303
A SZABADSÁGHARC EMLÉKE A XIX. SZÁZADI DEBRECENI HÍRLAPOKBAN
KOROMPAI GÁBORNÉ
z a nagyszerű küzdelem, amelyet a magyarság a nemzeti függetlenségért és a polgári haladásért vívott, nem zárult le a szabadságharc bukásával. Az eszmék tovább éltek és hatottak. Az önkényuralmi rendszer elnyomó intézkedéseivel a lelkekből nem irthatta ki a dicső küzdelmek emlékét és az elmékből sem száműzhette a forradalom nemes ideáit. Debrecen városa, amely 1849-ben hónapokig a szabadságharcsát vívó ország fővárosa volt, ahol egy harcban álló nemzet ünnepelte forradalmának első évfordulóját, ahol kimondatott a Habsburgház trónfosztása, s amelynek határában utolsó, élet-halál harcát vívta a maroknyi magyar sereg az orosz túlerővel – olyan történelmi időket élt át, – amely mélyen bevésődött az emberek tudatába.1 Az orosz megszállás alatt és az önkényuralom megtorló intézkedései közben a legszentebb érzéseket titkolni kellett. A nyilvánosság egy esztendeje létrehozott fóruma, az első helyi politikai lap elnémult; a csatavesztés napján, – 1849. augusztus 2-án jelent meg utoljára a szabadságharc debreceni hírlapja, melyet „a győzelmes márciusi szellem teremtett és töltött meg tartalommal.”2 Az Alföldi Hírlap az egykorú vélemények szerint is a szabadságharc; idején megjelenő lapok egyik leghasznosabbja volt, megbízható és tárgyilagos hírközlő munkájával a közvélemény-formálás hathatós eszközének bizonyult.3 Nem csak a helyi közéletben volt jelentősége, hanem az utókor számára is hiteles forrásként tükrözi az eseményeket és az egykorú közhangulatot.4 1849 augusztusa után Debrecenben egyetlen lapocska jelenhetett meg – tudomásunk szerint hónapokig az egyetlen az egész országban – amely nem jutott a többi hazai sajtóorgánum sorsára, s ez a Debreczen-Nagyváradi Értesítő volt. Hirdetéseken kívül 1848-49-ben időnként helyet adott a politikának is, de azokban a közleményekben királyhűségéről tett tanúságot.5 Minden bizonnyal alkalmazkodó készségének köszönhette folyamatos megjelenését. Az 1850-ből fennmaradt számok is azt mutatják, hogy politikai vonatkozású közleményei általában óvatosak, loyalisak, de akad azért néhány olyan írás is, amely az egykorú szomorú állapotokra utal, s a nagy idők emlékét idézi; 1850 februárjában az I...y aláírással közölt levél a márciusi birodalmi alkotmányról szólt, bevezető soraiban azonban félreérthetetlen az aktuális párhuzam: „Zokogjunk Mariusként Carthago romjai felett? Visszhangozzuk a magyar Belizar énekét: múltunkban nincs öröm, jövőnkben nincs remény?” A levélíró szándéka megmagyarázni az elfogadhatatlant, írása mégis arról vall, hogy osztozik a nemzet gyászában: „Ne csodáljátok a’ magyar keservét, ne bántsátok őt győztesek, ha sír, ha kesereg; egy becsületes nemzet aláztatott meg, egy dráma fejeztetett be.”6 Néhány, hét múlva Medve Imre: Hazajött a huszár című versének közlése emlékeztetett a közelmúlt tragikus eseményeire.7 A hírek között a magyar emigrációról, Kossuth Lajosról szólók olvashatók még 1851-ben is. Ez az az idő, amelyet Szilágyi Sándor így jellemzett: „Sem törvény, sem rendelet nem szabályozta a sajtót, de nem volt megengedve semmi.”8 Ebben az átmeneti időszakban, 1850 áprilisában nyújtott be lapalapítási kérelmet a nagyváradi kerületi katonai parancsnoksághoz két fiatal Debreceni író, Oláh Károly és Orbán Pető. Szépirodalmi lapot 1
A szabadságharc fővárosa Debrecen. Szerk. Szabó István. - Debrecen, 1948. Városi ny. 593 1. Szabó István: A szabadságharc debreceni hírlapjai: Debreceni Képes Kalendáriom, 1924. 56.1. 3 Lengyel Imre: Az Alföldi Hírlap 1848-ban. Könyv és Könyvtár, V. köt. 1966. 135-180.1. 4 Debrecen, 1848-1849. Események, dokumentumok, bibliográfia. Szerk. Bényei Miklós. - Debrecen, 1974. Hajdú-Bihar Megyei Könyvtár. 216 1. 5 Ember Ernő: A debreceni időszaki sajtó, 1849-1867. = A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Évkönyve, II. köt. 1954. 1. rész. 301-382.1. 6 Ember Ernő, 1954. 316.1. 7 Ember Ernő, 1954. 316-317.1. 8 Szilágyi Sándor: Rajzok a forradalom utáni időkből. - Bp. 1876. 50.1. 2
304 terveztek kiadni, címében is hódolva Csokonai Vitéz Mihály emlékének. A lapengedélyt megkapták, az egyes lapszámok kinyomtatás előtti bemutatásának kötelezettségével. A fiatal szerkesztők hazaszeretete, bátorsága és valódi célja világosan kitűnik az első számban közölt beköszöntőből: „A nagyszerű forradalom lezajlásával, valamint a nemzet életét, úgy szépirodalmunkat is zsibbadás szállta meg. És – mert nyelvében él a nemzet – ennek életét irodalmunk virágoztatása által fenntartani minden honfinak szent kötelessége. E tudat hitt minket vállalatunk megindítására...” Majd arról írtak, hogy a szomorú jelen eseményeiről, a szebb jövő reményeiről, a honfiak és honleányok keserveiről is szólni fognak a lapban.9 1850 júliusában, amikor még egy esztendő sem telt el az aradi Golgota után, ilyen lapot indítani a szabadságharc egykori fővárosában, utólag csak úgy érthető meg, ha megidézzük a kor hazaias szellemét, amely nem csak a fiatal szerkesztők lelkében munkált, hanem mindazokéban, akik írásaikkal jelentkeztek a lapban, közülük még a cenzúrát gyakorló Kardhordó atya sem lehetett kivétel! A Csokonai Lapok mindjárt az első számában Arany Jánostól közölt verset, elsőként a szabadságharc bukása után. Igaz, hogy „A lantos” című költemény alatt csak neve kezdőbetűje jelezte a szerzőt, de a levelezési rovat világosan utalt személyére, ha valaki előtt nem lett volna egyértelmű, ki írhatta a költeményt. Az utolsó versszak sorai nemcsak a költő, hanem egy nemzet érzelmeiről vallanak: „S ő bujdosik hazátlan, a dalnak férfia, Nincs hely a nagyvilágon fejét lehajtania. Takard, takard el őszi hideg szél nyomait: Ne leljék üldözői... leroskadt hamvait!” A későbbi számokban a „Bolond Istók” közlését kezdték meg. A 25. számban Petőfi-vers olvasható, ez esetben is betűjel utal csak a szerzőre. Kevésbé ismert költők is rejtezkedtek, az óvatosság ezt kívánta. Székely József: Elhullottak című verse a dicsőséges szép halállal elvérzettekről és a bujdosókról szól – Rábai név alatt. Révész Imre: A száműzött című írását Borus Kálmán néven közölte, mint műfordítást. Oláh Károlytól „A haldokló, 1849”, Lévay Józseftől „A bujdosó”, Szász Károlytól a „Messze tengerparton” című versek burkolt formában emlékeztetnek a közelmúlt eseményeire. Orbán Pető megdöbbentően darabos verssorainak: „Jármot tettek a nyakára, Ökör lett a barom S nem eszmélvén múltára Szántott az ugaron.” valódi tartalma sem szorult magyarázatra. A prózai írások szerzői is az allegorikus stílus fordulatait használták, ha a szabadságharc emlékét idézték, vagy a jelenről írtak. Különösen szellemes módon alkalmazta ezt a módszert Bulyovszky Gyula fővárosi tudósításaiban: „A pesti piacon sok az eladó ember és a jómadár, de sast kalitka nélkül nem látni” – írta egyik levelében.10 A debreceni csata első évfordulójára, az augusztus 3-i számban jelent meg Szűcs István, Debrecen későbbi történetírójának megemlékezése a szomorú napról. A hosszabb