SILO. Pszichológia I

Nem végleges fordítás Javítás alatt!

SILO PSZICHOLÓGIAI JEGYZETEK I.

SILO Pszichológia I.

A mű jegyzet az 1975 november közepén a Görögországban található Korfun Silo által tartott előadássorozatról. A jegyzetet az előadásokon résztvevők készítették. A szöveget a psziché fiziológiai alapjairól szóló függelékkel ugyanezen év végén egészítették ki.

1



1. fejezet A psziché A psziché, mint az élet egy funkciója Az élet sokféle formát öltött már kialakulásának kezdete óta. Sok faj kihalt, mivel nem volt képes alkalmazkodni a környezetéhez, a megváltozott körülményekhez. Az élőlények szükségletekkel rendelkeznek, amelyeket a környezetükből elégítenek ki, emiatt a természeti környezet állandóan mozog, változik. Az élőlények és a környezet kapcsolata instabil és kiegyensúlyozatlan, olyan válaszokra késztetve a szervezeteket (organizmusokat), melyekkel megszüntethetik ezt az egyensúlyhiányt és fenntarthatják a felépítésüket, ami ellenkező esetben gyorsan eltűnne. Az élőlényeknek így számtalan formája alakul ki, amely igazodik a sokfajta, különböző és változó tulajdonságokkal bíró környezethez. Az élőlények alapvető tulajdonsága, hogy megpróbálják kompenzálni a környezet egyensúlytalanságát, ami a struktúrájuk állandóságát veszélyezteti. A külső változásokra válaszul a túlélés érdekében belső változások is bekövetkezhetnek. Ha ez a belső változás nem következik be, akkor ez az élőlény végül eltűnik, és a folyamatosan növekvő élet más utat választ magának. Az élővilágban mindig jelen lesz az ezen egyensúlytalanságra adott válaszadási mechanizmus, amelynek komplexitása a faj fejlettségének függvényében kisebb vagy nagyobb lehet. A külső hatások és a belső szükségletekre adott válaszokat alkalmazkodásnak (illetve kimondottan növekvő alkalmazkodásnak) tekinthetjük, ez az egyetlen út, amely lehetővé teszi a fennmaradást az állandóan dinamikusan mozgó, instabil világban. Különösen érvényes ez az állatvilágra, amely a táplálékszerzés, szaporodás és helyváltoztatás funkciók segítségével fejlődik. Ezek a funkciók persze a növényvilágban, sőt az egysejtűeknél is léteznek, de az állatoknál ezek a funkciók – amelyek folyamatosan a külső környezettel hozzák kapcsolatba a szervezetet, fenntartva ezzel struktúrájuk belső stabilitását – konkrétabban, vegetatív tendenciák formájában, az fennmaradás és a szaporodás „ösztöneiként” jelennek meg. Az első „ösztön” az egyedi struktúrát, a második a faj struktúráját tartja fenn. A faj és az egyed fenntartására való felkészülésben egyfajta inercia („memória”, ahogy mi nevezzük) nyilvánul meg, ez próbálja biztosítani a változások közepette is a folytonosságot és a állandóságot. Az állatok esetén a táplálkozási és a szaporodási funkciók végrehajtásához helyváltoztatásra van szükség. A mozgás teszi lehetővé a táplálékszerzést. A helyváltoztatás funkciója a szervezeten belül is megjelenik, például a szervezet saját magán belül anyagokat szállít, hogy azokat be tudja építeni a saját működésének biztosítására. A szaporodás is értelmezhető belsőként, mint az egyeden belüli folyamat, illetve külsőként, mint az egyedek megtöbbszöröződése. Az elsőre példa a szövetek képződése és újratermelődése, a másodikra pedig egy ugyanazon fajba tartozó új egyed létrehozása. De mindkét esetben szükség van helyváltoztatásra a cél elérésére. Az élőlények a környezetükhöz fordulnak (akár, hogy élelmet keressenek, elrepüljenek vagy elrejtőzzenek a veszélyek elől), és ez irányt és mozgékonyságot nyújt a számukra. A különböző tendenciák az egyes fajoknál tropizmusok együttesének kialakulását eredményezik. A legegyszerűbb tropizmus, amikor ingerekre válaszokat adunk. Ez a legalacsonyabb szintű művelet, amellyel egy szervezet egy számára idegen elemre választ ad, és a kiegyenlítés és a stabilitás helyreállítása érdekében egyensúlytalanságot okoz a struktúrában. Ez a művelet a későbbiekben sokféle és összetett formákat önthet. Minden ilyen művelet „nyomot” hagy, amely a későbbi reakciók számára előnyben részesített útvonal lesz (T 2 időpontban az élőlény a T1 időpont feltételei alapján működik). A rögzítésnek ezen lehetősége elsődleges fontosságú a biológiai struktúra fennmaradásában a változó külső és a változékony belső környezet mellett. Annak érdekében, hogy a szervezet alkalmazkodjon a környezetéhez, és ezáltal biztosítsa a túlélését, ellenállásokat kell legyőznie. A környezetben a lehetőségek mellett nehézségek is felmerülnek, és a nehézségek legyőzéséhez valamint az ellenállások leküzdésére energiát kell fordítani, munkát kell végezni, és ehhez energiára van szükség. A rendelkezésre álló energiát a szervezet az ellenállások leküzdésére fogja felhasználni, és addig nem áll rendelkezésre újabb energia, amíg a nehézségek leküzdése be nem fejeződött. A nyomok rögzítése (memória) lehetővé teszi, hogy az előző tapasztalatok alapján válaszok szülessenek, így az energiát új fejlődési lépések megtételére lehet fordítani. Szabad energia hiányában nem lehetséges összetettebb lépéseket tenni a növekvő alkalmazkodás érdekében. A környezet a fejlődő szervezet számára választási alternatívákként jelenthet meg, vagy lehet egy olyan nyom, amely lehetővé teszik az alkalmazkodás különböző módjai közötti választást. Az alkalmazkodás során a lehetséges alternatívák közül azokat választja, ahol a legkisebb ellenállással találkozik, amely a legkisebb erőfeszítést kívánja. A kevesebb erőfeszítés kevesebb energia felhasználását jelenti. Így az ellenállások legyőzésével egyidejűleg a szervezet arra törekszik, hogy ezt a lehető legkevesebb energia ráfordításával tegye meg annak érdekében, hogy az ilyen módon megtakarított energiát újabb fejlődési lépésekbe fektethesse be. Minden evolúciós lépés az élő szervezet átalakulásával és/vagy a környezet 2



átalakításával jár. Ez egy érdekes paradoxon: a biológiai struktúrának, az egység megőrzése érdekében át kell alakítania környezetét, de egyben saját magát is. Hiba lenne azt hinni, hogy az élő szervezetek kizárólag a közvetlen környezetüket alakítják át. Ahogy a környezet egyre bonyolultabb és összetettebb lesz, lehetetlenné válik az alkalmazkodás az egyed átalakítása nélkül. Ez történik az ember esetében, akinek a környezete az idő előrehaladtával nem csak a természeti környezetet, hanem társadalmi és technikai környezetet is tartalmazza. A társadalmi csoportok közötti kapcsolatok komplexitása, a felhalmozódott társadalmi, történeti tapasztalat olyan környezeti feltételeket, szituációt teremtett, amelyben szükségessé válik az ember belső átalakulása. Ezt a kis kitérőt követően – melyben leírtuk, hogy fejlődik az élet a funkciók, tropizmus és a memória kialakításával és így a változó környezethez való egyre sikeresebb alkalmazkodással – látnunk kell, hogy ezen tényezők között (még ha minimálisan is) bizonyos együttműködés szükséges a fejlődéshez való kedvező keretek kialakításához. Már a legalacsonyabb szintű koordináció kialakulásával megjelenik a psziché, mint a növekvő mértékben alkalmazkodó és fejlődő élet egyik funkciója. A psziché feladata az, hogy koordináljon minden olyan műveletet, mely az élő szervezetnek a környezettel való instabilitását kompenzálja. Ezen koordináció nélkül a szervezetek csak részben lennének képesek választ adni: nem történne meg a különböző alkotórészek összeillesztése, a szükséges kapcsolatokat kialakítása és az alkalmazkodás dinamikus folyamatában a struktúra fenntartása.

Kapcsolatban a környezettel Az életfunkciókat koordináló psziché az érzékeket és a memóriát használja fel a környezet változásainak észlelésére. Az érzékek, amelyek - mint a szervezet minden része - az idők folyamán egyre bonyolultabbakká váltak, információt szolgáltatnak a környezetről. Ezeket az információkat az élőlény feldolgozza az alkalmazkodás érdekében. A környezet rendkívül változó, a szervezet fejlődéséhez rendelkezésre kell állniuk bizonyos minimális környezeti feltételeknek. Ott, ahol ezek a feltételek teljesülnek, felbukkan az élet, és ha az első szervezetek egyszer már megjelentek, ezek egyre jobban átalakítják a környezetet, így az egyre inkább alkalmassá válik az életre. A folyamat kezdetekor azonban rendelkezésre kell állniuk a szervezetek fejlődése számára szükséges optimális környezeti feltételeknek. Például a troposzféra változásai - így a napok és az évszakok váltakozása, az átlagos hőmérséklet, a különböző sugárzások és a napfény - mind-mind hatást gyakorolnak az élet fejlődésére. A Föld felépítése is ilyen feltétel, amely gazdag olyan nyersanyagokban, amely az élőlények számára energia- és munkaforrásként szolgál. A bolygónk egészén előforduló balesetek is döntő hatást gyakorolnak a szerves fejlődésre, így a jégmezők képződése, földcsuszamlások, földrengések, vulkánkitörések, a szél- és a vízerózió is. Az élet különböző formái alakulnak ki a sivatagokban, a magas hegységekben, a sarkvidékeken vagy a tengerpartokon. Számos organizmus és különféle faj jelent meg majd tűnt el a Föld felszínéről attól a pillanattól fogva, hogy az élet az óceánok mélyéről előbukkant. Számos egyed leküzdhetetlen nehézségekkel találta magát szemben, és tűnt el ezek következtében. Ugyanez egész fajokkal is megtörtént, azokkal a fajokkal, amelyek képtelenek voltak átalakítani magukat vagy azokat a helyzeteket, melyek az evolúciós folyamatban felmerültek. Mindazonáltal az élet a nagy számosságot és a sokszínű lehetőségeket felhasználva folyamatosan új utakat tör magának. Amikor különböző fajok jelennek meg egy bizonyos területen, akkor közöttük különböző típusú kapcsolatok alakulnak ki, mások, mint amelyek már a fajokon belül léteznek. Ezek lehetnek: szimbiotikus, társulási, parazitikus, szaprotróf stb. kapcsolatok. A lehetséges viszonyoknak egyszerűen három nagy típusát különböztetjük meg: dominancián, kölcsönös cserén, illetve destrukción alapuló. A szervezetek ilyen kapcsolatokban állnak egymással, eközben egyesek fennmaradnak, míg mások elpusztulnak. A továbbiakban azokkal a szervezetekkel foglalkozunk, amelyeknek életfunkcióit psziché irányítja, rendelkeznek érzékekkel a külső és a belső környezet érzékelésére, továbbá nem csupán genetikai memóriával rendelkeznek, mely a fajra jellemző tulajdonságok átvitelét teszi lehetővé (a faj- és egyedfenntartás ösztöne), hanem az alternatívák közötti választást lehetővé tevő új válaszok (reflexek) egyéni tárolását is. A memória még egy funkcióval, az idő érzékelésével is rendelkezik, ennek a segítségével nyer folytonosságot az idő múlása. A gyors reflexek elsődleges köre (inger-válasz), ahogy egyre összetettebbé válik, többféle formát ölthet, és ez az idegi és endokrin rendszerek specializálódását is okozza. Emellett az új reflexek kialakulása lehetővé teszi a tanulást és a háziasítást, ami ugyancsak a különféle válaszadó mechanizmusok specializálódását teszi lehetővé. Mindezek eredményeként változatos magatartási, viselkedési formák alakulhatnak ki a környezetben, a világban. A Természet többszöri próbálkozása után alakultak ki az emlősök, számos különböző formát öltöttek, számos ágra (családra?) szakadtak. Ezen családok közül az egyik az utóbbi időkben kifejlődött emberszabásúak családja, amelyben a psziché fejlődése jellegzetes formát öltött.

