SIKOLY ÉS SÓHAJ. Cirkuszi sátrát az idõ bontja, a fej megbillen, lepusztul lombja. Mérem az eget háttal a napnak: a jelek újabb romlást mutatnak. II

TARTALOM VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ: Sikoly és sóhaj (vers) ............................................ 2 BARTHA GUSZTÁV: A gabonafarkas legendája (novella) ............................ 4 VASI SZABÓ JÁNOS: A Grandville Desert (novella) .................................... 7 CZÉBELY LAJOS: Téli könyörgés (vers) .................................................... 13 FODOR GÉZA: Nagymajtény méltósága (vers) ........................................... 14 LENGYEL JÁNOS: Édes Anna Kárpátalján (novella) ................................. 16 CSORDÁS LÁSZLÓ: A világból kikopott arcok (Fecske Csaba versei elé – jegyzet) .............................................................. 19 FECSKE CSABA: Rekviem, Szegény Emus, Kopott emlékmû (versek) ..... 20 LENGYEL JÁNOS: Aki nincs sehol (vers) ................................................... 23 WEINRAUCH KATALIN: El nem szakadva (novella) ................................. 24 CSEH SÁNDOR: Akácfák alatt (regényrészlet) ........................................... 28 ARVO VALTON: Gond, Kívánság, Térfogat (versek – Vári Fábián László fordításai) ...................................................... 36 ERNYEI BEÁTA: Vendégszerepek és magyarországi sikerek (színházkritika) .............................................................................................. 38 ZSELICKI JÓZSEF: jön; hit; a hang; (versek) ............................................. 41 KABDEBÓ TAMÁS: Könyvek (esszé) ......................................................... 43 POMOGÁTS BÉLA: Az értelmiség szerepe a jelenben és a jövõben (elõadás) .... 52 ZUBÁNICS LÁSZLÓ: Petrõczy Kata Szidónia, az elsõ magyar költõnõ (tanulmány) ............................................................ 57 DUPKA GYÖRGY: 65 éve történt (A kényszermunkára hurcolt kárpátaljai fiatalok kálváriája – tanulmány) ...... 66 CSORDÁS LÁSZLÓ: A felkészüléstõl a szétszóródásig (A fiatal nemzedékek helyzete a kortárs kárpátaljai magyar irodalomban – tanulmány) ............... 74 KOVÁCS ELENONÓRA: Közös múlt, fehér folt (recenzió) ........................ 82 HÍRES-LÁSZLÓ KORNÉLIA: Mi is érintettek vagyunk (Könyv a magyar anyanyelvû cigányok helyzetérõl Kárpátalján – recenzió) .... 86 DUPKA GYÖRGY: Kárpátaljai kultúrkrónika, új könyvek ......................... 88 Díszes Sztalin Jóska – kárpátaljai magyar népdal (hátsó, belsõ borító) BELLA ISTVÁN: Magánbeszéd a sötétbõl (vers, hátsó, külsõ borító)

2012 1

VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ

EGYÜTT

SIKOLY ÉS SÓHAJ I.

Kutlán Andrásnak

Cirkuszi sátrát az idõ bontja, a fej megbillen, lepusztul lombja. Mérem az eget háttal a napnak: a jelek újabb romlást mutatnak. Ki belegondol, bele is szédül. Itt lenn és ott fenn államcsíny készül, a hírhozó angyal forgószél foglya: ájultra pörgeti, pokolra dobja. Pokolfüst bûze, korma is száll rám, lyukas tüdõvel sípol a Sátán, nyílik a föld… Halottaim látom. A verejték rám fagy. Az lesz kabátom. II. Õsei jogán bolyong az õsz itt. Valakit áltat, valakit bõszít, rám mutat, ágyát kínálja. Nem kell! Itatna válogatott szeszekkel, arca vigyorban, agya bekattan… Csörtet már felém a sebzett vadkan.

2

EGYÜTT

2012 1

III. Hajamnak helyén bozót, ha lenne, fekete holló fészkelne benne. Hollónak torka csõre lesz töltve, aki csak hallja, lúdbõrzik tõle. Sikoly és sóhaj a Tiszaháton. Ezt tedd a képre, Bandi barátom.

3

2012 1

EGYÜTT

BARTHA GUSZTÁV

A GABONAFARKAS LEGENDÁJA „Kinõ a szikes magányból, fa lesz, és messzire lát. Testvérként érti a jámbor füvek zarándoklatát.” (Bella István: Legenda) Régen az emberek nagy esti tüzeket raktak, körbeülték, és nevet adtak a csillagoknak. Egykor a férfiak õsszel, ökrökkel szántottak, kézzel vetettek, s hetednapon megpihentek. Hajdanán az asszonyok, lefekvés elõtt, a gabonafarkasról regéltek: hogy léptei halkabban neszelnek a frissen esõ hónál, sóhaja mélyebb a feneketlen tónál, s étvággyal eszi a telet. Koratavasszal szökken szárba kedve, hancúrozik: reggel, délben, este; madarat hessent, vaddisznót rettent; felhõvel labdázik, széllel táncol, mert elkél a napfény, el az esõ, míg aratásra érik a búzamezõ. S nem emésztett üszög, gabonarozsda; nem rágott nyû, csócsárolt futrinka; jégesõ sem pusztított, aszály sem tikkasztott, s konkolyhintõt messze elriasztott. Nemtõ volt a farkas, kinek s minek nekirontott bõszen – ágaskodó szõrrel, éles fogakkal – az életre tört, akarattal. A gonoszság – kezdetben – nem tajtékzik, csak cseppen; nem csattog, csak csettint; nem zúg, csak rebben. – Hangját ki hallja meg a pangó vizekben; lényét ki látja meg a sötét berekben; szagát ki orrontja meg a magas fák felett? – A gabonafarkas – hangzott a felelet, s szépet álmodott a kisgyerek. Rég, aratáskor, búzavirágból fontak koszorút: nóta volt pántlikája, kaszapengés muzsikája, jókedv a hozománya. Egykor a férfiak kaszával arattak, az asszonyok markot szedtek, kévét kötöttek, s hetednapon megpihentek. Hajdanán az emberek hálát adtak: a magkeltõ õsznek, a sarjpólyáló télnek, a szárnövelõ tavasznak, a kalászérlelõ nyárnak; az esõnek, a napnak, s a gabonafarkasnak kévényi kalászt – éteknek, rejteknek – a búzaföldön állva hagytak… Hogy pontosan mikor… Egy nem kívánt éjszaka: lidércfény gyúlt a lápon, kuvik kuvikolt minden faágon; a kakukkmadár végleg odahagyta fészkét, az 4

EGYÜTT

2012 1

ablakokon két kézzel dörömbölt a szélvész; kitárult a nagykapu, kipattant a lakat; megdõlt a kútágas, remegtek a falak… S nagyot robajlott a föld végül. Lihegve törtetett a gabonafarkas, nádas marasztalta, bozót tépte, mire a hegyoromra hágott, megkopott a szõre. A Hold várta ott, nagy volt és kerek. – A fákat zúgó szélvihar tördeli, csattogó villám az eget szétszeli, tajtékzó áradat mossa a gátat: vess véget a tombolásnak! A Hold elmerengett, fénye hidegebb lett. – Mit üvöltesz? Bolyongó kisbolygókat pásztorolok, árapálynak ura vagyok, ez igaz, de nem vezérel gyûlölet, sem harag. Rendeltetésed, lent keresd, lent a hegy alatt. Zihálva kapaszkodott a gabonafarkas, görgõ kõ paskolta, mélység szédítette, mire a szakadékban aláereszkedett, elkopott a körme. A Föld méhe várta ott, visszhangos barlang és sötétség. – A fákat zúgó szélvihar tördeli, csattogó villám az eget szétszeli, tajtékzó áradat mossa a gátat: vess véget a tombolásnak! A Föld méhe elmerengett, a barlang mélye sötétebb lett. – Mit üvöltesz? Pusztákba hegyeket magasítok, ritka ásványok úrasszonya vagyok, ez igaz, de nem vezérel bosszúvágy, sem rosszindulat. Rendeltetésed, fent keresd, fent a nap alatt. Szél elcsitult, ég kitisztult: ökörszem, pintyõke, poszáta támadt a kuvikmadárra, s elszállt a rettegés, mire a gabonafarkas napvilágra ért. Szõre megkopott, körme elkopott, és sóhaja pocsolyába fúlt. Nem volt se étke, se rejteke, de volt száz átfagyoskodott és – éhezett tele. Fakérget rágott, bokrok tövén hált: hálaadó szóra hiába várt. Az asszonyok, lefekvés elõtt, ijesztõ-rémítõ meséket meséltek: hogy nem kotta nélkül zümmögnek a méhek; fullánkos dögök, csípnek, ahol érnek; és nem röpködõ egerek, nem ám a denevérek: vérszívó vámpírok, embervéren élnek… Elmaradt a kérdés, el a felelet: rosszat álmodott és felsírt a kisgyerek. Vele rítt letarolt hegy, a csermely vele zokogott; siratóének támadt kósza szélbõl, könny hullott harmat helyett az égbõl. Hogy pontosan miért… Az emberlét forgandóbb lett a csillagos égboltnál. A férfiak hajnaltól napestig szántottak, vetettek, hetednap sem pihentek: de vagy a tél nem hozott havat, vagy fagymart lett a tavasz; egyik évben aszály aszalt, másik évben jégesõ tarolt, s ha nem egérhad csépelt, õrölt a pajor… Konkolyhintõk lepték el az utakat végül. A gabonafarkas tarlóról tarlóra kóborgott, búzafõt tallózott, s éjjelente, álmában madarat hessentett, vaddisznót rettentett; felhõkkel labdázott, széllel táncolt, s ameddig a szem ellátott, aranyló búzamezõ hullámzott. De mert sokáig itta pocsolyák vizét: elvesztette álmát, s vele a reményt – keresve kereste 5

2012 1

EGYÜTT

fátumát. Felhõ szeretett volna lenni, és eloszlani; ökörnyálként elfoszlani; vagy csillag, mit kiolt a hajnal, árnyék, mit elhessent az est… Magányos sziklából éltetõ víz fakad, magányos lélekbõl idegenség; üvölt a ridegség. Jó szót nem fûz a szókhoz, semmit nem mér a jóhoz; kapzsi után kutat pangó vizekben, önzõnek vet tõrt sötét berekben, gonoszt kémlel magas fák felett. Ki érti ezt? Pihegve ment a gabonafarkas napokig, húzta inát hosszú hetekig, nem lelve étkét, rejtekét, de megtalálta végül végzetét. Szilfának hívták a pusztában sarjadt facsemetét. – Láss meg szász meg száz nyarat és telet, ágaidon madarak fészkeljenek! – kívánta a gabonafarkas, s úgy feküdt le a fácska tövéhez, mint kinek már nincs köze a léthez. Körötte a füvek épp szedelõzködtek, üde zöldbe öltöztek, és mégsem mentek világgá, sírján lettek virággá.

6

EGYÜTT

2012 1

VASI SZABÓ JÁNOS

A GRANDVILLE* DESERT JÁMBOR BIOROBOTOK NYÁJA MULTINACIONÁLIS CSARNOK-KARÁMOKBAN

Bybesh Ebenezer – a Xanadu Monitor Hungary Kft délelõttös mûszakvezetõje – a képernyõre meredt. A gyártósorok delta hatékonyság-tényezõje szépen kúszott fölfele. Csupán a kettesen nõtt az állásidõ, rõtszín higanyszálként emelkedett. Kinézett az iroda ablakán. Alant, a csarnokban hangyaboly-nyüzsgés. Emeletes futószalagokon képcsövek imbolyogtak, megannyi szürke csukott szem: indigószín overallos gépkezelõk figyelték a vezérlõpultoknál, miként bújtatják pókszerû pneumatikuskarok az inox-mûanyagházakba, s túlnan a készreszerelés fáradhatatlan kezû kökényék-köpenyes lányai, asszonyai. Nem pazarolt több idõt rájuk. A kettes gépsoron középtájt kialakult tumultus kötötte le a figyelmét. Rozsdabarna kezeslábast viselõ karbantartók lepték el a szalagot, a fõnökük – Bikanyakú – az ifjú Piplak Attilával kiabált. Itt nem lesz gyors javítás! Bybesh leült a forgószékre, a szembeni falat tervek, diagramok, ISO és egyéb certifikációk oklevelei borították. Üveglapjuk visszatükrözte a férfi mögötti óriásposztert, rajt a Xanadu sanghaji központjának ezüstpalotájával. Az üzemre nézõ ablakkal szemben nagy mûanyagajtó töltötte ki a teret, a mûszakiak irodájára nyílott. Rá kéne kérdezni a mérnök urakra: mikor fejezik be a gépjavítást odalenn? Bezzeg a diplomás ifjoncok nem múlt századi CRT-t bámulnak, hanem LCD képernyõkön interneteznek! Duzzogott, de nyíltan szava sem volt. A majd húsz éve „estin” letett érettségivel örült, ha kézfogásra méltatták. A kínai nem az éles eszéért alkalmazta: hajcsár kellett, aki a „minõség és mennyiség” – szlogenbõl az utóbbit vaskézzel kisajtolta! Felberregett a mobil, üzemi vonal, a Bikanyakú hívta. Kicseréltek a gravírozólézer iontöltõjét. Minden második mondattal a raktárosokat szidta, õket okolva a késésért. A lényeg: indulhatott a termelés! Az ablakhoz lépett. A szerelõk elvonultak, csak Bikanyakú tar feje fénylett; a gépbeállítót figyelte, amint beindítja a gépsort. A szalag végén feltûnt a folyamatellenõr gesztenyeszín köpenye, az elsõ késztermék minõségét vizsgálta. Bybesh egy pillantást vetett a képernyõre: a római kettes mellett csökkenni kezdett az állásidõ piros oszlopa. 7

2012 1

EGYÜTT

A csengõ hang nagyszünetre hívott; húsz perc früstök, felvette a köpenyt, kávéautomatába való aprót keresett, mikor kopogtak az ajtón. Fújtatva szólt: – Igen! Cilike, az üzemrész titkárnõje lépett be, a dossziéban papírokat hozott. – Bocsika, Ebi! Tudom, a szünet… Most jött faxon Kínából, minden termelésvezetõ kap belõle. – Rossz hír? – A sanghajiak jelentõs létszámleépítésrõl döntöttek, a válság miatt. Katzenkopf úr Budapesten tartózkodik. A mûszakvezetõk kötelesek saját hatáskörükben a végrehajtásról gondoskodni. Az igazgató úr kérése: a humánerõforrás osztály javaslata alapján elõbb a külsõs cégek bérmunkásait kell leépíteni. Úgy tudom, ebben a mûszakban dolgoznak kelet-magyarországiak. A névsort fél egyre kérik a munkaügyesek, sajnálom. Viszlát, kedves Ebi! Cilike kigombolt köpenye a fél irodán végigsöpört, amint kecses hátraarc után távozott. Bybesh homloka ráncba szökött. A létszám éppen megvolt, most kurtítják… Az alföldieket? A karbantartók közt van egy fiatalember: háború lesz miatta a Bikanyakúval! Hárman a gépkezelõk közül, megoldható a helyettesítés? A szerelõsorokon legalább féltucat lány és asszony. Egy szalagot mindenképpen le kell állítani! A fenébe! Megtorpant a gondolatmenet, fölsejlõ sötét szempár, szép arc – pisze orral, szabályos ívû szemöldökkel –, koronaként a fényesfekete haj vállra hulló zuhataga: Csider Nikoletta gyöngyházmosolyú ajka szélén a pajkos gödröcskékkel… (Hónapokkal korábban, céges összejövetel után, Bybesh vitte autóján a Xanadu által bérelt külvárosi panzióba. Hihetetlen, de a negyvenes éveiben járó, köpcös, seszínhajú, sajtképû öreglegény elnyerte a „fõnyereményt”! A sok csinos vendégmunkáslány közül is a „királynõ” lett az övé; elhagyott bekötõúton a Ford Sierra hátradöntött ülésén szeretkeztek. Nikoletta szép és okos nõ; nem tapadt Bybeshre. A feledhetetlen éjszaka után végigjárta vele a randizás szokott köreit; a férfi mackós esetlensége lassan talpraesett udvarlásra váltott. Hetekig tartó gyengéd találkák után lett újra az övé. Niki akkor már fogamzásgátlót szedett, mert Ebenezernek merevedési problémát okozott a gumióvszer.) Szólni kell neki! Mit mondjak? Válság van, ugyanez a jelenet pereg valamennyi múlti-vállalatnál… Bekapcsolta a komputert, a billentyûzet kopogása egyszer – Csider Nikoletta nevénél – halt el néhány másodpercre. Délre kész volt a lista: munkaügy> küldés> enter… A munkaidõ végén Cilike és két másik hattyúként libegõ titkárnõ kiosztotta a felmondó-papírokat. A sötét szemek értetlenül bámulták a nyomtatványokat. Bybesh íróasztalának sarkán ülve, félve nézett ki az ablakon. A komor, 8

EGYÜTT

2012 1

szótlan viharsarkiak közül kitûnt a bronzszoborrá merevedett lány. A vállára omló hajzuhatag megrebbent, Ebenezer és Niki pillantása találkozott, az ametiszt szemekbõl sütött a kérés: segíts! JÁTÉK VIRTUÁLIS TÉRBEN… A lakóparktól délre, égbenyúló platánok árnyékában lapult a szupermarket. A fenyõillattal gázosított vásárcsarnok színes áruktól roskadó polcai közt becsukott szemmel is rátalált volna az égetett-szeszek sorára. Kommersz konyak, vodka, gin tömegébõl néhány márkás ital: Gran Mariner likõr – Niki ezt kedvelte, szeretkezés elõtt ujjnyit ivott „gátlásoldónak”. A feltoluló emléktõl keserûen ment tovább, a víztiszta rumok közt megtalálta a kubai Havanna Clubot. A kasszánál Zsóka terpeszkedett, a második emeleti szomszéd. A kódleolvasó elõtt elhúzta az üveget, közben a mûszempillák alól párás tekintetet vetett Bybeshre, egy „mindent értek” pillantást. – Hello, Ebi! Letelt a mûszak? Látom „házibuli” lesz! Szép napot! Bybesh zavarában elvigyorodott. Korábban ez a nagymellû, vérmes asszony átnézett rajta, de mióta Nikivel jártak… A folyosó fülledtségébõl belépve, a lakásban is hõség fogadta. Aktatáskáját dühösen a konyhaasztalra lökte: reggel elfelejtette a légkondit 22 fokra beállítani… Lerúgta cipõit, a szobában elsõ útja a számítógéphez vezetett, míg a komputer „magához tért”, kiment ennivaló után nézni. Félkész pizza árválkodott a hûtõben, a doboz helyet cserélt a rumosüveggel, a tészta a mikróba került. A szobában a sötét monitor bárányfelhõkkel tarkított ultramarinkék égboltra váltott. A gugli „kedvencek” menüjébõl szinte kiáltott a minap felfedezett stratégiai játék: kattints rám! A „Grandville Desert” – a legmodernebb hang és látványeffektekkel – a Dûne és a Neuromancer-regények példátlanul sikeres szimbiózisa volt. Helyszín: az Arrakisra hajazó planétán épült valószerûtlenül modern metropolisz, a Csillámváros. A körítésként tálalt sztori: titokzatos kábítószer okozta gyógyíthatatlan kór fertõzi a világûrbe kirajzott emberiséget – a szer neve LORN –, s a szálak a sivatagos Grandville bolygóra futnak. A játék szereplõi ebben a veszedelmes kiberpunk világban igyekeztek a drog forrására akadni. Starcross néven jelentkezett be. Állandó partnerei már várták. Grünpower – annyit tudott róla: épp a nagykorúságon túlnõtt tejfölösszájú – és Springrain, az ellenkezõje: leszbi vénlány, negyven fölött . A túlsült pizza illata csapta meg orrát. Otthagyta a gépet, a sütõkesztyût felvéve emelte ki az átmelegedett tányért. A tésztán a sajt felhólyagozva sistergett, a szalámi karikákba kunkoro9

2012 1

EGYÜTT

dott, a kecsapszósz lefolyt. Bosszúsan tolta a fémtálcára, nem veszõdött késsel-villával, nagyokat tépve falta az ételt. A deresre hûlt rumosüvegbõl félig töltött egy vizespoharat. Érezte, amint gyomrában az erõs ital összekeveredett a pizza fûszeres feltétjével. Az üveget a képernyõ mellé rakva roskadt ismét a forgószékbe, az alkohol tüzében feloldódott a nap minden gondja, baja… Készen állt a bevetésre! Meztelenül lép ki a teleportáló állomás fogadókabinjából. Zöld kerámiafal mellett alacsony mûanyagasztalon élére hajtva hever a fekete KEO egyenruha. Mellette töltött kézifegyverek, golyóálló mellény. (Lézert is kibíró hõre keményedõ anyagból.) A szomszéd kabinokból elõkerülnek a társai. Grünpower kétméteres góliátként, dagadó izmokkal – Lundgren és Cris Rock keveréke –, és Springrain – Hilary Swank gumitestében, Pamela Anderson „bájaival” –, nevethetnékje támad: õ megmaradt a jó öreg simlis Bruce Willis-stílnél. A két pojáca után lép a metropolisz vakító fényébe. Gigászi beton, üveg és fém toronyházak magasodnak, márvánnyal borított szállodák, stadionok, köztük bódító örökzöld parkok. Csiszolt betonflaszter oldalán sudár pálmák sorakoznak. Formás testû, barnára sült bõrû nõk tekernek mellettük, izmok és báj, kecsesség és erõ járja át minden mozdulatukat. (A valóság tökéletes másai!) Itt minden OK! Az úton suhanó jármûvek, fejük fölött majd száz méterre olvadtarany fényû siklók lebegnek tova. Ez az egész fíling andalító, akár egy rokokó tájkép. Metálszínû sikló zuhan alá, feléjük tart, torkolattûz villog, sikoly, oldalt hemperedik, elõkapja a fegyvert, de Grünpower gyorsabb: elenged egy rövid sorozatot. A pilóta felhúzza a gépet, a felhõkarcolók irányába száll. Grün káromkodik, Springrain egy leander bokor alatt hever, jajveszékel. Bal lábát leszakította a dumdum golyó. Kiszállt a játékból! Ketten maradtak. A dzsípíesz vörös pontként jelzi a célállomást, a KEO helyi parancsnokságának zömök, erõdszerû épületét. De a maffia emberei várnak rájuk, az utcák megtelnek zsoldosokkal fegyverropogás, gránátok füstfelhõje, a cél elõtti keresztutcában szalad bele Grünpower a végzetes gépfegyver-sorozatba. Starcrossnak kis híján sikerül… A központ kapujában mongoloid vonású õr, felmutatja az igazolványt, a fickó elvigyorodik és egy rpg-vel hasba lövi… AZ UNDOR ÉDENKERTJE – Rohadt rizszabáló! Kurva vágottszemû anyádat! – dühösen csapta az asztalra az üres poharat. Kilépés nélkül kapcsolta ki a komputert. – Az a segg nyanya! Ha kicsit tovább tudja tartani magát, de olyanok a reflexei, mint a béna lajhárnak! 10

EGYÜTT

2012 1

Az üvegbõl kiitta a maradékot. Szédelegve ment az ágyig, utcai ruhában leheveredett. Nem bírta az alkoholt, az álom légnemû dimenziójában Csider Niki vádló tekintete összeolvadt a számítógépjáték virtuális-valóságával… a csillámvárosi KEO alakulat komputervezérlésû harci terepjárójával döngetek. A memória tárolja a város és környékének valamennyi útvonalát, csak be kell ütni a megfelelõ számokat… a házak és az örökzöld fák is elmaradnak, spenótszín gömböcskék lepik el a tájat, a narancsszín homokból kiemelkednek az elsõ buckák. Fék csikorog, vége az aszfaltútnak, jármûvem a program szerint tovább nem mehet. Az út szélén kopott tábla, az ó-nyelven a felirat: Rosemarie National Park. 85000 négyzetkilométer. Tierwelt: der Rotegumbuch. Pfalenzwelt: Buschland und Wüste. Áthúzott emberalak: belépni tilos! De nem nekem: sájze! Sípcsontig süppedek a homokba. Elviselhetetlen a forróság. Mit keresek itt? Ronggyá izzadom az egyenruhát. Árnyékom eltûnt, derékszögbõl lövi sugarait az égi íjász. Változik a táj: a homokba kõhalmok keverednek. Mióta vonszolom magam? A rõt kavicsszõnyeg ropog a talpam alatt. Fekete árnyék a déli naptûzben – lehetetlen! Embernyi széles hasadék, felötlik: a nemzeti park alatt bonyolult, õsi barlangrendszer húzódik, évmilliókkal korábban elpárolgott vizek vájták. Próbát teszek az ereszkedésre, kicsit távol, ám elérhetõ távolságban fémfogódzók merednek a rücskös falból! Az égbolt parányivá zsugorodik, aztán a teljes sötétség. A nedves vason megcsúszok, kapálózva hullok alá. Az esés nem tart soká, vízszintes aknában gurulok pár métert. A kézilámpa pisla fényénél szabályos, a sziklába vájt árkád tûnik elõ. Derengõ fény, betonnal bélelt bejárat, ajtó nélkül, itt van az is: könyökszéles, tömör fém néz farkasszemet a padozattal. A falon villódzó kapcsolótábla. Ügyes csapda, szinte látom az UV sugarak százait, láthatatlan energiahálót faltól-falig. Kondenztõl gyöngyözõ wolframacél-rugók várják az óvatlan pillanatot, amikor ellökhetik a legyet palacsintává lapító tömböt. Kikapcsolása egyszerû, álkódkártyám becsúszik a nyílásba, szabad az út a higanyfényû folyosóra. Ûrhajókon szokott kerek ajtók nyílnak, némelyiken benézek: a helyiségek homályában a félsivatag rosemarie-füve szárad halmokban. Enyhe nyomásra kinyíló üvegajtón lépek a szabályos laboratóriumba. Tucatnyi elektronikus mûszer, petricsészék, lombikok százai… Steril szag, mint a korházban. Széles, rozsdamentes acél asztalon két nagy doboz. Mellettük papírok: szállítócédulák, vám-bizonylatok és engedélyek. A felsõ dobozon apró lyukat fúrok, a tartalmából néhány szemet kiszippant a tû. A címkén ez áll: szintetikus permet, alatta halálfej… Megyek tovább. Börtönökben szokásos vaslépcsõ, lenn fémajtó. Számítógépes kódra nyílik: tenyérnyi laptopomnak fél perc… 11

2012 1

EGYÜTT

Förtelmes bûz vág képen, régi állatkertek majomháza ilyen. A mocsok mindent ellep. Kétoldalt karvastagságú rácsok. A folyosón tócsában áll az ürülék, genny, hányadék és alvadt vér! A rácsok túlfelének látványa már sok a hétköznapi borzalmakhoz szokott elmének. Vámpírfogú, busafejû, tömpefülû lény. Ökölnyi csöppökben verejtékezik, mellsõ lábai mögött irdatlan sebhely, sárga genny dõl belõle. Õrület: hosszú nyakon nyáladzó fej mered elõ a hátsó felébõl is! Odább mocskos tollgomolyag, merev pikkelyes nyakkal, a gömbölyû fej mimikája megfojtott lény torz vonásaira emlékeztet. Sorban következnek: förtelmesen összeférceltek, dögletes szagot árasztók, élve szétmállók, rothadók… Rögtön kidobom a taccsot! Nem igaz! Fenn heverek a forró homokban, napszúrástól aléltan, a tüdõm zihálva fújja a száraz, de tiszta sivatagi levegõt! Hallucinálok, érzem a halálszagot, nadrágom térdig fröcskölt moslék. Hangok! Sikító, bömbölõ, hurrogó, vinnyogó hangok… Ez nem a sivatag – a megnyílt pokol! Sápadtan, gyomrommal a torkomban botorkálok a túlnan felé. Mintha elmémben is kapu nyílna: idegen képek… gyûlölet-tengeren fehér hajó hánykolódik, fedélzetét a rémület hullámai mossák. Idegen világ felé tart… nem szép… nem csúnya… csak más… és élet, evolúció. Kiköt a hajó, eljõ a szörnyeteg: két lábon közelít, testét villogó fém fedi, kezében fegyver. Eltapos mindent! Menekülni, ki innen! Kalapácsformán lapos, elõreugró feje van. Rózsapírszínû bõre, a test megdöbbentõen humanoid. Vézna végtagok négy ujjal, szõrtelen bõr, kloákanyílás. Mozdulatlan hever a végbélsárban. Karjaiba temeti kalapácsfejét, a hónalj tájékán sötét véraláfutások, tucatnyi tûszúrás helye. Nem emlékszem, miként jutottam ki, ahogy arra sem, hogyan akadtam rá – a most parfümként ható – fülledt mûanyagszagú terepjárómra… Bybesh Ebenezert nem a digitális óra ébresztõje keltette föl lidérces álmából. Háborgó gyomrát masszírozva szaladt a toalettre. Jó félórát nyúzta a rókát. Fogmosás közben úgy érezte: megszabadult ennek az istentelen, globális világnak minden hányadékától. Szombathely, 1990. – Tanakajd, 2010. * Jean Ignace Isidore Gérard (1803 -1847) francia karikaturista, aki mûvésznevén – Grandville – alkotott. A hírnevet a Les Métamorphoses du jour hozta meg számára. Ez a mû hetven jelenetbõl áll, amelyben embertestû, állatfejû lények szerepelnek. A képek figyelemre méltóak különlegességük miatt, ahogy az emberi jellemvonásokat hitelesen ábrázolja az állatfejekkel a mûvész. E munkának a sikere oda vezetett, hogy sok folyóirat mûvészi munkatársként jegyezte és politikai karikatúrái, melyeket mély szatirikus humor itatott át, általános népszerûséget hoztak a számára. (Forrás: Wikipédia)

12

EGYÜTT

2012 1

CZÉBELY LAJOS

TÉLI KÖNYÖRGÉS Szikrázó fagyút. Kék hidegén föld felé tör egy égi dallam; megcsendült halkan, s most zeng erõsen: „…jászolban fekszik rongy ruhában...” Fényhúr, ha pattan, rebbenti lelkünk.  Fagyban villámló, szívünkre szálló dallam, ha megjössz, zengj erõsebben! Téli fuvallat tavaszira váltson, imává a csendben!  Dallam, ha megjössz, zengj erõsebben, bíztasd a jégcsapot, hullasson könnyeket, csókja tavasznak derítse homlokunk!

