Ő volt péld{ul a Staats- und sozialwissenschaftliche Forschungen

6


[1878-1903+ című híres könyvsorozat, a Berlini Tudom{nyos Akadémia {ltal kiadott Acta Borussia, valamint a (kort{rsak {ltal csak Schmoller-évkönyvként ismert) Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung, und Volkswirthschaft im deutschen Reich [megj.: 1865-től+ című évkönyv szerkesztője. Az alapítók közé tartozott a néh{ny szempontból rossz emlékezetű vezető német közgazd{sz és politikus, Adolph Wagner is, aki a Lorenz von Steinnel való szakmai nézetkülönbsége miatt nem kapott professzúr{t Bécsben, így „kényszerűségből” az akkori vil{g legrangosabb intézményei közé sz{mító berlini egyetemen tanított. Róla egyébként egy közgazdas{gi törvényt is elneveztek. Az ún. Wagner-törvény szerint az ipari fejlődéssel szükségképpen együttj{r az {llami közkiad{sok nemzeti összterméken belüli részesedésének növekedése. Ugyancsak a Verein alapítója volt a részben olasz, részben német közgazd{sz és t{rsadalmi reformer, Lujo Brentano. A baloldali radik{lis Brentano – miut{n élete sor{n öt egyetemen (Wrocław *Breslau+, Strasbourg, Bécs, Lipcse, München) működött professzorként – a katedr{ról lelépve és a történelmi pillanat hevében a pisztolyt{sk{t is hajlandó volt oldal{ra csatolni: a polg{ri forradalom ut{n rövid ideig (1918) „népi komissz{r” volt egy ún. tan{cs-korm{nyban. Ő ezen a módon péld{zta azt, amit a XVIII. sz{zadi ír konzervatív gondolkodó, Edmund Burke a „felfegyverzett gondolatról” megfogalmazott.

A JOGI MÓDSZER  Az {llamtudom{nnyal kapcslatba hozott módszerek, szemléletmódok és gondolati ir{nyok közül a jogi módszer tűnt legink{bb ígéretesebbnek. Ez ugyanis – tekintettel arra is, hogy a XIX. sz{zad m{sodik felében a jogi gondolkod{s legbefoly{sosabb {ramlata az ún. jogi pozitivizmus volt – az {llamban azokat a form{kat l{tta meg, amelyek az intézmények szab{lyoz{sa révén {llandós{got és bizonyos fokú kisz{míthatós{got kölcsönöztek mindennapi működésének. E szemlélet lehetővé tette a létező német {llam viszonyainak közjogi viszonyokként való leír{s{t; képviselőinek törekvése szerint (s persze: a lehetőségekhez képest) politikamentes form{kban. Az {llamtudom{ny terén ezt az ir{nyt képviselte az erlangeni, tübingeni és lipcsei egyetemen tanító, majd „sz{sz {llamminiszterként” szolg{ló Carl Friedrich Gerber, a heidelbergi, königsbergi és straßbourgi professzor, később parlamenti képviselő Paul Laband, a berlini egyetemen tanító Conrad Bornhak, a német közigazgat{s-tudom{ny egyik megalapozója, a straßbourgi és lipcsei professzor, Otto Mayer, valamint a berlini, majd heidelbergi professzors{ga ut{n a weimari alkotm{ny egyik „szellemi atyj{nak” tekintett Hugo Preuß. A jogot –, b{r nem feltétlenül a pozitív jogot – emelték az {llammal kapcsolatos érdeklődés középpontj{ba azok a gondolkodók is, akik a jog{llamis{g [Rechtsstaatlichkeit+ első érdemi elemzéseit nyújtott{k. Ide sorolható péld{ul Robert von Mohl, a politikusként, képviselőként és jog{szként működött Rudolf von Gneist és a hozz{ hasonló p{ly{t befutott Otto Bähr. Az {llam kérdéseit m{sok a jogfilozófia felől közelítették meg. Ilyen volt péld{ul a spiritu{lis kérdések ir{nt érzékeny természetjog{sz, Heinrich Ahrens, aki politikai okok miatt 1848 előtt P{rizsban és Brüsszelben, később – egy megv{ltozott politikai helyzetben – Grazban és Lipcsében tanított. Természetjogi tanait a kanti és hegeli észjoggal, teh{t a felvil{gosod{s fő ir{ny{val szemben alakította ki (ezért nézetei a XX. sz{zadban Spanyolor-

7


sz{gban és több dél-amerikai orsz{gban hatottak, ahol ma is szeretik az ilyen rejtélyes dolgokat), a helyes {llami rendet pedig a hivat{srendi alapokon nyugvó képviselet form{iban – ti. a hatalom ir{nyít{sa al{ rendelt szakmai közösségek önkorm{nyzataként, a parlament{ris rendszert korl{tozva és politikai p{rtok nélkül – gondolta el (ami miatt azt{n a XX. sz{zadban a korporativizmus hívei hivakozhattak r{). Ugyancsak elsősorban jogfilozófusként (s mellékesen egyh{zjog{szként is) működött Friedrich Julius Stahl, aki Würzburgban, majd Berlinben tanított. Luther{nus hitre {ttért ortodox zsidóként (s emiatt életében is, később is sokat t{madva) a Der christliche Staat und sein Verhältniss zum Deismus und Judenthum *A keresztény {llam és annak viszonya a deizmushoz és a judaizmushoz, 1847+ című művében azt fejtegette, hogy az {llam- és jogtudom{nynak nincsenek racion{lis alapjai: e tudom{ny – deklar{lta – végső soron a keresztény kinyilatkoztat{son alapul. Stahl eleinte reformkonzervatív volt, az 1848-as forradalmak hat{s{ra azonban kifejezetten reakcióss{ v{lt. Úgy vélte, hogy a szélsőséges {llami-politikai rendszerek – így egyfelől a népképviseletre, m{sfelől az isteni rendre épülő korm{nyzat – között csak a törvényen, a szabads{gon és a személyes jogok biztosít{s{n alapuló monarchia tud közvetíteni. Ez azért van így – {llította m{r a Das Monarchische Prinzip *A monarchikus elv, 1845+ című könyvében, mert igazi autorit{sa csak személynek lehet, intézménynek nem. A forradalom mindenfajta rend ellentéte, hangsúlyozta, mert a polg{ri követelések – egyenlőség, szabads{g – szükségszerűen a polg{ri rendet veszélyeztető szocializmusba mennek {t. Ezért az {llamot és a tulajdont veszélyeztető „felforgatókkal szemben” szerinte minden felelős politikai erőnek konzervatívv{ kell v{lnia.

ESZMÉK ÉS ELMÉLETEK  Amint az m{r az eddigiekből is l{tható, a XIX. sz{zad nagy eszme{ramlatai – a liberalizmus, konzervativizmus, szocializmus és nacionalizmus – egyértelműen r{nyomt{k bélyegüket az {llamtudom{nyokra is, keresztül-kasul {ttörve a fenti módszertani és tematikus ir{nyokat. A korszakot uraló organikus {llamfelfog{st Haller, Gierke, Stahl, Gerber és Bornhak, vagyis a konzervatívnak nevezhető gondolkodók fejtették ki. A liber{lisnak tekinthető szerzők, így Dahlmann, Welcker, Rotteck és Mohl ezzel szemben ink{bb a jog{llam eszméjét vagy egyes megold{sait elemezték. Az {llamot az előbbiek történeti, az utóbbiak konstru{lt (t{rsadalmilag megalkotott) intézménynek tekintették, ami kihatott az alkotm{nyról és az alkotm{nyoss{gról, valamint a jogról alkotott elképzeléseikre is. A liber{lisok többnyire elfogadt{k a korl{tozott népképviselet, a hatalommegoszt{st és az egyéni jogok eszméit, a konzervatívok ezzel szemben hatékony hatalom-egységet, a kötelezettségek és a tradíciók szerepét, valamint az autorit{s szükségességét hangsúlyozt{k. A szocialist{k – a mozgalom nagy skizm{ja előtt, amikor is még nem v{ltak el egyértelműen a forradalm{rok és a reformist{k – az {llam és a hatalom, illetőleg az {llam és az erőszak viszony{t elemezték. A nacionalista gondolkodók, akik ugyancsak e korszakban ismerkedtek meg a hatalom csíziój{val, a nemzet eszméjének és érdekeinek rendelték al{ az {llamot, kialakítva a nemzet{llam különböző felfog{sait. Sok esetben az utókor {tértékelte e jelzőket (Ahrens elméletét péld{ul saj{t kor{ban liber{lisnak tekintették, a XX. sz{zadban azonban a konzervatívok hivatkoztak r{), s a legtöbb szerző nyilv{nvalóan vegyítette a szóban forgó eszméket: 8


Bluntschli péld{ul a liberalizmust és a konzervativizmust, Stein pedig a szocialista és a konzervatív tanokat. STEIN ÉS A „SZOCI[LIS KIR[LYS[G”  A XIX. sz{zadi {llamtan egyik legellentmond{sosabb alakja Lorenz von Stein volt. Élete az {llammal kapcsolatos egyik (hegeli{nus ihletettségű) tételét testesítette meg: „az {llam az ellentétek egysége”. Az ő sorsa is ilyen volt. Személyes körülményei (péld{ul az, hogy egy katonatiszt törvénytelen gyermekeként született) nehéz életre predesztin{lt{k, s p{ly{j{nak m{r a kezdetén is különös ellentmond{sokkal szembesült. A szocialista mozgalom tanulm{nyoz{s{t szolg{ló franciaorsz{gi útj{t péld{ul egy d{n kir{lyi ösztöndíjból kellett finanszíroznia. Szép sikereket ért el a tudom{ny terén, {m sz{mos bír{lható személyes döntést hozott. Az 1840-es évekbeli p{rizsi tartózkod{sa idején péld{ul a porosz korm{ny {ltal otthon betiltott és P{rizsban megjelenő újs{gokba írt különböző cikkeket, miközben e korm{ny fizetett külföldi titkos ügynöke volt. Bécsben történt letelepedése ut{n sikeres egyetemi előadó lett, és sok igazat{si és politikai kérdésben kikérték tan{cs{t. Befoly{sos tudós lett, de nem voltak követői, vagyis iskol{t nem tudott alapítani. Egy régi szerző szerint eszméit és gondolatait m{sok ink{bb plagiz{lt{k, semmint idézték tőle. Sikereire tekintettel viszont 1868-ban nemesi rangot kapott. Tudom{nyos reput{ciój{t azzal a két könyvével teremtette meg, amelyben a szocialista és a kommunista eszmék franciaorsz{gi térnyerésével foglalkozott: Der Sozialismus und Communismus des heutigen Frankreich *Szocializmus és kommunizmus a mai Franciaorsz{gban, 1842+, illetve Geschichte der sozialen Bewegung in Frankreich *A szoci{lis mozgalom története Franciaorsz{gban, 1850+. Az eszmék térnyerését Stein „t{rsadalmi mozgalomként” írta le (e kifejezést is ő alkotta meg), melyet úgy fogott fel, mint a gazdas{gi egyenlőtlenségek {ltal indított érdekérvényesítést és harcot, ami a t{rsadalom felől az {llam felé ir{nyul. A történelmi v{ltoz{sokat a gazdas{gi erők hat{s{val magyar{zta, melynek az oszt{lyharcok is részét képezik. Az oszt{lyharc szerinte gazdas{gi indíttat{sú, de nem gazdas{gi jellegű, hanem a t{rsadalmi oszt{lyoknak a hatalomért folytatott küzdelmét jelenti. Úgy l{tta: a t{rsadalmi konfliktusok mögött {ltal{ban az {llam és t{rsadalom konfliktusa {ll. M{s műveiben azt a gondolatot {llította elmélete középpontj{ba, hogy az {llam a t{rsadalom felett {ll. A t{rsadalomban szerinte is az oszt{lyuralom és az al{vetés elve érvényesül, míg az {llamban elsimerik az egyének szabads{g{t és egyenlőségének elvét. A t{rsadalom – történelmileg – az al{vetés elvét, az {llam – ugyancsak történelmileg – a felszabadít{s elvét képviseli. Ezen alapul küzdelmük. E küzdelemnek különböző fokozatai vannak: az uralkodó oszt{ly eleinte al{veti akarat{nak az {llamhatalmat, az al{vetett oszt{lyok azonban harcot indítanak a hatalom megszerzéséért, ami előbb-utóbb sikerrel j{r. A kor{bbi al{vetettek így megszerzik az {llamhatalmat és – vagy reformok vagy forradalom révén – {talakítj{k a jogi és politikai rendet. A forradalmak azonban – folytatódik ez a „szociológiai krimi” – nem tudj{k ígéreteiket megvalósítani és az új rendnek új ellenségei lesznek. Hogy erre ne kerüljön sor, az {llamnak t{rsadalmi refomot kell megvalósítania, mely azt az „oszt{ly-{llamtól” a „szoci{lis {llam” ir{ny{ba viszi. Ilyen reformokat csak egy erős uralkodó tud bevezetni – {llította –, ezért az {llam helyes form{ja a „szoci{lis kir{lys{g”. Egy ilyen rendszerben az uralkodó a t{rsadalmi ellentétek felett {ll, azok között közvetít, t{mogatva a középoszt{lynak az alacsonyabb oszt{lyok nevelésére és „civiliz{l{s{ra” ir{nyuló tevékenységét.