tanulmányt három részletben közölték. Írása bevezetésében Szűcs István a történész pártatlanságát hangsúlyozta: „Én ismerem a történetírók hivatását. E hivatásnak szellemében kísérlendem megadni részleteit a csatának. Ha hibáztam ... cáfoljon meg Debrecen polgársága, megannyi szemtanúja a vívott ütközetnek.” A csata részletes leírásának történeti hűségét bizonyítja, hogy a jóval későbbi, már kellő történeti távlatból megítélt esemény ismertetése lényegében nem változott a szerző nagy várostörténeti munkájában sem.11 Az első leírást hitelesítik az orosz résztvevők memoárjaiban olvasható részletek is.12 Szűcs Istvánt érzelmektől mentes szempontok vezették a küzdelem hadvezéreinek megítélésében is, nem vállalkozott arra, hogy a közszájon forgó magyarázatot elfogódva a Görgey és NagySándor József közötti ellentétre alapozva Görgeyt vádolja az első csapattest feláldozásáért. A NagySándort okolókkal szemben is fenntartotta azt a véleményét, hogy nem hibáztatható a vesztett csata miatt: „én ... tartozásomat hiszem leróni ... a szerencsétlen tábornoknak, ki nem lévén többé az élők között, méltatlanul megtámadott katonai becsületét nem védheti.” 9
Szerkesztők: Olvasóinkhoz. = Csokonai Lapok, 1850. jú1.3. 1.1. Csokonai Lapok, 1850 Repertóriuma. Szerk. Korompainé Szalacsi Rácz Mária. - Debrecen, 1975. KLTE Könyvtára. XVI. 20 1. 11 Szűcs István: Sz.kir. város Debrecen története, III. köt. - Debrecen, 1872. 1010-.-1023.1. 12 V.ö. Magyarországi hadjárat, 1849. Orosz szemtanúk a magyar szabadságharcról. /A.P. Scserbatov, A.I.Delvig és M.D Lihutyin memoárja./ - Budapest, 1988. Európa. 123-127, 590-591, 774-775.1. 10
305 A szabadságharc másik gyászos eseményét, Losonc 1849 augusztusában történt feldúlását a „Magyar Hírlap”-ból átvett közleményben ismertették, azzal a céllal, hogy a sokat szenvedett város segélyezésére az adakozást elősegítsék. Figyelemreméltó kezdeményezés volt a népdalok gyűjtésére buzdító felhívás, amely „a forradalom alatt különböző vidékeken közajkon forgott népdalok” feljegyzését is fontosnak tartotta. Közrebocsátója, Szatmári Károly utóbb közzétette, hogy szándékát a hatóságok kifogásolták és a beküldött népdalokat lefoglalták. A 3. szám betiltása /amelynek okát nem lehet pontosan tudni/ után – három hónapos pályája alatt – ez volt a második eset, hogy a lap összeütközésbe került a hatóságokkal. Sajátos módon a megszűnésében sem az önkényuralom játszott szerepet, hanem a lelkek fásultsága, a pártolás hiánya. Haynau rémuralma idején rendkívüli bátorságra vallott, hogy ez a vidéki irodalmi lap minden alkalmat és módot felhasználva igyekezett a „nemzet életének”, azaz a magyarság emlékezetének ébrentartására. Más kérdés az, hogy a háború, a nélkülözések, a fosztogatások, a megfélemlítés, az általános elszegényedés deprimálta a lakosságot, s a város vezetésével együtt igyekezett alkalmazkodni az új helyzethez. Ilyen viszonyok között az irodalom, a kultúra háttérbe szorult. Az elégedetlenségnek nem lehetett hangot adni. A közvéleménynek nem volt nyilvános fóruma, a hatóságok falragaszokon adták tudtul a hirdetményeket.13 1850 után tíz esztendeig nem volt a városnak hírlapja. Az 1852-ben bevezetett Bach-féle sajtórendelet fő célja az elnyomó hatalommal szembeforduló időszaki sajtó lehetetlenné tétele volt. A szabadságharc emlékét titokban és a magánéletben ápolták a város lakói. Szinte minden család érintetté vált a nagy eseményekben; apák, férjek, fiak haltak hősi halált, estek áldozatul, kerültek börtönbe, váltak bujdosóvá vagy menekültek külföldre. Sokan őrizték a fenyegetettség ellenére a szabadságharc relikviáit, a tiltás ellenére virágot hordtak a hősi halattak sírjaira. Csak későbbi leírásból tudjuk, hogy „A Debrecenből Hosszú-Pályinak vezető országúton a város felől eső erdő szélén, balfelől az úttól fellelhető máig is, kegyeletes kezek által folyamatosan örökzölddel díszített sírdombja egy menekülés közben üldöző kozákok által leölt honvédtisztnek”. /Szarka kapitány sírja/ A debreceni csatában elesettek emlékéről ugyanott olvasható: „E 112 honvéd s közel hozzá 634 muszka alussza közös temetőben síri álmát. Huszonkét év óta a hazafiság a legnyomasztóbb időkben is a csata évfordulóján lerótta ... a kegyelet adóját a Csigekert megett nyugvó honvédek sírjánál.”14 A konszolidáció első jelei csak az 1850-es évek második felében jelentkeztek; Debrecenben is érzékelhetővé vált a gazdasági élet rendeződésének tendenciája és kezdtek mutatkozni a társadalmi és szellemi élet élénkülésének jelei is. Az évtized végére Debrecen is bekapcsolódott a vasúti közlekedésbe. A korábbi közömbösséget a változások iránti érdeklődés és várakozás váltotta fel. A birodalom nemzetközi helyzete, az olasz-francia-osztrák háború aktivizálta az emigrációban élőket, Bach Sándor menesztése itthon is reményeket keltett. Debrecenből távozott a polgárság által kevéssé méltányolt csorba polgármester. A bizakodó közhangulatot a protestáns pátens kibocsátása törte meg. Ez az intézkedés Debrecenben különösen erős ellenállást váltott ki. A felekezeti sérelemhez politikai elégedetlenség kapcsolódott, újra feléledtek a hazafias érzelmek és mozgalmak. Az uralkodó 1860 tavaszán a pátens visszavonásával, majd az Októberi Diploma kibocsátásával kívánta rendezni a viszonyokat. A politikai változások hatására, az enyhülés jeleire újra megindult a sajtóélet Debrecenben. Elsőként szépirodalmi és közérdekű tartalommal, „Debreczeni Közlöny” címmel hetilap látott világot. A Dunántúlról idetelepedő szerkesztő arra számíthatott, hogy a legmagyarabb városként emlegetett Debrecenben nem marad támogatás nélkül vállalkozása. Induláskor reményei teljesülni látszottak, érdeklődés fogadta, különösen az azelőtt tabuként kezelt témákról szóló írásokat. Már az 1860. július 1-i mutatványszámban szép megemlékezés jelent meg Széchenyi Istvánról. A cikk zárósorai önérzetes hazafiságról vallottak: „Széchenyi, a szellem él! Él műveiben, él azon hatásban, melyet ... e hazában előidézett.” Később Arany Jánostól a „Széchenyi emlékezete” című költemény közlése tanúsította a lap hazafias szellemiségét. Ez a hazafiasság azonban figyelembe vette a tilalmakat: október 6-án, noha ezen a napon meg jelent, még csak nem is utalt az Aradon történtekre! Az Októberi Diploma kiadása után bátrabb hangot ütött meg. Az 1860. december 15-i vezércikk a várva-várt változásokat sürgette: „miért nem történhettek már eddig is meg hazánkban az új változások? S ha az október 20-i kegyelmes okmány a nemzet kívánalmának s boldogulásának alapköve akart lenni, miért nem az 1848. évben szentesített törvények alapján?” Ugyanebben a számban egy sötét időszak emlékét idézte, de a jövő reménységét is kifejezte Oláh Károly versének néhány sora: „Mit jelent az a sok szép nemzeti zászló épületeinken? Még nem oly rég, vészt kiáltó varjak sereglettek itten. 13 Barta János: Debrecen az abszolutizmus korában, 1849. 1967. In Debrecen története, III, köt. - Debrecen, 1997. Csokonai. 939.1. 14 Szűcs István, 1372. 1021-1022.1.