13

2012 1

FODOR GÉZA

EGYÜTT

NAGYMAJTÉNY MÉLTÓSÁGA A 300 évvel ezelõtt lezárult kuruc szabadságharcra emlékezve Hó harmatánál most hidegebb május Lengi be a rég mámorító síkot Az elsõ gyõzelmek fénye hol átfut Ércesebben szólnak a töröksípok Talán mert itt nem felejtõdött semmi Tanú rá hollónk rekedt hangú anyja Hányszor láttuk az égen seregelni Felemelt szívük csillagrajcsapatban Pedig a kõbe zárt fogsorok alól Iszonyú szitkok lángmarása árad De závárzatra fagy mégis a kanóc Csonttörõ szélben, Nagy Kurucországban Az idõnek nyomban ólomsúlya nõ Rándul a föld s az elesett katona – Romlik már a rügy, a reményes jövõ Bár daccal leng sok vörfölyös kamoka A fájdalom a sebet mellig tárja Patkóval világít minden éjszaka Távoli tábor fúl a téli sárba Hol szenvedésük varjúszárny takarta A hadakat míg végül összegyûjtik Megremegnek a sarjadó kaszálók Lóról szállnak sorban és földbe ütik Méltósággal a sok fenséges zászlót

14

EGYÜTT

2012 1

Hogy lobogjanak majd bennük a mezõk Gyújtsanak a fák is zöld lombú nyarat Magukba hullva áldván a Teremtõt Ha nem is vívták ki szabadságukat De egy szál fegyvert ott le nem tett senki! Mi kéznél volt, mindenki hazavitte! Mert mégis szabadok akartak lenni! Mert ezzel éltek – ezt mindenki hitte A fõvezér mindezt mogorván nézte Majd keresztet vetve a lobogókra Saját „békéjét” máris vitte Bécsbe – (És indult egy küldönc is, Rodostóba)

15

2012 1

EGYÜTT

LENGYEL JÁNOS

ÉDES ANNA KÁRPÁTALJÁN Hosszú évek óta unatkozott a Múzeum-körúti antikvárium egyik polcán. A részleg fölött tájékoztató felirat: Szépirodalom. Szép, szép, de nem mai. Nem modern, nem kortárs. Mert hát haladni kell a korral. Vagy éppen a kórral. Az új ítészek, az új divatdiktátorok számûzték õt is, mint megannyi társát. Évtizedek óta aludta csipkerózsika-álmát az antikvárium polcán. Már teljesen otthonosan érezte itt magát, mert volt otthona, és nem került zúzdába vagy máglyára. Hol van már Horthy, meg a finom urak, a nagyságosok, a tekintetesek meg a kegyelmesek? A hosszú, unalmas évek nem múltak el fölötte nyomtalanul. De most történt valami. Egy fiatalember tért be a könyvesboltba. Kezébe vett néhány kötetet, belelapozott, beleszagolt a múltba. – Legyen szíves! Kosztolányi Dezsõtõl kérném az Édes Annát. – Parancsoljon, több példányunk is van belõle. A fiatalember õt választotta. Megdobbant a szíve, de gyorsan elhessegette a hirtelen támadt gondolatot. Rég elfeledett érzés töltötte el, amit hamar maga alá gyûrt a realitás kegyetlen karvalya. – Hiszen a nagyanyja lehetnék – gondolta. A remény erõsebb volt a karvalynál, ügyesen kijátszotta annak éberségét. Izgatottan találgatta, ki lehet ez a göndör hajú férfi. Vajon hol él, milyen az otthona? Nem került könyvespolcra, sem íróasztalra. Egy utazótáskában találta magát számos könyv és kézirat társaságában. Paraszti származásából eredõen megszokta már a kényelmetlenséget. A cselédsors pedig megtanította az engedelmességre, az alázatra és az önkorlátozásra. Rég eltemetett érzések fakadtak fel oldalain. A zsúfoltság nem zavarta. Megismerkedett néhány történelmi személlyel, lírai alakkal, na és Mitracsek úrral. Azonnal megkedvelte a bohókás fenegyereket, aki nemes egyszerûséggel fõhõsnek nevezte magát. Rengeteget nevetett a férfi viccein, bár sokszor nem is értette, mirõl beszél. Látott õ már úgynevezett „finom” úriembereket, akikrõl késõbb kiderült, hogy korántsem azok. Keserû emlékek tolakodtak elõ egy távoli cselédszobából. Vonatra szálltak. A Nyugati pályaudvarról indult az Inter City. Ezt Mitracsek úrtól hallotta. Nem tudta, mi az, mert utoljára még gõzmozdony vontatta szerelvényen utazott, amikor felkerült a fõvárosba, cselédnek. Megtudta, hogy ennek a szónak azóta már több értelme is van. 16

EGYÜTT

2012 1

Mitracsek úr sok újdonságról számolt be a végzet egykori asszonyának. Anna évtizedek óta ki sem mozdult az antikvárium polcáról. Kezdetben még megesett, hogy egy-egy érdeklõdõ a kezébe vette, megsimogatta, beleolvasott élete regényébe, de az új évezredben már rá sem néztek. Bõre megrepedezett, testét megviselte az idõ, rég elporladt kezek hagytak rajta maradandó nyomokat. De nem csak a szerencse forgandó, a könyvek lapjai is. Hányszor inkább visszakívánta a boldog békeidõket, amikor az emberek kortól függetlenül vígan lapozgatták. Nem tudta, mi is az a „besztszeller”, Mitracsek úr magyarázta el neki. Pedig õ az volt egykoron. Ez csak annyira vigasztalta, mint az Anna-bál szépét ötven év múltán. S itt a hangsúly nem is az éveken, hanem inkább az elmúláson van. A vonat megérkezett Nyíregyházára, a fiatalember felébredt szendergésébõl. Az utazótáska egy személygépkocsi csomagtartójába került. Mitracsek már jól ismerte az utat, megsúgta a koszto-lánynak, hogy egy darabig ebben a benzingõzben fognak utazni. Annát egészen elvarázsolta ez a nagyszájú, víg kedélyû férfi. Már a neve is mulatságos. Ki ad a fõhõsének ilyen lehetetlen nevet? Deziré ilyet biztosan nem tenne. Eszébe ötlött, hogy a jó öreg Dezsõ már hosszú ideje magára hagyta. Egyedül a nagy magyar irodalmi dzsungelben. Magányosan egy antikvárium polcán. De most nem volt egyedül. Eszébe jutott valami. – Mondja, maga hová való? – kérdezte Mitracseket. – Én, kérem alásan, kárpátaljai illetõségû vagyok. Természetesen magyar. A nevem ne tévessze meg önt, aranyoskám! Ezt csak az íróm cinizmusának köszönhetem. De úgy éljek, hogy egyszer alaposan meg is köszönöm neki! – Nem olyan rossz név az, ne orroljon már annyira arra az íróra! Hiszen úrnak szólítja magát. – Magát igen, de engem csak gúnyból. – Úgy látom, az úr igencsak haragszik az írójára. Elképzelni sem tudom, mi lehet az a nagy bûn, amit elkövetett. Az enyém egy igazi sorstragédiát kreált a számomra, én mégsem haragszom rá. – Ezt meg is értem, Kosztolányit mindenki ismeri. Még életében is kevesen tudtak rá haragudni. De az enyém... Á, hagyjuk! – No, mostan már kíváncsivá tett. Mondja már meg, ki a maga írója! – Nem is tudja? — kérdezte Mitracsek úr elképedve. – Nem, eddig nem említette a nevét. – Ah, a nevét! Ki sem ejtem a számon. Megígérte nekem, hogy végre lesz egy könyvem, ahol én lehetek a fõszereplõ, a sztár. Ez olyan, mint a magácska idejében Boka János vagy Áts Feri. De már két éve csak hiteget, én meg itt tétlenkedek ebben az agyonhasznált füzetben. Amikor rákérdezek, mindig valami pályázatról meg elutasításról hadovál. Jellemzõ rá, hogy másokra hárítja a felelõsséget. 17

2012 1

EGYÜTT

– Na, ne zsörtölõdjön már annyit, még a végén itt üti meg a guta! Amíg a története nem kerül a nyomdába, addig még bármi lehet. Végzõdhet akár boldogsággal is. – Volt már rá példa, az író sokszor átírja, ahogy úri kedve tartja. Közben a gépkocsi megérkezett a magyar-ukrán határra. Egyórás várakozás után elhagyták az Unió területét. Anna izgatott lett, elõször járt idegen országban magyar földön, bár még jól emlékezett Budapest román megszállására. Mitracsek színes szavakkal ecsetelte Kárpátalja történetét, felvázolta a közállapotokat. Anna megtudta, hogy Mitracsek úr írója az a fiatalember, akinek ezt a kalandot köszönhette. Mert kaland volt ez a javából. A beregszászi otthonban kevés könyvespolc akadt. A kötetek többsége a stelázsiban, szekrények tetején, a szoba sarkában halomba rakva pihent olvasásra várva. Anna és Mitracsek úr egymás mellé kerültek az éjjeliszekrényen. A fiatalember hamar túltette magát Anna történetén. Nem elõször olvasta. Mitracsek úr megsúgta neki, hogy csak azért hozta Beregszászra, mert felhasználta õt, élete tragédiáját, egy pályázathoz. – Egy vacak pályázat miatt cipelt el ilyen messzire? Egyáltalán mi az a pályázat? – fakadt ki Anna. – Annyira édes, amikor dühös. Mondták már magácskának? – kérdezte Mitracsek úr. Persze, hogy mondták, és õ el is hitte. Többek között ez késztette a szörnyû tettre. Az a gyilkos tûz most is fellobbant a szemében. Eszébe jutott, hogy milyen érzések éledtek fel benne, amikor a fiatalember levette a polcról. De ott volt Mitracsek úr, aki szemmel láthatóan rajongott érte. Amióta csak megismerte, úgy dongja, mint méh a virágot. – Milyen elcsépelt hasonlat – gondolta Anna. Ekkor már elszánta magát, hogy ezúttal enged a kárpátaljai novellahõs ostromának. A fiatalember felvidult, amikor elolvasta az interneten érkezett leveleit. Kiadója tudatta vele, hogy végre megjelent a több éve elfekvõben lévõ könyve. Mitracsek révbe ért. És valóban. Aki elolvasta a kötetet, értesülhetett Édes Annával való boldog egymásra találásukról. Izgalmas kalandjaik megmozgatták az olvasók fantáziáját. Százszámra érkeztek a levelek, de a fiatalember nem ilyen sikerre vágyott. Az asztalán még ott feküdt a Kosztolányi-kötet, fellapozva, megdöbbenve vette észre, hogy Anna eltûnt. Mi is történt a kis cselédlány gazdáival, akik olyan csúnyán bántak vele? Az író számára a plágium vádja felér a halállal. Mitracsek úrra gondolt, de ezt már nem tûri el sem a fehér papíros, sem a számítógép képernyõje. 18

EGYÜTT

2012 1

ÁT-NÉZÕ

A VILÁGBÓL KIKOPOTT ARCOK FECSKE CSABA VERSEI ELÉ Milyen íze, színe, illata van az elmúlásnak, a halálnak? Hogyan válnak emlékképekké a nemrég még elõttünk végigpörgõ események? Mikor kopnak meg e képek? Valójában hiányzik-e az, aki elment? És ha igen, vajon meddig? Olyan kérdések ezek, amelyekre jól bejáratott közhelyekkel felelhetünk, vagy személyes élményekbõl hosszú évek során lepárló válaszokat adhatunk csupán. Az õsz például az elmúlás, az elbukás, a halál klasszikus irodalmi toposza. Milyen szájízzel követjük a vöröses-sárga avaron végigvitt koporsót? Keserû, sós vagy íztelen a száj, amikor a Kyrie feltör a torokból? Képzeljük el egy pillanatra a Rekviemben megidézett õszvégi tájat: a dombon, ahol a halott végsõ nyughelye lesz nemsokára, azon gondolkodnak az emberek, elsiratja-e õket majd valaki, ha ide kerülnek egyszer; közben a völgyet pára veszi körül és a szél is fújni kezd. Ember és természet. Részvét, önzés és vadság. A mindennapok tapasztalata egyre ridegebbé tesz mindenkit. Megszólal ugyan a lélekharang, de kik hallják meg a kongását? Ha pedig régi fényképek kerülnek elõ, az emlékezet különös módon lép mûködésbe. A családi legendáriumban szörnyû történetek élnek egyes rokonokról. De a legbrutálisabb történet is halványul, ha már túl nagy a távolság térben és idõben. Szegény Emus nyughelyére ki visz ma virágot? Kinek jelent valamit is egy „szép szögligeti lány” domboruló sírja a messzi Kaliforniában? És ott a történelem abszurditásai által megnyomorított kisember: egy földhözragadt, egyszerû és durva paraszt, „aki még a földnek élt / amelybõl vétetett amelyért ütni / ölni tudott volna” (Kopott emlékmû). A világból nap mint nap kopnak ki az arcok. Számély emlékének halványulása mettõl meddig természetes folyamat? Mi õrzi meg a nyomát annak, hogy ez az ember valaha élt és dolgozott a Földön? CSORDÁS LÁSZLÓ

19

2012 1

FECSKE CSABA

EGYÜTT

REKVIEM kísérte kilenc botorkáló öreg a koporsót az õszben rozsdásodó dombra ahol végsõ szálláshelye lesz az elköltözöttnek lenn pára lepi a völgyet izmos napbarnította asszonyokra emlékezik a szél fölsejlenek a súlyos öklû csontos férfiak levegõ-szobrok az idõ talapzatán hallja csupán nyolc a lélekharangot amint vonulnak fásultan a hely leginkább koptatott ösvényén hét üres szempár mered a sírra csak legyen aki majd engem is elsirat aki itt széttekint mintha foghíjas odvas szájba nézne mint éhes csikasz vonít a szél éjszakánként viszi a csûrt a háztetõt kéményt hat beomlott arc hófútta fõ a dohos párnákon kutyaugatás tüskéibe akadt álom után kap az elme hiába egyik nap mint a másik néha fölnevet egy birs a komódon mélyebb megint a csönd ez elkárhozott faluban marad végül csak egyetlen öregember a puszta házban mely hajlék volt valaha nem a céltalanul közlekedõ napok évszakok elhagyatott õrháza

SZEGÉNY EMUS szegény Emus sóhajtott fel nagyanyám ha régi fényképeket nézegetve feltûnt nagy kontyú mosolygós nõvére aki Kaliforniában ment férjhez egy falubelijéhez gyermekeik születtek Istenem hány ismeretlen rokon szerte a világban Emus története lassan elmosódott nagy a távolság közöttünk térben és idõben 20

EGYÜTT

2012 1

annyit tudunk még hogy egyik gyermekét családostól lemészárolták házukat felgyújtották mint emléküket is el akarták volna tüntetni a föld színérõl több hír már nem érkezett nagyanyám meghalt kinek is írt volna egyre követhetetlenebb magyarsággal halálhíre ugyan nem érkezett de rég túljutott már az emberi élet legvégsõ határán távol a szülõföldtõl nyugszik valahol idegen földben gyertyát ha gyújtanak érte idegen emberek akik ha rokonai is valójában mégse tudják honnét is tudhatnák ki volt szegény Emus a hajdani szép szögligeti lány

KOPOTT EMLÉKMÛ paraszt volt földhözragadt akinek a föld a mindene egyszerû volt és durva akár a vászon nem a szerelem nemzette õt józan megfontolás a mindenen túlnövõ kegyetlen remény megszenvedte a háborút hullatta vérét ahogy mondták a hazáért de õ csak a bõrét mentette ahogy tudta testébe fúródott egy lövedék ám életben maradt kézbe foghatta újra a kaszát ekeszarvat ami vele történt tragikus félreértés csupán aminek a neve történelem kisember volt paraszt az utolsók közül aki még a földnek élt amelybõl vétetett amelyért ütni ölni tudott volna Számély ez volt a neve amit kimondva mintha törkölybe kortyintanál 21

2012 1

EGYÜTT

nem volt szava a világhoz az õ szavai a barázdák voltak a megmûvelt földek napcserzette arca kikopott a világból ne kérd számon fiaitól ki volt õ ne kérd számon senkitõl mert róla vall ez a földdarab az utolsó mely végül mégis a jövõnek hazudott idegen szándékok prédája lett

22

EGYÜTT

2012 1

LENGYEL JÁNOS

AKI NINCS SEHOL Van, aki elmegy, És mégis marad. Képzeli, lépked, Véli – szabad! Gazdagnak látod, Mert messzire jut, Irigyled érte, S õ elõled fut! Van, aki marad, Mégsincs sehol. Arcán a kendõ, S kendõn a por. Egyhelyben lohol Csak õrli magát, Põre szívére Nem jut kabát. Van, aki nincsen, S eléd kerül, Megszólít mégis Lelkeden belül. Elgyengült hited, Irgalmat remél, Fáról lehulló Elaszott levél.

23

2012 1

EGYÜTT

WEINRAUCH KATALIN

EL NEM SZAKADVA Az asszony alatt panaszosan megreccsen a kényelmetlen szék, ahogy rákönyököl a konyhaasztalra és ki tudja, hányadszor, beletúr az asztalon heverõ iratkupacba: –Nincs és nincs, itt sincs! Uram Atyám, hol lehet, hova tehettem? Soha nem veszítek el semmit, az íratok ebben a dobozban állnak. Mindig mindent megõrzök… Ennek, ami itt van, akár a felét is kihajíthatnám, s lám, mégis õrizgetem… Érthetetlen hová lett… Töprengve ráncolja a homlokát miközben mereven, révedezve bámulja az ablak fölötti sötét sarkot: festetni kellene, de ha úgy is el kell adni a házat, akkor minek… majd az újgazda… Ott a sarokban, az a szürkeség nem is por, hanem pókháló… na, gyönyörû, mondhatom, de majd… Szeme rátéved az ablakra: esik, megint esik, pocsék egy nyár! Hirtelen felpattan: hol lehet apám? Csak nem a kertben bóklászik most is, ebben az esõben? Nyughatatlan ember az öreg, de hál’ Istennek még jól bírja magát, mindig csinál valamit, sok gondot levesz a vállamról! Csak azt nem szeretem, ha a létrán állva szedi a gyümölcsöt, vagy kötözgeti, visszavágja a szõlõt a lugason. Mert õ erre is képes, így, jóval túl a nyolcvanon… No, nem is esik annyira, éppen hogy csepereg, csak a falevelek szabadulnak a vízcseppektõl a szél parancsára, azért tûnik úgy… Szeme visszatalál az asztalon szétszórt írathalomra és nagyot sóhajtva, nehézkesen visszaereszkedik a székre: merre keressem tovább, hol nem néztem még? Lassan, akkurátusan rakja vissza a dobozba a papírokat, egyiketmásikat kidobásra valónak ítél, azokat nem. A skatulya alján talált három fényképet a kezében tartva sokáig elnézegeti: vajon miért itt vannak és nem a helyükön, az albumban? Az ezüstlakodalmi bulin készültek a felvételek… Istenem, milyen fess, jóképû volt az én emberem és hogy szeretett… nagyon szeretett… Jól állt rajta ez a szép fekete öltöny. Ritkán viselte, csak különleges alkalmakkor, finom, drága szövetbõl varrták és Párizsban! Hû milyen nagydolog volt, hogy meg tudták venni… No, nem annyira az ára miatt, bár, az sem volt kevés… de tellett rá, az ura nagyon jól keresõ, ismert ügyvéd volt. Csakhát, abban az idõben, amikor ezt megvette, keveseknek adatott meg, hogy egy boltba betérve, ráakadjon egy rászabott, elegáns francia öltönyre és abba beleszeretve, azt ott, azonnal, meg is tudja vásárolni. Ennek a pénzen kívül egyéb prózai oka is volt. Mégpedig az, hogy az üzletekbe csak alig vagy nagyritkán jutottak el az értékesebb külföldi holmik, ruhanemûk… Ilyesmihez leginkább 24

EGYÜTT

2012 1

a jól õrzött készruha lerakaton lehetett hozzájutni, nagy-nagy protekcióval. Az ura valami örökösödési perben nyújtott hasznos jogi tanácsot a raktárvezetõnek, aki aztán ezzel az öltönnyel hálálta meg neki. Persze nem ajándékba kapta, hanem pénzért, erre õ nagyon vigyázott, nem kívánt bajt magának, meg másnak sem… Illett neki nagyon. Ni, a szikár, vállas alakjára milyen szépen rásimul a remekbe szabott zakó. Igazi sármos férfi volt, ebben az öltönyben meg különösen… Még a koporsóban fekve is… Talán nem helyénvaló ilyesmire gondolni… De hát ebben az öltönyében lett eltemetve… Az asszony merengett még néhány pillanatig a fényképek felett, aztán sóhajtva visszatette a dobozba. Majd holnap vagy valamikor beragasztja az albumba, de most nincs rá ideje. Elõször meg kell keresni, muszáj megtalálni azt a házassági bizonyítványt! Hiszen megesküdtek, férjezett volt, majd harminc évet élt le a férjével, és tessék! – most nem tudja igazolni. Itt vannak a keresztlevelek mind: az uráé, az övé, a lányáé meg a fiáé; a férje halotti bizonyítványa, mindkettõjük diplomája, iskolai bizonyítványok, a régi keményfedelû szakszervezeti könyvecskék, ez meg itt egy komszomol igazolvány… Ebbõl csak egy van… kezébe fogja, nézegeti: az enyém. A férjét eltanácsolták a komszomolból, mert karácsonykor rajtakapta a komszomoltitkár, amikor bement a templomba… Bár valójában nem is ez volt az igazi ok, valami nõügy állott a háttérben. Mindketten egyazon lányra hajtottak, és a hölgyike az uramra bukott. Ez még az egyetem ideje alatt, a diákéveiben történt… Aztán ez a nagy tûzzel fellobbanó love story éppen olyan gyorsan kihunyt, akár a többi, valamennyi, amit az én akkor még igencsak csapodár férjem cseppet sem bánt. Azt meg végképp nem sajnálta, hogy kirúgták a komszomolból, mert így a komszomoltanács többé nem kérhette számon rajta a csajozásait. Érdekes – ráncolja az asszony tûnõdve a homlokát – a dolognak nem lett folytatása és semmilyen retorziót nem vont maga után… Kész csoda! Talán, mert a tanulmányaiban elejétõl a végéig kitûnõ eredményeket produkált… Jólesõen elmosolyodik: hát, mitagadás, az én drága férjem rendesen kitombolta magát az egyetemi évek alatt! Annyira, hogy aztán már csak az én szoknyámon ült. És milyen féltékeny volt...! Nagyot sóhajtva tér vissza a jelenbe: szóval, minden itt van egy csomóban, csak éppen a házassági levelük hiányzik. Márpedig annak az okmánynak a hiányában nem lehet benyújtani az áttelepüléséhez szükséges iratokat. Milyen dühös lesz a lánya, ha megtudja, hogy e miatt elhalasztódik az optálása. Pedig nemsokára meg lesz Anikónak a második babája, és jól jönne az anyai segítség… Ki tudja, mikor sikerül beszerezni ennek a fontos iratnak a hivatalos másolatát. Beleborzongott a gondolatba, ahogy a hivatalokra gondolt, amiket végig kell járnia. Vajon mennyi idejét, de fõleg mennyi pénzét fogja 25

2012 1

EGYÜTT

majd felemészteni? És ki tudja, lesz-e egyáltalán eredmény?... Hogy mondja el a már felnõtt gyermekeinek, hogy anyjuk nem tudja papírral bizonyítani azt, hogy férjnél volt, hogy õk nem zabigyerekek… Zabigyerek – ízlelgeti a szót. Milyen furcsa, régies kifejezés, a mai fiatalok már nem használják, talán nem is értik, hiszen a legtöbb gyermek házasságon kívül jön a világra. Aztán késõbb vagy összeházasodnak a szülõk, vagy nem… Hát mi összeházasodtunk, becsülettel és sebtében… Pár órával a polgári esküvõnket követõen – amelyen a két tanún kívül senki nem volt jelen, sõt! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a családnak sejtése sem volt a hirtelen jött elhatározásunkról – szóval, röviddel a hivatali ceremónia után engem már vitt a vonat a távoli metropoliszba, hogy megkezdjem egyetemi tanulmányaimat. Újsütetû férjem meg az ellenkezõ irányba hazautazott, onnan meg tovább, egy másik nagyváros egyetemére… Ez volt a nászutunk… Hát ennek a nagy sietségnek vagyok most az áldozata. Persze, ha szüleim nem ellenezték volna olyan állhatatosan, hogy feleségül menjek a gyermekkori szerelmemhez, akkor minden másként történik… Aztán az évek engem igazoltak, és õk belátták, hogy kár volt tiltani tõle… …Bizony, ha azon a gyönyörû nyári napon, az anyakönyvvezetõ a törvény által elõírt szabályt vasszigorral betartotta volna, úgy a házassági kérelem benyújtásának idejétõl számítva csak egy hónappal késõbb adhatott volna össze bennünket. De mert jóismerõsünk volt, és a nagykapu mellett mindig ott van egy kiskapu, amelynek õ ismerte az átjárhatóságát, azonnal megesketett. Igaz, nem a városi hivatal anyakönyvébe vezette be a frigyünket, hanem valamelyik vidéki jegyzõségen, másnap. Mert az egyhavi várakozási törvény kizárólagosan a városokon élõkre vonatkozott. Hogy melyik falut választotta, az minket akkor cseppet sem érdekelt! A lényeg az volt, hogy kiállította a házassági levelet, s azt a kezünkbe nyomva a személyi igazolványunkba is beleütötte a pecsétet. Ezzel házastársakká lettünk nyilvánítva. Ennek örömére azonnal pezsgõt bontottunk, aztán ki-ki merre… Istenem, de rég is volt, mennyi év eltelt azóta… És õ… milyen rég nincs velem… A nõ szemébe könny szökik, és karjára dõlve ráborul az asztalra. Kósza gondolatok kavarognak az agyában: ma kimegy a temetõbe, nem baj, ha esik, legalább egyedül lesz, senki nem látja majd arcán a soha nem múló fájdalmat, és nem nevetik ki, ha egy-egy szó hangosan is kicsúszik a száján. Mert már rajtakapta magát, hogy a sírnál egyedül állva, suttogva beszél a férjéhez, miközben kezével az élõnek tûnõ márványkeresztet simogatja. …Hát ezért jöttem ki hozzád ma, neked is tudnod kell a kálváriámról, amibe az eltûnt házassági levelünk miatt kerültem. Pedig a kazettában minden egyes papírfecnit darabonként átszedtem, de hiába, nincs és nincs… 26

EGYÜTT

2012 1

A nõ keze gépiesen simogatja a sápadt napfényben lassan langyosodó keresztet. Feje fölött a nedves ágak takarásában egy kedves hangú madár éneklésbe kezd. Tekintetével kutatja a kis dalnok rejtekét, de egy eltévedt napsugárnak köszönhetõen aprócska fényszikra villan a szemébe, és pillantása megállapodik a kereszten pihenõ kezén, annak is a gyûrûs ujján. Igen, látod, most is viselem a gyûrût, amit a huszonötödik házassági évfordulónkra vettél nekem ajándékba… Emlékszel, a buli elõtt mentél el érte az ékszerboltba és a házassági levelet is magaddal kellett vinni… Bizony, annak felmutatása nélkül hiába volt ezüstlakodalom… Ha nem lett volna nálad az igazoló okirat, még te sem tudtál volna nekem aranygyûrût venni. Az akkor érvényben lévõ törvény ezt nagyon szigorúan elõírta. Nézd, a rubinnak még ma is milyen csodás a tüze… Képzeld, a vendéglõben készült fényképekre is rátaláltam az iratok között. Biztosan te tetted oda, talán éppen a harmincadik évfordulónk elõtt. Amit te már nem vártál meg…Pedig alig pár nap hiányzott csupán…Úgy nézel ki a fényképen, amilyennek szerettelek…A szép, fekete öltönyödben… Kérlek, segíts nekem megtalálni azt az elveszett iratot, vagy legalább azt mondd meg, hol keressem! Csak nem nyelhette el a föld… Az asszony meginog és a szívéhez kap. Lábai elgyöngülnek, megrogynak alatta, a temetõ fái lassú körtáncba fognak és õ, hogy el ne essen, a keresztbe kapaszkodva ráhuppant a sír márványkeretére. Vakon, üveges szemmel mered maga elé, és halkan suttogja: De igen, elnyelte a föld, Úr Isten, pontosan ez történt! Szorosan lehunyja szempilláit, és visszatartva lélegzetét figyel a senki más számára nem hallható, csak az õ fejében visszhangzó hangokra: – Igen, elhoztam magammal! A zsebemben maradt, akkor, régen, mikor az ezüstlakodalmunkra megvettem neked a gyûrût… Aztán… kinek jutott volna eszébe a temetésre készülve, hogy belenézzen a szekrénybõl elõvett öltöny belsõ zsebébe… Ne keressed tovább, jó helyen van. Én õrzöm, és örökre vigyázok rá… Az asszony végigsimít a homlokán, és megbékélve elmosolyodik: – Mert így végleg magadhoz láncolhatsz. Holtodiglan, holtomiglan. Hogy soha el ne szakadjunk egymástól! Soha.

