HÓDOLAT A NAPNAK A ciprusi mágus bölcsessége

HÓDOLAT

A NAPNAK A ciprusi mágus bölcsessége Kyriacos C. Markides

MANAS

2

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Homage to tbe Sun – The wisdom of the Magus of Strovolos Penguin Books, Arkana 1987 Fordította: Balikó Nándor

Copyright © Hungarian edition © Hungarian translation ©

1987 by Kyriacos C. Markides Bulletcom Inc. Balikó Nándor, 2002

Minden jog fenntartva!

ISBN 963 86309 1 4 Felel s kiadó: Nyomdai el készítés: Nyomda: Felel s vezet :

Bulletcom Kft. Nagy Gábor Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Gera Imre

3

A szerz r l Kyriacos ű. Markides ciprusi születés , a szociológia professzora a maine-i egyetemen, az Egyesült Allamokban. Felesége, Emily J. Markides szintén Cipruson született, Famagustában. Két gyermekük van, űonstantine és Vasia. A szerz A ciprusi mágus – egy spirituális gyógyító különleges világa cím m vével vált közismertté, amelyben Daskalosnak, a misztikus beavatottnak és médiumnak az életér l számol be. Ezt a történetet folytatja két további kötetében, a Hódolat a Napnak, illetve a Lángoló szívben.

4

Tartalom

A szerz megjegyzései.............................................5 A gyógyító ...............................................................7 Örültek és misztikus beavatottak ..........................29 A három test ...........................................................57 Szent korongok – a csakrák ...................................75 Thorisis és Rasadat ................................................93 Testen kívül ..........................................................111 Földönkívüli látogatók .........................................131 Véd angyalok ......................................................151 A misztikus beavatása ..........................................173 Helyes gondolkodás .............................................197 Álmok és fantáziaképek .......................................229 Szómagyarázat .....................................................257 Emilynek

5

A szerző megjegyzései A könyv, amelyet a tisztelt Olvasó most kezében tart, több tekintetben is folytatása A ciprusi Mágus (Édesvíz Kiadó, 1998) cím m vemnek. Ugyanakkor önálló tanulmányként is megállja a helyét, úgyhogy azok is bátran belekezdhetnek az olvasásába, akik esetleg a fent említett kötetet nem ismerik. Akik viszont már olvasták Daskalos kalandos világáról szóló el z írásomat, azok ebben a könyvben olyan új tanításokat ismerhetnek meg, amik eddig még nem jelentek meg, vagy amelyek az els könyv megjelenése óta eltelt id ben részletesebben ki lettek dolgozva. A könyv végén található szójegyzék hasznos segítséget nyújthat azoknak, akik még csak most ismerkednek Daskalos kifejezésmódjával. Az írás folyamán igyekeztem ugyanazt az írói technikát és semleges néz pontot alkalmazni, mint el z tanulmányomban. A fenomenológia módszerével közelítettem Daskalos világához, azaz hagytam, hadd mutassa be maga a tudományát, anélkül, hogy abba én a legcsekélyebb módon is beleavatkoznék elméleti ismereteimmel. Az anyagot úgy gy jtöttem, hogy minden egyes beszélgetésünket magnószalagra rögzítettem, vagy ha erre nem volt lehet ségem, akkor részletesen jegyzeteltem. Ott, ahol sem egyik, sem másik megoldás nem m ködött, egyszer en emlékezetb l próbáltam a lehet legpontosabban visszaidézni az elhangzottakat. Daskalosszal való kapcsolatom 1978 nyarán kezd dött ugyan, de a jelen kötet anyagát javarészt az 1983-as, 1984-es és 1985-ös évek nyári hónapjainak gy jtései teszik ki, továbbá az 198ő-86-os tanév során szerzett

6

emlékezetes élményeim, amikor is a maine-i egyetem nagylelk en tudományos alkotószabadsáot engedélyezett nekem. Mindezekért, illetve azokért az ösztöndíj-támogatásokért, amiket szintén ez az intézmény folyósított számomra, hogy megkezdett munkámat befejezhessem, örökre hálás maradok. A görög nevekkel kapcsolatban ugyanazt az eljárást követtem, mint A ciprusi: mágusban: Daskalost megszólító esetben Daskalként írtam. A m ben el forduló nevek nem valódiak, kivéve a történelmi személyek és családtagjaim nevét. A Daskalos név ugyanakkor szintén valódi, hiszen tanítványai és tisztel i így szólítják a mestert. A szó a görög nyelvben általánosan elterjedt, az iskolaigazgatókat és a papokat szólítják így. Szó szerinti jelentése „tanár”, vagy „mester”. Hosszú lenne mindazokat felsorolni, akiknek sokszorosan is köszönettel tartozom ennek a könyvnek a megszületésében nyújtott segítségükért. De fogadja mindenki szívb l jöv szinte hálámat, aki valamilyen módon maga is részévé vált ennek a m nek és ezáltal életemnek. Legels sorban természetesen Daskalos, aki megengedte, hogy írjak róla és tanításairól. Kapcsolatom ezzel a nagyszer mesterrel, és mindazokkal, akik közel állnak hozzá – például Kostasszal, aki a nyomdokaiba lépett –, a legfelemel bb élményt jelentették nekem, sokkal többet annál, mint bármilyen tudományos elismerés, amiket ezeknek az írásoknak köszönhetek. Köszönöm továbbá kollégáimnak a maine-i egyetem Szociológiai és Szociális Munkásképz Karán, hogy folyamatosan segítették ezirányú kutatásaimat. Engedjék meg, hogy tanártársaim és közeli barátaim közül néhányat név szerint is megemlítsek: professzor Steve Cohn, Stephen Marks és Michael Lewis személyesen is közrem ködtek és szüntelenül támogatásukról biztosítottak Daskalosszal és köreivel folytatott munkám során. Szívet melenget érzés, hogy Michael kiváló spirituális m vészetének alkotásai szerves részévé váltak A ciprusi mágus és a Hódolat a Napnak köteteknek is. Köszönet Marlene Gábrielnek, irodalmi ügynökömnek, és Eileen űampbellnek, szerkeszt mnek a Ruthledge & Kegan Paul Kiadónál, szakmai kiválóságukért és azért a kivételes, szeret gondoskodásért, amivel írásaimhoz viszonyultak. Köszönöm továbbá Sue McLaughlinnek és Eva Maynnek a kézirat begépelésében nyújtott segítségüket. Végül hadd köszönjem meg szinte szívvel ciprusi rokonaimnak és barátaimnak, hogy a szigeten töltött hosszú id k során mind jómagam, mind családom számára a legmesszebbmen kig biztosították az alkotáshoz szükséges tökéletes élet- és munkakörülményeket.

7

A gyógyító Az évek során volt alkalmam meggy z dni arról, hogy a különleges szellemi képességekkel megáldott Spyros Sathi valóban nem a véletlennek köszönheti hírnevét. Pedig eleinte kételkedve fogadtam állítólagos csodatételeinek hírét, a gyógyításokat, a testen kívüli utazásokat, a telepatikus és egyéb „paranormális” jelenségeket. Bár megbízható szemtanúk esetleírásait olvastam, ezek egyike sem gy zött meg személyesen. Szociológiát végeztem, pozitivista hagyományok szerint, gondolkodásmódomat a modern világi és racionális kultúra eme csúcsteljesítménye határozta meg. Pusztán elméleti feltevésekre és módszerekre épül tudományommal mit sem tudtam kezdeni a Spyros Sathi-féle „jelenségekkel”, így azokat jobb híján figyelemre sem méltattam, vagy igyekeztem a tündérmesék szintjére lealacsonyítani, gyenge és rakoncátlan elmék fantáziaszüleményének, az idejétmúlt babonák utolsó csökevényének tituláltam ket. Korán, már egyetemi éveim kezdetén megtanultam, hogy „Isten halott”, és hogy a vallás nem más, mint a tudattalan félelmek neurotikus kivetítése, egy a tudomány, a pszichoanalízis és a „felvilágosodás” térhódításának köszönhet en végleg feledésbe merül illúzió. Úgy tanultam, s t kés bb tanítottam is, hogy a társadalom saját fenntartása érdekében teremtett magának isteneket, ezért amikor az emberek isteneikhez imádkoznak, tulajdonképpen álruhába bújtatott társadalmukat bálványozzák. Mint a szociális tudósoktól általa

8

ban, t lem is elvárták, hogy alapigazságként fogadjam el a kijelentést, miszerint a vallás nem más, mint a társadalom lenyomata, ami gyakran az elnyomott és tudatlan tömegek szórakoztatására szolgál csupán. Annak érdekében, hogy az értelmiség ifjú úttör i között tartsanak számon, ha nem is kellett egyértelm en ateistává válnom, de agnosztikussá igen, olyan emberré, aki minden képességb l gúnyt z, aminek a legcsekélyebb köze is lehet a misztikus, spirituális, vagy vallási gyökerekhez. És mihelyst Istent halottá nyilvánította és maga alá temette a pozitivista tudomány, az Ember következett, hogy hasonló sorsra jusson. Azt mondták, emberi természet nem létezik. Vagy a „kondicionálás”, vagy egyéb olyan szociális kényszerít er k határozzák meg mindennapjainkat, amiket képtelenség tudatosan irányítani. Eszerint a szabadság eszméje, Istennel együtt, puszta kitaláció, múló szeszély. A kortárs kultúra élharcosai elragadtatással zengték a tudat sírfeliratát. „Az ember is halott”, jelentette ki egy ünnepelt francia philosophe. A 20. század közepére a Homo sapiens üres lappá változott, amire a társadalom azt firkálhat, amit csak akar. Ezzel az intellektuális el képzettséggel felvértezve – amit csak tovább súlyosbított saját bizonytalanságom –, léptem hát be Daskalos világába, azaz a Mesterébe, ahogy Spyros Sathit követ i és tanítványai szólították. A tudományos materializmus mindig is távol állt t lem, de úgy gondoltam, ez az a tragikus, és talán elkerülhetetlen ár, amit a modern szellemi életért cserébe fizetnünk kell. A bens mben ott szunnyadt az a kezdetleges dosztojevszkiánus érzés, hogy „ha Isten nincsen, akkor minden mindegy”. Vonakodó hozzáállásom ugyanakkor talán nyitottabbá is tett Daskalos magyarázataira, aki új, szent megvilágításba helyezte a valóságot, ráadásul úgy, hogy abba elméletileg alig-alig tudtam belekötni. Egyszer en csak figyeltem t gyógyítás közben, hallgattam, ahogy beszélt, ahogy el adott, és lassan magam is alkalmazkodtam nyelvezetéhez, ismeretelméleti kategóriáihoz. Résztvev jévé váltam az életének, a szó legszorosabb értelmében, meditációs gyakorlatokba fogtam, amiket ajánlott, hogy fejlesszem lelki-szellemi képességeimet, és módszeresen elemezzem önmagam, átalakítva, megnemesítve ezzel énemet. Daskalos úgy fogadott el, ahogy vagyok, szkeptikusan, vagy ahogy humoros kedvében szeretett hívni, „hitetlen Tamás”-ként. S t, nemcsak hogy elfogadta kételyeimet, de olykor még bátorított is.

9

Egyszer például a következ t javasolta: „Semmit se higgy el els re! Lángoló kérd jel legyél, vizsgálj meg mindent, s mindig az önuralom legyen az irányt d!” Kételyeim Daskalos nagyra becsült képességeit illet en hamarosan szertefoszlottak, amikor alkalmam nyílt személyesen is megfigyelnem t munka közben. Els alkalommal egy fiatal zsidó n t gyógyított meg a szemem láttára, akit állítólag démonok kerítettek a hatalmukba. A hölgy otthonában hiába keresett fel pszichiátereket és rabbikat, senki sem tudott segíteni rajta. Egy rövid id re még elmegyógyintézetbe is került. De a „démonok” csak tovább gyötörték t, egészen addig a pontig, hogy végül teljesen munkaképtelen lett, már aludni sem tudott, és egy percre sem lehetett magára hagyni t. Daskalos, miután felmérte a helyzetet, kijelentette, hogy a n „megszállói” nem démonok, hanem két emberi szellem, egészen pontosan két náci („férj és feleség, akik Hamburg bombázásakor vesztették életüket”), s ördög z szertartásba kezdett a Kabbala formulái alapján. Ez az egyetlen találkozó elég volt ahhoz, hogy a hölgy teljesen megszabaduljon a problémájától. Elnémultak a kísérteties hangok, és visszatérhetett normális életviteléhez. Egy másik alkalommal Daskalos egy középkorú ciprusi n t gyógykezelt, akinek súlyos gerincbántalmai voltak. Miután lebénult, orvosai Cipruson és külföldön egyaránt azt tanácsolták neki, hogy tanuljon meg együtt élni a betegségével, mert ezen kívül mást nem tehetnek érte. Daskalos viszont csak megérintette és megnyomogatta a hátát, és pár perc múlva az asszony felkelt az ágyából, amit az utóbbi hat hónapban képtelen volt elhagyni. Csigolyái újra a helyükre kerültek, még tornázni is tudott velük. És ami még különösebbé tette ezt a gyógyítást, az az volt, hogy mivel a hölgy maga sem igazán hitte, hogy ilyen hirtelen, ilyen csodálatos módon meggyógyult, még aznap elment megröntgeneztetni a hátát. Az egy héttel korábban készült felvételeken világosan látszott a sérülése, de az újakon már egy tökéletesen egészséges, normális gerinc volt látható. Ezután az epizód után, amit persze még több más is követett, ahol szintén volt szerencsém szemtanúként jelen lenni, meggy z dtem róla, hogy Daskalos nem mindennapi gyógyer vel rendelkezik, ami nem magyarázható egyszer szuggesztióval, vagy más hagyományos orvosipszichológiai elmélettel. Ugyanakkor Daskalosnak egyéb képességei is voltak, amik fokozatosan egyre közelebb vonzottak különleges világához. Egy napon

10

együtt utaztam vele, s egyszer csak részletesen mesélni kezdett maine-i otthonunkról. „Tetszik a házatok,” – jegyezte meg úgy mellékesen – „van karaktere.” Viccesen még azt is hozzátette, hogy fel kellene szereltetnünk egy telefont az emeleti hálószobában, nehogy egyszer hasra essünk a lépcs n, lefelé futtában a konyhába, ahol csörög. Pedig Daskalos sosem járt nálunk Maine-ben, legalábbis testi mivoltában nem, és én sem meséltem neki soha házunk belsejér l, vagy a telefonról. „Amikor intenzíven rám gondolsz, veled vagyok,” – magyarázta. Kiderült, hogy már többször is „meglátogatott” minket az Allamokban, „fantomtestben”, testen kívüli állapotban. Ezért is tudott hát a részletekr l. Amikor aztán hazatértem Maine-be, Emilynek, a feleségemnek megfájdult a jobb térde. Kegyetlen fájdalmak kínozták, behajlítani sem tudta a lábát, alig bírt autóba ülni. Egy szép napon levelet kaptunk Iacovostól, Daskalos egyik fiatal tanítványától. „Emilynek orvoshoz kellene mennie, hogy megvizsgáltassa a térdét,” – olvastuk sürget sorait. A levélben leírta, hogy és Daskalos felfedezte, hogy valami baj van Emily jobb térdével, és bár k maguk már mindent megtettek a gyógyításáért, azért nem árt, ha a feleségem felkeresi a doktort. Emily fájdalmai, azt követ en, hogy kézhez kaptuk Iacovos levelét, három napon belül megsz ntek. Daskalos szokatlan képességeinek újabb megfigyelésére 1984 nyarán nyílt lehet ségem, amikor ismételten hosszabb id t tölthettünk el Cipruson. Egy jó barátunk érkezett hozzánk látogatóba, egy pszichológus, az amerikai keleti partvidék egyik legel kel bb egyetemének nyugalmazott professzora, aki éppen egy „interkommunális m hely”-et szervezett a sziget görög és török lakosai közti kölcsönös megértés elmélyítésének reményében. Szerencsétlenségére azonban közvetlenül űiprusra érkezése el tt egy, az olasz Alpokba tett hegyi kirándulás alkalmával megharapta a lábát egy németjuhász kutya. Mivel már id s korban járt, a seb meglehet sen lassan gyógyult, és fennállt az elfert z dés veszélye. Nem véletlen hát, hogy aggódott az egészségéért, hiába nyugtatgatták az olasz orvosok. Amikor aztán bicegve a szigetre érkezett, mellékesen megjegyeztem neki, hogy talán az orvosok mellett érdemes lenne felkeresnie Daskalost, hadd vessen egy pillantást is a sebére. Halványan emlékezett Daskalosszal folytatott kutatásaimra, és a maga kifinomult, el kel stílusában többször is tolmácsolta, mintegy atyai jó szándékkal, akadémiai megbecsültségem felett érzett

11

aggodalmát amiatt, hogy „efféle témákba” ártom magam. Biztosítottam róla, hogy Daskalos világát pusztán fenomenológiai jelleggel szoktam tanulmányozni, mindenféle propagandista szándék nélkül, és hogy hozzáállásom korántsem egyezik az igaz hív kével. Akadémikus elégedettséggel bólogatott, és miután röviden vázoltam neki kutatásaim addigi eredményeit, érdekl dést mutatott arra, hogy találkozzon „a gyógyítóval”, ahogy nevezte Daskalost. Augusztus els napjaiban történt, egy szerda délután, hogy Strovolosban, Nicosia egyik külvárosi negyedében meglátogattuk Daskalost. Melegen üdvözölt minket, miután éppen akkor ért véget egy összejövetel, amit a „bels kör” tagjainak tartott. Még valamennyien ott voltak a Stoában, Daskalos házának egyik hátsó szobájában, ahol rendszeres találkozóikat és meditációikat rendezték. Bemutatott minket tanítványainak, akik közben kibújtak fehér palástjukból, és egyenként elhagyták a Szentélyt. Miután mindenki távozott, Daskalosszal bementünk a nappaliba, és egy kávé mellett beszédbe elegyedtünk vele. Némi habozás után kollégám törte meg a csendet. „Pszichológus vagyok, bizonyos szempontból tehát közös az érdekl désünk,” – mondta rám célozva. A lélektani ismeretek aktuális állapotáról folytatott rövid eszmecsere után Daskalos, miután tanúbizonyságot tett a témában való tökéletes jártasságáról, nemtetszését fejezte ki a hagyományos pszichológia iránt, mondván, hogy az még mindig „gyerekcip ben jár”. „A pszichológusok és a pszichoanalitdkusok legnagyobb hibája az,” – mondta Daskalos energikusan – „hogy nem tanulmányozzák önmagukat. Pedig az embernek önmaga legmélyére kell hatolnia. Nem elég a kutatást és a megfigyelést másokra korlátozni, a páciensekre, önmagunkra is figyelmet kell fordítanunk.” Daskalos utolsó szavai közben felemelte az ujját, és játékos fenyegetéssel a barátomra mutatott. Szerencsére a professzor nem az a törékeny lélek, nem vette sértésnek Daskalos tiszteleden megjegyzését a munkáját illet en. S t mi több, ahogy azt a reakcióiból meg tudtam ítélni, valamelyes még egyet is értett vele. Egy világhírnévnek örvend szociálpszichológus, évtizedes helyszíni felméréseinek minden tapasztalatával a háta mögött sokkal jobb hallgatónak bizonyult, mint gondoltam. Sokkal inkább érdekelték Daskalos nézetei, mintsem hogy saját tudományát, vagy az értelmiségi pálya hagyományait kezdje védelmezni, azt a szakterületet, amelynek karrierjét és elismertségét köszönhette.

12

Daskalos azzal folytatta, hogy a világ, amelyben él és dolgozik, a legszorosabban részét képezi a természetnek, ezért „tudományát” korántsem lehet metafizikának nevezni. Metafizika mint olyan, nem is létezik. „Minden megmagyarázható a fizika segítségével. Azért, mert nem látjuk a hidrogént, az még nem jelenti, hogy ne létezne. Hasonlóképpen, a magamfajta ember is csak annyiban tér el másoktól, hogy szélesebb értelemben tekint a valóságra, annak is arra a területére, amely közönséges érzékekkel ugyan már nem észlelhet , de amely még mindig eléggé kézzelfogható az azt kutató számára. Ezért is hívjuk magunkat az Igazság Keres inek. Manapság a legtöbb tudós materialista. De vajon tényleg tudják-e, hogy mi az anyag? Megértésüket korlátozza az a tény, hogy kizárólag a durva anyagi szinttel foglakoznak. És nem véletlen mondtam durva anyagi szintet, hiszen az a terület, amivel mi foglakozunk, szintén anyagi. A leveg is anyag, bármennyire is láthatatlan. Valamikor régen az étert is a hagyományos tudomány fedezte fel, de aztán érthetetlen módon elvetették a létezését. Pedig számunkra legalább annyira valóságos, mint az elektromosság, és használjuk is a telepátiában.” Űarátomnak itt közbevet leg megjegyeztem, hogy az az éterikus energia, amire Daskalos utalt, több tekintetben is hasonlít Bergson élan vitaljára, Reich orgone energyére, Mesmer állati magnetizmusára, vagy a hinduk pránájára. „Értem,” – mondta a barátom, és gondolataiba merülve dörgölte meg az állat. „A magukat materialistáknak nevez tudósokhoz képest mi anynyiban vagyunk mások, hogy a mi laboratóriumunk sokkal tágasabb,” – mondta Daskalos, széles mosollyal az arcán. „Szóval, ha jól értem, azt akarja mondani,” – szólalt meg a professzor megfontolt lassúsággal, – „hogy mi pszichológusok tulajdonképpen azzal az emberi aggyal foglakozunk, ami szintén anyagi természet .” „Egy pillanat!” – felelte Daskalos. „Amit ön agynak nevez, az nem más, mint koponyába zárt durva anyag. Én másról beszélek, a Tudatról!” „Óh, igen, nos, ön szerint mi a különbség a kett között?” – kérdezte a professzor. „Ugyanaz, mint ami egy generátor és az elektromosság között. Az elektromosság mindenhol megtalálható,” – felelte Daskalos, és

13

szélesre tárt karokkal körbemutatott. „De a gép, az eszköz az, amely megmutatja számunkra a létezését. Azt viszont mégsem mondhatjuk, hogy az elektromosságot a gép teremti.” Daskalos azzal folytatta a magyarázatot, hogy kifejtette, miszerint minden anyagi a Tudat megnyilvánulása, különböz formájú „rezgésekben”. De a Tudat nem azonos az Abszolútummal, azzal, amit az emberek hétköznapian Istennek neveznek. A Tudat az az eszköz, amin keresztül a megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánítja Önmagát. A Tudat az a „szuperszubsztancia”, amib l az „univerzumok” teremt dnek. „Halott anyag” nem létezik. Daskalos, kollégám figyelmét próbára téve magyarázott tovább. Kifejtette, hogy a durva anyagi világ, amiben a hagyományos tudomány gondolkodik, a Tudat legalacsonyabb rezgésállapotai egyikének felel meg. A létezés negyedik dimenziójában találhatók a pszichikai világok, ahol az általunk ismert tér már nem létezik, az ötödik dimenzióban pedig ott a szellemi világ, ahol a tér mellett már az id is transzcendenssé válik. Azon túl még magasabb szellemi világok húzódnak meg, az „archetípusok” és a tiszta formák világai. Az egyik ilyen archetípus az Ember Ideája. Ha egy „Szent Monász” emanációja áthalad ezen az archetípuson, kezdetét veszi az emberi lét. Halhatatlan énünk el ször szellemtestbe öltözik, majd egy lelki burkot vesz magára, s végül a fogantatással és a születéssel egy durva anyagi testet ölt. Ez a három test, amivel minden egyes ember rendelkezik, „anyagi” természet , csakhogy különböz ek a rezgésszintjeik. „A hagyományos tudomány tragédiája – beleértve a pszichológiát is – az, hogy ezek közül a testek közül csak egyet, a durva anyagit ismeri el létez nek, és az emberi természetr l, valamint az énr l alkotott minden tudományos elmélet a létezésnek kizárólag eme legdurvább szintjére korlátozódik.” Daskalos azt is közölte, hogy az említett magasabb dimenziókról való ismereteit saját tapasztalatából merítette. Folyamatos kapcsolatban van ezekkel a magasabb világokkal, ahol több „láthatatlan segít társával” és mesterrel együtt dolgozik. Daskalos szerint a testi halált követ en a szellem – az érzéseket, vágyakat és gondolatokat hordozó lelki burokban – teljes tudatossággal tovább él ezekben a dimenziókban, mint „jelen személyiség”, legalábbis egészen a következ inkarnációig, amikor is az én egy új „jelen személyiséget” alkot magának, új szellemi, lelki és durva anyagi testtel. A bels önvalón, avagy az „állandó személyiségen”

14

keresztül pedig minden korábbi élet tapasztalatainak esszenciális kivonata átörökít dik az új inkarnációba. A professzor további kérdéseire válaszolva Daskalos elmagyarázta, hogy az inkarnációs körforgás célja a tapasztalatszerzés, az „Egységen belüli egyediség” kifejlesztése. A Karma, azaz az ok és okozat törvénye révén az én egészen addig gyarapodik szellemiségben, míg végül eléri a Mindentudás állapotát, azaz felismeri, hogy maga is szerves részét képezi Istennek, vagy ha úgy tetszik, az Abszolútumnak. Ezt követ en az ember kiszabadul a létforgatag kényszeréb l, s már nem kell feltétlen alászállnia az „elkülönülés világaiba”, a durva anyagi síkra. Daskalos hangsúlyozta, hogy a „b n” mint olyan, nem létezik, mint ahogy örök büntetés sincsen. Csak tapasztalatok vannak. A Karma törvénye, a jellemformálódás, a tudás és a bölcsesség bels vé tétele révén el bb-utóbb minden emberi szellem letörleszti adósságait. „A ma gyilkosa holnapra akár a megvilágosodás mesterévé is válhat.” Krisztus példázata a Tékozló fiúról jelképesen tárja az emberiség elé önnön sorsát és végzetét: a visszatérést a szeret atya palotájába, a földi életek megpróbáltatásai és szenvedései után. Ezt követ en Daskalos kozmológiai nézeteinek magyarázatába kezdett. Szerinte a világ a „túloldalon” lév mesterekt l ered, k a forrása, azok a lények, akik már elérték a Theózist, az Istennel való tudatos egységet. Közülük is kiemelkedik Yohannan, azaz János apostol, aki Daskalos testét használja arra, hogy rajta keresztül adja át tanításait az emberiségnek a valóság és a létezés valódi természetér l. Hetvenöt éves barátom érdekl déssel figyelt, de sem meghatottságnak, sem csalódottságnak a nyomát nem lehetett látni rajta Daskalos kozmológiai elképzeléseinek hallatán. Rövid, negyed órás szünet után, míg Daskalos újabb látogatókat fogadott és látta el ket családi tanáccsal, barátom egy merész kérdést szegezett neki. „Valamit szeretnék megtudni a parapszichológiáról,” – kezdte, majd párszor megköszörülte a torkát. Daskalos bátorítóan biccentett, mire a professzor folytatta. „Nem azért, mintha tesztelni akarnám önt, egyszer en csak kíváncsi vagyok a gondolataira.” „Rajta, ki vele!” – mondta Daskalos mosolyogva, és keresztbe fonta a karjait. „Vegyük a természetfeletti érzékel képesség felmérésére szolgáló egyik hagyományos kísérletet. Tegyük fel, hogy van öt kártyánk,” – azzal úgy tett, mintha a kis dohányzóasztalon kiteregetné a lapokat.

15

„Az egyiken egy kör van, a másikon egy négyzet, és így tovább. Nos, számtalan kísérletb l tudjuk, hogy ha találomra kihúzok egyet, lesznek olyanok, akik képesek megmondani, melyik lapot tartom a kezemben. Ugyanakkor azt sem mi, sem ön, sem senki más nem tudja, hogyan m ködik ez az információátvitel.” „Én tudom!” – tiltakozott nevetve Daskalos. „Hadd fejezzem be! A parapszichológusok szerint egyes emberek statisztikailag sokkal jobban teljesítenek annál, mintsem hogy azt a véletlenre lehetne fogni. Míg egy átlagember várhatóan ötb l csak egyszer, azaz legfeljebb 20-25 százalékos hatékonysággal találná el, hogy mi van a lapon, addig ezek a többiek 70-80 százalékos eséllyel. Ez pedig már tényleg nem lehet a puszta véletlen m ve!” – mondta kollégám, miközben hangjába egyre több izgatottság vegyült, és el reszegezte mutatóujját. „Mindez azt bizonyítja, hogy a természetfeletti érzékelés valóban létezik. Azt hiszem, ebben megegyezhetünk. Vannak, akik képesek rá, és vannak, akik nem. Továbbá tudományosan elfogadott, hogy a dolognak lehet valami köze az anyaghoz, legalábbis abban az értelemben, hogy miközben én itt ülök és látom magát, önr l fényhullámok ver dnek vissza hozzám, és ezeket felfoghatjuk anyagként is.” „Valóban,” – bólintott Daskalos. „Ráadásul azt is tudjuk, hogy a rádióhullámok átterjednek a falakon.” „És azok is »anyagiak«,” – tette hozzá Daskalos mosolyogva, hangjában némi iróniával. „Igen, ez tehát mind anyagi. De a téma szakirodalmában szerzett ismereteim szerint a parapszichológusoknak még soha egyetlen embert sem sikerült megtanítaniuk a természetfeletti érzékelésre, arra, hogy efféle képességeket fejlesszenek ki magukban. Ön, gyakorlati tapasztalatai birtokában, elképzelhet nek tartja-e, hogy ezek a parapszichológiái képességek tudatosan kialakíthatók?” „El ször is, kedves professzor úr, el kell mondanom, hogy az ön által felvázolt kísérletet meglehet s butaságnak tartom. A parapszichológia még ugyancsak gyerekcip ben jár. Mi nem öncélúan szeretnénk lelkiszellemi képességeket kifejleszteni, csak a csoda kedvéért. Mi gyógyításra akarjuk használni ezeket az er ket, hogy ezzel is embertársaink szolgálatára lehessünk! De hogy a kérdésére válaszoljak, igen, van módszerünk arra, hogyan tanítsuk meg az embereket fegyelmezni a Tudatukat.” „Mit ért a tudat fegyelmezése alatt?” – kérdezte barátom.

16

„Nézze, mint azt már mondtam, a Tudat egy mindenhol jelenvaló szuperszubsztancia. A rádióhullámok is léteznek, és ha megfelel vev készülékkel rendelkezünk, akkor fogni tudjuk a zenét, vagy bármi más adást, aszerint, hogy melyik állomásra hangoltuk be a rádiónkat. A mi célunk az, hogy megfelel vev készülékké alakítsuk magunkat a gondolati hullámok vételére.” „Na és hogy teszik magukat erre alkalmassá?” „Különböz koncentrációs és meditációs gyakorlatok segítségével. Megtanítjuk az embereknek, hogyan kezeljék a Tudatot, ezt a formátlan szuperszubsztanciát, és hogyan alakítsák azt gondolati formákká, vagy mentális képekké. A gondolati formák – vagy ahogy mi nevezzük ket, az elementálok – anyagiak: Tudatból állnak, és ha valaki tisztánlátó képességgel rendelkezik, akár láthatja is ket. Az átlagemberek – folytatta Daskalos – nincsenek tisztában azzal, hogyan uralhatnák a Tudatot. Legtöbbjük tudatossága alig érte még el egy embrió fejlettségi szintjét. Ezek az emberek egy percre sem képesek koncentrálni.” „És mi a helyzet a tudósokkal?” – kérdeztem. „ k sem képesek a koncentrációra?” „Nem, még a tudósok sem tudják, mit jelent valóban koncentrálni. Az a koncentráció, amir l én beszélek, egészen más dolog, egyfajta képesség, egy imaginációs kép bizonyos id re szóló megrögzítése a tudatban anélkül, hogy közben bármiféle más gondolat megzavarná ezt az állapotot. Ezt pedig nem könny megvalósítani! Sokan a tudósokra is azt mondják, hogy koncentrálnak, de az koncentrációjuk csupán az a fajta, mikor egyik gondolat követi a másikat, de közben egyik sem rögzül, a figyelem nem irányul egyetlen pontra vagy képre. Ha a tudósok tudnák, hogyan kell igazán meditálni és abszolút megzavarhatatlanul, a figyelem legkisebb kihagyása nélkül koncentrálni, akkor a kreativitásuk azonnal a tízszeresére növekedne. Akkor megtapasztalhatnák, mi is az a – megismerési roham. Ennél érthet bben nem tudom kifejezni azt az állapotot, amikor az ember egyetlen pillanatba s r södve mindent megért, ami másoknak, a tudósoknak is, évek k kemény munkájába kerül.” „De ha valaki elsajátítja ezeket a képességeket, méghozzá anélkül, hogy közben spirituálisán is fejlesztené önmagát, akkor nem válik veszélyessé önmaga és mások számára is?” – vetettem közbe. „Természetesen igen. Ezért az emberek képzésekor nemcsak arra fordítunk figyelmet, hogy miként fejlesszék ki lelki-szellemi er i

17

ket, hanem arra is, hogy a folyamatos önelemzés segítségével hogyan kerekedjenek felül egoizmusukon, és hogyan tisztítsák meg a tudatalattijukat az ártalmas gondolatoktól és vágyaktól.” Daskalos szerint a „normál” tudatállapotú, hétköznapi emberek egyfajta félig hipnotikus, félig alvó állapotban élnek, teljesen mechanikusan. „Normál tudatállapotnak nevezem, amikor a figyelem a küls tárgyakra irányul, és közben az illet megfeledkezik saját bels valójáról.” Daskalos szerint a tudatosságnak eme hiánya – az eredend önvalótól való elidegenedés – robotokká teszi az embereket, akik ezáltal a küls és leginkább ártalmas képzetek áldozataivá válnak. „Az emberek azt hiszik, hogy élnek, de ez valójában nem igaz rájuk. Csak akkor fognak ténylegesen életre kelni, ha felfedezik önmagukat, és ahelyett, hogy a testükkel tör dnének, a kezüket és a lábukat mozgatnák, és efféle jelentéktelen apróságokra pazarolnák a drága idejüket, nos, ha ahelyett kihasználnák isteni örökségüket, a Tudatot, és mestereivé válnának a világnak!” – és hogy szavainak jelképes nyomatékot adjon, Daskalos ökölbe szorította a kezét, mint aki épp most ragadja meg a kínálkozó lehet séget. „Nos, nekem hamarosan mennem kell,” – szólalt meg barátom, miután eltöprengett Daskalos iménti szavain. „De el tte még szeretném elmesélni önnek egy ismer söm felfedezését. Az illet a könnyek kémiai összetételét kutatva megfigyelte, hogy a mesterségesen el idézett, például hagymapucolás közben kibuggyanó könynyek vegyi kompozíciója eltér a bánatunkban hullatott könnyekét l. A bánat könnyeiben valódi méreganyagot tudott kimutatni, ami a hagyma kiváltotta könnyekb l hiányzott. Nos, az ismer söm elmélete a következ . Mivel társadalmunkban a férfiaknak nem szabad sírniuk, ha szomorúak, csak a n knek, illetve mivel valószín leg ez a méreganyag felel s a gyomorfekély kialakulásáért, ezért azt feltételezi, hogy a gyomorfekély el fordulási gyakorisága a férfiaknál magasabb lesz, mint a n knél. A n k sokkal könnyebben ki tudják fejezni az érzelmeiket, s ezzel a méreg is könnyebben kiürül a szervezetükb l, szemben a férfiakkal, akiknek »férfimód« illik viselkedniük. Ez persze egyel re még csak elméleti feltevés, de úgy gondolom, talán önt is érdekelheti.” „Teljesen egyetértek a kollégája hipotézisével. Nagyon is jó nyomon jár,” – felelte Daskalos, és rögtön hozzáf zte saját álláspontját. „A könnyek, mondjuk úgy, egyfajta átlátszó vér. A sírás tehát hasonlít a vérzéshez. Tegyük fel, hogy valaki elvágja az ujját, és az vérzik.

18

A vér kémiai összetétele függeni fog az illet aktuális lelkiállapotától. Ha éppen megrázkódtatás érte, vagy haragos, vérképének kémiai jellemz i teljesen mások lesznek, mint ha nyugodt, békés körülmények között tesztelnénk t. Hasonló ez ahhoz, mint amit az ismer se a könnyek terén fedezett fel. Ráadásul el kell még mondanom, hogy mindez a többi testfolyadékra is igaz, nemcsak a könynyekre és a vérre, de a vizeletre és a nyálra is: összetételük az egyén kedélyvilágától függ en változik. Hogy miért? Mert az anyagot az éteri energia kormányozza, ami lehet nyugodt és békés rezgés , vagy düht l vibráló. Tudok egy megtörtént esetr l, amikor egy úgynevezett »rosszfiú« mérgében megharapta a társát, aki ett l vérmérgezést kapott. A dühkitörés hatására a nyál szó szerint méreggé változott. Amikor viszont mintát vettek a fiú nyálából, aki addigra már megnyugodott, nem tudták kimutatni a mérget. A nyál kémiai összetétele tükrözi az emberek, s t az állatok lelkiállapotát is.” „Gondolom, Daskale,” – vetettem közbe – „ugyanez a helyzet az agtasynavú, a szentelt vízzel is. Úgy tudom, néhány kutató azt állítja, hogy a szentelt víz vegyi összetétele is más, mint a közönséges vízé.” „Valóban. Ez is igazolja a gondolat hatását az anyagra. A víz tulajdonképpen azoknak az elementáloknak a közrem ködése révén változik meg, akiket mi emberek folyamatosan teremtünk, minden egyes gondolatunkkal.” „Elmagyarázná, kérem, mit ért pontosan »elementálok« alatt?” – kérdezte barátom Daskalost. „Gyakorlatilag minden gondolat és minden vágy egyfajta lelkiszellemi energiatöltet, amit a környezetünkbe sugárzunk. Amikor ezek az »elementálok« kikerülnek a külvilágba, formát öltenek és önálló életre kelnek. Az elementálok bárkit és bármit befolyásolni tudnak, ami azonos frekvencián rezeg azzal az illet vel vagy csoporttal, aki kivetítette ket. Éppen ezért az Igazság Keres inek kötelessége, hogy az önelemzés és a megfelel meditációs gyakorlatok segítségével csak és kizárólag jóindulatú elementálokat teremtsenek, olyanokat, amelyek üdvére vannak a többi embernek.” Daskalos hozzátette még, hogy az ember állandó összeköttetésben marad az összes elementális lénnyel, akiket minduntalan teremt, és felel séggel tartozik értük. Űármilyen gondolatunk vagy vágyunk legyen, vetítsünk ki magunkból bármilyen elementálokat, azok egyszer vissza fognak térni hozzánk, akár mostani életünkben, akár elkövetkez inkarnációink valamelyikében, így m ködik a Karma törvénye.