306 ... Nemde szép időnek közeledő képe leng reményük szárnyán? ... A szabadság napját a haza egére visszahozza Isten!”15 A karácsony előtti számban olvasható Reményi Ede felhívása a nemzethez Petőfi-szobor felállítása érdekében. Az 1861 januárjában megjelenő lapszámokban számos hír jelent meg az emigrációról, a kivégzettek emlékéről, a honmaradt 48-as politikusok megnyilatkozásairól, a szabadságharc honvégeinek sorsáról. Február 13-án „Egy honvédtiszt” aláírással megjelent cikk nem csak a közhangulatot tükrözte, hanem fontos célokat és feladatokat is megfogalmazott: „Örömmel szemlélem azon hazafias buzgalmat, melyet a város értelmisége a Cserén eltemetve lévő honvédbajtársunk emlékkövének tervezése és kivitelezése iránt tanúsított ... de ne feledjük azt se, hogy az augusztus 2-i csatában bajtársaink közül számosan vérzettek el e városhatárában ... ott feküsznek ők egy közös domb alatt” – a továbbiakban azt ajánlja, hogy emlékükre állítsanak emlékoszlopot, de mindenek előtt a tizenegy éve nyomorgó egykori honvédeket segélyezzék. Nincs kizárva, hogy Csutak Kálmán egykori alezredes, akinek később nagy szerepe lesz az emlékmű-állításban, első jelentkezése ez.16 A cikkben említett honvéd-síremlék tervéről a Vasárnapi Újság 1861. június 23-án megjelent száma részletes, illusztrált ismertetést közölt. E szerint a haldokló oroszlán szobra valóban Szarka kapitány sírjára került volna /Utóbb az Emlékkertben állították fel, majd a Honvédtemetőben, ahol ma is látható/17 Március 6-án közzétették az 1861. február 17-én megalakult debreceni honvédsegélyező egylet alapszabályait. A március 15-i ünnepélyekről nem közölt előzetest a lap, azokban az időkben erre talán nem is volt szükség, hiszen mindenki azt várta, hogy részt vehessen a várva-várt ünnepségen, amelyet végre nyíltan meg lehetett tartani. Az ünnepnap utáni számban megjelent egy vers, amely nem a művészi értéke, hanem a hely és a kor szellemének dokumentumaként értékes számunkra: Balogh Zoltán: Debrecen /részlet/ „Te vagy az Debrecen, ahová nem hatott még idegen elem, hol magyar a magyar; Hatalmasabb a te nemzeti szellemed, mint a legélesebb fegyver, vagy mint a kard!” Tetten érhető benne az a jelenség, amelyet Irinyi Károly Debrecen „önkultuszának” nevezett, amelyet korábban és utóbb is a különböző politikai, intellektuális és morális értékek szószólói is vallottak.18 Tegyük hozzá: nem egészen alaptalanul. A szabadságharc bukása utáni első „szabad” Március 15-i ünnepélyről hiteles tudósítás jelent meg a lap március 20-i számában: „... nagy ünnepély volt Debrecen város egyetemes lakosaira nézve. A boltajtók egész nap zárva maradtak, s reggel az istentisztelet mindenik hitfelekezet egyházában kegyelettel tartatott meg. Délután a város lelkes ifjúsága nagy néptömeg kíséretében azon gyászmezőt kereste fel, mely a szomorú emlékezetű 1849-i harc színhelye volt. Itt a Szózat, a Himnusz és Nyugosznak ők, a hős fiak elzengése közben magasztos hazafias szónoklatok hangzottak el. Este a város főbb utcáit kivilágították. Így ment végbe azon nap, melynek emléke oly mélyen van bevésve a magyar nemzet szívébe, hogy nincs idő és erőszak, mely azt onnan kitörölhesse.” Az 1861 tavaszán indult újabb, de csak szórványosan fennmaradt sajtótermékek: röpívek, néplapok ekkor még szinte eufórikus hangulatot tükröznek.19 A Mészáros Károly által „röptetett” Dongó az 1848-as néplapok hagyományát újította fel; az egyszerűbb emberelt nyelvén, az ő számukra szerkesztette; szinte minden számban emlékeztetve a forradalom, a szabadságharc eseményeire, nem titkolva szabadságvágyát, Kossuth-párti meggyőződését, Kossuth személyéhez fűződő reményeit. 15
Oláh Károly: Nemzeti zászló. - Debreczeni Közlöny, 1860. dec. 15. Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848-49. - Bp. 1983. 127.1. V.ö. Sándor Iván: Vízkereszttől Karácsonyig. - Bp. 1990. 28-30.1. 17 Kaplonyi György: Debreceni ércemberek, márványnévjegyek. - Debrecen, 1943. 175-177.1. Bőgel József: A szobrászat története Debrecenben a XIX. század elejétől nagyjainkig. In A képzőművészetek Debrecenben. Debrecen, 1961. 90.1. 18 Irinyi Károly: A politikai közgondolkodás és mentalitás Debrecenben, 1867-1918. In Debrecen története, III.köt. - 1997. 267.1. 19 Ember Ernő, 1954. 337-357.1. 16
307 A Debreczeni Trombita igénytelenebb lapocska volt, színvonalát jellemzi a szerkesztő versezete: „Tisztelt név a honvédnév a nemzet előtt, és mindig csak azon hitben él és remél: a király kegyelme majd arra is kitér, Kossuthék nemsoká mind hazajöhetnek, teljes örömére a magyar nemzetnek!”20 Lehetséges, hogy az egykorú sajtóhírekből ismert Doromb, Próféta, Gyalogposta, Tárogató című, rövidéletű röpívek sem lehettek mások. Jelentőségüket az adja, hogy valamennyi ilyen lap egy új olvasói réteg számára készült, azoknak, akik csendben tűrték, szenvedték az elnyomatás nehéz éveit, akiket addig rendre figyelmen kívül hagytak, most először, legalább ilyen fokon beavatást kaptak a politikába. A Nép Barátja is néplapnak indult, de az előbbieknél értékesebb tartalmával az olvasás, politizálás magasabb igényeit szolgálta. Hazafias jellegét mi sem igazolja jobban, mint az, hogy a hasábjain közölt életrajzok szinte kivétel nélkül a szabadságharc hőseiről, vértanúiról, Debrecen város történetének kiemelkedő egyéniségeiről szólnak. A szépirodalmi részben a Szózat, a Himnusz mellett Petőfi, Bajza, Lévay József és mások hazafias verseit közölte.21 A lapok példányszámának alakulásáról feltárt adatok az irántuk megnyilvánuló érdeklődés csökkenését mutatják. Talán túl sok lap jelent meg egyidejűleg, vagy a már nem tiltott hang veszített jelentőségéből, tény, hogy a nyár végére a hazafias felbuzdulás lankadt. Az augusztus 2-i debreceni csata évfordulójára Oláh Károly a Debreczeni Közlöny 109. számában figyelmeztette a közönséget, de ennek ellenére az augusztus 7-i számban megjelent beszámoló szerint „csak magánosok tettek előkészületeket az ünneplésre ... Néhány lelkes hazafi meglátogatta a 112 magyar hős sírját, virágot víve – de lehetett volna ennél többet is tenni minden tüntetés nélkül. A reggeli harangszókor mindenkinek templomba kellett volna menni gyászruhában és imádkozni a hősökért, a hazáért, akkor is ha hirdetve nem volt.” Augusztus 10-én a honvédsírok elhanyagolt állapotát tették szóvá. Október 6-ról a fennmaradt lapokban nem található megemlékezés. Úgy tűnik, már az országgyűlés feloszlatása, a választott tisztségviselők menesztése előtt volt mitől tartani. Az önkényuralmi módszerek újbóli bevezetése után ismét elhalkult a sajtó. A polgári öntudatot erősítő Debreczeni Ellenőr, Telegdi Kovách László lapja is megszűnt, a Debreczeni Közlöny szünetelt, az 1861 novemberében induló Hortobágy című folyóirat már meg sem kísérelte követni a rövidéletű néplapok hazafias irányát, mégis már a második évben büntető eljárás indult egy közleménye miatt. 1862-ben és az azt követő években egyik működő lap sem emlékezett meg a forradalmi események évfordulóiról, a provizórium idejéből nincs sajtóadatunk arra vonatkozóan, hogy a város lakossága tartott-e és hogyan kegyeletes megemlékezéseket. A Debreczen-Nagyváradi Értesítő és a Hortobágy című lap olykor-olykor egy-egy rövid hírt közölt mindössze, ami összefüggésben volt, vagy emlékeztetett 1848-49-re. Ilyennek tekinthető Sárosi Gyula nekrológja a Hortobágy 1861. december 21-i számában, vagy Kossuth Lajos leányának halálhíre 1862. május 9-én, 1863-ban Oláh Károly két verse, a „Debreceni Csere-szélen” és az „Augusztus 2.” című. Schmerling bukása után gyakrabban felbukkant olyan közlemény, amely a szabadságharc emlékét idézte, ide sorolható 1865-ből több Kossuth Lajos családját, környezetét érintő híradás. 1866. szeptember 23-án a Horváth Mihály hazatéréséről szóló írás, majd az október 28-i számban Klapka Györgyről, aki a magyar légió zászlóit Párizsba vitte. A kiegyezést megelőző időben részvétteljes gyászhírt közöltek Pákh Albert haláláról, áprilisban rövid hírt Kossuth Lajos egy nyilatkozatáról, májustól rendszeressé váltak a debreceni honvédegyletről szóló hírek. Június 2-án hosszabb cikk szólt Kossuth Deák Ferenchez intézett, u.n. Kasszandra-levélről, amelyben tiltakozását fejezte ki a kiegyezés ellen. Ugyanebben a számban tették közzé, hogy a debreceni Kutassy Imre nyomdájában elkészült a tizenhárom aradi vértanú tábornok arcképe.22 Az év sorsdöntő eseményéről már nem adhatott hírt a Hortobágy, mert a lapot kiadó Színügyegylet a változások hatására, hetilapja helyett gyakoribb megjelenésig újság kiadására szánta el magát. A továbbiakról úgy tájékoztatta ... olvasóit, hogy „Alföldi Hírlap címmel indítja ... és szerkesztésére az 1848-49. években közkedveltséggel bírt Alföldi Hírlap egykori szerkesztőjét, Telegdi 20