27

2012 1

EGYÜTT

CSEH SÁNDOR

AKÁCFÁK ALATT A napsugaras májusi reggelen egy ökrösfogat hajtott az úttesten, illatos szénával megrakodva. Recsegtek-ropogtak a faküllõs, vasabroncsos szekérkerekek az egyenetlen, durva kövekkel kirakott falusi utcán, amelynek azért nem volt neve, mert nem tartották szükségesnek. Fönt az ülésdeszkán egy középkorú atyafi ült, aki az izzadságtól és egyebektõl szennyes sapkájának simlédere alól tekintgetett jobbra és balra, mintha keresett volna valakit vagy valamit. A szájából egy régen kialudt pipa csüngött, s onnan kivenni is olyan lusta volt, akárcsak a szekere elé fogott fehér ökrök, egyszerre léptek és himbálták két oldalra nagy, komor, kérõdzõ fejüket, fekete szarvukon csillogott a napfény. Tikkasztó hõség, néptelen utca, mindenki a földeken. Felvég. Ez volt a neve annak a falurésznek, ahol most a szekér haladt, s ezt lehetett nevezni a község központjának. Itt zajlott az élet a leghevesebben. Itt szövõdtek a barátságok, a szép szerelmek, itt történtek gyakrabban kellemetlen összetûzések, itt kerekedtek a legcsúnyább perpatvarok, s itt dobolt a leghangosabban a kisbíró, hogyha a nagybíró részérõl valami közhírré tétetett, miközben a nagyszámú korcskutyák boldogan ugattak. A szûk kövesút két oldalán, széles „soralják” húzódtak, amelyeket a kerítések elõtt sûrûnek mondható öreg fasor szegélyezett. Ezek a jellegzetességek a falutól olyan elválaszthatatlanok voltak az 1950-es években, mint például a Vérkétõl a tiszta víz. A szekér döcögött tovább, s a fogatos testhelyzete hozzáidomult jármûvének unalmas, rendszertelen mozgásához. Baloldalon az egészségügyi házikó árválkodott a gyûrûfûvel benõtt Soralja közepén, ezt a helyiek az oroszról magyarra való fordítás szerint felcserpontnak hívták és általában akkor nem volt ott a felcser, amikor „pont” szükség lett volna rá. A Soralján következett egy piciny mészárszék, hatalmas lakattal. Piciny azért volt, hogy a tõkén és a mészároson kívül ne férjen el sok hús benne, a nagy lakatot pedig a hentes státusszimbólumként akasztotta a vaspántos ajtóra. A református templom volt a falu büszkesége, magas tornyából szépzengésû harangszó hívta istentiszteletre a híveket. A falán a Petõfi-emléktábla arról tanúskodott, hogy a költõ átutazása közben istentiszteletét tette ebben a romantikus falucskában, s hogy a helyiek ezt soha el nem felejtik. A fogatos ember az Isten háza felé fordult, enyhén felemelte a simlédert, majd megbökte az ökrök farát a botjával, nagyobb sebességre ösztökélve õket. A 28

EGYÜTT

2012 1

hétosztályos iskola közvetlenül a templomkert, a „cinterem” szomszédságában szerénykedett, ezután pedig a községháza épülete következett, majd az italmérõ vegyesbolt, amely az elõbbinek határozottan az elõnyére szolgált. A cégtáblája után a boltot is átkeresztelték a tréfáskedvû vásárlók és a szépen hangzó „Kopera” nevet kapta, amely a faluban nagy tetszést aratott. A Kopera elõtt csak a kijelölt napokon lehetett hosszú és többórás sorokat állani a kenyérért. Ilyenkor lehetett jókedvûen gyömöszölni és szidni egymást a kedves fogyasztóknak és természetesen ilyenkor ontotta bõkezûen termékeit a pletykagyár a vénasszonyok nagynagy örömére. Az Alvégen egyetlen romos középület volt csak található, s ez a kolhozrendszer elõtti idõkbõl megmaradt bikaól volt, ahonnan a bikás hajdan kereseti lehetõséghez jutott a szolgáltatás által. Fiatal mezítlábas cigányasszony topogott az útszéli portengerben. A nyakában lévõ rózsás zajdából szutykos képû kis rajkó kandikált ki mosolyogva. Cigányosan tagolva a szavakat vidáman köszönt, és megállította az ökrös szekeret. – Mi van Madu? – kérdezte a szekeres. – Egy kis bagót, Jóska bátyám – válaszolt Madu, s érdeklõdõn nyújtotta a nyitott tenyerét. Emberük kissé kelletlenül, mert le kellett hajolnia, beleütögette a gyermekien kicsi markába a kialudt pipája tartalmát. Madu köszönésképpen biccentett egyet a fejével, mohón bekapta a bagót, s nagyokat sercintve máris reménykedve nézett a jövõ elé. Badaló lakosságának szép szokásai közé tartozott az, hogy a fiatalok nénémnek és bátyámnak szólították az idõsebbeket, s a papot tiszteletes úrként becsülték. Jóska bátyánk az ökrökkel bevontatta a szénát a tágas udvarára, amelynek a csücskében kis házikója épült. Itt volt az Alvég legvége, s a villanyvezetékek idáig még nem értek el. Miután a szénát ledobálta és a pipáját megtöltötte, kihajtott az udvarból és szapora lépésre fogta a barmokat. Az út legvégét egy balkanyar után már a Tisza vize nyaldosta. Fönt az õrtoronyban egy fekete bõrû, ázsiai származású szovjet határõr szorongatta szuronyos gépkarabélyát. A túloldalon már Magyarország volt. Bátyánk megmerte a kolhozfarmról kölcsönzött húszliteres tejeskannáját a folyóban. A felesége mosni akar, de a kútban kemény a víz. Pipáját jól megszívta, és a sapkáját levéve, hosszú pillantást vetett az odaát zöldellõ nyárfákra. A település lakói még hûen õrizték apáik mentalitását, hagyományait, sajátos tájszólását, és ha hozzáadjuk azt a nyers, de õszinte parasztos humort, ezek olyan jelleggel ajándékozták meg Badalót, amelyet a szomszéd falvakban kevésbé lehetett tapasztalni. Egy városi embernek például az is feltûnhetett, hogy a kerítésdeszkák nem függõlegesen, hanem vízszintesen voltak fölszegezve. A kapu melletti kisajtó fölött takaros kis négyzet, illetve kör alakú tetõ 29

2012 1

EGYÜTT

díszelgett annak céljából, hogy hát az alól a gazda esõben is tehesse a megfigyeléseit az utcán végbemenõ történésekrõl. A hagyományõrzés miatt ez volt itt a módi, ami nagyon dicséretes és helyes dolog volt. Egy ilyen takaros kisajtó melletti lócán, pokoli gyorsasággal fogyatkozott a tömege a lavórnagyságú házikenyérbõl kanyarított zsíros kenyérszeleteknek. E folyamat elõidézõje egy cingár, barna bõrû, kopaszra nyírt fiúcska volt, aki maga és a kutyája táplálásáról gondoskodott, miközben lábainak lóbálásával igyekezett biztosítani a szájában felhalmozott táplálék gyors célba érését. A kutya fogainak kattanásaival meg lehetett számolni a levegõben elkapott kenyérdarabkák számát. Kövér verebek csipegették ugrándozva a kenyérmorzsát, majd a fára felröppenve hangosan dicsérték. A naponta tisztára söpört soralján, népes kacsa és libanyájak szárnyaikat emelgetve mosakodtak a napfényben. Ezt a csöndes idillt, egy a szomszéd udvarból kilépõ rövid nadrágos, vasalt inges és gondosan megfésült gyerek zavarta meg. A kopasz fiú, akinek a testét csak egy bõ klott gatya fedte, gúnyosan rávigyorgott, miután tetõtõl-talpig szemügyre vette a közeledõt. Pali, aki a lócán ült, már ismerte Lacit, mert már volt alkalma vele egy jót verekedni az óvodában és azt is tudta, hogy Laciék éppen most költöztek ide az Alvégrõl. – Hallottam, szomszédok leszünk – szólalt meg elsõnek Pali szájbiggyesztve. – Hát igen – válaszolt Laci kissé félszegen, de azért õ is leült a lócára, hogy besegítsen a lóbálásba, a barátkozás azonban sehogyan sem alakult. Csöndes, kínos percek következtek, majd hirtelen egyszerre öt, a lócán ülõkkel nagyjából egyidõs, palikosztümös, egyáltalán nem bizalomgerjesztõ kisfiú lépett a színre. Köszönés helyett az egyik szájtátással, a másik vakaródzással, a többiek orrvájással fejezték ki a mondanivalójukat. Lacinak feltûnt, hogy milyen nagy súlyt fektetnek a lábmunka általi érzelmek kifejezésére. Ezek a meztelen talpak ütemesen csapkodták a kõkemény soralja földjét és veszélyt jeleztek. Laci számára a legellenszenvesebbnek a legkisebbik fickó tûnt, aki mint késõbb kiderült, Dugó névre hallgatott, s egyike volt Badaló minden csínytevésre kész fenegyerekének. Vékony lábai, domború hasa és kerekded feje mosolyt csalogatott egy idegen arcára. Dugó testének súlypontját bal lábáról a jobb lábára helyezte át, s mutatóujjával megvakarta a kobakját. Ez a mozdulat természetesen azt jelentette, hogy szólni kíván. – Hát oszt, emmeg ki? – törte meg a csendet édesanyanyelvén, és fejével Laci felé bólintott, majd választ sem várva folytatta: – Né te má, mi van a lábán! Laci úgy érezte, elérkezett az a pillanat, amikor le kell szállani a lócáról. – Mi az, nem tetszik a szandálom? – kérdezte mosolyogva. 30

EGYÜTT

2012 1

A mosollyal pozitív lélektani hatást remélt, de sajnos Dugóban az ellenkezõjét váltotta ki. – Hajjátok má! – azt mondta a szandára, hogy „szandál” – röhögött fel Dugó, általános derültséget keltve a többiek között. Most egy másik fiúnak lett viszketõs a fejbõre, s íme, a gondos vakarás eredményeképpen egy értelmes magyar mondat született: – Urason õtözik, meg urason is beszél! Dugót felháborította, hogy mögéje állt a közvélemény és jogot formált arra, hogy közbe vegye az incidens lefolyásának a menetét. – Szandál ne! – kiáltott fel, és ráköpött a lábbelire. Laci az ilyen típusú inzultusokat sohasem hagyta szó nélkül, most azonban torkon ragadta a kis vakarcsot. Meglepõdve vette tudomásul, hogy nem is olyan egyszerû két vállra fektetni, ahogyan gondolta, mert ez a nagy fejét a nyaka közé húzva olyan volt, mint egy gömbölyû medvebocs. Egy ízben sikerült a nyakát megszorítani a karjával, de mivel hevesen harapott és karmolt, muszáj volt elengedni, így õ kerekedett felül. A többiek „Adj neki, Dugó!” – kiáltásokkal bíztatták az „urasosság” ellen küzdõ társukat. Végül a szurkolótábor megelégelte a hosszúra nyúló eredménytelen viadalt, szétválasztották a feleket, s a döntetlenben állapodtak meg. Laci tehát átesett a „tûzkeresztségen”, a ruhájára azonban nem lehetett ráismerni. Próbálták a többiek is leporolni, eltûntetni a szakadásokat, de hiába. Szomorúan vette tudomásul, hogy ennek a kellemetlen esetnek csakis õ látja a kárát, mert bizony nagy kár az, ha az ember közeli ismeretséget köt apja suhogó nadrágszíjával! Balog Kálmán báttya, akit a faluban Vén Bajusznak is hívtak, módos kulák ember volt, mielõtt a szovjetrendszer meg nem fosztotta a vagyonától. Mivel sem nyugdíja, sem egyéb jövedelmi forrása nem volt, a fia tartotta el, aki lovasfogatot hajtott a kolhozban, pedig Eleknek sem volt könnyû nagy családjáról gondoskodni. Az öreg keserûségét csak a pipa enyhítette kissé, de a jó vörös bor már sokkal jobban. Vén Bajusznak, mint házigazdának, jól fog jönni az a kis lakbér, amit a Laci szüleitõl meg fog kapni havonta. Az sem utolsó szempont, hogy így legalább nem lesz egyedül a portán, meg aztán a tanítóúrról és a családjáról mindenki csak jót mondott a faluban. A sudár fenyõfa melletti öreg gémeskút vödre halk csobbanásával merült meg a kristálytiszta vízben, rúdját fényesre csiszolta a sokéves használat. Kálmán báttya megpödörte jól nevelt fehér magyaros bajuszát és üres vedrével a kúthoz lépett. – Adjon Isten, tanítóúr – köszönt az éppen indulónak. – Jó napot kívánok, Balog úr, húzzak magának is eggyel? Tessék adni a vedrét! 31

2012 1

EGYÜTT

Vén Bajusznak felcsillant a szeme, hogy úrnak szólították, jólesett hallani ismét ezt a szót, amellyel már régen nem tisztelte senki. – Megköszönném – felelte. – Hát osztán meg vannak elégedve a lakással? Ott hátul van egy üres deszka kamora, azt használhatja a tanítónéasszony nyári konyhának. – Köszönjük! – szólt a tanítóúr. Hát, igen-nagyon is meg vagyunk elégedve. Itt mégis csak van villany, meg aztán sokkal közelebb van az iskola is. Mondja csak, Balog úr, ugye ez a ház már van legalább száz éves? – Úgy formán! – hangzott a tömör válasz. – Maga már ebben a házban született? – Úgy formán! – Akkor ezt még talán a nagyapja építette – szögezte le a tanítóúr. – Úgy formán! – szólt Balog úr elégedetten, s mint aki kimerítõ választ adott volna a bonyolult kérdésre, elhallgatott. A tanítóúr kissé furcsállotta ezeket a feleleteket, úgy gondolta, megsértette valamivel az öreget, azért válaszol ilyen kurtán, így aztán merõben más témával próbálkozott. – A korából ítélve, Balog úr, még Ferenc József idejében volt fiatalember. Volt maga katona? Vén Bajusz nyelt egyet. – Vótam, bizony, tanítóúr, még ez semmi, hogy vótam, de ott vótam a tizennégyes háborúban is. Az öreg ezt a témát ugyancsak kedvelte, s ennek köszönhetõen megeredt a nyelve. Ekkor már a tanítóúr két vízzel telt vödrét is hiába várta a felesége, mert azok csak nem akartak maguktól bemenni a konyhába. – Hol harcolt, Balog úr –, ha szabad kérdeznem? – érdeklõdött a tanítóúr. Balog úr pipatöltéshez készülõdvén a fenyõnek dõlt, s nem rövid szünet után, homlokát ráncolva felkészült a beszélgetésre. – Én Doberdónál, az Isonzó mentén. – Úgy tudom, ott súlyos harcok voltak, nemde? – Még hogy súlyosak! – szívta meg a pipáját Vén Bajusz – Én mondom magának, annyi hótt embert maga nem látott, amennyit én ott láttam! Megsebesültem, majdnem én is ott maradtam. Olyan pergõtüzet kaptunk a „svarcrózsiktól”, meg a mozsaraktól, hogy az öt zászlóaljból csak egy maradt. Hegyes vidék vót. A lóval húzták felfelé az ágyukat, az öszvérek meg a hátukon a muníciót. Azoknak olyan filek vót, mint a lúnak. Úgy mentünk feljebb-feljebb a terpetinen az éghajlatba. De hát ott fent meg olyan gázt küldtek ránk az olaszok, hogy úgy köhögtünk tûle, mint a gethes kutyák. 32

EGYÜTT

2012 1

A tanítóúrnak erõsen nevethetnékje támadt, de mivel ezt hangtalan indiánul tette, csak a szemgolyói forgása árulkodott arról, hogy belsõ szerveit kellemes hatások érik. Végül is, a parasztember és az értelmiségi beszélgetése hosszúra és jóízûre sikeredett. A vizet azonban ugyancsak várták már odabent, így be kellett fejezni a beszélgetést. Ezek a kútmelléki beszélgetések gyakoriakká váltak és Balog úr örömmel állapította meg, hogy talált valakit, aki meghallgatja és megérti gondjait, aki osztja véleményét és úgy tiszteli õt, ahogyan azt õ szereti. Kora reggel különös hangok, zajok ütötték meg Laci fülét. Kinézett az ablakon és csodát látott. Az utca és a széles soralja tele volt disznókkal. Hirtelen azt gondolta, csak álmodik, de hát ez valóság volt, sok-sok sertés menetelt az alvégi legelõ felé, nagy porfelhõt hagyva maguk után. A nagy lógó hasú kocák röhögtek, a virgonc malacok és süldõk visítozva taszigálták egymást. Nagyon mulatságos látvány volt ez a huncut és vidám társaság. A disznó kondát peckes léptekkel kísérte a büszke kondás, Cigány Kálmán, aki hosszú korbácsával tanította móresre az elbitangolni készülõ jószágot, ökörszarv tülkébõl pedig olyan fülbemászó trillákat varázsolt elõ, hogy nem hiába mondták az emberek: „ettû még a hót is feltámad!” Amikor Kálmán disznóindulója már csak távolról hallatszott, Laci mosakodni indult volna, de muszáj volt késõbbre halasztani a tisztálkodást, mert máris friss fûre vágyó, éhesen bõgõ marhacsorda tartott utcai bemutatót. Kifutva a ház elé, megfigyelte, hogyan hajtják kifelé minden udvarról a teheneket és a növendékállatokat a gazdák, s hogyan bõvül, sokasodik a marhák serege. Paliék is kiengedték a szomszédból a tarka Rózsit, hogyha mielõtt leszáll az este, feszes tõggyel hazatérve dicsekedhessen: így kell a fûbül tejet csinálni! Dezsõ báttya, gúnynevén Zõd Gyep, nagyokat csördülõ korbácsa és két bozontos kutyája igyekezett friss iramot diktálni az álmos teheneknek. Érdemes volt még tovább maradni, mert most következett a harmadik felvonás. A mekegõ kecskenyájat egy szegény szellemi fogyatékos, gúnyneve szerint Nyálas Béla terelgette, s hangos „ú, ú, ú” vezényszavaival olyan hatással volt az állatokra, hogy azok ijedtükben feltûnõ gyorsasággal igyekeztek megszabadulni kecskebogyóiktól. A soralját ezek után természetesen takarítani kellett a sokféle állati ürüléktõl. Jobbról is, balról is kisajtók nyílottak, s rajtuk keresztül seprõvel felszerelt idõsek és gyerekek léptek ki. Pali hosszú vesszõseprûjével nagyokat kanyarítva, mintha kaszálna, vágta a „rendet”. Kálmán báttya is komótosan hozzálátott a tisztogatáshoz, majd gondolt egyet, s a Laci kezébe adta a seprût. – Szokjál hozzá a munkához – mondta –, mert rend a lelke mindennek, falun ez így szokás, la! Laci mint különlegességet megfigyelte, hogy mint az öregasszonyok, úgy az idõsebb férfiak is kék kötényt hordanak a derekukon. Ezt németesen „surc”33

2012 1

EGYÜTT

nak hívták. Mi sem volt természetesebb, mint az, hogy már a reggeli, vagyis a „früstök” elõtt a surc felöltésével kezdõdött a nap. A látottak örök élményként vonultak be Laci életébe. Elõször életében látott ilyen nagyszámú állatot, s ez az élmény egészen felvillanyozta. Úgy érezte magát, hogy a mai naptól kezdve mintha nyitottabb szemmel látná a világot, s meg volt róla gyõzõdve, hogy ez még csak a kezdet. Bízva a folytatásban, olyan megállapításra jutott, hogy a jó kezdetnek nem szabad gátat vetni, tehát kalandra fel, itt az ideje megismerkedni a környezettel. A felderítetlen környezetet egyelõre a kert jelentette, így hát merészen azt vette célba. A házigazdának széles, hosszú udvara volt, de a kertje többszöröse volt ennek, úgyhogy mindent együttvéve, majdnem egy futballpálya nagyságú területet tett ki a porta. Kálmán báttya a kukoricáját kapálgatta, amikor Laci az ösvényen elsomfordált mellette. Nem akarta, hogy az öreg észrevegye, mert az is tervbe volt véve, hogy senki ne tudja meg, hol jár, csak mindent titokban, ez csak így izgalmas. Pedig tévedett! Vén Bajusznak hátul is volt szeme és most, mint gyanakvó mezei nyúl, pislogott a fiú után. Volt rá oka. Úgy ismerte már az ilyen kis csibészek természetét, mint a tenyerét. Csak rossz tapasztalatai voltak velük kapcsolatban, s gyakran hajtogatta is: „olyan ez a mai pulya, mint a tifusz”. Amikor elhagyta a zöldségeskertet, Laci egy olyan helyen találta magát, amely nem kevés meglepetést okozott számára. Körbe fordult és önkéntelenül az jutott az eszébe, vajon ilyen lehet a mennyország? Ez volt a tavaszi gyümölcsöskert. Látott már hasonlót valahol és nem egyszer, de itt, ahol a kerítések nem választották el egymástól a szomszédok kertjeit, s így ez egyben egy mesés virágos erdõ benyomását keltette, olyan felemelõ érzéseket támasztott a lelkében, amelyeket eddig még sohasem érzett. Szemei szinte mindent egyszerre szerettek volna felmérni, lefotózni, de ettõl a lehetetlentõl szorongást, sõt félelmet érzett. A fák a virágaikban pompáztak, az élénkzöld fûszõnyeget mintha lelakkozták volna, sziporkázva verte vissza a reggeli napfény sugarait. Ez az élõ szõnyeg, tarka-barka mezei és gyomvirágok ezreivel volt hímezve, fölötte sokszínû lepkék, méhek és egyéb rovarok nyüzsögtek szorgalmasan az élelemért. Énekes madarak röpdöstek itt is, ott is fészkeik körül, a langyos légáramlat dúsa ontotta a virágok és füvek kellemes illatát. Rigófütty, kakukkszó és fakopáncs kattogása szolgáltatta felváltva az ideillõ muzsikát. Laci nem tudta, mennyi idõ telt el, amíg álmélkodott, de azt érezte, mintha egy ismeretlen világból tért volna vissza a valóságba. Most ebben a valóságban olyan különös gondolatok motoszkáltak a fejében, amelyeket saját maga elõtt is szégyellt. Például az ütött szöget a fejébe, vajon a más emberek szemei is ugyanúgy érzékelik ezeket a csodálatos színeket, ahogyan õ? Vajon a kéket és a zöldet is éppen olyannak látják, ahogyan õ? Ebben a pillanatban szerette volna, ha áll mellette valaki, akitõl megkérdezhetné, akivel megoszthatná gondolatait. 34

EGYÜTT

2012 1

A következõ pillanatban, már egészen más kötötte le a figyelmét. Milyen szép ez a körtefa, amelyik itt áll, és milyen vonzó az a vízszintes ág ott fönt, szép, egyenes, még csak levél sincs rajta! Elmosolyodott és már el is döntötte, hogy ragyogó ötletét azonnal meg is valósítja. A ruhaszárító kötelet egyszerû volt leoldani az udvarról, s felkötözni a vén körtefa kiálló ágára sem okozott Lacinak problémát, hiszen õ famászásban zseni volt. Ilyen környezetben hintázni jó ízlésre vall, egyedi ötlet, s büszke is volt magára tulajdonképpen, hogy a hinta úgy sikerült, ahogyan eltervezte. Alig várta már a percet, amikor fáradtságának gyümölcsét beszedheti. A fõpróba azonban nem hozott azonnali sikert sõt, katasztrofális volt, mert a száraz ág nagy reccsenéssel letörött a súlya alatt. A baj nem jár egyedül, és ahol még eddig Laci járt, a baj, sajnos, mindenfele elkísérte õt. Most is hûséges volt hozzá, mert a karvastagságú száraz ág pontosan a végével landolt a mester fején. Magasztos csend következett. Laci hanyatt feküdt a fûben, sötétzöldnek látta a kék eget, amelyen csillagok gyülekeztek. Mellette egy pár csizma állott, fölötte egy surc, a többi pedig Vén Bajuszban folytatódott. Az öreg megtapogatta a dió nagyságú púpot a fiú fején, amely vérzett is, majd dörmögõ hangján megszólalt: – Te fijo, te, hát szabad ilyet csinálnyi, he? Most má osztán köpjél hármat, mert tök nõl a fejedbe! Laci ettõl aztán íjedtében rögtön magához tért, köpött is: nem hármat, hanem hetet, biztos, ami biztos. Kálmán báttya felnézett a fára és megjegyezte: – Látod-é – minden rosszban van valami jó, mert ezt az ágat mán régen le akartam firészelni, de má szédülök a rétoján. Most má ez is megvón! Lacinak az ijedtségtõl és a szégyentõl semmilyen hozzáfûznivaló nem jutott eszébe, csak az, hogy az elcsent kötelet vissza kell csempészni, nehogy az ügy bonyolódjon. Az öregember pedig a képzeletbeli feketekönyvébe feljegyezte a Laci nevét is, a lingár kölykök listáján lévõ „megfigyelendõ” rubrikába. A pórul járt hintamester elmenõben még hallotta az öreg hangját: – Osztán hát ezt a leckét el ne felejtsd, amíg élel! A fiú úgy feltupírozta a haját, hogy a fájdalmas púpot otthon senki se vegye észre, s az ebédnél már a falu térképén, a számára még felderítésre váró következõ fehér folt felszámolásának a lehetõségét fontolgatta. Folytatjuk

35

2012 1

ARVO VALTON

EGYÜTT

GOND Rápróbáltam a világra egy öltönyt a szakértõk hümmögve körbejárták vállban bizony szélesíteni kell hétfõre meglesz ígérte a mester de alkonyattájt érte menvén kiderült hogy a világ azonközben megváltozott s mi álltunk a kétségbeesett szabóval szinte szavunk is elakadt karunkon az öltönnyel tanácstalanul arra gondoltam aztán talán mégiscsak elviszem hisz annyi idõt annyi munkát beleöltünk ismer-e az élet elképesztõbbet mint számolni elõre a nõi szeszéllyel

KÍVÁNSÁG Képzeletben naponta újra teremtlek ki az õskorból integetsz felém vagy hogy meg sem haltál s tán most is létezel mert áldott jó szívedért mindenütt áldanak a jó példa nem terjed mondogattad gyakran bizony a kegyet gyakorolni kell hogy csalódás ne érjen tartsd meg titkaid s ha tested a magasból vízcseppként hull alá ha a gondolatok furcsán kígyózva tekeregnek a lelkedbõl kiárad majd a vadóc szerelem de tanulj meg a földön két lábbal állani

36

EGYÜTT

2012 1

TÉRFOGAT Börtöncellám mindenki számára nyitva a komódot odébb toltam hogy férjetek gyertek s az életrõl cseverészve kössétek át pompás nyakkendõvé szorosra húzott nyakbilincsemet emlékezzetek én béklyókban is indultam a maratoni távon hát szöges futócipõkben jöjjetek csuklóbilincsek karperecével s ahogy illik ne csak üres kézzel leguggolunk szorosan egymás mellett tervezgetjük a közös jövõt s a tárgyakhoz való ragaszkodásban az élet értelmét ezután sem leljük s mint tudjuk nélküle nincs lelki lebegés így hát a megismerés alternatíváit leszünk kénytelenek keresni újra VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ FORDÍTÁSAI

37

2012 1

EGYÜTT

ERNYEI BEÁTA

VENDÉGSZEREPEK ÉS MAGYARORSZÁGI SIKEREK A debreceni Csokonai Színház gyakorta ad fellépési lehetõséget a kárpátaljai magyar színészeknek, így legutóbbi premierük, Az üvegcipõ is bemutatásra került a Csokonaiban. Ehhez el kell mondani, hogy Vidnyánszky Attila, a kárpátaljai társulat alapítója és fõrendezõje 2007 óta igazgatója a Csokonai Színháznak, 2006-tól pedig a beregszászi színészek „elsõ generációjából” néhányan (Trill Zsolt, Szûcs Nelli, Varga József, Kristán Attila és Tóth László) a debreceni társulat tagjai. A 2011–2012-es évadban sem maradtak el kárpátaljai színészeink a Csokonai színpadától. Ez évad elsõ felében két olyan premier volt látható, amelyben a beregszásziak is részt vettek. A Mária címû nagyszabású musical december 11-én és 12-én került bemutatásra a debreceni Fõnix Csarnokban. A monumentális darab szerzõje Szarka Tamás, a Ghymes együttes frontembere, rendezõje Vidnyánszky Attila, díszlettervezõje pedig Alexandr Belozub. A kárpátaljai nézõ a szereposztásban többek között Rácz József nevére figyel, aki az Angyal szerepében olyan neves színészekkel állt színpadra, mint Újhelyi Kinga, Bakos-Kiss Gábor, Mészáros Tibor, Olt Tamás, Pápai Erika, Földes László Hobo, Fehér Éva és Szarka Tamás. A darab õsbemutatóját nagy felhajtás elõzte meg; a különleges elõadást számos módon hirdették: plakátokkal, szórólapokkal, internetes felhívásokkal, videó felvételekkel a próbákról és riportokkal a szerzõkkel. A premiert követõ visszhangok „grandiózus látomásként” jellemzik a darabot, melyben a jól ismert bibliai történet napjaink problémáival keveredik. A Mária címû musicalt legközelebb augusztusban fogják bemutatni a Szegedi Szabadtéri Játékok alkalmával. Silviu Purcãrete, neves román rendezõ keze alatt készítették el Moliére vígjátékát Scapin, a szemfényvesztõ címmel. Scapint eredetileg Cserhalmi György játszotta volna, de váratlan megbetegedése okán Trill Zsolt vette át a szemfényvesztõ szerepét. A Moliére-vígjáték fõ cselekménye bohózatjellegû; két szerelmes, jómódú ifjú atyáik akaratától eltérõen választottak párt. A gyermeklelkû, félénk Octave (Rácz József) szerelmét vette feleségül, annak ellenére, hogy apja már kiszemelte a rangjához illõ jövendõbelit. Octave, apja haragjától rettegve, Scapinhez fordul, hogy találjon ki valami furfangos ügyességet, 38

EGYÜTT

2012 1

amivel megmenthetné õt. Ekkor Scapin mûködésbe lép. Ha õ megjelenik, onnantól kezdve nincsenek tények vagy akaratok, az embereket bábuként mozgatja, maga fonja sorsukat. Az apa, Argante (Varga József) kõszívét sikerül meglágyítania, és a valóságot úgy alakítania, hogy kedvezõbb fényben tündököljön az engedetlen fiú. Egy másik szerelmes ifjú, Leander (Mészáros Tibor) szintén a szemfényvesztõhöz fordul segítségért. Az õ szíve hölgye ugyanis egy cigánylány, Zerbinette (Orosz Melinda), akit csak váltságdíj fejében válthat ki a cigányoktól. Scapin ügyessége nem korlátozódik, mikor a zsugori apától, Géronte-tól (Garay Nagy Tamás) kell kicsalnia a tetemes mennyiségû pénzt. A bonyodalmat a hatalmas festményrõl lelépõ úrhölgy (Oláh Zsuzsa) oldja meg, mikor kiderül, hogy a két leány nemes származású, és tulajdonképpen Octave felesége, Jácinta (Szûcs Kata), az apja által kijelölt hölgy, miközben Zerbinette valójában nem cigánylány, hanem Octave testvére, Argante halottnak hitt gyermeke. Így a szerelmesek egymáséi lehetnek. Silviu Purcãrete alkotása nem nevezhetõ hagyományos vígjátéknak. A rendezõ szavaival élve: „fel-felbukkannak tragikusan komor dolgok a vígjátéki helyzetek mögül; a komikum végül is ebbõl ered: paradox kapcsolatba hozni egymással a dolgokat.” A darab egy múlt századbeli lepukkant olaszországi kávéházban játszódik. A „vígjáték” komorságát már a kopott, rusztikus bútorok, a fakóbarna és szürke színek is hangsúlyozzák. A pincért alakító Olt Tamás feketében van jelen a színpadon, nem avatkozik az eseményekbe, csak asszisztálja azokat, akár egy sötét árny. A címszereplõ lelkivilága is összetett. A leleményes szolga, aki az embereket manipulálva segíti a fiatalokat, ennek ellenére nem egy bohókás, bolondos játékmester õ. Trill Zsolt remekül jeleníti meg a bonyolult figurát, de akit alakít, nem feltétlenül egy szerethetõ, vidám karakter; láthatóan hatalma van az emberek fölött, de bosszúszomjában kegyetlensége is megmutatkozik. A drámai hatást fokozza a fel-felcsendülõ zongoraszó, vagy épp a villámokkal csattogó égiháború. Komikussá teszi viszont az elõadást a két félénk ifjú. Az Octave-ot alakító Rácz József, aki apja szavától is remegni kezd, majd félelmében messzire szökik, igazán vidám hangulatot teremt. Ezt csak fokozza Mészáros Tibor, azaz Leander kisiskolásszerû játéka. A nõk, Szûcs Kata és a cserfes szájú cigánylányt alakító beregszászi Orosz Melinda, az örök nõiességet keltik életre. A két fösvény, egymással és a fiaikkal viaskodó apa is jókedvre derítik a nézõket. Mindezek mellé társul a hû, kissé hebehurgya szolga, Szilveszter (Vranyec Artúr), jelenléte. A tragikum és a komikum bizarr kombinációja Scapin halálánál mutatkozik meg a leginkább. A halál módja és a végsõ percek eseményei groteszk humorral telítõdnek. Egy építkezésrõl fejére hulló kalapács okozza a tragédiát, az utolsó szavaiban pedig bocsánatot kér az elkövetett csínyek miatt. Úgy tûnik, mintha ez csupán 39

2012 1

EGYÜTT

egy újabb trükk lenne annak érdekében, hogy elkerülje jogos büntetését. Ez a jelenet komikus jelleget ölt, amit a halál, mint olyan, szomorú ténye sem képes ellenhangsúlyozni. A Moliére-dráma a szórakoztatás mellett egyszerre megható és megrendítõ, már-már nyomasztó hatással van a nézõre. Az idei évad elsõ felét lezárva bátran állíthatjuk, hogy a „mieink” közkedveltek a magyarországi kulturális életben. Rácz József és Orosz Melinda vendégszerepei mellett örökösen jelen vannak Debrecenben a Beregszászról származó színészek, illetve a társulatunk együtt is fellép Magyarország számos városában. Bízzunk benne, hogy Rácz József, miután bebizonyította tehetségét az anyaországi színpadon, jó hírét keltve a kárpátaljai magyarságnak, visszatér hozzánk, szerény városunkba, ahol már igazán nagy elismerésnek örvendhet.