19

Ezután az elementálokról folytatott eszmefuttatás után barátom köszönetet mondott Daskalosnak, és szedel zködni kezdtünk. De Daskalosnak még járt valami a fejében. „Professzor úr, miel tt elindulnának,” – jegyezte meg játékosan, mosollyal a szája szögletében, – „megengedné nekem, hogy vessek egy pillantást a lábára? Kyriacos említette, hogy egy kutya megharapta önt.” A barátom eleinte semmi hajlandóságot nem mutatott arra, hogy kikötözze a sebét. Kifejezetten idegesnek t nt. De némi unszolásra végül csak letekerte a gézt. Daskalos leült mellé, és megkérte, hogy tegye a lábát az ölébe. Majd anélkül, hogy hozzányúlt volna a sebhez, Daskalos többször egymás után elhúzta a kezét a sérült terület fölött, s közben er sen koncentrált. Görög szavakat mormolt, mondván, hogy a seb rendbe jön, de egy vérrög aggasztja még, s most azt „dematerializálja”, nehogy a kés bbiek folyamán szívelégtelenséget okozzon. Amikor végzett, megengedte a professzornak, hogy viszszakötözze a sebet. „A gyógyítás megtörtént,” – jelentette ki – „fert zést l nem kell tartani.” Majd barátom fejére tette a kezét, és pár percig éterikus energiát „árasztott” belé. Jól érzem magam, talán csak egy kissé kábának,” – mondta a barátom, miután Daskalos befejezte a kezelését. „De hát máskor is kábán érzem magam, ha ovoshoz kell mennem,” – tette hozzá, és össze-rázkódott. Kés bb elmesélte, hogy miközben Daskalos a feje fölött tartotta a kezét, egyfajta melegség árasztotta el a testét, de nem volt biztos benne, hogy csak képzel dik, vagy valóban valami energia áramlott át beléje Daskalos testéb l. „Feltöltöttem magát az éteritásommal,” – mondta Daskalos magabiztosan. „A mesmeriánusok azt mondanák erre, hogy magnetizáltam önt. Ma éjszaka, alvás közben érezni fogja majd a hatását. Jobb lesz a vérkeringése. Feloldódott az a vérrög, úgyhogy most jól fogja érezni magát. De figyelmeztetnem kell,” – tette hozzá némi szigorral – „a mája nem a legjobb állapotban van. El van fert z dve. Kerülnie kellene az alkoholt!” Kollégám látszólag ügyet sem vetett Daskalos figyelmeztetésére, s újabb kérdéseket intézett hozzá, mint aki meg sem hallotta az alkoholfogyasztási tilalmat. „Elmagyarázná, mit is csinált pontosan az imént? A lábammal. Hiszen hozzá sem ért, továbbra is ott tátong rajta egy hatalmas lyuk, és maga azt mondja, hogy már meggyógyult?”

20

„Hát jó, elmagyarázom,” – felelte Daskalos határozott hangon. „Ha feltételezzük, hogy nem fert z dik el, el bb-utóbb, pár nap alatt, minden seb magától meggyógyul. De vajon mi okozza a gyógyulást? Valami a testen belül. Nevezheti éteritásnak, energiának, magnetizmusnak, Istennek, Szent Szellemnek, aminek csak akarja. Ez az, ami a gyógyulást el idézi, mondjuk, húsz nap alatt. Na mármost, ha én meg tudom kétszázszorozni ezt az energiát, és a rezgéseit a sebre összpontosítom, akkor a gyógyulási folyamat felgyorsul. Egyszer matematika az egész,” – magyarázta fellelkesülten Daskalos. „Tulajdonképpen ez történik tehát, amikor egy gyógyítónak lehet sége van a beavatkozásra. A seb percek alatt begyógyulhat, természetesen csak ha a Karma törvényei szerint is engedély van rá. Amikor ránézek egy sebre, – folytatta – belelátok, belelátok a páciensembe – magába is. Ez azt jelenti, hogy az én énségemmel az ön b rébe bújok, és bármi legyen is a testében, azt képes vagyok megvizsgálni. Amikor pedig az el bb becsuktam a szemem, láttam, hogy a lába meggyógyult. Gondolatban felépítettem egy egészséges láb mentális képét, kicseréltem a sebesülttel, és feltöltöttem éterikus életer vel. Akarati er mmel arra összpontosítottam, hogy gyógyuljon meg a lába. Megalkottam a formát, egy ép láb mentális képét, és a sebesült helyére illesztettem.” „Próbálom felfogni mindazt, amit mond,” – közölte kollégám egy kis szünet után. „Még csak nem is kétlem, hogy igaza van. Csak egy valamit hiányolok. Tudja, életem során volt már rá alkalom, hogy önhöz hasonlóakkal találkoztam, akik szintén azt hangoztatták, hogy náluk van az igazság. Név szerint William McDougalra gondolok, egy angol professzorra, aki filozófus, pszichológus és doktor is volt egy személyben. De említhetném akár Freudot is. Na mármost, ön abban különbözik t lük, – persze még csak pár órája ismerem magát –, szóval, hozzájuk képest ön annyiban más, hogy az ön valóságról alkotott képe teljesnek t nik. A németeknek van erre egy jó szavuk: Weltanscbauung. Ön átlátja az egész világot. Az egyik pillanatban még egészen egyszer , hétköznapi dolgokról beszél, mint például a sebr l a lábamon, de aztán hirtelen átvált a túloldalra, a mögöttesre, Istenre, és a többi. És ez az egész egy jól szervezett gondolati rendszert alkot. Bevallom, ezért csodálom magát, jobban mondva a szellemét, aki önben lakozik. Csodálom, hogy birtokában van ennek a Weltanschauuungnak. A problémám csak az, hogy ezzel már mások is rendelkeztek. Honnan tudhatnám akkor

21

én, szerény halandó, apró porszem Isten sz l skertjében, hogy kinek van igaza?” Daskalos mosolygott, és eltöprengett barátom szavain. „Tisztelt professzor úr, nem mondhatnám, hogy az ön által említett személyeknek nem volt igazuk. Igazuk volt. De az emberek mindannyian saját nevükkel felelnek a saját igazukért. Személyiségük és egoizmusuk gyakran összemosódik az igazságról alkotott elképzeléseikkel. Ez pedig helytelen. Én sosem állítottam magamról, hogy birtokomban lenne az igazság. S t, azt kell hogy mondjam, hogy mint emberi lények, a magunk korlátjaival, eleve csak relatív igazságokat ismerhetünk meg, magát az Igazságot nem! Csak az Abszolútum megnyilvánulását, az abból felfogható részeket érthetjük meg, magát az Abszolútumot soha, hiszen az túl van az emberi felfogóképesség határain. Ezért sem szabad soha megmásíthatatlan végkövetkeztetéseket hoznunk, mindig nyitva kell hagynunk egy kiskaput az esetleges korrekciókra. Semmiben sem lehetünk teljesen bizonyosak, találjunk bármit, vizsgáljuk azt bármilyen alaposan. Pedig higgye el, azok a realitások, amikr l én beszélek, számomra még kézzelfoghatóbbak, mint ez az asztal itt el ttünk, amit akár meg is tapogathatok,” – azzal Daskalos el rehajolt, és ujjaival megkocogtatta a kis dohányzóasztalt. „Azt hiszem, értem, mire céloz,” – felelte barátom lassan, mint aki habozik, hogy mit is mondjon hirtelen, – „de tudja, az én intellektuális hagyományaim... és ne vegye sértésnek, én tisztelem magát... szóval, minket arra tanítottak, hogy mindig keressük az igazolhatóságot. Engedje meg, hogy egy újabb elméleti példát vessek fel ennek szemléltetésére: mondjuk, hogy adva van három kémikus, három különböz feltevéssel...” „Már hogy lehetne, hiszen mindegyiknek ott van a maga laboratóriuma,” – vágott a szavába nevetve Daskalos. „Látom, ön gondolatban már el ttem jár. De vegyük a legegyszer bb kémiai képletet: rendeljünk egymás mellé két rész hidrogént és egy rész oxigént. Az egyik kémikus” – azzal barátom egy képzeletbeli tudósra mutatott Daskalos szobájának egyik sarkában – „azt mondja: »Két rész hidrogénb l és egy rész oxigénb l gáz keletkezik. « A másik kémikus” – s most egy másik sarok felé bökött – ”erre azt mondja: »Semmi sem fog történni, mert ezek az elemek nem lépnek kölcsönhatásba egymással.« Végül a harmadik megjegyzi:” – folytatta barátom, és a szobának egy harmadik sarkába

22

mutatott – „»Ha összeteszünk két rész hidrogént és egy rész oxigént, abból víz keletkezik.« Azzal rögtön ki is próbálják a dolgot a maguk kis laboratóriumában. Az els kémikus” – és ekkor újra az els sarok felé intett – „belátja, hogy tévedett, mert nem gáz keletkezik. De a másodiknak sem lesz igaza, aki azt jósolta, hogy semmi sem fog történni, mert az elemek igenis kölcsönhatásba lépnek egymással. A harmadik tudósnak lesz igaza, aki szerint víz keletkezik. Beigazolódott a feltevése.” A professzor külön kihangsúlyozta az utolsó mondatot. „Ezért van az, hogy amikor magát hallgatom, vagy bárki mástól olvasok valamit saját értelmiségi berkeimen belül, akkor fontosnak tartom az igazolhatóságot. Éppen ez a gond a láthatatlan szellemmel – azt nem lehet igazolni, legalábbis a legtöbben nem képesek rá. Persze tudom, hogy Földünkön rengeteg fontos dolog akad, ami szintén igazolhatatlan. Például, én most Cipruson vagyok. Azért utaztam ide, mert azt gondolom, nem helyes, hogy a szigeten él törökök és görögök harcolnak egymás ellen. Van egy elképzelésem arról, hogy hogyan lehetne kibékíteni ket, és talán sikerül igazolnom az elméletemet. Röviden, pillanatnyilag ez a kérdés foglalkoztat, az igazolhatóság problematikája. Hadd legyen ez az utolsó kérdésem önhöz, és még egyszer szeretném leszögezni, hogy minden elismerésem az öné! Remélem, nem voltam túlzottan udvariatlan és nagykép .” Azzal barátom hátrad lt a karosszékében, és várta, mit felel neki Daskalos. „Sokszor elmondtam már,” – felelte Daskalos – „most önnek is elmondom: semmit se fogadjon el abból, amit mondtam, egyszer en csak azért, mert én mondtam! Inkább jöjjön velem, és keressük meg együtt a válaszokat! Én csak a kezemet nyújtom az emberek felé. Semmit sem hiszek el csak azért, mert leírva látom, vagy mert ett l vagy attól a mestert l hallottam. Ezt a hibát senkinek sem szabadna elkövetnie. Mindennek utána kell járnunk magunknak is.” Azzal Daskalos még egyszer hangsúlyozta, hogy és a tanítványai az Igazság Keresőinek tekintik magukat, nem pedig hív knek, s mint ilyenek, a valóság természetének lehet legszabadabb vizsgálatát támogatják. „A mi körünkben igyekszünk komolyan venni Krisztus figyelmeztet szavait: »És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.« (Jn. 8:32.)” „Daskale, az igazolhatóság akkor is nagyon fontos,” – szóltam bele a beszélgetésbe – „több transzperszonális pszichológus kutatta már mélyrehatóan ezt a területet. A tudományban megvan a dolgok

23

hagyományos menete, ahogyan a feltevésekt l eljutunk az eredményekig. Ebbe pedig beletartozik a visszaigazolás – a hasonló kutatásokat folytató tudósok leellen rzik, hogy a megfigyeléseink megfelelnek-e a valóságnak, avagy csak a fantáziánk szüleményei.” „Pontosan,” – bólogatott Daskalos. „Érzékszervileg gy z dnek meg a dolgok valódiságáról!” – tette hozzá sietve a professzor. „Az igazi mesterek, misztikusok és guruk” – folytattam a gondolatmenetemet – „valami ilyesmit mondanának: »Nézzék, ha önök a mi szemszögünkb l szeretnék megtapasztalni a világot, akkor keresztül kell menniük egy szigorú képzésen, hasonlóan egy fizikaprofesszorhoz, aki szintén hosszas tanulmányokat folytat annak érdekében, hogy elsajátítsa a fizika törvényeit. Ha tehát önök hajlandók követni az általam el írt lépéseket,« – mondaná a mester – »akkor a kívánt eredményre juthatnak.« De ha valaki nem végzi el ezt a speciális tréninget, akkor nem szerezheti meg a szükséges tapasztalatokat. Ezért a különböz értelmiségi hátter emberek gyakran nagyon nehezen értik meg egymást, mint ahogyan azt ma mi magunk is megfigyelhettük. A gyakorló misztikus megelégszik a valóság megegyezésen alapuló megerősítésével, azzal a hasonló típusú eredménnyel, amire a hosszú kiképzés során, bizonyos gyakorlatok el írásszer végzésével tesz szert. De a misztikusok módszerei – szemben a tudományos kutatókéval – mégis csak az élményekre, nem pedig a laboratóriumban igazolható kutatási tapasztalatokra épülnek.” „Nagyszer ,” – kiáltott fel Daskalos, akit láthatóan leny gözött hosszúra nyúlt eszmefuttatásom. „De hadd jegyezzem meg, Kyriaco, hogy azok is, akik nem követték feltétlenül egy szigorú képzés menetét, képesek észlelni a mesterek tetteinek kihatásait, és ezekb l levonhatják a megfelel következtetéseket. Mit gondolsz, mivel magyarázható, hogy oly sok orvos található a körünkben? Nos, k is szemtanúi voltak a gyógyításoknak, láttak ezt-azt, s ez elég bizonyíték volt nekik. Amint azt már mondtam, a mi módszereink is tudományosak, csak a laboratóriumunk tágabb: mi magunk vagyunk azok, beleértve a durva anyagi testünket is. Teljesen mindegy, hogy valaki ciprusi, amerikai, angol vagy japán, ha ugyanazokat a gyakorlatokat végzi, ha ugyanazokat a formulákat használja, ebben a laboratóriumban – azaz önmagunkban – ugyanazokra a relatív igazságokra fog bukkanni, mint bárki más. Az pedig kifejezetten boldogsággal tölt el minket, ha saját kutatásaink alapján megál

24

lapítjuk, hogy az általunk használt vagy felfedezni vélt formulák megegyeznek azokkal, amelyeket olyan nagy mesterek tartottak követend nek, mint Krisztus vagy Buddha!” Kollégám augusztus vége felé hagyta el Ciprust. Három hónap múlva arról értesített, hogy sajnálatos módon fert z májgyulladást kapott. Én, mivel addigra teljesen megfeledkeztem a Daskalosszal folytatott beszélgetésünk részleteir l, válaszlevelemben csak együttérzésemr l biztosítottam t, de egy árva szóval sem említettem, hogy Daskalos bizony el re figyelmeztette a fenyeget problémára. Következ levelében maga emlékeztetett hát az esetre: „Be kell vallanom neked valamit a hepatitisemmel kapcsolatban. Legutóbb, amikor beszámoltam a rossz hírr l, szándékosan nem kérdeztelek, látni akartam, hátha neked is magadtól ugyanaz jut legel ször az eszedbe, ami nekem, de nyilván nem ez történt. Lehet, hogy csak az emlékezetem csal, de mintha Daskalos els megjegyzése az lett volna, miután megvizsgált engem, hogy vigyázzak a májammal, mert el van fert z dve. Emlékszel-e ilyesmire? Persze nem valószín , miért is emlékeznél erre a jelentéktelennek t n epizódra, lehet, hogy jómagam is csak képzel döm. De ha mégis mondott volna ilyesmit, nos, akkor az figyelemreméltó észrevétel volt, ugyanis az orvosom szerint ennek a májbetegségnek a lappangási ideje akár hatom hónap is lehet, és ez esetben Daskalosnak igaza volt. Emlékszem, mintha egyszer magamban kinevettem volna valamiért, amit mondott, olyannyira képtelenségnek t nt akkor az állítása.” Szerencsére annak idején magnószalagra rögzítettem a Daskalosszal folytatott beszélgetésünket, így most csak készítenem kellett a felvételr l egy másolatot, és úgy postáztam a kazettát, hogy bejelöltem rajta azt a helyet, ahol Daskalos említést tesz barátom májáról. Pontosan úgy történt minden, ahogyan azt Daskalos el re jelezte: a májgyulladás nem volt igazán komoly, úgyhogy a következ nyárra a kollégám teljesen felépült betegségéb l, és folytatni tudta űipruson a béke érdekében tett er feszítéseit. Amikor újra találkoztunk a szigeten, az egyik legh bb vágya volt, hogy meglátogathassa „a gyógyítót”. Miután leültünk, hogy megigyunk egy csésze kávét, ahogyan az már Daskalosnál szokássá vált, barátom rögtön a tárgyra tért, és a betegségér l kezdett beszélni. „Szeretném elmesélni a múlt év során önt l szerzett tapasztalataim eddigi eredményeit. Annyi mindenkivel találkozik, talán már

25

nem is emlékszik, tavaly mint közönséges érdekl d jártam önnél, mivel Kyriacos azt állította, hogy ön esetleg tud segíteni a lábsérülésemen. És valóban, a lábam azóta rendbe is jött. De ugyanakkor említett még valamit, nevezetesen a májammal kapcsolatban, mégpedig azt, hogy fert zött. Akkoriban elengedtem a fülem mellett ezt a megjegyzését. Nem sárgultam be, és nem mutatkoztak rajtam egyéb tünetek sem.” „Pedig én láttam,” – mondta Daskalos. „És igaza is lett,” – felelte a professzor, és szavainak nyomatékaként Daskalosra mutatott. „Említettem az orvosaimnak, hogy mit mondott, és k el voltak képedve, fel nem foghatták, maga honnan tudta el re, mi fog történni velem. Egyel re ugyanis nincs olyan orvosi m szer, amivel el zetesen ki lehetne mutatni az efféle problémát. De a vírusnak már valóban bennem, a májamban kellett lennie, amikor önnél jártam, mert az orvosaim szerint a betegségnek hosszabb lappangási ideje van, miel tt tünetileg is megjelenne.” „Pontosan így van,” – felelte Daskalos. „És ön már a lappangási periódusban észlelte a hepatitis lehet ségét?” „Tudtam, hogy el fogja kapni,” – helyesbített Daskalos. „Én nem lehet ségr l beszéltem. Egyszer en el kellett kapnia a betegséget.” „Nos, orvosi szempontból mára teljesen meggyógyultam. Ujabb és újabb vérvizsgálatokat folytattak, egészen addig, míg újra normálisnak nem találták a véremet. Amíg fert z májgyulladásom volt, az orvosok megtiltották, hogy bizonyos dolgokat tegyek, tilos volt például alkoholt fogyasztanom, és így tovább. De ma már újra azt csinálhatok, amihez csak kedvem van, úgyhogy valóban úgy érzem, hogy meggyógyultam.” „Igen, igen, tényleg teljesen felépült,” – hümmögte Daskalos a gondolataiba merülve. „De a vírus ott maradt a szervezetében, és bár ön immúnissá vált a betegséggel szemben, mást még megfert zhet vele.” „Már elnézést kérek, de azt hiszem, az orvosok ezúttal nem értenének egyet önnel,” – felelte a barátom, és kényelmetlenül mocorgott a karosszékében Daskalos ominózus kijelentésének hallatán. „Hát akkor nem értenek egyet,” – hagyta rá Daskalos, s hangjába némi huncut irónia vegyült. „Én csak azt mondom, hogy ha a vére valaki másnak a vérével érintkezik, akkor átviheti rá a betegséget.”

26

„Nézze, én nem vagyok orvos,” – er sködött a professzor – „de amit ön állít, azt az én orvosaim akkor hangoztatták, amikor még fennállt a hepatitis. Most viszont már azt mondják, hogy megsz nt a probléma. Azaz többé nem kell attól tartanom, hogy másokat megfert znék.” „Azt mondták?” – kuncogott Daskalos, de aztán visszatért mély tónusú hangjához. „A vírus ott lappang önben. Ha egyszer elkapta, örökre a hordozója marad. Ezt jól jegyezze meg! Ha elmenne egy vérátömlesztésre, és megvizsgálnák a vérét, az orvosok is felfedeznék a passzív fert zést. Az, ami egyszer a vérébe került, sosem pusztul ki onnan többé. Elképzelhet , hogy maga közben immúnissá vált a betegségre, lehet, hogy tökéletesen egészségesnek néz ki, de higgye el, attól még a vérével átörökítheti másokra.” „Azt akarja ezzel mondani, Daskale,” – próbáltam tisztázni a helyzetet – „hogy csak vérátömlesztés esetén áll fenn a fert zés veszélye?” „Csak a vérével adhatja át a betegséget,” – er sítette meg el bbi állítását Daskalos. „Most, hogy mondja, az orvosok valóban azt mondták, hogy soha többé ne adjak vért senkinek!” – kiáltott fel izgatottan a barátom, ahogy eszébe jutott a dolog. „Úgy van,” – szólt Daskalos – „pontosan ezt próbáltam az el bb elmagyarázni önnek.” „Óh, igen, igen,” – hebegte a professzor, akit láthatóan leny göztek Daskalos orvosi ismeretei. Miután ily módon szerencsésen helyreállt Daskalos szavahihet sége, kollégám Daskalos ismereteinek szokatlan módozatairól szeretett volna újabb adalékokat megtudni. Daskalos mosolygott, és belekezdett a válaszadásba. „Hogy mit honnan tudok, azt elég nehéz lesz elmagyaráznom, de azért megpróbálom. A dolog több év gyakorlást, koncentrációt és meditációt követel. Talán egy egész élet is kevés efféle képességek kifejlesztéséhez, pedig a lehet ség mindenkiben benne szunnyad. Én jelenleg ott tartok, hogy képes vagyok önre koncentrálni, és behatolni a testébe, mint a röntgensugarak. Azt hiszem, gyakran még jobban is belelátok az emberekbe, és ezáltal jobban fel tudom mérni az egészségi állapotukat, mint a röntgen! Minden szervnek megvan a maga sajátos színe – a tüd , a szív, a hasnyálmirigy, és így tovább, mindegyik jellegzetes, élénk fényt sugároz magából, amib l meg tudom állapítani, ha valami baj közeleg. Az ön fert zését is az aurájában láttam,” – magyarázta Daskalos, és hozzátette, hogy

27

miel tt egy betegség megjelenne durva anyagi szinten, el tte már a fizikai test éterikus másán is megmutatkozik, ami formáját tekintve szinte azonos a fizikai testtel. Az éterikus más az az energiamez , ami minden durva anyagi testet életben tart. E nélkül nem létezhetnének él szervezetek. „El tudnád magyarázni még részletesebben az adott esetet?” – kérdezte Emily, a felségem, aki aznap szintén velünk tartott. „Hepatitist diagnosztizáltál, májgyulladást, pedig számtalan egyéb betegség is szóba jöhetett volna, nem igaz? Meg tudnád mondani pontosan, mib l jöttél rá, hogy a professzor májával van a baj? A színek segítettek? Vagy valami más?” „Igen, a színek. Amikor tavaly megvizsgáltam a professzor úr lábát, és a testén belülre koncentráltam, a májban észrevettem egy aprócska barna pöttyöt, ami érintette az epét. Tapasztalatból tudom, hogy ez közelg betegséget jelent. Még azt is meg tudtam állapítani, hogy a kórokozó egy ausztrál vírus volt. Tudjátok, minden vírusnak megvan a maga egyedi alakja. Én pedig az olyan dolgokat is látom, amiket más mikroszkóppal sem lenne képes, mert akkorára nagyítom, amekkorára csak akarom, vagy amekkorára szükséges ahhoz, hogy megvizsgálhassam. Az alakjukból pedig már könnyedén rájövök, mifélék. Az én ismereteimmel összevetve a tudósok nem túl sokat tudnak ezekr l a vírusokról, igaz?” „Valóban, attól tartok, hogy igaza van,” – szólalt meg az addig gondolataiba mélyedt professzor. „Amikor magára koncentrálok,” – folytatta Daskalos – „amit látok, azt saját magamon látom. Tükörré változom, ami önt tükrözi. Mi ez a tükör? A megtisztított Tudat. Meditációs és koncentrációs gyakorlataink mind arra irányulnak, hogy a bennünk szunnyadó képességeket kifejlesszük. Tegyük fel, hogy ön idead nekem egy fényképet valakir l, aki Amerikában él. Azáltal, hogy megérintem a fotót, kapcsolatba kerülök az illet aurájával. Eggyé válók vele. Önmagamban látom azt, amire koncentrálok, tükörré változom, ami bármit visszatükröz, amivel kapcsolatba lépek. Ez egy újfajta képesség, bár a csírái minden emberben megtalálhatók, s a távoli jöv ben az egész emberiség kifejleszti majd. Már csak az a kérdés, hogy minek nevezzük? Attól tartok, egyel re nincs még rá megfelel kifejezésünk.” „Mit szólna az érzékeken túli érzékeiéihez?” – próbálkozott Emily.

28

„Lássuk csak, érzékeken túli érzékelés,” – ízlelgette a szavakat Daskalos, de aztán csalódott grimaszt vágott. „Túl sok benne az »érzékelés«, ami miatt mintha az egész a fizikai testhez köt dne, az érzékszervekhez. Mondtam, hogy egyel re nincs rá jó szó. Ez a képesség ugyanis nem a testhez, hanem a szellemhez kapcsolódik! Mindaddig, míg az ember nem ébred rá önnön énjének szellemi valójára, amíg csak testi mivoltáról van fogalma, addig nem képes kifejleszteni ezeket az er ket. Ezek a képességek túl vannak a durva anyagi testen. Mint mondtam, a megtisztított Tudatról van szó, ami egyfajta tükörként funkcionál. Az ember eggyé válik vele, és azt tükrözi vissza, amire éppen koncentrál.”

29

Örültek és misztikus beavatottak Egy héttel kés bb, miután a barátom hazautazott az Egyesült Allamokba, felkerestem Daskalost. Kés délután volt, amikor a házához értem. Iacovosszal, egyik fiatal tanítványával együtt találtam rá. Leültünk beszélgetni, és egyszer csak hirtelen egy húszas évei közepén járó férfi rontott a házba. Hisztérikusan üvöltözött képzeletbeli ellenségeivel, akik állítólag összeesküvést sz nek ellene, és az életére törnek. Neveket is emlegetett, köztük Ronald Reagent és más világnagyságokat, meg az amerikai CIA-t. Daskalos nyugodtan, türelmesen végighallgatta t, míg a hívatlan látogató bele nem fáradt az ordítozásba. Akkor Daskalos azt tanácsolta neki, hogy a nyilvánosság el tt ne viselkedjen így, mert még rültnek hiszik. „Ha bármikor ilyesmir l szeretne beszélgetni, jöjjön el bátran énhozzám,” – javasolta a betolakodónak. Miután a férfi ígéretet tett arra, hogy legközelebb óvatosabb lesz, szó nélkül beszállt vadonatúj Volvójába, és elhajtott. Daskalos rögtön arra kérte Iacovost, hogy menjen be a Szentélybe, gyújtson meg egy gyertyát, és „burkolja be” az illet t áttetsz fehér fénnyel, nehogy valami baleset érje az úton ilyen lelkiállapotban. „Próbáljuk megmenteni szegényt, nehogy elmegyógyintézetbe kerüljön,” – mondta Daskalos. „Kiváló matematikus, és egyébként minden más téren teljesen normális. De id nként rohamszer en rátör ez az rület, és emiatt az állása is veszélyben forog.” Azzal Daskalos magyarázni kezdte nekem, mit is jelent rültnek lenni.

30

„Figyeld meg, hogy egyes rülteknél – vagy ahogy a pszichiáterek hívják ket, skizofréneknél – gyakran tapasztalni a rosszindulat jelét, ami azonban az esetükben nem más, mint a rajongás eltorzult formája. Az ilyen emberek kóros hazudozóknak t nnek, mert nem képesek különbséget tenni a valóság, és saját fantáziaszüleményeik között. Hogy egy konkrét esetet említsek, amit Iacovos is jól ismer, van egy férfi, akit pillanatnyilag az a bátyja gondoz, akinek korábban gerinctörése volt. Szóval ez az illet – egyébként karate-bajnok – mellém szeg dött és kezdett rendszeresen látogatni. Hogy miért karatézott? Mert az agresszivitás beépült a viselkedésébe, gyermekkora óta hordott álarcának része volt. A bátyja elmesélte nekem, hogy már fiatalon is meglehet sen vereked s volt, s még élvezte is, ha bánthatott valakit. Valószín leg el z inkarnációiból hozta magával ezt a hajlamot. A rajongás és a gy lölet összekeveredett a tudatában. Az ilyen emberek szeretik megalázni azokat, akiket szeretnek.” Úgy döntöttem, elkezdem megfigyelni a fiút. Régebben, miután megvert valakit, idejött hozzám, és eldicsekedett a h stettével. Egyszer, még a hadseregben, megütötte az egyik dandártábornokot, és Isten tudja, mi történt volna vele, ha mi nem avatkozunk közbe! Többször is megkérdezte t lem, hogy járhatna-e az óráimra, de én nemet mondtam neki. Nem volt megfelel egészségi állapotban ahhoz, hogy felvegyük t a köreinkbe. mégis f nek-fának azzal dicsekedett, hogy a tanítványom, és hogy mindenféle titkokat tanítottam meg neki. Kés bb azt a pletykát terjesztette rólam, hogy azért nem akartam a tanítványomul fogadni t, mert félek t le, attól, hogy ellesné a tudományomat. így próbálta kifejezni felém irányuló rajongását, de én nem vettem róla tudomást. Erre képzeld, mit m velt? Egy alkalommal el kellett utaznom itthonról, s ezalatt betört a házamba. Felment az emeletre, a hálószobámba, és iszonyatos felfordulást csinált. Leakasztotta a falról a Szent Sz z ikonját, és a földhöz vágta. Széthajigálta a könyveimet, felborította az éjjeliedényemet, a sz nyeget az ágy köré tekerte – alig lehetett ráismerni a szobámra! Amikor hazaértem, egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy talán Iacovos akart megviccelni így, de aztán beszéltem vele, és rögtön kiderült, ki volt a tettes. Kés bb észrevettem, hogy bizonyos tárgyak elt ntek, például egy arany toll, amit ajándékba kaptam egy barátomtól. A kupakja viszont megvolt, ott hevert pontosan az ágyam melletti asztalka közepén, mintha csak ezzel akarta volna jelezni: »Én vittem el!«

31

És ez még mind semmi! – mennydörögte Daskalos. Az egész falut körbejárta, hogy elhíresztelje rólam, hogy homoszexuális vagyok, és a szeret mnek szerettem volna t, de visszautasított. Feltételezem, ha a betörésének a híre eljutott volna a rend rségre, vagy az orvosok tudomást szereztek volna róla, akkor a bolondok házában köt ki. Egy szép napon épp a bankba tartottam, amikor útközben találkoztam vele. Megálltam, és a szemébe néztem. Mozdulni sem tudott. Próbált ugyan mondani valamit, de egy árva hang sem jött ki a torkán. Teljesen lebénult el ttem. Végül megsajnáltam, és hagytam, hadd menjen! Pár nap múlva visszajött hozzám, és a következ ket mondta: »Téged akarlak! Tudom, hogy te is akarsz engem!« Mire én azt feletem: »Te rült vagy, fiacskám! Eredj innen!«„ „Almai voltak,” – mondta most Iacovos, aki láthatólag minden részletét ismerte az esetnek. „Többször is megjelentem neki álmában, mint homoszexuális, akinek az ismer seivel van viszonya. Ebben az álomvilágban élt, egy téveszmének a fogságában.” „De valóságosan hitt ezekben az álmokban,” – hangsúlyozta Iacovos. „Óh, igen,” – folytatta Daskalos. „Néha nem hajlandó meghallgatni sem, ha hozzá beszélek. Iacovost is gy löli. Nem lepne meg, ha egyszer megtámadná t.” „Miért, mit tett ellene Iacovos?” – kérdeztem. „Semmit. űsak irigyli t. Ha nem segítek ezen a fickón, valószín leg a diliházban köt ki. De a magam módján mindent megteszek érte.” „Mit és hogyan?” „Megfelel elementálokat küldök neki a távolból, hogy észhez térjen. Egyszer jól megverték, de elvonszolta magát a házamig, és a segítségemet kérte. Amikor észrevette Loizost, aki éppen velem volt, úgy nézett rá, mint egy közönséges b nöz re. »Na mi az, lecserélted a szeret det?« – kérdezte. Segítettünk neki levenni az ingét. A teste tele volt horzsolásokkal, és négy vagy öt csigolyája elmozdult a helyér l. Lefektettük a padlóra, és Loizos segítségével meggyógyítottam t. Ez úgy délután négy-öt óra tájt lehetett. Utána értésére adtam, hogy ne kerüljön többet a szemem elé. Hatékonyabban tudok dolgozni rajta, ha távolabb van t lem. De hajnali egykor arra ébredtem, hogy valaki zörget az ajtón. Lejöttem, hogy

32

megnézzem, ki az. Megint volt, kenyeret kért. »Éhes vagyok,« – mondta – »tegnap óta egy falatot sem ettem!« A ruházatából ítélve azóta nem járt otthon, hogy t lem elment. Már éppen el akartam zavarni, amikor Yohannan atya közbeavatkozott. Ott állt ez a fickó az ajtóm el tt, hajnali egykor dörömbölt, hogy engedjem be, és a Mesterem azt mondta nekem: »Ne mérgel dj! Űánj vele kedvesen !« Pedig bármit odaadtam volna érte, csak hogy egyszer s mindenkorra elkotródjon végre a házamtól!” „Úgy hallod Yohannan atyát, mint egy hangot?” – kérdeztem közbe. „Érzem t, beszél hozzám. Igen, hallom a hangját. Na szóval, volt itthon egy fél kenyerem, három tojás, némi kolbász és szalonna. Ezeket megsütöttem neki. Úgy falta fel az egészet, mint aki még sosem evett! Aztán odasétált a h t szekrényhez, és nemes egyszer séggel kiszolgálta magát: ivott egy kólát. Amikor végzett az evéssel, a következ t mondtam neki: »Ide figyelj, cimbora! A cselekedeteid számomra értelmetlenek. Nem akarok bajba kerülni miattad, ráadásul a jelenléted sem kívánatos. Kérlek, a jöv ben próbálj meg elkerülni, és ne zavarj folyton!« Miel tt elment volna, megragadta a kezemet, és vadul csókolgatni kezdte. És képzeld, mit mondott? Azt mondja: »Nagyon szeretlek!« »Én viszont jobban szeretném, ha nem szeretnél, és békén hagynál végre!« – válaszoltam. Erre még egyszer megismételte, hogy nagyon szeret, és elment. Biztos vagyok benne, hogy tényleg érzett irántam valamit, de az inkább a következ volt: »Tönkreteszem t, aztán amikor már mindenki más elhagyta, észre fogja venni, hogy csak én tör döm vele igazán!« Mindig is volt ehhez hasonló problémám bizonyos emberekkel. Többször is megpróbálták már lerombolni a tekintélyemet annak érdekében, hogy kisajátíthassanak maguknak. Egy ilyen ember a rajongásig szerethet, de ha azt látja, hogy mások is a közelemben vannak, bármit megtenne azért, hogy megmérgezze a kapcsolatunkat. Mindent elkövet, hogy megszégyenítsen, hogy a sárba tiporjon, és a saját tulajdonának kiáltson ki. Hat ilyen esetem is volt már olyan személyekkel, akik egyébként teljesen normálisak. Ha egy ideig megfeledkeztem róluk, és nem figyeltem oda eléggé, biztosan tettek valami rültséget csak azért, hogy újra velük foglalkozzam. Talán neurotikusoknak, vagy skizofréneknek kellene hívnunk az ilyeneket? A török megszállás óta épp elég nehéz egyetlen épesz t is találni Cipruson...”

33

„Még mi is rültek vagyunk egy kicsit!” – nevetett Iacovos. „Hát persze, hogy azok!” – tódította Daskalos. „Egy kicsit szadisták, egy kicsit mazochisták, egy kicsit skizofrének.” „Inkább egy kicsit neurotikusak, nem igaz, Daskale?” – kérdeztem én is nevetve. „Miért, mi a különbség egy neurotikus és egy skizofrén között?” – kérdezett vissza Daskalos, s a pszichiátriai szóhasználattól az arca gunyoros grimaszba rándult. „Nos,” – próbáltam visszanyerni a komolyságomat – „a skizofrének hangokat hallanak.” „Miért, mi nem?” – csapott le rám azonnal Daskalos, és hangos hahotázásban tört ki. Azt vettem észre, hogy Daskalos mindennapjainak legjavát az efféle pszichiátriai esetek kezelése töltötte ki, és újra meg újra csodálattal adóztam sikereinek, amiket a legjobb amerikai elmeorvosok is megirigyelhettek volna. A két fenti példa mindenesetre jó alkalmat szolgáltatott arra, hogy részletesebben is megvitassuk az elmebetegségek természetét, ugyanis mint szakmabelit, különösen foglalkoztatott ez a téma. A maine-i egyetemen tartottam egy kurzust az elmebetegségek szociológiai vonatkozásairól, és saját tanulmányaim alapján tisztában voltam vele, hogy maga az „elmebetegség” szó mennyire meghatározhatatlan, hogy értelmezése micsoda vitákat vált ki szakmai körökben. Maguk a specialisták is csak nehezen jutnak közös nevez re a gyengeelméj séget, és különösen a skizofréniát illet en. Egyre több az úgynevezett „anti-pszichiáter”, akik a hagyományos elmegyógyászat állításaival szembehelyezkedve fennhangon hirdetik, hogy a gyengeelméj ség alapvet természetér l szóló ismeretek tárháza a középkor óta szemernyit sem növekedett, és hogy a tudományos szakkifejezések csak arra jók, hogy kényelmesen meg lehessen bélyegezni velük az arra méltó m veletleneket. Daskalos láthatóan azoknak a táborába tartozott, akik osztották ezeket a nézeteket. „A pszichiáterek semmit sem tudnak arról, hogy mi az elmebetegség,” – mondta határozott komolysággal, úgyhogy Iacovosszal együtt feszülten figyelni kezdtük minden szavát. Daskalos hosszú elbeszélésbe kezdett. „Ahhoz, hogy megértsük az elmebetegséget, el ször is meg kell vizsgálnunk a szokások kialakulását. Amikor valami bevés dik az ember tudatalattijába, próbál a felszínre törni onnan: addig igyekszik megismétl dni, míg nem tudatosodik. Hogy a saját nyelvünkre

34

fordítsam le a dolgot, ez azt jelenti, hogy valaki kivetít egy elementált, ami aztán egyszer csak visszatér a forrásához, hogy energiát merítsen az illet éterikus másából, és újra meger södjön. Ebb l lesznek a szokások és a rögeszmék, amik tudat alatt beíródnak a finomabb testekbe. Ha az elementálok rezgése túlzottan feler södik, akár agykárosodást is okozhatnak. Ezek azok a következmények, amikkel általában az úgynevezett elmebetegségek és a skizofrénia járnak. Ha viszont a lélek és a szellem rezgése lecsillapodik, az agy is megnyugszik, és az egyébként gyengeelméj illet normális embertársaihoz hasonlóan kezd viselkedni és gondolkodni. Megfigyelhet például, hogy az elmeosztályokon a súlyosan zavart személyiségeknek is vannak tiszta, tudatos pillanataik, de ez csak addig tart náluk, míg a tudatalattijukban újra be nem indul az örvénylés. Na mármost, tegyük fel, hogy egy ilyen ember meghal, és mi találkozunk vele a szellemvilágban. Ott is rült lesz-e vajon? Nem! Kérdezhetitek, hogy ez hogyan lehetséges, hiszen a zavaró rezgés része az öntudatos személyiségnek, amit a finomabb testek hordoznak Az egész személyiség zavaróan rezeg, de a fizikai test és az agy börtönén kívül mégsem tapasztalható bomlottság. A zavaró rezgések ugyanis önmagukban még nem vezérnek rülethez. Az rültség a fizikai agy és a napfonat, a solar plexus képtelensége arra, hogy kifejezésre juttassák a finomabb testek bels állapotait. Néha megfigyelhet , hogy miel tt valakinek idegrohamai támadnának, el tte gyomorfájdalmakra panaszkodik, összegörnyed, és hányni kezd. Az a rezgés ugyanis, ami kibillenti az egyensúlyából, a solar plexusból is kiindulhat.” „Azt akarod ezzel mondani,” – kérdezte Iacovos – „hogy minden gyengeelméj embernek biológiailag is károsodott az agya?” „Nem. Legalábbis nem feltétlenül. Egyszer en csak arról van szó, hogy a fizikai agy képtelen levezetni ezeket az intenzív rezgéseket.” „Ezek szerint ez az állapot bárkinél el fordulhatna?” – gondolkoztam hangosan. „Természetesen igen. Hányszor lehettünk már szemtanúi, hogy valaki hirtelen dührohamot kapott, és idegességében hebegni-habogni kezdett? Ilyenkor a fizikai agyuk felmondja a szolgálatot, és képtelenek megszólalni. Vagy hányszor kapnak az emberek agyvérzést, esetleg szívrohamot egy-egy hirtelen rájuk tör , intenzív érzelemhullámtól?” „Daskale, több tudathasadásban szenved beteg állította már, hogy hangokat hall, amik kötekednek velük, és kínozzák ket. Mik ezek a hangok?” – kérdeztem.