Ember Ernő, 1954. 343-345.1. Ember Ernő, 1954. 345-351.1. 22 Ember Ernő, 1954. 356-372.1. Hortobágy, 1861-1367. Repertórium. Szerk. Jávorszky Ferenc. - Debrecen, 1997. KLTE Könyvtára. 297 1. 21
308
László urat kérte föl.”23 Telegdi-Kovách László szerkesztői beköszöntőjében emlékeztetett a múltra: „éppen ma 19 éve, midőn 1848-ban ezen címmel Debrecenben a legelső politikai lapot megindítottuk. Azóta sok mindent megértettünk ... sok minden megváltozott ... [de] a mi voltam 1848-ban, az vagyok ma is, elvben, gondolkodásmódban ... most ismét ott és éppen olyan ábrándmentes politikai elvekkel és nézetekkel fogom folytatni ... hírlapszerkesztői munkásságomat ... ahol azt 1849 július végével félbenhagyni kényszerültem.”24 Elhatározását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a lap első számában kezdte közölni szabadságharcos emlékeit, Csatári O. néven „Bem s az erdélyi hadsereg” címmel. Húsz esztendő távlatából valóban nem idealizált képét adta a Bem irányítása alá került hadseregnek, amikor a csapatok egykori állapotát jellemezte: „Táborozásaink négy nehéz nyavalyában kínlódtak, négy élethibájok volt: a harcoló csapatok félmeztelensége, a sokszori koplalással kifárasztó rossz élelmezés, a kardcsörtető urhatnám urfiak fegyelmetlensége és az egyes csapatok mozgását határtalanul nehezítő túlságos sok fehércseléd... kik a magok málháik számara igen sok, s rendesen a legjobb fogatokat vették igénybe ... e miatt a csapatok kiindulását és sebes előrehaladását rendkívül lajhárszerűvé tették. Bem erélyessége mind a négy nyavalyán segített.” Amilyen szinte nagyrabecsüléssel emlékezett Bem Józsefre, olyan leplezetlen ellenszenvvel írt Görgeyről az 1867. július 4-i számban Görgey: Gazdátlan levelek című könyvének megjelenésekor. A 4. szám tárca-rovatában az aradi tizenhárom utolsó óráiról szóló megemlékezést közölte. A még 1861-ben kezdeményezett debreceni honvédemlékmű megvalósításának folyamatáról rendre hírt adott. A július 13-i lapban megjelent a Kollégium előtti téren felállítandó emlékmű avatásának részletes programja. Augusztus 2-án a tárca-rovat Oláh Károly alkalmi költeményét közölte, ennek néhány sora magyarázat arra, hogy a haldokló oroszlán szimbolikus szobrát miért nem a honvéd-síroknál állították fel: „Óh, hős honvédek gyászos temetője! Megtilták a szent kegyeletet tőle a hatalom poroszlói sok évig – nem tudván, hogy titokban is tenyészik az eltiport szabadság vérvirága!” E sorokban utalás van arra, amitől egykorú sajtóhírünk nincs, csak visszaemlékezésekből tudható, hogy éveken át katonai erővel igyekeztek megakadályozni a honvédsíroknál történő kegyeletes megemlékezést. Az augusztus 3-án még jelent lapban beszámoló olvasható arról, hogy az emlékmű ünnepélyes leleplezésén a szeles, esős idő ellenére nagy tömeg gyűlt össze. Ez alkalommal történt meg először, hogy az 1848-as honvédek régi zászlójuk alatt jelentek meg. Az esti díszvacsoráról elismeréssel szólt a híradás „leszámítva a sok önmagasztalást”, ami tósztozáskor elhangzott. Az évfordulóhoz kapcsolódó újságcikkek a további számokban is folytatódtak. Különösen figyelemreméltó egy éveken át őrzött Kossuth-relikvia publikálása az augusztus 10-i számban. A szerkesztői megjegyzés szerint Kossuth eredeti kéziratát Friss József, a debreceni nyomda művezetője mentette meg még 1849-ben Aradon.25 A kiegyezést követően a kezdeti reményteljes hangulat – néhány ellentmondásos jelenség hatására – józan óvatosságra fordult. Ez tapasztalható az október 6. körüli bizonytalanságban. Ismert tény, hogy az Andrássy-kormány betiltotta a honvédegyletek e napra tervezett országos gyűlését – így nem lehet csodálkozni azon, hogy 1867. október 6-án, vasárnap, Debrecenben lóversenyek voltak!26 Csak egy későbbi napon kerülhetett sor arra, hogy az olvasókat tájékoztassa a lap: „Jövő szombaton, október 12-én délelőtt a helybeli róm. kath. egyházban az aradi vértanukért gyászmise tartatik, melyre a tisztelt közönség ezennel meghivatik.” A gyászmiséről szóló rövid híradásból tudjuk, hogy a katolikus templomban felállított ravatalon a tizenhárom tábornok gyászfátyollal letakart arcképe mellett egy 48-as honvéd zöld koszorúval, körben tizenhárom egykori honvéd fekete karszalaggal, égő gyertyával állt díszőrséget.27 Az elkövetkező években az aradi vértanukra való emlékezés hasonló módon történt, jóllehet a nemzeti gyásznap más tartalommal való felruházására a kísérletek folytatódtak. 1868-ban e napon részletes tudósítás olvasható Ferenc József névnapjának megünnepléséről és Deák Ferenc felköszöntéséről. Az aradi vértanúkra való emlékezés hangja is jellemző: „Nem akarjuk azon irtózatos korszak és a múltak rémes képeit és emlékeit megújítani ... Mi e helyett inkább azt óhajtjuk, hogy azon esemé23
Előfizetési felhívás. = Hortobágy, 1867. jún.9. 89.1. [Telegdi Kovách László]: Olvasóinkhoz. = Alföldi Hírlap, 1867. júl.l. l.l. 25 Kossuth Lajosnak Aradon 1849. augusztus 8-án saját kezűleg írt legutolsó országosan éppen nem ismert haditudósításai. = Alföldi Hírlap, 1867. aug. 10. 26 A debreceni lóversenyről. - Alföldi Hírlap, 1967. okt. 5. 27 Napi hírek. = Alföldi Hírlap, 1867. okt. 12. 24
28
309
nyek intő és tanító például szolgáljanak ...” Telegdi Kovách László konzervatív liberális szellemisége meghatározta lapja jellegét, mint a kiegyezés művének loyalis ellenzéke a képviselőház baloldalának szimpatizánsaként továbbra is napirenden tartotta 1848-49 hagyományait, de idő múlásával egyre szűkszavúbban. A kiegyezés felgyorsította Debrecenben is a polgári kezdeményezésekből szerveződő egyletek alakulását, amelyek nem annyira politikai, mint társadalmi, gazdasági, kulturális és urbanizációs szempontból váltak jelentősekké. A pozitív változások hatása a helyi sajtó-életben is jelentkezett. 1869 júniusában megjelent a város első politikai napilapja, a „Debreczen”, amely néhány év múlva hivatalosan is a debreceni baloldali párt közlönye lett.29 Első szerkesztője a szabadság harc bukása után életre hívott Csokonai Lapok egyik alapítója, a helyi sajtóban azóta is folyamatosan jelen lévő Oláh Károly. A Debreczen a változó körülmények között, későbbi szerkesztői alatt is kitartott szabadelv, függetlenségi programja mellett, ennek szellemében küzdött a delegációk és a közös minisztériumok megszüntetéséért, a pénz- és hadügyek önállóságáért, a kereskedelem függetlenségéért. Mind ezekkel a kérdésekkel, mind az országgyűlésen tárgyalt egyéb témákkal kapcsolatos reflexióinak alapja, érvelésének kiindulási pontja a 48-as eszmék voltak. Nem csak a napi politikával foglalkozó vezércikkek, hanem egyéb publicisztikai közlemények is gyakran idézték annak az időszaknak a történéseit, különösen az 1870-es években, amikor egyre sürgetőbben vetődött fel az egykori honvédek helyzetének enyhítése. 1870. március 12-én Kerekes József főjegyző intézett felhívást a város polgárságához a szabadságharc katonáinak segélyezésére. Ez az ügy éveken át napirenden maradt, s a nagyrészt társadalmi összefogással létrehozott alapból megindultak a juttatások. Korábban egyszer, az Alföldi Hírlap 1868. március 19-i száma közölt névsort azokról az egykori debreceni közvitézekről, altisztekről és főhadnagyokról, akik a honvédsegélyző alapból részesültek. A felelősségteljesen gondolkodó kortársak világosan látták, hogy az esetenkénti segélyezés nem helyettesíti az intézményes gondoskodást. A Debreczen egy vezércikke a nemzet adósságaként elemezte ezt a kérdést: „Húsz év után ... ha azok, kik egykor éles késsel jártak a nemzet szíve körül, arany szalagokkal immár lebilincselvén s ártalmatlanokká tétetvén, hát azok a bajnokok, kik a közös anyáért, a hazáért szálltak síkra, mikor kapják meg végre erkölcsi elismerésöket ... Mikor jő el az az idő, midőn a honvéd nem lesz kénytelen az irgalom keserves falatán rágódni, s hontalanul bujdosni saját szülőföldjén, különösen akkor, midőn a nemzetnek kettős adósságlevelét mutathatja fel, s a nemzeti becsületszó beváltását sürgethetné ... E kettős adósság: a hazafiúi önfeláldozás méltánylása, erkölcsi megjutalmazása, a másik: anyagi segélyezés – országos alapból! ... Az 1848 -49-i szabadságharc bajnokai lassanként eltűnnek az élők sorából.”30 A honvédsegélyezés ügyét márciusban tárgyalta az országgyűlés, de az ellenzék javaslatát nem szavazták meg. „Hiba volt tőlünk ... feltenni a mostani többségről és a kormányról, hogy a volt honvédeknek oly készségesen fogja megszavazni a segélyt, mint amilyen készséggel szavazta meg