3



Az emberi lény Jelentős ugrást jelentett, amikor az emberféléknél megjelent a jelek (hangok, gesztusok) kodifikálása. Később a kodifikált jelek – kőbe vésett jelek és szimbólumok formájában – még állandóbb formák kaptak. Ezek a jelek javították az egyedek közötti, a környezetük fontos témáira vonatkozó kommunikációt. A memória így kiterjedt, és már nemcsak a genetikai adatok és az egyed memóriájaként szolgált, hanem – a jelek kódolásának köszönhetően – az adatok tárolása és átvitele is lehetővé vált, javítva az információáramlást és a társadalmi tapasztalat növekedését. Később egy újabb fontos ugrás következett be: a memória adatai függetlenedtek az egyedtől és a genetikai gépezettől. Megjelent a kiterjedt memória, amely folyamatosan fejlődött, a falakra, agyagtáblákra vésett első jelektől a különböző ábécékig, amelyek később lehetővé tették szövegek, könyvtárak, oktatóközpontok stb. létrejöttét. A folyamat legfontosabb aspektusa az volt, hogy a psziché kilépett önmagából és alakot öltött a világban. Ezzel egy időben a találékonyságnak köszönhetően a mozgás is fejlődött. Az ember egyrészt a természetben nem megtalálható eszközöket készített, másrészt állatokat és növényeket háziasított, amely lehetővé tette a szállítást mind vízi úton, mind a füves pusztaságokon, mind a hegyeken és erdőségeken keresztül. A nomád népektől napjainkig a helyzetváltoztatás és az utazás figyelemreméltó fejlődésen ment keresztül. A táplálkozás is tökéletesedett, a primitív gyűjtögetéstől, vadászattól és halászattól az első földművesek általi növény-háziasításig. A fejlődés az állatok háziasításán, az élelmiszertároláson és -tartósításon át új élelmiszerek kifejlesztéséig, illetve – az előzőek logikus folyományaként – elosztásáig folytatódott. A fajfenntartás érdekében alakultak ki az első társadalmi csoportok (horda, törzs, család), amely később kezdetleges települések kialakulásához vezetett azon a helyen, ahol ezek gyökeret vertek. Később ezekben alakulnak ki a társadalmi szerveződés bonyolultabb formái, amelyekben az azonos történelmi pillanatban és földrajzi helyen élő generációk együttesen vettek rész. A fajfenntartás fejlődése a mai napig folytatódik, amikor az embriók és gének előállításának, módosításának, tárolásának és mutációjának különböző módszerei is felbukkantak a jövő horizontján. A psziché is egyre összetettebb lett, de továbbra is tartalmazza az előző fejlődési állomások nyomait. A psziché specializálta a válaszadó gépezeteket, úgymint az idegi-hormonális központokat, amelyek az eredetileg vegetatív funkciójukból egy egyre bonyolultabb intellektussá fejlődnek. A belső és külső munkával összhangban a tudatnak különböző szintjei alakultak ki: először, a mély álomtól a félálomba történik meg az átlépés, majd később az ébrenlét egyre fényesebb szintjébe. A psziché vált az „élőlény-környezet”, azaz a „tudat-világ” struktúra koordinálójává. A koordináció eredménye az az instabil egyensúly, amelyben ez a struktúra működik, illetve fejlődik. A külső információk abba a specializált gépezetbe érkeznek, amely a különböző észlelési területeken működik. Ez a gépezet a külső érzékszerveket jelenti. A belső környezetből, vagyis a test belsejéből érkező információ is jelfogó gépezetekbe fut be, ezek a belső érzékek. A belső és a külső információknak, valamint magának a tudatnak – jobban mondva annak különböző szintjein végzett működésének – lenyomatai a memóriában tárolódnak. A psziché tehát az érzéki adatok fogadását és a memóriába történő rögzítést koordinálja. Fejlődésének ezen szakaszában a psziché olyan gépezetekkel van ellátva, amelyek képesek a világból érkező, különböző típusú ingerekre komplex válaszokat adni (intellektuális, érzelmi és motorikus válaszok). Ezek a gépezetek a különböző központok. A vegetatív központban találhatóak az életfontosságú anyagcsere, a fajfenntartás és a mozgás szervi alapjai (habár ez utóbbi funkcióra külön specializálódott a motorikus központ), akárcsak az egyed- és a fajfenntartási ösztöné. Az életfunkciókkal és ösztönökkel együtt e központokat is a psziché koordinálja. Az emberben továbbá található egy a környezettel való kapcsolatot szabályozó rendszer, amelyet lehetetlen egy idegi-fiziológiai térbeliséggel rendelkező gépezetnek tekinteni, és amelyet „viselkedésnek” nevezünk. A személyes és társadalmi kapcsolatokban tapasztalható viselkedés egy egyéni esete a „személyiség”. A személyiség struktúrája az alkalmazkodást szolgálja, azáltal, hogy folyamatosan igazodik interperszonális környezetben tapasztalható különböző és változékony helyzetekhez. A megfelelő alkalmazkodás ezen képessége komplex szituációs dinamikát feltételez, amit szintén a pszichének kell koordinálnia, fenntartva az egész struktúra egységét. Az a biológiai folyamat, amelyet az egyén élete során bejár (a születéstől és a gyerekkortól, a kamasz- és fiatalkoron át az érett- és időskorig), jelentősen módosítja a belső struktúrát. A folyamatnak különböző fázisai vannak, a különböző igényeknek és a környezeti kapcsolatoknak megfelelően (a folyamat elején a környezettől való függőség jellemző, később a benne való berendezkedés és terjeszkedés, végül a környezettől való eltávolodás). Ez a folyamat ugyancsak pontos koordinációt igényel.

4



A psziché munkájának bemutatása érdekében bemutatjuk annak különböző funkcióit, azokat, amelyeknek 1 fiziológiai elhatárolására mód van. Ezen kívül ki fogunk térni azon ingerek rendszerére, melyek képesek információk létrehozására, átalakítására és a különböző gépezetek közötti mozgatására.

A psziché apparátusai2 „Apparátus” alatt azokat az érzékeléssel, memóriával kapcsolatos specializációkat értjük, amelyek az impulzusok segítségével, a tudattal integrálva működnek. Ezek az apparátusok számos különböző formát ölthetnek attól a pszichés környezettől függően, amelyben működnek.

Érzékszervek Az érzékszervek feladata, hogy fogadják és továbbítsák az adatokat a tudat és a memória felé. Az érzékszervek – a psziché igényeinek és irányultságának megfelelően – számos különböző formában jelenhetnek meg. Az érzékszervek egy primitív tapintási érzékszervből fejlődtek ki, amely fokozatosan specializálódott. Megkülönböztethetünk külső érzékszerveket, melyek a külső környezet információit észlelik, valamint belső érzékszerveket, melyek a test belsejéből érkező ingereket fogadják. A tevékenységük jellege alapján lehetnek: vegyi érzékszervek (ízlelés és szaglás), mechanikai érzékszervek (a szó szoros értelmébe vett tapintás, valamint cenesztézia és a kinesztézia belső érzékszervei), fizikai érzékszervek (hallás és látás). A belső érzékszervek közül a cenesztetikus érzékszerv a test belsejéről szolgáltat információkat, kémiai, hő- nyomás- és egyéb receptorok segítségével; a fájdalom észlelése úgyszintén fontos szerepet játszik. A központok működésének érzékelése cenesztetikusan történik, mint ahogy a tudat különböző működési szintjeié is. Ébrenléti állapotban a cenesztetikus információk érzékelése minimális, mivel ebben az állapotban a külső érzékek dominálnak és az egész psziché a külső világ irányába mozog. Az ébrenlét csökkenésével a cenesztézia megnöveli az impulzusok kibocsátását. Ezen impulzusokat a tudat eltorzítottan érzékeli, mivel értelmezésük félálom, illetve az alvás állapotaiban történik. A kinesztetikus érzékek a mozgásról, testtartásról, a test egyensúlyáról és egyensúlytalanságáról szolgáltatnak információt.

Az érzékszervek közös jellemzői a) minden érzékszerv az adottságainak megfelelően saját maga végzi az ingerek absztrakcióját és rendszerezését. Az észlelés az adat és az érzékszerv tevékenységének összességeként alakul ki; b) minden érzékszerv folyamatosan kutatja az érzékelési területet; c) minden érzékszerv saját memóriával rendelkezik, amely lehetővé teszi az ingerek felismerését; d) minden érzékszerv egy „területen” belül működik, egy csak rá jellemző tónusban, és az ingernek ezt a tónust kell megváltoztatnia. Ahhoz, hogy ez megtörténhessen, az ingernek bizonyos érzékelési küszöbök között kell jelentkeznie (egy minimális küszöb fölött, mely alatt az ingert az adott érzékszerv nem észleli, és egy maximális toleranciaküszöb alatt, amelyet ha az inger meghalad, az az érzékszerv irritációját vagy telítődését okozza). Amennyiben „háttérzaj” tapasztalható (mely eredhet ugyanabból vagy egy más érzékszervből, illetve a tudatból vagy a memóriából), ahhoz, hogy az adott érzékszerv észlelje azt, az inger intenzitásának fel kell erősödnie, de anélkül, hogy ez átlépné a maximális küszöböt, amikor is telítődést és az érzékszerv blokkolódását okozná. Amennyiben ezen utóbbi következne be, akkor a háttérzajnak meg kell szűnnie annak érdekében, hogy az inger az érzékszerv számára érzékelhetővé váljon. e) minden érzékszerv az előbb említett küszöbök és tűréshatárok között működik, melyek változhatnak a tanulás és az anyagcsere-szükségletek függvényében (ezen utóbbiban gyökerezik ugyanis az érzékszervek létezése). Eme változékonyság fontos jegy az érzékelési hibák megkülönböztetésénél; f) az észleléseket minden érzékszerv ugyanannak az elektrokémiai impulzusrendszernek a jeleire fordítja le, amelyeket azután az idegrendszer továbbít az agyba; g) minden érzékszerv rendelkezik saját – körülhatárolható vagy elszórt – idegvégződésekkel, amelyek minden esetben összeköttetésben állnak a központi, illetve a perifériás vagy önálló idegrendszerrel, ahol is a koordinációs gépezet működik; 1