40

EGYÜTT

2012 1

ZSELICKI JÓZSEF

jön zászlaját bontja a rügy március jön talpra készül az élet havak után napra kell várni ekét fényezni készülnek a földek magra várnak csírát majd hitek hajtanak feszít a kikerics tõzikénk szelíden bólint de várom hogy majd orgonák jázminok illata bólintson virágozzanak kökények meggyek cseresznyefák az élet legtetején szívbõl jött szavunkkal a szabadság lobogója lengjen

41

2012 1

hit énekre vetkõztet talpig táncba bicegõ ritmusban rímtelen idõk ráncába rángat többet akarok mint hogy legyek érettem vannak a magasok a hegyek átölelnének a nóták de rám szólnak bambák idióták a hallhatatlan ég kinevet megsántulnak a füttyös szelek holnap már hitetlen leszek

a hang a hang vagyok visszhangnak senki se küldhet állok áldott dombjaimon velem csak a pacsirta feleselhet 42

EGYÜTT

EGYÜTT

2012 1

KABDEBÓ TAMÁS

KÖNYVEK Babitsnál olvastam, hogy az ember megelégedett lehet kulturális fölkészültségével, ha életútján elolvas háromezer könyvet. Nem tudom, ha a nagy író ma élne, a számítógép és a világháló korában, mennyire csökkentené a kívánalmat, hisz olvasásidõnk jelentõs része üzengetéssel és keresésekkel telik el. Mindazonáltal éljünk a klasszikus tanáccsal. Ha a háromezer könyvet évi ötvenre bontjuk le, akkor hatvan aktív olvasási év kell a célba éréshez. Gondolom, az elsõ tíz esztendõt nem kell ide számolnunk, hisz ilyenkor gyerekirodalomból táplálkozunk, a kiemelkedõ olvasmányélményeket azonban mégsem szabad elfelejtenünk. Ebben a dolgozatban csupán a kedves (és elsõsorban a kedvenc) könyveimet igyekszem számba venni, tekintet nélkül ezek rangjára. Valószínûleg az elsõ könyv, ami kezembe került, az Petõfi Sándor Összes költeményei volt, azon okból kifolyólag, hogy édesanyám Petõfi-versek megtanulására késztetett úgy, hogy az adott verseket felolvasta nekem, mielõtt megtanultam volna olvasni. Ilyen volt: a Ha a világ, a Szabadság, szerelem, A bánat egy nagy óceán. Amikor sok évtizedre rá W.H. Audennél látogatást tettem, ez utóbbi verset ültettük át vele együtt angolra. Mikor édesanyám meghalt, és én már megtanultam olvasni, a Petõfi-összest olyan kedvvel és olyan lankadatlanul forgattam, hogy elsõéves egyetemista koromban már félszáz Petõfit tudtam kívülrõl és másik ötvenet más költõktõl. Elsõsorban József Attilától, az érzelmek mesterétõl. Késõbb Illyés Gyulától. A gyerekkor nagy kedvencei közé tartozott Mark Twain: Tamás úrfi kalandjai, majd a korai kamaszkorban a Koldus és Királyfi, valamint a Huckleberry Finn. Erich Kästner könyvét, az Emil és a detektívek címût Imre nagybátyám adta kezembe, õmaga a felnõtt Kästnereket olvasta, eredetiben, élvezettel. A nyolcéves születésnapom elõtti karácsonyon hatalmas ládát hozott a posta, melyben negyven könyvet kaptam édesapám üzlettársaitól, Ungár és Sebestyén uraktól. Nem lényegtelen az a momentum, hogy 1957-ben Rómában találkoztam Ungár Ferivel, az egyik ajándékosztó fiával, aki jó barátom lett. Most Firenzében orvostanár. A karácsonyi csomag dúskált donászi ifjúsági történetekkel, ezek élménygerjesztõk voltak, mert három Gárdonyi-könyvet is felfaltam: az Egri Csillagokat, A láthatatlan embert és az Isten Rabjait. Könnyedebb volt a Kalandos 43

2012 1

EGYÜTT

vakáció, amit hetvenéves koromban újra megvettem, és remekül szórakozva újból elolvastam – a gyerekkori kötet egész akkori könyvtárammal – közel kétszáz könyvvel együtt – 1945-ben elégett. Mi a bombázások elõl hétvégi házunkba húzódtunk Veránka szigetén, mielõtt az oroszok elfoglalták Baját és 8 mm-es filmjeimmel tüzet raktak a kandallóban. A kályha felrobbant, a ház egész berendezésével együtt leégett. Visszaköltözvén Bajára a nagyanyám tágas házában helyezkedtünk el, a könyvek gyûjtése újra kezdõdött. Nagyapám egykori könyvgyûjteményébõl megmaradt a Jókai- és Mikszáth-sorozat. Foghíjasan. Kedvenceim: A kõszívû ember fiai, Az aranyember, Rab Ráby, Kárpáthy Zoltán, Szegény gazdagok, A lélekidomár. Mikszáthot sokszor újraolvastam, emlékszem, az elsõ kedves könyvem tõle a Szent Péter esernyõje volt, a második a Beszélõ köntös. Fiú koromban keseregtem bús vége miatt, azóta a legjobb magyar regénynek tartom a Fekete várost. A Noszty fiú sem marad sokkal mögötte, különösképpen azért is nem, mert a film fõszerepét játszó Mécs Károly a barátom lett. Mikszáth sem választhatott volna jobb szereplõt. Nem mondhatnám, hogy 13-14 éves koromban teljesen értettem volna a magyar klasszikusokat. Amikor birkáinkat legeltettem a közeli réten egy-egy cowboy (amerikai szóval kovboj) filléres regényt vittem magammal. Meglátta ezt a korai kulturális mentorom, a sarkon lakó Szokolovits bácsi és kezembe nyomott egy H. G. Wells-regényt, a Világok harcát. Rákaptam. És azután mindegyik másik Wells-regényre is. Amikor ezeket már beemeltem, jöttek a Verne Gyula-regények, Szokolovits bácsinak megvolt a 80 nap alatt a Föld körül, A Dunai Hajós és az Utazás a föld mélyébe – a pontos cím nem jut eszembe. A gimnáziumi sporttól eltekintve minden szabadidõmet olvasással töltöttem. Az ágyam a régi úri szoba északi sarkában állt, apámé a déli sarokban. Amikor korán lefeküdt, regényekbõl olvastunk fel egymásnak. Egyik este a Hornblower kapitány egyik fejezetét õ, következõ este a másik fejezetét én olvastam hangosan. De sor került a Légy jó mindhalálig-ra ugyanúgy, és már belekezdtünk az Erdély-trilógiába – Móricz volt a kedvenc szerzõje – amikor elvitték, politikailag hamis per alapján lecsukták. A legutolsó emlékezetes bajai olvasmányom Bertrand Russell Nyugati filozófiatörténete volt, melyet Hollander Erzsébet osztálytársam adott kölcsön. Beiratkoztam továbbá egy apró boltban berendezett „kölcsönkönyvtárba”, a tulajdonos nyomta a kezembe Franz Werfel A Musa Dagh negyven napja címû könyvét – ez volt az elsõ írás, mely megdöbbentett, elrémített az emberi gonoszságtól, és megerõsített a ritka, de valós hõsiességben való hitben. Pesten mint magyar szakos, magamévá tettem a tananyag kötelezõ és ajánlott olvasmányait is. Mivel a szó szoros értelmében „nem tanultam”, vagyis az 44

EGYÜTT

2012 1

egyetemi jegyzetemet csak vizsga elõtt olvastam el, idõm javarészét a Széchényi könyvtárban töltöttem. Balassi minden versébõl legalább egy strófa belém ivódott, Csokonainak még az Akadémián õrzött kéziratait is elolvastam, Bessenyei regényébe és filozófiai értekezéseibe beleéltem magam. Berzsenyi minden versét hangosan felolvastam magamnak, ugyanúgy a Lúdas Matyit, hellyelközzel a poéta Vajda Jánost, de Kemény Zsigmondtól is volt mit tanulni, kivéve pesszimizmusát. Még a középiskola utolsó osztályában szoktatott rá Balassa László tanár úr, hogy minden nap – mint egy imádságot – elolvassak/felolvassak egy Vörösmarty-verset. Arany összes versét, a Tolditól az Õszikékig, azóta többször végigolvastam. Az Arany-összes ötödik kötetét 1990-ben kölcsönvette tõlem Ferdinandy Mihály – korunk nagy polihisztora –, de visszaszolgáltatni már nem tudta: meghalt. Pár éve a kötetet viszontláttam a Miskolci Egyetemen, Mihály könyvtára odaszármazott, de már nem volt merszem visszakérni ezt a dékántól, távoli rokonomtól, Kabdebó Lóránttól. Minthogy késztetést éreztem arra, hogy az idõk multán regényíró legyek, igyekeztem minél több elsõrangú regényt olvasni. Immár ez jelenti életemben az összes Móriczot, Kosztolányit, Karinthyt – mindenekelõtt a Mennyei riportot –, Mórát, Kodolányit, Babitsot, Krúdyt. Unokatestvérem, Bajai Pál rajongását követtem a Krúdy-rajongásban, de már csak idekint sikerült a teljes Krúdyt megszereznem: mind a 44 kötetet. A Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban a kedvencem, ezt az író lányától, Krúdy Zsuzsától kaptam. Pomogáts Béla irodalomtörténész barátom szerint a legnagyobb hagyatéka Krúdynak van – ezt csodálom, mert én Jókaira tippeltem volna. A Kosztolányi-regények közül legjobban a Pacsirtára érzek rá, habár a Nero, a véres költõ is példaértékû mesemondás. Világirodalmi mûveltségem igen hézagos. Ez könnyen kiderült számomra Babits Az európai irodalom története és Szerb Antal A világirodalom története címû könyveibõl. A németektõl elolvastam a magyarra fordított Goethe-verseket, -drámákat és a szerzõ egyik regényét. Schiller darabjait és verseit. Thomas Mann minden regényét, a Varázshegyet, a legnépszerûbbet, hatalmas lelkesedéssel. Kedvemre olvastam Böll mûveit, a Simplicissimust, Grimmelshausentõl, Heine költeményeit. A legnagyobb hatással rám Tolsztoj Háború és béke c. monumentális regénye volt. Elõször 17 éves koromban olvastam magyarul, a kórházban, amikor kivették a mandulámat és a seb bevérzett. Aztán, egyetemista koromban, már némi orosz nyelvismeret birtokában megpróbáltam az eredetit elolvasni. Csütörtököt mondtam, a rengeteg ismeretlen szó elriasztott. Több sikerrel jártam Gorkijnál. Két regénye után nekifogtam néhány elbeszélés elolvasásához, a 26 és egy címût le is fordítottam magyarra. Csehovot magyar fordí45

2012 1

EGYÜTT

tásokból ismerem. Turgenyevet, Gogolt is olvastam, a Holt lelkek a kedvencem. Nagynéném könyvgyûjteményében megvolt a Bûn és bûnhõdés. Izgatottan, lélekszakadva olvastam. Aztán beleuntam Dosztojevszkijbe. Úgy vélem, a többi regényben túlbeszéli a témát. Az elsõ angol nyelvû könyv, amit elolvastam, a franciából fordított Exupéry A kis hercege volt, The Little Prince címmel. Oxfordban olvastam, többször egymás után. A franciám hiányos. Ily módon csupán egy szerzõ, Apollinaire verseit olvastam eredetiben. A nyomorultak nagy kedvencem, az 1793, a Notre Dame-i toronyõr nem klasszikus. A Hugo-mûvek iszonyúan olvasmányosak. Flaubert élvezete emlékeimben össze van kötve Gyergyai Albert elõadásaival. Õ úgy olvasta fel nekünk, diákoknak az Érzelmek iskolájának egyes részleteit, hogy a francia eredetit tartotta kezében, de a szöveget magyarul mondta. Ha a franciám nem döcögne, eredetiben is elolvasnám Stendhal három regényét: A vörös és feketét, A vörös és fehéret és a Pármai kolostort. Camus, Saint-John Perse, Sartre különös zamataival fészket raknak az elmében, hasonlóan Gide mûveihez. Mégis nem Sartre, hanem nagybátyja, Albert Schweitzer a kedvencem, az, akinek Lambarene címû könyve a leghatásosabb. Ennek hatására készültem orvosnak. Persze „burzsoᔠszármazásom miatt nem vettek föl az orvosi egyetemre. A manchesteri könyvtárvezetõ-helyettesi posztom alatt rendeztem egy könyvtári kiállítást száz könyvbõl, melyek „megváltoztatták” gondolkodásunkat. Ezek közül kb. harmincat én is elolvastam, és néhány most is beletartozik kedvenceim sorába. A Trobriandi bennszülöttek antropológiai áttörése, Arthur Koestler Sötétség délben címû politikai regénye, a két orwelli remekmû: az Állatfarm és az 1984. Ide tartozott Wittgenstein filozófiai esszéje is, Darwin könyve a Fajok eredetérõl, Marcel Proust regénye (Az eltûnt idõ nyomában), Joyce Ulyssese és Mikes Kelemen „Emlékiratai”. Továbbá Az ember tragédiája és Goethe Faustja is. Teilhard de Chardin atya mûve, Az emberi milliõ, Aquinói Szent Tamás óta a legismertebb teológiai mû. Shakespeare-tõl három drámát fogadtam be, a Hamletet, a Lear királyt és A szentivánéji álmot. Bár minden görög drámát elolvastam az évek során, és jópárat megnéztem színházban, a leghatásosabb tragédiák között az Oidipusz-sorozat szerepel, valamint az én legkedvesebb drámám, az Elektra. Az Oidipusszal kapcsolatban megemlítendõ, hogy a görög királynak nem volt komplexusa, csupán sorozatos balszerencse érte. Az atyagyûlölõ fiú viselkedését a Totem és tuba szerzõje, Sigmund Freud oltotta be a pszichológiai tudatba. Peter Medawar, a kémiai Nobel-díj kitüntetettje Freudot a 20. század nagy regényírójának tekintette, „All he wrote was fiction” (Amit írt, az mind fikció volt) – mondta róla. Mindazonáltal Freud is benne volt a százban, és Jung is, az õsképek fölismerõje. 46

EGYÜTT

2012 1

Ha megkérdeznének, hogy irodalmi viszonylatban miket tartok a legjelentõsebbeknek, ezt mondanám: az Odüsszeiát, az Isteni színjátékot, a Háború és békét, a Hamletet. Mindegyiket többször elolvastam, a Hamletet persze eredetiben, az Isteni színjátékot párhuzamos szövegekkel: olaszul, angolul, magyarul. Egy évet jártam Angliában olasz szakra, egy évet Rómában mûvészet– történelem szakra. Az ötvenes évek végén, a hatvanasok elején még virult olasz olvasói készségem, De Amicis, Italo Calvino, Moravia és Carlo Cassola regényeit bekebeleztem. A La Ragazza di Bube címû film forgatásainál találkoztam Claudia Cardináléval, majd a könyvet is elolvastam, recenziót is írtam róla. A költõk közül Montale volt (és maradt) a kedvencem, Carduccit, Leopardit, Ungarettit, Umberto Sabat fordítottan egy–egy vers erejéig magyarra. Kedvenc olasz drámám Pirandello Hat szerep keres egy szerzõt címû darabja, melyet magyar TV-elõadásban is láttam. Dario Fot is becsülöm. A spanyol irodalomból –eddigi ismereteim szerint – a Don Quijote a legkedvesebb számomra, de jó kedvvel forgattam Lope de Vega drámáit és Madariaga írásait is. A hatalmas amerikai irodalmat tekintve Mark Twainrõl már volt szó. Eugene O’Neillt, Sinclair Lewist, Theodore Dreisert most említem meg, valamint John Fowlest a Francia hadnagy hölgye c. regénnyel kapcsolatban. Ami a drámát illeti, szerény tapasztalatom szerint Arthur Miller volt a legjobb a 20. században, színdarabjai közül a Death of Salesman (a Kereskedõ halála) a legnagyszerûbb. Ami a regényt illeti, Scott Fitzgerald The Great Gatsbyje a legszórakoztatóbb, Hemingway a legkalandosabb. Az öreg halász és a tenger megismerése után minden Hemingway-regényt – és elérhetõ elbeszélést – elolvastam, persze eredetiben. Melville Moby Dickje nem volt számomra nagy élmény – szégyellem ezt is, akárcsak Dosztojevszkij elmarasztalását. A múlt század hatvanas és hetvenes éveiben Tábori Pállal egy nagy angol nyelvû magyar antológiát szerkesztettünk. Így kerültem kapcsolatba számos amerikai és számtalan angol költõvel, akiknek a saját verseit is elolvastam. Az amerikaiak közül egy kitûnõ költõ verseit õriztem meg a tudatomban, mégpedig Robert Lowell világraszóló verseit. A modern regények közül megemlítendõ a Mr. Sammler’s Planet, Saul Bellow mûve egy példányát az ír Trinity College-ban elõadó író dedikálta nekem. Ez egy intellektuális élmény letéteményese. A másik költõ, Madeline Mason Versei eredetiségükkel és klasszikus hangvételükkel hatnak. Nyilván lesznek olyanok, akik ezért kritizálnak, de James Thurber Thurber Country-ja nagy kedvencem a humoros amerikai irodalomban. Az egyik Ausztráliába kivándorolt magyar orvos barátom közvetítésével megkaptam Patrick White Nobel-díjas ausztrál író The Solid Mandala nekem 47

2012 1

EGYÜTT

dedikált nagyszerû regényének példányát. E regényt azonban egyik szállóvendégem örökre elkölcsönözte. Itt az ideje, hogy belépjünk az angol irodalomba. Az igencsak szûkített listámon az elsõ az Alíz Csodaországban, amit még Baba nagynéném könyvei közt fedeztem föl Budán, majd pedig Oxfordban, angol eredetiben. Itt olvastam Graham Greene könyvét, a Quiet Americant is, melyet gyakorlatképpen lefordítottam magyarra az asztalfióknak. Az évek során minden Greene-könyvet megszereztem, elolvastam. Kedvencem a Brighton Rock. Hasonlóképpen jártam el Orwell összes mûveivel, valamint Evelyn Waugh regényeivel. A Handful of Dust (Egy marék por) a kedvencem. A napóleoni idõket leíró, apámmal magyarul olvasott Hornblower-könyveket most már angolul olvastam, de még nagyobb hatással volt rám a This Above All, Eric Knight második világháborús megrázó angol regénye. Az ellenpólusban találjuk Alexander McCall Smith humoros regényeit, mindet kedvelem, de leginkább a 2 ½ Pillars of Wisdom (Bárha ilyen lenne Afrika) címût szeretem. Véleményem szerint angol regényíróként, de mint világirodalmi nagyság is elõkelõ helyet foglal el Virginia Woolf – akitõl a mi Szabó Magdánk sokat tanult. Mrs. Dalloway címû könyve újra és újra olvasandó, nyelvi újításainak és pszichológiai belátásainak kedvéért. Jobban kellene szeretnem Walter Scott regényeit, Lawrence Durrell mûveit. Volt egy levélváltásom William Goldinggel, Robert Gravessel, az Én Claudiust nagyra becsülöm, John Bradburyvel, a költõk közül John Wilkinsonnal (ez egy életen át tartó levelezés volt, Wilkinson 2010-ben halt meg) Vernon Watkinsszel (velszi költõ, József Attila-verseket fordítottunk együtt), Michael Beevorral, James Turnerral, Lawrence Jamesszel, Gavin Ewarttal, J.G. Nicholsszal, Thomas Landdel (akit eredetileg Országh Tamásnak hívtak), Neville Mestermannal (aki többé-kevésbé megtanult velszi létére magyarul), John Wainnel, Gorge Jonasszal (Faludy György magyar-amerikai barátjával), Clive Wilmerrel, Donald Davievel, Alan Dixonnal, Edwin Morgannal, Anthony Edkinsszel, Charles A. Wagnerral, Doran Bellel, Jess Perlmannal, Kennett Whitetal, Aaron Krammerrel (egyszer 1971-ben a Times Squareen együtt találtunk egy 250 dolláros csekket), Bridie Lassgallnerral, Ena Robertssal (aki menekült osztrák színésznõ volt, és Cardiffban rámhagyta könyveit), Kenneth Mc Robbieval, Margeret Richardsszal (aki a University College Londonban volt a Diákszövetség titkárnõje), Andrew Feldmarral, Christopher Levensonnal, Robin Shirleyval, William Jay Smithszel, Dermot Spenceszel, Doe Longgal (a világhírû éttermek tulajdonosának nejével), Michael Hatwellel, Matthew Meaddel, John Fullerrel, Watson Kirckonnellel, Edmond Blundennel, Yakov Hornsteinnel, Lydia Pasternak-Slaterrel (az író húgával), Victor Clementtel, C.F. Cuhinggel, Sir Maurice Bowrával, John N. 48

EGYÜTT

2012 1

Carpenterrel, John Branderrel, Michael Hamburgerrel, Jack Bevannal, R.C. Kenedyvel (aki, magyar létére a Victoria és Albert múzeum egyik osztályvezetõje volt), G. G. Stremmel és Ted Hughessal. Meg kell jegyeznem, hogy a „végleges” fordítóként felkért angol, illetve brit költõk közül csupán kettõt sorolhatok kedvenceim közé: W. H. Audent és a Crow címû kötete alapján Ted Hughest. A 20. század második felének brit költõibõl hiányzik az a véres tapasztalatokon alapuló költészet bírása, ami hazánknak megvolt. Ha visszatekintek a régebbi századokra, a nagyra tartott Chaucer Canterbury meséi leginkább szórakoztatóak számomra, Miltont csak a Samson Agonistes alapján becsülöm sokra. Eposzai számunkra elvontak, vontatottak, túlzásokkal megrakottak (Tasso, Vergilius szintén). Szót kell emelnem bizonyos lektûrök érdekében. Míg Edgar Allan Poe nálam is a klasszikus detektívregény megalapozója, késõi követõi közül Agatha Christie már papundekli vékonyságú tömegszórakoztató. Ott van azonban Canon Doyle a Sherlock Holmessal, akinek kalandjai méltán világhírûek, a Hound of the Baskervilles személyes kedvencem. Remekmûnek tartom John Le Carré Smiley-köteteit. Ez a kémregény megistenülése. Bunkózzanak ezért le, de sem Balzacot, sem Dickenst nem igen kedvelem. A hivatásos irodalomtörténészek lenézik az Elfújta a szél címû modern eposzt, irodalmi fogásait olcsó trükköknek bélyegzik. Szerintem e könyv, a maga nemében, mint könnyû irodalom: remekmû. Hasonló a helyzet Alexander Dumas regényeivel, fõképp a Monte Cristoval. Mint kalandregény szinte felülmúlhatatlan. Magam is jártam az If vár börtöncelláiban, ahol a valóság és a mítosz egymásra talált. A bestsellerek közé tartozik Bruce Chatwin novelláskönyve (What am I doing here), voltaképpen az átalakított útirajzok megdicsõülése. Malcolm Lowry egyetlen befejezett könyvével, az Under the Volcanóval egyszerre a részegség bestsellerje és egy kórtörténet mestermûve. Szerény véleményem szerint E. M. Forster regényei is ezt a két területet foglalják el, tehát egyszerre népszerû bestsellerek és ugyanakkor maradandó értékû regények. A legértékesebb talán a Passage to India. Alig-alig ismerem viszont a határontúli könyveket. A románoktól Ionesco drámáit, Istrati tömény szókincszuhataggal írt történeteit. A csehektõl Svejk, a lengyelektõl Sienkiewicz történelmi regényét a Quo Vadist, A parasztokat, Raymondtól, Mickiewicz verseit, Czeslaw Milosz esszéit. Ezeket többre tartom a verseinél. Kedvelem a bosnyák történelmi regényt, a Híd a Drinán címût. A távolabbi országokból jónéhány indiai író mûve ismeretes számomra, Satjait Ray, Salman Rushdie, Vicram Setz, Krishna Srinivas. (Az utóbbi folyóiratába, a Madrasi Poet-be magyar szerelmes verseket szerkesztettem). A számomra egyedül méltán Nobel-díjas indiai költõ: Rabindranath Tagore. 49

2012 1

EGYÜTT

Rudyard Kipling személye, mûveinek nyelve, tradíciója felvet egy megoldatlan, megoldhatatlan problémát. Ha a nyelvet vesszük alapul – itt a világbirodalom angolját – akkor Kipling egy Nobel-díjas angol író. Ha viszont a tradícióra vetünk fényt – az indiai mesék birodalmára, Indiára mint országra, amely a meséket ihlette, akkor a Mawgli indiai mû. Vegyünk egy másik példát. Ruth Prawer Jhabvala világhírû regénye, a Heat and the Dust (A forróság és a por) indiai történetet mond el ritka realizmussal vegyített lírai beleérzéssel. Az író lengyelnek született, indussal kötött házasságot és angolul ír. Brit mûveket ír? Vegyünk egy harmadik példát. Igen nagyra becsülöm V. S. Naipaul trinidadi – nyugat-indiai, Nobel- díjas író írásmûvészetét; a House of Mr. Biswas c. humoros regénye a trinidadi epika csillaga. Naipaul igazi indus neve: Sir Vidiadhar Surajprasad, és az angolok a II. világháború utáni jelenetõs brit írói közt tartják õt számon. Hasonló a helyzet Derek Walcott Nobel-díjas költõvel, az általam is díjazott Omeros szerzõjével. A Santa Lucia mesésen szép szigetén született költõ (jómagam is ott találkoztam vele) a karibi irodalom egyik vezetõ egyénisége. Ám a brit kritikusok mint Anglo-Caribbean költõt veszik számba. Fejezzük be ezt a hézagos listát az északi irodalom általam megismert gyöngyszemeinek megemlítésével. Tomas Tranströmer (Thinsz Géza által fordított) verseit említeném elsõként. A finn Kalevala, három jó magyar fordítása révén már szinte finn-magyar eposz névre pályázhat, már azért is, mert nekünk õsi eposzunk nem maradt fenn. Henrik Ibsen darabjai ma is megdöbbentõek, közülük elsõsorban a Babaház a nõi felszabadító mozgalom zászlóvivõje. Knut Hamsun a norvég regényirodalomé. Az általam angol fordításban ismert Growth of the Soil Nobel-díjat kapott. Hemingway azt vallotta, hogy Hamsuntól tanult meg írni. Én a Hamsun-regényt egy norvég lánytól kaptam, aki Jens Bjorneboe Semmelweis címû drámáját fordította angolra. Amikor ez a fordítás elkészült, Siv angol fordítását és norvég kontrollját magyarra fordítottam, tehát eme avantgard géniusz hungaricáját. A fordítás megjelenésére vár a VÁR címû székesfehérvári folyóiratban. Halldór Laxness trilógiájához az Izlandi vidékhez (La Campane de Islandia) tulajdon házában jutottam hozzá. Mint Izland természeti leírása egyedi, remek, a karakterek egyéniek, mint az északi sziget emberei. Felmérések szerint az izlandiak világverõk az olvasásban. Bár ez a felsorolás – olvasmány-térképem piros pontjai – korántsem teljes, hátramaradt még néhány író mûveinek véleményezése. Churchill monumentális mûvét, Az angolok történetét képtelen voltam elolvasni florid stílusa miatt. Annál inkább Anthony Trollope köteteit. Nobel-díjat kapott Isaac Baskewich Singer. Lengyel-zsidó-amerikai történeteit igen méltányolom. William Faulkner energikus regényeiben a nyelvjá50

EGYÜTT

2012 1

rás nem kenyerem. Salvatore Quasimodo versei a szívemhez szólnak, különösen azért, mert 2010-ben Quasimodo-díjat nyertem Balatonfüreden. G. G. Marquez Száz év magánya a délamerikai irodalom legnagyszerûbb csillaga. A kontinens felsõ csücskében született és mûködött E. R. Braithwaite író és diplomata, akinek To Sir With Love c. regénye bejárta a világot, és hozzám is eljutott, mivel egy szövetségi fogadáson egy példányát tõle kaptam. Két idõsebb kortársam egy-egy értékelt könyve a Pepitó és Pepita Határ Gyõzõtõl, a Római muzsika Cs. Szabó Lászlótól. Ha ezeket forgatom – mert megteszem újra és újra – élõ emberi hangjaikat visszaidézem. Szólnom kell az Írország adta olvasmányokról. Az elsõ ezek közül Arthur Griffith Magyarország feltámadása címû politikai pamfletje volt, melyet lefordítottam nyelvünkre, ezt követte az összes többi Griffith-mû, mivel könyvet is írtam az ír államférfiról. A Nobel bizottság jól választott, amikor Bernard Shawnak, William Buttler Yeatsnek, Samuel Becketnek és napjainkban Seamus Heaneynek ítélte a díjat. A díjazottak minden mûvét elolvastam. Az utolsó húsz évben nekiálltam a kortárs ír költészet megismerésének, és a következõ költõk vereseibõl publikáltam magyarra fordított verseket: az ír tájakat lefestõ Des Egantõl, a tudományokkal is megismerkedett Borantól, az északír angoltanártól, Adrian Ricetól, a szép szerelmes versek költõjétõl, Bill Tinleytõl, a bibliai versek szerzõjétõl, Eileán Chuilleanáintól, a klasszikus örökség átérzõjétõl, Michael Longleytõl, az ír farmvilág megelevenítõjétõl, Peter Fallontól és az ír költészet titkos csillagától, Mary O’Donnelltõl. Ezeken túl van két ír versválogatás-kötetem: a Tört álmok, mely a teljes ír költészetbõl válogat, középkori kezdettel és a Száz ír vers, mely a kortárs ír költészet számomra kedves darabjait adja közre. Az 1960-as és 1970-es években olvasmánykutatással is foglalkoztam, részben azzal, hogy mit olvastak az angol és az olasz egyetemi hallgatók, részben azzal, mit olvas (olvasott) a magyar emigráció. Méray Tibor Nagy Imre-könyve bizonyult a legnépszerûbb magyar olvasmánynak. A statisztikában jómagam is szerepelek akkori emigráns társaim mûveinek és saját mûveimnek olvasásával.