a múlt országgyűlés többsége azoknak a nyugdíját, kik ellenünk harcoltak, s a hazánk határaira ellenséget vezettek. A kormánypárt logikája szerint ezeket megilleti a törvénybe iktatott országos segély, de a 48-as nyomorék honvédeket nem! A szabadságharc csonka bajnokait, özvegyeit és árváikat a kormánypárt logikája a könyöradományok bizonytalan ... filléreire utasítja” – olvasható a március 23-i számban.31 A témához kapcsolódó további cikkekből az a tanulság vonható le, hogy ez a társadalmat erősen foglalkoztató kérdés a hivatalos politikának neuralgikus pontja volt, a dualizmus alakuló rendszere nehezen talált megfelelő megoldást a szabadságharcos hagyományok kezelésére. A nemzeti emlékezés napjainak megünneplését már nem tiltották, most már az alkalmakra írott tikkeltben nyíltan lehetett beszélni arról, hogy „... voltak idők, mikor villogó szuronyok állták el a temetőkhöz vezető utat, hogy tömegesen ne zarándokolhassanak a hősök nyugvó poraihoz. A tanuló ifjúság mégis kiszivárgott láthatatlan utakon. Mindnyájan ott voltak. Ott volt az ifjúság, és a polgárok csoportosultak körülötte, sokszor hangod sem volt szabad kibocsátani ott az imádkozásra kész ajkakról. Némán állt mindenki, a gondolat összefűzte a lelkeket.32 1870-ben már kialakult rendje volt az ünneplésnek. Március 15-én a diákok kora délután a Kollégium előtti téren gyülekeztek, megkoszorúzták a hősi emlékművet, majd nemzeti zászló alatt, hazafias dalokat énekelve vonultak a hősök temetőjébe, öreg honvédek és a város lakói csatlakoztak hozzájuk. A síroknál szavalat, karének és szónoklat hangzott el. 28
Napi Hírek. = Alföldi Hírlap, 1868. okt. 6. Ember Ernő: A debreceni időszaki sajtó, 1867-1900. II. rész. = A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem Könyvtárának Évkönyve, 1956. 86-142.1. 30 A magyar nemzet kettős adóssága. = Debreczen, 1870. márc. 17. 31 Nagy György: A kormánypárt logikája. = Debreczen, 1870. márc. 23. 32 A március 15-i ünnepély. = Debreczen, 1870. márc. 16. 29
310 1870-ben a trónfosztásról is megemlékezett a lap. Oláh Károly vezércikkének szaggatottsága érzékelteti az a bizonytalanságot, amely e sorsdöntő esemény megítélését jellemezte: „Tiborc napja! De nem erről akarok írni. A Függetlenségi Nyilatkozat évforduló napja ez. Szabad-e róla megemlékezni? A történelmi események sorolásában nem rejlhetik politikai bűn. Nem célunk rajzolni az 1849i állapotokat, s bírálni azok indokait. A történelem tulajdonává vált azok felett ítéletet mondani. A nemzet kibékült királyával, vétek volna fölbolygatni a múlt fájdalmait ... A nemzet és királya közötti engesztelődést nem lazítani, hanem szilárdítani kell” – írta, abban a reményben, hogy a nemzeti törekvések a király támogatásával önálló, szabad és erős állam létrehozásához vezetnek.33 Ez a reménység Debrecen társadalmi, politikai életében szerepet vállalók körében általános volt. Azok a 48-as, hazafias érzelmű ellenzékiek, akik néhány év múlva a „bihari pontokat szögre akasztó” Tisza Kálmán köré csoportosultak, fokozott mértékben bizakodtak a kompromisszumos megoldásban és szinte fenntartás nélkül tartottak abba az irányba, ami a kormánypárttal való egyesüléshez, a fúzióhoz vezetett. Az ellenzéknek csak egy szűkebb csoportja tartott ki korábbi elvei mellett, a Debreczen című lap e pártalakulat, a Debreceni Függetlenségi Párt sajtóorgánumaként működött. A város másik nagy politikai lapját, még a fúzió előtt Tisza Kálmán hívei hozták létre. A „Debreczeni Ellenőr” a szabadelvűek kormányra jutása után a vidéki Magyarország legjelentősebb kormánypárti lapjaként folytatta pályáját. Az ellenzéki „Debreczen”-nek egyidejű működése idején számos kérdésben ellentétes álláspontot képviselt, kivéve az 1848-49-es hagyományok ápolását, a szabadságharc emlékét. Ebben mindkét újság azonos szándékát kell látni: megnyerni a város hazafias érzelmű polgárságát.34 A Debreczeni Ellenőr röviddel indulása után szép megemlékezést közölt az aradi vértanúkról.35 Kossuth személye körül mindkét lapban valóságos kultusz alakult, de míg az ellenzék lapja fenntartások nélkül azonosulhatott Kossuth minden megnyilatkozásával, addig a kormánypárti Ellenőr időnként arra kényszerült, hogy „értelmezze”, illetve óvatos kritikával kezelje azokat. Az lap szerkesztői jól ítélték meg, hogy Kossuth levelei – bárkihez írta azokat – az egész nemzethez szóltak, ezért rendre és általában a vezércikk helyén közölték. Így történt ez 1876-ban a nemzetközi helyzetről, s azon belül Magyarország szerepéről szóló Simonyi Ernőhöz írott levél esetében is. A levélhez fűzött kommentár kiemelte, hogy Kossuth a legnagyobb veszélyt az orosz hatalom növekedésében látta, s ilyen összefüggésben „hazánk létérdekeivel az osztrák dinasztia létérdekei tökéletesen szolidárisak” – idézték azt a mondatot, amelyet a kormánypártiak a maguk önigazolásaként értelmeztek.36 Az egykorú politika és közélet valamennyi problémájának interpretálásában igyekeztek hivatkozni Kossuth álláspontjára, hiszen a hazai közvélemény előtt Kossuth volt a leghitelesebb személy, az ő véleménye, a róla szóló hírek mindenkit érdekeltek. A köznapi ember gondolkodásában el lehetett mélyíteni azt a meggyőződést, hogy a Kossuthra hivatkozó lapok nem állhatnak messze Kossuth elveitől. Kossuth Lajos szinte utolsó órájáig élénk érdeklődéssel reagált minden hazai eseményre, ebből adódott, hogy gyakran bírálta a kialakult helyzetet, amit viszont a kormánypárti lap nem hagyhatott szó nélkül, s diplomatikusan elkerülve a nemzet bálványának megsértését, így replikázott: „... jöjjön be hazánk földjére, vegyen részt, a parlamenti vitákban és ha hazánk jelenlegi körülményei között is helyesnek ítélendi politikáját nemzetünk többsége: álljon élére a kormánynak...”37 A kormány keleti politikájáról szóló vezércikkben azt olvashatta a közönség, hogy „... amidőn az eredményt kibontakozni látjuk, tökéletesen Kossuth politikáját látjuk magunk előtt.”38 Sok esetben valóságos nézetazonosság volt Kossuth és a szabadelvű kormányzat között: ilyen helyzet állt elő a vérváddal felkorbácsolt antiszemita hullám idején, amikor az ellenzéki függetlenségiek kerültek távol Kossuth elveitő1.39 A 80. évébe jutó Kossuth Lajost Debrecen városa is felköszöntötte. A jókívánságokat Kossuth levélben köszönte meg. Ezt a levelet a Debreczeni Ellenőr 1883. július l2-én közölte: „Engem Debrecenhez kiolthatatlan emlékek köteléke csatol” – írta; Debrecen „menhelye volt mindennek, ami a magyar nemzet akaratát képviselte a nagy küzdelmek vészes napjaiban ... vajon a debreceni polgár, a tiszta magyarság ez egyik ős mintaképe, a virágzó tanodák serdülő ifjúsága, ha elballag ama főegyház előtt, jutnak-e emlékezetébe a nagy napok, becsesek-e még előtte az emlékezet hagyományai, van-e 33
O[láh Károly]: April tizennegyedikén. = Debreczen, 1370. ápr. 14. Korompai Gáborné: A debreceni kormánypárti sajtó története, 1875-1890. - Debrecen, 1980. 191 1. Kézirat Debreceni Egyetemi Könyvtár Kézirattára 35 Megemlékezés a huszonöt év előtti eseményekről. = Debreczeni Ellenőr, 1874. okt.6. 36 Kossuth Lajos levele Simonyi Ernőhöz. = Debreczeni Ellenőr, 1876. dec. 11. 37 Kossuth Helfy Ignáchoz. = Debreczeni Ellenőr, 1878. aug. 3. 38 Kossuth és kormányunk összeműködése. = Debreczeni Ellenőr, 1882. szept. 12. 39 Kossuth Lajos a tiszaeszlári ügyről. = Debreczeni Ellenőr, 1882. aug. 30. Kossuth Lajos a zsidó-kérdésről. = Debreczeni Ellenőr, 1882. nov. 16. Kossuth nyilatkozata az antiszemitizmusról. = Debreczeni Ellenőr, 1883. aug. 21. 34