Ez a mondat indokolja a „Psziché fiziológiai alapjai” c. függeléknek ehhez az összefoglalóhoz történő hozzáadását. A szerzőt szó szerint idézve: „Azért, hogy az emberi psziché munkájáról integrált képet kapjunk, annak különböző funkcióit a fiziológiailag lokalizálható ‛apparátusok’ metaforáján keresztül fogjuk bemutatni. 2 Ezen tanulmányok alkalmazását a psziché apparátusain, a tudaton, az impulzusokon és a magatartáson ld. Ammann, L. Self Liberation. York Beach, Maine. USA: Samuel Weiser,1981. 5



h) minden érzékszerv összeköttetésben áll a közös memóriával; i) minden érzékszerv saját érzeteket hoz létre, amelyeknek különbözősége az ingerek által okozott és az észleléshez kapcsolódó tónusok változásaiból adódik; j) minden észlelésben előfordulhatnak hibák. Ezek a hibák eredhetnek az érzékszerv elzáródásából (például az érzékszerv irritációja miatt), vagy az érzékszerv hibájából, gyengeségéből (rövidlátás, siketség stb). Előfordulhatnak hibák abból is, hogy egy vagy több érzékszerv nem szolgáltat elegendő információt (például valamit „távolinak” hallunk, de a szemünkkel „közelinek” látunk). Egyes hibák mesterségesen, mechanikus körülmények révén is előidézhetőek, például a szemgolyó nyomásával „fényérzet” merülhet fel, vagy ha a külső hőmérséklet megegyezik a bőr hőmérsékletével, a test növekedését érzékelhetjük. Az érzékszervek ezen hibáit általánosságban „illúziónak” nevezzük.

Memória A memória feladata az érzékekből és/vagy a tudatból érkező adatok mentése és tárolása. Szükség esetén adatot szolgáltat a tudatnak (ilyen például az emlékezés folyamata). Minél több adat található a memóriában, annál többféle válaszra van lehetőség. Ha a válasznak már van előzménye, akkor energia takarítható meg, így növekszik a rendelkezésre álló energia mennyisége. A memória referenciákat szolgáltat a tudat számára annak helyzetére és időbeni folytonosságára vonatkozóan. A memória csírái abban a tehetetlenségben keresendőek, amely az összes érzék tevékenységének sajátja, és a teljes psziché területére kiszélesedve létrejött az általános memória. A memória legkisebb elméleti egysége, „atomja” az emlék, de amit regisztrálunk az az, hogy a memóriában az érzékektől és a koordinátortól strukturált feljegyzés formájában érkező adatokat kapunk, dolgozunk fel és rendezünk. A rendezés ingerszintek vagy tematikai zónák, valamint saját kronológia szerint történik. Mindebből az következne, hogy az emlékezés valódi atomja: adat + az apparátus tevékenysége lenne.

A mentés formái Az adatok elmentése a memóriába többféle formában történhet: sokk következtében (ekkor az inger erőteljes hatást gyakorol), különböző érzékek egyidejűleg küldenek adatot, ugyanazon adat többféle módon kerül megjelenítésre vagy ismétlés útján. Az adat mentése akkor történik meg jól, ha az illeszkedik a kontextusba, de akkor is, ha a kontextus teljes vagy annak egységének hiánya miatt kitűnik. A mentés minősége javul, ha az inger megkülönböztethető, azaz élesebbek a jelzések, és nincsen háttérzaj. Ismétlődés esetén telítődés és ezáltal elzáródás történik; amikor az inger megszokottá válik, a rögzítésében csökkenés tapasztalható. A külső ingerek hiánya után fellépő első inger erőteljesen bevésődik. Ugyanígy, ha a memória nem szolgáltat adatot a koordinátornak, hajlamosabb lesz a mentésre. Azok az adatokat, amelyek abban a témában érkeznek, amelyben a koordinátor éppen dolgozik, ugyancsak nagyobb mértékben rögzíti a memória.

Emlékezés és felejtés Emlékezésről - vagy pontosabban felidézésről - akkor beszélünk, amikor a memória egy korábban rögzített adatot ad vissza a tudatnak. Ezt a felidézést a tudat szándéka hozza létre, nem úgy, mint azt a másik fajta emlékezést, amikor a memória ráerőlteti magát a tudatra. Ekkor bizonyos emlékek megszállják a tudatot, ami néha együtt jár kereséssel vagy pszichológiai ellentmondással, amely a koordinátor részvétele nélkül zajlik. A felidézésnek különböző fokozatai vannak, attól függően, hogy a memória az adatot nagyobb vagy kisebb intenzitással rögzítette. Amikor az adat csak kicsit haladja meg az érzékelési küszöböt, akkor a felidézés is halvány. Sőt olyan esetek is vannak, amikor ugyan nem emlékszel vissza az adatra, de amikor újra észleled, akkor felismered. Ettől a minimális felidézési küszöbtől felfelé az intenzitás fokozatosan nő, amíg elérjük az automatikus emlékezést vagy gyors felismerést, mint például a nyelvek esetében. Felismerés akkor történik, amikor az adat megérkezik és összehasonlítjuk már korábban rögzített adattal és arról az adatról kiderül, hogy már korábban is rögzítve lett, ezért felismerjük. A felismerés nélkül a psziché folyamatosan azt tapasztalná, hogy mindig először találkozik egy jelenséggel, annak ellenére, hogy ismétlődnek. Felejtés az, amikor nem tudjuk a már rögzített adatot a tudathoz juttatni. Ez az emlék kép blokkolódása miatt történik, amely megakadályozza az információ újra megjelenését. Másrészről van egyfajta funkcionális felejtés, amely megvéd attól, hogy folyamatosan újra jelenjenek meg emlékek, köszönhetően belső szabályozási mechanizmusoknak, ami blokkol egy gépezetet, amíg a másik működik. Ezért nincs folyamatos emlékezés, amíg a koordinátor észlel, vagy válaszokat ad, vagy felidéz bizonyos dolgokat. A rögzítés és a felidézés intenzitásának foka kapcsolódik a koordinátor megjelenítéséhez és társ-megjelenítéséhez.

6



A memória szintjei A rögzítés óta eltelt idő és a felidézés gyakorisága függvényében a memóriának különböző szintjeit különböztethetjük meg. Az egyéni emlékek rögzítése esetén az első emlék lesz az alapja (szubsztrátuma) a továbbiaknak, ez alapozza meg azt a területet, amelyben az új rögzítéseket összehasonlítjuk az elsőkkel. Másrészt az első rögzítés után rendelkezésre álló energia és munka szolgál alapként a későbbi rögzítések során. Ezen későbbiek adják az alapját a felismerésnek. Van az első réteg, a szubsztrátumok rétege (vagy régi memória), amely az idő előrehaladtával egyre növekszik. Van a második, a középső réteg, amely a psziché munkájának eredményeként töltődik fel nemrég történt rögzítésekkel. Innen néha lekerülnek emlékek a mélyebb rétegbe. Van a harmadik szint, az azonnali memória, mely az éppen aktuális rögzítéseket tartalmazza. Ez a folyamatos munka szintje, amely nyitott a beérkező információk előtt. Ezen a szinten történik az adatok kiválogatása, majd vagy kidobása, vagy tárolása.

A memória és a tanulás Az érzések fontos szerepet játszanak a rögzítésben és az emléknyomok memorizálásában. Nyilvánvalóan könnyebb rögzíteni és felidézni kedves es kellemes környezetben, és ez a jellemző meghatározó a tanulás és a tanítás folyamatában, amikor az adatok összekapcsolódnak egy érzelmi szituációs kontextussal.

Az emlékezet körforgása A memóriába bejövő impulzusok forrásai: a belső érzékek, a külső érzékek és a koordinátor tevékenységei. Ezeken az utakon érkeznek az impulzusok, amelyek tartalmazzák azt az információt, amit végül a memória tárol el. A beérkező ingerek két irányba haladhatnak tovább: vagy a koordinátorhoz, vagy a memóriába kerülnek. Ha az inger egy kicsit is meghaladja az érzékelési küszöböt, akkor már érzékelhető, és a különböző tudatszintek minimális aktivitási szintje is elég, hogy megtörténjen a rögzítés.

Kapcsolat a koordinátor és az emlékezet között Az érzékek és a koordinátor körében a memória az összekötő vagy híd szerepét tölti be, egyes esetekben kompenzálja az érzékből érkező adatok hiányát felidézéssel vagy akaratlan visszaemlékezéssel (mintha megpróbálna felhasználni tartalékokat). Amikor mélyen alszunk, és nincsen bejövő adat, akkor a cenesztetikus adatok és a memória adatai egymással összekapcsolódva érkeznek a tudatba. Ilyenkor az emlékek nem szándékos felidézéssel jelennek meg, de a koordinátor ilyenkor is dolgozik, rendszerezi, elemzi az adatokat, és a memória segítségével műveleteket végez velük. A mélyálomban újrarendezi azt a rendezetlen nyersanyagot (azonnali, közeli és régi szint), ami az ébrenlét során érkezett a memóriába. Ébrenlétben a koordinátor a felidézésen keresztül fordul a memóriához (visszafordíthatósági mechanizmusok). Összefoglalva a memória egyrészt a koordinátor kérésére szolgáltat adatokat, vagy stimulálhatja azt annak részvétele nélkül, például ha nincsenek érzéki ingerek.

A memória hibái A leggyakoribb hiba a téves felismerés, azaz amikor egy új adatot hibásan kapcsolunk hozzá egy korábbihoz. Variánsnak (vagy téves visszaemlékezésnek) hívjuk azt, amikor adatot helyezünk be emlékként a memóriába, noha az korábban nem volt az emlékezetben. Az amnézia esetén az adatok vagy adatsorok felidézésének képessége teljesen hiányzik. Ennek az ellentéte a hipermnézia, amikor túltengenek az emlékek. Minden rögzítés összekapcsolódik más, vele összefüggésben álló rögzítésekkel. Tehát nincsenek elszigetelt emlékek, a koordinátor választja ki az emlékek közül azokat, amelyekre szüksége van. Van egy másik fajta hiba, ami akkor jön létre, amikor ezek a kapcsolódó emlékek központi helyre kerülnek. Azok az emlékek, amik nem mennek át a koordinátoron, közvetlenül befolyásolják a viselkedést, olyan viselkedésre ösztönöznek, amik nem megfelelőek a szituációhoz, akkor is, ha megvan annak az érzékelése, hogy ez nem a megfelelő viselkedés. Egy másik fajta hiba a „déjá vu”, amikor egy teljesen új helyzetben az ember azt érzi, hogy ezt már máskor is érzékelte.