51

2012 1

EGYÜTT

POMOGÁTS BÉLA

AZ ÉRTELMISÉG SZEREPE A JELENBEN ÉS A JÖVÕBEN* Egy Németh László – idézettel szeretném kezdeni elõadásomat – nem csak amiatt, hogy véleményem szerint az idézet szerzõje mindig igen nagy felelõsségtudattal gondolkodott a magyar értelmiség helyzetérõl és tennivalóiról, azért is, mert tapasztalataim szerint Némethrõl most már évek óta keveset beszélünk, mindenképpen kevesebbet annál, mint amit az eredeti gondolkodó, a magyar „sorskérdések” vallatója és egy kívánatos nemzeti stratégia kezdeményezõje, kialakítója megérdemelne. Nos, az idézet, amely az írónak Szegeden 1942. március 14-én (a nemzeti ünnep elõestéjén) elhangzott Az értelmiség önérzete címû beszédében volt hallható (és A minõség forradalma címû tanulmánygyûjteményében került az olvasó elé) a következõket állapítja meg: „Az ifjúságot mi arra tanítottuk, hogy értelmiség legyen s ne középosztály. Mi a kettõ közt a különbség? A középosztály fölött van egy fölsõ és alatta egy alsó osztály; az értelmiségi ember azt tudja, hogy van munkásság, parasztság s õk hárman a nemzet. A középosztályi embernek hivatala és fikszuma van: az értelmiségnek munkája és hivatása. A középosztályinak az, hogy vannak nála nyomorultabbak: tekintély, büszkeség; az értelmiségnek: lelkiismeretfurdalás és felelõsség.” Németh László, ahogy errõl több alkalommal is nyilatkozott, egy „értelmiségi társadalom” híve és szorgalmazója volt, azaz olyan társadalomé, amelyben az értelmiség kap vezetõ szerepet, ha nem is a gyakorlati politika szintjén, de mindenképpen a közvélemény alakításában, és ezáltal a politikai hatalom, mondjuk így: „eszmei” irányításában. Ennek a szerepfelfogásnak azonban számos belsõ ellentmondása létezik (létezett). Mindenekelõtt az, hogy az értelmiség csak viszonylag ritkán és akkor is igen rövid ideig tölthetett be irányító szerepet a társadalomban, illetve ennek átalakításában. Errõl gyõzhetnek meg bennünket a történelem tanulságai, vonatkozik ez akár a görög-római korszakra, akár a középkori világra, akár a reneszánsz Itáliájára vagy a felvilágosodáskori Angliára és Franciaországra. Ezekben az idõszakokban, illetve ezekben az országokban az értelmiségnek mindig eszmeteremtõ és stratégia-felvetõ *Beregszászban, a magyar kultúra napján elhangzott elõadás szerkesztett változata

52

EGYÜTT

2012 1

szerep jutott, és ilyen módon kezdeményezõként léphetett fel a társadalmi mozgalmakban, eszméltetõ feladatokat láthatott el a szélesebb keretekben zajló társadalmi átalakulásban, ezeknek az átalakulásoknak a végsõ folyamatait azonban nem vezérelhette le. Általában a gyakorlati politika vette kezébe ezt a vezérszerepet, és az értelmiségnek nem egyszer csalódottan kellett tapasztalnia, hogy az általa kezdeményezett átalakulások egészen más mederben haladnak tovább, mint amit õ annak idején elképzelt és megszabott. Mindez nagymértékben vonatkozik a magyar értelmiség történelmi szerepére is. Ez az értelmiség korábban, a középkor világában, de még a reneszánsz mozgalmak idején is többnyire egyházi körökben lépett fel, minderre igen szemléletes példát adnak a Mátyás király udvarában lezajló folyamatok. Csak késõbb, inkább a 17. századtól kezdve kaphatott meghatározó szerepet a laikus értelmiség. Azokat is laikus értelmiségieknek tekinteném, akik például a katonai pályán értek el meghatározó sikereket, ezenközben mégis értelmiségiként vállaltak társadalmi szerepet. Olyan írókra gondolok, mint Balassi Bálint és Zrínyi Miklós. A 18. század második felétõl kezdve azonban mindenképpen a magyar értelmiségnek jutott az ország (legalábbis szellemi jellegû) irányítása, minthogy önálló magyar hatalmi és közigazgatási szervezet csak töredékesen mûködhetett. Ennek az értelmiségnek a legerõsebb tényezõje természetesen az irodalmi értelmiség volt, és ez emelte magaslatra a magyar irodalom társadalmi hatékonyságát, szerepét. Az újkori magyar történelem mindenegyes korszaka számos példával tudja ezt a megállapítást alátámasztani, ez a folyamat érvényesült a 18. század végén a magyar felvilágosodás korában, majd nem sokkal ezután a reformkorszakban. Ekkoriban elõször a Martinovics Ignác által vezetett köztársasági mozgalom, illetve az ebben egybegyûlt értelmiség próbálta irányítani az országos átalakítások rendszerét, ez a mozgalom azonban nagyon hamar elbukott. Ezt követve a Kazinczy Ferenc neve által jelzett kulturális (nyelvújító) tevékenység került az országos mozgalmak élvonalába. A néhány évtizeddel késõbb kibontakozó reformkorszakban ugyancsak az értelmiségnek volt vezetõ szerepe, talán elég, ha olyan személyiségekre hivatkozom, mint a tulajdonképpen értelmiségi státusban tevékenykedõ Széchenyi István, az újságíró Kossuth Lajos és a költõ Vörösmarty Mihály. Ez a reformmozgalom vezetett el az 1848-as forradalomhoz és szabadságharchoz, amikor is azonban ennek az értelmiségnek a hatékonysága már erõsen csökkent, a politikai vezetés kevésbé hajlott arra, hogy meghallgassa az értelmiség tanácsait, ennek tüneteit mutatják azok a nézeteltérések, amelyek Kossuth és Petõfi Sándor között kialakultak. Az 1867-es kiegyezés nemzeti tekintetben korszakalkotó mûvét is az értelmiség készítette elõ, Deák Ferenc például tipikusan értelmiségi személyiségként te53

2012 1

EGYÜTT

vékenykedett. Ugyancsak az értelmiségre hárult az úgynevezett „második reformkor”, azaz az 1900-as évek elején kibontakozó társadalmi mozgalmak irányítása, ennek a reformmozgalomnak olyan mûhelyei voltak, mint az Ady Endre, Babits Mihály és Móricz Zsigmond neve által fémjelzett Nyugat címû folyóirat és a Jászi Oszkár által szerkesztett Huszadik Század. Tovább folytatva a sort, utalhatok még a két világháború között kibontakozó reformmozgalmakra, például a polgári liberálisok és a népi írók mozgalmaira: ezek is a magyar társadalom átalakításának kezdeményezõi voltak. Aki ezeknek a mozgalmaknak a fellépését és további sorsát figyelemmel kíséri, megállapíthatja, hogy a mindig rendkívül hiteles és hasznos programokkal fellépõ értelmiség egy idõ (néhány esztendõ) múltán jóformán kiszorult az ország életének irányításából. Ady Endre valójában hiába lépett fel olyan politikai programokkal, amelyek elõsegítették volna Magyarország polgári modernizációját, a szociális igazságok érvényesülését és az országon belül élõ különbözõ nemzetek megbékülését, ezeket a programokat rendre elutasította és elsodorta a gyakorlati politika. Hasonló sorsra jutottak a két világháború közötti korszak értelmiségi reformmozgalmai, így azok a tervek, amelyeket a polgári liberálisok szószólói, pl. Cs. Szabó László és Márai Sándor, illetve azok a tervek, amelyeket a népi mozgalom vezetõ egyéniségei, pl. Németh László és Illyés Gyula fogalmaztak meg. Végül is meg kell állapítanunk azt, hogy a magyar értelmiség mindig hiteles és hatékony tervezeteket hozott nyilvánosságra, ezek jól szolgálták volna az ország fejlõdését és függetlenségét, a gyakorlati politika, a hatalmi berendezkedés azonban mindig szinte kivétel nélkül elsodorta ezeket a terveket és helyettük olyan stratégiákat épített fel, amelyek végsõ következményeik szerint az ország romlását okozták. Hosszú ideig lehetne sorolni azokat a példákat, amelyek arra utalnak, hogy az értelmiségi tervezetek és javaslatok többnyire életképesek voltak és a magyarság felemelkedését tették volna lehetõvé, a politika, illetve a politikai hatalom döntései viszont szinte mindig újabb nemzeti tragédiákat készítettek elõ. (Természetesen mit sem tudva arról, hogy ilyen következményekkel kell számolni, ezért aztán a politika sohasem érezte azt a felelõsséget, amely különben rá hárult volna.) Nagyon hajlok arra a megállapításra, miszerint Magyarország ma újra történelmi válaszútra érkezett és el fog dõlni az, vajon az országos politika a meglévõ értelmiségi stratégiák szellemében próbálja irányítani a társadalom életét, avagy figyelmen kívül hagyva ezeket a stratégiákat, ismét stagnáláshoz, válságokhoz, kudarcokhoz vezet. A rendszerváltozás, két évtizeddel ezelõtt, természetesen szintén értelmiségi stratégiák eredménye volt (amellett, hogy a kommunista rendszer is válságba került és látványosan megbukott). Az akkor fellépõ politikai vezetõk, például mindenekelõtt Antall József, tipiku54

EGYÜTT

2012 1

san értelmiségi személyiségek voltak, még botlásaikban, hibáikban is. A nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején különféle értelmiségi mûhelyek tettek le az asztalra javaslatokat az országos átalakítások, illetve a stabilizáció érdekében, számos ilyen javaslat fogalmazódott meg mind a baloldalon, mind a jobboldalon, mind a liberálisok, mind a kereszténydemokráciát képviselõk, illetve a népi mozgalom örökösei részérõl. Könnyû dolog lenne összeállítani egy olyan katalógust, amely bemutatná, hogy tételesen milyenek voltak ezek a programok, és mérlegelné, hogy mindebbõl mi valósult meg a mögöttünk lévõ években. Talán nem vagyok túlságosan merész, ha azt mondom, hogy a kilencvenes évek elején kialakított reformterveknek csak igen kis töredéke vált valósággá, és talán jelenlegi szociális, politikai, kulturális gondjainkat is nagyrészt az okozza, hogy ezeknek a terveknek a megvalósítása elmaradt. Mindennek következtében arról kell beszélnünk, hogy az értelmiség javaslatai és stratégiái ma is megvalósításra várnak, jóllehet némileg elégikus módon beszélünk errõl, minthogy a magyar történelmi tapasztalat arra utal, hogy ezek a tervek általában megrekednek a szellemi mûhelyek keretei között és nem válik belõlük kormányzati stratégia. Mégis joggal szeretnénk bízni abban, hogy a magyar értelmiség nem adta fel hagyományos történelmi szerepét és ma is képes reális stratégiákat, megvalósítható terveket felkínálni az ország vezetésének, illetve a magyar közéletnek. Mindez azonban azt igényli, hogy figyelmeztessünk az értelmiségi szerep hagyományos tulajdonságaira, nem azzal az igénnyel, hogy mintegy felfedezzük ezeket a szerepeket, minthogy az értelmiség társadalmi tennivalóinak, az általa vállalt közéleti szerepeknek, igen terjedelmes hagyománya és szakirodalma van, igaz, a gyakorlati politika ritkán mélyül el ennek a szakirodalomnak a tanulmányozásában. Ilyen módon arra figyelmeztetnék, hogy az értelmiségnek összetett közéleti szerepet kell vállalnia. Általában meg szokták különböztetni az elkötelezett és a független értelmiséget, az elsõ valamilyen politikai mozgalom, párt, irányzat „holdudvarában” fejti ki tevékenységét és önkéntesen vállalja a politikai irányzatok szolgálatát, a második mindenképpen õrizni kívánja szellemi és erkölcsi függetlenségét, és határozottan elutasítja a politikai szolgálatot. Alighanem a két magatartásforma valamiféle egyeztetésére lenne szükség, vagyis egyrészt olyan elkötelezettségre, amely nem valamely politikai erõ mellett nyilvánul meg, hanem egyrészt eszmei prioritások, másrészt az ország általános érdekei mentén fogalmazza meg törekvéseit. Másrészt olyan értelmiségre lenne szükség, amely természetesen független a politikai erõktõl és ezek ideológiájától, azonban nem független egyetemes eszmei igazságoktól és nem utasítja el a nemzeti elkötelezettséget. Vagyis az elkötelezettség és a függetlenség valamilyen magasabb szintû, hatékony és erkölcsileg hiteles együttesét kellene-lehetne kialakítani. 55

2012 1

EGYÜTT

Véleményem szerint a jövõ útját ennek az egyszerre elkötelezett és független értelmiségnek a tevékenysége jelölheti meg. Egy ilyen értelmiségnek birtokolnia kell a szakismereteket, az egyetemes mûveltséget, amely kiterjed például a nemzeti és az európai történelem beható ismeretére is, elkötelezettnek kell lennie a maga humánus és demokratikus eszményei mellett, és függetlennek kell maradnia a pártpolitikától. Tudom, hogy mindez nagyon szigorú követelményt jelent, tekintettel arra, hogy a mögöttünk álló két évtizedben a magyar értelmiség igen sokat veszített korábbi szerepébõl, kivált ha a rendszerváltozás körüli esztendõkre gondolok. Mindezzel együtt sokat veszített korábbi tekintélyébõl is, ma az értelmiséget meglehetõs idegenkedés, nem egyszer türelmetlenség fogadja a politikai élet mindkét oldalán. Vagyis olyan követelményekkel kell fellépnünk az értelmiséggel szemben, amelyeknek ma, különös tekintettel a politikai osztály ellenállására, nehéz eleget tenni. Ezért gondolom azt, hogy a következõ esztendõk a magyar értelmiség történelmi vizsgáját is magukkal fogják hozni, ennek az értelmiségnek, mint nem egyszer az ország története során, ismét igazolnia kell a maga rátermettségét és függetlenségét, szellemi fölényét és megvesztegethetetlenségét. Már csak abban a tudatban is, hogy a jövõ társadalmának, ahogy ezt annak idején Németh László kifejtette, „értelmiségi társadalomnak” kell lennie. Befejezésül Németh Második szárszói beszéd címû elõadására szeretnék hivatkozni, ez 1943 augusztusában hangzott el Balatonszárszón, a népi írók tanácskozásának keretében (és Az értelmiség hivatása címû kötetben jelent meg). Az idézet a következõképpen hangzik: „Én az osztálytalan társadalmat, ha az nemcsak névleg van meg, de az emberek mûveltségében is, másnak, mint értelmiségi társadalomnak el sem tudom képzelni. Ez az osztály az, amely a többit lassan magába ölelheti… Nincs tehát semmi oka annak az értelmiségnek, amely ezt a nevet megérdemli, csüggedten szállnia a jövõ zûrzavarába… Én pedig azt mondom: sosem volt ilyen szép értelmiségi embernek lenni, mint ma. Csak az értelmiség hivatását ne felejtsék el. Értelmiségi foglalkozásukat föladhatják, válthatnak munkakönyvet, elmehetnek szõlõt kapálni, azt azonban ott is tudniok kell, hogy értelmiségi emberek s ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mind az a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövõ nagy utópiája is: az osztályok valódi összeölelkezése – egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”

56

EGYÜTT

2012 1

ZUBÁNICS LÁSZLÓ

PETRÕCZY KATA SZIDÓNIA, AZ ELSÕ MAGYAR KÖLTÕNÕ Pekry Lõrincné Petrõczy Kata Szidónia: a mai ember fülének kicsit furcsán hangzanak a korabeli erdélyi, felsõ-magyarországi nemesi famíliák gyakran használt keresztnevei: Bora, Szidónia, Polixénia. Az elsõ magyar költõnõ életrajzi adataival egyetemi hallgató koromban „futottam össze”, s már akkor feltûnt nekem, hogy elhalálozásának helyéül a lexikonok Beregszentmiklóst (a mai Csinagyijevot) tüntetik fel. Amikor az elsõ képi ábrázolás a kezembe került, kicsit össze is rezzentem, mert a színes másolatról egy férfias kinézetû hölgy tekintett vissza rám. Az ismeretlen festõ olajképén egy rangbeli hölgy ábrázolása látható (felirata szerint: „Comitissa Catharina Sidonia Pekry nata Baronessa Petroczy consor Comitis Laurentis Pekry”1). A képíró valószínûleg a Rákóczi-szabadságharc elsõ, nyugalmasabb esztendeiben vitte vászonra a költõnõ portréját. Ebben az idõszakban a képzõmûvészet még nem teljes mértékben törekedett a modell élethû ábrázolására, többnyire a külsõségek (ruházat, ékszerek) aprólékos kidolgozásával próbálták a megrendelõ társadalmi állapotát bemutatni. Késõbb kicsit megnyugodtam, amikor a fõnemesi családok õsgalériáiban viszontláttam Széchy Mária, a nevezetes „murányi Vénusz” portréját: hozzá képest a vizsgált személyiség még csinosnak is mondható. Ez a gondolatvilág visszaköszön Petrõczy Kata Szidónia portréján is, amelyen a korabeli magyarországi divatnak megfelelõen a fehér patyolat ingváll, illetve az igazgyöngyökkel, aranyhímzéssel díszített köntös engedi látni a vállakat, illetve a keblek felsõ hajlatát is. A kicsit „bécsiesre” hajló divatirányzatot báró Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae (1736) címû munkájában nemhiába kárhoztatja: „…az asszonyoknak és leányoknak a könyökökig feljebb ugyan bõvebb ingek volt, az könyököktõl fogva az keziig sípos-ráncos, szoros ujja volt, inneplõ pedig olyan táblaforma volt, ki arannyal varrott, ki jóféle gyönggyel rakott ruha volt, amelyet azon ráncos sípforma ing ujjára tettek. Nem volt akkor ráncban szedett, egész mellyû ingek az asszonyoknak, hanem az ingek elöl meg volt hasítva, annak kötõje volt, s úgy kötötték meg az nyakoknál, mert akkor éppen az nyakokig 57

2012 1

EGYÜTT

volt fel az ingek, nem bocsátották úgy zsibvásárra az csecseket szemtelenül, mint az mostani asszonyok és leányok, hogy csaknem egészlen, többnyire félig nyakok, csecsek mezítelenül úgy áll, mintha éppen az férfiakot kénálnák csecsekkel…”2 A kora újkor embere is többféle ruhadarabbal rendelkezett a különféle eseményeknek megfelelõen. Ezáltal a ruházat a reprezentáció egyik legfontosabb eszköze, hiszen a rangnak vagy egy másik társadalmi, politikai csoporthoz való tartozásnak kifejezõeszköze lehet. Az ideológiai háttér mellett azzal is számolnunk kell, hogy a ruha értéke mást jelentett a kora újkorban, mint ma (a korabeli leírások szerint Zrínyi Ilona királypiros díszruhájáért akkoriban 2-3 falut lehetett venni; amikor 2009-ben rekonstruálták Esterházy Pálné Thököly Éva /Petrõczy Kata Szidónia unokatestvére/ díszruháját, csak az anyagköltségek (s nem számítjuk ide az eredetileg használt korallgyöngyöket) a mai árakon is 450 000 forintra rúgtak3.) Petrõczy Kata Szidónia drága ruházatát a festményen pazar ékszerek egészítik ki: egy nagyobb méretû ékköves násfa a köntös elülsõ részén, egy igazgyöngyös nyakék, illetve füllbevaló, valamint egy ékköves hajháló. A festmény elkészülésekor valószínûleg a negyvenes éveiben járó nagyasszony a kor divatjának megfelelõen magasra borotváltatta a homlokát, illetve élt a korabeli sminkelési technikákkal is. A magas ívû szemöldökök alól egy szomorú barna szempár tekint ránk, azonban a szomorúságot némiképpen ellensúlyozzák a makacsul összehúzott dacos ajkak. Milyen volt a sorsa a korabeli magyar fõúri asszonyoknak? Takáts Sándor Régi magyar nagyasszonyok4 címû munkájában ezzel kapcsolatban így fogalmaz: „az asszony, feleség, leány és nõ szavaink eredeti jelentése arra utal, hogy a nõ igen becsült tagja volt a honfoglalás elõtti társadalmunknak is. S maradt az századok hosszú során, tárgyalt korszakunkban is. Bizonyítja jogalkotásunk, amely Európa-szerte egyedülállóan igyekezett a nõ egyenjogúságát érvényesíteni. Az Árpádkorban a nõnek saját vagyona, birtoka lehetett, s az õsiség bevezetése után a fiúsítás, de fõleg a leánynegyed intézménye adott jogi-gazdasági függetlenséget neki. Az özvegyet pedig a hitbér támogatta, sõt gyermekeinek felneveléséig kezén maradt a férj birtoka, s örökölte politikai jogait is. S hogy az asszony a házasságban is megtartotta önálló személyiségét, szépen bizonyítja az a tény, hogy nem vette fel a férje nevét, leánynevét használta. A férfi persze rangosabb volt. Már csak azért is, mert a nemek különbségét majd mindig megtetézte a korkülönbség. A nõ ugyanis általában tizenkét-tizenhat éves korában ment férjhez, a férfi viszont tizennyolc biztosan elmúlt, hogy házasodott, de gyakorta sokkal idõsebb volt. Nádasdy Tamás például, a késõbbi nádor, harmincnyolc éves, amikor feleségül veszi a tizenkét éves Kanizsai Orsolyát. A házastársi kapcsolatot tehát már induláskor befolyásolta a gyermek-felnõtt viszony. A nõ rendjén valónak találta, sõt el is 58

EGYÜTT

2012 1

várta, hogy az ura parancsoljon neki, megmondja, mit tegyen. Annál is inkább, mert a férj gyakorta hónapokon át távol élt otthonától. Közéleti tisztségében az ország sorsán munkálkodott, akár a politika, akár a had mezején. Távollétében feleségének kellett mindent elintéznie. Megesett még az is, hogy a feleség fegyverrel védte meg férje és gyermekei vagyonát, birtokát.” Ki is volt gróf Pekry Lõrincné született báró Petrõczy Kata Szidónia? A felsõmagyarországi nemesi család5 tagjai közül elsõként az édesapa, id. Petrõczy István emelkedik ki, aki 1647-ben bárói rangra6 emelkedett. Birtokainak központja a Trencsén megyei Kaszavár volt. Sógorával, gróf Thököly István árvai fõispánnal együtt részese volt a Wesselényi-féle összesküvésnek, majd annak leleplezése után kénytelen volt Erdélybe menekülni, ahol a bujdosók egyik vezére lett. Ha az apai ág „elõkelõséggel” nem büszkélkedhetett, annál fényesebb volt a családfa anyai ága. Az édesanya, Thököly Erzsébet egy gyorsan meggazdagodó (a „dinasztiaalapító” Thököly Sebestyén nagyszombati marhatõzsérként kezdte pályafutását7), s ezáltal szédületes társadalmi karriert befutó családból származott. A Thököly família a Habsburgokhoz hasonlóan kiválóan tudott házasodni, így a felmenõ családfán nem kisebb személyiségeket találunk, mint gróf Thurzó György nádort (Thököly Erzsébet nagyapja), a magyarországi evangélikusok nagy patrónusát, Báthori Erzsébet, a „csejtei boszorkány” elítélõjét, illetve Zrínyi Miklóst, a szigetvári hõst (Thököly Erzsébet ükapja). Petrõczy Kata Szidónia nagybátyja, Thököly István Gyulaffy Máriával kötött házassága révén olyan erdélyi családokkal került rokonságba, mint az iktári Bethlenek (Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, választott magyar király, Bethlen István kormányzó), a Rhédeiek (Rhédei Ferenc máramarosi fõispán, erdélyi fejedelem). A magyarországi rokonok kiemelkednek az Esterházyak (Esterházy Pál nádor Thököly Évát vette feleségül), illetve a Rákócziak (Thököly Imre és Zrínyi Ilona házasságkötését követõen a rokoni szálak még szorosabbak lettek). Az életrajzi lexikon tömören így emlékezik meg a költõnõrõl: Petrõczi és kászavári báró Petrõczy Kata Szidónia (báró Petrõczy, gróf Pekry Lõrincné) (Kaszavára, 1662 (?) – Beregszentmiklós, 1708. október 21.) a magyar barokk elsõ ismert költõnõje, a kegyességi próza alkotója, a pietizmus hazai képviselõje. Buzgó protestáns (evangélikus) családból származott, II., avagy idõsebb Petrõczy István báró és Thököly Erzsébet grófnõ leánya, édesanyja Thököly Imre fejedelem nagynénje volt. Anyja korai halála után félárvaként nevelkedett Kaszavárban. Apja 1670-ben a Wesselényi-összeesküvés miatt jószágait vesztve Erdélybe menekült, leánya pedig Wesselényi László és Bakos Zsuzsanna lengyelországi otthonába került. Késõbb õ is Erdélybe ment, ahol 1681. júliusaugusztus körül feleségül ment a református Petrovinai Pekry Lõrinchez. 59

2012 1

EGYÜTT

Házasságának elsõ évei az ózdi kastélyban és a fejedelmi udvarnál boldogan teltek; utóbb azonban férje elhidegülése miatt csak lányai nevelésében, a vallásban és a költészetben talált vigaszt. Ez idõbõl származnak s érzékeny szívének akkori fájdalmait fejezik ki költeményei. Férjét 1686-ban, Thököly Imrével folytatott titkos levelezés vádjával elfogták, és Nagyszebenben fogságba vetették. Augusztus 12-én a szebeni országgyûlésen hûtlenségi perben elmarasztalták, neje azonban kieszközölte Apafinál, hogy kezesség és reversalis mellett szabadon bocsássák. Cserei Mihály szerint Pekry ekkor „kibujdosék Erdélybõl s mivel különben Magyarországban elõ nem mehete, kéntelenség alatt pápistává lõn s grófi titulust adának neki Bécsben, úgy jöve vissza Erdélyben.” 1692-ben a császártól grófi címet kapott. Saját birtokán élt Kutyfalván, és 1695-ben AlsóFehér vármegye fõispánja, 1699-ben pedig Udvarhelyszék fõkapitánya lett. A Rákóczi-szabadságharc kitörésekor Pekry kuruc fogságba esett, s fogságában II. Rákóczi Ferenc oldalára állt át, aki 1704 tavaszán tábornokká nevezte ki, az 1704. júliusi gyulafehérvári országgyûlésen pedig erdélyi fõgenerálissá választották. Neje ezalatt Rabutin fogságába került öt leányával, és több mint egy évig raboskodott Szebenben, ahol kisebb mértékû szélütés is érte. 1704 novemberében szabadult kuruc fogságba esett császári foglyokért cserébe. Férje eközben visszatért református hitére. A hadihelyzet változásai miatt a család kétszer is (1705, 1707) menekülni kényszerült Erdélybõl. Petrõczy Kata elõbb Huszton, majd a fejedelem beregszentmiklósi kastélyában kapott menedéket, s ott is hunyt el. Felsõ-magyarországi (mai szóval élve kárpátaljai) tartózkodása 1706. március 18-án kezdõdött Huszton8, ahol az erdélyi rendek kötöttek szövetséget a magyarországiakkal, hogy Ausztriával külön békére nem lépnek és Rákóczit a magyarok is elismerik Erdély fejedelmének. A huszti gyûlésen részt vett gróf Pekry Lõrinc, az erdélyi fõvezér is, akinek elveszett erdélyi birtokaiért máramarosiakat adott a fejedelem, illetve huszti kastélyát a generális családjának rendelkezésére bocsátotta. Itt éltek egészen 1708-ig, amikor Husztról a közelgõ ellenség híre elõl a költõnõ lányaival Beregszentmiklósra menekült. Mit tapasztalhatott Petrõczi Kata Szidónia a valaha jobb napokat látott Telegdy-Rákóczi kastélyban, ahol a Wesselényi-összesküvés bukása után a menekülõ I. Rákóczi Ferenc is meghúzta magát. A kastély elsõ ismert urbáriuma 1648-ban készült Nyári Krisztina örökösei számára, ebben boltozott pincéit, palotáját, élésházát említik. Az 1673-as összeírás részletesen tájékoztat a kastély beosztásáról és berendezésérõl: a földszint boltozott helyiségei közt Öreg Palotát, Sáfárházat, tömlöcöt találunk, az emeleten pedig a gerendamennyezetes Nagyságok házát, Frayczimerek házát, Ebédlõ Palotát. A közlekedést kõ Grádics és mindkét szinten kõboltozatos Ambitus biztosította, Fel vono Kapuja elõtt orsós-karfás Filegoria húzódik zsindelytetõ alatt. 60

EGYÜTT

2012 1

1722-ben ismét összeírták a helyiségeit, ekkor négy nagyobb és öt kisebb szobát, három kamrát és konyhát sorolnak föl. A kastély már 1596-ban elnyerte végsõ formáját, a késõbbi urbáriumok is arról tanúskodnak, hogy a helyiségek száma és funkciója alig változott, így az itt lakók elég szûkös körülmények között töltötték mindennapjaikat. A kiszolgáló személyzet az udvaron álló majorsági épületekben élt. A kastély ablakainak egy része üvegtányéros volt, a lakóhelyiségeket külsõ fûtésû cserépkályhákkal oldották meg. Mivel szebeni rabságágában kisebb szélütés érte, Pekryné csöndre, pihenésre vágyott. Némely kutatók szerint itt, szentmiklósi magányában állította össze és írta le szép betûkkel mintegy ötven versbõl álló énekeskönyvét, szenvedéseinek verses tanúvallomásait. Augusztus végén még visszavágyott Husztra, de a közel négy esztendeig tartó betegsége, sûrûn megismétlõdõ rohama végképp ágyhoz szorította. Innen út már nem volt más elõtte, mint amely az örök dicsõségû halhatatlanságba vezetett. Sokan tévesen úgy tudják, hogy Huszton halt meg a magyar irodalom elsõ kiemelkedõ költõnõje9. A huszti református templomban helyezték végsõ nyugalomra, ideiglenes temetésére 1708. december 23-án, végleges sírba tételére pedig 1709. május 26-án került sor, sírja azonban nem maradt fenn korunkig. Emlékére, születésének 350. évfordulójára álljon itt néhány költeménye:

HOL VAGYOK, NEM VÁGYOK ... Keseredett szívem immár mihez bízol, Szomorúságidban kihez folyamodol, Nincsen ez világon, ki tanácsot adjon, Avagy megvigasztaljon. Ki lehetne vajon oly igaz barátod, Kinek jelenthetnéd te titkos bánatod, Azt nem találhatod, magadat fogyatod, Fájdalmidat jajgatod. Mert szintén az földig nyom az keserûség, Elfogyott s nem újul benned az reménség, Kik csak éjjel-nappal, így epedsz sok búval, Sok titkos sóhajtással. Az reméntelenség benned nevekedik, Senki fájdalmidon nem is szánakodik, Sõt inkább nevetnek, tapsolván örülnek Az te irigyid ennek. 61

2012 1

EGYÜTT

Neveli kínodat az titkos hallgatás, Hogy nem jelentheted senkinek fájdalmas, Jaj már így kínlódván, magadot fogyotván Élsz, könyveket hullatván. Senyvedjed békével szomorúságidot, Mert az mennyi Úr tudja fájdalmidat, Terjeszed eleiben ügyedöt, s õ ebben Megsegít keresztedben. Õ gyógyíthatja meg az te sérelmidet, Jó írral köti bé halálos sebedet, Titkodnak tudója, csak õ orvoslója, Igyednek pártfogója. Bízzál azért benne, mert ád könyebséget, Az te keresztedbe nyújt még segítséget, Ha sujtol is itten, de azután Menyben Meg nyugot nagy örömben.

NÉMETBÕL FORDÍTOTT ÚJ ÉNEK ACH WIE NICHTIG Oh, mulandó s változandó az ember élete, Ki mint egy köd megjelenik, Ottan mindjárást eltûnik, Úgy az mi életünk múlik. Oh, mulandók változandók az ember napjai, Mint sebes víz áradása, Tartózhatatlan folyása, Úgy az mi idõnk állása. Oh, mulandó s változandó az ember öröme, Mint változnak idõk s órák, Békesség, had sötét s világ, Úgy az öröm is elhervad. Oh, mulandó s változandó az ember szépsége, Mint az szép virág meghervad, Ha erõs szél reá fuvand, Úgy a szépség is megfonnyad. Oh, mulandó s változandó az emberi erõ, 62

EGYÜTT

2012 1

Ki oly bátor mint oroszlány, Óriással is szemben áll, De meg gyötri azt az halál. Oh, mulandó s változandó az ember szerencséje, Ki forog mint egy kereken, Egyik helybûl másra megyen, És meg nem állhat egy helyen. Oh, mulandó s változandó világi bõcsület, Kinek ma kezét csókolják, Majd Isten gyanánt imádják, Holnap lábokkal tapodják. Oh, mulandó s változandó emberi okosság, Az ki tud bölcsen beszélni, És másoknak tanácsolni, De el kell annak is múlni. Oh, mulandó s változandó az ember tudománya, Az ki szép invenciókat, Kitalál ékes munkákat, Halállal végzi azokat. Oh, mulandó s változandó e világi sok kincs, Kit árviz és tûz elveszthet, Porrá és hamuvá tehet, Örökké tartó nem lehet. Oh, mulandó s változandó világi uraság, Ki fen áll nagy hatalomban, De nem maradhat meg abban, Feküdni kell koporsóban. Oh, mulandó s változandó ez világ pompája, Az ki bíbort, bársont viselt, Mások felett tiszteltetett, Az sírban elfelejtetett. Oh, mulandó s változandó ember minden dolga, Mert majdan minden elmúlik, Csak az kik az Istent félik, Azoknak jutalmok fínlik. Oh, megváltóm, szabadítóm, szerelmes Jézusom, Erõsítsed én hitemet, Hogy semmi mulandó tõled, El ne szakassza szívemet. 63

2012 1

EGYÜTT

IRODALOMJEGYZÉK Nagy Iván. Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. IX. 279. l. Thaly Kálmán. Irodalom- és mûveltségtörténeti tanulmányok a Rákóczy-korból. Budapest, 1885. 117. l. S. Sárdi Margit, Petrõczy Kata Szidónia költészete, Bp., 1976. S. Sárdi Margit. Petrõczy Kata Szidónia és a pietista nõeszmény = A nõ az irodalomban, Zalaegerszeg, 1984, 28–49. S. Sárdi Margit. Nõköltõink elsõ generációja: a fõúri költõnõk = Szerep és alkotás. Szerk. Nagy Beáta, S. Sárdi Margit, Debrecen, 1997, 41–50. S. Sárdi Margit. A költõnõ szerepe és társadalmi lehetõsége a XVII–XVIII. században = Hagyományos nõi szerepek, szerk. KÜLLÕS Imola, Bp., 1999, 135–149. Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái X. (Ótócska–Popea). Budapest: Hornyánszky. 1905. Antalffy Endre: Petrõczy Katalin Szidónia élete és munkái. 1664-1708, Luther-társaság, Budapest, 1904. Emõdi Tamás. A beregszentmiklósi Telegdi–Rákóczi-kastély. Korunk. 2005 December. Harsányi István-Gulyás József: Petrõczy Kata Szidónia versei. Irodalomtörténeti Közlemények, Budapest, 1915. S. Sárdi Margit: Petrõczy Kata Szidónia költészete, Irodalomtörténeti Füzetek 90., Budapest, 1976. Petrõczy Kata Szidónia kézírásos verseskönyve, Trezor, Budapest, 2001. Jó illattal füstölgõ igaz szív, Koinónia, Kolozsvár, 2003. Kinczler Irén: Petrõczy Kata Szidónia, 1662-1708, 2. kiadás, Fébé Kht, Piliscsaba, 2004. Sz. Bérczi Margit: Búval teljes esztendeim - Petrõczy Kata Szidónia életregénye, Luther Kiadó, Budapest, 2008.