35

„A skizofrének a szellemvilágból érkez hangokat hallják.” „Az egyik tanulmány szerint, amit nemrégiben volt szerencsém olvasni,” – vetettem közbe – „a skizofrén személyiségek általában kétféle hangról számolnak be, egy gonoszról, aki gyötri ket, mint a kisördög...” „Ezek a negatív elementálok,” – szólt közbe Daskalos. „...és nagy ritkán egy jóindulatú hangról, aki megnyugtatja ket,” – fejeztem be a mondatot. „Igen, ezek pedig az angyali elementálok. A skizofrén személy felkészületlenül és akaratlanul lép a szellem birodalmába. Ehhez képest egy misztikus beavatott be tud lépni ugyanoda a meditáció segítségével.” „Csak nem azt akarod ezzel mondani,” – szóltam nevetve – „hogy van egy olyan közös pont, ami összekapcsolja a nagy misztikusokat a közönséges rültekkel?” „De igen,” – felelte Daskalos teljes komolysággal. „A beavatottak, ha megnyitják a rezgések magasabb érzékelésének kapuit, azaz meghallják a hangokat, azokat teljesen uralni tudják. Továbbá a beavatottak képesek megkülönböztetni a durva anyagit a szellemi dimenzióktól. k nem keverik össze a kett t, és mindkét világban könnyedén mozognak. Ugyanakkor egy tudathasadásos személy a zavaró körülmények hatására nyitja meg a magasabb érzékelés kapuit, s már el is veszett! A hangoktól teljesen összezavarodik, és ki van szolgáltatva azok kényének-kedvének, hiszen számára azok valóságosak! Hogy mi módon? Hallani annyit tesz, mint rezgéseket felfogni, amik a hallóidegen keresztül ingerként a fizikai agyba jutnak. Tulajdonképpen ezt a folyamatot nevezzük »hallás«-nak. Ugyanez a helyzet a »látás«-sal is. A rezgéseknek viszont nem feltétlenül kell küls forrásból eredniük ahhoz, hogy a hallóideg továbbítsa ket. Közvetlenül a lelki és szellemi világokból is származhatnak.” „Ha jól értem, akkor a skizofrének olyan elementálokkal kerülnek kapcsolatba a magasabb világokban, amiket mások teremtettek.” „Pontosan.” „Tehát nem maguk a skizofrének vetítik ki ezeket az elementálokat?” „Néha el fordul, hogy k maguk hozzák létre a hangokat. Ha valaki megnyitja a fizikai és az éteri agyközpontok kapuit, azonnal hangokat fog hallani. A hangok, amiket egy rült hall, nem hallucinációk – teljesen valóságosak, még akkor is, ha mások nem hallják

36

ket. Ha sikerül az illet re ráhangolódni, más is meghallhatja ugyanazokat a hangokat. Ugyanakkor be is lehet zárni a magasabb érzékelésnek ezeket a kapuit, s akkor a hangok elhallgatnak. A pszichológusok néha elektrosokkot használnak erre a célra – tulajdonképpen ezzel zárják vissza a kapukat, illetve kapcsolják ki az elementálokat, akiknek ett l kezdve nehezebb lesz visszatérniük, és saját rezgéseiket érvényesíteni az illet n.” Az elektrosokk hallatán elmeséltem Daskalosnak, hogy a modern humanisztikus gyógyászatban a pszichológusok és a pszichiáterek már igyekeznek azt elkerülni, amivel Daskalos egyet is értett, mondván, hogy ezek a módszerek valóban embertelenek, arról nem is beszélve, hogy káros mellékhatásaik lehetnek a testre. Ugyanakkor kitartott amellett, hogy a végeredményük a magasabb érzékelés kapuinak bezáródása. „Daskale, te hogyan segíted gyógyuláshoz a skizofréneket?” „Pozitív elementálokat teremtek, amelyek ellensúlyozzák az negatívjaikat. Egy alkalommal például, a megszállás idején volt egy katona, bizonyos Petros – egyébként Iacovos is jól ismeri t –, aki az els sorokban harcolt a fronton. Sok gyilkolást és vérontást látott – legjobb barátjának a feje a szeme láttára robbant szét egy lövedékt l, másoknak a belei lógtak ki a testükb l, vagy a végtagjaikat veszítették el. Petros bele rült a látottakba, és egy id re elmegyógyintézetbe zárták. Mindenütt csak vért látott, ölest, mészárlást...” „Újra és újra azt látta, amit egyszer átélt,” – magyarázta közbevet leg Iacovos. „Úgy van. De olyan gyilkos képeket is látott, amiket mások tapasztaltak, és hozzá továbbítottak telepatikusán. Amikor elkezdtem foglalkozni az esetével, a pszichoanalízist választottam terápiaként, azaz megpróbáltam a leikéb l felszínre hozni és elemezni az t kínzó eseményeket, hogy az ellenkez jüket ültethessem el benne.” „Tudnál erre konkrét példát mondani?” „Amikor láttam a tudatalattijában a vérontás képeit, próbáltam elmagyarázni neki, hogy amiket látott, azok nem olyan tragikusak, mint azt hiszi. Űeszéltem neki a Karma törvényér l, és azt tanácsoltam, hogy megfelel gondolatokkal és tettekkel irtsa ki magából az t gyötr elementálokat. Próbáltam rávenni, hogy ne ragadjon bele a múltjába, hanem koncentráljon inkább a jöv jére.” „Ha jól értem, pszichoterápiái kezeléseid arra épülnek, hogy általuk megváltoztasd a páciensek életfelfogását.”

37

„Igen, ez is egy fontos módszer, de nem az egyetlen, amit használok. Petrosra például ezzel nem igazán tudtam hatást gyakorolni. Ezért pozitív elementálokat teremtettem a tudatomban, és azokat átültettem belé, miközben aludt. Aztán hagytam, hogy maga hozza meg a döntéseit, anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy azok a döntések már az én küls közbeavatkozásomnak az eredményeként születtek meg benne. Próbáltam elfedni az emlékezetében azokat a területeket, amik az általa látottakat tárolták, és elméjét kibillentették az egyensúlyából. Azt hiszem, az, ami az emlékeib l maradt, mára legfeljebb álomnak t nik a számára, mindenféle valóságalap nélkül. Ezt az egyet tudtam tenni Petrosért, de ezzel kimentettem t a bolondok házából. E nélkül talán még most is bent csücsülne! Muszáj volt nála a feledés homályába burkolni a kínos incidenseket, amik megestek vele. De az efféle esetekben sajnos még így sem lehet teljes a gyógyulás. A seb begyógyulhat ugyan, de a heg örökre megmarad. A szomorúság egyszer s mindenkorra Petrosra ragadt. Lehet, hogy olykor boldognak és felszabadultnak t nik, de az öröm csak átmeneti nála. De hát nem ugyanez a helyzet manapság az egész emberiség háromnegyedével?” – zárta le beszámolóját Daskalos. „Talán még többel is!” – próbáltam elviccelni a dolgot. Aztán arra kértem Daskalost, mesélje el, hogy milyen jóindulatú elementálokat teremtett és ültetett át Petrosba. „Kicseréltem a gy lölet és az ellenséges hadakozás elementáljait a szeretet, a béke és a megértés elementáljaira,” – felelte Daskalos. „De ahhoz, hogy valaki megértse ezeknek az elementáloknak a jelentését, megfelel körülményekre van szükség. Petros esetében gondolatilag olyan eseményeket idéztem el , amelyek ellentétesek voltak az t napközben és álmában kínzóakkal. Mit gondolsz, az Igazság Keres inek mi másért kell gyakorolniuk a vizualizációt? A tudatos képalkotás pontosan azt a célt szolgálja, hogy er s és épít elementálokat tudjon létrehozni az ember, és azokat képes legyen kivetíteni, hogy átvegyék az uralmat a romboló elementálok felett!” „Azt mondod, képes vagy olyan szituációt el idézni gondolatban, hogy azt a páciens szeretetként élje át?” – kérdeztem. „Nem én keltem a szeretet érzését – az az illet n belül van. Én csak olyan feltételeket teremtek, amelyek felszínre hozzák ezt az érzetet, és nem hagyják, hogy továbbra is észrevétlenül szunnyadjon az illet bens jében. A szeretet minden emberben természeténél fogva benne rejlik! Én csak felébresztem bennük. Imaginációval megte

38

remtem azokat a jóindulatú elementálokat, amik az illet tudatalattijában m ködésbe lépnek.” „Hogy szinte legyek, ezt már alig tudom követni...” „Hadd magyarázzam el! Tegyük fel, hogy valaki részegen hazatér és megveri a feleségét. Ezzel mindenféle kellemetlenséget indít az útjára. Én próbálom megértetni vele, hogy amit tett, az rossz, hogy máskor nem kellene így viselkednie. Erre reagál valahogy. Aztán éjszaka álmában találkozik velem, és én a következ t javaslom neki: »A te helyedben én nem tettem volna ilyet. Hiszen az egész értelmetlen!« Tudod, az ember sokszor nem más, mint egy utánozó majom. Utánozza a jót és a rosszat. Ha úgy viselkedik, ahogy én ajánlottam neki, életének részévé válhat a jó cselekedet, anélkül, hogy észrevenné, hogy azt egy küls esemény tette számára lehet vé. így hasznára válik a dolog. Én megpróbálom t eljuttatni oda, ahová én szeretném, aztán hagyom, hogy maga oldja meg a problémáját.” Daskalos azt mondta, néha el fordul, hogy egy elmeháborodott ember lecsendesítését úgy oldja meg, hogy az illet t kiemeli a testéb l, és a pszichikai, más néven asztrális síkon kezeli t, majd visszajuttatja a fizikai testébe. Hozzátette még, hogy az egész folyamatot többféleképpen is el lehet idézni, de részletesebben már nem tért ki a módozatokra. Pár perc szünet után a következ kkel folytatta: „Ahhoz, hogy valakin segíthessünk, az adott esethez, és az adott illet höz kell igazítanunk a kezelés módszerét és technikáját. Meg kell érteni, mit l »kattan be« az illet , és aszerint kell eljárni vele. Vegyük például Niciforos esetét, akit már úgyis ismersz.” Niciforos egy hatvan éves üzletember volt, akinek egyetlen fia az 1974es török megszállás els napjaiban t nt el nyomtalanul. Daskalos kifejezetten figyelmes volt Niciforosszal, és az eset után hosszú ideig naponta látogatta t. El ször azt gondoltam, hogy régi jó barátok, és Daskalos egyszer en csak élvezi az öreg társaságát. Szinte már elválaszthatatlanok voltak k ketten. De aztán hamarosan rájöttem, hogy Daskalos látogatásainak a hátterében nem a társasághiány állt, még ha úgy is tett, hogy ezt a látszatot keltse. Valójában gyógykezelte Niciforost, aki meglehet sen goromba ember hírében állt, és a fia elvesztése óta csak tovább mélyült ez a jellemvonása. Általában a feleségén töltötte ki a haragját. Daskalos egyszer teljes komolysággal elmesélte nekem, hogy az eset

39

azért is bír különös jelent séggel a számára, mert Niciforos felesége egyik korábbi inkarnációjában Daskalos édesanyja volt az si Egyiptomban. „Ha más okom nem lenne rá,” – mondta bizalmasan – „akkor is tartozom neki annyival, hogy segítsek a férjén.” „Niciforos esetében nagyon türelmesnek kellett lennem. Le kellett ereszkednem az szintjére, hogy bármiféle hatást elérjek nála. Ha valaki hallotta volna, hogy beszélgettem vele, amikor egymás között voltunk, bizonyára sokkot kapott volna!” Daskalos ugyanis olyankor ugyanúgy káromkodott, mint Niciforos – szókincsük leginkább egy trágár kocsiséval vetekedett. „Ha segíteni akarsz egy rültön, néha neked is úgy kell viselkedned, úgy kell beszélned, mintha magad is rült lennél. Ha Niciforosszal úgy bántam volna, mint egy »Mester«, aki elítéli és magasról lenézi t, semmi eredményt nem értem volna el nála.” Megkérdeztem Daskalost, ismeri-e R.D. Laing elméletét a tudathasadásról, különösen ahogy azt legvitatottabb könyvében, A tapasztaláspolitikájában kifejtette. Daskalos még sosem hallott Laingr l, de amikor elmeséltem neki, hogy a szerz szerint a skizofrének azok, akik kapcsolatban állnak a Valósággal, legalábbis sokkal inkább, mint a normálisnak nevezett emberek, akkor úgy elkezdett nevetni, hogy az egész teste belerázkódott, s közben a fejét csóválta. Továbbá elmagyaráztam neki Laing gyógyászati módszerét, miszerint az rülteket hagyni kell, hadd tombolják ki magukat, remélve, hogy „utazásaikból” bölcsebben és kiegyensúlyozottabban térnek majd vissza. Laing szerint a pszichiáternek nincs is más dolga, mint megfelel környezetet teremteni a páciens skizofréniás rohamainak kiéléséhez, anélkül, hogy gyógyszerekkel, vagy bármilyen más módon megpróbálná leállítani ket. „Ez egyáltalán nem biztonságos!” – mondta Daskalos komolyan. „El fordulhat, hogy a beteg így teljesen kibillen az egyensúlyából, és olyan mélyen behatol saját rületébe, hogy onnan már nem képes visszatérni. Néha még kellemes is számára ez az állapot, hiszen ilyenkor megszabadulhat minden felel sségét l.” „Feltételezem, a dolog szellemi magyarázata az lehet, hogy az rültek csakrái túl korán, id el tt felnyílnak, és az illet nem tudja kontrollálni az energiáikat.” „Pontosan így van.” „Szerintem pedig nem!” – ellenkezett Iacovos, aki gyakran lelte örömét abban, hogy eljátssza a kisördög szerepét, pedig Daskalos

40

egyik legjobb tanítványának tartotta t. „Úgy beszéltek, mintha az illúziók megtapasztalása egyenl lenne a csakrák megnyílásával.” „És vajon mik azok az illúziók?” – kérdezte Daskalos szónokian. „Itt van például az az rült matematikus,” – mondta Iacovos, heves türelmetlenséggel a hangjában – „aki mindenkit azzal vádol, hogy homoszexuálisnak tartják t. Mi alapján? Ezt magyarázd el nekem! Hát süket az az ember? Süket!” – hagyta helyben saját állítását. Daskalos viszont leszögezte, hogy hiba lenne az rültek világát ennyire illuzórikusnak tekinteni. „Én például tudom róla,” – célzott a matematikusra – „hogy sok-sok évvel ezel tt, amikor még gyerek volt, egy homoszexuális zaklatta t. Még ha végül tényleges tapasztalatokra nem is tett szert e téren, de látensen lehetett benne valamilyen hajlam, s amikor ez a felszínre akart törni, egy bels hang figyelmeztette t. Érted, mit akarok mondani? Ezek nem illúziók.” „De az csak illúzió,” – ragaszkodott álláspontjához Iacovos – „ha valaki azt képzeli, hogy ezeket a gondolatokat mások küldik feléje?” „A helyzet az, hogy a gondolatait maga küldte magának, a többieken keresztül,” – magyarázta Daskalos. „Szerintem mégis inkább a többiek gondolkodtak róla úgy, mint homoszexuálisról,” – jegyezte meg Iacovos. „Honnan veszed?” – kérdezte Daskalos. „Elvileg mindkét eset fennállhatott volna: hogy más küldi felé ezeket az elementálokat, vagy hogy maga használja a másikat, kivetít rá egy elementált, ami aztán visszapattan rá az illet aurájáról.” Egy darabig elképedve hallgattam kettejük párbeszédét, aztán kérdésemmel akaratlanul is másra tereltem a szót. „Azt akarod mondani, Daskale, hogy minden csak az elementálokon múlik?” „Minden,” – felelte nyomatékosan Daskalos. „Ezek az elementálok az elme szüleményei?” „Pontosan! Mint ahogy semmi sincs ok nélkül, úgy semmi sincs elementálok nélkül sem! És hogy akkor honnan szedte össze ez a matematikus a homoszexualitás elementálját? Nos, lehet, hogy saját maga gy jtötte be saját magának, de az is lehet, hogy a múltból hozta, vagy a környezetéb l vette fel ket. Végül is nem számít, hogy volt, a lényeg, hogy az ember semmi olyat nem tapasztalhat, aminek a hátterében ne egy elementál húzódna meg.” Ezt követ en legalább egy perc telt el néma csöndben, amíg Daskalos egy almát rágcsált, amit az imént hozott neki Iacovos. Végül én szólaltam meg újra.

41

„Daskale, egyszer azt mondtad nekem, hogy már a születésed pillanatától fogva tudatosan éltél a szellemi birodalmakban. Ugyanakkor úgy n ttél fel, hogy senki sem akadt a környezetedben, akivel megoszthattad volna a tapasztalataidat, senki, aki vezethetett, irányíthatott volna. Űevallom, azóta is csodálkozom, hogy ebbe nem rültél bele és nem kerültél elmegyógyintézetbe!” „Voltak mestereim, csakhogy a »másik oldalon«, a szellemvilágban. k utat mutattak, megmondták, mikor mit tegyek vagy mondjak.” Azzal Daskalos egy másik almát kezdett harapdálni, de közben folytatta mondanivalóját: „Szerencsére nem ártó szellemek hatása alatt álltam, akik kibillenthettek volna az egyensúlyomból. Az egyetlen baklövés, amit akkoriban elkövettem az volt, hogy beszéltem az élményeimr l. Ett l még saját anyám is megijedt, és rimánkodott, hogy ilyesmiket ne emlegessek, mert még bolondnak hisznek az emberek.” Jól emlékszem például arra a napra, amikor megszülettem. Kés bb, amikor már nagykorú lettem, részletesen elmeséltem a szüleimnek születésem körülményeit. Teljesen megrökönyödtek, az apám egyszer en csak legyintett rám, és azt mondta: »Mindig is furcsa voltál, fiam, a születésed pillanatától kezdve!« Azóta sem változott meg a véleménye rólam, – mondta Daskalos, és nevetésben tört ki. „Pedig emlékszem, a születésemkor ott voltam a mennyezet alatt, és mindent hallottam és értettem, amit beszéltek. Egyszerre voltam odafent,” – mutatott Daskalos a plafonra – „és egyszerre anyám hasában,” – bökött a köldökére. „Hogy emlékezhetsz a szül szobai beszélgetésre? Honnan ismerted a nyelvet?” „Hogy honnan? Nos, el z életemben orosz voltam, úgyhogy nem ez segített! Közvetlenül a jelenlev k gondolataival tudtam kommunikálni, ezért nem is volt szükségem nyelvtudásra. Összhangban voltam a gondolatrezgéseikkel. Abban a pillanatban, amikor a világra jöttem és felsírtam, még mindig ott voltam a plafonon, de már az újszülöttben is. Fentr l észleltem, hogy sírok, és jeleket küldtem lenti önmagámnak, hogy nyugodjak meg, mire a baba abba is hagyta a sírást.” Daskalos újra nevetni kezdett, és jobb kézzel megveregette a térdemet. „Kinek is mesélhetnék efféle történeteket anélkül, hogy bolondnak ne néznének? Harmadikos iskolás koromban egyszer készületlenül mentem órára. Nem csináltam meg a matematika házi feladatot, és az

42

el érzetem azt súgta, hogy a tanár velem akarja majd megoldatni a táblánál. A félelmem be is igazolódott. »Tanár úr, tegnap nem éreztem jól magam, és nem készültem el a házi feladattal,« – jelentettem neki, de ragaszkodott ahhoz, hogy kimenjek a táblához. Akkor megéreztem egyik láthatatlan segít m jelenlétét. Dominico atya volt az, ott állt mellettem, a jobb oldalamon. »Gyere, fiacskám, oldjuk meg azt a feladatot közösen!« – súgta lágyan a fülembe. Kiálltam hát az egész osztály elé, fogtam a krétát, és írni kezdtem. Dominico atya fogta a kezem, és vezetett az írásban. Egy percbe sem telt, kész volt a megoldás. A tanár persze értedenül találgatta, miért kellett azt állítanom, hogy tegnap nem készültem. Én meg bevallottam neki: »De tanár úr, nem én oldottam meg a feladatot, hanem Dominico atya, az egyik láthatadan segít m,« – és odamutattam a leveg be a jobbomon. »A te kicsodád?« Megismételtem, amit az el bb mondtam, mire a tanárom dühbe gurult. Azt hitte, nevetségessé akarom tenni t az osztály el tt. Megragadott a fülemnél fogva, úgy vonszolt el az igazgatóhoz, aki szerencsére maga is látó volt, így miután végighallgatta a történteket, magához vont, és figyelmeztetett, hogy másoknak ne beszéljek arról, amiket látok és hallok. A többség mit sem sejt az effélékr l, és még kórházba küldenének. Viszont megígérte, hogy a szünetekben meglátogathatom, ad tollat, meg papírt, és neki azt írok le, amit csak akarok. Aztán gondosan tanulmányozta a m veimet. Nagyon jó volt velem.” Daskalos elmondta, hogy egész élete során láthatadan segít k támogatták t a problémás helyzetek megoldásában. Egyszer még az is megesett vele, hogy szóló zongorakoncertet adott a Varázspalotában, a régi Nicosia egyik színházában. Akkoriban fels éves gimnazista volt, és amikor rá került a sor, az egyik láthatadan segít je mozgatta az ujjait. Az el adás olyan virtuózra sikeredett, hogy a közönség felállva tapsolt és éljenzett. „Eltelt egy kis id , mire rájöttem, hogy másoknak nincsenek az enyémhez hasonló élményeik, hogy k nem olyanok, mint én. De amint látod, a szellemvilággal való kapcsolattartás nem feltétlenül vezet paranoiához vagy tudathasadáshoz.” „De el fordult, hogy valaki azért rültnek nevezett téged?” „Hát persze, többen is!” „És hogyan reagáltál erre?” „Egy szót se szóltam. Emlékszem, egyszer még gyerekkoromban otthagytam a társaim és visszavonultam egy eukaliptuszfákkal ben tt

43

patakocska partjára. Ott játszottam a virágok természetszellemeivel, akik olyanoknak t ntek nekem, mint kisfiúk és kislányok. Kés bb az egyik barátom megkérdezte, mit csináltam annyi ideig egyedül, mire én megmondtam, hogy »velük« játszottam, és rámutattam a természetszellemekre. »Kikkel?« Az osztálytársaim persze semmit sem értettek. Azt gondolták, elment az eszem. Egyszer aztán mentek, és jelentették az igazgatónak, hogy magamban játszok és beszélek. Szerencsém volt, hogy olyan mesterek vezettek, mint Dominico, vagy Yohannan atya. k megtanítottak arra, hogy ne erezzem magam megbántva, hogy ne keseredjem el, és ne támadjak vissza. Azt javasolták, hogy az élményeimr l ne beszéljek olyanoknak, akik nem megért k velem. Ha gonosz hajlamaim lettek volna, és ezek a láthatadan mesterek nem irányítanak, nagyon könnyen vonzhattam volna magamhoz rosszindulatú szellemeket és elementálokat. Abba tényleg bele rültem volna!” „Azt akarod ezzel mondani, hogy ha valaki alacsonyabb szinten rezeg, akkor nagyobb az esély arra, hogy pszichopatává váljon?” „Igen. Bevonzza a gonoszt. Például mit gondolsz, mi a kleptománia? Nem más, mint egy »Ezt elveszem, ezt a magaménak akarom!« elementál. A kleptomániás egyszer en nem tud uralkodni önmagán. Ahhoz, hogy megszabadítsa a negatív elementáltól, a gyógyítónak azzal ellentétes elementálokat kell teremtenie. Szóban vagy gondolatban az illet értésére kell adni, hogy a lopás nem szükségszer . Meg lehet például kérdezni t, hogy szeretné-e, ha t le is ellopnának valamit. Amikor Jézus azt mondta, hogy ne kívánjuk mások tulajdonát, tulajdonképpen mást sem tett, mint elementálokat teremtett a tolvajlás ellen!” Már kés estére járt, Daskalos elfáradt, nagyot ásított. így aztán befejeztük a beszélgetést, és megegyeztünk abban, hogy másnap újra találkozunk. Addig is volt id m, hogy átnézzem és rendszerezzem mindazt, amir l addig szó volt. A folytatásban Daskalos leghaladóbb tanítványa, s egyben önmaga mestere, Kostas is csadakozott hozzánk. Daskalos azzal összegezte az el z napi beszélgetést, hogy nemtetszését fejezte ki a pszichiátria elmebetegségekre vonatkozó szakszókincsét illet en. Azt mondta, a pszichiáterek azért nincsenek tisztában azzal, hogy mi is az a skizofrénia, mert csak az eredményeket tanulmányozzák, de nem hatolnak bele az okokba. „Egyszer megkérdeztem egy jól ismert angol pszichológust, hogyan jellemezné az Ujtestamentum gonosz elementáloktól szenved

44

alakjait. »Paranoid skizofrének« – válaszolta. »Úgy gondolja?« – kérdeztem.” Azzal Daskalos elkezdte felvázolni az elmebetegség különböz fokozatait a saját álláspontja szerint. „El ször is, vannak, akik biológiai agykárosodásból, vagy sérülésb l ered en betegek. Aztán ott vannak azok, akik gonosz elementáloktól szenvednek. Tudjuk, ezek az elementálok hogyan teremt dnek, hogyan távolodnak el az illet t l, és hogyan térnek vissza hozzá. Jézus néma és süket szellemeknek, nevezte ezeket a lényeket. A skizofrének túlnyomó többsége ilyen elementáloktól szenved; az sokkal ritkább, hogy valakit démonok vagy az elhunytak szellemei kísértsenek. Ha véletlenül egy halott ember szelleme belép egy él testébe, abból még nem feltétlenül következik, hogy az illet idegösszeomlást kap,” – tette még hozzá Daskalos. „Hogy lehetséges ez?” – kérdeztem. „Tegyük fel, hogy én meghalok, és mint szellem, csatlakozom Iacovoshoz, Kostashoz, vagy akár hozzád. Alit gondolsz, mi történne? Kellemes ellazultságot ereznél, és folyamatosan rám gondolnál. Persze felmerül a kérdés, mi van akkor, ha egy halott b nöz szelleme köt dik össze egy él személy testével. Ez vajon nem okozna elmezavart? De igen. Viszont a szellem csak akkor csatlakozhat be, ha az illet vele egy hullámhosszon rezeg! Egyébként nincs engedély az összekapcsolódásra. Amikor például én el adást tartok, Yohannan atya gyakran teljesen birtokba veszi a testemet. Az el adás idejére az szuperintelligenciájával koordinálom magam, és közben határtalanul boldog vagyok. Vajon egy démon is csatlakozhatna hozzám? Soha! Senkinek sem kell attól tartania, hogy ártó szándékú szellemek szálljak meg, hacsak nem rezeg velük azonos hullámhosszon. A hasonló a hasonlót vonzza. Értitek már? Egy halott b nöz szelleme csak egy él b nöz höz csatlakozhat be, de bármi, amit az él b nöz elkövet, hajlam szerint benne van, és adott körülmények hatására elkövetné a megszállottságtól függetlenül is. De tudok például egy esetr l, amikor egy elhunyt b nöz szelleme beleköltözött egy él b nöz testébe, és megóvta t attól, hogy elkövessen egy b ncselekményt. A halott szelleme emlékezett felakasztására, és segíteni akart az illet n, aki éppen b nözni készült. Ez a megszállottság tehát kifejezetten jól végz dött. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy az úgynevezett kriminálpszichiátriai betegségek az esetek többségében elementálok hatására

45

alakulnak ki, nem pedig amiatt, hogy az embert halottak szellemei vagy démonok szálljak meg!” „Mi a teend tehát, ha elmebetegséggel állunk szemben? El ször is meg kell állapítanunk, hogy sérült-e a fizikai agy, az idegek, vagy az agysejtek. Egy magasan fejlett Igazság Keres je különböz színekkel még ez esetben is képes olyan feltételeket teremteni, amik elegend ek a teljes gyógyuláshoz. Hogy volt-e már erre személyes példám? Nem is Qgyl De azt sosem tudhatjuk el re, hogy sikerrel járunk-e. Néha a legreménytelenebb esetben is hihetetlen sikert lehet elérni, máskor pedig egy látszólag egyszer ügyr l kiderül, hogy semmi sem válik be a kezelésb l. Az a fiatalember például, akit a minap láttál, többször is megjárta már a zártosztályt, és ott jó magaviseletet tanúsított. A saját maga által teremtett elementálok kínozták, mígnem egyszer úgy döntött, hogy abbahagyja az evést, és csak sz l t volt hajlandó magához venni. Persze teljesen legyengült, de azóta visszatért a rendes táplálkozáshoz, és jól fizetett állása van. Az agya nem sérült meg, bár némelyik agysejtje részleges bénulást szenvedett. Sajátos módszerünket alkalmazva – gyógyító elementálokat küldve neki – azonban sikerült ezt a károsodást is kiküszöbölnünk. Amit a pszichiáterek pszichoszomatikus betegségnek tartanak, az általában az elementálok oly mérték felszaporodása a személyiségben, ami már veszélyezteti a fizikai agy m ködését: az elementálok átveszik az irányítást az idegrendszer, a máj, a lép felett, s t, szexuálmániások esetén a nemi szervek felett is. Mit tehetünk az ilyen esetekben? Ha minden gyógyító tisztánlátó lenne, látná az elementálokat és ki zné ket az illet b l. Persze kérdés, hogy mindig van-e erre engedély.” „Gondolom,” – próbálkoztam a válaszadással – „ez az illet karmájától függ.” „Úgy van. Ugyanakkor azzal is tisztában kell lennünk, hogy ha egy személyt minden zavaró elementáltól megszabadítanánk, akár a halálát is okozhatnánk! Ezért mindig nagyon óvatosnak kell lennünk, nehogy z rzavar támadjon az illet kifejez készségében, nehogy öszszezavarodjon jelen személyisége. Tudjuk, hogy a jelenvaló személyiség mindazoknak az elementáloknak az összessége, amiket az illet azóta teremtett magának, hogy szelleme keresztülhaladt az Ember Ideáján. Nem szabad tehát valakinek a jelen személyiségét alkotó elementálok nagy részét felszámolnunk csak azért, hogy véghezvigyünk egy csodaszámba men gyógyítást, amibe viszont kés bb belehal az illet .”

46

„Volt már ilyen esetre példa?” „Igen. De még miel tt nagyobb baj történhetett volna, a szellemi síkon lév Mestereim megállítottak. Egyszer elvállaltam egy athéni fiatalember gyógyítását, aki egészen fiatalon kényszeresen maszturbálni kezdett. Kokosnak hívták, és hamarosan homoszexuális hajlama is megmutatkozott, amiért az iskolában a többi fiú rendszeresen megverte. Az önkielégítés és a homoszexualitás elementáljai személyiségének szerves részévé váltak, s t, kés bb inni is kezdett. Ezek mind különböz elementálok voltak, és mivel elég gazdag volt ahhoz, hogy még az LSD-t is megengedhesse magának, hamarosan már a kábítószert is használta. Aztán belekóstolt a szerencsejátékba, és a személyisége totális romhalmazzá változott. Amikor a szülei elhozták hozzám, azt sem tudtam, mihez kezdjek hirtelen. Nem voltam biztos benne, mely elementálokat hagyjam érintetlenül, és melyek ellen vegyem fel a harcot. Vajon mihez kellene nyúlnom els dlegesen, a homoszexualitás, a maszturbáció, az alkohol, a szerencsejáték, vagy a kábítószer elementáljaihoz? Hihetetlen izgalmakat okozott nekem az ügy! Úgy döntöttem, szintén beszélek Kokos apjával és az orvosával is, akik elhozták hozzám t űiprusra. Megkérdeztem, miért titkolták el el lem, hogy a fiúnak a homoszexualitással is problémái vannak. Az apa zavartan válaszolt: »Én szégyelltem magam, hogyan is beszélhettem volna önnek ilyen csúnyaságokról? Látja, úgyis észrevette magától is!« Figyelmeztettem ket, hogyha minden problémájától megszabadítjuk a fiút, kárt tehetünk benne, de az apa ragaszkodott hozzá, hogy tegyek meg mindent, és magára vállalja a felel sséget. így hát, ha vonakodva is, de eltávolítottam a homoszexualitás elementáljait, majd sorban a többi lényt is: az alkoholét, a kábítószerét és a szerencsejátékét is. S hogy mi maradt szegény Kokosnak? Semmi!” – mondta Daskalos, és hangja feler södött az önvádtól. „Amikor visszavitték t Görögországba, elveszítette minden vágyát. Úgy kellett t felkelteni, hogy egy kis ételt tukmáljanak belé. Étvágytalan volt, a nap nagy részét átaludta, bevizelt és maga alá piszkított, mint egy újszülött csecsem . Mi jót tettem hát vele? Hat hónap múlva újra elhozták t hozzám. »Én figyelmeztettem magukat!« – mondtam. »És most mit tegyünk?« – kérdezték. Mondtam, hogy nem vagyok biztos benne. De arra ösztökéltem ket, hogy ne hagyják folyton aludni a fiút, keltsék fel, hadd illeszkedjen vissza a társadalomba, hadd fejezze ki önmagát, feltéve, hogy nem nyúl újra

47

az alkoholhoz és a kábítószerhez. Az apa szerint talán jót tett volna neki, ha kiházasították volna, de arról lebeszéltem. »Nézze, uram, milyen áldozatot követelne ez attól az emberi lényt l, akihez hozzámenne?« Végül, mit gondolsz, hogy végz dött az eset? Visszatért a homoszexualitáshoz. Szerencsére már nem iszik és nem kábítószerezik. Érted? így van ez rendjén.” „Azt akarod mondani, hogy visszatérítetted hozzá a homoszexualitás elementáljait?” – kérdeztem. „Nem. Csak hagytam, hogy újakat teremtsen magának. Ezeknek az elementáloknak a csírái ott voltak benne. Ha a csírákat is eltávolítottam volna bel le, meghalhatott volna. A csírákból aztán újra kisarjadtak a hajlamok. Én csak kigyomláltam a gazt, de az újra kicsírázott. Mondtam az apjának, hogy mostantól próbálja meg tolerálni a fiát, fogadja el olyannak, amilyen, hiszen minden más téren rendbejött. Még azt is elértem Kokosnál, hogy felfigyeljen a zenére: magától megtanult zongorázni. Intelligens fickó! Csak segítenem kellett megváltoztatni az érdekl dési körét. Az alkohol, a drogok, a pénz és a prostitúció helyett most ott van neki a zene. A homoszexualitása civilizált formát öltött: a korábbiakhoz képest sokkal józanabb és körültekint bb lett. Persze megkérdezhetnéd, hogy nem tudnám-e ett l a problémájától is megszabadítani. Nem tudnám, és nem is szabadna! Ezzel várni kell egy következ inkarnációig. Vagy itt egy másik eset. Egyszer egy id s házaspár jött el hozzám a fiukkal, Alecosszal, aki 35 éves gimnáziumi tanár volt – meglehet sen intelligens, és minden tekintetben normális. De volt egy gyengesége, egy »szerelme«. Mit gondolsz, ki volt ez a »szeret «? Egy kerozinlámpa üvegbúrája! Akárhová ment, a lámpaburát mindenhová magával cipelte a hóna alatt, egy bársonydobozban. »Ülj le, Aleco,« – mondtam neki – »lássuk, mi a helyzet veled?« Kikísérte a szüleit a házamból, bezárta ket az autójukba, visszajött, magunkra zárta az ajtót, és azt mondta: »Daskale, van egy szeret m! Ért engem?« Ha szexuális izgalomba jött, olívaolajba mártott kis szivacsokat helyezett a »szeret jébe«, és maszturbálni kezdett. Miután elélvezett, megtisztogatta a lámpaburát, megcsókolta, és visszahelyezte azt a bársonydobozába. A szülei majd meg rültek t le, – mondta Daskalos teljes komolysággal az arcán, miközben mi alig tudtuk visszafojtani a nevetésünket. „Kémkedtek a fiuk után, és többször egymás után meglesték t.