A tudat A tudat az emberi psziché koordináló és az érzeteket feldolgozó rendszere. Ebből következően nem tartjuk tudatosnak a nem rögzített jelenségeket illetve a psziché azon tevékenységeit, amelyek nem igényelnek 7



koordinációt. Az érzetek feldolgozása és a koordináció igen széles spektrumon mozoghat, és a legnagyobb feladatot az ingerküszöbök és ezen tevékenységek határainak megállapítása jelenti. Ez alapján a következő megállapítást tehetjük: a „tudatot” általában az „éber aktivitással” azonosítják, és az ezen kívül esőket nem-tudatosnak tartják. Ez különböző, megalapozatlan elképzelések, mint például a „tudattalan” megszületését idézte elő. Ez azért történt így, mert nem tanulmányozták kellő mértékben a tudat különböző működési szintjeit és nem figyelték meg a jelenléttársjelenlét struktúrát, amellyel a figyelem mechanizmusa dolgozik. Vannak más elképzelések, amelyek a tudatot alapvetően passzívnak fogják fel. Ezzel ellentétben a tudat aktív módon strukturál, a psziché szükségleteit és irányultságait koordinálja a memória és az érzékszervek által küldött adatokkal, irányítja a test és a psziché – másképp fogalmazva, a pszichofizikai rendszer és a külvilág – közötti, állandóan változó kapcsolatot. Figyelembe veszünk egyes alapvető mechanizmusokat, mint például a visszafordíthatóság, ami lehetővé teszi, hogy a tudat – a figyelmen keresztül - az érzékszervi (appercepció) és a memóriából származó (felidézési) információk forrása felé irányuljon. Ha figyelmünket a felidézés tevékenységére irányítjuk, olyan jelenségeket is megfigyelhetünk, amelyeket rögzítésük időpontjában nem vettünk észre. Ez a felismerés a felidézésre irányuló appercepció. A visszafordíthatósági mechanizmusok működése közvetlen kapcsolatban áll a tudat adott működési szintjével: ahogy csökken a tudatszint, úgy csökken a visszafordíthatósági mechanizmusok aktivitása, és fordítva.

A tudat felépítése A tudat legalapvetőbb struktúrája az aktus-tárgy kapcsolat. Az aktust és a tárgyat a tudat intencionalitás mechanizmusai kapcsolják össze. Ez az összekapcsolás állandó, noha léteznek aktusok, amelyek olyan tárgyak keresésére irányulnak, amelyek az adott pillanatban nem pontosan ismertek. Az ilyen helyzetek adják a tudat dinamikus jellegét. A tudat tárgyai (például észlelések, emlékek, megjelenítések, absztrakciók) a tudati cselekvések intencionális korrelátumai. Az intencionalitás irányulhat egyrészt a jövő felé, amit keresési feszültségként érzékelünk, másrészt a múlt felé a felidézésben. A tudat idősíkjai így a jelen pillanatban metszik egymást. A tudat a jövőbe tekint és emlékezik, de a cselekvés pillanatában a jelenben működik. Amikor egy emléket keres, a felidézett tárgy felbukkanásának pillanatában, „jelenben levővé teszi”, és amíg ezt nem tudja megtenni, a tudat nem tudja véghezvinni az aktust. A befejezett cselekvést a feszültség csökkenéséként észleljük. Amikor az aktus megtalálja a tárgyát, energia szabadul fel, amit a tudat új feladatok megoldására használ fel. Az előbb leírt működés az éber tudatra jellemző, hiszen más tudatszinteken (például alvás közben) az időstruktúra eltér ettől. A pszichológiai idő így a psziché működési szintjétől függ. A koordináló, éber tudat a jelenben dolgozik, ahonnan különböző módon tud játszani az idővel (protenciók és retenciók), de ezek minden esetben a keresztezik egymást a jelenlegi pillanatban. A visszafordíthatósági mechanizmusok működése és a jelen idő az ébrenléti szint jellemzői.

Figyelem, jelenlét és társjelenlét A figyelem a tudatnak egy képessége, amely lehetővé teszi belső és külső jelenségek észlelését. Így amikor egy inger meghalad egy küszöböt, felébreszti a tudat érdeklődését és a jelenlét központi területére kerül, amelyre a figyelem irányul. Ugyanez történik, amikor maga a tudat az, amelynek az érdeklődése egy bizonyos ingerre vagy adatra irányul. Amikor működik a figyelem, egyes dolgok központi szerepet kapnak, míg mások a periférián helyezkednek el, „társ-jelenlevő” módon. Ez a jelenlét és társ-jelenlét mind a kívül, mind a belül található dolgokra igaz. Amikor a figyelem egy dologra irányul, egy bizonyos arculata kerül előtérbe, mialatt a többi „társ-jelenlevő” módon működik. „Számol” vele, még ha nem is fordít rá figyelmet. Ez azért történik, mert a tudat több mindennel dolgozik és több mindent észlel, mint amennyire figyelmet fordít. A tudat aktusokat indít a dolgok irányába, de vannak más, társ-jelenlevő aktusok, amelyek nem függnek össze a jelenlévő témával vagy dologgal. Ugyanez a jelenség a tudat különböző szintjein is tapasztalható: például az ébrenlét során az ábrándozás társ-jelenlevő módon adott, míg az álmokban megjelenhetnek ébrenléti aktusok, mint például a racionalizálás. Így a jelenlét a társjelenlét egy területén történik. Például ismeretszerzéskor a társ-jelenlévő információk tömege ugyancsak fontos, még ha szükséges is a figyelmet egy specifikus témára összpontosítani. Az ismeret a társ-jelenlevő dolgokra is kiterjedhet, és ahogy ezeket is egyre inkább magában foglalja, úgy nő az összefüggések felismerésére való kapacitása. A jelenlét és a társjelenlét együtt alakítja ki az egyén világról alkotott képét. Az elképzelések és ötletek mellett a tudat más nem elgondolt, társ-jelenlevő elemi alkotórészekhez fér hozzá, mint például vélemények, hitek, feltételezések, de ezekre ritkán irányul figyelem. Amikor ezek a tartalmak megváltoznak vagy összeomlanak, akkor a világkép is átalakul, megváltozik. Absztrakció és asszociáció A tudat absztrakciós képessége az ébrenlét szintjén nagyobb és az alsóbb szintek felé haladva csökken, a asszociációs mechanizmusok ezzel ellenkezőleg, az alsóbb szintek felé haladva egyre erősebbek. Mind az absztrakció (elvonatkoztatás), mind az asszociáció (gondolattársítás) mechanizmusa alapvetően az ébrenlétben 8



működik. Az első eredménye a „gondolkodás”, a másodiké a „képzelet”. A gondolkodás részeként absztrakciókat alakítunk ki, amelyeket „elképzeléseknek” hívunk. Az elképzelések a tárgyak lényegi jellemzőjükre történő redukálása (például egy háromszög alakú mezőből elvonatkoztathatunk egy háromszöget, vagy a geometriai területét). Az elképzelés alkotása nem elszigetelt elemekkel, hanem elemcsoportokkal történik, és ennek következtében történhet meg a kategorizálás (például így születhet meg a „fa”, mint absztrakció, amelynek különféle típusai lehetnek, elkülönítve például kategória, osztály, faj szerint). A gondolkodás így a elképzelés-alkotás és a kategorizálás, a tudati elvonatkoztató mechanizmusok működésének köszönhetően történik. A képzelet az asszociációs mechanizmusai munkájának eredményeként keletkezik: az ellentét alapján (fekete fehér); az összefüggés alapján (híd – folyó) és a hasonlóság alapján (vörös – vér). A képzeletnek két típusát különböztethetjük meg: csapongó képzelet és plasztikus vagy irányított képzelet. Az elsőt a szabadság jellemzi, nem irányított asszociáció, amelyben a képeket szabadon működnek és uralják a tudatot (például álmokban és ábrándozásokban történik ez). A plasztikus vagy irányított képzeletben csak egy bizonyos mértékű működési szabadság van, amely egy feltaláló, egy eddig még nem létezőnek a kialakítására irányuló tervben megfogalmazott irányt követ. Attól függően, hogy a tudatba érkező impulzusokat melyik mechanizmus (absztrakció, kategorizálás, csapongás, irányított képzelet) dolgozza fel, különböző fordítások történhetnek, és így többféle megjelenítés alakulhat ki.

Tudatszintek A tudat belemerülhet a mélyalvás, a félálom vagy az ébrenlét állapotába, illetve ezek közötti vagy átmeneti pillanatokba is. A tudatszintek között árnyalatok vannak, nem pedig éles határvonalak. Ha szintekről beszélünk, különböző műveleteket értünk ezek alatt, illetve ezen műveletek érzetét. Az érzetnek köszönhetően tudunk különbséget tenni a különböző tudatszintek között, és az ember nem észlelheti úgy a szinteket, mintha üres környezetek lennének. A szintek jellemzői Kijelenthetjük, hogy a különböző tudatszintek funkciója az, hogy strukturálisan kompenzálják a világot (és „világ” alatt a külső és a belső környezetből érkező ingerekből eredő észlelések, megjelenítések stb. tömegét értjük). Nem pusztán válaszadásról van szó, hanem strukturális, kompenzáló válaszok adásáról. Ezek a válaszok olyan kompenzációk, melyek révén helyre lehet állítani az egyensúlyt a tudat-világ illetve psziché-környezet labilis kapcsolatában. Ahogy a vegetatív funkció működéséből energia marad meg, a szintek működésbe lépnek, mert megkapják az őket tápláló energiát.