9


Steint szerint a gazdas{gilag ellentétes érdekű felek (az „oszt{lyok”) egym{s felett gyakorolt t{rsadalmi uralm{t az {llam egy független és erős hivatalnoki kar fel{llít{s{val tudja megakad{lyozni. A történeti perspektív{t sem nélkülöző {llamszociológi{t ezen az alapon egészítette ki közigazgat{stannal. A JOG[SZOK: GERBER ÉS LABAND  Az eredetileg mag{njog{sz Karl Friedrich von Gerber alapeszméje a német egységesülés folyamata volt, mely a XIX. sz{zadban szerves módon, feltartóztathatatlanul fejlődött. Az {llam – hangsúlyozta – olyan organizmus, amely a nép erkölcsi erőit a legmagasabb rendű t{rsadalmi célok elérésére fogja össze. A német {llam szerinte organikus nép{llam [organischer Volksstaat], melynek személyisége, s így akarata van, illetve cselekvőképességgel rendelkezik. E személyiség alapvető jellemzője az uralom, mely az emberi együttélés minden aspektus{ra kiterjed. Az uralmi viszonyok Gerber szerint akarati viszonyok, az {llami akarat legmegfelelőbb kifejezési form{ja pedig – {llította – a jogi forma. A Grundzüge eines System des deutschen Staatsrechts *A német {llamjog rendszerének alapvonalai, 1876+ című művében azt fejtegette: az {llamtudom{nynak úgy kell kiépítenie tudom{nyos rendszerét, hogy elemeit egy közös alapgondolat fogja egységbe: a jogilag és politikailag megszerveződött nép. Az {llam: a nép maga mint organikus egység. A nép az {llamban jut el a jogközösség tudat{hoz és ezen keresztül a jogi személyiséghez. Ebből következik az {llam kettős – organikus és jogi – aspektusa. Az előbbi vonatkoz{sban az {llam az „{llampolg{rok közössége”, akik együttműködnek egym{ssal. Együttműködésüket azonban – és ezért nélkülözhetetlen a jogi vonatkoz{s – az {llam mint hatalom szervezi a jog eszközeivel. Az {llami cselekvés mint uralom – hangsúlyozta Gerber – jogi form{ban nyilv{nul meg, s az b{rmire ir{nyulhat: nincsenek korl{tai, értelemszerűen jogi korl{tai sem. Paul Laband fő műve a Das Staatsrecht des deutschen Reiches [A Német Birodalom {llamjoga, 3+1 kötet, 1876-1882] – szerzőjének sz{ndéka szerint legal{bbis – politikai {ll{sfoglal{sok nélkül, pozitivista módon írta le német nép új, egységes {llam{nak a jog {ltal megszabott kereteit. Az {llamtudom{ny Laband szerint olyannyira jogi tudom{ny, hogy abban nemcsak a politik{nak, de a t{rsadalmi összefüggéseknek sincs helye. Az {llam: jogi személy. Híres tétele a jog és a törvény azonosít{sa. A törvényt az {llam alkotja, formailag meghat{rozott feltételek mellett, vagyis rögzített elj{r{s sor{n, rögzített form{ban stb. Ezért a jog érvényességének – szerinte – csak formai kritériumai vannak. Az {llami életnek és {ltal{ban a t{rsadalmi együttélésnek minden és b{rmely eleme törvény tartalm{v{ tehető – hangsúlyozta. Sőt, tette hozz{, nincs olyan emberi gondolat, amelyet ne lehetne törvény form{j{ban kifejezni. A törvény t{rgya és tartalma teh{t b{rmi lehet. Mindez azt is jelenti, hogy a törvényhozói akaratnak nincsenek – nem lehetnek – korl{tai: a törvényhozó b{rmit megtehet, vagyis az {llam a törvények útj{n b{rmit megparancsolhat alattvalóinak. A form{lis legalit{s klasszikus megfogalmaz{sa ez. Mindezt a törvény fogalm{nak saj{tos megkettőzése egészítette ki. A Das Budgetrecht... *Költségvetési jog..., 1871+ című nagy hat{sú könyvében és m{s műveiben megkülönböztette a materi{lis és a form{lis törvényeket. A materi{lis törvény nem m{s, mint a jogi norma, b{rki is alkotta és b{rmilyen form{ban jelenik meg. A jog és a materi{lis törvény teh{t felcserélhető fogalmak. Eszerint a rendelet és a szok{sjog is (materi{lis) törvény, sőt a nemzetközi jogi szerződés is. A form{lis törvény ezzel szemben olyan jogszab{ly, amely – tekintet nélkül tartalm{ra – a form{lisan meghat{rozott jogalkotótól ered. E megkülön-

10


böztetés segítségével Laband végül is oda konklud{lt, hogy vannak olyan törvények, amelyek form{lisak és egyben materi{lisak is (azaz jogi norm{t tartalmaznak), de vannak olyan „tiszt{n form{lis” törvények is, amelyek „nem-jogszab{lyokat” tartalmaznak. Ilyenek péld{ul a közigazgat{si aktusok, a jogszolg{ltat{si aktusokat és a normatív tartalom nélküli törvények. Mindehhez a jogtudom{ny pozitivista felfog{sa t{rsult. Eszerint a tudom{ny politika- és értékmentesen csak leírja az {llami jelenségeket, nem alakítja azokat. A Gerber és Laband munk{inak szelleme a jogtudom{nyokban jelen lévő konzervativizmus miatt évtizedeken {t jelen voltak a német tudom{nyos gondolkod{sban; bizonyos elemei legink{bb Hans Kelsen tiszta jogtan{ban éltek tov{bb. Carl Heinrich Triepel péld{ul még 1928-ban is arról panaszkodott, hogy az „{llamtan v{ls{g{t”, amiről akkort{jt mindenki beszélt, a Gerber-Laband féle tan egyeduralma okozta.

INTÉZMÉNYEK ÉS ISKOL[K  Az {llamtudom{ny, azon belül pedig az {llamtan intézményesülésének sz{mos feltétele ugyancsak a XIX. sz{zadban teremtődött meg. Ezek egyike a tudom{ny különböző területeinek egyetemi oktat{sa volt. B{r csak két ön{lló {llamtudom{nyi fakult{s létezetett (a tübingeni és a müncheni egyetemeken), a jogot, gazdas{gtant, történelmet, statisztik{t és {ltal{ban a hum{ntudom{nyokat tanuló di{kok egyre szélesebb köre tanulm{nyozta az {llamot: 1890ben péld{ul 27 ezer, 1914-ben pedig 60 ezer egyetemi hallgató vett fel tanrendjébe {llamtudom{nyi t{rgyakat. Az ún. újkanti{nus és m{s tudom{ny-rendszertani megfontol{sok miatt széles körben elfogadott{ v{lt, hogy az {llamtudom{nyt elsősorban a jogtudom{nyokkal kell együtt tanítani. A jogi karokon több helyütt – így Jén{ban (1849), Heidelbergben (1871), Strasbourgban (1872), Halléban (1872), Tübingenben (1876) és Lipcsében (1889) – {llamtudom{nyi szemin{riumokat hoztak létre. Létrejöttek tov{bb{ az {llamtudom{nyi kutatóintézetek első form{i is. A XX. sz{zad elején valósult meg Robert von Mohlnak egy fél évsz{zaddal kor{bbi javaslata, amely a gyakorlati képességekre építő, az {llami hivatalnokok oktat{s{t célzó, praktikus orient{ciójú (egyébként a kereskedelmi főiskol{k mint{j{ra elgondolt) „főiskolai”, vagy ahogy egykor mondt{k: „akadémiai” szintű közigazgat{si képzésre vonatkozott. Először Berlinben (1902), majd Kölnben, Mannheimben, Königsbergben és Bécsben alapítottak ilyen akadémi{t. A XIX. sz{zadi német {llamtudom{nyban tov{bb{ sz{mos iskola is kialakult („iskol{n” nem annyira a kifejtett tanok tartalmi azonoss{g{t, hanem a tudósok meghat{rozott egyetemekhez való kötődését és a viszonylagos intézményi folyamatoss{got értve). A göttingeni szerepét {tvette a tübingeni, majd – főleg a sz{zad harmadik harmad{ban – a heidelbergi egyetem. Ennek hat{s{ra némileg eltérő ir{nyban fejlődött a dél-német (List, Mohl, Schmoller) és az észak-német (Hegel, Gans, Dahlmann) egyetemek oktatóinak munk{ss{ga. Átalakult és mennyiségileg is kibővült a könyvkiad{s, s az {llamtudom{nyi folyóiratok sz{ma és hatóköre is tov{bb növekedett. Miut{n az 1793-ban betiltott Staatsanzeigen szerepét csak egy ideig tudta {tvenni a Carl Friedrich Häberlin {ltal szerkesztett Staatsarchiv (17961800), 1844-ben R. v. Mohl és E. W. Ch. Schüz megalapította a XIX-XX. sz{zad legjelentő-

11


sebb és legnagyobb hat{sú folyóirat{t, a Zeitschrift für die gesammte Staatswissenschaftot, mely 1981-ig jelent meg (amikor is, sokak meglepetésére, gazdas{gelméleti lapp{ alakított{k {t). Érdemes itt megjegyezni, hogy Magyarorsz{gon ugyancsak e korszak végén jelent meg a bifurk{ció, vagyis a jogi és az {llamtudom{nyi doktori képzés elv{laszt{sa, mely a XX. sz{zad első évtizedéig, néh{ny intézményünk esetén pedig 1945-ig tartotta mag{t. A szemin{riumi rendszert bevezették a budapesti egyetemen is; a politikatudom{nyi szemin{riumot péld{ul Concha Győző alapította meg.

A TUD[S FUNKCIÓJA ÉS A TUDÓS SZEREPE  Amíg az {llamtudom{ny kezdeti form{inak, péld{ul a kamerilasztik{nak nyilv{nvalóan és bevallottan gyakorlati szerepe volt, addig a XIX. sz{zadban az {llamelméleti tud{s praktikus célokat szolg{ló funkciója megkérdőjeleződött. Ez kihatott a tudós szerepével kapcsolatos elgondol{sokra is. Az {llamtan egyre ink{bb elméleti jellegű tudom{nny{ v{lt – annak ellenére is, hogy művelői alkalmasint a gyakorlati politika felé fordultak. A teoretikus jelleg igényét a sz{zad végén plasztikusan fogalmazta meg Gustav Schmoller, az {ltala indított híres évkönyv, az ún. Schmoller Jahrbuch szerkesztőségi előszav{ban: „A tudom{nynak – írta emelkedetten – olyannak kell lennie, mint a kórusnak a *görög+ tragédi{ban: neki mag{nak nem szabad cselekednie, hanem a szinpad szélén kell {llnia, megjegyzéseivel kísérve a szereplőket, s a kor legmagasabb eszményei szerint értékelve tetteiket”. E magasztosan megfogalmazott és megfontol{sra érdemes gondolat értékéből persze sokat levon, hogy ugyanitt jól feldícsérte a vaskancell{r, Bismarck politik{j{t. Mai durva vil{gunkban ezt néh{nyan azzal az orden{ré kifejezéssel minősítenék, amely két emberi testrész tal{lkoz{saként írja le az egyik m{siknak való önkéntes, de sz{mító al{rendelését. B{r a kifejezés orden{ré, de jól kifejezi, hogy a tudósok alkalmi „gyakorlat felé fordul{sa”, végül is, néh{ny esetben a hatalommal való egyszerű kokket{l{shoz vezetett. M{rpedig ez folyamatosan erod{lta az a nemes szerepet, amelyről Schmoller beszélt. A probléma végül is a tudom{ny értékmentességéről alkotott Max Weber-i elképzelésbe torkollott, s m{ig szólóan abban a form{ban merevedett meg, amit a Bevezetőben vil{gítottam meg, és amire m{sutt még visszatérek. A tudósok gyakorlati szerepv{llal{sra egyébként rendszerint két módon került sor. Az egyik a kifejtett elméletben megjelenített politikai értékek ir{nti elkötelezettség felv{llal{sa, ak{r a hatalom igazol{sa, ak{r – s ekkor még gyakrabban - az azzal szembeni fellépés révén is. A XIX. első harmad{ban péld{ul az {llamtudom{nyt előadó mintegy 20 egyetemi professzor negyede (Mohl, Dahlmann, Rotteck, Behr, Jordan) élete sor{n legal{bb egyszer le volt tartóztatva vagy el volt mozdítva {ll{s{ból. Az egyéni sorsokat persze sokszor a véletlenek alakított{k. Az {llamgazdas{gtan professzora, Bruno Hildebrand péld{ul azért veszítette el {ll{s{t, mert egy 1846-os londoni l{togat{s{n részt vett a Kommunist{k Szövetségének összejövetelén, s egy ott terjesztett újs{got hazavitt Margburgba, ami – hogyhogy nem! – a titkosrendőrség tudom{s{ra jutott. Emellett persze azt is felrótt{k neki, hogy – b{r t{volról sem volt szocialista – ír{saiban nagy figyelmet szentelt F. Engels és J. P. Proudhon műveinek.

12


A gyakorlat felé fordul{s – vagy ahogy ma oly eufemisztikusan mondani szokt{k: a „közéleti szerepv{llal{s” – m{sik form{ja a tudósok hivatalos {llami és politikai életben való részvétele volt, péld{ul tan{csadói vagy képviselői minőségben. Erre rendszerint a német köztörténet legjelentősebb eseményeivel összefüggésben került sor. Itt jegyzem meg, hogy a XIX. sz{zadban Németorsz{gban h{rom „rendszerv{ltoz{sra” is sor került, amely nyilv{nvalóan kihív{st jelentett a tudósoknak. Az egyik a Német-Római Birodalom megszűnése volt 1806-ban (ami egyben azt is jelentette, hogy a többé-kevésbé független 317 tucat-{llamból 36 kis{llam lett), a m{sikat a frankfurti alkotm{nyozó nemzetgyűlés tevékenysége fémjelezte 1848/49-ben, a harmadik pedig az egységes német {llam létrejötte jelentette 1871-ben. Ezek az események sok tudóst politikai szerepv{llal{sra vagy az új rend legitim{ciós folyamataiban való akív részvételre cs{bítottak. A frankfurti nemzetgyűlés 812 képviselőjéből – miközben 600 képviselő egyetemet (s ebből csaknem 500 jogot) végzett – 49 aktív egyetemi tan{r volt, ezért azt a „professzorok parlamentjének” is nevezték. Az ún. „frankfurti alkotm{ny” előzetes, tervezett szövegének nagy részét péld{ul Dahlman, az elj{r{si szab{lyokat pedig Mohl fogalmazta meg. A tudósok gyakorlati szerepv{llal{sa ugyanakkor nem mindig volt problém{któl mentes, miként ma sem az. S miként ma, akkor is csak őszinteség kérdése volt, hogy a politik{ba sodródott professzor megvallja-e ezt mag{nak. Jól jelzi ezt egy rövid megjegyzés, mely Robert von Mohl emlékirataiban olvasható a frankfurti nemzetgyűlés idejéből: „Nap mint nap egyre ink{bb r{jöttem – fogalmazott –, hogy elméleti ember és doktriner vagyok, nem pedig kompetens {llamférfi”. Ő legal{bb bel{tta, hogy a jó tudósból rossz {llamférfi lehet (miként a jó {llamférfiból is rossz tudós).

A tudósok gyakorlati szerepv{llal{s{val teh{t ilyen és ehhez hasonló problém{k j{rtak együtt. Ám ezek szerintem össze sem mérhetők egyes XX. sz{zadi – a totalitarizmus viszonyai közé került – gondolkodók ún. szürakuszai kalandjaival, amiről m{sutt tettem említést, s aminek néh{ny részletére később még visszatérek.