48

Alecosnak már hat éve tartott ez a »viszonya«. »Ha a szeret m meghalna, egy hét alatt én is utánahalnék,« – mondta nekem. »Már hogy halhatna meg egy lámpabura?« – kérdeztem t le. »Hát eltörik!« – felelte. »Aleco, tudod, hogy rültséget beszélsz!« – mondtam neki.” Azzal Daskalos elmagyarázta, hogy az efféle autoszuggesztió nagyon veszélyes lehet. „Akár bele is halhatott volna!” – helyeselt Kostas. „Valóban ez történt!” – mérgel dött Daskalos. „Az az idióta apja eltörte a lámpát! Pedig miel tt elmentek volna t lem, direkt figyelmeztettem ket, nehogy ezt tegyék. Erre az apa kifakadt nekem: »Nézze, uram, mi azért hoztuk ide a gyerekünket, hogy maga meggyógyítsa t! Akkor most miféle badarságról beszél? Úgyis megtalálom a módját, hogy egyszer elvegyem t le!« így is tett: összetörte a lámpaburát, és a szilánkjait otthagyta a padlón. »Most aztán úgy baszhatod az üvegedet, ahogy csak akarod!« – üvöltözött a fiával, aki egy hétre rá belehalt bánatába.” „Hatalmas elementált teremthetett az évek során...” – dünnyögte Kostas. „Fel tudod fogni,” – folytatta Daskalos – „milyen óriási ereje lehet egy elementálnak? Mert Alecót az az elementál ölte meg, amelyik a lámpaburához kapcsolódott!” „De Daskale, nem tehettél volna valamit ez ellen?” – kérdeztem. „Nem adtak nekem elég id t a gondolkodásra. Egyáltalán nem adtak nekem id t!” Daskalos sajnálkozva ismételte önmagát: „Azt mondták, már hat éve tartott a fiuknál ez a probléma. Id re lett volna szükségem, hogy kisüssem, mit tehetnék. A fiú egyébként tökéletes egészségnek örvendett. Azért kellett meghalnia, mert az apja rült módon eltörte a lámpaüveget.” Amikor Daskalos befejezte a mondatot, megcsörrent a telefon. Athénból hívták t, és a segítségét kérték. Körülbelül negyed óráig tartott, míg tanácsokkal látta el a telefonálót. Amikor befejezte, visszaült a karosszékébe, és folytattuk a beszélgetésünket. Megjegyeztem, hogy a mentális betegségekben szenved pácienseinél alkalmazott gyógymódja mennyire eltér a klasszikus pszichoanalitikus eljárásoktól, amelyek leginkább az illet múltbeli tapasztalataira összpontosítanak. „Nem értem, miért olyan biztosak abban, hogy ez a módszer használ?!” – mondta Daskalos. „Olyan dolgokat hozhatnak ezzel a felszínre, amit sokkal jobb lenne mélyen elfelejteni! Erre nem gondolnak?”

49

„Néha azért csak szükség lehet arra, hogy leássunk a múlt gyökereiig, nem?” – vetette közbe Iacvovos. „Ez igaz. De nagyon óvatosnak kell lennünk! Ez a módszer csak feler síti azokat a káros elementálokat, amelyek ott szunnyadnak mélyen eltemetve az illet tudatalattijában. Amikor az orvos felméri a beteg állapotát, sokszor akaratlanul is egyfajta fél-hipnotikus állapotba juttatja t, függetlenül attól, hogy aztán a hagyományos pszichoanalízist, vagy a mi módszerünket szeretné alkalmazni. Ha felelevenítik a régi emlékeket, és közben elmagyarázzák, hogy a beteg hogyan bánjon ezekkel az emlékekkel, akkor a pszichoanalízis is hasznos lehet. Ilyenkor tulajdonképpen az történik, hogy az ember kártékony elementálokat hoz a felszínre, lerombolja ket, és a helyes életet szolgálókkal helyettesíti ket. De ha az orvos csak hagyja, hadd beszéljen a betege a problémáiról, míg figyelmesen hallgat vagy jegyzetel, aztán hirtelen felébreszti az illet t abból a bizonyos fél-hipnózisszer állapotból, akkor nagy bajt okozhat. A beteget felfalhatják a felébresztett szörnyetegek! Tegyük fel, hogy valaki részegen elkövetett valami olyasmit, amit l rendkívüli b ntudata támad. Egyébként észre fogod venni, hogy ilyen esetekben az illet gyakran úgy próbál enyhíteni a lelkiismeretén, hogy újból és újból elköveti ugyanazt a tettet, ami a problémáját kiváltotta. Ez egy pszichopatológiai állapot, ami bárkin, akár a legzseniálisabb tudósokon is eluralkodhat. Gyógyítóként résen kell lennünk tehát, hogy alkalomadtán, amikor a beteg éppen belemerülne a b ntudatába, nyakon csíphessük az elementálját, amelyik kínozza t.” „Hogyan?” – kérdeztem. „Például mondhatjuk az illet nek a következ ket: »Ide figyelj, testvér, ami történt, megtörtént. Részeg voltál. Hibát követtél el, de hisz nem tudtad, mit teszel. Rosszabb is lehetett volna a helyzet. Tudjuk, hogy nem szándékosan tetted. Nem érdemes bánkódnod miatta. Bármelyikünkkel megeshetett volna a dolog.« Aztán ha egy kicsit is fogékonyabbá válik, akár a Karma törvényér l is beszélhetünk neki, lehet, hogy az kényszerítette, s amúgy sem kerülhette volna el az adott cselekedetet. Társalognunk kell vele, különben felemésztik t a negatív elementálok. Addig kell segítenünk neki, míg elenyészik az elementálok ereje. Tulajdonképpen nekünk gyógyítóknak is mindig ezzel kellene zárnunk a napunkat, miel tt elaludnánk! Elemeznünk kell önmagunkat, és ezáltal meg kell próbálnunk

50

legyengíteni azokat a negatív elementálokat, amelyek szeretnének elhatalmasodni rajtunk. Az Igazság Keres jének folyamatosan fürkésznie, kutatnia kell a gondolatait és az érzéseit. Ez is egyfajta pszichoanalízis ugyebár, amire folyamatosan szükségünk is van a gonosz lényekkel szembeni harcban, mert ha nem így teszünk, azok kíméletlenül befészkelik magukat a tudatalattinkba!” „Nem hiszem, Daskale, hogy akadna pszichoanalitikus, aki vitába szállna veled ezen a téren,” – feleltem – „eltekintve attól, hogy k nem elementáloknak hívnák ezeket a lényeket.” „Mondjuk rögeszmés gondolatokat mondanának helyettük,” – próbálkozott Iacovos. „Teljesen mindegy, minek nevezzük ket. Ami minket érdekel, az az erejük: hol, miben lakozik, milyen kárt okoz, illetve hogyan pusztíthatjuk el ket. Ugyanakkor azáltal, hogy az »elementál« szóval megnevezzük ket, konkrétakká, megfoghatókká, elemezhet kké válnak a számunkra. Formát és er t adunk nekik, ami amúgy is a természetük. Az elementálok formájukban, energiájukban és erejükben térnek el egymástól. Mármost hogyan lenne képes kategorizálni ket egy pszichoanalitikus, ha egyszer en csak »rögeszmés gondolatok«-nak nevezi ket? Vannak, akiket a rögeszmés gondolatok arra késztetnek, hogy igyanak, másokat arra, hogy maszturbáljanak, vagy dicsekedjenek, vagy verekedjenek, vagy megpofozzák a feleségüket. Ezeket mind vehetjük rögeszmés gondolatoknak, de az egyes elementálok teljesen eltér k lesznek. Egy tisztánlátó észleli, hogy ezeknek a lényeknek mind megvan a maga egyedi alakja, s a velük való bánásmódot is eszerint kell megválasztani. Hogyan is tudhatná egy modern lélekelemz , hogy mit tegyen, ha maga sincs tisztában a betegét kínzó elementális lény természetével? Azt gondolom, igazi gyógyító csak tisztánlátó lehet, aki ahelyett, hogy a sötétben tapogatózna, valóban megérti a természet törvényeit, és a páciens tudatalattijának legmélyére képes hatolni, hogy ott szüntesse meg a probléma kiváltó okát! A hagyományos orvoslás ezért nem tud felmutatni jelent sebb sikereket. S t, hadd jegyezzem még meg, ha már egyszer itt tartunk, hogy a mai pszichiáterek legtöbbje általában nem veszi észre, hogy a betegeiket gyötr rögeszmés gondolatok fokozatosan az tudatalattijukba is beleivódhatnak. Hány olyan pszichiátert ismertek, akinek teljesen érintetlen és ép maradt az elméje? Én bevallom, sokakat ismerek, akiknek több problémájuk van, mint a betegeiknek együttvéve!”

51

„Ki mivel bánik, azzá válik!” – szellemeskedett Iacovos. „Ha ismernék az elementálok természetét, meg tudnák védeni magukat, és az önelemzés, illetve megfelel meditációs gyakorlatok segítségével ki tudnák tisztítani magukból ezeket a lényeket. Ehelyett mit csinálnak? Tudok olyan pszichiáterekr l, akik rendszeresen megverik a feleségüket, aztán azzal menteget znek, hogy csak a munkájuk miatt volt az egész, elveszítették a fejüket, és bevesznek egy marék nyugtatót. A pszichoanalitikusoknak speciális képzést kellene kapniuk, hogy megismerjék a Valóságot. A Valóság ugyanis túlmutat a fizikai világon, tehát ha meg akarunk érteni egy másik személyt, akkor tisztánlátókká kell válnunk. Vagy mi történik, ha a betegek arról mesélnek az orvosuknak, hogy hangokat hallanak, zsoltárok zengenek a fülükben, hogy valaki ezt vagy azt suttogja nekik? Ha az orvos maga nem tisztánhalló, azaz fogalma sincs, mit is jelent hangokat hallani, és hogyan lehet a hallottakat leellen rizni, akkor hogyan akar segíteni a páciensein? Az egyik kedves ismer söddel történt egy ehhez hasonló eset: hangokat hallott... Nem is tudom, valaha beszélt-e neked err l?” Rájöttem, hogy Daskalos Aspasiáról beszél, családunk egy régi barátjáról, akinek a tragédiájáról még azel tt értesültem, hogy Daskalosszal el ször találkoztam volna. A hölgy különös körülmények között veszítette el 27 éves fiát, aki a ciprusi hadsereg tisztje volt, és a fronton harcolt a sziget 1974-es török megszállása idején. Amikor a törökök el retörése alábbhagyott, és életbe lépett a fegyverszünet, visszatért Nicosiába. Jó természet embernek tartották, de id nként el tört bel le a fenegyerek. Egy este éppen a tiszttársaival iszogatott egy helyi kávézóban, amikor rájött, hogy bemutatja halált megvet bátorságát: el vette a pisztolyát, és orosz rulettet játszott. A végzetes lövedék barátai rémült szemei láttára egy pillanat alatt végzett vele. A szülei vigasztalhatatlanok voltak. Az egyetlen gyermeküket veszítették el. A bánatukat pedig csak tovább súlyosbították fiuk halálának szerencsétien körülményei. Hiába élt túl egy véres inváziót, a saját butaságának áldozatául esett. A fájdalom lassan túlterhelte az apa szívét, aki egy hónap múlva maga is összeesett és meghalt. Aspasia teljesen magára maradt a világban, és szó szerint összeroskadt a gyötrelmek alatt. Kis híja volt, hogy nem került elmegyógyintézetbe. Ha nem Daskaloson múlt volna a dolog, talán bele is rült volna a fájdalmába.

52

„Aspasia felkeresett egy pszichiátert, aki nyugtatókat írt föl neki,” – mesélte Daskalos. „Amikor aztán végül hozzám is eljött, azonnal tudtam, mi történt vele, és arra kértem, hogy hagyja abba a gyógyszerek szedését, mert azok csak súlyosbítják a helyzetét. A sokk hatására, amit a fia és a férje elvesztésének következtében átélt, olyan elementálokat teremtett, amelyek megnyitották a csakráit, éppen akkor, amikor erre a legkevésbé volt felkészülve. Ezáltal egy emberi szellem, akivel Aspasia egyik el z életében együtt élt, lehet séget talált arra, hogy hozzá csatlakozzon. El sem tudod képzelni, micsoda fáradságomba került, mire sikerült meggy znöm ezt a szellemet, hogy hagyja békén t! Folyton kínozta szegény asszonyt! Esténként, lefekvés után beszélni kezdett hozzá, és vége-hossza nem volt a követeléseinek.” „Hogyan sikerült rávenned a szellemet arra, hogy eltávozzon?” „El ször is átvettem t magamba. Neki fel sem t nt ez a változás, örült, hogy végre valaki intenzíven kommunikál vele. Nem volt tudatában annak, hogy zavarja Aspasiát, úgy ítélte meg, joga van hozzá csatlakozni, már csak a múltbéli együttlét miatt is. Elmagyaráztam neki, hogy el kell hagynia t, mert különben még az rületbe kergeti a szegény asszonyt. »Elég id d van arra, hogy a régi jogaidat majd a jöv ben éld ki,« – mondtam neki. A szellem arra akarta rávenni Aspasiát, hogy különböz férfiakkal szerelmeskedjen. Vágyakat ébresztett benne. Éjszakánként tapogatta, és ezzel teljesen bevadította t. A végcélja az lett volna, hogy rajta keresztül újra lejuthasson a Földre. »Ennek a n nek nincs férje, akivel elvállalhatnák, hogy leszüless hozzájuk,« – magyaráztam neki. »Az ügyet ezzel le is zárhatjuk! Csak nem akarnál törvénytelen gyerekként a világra jönni? Hagyd abba! Semmi esélyed nincs nála! Keress magadnak egy születend szellemet, csatlakozz ahhoz, és olts testet úgy, ha fentr l is áldásukat adják erre.« Megkérdezte: »Es mi van, ha nem teszem?« Kénytelen voltam el húzni az utolsó adumat: megfenyegettem, hogy ez esetben kénytelen leszek ki zni t a n testéb l, ami óriási fájdalmakkal jár majd neki.” „Ezt hogyan csináltad volna?” „Teremtettem volna egy elementált köré, és azzal együtt egy lelki börtöncellába vetettem volna t arra az id re, míg meg nem jön a jobbik esze. Eközben hatalmas szenvedéseket élt volna át.” „Nem veszélyes ez? Szinte már fekete mágiának t nik a számomra!”

53

„Ebben a konkrét esetben nem beszélhetünk fekete mágiáról. Csak akkor számítana annak, ha valaki egy ártatlan szellemet tartóztatna le és csukna lelki börtönbe azzal a céllal, hogy kínozza az illet t. Ha az ember egy b nöz t csíp nyakon, aki éppen egy gyilkosságot fontolgat, és t ártalmatlanítja, az nem tekinthet fekete mágiának. De szerencsére itt erre sem került sor, mert sikerült meggy znöm a szellemet, hogy önszántából hagyja ott a n t. Azután elégettem azokat az elementálokat, amelyek megnyitották Aspasia csakráit, lehet vé téve ezzel a megszállását. Rengeteget kellett küszködnöm, mire megérttettem a szellemmel, hogy mi a helyzet, de megérte: Aspasia azóta tökéletesen rendbejött!” Kés este volt már, mire Iacovos, Kostas és jómagam búcsút intettünk Daskalosnak. Megegyeztünk, hogy három nap múlva újra találkozunk, és folytatjuk a beszélgetést az elmebetegségek természetér l. Úgy t nt, Daskalos eseteinek a száma végtelen, és örömest megosztja velünk tapasztalatait. Közben felvettem a kapcsolatot Aspasiával, és elbeszélgettem vele Daskalosszal kapcsolatos élményeir l. A lehet leghalványabb nyoma sem látszott rajta idegi problémának. S t, leny gözött hihetetlen nyugalmával, józan földi bölcsességével, és jó humorával. Ő9 éves varrón volt, nyolc általános végzettséggel. Tragédiáját és gyógyulását követ en elkötelezett tanítványa lett Daskalosnak, rengeteget olvasott, csak úgy falta a pszichológiai témájú könyveket. A könyvtárában halomban álltak Freud és mások írásai. Amikor nála jártam, éppen Eric Frommot olvasott: „Elb völ ez a könyv!” – lelkendezett nekem. Elmesélte, hogy annak idején kínzó fájdalma zte Daskaloshoz, illetve az a vágya, hogy beszélhessen szeretteivel, még ha akkoriban meglehet sen szkeptikus is volt ezen a téren. Amikor Daskalos felmérte a helyzetét, megpróbált segíteni rajta. „Lesújtó volt az idegállapotom. Csak jártam az utcákat céltalanul, és nem bírtam abbahagyni a sírást. Daskalos leültetett, és a karmáról, meg a szellemi világokról kezdett beszélni nekem, de csak tiltakozást váltott ki bel lem. Egy szavát sem értettem.” Aztán Daskalos kapcsolatba lépett a „fiúkkal”, ahogy Aspasia nevezte elhunyt férjét és gyermekét. Transzállapotban kommunikált velük Aspasia jelenlétében, s ez meggy zte az asszonyt arról, hogy szerettei valahol egy másik világban tovább élnek. „Ezt követ en rendszeresen járni kezdtem az el adásaira. Eleinte nem igen értettem, miket magyaráz, de fokozatosan annyira

54

belejöttem, hogy már különbséget tudtam tenni a durva anyagi világ és a szellemi sík között.” „Amennyire én tudom, ezek az el adások meglehet sen elméleti jelleg ek. Milyen kézzel fogható bizonyítékod volt arra, hogy amir l Daskalos beszél – a szellemi világ léte –, az nem csak azért hangzik meggy z nek a számodra, mert eleve szerettél volna hinni benne, hogy jobban erezd magad?” Biztos voltam benne, hogy Aspasia lelkiállapota elég er s ahhoz, hogy elviselje a kérdésemet anélkül, hogy idegi kiegyensúlyozottságát és egészségét veszélyeztetném vele. „Daskalos tanításai felébresztették bennem a tudás iránti vágyat. Fáradhatadanul olvastam, és gondosan gyakoroltam azokat a meditációs technikákat, amiket Daskalos kijelölt a számomra. Egy id után eljutottam addig a pontig, hogy már magam is átéltem szellemi élményeket, anélkül, hogy a tudatalattimban zavar támadt volna.” Aspasia elmesélte, hogy képessé vált szeretteinek a rezgésére hangolódni, és bármikor érintkezésbe lépni velük. Állítása szerint a fia adott neki tanácsokat, hogy mikor melyik könyvet olvassa. „Máskülönben egy magamfajta m veleden varrón honnan is tudhatná, hogy ki a csuda volt az a Freud?” – mondta nevetve. S bár szerette a munkáját, mégis azt kívánta, bárcsak több ideje jutna a tanulásra. „Ma már tapasztalatból tudom, hogy a szeretet sosem vész el! Ez a felismerés teljesen megváltoztatott engem. Felszabadultam t le!” „Mit jelent neked felszabadultnak lenni, Aspasia?” „Azóta nem bolondulok szenvedélyesen az anyagért. Ugyanakkor el sem vetem, hiszen mindennek célja van. Azért vagyunk a világon, hogy tapasztalatokat szerezzünk, és türelemmel és bölcsességgel fogadjunk bármit, amit a sorsunk elénk tár. Minden az Isteni Terven alapszik. A fiúk is leszülettek, begy jtötték, amire szükségük volt, aztán elmentek. Az idejük lejárt. Menniük kellett. Olyannak fogadom el a világot, amilyen, anélkül, hogy moralizálnék rajta, vagy ítélkeznék a dolgok felett. Tudom, hogy azért vagyunk itt, hogy egymás segítségére legyünk, és megtanuljuk szeretni egymást. A halál többé nem probléma a számomra. Csak egy egyszer átalakulás, ideiglenes fizikai elválás azoktól, akiket szeretünk. Tudod, sokat szenvedtem, – folytatta mosolyogva – de megkaptam érte a jutalmamat – a tudást! Sosem éreztem magam ennél jobban, egész eddigi életemben! Azel tt tudatlanságban éltem. Ma tudok!”

55

Aspasia felhívta rá a figyelmemet, milyen szerencsés is vagyok, hogy a tanulmányaim révén léphettem a tudás útjára, anélkül, hogy ehhez egy személyes tragédiát kellett volna átélnem. „Engem úgy kellett erre az útra lökdösni!” – mondta, és újfent csak nevetett. Daskalos szerint Aspasia olyannyira jól haladt, hogy lassan önálló gyógyítóként is megállja majd a helyét, és már azt fontolgatja, hogy tanítványai közül néhányat átad neki. Szabadidejében az aszszony már amúgy is szociális munkásként tevékenykedik, és azokat a gyógymódokat alkalmazza, amiket Daskalos tanított meg neki. A mester mellett is többször segédkezett már. Aspasia említette, hogy egy alkalommal volt szerencséje jelen lenni, amikor Daskalos meggyógyított egy 22 éves larnacai lányt, akinek születése óta gerincferdülése volt, és az egyik lába centikkel hosszabb volt a másiknál. Daskalos tökéletesen kiegyenesítette a lány gerincét, így a lábai is rendbe jöttek. Már csak meg kellett gy zni t arról, hogy krónikus problémája végleg megsz nt, mert el ször maga sem akart hinni a szemének. Amikor aztán belátta, hogy meggyógyult, lábra állt, és elindult egyenesen el re. Tudott járni! Els találkozónkat azóta több is követte Aspasiával. Jó barátok lettünk. Mi több, kutatásaim kezdeti fázisában, miel tt Iacovosszal és Kostasszal közelebbi viszonyba kerültem volna, volt az, akin keresztül Daskalosszal is sikerült tartanom a kapcsolatot.

56

57

A három test Amikor megérkeztem Daskaloshoz, éppen látogatói voltak, egy család, akik láthatóan a krízis szélén álltak. Miután bemutatott, csöndesen félrehúzódtam, és leültem Kostas mellé, aki szintén jelen volt. Egy középkorú férfi – a családf – teljesen le volt sújtva valamit l, és a könnyeivel küszködött. A felesége és a lánya lelkében láthatóan hasonló érzelmi vihar tombolt. „Azt tanácsoltad nekünk,” – mondta a férfi – „hogy ne avatkozzunk közbe, hanem szeressük és értsük meg t. Most aztán tessék, szinte teljesen tönkretett anyagilag, és fogalmam sincs, mitév legyek. Vívódom önmagámmal, hogy megbocsássak-e neki, vagy sem. Bevallom, gyakran azt képzelem, hogy a megbocsátás a gyengeség jele.” „Szóval azt feltételezed, hogy igazságtalanul bánt veled,” – jelentette ki Daskalos. „Nem csak feltételezem, tény, hogy igazságtalanul bánt velem!” – fakadt ki a látogató. „Bizonyított tény!” „És mi a bizonyíték?” – kérdezte Daskalos. „A rend rség letartóztatta t, és most rajtam áll, hogy tanúskodom-e ellene, vagy sem,” – közölte a férfi, akir l megtudtam, hogy gyógyszertáros és Daskalos köreihez tartozik. Kostas halkan elmesélte nekem, hogy hónapokkal ezel tt a család észrevette, hogy nagyobb összegek és készletek hiányoznak a gyógyszertárból. Akkor a férj eljött Daskaloshoz, hogy megtudakolja t le, ki a tettes. Daskalos elmondta neki az igazat, hogy a tolvaj nem más, mint saját mostoha

58

fia, aki úgy gondolta, hogy amit elvett, az jogosan megilleti t. Daskalos azt tanácsolta, hogy ne forduljanak a fiú ellen, hanem inkább legyenek türelmesek és szeressék t, remélve, hogy ez észhez téríti t. A mostohafiú azonban folytatta a gyógyszertári kassza és a raktárkészlet fosztogatását, s t, a szomszéd boltjába is betört, így az eset végül a rend rség elé került. A helyzet jogilag úgy alakult, hogy most a mostohaapán múlt, vajon a fiút kiengedik-e a börtönb l, vagy sem. „Folyton azt kérdem magamtól,” – mondta keser en a férfi –”hogy vajon vallomást tegyek-e ellene? Lehet, hogy b nh dnie kellene annak érdekében, hogy megváltozzon?! Mi a helyzet a törvénnyel? Hiszen vétett a társadalmi rend ellen, nem?” „Valóban vétett,” – helyeselt Daskalos – „de nem a társadalom, hanem önmaga ellen!” „Akkor most legyek a b nrészese, vagy nézzem végig, ahogy elítélik?” „Ez a kiszabott büntetés mértékét l függ. Lehet, hogy az végleg tönkretenné t. Azt nem mondhatom meg, hogy mit kellene tenned, csak azt mondhatom el, én mit tennék a helyedben. Ha háborút indítasz a fiú ellen, mert sértve érzed magad, csak még nagyobb gonosztev t faragsz bel le, mint amekkorává már így is tette önmagát. Hiszen tudod, a tetteink eleve magukban hordják az értük járó büntetést, vagy jutalmat. Nincs olyan ember, akinek ne lenne tudata. Ha én a te helyedben volnék, négyszemközt beszélnék a fiúval, megölelném és megcsókolnám t, és biztosítanám a szeretetemr l. Aztán adnék neki két hatalmas pofont, és azt mondanám: »Te szamár, térj már észre, miel tt még túl kés lenne! Nem veszed észre, hogy önmagadnak ártasz?« Ezzel lángra lobbantanám a szívét, s ez talán felébresztené a tudatát. A rend rségen nem vallanék ellene. Az tönkretenné t. Mutassatok szeretetet feléje, a gonosztettei ellenére! Ez lenne számára a legnagyobb büntetés, ami a helyes útra terelné t.” „De Daskale,” – szólalt meg ekkor egy férfi, aki elkísérte a családot – „hiszen a fiú százezreket lopott!” „Mit számít az, hogy valaki egy marék szemetet lop, vagy egy egész zsákra valót?” – förmedt rá Daskalos, majd a gyógyszertáros felé fordult. „Hadd kérdezzek t led valamit: szereted a mostohafiadat?” „Szerettem t.”

59

„De most szereted-e?” – ismételte meg a kérdést Daskalos nyomatékkal a hangjában. „Szerettem t,” – szólt újra a férfi, és alig bírta visszatartani a könnyeit. „Egészen kisgyerekként fogadtam t örökbe, és úgy neveltem fel, mintha a sajátom lenne. Most pedig mit tett ellenem? Szándékosan megpróbált tönkretenni!” „Ha vissza szeretnéd szerezni a nyugalmadat, azt ajánlom, bocsáss meg neki!” – vigasztalta szelíden Daskalos. „Azt kívánom, bárcsak meghalnék!” – fakadt ki a férfib l, és nem tudta többé visszatartani a sírását. Hosszú percek teltek el némán, míg az apa, anya és lánya a szemüket törölgették. „Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha hagyom, hadd történjenek a dolgok a maguk menetrendje szerint,” – mondta a gyógyszertáros eltökélten, miután megnyugodott és az utolsó könnycseppet is letörölte az arcáról. „Nem fogok tanúvallomást tenni ellene.” Ezután megköszönte Daskalosnak a rájuk szánt id t, és családjával, barátaival együtt távozott. „Ha nem bocsát meg neki,” – suttogta Daskalos Kostas felé, miközben vendégei elhagyták a házat – „sosem fog megnyugodni. Nem a fiú fog szenvedni, hanem .” „A minap” – szólalt meg újra Daskalos, miután visszaült a székébe – „egy ismer s házaspár panaszkodott nekem a fiukról. Azt mondták, szeretik t, és nagy áldozatokat hoztak érte, hogy az egyetemen orvosnak tanulhasson, de mióta a fejébe vette, hogy megn sül, és egy lehetetlen lányt akar elvenni, azóta a »doktor bácsiból, »a család szeme fényé«-b l egyszeriben, egyik napról a másikra hálátlan gazfickó, hitvány semmirekell lett. Az apa annyira dühös volt a fiára, hogy csak úgy fröcsögött bel le a rosszindulat: a saját gyereke halálát kívánta. »Remélem, egy napon kiterítve viszik el el ttem a hordágyon!« – mondta nekem. Legszívesebben felpofoztam volna, úgy kiáltottam rá: »Azonnal hagyja abba! Meg rült?« És még képes volt azt állítani, hogy szereti t! »Képtelenség! Maga sosem szerette a fiát! Csak önmagát szerette, ezért a fiát tükörré változtatta, hogy a saját tükörképében gyönyörködhessen!« Remélem, azóta már nagypapa lett, és sikerül kibékítenem ket egymással. A szeretet számomra nem kapást, hanem adást jelent, – folytatta Daskalos. „Aki szeret, az önmagát adja. Ezt jelenti nekem a szeretet! Persze megkérdezhetné valaki: »Hol mutatkozik meg a mi világunkban ez a szeretet?« Nos, majd csak kifejl dik, szép

60

fokozatosan! Pillanatnyilag még meg vagyunk zavarodva.” Azzal Daskalos, mint aki lezárta a témát, egy hajtásra kiitta a pohár vizet, amit Kostas hozott neki az imént. „Kyriaco,” – fordult hozzám Daskalos, ahogy letette az üres poharat az asztalra, – „lenne kedved velünk jönni Larnacába?” „Miért, mi lesz ott?” – kérdeztem. „Találkozónk van az ottani közösséggel.” Kés délután volt, amikor elindultunk a tengerparti város felé. Az égen súlyos, fekete fellegek gyülekeztek, és még miel tt elértük volna Nicosia külvárosát, hatalmas felh szakadás zúdult alá, dörgött és villámlott. Daskalost hidegen hagyta az elemek vad összecsapása; annak az élénk vitának a fonalát vetette fel újra, amit korábban folytattunk a helyi politikai helyzet alakulásáról, az állandósuló válságállapotról. Bár Daskalos néha igyekezett meggy zni minket a térid jelenségeinek örökérvény ségér l, azt azért mégsem foghattuk rá, hogy maga olyan megszállott misztikus lett volna, aki csak szellemi témákkal hajlandó foglalkozni. Igenis érdekelték a hétköznapi, földi dolgok. S t, talán épp ez a „földhözragadtság”, a hajlam, hogy akár az utolsó jöttment alakkal is szóba álljon, tette t elérhet vé barátai számára. Egyszer, félig tréfásan, megjegyeztem neki, hogy a metafizikai világról való tudása és szellemi jártassága azért sokkal meggy z bb számomra, mint ahogy a helyi és a nemzetközi politikai helyzetet ítéli meg, de – tiszteletlenségemre fittyet hányva – szívb l nevetett célzásomon. Gyakran az a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy Daskalos készakarva mutatja magát gyengeségekkel küzd közönséges halandónak, csak azért, hogy lerombolja a személyét körülleng „tökéletes mester” nimbuszát. Nem egyszer fordult el , hogy nemtetszését fejezte ki a más misztikus hagyományokra jellemz személyi kultusz iránt, különösen, ha azok azonnali és minden különösebb er feszítés nélkül elérhet megvilágosodást ígértek a követ iknek. Közben magunk mögött hagytuk Nicosiát, és már közeledtünk Larnaca felé, amikor elállt az es : a felh k felszakadoztak, és a látóhatár szélén felt nt egy szivárvány. űsodaszép látvány volt, mint egy mennyei díszszalag! November elején jártunk, és a ciprusi táj most kezdett éledezni a hosszú, száraz nyarat követ en. Régesrég volt már, amikor utoljára éreztem a ciprusi sz közeledtét, és most újra megrohantak a múlt nosztalgikus emlékei.

61

Útközben több görög falucska mellett hajtottunk el, amelyek most mind északról érkezett menekültekkel voltak tele. A Larnacába vezet út párhuzamosan futott a „zöldhatárral”, a törökök által megszállt északi és a ciprusi görögök fennhatósága alatt maradt déli országrész között húzódó természetes sávval. A falvak bejáratánál az autósokat mindenütt angol nyelv tiltakozó táblák fogadták, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy a külföldi látogatókat meghassák velük: „Haza akarunk térni!”, „Igazságot Ciprusnak!”, „Menekültek vagyunk a saját hazánkban!” – hirdették a feliratok. Mégis Lympiában fogadott minket a legsiralmasabb látvány. A falu fölé magasodó hegy tetején állt egy Illés prófétának szentelt kis templom, aminek a harangtornyán egy török zászló lengedezett tüntet leg. Alatta homokzsákokból épült barikád mögül török katonák kémlelték a völgyben elszórt görög házakat. A falu és a török er dítmény között m ködött egy ENSZ megfigyel állomás, lejjebb az úton pedig egy ciprusi görög hazafiakból verbuválódott nemzeti gárda posztolt. Az egész kép a szigeten uralkodó béke törékenységére emlékeztetett. A „zöldhatár” közelében él menekültek közül sokaknak szinte mazochista szokásává vált, hogy vasárnaponként felmásztak a hegyekbe, és távcs vel kukkolták megközelíthetelen otthonaikat, a falvakat, amik a választóvonaltól északra estek. Este hatra érkeztünk meg Theanóhoz, egy élettel teli, hatvanas éveiben járó asszonysághoz, Daskalos bels körének tagjához, aki hangulatos régi, tengerre néz házában fogadott minket, amit egy parti sétány és pálmafák sora szegélyezett. A csókok és ölelések után helyet foglaltunk az antik bútorokkal zsúfoltan berendezett nappaliban – relikviák, amiket a költ férj, valamikor szintén Daskalos-tanítvány, hagyott feleségére. A falon, egy srégi zongora fölött három festmény díszelgett, Daskalos alkotásai: az egyik egy kaktuszt ábrázolt, a másik egy cikláment, a harmadik pedig két sötét, kitörni készül vulkánt. Theano szokás szerint limonádéval, kávéval, és a jeles alkalomra saját kez leg készített süteményekkel várta vendégeit. Daskalos tanítványai egyenként érkeztek, leültek közénk, és a tésztákból falatoztak, miközben Daskalos élménybeszámolóit és humoros anekdotáit hallgatták. Fél nyolcra körülbelül harminc ember gy lt össze, a huszonévest l a hetvenévesig. A tanításra átvonultunk egy nagyobb szobába. Kostas meggyújtott egy fehér gyertyát, egy kis fémdobozban elégetett pár templomi

62

füstöl t, és odaállt Daskalos jobbjára. A bal oldalon Iacovos állt. Daskalos behunyta a szemét, fejét kissé el rehajtotta, és tenyereit felfelé fordította. Valamennyien lesütött szemekkel hallgattuk, ahogy mormolni kezdte a Miatyánk ismer s sorait. A rövid ima után helyet foglaltunk, és Daskalos belekezdett el adásába. „Ma újra felelevenítjük és összefoglaljuk mindazokat az ismereteket, amiket eddig az ember éterikus másának és három testének természetér l tanultunk. Közben bárkinek bármilyen kérdése támad, nyugodtan tegye majd fel.” Daskalos tanítása szerint minden ember a létezésnek három síkján él egyidej leg: a durva anyagi (fizikai), a lelki vagy asztrális (pszichikus), és a szellemi vagy mentális (noetikus) síkokon. Mindhárom univerzum anyagi természet , de rezgéseik eltér ek. A háromdimenziójú fizikai világ rezgésszáma a legalacsonyabb, itt megtapasztalható mind a tér, mind az id – azaz a „topo-krónikus” feltételek, hogy Daskalos kedvelt szavajárásával éljünk. A négydimenziójú asztrális világ szintén anyagi, de rezgésszáma már jóval magasabb. Itt már megsz nik a tér, az egyén tehát pillanatok alatt óriási távolságokat tud bejárni. Az asztrális dimenziót uraló törvények különböznek a háromdimenziós fizikai világban érvényesül kt l. Az ötödik dimenziójú mentális világra megint más törvényszer ségek vonatkoznak. Itt már sem térr l, sem id r l nem beszélhetünk. A rezgések sokkal ritkábbak, ennek megfelel en az egyén sokkal szabadabban mozoghat és cselekedhet, mint a másik két dimenzióban. Az egyén, mint tiszta öntudatosság, egyetlen pillanat alatt nemcsak óriási tereket képes áthidalni a Föld két pontja között, hanem az id ben is ide-oda ugorhat. A három világnak megfelel en minden ember három testtel rendelkezik. A háromdimenziós világban fizikai testünkkel élünk. A negyedik dimenzióban asztráltestünkkel létezünk, amely érzelmeinket és vágyainkat hordozza. Az ötödik dimenzióban található mentáltestünk, amely konkrét és elvont gondolataink kifejezését teszi lehet vé, és amely két részre, egy alsóra és egy fels re különíthet el. Ez a három test együttesen alkotja jelenvaló öntudatos személyiségünket. Daskalos szerint a durva anyagi világban semmi sem található, aminek ne lenne meg a maga megfelel je a magasabb síkokon. Eszerint maga a Föld bolygó is egy él lény. Nincs olyan tárgy, vagy atom, amely „halott” lenne. Ugyanakkor az ásvány-, növény-

63

és állatvilágban a különböz testek asztrális és mentális megfelel i nem alkotnak külön testeket, amelyek a fizikai testt l függetlenül is m köd képesek lennének. Az állatok nem rendelkeznek öntudattal. űsak az emberi szellem tekinthet örökkévaló entitásnak. „Az emberi öntudat nem az állatvilágból fejl dött ki, se nem az ásványokból, ahogy azt néhány eszement tudós állítja,” – hangsúlyozta Daskalos. „Az ember persze összeköttetésben áll az állatokkal, a növényekkel és az ásványokkal, de csupán annyiban, hogy anyagi testünk fenntartása érdekében bel lük kell táplálkoznunk. De az állatoknak és a növényeknek semmi köze az ember bels valójához, a jelen személyiséghez! Az ember azáltal keletkezett, hogy keresztülhaladt az Ember Ideáján, és mint ilyen, teljesen örökkévaló lény, aki árnyékokat vet az alacsonyabb világokba, hogy önmagát kifejezhesse. Ezen árnyékok egyike a jelen személyiség.” Daskalos megjegyezte, hogy az asztráltest nem egyenl az ember pszichéjével, sem a szellemmel. Utóbbi ugyanis örökkévaló és túl van mindennem megnyilvánuláson. Az asztráltest id vel ugyanúgy átmegy a halálon, mint ahogy a fizikai test is meghal, és a mentáltest is lebomlik. Az öntudattal rendelkez szellem minden egyes inkarnációban új mentál, asztrál- és fizikai testet ölt magára. Ezt a három testet, mint köpönyegeket viseli a szellem annak érdekében, hogy egyik inkarnációról a másikra haladva kifejezésre juttassa tudatos önmagát. A jelen személyiséget alkotó három test egymástól függetlenül is képes létezni. A durva anyagi testben ugyanakkor mindig megtalálható a másik kett . Hasonlóképpen, az asztráltestben is mindig benne van a mentáltest. Ez utóbbi viszont önálló létre is képes, s mint ilyen, az öntudatos szellem teljes kifejez désének járm ve, hordozója lehet. Az ember elhagyhatja a fizikai testét; ha kilép bel le, az érzéseit és vágyait hordozó asztráltestén keresztül még mindig teljesen tudatos maradhat az asztrális világban. Ugyanez lehetséges a mentáltesttel is: a mentális világban az is képes önállóan, teljes tudatossággal m ködni, miután az ember el bb elhagyta fizikai testét, majd kilépett asztráltestéb l is. Az egyén halálakor asztrál- és mentálteste visszahúzódik a szellemi világokba, ahol az illet ugyanúgy folytatja életét, mint tette azt a fizikai síkon. Daskalos szerint a legtöbb ember emiatt gyakran észre sem veszi az átmenetet egyik állapotból a másikba.