JEGYZETEK http://mek.oszk.hu/ Aport Péter: Metamorphosis Transylvaniae, avagy az erdélyi régi szokások és rendtartások, az kik voltak s múltanak, s újak származtanak. http://magyar-irodalom.elte.hu/gepesk/ corpus/xviii/appe1001.htm. 3 Zay Orsolya. A régi magyarok köntösirül - Magyar nõi viselet a 16-17. században. // http:/ /sirasok.blog.hu/2011/05/14/. Lásd még: Tompos Lilla: „Nagy embereknek emlékezetire” Fõúri öltözetek az Esterházy-kincstárból. http://artportal.hu/forrasok/cikkek/szalon_magazin. 4 Takáts Sándor: Régi magyar asszonyok. Bp. 1914. Élet. 341 p. 5 Lehoczky leírása szerint a család 1526 után Horvátországból került Trencsén vármegyébe, ahol megszerezte Kaszavárt és uradalmát. A család elsõ ismert õse Petrõczy Pál, Anna hercegnõ kamarása, késõbb királynéi tárnokmester. A család II. Lajos királytól 1523-ban kapott adománylevelében az alábbi címert kapta: kék mezõben felfelé fordult ezüst félhold, fölötte két egymás fölé helyezett hatágú (heraldikai) arany csillag; a sisakdísz: ezüst félhold ráillesztett hatágú arany csillaggal. //Rudnay Béla. Ujfalussyak és Rudnayak perei a Petrõczyek ellen 1543–1591. Budapest 1910., Franklin Társulat 8r. 259 l. (Lásd még Turul 1910/4) 6 A magyar arisztokrácia családi kapcsolatrendszere a 16–17. században. Fõrendi rangemelési oklevelek (1483–1690). // http://archivum.piar.hu/arisztokrata/12rangemelesek.htm. 1 2

64

EGYÜTT

2012 1

7 A Thököly-család megalapítója 1572-ben kapott címeres nemeslevelet Miksa királytól. Az oklevelet a kitüntetett gazdagságához illõ pompával állította ki a kancellária; a címer kerete mellé Thököly Sebestyén képmását is odafestetették. // http://mek.oszk.hu/09100/ 09175/html/47.html. 8 Zubánics László. A beregi, ungi és máramarosi várak szerepe a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcban. Együtt. 2011/4. 66. old. 9 „Melléje helyezték örök nyugalomra Petrõczy Kata Szidóniát, a ki 1708-ban a vár alatti udvarházban halt el Dolhay György özvegyénél és férjét, gróf Pekry Lõrincz tábornagyot, a ki 1709-ben végezte be életét. A negyvenes években a sírboltban talált ékszerek és bársony ruhafoszlányok a Pekry páré és Dolhay Györgyé lehettek.” // Petrovay György. A Dolhai család eredete, leszármazása és története (1366–1708). (Harmadik és befejezõ közlemény egy czímerrajzzal). Turul 1893/4.

65

2012 1

EGYÜTT

DUPKA GYÖRGY

65 ÉVE TÖRTÉNT A KÉNYSZERMUNKÁRA HURCOLT KÁRPÁTALJAI FIATALOK KÁLVÁRIÁJA „Azt írták a donbászi vidékrõl, / véresen ment le a nap az égrõl, / de sok vér folyt az idegen földre, / de sok bányász aludt el örökre.” A Punykó Mária által 1988-ban Tihor Júlia beregújfalui adatközlõtõl hangszalagra rögzített, 1992ben lágerverses gyûjteményben1 is megjelent balladából idéztem. A ballada szerzõje ismeretlen, valószínûleg egyike azoknak a fiataloknak, akiket 1947– 1952 közt kényszerítettek bányamunkára a Donyec-medencében. Kívülálló ugyanis aligha tudta volna hitelesen megjeleníteni az elhurcolt fiatalok sorsának sok esetben tragikus alakulását. Gyermekkoromban apámtól és más felnõttektõl gyakran hallottam Szolyvával és Donbásszal kapcsolatos hátborzongató történeteket, és mindkét helyszín a „pokol kapujaként” vésõdött emlékezetembe. Emlékszem Forgon Pál egykori református püspök lágerversének a lényeget borzongató pontossággal megfogalmazó sorára – „Népünk temetõje: Szolyva” –, a balladából vett idézet negyedik sora pedig – „…de sok bányász aludt el örökre” – a Donbászon bányamunkára kényszerített magyar „fezeós” fiúk sorsának emlékét ápolja bennem. A donbászi lágerballadát beregszászi, nagybégányi és más települések munkatábort megjárt túlélõi többször elénekelték különbözõ rendezvényeken. Apám több ezer társával együtt katonai behívóval, huszonegy évesen került Donbászra, ahol szintén beregvidéki fiúktól hallotta énekelni. A rabszolgamunkát nem sokáig bírta (tûrte), néhány cimborájával hazaszökött, de itthon elfogták és elítélték õket. Ezúttal a murmanszki lágerbe vitték, ahol túlélte a 40-50 fokos pusztító hideget – hite a fagynál is erõsebb volt. A feltárt levéltári anyagok szerint 1947–1952 közt vidékünkön a legnagyobb munkabehívás, erõszakos toborzás zajlott le, amely tömeges ellenszegülést váltott ki a lakosság körében.2 Akkoriban Kárpátalját kijevi utasításra a Sztálinói (Donyec) Munkaközponthoz sorolták, és meghatározott számú munkaerõt kellett biztosítania az újjáépítendõ bányavidék részére. 1947 márciusában jelent meg az USZSZK Minisztertanácsa és az Ukrajna Kommunista (bolsevik) Pártja Központi Bizottságának rendelete, amely Kárpátalja részére 8 000, 1949-ben 5500 fõs kvótát állapított meg. A megyei vezetéshez kapcsolódó egyik ügyirat szerint Ivan 66

EGYÜTT

2012 1

Turjanica, a megyei tanács végrehajtó bizottságának elnöke levélben kérte az ukrán kormányt, hogy Kárpátalja számára ettõl alacsonyabb kvótát állapítson meg; de ezt a kérést figyelmen kívül hagyták. Turjanica elnök és végrehajtói körültekintõen szervezték meg a rendelet végrehajtását: koordinálásukkal 1947– 1949-ben mintegy 12 000 kárpátaljai fiatalt kényszerítettek a Donyec-medencei munkatáborokba. „Az ’önkéntes munkát’ nem is élte túl mindenki”.3 Sztálin halála után már visszafogottabban foglalkoztak munkaerõ-toborzással, a feketelistára került német, magyar és más nemzetiségûek (köztük kuláknak minõsített, valamint görög katolikus papi családok) kitelepítésével. Az 1947–1991 közötti idõszakra vonatkozó adatok szerint a Szovjetunió különbözõ területeire a kényszerintézkedések során kitelepített és a szovjet propaganda hatására áttelepült személyek száma több mint 200 000 fõ.4 A levéltári ügyiratok igazolják, hogy megyei szinten a „munkabizottság” és a hadkiegészítõ parancsnokság a behívókat 1947 márciusa–áprilisa között elõször a hegyvidéki falvakban kézbesítette ki. Sokan megtagadták a behívók átvételét, inkább a bujdosást választották. Rahón például a listán szereplõ 171 katonaköteles személy közül március 17-én csak 66 fõ jelent meg, az alkalmasnak talált 53 fõbõl csak 23 fõt küldtek Donbászba, a többiek megszöktek.5 Egy 1948-as feljegyzés szerint a románok lakta Középapsán (Szerednye Vogyane), Tiszafejéregyháza (Bila Cerkva) és Aknaszlatina községben mintegy 100 fõ kapott behívót, a megadott idõben és helyszínen azonban senki sem jelentkezett. A „munkabizottság” utasítására a milícia rajtaütésszerû ellenõrzést hajtott végre Középapsán, melynek során 25 katonaköteles fiatalt a helyi községi tanács épületébe zártak be. Az éjszaka folyamán a kitört ablakon keresztül öten megszöktek. A reggeli órákban kiérkezõ belügyiseket felháborodott tömeg fogadta, és a kialakult, meglehetõsen zavaros helyzetben a többiek is kiszabadultak. A hatóságok ezeken a településeken is megtorló intézkedéseket foganatosítottak. Helytálló korabeli információk vannak arról, hogy a katonaköteles fiatalok központi gyûjtõhelyérõl (Munkács, Duhnovics utca, közel a vasútállomáshoz) szintén százak szöktek meg. Szemtanúk állítása szerint sokan a Donbászra irányított szerelvényekrõl ugráltak le. Üdvözlendõ, hogy a korábbi hallgatás falát áttörve Kárpátalján egyre többen foglalkoznak a donbászi munkaszolgálat magyarokat érintõ problémakörével, többek közt újságírók, helytörténészek, fõiskolai kutató-tanárok és diákok. Az úttörõk között kell megemlíteni Csanádi Györgyöt (Beregszászi György6 néven is publikál), aki a beregszászi járási lapban (1945–1991 közt Vörös Zászló néven látott napvilágot) az 1948-ban megjelent, Donbásszal kapcsolatos sajtóanyagot elemezte, szemtanúkat idézett fel, és errõl az idõszakról adott hiteles képet. A Donbász-kérdéskörrel eddig leginkább a beregszászi fõiskola fiatal kutatói foglalkoztak. Ebben a tárgykörben figyelemre méltó 67

2012 1

EGYÜTT

elemzõ tanulmányokat közölt a 2002-ben itt diplomázott, majd tudományos fokozatot elért Molnár D. Erzsébet (Svetkó Erzsébet néven is publikál),7 aki a fõiskola történelem és társadalomtudományi tanszékének oktatója. Tanítványa, Tóth Zsuzsanna8 is intenzíven foglalkozott a deportálás második hullámával. A Pécsi Német Kör által szervezett projektre elküldött közös dolgozatuk9 elismerést váltott ki. Molnár D. Erzsébet irányítása alatt elmélyülten foglalkozott a témával Baráth Viktória10 diákkutató is, aki mélyinterjúkat készített benei, mezõvári, kígyósi, makkosjánosi, balazséri, búcsúi, borzsovai túlélõkkel, és elemezte azokat. Az adatközlõkkel kitöltetett kérdõívek révén olyan adatokat gyûjtöttek a donbászi munkaszolgálatról, amelyeket szakirodalmi, valamint levéltári forrásokból nem tudhatunk meg. A Molnár D. Erzsébet– Tóth Zsuzsanna szerzõpáros találóan állapítja meg: „Bár a kérdõívek magyar nemzetiségû emberekkel készültek, azonban ez az elhurcolás és a munkatábor körülményeinek bemutatása szempontjából indifferens, s ezért jól tükrözik az eseményeket és a körülményeket”. Az említett kutatók eddig publikált dolgozataiból úgy tûnhet, mintha a kényszerintézkedések kizárólag a magyar és német katonaköteles fiatalokra terjedtek volna ki. Egyetértek azzal a következtetéssel, hogy ez az akció a „malenykij robot” után tulajdonképpen a második deportálási kísérletnek is tekinthetõ, ugyanakkor részigazságnak tartom a megállapítást, miszerint a kényszermunka „áldozatai túlnyomó részt tizenéves magyar fiatalok voltak”, s hogy a munkaszolgálatosok által átélt meghurcoltatás és megaláztatás csakis rájuk vonatkoztatva, „a szovjet hatalom magyarellenes nemzetiségpolitikájának” számlájára írható. Ez a kijelentés pontosításra szorul. A valóság az, hogy a sztálini kommunista diktatúra a szovjet társadalom minden osztályával és nemzetiségével, különösen a meghódított területek lakosságával szemben fokozott óvatosságot tanúsított. Kárpátalja népeihez is gyanakvással viszonyult. Ez az oka annak, hogy az 1927–1930 között született magyar, német, román, ruszin/ukrán és más etnikai csoportokhoz tartozó fiatalokat nem sorozták be a szovjet hadseregbe. A jelzett korosztály fiataljai közül sokan politikailag megbélyegzett családok sarjai voltak, viszont a „munkahadseregbe” alkalmasnak találták õket. Egy-egy keletre induló vasúti transzportba a 18-21 évesek közé a létszám emelése érdekében 14-17 éves fiatalokat is besoroztak. Apám visszaemlékezése alapján tudomásom van arról, hogy a Szovjetunió szinte valamennyi nemzetiségének „feketelistára került” képviselõit Donbászra kényszerítették. Tény, hogy a helyhatósági „munkabizottságok”, a hadkiegészítõ parancsnokságok a szovjet titkosszolgálat közremûködésével a magyar, német és román lakta településeken sokkal erõszakosabban hajtották végre a toborzási akciókat, 68

EGYÜTT

2012 1

mint a ruszin/ukrán lakta helységekben. Valójában a szocialista tervgazdaság számára szükséges olcsó munkaerõt toboroztak, elhallgatva a szándékos migrációs, telepítési politika lényegét. Az érintett fiatalok mozgósítását a szovjet agitációs propagandagépezet „önkéntes tömegmozgalomként” állította be. Az ukrán, orosz, román és a helyi magyar sajtóban is „boldog munkáshétköznapokról” szóló, a fiatalokat Donbászra csalogató olvasói leveleket közöltek. A Kárpáti Igaz Szó Levelek a Donbászból rovatában olvasható a bátyúi Hollender Ferenc levele, aki Ekonomicseszk városba került, „hogy gyors ütemben építhessük fel gyárainkat, falvainkat, kultúr- és egészségügyi intézményeinket, szükséges, hogy elsõsorban szenet, minél több szenet termeljünk”. Levelében leírja azt is, hogy Preznánszky László társával együtt jeles eredménnyel fejezte be a kéthónapos tanfolyamot. Bányában dolgoznak, brigádjuk 300 %-ra teljesítette havi tervét, Szilágyi József barátja 1100 rubelt keresett, napi 8 órát dolgoznak, kiváló tisztálkodási lehetõségük van. A bányatelepen öten laknak egy szobában, „de most Csanda Sándor elhozatta a feleségét, így most õk külön lakást kaptak”. Esténként szórakoznak, tanulnak, moziba és klubba járnak. Hatan 1 hektár földet is kaptak, hogy azon kertészkedjenek. Ezekkel a szavakkal fejezi be levelét: „Beiratkoztam a sportklubba is, amely már az új ötéves terv egyik alkotása. Esténként sokáig szól nálunk a rádió, a gitár és a balalajka hangja összevegyül a mi énekeinkkel és eltölt bennünket az itt megtalált életöröm.”11 Egy másik „idillikus” levél szerzõje a bótrágyi Demeter Ferenc, aki alig néhány hónapja jött ki Bótrágyról társaival együtt, kitûnõen érzi magát, egészséges, jó eredménnyel elvégezte a bányásziskolát. Amíg tanult, 350 rubel fizetést kapott a teljes ellátáson kívül. Most már betanított szakmunkásként 2200 rubel a keresete. Példamutató szovjet hazafiként üzente az otthon maradottaknak: „De vannak itt olyanok is, akik itt is az otthoni kulákfiú életét szeretnék élni – munka nélkül. Ezek írják haza a kétségbeesett hangú leveleket, ezek szítják az ellenséges propagandát. Mi, akik boldogan jöttünk ide, mert segíteni akarjuk Hazánk nagy újjáépítési munkáját, súlyt helyezünk arra, hogy ezeknek a kulákelemeknek a hazugságait megcáfoljuk és felvilágosítsuk az otthoniakat a valóságos helyzetrõl.”12 A beregszászi járási lap csoportos levelet is közölt: „A FZO 14. számú iskolájának tanulói a Sztálinói terület horlovkai Komszomolec bányából, akik a beregszászi, munkácsi és ungvári járásokból érkeztek, a legnagyobb igyekezettel tanulják mesterségüket, hogy minél több szenet adjanak a hazának. Jól érezzük itt magunkat, felhívunk benneteket, jöjjetek ide, tanuljatok, dolgozzatok velünk együtt.”13 Az ugyanebben a lapszámban Újjáépítjük Donbászt! címmel megjelent vezércikk többek közt leszögezte: „A körzet ifjúsága örömmel fogadta az állami munkatartalékokba való behívásról szóló felhívást. Zsúfo69

2012 1

EGYÜTT

lásig megtöltve a beregszászi városi színház nagytermét, kifejezésre juttatták azt az elhatározásukat, hogy aktív építõi lesznek a szocialista népgazdaság fellendítésének, boldogan mennek el dolgozni Donbászba, hogy valóra váltsák azt, amiért annyian áldozták életüket.”14 Csanádi György utánanézett az eseménynek, leírása szerint valóban tartottak ilyen fórumot Beregszászban, ahol arra akarták rávenni a tizenéves fiatalokat, hogy hazafias meggyõzõdésbõl válasszák a bányász szakmát, vegyenek részt Donbász újjáépítésében. Ilyen toborzó-gyûléseket tartottak a vidék minden közigazgatási egységében, amelynek szervezõi a megyei, járási „munkabizottságok” voltak. Ezeken a fórumokon ismertették „az állami munkatartalékokba való behívásról szóló felhívást”. A helyhatóságtól bekérték a katonaköteles fiatalok személyes adatait, ezek alapján falvanként kimutatás készült, csak azok mentesültek a munkaszolgálat alól, akik korán elvesztették szüleiket, sokgyermekes családok fenntartói, vagy orvosilag igazolt rokkantak voltak, valamilyen súlyos betegségben szenvedõk közé sorolták. 15 Ugocsa falvaiban a falubírók is kidoboltatták a munkaszolgálatra való jelentkezés kötelezettségét: „Ha nem mentek Donbászra, mentek a börtönbe!” Az érintett fiatalok 1948. március 10-én a nagyszõlõsi hadkiegészítõ parancsnokságon jelentkeztek. A regisztrációt követõen bevagonírozták és fegyveres kísérettel a Donyec-medencei szénbányákba vitték õket. Elõször FZO-iskolába16 kerültek, ahol elsajátították a bányász-szakma fortélyait, a szénfejtéssel kapcsolatos tudnivalókat stb. A tanfolyam elvégzése után szétszórták õket a következõ bányavárosokba: Sztalino (Donyec), Makejevka, Gorlovka, Jenakijevo, Zugresz, Vorosilovgrád (Luganszk), Krasznij Lucs, Novij Donbasz. Bárhová kerültek, mindenütt hároméves szolgálati idõt voltak kötelesek letölteni. Az „önkénteseknek” titulált ugocsaiak a hazakészülõ német és magyar hadifoglyoktól vették át a szénbányák mûvelését. A tiszabökényi id. Bocskor András, id. Illyés Antal, id. Gacs József, id. Dupka György, id. Demjén József, a tivadarfalvai Sárközi László, Balogh Lajos, Kardos Dániel, Váradi Gyula, a péterfalvai Sárközi Tivadar a 8. és a 9. sz. bányában napi nyolc órát dolgozott. Voltak közöttük ácsok, vasmunkások, vájárok stb. Sokan négy évet és nyolc hónapot töltöttek el Donbászon. A sikertelenül szökni próbáló fiatalokat a „népbíróság” egy-két évi kényszermunkára ítélte. Az „önkéntes bányászok” veszélyes körülmények között, olykor a vágatok mélyén feltörõ vízben hason csúszva, szénpor-sárban dolgoztak. A nehéz munka túlélõi testileg-lelkileg összeroppanva, szénpor okozta tüdõbetegséggel, mellhártyagyulladással, csonttöréseket elszenvedve jöttek haza.17 A fentebb elmondottakat a técsõi Ajtay Sándor visszaemlékezése is alátámasztja: „Sztálin nem hitt a kárpátaljaiaknak, mármint a magyaroknak, svá70

EGYÜTT

2012 1

boknak, zsidóknak, de még a ruszinoknak sem, mert az 1927 és 1929 között születetteket nem hívták be a hadseregbe. Ehelyett amolyan munkatáborokba szállíttatott bennünket. Közölték velünk, Donbászra megyünk dolgozni. Mi már elõre sejtettük, hogy baj lesz ebbõl. Négy éve is csak három napra vitték el apáinkat, idõsebb testvéreinket, és mi lett a vége… Marhaszállító vagonokba vagoníroztak be. Két hétig tartott az út, mire megérkeztünk Sztalinóba, egy bányavárosba. Barakkba tereltek bennünket, korábban német hadifogolytábor volt. Egyenruhát kaptunk, mondták, e naptól fezeósok vagyunk, 5 évet fogunk dolgozni és tanulni. 8 órát dolgoztunk, este tanultunk. Mellettünk, Zugreszben 2 ezer fõs nõi tábor volt. Magyarországról hozták ide ezeket a foglyokat, bûnük, hogy arisztokrata családból származtak, 1950-ben vitték õket haza… Jómagam 1952 karácsonyán érkeztem haza. Elõtte egy nap összetereltek bennünket, s közölték, hogy kivettük részünket az ötéves terv teljesítésébõl. Kezünkbe nyomtak egy dokumentum-, illetve egy okmányfélét, s kijelentették, hogy mehetünk haza. 18 A Donyec-medencei bányatelepüléseken uralkodó tûrhetetlen, börtönjellegû körülményeket, rablásokat, etnikai villongásokat, verekedéseket, gyilkosságokat, halálos kimenetelû munkabaleseteket, a kimerítõ rabszolgamunkát a gyenge idegzetûek nem tudták sokáig elviselni, többen az öncsonkítást, az öngyilkosságot választották. Az ellenszegülõk, a bátrabbak innen is megszöktek. A táborban maradt fiatalokra számos veszély leselkedett. A falvanként kialakult csoportok igyekeztek egymásra vigyázni, de – betegség vagy baleset következtében – így is sokan meghaltak, a donbászi temetõk névtelen sírjaiban nyugszanak. A szökevényekkel kapcsolatban sok száz „népbírósági” per zajlott le. A nyomozati anyagokból megtudhatjuk, hogyan hagyták el egyesek a munkatábort, kik vettek részt a dezertõrök felkutatásában, hol állították õket bíróság elé, kit mennyi évre ítéltek. Tudunk arról is, hogy sokan nem tértek haza, ezen a vidéken telepedtek le. 2009-ben egy kutatócsoport tagjaként a Donyec-medencében járva a felkeresett településeken sok Kárpátaljáról elszármazott magyar, német, ruszin/ukrán, román nemzetiségû férfival, illetve nõvel is találkoztunk, akik egykori „fezeósok” voltak, s különbözõ személyi okok miatt nem tértek vissza szülõfalujukba. A 2001. évi népszámlálás adatai szerint a két bányavidéken elterülõ Donyeck megyében 421, Luganszk megyében 246, Dnyepropetrovszk megyében 593 magyart tartottak számon, akik már a családon belül is az orosz és ukrán nyelvet használják – valamennyien asszimilálódásra vannak ítélve.19 Az ottmaradottak ugyanis családot alapítottak, többségük bányászként ment nyugdíjba. Találtunk olyan települést, ahol a lakosság túlnyomó többsége korábban kárpátaljai illetõségû volt, még polgármestert is földijeik körébõl választottak. 71

2012 1

EGYÜTT

Donyeck város elhagyatott külterületén sikerült megtalálni a hírhedt 8. és 9. sz. bányát, ahol az ugocsaiak, köztük apám és falubelijei rabszolgamunkát végeztek. Mára mindkettõt bezárták, az egész vidék egy nagy szabadtéri bánya-múzeum: szögesdrót-kerítés és barakk-maradványok, rozsdás csillék, felvonók, meddõhányók dacolnak a múló idõvel, mementóként hirdetve egy gyilkos kor letûntét. A helyi lakosok néhány temetõben gondozzák a névtelen sírokat is, amelyekben „de sok bányász aludt el örökre.”

JEGYZETEK 1 Istenhez fohászkodva. Verses levelek, imák a sztálini lágerekbõl 1944–1947. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1992, 27. o. 2 Màëåöü Îëåêñàíäð O.: Åòíîïîë³òè÷í³ òà åòíîêóëüòóðí³ ïðîöåñè íà Çàêàðïàòò³ 40– 80-õ ðð. ÕÕ ñò. ²íôîðìàö³éíî-âèäàâíè÷èé öåíòð DzÏÏÎ, Óæãîðîä, 2004, còp. 100. 3 OFICINSZKIJ ROMÁN: Munkaerõ-toborzás a Donbászra. In: Kárpátalja 1919– 2009. Történelem, politika, kultúra. Argumentum MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet,.Budapest, 2010. 251. o. 4 Màëåöü Îëåêñàíäð O.: Åòíîïîë³òè÷í³ òà åòíîêóëüòóðí³ ïðîöåñè íà Çàêàðïàòò³ 40– 80-õ ðð. ÕÕ ñò. ²íôîðìàö³éíî-âèäàâíè÷èé öåíòð DzÏÏÎ, Óæãîðîä, 2004, còp. 48. 5 Uo., 251-252. o. 6 Beregszászi György: Újjáépítjük Donbászt! In: Bereginfo, 5. évf. 41. sz., 2001. 10. 1521. sz., 4. o. 7 Svetkó Erzsébet: A donbászi munkaszolgálat. Adalékok a szovjet rendszer Kárpátalján érvényesülõ nemzetiségpolitikájához. Közpolitika, Századvég, 2003. február. Ugyanõ: Adalékok a nemzetiségpolitika alakulásához Kárpátalján (1947–1952). A donbászi munkatáborok résztvevõinek visszaemlékezéseibõl. In: Acta Beregsasiensis. A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola tudományos közleményei, Beregszász, 2003/3., 82-96. o. Ugyanõ: Nemzetiségpolitika Kárpátalján a szovjet rendszer kiépülésének idején. Diákok és fiatal kutatók tudományos konferenciájának anyagai, I. füzet, II. Rákóczi Ferenc KMF, Beregszász, 2005. 8 Tóth Zsuzsanna: Donbász. A deportálás második hulláma. In: „Otthon a könny is édes”. Kényszermunkára hurcolt kárpátaljai magyarok és németek nyomában a Donyec-medencében. Tanulmányok, hatásvizsgálatok, interjúk, riportok hivatalos iratok, vallomások tükrében. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2009, 68-73. o. Ugyanõ: A donbászi munkatáborok résztvevõinek visszaemlékezése. Riport Papp Endrével. http.//www.karpatszemle.uz.ua/tarstud/ ta050802.htm, 2009. 02. 16. 9 A Szovjetunióhoz csatolt Kárpátaljáról donbászi kényszermunkára. In: Malenykij robot. „Egyetlen bûnûnk a származásunk volt...” Német és magyar polgári lakosok deportálása „malenykij robotra” a sztálini lágerekbe 1944/45–1955. Pécs, 2009, 218-232. o. 10 Baráth Viktória: A donbászi munkaszolgálat a kígyósi túlélõk emlékezetében. In: Acta Beregsasiensis 2009/1., 55-68. o.; A donbászi munkaszolgálat a vári és benei túlélõk emlékezetében. In: Acta Beregsasiensis 2010/3., 151-161 o.; A donbászi munkaszolgálat a beregszászi járás elhurcoltjainak emlékezetében. In: Acta Beregsasiensis 2011/1., 73-86. o.