ELMÉLETI [LLAMTUDOM[NY A XIX. SZ[ZADI MAGYARORSZ[GON RÖPIRATOK ÉS TUDÓS MŰVEK 1848 ELŐTT  Amíg német területen a XIX. sz{zadi enciklopédi{k, lexikonok és kézikönyvek közvetítették a kor{bbi ismereteket a modern {llamtan felé, s ez{ltal meg is őrizték azt, addig n{lunk nem születtek ilyen összegzések, s hagyom{nyként nem őrződött meg a régi irodalom. „A XVII. sz{zadi politikai ír{sokat jól ismerők ugyan jellegzetes, jelentős vagy egyenesen nagyszerű műveknek tarthatj{k péld{ul a magyar nyelvű fejedelmi tükröket, Laskai J{nos Justus Lipsius-fordít{s{t, Alvinci Péter röpirat{t Magyarorsz{g panaszairól, Zrínyi Miklós értekezéseit *<+, {m e szövegek mint ön{lló művek semmiféle szerepet nem j{tszottak a XIX. vagy XX. sz{zadi magyar politikai gondolkod{sban” – fogalmazott a kérdés egyik elemzője, Tak{cs József. Vagyis a reformkorban e területen n{lunk – miként az később is megtörtént néh{nyszor – szinte mindent újra és mindent elölről kezdtek. Abban viszont hazai viszonyaink hasonlítottak a németorsz{gihoz, hogy az {llam {ltal{nos elmélete itt is a tudom{ny és publicisztika kettősségében fejlődött. A reformeszmék elsősorban publicisztikai ír{sokban és röpiratokban jelentek meg. Ezek körében mindenképpen említésre méltó Széchenyi Istv{n h{rom reform-irata, a Hitel (1830), a Vil{g (1831) és a St{dium (1933), Kossuth Lajosnak, Eötvös Józsefnek és Kemény Zsigmondnak a Pesti

13


Hírlapban közzétett sz{mos cikke (1841-48 között), valamint Szalay L{szló ír{sai a Themisben (1837-39), a Közhasznú Esmeretek T{r{ban (1831-34) és az Athenaeumban (183743). Maga Szalay egyébként „tudós műveket” is írt, mint péld{ul a St{tusférfiak és szónokok könyvét (1847), b{r ezeket is ink{bb népszerűsítő céllal.

E korban a szorosabb értelemben vett tudom{nyos, vagy legal{bb ilyen kérdéseket is t{rgyaló művek a filozófus Szont{gh Guszt{v, a jog{sz Benczur J{nos és a bölcsész-teológus Szeremlei G{bor toll{ból jelentek meg: Propylaeumok a t{rsas{gi philosophi{hoz (1843), A szabads{g és t{rsadalmi rend elméletei (1848) és Politika (1849) címen. A nyugati eszmék ismertetése és meghonosít{sa mellett e szerzők főként arra törekedtek, hogy a kor reformtörekvéseit összeegyeztessék a hazai hagyom{nyokkal. EÖTVÖS JÓZSEF „URALKODÓ ESZMÉI” A reformkorban a magyar tudom{nyt is a haza és halad{s eszméi hatott{k {t, melyek a nemzet-teremtés igényére és a polg{rosod{sra (vagyis a t{rsadalom és az {llam reformj{ra) vonatkoztak. N{lunk is megjelentek a liberalizmus és a konzervativizmus, majd a nacionalizmus, a sz{zad végén pedig a szocializmus eszméi, melyek az {llamról való tudom{nyos igényű gondolkod{sban is éreztették hat{sukat. Ebben a közegben lépett fel b{ró Eötvös József, aki A XIX sz{zad uralkodó eszméinek befoly{sa az {lladalomra *Der Einfluß der herrschenden Ideen des 19. Jahrhunderts auf den Staat, 2 kötet, 1851-1854+ című munk{j{val megalkotta az egyik „klasszikusnak” mondható magyar {llamelméletet. Hazai szakirodalmunkban sz{z éve vit{k t{rgya, hogy ez az eredetileg német nyelven írt és Bécsben, ill. Lipcsében kiadott munka milyen hat{st gyakorolt külföldön: jelentőset-e vagy jelentéktelent. M{shogy l{tt{k ezt közvetlen utódai, péld{ul Concha Gőző, és mai elemzői, így De{k Ágnes és G{ngó G{bor. Itthoni fogadtat{sa kapcs{n mindazon{ltal nem lehetett, s ma sem lehet mellébeszélni, ezért az esetleges tévedéseket sem kell kiigazítani: e könyv is úgy hatott, mint amilyen maga az Eötvös-jelenség volt. E jelenség bonyolults{g{t egy mai elemző, Schlett Istv{n a L{nchíd pesti hídfőjéhez közeli Eötvös-szobor fel{llít{s{nak körülményeivel érzékeltette. Amikor ugyanis eldöntötték, hogy szobrot emelnek neki, hosszas és kínos közéleti vit{k kezdődtek arról: hol legyen, milyen talapzaton {lljon, s hogy a művész miként form{lja meg: {lljon-e vagy üljön, s ha {ll, akkor hogyan {lljon, miként tartsa a kezét, merre nézzen és így tov{bb. Annak a jele volt ez, hogy a mindig a maga útj{t j{ró, széleskörűen t{jékozott, intellektu{lisan érzékeny és anyai neveltetése ok{n kiv{ló „érzelmi intelligenci{val” is meg{ldott Eötvössel a magyar közélet szinte sosem tudott mit kezdeni. Szerte{gazó elméleti munk{ss{ga kiterjedt az európai nagyhatalmak egyensúlyi viszonyaira, a központi és a helyi {llami szervek kapcsolat{ra (korabeli kifejezéssel: a centraliz{ció problém{ira), a nemzetiségi kérdésre, a zsidós{g jogi emanci{ciój{ra, és így tov{bb. Írt regényeket is – péld{ul A karthausi, 1841; A falu jegyzője, 1845 –, ezeket azonban ma m{r alig olvassa valaki. Személyisége és intellektusa elsősorban valószínűleg nem is ezekben, hanem politikai reformeszméiben és tudom{nyos műveiben t{rgyiasult.

14


A politikai rendszer reformj{t illetően – a „nemesi liberalizmust” képviselő municipialist{kkal szemben – centralista volt. E két ir{nyzat vit{ja akörül forgott, hogy melyek az új korszak igényeinek megfelelő, korszerű polg{ri {llamberendezkedés elemei, s hogy a „rendi alkotm{ny” tiszteletben tart{s{val, vagyis jelentős alkotm{nyos reformok nélkül meg lehet-e teremteni a t{rsadalmi {talakul{s politikai feltételeit. Az új korszak Eötvös szerint a népképviseleten alapuló parlamenti rendszert, parlamentnek felelős korm{nyt és független igazs{gszolg{ltat{st kív{n, s nem (amint azt a municpalist{k {llított{k) a nemesi v{rmegyét. A nemzetiségi kérdésben ő is a nemzet-teremtés programja mellett {llt, {m ez szerinte nem a nemzetiségek jogainak korl{toz{s{t, hanem épp ellenkezőleg, jogkiterjesztést jelentett. „Alkotm{nyos patriotizmusa” keretében a különböző etnikumok jogegyenlősége öszszeegyeztethető volt a kultur{lis asszimil{ció lehetőségével is. Úgy vélte (az 1840-es években legal{bbis, s tal{n a francia nemzet-eszme hat{s{ra), hogy a jogegyenlőség megteremti a különböző etnikumok egyazon politikai közösségét: egy jó alkotm{ny megszünteti a politikai megosztotts{got, a nyelvi-kultur{lis különbségek pedig egy idő ut{n automatikusan eltűnnek. Eszmei orient{ciója – mely részben nevelője, Pruzsinszky József, részben bar{tja, Szalay L{szló hat{s{ra alakult ki – mérsékelt liber{lisnak volt mondható. Liberalizmusa inkonzisztens volt a Habsburg-birodalommal szembeni – az európai hatalmi egyensúllyal is összefüggő – „bar{ts{gos” nézeteivel, melyek tal{n {llami szolg{latban {lló apj{tól hagyom{nyozódtak r{. Politikai szerepe közismert: kezdettől fogva részt vett a Magyarorsz{g megújít{s{t célzó reformmozgalomban, majd a forradalomban is. Az első magyar felelős „minisztériumban” *korm{nyban+ a vall{s- és közoktat{si t{rca ügyeinek ir{nyít{s{t v{llalta. Amikor azonban a radikaliz{lódó forradalmi tömeg a budapesti L{nchídon – teh{t nem messze attól a helytől, ahov{ később a szobr{t {llított{k – 1848. szeptember 28-{n egy l{mpavasra felakasztva meglincselte Lamberg grófot, összecsomagoltatott, és Bécsbe, majd Münchenbe utazott. Münchenben visszavonult könyvt{rszob{j{ba, s ekkor írta meg az Uralkodó eszméket.

E műben abból indult ki, hogy a francia forradalom h{rmas jelszava (liberté, egalité, fraternité) a kor h{rom „uralkodó eszméjét” – szabads{g, egyenlőség, nemzet – fogalmazta meg és „ültette trónra”. Ám – tette hozz{ – ezek az eszmék nem tudj{k biztosítani a polg{rosul{shoz szükséges „nyugalmat és megszil{rdul{st”, mert ellentmondanak egym{snak. Úgy l{tta, hogy a „teljes szabads{g” csak az egyenlőség rov{s{ra alakulhat ki, miközben a „teljes egyenlőség” csak az egyéni szabads{g megsemmisítése {r{n lenne megvalósítható. A két eszme teh{t ellentmond egym{snak, és a nemzet eszméjének is. Ezért v{lasztani kell a szabads{g és az egyenlőség között. A „többség” szerinte a szabads{got tekinti fontosabbnak az egyenlőség rov{s{ra: „polg{rosod{sunk egész folyamata alatt – írta (m{sfél évsz{zad t{vlat{ból tal{n megkérdőjelezhetően) – mindig az egyéni szabads{g volt az, aminek valósít{s{ra az emberek törekedtek, míg az egyenlőség elve mindig csak eszközül tekintetett, hogy a szabads{g mindenkinek biztosíttassék.” A művel – melyet szellemi problém{k mellett a forradalom ut{ni kétely és a tapogatózó egyensúlykeresés hatott {t – az volt a célja, hogy megtal{lja uralkodó eszmék alkalmaz{s{nak az egyensúly{t, ami anélkül tartja tiszteletben azokat, hogy veszélyeztetné az az {llamot.

15


A mű egyik kérdése, hogy van-e olyan politikai forma, amely segítségével az eszmék és a gyakorlat közötti szakadék megszüntethető. E tekintetben Eötvös igen sok lehetőséget {ttekintett, s elmélete végső soron akörül forgott, hogy tudom{nyos módszerek segítségével megteremthető-e a „jelenkor” viszonyainak megfelelő {llam. Az {llamtudom{nynak szerinte az a feladata, hogy a kor uralkodó eszméinek megfelelő értelmezésével „{trendezze” az {llamot. Ezek az eszmék ugyanis – mint sugallta – önmagukban véve helyesek, de félreértik azokat. A haladó eszmék nem megfelelő form{ban jelentek meg, helytelen következtetéseket és nem megfelelő gyakorlati megvalósít{st vonva maguk ut{n. Az {ltala helyesnek tartott rend egyenlő t{vols{gra volt mind a szocialisztikus ir{nyzatoktól, mind az {llam mindenhatós{g{t hirdető nézetektől. Ő olyan {llamot képzelt el, amelyben az egyéni szabads{g az {llam keretei között adott mindenki sz{m{ra. E rendet nemcsak e munk{j{val, de egész életművével előmozdította, ideértve m{sodik miniszterségét is. Ennek keretében nélkülözhetetlen szerepet j{tszott a XIX. s{zadi magyar politikai fejlődés legfontosabb kérdésének, nevezetesen a nemzetiségi kérdésnek a rendezésében, kidolgozva és elfogadtatva a nemzetiségi törvényt (1968), mely – amint az legal{bb n{lunk közismert – a vil{g első nemzetiségi törvénye volt. Döntő szerepe volt a magyar politikai fejlődés m{sik nagyon fontos kérdésének, az {llami szerepv{llal{ssal j{ró „népoktat{s” kialakít{s{ban is: így a kötelező népiskolai oktat{sról (1968) és a középiskol{k újj{szervezéséről (1870) szóló törvények megalkot{sa nagyban az ő nevéhez kötődik. Volt mondanivalója az egyetemi életről, azon belül pedig elsősorban az egyetemi autonómi{ról is, erre azonban itt nem térhetek ki. KEMÉNY ÉS CONCHA  A konzervativizmus a XIX. sz{zad m{sodik felében főleg két gondolkodó műveiben kapott az elméletek szempontj{ból is jelentős kifejezést: Kemény Zsigmond alkalmi elemzéseiben, melyek szituatív jellegük miatt m{ra elerőtlenedtek, valamint Concha Győző {llamelméletében, melynek vehemens felhangjai – ha korszerűnek m{r nem is, de – még mindig erőteljesnek mondhatók. Kemény Zsigmond – az erdélyi arisztokrata, aki többnyire Pesten élt, lapot írt (Pesti Hírlap), majd szerkesztett (Pesti Napló) és szeretett mulatozni is – elsősorban regényíró volt. Sejtelmes című romantikus regényei – péld{ul Ködképek a kedély l{that{r{n (1853), A szív örvényei (1854), Zord idő (1862) – mellett regényes életrajtot írt a magyar politikai gondolkod{s kezdetén Erdélyben fellépő (abaf{ji) Gyulai P{lról, a közéletben mégis két röpirat{val v{ltott ki nagy hat{st. Ez utóbbiakkal jelentősen befoly{solta a magyar politikai konzervativizmust is. A Forradalom ut{n (1950) című ír{s{ban – ő, aki azelőtt ösztönzője és aktív részese volt a folyamatoknak – egyfelől forradalom-ellenes {ll{spontot fogalmazott meg. Úgy vélte, hogy a magyars{gnak fel kell adnia kor{bbi törekvéseit és alkalmazkodnia kell az új helyzethez. M{sfelől ezen ír{sokkal – mint a hozz{értők mondj{k: m{r-m{r ügyvédi praktik{kra emlékeztető módon – arról akarta meggyőzni az osztr{k hatós{gokat, hogy a „magyar nemzeti jellem” nem forradalmi, ezért véget kellene vetni az abszolutizmusnak. Természetesen az egyik oldal sem fogadta el érveit, és mindkettő gyanúsnak tartotta megfogalmazój{t. A magyars{gról adott „célzatos” és jósz{ndékúan torzító jellemkép egyéb-

16


ként később hozz{j{rult az ún. finitizmus elterjedéséhez, mely szerint a magyar nép békés és megelégedett, nem l{zong, szívesen bez{rkózik, passzív, sőt keletiesen tunya. Ez több XX. sz{zadi magyar írón{l a „tragikus magyar sors” elgondol{s{val egészül majd ki, amely nem Keménytől eredt ugyan, de kapcsolatban {llt vele: regényhőseinek sorsa péld{ul jellemzően tragikus, s egy-egy bűnükért {ltal{ban ar{nytalanul súlyos büntetéseket kell ki{llniuk. A Még egy szó a forradalom ut{n (1851) című röpirata komoly külpolitikai elemzés, mely – miut{n sz{mba vette az orosz terjeszkedés veszélyét és a „német egység” lehetőségét – azt {llította, hogy a magyars{got is mag{ban foglaló Monarchia közvetítő szerepet j{tszhat Kelet és Nyugat között. Ennek az elemzésnek az is része volt, hogy a nagyhatalmak sosem egyeznek majd bele e Monarchia felboml{s{ba. Ebben, mint tudjuk, tévedett.