64

„Egy magas szint beavatott, aki már elérte azt a pontot, hogy tudatos jelenvaló személyisége folyamatos összhangban van a szellemével, az mindhárom testnek a mestere. Egy ilyen beavatott, aki élhet akár csak a mentális szférákban, mentáltestben, képes az akaratával asztráltestet teremteni, és materializálni magát az asztrális világokban. Továbbá akaratától függ en létrehozhat magának fizikai testet is, hogy abban látható alakot öltsön a fizikai síkon. Az ilyen szint beavatott tehát azután is képes folyamatos kapcsolatban maradni az alacsonyabb síkokkal, ha már levetette durva anyagi és asztrális testét. Képes például megjelenni más emberek el tt, beszélhet hozzájuk, kezet rázhat velük, segédkezhet nekik. Materializálhatja magát mondjuk egy csatamez n, és segíthet a sebesülteken, vagy elállíthatja azok vérzését. Ugyanakkor legyünk tisztában azzal, hogy egy ilyen magas szinten lév beavatottnak nem feltétlenül kell örökre elhagynia fizikai testét ahhoz, hogy efféle tetteket hajthasson végre. Mindegy, melyik világban él, durva anyagi teste van-e, vagy csak asztrál-, esetleg mentálteste, mivel mindháromnak tökéletesen ura, ezért az adott testben mindhárom világban képes kifejezésre juttatni önmagát.” „Daskale,” – kérdezte valaki – „mi a különbség a fels és az alsó mentáltest között?” „Az alsó mentáltestnek alakja és formája van. Az ember utazhat ebben a testében, aminek ugyanolyan sajátosságai lehetnek, mint fizikai testének. Bár az alsó mentáltest más dimenzióban létezik, más tulajdonságjegyekkel bír, képe mégis azonos az asztrál- és a fizikai test képével. A fels mentáltest ugyanakkor alaktalan. A magasabb mentális világban létezik, és a törvények és okok tartoznak fennhatósága alá. A fels mentáltest azoknak a rezgéseknek az együttese, amelyek az alacsonyabb szinteken fenntartják a formák és a képek közti kohéziót. Ez az az absztraktum, ami a valóság. Ami konkrétumnak látszik, az csak a jelenségek szintjén valódi.” „Ha jól értem, ezek szerint a fels mentáltestben közelebb vagyunk a valósághoz, mint alacsonyabb testeinkben,” – jegyezte meg valaki. „Pontosan! Három tükör torzít el minket: a fizikai anyag, az asztrális anyag és a mentális anyag. Az árnyékainkat hisszük valóságnak. Űelemosolygunk a tükörbe, és a visszatükröz désünkr l gondoljuk azt, hogy önmagunk. De igazi valónk egészen más! Ha azt felfedezzük, többé már nem akarjuk majd a tükröket összetörni.

65

A jelen öntudatos személyiséget alkotó három test – folytatta Daskalos – megfelel éteri másaikon keresztül egymáshoz kapcsolódik. Mindegyik testet körbeveszi és áthatja egy életadó éteritás, amely életben tartja azt. Azért nevezzük ket éterikus másoknak, mert azonosak az adott testekkel, egyek azokkal, de anyagi szerkezetük mégis más. A test és éterikus másának kapcsolata talán az elem és a benne tárolt elektromosság párhuzamával szemléltethet leginkább. A testet az éteri más tartja életben. Abban a pillanatban, hogy az éterikus más elszakad a testt l, a test elkezd felbomlani. Ez mindhárom testre és azok éteri mására igaz. Az ember három teste ezeken az éterikus másokon keresztül kapcsolódik egymáshoz, és hat egyik a másikra. Ahhoz, hogy az emberi testek életben maradjanak, nemcsak táplálékra, oxigénre és vízre van szükségük, hanem életadó éteritásra is. Ezt az energiát, amit az indiaiakpránánaSL neveznek, az éteri mások csakraközpontjain keresztül veszi fel az ember, és vezeti bele a testekbe. Az éteri energia vagy prána egyik forrása a Nap, ezért napközben az atmoszféra tele van vele, napnyugta után viszont csökken a mennyisége. Ezért rosszabbodik sok beteg állapota éjszakánként: a testek ilyenkor kevesebb életadó éteritást tudnak magukba szívni. Mély légzéssel ugyanakkor ilyenkor is megfelel mennyiséghez juthat az ember. Ráadásul létezik az éteri energiának egy finomabb fajtája is, ami egyenesen az rb l érkezik; ennek sem az éjszaka, sem semmiféle anyagi tárgy vagy égi test nem állja útját. Ezt az energiát megfelel meditációs gyakorlatok végzésével tehetjük a magunkévá, eltárolhatjuk az éteri másokban, és tetszés szerint felhasználhatjuk gyógyítás céljából.” Daskalos ezek után elmagyarázta, hogy az élet fenntartásához nélkülözhetetlen éteritásnak négy alapvet jellemz je, négy funkciója van: mozgató, érz , bevés és alkotó. Az éterikus más minden atomja és sejtje telítve van e négy sajátossággal; azok egyszerre, egy id ben is mind m köd képesek. „Az éteritás alkotó, teremt tulajdonsága a legfontosabb, ezért az a Szent Szellem és a Krisztus-Logosz közvetlen irányítása alatt áll. Egy magasan fejlett beavatott, aki mesterévé válik ennek a tulajdonságnak, szó szerint sejteket tud materializálni és dematerializálni, ily módon gyógyítva például rákos daganatokat, vagy meghosszabbítva egy rövidebb lábat. Az éteri energia alkotó funkciója teszi lehet vé

66

a test felépítését és fenntartását, persze a többi funkcióval együttm ködve. A mozgató funkció nélkül például nem létezne az élet. Gondoljatok csak bele, a vérkeringés, a szívverés, a légzés, a járás, az emésztés, és így tovább, mind mozgatást igényel. Az éteritás mozgató tulajdonságát különböz gyakorlatok segítségével uralni lehet, amit meg fogok tanítani nektek. Ezáltal pedig a vegetatív idegrendszereteket is képesek lesztek tudatosan irányítani.” „Az éteritás érz tulajdonsága” – folytatta Daskalos – „felel s az érzéki tapasztalatok létéért, az érzésekért és a vágyakéit. Az éteritás úgy áramlik az idegrendszerben, mint az elektromos áram a vezetékben, így jut el a b r felszínét ért inger az agyközpontba. Az éteritás bevés tulajdonsága képessé tesz minket a képalkotásra, azaz lehet vé teszi magát a gondolkodást, illetve az olyan jelenségeket, mint a telepátia, a telekinézis, vagy a testen kívüliség. Na mármost, vajon lehet-e szó arról, kérdem én, hogy valaki lekapcsolja durva anyagi testér l az éterikus mást, és mint önálló testet teljesen külön használja azt? Nem, soha! Az éteri más a fizikai test szerves része. Ha az éteri más lekapcsolódik a durva anyagi testr l, akkor beáll a halál, és a test bomlásnak indul. A halált követ en az illet az asztrális világokban él tovább, magasabb testeiben. Ilyenkor a fizikai test éterikus mása már feleslegessé válik, és feloldódik.” Daskalos pár pillanatra megállt, nyilvánvalóan azért, hogy hallgatóságának legyen ideje kérdéseket megfogalmazni a hallottakkal kapcsolatban. „Daskale,” – vetettem fel, miután láttam, hogy mindenki más még a gondolataiba merült – „vajon az éterikus más is a fizikai testhez hasonlóan öregszik?” „Nem. Nincs fiatal vagy id s éteri energia. Az éterikus más, amin mint hordozón belül a fizikai test növekszik, szintén változásokon megy át az id k során, de ezt nem nevezhetjük öregedésnek. A magzat éteritása nem azonos egy feln tt férfi éteritásával, mint ahogy egy fiatal lány éteritása sem azonos egy id söd asszonyéval. De még egyszer hangsúlyoznám, hogy a változások, amiken az éterikus más átmegy, nem tekinthet ek öregedési folyamatnak. Egy id s személy éteri másán például nem látszanak ráncok, még akkor sem, ha az illet fizikai teste tele van velük. Az ugyanakkor észrevehet rajta, hogy az alakja és a m ködése, a durva anyagi testre kifejtett hatása megváltozik. Ez az, amiben egy csecsem és egy id s személy éterikus mása eltér egymástól: az alakja és a m ködése.

67

Az éteri más tulajdonképpen az a folyamatosan változó hordozó, amin belül maga a fizikai test felépül, így az mindig az adott életciklusnak megfelel törvényeknek engedelmeskedik. Hadd tegyem még hozzá, hogy a durva anyagi test éterikus mása nagyjából mindenkinél hasonló, ugyanakkor az emberek asztrál-és mentáltesteinek éteri mása teljesen eltér . Karakterét és személyiségét, jellemvonásait tekintve ugyanis mindenki egyedi, márpedig az egyén személyiségét a mentáltest és az asztráltest határozza meg. A mentális és az asztrális anyag összetétele egyénenként jellegzetesen különböz .” Daskalos ezek után megemlítette azt, amit már többször is hallottam t le, nevezetesen, hogy a jelen személyiség az öntudattal rendelkez emberi lény élete során szerzett tapasztalatainak és az illet által az anyagba való leszállás pillanatától, azaz inkarnációs körforgásának kezdete óta teremtett elementáloknak az összessége. Annak érdekében, hogy az éteritás létezésér l szóló elméleti fejtegetéseit még kézzelfoghatóbbá tegye, Daskalos egy meglehet sen szokadan szemléltet módszerhez folyamodott. Megkérte Theanót, hogy a szomszéd szobából hozzon neki egy hatalmas zsákvarrót t, majd felállt, és bal karján felt rte az inge ujját. „Az érz éter visszavonásával” – magyarázta – „érzésteleníteni lehet a test egyes részeit pusztán a gondolat erejével, mindenféle altató gyógyszer nélkül. Akár még meg is lehet operálni a beteget anélkül, hogy bármilyen fájdalomérzet eljutna az agyközpontjáig.” Azzal er sen koncentrálni kezdett, és jobb kezét többször egymás után lassan elhúzta bal karja fölött. Amikor ezt befejezte, jobb kézzel felvette a t t, és néhány er teljes kilégzéssel „sterilizálta” azt. Majd megkérte Iacovost, hogy csippentse össze bal karján a csupasz b rt, és egy hirtelen mozdulattal jobb kézzel átszúrta saját húsát, mintha csak egy darab b rt varrna – a t áthatolt Daskalos karján. Arcán azonban nyoma sem volt a fájdalomnak. Körülbelül egy percig a b rében hagyta a t t, hogy mindenki megvizsgálhassa, majd kihúzta azt, és lágy mozdulatokkal gyorsan megdörzsölte a karját. Egyáltalán nem vérzett, és még csak halvány nyoma sem maradt a „m tétnek”. Ezután önként jelentkez ket kért. Iacovos vállalkozott els ként, akit a hallgatóság több tagja is követett. Daskalos mindannyiszor sikeresen megismételte az eljárást. Senkiben sem ébredt fájdalom, senkin sem maradt nyoma a beavatkozásnak. Erre én is összeszedtem a bátorságomat, és megkértem Daskalost, hogy az én

68

karomon is mutassa be, mit tud. Ha másért nem, hát már csak azért is, gondoltam, mert kutatási feladatomnak tekintettem, hogy mint a találkozón megfigyel ként résztvev , kipróbáljam a dolgot. Természetesen épp elégszer láttam már Daskalos különleges képességeit megnyilvánulni ahhoz, hogy legalább minimális bizalom legyen bennem az iránt, hogy semmiféle komoly sérülésveszély nem fenyeget. És mint a többiek, én sem éreztem fájdalmat, s az én karomon sem maradt nyoma a t szúrásnak. „Ha nem távolítanánk el a karból az érz étert, fájdalmat éreznénk, és a szúrás helyén vérezne a kezünk. Szeretné valaki így is kipróbálni?” – kérdezte Daskalos pár perc csend után. Senki sem jelentkezett. Én kézbe vettem a t t, közelebbr l is megvizsgáltam, és megböktem vele a karomat. Fájt. Eszem ágában sem volt újabb kísérletnek alávetni magam Daskalos el zetes „mágiája” nélkül! Daskalos biztosította a tanítványait arról, hogy egy napon maguk is képesek lesznek efféle mutatványokra, feltéve, ha rendszeresen gyakorolnak és végzik az általa kijelölt meditációkat, amik el segítik, hogy mestereivé váljanak a különböz éteri tulajdonságoknak. Ha pedig elsajátították a megfelel képességeket, azzal ma még „csodaszámba men ” gyógyításokat is véghez tudnak majd vinni. Daskalos ezután megkérte Kostast, hogy mutasson be egy másik kísérletet, aminek során mindenki meggy z dhet az éterikus más különböz jellemz inek m ködési elvér l. Daskalos azt tanította, hogy az Igazság Keres je, aki már uralja éteri energiaáramlásait, képes „kivetítésekre”, azaz koncentráció útján energiát tud átadni egy másik személynek, aki megérzi azt, függetlenül attól, hogy az energiaadó személy milyen távol van t le. Tulajdonképpen ezáltal válik lehet vé a távolból való gyógyítás. Kostas odaállt az els ember elé. „Hunyd be a szemed,” – mondta a harmincas éveiben járó n nek – „és próbáld meg kitalálni, mit csinálok veled! De közben ne less!” „Rendben,” – felelte a n , kihúzta magát, becsukta a szemét és kezét lazán az ölébe ejtette. Kostas el rehajolt, és jobb kezét elkezdte lassan húzogatni pár centiméterrel a n jobb karja fölött. Látszott rajta, hogy er sen koncentrál, a keze is beleremegett az er feszítésbe, de arra különösen ügyelt, nehogy megérintse a n karját, vagy a ruháját. „Nos, mit csinálok?” – kérdezte Kostas, miután jó párszor elhúzta kezét a n karja fölött. A n azt válaszolta, hogy egy meleg energiaáramlást érez a jobb karjában, fel-le.

69

„Na még egyszer!” – mondta Kostas, miután a n kinyitotta a szemeit, s már lépett is a következ hallgató széke elé. Ebben a kísérletben mindenki részt vett, jómagam is. Kostas hol az illet jobb, hol a bal karja fölött jártatta a tenyerét, véletlenszer en, úgyhogy megjósolhatatlan volt, kinek melyik karját választja koncentrációjához. Gondosan megfigyeltem a történteket, mint mindenki más is, és számoltam a jó válaszokat. Mindannyian, akik helyes választ adtunk, hasonló kifejezésekkel írtuk le tapasztalatainkat, mint fel-le áramló melegség-érzetet. Statisztikai szempontból a kísérlet egészen meggy z volt: a 32 jelenlév b l 26-an rögtön els re jó választ adtak, ráadásul semmiféle „csalásra” nem gyanakodhattam. A találati arány túl magas volt ahhoz, hogy puszta találgatás eredménye lehetett volna. Kostas er s gyógyító er vel rendelkezett, s ennek megfelel en nagy tiszteletnek örvendett Daskalos spirituális körein belül. Arról, hogy Daskalos éteri energiáról szóló tanításai igazak, és hogy az éteri kezelés hatásai érvényesülnek, máskor, más körülmények közt is volt szerencsém meggy z dni. A New York Times 1985. március 25.-ei számának tudományos rovatában olvastam, hogy kutató orvosok gondosan ellen rzött kísérleti körülmények között vizsgálták a betegápolásban az úgynevezett „kézrátételnek” a gyógyhatásait, ami, idézem, „a betegeknek az adott kezelés hatékonyságába vetett hite miatt bekövetkez gyógyulás placebo-effektusán jóval túlmutató eredményre vezetett. Mint azt más tanulmányok is meger sítették, a terápiás érintés akkor is pozitívan befolyásolta a páciensek egészségi állapotát, ha a gyógyító közvedenül nem érintette meg ket, illetve akkor is, ha a betegeknek fogalmuk sem volt arról, hogy mi célt szolgál ez a fajta eljárás.” A kutatók szerint a gyógyulás kulcsa abban rejlett, hogy a gyógyító a betegre „koncentrált”, de hogy a koncentráció miért m ködött, arra nem tudtak b vebb választ adni. Amikor Kostas befejezte a gyakorlatot, Daskalos megkérte t, hogy tanítson meg nekünk egy másikat, amellyel elsajátítható az éterikus er érz , mozgató és bevés tulajdonsága. Kostas utasított minket, hogy helyezkedjünk el kényelmesen, csukjuk be a szemünket, lazítsuk el izmainkat és lélegezzünk mélyen, könnyedén. „El ször az éteritás érz erejének megtapasztalását fogjuk gyakorolni! Koncentráljatok a lábatokra, és érezzétek mindkét talpatokat! Csak a talpaitokat!” – mondta Kostas lassan, igéz hangon, és még

70

egyszer megismételte szavait. „Csak a talpaitokat érzitek. Testetek többi részére nem fordítatok figyelmet. Két talpatokba helyezkedtek. Enyhe rezgést éreztek a talpaitokban, de csak ott.” Pár perc csend következett, majd folytatta az utasításokat, ugyanabban a lassú tempóban, ugyanabban a fél-hipnotikus hangnemben. „Most pedig lássuk a mozgató er t! Haladjatok lassan fölfelé a bokátok irányában! Az éteri energia érz erejével érezzétek át a testeteket a talpaitoktól a bokáitokig!” Körülbelül fél perc telt el így, majd Kostas folytatta. „Most újra a mozgató éter! Haladjatok fokozatosan a bokátoktól a térdetekig! Érezzétek a lábatokat a talpatoktól a térdekig! Testetek többi része ne zavarjon titeket! Az éteritás érz tulajdonságát alkalmazzátok, érzitek a lábatokat a talpaktól a térdekig. És újra a mozgató éter! Haladjatok lassan felfelé a combotokon át egészen odáig, ahol a lábatok csatlakozik a medencétekhez! Az érz éterrel erezhetitek mindkét lábatokat a talpatoktól a medencétekig. Ne feledjétek, testetek többi részére most nem fordítatok figyelmet! Most pedig, – folytatta – vegyük el az éteri energia bevés erejét! Nézzétek, ahogy a lábatokat fehér fény veszi körül! Fehér ragyogás burkol be titeket egészen a talpatoktól a medencétekig! Gondolatban akarjátok er sen, hogy lábatokban eluralkodjon az egészség! Éteri energiátok mozgatásával haladjatok ismét fölfelé, a csíp tökön és a hasi részeken át a mellkasotokig! – folytatta Kostas nagyjából fél perc szünet után, mi pedig még mindig csukott szemmel követtük az utasításait. „Gyakoroljátok az éteritás érzését, egészen a mellkasotokig, de ne feledkezzetek meg el z testrészeitek átérzésér l sem! Érezzétek a testeteket a talpatoktól a mellkasotokig, koncentráljatok ezekre a területekre! És most használjuk még egyszer a bevés tulajdonságot! – zengte Kostas egy perc elteltével. „Figyelmeteket irányítsátok befelé, a hasatok tájára! Gondolatban küldjétek oda egy kívánságot, hogy durva anyagi testetekben teljes egészség uralkodjon! És megint az éter mozgató ereje!” – hallatszott Kostas hangja újabb egy percnyi csönd után. „Töltsétek be energiával egész mellkasotokat, az érz er vel érezzétek át mellkasotok minden porcikáját, a bevés er vel pedig vizualizáljatok magatoknak egy fehérrózsaszín fényt, ami ködfátyolszer en kívül-belül beburkolja a mellkasotokat!” Nagyjából megint fél perc telt el így, mire Kostas újra megszólalt: „Gondolatban kívánjátok azt, hogy asztrális testeteket

71

tökéletes egészség hassa át! Fogalmazzatok meg magatokban egy er teljes kívánságot, hogy érzelemvilágotokat járja át a béke és a nyugalom, s ez az érzés töltse be jelen öntudatos személyiségeteket!” Ujabb perc telt el, majd Kostas folytatta: „Mozgassátok az éteri energiát fel a vállatokig, majd fokozatosan lefelé a karjaitokban, egészen a tenyeretekig, és az ujjaitok hegyéig! Az érz éter segítségével érzitek a két karotokat, a vállaltoktól az ujjaitokig. Most a bevés er vel képzeljétek el, hogy a két karotok fehéren ragyog. Terjesszétek ki ezt a ragyogást a lábaitokra is! Kezeteket és lábatokat vibráló fehér fényesség öleli körül. Kívánjátok, hogy mindkét kezetekben tökéletes egészség uralkodjon, hogy ezek a kezek gyógyító eszközei lehessenek embertársaitok fájdalmainak! Most haladjatok a mozgató éterrel ismét felfelé, – mondta Kostas egy perc után – egészen a pajzsmirigyig! Az éter bevés tulajdonságát kihasználva vizualizáljatok azt, hogy a pajzsmirigyetek tájékát egy tojás alakú, fehér-narancssárgás fény tölti ki. Ködfátyolként beburkolja pajzsmirigyeteket ez a fehér-narancssárga ragyogás! Kívánjátok újra azt, hogy fizikai testeteket egészség járja át!” Ezúttal nagyjából fél perc csönd után szólalt meg újra: „Használjátok az éter mozgató tulajdonságát, és lassan lépjetek be vele a fejetekbe! Az érz éterrel érezzétek a fejeteket, a bevés éterrel pedig figyeljétek meg, ahogy fejeteket kívül-belül beburkolja egy arany szín ködfátyol, hogy egész fejetek fehér-arany fényben fürdik! Ha akarjátok, mentáltestetekben is szétárad az egészség! Fogadjátok az érkez gondolatokat isteni ajándékokként, és használjátok azokat helyesen! Legyen az a kívánságotok, hogy helyesen gondolkodjatok! Most – folytatta Kostas ismét, ezúttal valamivel hosszabb hallgatás után – minden egyes porcikátokban, durva anyagi testetek minden egyes sejtjében benne vagytok. Fejeteket fehér-arany fény övezi, mellkasotok fehér-rózsaszín fényben ragyog, a hasi tájékon ragyogó kékesfehér szín dominál, karjaitok és lábaitok fehéren fénylenek. Képzeljétek azt, hogy körbevesz titeket egy tojás alakú, vibráló fehér fényesség, s ti ennek a ragyogásnak a közepében helyezkedtek el. Figyelem, ez nem valami tömör anyag, hanem mindent betölt fehér fény, s ti benne vagytok tet t l talpig! Kívánjátok azt, hogy ez a tojásdad aura megvédje jelenvaló személyiségeteket minden küls támadástól, bármit l, ami sérülést okozhatna nektek! Ha akarjátok, ez a ragyogás képes semlegesíteni és feloldani mindent, ami ártó szándékkal jelenvaló személyiségetek ellen irányul. Ne

72

feledjétek, semlegesítésr l van szó, nem pedig az ártó szándék visszajuttatásáról a feladóhoz! Legyetek óvatosak! Kívánjátok azt, hogy tökéletes egészség uralja jelen öntudatos személyiségeteket! Hát ennyi volt,” – mondta Kostas befejezésül, s mi lassan visszatértünk meditatív állapotunkból: kinyitottuk a szemeinket, és nagyot nyújtózkodtunk. Az órámra néztem – az egész gyakorlatsor nem tartott tovább fél óránál. Daskalos megköszönte Kostas segítségét, majd utasított minket, hogy a következ hónapban naponta végezzük el ezt a gyakorlatot. „Ezzel az éteri energia négy tulajdonsága közül hármat elsajátíthattok, ráadásul mindhárom testetek jó egészségnek fog örvendeni,” – mondta. Ezt követ en Daskalos legtöbb tanítványa eltávozott. Theano és a larnacai kör egy másik tagja viszont egy kis ünnepséget rögtönzött Daskalos tiszteletére, amire mindannyiunkat meghívtak, akik nem a városban laktunk: Iacovost, Kostast, a bels kör egy másik tagját, aki velünk tartott Nicosiából, és jómagámat. Mint kiderült, a havonkénti larnacai találkozót mindig egy kis rituális vacsora követte, ami Daskalos tanításainak még bens ségesebb folytatásának bizonyult, s amib l nem hiányzott a vidámság és a jó humor sem. Alig hogy befejeztük a vacsorát, hallottuk, amint a ház el tt egy autó áll meg, majd siet s lépteket hallottunk az ajtó irányába. Lisa volt az, Daskalos nicosiai tanítványainak egyike. Nagyon lesújtó volt az ábrázata. Lisa a család jó barátja volt, akinek Daskalos bens séges titkairól is tudomása volt, s akir l már többször hallottam, jól ismertem t. Számtalan csésze kávét ittunk már meg együtt, miközben a legkülönböz bb témákról cseverésztünk, kamasz lánya problémáitól kezdve az Istennel való egység megvalósításáig. Lisa szinte a megtévesztésig hasonlított Leonardo da Vinci Mona Lisajára, ezért gyakran utaltunk rá viccesen, mint a „La Gioconda”. „Még-hogy Mona Lisa,” – nevetett egyszer velünk együtt Daskalos is, aki különösen szerette Lisát – „sokkal inkább DeMona Lisa!” – tréfálkozott, a n dinamizmusára és éles elméjére utalva. „Daskale,” – mondta most Lisa zihálva – „a fiam megverte a húgát, és ha csak rendbe nem jönnek a dolgok, nem is tudom, mi lesz!” Azzal idegesen kotorászni kezdett a tárcájában, el húzott egy fényképet a gyermekeir l, és elmagyarázta, mi is történt. Fia, a ciprusi hadsereg tisztje elvesztette a rangjelzéseit, mert azt állítólag a húga odaadta egyik unokatestvérüknek. A lényeg, hogy elvesztek. A fiú pedig dühében megütötte a lányt. Megijedt a katonai törvényszék

73

esetleges büntetését l, és a szégyent l, ami azzal jár. Lisát nagyon elkeserítette a házukban dúló viszály. El ször Iacovos és Kostas kezébe adta a fényképet, majd átnyújtotta Daskalosnak, akik így hármasban átvonultak egy másik szobába, és suttogóra fogták a hangjukat. Nekünk, a többieknek az egész jelenet meglehet sen abszurdnak tetszett, mert úgy gondoltuk, a rangjelzések elvesztése még nem okozhatott volna ekkora családi perpatvart. Hogy valaki emiatt kocsiba üljön, és Nicosiából Larnacába hajtson, az eset súlyát tekintve teljesen feleslegesnek t nt. Lisa azzal érvelt, hogy a hadsereg még aznap éjjel berendelheti szolgálatra a fiát, aki a katonai rend rségen dolgozik, és rangjelzés nélkül jól megnézhetné magát! A Ciprusi Görög Nemzeti Gárdánál ugyanis elég komoly volt a fegyelem ahhoz, hogy ez aggassza a családot. A következ egy óra azzal telt, hogy Daskalos és a többiek Lisát nyugtatgatták, amikor egyszer csak megcsörrent a telefon. Lisa férje volt az. Azért telefonált, hogy tudtunkra adja, megtalálták a rangjelzéseket, és minden rendbejött. Lisa megkönnyebbülten sóhajtott fel. Miel tt hazaindult volna Nicosiába, négyszemközt megkérdeztem t le, azt gondolja-e, hogy Daskalosnak volt köszönhet , hogy el kerültek fia rangjelzései. Magasra emelte a kezét, úgy válaszolt: „Ezt csak Isten tudja!” Lisának kétsége sem volt afel l, hogy Daskalosnak hatalmában volt az ilyesmi. A maga módján már évek óta figyelte Daskalost, s nem egyszer fordult el , hogy olyan történeteket mesélt nekem, amelyek Daskalos különleges képességeir l szóltak, azokról a csodákról, amiknek Lisa is szemtanúja lehetett. Azon kívül, hogy Daskalos elismert gyógyítónak, tisztánlátónak és szellemi mesternek számított, híres volt arról is, hogy elveszett tárgyakat tudott megtalálni. Egyszer egy asszony elmesélte nekem, hogy Daskalos segített neki beazonosítani a fia sírját, aki a sziget török megszállása idején t nt el nyomtalanul. Jóval elmúlt már éjjel tizenegy óra, amikor hazaindultunk Nicosiába. Limassolig Kostas vezetett, onnan pedig Daskalos, Iacovos és én folytattuk utunkat a f városig, a már említett nicosiai körbe tartozó tanítvánnyal együtt, az Volvójában. Alig volt már forgalom az utakon. Egyikünknek sem volt már kedve beszélgetni, Mozartot hallgattunk hát az állami rádióadón. A telihold, az utat szegélyez ciprusi fák és a zene megnyugtató, emlékezetes élménnyé varázsolták az utazást, amely így tökéletes keretbe foglalta, s mintegy megkoronázta együtt töltött, szellemi tanulságokban b velked esténket.

74

75

Szent korongok – a csakrák Daskalos szomorúnak t nt aznap reggel, amikor Emilyvel beállítottunk hozzá. Theophanis, egyik közeli barátja és több mint 40 éve tanítványa hallgatta keser szavait. „Annyi a z rzavar mindenfelé!” – fakadt ki Daskalosból, amikor arról érdekl dtünk, hogy mi történt. Elmesélte, hogy az egyik közeli tanítványa, akit szinte n véreként szeretett, válni készül. És ami még szomorúbbá tette a helyzetet, a férje is Daskalos köreihez tartozott, és legalább olyan közeli barátjának számított. Daskalos hiába meditált értük, képtelen volt elsimítani a nézeteltéréseiket. Karmikusan nem volt rá engedélye. S hogy a problémák még jobban betet z djenek, Daskalos kapott egy üzenetet, miszerint a helyi pap el z vasárnap az istentisztelet során heves kirohanásban pocskondiázta t. Arra ösztökélte a gyülekezetet, hogy messzire kerüljék el Daskalost, akit „az ördög eszközé”-nek titulált. Daskalosnak folyamatosan szembe kellett néznie az efféle véleményekkel. Csak diplomáciai ügyességén és a klérus fels bb köreivel való jó kapcsolatán múlt, hogy nem közösítették ki t. „El ször arra gondoltam, hogy bepanaszolom az öreg bolondot, de aztán meggondoltam magam,” – mondta Daskalos egykedv en. „Ehelyett levelet írtam neki, amiben közöltem vele, hogy nem tudja, mit beszél. Még azt is hozzátettem, hogy a felettesei közül többen is a tanítványaim.”

76

„Nincs okod keseregni!” – szólalt meg Theophanis, pedig nemigen volt a szavak embere, s biztatólag megveregette Daskalos bal vállát. „Már hogy ne lenne, amikor az emberek ilyen undorító pletykákat terjesztenek rólam?” „Daskale,” – szóltam közbe – „Theophanisnak igaza van. Mindazok alapján, amiket tanítasz, nem jöhetsz zavarba csak amiatt, mert holmi tudatlan fickó helytelenül ítél meg téged! Hát nem állsz fölötte ezeknek?” „Kedves Kyriacóm,” – felelte Daskalos némi tiltakozással a hangjában – „engem nem az zavar, ahogy mások megítélnek. Nincs szükségem mások támogatására, hogy helyreálljon az önértékelésem. De ha az efféle tudatlanok hazugságokat terjesztenek rólam, talán azok is távol maradnak t lem, akik egyébként hozzám fordultak volna segítségért.” Biztosítottuk Daskalost arról, hogy a rajta keresztül megnyilvánuló tanításokat nem lehet csak úgy elnyomni ilyen alantas módszerekkel. Erre Daskalos lassan megnyugodott, és pár perc múlva már vissza is tért életteli jókedve; újra készen állt a vég nélküli beszélgetésekre és a humoros anekdotákra. Mivel aznap reggel éppen egyetlen látogatója sem érkezett, hogy a segítségét kérje, Daskalos az unszolásomra elkezdte részletesen ecsetelni el ttünk a helyi egyházzal való ádáz kapcsolatát. A vele folytatott korábbi beszélgetéseimb l tudtam, hogy évekkel ezel tt, görög teológusok nyomására a püspökök egyszer már megpróbálták t kiközösíteni, mondván, hogy Lucifer egyik apostola. Az ak kori érsek, Makarios atya jóban volt ugyan Daskalosszal, de mivel már régóta távol tartózkodott a szigett l, a püspökök elérkezettnek látták az id t arra, hogy leszámoljanak „a Mágussal”. Azok az élmények már nem okoztak fájdalmat Daskalosnak. S t, éppen ellenkez leg, felelevenítésük derültséget és hangos nevetést csalt el bel le. Daskalos az a fajta ember volt, aki szorult helyzetét l függedenül sosem mulasztott volna el egy viccet sem, ha azzal megkönnyebbülést érhetett el másoknál. Olyan tulajdonsága voli ez, ami nagyban hozzájárult elragadó, karizmatikus jelleméhez, mint hatékony gyógyító. „Az alexandriai pátriárka értesült a püspökök cselszövésér l, és

77

írta, nincs joguk kiközösíteni engem, és hogy a tervükkel alááshatják a ciprusi egyház tekintélyét. Tisztában voltam azzal, – folytatta Daskalos a kávéját szürcsölve – hogy az érseknek hátsó szándéka van velem kapcsolatban: arra akart felhasználni engem, hogy a hatalmát kiterjessze a ciprusi egyházra, ami a patriarchátusnak évszázadok óta nem sikerült.” Az ötödik század elején Antiókhia pátriárkája – súlyos, ellentmondást nem t r teológiai érvekkel alátámasztottan bizonyítva egyházának apostoli eredetét – azt követelte, hogy ismerjék el a fennhatóságát űiprus felett. A ciprusi püspökök és egyházf k természetesen mindent elkövettek, hogy ellenálljanak a pátriárka követelésének. És mégis, mivel az antiokhiai pátriárka barátja volt Zénónak, a bizánci birodalom akkori uralkodójának, törekvésük valószín leg kudarcba fulladt volna. Egy jól id zített „csoda” azonban megmentette a ciprusi egyházat. Anthemiosnak, Ciprus akkori érsekének látomása támadt, amelyben Máté apostol evangéliumának egy elveszett példányának a lel helye tárult fel el tte. A látomás szerint Márk evangélista helyezte azt Szent Barnabásnak, a ciprusi egyház alapítójának a mellkasára, amikor a szentet eltemették Cipruson az els század derekán. A megtalált evangéliummal egy ciprusi delegáció utazott konstantinápolyba, és ajándékként átadták azt a császárnak. Az .mtiokhiai követelésnek így minden alapja odalett, hiszen a ciprusi egyházról is kiderült, hogy apostoli alapítású. A császár hálájának jeléül teljes autonómiával ruházta fel a ciprusi egyházat, s csupán néhány el jogot tartott meg a mindenkori bizánci uralkodónak. A ciprusi érsek ezüstb l és aranyból készült birodalmi jogart kapott, meg egy országalmát, tetején drágakövekkel kirakott kereszttel. Továbbá engedélyt kapott a királyi bíbor körgallér viselésére, és arra, hogy a nevét vörös tintával írja alá. Azóta tizen- öt évszázad telt el, de a ciprusi érseknek még mindig megvannak ezek a kiváltságai, s ezzel jelent s befolyással bír a sziget szociális és politikai életére nézve. „Megmutattam a levelet Gennadios atyának, Paphos püspökének,” – folytatta Daskalos. „Ijedtében alig jutott szóhoz. »Térdeljünk le, fiam, és imádkozzunk Istenhez, hogy megbocsásson nekünk!« – hebegte. »Térdeljen le maga, kérje az Úr bocsánatát, nekem nincs félnivalóm T le!« – feleltem neki. »Én szeretem az Isten!«

78

„Az a levél mentett meg a kiközösítést l?” – kérdeztem. „Nem teljesen. Amint az érsek, Makarios atya értesült arról, hogy mit terveznek távollétében a püspökei, leállította a szervezkedést.” Daskalos ezek után elmesélte, hogy az érsek már jó ideje kézhez kapta a Daskalos tanításairól készült magnófelvételeket, és meditációs gyakorlatai révén kezdtek kibontakozni magasabb szellemi képességei. Sajnos azonban visszaélt ezekkel az er kkel – állítólag el fordult például, hogy egy banketten azzal akarta leny gözni a jelenlév püspököket, hogy az asztalon „megtáncoltatta” a tányérokat. Elképedve hallgattam Daskalos beszámolóját Makariosról, aki annak idején a űiprusi Köztársaság els elnöke lett. Tudtam, hogy miel tt a püspökök megpróbálták t kitaszítani a papi rendb l (kés bb aztán éppen Makarios tagadta ki ket az egyházból egy hosszan elhúzódó válság lezárásaként), az egyikük, bizonyos Anthimos, rövid gúnyverset szerkesztett róla, amiben valóban mint természetfeletti, mágikus er k birtokosa tündökölt, aki tányérokat táncoltat. Az iromány szerint Makarios egy jógitól tanulta el ezeket az ördögi képességeket, amikor államügyekben Indiában járt. Az érsek ezoterikus tanítások iránti érdekl désével magam is tisztában voltam, mivel egyszer, még 1977-ben bekövetkezett végzetes szívinfarktusát megel z en alkalmam nyílt elbeszélgetni egy külföldi újságíróval, aki éppen egy hónappal azel tt készített vele interjút. A riporter szerint Makariost nem érdekelte a politika. Sokkal inkább foglalkoztatták a spirituális kérdések; beszélgetés közben felhívta az újságíró figyelmét a rózsakeresztesek tanításaira, amelyek több ponton is hasonlítottak Daskaloséra. „Az közbeavatkozása nélkül a köreinket valószín leg már réges-régen feloszlatták volna,” – mondta Daskalos. A klérus nagy része Daskalosellenes volt, és már hosszú ideje próbálták aláásni gyógyítói és tisztánlátói képességével szerzett tekintélyét. Az egyik arkimandrita például pénzt ajánlott egy férfinak azért, hogy a környékbeli kávéházakban elterjessze Daskalosról, hogy homoszexuális. Egyszer éppen akkor toppant be az egyik kávéházba, amikor Daskalos is ott tartózkodott néhány tanítványával, és elkezdte fennhangon ecsetelni „a ciprusi mágussal” átélt testi gyönyöreit. Daskalos tanítványai megkérték t, hogy mutassa meg, a helyiségben tartózkodók közül kicsoda Daskalos. Mivel az illet persze még sosem találkozott vele, nem tudta azonosítani t. Akkor a tanítványok meg

79

ragadták t az inggallérjánál fogva, és kikényszerítették bel le, hogy ki bízta meg gyalázatos feladatával. „A tanítványaim aztán felkeresték az arkimandritát, aki mindenféle b ntudat és habozás nélkül közölte velük, hogy valóban bérelte fel a fickót a rosszindulatú pletyka terjesztésére. Azt mondta nekik: »Olyan eszközökkel harcolok a mesteretek ellen, amilyennel csak lehet!« Akkor kapott t lem egy id pontot, hogy a házamba jöjjön, és szemt l szembe nekem is elismételje szavait. »Ha a középkorban lennénk, megsütnélek, mint egy bárányt!« – fenyeget zött, majd a következ kkel folytatta: »Mi szerzetesek olyanok vagyunk, mint a faszén. Ha meggyújtják, ég, de ha eloltják is, tovább parázslik!« »Majd vasalt talpú cip t húzok, hogy meg ne égessem magam!« – feleltem neki.” „Csak nem akartál kárt okozni benne?” „Természetesen nem! Csak én is odapiszkáltam neki, hogy végre békén hagyjon.” Daskalos ezek után tovább mesélt Makarios érsekkel való kapcsolatának alakulásáról. Az 1974-es tragikus eseményeket követ en küldött egy kazettát Makariosnak, amiben rámutatott arra, hogy a katasztrófa bekövetkeztéért, azaz a szigetország török megszállásáért az egyházf vállát terheli a legnagyobb felel sség. „»Ha kevésbé viselkedtél volna önz módon, ha megért bb lettél volna politikai ellenfeleddel szemben,« – mondtam neki a felvételen – »se zendülés nem tört volna ki ellened, se a szigetet nem szállták volna meg.« Emlékszem, Theophanis nem akarta eljuttatni hozzá a kazettát, mert túlontúl kritikusnak és sért nek érezte a hangvételemet, de én ragaszkodtam hozzá, hogy haladéktalanul postázza azt. Theophanis személyesen adta át a kazettát Makariosnak, és rögtön bocsánatot is kért érte, – folytatta Daskalos – de amikor Makarios meghallgatta a felvételt, azt felelte: »Nincs miért szabadkoznod, a lelkiismeretem szól most hozzám!« Halála után Makarios szelleme azonnal felkeresett engem. Emlékszem, éppen a nappaliban ücsörögtem a vejemmel és Theophanisszal, amikor megéreztem t a Szentélyben. Hátrasiettünk a Sztoá-ba, és valóban ott találtuk Makariost, aki az oltár el tt térdepelve imádkozott. Az éterteste volt jelen, mivel még nem lépett át az asztrális síkra. Pár másodpercre szembefordult velem, és azt mondta: »Spyro, rám adod a fehér palástot? A mi fekete köpenyünk sok mocskot eltakar, de a te fehér palástodon egy légypiszok is meglátszik.«