Mélyalvás Ezen a szinten a külső érzékszervek működése minimális; a külső környezetből nincs más információ, mint ami átjut az alvás jelentette küszöbön. A cönesztéziás érzékszerv működése az uralkodó, melyből olyan impulzusok érkeznek, amik az asszociációs mechanizmus révén lefordításra és átalakításra kerülnek, és amik oneirikus képek megjelenéséhez vezetnek. Ezen a szinten a képek legfőbb jellegzetessége hatalmas szuggesztív erejük. Az ébrenléthez képest módosul a pszichológiai idő és tér, és az aktus-tárgy struktúra gyakran úgy jelenik meg, hogy semmilyen összefüggés nincs az elemei között. Ugyanígy, az érzelmi „klímák” és képek is hajlamosak függetlenedni egymástól. Jellemző a kritika és az önkritika mechanizmusának megszűnése, ami a szint emelkedésével fokozatosan újra működésbe lép. A szintek tehetetlensége és amiatt a formai környezet miatt, amit a szintek kialakítanak, az egyik szintről a másikra történő átmenet és a mobilitás fokozatos (így a kilépés és a belépés az alvásba a félálom szintjén való áthaladás után történik). Ennek a szintnek a tónusa ugyanaz, mint a többié: létezik aktív és passzív állapota, és lehet módosult állapota is. A passzív alvásban nincsenek képek, az aktív alvásban pedig igen. Félálom Ezen a szinten, ami megelőzi az ébrenlétet, a külső érzékszervek elkezdenek információt küldeni a tudatnak – olyan információt, ami nem teljesen strukturált, mert az ábrándok és a belső érzékelések jelenléte bezavar. Az alvás továbbra is feltűnő tartalmai elveszítik szuggesztív erejüket, a félébrenléti észlelésnek köszönhetően, ami új paramétereket szolgáltat. A szuggesztivitás továbbra is működik, különösen egyes nagy erejű, élénk képek esetében (melyeket „hipnogógnak” nevezünk). Másrészt a gyakori ábrándok rendszere – mely ébrenlétben megcsappanhat, alvás 9



közben pedig eltűnik – újra megjelenik. Ez az a szint, ahol az ábrándmag és a másodlagos ábrándok könnyebben észlelhetők, legalábbis ami alapvető klímáikat és feszültségeiket illeti. Az ábrándozás módja, mely ezt a szintet jellemzi, a tehetetlenség folytán rendszerint átkerül az ébrenlétbe, és nyersanyagot szolgáltat az elkalandozásnak; bár az elkalandozásban az ébrenléti észlelés elemei is megjelennek. Ebben a közegben a koordináló már el tud végezni néhány műveletet. is meg kell említenünk, hogy ez a szint nagyon labilis, és ezért könnyű feborítani az egyensúlyát, illetve módosítani. Létezik passzív és aktív félálom. A passzív félálom könnyű átmenetet biztosít az alvásba, az aktív az ébrenlétbe. Itt kell különbséget tennünk két fajta aktív félálom között is: az egyik módosulás hatására jön létre, a másik nyugodtabb és figyelmesebb. A módosult félálom azoknak a feszültségeknek és klímáknak az alapja, melyek erősen és kitartóan érkeznek az ébrenlétbe, „zajt” keltenek és úgy módosítják a viselkedést, hogy az nem felel meg a fennálló külső helyzetnek. Az ébrenléti feszültségeket és klímákat aktív félálomban lehet nyomon követni. A különböző állapotokat, legyenek azok aktívak vagy passzívak, az egyes szinteknek megfelelő energetikai tónus és intenzitás határozza meg. Az érzelmi klímák és feszültségek intenzitásának foka 11 tónusokban fejeződik ki. Ébrenlét Ezen a szinten a külső érzékszervek nagyobb információmennyiséget szolgáltatnak, mivel gátlással szabályozzák a belső érzékszerveket, és ezzel lehetővé teszik a koordináló számára, hogy a psziché kompenzációs működése során önmagát a világ felé irányítsa. Itt működnek az absztrakció mechanizmusai, valamint a kritika és az önkritika mechanizmusai, a megnyilvánulás és a beavatkozás magas szintjeit érve el a koordinálás és az észlelés feladatában. A visszafordíthatóság mechanizmusai, melyek a korábbi szinteken minimális mértékben nyilvánultak meg, itt, az ébrenlét szintjén kibontakozhatnak, lehetővé téve a koordináló számára a belső és a külső környezet egyensúlyba hozását. Ahogy a vonatkoztatási pontok kiterjednek, az ébrenlét szintjén a tartalmak szuggesztív ereje csökken. Létezik az aktív ébrenlétnek egy olyan tónusa, amely figyelmes, és a tudatos észlelés maximális irányítására képes, és létezik a módosult ébrenlét tónusa is. Ez utóbbi esetben megjelenik a csendes elkalandozás, és a többé-kevésbé rögzült ábrándok. Kapcsolat a tudatszintek között Az egyes szintek kapcsolatba lépnek egymással és egymást kölcsönösen megváltoztatják. Négy tényező játszik szerepet ezekben a kapcsolatokban: a tehetetlenség (inercia), a zaj, a “visszaverődés” és a “vonszolás.”

Inercia Minden tudatszint igyekszik fenntartani saját működési szintjét úgy, hogy ciklusának befejezése után is folytatja a tevékenységét. Ennek következtében az egyik szintről a másikba lépés lassan megy végbe, az egyik fokozatosan csökkenti a tevékenységét, míg a másik szint egyre erősebben nyilvánul meg (például amikor a félálom tudattartalmai behatolnak az ébrenlétbe). A következőkben említett példák az egyes szintek tehetetlenségéből erednek, amely tehetetlenség az adott szintre jellemző kifejezés fenntartását és kiterjesztését célozza. Zaj Az előző tudatszint tehetetlensége egyfajta háttérzajként jelenik meg a következő szint munkájában: az ébrenlét alatti szintek betörnek az ébrenlétbe és kölcsönhatásba lépnek annak tartalmaival és fordítva. Zajok például az érzelmi klímák, a feszültségek, azok a tartalmak, amelyek nem kapcsolódnak a koordinátor adott pillanatban végzett munkájához. Például ha egy intellektuális feladatot hajtunk végre, és ehhez egy ennek megfelelő érzelem társul (kedv, hogy végrehajtsuk), akkor a feszültséget a munka maga hozza létre és a munkának megfelelő tartalmak fognak megjelenni. Ha másfajta klímák is jelen vannak, ha a feszültségek nem a munka elvégzéséből erednek és allegorikus tartalmak jelennek meg, akkor ezek nyilvánvalóan beleavatkoznak a tevékenységbe, zajt képeznek, ami szükségszerűen módosítja a koordinációt és fogyasztja a rendelkezésre álló energiát. Visszaverődés Ez a jelenség egy olyan szint válasza, amelyben egy másik szint tartalmai jelentek meg, áttörve a tehetetlenség védőgátján. A szint elnyomott tartalmai később megjelennek azon a szinten, amelyhez a betörő tartalmak tartoznak.

10



Vonszolás Egy adott szinthez tartozó tartalmak, klímák és tónusok áthelyeződnek és egy másik szintre kerülnek, mintha “odavonszolták volna őket”. Ez különösen lényeges olyan, a pszichében rögzült klímák, feszültségek vagy tartalmak esetén, amelyeket régóta „vonszolunk” magunkkal, és amelyek több különböző szinten is megjelennek. Mivel ezek a tényezők pszichológiailag fontosak a növekvő alkalmazkodásban és a psziché fejlődésében, ezeknek több figyelmet kell szentelnünk.

Tónusok, klímák, feszültségek és tartalmak A tónust az energia erősségeként, energetikai intenzitásként értelmezzük. Az egyes tudatszinteken a műveletek nagyobb vagy alacsonyabb intenzitással (nagyobb vagy alacsonyabb tónussal) hajthatók végre. Vannak tapasztalatok, amelyeket az uralkodó tónustól függően nagyobb vagy alacsonyabb intenzitással élhetünk át, máskor pedig a tónus megváltoztatja az élményeket, és ezáltal zajjá válik. A klímák olyan kedélyállapotok, amelyek változékonyságuk következtében váltakozó módon jelenhetnek meg, egy bizonyos időre teljesen beboríthatják a tudatot és így megfesthetik a koordinátor összes tevékenységét. A klímák egyes esetekben megfelelnek az éppen végrehajtott műveleteknek, a koordinátor munkájával együtt működnek, nem zavarják azt, és így elősegítik a munkáját. Ha nem felelnek meg, a akkor klímák zajként jelennek meg. Ezek a klímák rögzülhetnek a pszichében, megzavarhatják az egész struktúrát, csökkenthetik más klímák mozgékonyságát és megakadályozhatják, hogy más klímák helyettesítsék azt. A rögzült klímák mozoghatnak a különböző szintekben, például az ébrenlétből átkerülhetnek az alvásba, ott folytatódhatnak, majd hosszú időre visszatérhetnek az ébrenlétbe, csökkentve a koordinátor tevékenységének szabadságát. A klíma egy másik típusa a szituációs klíma, amely az egyes szituációkra adandó megfelelő válaszok adását akadályozza. A feszültségeknek sokkal inkább fizikai, testi gyökere van. Mivel a különböző élethelyzetekben közvetlenül az izomzat avatkozik be, így a feszültségek az izomzatban érzékelhetőek leginkább. Nem mindig áll közvetlen kapcsolatban a pszichével, így az izmok ellazulását nem mindig követi szellemi ellazulás, hanem a tudatban folytatódik a feszültségek megjelenése és változása, még akkor is, ha a test már ellazult. A pszichés és a testi feszültségek különbsége lehetővé teszi számunkra, hogy még pontosabb működésbeli különbségeket fedezzünk fel. A pszichés feszültségek a túlzott elvárásokkal állnak szoros kapcsolatban, ekkor a pszichét keresést folytat, „várakozik valamire”, és ez erős feszültségek kialakulását vonhatja maga után. A szellemi tartalmak a tudat formai elemeiként jelennek meg, kiegyenlítő formák, amelyeket a tudat rendszerez, hogy választ tudjon adni a világnak. Ily módon alakul ki – vagy nem alakul ki – összhang a psziché tevékenységei vagy szükségletei és a koordinátorban megjelenő tartalmak között. Ha valaki egy matematikai műveletet végez, a numerikus ábrázolások a megfelelőek, egy allegorikus ábrázolás alkalmatlan és zajként illetve zavaró tényezőként jelenik meg. Az elvégzendő munka akadályozása mellett a zaj minden tényezője iránytalanságot és az energia szétszóródását eredményezheti. A tudat tartalmainak fontos jelentése van a koordinátor számára, amíg azon a szinten hatnak, ahol megjelentek, de amikor elhagyják azt, amelyhez tartoznak, akkor akadályozzák a koordinációt. Az ébrenlét nyugodt állapotai szintén nagyon hasznosak, mert vissza tudják állítani a tudat normális működését. A rögzült klímák esetében létezik egy eljárás, amely a klímákat azok kapcsolódó képeikről át tudja vinni, “transzferálni” olyanokra, amelyek kevésbé fontosak a tudat számára. Így a klímák elveszíthetik “rögzültségüket”, és így kevésbé zavarják az ébrenlétet. Összefoglalva: amennyiben a tapasztalatok fenti négy típusa megfelel a koordinátor tevékenységének, akkor segítő tényezőkként jelennek meg. Amikor nem felelnek meg és nem illenek az adott tevékenységhez, zajjá, zavaró tényezővé válnak, és megváltoztatják a pszichét.

A koordinátor hibái Különbséget kell tennünk a tudat hibái és a tudat, az érzékszervek és a memória kapcsolatában jelentkező hibák között. Ezen utóbbiakat általánosságban diszfunkciónak nevezzük. A koordinátor egy tipikus hibája a hallucináció. Ekkor egy, nem az érzékszerveken keresztül érkezett jelenséget úgy tapasztalunk meg, mintha a külső világban volna, és rendelkezik az érzékszerveken keresztüli észlelés minden jellemzőjével. Ezeket a tudati konfigurációkat a tudat alakítja ki a memóriában tárolt adatok alapján. A hallucinációk jelentkezhetnek szélsőséges kimerültség esetén, az agy anyagcseréjéhez szükséges anyagok hiánya miatt, oxigénhiány (anoxia) következtében, az ingerek hiánya miatt (pl. ingermegvonásos helyzetben), drogok hatására, alkohol okozta delírium tremens alatt és életveszélyes helyzetekben is. Gyakori fizikai gyengeség és „érzelmileg töltött tudat” esetén, amikor a koordinátor elveszíti képességét arra, hogy mozogjon az időben. Az érzékek diszfunkciójára egy példa az, amikor képtelenek vagyunk összekapcsolni a különböző érzékelési utakról érkező adatokat (ez „eidetikus dezintegrációként” ismert). A memória diszfunkcióját felejtésként vagy blokkolódásként érzékeljük.