72

EGYÜTT

2012 1

Kárpáti Igaz Szó, 1948. március 2. Uo. 13 Vörös Zászló, 1948. április 15 14 Uo. 15 Csanádi György: Sorforduló évek sodrásában. Fejezetek Beregvidék történelmi múltjából. PoliPrint, Ungvár, 2004, 200-203. o. 16 FZO-iskola: Skola Fabricsna-Zavodszkogo Obucsenyija (Gyári-Üzemi Oktatás Iskolája). Az intézmény 1940. október 2-tól Sztálin 1953-ban bekövetkezett haláláig mûködött „Az állami munkástartalékról” címû kormányrendelet alapján. 17 Lásd: „Otthon a könny is édes”, i. m. 24-26. o. 18 Élõ történelem. Válogatás a meghurcolt magyarok visszaemlékezéseibõl. 1944–1992. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 1993, 107.o. 19 Dupka György: Fogyó, gyarapodó nemzetiségek, érdekképviseletek Kárpátalján. Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2011, 148. o. 11 12

73

2012 1

EGYÜTT

CSORDÁS LÁSZLÓ

A FELKÉSZÜLÉSTÕL A SZÉTSZÓRÓDÁSIG A

FIATAL NEMZEDÉKEK HELYZETE A KORTÁRS KÁRPÁTALJAI

MAGYAR IRODALOMBAN

„Mert növeli, ki elfödi a bajt” (Illyés Gyula: Bartók) Ha az elmúlt közel tíz év fiatal kárpátaljai magyar irodalmát szeretnénk egy történetbe foglalni, két fogalmat célszerû elõre kiemelni. Az egyiket a történet elejére helyezzük, ami nem más, mint a felkészülés, a másikat pedig e történet végére, évszám szerint pontosan 2011-re, ami a szétszóródás lesz. Fontos tisztázni: a felkészülés alatt itt a sikerületlen próbálkozásoktól a számba vehetõ irodalmi értékekig megtett utat, a szétszóródás alatt pedig a kárpátaljai fiatalok között lévõ egység, csoport, generációs sajátosság kialakulatlanságát értjük. E két fogalom mentén tekintsük át most vázlatosan ezt a rendkívül töredékes és különféle zavaroktól sem mentes idõszakot. A kárpátaljai magyar alkotók az ezredforduló elsõ éveiben nem rendelkeztek önálló irodalmi fórummal. Kétségtelen, hogy elismertebb íróink, költõink ekkor is folyamatosan jelen voltak a magyarországi irodalmi folyóiratokban, mégis azt kell mondanom, helyi, önálló, az alkotókat összefogó orgánum nélkül aligha került volna sor a fiatal alkotók sorozatos jelentkezésére. Itt szükséges kitérni arra, hogy 1999-ben Budapesten megalapítottak egy félig-meddig kárpátaljai kötõdésû folyóiratot Véletlen Balett néven, amely sajnos 2005-ben megszûnt. Állandó, fiatalnak mondott szerzõi közül Cséka György, Pócs István, Lengyel Tamás, Bagu László bekerült a kárpátaljai irodalomtörténet-írás kánonjába. Más, ekkoriban és e lapban publikálni kezdõk (pl. Brenzovics Marianna) csak sokkal késõbb, és a Véletlen Balettõl nagyrészt függetlenül jutottak el arra a szintre, hogy bekerüljenek kulturális tudatunkba. E folyóirat tevékenységének megítélése nem tartozik jelen írás keretei közé, annyi azonban elmondható, hogy radikális szellemiségének a mai fiatal kárpátaljai magyar irodalomra való hatása rendkívül csekély. Ennek több feltételezhetõ oka is van, amelyekre nincs mód itt kitérni. 74

EGYÜTT

2012 1

A kárpátaljai magyar írók nagytöbbsége (egészen pontosan a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportja) 2002-ben jelentette be igényét egy önálló irodalmi-mûvészeti orgánum létrehozására. Az ekkor meginduló Együtt címû folyóirat máig létezik, negyedévente jelenik meg, ezzel is bizonyítva: van irodalmi élet Kárpátalján, még ha nem is nevezhetõ jellegadóan erõsnek az egyetemes magyar irodalom szemszögébõl nézve.1 Az Együtt hajdani fõszerkesztõje, Nagy Zoltán Mihály fontosnak tartotta a fiatalok, pályakezdõk folyamatos publikálását, amely nemsokára hagyománnyá vált, és a lap indulásakor az Új vetés, 2010-tõl pedig a mintegy újrakeresztelt Szárnypróba rovatban egészen sok fiatal alkotó került bemutatásra. Természetesen a problémák ezzel korántsem oldódtak meg, ugyanis a felmutatás kényszere nem egyszer sokkal fontosabb volt, mint az esztétikai érték. (Ezen aligha csodálkozhatunk, hiszen Nagy Zoltán Mihály szerkesztõi jegyzeteiben maga is gyakran említi a kéziratok nagy többségének nívótlanságát, az irodalmi élet szervezetlenségét, a rendszeres író-olvasó találkozók hiányát stb.2 Ezek ma már részben megváltoztak: vannak tehetségkutató versenyek, rendszeresnek mondható felolvasó estek, találkozók, és egyre többen jelentkeznek értékes írásokkal.) Persze egy pályakezdõ költõrõl-íróról nem egyszerû megmondani, mennyire tehetséges, illetve milyen mûvészi teljesítményt várhatunk majd tõle a jövõben, de azért egy többkötetes szerzõ esetében már nagyjából tisztában lehetünk a képességekkel és az alkotások súlyával. Itt két példát érdemes kiemelni, amely rámutat irodalmiságunk értékzavaraira, és arra is, hogyan fejlõdik a kritika, amely eredeti rendeltetését betöltve igyekszik megmondani egy itt születõ mûrõl, hogy az valójában mennyit ér. Becske József Lajos 2002-ben jelentkezett elsõ kötetével, melynek címe: Indián szívek a kövön. Késõbb még két önálló verseskönyve jelent meg: a Barlangok mélyén 2005-ben és az átkozott szerepben 2007-ben. Bakos Kiss Károly a Becske-lírát áttekintõ kritikájában – számomra legalábbis – meggyõzõ érvekkel támasztja alá, hogy még a legutolsó versgyûjteményben is olyan alapvetõ hibákkal találkozhatunk, melyeknek semmi keresnivalója egy többkötetes költõnél.3 A teljesség igénye nélkül: kevésbé eredeti, elkoptatott hasonlatok, prozódiailag teljesen szétesõ formák alapvetõen hagyományos, ütemhangsúlyos verselés mellett, gyenge József Attila-utánérzések. Sajnos továbbfejlõdés nem várható, mivel az utóbbi években Becske József Lajos teljesen elhallgatott. Másik példám az Együtt hasábjain a közelmúltban lezajlott, hangvételében sokszor tárgyához méltatlan, a személyeskedésektõl sem mentes vita Pap Ildikó második, Táltosok címû regényérõl.4 A mû valóban sikerületlen: prózapoétikailag kidolgozatlan, a szerzõ gyakran él sablonszerû és a mai romantikus regényekbõl, illetve szappanoperákból jól ismert hatásvadász elemekkel, 75

2012 1

EGYÜTT

amelyek elrontják a regényt. Ezzel együtt ez a vita tökéletesen megmutatta, mennyire nehezen tud kialakulni nálunk egy egészséges, a mûvek hibáira és erényeire is rámutató kritikai élet. Tehát ha a mai fiatalok munkáit szeretnénk értelmezni, ezeket a zavarokat sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Továbbá azt sem, hogy fiatal nemzedék (a szó klasszikus értelmében) mindezidáig nem alakult ki nálunk. Bár történt egy kísérlet még 2007-ben, amikor is Kovács Gábor szerkesztésében megjelent az Új vetés. Pályakezdõ fiatalok antológiája (A kárpátaljai magyar irodalom ötödik nemzedéke). A könyvben viszont nem található olyan írás, amely a nemzedéki elkülönülés igényével mutatna rá valamiféle közös alkotói szemléletre. Az antológia így képtelen betölteni generációs feladatát, a benne megjelent írások összessége semmivel sem mond többet, mint egy-egy írás külön-külön. Ennek oka minden bizonnyal abban keresendõ, amit S. Benedek András így fogalmazott meg: „a kárpátaljai magyar irodalom feljövõ nemzedéke diaszpórában él. Nincs lehetõsége arra, hogy szembesüljön önmagával, hogy a korai számvetést megélje”.5 Érzi ezt Bertha Zoltán is, aki áttekintõ elõadásában nem kísérli meg nemzedékként elkülöníteni a pályakezdõket, inkább külön, egyéni teljesítmény alapján veszi õket számba.6 Az is nagy kérdés, mennyire nevezhetõ fiatalnak egy 3540 éves kora után elsõ önálló kötetéig eljutó szerzõ, hiszen mi az irodalmi „felnõttség” kritériuma: az állandó jelenlét, a kiforrott hang vagy a több kötet? Ennek megválaszolása a helyi kritika és irodalomtörténet-írás adóssága marad. Itt érkeztünk el a bevezetésben jelzett felkészüléstõl a szétszóródásig, ugyanis bár fiatal nemzedékrõl továbbra sem beszélhetünk (nálunk egyelõre nincs az Elõretolt Helyõrséghez vagy az egykori Telep Csoporthoz hasonló csoportosulás), vannak fiatalnak mondható alkotóink, akik közül már többen is felmutattak értékes mûveket, mások pedig állandó jelenlétükkel, fejlõdésükkel adnak bíztató jeleket a kezdeti, meglehetõsen egyenetlen, dilettáns vonásoktól sem mentes idõszak után. Azt is hangsúlyoznám, hogy bár az irodalomtörténet- és kritikaírás hajlamos eltúlozni a generáció jelentõségét, könnyen meglehet, hogy egy-egy magas nívójú egyéni teljesítmény felülírja eddigi elõfeltevéseinket (itt elsõsorban Berniczky Éva és Penckófer János munkáira utalnék). A legcélszerûbb az, ha a továbbiakban kiemelünk néhány szerzõt. Ezáltal talán kaphatunk egy általános képet, amely vázlatosan bár, de képes bemutatni a fiatal kárpátaljai magyar irodalom jelen állapotát. Lengyel János több mûfajban is alkot. Repertoárjában megtalálható a tanulmány, a jegyzet, az esszé, az interjú, az aforizma, a szatíra, a vers és a szociográfia. Eddig öt önálló kötete látott napvilágot. A Kárpátaljáról jöttem (2003) a rendszerváltás után a szülõföldjén, illetve Magyarországon elhelyezkedni vágyó, de környezetétõl minduntalan elidegenedõ fiatal reménytelen próbálkozásait mutatja 76

EGYÜTT

2012 1

be meglehetõsen vegyes minõségû írásokban. A valóság szaga (2006) már látható fejlõdést mutat: a finom iróniával sikerül érdekessé tenni a kissé kopott realisztikus leírásokat, továbbá említést érdemelnek a különféle nyelvi játékok is. A Fallal az arcnak (2008) viszont sokkal egységesebb írói törekvést tár elénk. A vendégmunkási létet bemutató rövid történetek (általában csattanóra kiélezve) magukban hordoznak egyfajta – a társadalomból való kivetettséggel társuló – szemtelenséget, amely közel hozza Lengyel János prózavilágát Tersánszky Kakuk Marcitörténeteihez. Aforizmakötetében (Lyukkal bélelt zsebem avagy hogyan írjunk angolokat? Aforizmák, 2009) a nyelvvel való játék kerül elõtérbe. Lengyel János eddigi irodalmi tevékenységével kapcsolatban elsõsorban a szatirikus hangvételt, a vérbõ, könyörtelen humort emelték ki.7 Azonban alapvetõen érvényes könyveire Nagy Zoltán Mihálynak az aforizmakötetrõl írt véleménye: néhol tetten érhetõ a pongyola megfogalmazás, a „szólelemények” verejtékszaga, a felületes megoldások sokasága, továbbá egyfajta „sorozatgyártás”, amely miatt a mûveket „néha kimódoltság, mesterkéltség jellemzi”.8 Legértékesebb írásait alighanem a vendégmunkási létet körüljáró és értelmezõ esszéi, novellái jelentik. A nemzedéktársakat is megszólító interjúkötetének (Halott ember karácsonya, 2009) pedig egyértelmûen kordokumentum-értéke van. Bakos Kiss Károly 2005-ben kezdett el publikálni, s egybõl kitûnt a pályakezdõk közül formaérzékével, alapos verstani felkészültségével. Elsõ kötete Legyen vers címmel jelent meg 2007-ben, melyet a kritika alapvetõen jól fogadott. S. Benedek András szerint „Bakos Kiss Károly a képek, átlényegítések, fogalmi átvetések mestere”9, Bertha Zoltán pedig úgy véli, hogy õ „az újabb kárpátaljai magyar költészet máris legmarkánsabb képviselõje”.10 Költészetére leginkább a csiszoltság, a tudatosság és spontaneitás összehangolása, az erõteljes érzelmi-intellektuális koncentráltság jellemzõ. Több verse benne él a köztudatban (megzenésítik11, továbbá mondják õket versmondó versenyeken), hiszen a dallamosság, a formák változatossága, a helyi színek és a kárpátaljai magyarság lét- és sorskérdéseire adott válaszai fontossá teszik (és egyre inkább elismertté) a költõt. Versvilágának érzékeltetése végett a kötet egyik erõteljes mûvébõl idéznék: „Itt esõk mosnak és örök / Szálai éles dróttá hûlnek // Itt kínok laknak meg örömök / S az örömök kitelepülnek” (Cím nélkül). A kritika által olykor hiányolt „meghökkentõen, váratlanul eredeti szempont vagy lelemény”12 egy sajátos, önálló nyelv létrehozásával teljesíthetõ, melynek nyomait már most felfedezhetjük újabb verseiben: „És része még az elgázolt kutyák / A világnak a hajhullás a rák / A megnagyobbodott szívizom / Angyaltetem a grádicson” (Része még). Lõrincz P. Gabriella 2008-ban debütált az Együttben, s rá egy évre megjelent önálló kötete, a Karcok. A cím beszédes: „karcokból”, pillanatképekbõl, imp77

2012 1

EGYÜTT

ressziókból áll a verseskönyv nagy része, melynek darabjait a költõi nyelv kipróbálása, a saját hang keresése, a formákkal való kísérletezés jellemzi. A kötött formák kevésbé érdeklik, a pillanatnyiságot a gondolatok szabad áramlásával igyekszik papírra vetni a szerzõ. Ennek persze megvan az ára: nem mindig sikerül elkerülni a közhelyeket, valamint túl sokszor érezzük úgy, befejezetlen verstöredékek füzérét olvassuk.13 S. Benedek András bírálatában pontosan rámutat a kötet legnagyobb gyengepontjára: „Mélységesen megélt sorok sorakoznak a könyvben. Versek. Hogy azonban néhány szép kivételtõl eltekintve, egészében költészetté emelkedhessenek, arra a közös gondolat, a nyomtatás elõtti szigorú kritika szükséges”.14 A közös gondolat most már többé-kevésbé felfedezhetõ például a vallásos tematikájú versekben, és a mûvek is egyre kiérleltebbek lesznek: „Tengerpart. / Olajfolton sellõtetem. / A vak jövõbelátók / megírtak mindent. / Nostradamus Jánossal / sétál, / A beteljesített jelenésekrõl / beszélnek. / A Teremtõ a teremtés koronáját vigasztalja, / vegyszeres bort isznak” (Patmoszi jelenés). Korai lenne még megmondani, merre tart Lõrincz P. Gabriella lírája, de verseiben felfedezhetõ egyfajta tárgyiasságra, hermetikusságra való törekvés és már most felismerhetõ egy meglehetõsen nyitott népi-vallásos motívumvilág. Czébely Gabriella Holló hajam vánkosán címû bemutatkozó kötetét szintén 2009-ben vehettük kézbe. Czébely lírája leginkább tradicionálisnak mondható. Versépítkezésében, metafora-használatában az érthetõségre, a könnyû befogadhatóságra törekszik. Kötetének egyik legnagyobb hibája a kiforratlanság: a ciklusok nem eléggé átgondoltak, esetlegesek és egészen sok meglehetõsen egyenetlen alkotással találkozunk olvasás közben.15 Versnyelve akkor látszik igazán mûködni, amikor szabadjára engedi nyelvi fantáziáját, nem akar irodalmias lenni és – a szlenget sem megvetve – alkot16: „Kösz. Megvagyunk. Néha / vannak köztünk viták, / de rég beláttuk: / csak együtt megy tovább” (Búcsú). Brenzovics Marianna 2010-ben jelentkezett Kilátás címû regényével, melynek „esztétikai megformáltsága, poetizáltsága révén azonnal kitûnik az indulók, de az ismertebbek közül is”.17 Költõnek készült, de a líraiságot megtartva prózaíró vált belõle. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy elsõ regényének már most létezik a kárpátaljaitól nagyrészt független recepciója. Elsõsorban az elevenséget, a hiteles stilizációt18, a nyelvi klisék mellõzését19, a filmszerûséget20 emelték ki eddig írói erényei közül. A Kilátás szövege valóban rendkívül megformált, Brenzovics Marianna „másfélszáz szellõsen tördelt oldalon, kisszámú eszközzel képes összetett világot alkotni”.21 Az olvasó számára a nyelvi kísérletezés és a valósággal való folyamatos feszültség teszi a könyvet frissé, szerethetõvé. Az egyes szám elsõ személyben megírt mû fõhõse, az én-elbeszélõ egy kárpátaljai lány, aki az életrajzi vonatkozások miatt több ponton is azonosítható a szerzõvel. A kilátás 78

EGYÜTT

2012 1

mint központi motívum, a Múlt címû fejezetben kap súlyos értelmet: „A nõ már félmeztelen volt, keze a csipkés bugyijában, anyám talpig felöltözve és józanul a süteményt darabolta. Észrevette, hogy sápadt vagyok és folyik a számból a fehér nyál. (…) Nem kell mindenre odaügyelni, mondta. Ne ügyeljek, nézzem a füvet, a kilátást, szép a kilátás”. A kilátás tehát a valóság megtapasztalásának ebbõl a gyermeki élményébõl emelkedik a regény világ-értelmezésévé: a világ csak annyi, amennyit a kilátás megmutat magából (szemlélõdés), pontosabban, amire mi odafigyelünk (nézés). Elõtérbe kerül a szexualitás, pornográfia, a nõi-férfi szerepek üressége, a különféle társadalmi problémák hétköznapi jelenléte (gyermekprostitúció, emberkereskedelem stb.), melyek végig keverednek az én-elbeszélõ által kreált álomvilággal, valamint a tévében látható mûsorok álvalóságával. A Kilátás nem hibátlan alkotás, néhol tetten érhetõ a túlírtság22, a kevésbé igényes, kevésbé érdekes versszerû betétekkel sem igazán tudunk megbarátkozni, Csobánka Zsuzsa pedig egyenesen úgy látja: „(…) a regény (…) impressziókra épül. A benyomások asszociációk mentén épülnek tovább, amely a mû gyengeségét eredményezi: szétesõs, kevésbé összeszedett mondanivaló kerekedik ki így”.23 Én úgy gondolom, a regény poétikája mûködõképes: a Kilátás egy különleges, összetett, többféle olvasatot kiprovokáló mû. Mint láthatjuk, a szétszórtság egyben azt is jelenti, hogy az itt kiemelt szerzõk nagyon kevés dologban mutatnak hasonlóságot: irodalomszemléletük lényegében különbözõ. Majdnem ugyanezzel a problémával találjuk szembe magunkat, ha a most pályára lépõ huszonéves korosztályról szeretnénk valami irodalmilag releváns közös sajátosságot megállapítani: csupán annyit jelenthetünk ki bizonyosan, vannak a pályán néhányan. A fiatalok publikációs lehetõségét tekintve az Együtt pozíciója továbbra sem változott, hiszen még mindig ez az egyetlen irodalmi folyóirat nálunk, azonban fontos kezdeményeket fedezhetünk fel az interneten, elsõsorban a blogoszférát tekintve. Itt említeném meg például Kovács Eleonóra24 és Marcsák Gergely25 nevét, akik népszerûnek, olvasottnak mondható kultúrblogot írnak, és nem egyszer tesznek közzé ígéretes alkotásokat. Végezetül pedig talán érdemes feltennünk a kérdést: mitõl lesznek a fent tárgyalt mûvek a kárpátaljai magyar irodalom alkotásai? Ennek megválaszolásakor figyelembe kell venni, hogy a történelmi-társadalmi kontextus, a kisebbségi léthelyzet még ma is erõsen hat az itt születõ mûvek világára. Ez a hatás pedig egy történet elmesélését teszi lehetõvé, amit hagyományosan kárpátaljai magyar irodalomnak nevezünk, hiszen „a történelem és a nyelv, a személyiség, nyelv és az irodalom szétválaszthatatlan egybetartozása természetesen teszi lehetõvé, sõt szükségessé a további tagolást a magyar irodalom egységén belül. Ez 79

2012 1

EGYÜTT

a tagolás nem az egységet bontja meg, hanem tartalmasabbá teszi azt.”26Az így elmondott történet nem az egyetlen ugyan, és nem is nevezhetõ a „legigazabbnak”, de hogy ma is lehetséges ilyen, abban biztos vagyok. Az azonban, kik válnak a huszonéves pályakezdõkbõl mûvészekké, még a jövõ titka, ugyanúgy, minthogy hány mû marad fenn az idõ rostáján a fentebb kiemeltek közül.

80

EGYÜTT

2012 1

JEGYZETEK Vö. Pécsi Györgyi, Globalizáció és kisebbségi irodalmak, Véletlen Balett, 2000/1, 81. Ld. pl. Nagy Zoltán Mihály, Szembenézni, Együtt, 2005/4, 10. 3 Bakos Kiss Károly, Átkozott szerepben, Együtt, 2008/4, 79-83. 4 Ennek összefoglalását és bírálatát ld.: Csordás László. Pap Ildikó Táltosok c. regényvázlata. Egy kidolgozatlan regény körül kialakult vita lezárásának kísérlete, Együtt, 2010/ 2, 91-99. 5 S. Benedek András, Egy verseskötet ’karcairól’, Együtt, 2009/4, 60. 6 Bertha Zoltán, Új vetés. Fiatal nemzedékek a kárpátaljai magyar irodalomban, Együtt, 2010/1, 72-82. 7 Vö. Kudla György, Egy új tehetség második könyvérõl, Együtt, 2007/1, 80. 8 Vö. Nagy Zoltán Mihály, Új levél Janeknek, Együtt, 2010/4, 79. 9 S. Benedek András. Készülõdés. (A kárpátaljai magyar írás), Intermix Kiadó, Ungvár– Budapest, 2007, 71. 10 Bertha Zoltán. Legyen vers. Bakos Kiss Károly elsõ kötete, Együtt, 2008/1, 60. 11 Ld. pl. Marcsák Gergely feldolgozását a YouTube-on: http://www.youtube.com/ watch?v=b6l51Tt4D64 12 Bertha Zoltán, I. m., 64. 13 Errõl bõvebben: Csordás László, Bevezetõ = „Véred tinta/ Lelkedben oldalak…” Válogatás Bakos Kiss Károly és Lõrincz P. Gabriella verseibõl, KMMI-füzetek X., Ungvár, 2011, 3. 14 S. Benedek András, Egy verseskötet ’karcairól’, I. m. 15 Vö. Bakos Kiss Károly, Hollóhajak, vánkosok, Együtt, 2010/3, 65-68. 16 Vö. Csordás László, „… mint megfõzni egy levest”, Partium, 2010/2011. tél, 38. 17 Penckófer János, A stúdiók kora (elõtt és után). Irodalmi-kulturális irányultságok, folyamatok, szervezõdések, fórumok Kárpátalja eddigi kilencven évében, Magyar Napló, 2011. június, 32. 18 Balla D. Károly, Az érvényes manír, http://bdk.blog.hu/2010/07/11/az_ervenyes_manir (Hozzáférés: 2011. június 27.) 19 Szilágyi Zsófia, Petõfi turbógyerek, ÉS, 2010. június 4. illetve: http://www.es.hu/ szilagyi_zsofia;petofi_turbogyerek;2010-06-03.html (Hozzáférés: 2011. június 27.) 20 Rácz Péter, Ex libris, ÉS, 2010. szeptember 3., illetve: http://www.es.hu/ racz_peter;ex_libris;2010-09-05.html (Hozzáférés: 2011. június 27.) 21 Krupp József, A kiáltás hiánya, Bárka, 2011/3, 94. 22 Vö. Balla D. Károly. I.m. 23 Csobánka Zsuzsa, Memento 2010 – az idegenek, Mûút, 2010/021, 78. 24 Kovács Eleonóra blogja, http://kovacseleonora.blogspot.com/ 25 Marcsák Gergely blogja, http://ungonberken.blogspot.com/ 26 Görömbei András. Az egymást erõsítõ sokféleség, http://www.kortarsonline.hu/9910/ gorombei.htm (Hozzáférés: 2011. június 27.) 1 2

81

2012 1

EGYÜTT

KOVÁCS ELEONÓRA

KÖZÖS MÚLT, FEHÉR FOLT Szükséges-e ma Kárpátalján helytörténettel foglalkozni? Minden bizonnyal, amennyiben egy kevéssé ismert idõszak eseményeinek feltárásáról van szó. A magyar-ukrán közös múlt és jelen: összekötõ és elválasztó „fehér foltok” címû tanulmánykötetben szereplõ munkák többsége az 1938-39 folyamán történt kárpátaljai eseményeket taglalja. Botlik József Ruszin vagy ukrán? Bródy András és Volosin /Ágoston/ Avgusztin politikai pályájának összevetése c. tanulmányában részletekbe merülõ pontossággal elemzi a két kárpátaljai közéleti személyiség és politikus tudományos, valamint politikai pályafutását. Bródy András (1895-1945) és Volosin Ágoston (1874-1945) politikai pályája 1938 októberében fonódott össze. 1938. október 11-én létrejött a Podkarpatszka Rusz Minisztertanácsa. Bródy András (aki az Autonóm Földmûves Szövetség elnöke, és a ruszin irányzat képviselõje volt egy személyben) került a minisztertanács élére. Volosin Ágoston (az ukranofil irányzat képviselõje) államtitkárként a szociális és gazdasági ügyekért volt felelõs. Bródy András miniszterelnököt 1938. október 26-án Prágában (a cseh-szlovák-ruszin közös minisztertanácsi ülésen való részvétel miatt utazott ide) hazaárulás vádjával letartóztatták. Ezek után az új kárpátaljai kormányfõ Volosin Ágoston lett, aki 1939. március 14-én „rádióbeszédében kihirdette Kárpáti Ukrajna állami önállóságát” (23. o.). A fent említettekkel azonos idõben történõ eseményeket taglalja Bánszki Hajnalka Szlovákia és Kárpátalja 1938-39-ben. Hasonlóságok és különbségek c. dolgozatában. A közös pont Csehszlovákia. A tanulmányban szó esik a cseh és a szlovák nemzet közötti egyesülési szándékról, mely megelõzte a Csehszlovák Köztársaság kikiáltását. A szerzõ hangsúlyozza a Csehszlovák Köztársaság területén mûködõ szlovák pártok (HLS, valamint SNS) autonómia-törekvéseit, melynek eredményeképpen 1938. október 6-án a prágai parlament elfogadta, hogy Szlovákia autonóm területté váljon. Ezen a ponton találkozik a két tanulmány témaköre az idõben: 1938. október 9-én alakította meg a Podkarpatszka Rusz kormányát Bródy András, akinek utódja késõbb Volosin Ágoston lett. E két történelmi személy életének további eseményeivel kapcsolatos a fönt említett két tanulmány. Ezekbõl megtudhatjuk, hogy Volosin Ágoston 1939. március 15-én elhagyta Husztot. Prágában telepedett le, ahol aktív tudományos életet folytatott. Az NKVD egységei 1945. május 21-én 82

EGYÜTT

2012 1

másodszor is letartóztatták, majd Moszkvába szállították. „A vallatások, a fizikai és morális megpróbáltatások következtében 1945. július 19-én elhunyt, életének 72. évében” (33. o.). Bródy András a Podkarpatszka Rusz megszûnését követõen sem emigrált külföldre. 1944 novemberében a Kárpátalját megszálló 4. ukrán SZMERS alegységének parancsnoka elrendelte letartóztatását. Hazaárulással vádolták. Ügyében 1946. május 25-én hoztak ítéletet. Az ítélet végrehajtásának pontos idejét tekintve eltérõ adatok ismeretesek, de a tanulmány szerzõje szerint a pontos dátum és hely: 1946. december 7., Ungvár. Korszun Alekszej Bródy András és Volosin Ágoston politikai rehabilitálásának folyamatáról c. tanulmányából kiderül, hogy a bûnvádi eljárás dokumentumanyagának felülvizsgálata alapján Bródy András az ellene felhozott vádpontokban nem volt bûnös. Errõl szól egy igazolás, mely 1989. november 9-én keletkezett. Bródy András és Volosin Ágoston politikai perének rehabilitációjára 1991-ben került sor. A tanulmány szerzõjének véleménye szerint a rehabilitációk ebben az idõszakban „bizonyítékul szolgáltak Ukrajna demokratikus fejlõdése visszafordíthatatlanságára, valamint felgyorsították a szovjet totalitárius rezsim bukását” (39. o.). Miközben a tanulmánykötet darabjai között cikázunk az idõrendi sorrend figyelemben tartásával, eljutunk Zubánics László XX. századi történelmünk hamisítói, avagy hogyan hamisítsunk történelmet? c. írásához. A Novini Zakarpattya c. újságban 1994. december 3-án megjelent cikk elemzése és a következtetések levonása keretbe foglalja a tanulmányt. A kereten belül található téma két részre osztható. Az elsõ részben dokumentumelemzés, a másodikban pedig az események elfogulatlan ismertetése történik. Az említett dokumentumok 1938 novemberében keletkeztek. Az Ukrán Sajtóiroda londoni, illetve brüsszeli kirendeltségének kiadványaiban megjelent cikkek a bécsi döntés következményeit tárgyalták. Ezen dokumentumok fordítását közölte a szerzõ. A tanulmány szerzõje arra a következtetésre jut, hogy „a versailles-i szerzõdéssel szemben a bécsi döntés egy etnikailag stabil határvonalat húzott meg, olyat, amely a még hamis képet mutató csehszlovák statisztikai adatok tükrében is helytálló” (11. o.). A tanulmány szerzõjének következtetései között szerepel az is, hogy „sem az Ukrán Sajtóiroda, sem pedig az angol lapok nem a hiteles népszámlálási adatokra hivatkoztak” (12. o.), éppen ezért a munka végén a szerzõ felhívja a figyelmet a hiteles adatközlés fontosságára. Az idõrendi sorrendet továbbra is követve elérkezünk az 1938. október 5. – 1938. november 20. közötti idõszak eseményeinek tárgyalásához. Bicsák Péter A „Rongyos Gárda” harcai 1938-39 között c. tanulmányában az említett fegyveres alakulat tevékenységét ismerteti. Fegyveres harc, röpiratok kiosztása, csata a derceni erdõben, kapituláció, diplomáciai tárgyalássorozat, a határ83

2012 1

EGYÜTT

vonalon átívelõ kapcsolatok (a csehszlovák határvédelem ingerlése) – ezek az említett idõszak jellemzõi. Mindez 1938 novemberében ért véget. Az elsõ bécsi döntés értelmében Ungvár, Munkács és Beregszász körzete 1938. november 2-át követõen visszakerült Magyarországhoz. Augusztin Volosin kormánya ekkor tette át székhelyét Ungvárról Husztra. Elkészült az ABA-terv, mely a Karpatszka Rusz területének felszabadítását tartalmazta, propagandatevékenység és forradalom kirobbantása révén. A terv megvalósítására irányuló törekvések 1938. november 20-án fejezõdtek be. Maga a folyamat 1939. március 15-én zárult le. Volosin az utolsó pillanatban kikiáltotta Kárpát-Ukrajna önállóságát, majd emigrált. A magyar seregek elfoglalták Kárpátalját, létrejött az új közigazgatási rendszer. A további eseményeket Dupka György és Pahirja Olekszandr írásai alapján ismerhetjük meg. Pahirja Olekszandr Kárpátalja problematikája az ukrán felszabadító mozgalom képviselõi és a magyarországi katonai-politikai körök közötti tárgyalások tükrében (1943-1944) c. dolgozatának célja az ukrán-magyar kapcsolatok feltárása. A tanulmány szerzõje az Ukrán Nacionalista Szervezet (UNSZ) képviselõinek és az Ukrán Felkelõ Hadseregnek (UFH) magyar katonaipolitikai körökkel való 1943-44-es tárgyalásait vizsgálja. A szerzõ arra a következtetésre jut, hogy a három fél közötti párbeszéd a szovjet hadsereg közeledése miatt volt szükségszerû. Kárpátalja problémakörét a tárgyalásokon azért nem említették, mert ez a párbeszéd megszakadásához vezetett volna. A kárpátaljai autonómiatörekvéseket idõrendi sorrendbe állította és jellemezte Dupka György Elvérzett autonómia-törekvések Kárpátalján 1918-1992. Tézisek egy tanulmányból c. munkájában. A szerzõ sorra veszi azokat az autonómia-törekvéseket és eredményeiket, melyeket már tárgyaltunk a föntiekben, Volosin Ágoston életútjával kapcsolatosan. Visszanyúl a korábbi eseményekhez és a késõbbi idõszakhoz is eljut, egészen a független Ukrajna korszakáig. Dr. Tóth Mihály Ukrajna nemzetiségpolitikája a jogalkotás és jogalkalmazás tükrében c. tanulmányában két idõszakot különít el az általa tárgyalt téma szempontjából: a függetlenedés folyamatának, valamint az önálló ukrán állam létezésének idõszakát. Szót ejt a kisebbségi jogokkal kapcsolatos törvényekrõl, a nyelvtörvényrõl, valamint a Nyelvi Charta eredményeirõl. Következtetése szerint, ami megfigyelhetõ Ukrajnában, az „kisebbségvédelem helyett – államnemzet- és államvédelem a kisebbségektõl és a kisebbségi nyelvektõl.” (86. o.) A tanulmánykötetben helyet kaptak olyan munkák is, melyek nem az 193839-es történelmi eseményekkel foglalkoznak. Az egyik ilyen jellegû munka Ukrajna külpolitikájának fõbb irányvonalait taglalja. Megtudhatjuk, hogy a közép-európai együttmûködés rendszerében Ukrajna miért nem vált a szomszédos országok egyenrangú partnerévé, valamint azt is, hogy ennek függvényében 84

EGYÜTT

2012 1

milyen lehetõségekkel bír az ország (ªâà ʳø: Çîâí³øíÿ ïîë³òèêà Óêðà¿íè ó öåíòðàëüíîºâðîëåéñüêîìó ðåã³îí³). Majd betekintést nyerhetünk abba a folyamatba, miként alakult Magyarország külpolitikája a rendszerváltást követõen, és milyen következményekkel járt az ország számára a NATO-tagság, késõbb az Európai Unióhoz való csatlakozás (Illár Krisztina: Magyarország külpolitikája a rendszerváltástól napjainkig). Olvashatunk egy tanulmányt, mely elénk tárja az elsõ bécsi döntés meghozatalának körülményeit a diplomáciai levelezések és tárgyalások tükrében (Ò³ìåÿ Êóë÷àð: “Çàêàðïàòñüêà êàðòà” ó ïëàíàõ ºâðîïåéñüêèõ äåðæàâ ó 1938 ðîö³). A kötet olvasása közben megismerkedhetünk a hajdani Ugocsa vármegye nemzetiségi viszonyainak részleteivel (Mihók Richárd: Nemzetiségi viszonyok Ugocsa vármegyében). Megtudhatjuk, hogy az említett területen bizonyos települések királyi adománylevelet kaptak, és azt is, hogy a lakosok miképpen éltek a kiváltságokkal. A kötet továbbá két tanulmányt tartalmaz, mely Kárpátalja zsidó lakosságának problémakörével foglalkozik. Halász József Ungvár lakossága a XVI-XIX. századokban c. írásában beszámol az ungvári zsidó közösség a hitbeli, kulturális, valamint a társadalmi életének élénkítését szolgáló szervezetek létrejöttérõl. A szerzõ szerint „a zsidók több évszázados jelenlétükkel kétségtelen a város lakosságának szerves részét képezték, és aktív részt vállaltak a helyi gazdasági és kulturális életben” (99. o.). Doma István A kárpátaljai zsidóság XX. századi története c. munkájában népszámlálási adatokra támaszkodva számol be a zsidó lakosság létszámáról, ismerteti az 1942-ben hozott zsidótörvények következményeit az Ungváron és Õrdalmán élõ zsidó családokra nézve. Ez a gyûjtemény bizonyítja, hogy a helytörténeti jellegû kérdések felvetése ma is idõszerû. A tanulmánykötet révén az eddig kevésbé ismert történelmi események olyan részletei kerültek elõtérbe, melyek a közös múlt „fehér foltjai” helyett színes eseménysorozatok kiemelt mozzanataivá váltak. (A magyar-ukrán közös múlt és jelen: összekötõ és elválasztó „fehér foltok”. Szerk.: Zubánics László. Intermix Kiadó, Beregszász–Ungvár, 2011, 189 o.