80

Azonnal hozzáláttam a ceremóniához. Megkértem a vejemet, hogy vegye át az érsek szerepét, és öltse magára a fehér köpenyt. Az érsek szelleme abban a szempillantásban beleköltözött a vejembe. Mintha maga Makarios állt volna el ttem. Még az arcvonásai is átalakultak arra a kis id re.” Daskalos pár pillanatra elhallgatott, majd ismételten megjegyezte, hogy jelenvaló személyiségének hiányosságai ellenére Makarios nagyszer lélek volt. Daskalos többször is hangsúlyozta ezt nekem, mert tudta, milyen kritikusan szemléltem a néhai érsek politikai karrierjét. „Ezért lóg hát a képe a nappalitok falán?” – kérdeztem nevetve, iróniával a hangomban. „ maga kért meg rá, hogy el ne feledkezzem róla,” – felete Daskalos, szintén nevetve. „Es mi lett volna,” – kérdeztem – „ha Makarios, tegyük fel, nem akart, vagy nem tudott volna közbenjárni az érdekedben, és kiközösítenek? Akkor elfogadtad volna az alexandriai pátriárka segítségét?” „Nem, semmi esetre sem! Hogyan is kockáztathatnám a ciprusi egyház autonómiáját? Hiszen annak idején magam voltam az egyik támpillére!” „Ezt nem értem,” – szóltam közbe. „Hogyhogy te voltál a ciprusi egyház egyik tartóoszlopa?” Daskalos erre teljesen magától értet d en elmesélte, hogy egyik korábbi inkarnációjában Spyridon néven ciprusi egyházf volt. „Csak nem Szent Spyridonra gondolsz?” – nyögtem leny gözve a csodálkozástól. Nem tudtam, hogy komolyan vegyem-e Daskalost, vagy sem. De hamarosan rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem viccelt. Halálos komolysággal azonosította magát a sziget egyik szentjével, akit ortodox keresztény körökben mindmáig nagy becsben tartanak. „Azt gondolod, szent volt?” – kérdezett vissza Daskalos huncut mosollyal a szája szögletében. „Hidd el nekem, egyáltalán nem! Egyszer fekete mágiához folyamodott, s ezért életeken át keményen megfizetett! Spyridonként való inkarnációm sokkal inkább spirituális bukásnak volt nevezhet .” „Hogy érted ezt?” – kérdezte Emily, aki egészen eddig velem együtt elképedve hallgatott. „A Krisztus utáni 32ő. esztend ben, a niceai zsinaton történt,” – vágott bele a történetbe Daskalos – „hogy az egyházatyák összegy ltek megvitatni egy teológiai konfliktust, ami már a kezdetek óta

81

fert zte az Egyházat. A vitában két részre szakadt a társaság: azokra, akik szerint Krisztus egy ember volt, aki megistenült, illetve azokra, akik ragaszkodtak Krisztus isteni származásához. Arius, a protestálók vezet je, egy urbánus származású teológus, aki mellesleg m velt szónok is volt, azzal érvelt, hogy Jézus csupán egyike volt a nagy mestereknek, mint például Buddha is. Szavaival sok támogatót szerzett, és minden esélye megvolt arra, hogy a maga javára döntse el a vitát, s ezzel egy új tantételt vezessen be az Egyház tanításaiba. A ciprusi egyházatyák legtöbbje is az pártján állt. Én azonban, mármint Spyridon, elleneztem a tanítását, és ragaszkodtam Krisztus isteni feljebbvalóságához, ahhoz, hogy Krisztus maga volt a megtestesült Ige, a Logosz, Isten inkarnációja. Számomra minden ellenérv istenkáromlásnak t nt. Paphos [város Ciprus délnyugati részén] kormányzója, és a sziget jelent sebb egyházf inek többsége viszont Arius mellett állt, ezért elfogadtak egy indítványt, amiben megtiltották nekem, hogy elhagyjam a szigetet, meghiúsítva ezzel részvételemet a niceai zsinaton. Egyetlen hajó sem vehetett fel a fedélzetére. S bár akkoriban még írástudatlan voltam, azért voltak képességeim. Kiterítettem a köpenyem a földön, ráültem, és mint egy varázssz nyeggel, a leveg be emelkedtem, és a kiköt be repültem egy hajó fölé, onnan szóltam le a legénységnek: »Itt vagyok, nem a hajótokban! Vegyetek fel a fedélzetre!«„ „Hogy... mi... mit csináltál?” – kérdeztem. „Levitáció, Kyriaco, levitáció. Mi ebben a meglep ?” – felelte Daskalos, és széttárta a karjait, tettetett türelmetlenséggel, ezzel is jelezve, hogy mostanára már hozzászokhattam volna, hogy semmin se lep djek meg, bármilyen hihetetlenül is hangozzon egy-egy történet az avatatlanok számára. „A tengerészek rettegtek, amikor megpillantottak a fejük fölött, és mivel nem volt más választásuk, hát felvettek a hajójukra. így szöktem el űiprusról, hogy részt vehessek a sorsdönt niceai találkozón. Indulásom el tt pénzzé tettem arany koronámat, fehér palástot öltöttem magamra, a fejemre pedig egy vessz b l font kosarat húztam. A kezemben saját faragásommal díszített botot tartottam. A többi egyházi méltóság, aki hivatalos volt a zsinatra, természetesen díszes kiséterrel érkezett, királyi pompába öltözött, és kezükben ezüst pálca volt, tetejükön kett s kígyó díszítéssel. De nekem nem volt szükségem ezüst kígyókra. Én mestere voltam az él álla

82

toknak. A nemesi származású Arius nem átallott »büdös parasztnak titulálni engem. Persze hozzá képest valóban m veletlen tuskó voltam, és szaglottam a birkák miatt, de hát egyházi hivatásom mellett akkoriban ténylegesen pásztorkodtam is. Tudtam, hogy elvileg nincs esélyem a vita megnyerésére. Arius csodálatos szónoki képességeivel nem vehettem fel a versenyt, még ha a teológiai tantételeit illet en nem is volt igaza. A többi résztvev t kellett meggy znöm arról, hogy Arius érvelése téves, s ezt nem szavakkal, hanem a képességeimmel igyekeztem megvalósítani. Mindenki szeme láttára felkaptam a földr l egy téglát, összemorzsoltam azt, mire az t zze, vízzé és földdé változott a kezemben. Arius persze kigúnyolt: »Kit érdekel egy közönséges tégla? Nem k m vesek vagyunk mi!« Erre óriási hibát követtem el: megátkoztam t. »Ha Isten hallgat rám, és te valóban az igazság ellensége vagy, akkor forduljanak ki a beleid!« „Arius azonnal a gyomrához kapott, iszonyú fájdalmak közepette összegörnyedt, lerogyott a földre, és meghalt. A mindenségit, hát mégiscsak nekem volt igazam!” – mondta nevetve Daskalos, de azonnal hozzátette: „Soha többet nem követnék el még egy ilyen ballépést! Alig hogy visszatértem Ciprusra, a kormányzó és a többi ariánus, beleértve a püspöki kart is, elrendelték a letartóztatásomat. Több fanatikus hívem szeme láttára hurcoltak börtönbe. »A fejükre sem érdemesek, amit a nyakukon hordanak!« – motyogtam magamban, a kormányzóra és a püspökökre gondolva, de ezzel mintha csak feltüzeltem volna a követ imet, akik szó szerint vették a motyogásomat, és pontosan úgy cselekedtek, ahogyan én tanácsoltam: felkoncolták mind a kormányzót, mind a püspökeit. Én persze új püspököket nevezem ki, és az élet ment tovább. De azért, amit Ariusszal m veltem, keményen meg kellett fizetnem.” „Vajon hogyan?” – kíváncsiskodtam. „Elvesztettem Erene lányomat, aki ebben az életemben id sebb lányomként inkarnálódott. Ha egyszer megszegtük a Karma törvényét, azért fizetnünk kell!” – mondta Daskalos lassan, majd visszatért az el z történethez. „Spyridonként Tremedousia faluban hirdettem az igét. Mivel a kántor meglehet sen megbízhatatlan ember volt, aki kint dolgozott a földeken, és így sokszor elkésett a mise kezdetér l, én angyalokkal énekeltem együtt. Ragaszkodtam ugyanis a szertartás pontos kezdéséhez. Az angyalok hangját gyakran mások is meghallották.

83

Manapság hasonló jelenségeket figyelhetünk meg bizonyos szeánszok alkalmával, ahol a résztvev k szintén hangokat hallanak, és így tovább.” Azzal Daskalos bizánci görög nyelven elszavalta Spyridon himnuszát, amit mind a mai napig énekelnek a templomokban a ciprusi szent tiszteletére. „Ha Spyridon nem volt szent, ahogyan azt állítod,” – mondtam félig viccesen – „akkor az emberek, akik hozzá fordulnak segítségért, akik gyertyát gyújtanak a tiszteletére és imádkoznak hozzá, tulajdonképpen becsapják önmagukat. Arról nem is beszélve, hogy olyasvalakihez imádkoznak, aki már nem Spyridon többé, és aki annak idején is boszorkánypraktikákat zött.” „Nem az számít, hogy Spyridon valódi szent volt-e, vagy sem. A hív k Spyridon elementáljához imádkoznak, amit maguk teremtettek gondolataikkal és érzéseikkel. Ennek megfelel en pedig mindenképpen jótékony hatást érnek el. Spyridon mint öntudatosság többé nem létezik. jelenleg Daskalosként él. De Spyridon árnyéka mindig a Kozmikus Emlékezetben marad, ami bármikor aktiválható és feltölthet gyógyer kkel, hogyha a hozzá fordulók azt szeretnék.” „Ez volt az egyetlen inkarnációd, Spyridonként, amikor az életed összefonódott az ortodox egyházéval?” – kérdeztem rövid szünet után. „Nem, több hasonló életem is volt.” „Nagyon kíváncsi lennék azokra is!” Daskalos els re nem látszott valami lelkesnek, hogy továbbra is ezt a témát feszegessük, de aztán csak addig kérdezgettem, míg végül bevallotta, hogy egyik el z életében maga volt Origenész, a korai keresztény misztika atyja, a híres neoplatonista filozófús. Az egyházatyák eretnekként kiátkozták t a soraikból, mert többek között a reinkarnációról és arról is tanított, hogy el bb-utóbb minden ember üdvözül. „Origenészként a szellem embere voltam, aki az ortodox kereszténység meg rzéséért szálltam síkra. Persze »ortodox« alatt nem a papok múlandó dogmáit értem, hanem magának a Kereszténységnek az esszenciáját, ami tulajdonképpen azonos minden más vallás alapvet , lényegi mondanivalójával. Érted már, miért vagyok a híve annyira az ortodox vallásosságnak?” „Nos, ezek után azt még csak értem. De azt már korántsem, hogy Origenészként miért kellett levágnod a nemi szervedet?” – felettem, s közben próbáltam komoly maradni.

84

Daskalos hangosan elnevette magát, csak úgy rázkódott. A történészek szerint ugyanis Origenész – ismeretlen okokból – valóban levágta a nemi szervét. Az egyik lehetséges magyarázat az volt, hogy Origenész azért követte el ezt a hallatlan tettet, mert mint kifejezett aszkéta, ezzel is szerette volna elkerülni a test csábításait. Egyik történész barátom, a korai kereszténység szakért je egyszer egy közös beszélgetésünk alkalmával elmondta nekem, hogy számára is felfoghatatlan, hogy egy olyan felvilágosult gondolkodó, mint Origenész, mi okból követhetett el egy ilyen képtelenséget. „Nos, az kétségtelen,” – magyarázta Daskalos – „hogy Origenész tette abszurd ostobaságnak t nik. De hidd el nekem, jó oka volt rá, és korántsem az, amit a történészek feltételeznek! Annak idején vallási ellenz i azzal próbálták tanait hiteltelenné tenni, hogy megvádolták t ártatlan n k meger szakolásával. Azért vágta hát le a nemi szervét, hogy ezzel is megvédje tanai igazát. Persze mondhatjuk, hogy Origenésznek voltak problémái a személyiségével, de a tanításai attól még igazak voltak.” Daskalos minden kétséget kizáróan beszélt arról, hogy annak idején Origenészként öltött testet. Jómagam könnyedén nagyzási hóbortban szenved rültnek titulálhattam volna, ha nem ismertem volna t hosszú ideje közelebbr l is. Szerinte pedig teljesen természetes, hogy az embernek lehetnek emlékei el z életeir l. Ha valaki elér egy bizonyos magasabbrend tudatosságot, akkor képes részletesen emlékezni azokra a „szerepeire”, amiket a Földön, „az élet színházában” korábban játszott. Daskalos sohasem beszélt el z életeir l a nyilvánosság el tt. Tudatában volt annak, hogy az efféle történetek csak bajt hoznak az ember fejére. Ezért csak sz k körben, legközvetlenebb tanítványai el tt emlékezett el z életeire. Közelgett a dél, mire elhagytuk Daskalos házát. Távozásunk el tt még figyelmeztetett, nehogy megfeledkezzem a nicosiai tanítványi kör kés délutáni gy lésér l, amire engem is elvártak. Űiztosítottam t, hogy emlékszem az id pontra, és hogy természetesen jelen leszek. A Szent Spyridonról és Daskalos el z életeinek állítólagos emlékeir l szóló élménybeszámolók mindig is élénken foglalkoztatták a fantáziámat, és az események egy érdekes fordulatának köszönhet en jómagam is belebonyolódtam a történtekbe. Hónapokkal kés bb történt, Oronóban, a Maine Egyetemen, miközben éppen a ciprusi szent élettörténetének feldolgozásán fáradoztam.

85

Az irodámban ültem, el ttem halmokban állt kutatómunkám összes feljegyzése. A Spyridon tiszteletére szerzett bizánci görög nyelv himnusz fordításával próbáltam megbirkózni, amit Daskalos diktált le nekem, de nagyon nehezemre esett a dolog. Végül feladtam, és úgy döntöttem, levelet írok egyik barátomnak, aki a Ciprusi Szociális Kutatóközpontban dolgozott, hátha rendelkezésemre tudna bocsátani egy hivatalos egyházi fordítást. Közben tartottam egy kis szünetet, és átsétáltam a könyvtárba, hogy átböngésszem a napilapokat. Hogy, hogy nem, a Hellén Krónika legfrissebb száma akadt a kezembe, egy görögamerikai kiadású hetilap, amely szokás szerint rövid hírekben tudósított ciprusi eseményekr l is. Érdekl déssel kutattam, vajon van-e valami pozitív fejleménye annak az oly régóta húzódó, eleddig mégis eredménytelen nemzetek közötti tárgyalássorozatnak, amely a ciprusi válságot volt hivatott kezelni. Szokásom szerint általában csak a címlapot és a tartalomjegyzéket futottam át, mivel a több oldalas helyi hírek nem nagyon érdekeltek, de aznap valamiért az egész újságot végiglapoztam, és egyszer csak megakadt a szemem egy egész oldalas, Szent Spyridonról szóló újságcikken. A szívem vadul kalapált. Hideg verejték csörgött végig a gerincem mentén. Egy percre mintha teljesen elkábultam volna, a kezem is remegett. Végre leültem egy karosszékbe, és elolvastam a cikket. A szerz , egy görög teológus, dicshimnuszokat zengett Spyridonról, err l a „ökumenikus lángelmér l”, ahogy nevezte. A cikk legnagyobbrészt a Kr. u. 325-ös niceai zsinattal foglalkozott, és a leírás szinte szóról szóra megegyezett azzal, amit Daskalos adott el nekem. „Szent Spyridon mély benyomást gyakorolt a zsinat résztvev ire, annál is inkább, mivel (...) írástudatlan volt. Ennek ellenére, amikor szembekerült az eretnek Ariusszal, aki tökéletesen jártas volt az egyházjogban és kortársaira is nagy hatást fejtett ki, Spyridon kikezdhetetlen hitével bebizonyította, hogy Ariusnak és követ inek eretnek tanításai valójában ördögi intrikák. (...) Szent Spyridon egy téglát vett a kezébe, és megkérdezte az egybegy lteket, hogy milyen összetev i vannak a téglának. A delegátus azt felete: Föld, Víz és T z. Abban a pillanatban, Szent Spyridon összemorzsolta a téglát, s abból víz csörgött a padlóra, a szent keze közül lángok csaptak ki, és puszta föld maradt a tenyerében. Ezzel a csodával felelt meg azoknak, akik kételkedtek (...) a Szentháromság összetételében.”

86

A cikk Szent Spyridon himnuszának hivatalos egyházi fordításával végz dött, amit névünnepén máig is recitálnak a templomokban, és amit Daskalos is elszavalt nekem. „Ó Szent Atyánk, Istentől inspirált Spyridon, Aki az első zsinaton csodát műveltél és Győzedelmeskedtél; a te szavadra holtak Támadtak fel, és kígyók lettek aranyossá, Mert imáidban angyalok segédkeztek néked, Ó Szent Életű! Dicsőség az Úrnak, aki Megdicsőített téged; dicsőség a Magasságosnak, Aki megkoronázott; dicsőség Istennek, aki Általad mindannyiunkat meggyógyít!” Leny gözve tettem le az újságot. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha valami láthatatlan, józan ésszel fel nem fogható er pontosan arra a helyre vezetett volna engem, ahol megkaphattam a számomra szükséges információt. Mióta Daskalosszal megismerkedtem, nem ez volt az els eset, hogy ilyen különös egybeesés történt az életemben. Amikor rájuk fókuszáltam a figyelmemet, újra kellett értékelnem magának a „véletlenének a fogalmát. szintén bevallom, kérdések merültek fel bennem, vajon az a tudatos világ, amelyben Daskalos és néhány közeli tanítványa élt, ahogy állították magukról, a maga egzotikussága és a mi hétköznapi világunktól való eltérései ellenére nem sokkal valóságosabb-e? Véletlenek nem léteznek, mondja Jung. Ezen az alapon dolgozta ki sok vitát kavart „szinkronicitás-elmélet”-ét, amit aztán a jelenben Arthur Koestler és több ünnepelt „kvantumfizikus” dolgozott ki részletesebben. Olyan téma volt ez, amit már az emberiség nagy bölcsei is mind megfogalmaztak: az egész univerzumban nincsenek véletlenek. Délután, a menetrendszer összejövetelen, miután befejezte a rövid imákat, Daskalos megkérdezte, van-e bárkinek valamilyen kérdése. Már éppen megszólaltam volna, amikor egy örmény származású, ötven éves üzletember, aki egyébként folyékonyán beszélt görögül, megkérte Daskalost, hogy meséljen a csakrák – vagy ahogy nevezte ket, a „szent korongok” – természetér l és szerepükr l. Daskalos azt tanította, hogy az emberi testnek és annak éterikus másának több energiaközpontja is van, amik forgó korongokként

87

mutatkoznak meg a látó el tt. Ezeken az energiaközpontokon, vagy ahogy a hindu beavatottak nevezik, a csakrákon keresztül veszi fel magába a test a kozmosz éteri energiáit. A beavatottak mind arra törekszenek, hogy „megnyissák” ezeket a csakrákat, hiszen az a tisztánlátás és más szellemi képességek kialakításának az el feltétele is egyben. Daskalos habozás nélkül belevágott a válaszba: „Az éterikus más két legfontosabb központja közvetlenül egymás mellett található, az agyközpontban, a két agyfélteke és a nyúltagy között. Az ezzel öszszeköttetésben álló csakra nagyjából 15 centiméterrel a fej fölött kering, az óramutató járásával megegyez irányban. Egyébként az összes többi csakrának is ez a normális forgásiránya. Néha azonban el fordul, hogy az illet mentális és érzelmi állapotától függ en a csakra megváltoztatja a forgásirányát. Ez történik például akkor, ha az illet bizonytalan gondolkodású, szeszélyes, ingatag életvitel . Az ilyen ember általában nem képes megfelel en érvelni, és ki van téve az olyan káros lelki rezgéseknek, mint például a harag, a türelmetlenség, a gy lölet, és ehhez hasonlók. Figyeljétek csak meg, hogy amikor valaki ilyen lelkiállapotba kerül és magával ragadják ezek az érzések, akkor szinte teljesen az eszét veszti. Nos, ilyenkor a fej fölött található csakra pontosan az ellenkez irányba forog. Ha aztán az illet megnyugszik, és újra »észhez tér«, a csakra is visszanyeri eredeti, az órajárásnak megfelel forgásirányát. Vannak olyan egyének is, akiknek mindig minden csakrája a normálishoz képest ellenkez irányba forog. Az ilyen emberek szíve a legsötétebb, szemernyi jóindulat sincs bennük, a viselkedésük pedig állandóan gy lölköd , agresszív, és velejéig romlottan gonosz. Abban a pillanatban, mihelyst valaki a világra jön, az összes csakrája beindul. Mozgásuk az adott energiaközpont érettségét l függ. A csecsem knél a csakrák még úgy néznek ki, mint egy-egy apró pénzérme. Nagyon lassan forognak, de a gyermek növekedési ütemében folyamatosan gyorsulnak.” „Daskale,” – szóltam közbe – „minden csakrának azonos a sebessége a születés pillanatától kezdve?” „Nem. Az éterikus más els ként mozgásba lendül központja a solarplexus, a napfonat. Ez a csakra tulajdonképpen már magzati korban, az anyaméhben forogni kezd. Mit gondoltok, hogyan táplálkozik az embrió? Ugyebár a köldökzsinóron keresztül, aminek a maradványa a köldökünk. Nos, éppen ez az a pont, ahol a solar plexus csakrája elhelyezkedik.

88

Az igazat megvallva a magzatban ugyanabból a központból kiindulva még két csakra kering. Az egyik körülbelül akkora, mint egy ötforintos, és a magzat hasüregén belül található, ott, ahol a solar plexus. Egy másik csakra ugyanakkor kívül található, pontosan ott, ahol a köldökzsinór becsatlakozik a magzat testébe. Amikor az újszülött világra jön, és elvágják a köldökzsinórját, ez a csakra visszahúzódik a hasüregbe, ahol elnyeli t a másik szent korong. Egy tisztánlátó ezt mind látja. Amint a küls csakra belehúzódik a sorar plexusba, az újszülött megkezdi önálló életét. Persze még eltart egy darabig, míg a két szent korong teljesen eggyé válik. Ez id alatt a csecsem még telepatikus összeköttetésben marad az édesanyjával. Az orvosok megfigyelték például, hogy gyakran megesik, ha egy csecsem nek valamije fáj, hirtelen az anyja is fájdalmat érez. A csecsem aztán megnyugszik – a fájdalmat telepatikusán átadta az édesanyjának. „A szívcsakra a napfonat csakrával egyidej leg kezd el forogni, még az anya méhében. Ez a két csakra felel s az életünkért. A szívcsakra kés bb, megszületésünket követ en a tüd k mozgatásához szükséges energiaellátást is biztosítja. A szívcsakra és a napfonat csakra teljesen függetlenek a jelenvaló öntudatos személyiségt l. A Szent Szellem közvetlen, mindentudó felügyelete alá tartoznak, az indítja be a mozgásukat, lehet vé téve ezáltal a testi létet. A személyiség kialakulásáért és az öntudat felébredéséért a fejnél található két csakra felel s. Az egyik az orrt nél helyezkedik el, a két szem között, és úgy néz ki, mint egy sokszirmú, forgó virág. A fejtet nél található csakra ugyanakkor olyan, mint egy hófehér lótusz, számtalan szirommal. Ez már a születést l fogva viszonylag nagynak számít. A kett közül el ször a szemek közötti csakra, a homlokcsakra lép m ködésbe, amikor a csecsem megtanul fókuszálni, és figyelni. Minél többet gyakorolja ezt a csecsem , annál intenzívebben és harmonikusabban fog forogni a csakrája is.” „Lehetséges-e, Daskale,” – kérdeztem – „hogy id nként ez a két szemünk között elhelyezked homlokcsakra is helytelenül m ködik?” „Természetesen igen. Például amikor valaki összpontosítani próbál, de sehogy sem sikerül neki, akkor ez a csakrája felváltva hol az egyik, hol a másik irányba forog.” „És mikor lép m ködésbe a fejtet csakra?” – kérdeztem tovább. „Nagyon lassan már a születés pillanatában forogni kezd, de igazán csak akkor indul fejl désnek, amikor a gyermek megtanul

89

koncentrálni és gondolkodni. A fejen található csakrák a személyiség fejl désével összhangban m ködnek, szemben a szívcsakrával és a napfonattal, amik természetüket tekintve a Szent Szellemmel állnak összefüggésben. Utóbbi kett t a Szent Szellem irányítja, azok mozgásába az öntudatos személyiségnek semmilyen közvetlen beleszólása nincsen. Néha el fordul, hogy egy illet az egész életét úgy éli le, hogy a fejtet csakrája sosem m ködött megfelel en, hogy a forgása teljesen diszharmonikus volt. Ez akkor következik be, ha az illet t túlságosan lekötik a földi dolgok, ha csak az anyagra, a fizikai létre képes koncentrálni. Azt vettem észre, hogy a legtöbb embernél ez a csakra szinte alig mozdul meg. »Szinte alig«, mondom, hiszen valójában mindig, mindenkinél mozog egy kicsit, függetlenül az egyén mentális és spirituális fejlettségét l. De a materialista emberek esetében ez a csakra elcsökevényesedik, akkorára sorvad össze, mint amekkora a születés pillanatában volt. A fejtet csakrának a fejlettsége az egyén tudatossági fokától, gondolkodásmódjától, szellemiséghez való hozzáállásától függ. Ha az illet megfelel en használja a gondolkodási er ket, akkor a csakra növekedésnek indul, és forgása harmonizálódik. Ha valaki megtanul tudatosan kilépni a testéb l, a csakra teljesen felpörög, a normális, óramutató járásával megegyez irányban, lótuszszirmai kinyílnak, és minden színe láthatóvá válik. A fejtet csakra megfelel meditációs és koncentrációs gyakorlatokkal fejleszthet . De anélkül is fejl dhet, hogy az ember tudatosan törekedne erre. Néha éppen ez lenne a hatékonyabb megoldás. Voltak például emberek, akik erkölcsi tisztaságuk révén, értelmük, megfigyel képességük és önuralmuk segítségével tökéletesen kifejlesztették ezt a csakrájukat anélkül, hogy valaha is hallottak volna annak létezésér l, vagy valaha is megpróbálták volna tudatosan nyitogatni azt. Ugyanakkor az is el fordul, hogy egy Igazság Keres je hall ezekr l a csakrákról, elolvassa a témába vágó keleti könyveket, gyakorolni kezd, és felpörgeti a csakráit. Morális el relépés nélkül viszont mit sem ér el! S t, lehet, hogy túl korán nyitja meg az energiaközpontjait, ami kedvez tlen kihatással lehet jelen személyiségére. A fejtet csakra fejlesztésének legbiztonságosabb módja az, ha az ember önmagát elemzi, értelmesen és megfelel erkölcsök szerint él. Az Igazság Keres je azzal érheti el a legjelent sebb eredményeket, ha ötvözi az önelemzést és a meditációs gyakorlatot.

90

Figyeljétek meg, hogy a két feji csakra, amiknek a központjai egymás mellett találhatók, függetlenek egymástól, mégis hatással vannak egymásra, hiszen a központjaik, amikb l kiindulnak, az agyban érintkeznek egymással. Tulajdonképpen akár azt is mondhatnánk, hogy gyakorlatilag egy agyközpontból erednek. Hadd mondjak erre egy szemléletes példát! A látás kialakulását a homlokcsakra teszi lehet vé. »Látás« alatt persze nemcsak a normális látást értem, hanem a tisztánlátást is. De vajon lehetséges-e a látás gondolkodás nélkül? Nem! Ezért is köt dik a két csakra ugyanahhoz a közös agyközponthoz. A homlokcsakra olyan, mint egy tükör. A közönséges ember tükrét éteri homály fedi, ami nem engedi, hogy az alakzatok megfelel módon tükröz dhessenek. Az átlagember így kezdi, és általában így is végzi be az életét – a tükre sohasem tisztul meg. Az ilyen ember sosem tanult meg összpontosítani, koncentrálni. Pedig a homlokcsakra megfelel m ködéséhez éppen a koncentrálóképességet kell fejleszteni, azt az er t, amivel egy felmerül mentális képet minden más zavaró gondolattól mentesen képes az ember megtartani az elméjében. A koncentrációs gyakorlatok segítségével a homlokcsakra felszíne kitisztul, és lehet vé teszi a képek tiszta visszatükrözését. Az, hogy az illet jó hasznát veszi-e ennek a csakraközpontnak, az attól függ, milyen fejlett a jelen öntudatos személyisége. Amikor ugyanis a tükör kitisztul, az ember nemcsak a küls tárgyak visszaver déseit pillantja meg benne, hanem a magából a csakrából, annak belsejéb l kiinduló képeket is. Ekkor a tér, ami a hétköznapi látás számára akadályt jelent, átalakul, és az ember tisztánlátóvá válik. A tisztánlátás idejére a hagyományos látás bezárul, és egy bels koncentráció kezd dik, amikor is a tisztánlátó, mint egyfajta tévékamera, az egész bolygóról, vagy az asztrális világokból venni kezdi a képeket. Ebben az állapotban az egyén képes megérteni a Valóság természetét. Amikor a látás és a tisztánlátás átalakul tudássá és megértéssé, akkor a fejtet csakra harmonikus mozgásba kezd, és kinyílik. Amikor pedig a beavatott még tovább fejl dik, egy olyan extatikus állapotba kerül, ahol a homlokcsakra már alig játszik szerepet. A szerepét szinte teljesen a fejtet csakra veszi át. Az extázisban az egyén eggyé válik az Istennel, a magasabb világokkal. Ez is egyfajta tisztánlátás. Némelyik beavatott, aki elérte ezt az extatikus állapotot, aki megpillantotta Istent és az Örök Fényt, azt képzeli, hogy a homlokcsakrának még van némi szerepe a látásélményben. De ez

91

nem így van. Ha ebben az állapotban egy másik látó szemügyre veszi az illet t, azt látja, hogy a fejtet csakrája szépen, nagy sebességgel forog, ugyanakkor a homlokcsakrája teljesen lelassul.” „Miért, mi történik ilyenkor?” – kérdezte az egyik hallgató. „A homlokcsakra összes energiája felfelé áramlik, mint amikor valaki feléleszti a Szent Tüzet, ami felfut a gerinc mentén. Miután eléri az agyközpontot, a fejtet feletti lótuszba áramlik, s közben elnyeli a homlokcsakra többletenergiáját, ami az intenzív koncentráció révén gyülemlett fel, még az extatikus elragadtatást megel z en. Maga az extázis csak rövid ideig tart, mindaddig, míg a jelen öntudatos személyiség az állandó személyiséggel teljes összhangban és egységben tisztán a magasabb világokra irányul. A feji csakrák egyéb funkcióiról egy következ alkalommal ejtek majd szót.” Megkértem Daskalost, magyarázza el a „Szent T z” jelentését, mivel most hallottam t le el ször ezt a kifejezést. „Ez az,” – felelte –”amit az indiaiak Kundalininek neveznek. Néha hívják Szent Kígyónak is, mert tényleg úgy néz ki, mint egy kígyó. A farka a nemi csakránál található, pontosan a gerinc tövénél, onnan kiindulva kúszik kígyó módra felfelé a gerinc mentén, hétszeres spirálban tekeredve, miközben fénye energiával tölti fel a nemi szerveket, és a csontvel n keresztül áttételesen az összes többi szervet is.” Daskalos szerint a Szent Kígyó sötét vörös szín , ami a tüzet és a h t szimbolizálja. A nemi csakraközpont egyfajta hatalmas energiaraktár, amit a Szent Szellem és más entitások – a Törvény szellemei – tartanak ellen rzésük alatt. Az ortodox vallásban a Szent Tüzet a t z mesterének, Mihály arkangyalnak a lángoló fényes kardja jelképezi. Daskalos úgy tanította, hogy amint valaki mesterévé válik a Kundalininek, amint képes tudatosan „mozgatni” a Kígyót, olyan tettekre lesz képes, amik a hétköznapi halandók számára különleges csodaszámba mennek. Ez a nagy igazság rejtezik a mögött az si mítosz mögött is, amiben Herkules megfojtja a kígyókat. Daskalos azzal fejezte be a találkozót, hogy meditációik rendszeres gyakorlására buzdította a tanítványait. „Szeretném, ha az elkövetkez egy hónapban” – mondta – „a következ ket gyakorolnátok. Üljetek le egy fehér abrosszal borított asztal elé, csukjátok be a szemeteket, és a jobb könyökötöket tegyétek az asztalra. Érezzétek a jobb karotokat, a vállatoktól egészen a tenyeretekig, az ujjaitok hegyéig. A könyökötökön támaszkodjatok, úgy, hogy az alkarotok

92

végigfeküdjön az asztal lapján, s a tenyeretek felfelé nézzen. Figyeljétek a kezeteket, er lködés nélkül, és vizualizáljátok azt, hogy a fizikai kezeteken belül el t nik egy azt átható, fehér fényb l álló kéz. Ezután lassan emeljétek fel a fizikai kezeteket, és a tenyereteket tegyétek a vállatokra, majd eresszétek le a karotokat újra a kiinduló helyzetbe. Közben folyamatosan érezzétek az egész karotokat, és szemléljétek a fehér fénykart is a fizikai kar belsejében. Ötször ismételjétek meg a karmozgatást. Ezt követ en hagyjátok a fizikai kezeteket az asztalon, és gondolatban, lassan, könnyedén, próbáljátok meg felemelni csak a fehér, éteri fényb l sz tt kezet, és érintsétek meg vele a vállatokat, majd ugyanolyan lassan és könnyedén engedjétek le, vissza az asztalra, bele a fizikai kezetekbe. Ezt is ismételjétek meg ötször egymás után, közben folyamatosan koncentráljatok az éteri kezetekre. Úgy kell ereznetek azt, mintha csak a fizikai kezeteket emelgetnétek! Végezzétek ezt a gyakorlatot minden nap, legalább tíz percig. És ne feledjétek, – tette hozzá Daskalos – elalvás el tt mindenki végezzen el egy rövid, öt perces önelemzést, ami elengedhetetlenül fontos a szellemi fejl dés érdekében! Idézzétek fel emlékezetben az aznapi történéseket. Éljétek át ket újra, a lehet legrészletesebben, megfigyelve felmerül érzéseiteket, gondolataitokat, viselkedésmintáitokat. De ne ítélkezzetek önmagatok fölött, ne tagadjátok meg jelenvaló személyiségeteket! Ne legyetek mazochisták! Ragaszkodás nélkül figyeljétek a történteket, részrehajlás nélkül, objektíven. Tanulmányozzátok az eseményeket, különös figyelmet fordítva a saját magatok és mások viselkedésére, és ebb l vonjátok le a következtetéseiteket. Ez a gyakorlat segít megismerni egótok erejét. Anélkül, hogy kipucolnánk magunkból az egoista önzés utolsó nyomát is, nem válhatunk mesterekké, és nem fejleszthetjük szellemi képességeinket sem! Az Atya legkedvesebbjének, Krisztusnak a szeretete legyen veletek, házatok népével, és az egész világgal!”

93

Thorisis és Rasadat Kora délután érkeztem Daskalos házához. Theophanis és Iacovos volt ott, beszélgettek és kávét iszogattak a mesterrel. A kis Marios, Daskalos unokája csigákat gy jtött, és azokkal játszott odakint, nagyapja kertjében. Alig ültem le közéjük, amikor egy fiatal n kopogtatott be, hogy Daskalos segítségét kérje. A sógorának agytumorja volt, és az orvosok nem sok esélyt láttak a felépülésére. A n anyja viszont hevesen tiltakozott az ellen, hogy a férfit Daskaloshoz hozzák: szigorú vallásos volt, és er sen kételkedett „a ciprusi mágus”-ban. A fiatalaszszony hiába állította neki, amit az egyik barátjuktól hallott, hogy Daskalos képes lehet meggyógyítani a sógorát, az anyja továbbra is csak tiltakozott, mondván: „A Sátán is angyalb rbe bújhat!” Inkább gyertyákat gyújtott hát véd szentje, Szent Nectarios ikonja el tt. „Ne is akarja megváltoztatni az anyja véleményét rólam,” – mondta Daskalos kissé szomorkásán – „az tudata már megmerevedett velem szemben. Még azt is tudom, ki ültette el ezeket a gondolatokat a fejében!” Daskalos gyorsan elmesélte, hogy a Szent Nectarios alapítvány igazgatója, egy teológus pap szokott róla mindenféle pletykákat terjeszteni. „Pedig amikor találkozunk, látszólag olyan kedves velem: »Ó, kedves Spyróm, hát hogy vagy...?« Látjátok, id nként nem is olyan kellemes dolog belelátni mások gondolataiba!” Daskalos kézbe vette a beteg férfi fényképét, és egy percre becsukta a szemét. „Attól tartok,” – szólalt meg végül – „az eset valóban

94

reménytelen. Még az is kérdéses, vajon megéli-e a következ fél évet. Persze megtesszük, amit lehet, de a többi már Istenen múlik. Az anyja szereti a sógorát?” „Igen, nagyon,” – felelte a fiatalasszony. ,Jó. Az sokat segít. Azt hiszem, ezúttal az lesz a legjobb, ha csak a távolból hatunk a sógorára, anélkül, hogy arról bárkinek tudomása lenne.” Azzal Daskalos odaadta a fényképet Iacovosnak és Theophanis-nak, akik meger sítették a diagnózisát. Daskalos még a kis Mariost is behívta a házba. „Gyere csak, drágám,” – mondta az unokájának – „mondd csak, te mit látsz ezen a képen?” Marios megfogta a képet, komoly ábrázattal nézegette, forgatta, mintha minden lehetséges szögb l szerette volna szemügyre venni, de nem szólt semmit. „Mondd el nekünk,” – kérte Daskalos szintén – „mit látsz?” A kis Marios válasz helyett csak sóhajtott egy nagyot, és letette a fotót az asztalra. „Ezek szerint ez a válaszod!” – mondta Daskalos lassan. „És mondd csak, drága kis unokám, hajlandó lennél segíteni nekem, meggyógyítani ezt a bácsit?” A kisfiú bólintott, és szó nélkül visszaszaladt a kertbe a csigáihoz. Daskalos már többször említette nekem, hogy az unokája el z életében lengyel püspök volt, nagy beavatott, aki ha feln , a többiekkel együtt folytatni fogja Daskalos megkezdett munkáját a tanítványokkal. Mi több, olyan híreket is hallottam suttogni a kis Mariosról, hogy már eddig is segített a nagyapjának: egy athéni n nyaki daganatát állítólag ketten együtt távolították el. Amikor a n visszatért Görögországba és felkereste az orvosait, örömmel mesélte nekik, hogy egy ciprusi kisfiú meggyógyította t. Az elképedt orvosok persze rögtön Daskalost kezdték hívogatni, hogy b vebb felvilágosítással szolgáljon az esetr l. „A természet micsoda iróniája,” – mondta nekem egyszer Daskalos az unokájára mutatva – „itt ez a hatalmas mester, akinek várnia kell mindaddig, míg a teste kifejl dik, hogy aztán igazából megmutathassa, mire képes!” „Remélem, nincs már szüksége erre a fényképre, asszonyom,” – mondta Daskalos – „mert attól tartok, el kell égetnem.” „Miért?” – kérdeztem kíváncsian.