11



Az érzékszervek, a memória és a koordinátor kapcsolódásai Az érzékszervek, a memória és a tudat közötti összekötők a tudat működésének fontos jellemzőit fedik fel. Ezek az összekapcsolódások egy bonyolult önszabályozó rendszerként működnek. Amikor például a koordinátor tudatosan észleli a dolgokat, az emlékek felidézése gátlásra kerülnek, és fordítva, a memória adatok felfogása meggátolja az észlelést. Amikor a külső érzékek aktívak, akkor a belső ingerek beáramlása lefékeződik, és fordítva. Nagymértékű önszabályozás jelenik meg a működés szintjének változásában is: ahogy az álom állapota előrehalad (vagy az ébrenlét eltűnik), a megfordíthatósági mechanizmusok blokkolódnak és az asszociatív mechanizmusok egyre szabadabban működnek. Amikor viszont az ébrenlét növekszik és a kritikai mechanizmusok kezdenek működni, akkor ezek gátolják az asszociatív mechanizmusokat. Van automatikus belső szabályozás az érzékszervek között is: mikor a látásnak csökken az átlagos ingerküszöbe, akkor a tapintásé, hallásé és szaglásé nő, és ez történik minden érzékkel (például az emberek hajlamosak becsukni a szemüket azért, hogy jobban halljanak).

4. Impulzusok3 Az impulzusok az érzékekből vagy a memóriából érkeznek, elérik a tudatot és megjelenítéssé alakulnak. A felidézés és észlelés ezen struktúráit feldolgozzák, hogy hatásos válaszokat dolgozzanak ki a külső és belső környezet közötti egyensúly eléréséhez. Például egy ábránd a belső környezetnek adott kidolgozott-válasz, egy motorikus helyváltoztatás a külső környezetnek adott mozgás-válasz, vagy a megjelenítések esetén a jelek szintjére eljutó gondolkodás egy másik formája a külső környezetre adott megjelenítés-válasznak. Másrészt bármely megjelenítés, amely a koordinátor jelenlét terében helyezkedik el, asszociációs láncokat idéz elő a tárgy és annak társjelenléte között. Így amikor a tárgyat nagyon pontosan megragadja a jelenlét terében, kapcsolatok jelennek meg a társjelen terében levő más tárgyakkal, amelyek bár nincsenek a jelenlétben, de kötődnek az első tárgyhoz. Az impulzusok lefordításában vesszük észre a jelenlét és társjelenlét terének fontosságát, mint például az allegorikus lefordítás esetében, amelyben sok nyersanyag jön olyan adatokból, melyek az ébrenlét társjelenlétébe érkeztek. Fontos tanulmányozni az impulzusokat az egyedi tevékenység miatt, amit a koordinátor végez a megjelenítésekkel. Két út lehetséges: az absztrakt, amely úgy működik, hogy a jelenség sokféleségét redukálja a lényegi jellemzőire, és az asszociatív út, amely a hasonlóság, érintkezés, és ellentét alapján strukturálja a megjelenítést. Az absztrakció és az asszociáció ezen útjain alapul a formák strukturálódása. Ezek a formák kötik össze a tudatot (amelyben létrejönnek) és a tárgyi világ jelenségeit, amelyekre vonatkoznak.

Az impulzusok morfológiája Magyarázatunk ezen szintjén a „formákat” úgy értjük, mint az észlelés vagy a megjelenítés jelenségeit. Az impulzusok morfológiája a formákat olyan struktúrának tartja, amelyeket lefordít és átalakít a pszichofizikai apparátus az ingerekre történő válaszadás során. Egyazon tárgyból különböző formákat lehet elérni, attól függően, hogy az érzékelés milyen csatornáit használjuk, a perspektívától függően, ahonnan ezt a tárgyat észleljük, és a strukturálás típusától függően, amelyet a tudat végez. Minden tudatszintnek megvan a maga formai területe, minden szint egy területként működik (annak a jellegzetes struktúrájával), és olyan formákhoz kötődik, amelyek szintén rá jellemzőek. A tudatban felmerülő formák az ingerek valódi strukturáló kompenzációi. A formák a strukturáló kompenzáció aktusának tárgyai. Az inger formává alakul át, amikor a tudat az adott működési szintjén strukturálja. Így ugyanazt az ingert különböző formákra fordíthatja le attól függően, hogy milyen tudatszinten strukturálja. A különböző tudatszintek funkciója, hogy strukturálisan kompenzálják a világot. A színeknek nagy pszichológiai fontossága van, és bár a formákat fel lehet általa mérni, a lényegüket nem változtatja meg. Hogy megértsük a formák eredetét és jelentését, fontos különbséget tenni érzékelés, észlelés és megjelenítés között. A belső megjelenítés funkciói 1. Az észlelés rögzítése emlékként 2. Az észlelet átalakítása a tudat szükségleteinek megfelelően 3. A belső impulzusok lefordítása észlelhető szintre

Az impulzusok témájának kifejtését lásd: José Caballero Morfológia (szimbólumok, jelek és allegóriák) Madrid, Ed. Antares, 1997 3

12



A külső megjelenítés funkciói 1. A rendszerezés érdekében a lényegi rész elvonatkoztatása (szimbólum) 2. Az absztrakciók megegyezett módon történő kifejezése, hogy működhessen a világban (jel) 3. Az absztrakt konkretizálása, hogy emlékezni lehessen rá (allegória) A jel, allegória és szimbólum jellemzői A jel megegyezésen alapul, alkalmazott, asszociatív és néha figuratív, néha nem. Az allegória centrifugális, megtöbbszörözhető, asszociatív, korszakhoz kötött és figuratív. A szimbólum centripetális, összegző, nemasszociatív, nem korszakhoz kötött és nem figuratív.

Szimbólumok A szimbólum mint vizuális cselekedet A szimbólum a térben és mint vizuális észlelés arra késztet minket, hogy a szemek mozgásán elmélkedjünk. Nézni egy pontot vonatkozási pontok nélkül lehetővé tesz, hogy a szem minden irányban mozogjon. A vízszintes vonal megerőltetés nélkül vezeti a szemet az irányában. A függőleges vonal feszültséget okoz, fáradtságot, álmosságot. A szimbólum megértése (kezdetben egy vizuális alakzat és mozgás) lehetővé teszi nekünk, hogy komolyan fontolóra vegyük azokat a cselekedetet, amelyekre hatással van a külső világtól a pszichéig (amikor a szimbólum észlelésként jelenik meg egy kulturális tárgyról), és lehetővé teszi, hogy megvizsgáljuk a megjelenítés munkáját (amikor a kép egy szimbólumban fejeződik ki egy belső személyes folyamat eredményeként, vagy kivetítődik egy külső kulturális termékre).

A szimbólum mint az észlelt dolog átalakításának az eredménye Itt a szimbólum kiegyenlítő szerepe jelenik meg, mint a vonatkozása és létrehozója a térbeli rendezettségnek. A szimbólum hozzájárul a középpont rögzítéséhez egy nyitott térben és az idő befagyasztásához. Az emlékmű szimbólumok pszichológiai és politikai egységet adnak egy nemzetnek. Létezik olyan típusú szimbólum is, amely nem kollektív terméknek felel meg, amelyben megfigyelhető a tudat kiegyenlítő szerepe a valóságos adatokkal szemben.

A szimbólum mint a belső impulzusok lefordítása A szimbolizmus az alvásban és művészeti alkotásokban általában a cönesztetikus impulzusok összefüggései vizuális megjelenítések szintjeire fordulnak le. Egy másik esete a szimbolikus megnyilvánulásnak mint a belső impulzusok lefordítása a gesztusok, vagy ahogy keleten ismerik, a „mudrasok”. Bizonyos általános testhelyzetek és ezek jelentése ismertek az emberek előtt a világban, és összefüggnek a ponttal és a körrel kapcsolatos szimbólumok különbségével, pl. egy egyenes test kitárt karokkal szimbolikusan olyan szellemi állapotot fejez ki, amely ellentéte annak, amit egy magába zárt testhelyzethez, mint amilyen a magzati testhelyzet, kapcsolunk.

Jelek A jel azt a szerepet tölti be, hogy hagyományosan absztrakciókat fejez ki a világban való működés céljával, egységesít természetükben eltérő jelenségeket a nyelv egy adott szintjén. A kifejezés és a jelentés egy szerkezet. Amikor egy kifejezés jelentése nem ismert, a jel elveszti leglényegesebb értékét. A két- vagy többértelmű kifejezések többféle jelentést is hordozhatnak, és az értelmük az adott környezettől függ. A környezet egységességet ad a nyelv szintjéhez. De a környezet általában az adott nyelv szintjének területén kívül helyezkedik el, így előfordulnak többértelmű vagy esetenkénti kifejezések. Pl. ha kopogtatnak egy ajtón, és valaki azt kérdezi, „Ki az?”, különböző emberek azt válaszolják, „Én” – és minden esetben a hang, az időpont, egy várt látogató érkezése, stb. alapján lehet tudni, ki az illető. Más szavakkal, a nyelv szintjén kívüli környezetben hangzik el minden esetben az „Én” válasz. A jel mint olyan lehet a jelentés kifejezése, vagy az asszociatív jellegén keresztül lehet az a szerepe, hogy egy másik entitást jelez.

13



A jelek és a jel-jellegű kategóriák közötti különbségek A jelek közötti kapcsolatok összefüggések formalizálásai, ezek a kapcsolatok pedig jelek. Amikor a jelek elveszítik az értelmüket kulturális változások miatt, általában szimbólumoknak tekintjük őket.

A szimbólumok és allegóriák jel-jellegű funkciója Amikor egy szimbólum hagyományon alapú értékkel rendelkezik és egy érvényes értelemet hordoz, akkor jellé változik. Az allegóriáknak szintén vannak jel-jellegű rendeltetésük. Allegóriák Az allegóriák plasztikusan átalakított elbeszélések, amelyekben az, ami változatos, rögzített vagy megsokszorozódik az utalások által; de amelyekben az elvont konkréttá válik. Az allegóriák megsokszorozó jellege a tudat asszociatív folyamataival függ össze.

Az allegóriák asszociatív törvényei A hasonlatosság vezeti a tudatot, amikor azt keresi, mi hasonlít az adott tárgyhoz; az összefüggés, amikor azt keresi, minek felel meg egy adott tárgy vagy mivel van, volt, lesz kapcsolata; az ellentét, amikor a tudat azt keresi, mi az ellentéte vagy mivel van dialektikus kapcsolata az adott tárgynak.

Az allegóriák helyzeti elemei Az allegória dinamikus és az egyén tudatának megfelelő helyzetekről mesél (álom, történetek, művészet, kórtan, miszticizmus), a kollektív tudatról (történetek, művészet, mondavilág, mítoszok és vallások), és különböző korok embereiről a természettel és a történelemmel szemben.