311 még kebelében lelkesedés azon elvekért, melyekért annyian elvéreztek? Ne adja az Isten, hogy e kérdésre nemet hallhassak feleletül ...” Tudott-e arról Kossuth, hogy Huszár Adolf Petőfi szobrának eredeti gipszmintáját 1883 március 15-re a Református Kollégium díszlépcsőházában állították fel? Eljutott- e hozzá a hír, hogy áldozatkész polgárok, egykori honvédek a város támogatásával a hősök addig jeltelen sírkertjében emlékművet állítottak 1885-ben? A honvéd emlékmű ügye már régén foglalkoztatta a polgárságot, a szervezőmunka 1884/85 fordulójára elérhető közelségbe hozta a megvalósítást. Az előkészületekről mindkét nagy politikai lap rendszeresen beszámolt. A Debreczen 1885. január 19-i számában Teleki Sándor, K. Tóth Mihály és Csutak Kálmán részvételével zajló megbeszélésen elfogadott felirat teljes szövegét közölték, megemlékezve Boros Sándor áldozatkészségéről mind az anyagiakat, mind az egyéb munkát tekintve. A március 7-i és 14-i számokban előzetes tudósítások olvashatók az emlékmű-avatás ünnepi programjáról. Nem csak a sajtó, hanem egykorú emlékirat is megörökítette az eseményt, ezt használta forrásul Sándor Iván Csutak Kálmánról szóló megemlékezésében. Leírása egybecseng a Debreczen című lapban olvashatókkal: „1885. március 15-én a debreceni sírkertben húszezer [?] ember gyülekezik. A tömeget rendőrkordon szorítja vissza. Szemben a rendőrszakasszal 13 őszülő, nemzeti karszalagos férfi, valamennyien öreg, 48-as honvédek. A négy méter magas vörösmárvány emlékműhöz küldöttségek lépnek. Érkezik Arad, Szatmár, Szabolcs, Budapest koszorúja. A hatalmas sírkövet az 1848 augusztus 2-i csata hőseinek, Nagy Sándor tábornok katonáinak emlékére közadakozásból emelte a város lakossága ... A bizottmányi elnök, aki a 13 karszalagos egykori honvéd élén áll, a 62 éves Csutak Kálmán. Miként az aradi börtönben, ezúttal is pontos feljegyzéseket készített. Pontosan ismerjük az emlékbizottság megalakításáért folytatott küzdelmet, a sírkövet felajánló polgár nevét, az adományozókat, a vörös márványkő súlyát ..., az érkező küldöttségeket, az elhangzó üdvözlő szavakat.40 Kossuth levele és az emlékmű állítások méltán nevelték a debreceni polgárban az átlagnál erősebb hazafias öntudatot, főleg ha figyelembe vesszük, hogy Debrecen valóban országosan első a szabadságharc elesett hőseinek emlékművet állítók között. Itt még az országos honvédegyletet megosztó Görgey-kérdés megítélésében is egység mutatkozott. Az ellenzéki lap debreceni csatáról szóló cikke szinte provokatív sorokkal indul: „Illő-e a magyar nemzetnek megünnepelnie most azon honvédek emlékét, akik 1849 april 14 után az akkor kimondott függetlenségért harcoltak? Igenis ... illő, elengedhetetlen kötelesség... 7500-an voltunk csupán 80 000 muszka ellen” – majd a történelmileg nem igazolt, de az újra és újra felbukkanó mendemondát ismétli: „... Görgey, Vámospércsen mulatott ... tudta a Debrecenben lévő honvédség erejét, azért nem is jött ide, hadd semmisüljön meg az! ... De azért Görgey becsületes ember, a honvédek között akadnak ... akik árulását nagy ténnyé, dicsőséggé óhajtják változtatni, s a magyar kormánynak ez ínyére van” A Görgey rehabilitálási ügyében hozott honvédegyleti döntéssel a kormánypárti lap is egyet értett.41 Görgey negatív megítélése az egykorú Debrecenben természetes következménye volt annak a Kossuth-kultusznak, amelyből senki nem vonta ki magát. A régi újságlapok tanúsága szerint a szabadságharc emlékét egyre inkább a nagy események évfordulói alkalmával elevenítették fel. A sajtótudósítások szerint évről-évre és egyre nagyszerűbb módon ünnepelte a város március 15-ét. Nem feledkeztek meg a debreceni csata évfordulójáról és gyászmisén tartottak kegyeletes megemlékezést az aradi vértanúkról. Úgy tűnik, csak a detronizáció emléke halványodott, ami annyiból érthető, hogy Debrecenben az 1880-as években a Szabadelvű Párt volt a meghatározó politikai erő, amely a dualista monarchia összetartó erejének tekintette az uralkodó személyét. Debrecen újkori polgársága elfogadta, hogy a magyar államiság léte az Ausztriával való együttműködés függvénye, ezért a függetlenségi eszmét nem tűzte lobogójára – ehhez elsősorban a kisebbségben maradt konzervatív gondolkodású, hagyományos cívis mentalitású polgárság ragaszkodott. Kétségtelen, hogy a dualizmus rendszere sok szempontból nagy lehetőségeket biztosított az ország számára, ezek a lehetőségek kompromisszumok és nem megalkuvás árán születtek. Ennek a történelmi folyamatnak a tudatosulását tükrözi a Debreczeni Ellenőr 1886. március 15-i vezércikke, amelyben a 38 éve történt eseményekről szólva, zárógondolatként az alábbiak olvashatók: „A magyar állam ma konszolidált viszonyok között haladva úton van ama célok felé, melyeket a szabadságharc; félistenei kijelöltek. Évenként ünnepet szentelünk március 15 eszméinek ... tekintetünkkel oda fordulunk ama misztikus alak felé, akinek Olaszország kék ege alatt ... lelkét csendes merengéséből kira40
Sándor Iván, 1990. 29.1. Az öreg honvédek. = Debreczeni Ellenőr, 1885. márc. 11. Augusztus 2. = Debreczen, 1885. aug. 1. V.ö. Görgey rehabilitációjáról: Kosáry Domokos: A Görgey-kérdés története, II. köt. - Bp. 1995. 52-65.1. 41
312 gadja az a gondolat, hogy a mai nemzedék lelkében élnek még eszméi, a szíveinkben vele ünnepelünk, mikor a szabadság, egyenlőség, testvériség szellemének hódolunk.” A szabadságharc emlékének és a hozzá kapcsolódó Kossuth-kultusz továbbélésének kedves, naiv példáját idézte a Debreceni Ellenőr 1888-ban, amikor a Kossuth-miatyánk egy kézimunkán olvasható variánsát közölte: „Mi atyánk, vezérünk, ki lakol Turinban – Dicsőíttessék a te neved és jöjjön el a te országod, a szabadság napja. Legyen meg a te akaratod: vívassék ki hazánk függetlensége, miképp 1848-ban, úgy mostan is. Add meg csüggedő szívünknek a reményt, hogy ez bekövetkezhetik, és ne hagyj bennünket német rabiga alatt, de szabadíts meg a rabságtól, mert tiéd a magyar nép szeretete és vonzalma, most és mindörökké, Amen.”42 Az egyszerű emberek hangulatát kifejező szöveg jócskán eltért a szabadelvűek hivatalos helyzet-értékelésétől, de a századvég liberális sajtója már megengedhette magának az ilyesfajta kikacsintást – amit persze motiválhatott a titkolt belső érzés! Az 1880-as évek végén vált aktuálissá Kossuth honossági ügye, s ez újra az érdeklődés előterébe állította személyét. Kossuthnak is kérnie kellett volna magyar állampolgársága fenntartását, de ő, aki nem ismerte el Ferenc József magyar királyságát, nem volt hajlandó kérvényezni. Tóvölgyi Titusz, a Debreczeni Ellenőr frappáns vezércikkeinek írója megpendítette ugyan, hogy „Nem képzelni magasztosabbat, mint ha Kossuth Lajos a magyar történelem óriása meg tudná hajtani büszke fejét ama nagy király előtt...” de ennek lehetetlenségét maga is belátta.43 Néhány nappal később az idős Kossuth kérlelhetetlenségén sajnálkozott a Debreczeni Ellenőr egy cikke: „...a nagy álmodozó, ő előtte nincs király ... legyen neki az ő akarata szerint, ne bolygassuk a nagy ember ... álmát, amelyből az életben ... már nem akar felébredni.44 A honossági ügyben Kossuth személyét sértő méltánytalanság díszpolgárrá választásának sorát indította az egész országban. Debrecen is megmozdult; erre a Debreczeni Ellenőr július 10-i száma tudtul adta, hogy Debrecen város jegyzőkönyve szerint, itt már 1861-ben díszpolgárrá választották. Augusztusban felmerült, hogy a debreceniek utcát akarnak elnevezni Kossuthról.45 A Debreczeni Ellenőr 1889. október 5-i vezércikke hosszabban foglalkozott Kossuth Lajos díszpolgárságának kérdéseivel: „Rövid időközben jönnek a jelentések, hogy Kossuthot hol egyik, hol másik városban díszpolgárrá választották. Különösen egy pár hónap óta az esetek oly sűrűen követik egymást, hogy az embereknek önkéntelenül arra a gondolatra kellene jönniök, hogy itt minden esetben egy-egy politikai manifesztációval állunk szemben, azaz: tüntet az ország vezérlakossága – a városok képviselő testületeiben – Kossuth és politikája mellett. ... ha ez így volna, egy végzetes politikai lejtőn állna és rohanna lefelé az ország ... ezek a választások nem politikai manifesztációk ... [hanem] Gyöngéd, kegyeletes megemlékezések az agg hazafi egykori érdemeivel szemben. Meg akartuk egyszer e tekintetben nézetünket mondani, nehogy azok közt állónak látszassunk, akik Kossuth díszpolgárságaiban politikai tüntetést látnak.” Kossuth honossági ügye azonban jelentősebbnek bizonyult, mintsem a Debreczeni Ellenőr cikkírója gondolta. Debrecen közgyűlése 1889. november 23-án Kossuth Lajost díszpolgárává választotta. 1890 márciusában pedig maga a miniszterelnök, Tisza Kálmán tett olyan javaslatot a honossági törvény módosításához, amely Kossuth állampolgári jogainak elismerését biztosíthatta volna. Miután indítványát elutasították, Tisza Kálmán benyújtotta lemondását. Távozásával lényegében nem változott a dualista rendszer: a megelőző két évtizedben kiépített alapokon fejlődött tovább a gazdasági élet és a kapitalizálódás gyorsabb üteme bizonyos társadalmi változásokat eredményezett. Az 1890-es évektől Debrecenben is nagyobb arányú fejlődés indult. Irinyi Károly megállapítása szerint megerősödött egy olyan polgári és értelmiségi réteg, amelynek érdekében állt a fejlődés ütemének gyorsítása.46 42
Kossuth-miatyánk. = Debreczeni Ellenőr, 1888. szept. 20. V.ö.: Ortutay Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományiban. = Ethnographia, 1952. 263.-307.1. /A Kossuth-miatyánk típust nem említi!/ 43 T. [Tóvölgyi Titusz]: Negyven év múlva. = Debreczeni Ellenőr, 1888. szept. 17. 44 A bécsi Burg alázatos szolgái. = Debreczeni Ellenőr, 1888. szept. 20. 45 Kossuth-utca. = Debreczeni Ellenőr, 1889. aug. 27.