Concha Győző – Keménnyel szemben – tudatosan és szervezetten építette fel szakmai p{ly{j{t: alapeszméit egy roppant gazdag, meglehetős {llandós{got mutató életműben szisztematikusan fejtette ki. Főműve a Politika (1895, 21907), melynek első kötete a (mívesen megírt, b{r ma m{r kissé dag{lyosnak tűnő stílusban megírt) Alkotm{nytan, m{sodik kötete pedig (az egyetemi hallgatók {ltal lejegyzett előad{sait tartalmazó) Közigazgat{stan alcímmel jelent meg. Ezen kívül írt tanulm{nyokat a közigazgat{si bír{skod{sról, a „kilenczvenes évek reformeszméiről”, a „magyar faj hegemóni{j{ról”, az angol parlamentarizmusról és megannyi m{sról. Concha elsősorban „egyetemi ember” volt (rendkívüli, majd rendes tan{rként működött Kolozsv{rott és Budapesten, csaknem 60 éven {t), m{sodsorban pedig olyan tudós, aki később „{llami politikus” lett: volt az MTA alelnöke, valamint a főrendi h{z (1913-1918) és a felsőh{z (1927-1933) tagja. Szívesen vett részt kora közéleti vit{iban; mindig a konzervatív-nemzeti oldalon, néha efogultan és túlzón (egy alkalommal Ignotus a Nyugatban közölt nyílt levélben utasította rendre). Nagy tanítv{nyi kört alakított ki maga körül, javarészt fant{zi{tlan epigonokból, akik azt{n az 1920-as években – vélhetőleg segítségével – „megsz{llt{k” a tudom{nyos életet, b{r nem igen vitték előre azt, sőt még mesterük szellemi hagyaték{val sem tudtak mit kezdeni. A hegeli filozófia hat{sa alatt {lló és a „jelenségeket” vizsg{ló pozitivizmust elutasító elméletében – ahogy fogalmazott – a „dolgok lényegét” kutatta. Az {llamot lényegénél fogva eszmei jelenségnek tekintette: „az {llam – írta – eszmei valami, eszmei célj{n{l, eszmei léténél fogva”. Ugyanakkor azonban – mivel a nemzetet tartotta „a legmagasabb rendű eszmei valós{gnak” – a nemzettel kötötte össze. Így fogalmazott: „a nemzet ama öntudatos ethikai lét, mely évezredeken {t milli{rd elme gondolat{t, milli{rd szív érzelmét személyes egységbe, a földi halhatatlans{gba foglalja. E földi halhatatlans{g az {llam”.

Államelméletét egy saj{tos (nem szociológiai) t{rsadalomelmélettel alapozta meg, melynek h{rom központi fogalma volt: a „közület”, a t{rsadalom és az {llam. A közület az emberek leg{ltal{nosabb, nem struktur{lt, de sok fontos jellemzőt felmutató közösségi kapcsolatrendszere, a t{rsadalom pedig a „közület” azon alakzata, amelyben az emberek egyéni érdeik érvényesítésére törekszenek, s evégett rendekbe és oszt{lyokba tömörülnek. Az {llam – olvashatjuk a Politik{ban – „az ember egyetemes eszméjének megvalósul{sa *az+ öntudatos személyiséget alkotó nemzetek ir{nyzó, orsz{gló *egy orsz{g politikai ir{ny{t meghat{rozó+ tevékeny-

17


sége {ltal”. Concha szerint az {llam „ön{lló személyiség”, az egyén szempontj{ból „külső hatalom”, a nép szempontj{ból a tökéletes szabads{g {llapota, „erkölcsi valós{g”, és öncél. Ez utóbbin azt értette, hogy nem valamilyen egyéni vagy közös cél elérésének eszköze, hanem cél önmagban, hiszen – mint vallotta – az ember csak az {llamban képes lényegének megvalósít{s{ra. Ám ez az egyén {llamnak való olyan al{rendelésével is j{rhat, melyet önfel{ldoz{snak, néha önfelad{snak szoktunk mondani. Akit ez esetleg riasztana, azt Concha a következőkkel nyugtatta meg: „Amit az {llam öncélús{ga s az egyénnek ebből folyó al{rendelése utóbbiban megsemmisít, az nem a lényeg, hanem csak az, ami múló, véges, közömbös”. Sz{z év t{vlat{ból úgy tűnik, hogy ez nagy tévedés. Az {llam ezen {ltal{nos jellemzőinek h{ttere előtt szinte minden közjogi megold{st részletesen elemzett. Így az alkotm{nyt és a történeti alkotm{nyt, a hatalmi {gak megoszt{s{t vagy egységét, az {ltal{nos vs. cenzusos v{lasztójogot, az {llam és egyh{z viszony{t, a kétkamar{s parlament lehetőségét és így tov{bb. Ezekben elmélete a hagyom{nyos (régi) konzervativizmus iskolapéld{j{t jelenti, a nyugateurópai tudom{nyoss{g színvonal{n. Közép-európais{ga csak itt-ott lógott ki alóla, mint a pokróc alól az a bizonyos lól{b, amire a szól{s utal. Ilyen eset péld{ul az, amikor a polietnikus politik{t folytató {llam lehetetlenségét ecsetelte: „A nemzetiségi egyenjogús{g, mint az egy {llamban élő, s külön szellemű nemzetiségi egészeknek egyenlő érvényesülése az {llam szellemének, intézményeinek meghat{roz{s{ban, belső lehetetlenség, mert azt akarja jelenteni, hogy a gazdas{gi, művelődési, jogi, s hatalmi intézmények, amennyiben az {llam élete körébe tartoznak, egyszerre valamennyi nemzetiség szellemét kifejezhetik, tov{bb{, hogy minden nemzetiség szelleme egyform{n érvényesülhet az {llamban”. Ebből úgy tűnik, hogy az {llami „eszmei jellegét” nagyon saj{tosan érthette. A „M[SODIK VONAL”  A tudom{ny művelői között – különösen a modern korban, amikor a tud{st és az ismereteket is „iparszerűen” termelik – a nagy gondolkodók mellett mindig tal{lunk m{sodhegedűsöket is. Elméletük jellege vagy hat{sa miatt ők az előbbiek mögé kényszerülnek; {m egyébként nagyszerű, érdekes és fontos emberek. Amíg az előbbieket invenciójuk, addig az utóbbiakat szorgalmuk teszi nélkülözhetetlenné (kort{rsaik sz{m{ra pedig néha törekvő r{menősségük elviselhetetlenné). Ilyen volt a XIX. sz{zad m{sodik felének, illetőleg a XX. sz{zad elejének magyar {llamtudom{ny{ban Ballagi Géza, Balogh Artúr, Kautz Gyula, Kogler Nep. J{nos, Kuncz Ign{c, Pisztóry Mór, Schvarcz Gyula és J{szi Oszk{r. BALLAGI, BALOGH, PISZTÓRY ÉS KOGLER  Ballagi Géza, aki a s{rospataki jogakadémi{n tanított, a magyar „politikai irodalom” 1825-ig tartó történetét írta meg. E művében lényegében röpiratokat és képviselő-v{laszt{si nyomtatv{nyokat dolgozott fel; azokból ugyanis neki volt a legnagyobb gyűjteménye az orsz{gban. Pisztóry – a kassai, a győri és a pozsonyi jogakadémia, majd a kolozsv{ri egyetem tan{ra – mindenhez értett egy kicsit: a nemzetgazdas{gtanhoz és a statisztik{hoz, az alkotm{nytanhoz és az {llamtanhoz, sőt még a nők emancip{ciój{hoz is. Ti. erről is írt egy kis könyvet. Ma is megszívlelendő gondolata, hogy a t{rsadalomtudom{nyok, így az {llamtan úgynevezett törvényeinek érvényessége – szemben természettudom{nyokéval – igencsak korl{tozott.

18


Kogler Nepomuk J{nos – aki mintegy „végigh{nyódott” p{ly{j{n, de „fölfelé” – előbb jogakadémiai tan{r, majd pénzügyminiszteri titk{r volt, végül a közigazgatós{gi bírós{g tan{cselnöke lett. A minket érdeklő területen egy vékonyka Által{nos vagy elméleti {llamtan (1868) című kötetet sikerült „összehoznia”, melynek sov{ny külső form{ja adekv{t módon jelenítette meg tartalm{t. A m{ra m{r els{rgult lapokon német mint{ra jellemezte az {llam legfontosabb saj{toss{gait: a szuverenit{st, {llamterület kérdései, népességet, stb. A német tudom{nyban uralkodó jogi megközelítéssel szemben azonban úgy vélte, hogy a jognak az {llamban – b{r annak nélkülözhetetlen eleme – nincs konstitutív szerepe. Ebben alighanem tévedett, s b{r a jog szerepét leértékelő ún. hatalmi {llamelméleteknek ma is vannak hívei, ebben a nyers megfogalmaz{sban, azt hiszem, ma m{r senki nem fogadn{ el e gondolatot. A Kolozsv{ron tanító Balogh Artúr ezzel szemben azt hangsúlyozta: a „politika” (melynek szerinte az {ltal{nos {llamtan is része) a helyes {llamszervezés tudom{nya, s b{r csak részben, de egyértelműen jogi jellegű tudom{ny. Az {llam tudom{nya (1909) című tankönyve meglehetősen konvencion{lis munka, mely túls{gosan is a külföldi mint{kat követte. Hib{i azonban t{volról sem igazolj{k egyik professzor-t{rs{nak naplóbejegyzését, miszerint Balogh – aki egyébként a Magyar Tudom{nyos Akadémia levelező tagja is volt – kifejezetten „buta” ember lett volna. Magyar nyelven egyébként az elsők egyikeként elemezte a jog{llam eszméjét (Jog{llam, 1914). A trianoni döntés ut{n nem telepedett {t Magyarorsz{gra (később szen{tor is volt a rom{niai parlamentben) s franci{ul írt műveiben – péld{ul Les Droits des Minorités et la Défense de ces Droits en Roumanie *Kisebbségi jogok és jogvédelem Rom{ni{ban, 1925] – a kisebbségvédelem lehetőségeivel foglalkozott. KAUTZ ÉS KUNCZ, SCHVARCZ ÉS J[SZI  Kautz Gyul{ról – aki a pozsonyi és nagyv{radi jogakadémi{n, majd a budai műegyetemen, végül a pesti tudom{nyegyetemen tanított politikai tudom{nyokat – m{r szóltam. Itt csak azt teszem hozz{, hogy az {llam és jog viszony{t eredeti módon gondolta el: azt {llította, hogy az {llam elsődleges célja a jog{llapot fenntart{sa, amely ide{lis keretet biztosít az {llampolg{rok erkölcsi, szellemi és anyagi gyarapod{s{hoz. Az {llam azzal j{rul hozz{ az egyén és a közösség tökéletesedéséhez, hogy fenntartja a jogszerűséget. A győri és pozsonyi jogakadémi{n, majd a kolozsv{ri egyetemen tanító Kuncz Ign{c szerint az {llamtudom{nyt nem a módszerek, hanem – a közösségi alapokat tükröző – új fogalmak révén kell megújítani. Ennek legfontosabb lépése az, hogy a nemzet{llamot az {llamtudom{ny alapfogalm{v{ kell tenni. Úgy vélte: az {llam hagyom{nyos, a t{rsadalom eszméjével kapcsolatban {lló fogalma (ti. a „t{rsas{gi” vagy „t{rsulati” {llam) mellett, melyet a kor{bbi elméletek vizsg{ltak, megkülönböztethető egy – úgymond – etikai {llamfogalom is. Ez az emberi természet t{rsas jellegéből vezethető le, és legfontosabb megnyilv{nul{sa a nemzet{llam. Amíg a „t{rsas{gi {llam” a hasznoss{gon és az okozatoss{gon alapul, a népszuverenit{sra épül, s tagjai saj{t érdekeiket követik (ezért nem képesek önfel{ldoz{sra), addig a nemzet{llam a nemzet szuverenit{s{ra épül, melynek lényege a nemzet erkölcsi egységen alapuló önrendelkezése. A nemzet{llam így – fejtegette A nemzet{llam tankönyve (1888) című munk{j{ban – az emberi önfel{ldoz{sok sor{n letisztult közösségi eszme. Ez az {llam egy külön személyiséggel rendelkező organikus egység, mely az egyének fölött {ll, s ak{r azokétól elkülönülő érdekkel is rendelkezhet. Amikor Kuncz meg akarta jelentetni művét, először az MTA kiadój{hoz fordult. Az Akadémia „kiküldött bír{lója”, Schvarcz Gyula azonban egy „véleményes jelentésben” – a szöveg „hom{lyoss{ga és kidolgozatlans{ga”, a szerző kisebb t{rgyi tévedései, valamint a mű „bevégzett egységének hi{nya” ok{n – nem javasolta kiad{s{t. Ennek ellenére a kötet

19


– mivel a könyvkiadók m{r akkor is tudt{k, hogy üzletileg „merről fúj a szél” – Pozsonyban (később Kolozsv{rott is) megjelent, hogy tankönyvként szolg{ljon a m{sok tanainak közvetítésére nem igen v{llalkozó Kuncz di{kjai sz{m{ra.