Az allegóriák funkciói és típusai Az allegória történetekről szól, ellensúlyozza a megértés nehézségeit. Amikor valaki allegorikusan ragad meg helyzeteket, lehetővé válik, hogy befolyásoljon valós helyzeteket közvetett módon. Az allegória klímája és az képalkotás/gondolkodás rendszere Az allegóriában az érzelmi tényező nem függ a megjelenítéstől. A klíma a gondolkodás rendszerének része és annak, ami megmutatja az értelmét a tudatnak. Az allegória nem veszi figyelembe az idő linearitását vagy azt, ahogy az ébrenlét során rendszerezzük a teret.

A feszültségek rendszere és az allegória mint levezetés A nevetés, sírás, szerelmi aktus, agresszív konfrontáció mind a belső feszültségek levezetését szolgálják. Bizonyos típusú allegóriáknak megvan az a szerepe, hogy ilyen levezetéseket előidézzenek.

Az allegória összetétele Kontinensek (őrzik, védelmezik vagy körülkerítik azt, ami bennük van); tartalmak (azok az elemek, melyek egy területen belül vannak); összekötők (entitások, melyek elősegítik vagy akadályozzák a tartalom-tartalom, területterület vagy terület-tartalom közötti kapcsolatot); tulajdonságok (megnyilvánulnak, amikor előtérbe kerülnek és hallgatólagosak, amikor leplezettek). Az allegóriában hangsúlyosak a szintek (fontossági, hierarchikus), a textúrák (minőség, és a minőség jelentése az egyes tárgyak esetén) és a folyamat pillanatai (korok). Az allegóriák a tudat számára az átalakításra, megfordításra, kiterjedésre és csökkentésre való dinamikus és nagyfokú képességgel jelennek meg. Egy allegorikus rendszer teljes körű értelmezésének kivitelezéséhez jó ötlet betartani a munkatervet, kezdve a szimbolikus és jel-jellegű komponensek szétválasztásával. Következésképpen az illetőnek meg kell értenie minden egyes számításba vett elem funkcióját, és az allegorikus nyersanyag eredetét (ezek lehetnek kulturális tárgyak, emlékek keverékei, álmodozások vagy álomszerű képek). 16

14



5. Viselkedés Láttuk, hogy a psziché a koordinálja a kapcsolatokat a különböző környezetek között: a test belső környezete és a külső vagy körülvevő környezet között. A psziché mindkét környezetből kap információkat az érzékszervereken keresztül; a memórián keresztül tárolja a tapasztalatokat, majd a központokon keresztül hangolásokat végez. Ezt a környezetek közötti hangolást nevezzük „viselkedésnek”, és úgy tekintjük, mint a psziché egy speciális kifejeződése. Alapvető mechanizmusai az önfenntartási és a fajfenntartási ösztönök, valamint a szándékos tendenciák (hajlamok). A viselkedés magának annak a biológiai szerkezeteknek öröklött tulajdonságaira épül, melyhez az egyén tartozik, valamint azokra a szerzett tulajdonságokra, melyekhez a próbálkozás és hibázás tapasztalatai alapján jutott az egyén, melyeket az öröm vagy az elégedetlenség érzete kísért. Az öröklött tulajdonságokat a koordináló biológiai feltételeinek tulajdonítjuk; a koordinátor ezekre támaszkodik, és ezeket nem tudjuk izolálni károsodás nélkül. Ennek a biológiai alapnak tehetetlensége van, amely a feltételek elérésében és megőrzésében jelentkezik, melyek alkalmasak a kiterjesztéséhez. A megszerzett képességek egyéni tanulásból keletkeznek, ahogy a pszichológiai struktúra elmozdítja magát térben és időben. A tanulás a viselkedés módosítása a próbálkozás-hibázás tapasztalatainak viszonyában. Ezek a próbák szolgáltatnak iránymutatást az egyén fejlődő alkalmazkodásához, melyet a környezet legkisebb ellenállásával ér el, a legkisebb erőfeszítéssel, a legkevesebb energia-felhasználással. Az alkalmazkodásnak ez a módja lehetővé teszi egy energetikai tartalék létrejöttét (szabad energia, melyet a növekvő alkalmazkodás új lépéseihez lehet felhasználni). Az alkalmazkodás minden folyamatában a pszichofizikai struktúrát az öröm és a kellemetlenség jelzései irányítják. A kellemetlenség úgy jelentkezik, mint valaminek a jele, ami veszélyezteti az életet, ami mérgező, elnyomó, vagy általánosságban ártalmas a pszichofizikai struktúra számára. Az öröm ugyanakkor stimulálja és ösztönzi a pszichét, kijelöli a követendő optimális irányokat. Másrészt a viselkedésnek vannak korlátai a psziché, a test lehetőségei miatt, és a különböző körülmények adta lehetőségek miatt. A psziché határai kiterjednek a megszerzett képességekre alapozva, de a testi határok nem tudnak kitágulni ugyanilyen arányban – valójában ezek a korlátok nőnek a korral. Ez nem azt jelenti, hogy a testnek nincs meg minden képessége ahhoz, hogy hatékonyan cselekedjen a környezetben, hanem inkább azt, hogy a test rákényszerít korlátokat és feltételeket a pszichére, melyeket az nem hagyhat figyelmen kívül anélkül, hogy ártana magának. Test, psziché és környezet kapcsolatában a test hajtja végre a műveleteket a tárgyakkal nagyobb vagy kisebb sikerrel. Az első esetben lesz alkalmazkodás, a második esetben nem lesz.

A központok, melyek az összefüggő válaszadásra specializálódtak Az egyszerű, eredeti inger-válasz mechanizmus az emberi struktúrában nagyon összetettként jelenik meg, melynek egyik jellemzője a „késleltetett válasz”, amely különbözik a „reflex választól”, mivel koordinációs körök avatkoznak bele, és mivel lehetőség van az választ különböző neuroendokrin központokon keresztül vezetni. A központok rendszerben működnek egymással, és megvan a saját érzetük, egyidőben az általános érzettel, ami a koordinátornak van. Mindez az információnak köszönhetően lehetséges, amely a külső érzékektől érkezik a környezetben végrehajtott cselekvés pillanatában, és a központok és a koordinátor összekapcsolódásának.

A vegetatív központ Minden élőlény a testének „tervrajza”, genetikai kódjai alapján magába olvaszt anyagokat a külső környezetből, és pszichofizikai energiát termel, mely a létfenntartáshoz és fejlődéshez szükséges. Az emberi lényben a vegetatív központ osztja el az energiát, és küld instrukciókat az idegekből és mirigyekből. Tehát ez a psziché alapvető központja, ahonnan a létfenntartás és fajfenntartás ösztönei működnek, szabályozza az alvást, éhséget és szexet. Alapjában a jelzések, melyek instrukciókatt (azaz információt) adnak ennek a központnak, cönesztéziásan érzékelhetők, de a külső érzékekből érkező jelzések is képesek beindítani vagy akadályozni.

A szexuális központ Ez az energiagyűjtő és –elosztó, mely a koncentráció és a szétoszlatás váltakozásával működik, a pszichofizikai energia mozgósításával egy meghatározott pontban vagy szétszórva. Működik akaratlagosan és önkéntelenül is. Van egy cönesztéziás érzete a központban lévő feszültségnek, ahogy az energia szétosztásának is a többi központba. A feszültség csökkenését az ennek a központnak megfelelő kisütés okozza, és a többi központon keresztüli kisütések. Össze tud kapcsolni feszültségeket a testből és a más központokból. A szexuális-vegetatív 15



felépítés a törzsfejlődési alap, amelyből kiindulva szerveződött a többi központ az alkalmazkodás evolúciós folyamatában.

A motorikus központ A külső reflexek – feltételes és feltétlen reflexek - és a mozgási szokások szabályozójaként működik. Képessé teszi a testet arra, hogy áthelyezze magát a térben. Izomfeszültségekkel és ellazítással dolgozik, melyeket idegi és kémiai jelzések hoznak működésbe.

Az érzelmi központ A helyzeti válaszok szabályozója és összegzője a ragaszkodáson és elutasításon keresztül. Amikor az érzelmi központ „túláradó” válaszokat ad, módosulások következnek be a többi központ összehangolásában részleges elakadások miatt.

Az intellektuális központ Az absztrakció, osztályozás és asszociáció mechanizmusain alapulnak a válaszai. Kiválasztás vagy összekeverés módszerével dolgozik a gondolatoktól a képzelet különböző – akár irányított, akár szabadon elkalandozó - formáiig tartó tartományban, képes kidolgozni különféle szimbolikus, allegorikus formákat, és jeleket. Amikor ebből a központból helytelen válasz csordul túl a saját területén, az zavarodottságot okoz a struktúra többi részében, és így a magatartásban is.

A központok működésének rendszere

A környezet felé történő válaszadás különböző sebességgel történik, a válasz gyorsasága fordítottan arányos a központ komplexitásával. Míg az intellektuális központ lassú válaszokkal dolgozik, az érzelmi és a motorikus sebessége nagyobb, és a vegetatív központ (néhány megnyilvánulásában, mint a rövid reflexek) mutatja a legnagyobb válaszadási sebességet. A központok működése rendszerszerű, amit igazolnak a többi központban jelentkező kísérőjelenségek, mialatt az egyik központ működik elsődlegesen. Például az intellektuális tevékenységet érzelmi tónus kíséri („szeretek tanulni”), ez segít fenntartani az érdeklődést, míg a motorikus működés szintje a minimumra csökken. Vegetatív felépülés alatt (betegség miatt például), minden energia erre a feladatra irányul, és a többi központ aktivitása minimális. A központok működhetnek összehangolás nélkül is, amely hibákat eredményez a válaszokban. A központok rendszerezett működéséről van cönesztéziás érzékelésünk és pszichológiai észlelésünk, és ezért mikor nagy belső konfliktust tapasztalunk, a központok működését úgy érzékeljük, mint ellentmondást a gondolatok, érzelmek és cselekedetek között.