85

2012 1

EGYÜTT

HIRES-LÁSZLÓ KORNÉLIA

MI IS ÉRINTETTEK VAGYUNK KÖNYV A MAGYAR ANYANYELVÛ CIGÁNYOK HELYZETÉRÕL KÁRPÁTALJÁN Az etnikai jegyei miatt a látható kisebbségek közé tartozó, ám magyar anyanyelvû közösségrõl: a közvetlen szomszédságunkban élõ cigányokról írt könyvet a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola három oktatója. A Braun László, Csernicskó István és Molnár József által összeállított kötet röviden, olvasmányosan, ám mindig adatokkal alátámasztott módon közöl megdöbbentõ és elgondolkodtató tényeket a kötet tárgyául választott népcsoportról. A kötetbõl kiderül például, hogy csaknem minden harmadik ukrajnai roma Kárpátalján él, s megyénk cigány lakosságának csaknem ötöde épp abban a négy járásban (Beregszászi, Ungvári, Munkácsi és Nagyszõlõsi), ahol a magyarok többsége is otthont talált. Abszolút számokban a legtöbb cigány nemzetiségû polgára Munkácsnak, Ungvárnak és Beregszásznak van megyénkben. A népszámlálási adatok szerint Kárpátaljának 14 ezer cigány nemzetiségû lakosa van. A kötet szerzõinek megalapozott szakértõi becslései alapján azonban Kárpátalja cigány népessége 2001-ben a népszámlálás által összeírthoz képest több mint kétszer akkora volt: számukat közel 32 ezer fõre teszik, ami a régió össznépességének 2,5%-a. A kárpátaljai romák becsült számát tekintve közülük körülbelül 14 ezer lehet a magyar anyanyelvûek száma. A kárpátaljai cigányságnak ugyanis mindössze ötöde (20,5%-a) tartja anyanyelvének a cigány nyelv valamelyik változatát. Majdnem ennyi (16,7%) az ukránt, közel kétharmaduk (62,4%) pedig a magyart használja anyanyelvként. A kárpátaljai magyar anyanyelvûeknek 5,5%-a (8736 fõ) cigány nemzetiségûnek vallotta magát a legutóbbi népszámlálás során. Kárpátalján a magyar anyanyelvû nem magyarok többsége (74,8%-a) cigány volt. A magyar anyanyelvû cigányság nélkül kevesebb magyar anyanyelvû volna ma Kárpátalján, mint magyar nemzetiségû. Kárpátalja cigányságának 29%-a magyar többségû települések lakója. Összességében a 110 jelentõsebb roma népességgel rendelkezõ település közül 40 magyar többségû régiónkban. A kárpátaljai magyar nemzetrész jövõje, oktatási, kulturális és politikai intézményeinek fenntarthatósága szempontjából különösen azok az adatok érdemesek figyelemre, melyek az oktatásra vonatkoznak. A kötet adatai szerint a kárpátaljai iskolák 21%-ában tanulnak cigány gyerekek. Miközben a 2001-es cenzus adatai 86

EGYÜTT

2012 1

szerint Kárpátalján a romák aránya csupán 1,1%, a 2008/2009-es tanévben a kárpátaljai iskolákban tanuló gyerekek több mint 4%-a volt cigány származású. Ugyanakkor a magyar tannyelvû iskolák/osztályok tanulói között a cigány nemzetiségû tanulók aránya ennek többszöröse: a magyar iskolában tanulók körében 17,1%-ot tett ki a cigányok részaránya. A megyében beiskolázott 6497 roma tanuló közül 2872 járt magyar tannyelvû iskolába/osztályba. Ez azt jelenti, hogy a kárpátaljai roma iskolások 44,2%-a tanult magyar nyelven. A számok, adatok alapján ma már számos magyarok lakta településen a magyar anyanyelvû cigány gyerekeknek révén, vagy csak kizárólag velük indíthatók meg a magyar tannyelvû elsõ osztályok. Az elemzésben arról is olvashatunk, hogy a magyar nyelvû iskolába beíratott cigány gyerekek iskolai elõmenetele gyakran problematikus, lemorzsolódási arányuk kiugróan magas, és ezek a tények a magyar tannyelvû oktatási intézményekben folyó oktatói-nevelõi munka hatékonyságára, általános megítélésére, iskoláink presztízsére is hatással van. A magyar szülõk egy része részben azért viszi más óvodába, iskolába, nem ritkán másik településre gyermekét, mert nem szeretné, ha nagyszámú romával tanulna együtt. A cigány gyerekek sikeres iskolai beilleszkedését az sem könnyíti meg, hogy az erõsen centralizált követelmények szerint mûködõ ukrajnai pedagógusképzésben a diákok szinte semmilyen rendszerezett ismeretet nem kapnak a cigány gyerekek sajátos kultúrájáról, a többségi normától eltérõ cigány szocializációs modellekrõl, a gyakran szociálisan is fokozottan hátrányos helyzetû gyerekek oktatási-nevelési problémáiról. Ennek aztán nem egyszer az a következménye, hogy a pedagógus tanácstalanul áll szemben a ma már gyakran roma többségû osztályával, s nem tudja, hogyan kezelhetné a kulturális, szocializációs és nyelvi téren jelentkezõ feszültségeket. A szerzõk szociológiai kutatások adatai alapján arra is rámutatnak, hogy bár a cigányok hosszú ideje a magyarok közvetlen közelében élnek (leggyakrabban a települések perifériáján elhelyezkedõ, infrastrukturálisan teljesen elhanyagolt „cigánytáborokban”), a többségi társadalom körében rendkívül negatív a róluk alkotott kép. A Magyar anyanyelvû cigányok/romák Kárpátalján címû kötet arra figyelmeztet bennünket, hogy a magyar ajkú romák összetett kérdésköre nagy felelõsséget rak az itt oktató pedagógusok vállára éppúgy, mint a kárpátaljai magyar közösség szellemi elitjére, egyházainkra. A mindössze 120 oldalas könyvecske adatai alapján ugyanis egyértelmûnek tûnik, hogy a magyar ajkú romák szociális, oktatási helyzetének rendezése nem csupán a cigányok belügye. Minden jel arra utal, hogy mi is érintettek és érdekeltek vagyunk. (Braun László, Csernicskó István és Molnár József: Magyar anyanyelvû cigányok/romák Kárpátalján. Ungvár: PoliPrint, 2010. 120 o.) 87

2012 1

EGYÜTT

KÁRPÁTALJAI KULTÚRKRÓNIKA 2011.

DECEMBER

– 2012

JANUÁR

ELISMERÉSEK * Popovics Pál, a Kárpátaljai Magyar Cserkészszövetség elnöke az egyesület 20. évfordulója alkalmából Emlékplakettet nyújtott át: Gulácsy Lajos nyugalmazott református püspöknek és Sz. Lukács Jánosnak, a Magyar Cserkészszövetség korábbi ügyvezetõ elnökének. Kiosztásra kerültek a posztumusz emlékplakettek azon személyek számára (ezeket a hozzátartozók vehették át), akik tevékenységükkel hozzájárultak a kárpátaljai cserkészet létrejöttéhez: Bodnár Gábornak, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség ügyvezetõ elnökének, dr. Némethy Györgynek, a Külföldi Magyar Cserkészszövetség elnökének, Csáti Józsefnek, munkácsi római katolikus plébánosnak, püspöki helynöknek, dr. Ortutay Elemérnek, görög katolikus áldozópapnak, cserkésztisztnek, Fodó Sándornak, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elsõ elnökének, Ráss Tibornak, a Técsõi 2. Sz. Hollósy Simon Cserkészcsapat parancsnokának és Pákh Sándornak, Amerikába kivándorolt volt munkácsi lakosnak. Az emlékplakettek Matl Péter szobrászmûvész alkototásai. * Az Ungvári Nemzeti Egyetem Oklevelével tüntették ki Bacskai Józsefet,

88

Magyarország Ungvári Fõkonzulátusának fõkonzulját, Szalipszki Endre konzult és Kopasz János gazdasági vezetõt, hogy segítettek a magyar-ukrán barátság szaktanterem berendezésének biztosításában. * Magyarország beregszászi konzulátusán Tóth István fõkonzul adta át dr. Kövér Lászlónak, a Magyar Országgyûlés elnökének dicsérõ oklevelét a tiszapéterfalvai Kokas Erzsébetnek és Kökörcsényi Fruzsinának, valamint a konzulátus munkatársának, dr. Kerekes Henrietta konzulnak. A két tehetséges kárpátaljai fiatal leány 2011-ben csatlakozott az erdélyi Szentegyházai Gyermekfilharmónia társulatához, s velük együtt nagyszabású európai koncertkörúton vettek részt. Nagy sikerrel szerepeltek a brüsszeli, müncheni, passaui, bécsi, pozsonyi, gyõri és budapesti közönség elõtt. * 2012 januárjában a Magyar Kultúra Napja alkalmából a beregszászi Értelmiségi fórum – 2012 rendezvényen – a MÉKK javaslatára a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia A kárpátaljai magyar kultúra fejlesztésében végzett áldozatos munkájáért elismerõ Oklevélben részesitette: Marcsák Gergely kicseshomoki verséneklõt, irodalmárt, Stefkó Antal ungvári hegedûmûvészt,

EGYÜTT

2012 1

a Magyar Melódiák együttes mûvészeti vezetõjét, Sütõ Mihály koreográfust, a Napraforgó néptáncegyüttes mûvészeti vezetõjét, dr. Horváth Katalin nyelvészt, az UNE Humán- és Természettudományi Magyar Karának docensét, Kovács Géza riportert, a Tisza-1 TV magyar szerkesztõségének vezetõjét, Barzsó Tibor mûfordítót, az Intermix Kiadó szerkesztõjét, a MÉKK tiszteletbeli elnökét, Burkaló Beáta zongoramûvészt, a Munkácsi Állami Egyetem Humán-pedagógiai Koledzse zenetanárát, Bartos József beregszentmiklósi festõmûvészt, Kész Géza beregszászi levéltárost, a KRE Levéltára-Múzeuma vezetõjét, Bobály István beregszászi zenetanárt, a Beregszászi Mûvészeti Iskola igazgatóját, Imre Margitot, a Beregvidéki Nyugdíjasok Petõfi Sándor Egyesületének elnökét, Nagy Hajnalka könyvtárost, a Badalói Könyvtár munkatársát, Kovály Csillát, a Tiszabökényi Kultúrház igazgatóját, Páva Istvánt, a Tiszahát Kultúrájáért Jótékonysági Alapítvány elnökét. Az okleveleket Pomogáts Béla elnök adta át. * Az Együtt Nívódíjában részesült Finta Éva költõ. * A Nemzeti Errõforrás Minisztérium képviseletében Szõcs Géza, kultúráért felelõs államtitkár Bibliotéka Emlékérem díjat adott át Varga Évának, a Beregszászi Járás Központosított Könyvtárhálózat igazgatójának és Vaskeba Katalinnak, a Nagyszõlõsi Járási Központosított Könyvtárhálózat igazgatójának.

*A Falvak Kultúrájáért Alapítvány Egyetemes Kultúra Lovagja elismerésben részesítette Syrokhman Mykhaylo (Ungvár) egyetemi tanárt, mûvészettörténészt, aki a kárpátaljai fatemplomokról írt könyvet. * Az UMDSZ Kárpátaljai Magyar Nívódíjában részesült a péterfalvai Kokas-banda és a Magyar Melódiák Kamaraegyüttes.

ESEMÉNYNAPTÁR DECEMBER * „Ukrajna függetlenné válása és a kárpátaljai autonómia-törekvések” címmel az ungvári Druzsba Hotelben a KMKSZ tudományos konferenciát szervezett az 1991. december 1-jei népszavazások 20. évfordulója alkalmából. A konferencián Kovács Miklós elnökletével elõadását tartott Jevhen Zsupan, a Kárpátaljai Ruszin Néptanács elnöke, Dupka György, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közösségének elnöke, Milován Sándor, a KMKSZ volt alelnöke. * A II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskolán a Liszt Ferenc emlékév keretében nagyszabású rendezvényre került sor. A koncert elõadói voltak: Bacsi János és Czébely Beáta, a Budapesti Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem hallgatói, Jõrös Andrea, a Debreceni Egyetem Zenemûvészeti Karának diákja, Tomics

89

2012 1

Ferenc, Ukrajna érdemes mûvésze, Fülöp Ibolya és Dankó Miroszlava, valamint az Ungvári Zádor Dezsõ Zenemûvészeti Szakiskola tanárai. * A Várnagy Andrea – Farkas Zsolt magyarországi zongoramûvész-házaspár a közelmúltban három hangversenyt adott (Kijev, Visk, Tiszapéterfalva) Liszt Ferenc születésének 200. évfordulója alkalmából. * A budapesti József Attila Színházban a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Molnár Ferenc Az üvegcipõ címû mûvének színpadi változatával mutatkozott be (rendezõ: Árkosi Árpád). * Beregszászi Olga elõadómûvész, zeneszerzõ, több mûvésztársa közremûködésével „Száz perc száz emberért” címmel ebben az évben is jótékonysági koncertet szervezett a beregszászi árva gyermekek, idõsek és nagycsaládosok megsegítéséért Budapesten a MOM Kulturális Központban. A koncert bevételét Beregszászi Olga elhozta Beregszászba, és a mûvészeti iskolában megtartott koncertje keretében szétosztotta a rászorulóknak. A jelenlévõket Bobály István, a mûvészeti iskola igazgatója üdvözölte, majd Gajdos István polgármester köszönetet mondott a mûvésznõnek és emléklapot adott át. * „A népi mesterségekre és kultúrára épülõ régiófejlesztés” címmel nemzetközi konferenciára került sor Nagykaposon, az Ifjúsági Központban. Kárpátaljáról elõadást tartott Dupka György, a MÉKK elnöke, kiállításra 90

EGYÜTT

kerültek Prófusz Marianna és a Bereg Alkotóegyesület tagjainak szõttesei, hímzései. * A Máramaros-Ugocsa Egyházmegye elöljárósága, a Tivadarfalvai Református Egyház presbitériuma és diakóniai bizottsága jótékonysági estet szervezett a Debrecenben mûködõ Kõszikla Alapítvány Otthona javára. A jótékonysági est fõvédnöke Tóth István, beregszászi fõkonzul, díszvendége pedig Gyõri József, a Kõszikla Alapítvány elnöke volt. * Az Ungvári Magyar Fõkonzulátus szervezésében nagyszabású koncertre került sor Ungváron a Filharmónia nagytermében. A programban közremûködött a Filharmónia szimfonikus zenekara (vezényelt Rózsa Ferenc szombathelyi karnagy), Csuprik Etelka, Ukrajna érdemes mûvésze, illetve a Cantus kamarakórus. A koncerten ismertebb Liszt-mûvek mellett egy õsbemutóra is sor került – Mosonyi Mihály „Tisztulás ünnepe az Ungnál a Úr 886. esztendejében” címû kantátáját hallgathatta meg a közönség. Az elõadást a Duna Televízió is rögzítette. * Ünnepi közgyûléssel emlékezett meg fennállásának 20. évfordulójáról a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség Beregszászon. * Férfiak és nõk címmel mutatta be önálló estjét a beregszászi Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban Gál Natália színmûvésznõ. Az est bevételét a Kárpátaljai Gyermekmentõ Szolgálat közremûködésével a kétéves, sürgõs mûtétre szoruló nagybégányi Simon Denisz megsegítésére ajánlották

EGYÜTT

2012 1

fel. Az egyórás mûsorban elhangzottak József Attila, Vári Fábián László, Nemes Nagy Ágnes, Czuczor Gergely, Amáru, Robert Burns, Arthur Rimbaud, Pierre de Ronsard, Paul Verlaine és Francois Villon versei, valamint részletek Mark Twain Ádám és Éva naplója címû mûvébõl. * A Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színházban Kovács Béla európai parlamenti képviselõ karácsonyi köszöntõt tartott. Közremûködött a Ficseri Gyermekstúdió és a Credo verséneklõ együttes. * A Kárpátaljai Néprajzi Múzeumban évzáró tárlatot tartott a Kárpátaljai Képzõ- és Iparmûvészek Révész Imre Társasága, amelyen 18 alkotó több mint 60 mûve került bemutatásra, többek között Matl Péter grafikái, Szocska László faplasztikái, Magyar László, Kolozsvári László, Benkõ György, Berecz Margit, Kulin Ágnes, Réthy János, Tóth Róbert, Erfán Ferenc, Kopriva Attila és Veres Ágota festményei, Hrabár Natália és Hidi Endre kerámiái, valamint ifj. Hidi Endre szobrai. A munkákat Magyar László, a RIT elnöke értékelte. * Szenteste elõtt a nagyszõlõsi Nagyboldogasszony római katolikus templom elõtt immár évek óta Hunzelizer Gábor helyi vállalkozó jóvoltából megelevenedett a betlehemi jászol, amelyet az ünnepek alatt több százan kerestek fel. Jelentõsebb pénzadomány is összegyûlt, amit a szervezõk a templom külsõ vakolatának felújítására szeretnének fordítani.

* A Liszt-év kárpátaljai rendezvénysorozatának lezárásaként a Magyar Köztársaság Ungvári Fõkonzulátusa Liszt Ferenc-szobrot avatott az Ungvár melletti Nagyláz (Veliki Lazi) községben. A ruszin ajkú településen a zeneszerzõ emlékmûvét barátjának és zenésztársának, gróf Plotényi Nándornak az egykori kastélya elõtt állították fel. Avatóbeszédet tartott Bacskai József ungvári fõkonzul. A rendezvényen többek között részt vett Andrij Szerbajlo, a Kárpátaljai Megyei Tanács elnökhelyettese, Dupka György, a MÉKK elnöke. A Külügyminisztérium támogatásával készült szobrot Mihajlo Beleny készítette. * Hagyományos karácsonyi ünnepség volt a zsúfolásig megtelt Péterfalvai Képtárban. A vendégeket Borbély Ida igazgató köszöntötte, bemutatkoztak a tiszabökényi betlehemesek. * Mégiscsak lesz Horváth Anna Emlékmúzeum – errõl számol be a Beregszász hetilap legutóbbi száma. Horváth Anna szobrász, keramikus, közíró hagyatéka eddig a Korjatovics utcai lakásban összezsúfolva várta sorsát. A lap tudósítása szerint sikerült dûlõre jutni a hagyaték kezelése ügyében, s a közelmúltban Gajdos István polgármester átadta a kulcsokat Finta Éva költõnek, a mûvésznõ örökösének. A tervek között szerepel egy Horváth Anna Emlékmúzeum létrehozása, amelyet a mûvésznõ egykori Gyár utcai házának helyén kívánnak megnyitni. A Beregszászi Városi Tanács egy szakértõi bizottságot hozott létre a hagyaték felmérésére és katalogizálására.

91

2012 1

* Kettõs évfordulót (Erdélyi Béla születésének 120. évfordulóját és a nevét viselõ, egykori képzõmûvészeti szakközépiskola – amely mára már fõsikolává nõtte ki magát – 65 évvel ezelõtti megalapítását) méltattak Ungváron a Megyei Állami UkránZenei-Drámai Színházban. * Évértékelõ fogadást adott Magyarország ungvári külképviselete a kárpátaljai magyar és ukrán médiumok számára. Az írott és elektronikus sajtó megjelent képviselõinek Bacskai József fõkonzul tartott tájékoztatót. A külképviseleten jelen volt és felszólalt Szvitlana Mitrjajeva, a Stratégiai Kutatások Nemzeti Intézete megyei részlegének igazgatója, Mikola Palincsák, az UNE nemzetközi kapcsolatok karának dékánja. * Az idei év legjobb kárpátaljai könyvéért járó díjat a legnagyobb ungvári könyvesboltban rendezett ortodox Mikulás napi könyvfesztiválon adták át a Kárpátalja 1919-2009: történelem, politika, kultúra címû kiadvány ukrán nyelvû változatát gondozó három szerkesztõnek. A magyar és ukrán szerzõk által írt tanulmányokat tartalmazó, a témáját és annak megközelítési módját tekintve úttörõnek számító kötet magyar és ukrán nyelven jelent meg idén tavasszal. A díjat szerkesztõtársai nevében az ukrán nyelvû kötetet sajtó alá rendezõ Roman Oficinszkij, az Ungvári Nemzeti Egyetem történész professzora vette át. A kétnyelvû történeti monográfia az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete és az Ungvári Nem-

92

EGYÜTT

zeti Egyetem Politikai Regionalizmus Kutatóintézete, valamint a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola szakembereinek együttmûködésével készült. A kötet összeállítóinak az volt a célja, hogy a magyarul és ukránul megjelentetett tanulmányokkal meghaladják a korábbi, kizárólagos nemzeti perspektívákat. 

JANUÁR * Petõfi születésnapjára emlékeztek Kárpátalja-szerte. Ungváron, a költõ nevét viselõ téren koszorút helyezett el Petõfi szobránál Bacskai József, Magyarország Ungvári Fõkonzulátusának fõkonzulja, Szalipszki Endre vezetõ konzul, dr. Spenik Sándor és dr. Lyah Erzsébet, az UMDSZ ungvári városi szervezetének elnöke és alelnöke, Dupka Nándor, az UMDSZ ISZ elnöke és Dupka György, a MÉKK elnöke. * Beregszászban a Petõfi-szobornál megjelent ünneplõket Csobolya József, a Beregszászi Rákóczi Szövetség alelnöke köszöntötte. A koszorúzáson részt vett többek között Gyurin Miklós, Magyarország Beregszászi Konzulátusának vezetõ konzulja, Beregszász megyei jogú városa nevében Pfeifauf József frakcióvezetõ és Kromák András képviselõ, valamint Imre Margit, a Beregvidéki Nyugdíjasok Petõfi Sándor Egyesületének elnöke. * Badalóban is méltatták Petõfi Sándor születésének évfordulóját. Az ünnepi istentisztelet keretében megtartott

EGYÜTT

2012 1

megemlékezésen dr. Nagy Ignác, a Beregszászi Magyar Konzulátus konzulja tolmácsolta Tóth István fõkonzul újévi jókívánságait a helyiek felé. Petõfi-verset mondott Szoboszlai Zoltán, a Beregszászi Magyar Gimnázium diákja, majd Sárközi Gyula, a falu krónikása olvasta fel Petõfirõl szóló írását. Az ünnepi istentisztelet a Petõfi-emléktábla megkoszorúzásával ért véget. * A Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézet és a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége a Magyar Kultúra Napja alkalmából 2012. január 19– 21. között Ungváron, Munkácson, Beregszászban több civil szervezettel közösen ünnepi rendezvénysorozatot szervezett. Díszvendégük volt Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága–Anyanyelvi Konferencia elnöke, dr. Bokor Béla, a Határokon Túli Magyarságért Alapítvány kuratóriumi elnöke. A beregszászi program kiemelt eseménye volt a Beregszászi Értelmiségi Fórum – 2012., amelyre az Európa–Magyar Házban került sor. „Az értelmiség szerepe a jelenben és a jövõben” címmel elõadást tartott Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága – Anyanyelvi Konferencia elnöke. Ezt követõen oklevelek átadására került sor. * Koszorúzási ünnepség zajlott a beregszászi Kölcsey-emléktáblánál. * Zenés-irodalmi mûsort rendeztek a Beregszászi Mûvészeti Iskolában. * A Magyar Kultúra Napja alkalmából a Munkácsi Állami Egyetem Humán-

Természettudományi Koledzse magyar tagozatának ünnepi rendezvényére került sor. Ünnepi beszédet tartott Pomogáts Béla, az Anyanyelvi Konferencia elnöke, valamint Dupka György, a MÉKK elnöke. Megkoszorúzták Munkácsy Mihály mellszobrát is. * Lezajlott a XIV. Himnusz-mondó verseny az ungvári Dayka Gábor Középiskolában. * Megrendezésre került a III. Carpatica Art Expo az Ungvári Néprajzi Múzeumban, amelyet Dupka György, a MÉKK elnöke, Zubánics László, a KMMI elnöke és Angyal Gabriella, az Ungvári Néprajzi Múzeum igazgatója nyított meg. Kiállítók: Asztalos Éva (Ungvár), Bálint Lívia (Nagydobrony), Bartosh József, Bartosh Tatjana (Beregszentmiklós), Beleny Mihajlo (Ókemence), Fuchs Andrea (Ungvár), Harangozó Miklós (Salánk), Homoki Gábor (Péterfalva), Juhász László (Oroszi), Kalitics Erika (Munkács), Klisza János, Klisza Krisztina (Ungvár), Kurucz Adrienn (Ungvár), Kutasi Xénia (Bene), Lõrincz István, Lõrincz Katalin (Ungvár), Matl Péter, (Munkács) Nigriny Edit (Ungvár), Puhlik-Beleny Magda (Ókemence), Prófusz Marianna (Beregszász), Réti János, Soltész András, Soltész Gabriella, Soltész Péter, Turák Angéla (Ungvár). * A magyar kultúra napja alkalmából a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskolára látogatott a Misztrál együttes, amely magyar és külföldi költõk megzenésített verseit (Ady Endre, József Attila, Illyés Gyu93

2012 1

la, Janus Pannonius, Baudelaire, Szabó Lõrinc stb.) adták elõ. Dalaikban a történelem, a hagyomány egy különleges dallamvilággal ötvözõdik. * A beregszászi színház társulata a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) szervezésében Molnár Ferenc Üvegcipõ címû darabját vitte színre Ungváron, a megyei drámai színházban. Az elõadást több mint nyolcszázan tekintették meg. * A Magyar Kultúra Napja alkalmából a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház Társulata Orosházán, a Petõfi Mûvelõdési Központban lépett fel. Molnár Ferenc Üvegcipõ címû vígjátéka került bemutatásra két felvonásban.

IDÕSZAKI ÉS ÁLLANDÓ KIÁLLÍTÁSOK * A Kárpátaljai Néprajzi Múzeumban megtekinthetõ volt a Kárpátaljai Képzõ- és Iparmûvészek Révész Imre Társasága (RIT) 18 alkotójának több mint 60 mûve. Többek között: Matl Péter-grafikák, Szocska László-faplasztikák, Magyar László, Kolozsvári László, Benkõ György, Berecz Margit, Kulin Ágnes, Réthy János, Tóth Róbert, Erfán Ferenc, Kopriva Attila és Veres Ágota festményei, Hrabár Natália és Hidi Endre kerámiái, valamint ifj. Hidi Endre szobra. * Turulszobrok a Kárpát-medencében címmel fotókiállítás nyílt a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola Gross Arnold termében.

94

EGYÜTT

* Magyarország bélyegeken – a kiállítás a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Fõiskola Gross Arnold termében tekinthetõ meg. * Kárpátalja kortárs képzõmûvészeinek, népmûvészeinek, fotómûvészeinek állandó kiállítása a Péterfalvai Képtárban (Péterfalva, György Endre kastély). Tárlatvezetõ: Borbély Ida igazgató. Ugyanitt megtekinthetõk a Munkácsy Mihály Alkotótábor tagjainak munkái, amelyek ugyancsak a képtár állományát gyarapítják. Az ugocsai népmûvészek alkotásainak, Tiszahát népének életvitelével kapcsolatos tárgyak állandó kiállítása a Tiszaháti Tájmúzeumban (Fogarasy-kúria) látható. Lõrincz István fotográfus (Ungvár) III. Kárpátaljai kaleidoszkóp címû fotókiállítása az UNE Humán- és Természettudományi Magyar Karán került a látogatók szeme elé. * Soltész Péter (Ungvár) festõmûvész „Évszakok, emberek” címû egyéni kiállítása az ungvári Váralja múzeum-kávéházban található. * Garanyi József és Horváth Anna, valamint más bereg-vidéki képzõmûvész állandó emlékkiállítása a Beregvidéki Múzeumban vehetõ szemügyre. * Bartosh Tatjana, Bartosh József és más kárpátaljai kortárs alkotók kiállítása a beregszentmiklósi várkastélyban tekinthetõ meg.

EGYÜTT

2012 1

ÚJ KÖNYVEK

ELÕKÉSZÜLETBEN:

MEGJELENT:

* Vári Fábián László: Kárpátaljai magyar népballadák és népdalok. Kárpátaljai Magyar Könyvek 216., Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012. * Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. (Le(ngyel)-beszélések). Kárpátaljai Magyar Könyvek 217., Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012. * Nagy Zoltán Mihály: Túl a fényeken. A Messze még az alkonyat címû versesregény-trilógia harmadik része. Kárpátaljai Magyar Könyvek 218., Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012.

* Weinrauch Katalin: Kunkorodó kutyahang. (Versek, mesék iskolásoknak) Kárpátaljai Magyar Könyvek 214., Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012. * Dupka György: SZOLYVA, a magyar golgota. A szovjet hatóságok megtorló tevékenysége Kárpátalján. (Elõszó: dr. Tóth Mihály; utószó: Alekszej Korszun). Kárpátaljai Magyar Könyvek 215., Szolyvai Emlékparkbizottság– Intermix Kiadó, Ungvár–Budapest, 2012. A könyvek elektronikus változata a Kárpátaljai Magyar Mûvelõdési Intézet honlapján olvasható: www.kmmi.org.ua

Összeállította: DUPKA GYÖRGY

AZ OLVASÓHOZ Folyóiratunk idén 10 éves, ezért úgy gondoljuk, eléggé nagykorú ahhoz, hogy saját lábán is megálljon – kezdetben legalább az egyiken. Ennek érdekében a 2012-es esztendõre elõfizetõket toborzunk, akik az évi hat lapszámért 30 hrivnyával támogathatják a kárpátaljai magyar irodalmat. Elõfizetõink és támogatóink névsorát – engedelmükkel – lapszámainkban közzé tesszük. Felvilágosítást, további tájékoztatást a következõ címek valamelyikén kaphatnak: [email protected], [email protected], [email protected], [email protected] Tisztelettel és köszönettel: A Szerkesztõbizottság 95

2012 1

SZERZÕINK ARVO VALTON (1936) Tallinn BARTHA GUSZTÁV (1962) Nagybereg BELLA ISTVÁN (1940 – 2006, Budapest) CZÉBELY LAJOS (1951) Visk CSEH SÁNDOR (1949) Beregszász CSORDÁS LÁSZLÓ (1988) Eszeny DUPKA GYÖRGY (1952) Ungvár ERNYEI BEÁTA (1988) Beregszász FODOR GÉZA (1950) Ungvár FECSKE CSABA (1948) Miskolc HÍRES-LÁSZLÓ KORNÉLIA (1982) Beregszász HORVÁTH ANNA (1924 – 2005, Beregszász) KABDEBÓ TAMÁS (1934) Dublin, Írország KOVÁCS ELEONÓRA (1989) Szalóka LENGYEL JÁNOS (1973) Beregszász POMOGÁTS BÉLA (1934) Budapest VASI SZABÓ JÁNOS (1965) Tanakajd VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ (1951) Mezõvári WEINRAUCH KATALIN (1946) Beregszász ZUBÁNICS LÁSZLÓ (1971) Gut ZSELICKI JÓZSEF (1949) Kisgejõc Lapszámunkat HORVÁTH ANNA munkáival illusztráltuk

96

EGYÜTT