Schvarcz Gyula – a XIX. sz{zad legsokoldalúbb és egyik legtermékenyebb magyar t{rsadalomtudósa – h{rom területen alkotott maradandót: az ókori görög-római hagyom{ny feldolgoz{sa terén; a magyar alkotm{ny reformja kapcs{n kifejtett – szerves egésszé nem össze{lló, de részleteiben gondolatgazdag – javaslatainak ({llamtan{cs, „{llambírós{g”, m{sodik kamara) elméleti megalapoz{s{val; valamint az {llamok rendszerezésével s az azzal együtt j{ró {llamformatannal. Szerte{gazó szakirodalmi munk{ss{g{ból elég itt csup{n az Államintézményeink és a kor igényei (1871-78, 1879), valamint a Politika elemei (1881, majd {tdolgozva: Elemente der Politik, 1895) című műveire utalni, melyek még a mai olvasónak is tudnak újat mondani. Németül, angolul, franci{ul és magyarul publik{lt, s igen jól ismerte kora külföldi szakirodalm{t. Tudom{nyos értelemben „hiperaktív” volt, mint egy örökmozgó gyerek: {llandóan írt, mindenhez hozz{szólt, mindenkivel vit{zott. Ennek ellenére, b{r ismerték és – többnyire – elismerték munk{ss{g{t, külföldön mégsem aratott {tütő sikert. Emberi habitus{t dícséri, hogy – miközben m{sokn{l a dolog pont fordítva szokott történni (ti. a képviselővé v{ló professzorok elhanyagolj{k tan{ri kötelezettségeiket) – egyetemi tan{rr{ történt kinevezésekor (1894), lemondott parlamenti képviselőségéről, hogy teljes egészében oktatói működésére fordíthassa figyelmét. E szép gesztust azóta, ha jól tudom, senki sem követte. J{szi Oszk{r, aki m{r a XX. sz{zadhoz tartozott, ugyancsak a nemzet{llam elemzésével írta be mag{t az {llam- és politikaelmélet hazai történetének könyvébe. „Tudós és politikus” volt egyszerre, akinek ez a sokszor egyébként is kétes kombin{ció nem mindenben v{lt a jav{ra. Ady Endre jóslata („micsoda nagy érzés kezet szorítani egy olyan emberrel, kiről tudjuk, hogy szobrot fog kapni”) mindenesetre nem teljesült: J{szinak – aki életének egyik részét Magyarorsz{gon, m{sikat az Egyesült Államokban élte le – soha sehol nem emeltek szobrot. Ebben persze, hisz megérdemelte volna, szerepe volt politikai ellenfeleinek is. Politikusként – a liber{lis és szocialista nézetek egy saj{tos közép-európai kombin{ciója, a „polg{ri radikalizmus” alapj{n – a korabeli magyar valós{got ostorozta. L{tva az Osztr{k-Magyar Monarchia felboml{s{t 1918-ban, az (Ady kifejezésével) „sok népű, sok kínú, sok urú és sok bűnű, ínséges kis Magyarorsz{g” föderaliz{l{s{t, vagyis „keleti Sv{jcc{” való {talakít{s{t vetette fel az elszakad{sra készülő nemzetiségek sz{m{ra. Ők azonban erre – mint ma m{r tudjuk – „nem voltak vevők”. Tudósként J{szi elsősorban a nemzetiségi kérdéssel foglalkozott. Egyfelől a nemzettudat történeti gyökereit kereste, m{sfelől történeti-statisztikai eszközökkel vizsg{lta a nemzetek fejlődését, teh{t ebbéli minőségében is megprób{lt összevegyíteni tüzet és vizet. Ugyanez mondható el arról az elgondol{s{ról is, hogy a nemzetek törekvéseit a korabeli marxizmus fogalmi rendszerében, így a t{rsadalmi konfliktusok és a történeti folyamatok oszt{lyszempontú szemlélete alapj{n elemezze. Az elsők egyikeként vette észre a nemzetek {llami aspir{cióinak konfliktusos természetét, ideértve a kis népek nemzeti törekvéseinek nagyhatalmi be{gyazotts{g{t is. A nemzeti {llamok kialakul{sa és a nemzetiségi kérdés (1912) című művében a nemzet{llamot mint modern polg{ri {llamot írta le.

20


JOGFILOZÓFUSOK AZ [LLAMRÓL  Mivel a jog jellemzőivel kapcsolatos tanok h{tterében vagy alapjain{l igen gyakran az {llam valamilyen felfog{sa {ll, a modern jogfilozófi{k és jogelméletek megalkotói több esetben Magyarorsz{gon is ön{lló elméleteket dolgoztak ki az {llamról. Ezek olykor – tartalmuk vagy hat{suk miatt – {llamtani szempontból is jelentőséggel bírtak. Gyakran idézik péld{ul Pikler Gyula ún. „bel{t{sos elméletét”, {m az – szerintem – ink{bb érdekes, semmint lényeges. Az {llamra vonatozóan tartalm{ban vagy hat{s{ban is jelentős elméletet fejtett viszont ki a magyar jogfilozófusok közül Pikler tan{ra, Pulszky Ágost és tanítv{nya, Somló Bódog. Az előbbi a szociológiai, az utóbbi – legal{bbis az érett alkotói korszak{ban – a jogi-normatív megközelítés híve volt. PULSZKY [GOST A T[RSADALOMRÓL  Pulszky Ágost – mivel apja, Pulszky Ferenc Kossuth Lajos „titk{ra”, londoni követe, majd emigr{cióbeli t{rsa volt – külföldön, nevezetesen It{li{ban és Angli{ban nőtt fel, s b{r Pesten szerzett diplom{t, tud{sa kora nyugati tudom{nyoss{g{nak színvonal{n {llt. Érzékenyen és kritikailag közvetítette a magyar kultúra felé a Nyugaton eleven ir{nyzatokat (péld{ul az angol jogtörténeti iskola tanait, egyebek mellett Sir Henry Maine főművének lefordít{s{val és m{ig figyelemre méltó komment{l{s{val), s alkotó módon követte azt, ami saj{t felfog{s{nak megfelelt. Ennek keretében a t{rsadalom és az {llam szociológiai elméletét fejtette ki. P{ly{ja kezdetén egy ideig a helyi, később a központi közigazgat{sban dolgozott, majd parlamenti képviselő lett (1871). Az angol jogbölcselet történetéhez (1872) című munk{j{val a pesti egyetemen mag{ntan{ri kinevezést nyert (1874), az oktat{s mellett azonban tov{bbra is politiz{lt mint képviselő, majd – Eötvös Lor{nd minisztersége idején – mint {llamtitk{r. Közéleti p{ly{j{nak szép lez{r{sa, hogy nem sokkal hal{la előtt (1901) őt v{lasztott{k meg az első hazai szociológiai egyesület, a T{rsadalomtudom{nyi T{rsas{g első elnökének. Jog{sz-körökben m{r-m{r dogm{v{ merevedett axióma, hogy a modern magyar polg{ri jogelmélet Pulszky Ágost A jog- és {llambölcsészet alaptanai (1885, angolul: 1888) című terjedelmes munk{j{nak megjelenésével vette kezdetét. E könyv valóban korszakos jelentőségű és nagy hat{sú volt, s b{r van jog- és {llamelméleti része is, elsősorban t{rsadalomelméletként sz{mottevő. A vaskos – kifejezetten „ódon hangulatú” (és régies stílusa ok{n ma m{r szinte alig olvasható) – műben Pulszky négy kérdéskört t{rgyalt: elemezett tudom{ny-módszertani kérdéseket (igényesen és józan mértéktart{ssal; ti. a tudom{ny ir{nti elkötelezett hitet és az annak abszolutiz{l{s{val kapcsolatos kételyt vegyítve), kifejtette saj{t t{rsadalomelméletét, s ehhez kapcsolva, mintegy al{rendelten és kissé mellékesen azt, amit ennek alapj{n az {llamról és a jogról gondolt. A t{rsadalomról alkotott elméletét a szociológiai és a t{rsadalmi-filozófiai (de nem jog{szi) pozitivizmus módszertana alapj{n dolgozta ki, néh{ny ponton Herbert Spencer hat{s{t tükrözve, de semmiképpen sem annak epigonjaként. Elméletének alapja a t{rsadalmis{g és a szükségletek, illetőleg az érdekek összekapcsol{sa. A „t{rsadalom” megkülönböztető jegye szerinte az, hogy létének alapja bizonyos szükségletek, ill. érdekek „létfontoss{gú jellege”. Az ezek kielégítésére ir{nyuló közös emberi tevékenységet szükségszerűnek gondolta, de – mint afféle szubjektív elem – ugyanígy szükségszerű az ún. életérdekek felismertsége és a kielégítésükre ir{nyuló tudatos célkitűzés is. T{rsadalom akkor keletkezik, ha az egyének és csoportok felismerik az alapj{t képező életérdeket. E fogalmi h{ttér előtt a t{rsadalmak, felfog{s{ban, nemcsak v{ltoznak, hanem fejlődnek is. E fejlődés sor{n (α) a vérségi köteléken alapuló nemzetségi t{rsadalmat (β) a helyi

21


szomszéds{gi érdekeken alapuló községi t{rsadalom, ezt pedig γ) a „fogyaszt{si vagyon gyűjtésének” az érdekén nyugvó hódító-kizs{km{nyoló t{rsadalom követi. Ezut{n (δ) a „vall{si érdeken nyugvó t{rsadalom” következik, amit a (ε) a nemzeti t{rsadalom követ. A fejlődés utolsó st{diuma (ζ) az „emberiségi t{rsadalom”, mely – mint írta – majd csak a jövőben fog megvalósulni. Ha valaki veszi f{radts{got, hogy ezt az „emberiségi t{rsadalmat” kapcsolatba hozza, mondjuk, a nemzetköziséggel vagy a glob{lis vil{gt{rsadalommal, még ma is elmedit{lgathat Pulszky ötletén. A t{rsadalom {ltal{nos fogalma Pulszkyn{l különböző „t{rsadalmakat” (közelebbről meg nem hat{rozott egységeket, oszt{lyokat, rendeket, stb.) foglal mag{ban, s az {llam egyik feladata szerinte az, hogy – az emberek egym{s al{- és fölérendelésével (miként Spencernél a „katonai t{rsadalomban”) vagy mellérendelésével (amit Spencer az „iparos t{rsadalmak” koordin{ciós mechanizmus{nak nevezett) – feloldja, illetőleg rendezze e belső konfliktusokat. Végső soron Pulszky oda jut, hogy azt mondja: az {llam ezért „uralkodó, jogot alkotó és jogot fenntartó” t{rsadalom. Olyan t{rsadalom, mely saj{t létfeltételeit kényszerrel {llapítja meg, de hogy melyek ezek a létfeltételek, azt nem teljesen szabadon v{lasztja meg. Ezt az alapgondolatot vari{lgatja azt{n bonyolultan, kissé nehézkesen, de vehemensen és f{radhatatlanul minden fontosabb területen, az {llamkeletkezés elméletétől kezdve az {llami feladatok tan{n {t a jogelméletig. Aki a XXI. sz{zadban nyitja ki Pulszky könyvét, az úgy érezheti, mintha l{tna valamit, de azt petróleum l{mp{val vil{gítj{k meg. A mécsesek és f{kly{k ut{n persze a petróleuml{mpa tagadhatatlanul előrelépés volt; az elektromoss{g és a halog{n l{mp{k kor{ban azonban ne vessünk magunkra követ, ha úgy érezzük: az a baj vele, hogy kormol egy kicsit. Vagyis Pulszky saj{t kor{ban vitathatatlanul up-to-date tudom{nyoss{ga úgy volt korszerű, hogy ma m{r hi{nyzik belőle az időtlenég érzése, ami az emberileg nagyszerű dolgokkal (a tudom{ny terén péld{ul a mély bölcsességgel) rendszerint együtt j{r.

SOMLÓ BÓDOG A JOGI HATALOMRÓL  Ezzel szemben épp az időtlenség adta és adja ma is Somló Bódog késői {llamelméletének intellektu{lis erejét. Főműve csaknem sz{z év múlt{n, egy halogén l{mpa fényénél olvasva is inspiratív, ha korszerűnek ma m{r ez sem mondható. Somló Bódog *eredeileg: Fleischer Félix+ életének adatai – mint az „adatok” {ltal{ban – szik{rak és pattogósak, de önmagukban semmitmondók: Pozsonyban született, Budapesten, Kolozsv{ron, Lipcsében és Heidelbergben tanult jog- és {llamtudom{nyokat, majd hosszú ideig Kolozsv{ron, rövid ideig Nagyv{radon és két éven {t Budapesten tanított jogbölcselet, „politik{t” és nemzetközi jogot. Sok tudom{nyos tanulm{nyt és néh{ny könyvet írt. Negyvenhét éves kor{ban saj{t kezével vetett véget életének: a H{zsong{rdi temetőben édesanyja sírj{n{l felakasztotta mag{t. Az e szik{r adatok mögötti élet ugyanakkor különös volt, tele ellentmond{sokkal, melyek az utókort néha paradoxonok megfogalmaz{s{ra, néha történetek mesélgetésre ösztönzik. Visszahúzódó természete miatt péld{ul kerülte a sajtónyilv{noss{got, szakmai p{ly{ja kezdetén azonban egy véletlen folyt{n, akarata ellenére mégis politikai botr{nyba keveredett, s mindenki róla beszélt. Az történt ugyanis, hogy a T{rsadalomtudom{nyi T{rsas{g ülésén felolvasott, majd nyomtat{sban közzétett egy olyan ír{st, amiben elismerőleg nyilatkozott a marxizmus egyes tételeiről (A t{rsadalmi fejlődés elméletéről és néh{ny gyakorlati alkalmaz{s{ról; 1903). A korabeli újs{gok hírt adtak a dologról, a konzervatív klerik{lis körök pedig megrökönyödtek és a „monarchia elleni izgat{snak” minősítették tanait. Nagyv{radi kollég{i feljelentették a miniszternél radik{lis nézetei miatt. Különböző vit{k ut{n

22


– amint azt Ady Somló Bódog esete a nagyv{radi jogakadémi{val című cikkéből tudhatjuk – még a parlament is a Somló-üggyel foglalkozott. Ezek ut{n még ink{bb visszahúzódó ember lett. Az is érdekes, hogy hal{la ut{n mi lett szerény vagyon{val. Az tal{n nem csoda, hogy a trianoni hat{rokon kívül született és utód nélkül meghalt asszimil{lt magyar zsidóként vagyon{t 1920-ban egy olyan egyesületre hagyta, amely az orsz{g területi veszteségeinek orvosl{s{t tűzte ki célul. Az viszont legal{bbis elgondolkodtató, hogy ez az egyesület, a Területvédő Liga, kicsit később része lett annak a radik{lis (péld{ul az ún. Magyar Hiszekegyet közismert módon elterjesztő) jobboldali „ideológiai üzemnek”, amely azt{n m{sfélkét évtized múlt{n kibogozhatatlanul összekeveredett az antiszemitizmussal. Végül, különös volt mag{nélete is: sikertelen h{zass{ga miatt elv{lt az egykor hőn szeretett nőtől; majd újra megnősült, {m m{sodszorra is kor{bbi feleségét vette el. Azt{n, hogy teljes legyen a sor, m{sodszorra is elv{lt tőle. Mindeközben komoly tudom{nyos műveket írt. Munk{ss{g{t a jog elmélete szempontj{ból két korszakra szok{s osztani: az elsőben a szociológiai szemléletet híve volt, a m{sodikban pedig az újkantianizmusé. Államtani szempontból első korszak{nak főműve az Állami beavatkoz{s és individualizmus (1903, 21907), melyben utilitarista felhangok mellett a liber{lis ideológi{val, elsősorban a Herbert Spencer elméletéből nyert tételekkel szemben is védelmébe vette az intervenciót. Spencer szerint a beavatkoz{s az egyéni szabads{g korl{toz{sa és a természetes fejlődés korl{tja, hiszen megzavarja a „természetes kiv{logatód{st”. Somló ezzel szemben – nem zavartatva mag{t ideológiai axióm{któl – úgy l{tta, hogy a természetes fejlődés nem {ll szükségszerű fogalmi kapcsolatban a természetes kiv{logatód{ssal, sőt az ilyen fejlődéssel olykor a (természetes {tmeneteket „egyengető” és megkönnyítő) {llami beavatkoz{s is összefér. R{ad{sul az intervenció nemhogy csökkenti, de bizonyos esetekben egyenesen növeli az egyéni szabads{got, hiszen eszközöket ad a gyengék kezébe az erősekkel szemben. Tiszt{n l{tta e jelenség történelmi helyét is: az {llami beavatkoz{s funkciója – mint írta – a „termelés anarchi{j{nak” megszüntetése, s ezért az a laissez-faire és az ún. manchesterizmus korszak{nak végét jelenti. Tett persze néh{ny túlzó meg{llapít{st is; péld{ul azt {llította, hogy az intervenció előrehaladt{val „az {llami kényszer elviselése egyre önkéntesebb” lesz, az „emberek szabads{ga” pedig, ide{lis esetben, „ennek a mindenkori beavatkoz{snak megv{ltoztat{s{ra egyre nagyobb”. A fejlődés „ir{nya” mindazon{ltal a „növekvő {llami szab{lyoz{s”, vagyis hogy „az {llam beavatkoz{sa egyre nagyobb körre terjed ki”. Ebben igaza volt. Azt a mércét ugyanakkor, aminek alapj{n a beavatkoz{s helyessége megítélhető, egy „evolucionista természetjogban” prób{lta megtal{lni. Ebben alighanem tévedett, hiszen ilyen természetjog – b{r később is sokan szerették volna l{tni – nem létezik. Módszertani fordulata (1910) ut{n, hosszú hallgat{st és csendes munk{lkod{st követően született meg főműve, a Juristische Grundlehre *Jogi alaptan, 1917, magyarul rövid kivonata: Jogbölcsészet, 1920+. Mindm{ig ez a magyar jogelmélet legnagyobb külföldi hat{st és legpozitívabb visszhangot kiv{ltó alkot{sa. A koncepció lényege a jog fogalm{nak tartalom-független, vagyis formai elemzése. Ehhez meg kellett vizsg{lnia azokat az ún. a priori jogi alapfogalmakat, amelyek minden jogszab{ly jogi mivolt{nak szükségszerű form{lis előfeltételei. Ilyen alapfogalom szerinte a jogi hatalom [Rechtsmacht].