Jellemtan/Karakterológia Az emberek sokféle hajlama, különböző pszichológiai kialakulásuk, és a cselekedetek sokszínűsége, amelyekkel válaszolnak a világnak, nagyon nehézzé teszi, hogy felállítsuk a jellemek osztályozását a közös elemek alapján. Egy ilyesfajta kutatásnak figyelembe kell vennie, hogy az egyének helyzete a környezetben dinamikus és változó; hogy egész életük során tapasztalatokat szereznek, és történhetnek véletlenek, melyek mély változásokat idézhetnek elő a viselkedésükben. Egy lehetséges „karakterológiának” kezelnie kell annak a kombinációit is, ami velünk született, és ami megszerzett. A velünk született hajlamok, melyek szintén változhatnak, tükröződnek a többé-kevésbé tipikus pszichés attitűdökben és testalkatokban. Másrészt ezt a tipikusságot egy központ működésének túlsúlya a többi fölött eredményezi, a maga jellegzetes válaszadási sebességével, energia irányításával, de ez módosítható a szituációs rendszertől függően. Mondhatjuk, hogy egy szituációs tipológiát is fel lehet állítani, mivel különböző válaszok fedezhetők fel ugyanabban az alaptípusban. A korszak kulturális formái, a társadalmi helyzet, a napi feladatok módja/zsánere, stb. hozzáadódik az alaptípushoz, és mindez egyben alakítja ki azt, amit úgy hívunk, hogy „személyiség”. 18

16



A psziché ciklusai AZ emberi pszichének, mely figyelemre méltó összetettséggel rendelkezik, megvannak a maga elődei, olyan szerves formák melyeket a természet makrokörforgása kondicionált - az évszakok vagy a nappal és éjszaka váltakozása. Számos változás módosítja a psziché belső és külső feltételeit. Vannak változások a hőmérsékletben, a fényben, csakúgy mint az egyes évszakok időjárásában. Minden organizmus tárgya kisebb vagy nagyobb mértékben a természeti ciklusok általi meghatározottságnak. Az emberi lényt nem kondicionálják annyira a szervi ciklusok, mint más fajokat, és pszichéje módosításokat visz végbe és egyre növekvő függetlenséget vív ki. Világos eset a szex ügye, amely ellentétben a többi fajjal, független az évszakok váltakozásától. A tudat mechanizmusaiban különböző ritmusok vannak, melyeket a különböző bioelektronikai kisülések, amelyek megjelennek az elektroenkefalogramon, jól mutatnak. A központoknak megvan a maguk egyedi ritmusa, és a tudat szintjeinek is nyilvánvaló ciklusai vannak. Mikor az ébrenlét teljesíti a napi munkaidejét, csökkenti az aktivitását, és elkezdünk az alvás időszakába kerülni. Így az alvás szakasza kompenzálja az ébrenléti működés szakaszát. Az anyagcsereciklusok és az általános vegetatív ritmus a különböző tudatszintek mechanizmusain belül működik. Az emberi lény fő ciklusát az élet hossza adja, amely úgy teljesedik be, ahogy az egyén végigmegy a különböző életszakaszokon: születés, gyerekkor, serdülőkor, fiatalkor, első és második felnőttkor, öregedés, öregkor és halál. Minden szakaszban a psziché átalakul a szervi szükségleteknek, érdekeknek, a környezet adta lehetőségeknek, stb. megfelelően. Végül a pszichoszomatikus ciklusok és ritmusok fontos módosulásokat mutatnak, összhangban azokkal az irányváltoztatásokkal, melyek minden életszakasz kezdeti és végső pillanataiban megtörténnek.

Válaszok a világ felé A tudat a világgal szemben törekszik strukturáltan kompenzálni azt az összetett válaszadó rendszer eszközeivel. Néhány válasz közvetlenül éri el a tárgyi világot (a központokon keresztül kifejeződve), de mások a tudatban maradnak, és közvetetten érik el a világot viselkedésbeli megnyilvánulásokon keresztül. A tudatnak ezek a kompenzációi igyekeznek egyensúlyban tartani a belső világot a külső világgal szemben. Ilyen kapcsolat a kényszerhelyzeteknek megfelelően jön létre, azzal. hogy az egyén ott találja magát kényszerítve arra, hogy válaszoljon egy komplex természeti, emberi, társadalmi, kulturális, technikai, stb. világra. Az ábrándmag fontos kompenzáló válaszként jön létre, a másodlagos ábrándok pedig konkrét válaszok a kényszerhelyzetre. Az ábrándokat vizualizálhatjuk képként, nem úgy mint az ábrándmagot, melyet utalásokkal teli klímaként észlelünk, mely hosszabb időn keresztül alakult ki, növelve az erejét, hogy irányítsa az ember tendenciáit, a személyes törekvéseit. Az ábrándmag „elkopásának” szakaszában, mikor már nem irányítja többé a pszichét, megfigyelhetővé válnak az általa felvett formák és képek. Ezért az ábrándmagot könnyebb érzékelni a folyamatának kezdetén és végén, de nem a középső szakaszban, amikor a legerősebben irányítja a pszichés működést. Az a paradoxon jelentkezik, hogy a emberi lény képtelen észlelni azt, ami a leginkább meghatározza a viselkedését, mivel az ábrándmag olyan háttérként működik, mely összesített módon válaszol a mindennapi élet sokrétű követelésére. Az ábrándmag irányítja a törekvéseket, ideálokat és illúziókat, melyek változnak minden életszakaszban. Ezeket az ábrándmagbeli változásokat követve a létezés más irány felé fordul, és kísérőjelenségként változások történnek a személyiségben. Az ábrándmag egyénenként kopik el, ugyanúgy, ahogy a korszakhoz kötött ábrándok is kikopnak, melyek egy egész társadalom tevékenységeit irányították. Míg egyrészt az ábrándmag általános válaszokat ad a környezet igényeire, másrészt kompenzálja a személyiség alaphiányosságait, belevésve egy bizonyos irányt a viselkedésbe. Ezt az irányt lemérhetjük abból a szempontból, hogy követi-e a növekvő alkalmazkodás vonalát vagy nem. Az ábrándmag és az ábrándok szuggesztív erővel vésődnek be a tudatba, a kritika és önkritika jellegzetes blokkolódását eredményezve, amely az ébrenlét alatti szintekre jellemző. Ezért a közvetlen szembeszállás vagy ellenkezés az ábrándmag sugallataival hasztalan, mert egyszerűen csak megerősítjük ezzel a kényszerességet. Annak a lehetősége, hogy egy evolúciós vonalban irányváltozásokat hozzunk létre a fokozatos módosításokban van. AZ ábrándmag lehet visszafelé haladó vagy rögzülhet. Az első esetben a psziché korábbi állapotokba tér vissza, növelve az egyezés hiányát a folyamatok és a környezeti helyzet között. A második esetben, mikor az ábrándmag rögzül, az egyén fokozatosan elszakad a környezetétől, olyan viselkedést alakítva ki, mely nem igazodik az események dinamikájához. 19 Az ábrándmag az emberi lényt délibábok kergetésére indítja, melyeket ha nem ér el, fájdalmas állapotokba kerül (csalódás), míg részleges megvalósulásai örömteli helyzeteket eredményeznek. Így felfedezzük, hogy az ábrándok és az ábrándmag fekszenek a pszichológiai szenvedés gyökerénél. Nagy kudarcok idején – mikor az elvárások összeomlanak, és a délibábok elhalványulnak – születik meg a lehetőség arra, hogy új iránya legyen az életnek. Ilyen helyzetekben a fájdalom csomópontja feltárul - az önéletrajzi csomópont, amelytől a tudat olyan hosszú ideje szenved. 17



A személyiség A válaszok rendszere (nincsenek elszigetelt válaszok) elkezdi megszervezni a személyiséget, egy közvetítőt a környezethez, mely különböző szerepeket hoz létre, melyek kodifikált válaszrendszerek, hogy dinamikusabbá tegye magát. A személyiség pontosan meghatározott funkciót tölt be: a legkisebb ellenállást keresi a környezetben. A szerepek szervezése, mely a legkisebb nehézséget kínálja a környezettel szemben kodifikált lesz, a próbán és hibán keresztüli tanulásra építve. A viselkedés felhalmozása szervezi a szerepek rendszerét, melyek helyzetekhez kötődnek, melyekben néhány szerep feltűnik, míg a többiek rejtve maradnak. Ez a bizonyos eset elég jól szemlélteti a növekvő alkalmazkodás esetét. Az időben az, amit hívhatunk a „személyiség ciklusainak”, különböző mélységekben és rétegekben szerveződik. Ezek a ciklusok az ábrándok és a leggyakrabban látogatott környezet utasításainak megfelelően jelennek meg. Akkor most, a szerepeknek kölcsönös játékában, mely a legkisebb környezettel szembeni ellenállást próbálja felkínálni. a szerepek igazodnak egy konvencionális, elfogadott megegyezéshez vagy nem, és tipikus vagy atipikus válaszokat adnak vagy nem, ennek megfelelően. A tipikus válaszokat nem csak az egyén kodifikálta, hanem széles társadalmi csoportok is, így, amikor ezekben a csoportokban egy olyan válasz jelenik meg, amely eltér a megszokottól, az nyugtalanító lehet. Ez főleg új helyzetekben történhet meg, amelyekre nincs egyezményes válasz. Az ezekre a helyzetekre adott válasz végülis lehet megfelelő vagy nem megfelelő. Így atipikus válaszok jelennek meg, melyek nem illenek a helyzethez, és mérlegelni lehet annak a mértékét, hogy mennyire nem odaillők. A tipikus válaszok, melyek bár megfelelőek lehetnek egy stabil környezetben, amely viszonylag változatlan, nem azok egy változó környezetben, amelynek a dinamikája szokásokat, értékeket módosít, stb. Alkalmanként a válaszok tipikussága akadályt jelent a változáshoz való alkalmazkodásban. Vannak más, atipikus megnyilvánulások, melyek feszültségek katarzisaként működnek, vagy amelyek negatív érzelmekben nyilvánulnak meg klímák katarzisa formájában. Mindkét atipikus válasz belső impulzusok nyomására emelkedik a felszínre, melyek olyan szituációkban fejeződnek ki, melyek nem esnek szükségképpen egybe a feszültségekkel. Ebben az esetben a feszültségek és s klímák szituációs zajként működnek, melyek hirtelen betörnek a környezetbe. A növekvő alkalmazkodás nézőpontjából azok a viselkedésmódok az érdekesek, melyek többféle válaszlehetőséget kínálnak, és ez lehetővé teszi az energia-megtakarítást, melyet az alkalmazkodás új lépéseihez lehet használni. Ezért lesznek növekvően alkalmazkodó válaszok, de lesznek csökkenően alkalmazkodó válaszok is, és ez így lesz a tipikus és az atipikus válaszok esetében is, és még az időszerűség szempontjából is különböző fokúak lesznek. Így egy bizonyos viselkedés betölti, vagy nem tölti be az alkalmazkodás funkcióját. A viselkedésbeli változásokat értékelhetjük jelentősnek vagy körülményeknek megfelelőnek. Egy változás jelentős, ha új irány indul el az evolúciós vonalban, és körülményeknek megfelelő, ha csupán szerepek, ideológia helyettesítéséről van szó, a személyiség köreinek kiterjesztéséről, az ábrándok csúcspontjáról vagy elhalványulásáról, stb. Utóbbiak közül egyik sem jelez fontos belső változást. Általánosabb nézőpontból akkor történik jelentős változás a viselkedésben, mikor a pszichés példa kimerült, mert a tartalmak, amelyek érvényesek voltak egy esetben ( jellegzetes témájukkal és diskurzusukkal) fokozatosan kikopnak, amíg végül kiürülnek. A psziché egy új eset felé irányul, amely egy a világra adott megformált válasz. A viselkedés jelzés a számunkra érdekes változásokról. Sok döntés vagy terv a változtatásról elzárva marad a pszichében, és ezért nem mutat semmilyen változást. Míg vannak, amelyek valóban a viselkedés megváltozásában fejeződnek ki azért, mert néhány változás történt a tudat-világ struktúrában. 20

18

SILO. Pszichológia I

Recommend Documents