313 Ez a tendencia a helyi sajtóban is érvényesült, új lapok indultak: 1890 karácsonyán jelent meg a Debreczeni Hírlap első száma, amely pártoktól független napilapnak hirdette magát. Igényes polgári lapként működött egy évtizeden át.47 1894-ben kezdte pályáját a Debreczeni Reggeli Újság, amely szintén pártsemleges politikai hírlap volt, évekig Gáspár Imre szerkesztette.48 Majd 1897-ben a kevésbé igényes modern napisajtó első itteni képviselője, Than Gyula Debreczeni Újság-ja is megkezdte működését.49 A múlt század végén öt politikai napilap, több hetilap, szakközlöny és más időszaki kiadvány jelent meg egyidejűleg Debrecenben. Az újságokat politikai meggyőződése, érdeklődése vagy pártállása szerint járatta, olvasta a közönség. Igazi sokszínűséget azért nem mutatott ez a többféle lap, mert a Debreczeni Újság kivételével valamennyi mértéktartó módon szerkesztett, hagyományosan eszmehirdető, igényes lap volt. Kossuth Lajos halálakor kivétel nélkül gyászkeretes címlappal jelentek meg, elismeréssel méltatták életútját, napokon át tájékoztatták olvasóikat a temetés előkészületeiről, a húsvéti feltámadás jelképeként értékelték a nagy halott hazahozatalát, beszámoltak a gyászpompáról, az országos részvétről. A nemzeti gyász egy időre háttérbe szorította a pártviszályokat a sajtó hasábjain, Kossuth alakjának felidézése egybefűződött a szabadságharc hagyományainak felélesztésével. Folytatódtak a Kossuth irataiból, leveleiből való idézetek, olykor aktuálpolitikai kommentárokkal. A hazafias érdeklődést azonban csakhamar a honfoglalás évfordulójának ügye kötötte le. A millennium megünneplése a korábban sokszor próbára tett nemzeti öntudat megerősödésében felmérhetetlen jelentőségű volt: egy ország, egy nép nézhetett szembe önmagával és a világgal szégyenkezés nélkül. Talán éppen a millennium nagy sikerének hatására készült olyan lelkesen az ország egy újabb évfordulóra, a szabadságharc félévszázados jubileumára. 50 év történeti távlatából már joggal várhatta el az olvasóközönség, nagyrészt egy új nemzedék, hogy ne csak a kortársak emlékezései, hanem történeti kutatások által tisztázott eseménytörténet tárja fel a szabadságharc minden részletét, részletkérdését. Debrecenben – a szabadságharc idején betöltött kivételes helyzetére tekintettel – ez az igény több oldalról felmerült. Tudományos folyóirata még nem volt a városnak, de a napisajtó hagyományaiba beletartozott az ismeretek terjesztése és a sajtó munkásai között tudós emberek is voltak, ilyen volt a fiatal Zoltai Lajos, a később történészként, régészként ismert szakember. Zoltai 1897-ben még a Debreczeni Ellenőrt szerkesztette, de az év végével átvette a Debreczeni Reggeli Újság szerkesztését. Ennek köszönhető, hogy ebben a lapban jelent meg az 1848-49-es időszakról hiteles történeti források felhasználásával írott közlemények sora. A Debreczeni Reggeli Újság 1898. március 5-től kezdte el közölni a városi közgyűlés jegyzőkönyvei alapján összeállított eseménytörténetet, amely a forradalmi napokban történtektől a debreceni csata elvesztéséig követte az eseményeket, különös tekintettel a helyi vonatkozásokra. A közleménysorozatot nem szignálta Zoltai, de más forrásból tudjuk, saját kutatásai alapján, ő írta a cikkeket.50 Az évfordulóra való készülődésről szóló hírek között olvasható, hogy Balmazújvároson a március 15-i ünnepség alkalmával Kossuth-szobrot avatnak. Március 7-én Kiss Áron református püspök körlevelét közölték, amelyben felhívta a tiszántúli református egyházkerület lelkészeit és református tanítóit a forradalom évfordulójának méltó megünneplésére, istentiszteletek tartására, tanítási szünetre, iskolai megemlékezések rendezésére. Március 8-án a hajdúhadházi ünnepély terveit ismertette a lap, március 19-én a Debreceni Kereskedelmi Akadémia dísztermében tartandó rendezvény teljes műsorát, a következő napon a kollégiumi, majd a városi ünnepségek terveit közölték. Az előkészületekről tájékoztató újságcikkek között nem kerülheti el a figyelmet az öreg honvédek kérelme, akik a tizenhárom „öltözködő” idős honvéd kopott egyenruházatának felújításához kérték a közönség támogatását.51 Hivatalosan még az 50. évfordulón sem volt munkaszüneti nap a nemzeti ünnep, e miatt jelent meg a kereskedők felhívása: „Nemzeti újjászületésünk 50. évfordulója alkalmából kérjük kereskedőtársainkat, hogy ma délután zárva tartsanak.”52
46
Irinyi Károly, 1997. 339.1. Balassa Sándor: Az új Debreczeni Hírlap rövid élet-története. - Debrecen, 1956. 4 1. Kézirat Debreceni Egyetemi Könyvtár Kézirattára. 48 Hajdú-Bihar megye sajtóbibliográfiája, 1843-1970. Szerk. Korompainé Szalacsi Rácz Mária. - Debrecen, 1973. KLTE Könyvtára. 74.1. 49 Korompai Gáborné: A nyomdák szerepe a város és környéke művelődésében. In Nyomdatörténeti és nyomdászéletmódkutatási tanulmányok. - Debrecen, 1986. 91 -99.1. 50 Sőregi János: Koltai Lajos élete és működése. - Debrecen, 1942. 125.1. 51 Öreg honvédek kérelme. = Debreczeni Reggeli Újság, 1898. már. 13. 52 Felhívás több kereskedőtől. = Debreczeni Reggeli Újság, 1898. márc. 15. 47
314 A jubileumi ünnepség debreceni eseményeiről a lap március 16-i száma három oldalt betöltő tudósítást közölt, amelynek bevezető sorai az ünnepnap hangulatát így adták vissza: „A házakról nemzetiszínű zászlót lobogtatott a márciusi szellő. A harangok zúgtak és a templomba sereglett a nép apraja, nagyja. Az évforduló ünneplésében részt vett az egész debreceni társadalom. Az egyházak, az iskolák, az egyesületek, az ifjúság és a város minden rendű-rangú lakosa. Hivatalosan nem lehetett ilyen ünnepélyt rendezni. Nem a rendelet, nem a szokás, hanem az együttérzés szankcionálta ezt az ünnepet ...” A hosszú beszámoló megemlékezett a még életben lévő öreg honvédekről, majd sorra vette a Kollégium Oratóriumában, a nagytemplomban, az izraelita templomban, a Svetits Intézetben, a Kereskedelmi Akadémián, a kegyesrendiek algimnáziumában, a református elemi iskolákban délelőtt tartott megemlékezéseket. A városi ünnepség délután kezdődött a Kollégium díszlépcsőházában Petőfi Sándor szobrának megkoszorúzásával, folytatódott a Kollégium udvarán, ahol a Kántus és az „összesített dalárdák” a Szózatot énekelték, szavalat és ünnepi beszéd hangzott el. Közben az Emlékkertben gyülekezők az alkalomhoz illő szavalatokat hallgattak, majd a dalárdák által előadott Rákóczi-induló elhangzása után a városháza elé vonult a tömeg. Ha nem is lehettek 15-20 ezren, ahogyan a tudósítás írta, néhány ezren bizonyosan voltak. A rend fenntartásában a tűzoltóság is segédkezett. Részt vett az ünnepségen az ifjúság, a város és az egyházak vezetői, egyesületek, testületek, a tizenhárom egykori honvéd egyenruhában, nemzetiszín zászlóval. Az