Jog alatt – {llította – egy rendszerint engedelmességgel tal{lkozó, széles körben kiterjedő és {llandó jellegű legmagasabb rendű hatalom szab{lyait értjük. Ez a hatalom a jogi hatalom. Egy helyütt azt írta: ez a hatalom „egy meghat{rozott {llapot” a jogi 23


norma „alkotója és azok között, akikre a norma ir{nyul.” Ezt azért gondolta így, mert a jogi norma fogalm{hoz hozz{tartozik, hogy többnyire megvalósuljon. Elvont és több tekintetben csak hozz{vetőleges pontoss{ggal meghat{rozott fogalmi rendszerében a jogi hatalom ugyanolyan szerepet l{tott el, mint az angol Austinn{l a szuverén: jogot alkot és érvényesít. A két gondolkodónak voltak tov{bb{ m{s közös fogalmai is (péld{ul az „engedelmesség szok{sa”), amíg azonban Austin imperatív elmélete a jog szankcion{lts{g{ra helyezte a hangsúlyt, addig az újkanti{nus Somló elméletében az akarat hangsúlyozódott: a jogi hatalom az emberek egy meghat{rozott körében rendszerint, vagyis m{s hatalmakn{l eredményesebben tudja érvényre tudja juttatni akarat{t. Somló teh{t azok közé tartozott, akik úgy vélték: az {llam és a jog fogalmilag összefügg. A jogi hatalom esetében nem sz{mít, hogy milyen intézményi vagy szervezeti keretben jelenik meg (az „{llam” estében ez m{r sz{mítana), a lényeg csak az, hogy nélküle a jog nem elgondolható. A m{sik oldalt, ti. hogy jog nélkül az {llami közhatalom sem elgondolható, Somló nem hangsúlyozta túl, de több mejegyzéséből arra következtethetünk, hogy nem is tévesztette szem elől.

ALKOTM[NYTAN, KORM[NYZ[STAN, JOGTUDOM[NY, POLITIKATUDOM[NY Az angol, amerikai, francia és olasz tudom{nyos gondolkod{sban az {llamtan nem, vagy csak részben honosodott meg ön{lló tudom{nyként. Ez persze t{volról sem jelenti azt, hogy az annak keretében elemzett kérdéseket ne vizsg{lt{k volna – puszt{n annyit jelent, hogy azokat m{s tudom{ny-rendszertani keretek között, eltérő módszertan alapj{n és m{s szemléleti megközelítésben elemezték. KÜLÖNBSÉGEK  Az {llamelméletinek mondott kérdéseket a német kultúrkörön kívül előszeretettel sorolt{k az alkotm{nytanba, az ekkor kialakuló korm{nyz{stanba, vagy a XIX-XX. sz{zad fordulój{n születő politikatudom{nyba, illetőleg a politikai szociológi{ba. E tudom{ny-rendszertani különbség azzal függött össze, hogy az egyes nemzetek politikai gondolkod{sa mennyire eltérő tartalommal ragadta meg az egyform{nak tűnő helyzeteket, folyamatokat és intézményeket. A legélesebb különbségek egyfelől az angolsz{sz és a kontinent{lis, m{sfelől a német és a francia tradíciók között l{thatók. E különbségek – a nemzeti gondolkod{s közismert beidegződésein és a politikai kultúra jellegén túl – több tudom{nyos kérdésben is megjelentek. Így péld{ul (α) a politikai és {llami intézmények valódi vagy vélt folyamatoss{g{hoz és cezúr{ihoz, péld{ul a forradalmakhoz való viszony elemzésében. Bizony{ra nem véletlen, hogy az oly sok politikai megr{zkódtat{st {télt franci{k körében az egyik legfontosabb módszertani iskola az institucionalizmus, a politikai jelenségek intézményeket középpontba {llító elemzése lett. Ez tal{n összefüggött azzal is, hogy e nép tudósainak igazi erőssége az alkotm{ny és a közjog elemzése *alkotm{nytan+ volt. Az angolokn{l eközben az utilitarizmus nyert teret, melynek egyik legmegfelelőbb területe a t{rsadalomelmélet és az etika volt. Az amerikaiak ugyanekkor a korm{nyz{ssal összefüggő politikai folyamatokat elemezték, péld{ul a korm{ny-

24


z{stan nevű tudom{nyban nagy hangsúlyt fektetve az emberek külsőleg megnyilv{nuló és empirikus vizsg{latok t{rgy{v{ tehető magatart{saira, kialakítva ezzel a behaviorizmust. Ugyanígy eltértek a gondolkod{si hagyom{nyok (β) a nemzet{llam XIX. sz{zad végére kialakult pozíciój{nak, az {llam területi és politikai egységének, a t{rsadalommal kapcsolatos feladatainak, sőt a h{borúhoz való viszony{nak, illetőleg birodalom-építési törekvéseinek értékelésében is. Hat{rozott v{lasztóvonalak alakultak ki (γ) a szuverenit{s alanyaival, tartalm{val és jellemzőivel kapcsolatos elgondol{sokban is. Péld{ul: az angolok „parlamenti szuverenit{sról” kialakított elgondol{s{nak a kontinensen nem volt p{rja; a franci{k „nemzeti szuverenit{sról” alkotott tanait a németek, akik több {llamba szétszóródva éltek, tal{n nem is értették; a német „{llamszuverenit{s” fogalma pedig az amerikaiak sz{m{ra tűnhetett olyan absztrakt gondolatnak, hogy nem tudtak vele mit kezdeni. Tov{bbi különbséget jelentett (δ) az, ahogyan az egyes nemzeti gondolkod{si hagyom{nyok keretei között a t{rsadalom és {llam viszony{t kezelték. Ez a skót gondolkodókn{l megjelent dichotómi{t, s főleg pedig a „polg{ri t{rsadalom” eszméjét minden nemzet {tvette, legintenzívebben tal{n a franci{k, legkevésbé az olaszok, de igazi szellemi közegét a metafizika ir{nt fogékony német gondolkod{sban tal{lta meg. Itt mindkét elemét ({llam, t{rsadalom) szinte szubjektumként gondolt{k el, s nem zavartatt{k magukat attól, hogy tapasztalatilag egyik sem érzékelhető jelenség. M{s volt az egyes nemzetek viszonya (ε) tapasztalati úton nyerhető ismeretekhez, s ezért különbözőképpen ítélték meg az empirizmus és az absztrakt gondolkod{s lehetőségeit is. Ez német területen az elvont gondolkod{st feltételező „{llam” elméletéhez, az angolsz{sz orsz{gokban pedig a konkrét és „megfogható” fogalomnak tartott „korm{nyz{st” elemző tudom{nyok kialakul{s{hoz vezetett. M{r-m{r nemzeti alapon különbözött (ζ) az egyes tudósok történelemhez való viszonya: a historizmusnak péld{ul mindenekelőtt német (kisebb részben angol) képviselői voltak, miközben történettudom{ny a franci{k körében volt népszerű, a történeti alkotm{ny pedig angol eszme volt. Az egyik leglényegesebb nemzeti különbség (η) az {llam, illetőleg az {llami jelenségek joghoz való viszony{nak elgondol{s{ban volt megfigyelhető. A németek jog{llam-eszméje *Rechtsstaat], az angolok joguralma [rule of law+ és a franci{k konstitucionalizmusa lényegében ugyanazt – az {llam jog al{ rendelését és jogi keretek közé szorít{s{t – fejezte ki, de eltérő hangsúlyokkal. Az {llamhatalom jogi keretek közé szorít{sa sor{n az angolok és az amerikaiak péld{ul nagy szerepet tulajdonítottak a bírós{goknak, az angolok emellett a tradícióknak (péld{ul a parlamenti szok{sjognak) is, a kontinent{lis Európ{ban ezzel szemben – ahol a rendes bírókat gyakran „hivatalnokoknak” tartott{k – e célból új intézmények kialakít{s{n gondolkodtak. Az {llam és a jog viszony{nak eltérő megközelítését, valamint az {llami jelenségek elemzésének perspektív{j{t az is befoly{solta, hogy az egyes orsz{gokban a jogi pozitivizmus (történeti, törvény-, analitikus, újkanti{nus,

25


stb. pozitivizmus) és a szociológiai empirizmus m{s és m{s v{ltozata lett uralkodó. Az ilyen és ehhez hasonló különbségeket hosszasan lehetne sorolni. ANGOL UTILITARIZMUS ÉS BRIT IDEALIZMUS  Az {llam elméleti elemzéseit, mint említettem, Angli{ban a XIX. sz{zadban is az utilitarizmus hatotta {t, mely a német gondolkod{sban – a kameralizmust követően – h{ttérbe szorult. Amíg a németek elvek mentén, m{r-m{r metafizikai módon, addig az angolok {ltal{ban a hasznoss{ggal összefüggő gyakorlati megfontol{sok mentén, a gyakorlatra tekintettel elemezték a különböző kérdéseket. Kivételes jelleggel ugyanakkor az {llam elvont metafizikai elemzése, a korl{tozott érvényességűként felfogott {ltal{nos elvek is igazol{s{val együtt, az angolok körében is megjelent: ezt az elmélet- és eszmetörténeti „meglepetés-partit” a brit idealizmus képviselői szervezték. AZ URALKODÓ ELMÉLET: AZ UTILITARIZMUS  Az utilitarizmus *haszonelvűség+ filozófiailag l{tszólag felszínes, valój{ban azonban mély és a kritik{kkal szemben szívósan ellen{lló tanrendszer. Alapeszméje szerint az emberi cselekedeteket az öröm maximaliz{l{sa és a f{jdalom minimaliz{l{sa vezérli, s céljai elérése érdekében mindenki racion{lisan mérlegeli cselekvése hasznoss{g{t. A hasznoss{g e felfog{s szerint mind az egyéni cselekedetek, mind a t{rsadalmi intézmények megítélésének mércéje lehet. Az efféle gondolatokat először a híres reformer, Jeremy Bentham alkalmazta a t{rsadalom-, a politika- és a jogfilozófi{ban. Ő fogalmazta meg (többen {llítj{k: a francia Helvetius nyom{n) a hasznoss{g leg{ltal{nosabb kritérium{t. Eszerint a helyes magatart{s, intézmény, jogi szab{lyoz{s vagy politika az, amely a lehető legnagyobb sz{mú ember sz{m{ra okoz valamilyen jót; közismert megfogalmaz{sban: a „lehető legnagyobb sz{m lehető legnagyobb boldogs{g{t” vagyis boldogul{s{t *greatest happiness for the greatest number] képes előidézni. A haszonelvűséget a szerencsétlen sorsú, vagy ink{bb úgy fogalmazok: az egész életét végigszerencsétlenkedő John Austin a jog elemi form{ira alkalmazta, kidolgozva a fogalomelemző jogtudom{ny alapjait. Mivel elmélete a régi jogi pozitivizmussal összenőtt imperatív jogszemlélet keretei között mozgott, a szuverenit{s olyan elméletét sikerült megalkotnia, amely a jog{szok körében mindm{ig megőrizte befoly{s{t. Ennek alapja az, hogy a szuverenit{s nem egyszerűen „korl{tlan” hatalmat jelent, hanem jogi korl{tozhatatlans{got. A XIX. sz{zad m{sodik felében a politikai kérdések legjelentősebb elemzéseit angol nyelven John Stuart Mill nyújtotta. B{r Mill foglalkozott tudom{ny-módszertani kérdésekkel is, kort{rsai pedig közgazd{szként ismerték, elsősorban a politikai filozófia terén befoly{solta utókora intellektu{lis arculat{t. Módszertani szempontból nagy hat{sa volt péld{ul A logika rendszere *System of Logic, 1843+ című munk{j{nak. Ő volt kor{nak legnépszerűbb közgazd{sza, s ezt elsősorban A politikai gazdas{gtan alapelvei s némelyikük t{rsadalomfilozófi{ra való alkalmaz{sa [The Principles of Political Economy with Some of Their Applications to Social Philosophy, 1848+ című művével érte el. A politikai filozófia terén A szabads{gról *On Liberty, 1859+ című esszéje a liber{lis t{rsadalmi és politikai rend egyik fontos alapelvének klasszikus kifejtése. A szabad vit{k fontoss{ga mellett ma tal{n m{sként érvelnek, de n{la meggyőzőbben aligha. A politikai és jogfilozófia ma is respekt{lt elve az {ltala e műben kifejtett ún sérelem-elv, m{sként: k{r-