95

„Érintkezésbe kell, hogy hozzam a t z-elemmel, hogy elégjenek a rákos sejtek,” – felelte Daskalos, és megkért, hogy a képet tegyem be a szentélybe, közvetlenül a Krisztus-kép elé. Amikorra visszaértem a ház hátuljából, a látogató már távozott. Daskalos megjegyezte, hogy a rákos megbetegedések aránya Cipruson és világszerte is lassan már járványszer méreteket ölt. „Észrevettétek például, hogy egyre több gyerek betegszik meg rákban?” „És minél inkább szennyezzük a környezetünket, annál többen fognak ezután is megbetegedni,” – próbálkoztam egyféle magyarázattal. „A ráknak nem ez az oka,” – szólt Daskalos, akit láthatóan nem igen hatott meg szociológiai éleslátásom. „Na de Daskale,” – er sködtem – „tudjuk, hogy az Egyesült Államokban a rákos megbetegedések aránya éppen New Jersey területén a legmagasabb, ami egyben az ország legszennyezettebb vidéke is. Miért ne mondhatnánk hát, hogy a rák f kiváltó oka a környezetszennyezés? „ „Egyszer en azért, mert nem ez a f oka,” – fojtotta belém a szót nyomatékosan Daskalos. „A rákos megbetegedéseknek karmikus okai vannak. Figyeljétek csak meg ezt a véres 20. századot: megéltünk két világháborút. Sokan azok közül, akik annak idején részesei voltak a háborús kegyetlenkedéseknek, mostanában kezdenek viszszaszületni a Földre, hogy törlesszék az adósságaikat. Nem véletlen, hogy valaki éppen egy környezetszennyezés sújtotta helyen találja magát, és ott rákot kap, mint ahogy az sem véleden, ha emberek egy csoportja repül gépre száll, és mindannyian együtt halnak meg egy légi szerencsédenségben. Értitek? Theophani, múlt éjjel különös álmom volt, – váltott témát hirtelen Daskalos, és barátjához fordult, aki szokás szerint szódanul figyelt. „Egy hatalmas zöld kígyó próbálta elnyelni a jobb karomat! Már majdnem a teljes karomat bekebelezte, amikor odaszóltam neki: »Te buta állat, hát nem tudod, hogy ha csak megrázom a kezem, neked kihullik az összes fogad? Na engedd el szépen a karomat!« De minél inkább könyörögtem neki, annál mélyebben vájt a húsomba. Erre hirtelen megráztam a karomat, és tényleg kiestek a fogai, s t, maga a kígyó is lehullott rólam. Iacovos ott állt mellettem, – folytatta Daskalos, huncutul mosolygó ifjú tanítványára mutatva – és arra próbált rábeszélni, hogy kerítsek egy fejszét, és azzal vágjam le a kígyó fejét, még miel tt

96

annak visszan nek a fogai és újra belém mar. »Nem tehetem,« – mondtam neki – »nem nyakazhatom le szegény párát!« Erre a kígyónak valóban visszan ttek a fogai, és újra elkezdte elnyelni a karomat. »Hát nem volt még elég? Nem tanultál a leckéb l?« – kérdeztem a kígyótól, de megint csak hiába rimánkodtam neki, hogy eresszen el. »En megmondtam!« – mondta Iacovos álmomban. »Meg kellett volna ölnöd az átkozott kígyóját!« Persze nem tettem, csak újból megráztam a karomat, és a kígyó megint elhullajtotta a fogait. Ekkor Iacovos az ellenkez irányba mutatott, és ezzel valahogy elterelte a figyelmemet. Amíg én azt kerestem, hogy mit akart vajon mutatni nekem, addig felkapott egy fejszét, és kettéhasította az állat fejét. Döbbent tekintetem láttán pedig csak ennyit mondott: »Ne aggódj, a te Leonidasodnak a feje is visszan majd!« »Miféle Leonidasomé?« – kérdeztem t le, mire a kígyóra bökött: »Hát ezé a Leonidasodé! Nézd csak meg, pontosan olyan a feje, mint Leonidasé!« Én erre fogtam a kígyó fejét, megnéztem, de semmiféle Leonidast nem láttam benne. »Mert nem akarod észrevenni« – mondta Iacovos.” „Az álmod olyan világos, hogy ennél világosabb már nem is lehetne!” – jegyezte meg Theophanis. Daskalosnak volt egy unokaöccse, akit Leonidasnak hívtak, s aki valóban sok kellemetlenséget okozott Daskalosnak azzal, hogy feldúlta fiatalabbik lánya családi életét. Leonidas egy félig földalatti fegyveres mozgalom vezet je volt, és Daskalos attól tartott, az „ rültsége” miatt sok ártatlan ember vére folyhat még a szigeten. „Egyszer azt vetette a szememre, hogy »elterelem a tömegek figyelmét a valódi problémákról«. Az idióta!” – mondta Daskalos, és megrázta a fejét. Leonidas egyik el z életében állítólag Daskalos fia volt. „Szerencsétlen, már akkor is ugyanolyan rült volt, mint most!” „Iacovos azért gy zködött, hogy bánjak már el vele, mert Leonidas folytonosan zavar minket. Én azonban nem akarok emiatt visszaélni a szellemi er mmel. Nem szeghetem meg az Igazság Keres inek hétszeres fogadalmát, amit Yohannan adott meg nekem, amikor hét éves voltam. Nem azért tettem akkor ígéretet, hogy 6Ő évvel kés bb semmibe vegyem ket egy olyan probléma miatt, amivel most kell szembenéznem. Kedves Iacovóm, hadd emlékeztesselek téged is az ötös számú fogadalomra: »Szeresd és szolgáld embertársaidat szinte szívvel, lelked legmélyér l, függetlenül attól, hogyan viselkednek k veled szemben.«„

97

„Daskale,” – kérdeztem – „ez az álom egyfajta testen kívüli élmény volt?” „Természetesen.” „Úgy értem, Iacovos tényleg ott volt veled?” „Persze hogy ott volt!” – felelte, és Iacovos is bólogatott. Daskalos elmagyarázta, hogy és Iacovos lelkileg olyannyira egymásra vannak hangolódva, hogy amit az egyikük megtapasztal, azt a másikuk is átéli. Mintha csak összen tt volna az aurájuk. „Az ember testen kívül néha szimbolikusan, néha közvetlenül tapasztalja a dolgokat,” – jegyezte meg Theophanis. „Én általában szimbolikusan szoktam.” Azzal, mint ki jól végezte dolgát, felállt, és elköszönt. Három órás autóút várt még rá hazáig, Paphosig, és már így is kés délután volt. Én örömmel hallottam, hogy Daskalosnak nincs programja estére, úgyhogy folytathattuk a beszélgetést. „Daskale,” – kezdtem bele, miután vacsorára elfogyasztottunk egy sült csirkét, amit a közeli étteremb l hozattunk – „mindig leny göz, milyen könnyedén tudsz visszaemlékezni el z életeidre. Kíváncsi lennék még néhány hasonló élménybeszámolóra!” Persze szerencsém volt ezen a téren, mert mint „helyszínel kutatónak”, Daskalos szinte sosem utasította vissza a válaszadást. „El z életeim közös vonása mindig az volt,” – kezdett hozzá most is, én pedig Iacovosszal együtt feszült figyelemmel hallgattam t – „hogy szolgáljam embertársaimat, és egyensúlyt teremtsek az értelem és az érzelem között. Teljesen mindegy volt, hogy egy adott életben zenészként, fest ként, íróként, vagy orvosként tevékenykedtem, az volt a célom, hogy megmutassam az embereknek az Istenben rejl szépséget.” „Daskale,” – szakítottam félbe – „honnan tudhatod biztosan, hogy annak idején az voltál, akinek most állítod magad? Honnan veszed, hogy az el z életeidb l hozott emlékeid nem csupán szép illúziók, fantáziaképek vagy hallucinációk?” „No akkor kezdjük a dolgot a legelejér l!” – mondta Daskalos teljesen magabiztosan. „Nagyon könnyen félrevezethetik ugyanis az embert. Sokakkal találkoztam már, akik azt állították magukról, hogy betekintést nyertek el z életeikbe, de a magam módján én keresztülláttam az illúzióikon. Rajongásuk és ragaszkodásuk a régmúlt egy alakjához oda vezetett, hogy ráhangolódtak az elhunyt elementáljára, aki meggy zte ket arról, hogy k maguk voltak az illet .

98

Az ember csak akkor lehet teljesen biztos egy el z inkarnáció-jának valódiságában, ha képes annak az adott életnek bármelyik pillanatát elevenen felidézni, a születés pillanatától kezdve egészen a halálig. Minden jelent sebb történés benne él az ember emlékezetében, s ha az adott inkarnációra összpontosít, egy-egy életszakasz vizsgálatakor mindig ugyanazokat a képeket látja. Ha becsukom a szemem, egy teljesen tudatos életútra tudok visszaemlékezni, annak minden részletével: minden hibámmal, erényemmel és gyengeségemmel együtt látom magam.” „Azt akarod ezzel mondani, hogy mások, akik csak részleteket pillantottak meg el z életeikb l, csupán képzel dtek?” – kérdeztem. „Nem feltétlenül. Az ilyen eseteket nem lehet teljes bizonyossággal eldönteni, szemben azzal, ha valaki tényleg minden részletre emlékszik. Sok tanítványomról tudom például, hogy bizonyos töredékeket újra megtapasztaltak már el z életeikb l, amik valóban megtörténtek velük. Egyiküknek éppen akkor villant be egy emlékkép, amikor beavatást nyert, és magára öltötte testvériségünk fehér palástját. A földre roskadt, és zokogni kezdett. Én a karjaimba vettem, és próbáltam megnyugtatni t. Mindent elsöpr er vel jelentkezett nála a felismerés.” „Mire jött rá?” „Arra, hogy mi történt közte és énközöttem abban az életben.” Nem hagytam annyiban a dolgot, Daskalos egyre kíváncsibbá tett. „Mesélnél többet is err l az esetr l?” „Évszázadokkal ezel tt történt. Akkoriban tibeti láma voltam, és volt az egyik tanítványom, aki azt követelte t lem, hogy osszam szét a kolostor minden vagyonát a szegényeknek. Én elleneztem a tervét; egyrészt a kolostornak sem ment valami jól, másrészt nem láttam be, vajon a Buddha-szobor homlokát díszít drágak hogyan lenne képes segíteni a szegényeken. S bár a tanítványom jó szándékú volt, de nagyon makacs. Kapcsolatba lépett valakikkel, akikr l azt gondolta, hogy forradalmárok, és bevezette ket a templomunkba, hogy azok megszerezhessék a drágakövet. Az emberei azonban valójában közönséges b nöz k voltak. Amikor megpróbáltam megfékezni ket, leszúrtak. A tanítványom is hiába próbált már közbeavatkozni, ahhoz túl kés volt. Amikor rádöbbent, hogy mit követett el, öngyilkos lett: levetette magát egy szakadékba. Amikor most ennek az egész történetnek az emléke felelevenedett benne, az túlságosan megviselte t. űsak nagy

99

nehezen sikerült lecsillapítanom t: »Hát nem látod,« – mondtam neki – »itt vagyok, élek és virulok!«„ „Hány éves voltál,” – kérdeztem pár percnyi elmélyült hallgatás után – „amikor el ször tudatosodtak benned el z életeid?” „Kezdett l fogva tudtam, hogy ki vagyok, a születésem pillanatától,” – mondta Daskalos teljes szinteséggel. „Ezt elég nehezemre esik elképzelni! Hogy emlékezhet egy két-három éves kisbaba tudatosan az el z életeire?” – kérdeztem meglehet sen zavarodottan. „Márpedig ez a fajta emlékezoképességem már el z életeimben is megvolt.” „Azt hittem, ezek az emlékek fokozatosan térnek vissza...” „Nem, nem. Azon a ponton, ahol én tartok, az ember már nem fokozatokban emlékezik, hanem az egész életre, egy az egyben.” „És mi a helyzet Iacovosszal?” – kérdeztem, és Daskalos ifjú tanítványa felé böktem, aki láthatólag jól szórakozott eddigi párbeszédünkön. „Iacovosnak még át kell hidalnia az emlékezeti szakadékot, mert túlontúl ragaszkodik jelenlegi inkarnációjához. De már képes behatolni el z életeibe, és megnézni, ki volt korábban. Tudom, legutóbb például egy si Egyiptombeli életének töredékeire emlékezett vissza.” „Ez igaz,” – mondta Iacovos teljes komolysággal. „És neked, Daskale,” – kérdeztem – „koncentrálnod kell azért, hogy fel tudd idézni el z életeid emlékeit?” ,Jelenlegi szintemen nekem már nincs szükségem külön koncentrációra,” – felelte. „Ezzel azt akarod mondani, hogy ismered minden eddigi inkarnációdat?” – csaptam le rá türelmetlenül. „Csak azokra emlékszem, amelyek érdekelnek. Azokon kívül még számtalan testet öltésem volt, de amelyik nem érdekel, azzal nem foglalkozom.” „Szóval amikor leszülettél erre a világra,” – próbáltam összefoglalni tapasztalatának milyenségét – „egyfajta érzésed volt, hogy korábban egy bizonyos illet ként éltél már itt, azel tt pedig megint valaki másként inkarnálódtál, s ahogy most feln ttél, folyamatosan feltámadtak benned ezeknek az életeknek az emlékei.” „Nem, nem pontosan,” – igazított ki Daskalos némileg csalódottan, hogy még mindig nem értettem meg tökéletesen, amit mondani

100

akart nekem. „Tudom, ki voltam,” – mondta lassan, megnyomva minden szót. „Az egész nem az emlékezet kérdése.” „De hát honnan tudhatná egy két éves gyerek” – tiltakoztam újra felemelt hangon – „hogy ki volt Spyridon, vagy Origenész, vagy bárki más, akiket említettél?” „Ha a gyerek ezeknek az embereknek az inkarnációja, akkor tud róluk. Én tudom, mert az voltam. Két éves koromban persze még nem tudtam magam kifejezni. De bels leg tudtam, ki voltam korábban. Csak meg kellett várnom, míg ez a testem feln , hogy úgy tudjam kifejezni magam, ahogy most teszem. Természetesen az anyagi test bizonyos szempontból korlátozza tökéletes önkifejez désünket. Ezt nem könny elmagyarázni. De hidd el nekem, nem volt olyan pillanat az életemben, amikor ne lettem volna tisztában azzal, hogy ki voltam annak idején, el z életeimben. Némelyik inkarnációmban egészen felmagasztaltak,” – idézte vissza a múltat Daskalos. „Persze korántsem voltam olyan jó, vagy akkora szent, mint amekkorának beállítanak, de a hibáimról mára elfeledkeztek, s t, még apróbb b neimet is elnézték nekem, amikor rám terítették szent palástomat,” – mondta, öniróniával a hangjában. „Gondolom, a Spyridonként elkövetett tetteidre gondolsz,” -szólaltam meg. „Igen, azokra,” – felelte. „A legtöbb úgynevezett szent ember” – kuncogott Iacovos – „inkább varázsló volt, akik gyakran fordultak a fekete mágiához.” Daskalos azzal folytatta, hogy nyelvismerete is el z életeinek köszönhet . Állította, hogy ebben az életében soha nem tanult oroszul, mégis beszélte a nyelvet, mert legutóbbi inkarnációjában orosz író volt. De ugyanígy beszélt örményül, és tudott egy keveset olaszul is. „Mit gondolsz,” – kérdezte t lem, és a nyomaték kedvéért megütögette a térdemet – „honnan tudom ezeket a nyelveket, mindenféle képzés, vagy nyelvtanulás nélkül? Úgy hoztam magammal a képességet. Amikor este lefekszel aludni, és reggel felkelsz, vajon ébredés után csak emlékszel arra, hogy Kyriacos vagy, vagy tudatosan tudod, hogy te vagy Kyriacos? Látod, ugyanez a helyzet velem is. Nem emlékszem arra, hogy ki vagyok, hanem tudom!” „De volt-e valaha saját szubjektív tudatosságodon kívül bármiféle egyéb bizonyítékod arra, hogy valóban az voltál, akinek állítod magad?” – kérdeztem.

101

„Persze, rengeteg!” „Mint például?” „Olyan helyeket, konkrét utcákat ismerek, amiket egyetlen könyv sem említ.” „És honnan veszed, hogy ezek az utcák nem csak a képzeleted szüleményei?” „Nem lehetnek azok. Hidd el, meg tudom különböztetni a fantáziát attól, amit én »az Akása Krónika olvasásá« -nak hívok, attól, amit újra átélek el z életeimb l, közben begy jtve ugyanazokat a tapasztalatokat. Ha valaki teljes mértékben képes visszaemlékezni egy múltbéli személyiség életére, akkor semmi kétség, maga volt az illet . Úgy értem, ha egy el z élet minden egyes apró részlete világos, minden gyengeség, minden elhibázott vagy jó szándékú cselekedet, amit l elszégyellted magad, vagy amire büszke lehettél. Tudsz követni? Nemcsak egyes jelenetek rémlenek, hanem az öszszes érzés is, amiket menet közben átéltem.” „Találkoztál-e valaha olyasvalakivel, aki hozzád hasonló módon képes volt visszaemlékezni el z életeire?” – kérdeztem, magam is elképedve egyre hihetetlenebb beszédtémánktól. „Úgy érted, hogy ugyanolyan mélységig, mint én?” „Igen.” „Nem. Még sosem találkoztam. Csak olyan emberekkel, akik egyes részletekre emlékeztek.” „Ez azt jelenti, hogy te lennél az egyetlen emberi lény a Földön, akinek ilyen képesség adatott?” „Ezt nem mondtam. Nem is ismerem a Föld összes lakóját!” -mondta Daskalos viccel dve. Emlékeztettem t, hogy egyszer már megígérte nekem, hogy részletesen felidézi egyik korábbi inkarnációját az si Egyiptomból. Állítólag ez volt az egyik legintenzívebb testet öltése, amikor és Iacovos is Aton templomában szolgáltak, mint a nagy misztériumokba beavatott papok. Úgy gondoltam, eddigi társalgásunk jó alapot nyújtott ahhoz, hogy most visszaidézze, mi is történt annak idején a fáraók földjén. „Ha Iacovos is beleegyezik, hajlandó vagyok mesélni róla,” -mondta Daskalos, és mindketten ifjú tanítványára szegeztük a tekintetünket. „Nem bánom,” – szólt lágyan Iacovos, mire Daskalos mély lélegzetet vett, hátrad lt a karosszékében, és belekezdett elbeszélésébe.

102

„Ekhnaton fáraó idején hatalmas összet zés robbant ki Amon-Ré és Aton követ i között. Amon-Ré hívei a fizikai Napban hittek, emberáldozatokat mutattak be, és egy kutyaszer istenséget imádtak, nem beszélve a cápákról, a krokodilokról, és hasonlókról. Aton követ i ellenezték ezeket a praktikákat: k a szellemi Napot imádták, egy Istent tiszteltek, és eltörölték az emberáldozatokat. Aton dics ít inek egyik el futára a fáraó unokaöccse volt. Két fia született: az id sebbiket Rasadatnak hívták. A két testvér a megszólalásig hasonlított egymásra. Az apa id vel templomi szolgálatra adta a fiát, hogy Rasadatból Aton misztériumainak beavatottja legyen. Rasadat apjának volt egy unokan vére, akit űhapsitounak hívtak, s akinek egy Arész nev görög férfi volt a férje, aki a fáraó hadseregében szolgált. A párnak született egy gyermeke, Thorisis, azaz jómagam. Amikor Arész visszatért az egyik háborúból, amit a setonok, a mai szudániak ellen vívtak, magával hozott és örökbe fogadott egy fekete gyermeket, akit a foglyok között talált. Az illet ma is ugyanolyan alattomos, mint abban az életében. Amikor feln tt, mást sem tett, csak vádaskodott Thorisis ellen, úgyhogy Thorisis végül is úgy döntött, hogy elhagyja az apai házat, és nagybátyjához, Rasadat apjához költözik. Tulajdonképpen legel ször Thorisis lépett be Aton templomába, s Rasadat egy év múlva követte t. Kettejük között szoros barátság alakult ki.” Miközben Daskalos a történetbe mélyedt, Iacovos csukott szemmel ült, meditáló pózban. Úgy t nt, mintha Daskalos igéz el adásmódja újraélesztette volna benne Rasadat si, Egyiptomban átélt tapasztalatait. ,Amikor Thorisis 18 éves lett, versenyt hirdettek, hogy ki váltsa majd fel a templom beavató mesterét, aki három kérdést tett fel a vállalkozóknak. Aki a legkielégít bb választ adja mindhárom kérdésre, az lesz az utód – így szólt a szabály –, s a mester a gy ztes fehér köpenyes beavatottat fogja majd felövezi egy arany övvel. Három jelentkez akadt, Rasadat, Thorisis, és egy 2Ő éves újonc, aki nemrégiben tért át Aton hitére. Rasadat és Thorisis tisztánlátók voltak, beleláttak mások gondolataiba, úgyhogy már jó el re tudták a válaszokat, még miel tt a mester egyáltalán feltette volna a három kérdést. Thorisis volt az els vizsgázó. Mindhárom kérdésre kiválóan felelt. t a 24 éves újonc követte. Amikor Thorisis kilépett a templom folyosójára, ott találta Rasadatot, aki a sorára várt. Amint megpillan

103

totta Thorisist, derékon ragadta t, és kijelentette, hogy el re tudja a kérdéseket és a válaszokat. Közben a második jelentkez is befejezte a vizsgát, mégpedig sikertelenül, úgyhogy szólították Rasadatot, aki az els és a harmadik kérdésre helyes választ adott, de a másodikat megválaszolatlanul hagyta. Úgy látszott hát, hogy Thorisis nyeri el a tisztséget. A mester mindhármukat maga elé hívatta, és közölte, hogy Rasadat sem felelt meg, mivel nem adott kielégít választ a kettes számú kérdésre. Erre Thorisis felkiáltott: »Nem igazság! Kint a folyosón Rasadat azt mondta nekem, hogy tudja a kérdéseket, és meg is felelt azokra, pontosan olyan jól, mint ahogy én tettem. Miért ne válaszolt volna hát helyesen? Miért tett volna ilyet?« »Azt hiszem, én tudom az okát,« – mondta a mester. »Amikor a második jelöltet vizsgáztattam, magam is kint voltam veletek a folyosón, és hallottam, mit beszéltetek.« Thorisis tovább tiltakozott, és kijelentette, hogy nem hajlandó elfogadni az arany övet. Abban a pillanatban Rasadat megcsókolta a mester kezét, és engedelmével magához ragadta az övet. »Mester, övezd fel Thorisist, vagy én magam teszem meg!« »Tedd hát!« – mondta a mester, s Rasadat valóban fel is övezte Thorisist, majd így szólt hozzá: »Járd a magad útját. Én követni foglak téged!« Akkor Thorisis megölelte Rasadatot, megcsókolta t, és így felelt neki: »Megint egyek lettünk hát, mindig is egyek leszünk!« »Tudom,« – mondta Rasadat – »de bárcsak erezném is!« Rasadat ugyanis nem volt képes átérezni az egységet,” – folytatta Daskalos kissé szomorkásán, és Iacovosra nézett, aki továbbra is csukott szemekkel meditált. Daskalos többször hangoztatta már nekem, hogy Iacovos és duállelkek, de Iacovos mindig is megmaradt gondolkodó, intellektuális félnek, míg Daskalos inkább a szentimentális, érzelmi oldalt képviselte. Ezzel tulajdonképpen mindkett jük jelenlegi életét is tökéletesen jellemezte. „Nagyon kíváncsivá tettél, Daskale!” – mondtam. „Mi volt az a három kérdés, amire felelnetek kellett?” „Az els a létezés természetére vonatkozott, az ember és Aton kapcsolatára. Be kellett bizonyítanunk Aton valódiságát, azt, hogy a fizikai Nap mögött egy szellemi Nap található. A feladat része volt az is, hogy tüzet élesszünk a gondolatunkkal, és azt egyik helyr l a másikra transzformáljuk. A második kérdés a szeretet természetére utalt. A következ t feleltem rá: »A szeretetb l teremt dik az anyag, a szeretet tartja fenn

104

az univerzum egységét és harmóniáját. Az alacsonyabb világokban mint vonzódás jelentkezik, t zként, ami éget, amit l lángra lobban és szikrákat hány a fa. A szeretet tüzének füstje könnyeket csal az ember szemébe, de ugyanakkor a szeretet fény is, ragyogó fény. A szeretet maga a Nap, ami melegével éltet.« A harmadik kérdés a szeretet és az élet közti különbségre kérdezett rá. Be kellett mutatnunk, hogy szeretet nélkül nincs élet, hogy a szeretet maga az élet. Természetesen nem volt elég pusztán szavakkal megválaszolnunk a kérdéseket, finom rezgések formájában meg kellett tudnunk teremteni szavaink jelentésének szellemi képét, hogy azt a beavató mester is átélhesse. Bizonyságot kellett tennünk arról, hogy szellemi képességek birtokában vagyunk. Azokban az id kben a vallási vezet knek még valódi hatalma volt. Ma már bezzeg csak az átlagember rövidlátásával rendelkeznek, legyenek akár keresztények, akár buddhisták, vagy az iszlám elkötelezettjei. A nagy igazságok elvesztek a szavak között, a vallás puszta üzletággá silányult. Emlékszem, – folytatta Daskalos – a templomunk a Nílus egyik kis szigetén állt, és nyolc másik templom vette körül. A szigetek közt vagy csónakokkal közlekedtünk, vagy saját lábunkon, ott, ahol a víz térdig sem ért. A tanoncok otthonai ezeken a környez szigeteken épültek; Thorisis és Rasadat folyton együtt voltak, egy házban laktak. Emlékszem, Rasadat mennyire szeretett elnyújtózni az udvar fehér márvány kövezetén úgy, hogy közben a Nílus vizébe lógatta a lábát! Ha Thorisis a közelébe merészkedett, azonnal fröcskölni kezdte t – úgy játszottak, mint a gyerekek, annak ellenére, hogy mindketten feln tt beavatottak voltak. Eközben – folytatta Daskalos az elbeszélést, de ezúttal már átváltott els személybe – az apám megtudta, hová lettem, és meglátogatott a templomban. Görög származású lévén a görögök és az egyiptomiak isteneiben is hitt. Azt mondtam neki: »Atyám, ígérem, elmegyek, és meglátogatom anyámat, de aztán visszatérek a templomba. Én már Atonhoz tartozom.« Amikor Set követ i, a szudániak háborút indítottak Kami, azaz Egyiptom földje ellen, apám örökbe fogadott fia már feln tt volt, és támadó honfitársai mellé állt. Egy napon felgyújtották Árész házát, és a templomaink ellen vonultak. Mindeközben nekünk mint beavatottaknak nemcsak az ima és a vallási élet szervezése tartozott a feladataink közé, hanem földjeink

105

m velése és a terményfelesleg szétosztása is a nép körében. Egy napon, amikor éppen az északi falvakba utaztam, hogy ott élelmet oszszak, a támadók megrohamozták és felégették házainkat a templomok mellett. Amikor értesültem a történtekr l, azonnal hazasiettem, és Rasadat keresésére indultam. Átkutattam a házunk romjait, és megtaláltam a szandálját: csöpögött bel le a vér, Rasadat holtteste pedig a Nílus vizén lebegett. Osszeroskadtam, és hosszasan sírtam. Képtelen voltam gondolkodni, vagy bármit is csinálni. És akkor megpillantottam Rasadat apját, aki egy csónakban evezett felém. Amikor odaért hozzám, én csak szótlanul rámutattam Rasadat testére. »Tudom, fiam, én is látom t. Gyere, szállj be a hajóba, az ellenség még mindig a környéken ólálkodik és gyújtogat.« »Nem megyek sehová!« – zokogtam. »Odaúszom, nem hagyom, hogy csak úgy elsodorja Rasadat tetemét a víz.« »Ne légy bolond!« – torkolt le az apja. »Még a végén téged is megölnek! az én fiam volt, gondolod, nekem kisebb a fájdalmam? Azt akarom, hogy észhez térj! Feküdj a csónak fenekére, úgy kell áttörnünk a papirusznád s r jén, hogy észre ne vegyenek minket.« Emlékszem, a nádasban egyszer csak egy sikló úszott el mellettünk, és én, ahogy ott feküdtem a csónak alján, a vízbe lógattam a kezem, hátha elkaphatnám, de Rasadat apja jelzett, hogy hagyjam békén. »Erre most nincs id nk,« – suttogta. Talán érdekel, ha elmondom, hogy Rasadat apja ma Theophanis; ezért is vannak k ketten Iacovosszal olyan közel egymáshoz ebben az inkarnációjukban is. A folyó mentén hamarosan elértük a következ templomot, – folytatta Daskalos – és tudtuk, hogy megmenekültünk. Mély álomba zuhantam a h s márványkövezeten. Amikor felébredtem, Rasadat holttestét láttam magam mellett. Tele volt késszúrásokkal. A Nílus sodorta idáig, és a papok kihalászták a vízb l, hogy el készítsék a bebalzsamozásra. Rasadat apja kérlelt, hogy ne is nézzek a fiára, mert ahogy mondta, az iránta érzett szeretetem lassan már kezdett bosszúszomjas gy löletbe fordulni. A templom nagymestere ígéretet tett, hogy a sorsomat viseli. Éppen látogatóba készült a fáraóhoz, aki Aton követ it okolta a háború kitöréséért. »Már látom a jöv nket, fiam,« – mondta nekem. »Meglásd, a gonosz csak egyre gonoszabb lesz!« És valóban, hamarosan engem is a fáraó elé hurcoltak, hogy megtagadjam a hitemet, fordítsak hátat Atonnak és kövessem Amon-Rét. En azonban ellenálltam, s bár felszínesen úgy tettem, mintha

106

behódolnék, valójában sosem lettem h tlen Atonhoz. Templomi szolgálatra rendeltek, hogy Amon-Rének áldozzak. Rasadat elvesztése és templomunk elpusztítása lelkileg teljesen összetört, ráadásul pillanatnyilag minden ellenállás hiábavalónak látszott. Aztán, emlékszem, egy szép napon emberek érkeztek a templomba, akik belevetették magukat a szent tóba, hogy felfalják ket a krokodilok, s ezáltal a »paradicsomba« kerüljenek. Egy n is volt köztük, aki újszülött csecsem jét akarta a vízbe vetni, hogy aztán maga is utána ugorjon, remélve, hogy a túlvilágon viszontláthatja halott férjét. Még éppen idejében sikerült odaérnem hozzá, hogy kiragadjam a gyermeket a kezéb l, de t magát már nem tudtam megmenteni. A krokodilok martaléka lett. Szülei helyett én neveltem fel a fiút, akinek a Rames nevet adtam. Kés bb, Aton más titkos követ ivel együtt, az összes krokodilt megöltük. Ezzel persze sikerült magamra haragítani a fáraót, aki »jutalmul« ciprusi gyarmataira szám zött, és Thorisisról Korratonra változtatta a nevemet, ami annyit tesz: »akit megtévesztett Aton«. Gondoltam, ha így kell lennie, hát legyen, legalább örökre emlékezni fogok az egyetlen Istenre, Atonra.” Daskalos ezután rátért ciprusi életének el adására; kiderült, hogy javarészt kereskedelemmel foglalkozott. Az volt a dolga, hogy a ciprusi termékeket – f leg rezet és búzát – Egyiptomba hajóztassa. Azokban az si id kben űiprus híres volt rézbányászatáról, s tulajdonképpen a nevét is a rézr l kapta. Daskalos azt állította, hogy mostani inkarnációjában el z életének ciprusi tapasztalatai révén tudott segíteni egy európai archeológusnak, aki egy Salamis si romjainak közvetlen közelében felfedezett városka, Alasia ásatásán dolgozott. „Amikor visszatértem Egyiptomba, Amon-Ré követ i összeesküvést sz ttek ellenem. Hercegi rangomra hivatkozva azt követelték, hogy vegyek részt egy beavatási szertartáson, amibe persze bele is halhattam. A templom belsejében volt egy hatalmas arany korong, ami a Napot jelképezte – a mennyezetr l lógott alá. A korong alatt állt egy k létra, és nekem arra kellett felmásznom, a harmadik fokára. A ceremónia során Amon-Ré papjai gondolataik erejével eltépték a hatalmas bálvány láncait, és a korong egyenesen rám zuhant. Ok persze azonnal szentségtör nek kiáltottak ki, s miután a beavató mester kijelentette, hogy maga Ré, a napisten ítélt halálra engem, késével szabályosan kibelezett. Még halálomban is úgy bán

107

tak velem, mint istentelennel: kihurcoltak a templom elé, a hasamat trágyával töltötték meg, és állva temettek el, egy házikószer gödörben, amit szintén trágyával béleltek ki számomra. Ráadásul hoztak egy rendeletet: bárki, aki Korraton sírjánál gyászolni merészel, a helyszínen azonnal a halálával fizessen a tettéért.” „De hát miért tették ezt veled, Daskale?” – kérdeztem. „Miért temettek téged trágya közé?” „Ez egyfajta fekete mágia volt: foglyul akartak ejteni az éteri világban, hogy ne tudjak újra inkarnálódni. Egy éjszaka Rames, aki id közben feln tt férfivá érett, a tiltás ellenére meglátogatta a síromat, hogy meggyászoljon engem. Amint ott zokogott, széttárt karokkal a síromra borulva, egy dárdával t magát is odaszögezték.” Daskalos elmondta, hogy Rames most Dominico atyaként ismert, mint katolikus pap és nagy mester, aki jelenleg a szellemvilágban tartózkodik. Annak idején volt a gyermek Daskalos egyik láthatatlan segít je, s még ma is az. Ugyanaz a szellemiség tehát, aki Egyiptomban Ramesként inkarnálódott, legutóbbi földi testet öltése során Dominico atya néven élte le életét. „Ennek a fekete mágiának a segítségével 200 évre sikerült bebörtönözniük engem a túlvilágon. Látod, a régi vallási vezet k még ilyesféle hatalommal bírtak! Amikor sikerült börtönömb l kiszabadulnom, az aztékok között öltöttem újra testet. Rasadat oda is követett engem. Abban az életemben is papi beavatást kaptam, és vallási szokásainknak megfelel en emberáldozatokat mutattunk be. Azték áldozópapként bevonzottam egyiptomi életem ellenségeit, Amon-Ré híveit, akiket, miután elérték a nyolc éves életkort, sorra feláldoztam a háború istenének. Egy k késsel felnyitottam a mellkasukat, és puszta kézzel kiemeltem még dobogó szívüket, hogy parázsló szénen süssem meg azt.” „Daskale, hogy tehettél ilyet? Mint egy közönséges hentes!” – háborogtam forgó gyomorral. „Valóban kegyetlenül bántam velük, de ezért mind a mai napig keményen megfizetek. Mit gondolsz, miért vacakol annyit a szívem? Azóta minden egyes inkarnációmban szívelégtelenségben szenvedek. Az az életem egy szellemi bukás volt. De mindez még a Legszeretettebb eljövetele el tt történt, pedig azóta megtanított minket ellenségeink szeretetére is!” Daskalos elbeszélése szerint többször egymás után testet öltött az aztékok között, s ezáltal a spanyol hódítók érkezésére is emlékezett.