aktív haderő nem képviseltette magát, de ott volt a Honvédegylet. Ezen a napon mutatkozott be a Petőfi Dalkör. Este városszerte díszvacsorával fejeződött be az ünnepség-sorozat. Így volt ez akkor országszerte. A megemlékezések, ünnepi alkalmak sorába ebben az évben próbált a hatalom egy hivatalos ünnepet beiktatni. A Debreczeni Reggeli Újság 1898. március 22-i számában olvasható, hogy április 11-ről, a 43-as törvények királyi szentesítésének napjáról nemzeti ünnepként fog megemlékezni az ország.53 Nem volt nehéz átlátni, hogy ezzel a felülről oktrojált ünneppel a trónfosztás évfordulójáról akarták elterelni a figyelmet – a budapesti egyetemi ifjúság késedelem nélkül ki is nyilatkoztatta, hogy nem tekinti e napot nemzeti ünnepnek.54 Sajtóforrásaink szerint Debrecenben sem foglalkozott a lakosság az újonnan bevezetett ünnepnappal, e helyett a szabadságharc emlékhelyeinek rendbetétele, szabadságharcos ereklyék megvásárlása került naprendre. Az újságok április 11. utáni számai megemlékeztek a hivatalos ünnepről, amely végül csupán a notabilitások részvételével zajlott le, ezen kívül csak a tanintézetekben voltak megemlékezések, felsőbb utasításra.55 A debreceni csata évfordulóján a Kollégium szünidőre Debrecenben maradt ifjúsága szervezett ünnepélyt. A diáksággal együtt vonult ki a hősök temetőjébe a város több vezető embere, a pártok képviselői, öt dalárda, a Honvédegylet, a Zeneegylet, az önkéntes tűzoltók, az iparos ifjúság, és a lakosok. A temetői ünnepélyen szerepelt először a debreceni munkás dalegylet Mosonyi: Szentelt hantok című művével.56 Ekkor született az az elhatározás, hogy a csata színhelyén, a Nagy-Sándor halomra emlékoszlop kerüljön. A nemzeti gyász napját 1898-ban újabb tragédia előzte meg: szeptember 10-én a magyarok által igen szeretett és tisztelt Erzsébet királyné anarchista merénylet áldozata lett. A róla szóló írások rendre megemlítették, hogy az elhunyt milyen nagy mértékben szimpatizált a magyarokkal, mennyire megértő volt a magyarok szabadságszeretetét illetően. A vértanúk emléknapjáról abban az évben a kettős gyász jegyében emlékeztek meg gyászmiséken, istentiszteleteken. A Debreczeni Reggeli Újság a szomorú emlékezés napján a fiatal Ady Endre ez alkalomra írt versét közölte: „Őszi napnak mosolygása, Őszi rózsa hervadás, Őszi szélnek bús keserve, Egy-egy könny a szentelt helyre Hol megváltott – hősi áron – Becsületet, dicsőséget Az aradi tizenhárom. Az aradi Golgotára Ráragyog a nap sugára. 53
Debrecen és 1848 ünneplése. =_ Debreczeni Reggeli Újság, 1898. márc. 22. Napi hír. = Debreczeni Reggeli Újság, 1898. márc. 31. Napi hír. = Debreczeni Reggeli Újság, 1898. ápr. 17. 56 A debreceni csata emlékünnepe. = Debreczeni Reggeli Újság, 1898. aug. 3. 54 55
315 Odahull az őszirózsa Hulló levél búcsú-csókja; Bánat sír az őszi ágon, Ott alussza csendes álmát Az aradi tizenhárom. Őszi napnak csendes fénye Tüzz reá a fényes égre, Bús szívünknek enyhe fényed Adjon nyugvást, békességet; Sugáridon szellem járjon, S keressen fel küzdelminkben Az aradi tizenhárom.”57 A szabadságharc 50 éves jubileumának záró ünnepségeit 1899-ben tartották. Ebben az évben emlékeztek Petőfi Sándor halálának 50. évfordulójára is. Debrecenben – egykori lakóházán – emléktáblát avatott a Csokonai Kör és megkoszorúzták a Kollégiumban álló szobrát.58 Az Emlékkertből a nyár folyamán a honvédtemetőbe helyezték át a levert szabadságharcot szimbolizáló haldokló oroszlán szobrát. A debreceni csata emlékhelyén emlékoszlopot állítottak. Felavatására augusztus 2-án került sor. A Debreczeni Újság is felhívással fordult az egykori honvédekhez és a város lakosságához, hogy valamennyien vegyenek részt a kegyeletes megemlékezésen.59 A lapokban megjelent írásokban még ekkor is felbukkant az a makacs hagyomány, mi szerint NagySándor József vagy Görgey lenne okolható a csata elvesztéséért.60 A XIX. századi megemlékezések utolsó nagy alkalma az aradi vértanúk halálának 50. évfordulója volt. E napon az újságok gyászkeretes címlappal jelentek meg. A Debreczeni Hírlap vezércikkében arról szólt, hogy a megemlékezést eddig megkeserítette a nemzeti érzés és az állam érdektelenségének ellentéte, korábban a nemzeti gyászban nem osztozott a kormány. Az 50. évfordulón történt meg először, hogy a képviselőház is részt vett a koszorúzásokon.61 Debrecenben már kialakult hagyomány volt, hogy ezen a napon – felekezeti hovatartozástól függetlenül – a, katolikus templomban tartott gyászmisén emlékeztek a vértanú tábornokokra. Az 50. évfordulón a templom falain kívül, a Kollégium udvarán is tartottak gyászünnepélyt, estére a házak ablakaiban égő gyertyák jelezték, hogy a lakosság körében él a vértanúk emlékezete.62 A XIX. századi debreceni hírlapirodalom arról tanúskodik, hogy a forradalom és a szabadságharc emlékének ébrentartásában, ápolásában jelentős szerepe volt a sajtónak. Az elnyomatás éveiben burkolt formában, a politikai enyhülés hatására nyíltabban vállalta az egykori eszméket, majd a kiegyezés után pártállástól függően, olykor pártérdekből, de tény, hogy napirenden maradt a nagy idők emlékezete. Főleg a szabadságharc eseményeinek évfordulói alkalmából sűrűsödtek a lapokban a figyelmeztetések, felhívások, megemlékezések és az ünnepélyekről szóló tudósítások. A szabadságharc bukása utáni első évben megjelenő irodalmi lap a debreceni csata hiteles leírását közölte. Az első honvéd-emlékmű állításának terveiről az 1861-ben bekövetkezett politikai enyhülés hatására újraéledő sajtó adott hírt. A kiegyezés után induló lapokban megjelent visszaemlékezésekből tudható, hogy hogyan ápolta a nagy idők és a hősi halottak emlékét a város lakossága az elnyomatás éveiben. Az alkotmányosság helyreállítása után is voltak tilalmak: az október 6-i megemlékezések éveken át egyházi szertartás keretében történhettek. A trónfosztásról – holott ez a sorsdöntő esemény Debrecenben történt – a konszolidált időkben sem lehetett méltó módon megemlékezni. A Debrecenben oly erős Kossuth-kultusz számtalan megnyilvánulásáról minden egykorú sajtóorgánum tájékoztatással volt. A hírlapok történelmi forrásértékének megítélése nem egyértelmű ma sem, de sok esetben a kor hangulatát kifejező írások segítik az adott időszak árnyaltabb, jobb megértését, s még az is előfordult, hogy ezek a lapok hiteles forrásokra alapozott történeti dolgozatokat közöltek. 57
Ady Endre: Október 6. = Debreczeni Reggeli Újság, 1893. okt. 6. Petőfi-ünnep. = Debreczeni Újság, 1891. júl. 31. Felhívás az agg honvédekhez. = Debreczeni Újság, 1899. júl. 31. 60 Augusztus 2. = Debreczeni Hírlap, 1899. aug. 1. 61 Vértanúk napja = Debreczeni Hírlap, 1899. okt. 6. 62 A nagy visszaemlékezés. = Debreczeni Hírlap, 1899. okt. 9. 58 59