26


elv [harm-principle+. Eszerint a közösség – képviselője az {llam, ill. hatalmi eszköze, a jog révén – csak azt a magatart{st tilthatja meg az egyénnek, amivel az sérelmet *k{rt+ okozna m{snak. A modern {llam egyik legfontosabb intézményi kérdését, valamint a v{lasztójog problém{j{t A gondolatok a képviseleti korm{nyról [Considerations of Representative Government, 1861+ című könyvében elemezte, melynek m{ig figyelemre méltó tétele a „többes szavazati joggal”, vagyis a v{lasztójog „ar{nyos eloszt{s{val” kapcsolatos. Mill szerint a képviseleti szerv megv{laszt{sakor mindenkinek rendelkezni kell legal{bb egy szavazattal (hiszen ez a minim{lis politikai aktivit{s feltétele), {m helyes, a kiv{lóaknak, péld{ul az iskol{zottaknak több szavazata van. A férfiak és a nők viszony{t illetően ugyanakkor – amint azt a nők jogaiért harcoló bar{tnője, majd felesége, Harriet Taylor befoly{sa alatt írt, A nők al{vetettsége *The Subjection of Women, 1869+ című műve mutatja – nem az ar{nyoss{g, hanem a teljes egyenjogús{g híve volt. A XIX. sz{zad végén a cambridge-i Henry Sidgwick oly mesterien kombin{lta az utilitarizmust és az analitkus (fogalomelemző) módszert, hogy az angolsz{sz vil{gban sokan m{ig sem tartott{k érdemesnek azokat szétv{lasztani. Sidgwick a politika haszonelvű felfog{s{nak etikai megalapoz{s{ra törekedett. Az {llam mint olyan elmélete igen sok{ig nehezen volt összeegyeztethető az angol szemlélettel és szellemi hagyom{nyokkal. E hagyom{ny esszenci{j{t az elsősorban az eszmék és elméletek történészeként ismert Oxfordban, Londonban, majd Cambridge-ben tanító Sir Ernest Barker fejezte ki frapp{ns, b{r kissé naiv és leegyszerűsítő módon: „Angli{ban nem az {llam mint olyan cselekszik – fogalmazott péld{ul a Church, State, and Study *Egyh{z, {llam, tudom{ny, 1930+ című munk{j{ban –, hanem az egyéni hivatalnokok sokas{ga külön-külön és egym{stól függetlenül < az egyéni hivatalnokok tömegének mindegyike valamilyen hatalmat gyakorol a bírós{gok elismerése mellett, de az {llam hatalm{val egyikük sem rendelkezik, még a miniszterelnök sem”. E gondolat azért naiv, mert még csak fel sem veti, hogy annak a sok „egyéni hivatalnoknak” a külön-külön tanúsított magatart{s{t valami azért mégiscsak egységessé és az angol {llam részévé teszi, s azok csak emiatt lesznek az angol {llam részeként elgondolhatók.

A BRIT IDEALIZMUS AZ [LLAMRÓL  Az elmélettörténet különös, szinte előzmények nélküli fejleménye, hogy a XIX. sz{zad végén és a XX. sz{zad első évtizedeiben néh{ny angol gondolkodó – a hegeli filozófia {ltal befoly{solt ún. „brit idealizmus” alapj{n, s a liber{lis hagyom{nyon belül, {m annak hat{rait feszegetve – az {llam elvont metafizikai elemzését nyújtotta. Közéjük tartozott Thomas Hill Green, aki a Lectures on the Principles of Political Obligation *Előad{sok a politikai kötelezettség elveiről, 1882+ címen közzétett oxfordi előad{saiban elsősorban az egyén és közösség viszony{val foglalkozott. Az egyéni jogok mellett Green, mérsékelve a liberalizmus individualizmus{t, a kötelezettség eszméjének fontoss{g{t hangsúlyozta. Azt {llította: az erkölcsi törvények politikai kötelezettségeket alapoznak meg, s – mivel (mint írta) a „politikai intézmények erkölcsi eszményeink megtestesülései” – ezeknek az {llam működésében is kifejeződésre kell jutnia. Péld{ul úgy, hogy az {llam hozz{j{rul az egyes egyének képességeinek kibontakoztat{s{hoz és erkölcsi teljességük eléréséhez, az egyén pedig elfogadja a közösséggel szembeni kötelezettségeit. Ugyanígy és ugyanezen alapon az {llamnak – hangsúlyozta – a szoci{lis igazs{goss{g megva-

27


lósít{s{ra kell törekednie. Lényegében az ún. {llami beavatkoz{s *intervenció+ egyik első etikai igazol{sa ez szoci{lliber{lis alapon. Hasonló utat követett Bernard Bosanquet is, akit Hegel filozófi{ja mellett – ak{r afféle elméleti Molotov-koktélnak is tekinthető kombin{cióban – Rousseau tanai befoly{soltak. Hogy e Molotov-koktél nem {rtott senkinek, az részben az angol politikai viszonyoknak, részben az elmélet etikai alapjainak köszönhető, de Bosanquet-t életp{ly{ja sem predesztin{lta őt ilyesmik dob{l{s{ra. Green „legjobb tanítv{nyaként” Oxfordban egyetemi pozíciót kapott, {m egy kisebb vagyont örökölve feladta azt és Londonba ment, ahol szoci{lis munk{t végzett, és az akkor induló felnőttoktat{sban vett részt. Később, 55 éves kor{ban a skót St. Andrews egyetemén kezdett tanítani, majd két évig Edinburgh-ban adott elő. Mintegy húsz filozófiai, logikai, esztétikai, etikai, pszichológiai, közpolitikai és {llamelméleti t{rgyú könyvet írt. Bosanquet egyebek mellett az {llam legitimit{s{nak magyar{zat{ra törekedett. Azt {llította, hogy az {llam nem az egyéni akaratok konszenzus{n vagy valamiféle t{rsadalmi szerződésen nyugszik, hanem az az emberi élet menete sor{n kialakuló „valós{gos”, vagyis „{ltal{nos” akarat. Ha meg akarjuk ismerni e valós{gos és {ltal{nos, s ekkénti minőségében {llami akarat tartalm{t, akkor nem eseti és pillanatnyi kív{ns{gainkat kell sz{mba venni, hanem mindazon szükségleteket, célokat és érzéseket, amelyekkel mi és m{sok – minden lehetséges tud{s birtok{ban – rendelkezünk, ill. rendelkezhetünk. Az ilyen akarat – hangsúlyozta a The Philosophical Theory of the State *Az {llam filozófiai elmélete, 1899+ című munk{j{ban – a közjóval {ll kapcsolatban, s végső soron az „intelligens lény megszüntethetetlen törekvése arra, hogy önmag{n túlra kiterjessze a jót” (mely az emberi személyiség léte és tökéletessége). Ha az {llam az így felfogott az {ltal{nos akaratot és közjót tükrözi, akkor legitimnek tekinthető, s intézkedései erkölcsileg igazolhatók. A közjó alapj{n Bosanquet szerint az egyén – elfogadva a rousseau-i érvelést – ak{r kényszeríthető is arra, hogy saj{t java érdekében bizonyos dolgokat megtegyen, noha minduntalan azt hangoztatta, hogy a szabads{g az emberi személyiség lényege és minősége. Ugyanilyen ellentmond{sosan azt is {llította, hogy az {llami tevékenység korl{tai nem {llapíthatók meg a priori módon, de vannak ilyen – a gyakorlati körülményektől függő – korl{tok. Miként tan{ra, ő is az {llami beavatkoz{s filozófiai kereteit akarta kidolgozni. Tal{n nem tiszteletlenség azt mondani, hogy ez – b{r egy egész életművet sz{nt r{ – nem sikerült neki. Ez azért történt, mert az „{llami beavatkoz{s” olyan gyakorlati folyamat, amelynek feltételeit, indokolts{g{t és igazol{s{t, mértékét és módj{t, stb. – amint azt a XX. sz{zadban l{ttuk – nem lehet filozófiai szinten, r{ad{sul egy abszolút filozófia alapj{n megoldani. Erre legfeljebb az ak{r az abszolút filozófia ellentétének is tekinthető pragmatizmus képes. Ez az pragmatizmus jelent meg azt{n a pluralista politikai és {llamelméletben, melyet Harold J. Laski és m{sok fejtettek ki.

28


FRANCIA POZITIVIZMUS ÉS INSTITUCIONALIZMUS  Franciaorsz{g a XIX. sz{zad folyam{n négy forradalmat élt {t, mely négy új {llamot teremtett. Izgalmas és v{ltozatos kor volt ez az {llamfejlődés szempontj{ból; {m az {llam v{ltoz{sa semmiségnek tűnhet az {llamra vonatkozó ezernyi elmélet v{ltozatoss{g{hoz képest. Az elméletek terén eleinte nagy szerepet kapott az {llam és politika konzervatív felfog{sa, legyen szó annak radik{lis-reakciós v{ltozat{ról (mely péld{ul Joseph K. de Maistre, vagy Louis Gabiel A. de Bonald munk{iban jelent meg), mérsékelt form{j{ról (mely R. F. de Chateaubriand műveivel jellemezhető) vagy liber{lkonzervatív alakj{ról (melyet péld{ul Alexis de Tocqueville képviselt). Az a tény, hogy a franci{k az {llam {ltal{nos kérdéseit szívesen elemezték alkotm{nyjogi keretekben, m{r a francia Nemzetgyűlés „legékesebb szónoka”, Benjamin Constant munk{ss{g{n is l{tható volt, aki a szabads{g {ltal{nos elvét konkrét {llami intézményekben gondolta érvényesíthetőnek. Az alkotm{nytani kérdések központi szerepet j{tszottak az ún. doktrinerek – François Guizot és m{sok – ír{saiban is.

Az {llam jogi alapú és a jogpozitivista tudom{nyeszmény keretei közötti elemzését Franciaorsz{gban Raymond Carré de Malberg dolgozta ki. Az elz{szi sz{rmaz{sú jogtudós Caen, Nancy, majd Strassbourg egyetemén tanított, s p{ly{j{nak delelőjén – megjegyezve, hogy e delelőre igen későn került sor, hisz első jelentős cikkét 53 évesen, első könyvének első kötetét pedig 59 évesen tette közzé – közjog{szként tevékenykedett. Főművében – Contribution | la théorie générale de l'État *Adalékok az {llam {ltal{nos elméletéhez, 1920-22] – a jogi szab{lyok mentén és az egyes intézmények politikai kontextusból való kiemelésével, s ez{ltal depolitiz{l{s{val írta le az {llamot. Mint minden pozitivist{nak, Carré de Malbergnek is azzal az ellentmond{ssal kellett szembenéznie, hogy összeegyeztesse a voluntarizmus lehetőségét (ti. hogy az alkotm{ny keretei között a jog szabadon alkotható) és az {llam korl{tozhatós{g{nak tézisét. E vonatkoz{sban – némileg Georg Jellinek elméletére emlékeztető módon – azt {llította, hogy az {llam a jogosults{gokat elismerő pozitív jogi szab{lyok révén megteremti a hatalomgyakorl{s erőszakmentes korl{tait is. Pozitivizmusa ellenére szívesen hasonlította össze a német és francia intézményeket, valamint a szerinte 1789-ig visszavezethető (francia) „demokratikus elvet” és a (német) „monarchikus elvet”, hogy kimutassa nemzete megold{sainak előnyeit. Mint minden francia, nagy hangsúlyt helyezett a szuverenit{s elemzésére, {m azt – az {llamhatalommal *puissance d’État] szemben (s ez ügyben ugyancsak Jellinekhez hasonlóan) – végül is, és helyesen, nem tekintette az {llam nélkülözhetetlen fogalmi jegyének. Érdekes és intellektu{lisan eleven gondolata, hogy a képviselet intézménye a szuverenit{s {tvitele révén megteremti saj{t alany{t. Vagyis a „népet” a képviselet teremti meg. Amikor azt mondjuk: egy alkotm{nyos demokr{ci{ban a korm{nyzat gyakorolja a szuverenit{st, akkor – érvelt – lennie kell egy olyan entit{snak is, amely {truh{zhatta r{ vagy deleg{lhatta e hatalom gyakorl{s{nak lehetőségét. Ez az entit{s a nép, mely így – legal{bbis de Malberg szerint – e fiktív eredeti szuverenit{s {tad{sa révén létezik. E normatív elmélet „szociológiai kiegészítését” a bordeaux-i egyetemen Emile Durkheim kollég{jaként tevékenykedő s elméletét illetően is az ő hat{sa alatt {llt közigazgat{si és alkotm{nyjog{sz, Léon Duguit írta meg. Első művében – L’État. Le droit objectif et la loi positive *Az {llam. A t{rgyi jog és a pozitív törvény, 1901+ – Jellinek alanyi közjogokkal

29


kapcsolatos elméletét bír{lta: az alanyi jogok szerinte olyan metafizikai konstrukciók, amelyek végel{thatatlan és terméketlen vit{khoz vezetnek. Elmélete – melyet főműve, a Traité de droit constitutionnel *Alkotm{nyjogi értekezés, 1923-25+ első h{rom kötetében fejtett ki – egy viszonylag egyszerű hatalmi {llamelmélet. „Kijelenthető – írta –, hogy {llam minden emberi t{rsadalomban létezik, ha emberek egy csoportja kényszerítő hatalommal rendelkezik *m{sok felett+.” Ez kétségtelenül egyszerű megközelítés, mely megkönnyíti ugyan az {llam „misztikus köpönyegének”, a szuverenit{snak az elt{volít{s{t, {m csak azon az {ron, hogy az {llamról rajzolt kép meghat{rozó figur{ja a rendőr, a börtönőr és a hóhér lesz. Duguit {llamról rajzolt képe azért nem jutott el ilyen karikaturisztikus végletekig, mert úgy vélte: az uralkodóknak a t{rsadalmi szolidarit{s megteremtésére kell haszn{lniuk hatalmukat. Az utókor igaz{ból nem is {llamtana ok{n, hanem elméletének a szolidarit{ssal összefüggő, valamint az ebből következő jogfilozófiai elemei miatt tartotta meg emlékezetében.

A toulouse-i egyetem filozófiailag is képzett (s e tekintetben kort{rsa, Henri Bergson hat{sa alatt {lló) közigazgat{si és alkotm{nyjog{sza, Maurice Hauriou elsősorban az intézmények elméletének kidolgoz{s{val – s így az institucionalizmus megalapoz{s{val – j{rult hozz{ az {llam tudom{ny{hoz. Az intézmény – fejtegette a La science sociale traditionnelle *Tradíció a t{rsadalomtudom{nyban, 1896+ és a Leçons sur le mouvement social *Előad{sok a t{rsadalmi mozgalomról, 1899+ című műveiben – az ember „alkotó hatalm{nak” terméke, mely egy-egy emberi csoport életével és tevékenységével kapcsolatos vezérlő eszméket t{rgyiasítja. Az intézmény lehet személyek valamiféle egyesülése (péld{ul {llam, szakszervezet, t{rsas{g), amely „erkölcsi személlyé” v{lhat, s lehet egy egyesülő csoport szervezett hatalm{nak t{rgyiasult eleme, egy közösségi szok{sból létrejövő jogi szab{ly, illetőleg az ilyen szab{lyok rendje (péld{ul a csal{d, szerződés, tulajdon). Az egyes csoportok életével és tevékenységével kapcsolatos vezérlő eszme – mely az intézmény középpontja – nem a csoport „célja” vagy „funkciója” (ekkor ugyanis az valami kölsődleges dolog lenne), hanem olyasmi, amely fokozatosan a tudat t{rgya lesz (t{rgyiasul az öntudatban), s az intézmény ezen eszmét interioriz{lja *teszi belsővé+ tagjaiban. Ezért van az, hogy minden egym{st követő nemzedék a maga módj{n foghatja fel, értelmezheti és alkalmazhatja az intézményeket. Az intézmények ezért történetileg v{ltoznak, noha belső magjuk v{ltozatlan, s egyik legfőbb jellemzőjük folyamatoss{guk. Az intézmény valami olyasmi – fejtegette Hauriou –, mint a gyém{nt a b{ny{ban, mely arra v{r, hogy megtal{lj{k. Az a tény hogy megtal{lt{k, azt az „érdeket” tükrözi, hogy az ilyen eszmény sz{m{ra létezik egy bizonyos csoport, amelyet az eszmény alany{nak lehet tekinteni. Ezeket az {ltal{nos gondolatokat konkretiz{lta szakjogi műveiben, mindenekelőtt a Précis de droit administratif *Az közigazgat{si jog kézikönyve, 1892, 1907 és 1919+, a Principes de droit public *A közjog elvei, 1910+ és Précis de droit constitutionnel [Az alkotm{nyjog kézikönyve, 1923+ című ír{sokban. A francia institucionalizmusnak sz{mos követője akadt; így péld{ul Georges Renard és Joseph Thomas Delos, s megújult form{ban az a mai politikaelméletnek és modern jogfilozófi{nak is jelentős ir{nyzata.

30


AMERIKAI POLITIKATUDOM[NY  Az amerikai gondolkod{sban a haszonelvűség a pragmatizmusban jelent meg, melynek nagy szerepe volt a XX. sz{zad elején a politikatudom{ny kialakul{s{ban és térnyerésében. Az {llam {ltal{nos elméletével összefüggő kérdéseket itt gyakran az ún. korm{nyz{stan keretei között t{rgyalt{k, elutasítva minden absztrakciót. Az európai, s főleg a német elméletekkel szemben az egyik lényeges különbség, hogy a politikatudom{nyban nagy hangsúlyt helyeztek az empirikus vizsg{latokra. A korm{nyz{stan professzora, Abbott Lawrence Lowell péld{ul (aki egyébként a Harvard Egyetem rasszista elnökeként az amerikai felsőoktat{s egyik legellentmond{sosabb figur{ja volt) kifejezetten azt deklar{lta, hogy norm{k helyett a „valós{gos” politikai életet fogja vizsg{lni. Ez sikerült is neki; az európai p{rtokról és az angol korm{nyról szóló könyveinek adatait a politika történészei néha még ma is hasznosítj{k. A tények vizsg{lat{ra ir{nyuló szemlélet mögött egyébként – mint oly gyakran, Amerik{ban is – egy olyan tudom{nyfelfog{s {llt, amely a természettudom{nyokat tekintette mint{nak és annak modelljeit szerette volna alkalmazni a t{rsadalomtudom{nyban. Az első politikatudom{nyi tanszék megalapítója, John William Burgess péld{ul úgy vélte: egy elméletnek tényeket kell felt{rnia és törvényszerűségeket kell leírnia. Elmélete – melynek keretei közé még egy grandiózus fajelméletet is beillesztett a „civiliz{ciót és szabads{got elterjesztő”, a m{s fajt{kat gyarmatosító, civiliz{ló, szabads{gra nevelő, s esetleg ki is irtó „teuton fajról” – mindazon{ltal ellentmondani l{tszik saj{t eszményeinek. A szkeptikusok – így az amerikai kultúr{ban otthonoss{ v{lt és elfogadott (egy ideig nagykövetként is működő) angol lord, James Bryce – ezzel szemben azt bizonygatt{k, hogy a politológia sosem lesz olyan egzakt, mint a természettudom{ny, sőt emiatt nem is nevezhető tudom{nynak. A valós{gos politikai életet leíró és elemző ir{nyzatot később realizmusnak nevezték. A realist{k az {llam alkotm{nyjogi struktúr{in{l szívesebben vizsg{lt{k p{rtok és a közvélemény szerepét, s ez utóbbi tekintetben felhaszn{lt{k a születő szoci{lpszichológia eredményeit is. A politikatudom{ny szorosan összefüggött az {llami-politikai életet egyes intézményeit {talakító reformmozgalommal, amennyiben eredményeit a gyakorlatban kív{nt{k hasznosítani. Klasszikus példaként erre Woodrow Wilsont szokt{k említeni, aki politológus professzorból lett amerikai elnök, b{r a magam részéről nem tudn{m megmondani, hogy a haszon mennyire volt egyéni és mennyire nemzeti. A híres „wilsoni 14 pont” mindenesetre nem tűnik túl tudom{nyosnak. A modern politikatudom{ny egyik első képviselője Arthur Fisher Bentley, aki – ritka kombin{ció – egyszerre volt politológus és filozófus. A The Process of Government [A korm{nyz{s folyamata, 1908+ című művében – mely nem megjelenése idején, hanem évtizedekkel később v{ltott ki nagy hat{st – a politikai életet a csoportok közötti, érdekek {ltal motiv{lt interakciókra vezette vissza. A korm{nyz{st úgy fogta fel, mint ezen az érdekkonfliktusok felold{st, s e viszonyok elemzése sor{n nem az intézményeknek, hanem a politikai folyamatoknak tulajdonított kitüntetett jelentőséget. POLITIKAI SZOCIOLÓGIA EURÓP[BAN  Az {llami életre és a politik{ra vonatkozó ismeretek egy új területe Európ{ban a XIX. sz{zad végén és a XX. sz{zad elején kialakult politikai szociológia volt. Ez lényegében p{rtszociológiaként született, b{r később sz{mos m{s területet is vizsg{lód{si körébe vont. Egyik megalapítója a fehérorosz sz{rmaz{sú (tanulm{nyait Szent-Péterv{ron és P{rizsban végző) jog{sz-történész, Mojszej Osztrogorskij [Moisei Ostrogorsky+ volt, aki a tömegp{rtokat és azok szervezetét elemezte a demokr{cia viszonyai között.

31


Alaptételét, mely p{rtok „megroml{s{val” {llt kapcsolatban a német Robert Michels gondolta tov{bb elméletében. Az eredetileg anarcho-szindikalista, majd szocialista, végül fasiszta nézeteket valló Michels – aki Max Weber tanítv{nya volt, majd Torinó, Basel és Perugia egyetemén tanított – a szervezetek, így a politikai p{rtok szükségszerű oligarchiz{lód{s{ra mutatott r{. Az oligarchia vastörvényeként ismertté v{lt tétele (melynek egyébként a politológiai szakirodalomban nagyon sokféle megfogalmaz{sa cirkul{l folklorisztikus módon, miközben Michels ír{sain nyugvó pontos szövegezését tal{n senki sem ismeri) péld{ul a következőképpen formul{zható. A politikai célok hatékonyan csak szervezetek révén érhetők el, a politikai szervezet azonban, legyen kezdetben b{rmily demokratikus vagy autokratikus, az inform{ciók birtokl{s{val összefüggő vagy m{s okok miatt, elkerülhetetlenül oligarchiz{lódik, s ez a demokr{ci{t gyakorlatilag megvalósíthatatlann{ teszi. Szervesen kapcsolódott e tanokhoz a torinói, majd a római egyetemen tanító, elsősorban azonban újs{gíróként tevékenykedő olasz Gaetano Mosca elmélete. Eszerint minden t{rsadalomban elkerülhetetlenül egy sz{mszerű kisebbség (ahogy nevezte: egy “politikai oszt{ly”) uralkodik, mely a többieknél jobb képességekkel rendelkezik. Az elitet Mosca a korm{nyzati pozíciók birtoklójaként írta le. A klasszikus elitelmélet harmadik képviselője az olasz-francia sz{rmaz{sú, de It{li{ban felnőtt Vilfredo Federico [eredetileg: Wilfried Fritz] Pareto volt, aki a sv{jci Lausanne egyetemén tanított szociológi{t, filozófi{t és közgazdas{gtant. Pareto esetében m{ig sem dőlt el, hogy igazi géniusz volt-e vagy tudom{nyos szélh{mos. A közgazdas{gtan területén – ahol a később róla elnevezett elv (Paretoelv), illetve fogalom (Pareto-hatékonys{g) megfogalmazójaként igen nagy hat{st gyakorolt – ink{bb az előbbi. Filozófusként és szociológusként egy saj{tos – néh{ny vonatkoz{ban megdöbbentően egyszerű – cselekvés-elméletet fejtett ki, melynek lényege az volt, hogy az emberek magatart{s{nak alakít{s{ban bizonyos érzelmek (ún. reziduumok) meghat{rozó szerepet j{tszanak. Ezeket hat csoportba sorolta (péld{ul kombinatív, v{ltoztat{sellenes, szexu{lis érzelmek), majd azt {llította, hogy azok lesznek politikusok, az elit tagjai és tudósok, akikben túlteng a kombinatív érzelem. Még a t{rsadalmi egyensúlyt is ezen érzelmek egy-egy rétegben megfigyelhető jelenlétével és ar{ny{val magyar{zta. Az elitelméleteknek később is akadtak folytatói – így péld{ul Oswald Spengler, José Ortega y Gasset, Arnold Toynbee, C. Wright Mills –, akik a lehető legkülönbözőbb szellemi ir{nyzatokhoz tartoztak, s a XX. sz{zad folyam{n igen nagy hat{st gyakoroltak a t{rsadalom, az {llam és a politika szemléletére. Miként elődeik, ez utóbbiak is a demokr{ci{val, mindenekelőtt pedig a képviseleti demokr{ci{val szemben fogalmazt{k meg mondandójukat; nyíltan vagy hallgatólagosan bír{lva azok elméletét és kisebb vagy nagyobb mértékben megkérdőjelezve gyakorlat{t.

SZAKIRODALOM Blomert, Reinhard – Eßlinger, Hans Ulrich – Giovannini, Norbert (szerk.): Heidelberger Sozialund Staatswissenschaften. Das Institut für Sozial- und Staatswissenschaften zwischen 1918 und 1958. Marburg, 1997  Jann, Werner: Staatslehre – Regierungslehre – Verwaltungslehre. = Regierungssystem und Regierungslehre. Szerk.: Bandemer-Wewer. Opladen, Lester Budrich, 1989  Szil{gyi Péter: Az {llamelmélet mint valós{gtudom{ny. = Kovacsics József emlékkötet. Bp. 1999.  Waldrich, Hans-Peter: Der Staat. Das deutsche Staatsdenken seit dem 18. Jahrhundert. Ausgewählte Quellen. München-Bécs, G. Olzog, 1973. A magyar {llamelmélet történetéhez: Arzt

32


Ilona: A „Politika tudom{nyok” oktat{sa a Budapesti Egyetem (ELTE) Jogi Kar{n és elődintézményeiben. Bp. Rejtjel Kiadó, 2004  Ballagi Géza: A politikai irodalom Magyarorsz{gon 1825-ig. Bp. Franklin, 1888  De{k Ágnes: [.]  G. Etényi Nóra: Államelmélet, politika és pamfletek a 17. sz{zadi Európ{ban. = AETAS. 2002/1.sz.  G{ngó G{bor: [.] Hargittay Emil: Justus Lipsius és Laskai J{nos = Tarnai Andor emlékkönyv. Szerk.: Kecskeméti G{bor. Bp. 1996  Klaniczay Tibor: Zrínyi helye a XVll. sz{zad politikai eszméinek vil{g{ban. = Pallas magyar ivadékai. Bp. Szépirodalmi, 1985. 153-211. és 307-324.  R{cz Lajos: A magyar {llamtudom{nyi irodalom kezdetei I. B{thori Istv{ntól I. R{kóczi Györgyig. = Jogtudom{nyi Közlöny. 1980/12. 858-869.  Schlett Istv{n: A magyar politikai gondolkod{s története. 1-2 kötet. Bp. Korona Kiadó, 1996-1999. A politikai gondolkod{s története Magyarorsz{gon. Bp. Rejtjel, 2004  Tak{cs József: Modern magyar politikai eszmetörténet. Bp. Osiris, 2007  Tarnóc M{rton: Erdély művelődése Bethlen G{bor és a két R{kóczi György kor{ban. Bp. Gondolat, 1978  Varga Anna: Iustus Lipsius és a magyar szellemi élet. Bp. 1942. A szövegben hivatkozott régi folyóiratok: Briefwechsel meist historischen und politischen Inhalts. Szerk.: August Ludwig v. Schlözer. 60 füzet (10 rész): Göttingen, 1776-1782. Staatsanzeigen. 72 füzet: Göttingen, 1782-1795. *l{sd az interneten is: http://www.ub.uni-bielefeld.de diglib/aufkl/statsanzeigen/staatsanzeigen.htm] Staatsarchiv. 1-18 füzet: Braunschweig, 1796-1800. 19-60. füzet: Tübingen, 1801-1806; 61-62 füzet: Helmstedt, 1807-1808

33


FÜGGELÉK A német nyelven kiadott könyvek témakörök szerinti változása Németországban 1740 és 1800 között1 1740 db

Teológia Jogtudomány Államtudomány Mezőgazdaság, ipar Mezőgazdaság Hadtudomány Ipar Kereskedelem Általános Egyéb összesen

1

(„cím”) 291 97 10 8 2 2 3 1

1780 százalék

db

(„cím”) 280 61 32 59 29 10 16 4

38.6 12.9 1.3 1.0 1.0 1.0 1.0

754

1144

1800 százalék 24.5 5.3 2.8 5.2

db

(„cím”) 348 129 93 220 106 12 63 20 19

százalék 13.7 5.1 3.6 8.6

2544

Forr{s: Rudolf Jentzsch: Der Deutsch-lateinische Büchermarkt. Lipcse, Voigtländer, 1912. 1-3. t{bl{zat; szelekt{lva; idézi David F. Lindenfeld: The Practical Imagination. The German Sciences of State in the Nineteenth Century. Chicago–London, 1997. 24. o.

34


Előadások kamerális és államtudományokból német egyetemeken 1820 és 1840 között2

Jelölések: = előadások kamerális tudományokból = előadások államtudományokból = előadások kamerális és államtudományokból

2

Forr{s: David F. Lindenfeld: idézett mű, <... o. *a szerző saj{t kutat{sai alapj{n+

35


Egyetemi előadások Általános Államtan és Politika című tárgyakból a német egyetemeken 1890 és 1914 között3

Jelölések: = előadások az államtudományi képzés keretében = előadások a jogászképzés (jogi oktatás) keretében = előadások az egyéb képzések keretében

3

Forr{s: David F. Lindenfeld: idézett mű, 307. o. *a szerző saj{t kutat{sai alapj{n+

36

TAK[CS PÉTER [LLAMELMÉLET A XIX. SZ[ZADBAN *

Recommend Documents