108

Egyik inkarnációjában a spanyolok partra szállásakor uralkodott azték király, Montezuma unokatestvére volt. Iacovos akkoriban Daskalos másik unokaöccse volt, Montezuma testvérének, Theophanisnak a fia. Daskalos iszonyodva beszélt a spanyol konkvisztádorról, a „barbár” űortezr l, és az aranyra éhes, kapzsi spanyolokról. Olyan átéléssel mesélt a spanyol hódítók igazságtalan gaztetteir l, hogy szinte magam el tt láttam megelevenedni az azték kultúra végnapjait. „Egy nap, amikor Theophanis, aki a vízvezeték-hálózatért volt felel s, elutazott, a spanyolok letartóztatták Iacovost. Én próbáltam megmenteni t, és alkut kötöttem a törzs rmesterrel: »Ha élve visszakapom t, a testsúlyának megfelel arannyal fizetek érte.« A tiszt a szavát adta: »Jézus Krisztus nevében ígérem, hogy szabadon engedjük t.« Olyan naivak voltunk, hogy azt hittük, a spanyolok is igazodnak az általunk megszokott morális értékrendhez. Tudod, Krisztus a mennybemenetelt követ en az aztékok között is megjelent, akik úgy tekintettek rá, mint a Fehér Istenre, aki a legenda szerint egyszer majd visszatér. Az aztékok ezért is nem öltek meg egyetlen fehér embert sem, nehogy a Fehér Istent öljék meg véletlenül. A bolondok addig ragaszkodtak ehhez a mítoszhoz, míg a spanyolok az utolsó szálig le nem mészárolták ket. Amikor a spanyol katonákat bevezettem a templomunkba, hogy megmutassam nekik az aranyat, persze fel sem merült bennem, hogy nem fogják tartani magukat a fogadalmukhoz. De amikor megpillantották a kincseket, teljesen elvesztették az eszüket. A törzs rmester el rántotta a kardját, és Iacovost is, engem is lekaszabolt.” Daskalos azt is elmondta, hogy a „törzs rmester” ma az a Prasi-nos úr, aki Daskalos bels tanítványi köréhez tartozik. Amikor Daskalos bemutatott minket egymásnak, igyekeznem kellett, hogy az arcomon semmi ne látszódjon. Az ötven éves, szemüveges, alacsony emberkét, a folyton mosolygó, törékeny könyvel t nehéz volt elképzelni nevetés nélkül mint rettegett spanyol konkvisztádort. „A karmának köszönhet , hogy most a bels kör tagja lehet,” – magyarázta Daskalos. „Csak Isten tudja, neki is miken kellett keresztülmennie, mire törölte azokat a negatív elementálokat, amiket spanyol hódítóként teremtett! De mára szeret testvérré lett, igaz, némi távolságtartás azért megmaradt közöttünk. Bármennyire is a testvérünknek tekintjük, bármennyire is szeretjük t, a régi sebhelyek azért még nem t ntek el végérvényesen. Hosszú-hosszú kor

109

szakoknak kell még eltelnie mindaddig, míg az efféle sebek mind begyógyulnak...” „Az összes inkarnációd közül melyikre emlékszel vissza a legszívesebben, Daskale? Melyiket tartod a legsikeresebbnek, a legjobbnak?” – kérdeztem. „Azt, amikor Thorisisként éltem,” – felelte habozás nélkül. „Hogy nevezhetsz egy inkarnációt a legjobbnak, amikor az olyan tragikus halállal ért véget?” „Nem az számít, hogyan távozol az él k sorából,” – mondta Daskalos felemelt hangon, h siesen csillogó szemekkel – „hanem az, hogyan élted le az életed!” Pár másodpercig kábán hallgattam, mint akinek váratlanul behúztak egyet. Daskalos mondása oly mélyen megérintett, hogy könnyek gy ltek a szemembe. Szavai továbbra is ott keringtek a fejemben, mintha csak egy mantrát ültetett volna el bennem, ami újra és újra ismételte önmagát: „Nem az számít, hogyan távozol az él k sorából, hanem az, hogyan élted le az életed!” Egy szempillantás alatt az egész életem lepergett el ttem, arra kényszerítve, hogy végigvizsgáljam, vajon mennyire volt értékes eddigi teljes létem. Amerikában töltött éveim, állandó vágyódásom és ellenérzéseim szül hazámmal, űiprussal kapcsolatban, hazám keser sorsa felett érzett aggodalmaim, minden átvillant a tudatomon, mint egy mozivásznon. Nem is emlékszem biztosan, mennyi ideig tartott, míg kikecmeregtem ebb l a furcsa állapotból. De abban biztos vagyok, hogy Daskalos észrevette, milyen mély hatást tett rám kijelentésével. Thorisisként való testet öltése során alakult ki – folytatta elbeszélését – a legszorosabb és legfelemel bb érzelmi köt dése Rasadat-tal, duálpárjával, akivel arra rendelteitek, hogy a Theózisban újra egyesüljenek majd. „Néha el fordul, hogy megfeledkezem magamról, és Iacovost Rasadatnak szólítom. Az egyik ilyen alkalommal két keze közé fogta a fejemet, és az arcomba üvöltötte, hogy felejtsem már el Rasadatot. »Iacovos vagyok, nem Rasadat!« – kiabálta. Azóta is rendszeresen találkoztam vele, legalább 20 inkarnáció-ban, de lelki kapcsolatunk sosem vált még egyszer olyan szorossá, mint amilyen Egyiptomban volt.” „Érdekes, nekem valamiért mindig az volt az elképzelésem, hogy minél inkább megismersz valakit egyik inkarnációról a másikra, annál inkább közel kerülsz az illet höz,” – t n dtem hangosan.

110

„Ez nem feltétlenül van így. El fordulhat, hogy szellemileg közelebb kerülsz valakihez, de ugyanakkor lelkileg, érzelmileg kissé eltávolodtok egymástól. A kett nk közötti távolságtartás ötlete egyébként nem t lem származott; akarja így, mind a mai napig,” – mondta Daskalos, és szavainak nyomatékául Iacovos felé mutatott, aki már visszatért meditatív állapotából, és csöndben hallgatta tovább a társalgásunkat. Közben észrevétlenül elrepült az id , s már jócskán kés re járt, amikor elbúcsúztunk egymástól. Úgy egyeztünk meg, hogy másnap reggel újra találkozunk, hiszen még rengeteg kérdés ott motoszkált bennem, amit szerettem volna tisztázni Daskalosszal. „Mondd csak, Iacovo,” – kérdeztem barátomat, akit hazafuvaroztam és kitettem a házuk el tt – „el tudnád magyarázni nekem, miért öltek meg titeket annyiszor?” Bizonyos szempontból teljesen tudatában voltam kérdésem abszurditásának, ugyanakkor Daskalos világnézete szerint teljesen jogosnak is éreztem, hogy feltegyem. „Elmondok egy aforizmát, amit egy indiai mester hagyott hátra,” – felelte Iacovos mosolyogva. »Aki keres, megtalál engem, Aki megtalál, megismer engem, Aki megismer, megszeret engem, Akit én megszeretek, azt megölöm.« „Most már érted?” „Nem, nem értem,” – feleltem némileg sért dötten, és elhajtottam. Hidegzuhanyként ért a válasza, beletelt némi id be, mire megemésztettem.

111

Testen kívül Kora este értem Daskalos házához, nyitva találtam a bejárati ajtót. Azért bekopogtam, de nem jött válasz. A nappaliban égett a villany, és valakinek a hangját hallottam. Azt gondoltam, Daskalos épp magnóra rögzíti az egyik el adását tengerentúli tanítványai számára. „Micsoda nagyszer találmány ez a kazettás magnó,” – mondta nemegyszer elb völten – „úgy megkönnyíti a munkánkat!” Újból kopogtattam, még mindig semmi válasz. Már éppen készültem leülni az el szobában, hogy ott várakozzam, amikor az ajtóban hirtelen felbukkant Iacovos. Üdvözöltük egymást, és beinvitált, de én szabadkoztam, nem akartam megzavarni a felvételt. „Nem veszek fel semmit,” – felelte – „a rádiót hallgatom. Papaioannou beszél a parlamentben.” űsütörtök volt, a ciprusi képvisel ház szokásos heti ülésnapja. Leültünk hát, és hallgattuk a közvetítést. „Neked ki a kedvenc politikusod?” – kérdezte váratlanul Iacovos. „Nincs kedvencem. Csak bajt csinálnak,” – feleltem fanyarul, és hanghordozásommal próbáltam érzékeltetni, hogy semmi kedvem a politikáról társalogni. De Iacovosnak, Daskaloshoz hasonlóan, egyik kedvenc vessz paripája volt a politikai pletykálkodás. „Szeretem Papaioannout,” – folytatta, és egy oldalpillantással igyekezett felmérni reakciómat. „ két lábbal áll a földön, és nem csak mellébeszél, mint a többiek.” Nocsak, gondoltam meglepetten, egy keresztény misztikus, akit elkápráztat a sziget vezet kommunistájának szónoki képessége!

112

„Lyssarides” – tette hozzá Iacovos – „hozzá képest csupa széls ség! Nem is tudom, mi alapján nevezi magát szocialistának!” Iacovos a rádióm sor hallatán egyre jobban belemelegedett a témába, és láthatólag továbbra is a politikáról beszélt volna, ha közbe nem szólok. „Daskalos itthon van?” – kérdeztem, próbálva szellemibb vizekre terelni a beszélgetésünket. Szinte még be sem fejeztem a mondatot, amikor Daskalos lépett be az ajtón. ,Jó estét, jó estét,” – áradozott kezeit dörgölve. „Minden O.K.?” – kérdezte angolul. „Igen, minden rendben,” – feleltem illedelmesen – „leszámítva ezt a makacs fejfájást, ami már napok óta kínoz. Azt hiszem, megfázhattam a minap.” „Na gyere csak, ülj át ide, ebbe a székbe, hadd lássuk azt a makacs fejedet!” – hunyorított rám. Úgy tettem, ahogy mondta. Daskalos mögém állt, és a fejem fölé tartotta két kezét. Mintha enyhe áramütés bizsergett volna végig a testemen, a fejemt l a köldökömig. Igen különös érzés volt, s egészen addig tartott, míg Daskalos le nem engedte a kezeit – körülbelül hét percig. „Most, hogy feltölt dtél éteri energiával, meglásd, h lt helye lesz a megh lésednek!” – jelentette ki, és a konyhából hozott nekem egy csészével abból a forró csokoládéból, amit korábban az unokájának készített. „Idd meg ezt, ett l teljesen rendbe jössz majd,” – biztatott. Legnagyobb meglepetésemre Daskalos „varázslata” tényleg m ködött. A fejem kitisztult, a levertségem elillant. Készen álltam egy hosszú beszélgetésre. „Gyere velem egy pillanatra, kérlek, mondani akarok neked valamit,” – intett felém Daskalos, és kisétált a nappaliból az el szobába. Amikor utolértem, becsukta magunk mögött az ajtót. Különös, gondoltam, mi olyat mondhat nekem Daskalos, amit Iacovos, egyik legközelebbi tanítványa ne hallhatna? „Kérlek,” – suttogta Daskalos – „ne emlegesd Iacovosnak, amit tegnap meséltem róla, ha csak maga nem kér meg rá. Nem szereti, ha róla beszélnek. Mindenkinek megvan a maga bogara, tartsuk ezt tiszteletben, jó?” Daskalos Iacovos néhány személyes élményére és gyógyítására utalt. Megígértem neki, hogy egy szót sem szólok ezekr l mind

113

addig, míg Iacovos a beleegyezését nem adja. Daskalos ezzel meg is elégedett, de még mindig suttogó hangon folytatta: „Tudod, Iacovosnak jó lehet sége van arra, hogy maga is mester legyen. De még túl fiatal, és ez aggaszt engem. Egyszer Yohannan is figyelmeztetett, hogy ne várjak túl sokat t le. El bb fel kell n nie, és meg kell érnie a feladatra.” Amikor visszatértünk a nappaliba, Iacovos csendben ült a helyén. Láthatólag cseppet sem zavarta Daskalos velem folytatott magánbeszélgetése. „Magam sem tudnék sokkal többet hozzátenni ahhoz, mint amit Iacovos tud tanítani neked,” – szólt Daskalos fennhangon, mire Iacovos félénk mosolyra húzta a száját. De azzal Daskalos már magunkra is hagyott minket – felsétált az emeletre, ahol az unokája már türelmetlenül várta t, hogy segítsen neki megoldani a matematika házi feladatát. Hogy hasznosan töltsük az estét, Iacovost Daskalosszal való kapcsolatáról kezdtem kérdezgetni. Az ifjú mesterpalánta mintha már várta volna a kérdésemet, készséggel hajlandó volt válaszolni. Vele, Daskalosszal, vagy Kostasszal töltött id mben egy percet sem mulasztottam el, hogy ne kérdeztem volna t lük valamit, k pedig szerencsére jó beszélget partnereknek bizonyultak, még ha id nként viccel dtek is velem kíváncsi természetem miatt. De éppen ez a kedélyes hangulat könnyítette meg leginkább kutatómunkámat. „Iacovo,” – kérdeztem hát most is, amint kényelmesen belehuppantam az egyik fotelba – „kíváncsi lennék rá, hogyan találkoztál el ször Daskalosszal.” Kérdésem azon nyomban felélénkítette t -lassú, megfontolt hangon, késedelem nélkül belekezdett a válaszadásba. Beszéde tekintélyt parancsoló volt, már nyoma sem volt a fiatal menekültnek, aki annak idején a török megszállás miatt kénytelen volt elhagyni szül faluját, Ayios Georgiost. Hangjában a tanítványság minden tapasztalata csengett, mégsem volt hivalkodó. „Már egészen fiatalon, általános iskolás koromban filozófiai és vallási kérdések foglalkoztattak. A többiek »okostojásnak« csúfoltak emiatt. De engem érdekelt, hogy hogyan teremt dött a világ, vagy hogy milyen lenne emberek nélkül. Az rt próbáltam megragadni. Szüleim ateizmusa ellenére én hittem egy Fels bbrend Lény létezésében, ráadásul nem is csupán azért, mert mindenáron ellenkezni akartam velük. Nem, egyszer en csak éreztem az Abszolútum jelenlétét, mint ahogy azzal is tisztában voltam, hogy egy szép napon

114

találkozom majd valakivel, akit már régóta ismerek, és aki megváltoztatja majd az életem. Tizenkét éves koromban az apámnak egy daganat n tt a nyakán. Iszonyatos fájdalmai voltak, de az orvosok semmit sem tudtak kezdeni vele. Akkoriban az egyik bácsikám valami »fakírt« emlegetett, aki szerinte talán képes lett volna meggyógyítani t. Ahogy meghallottam, mir l beszél, rögtön arra ösztökéltem apámat, hogy keressük fel azt az embert. Abban az évben Daskalos havonta egyszer járt a mi vidékünk felé. Egy maroknyi hallgatóságnak tartott el adásokat, a mi falunkhoz közel, éppen ott, ahol a törökök el ször partra szálltak. Daskalos csak rátette a kezét apám nyakára, és a daganat felszívódott. Attól a naptól fogva rendszeresen járni kezdtem az el adásaira.” „Mit ereztél, amikor el ször találkoztatok?” „Beszélgetni kezdtünk, mintha már évek óta ismernénk egymást. Úgy éreztem, mintha már találkoztunk volna, de a konkrét emlékek csak fokozatosan tértek vissza. Órákon át nevettünk azon az els estén! Valahol legbelül már akkor megéreztem, hogy ki .” „Azt akarod mondani, hogy már tizenkét évesen hittél a reinkarnációban, és érezted, hogy egy el z életedb l ismered Daskalost?” – kérdeztem. „Azel tt sosem hallottam a reinkarnáció'szót, de azt biztosan tudtam, hogy már éltem korábban. Egyik el z életem háborús emlékei folyton kísértettek, sokáig attól tartottam, fiatalon fogok meghalni. Ma már tudom, hogy mindez egy ezt megel z életemben történt. Kifejezetten élénken emlékszem az si Egyiptomra, a piramisokra, a Nílusra, a templomokra – felejthetetlen élet volt! A templomban támadtak ránk, és elfogtak, úgyhogy nem a jelenlegi életemben tapasztaltam meg el ször, milyen érzés is fogolynak lenni. Amikor most a törökök a hajóikra tereltek minket, hogy elhurcoljanak, az emberek sikoltoztak, és az arcukra kiült a kétségbeesés. Ez a jelenet az én tudatomban hasonló fogságok emlékeit idézte fel, amiket akkor egyt l egyig újra átéltem. Amikor bebörtönöztek, mindannyian elveszettnek éreztük magunkat, tudtuk, hogy bármelyik pillanatban kivégezhetnek minket. A megszállás korai szakaszában ez sokakkal meg is történt. Korábban említettem már neked, hogy útban Törökország felé megéreztem a Logosz jelenlétét – fehér fény formájában hozzám kapcsolódott. Ett l teljesen megnyugodtam, függetlenül a körülöttem zajló z rzavartól.”

115

„Volt-e a megszállást megel z en egyéb kontaktusod is Daskalosszal?” – kérdeztem. „Igen. Amikor elkezdtem járni az el adásaira, rögtön els re ismer snek t ntek a tanításai. Az els naptól fogva, amikor meditálni kezdtünk, félrevont a többiekt l, és közölte velem, hogy sokat vár t lem, mert mindenki másnál jobban csinálom a gyakorlatot. Ezzel teljesen felvillanyozott. De ha nem lettek volna a tudatalattimban emlékeim el z életeimr l, és emiatt nem lettem volna fogékony az efféle szellemiség iránt, mégis feladtam volna. Egyszer en lelohadt volna a kezdeti lelkesedésem, és mint annyian mások, én sem folytattam volna a megkezdett utat. Amikor Törökországban börtönbe kerültem, mindent megpróbáltam, hogy szellemi kapcsolatba lépjek Daskalosszal. Végül sikerült!” „Hogy csináltad?” – kérdeztem. „Rá irányítottam a figyelmemet, és egyszerre megéreztem t magam mellett. Attól kezdve folyamatosan velem volt. Képzelheted, szinte szárnyaltam a gyönyör ségt l! Általa információkat kaptam a ciprusi történésekr l.” „Ez azt jelenti, hogy egy füledbe sugdosó hangot hallottál?” „Nem. Ha elcsendesítettem a tudatomat, gondolatok bukkantak fel bennem. Tudtam például, hol és hogy vannak a szüleim, ami szabadon bocsátásom után be is igazolódott. Azt is el re tudtam, hogy már tárgyalnak a szabadon engedésünkr l, és ezt közöltem is fogolytársaimmal.” Amikor Iacovost elengedték, és hazatérhetett Ciprusra, els útja Daskaloshoz vezetett, aki kigyógyította t az öthónapos kínszenvedés során szerzett sérüléseib l. Daskalos aztán meghívta t, hogy csatlakozzon a bels körhöz. Attól kezdve Iacovos Daskalos egyik legközelebbi tanítványa lett. „Iacovo,” – hallatszott ekkor Daskalos hangja odafentr l – „tudnál segíteni? Feljönnél pár percre?” Daskalosnak nyilván nehézsége támadt az unokája számtanfeladataival, és Iacovos segítségére szorult. Körülbelül tíz perc múlva hármasban sétáltak le a lépcs n. Daskalos panaszkodott a tanárokra, rülteknek nevezte ket. Túler ltetik a diákjaikat, akiknek a házi feladaton kívül semmi másra nem marad idejük. Végül magunkra hagyott, hadd folytassuk a beszélgetésünket, míg hazakíséri az unokáját. Mihelyst kilépett a házból, valami elképeszt en furcsa dolog történt. A nappali szoba ajtaja rázkódni kezdett, mintha csak valaki próbált volna bejutni rajta.

116

Ugyanakkor rajtunk kívül senki más nem volt a házban. Egy pillanatig azt képzeltem, talán a szél volt az, de aznap este teljes szélcsend volt, és egyébként is, minden ablak, és a küls bejárati ajtó is csukva volt. Csodálkozó szemekkel meredtem Iacovosra, s közben arra gondoltam, valószín leg az efféle jelenségeket nevezik szellemjárásnak. „Ne aggódj,” – nyugtatott meg Iacovos – „ez csak az éterikus másunk kisugárzása. Az rezegted az ajtót.” Pár perc múlva a „remegés” valóban megsz nt. Hitetlenkedve megcsóváltam a fejem, és ott folytattuk megkezdett beszélgetésünket, ahol abbahagytuk, mintha mi sem történt volna. Iacovos testen kívüli élményeir l mesélt, arról, hogyan igazolta önmagának, hogy azok nem puszta illúziók voltak. „Egy reggel arra ébredtem, hogy részletesen ismerek egy helyet, ahol azel tt sosem jártam.” „Nem lehet, hogy az egész csak egy közönséges álom volt?” – kérdeztem. „Nem, nem álom volt!” – hangsúlyozta Iacovos. „Megkérdeztem Daskalost, tudja-e, hol jártam aznap éjszaka. részletesen leírta nekem a helyet, és hogy mit láttam ott. Az efféle élményeim id vel rendszeressé váltak, és Daskalos mindegyiket igazolta nekem. Nem hinném, hogy minden ilyen megtapasztalásom csakis a véletlen m ve lenne! Rengeteg tudás, aminek ma a birtokában vagyok, a létezés más síkjairól származik.” „Daskalos azt állítja, hogy képes kilépni a testéb l, és elutazni a világ bármely pontjára. Ezek szerint te is képes vagy ilyesmire?” „Természetesen. Libanon bombázásakor például rendszeresen jár röztünk azon a vidéken, bátorítást nyújtva a sebesülteknek. Vagy egy reggel nagyon idegesen ébredtem. Földrengés volt, ha jól emlékszem, Romániában. Láttam a testeket a romok alatt. Gondolatokat ültettem a ment alakulat tagjainak a tudatába, hogy merre keressenek az él k után. Olyan emlékeim is vannak, amikor valakit a szellemi síkon gyógyítottam meg.” „Az hogy lehet?” „Tegyük fel, egy beteg fényes nappal odajön hozzám, és én próbálom t meggyógyítani. Kés bb, testen kívül én is meglátogatom t, és folytatom a kezelését. Az els testen kívüli élményem után” – emlékezett vissza Iacovos – „csak úgy remegett a testem, amikor visszatértem bele!” „Miért?”

117

„Amikor az asztrál- és a mentáltest visszatér a fizikai testbe, az idegrendszer túlfeszített állapotba jut. A remegés a magasabb és az alacsonyabb testek találkozásából adódik. Id vel aztán úrrá lettem ezen a remegésen, úgyhogy ma már nem fordul el velem.” Mint Iacovos mondta, a fizikai testet és a magasabb testeket egy „ezüst szál” köti össze, ami alapján megállapítható, hogy egy adott emberi lény vajon csak a szellemvilágban él-e, vagy fizikai léttel is bír. Ha nincs „ezüst szála”, akkor az illet halott, és csak az asztrál-teste vagy mentálteste él tovább. Iacovos szerint az ember „ezüst szála” akkorára nyúlhat, hogy hétszer körbeéri a Földet. „Ezek szerint magasabb testben sem lehet messzebb utazni a Földt l, mint a kerületének a hétszerese?” – kérdeztem. „Úgy van. Ellenkez esetben az ezüst szál elszakad, és a fizikai test meghal. Persze a távolabbi utazásnak is megvan a maga módja, nem is egy, de arra csak a leghaladottabb mesterek képesek.” Kés re járt, kilenc óra is elmúlt már, megéheztünk. Gondoltuk, bekapunk valamit az egyik közeli étteremben. Már éppen indulófélben voltunk, amikor Daskalos hazaért, és marasztalni kezdett minket, hogy vacsorázzunk vele, és kóstoljuk meg jóféle falusi kolbászát, ami ott lógott konyhája faláról. Mi mégis inkább a shishkebab vendégl t választottuk, hogy ott folytassuk a beszélgetésünket. Miel tt elhagytuk volna a házat, Daskalos emlékeztetett rá, hogy másnap lesz tanítványainak szokásos heti összejövetele, ahová engem is szeretettel várnak, természetesen Iacovosszal együtt. Miközben szuvlakinkat falatoztuk és kortyoltuk hozzá a sörünket, Iacovost továbbra is Daskalosszal való kapcsolatáról faggattam. „Csak halkan!” – figyelmeztetett suttogóra fogott hangon, vigyorogva. „Ha itt meghallják, hogy mir l társalgunk, még azt hihetik, hogy most szöktünk a szanatórium elmeosztályáról!” Elmesélte, hogy Daskalos néha megfeledkezik magáról, és olyanokat mond, amivel csak bajba keveri önmagát. Egyszer például Larnacába tartottak egy kisbusszal, amikor Daskalos nosztalgikusán elkezdte felidézni el z közös életeik emlékeit. „Emlékszel, akkoriban három évvel id sebb voltál nálam,” – mesélte könnyed stílusban, és Iaco-vosnak kellett rászólnia, hogy halkítsa le a hangját, nehogy a többi utas megütközzön bizarr beszélgetésükön. „Daskalos néha olyan ártatlan tud lenni!” – zárta le a témát Iacovos, de pár perc csöndes falatozás után hirtelen újra megszólalt. „Gondolod, rült vagyok?” Szemei szikráztak a sötétben, arcán

118

fürkész mosoly játszott. Arra gondolhatott, hogy szavai talán megbotránkozást váltottak ki bel lem. „Nem, egyáltalán nem,” – biztosítottam t – „épp ellenkez leg! Kérlek, folytasd!” „Ne hidd, hogy a témák, amiket ma este megvitattunk,” -vágott bele Iacovos, miközben már a számlánkat fizettük – „metafizikai jelleg ek! Semmi sem metafizikai! Mindent tudományos hozzáállással kell megvizsgálnunk! Fizikai és matematikai tanulmányaim, és Daskalos tanításai közt sok párhuzamot fedeztem már fel. Remélem, egy napon segíthetünk majd kialakítani egy olyan spirituális alapokon nyugvó tudományágat, ami megment minket a többi tudománytól.” Az utcán vettük csak észre, hogy már majdnem éjfél felé járt, és fogalmunk sem volt, hogy jutunk haza. Aznap ugyanis nem kocsival érkeztem Daskaloshoz, ilyen kés n pedig már nem jártak a buszok. Iacovos Aglantziában lakott, Nicosia munkásnegyedében, hétnyolc kilométerre Daskalos házától. Valahonnan egy taxit kellett volna kerítenünk, de telefonfülke sem volt a közelben, hogy hívjunk egyet. Végül jobb híján a séta mellett döntöttünk. Ám ekkor hirtelen, a semmib l felbukkant egy taxi, egy fekete Mercedes, és a sof r megkérdezte, hogy elvihet-e minket. Kíváncsi zavarodottsággal pillantottam Iacovosra. Micsoda véleden egybeesés, gondoltam, az éjszaka kell s közepén egyszer csak el ttünk terem egy fekete Mercedes, hogy hazafuvarozzon minket... Persze Iacovosnak ez egyáltalán nem okozott problémát, szerinte a taxi azért került el , mert gondolatban elég er s vágyelementált teremtettünk. Másnap, újra Daskalosnál, folytattam kérdéseim sorát a testen kívüli élményeket illet en. Űár err l a témáról már számtalanszor beszélgettünk, el ttem mindig újabb és újabb érdekességek merültek fel, olyan információk, amik addig rejtve maradtak el lem. Pár nappal korábban is véletlen fültanúja voltam Daskalos és Kostas beszélgetésének – a testelhagyásról tárgyaltak. Én a konyhában voltam, éppen kávét f ztem, amikor felfigyeltem Daskalos hangjára. Azt mondta, párás id ben könnyebb az embernek kilépnie a testéb l. Aznap nem adódót rá lehet ségem, hogy részletesebben kikérdezzem t a dologról, mert látogatói érkeztek, akik a segítségét kérték, de most Iacovos és Kostas társaságában úgy éreztem, itt az id , hogy újra felvessem a témát. Daskalos el ször is röviden elmagyarázta, hogy a különböz asztrális síkok domináns eleme a víz, ezért megy könnyebben a test

119

elhagyás párás id ben. Iacovos hozzátette, hogy mindig tart egy pohár vizet az ágya mellett, mert „a víz atomi kisugárzása” – ahogy fogalmazott – segít neki könnyedebben kilépni a testéb l. Daskalos ezt követ en hosszas magyarázatba kezdett a testen kívüliségr l. A testb l való tudatos kilépés elsajátítása állítólag hosszú képzést és speciális, a csakrákra irányuló koncentrációt és meditációt igényel. A tanítványokat csak bizonyos szellemi fejlettségi szint elérése után avatják be ezekbe a praktikákba, amikor más, alapvet meditációs technikákat már elsajátítottak. De még így sem volt feltétlen garancia arra, hogy az évekig tartó gyakorlással mindenki képes lesz tudatosan kilépni a testéb l. Daskalos ezért csak a beavatott, fehér palástot visel testvéreknek és a legbels kör tagjainak tanított ezekr l a speciális meditációs gyakorlatokról, azaz én mint kívülálló sem tanulhattam meg ket, de azért az elméleti hátterükr l Daskalos hajlandó volt elbeszélgetni velem, tudatszintemnek megfelel en leegyszer sítve a dolgokat. „A testelhagyás és a telepátia egy és ugyanaz?” „Nem, egyáltalán nem. Meg kell különböztetnünk a két fogalmat! A telepátia egyszer en egy elementális lény kivetítése, vagy egy kisugárzás felnagyítása, ami a kívánt tapasztaláshoz segíti a misztikust, aki azonban ezalatt mindvégig durva anyagi testében marad. Persze az is kitartó gyakorlást és koncentrációt igényel, hogy valaki mesterévé váljon olyan szilárd és hatékony elementálok teremtésének, amelyeket aztán bolygónk bármelyik részére kivetíthet. A telepátiához a harmadik szemet, azaz a homlokcsakrát kell aktivizálni az orrgyök fölött. A testelhagyás ugyanakkor egyfajta transzállapot, amikor is – mint azt a neve is mutatja – az illet kilép a testéb l. Ha pedig ezt megvalósítottuk, már bárhová utazhatunk a Földön, megtartva teljes tudatosságunkat, mintha csak fizikai testünkben lennénk jelen az adott helyen. Amikor a beavatott átlép az asztrálvilágba, ugyanaz a személy marad, aki volt, ugyanaz a jelenvaló, öntudatos személyiség. Az Igazság Keres inek leghaladóbbjai aztán még egy második testelhagyásra is képesek: kiléphetnek asztráltestükb l is, és szellemükkel átléphetnek a mentális síkra, az el z ekhez hasonlóan meg rizve teljes és csorbítatlan tudatosságukat. Ne feledd, hogy meg kell különböztetnünk az öntudatos ént, a szellemet, és annak ruháit, a fizikai, az asztrál- és a mentáltestet! Ha valaki leveti magáról valamelyik ruhadarabját – mondjuk, a legküls réteget –, attól még ugyanaz a személy marad, mint ahogy ugyanaz

120

a személy marad akkor is, ha a második és a harmadik réteg ruhát is levetk zi. Ugyanez a helyzet a testelhagyással is – a szellem mindvégig meg rzi teljes tudatosságát.” „Testelhagyáskor az anyagi világ éteri másába kerül át az ember, vagy magába a szellemvilágba lép át?” – kérdeztem. „Mindkett lehetséges, és mindkett megtörténhet. Persze ilyenkor a fizikai síkon él k nem látnak minket, kivéve ha nem csökkentjük le a rezgésszintünket annyira, azaz nem gy jtünk magunk köré elég éteri anyagot ahhoz, hogy láthatóvá váljunk a közönséges tekintet számára. Ez még nem jelent teljes materializációt, és nem is tartható fenn sokáig. Mihelyst a gondolatunkat másra irányítjuk, a bes rített éteritás feloszlik.” „Milyen érzései vannak az embernek efféle materializáció közben?” – érdekl dtem. „Olyan, mintha az Egyenlít táján a legnagyobb forróságban egyszer csak vennél egy hideg zuhanyt. Nagyon kellemes! Ezzel kezd dik a materializáció, de aztán közben alig érzel valamit. Egyszer csak úgy visszakerülsz oda, ahonnan indultál, azaz ezúttal az asztrálsíkra. Amíg testen kívül, az asztrálsíkon tartózkodik az ember, az asztrálvilág lényei látják t. De tegyük fel, hogy valaki még nagyobb mozgásszabadságra vágyik, vagy szeretne láthatatlanná válni más, szintén az asztrálsíkon tartózkodó emberek el tt. Mi ilyenkor a teend ? Nos, ezesetben nem elég kilépni a fizikai testb l, de el kell hagyni az asztráltestet is. Ezt hívjuk második testelhagyásnak, amikor az ember már csak a mentáltestében tartózkodik. Ezt megvalósítani persze még az els testelhagyásnál is jóval nehezebb. Ha aztán a mentáltestünkben úgy döntünk, hogy materializáljuk magunkat az asztrálvilágban, akkor le kell csökkentenünk a mentáltestünk rezgésszintjét, és az asztrális sík éteri er it kell magunkba fogadnunk. Az efféle materializációt olyan érzés kíséri, mintha h s leveg venne körül, szemben a hideg zuhannyal.” „És mi történik az asztráltesttel a második testelhagyás közben?” kérdezte Iacovos. „Ez már sok misztikusnak fejtörést okozott az évszázadok során. Vajon visszatér a durva anyagi testhez? Nos, a válasz nem. Összegy lik egy állandó atomban, ami minden jelenvaló személyiségben megtalálható. Az asztráltest, mint egy mikrofilm, belezsugorodik a mentáltestbe. Atomnyi méret lesz az örök, öntudattal rendelkez énen belül. Ilyenkor az én vigyázza az asztráltestet, úgyhogy amikor

121

a mentáltest rezgésszintje lecsökken, az asztráltest újra rögtön ott van, érintetlenül és teljesen. Semmi nem lett hozzáadva, semmi nem lett elvéve bel le. Amikor az ember kilép a fizikai testéb l, az érintetlenül hátramarad, ott, ahol hagytuk, és a Szent Szellem felügyelete alá kerül. A második testelhagyás során asztráltestünk – függetlenül tökéletességi szintjét l, illetve attól, hogy éppen melyik asztrális régióban rezeg – automatikusan összezsugorodik, és szellemi képe egy asztrális atom formájában a mentáltestbe kerül. Tulajdonképpen magunkkal visszük a mentális világba, és amikor lecsökkentjük a rezgésszintünket, akkor atomnyi méret b l újra kibontja önmagát, és visszanyeri teljes életenergiáját. Az egész csodálatos! A második testelhagyás során a Szent Szellemnek nincs más dolga, mint hogy el készítse a szükséges asztrális és mentális anyagokat. Az asztráltestr l való gondoskodás tulajdonképpen a tudatos én dolga. Halálunk után fizikai testünk feloldódik, csakúgy, mint annak éteri mása. Az embernek megsz nik a kapcsolata a durva anyaggal, elhagyja a materiális világot. A fizikai test elemeire hull szét, amikb l majdan új élet keletkezhet. Ezt követi a második halál, amikor asztráltestünk összegy lik, és belép állandó asztrális atomjába. űsak ezután kerülhet sor az új inkarnációra, de tudatos énünkben minden egyes testet öltéskor magunkkal hozzuk el z életeink összes tapasztalatát. A jelenlegi asztráltestben sehol és mindenütt egyszerre létez örök asztrális atomba zárva ugyanis rögzültek el z életeink élményei. Ha nem ez lenne a helyzet, maga az ember is feloldódna, megsz nne létezni. Érzelmi élete összeomlana, és nem emlékezne semmiféle múltbeli tapasztalattá.” „Daskale,” – kérdeztem – „van-e másféle testelhagyás is?” „Igen, az úgynevezett szupertudatos testelhagyás, ami viszont bizonyos szempontból már nem is nevezhet testelhagyásnak. Amikor kiterjesztjük magunkat, és lefedünk egy adott teret, legyen az kicsi vagy nagy, fizikai testünkön kívül egyszerre több helyr l is érnek minket benyomások, amiket szupertudatunkkal vagyunk képesek felfogni. Kiléptünk ugyan a testünkb l, de az továbbra is gy jti a benyomásokat: mindent érzékelünk magunk körül, saját testünket is. Nem mi vagyunk a fizikai testünkben, hanem a fizikai testünk van mibennünk. Ha összehangoljuk magunkat jelenvaló személyiségünk éber tudatosságával, érezhetjük magunkat, nemcsak mai

122

állapotunkban, hanem mint leend szupertudatosság is. Az Igazság Keres inek egyik legnagyobb öröme talán éppen az, amikor képes megkülönböztetni kett s természetét, önmagát mint jelenvaló személyiséget, és mint tudatos szellemet. A kett t ugyan egyként érzi az ember, de mégis megkülönböztethet k!” Daskalos ezután elmesélte egy olyan élményét, amit azel tt még sosem osztott meg velem: egyszer testelhagyás segítségével úgy mentett meg egy kislányt, hogy materializálta magát a vele er szakoskodni próbáló id sebb férfi el tt. „Éjjel tizenegy volt, otthon olvasgattam a dolgozószobámban. A gyerekek már aludtak, csak a feleségem volt még ébren, egy pulóvert kötött. »Ma este senki ne zavarjon!« – vetettem oda neki hirtelen, amin igencsak elcsodálkozott – mi üthetett belém? »Egy férfi becsábított egy fiatal kislányt a közeli eukaliptusz-erd be,« – magyaráztam neki. »Meg kell t állítanom!« A férfi az erd szélén parkolt le a kocsijával, és bevezette a lányt a fák közé. Készült t leteperni, lerángatta a lány ruháját, fogdosta t, a mellét harapdálta, a lány pedig csak zokogott.” „Meg akarta er szakolni?” – kérdeztem. „Nem tudom, eleinte a lány önként követte t. De akkor is, még csak tizenöt éves volt! Nem nézhettem tétlenül, hogy mit tesznek vele! Kiléptem hát a testemb l, és materializáltam magam a férfi el tt. Amikor észrevett, a lélegzete is elakadt. Materializált kezemet a képébe nyomtam, és elkezdtem tolni t befelé az erd s r jébe. csak az arcomat, a mellkasomat és a kezemet látta, ennél többet nem is s rítettem be magamból. »Most azonnal hazaviszed a lányt, értetted?!« – parancsoltam rá szigorúan. »És egy ujjal se merj hozzányúlni!« Azzal egy közeli ösvényre mutattam, és intettem neki, hogy arra menjen. »Vigyázz, a nyomodban leszek!« A lány el ször újabb sírógörcsöt kapott, amikor meglátta a kezemet a férfi arcán, de aztán amikor újra rám nézett, mintha már mosolygott volna. A férfi követte az utasításaimat, és hazáig kísérte a lányt. Az illet nicosiai volt, és ismert engem. Pár nap múlva meglátogatott. Zavartnak t nt, mint aki nem biztos benne, hogy a történtek valóságosak voltak-e, vagy csak álmodta ket. Odaállt elém, és azt mondta: »Barátom, feltennék neked egy kérdést!« »Kit érdekel, nem vagyok a barátod!« – vetettem oda neki kurtán. »Miért avatkoztál közbe és fosztottál meg engem az élvezett l?« »Hát nem szégyelled magad? A saját lányaid is ugyanolyan korúak, mint az a kislány!

123

Azt képzelted tán, hogy közönséges kurva? Mondd csak, pofon vágtalak aznap este?« »Nem.« »Akkor most nesze!« – azzal jól képen töröltem. »Látom, az eszed még mindig azon jár, hogy kikezdj azzal a szegény lánnyal. Te vadállat! Gondolj a saját lányaidra!« A fickó erre sírva fakadt. »Az én lányaim tisztességes gyerekek!« »Es nem gondolod, hogy az a kislány is az?« – kérdeztem t le mérgesen. Látod, néha kifejezetten durván kell fellépnünk. De hát ilyen az élet, nem könny manapság! Ebben az esetben azért kellett materializálnom magamat, mert már nem volt id arra, hogy az erd ig rohanjak. De ami engem illet, én nem látok különbséget aközött, hogy egy adott tettet valaki testén kívül visz véghez, materializálva önmagát, vagy pedig fizikai testében teszi meg ugyanazt.” „Szerintem fényévek választják el a két dolgot egymástól!” – jegyeztem meg. „Úgy gondolod? Szerintem nem,” – felelte Daskalos ártatlan arcot vágva. „Márpedig mindaz, amit tettél, ellentmond minden természeti törvénynek, amikhez mi, közönséges halandók hozzászoktunk.” Daskalos nevetett, és belekezdett egy másik materializációs történetbe – nyilvánvalónak t nt, hogy kimeríthetetlen repertoárja volt az efféle egzotikus kalandokból. „A minap a szomszéd kávézó mellett jövet arra lettem figyelmes, hogy odabent heves vita folyik valakinek a h tlenségér l. Egy házas ember sógorának viszonya volt az illet feleségével, s a két férfi aznap épp összefutott a kávézóban. A férjnek már rég felt nt felesége csalárdsága, és veszekedni kezdett a sógorával. A többi vendég megjegyzései csak tovább tüzelték az amúgy is forró hangulatot. A sógor végül bevallotta titkolt kapcsolatát, de kitartott amellett, hogy nem az hibájából történt a dolog. Akkor a feldühödött férj felkapott egy éles kést az asztalról, és sógorának a mellkasába akarta döfni azt. Én kint álltam a járdán. Az egész olyan hirtelen történt, hogy azon mindenki meglep dött, és csak döbbenten állt. Én viszont azon nyomban materializáltam egy kezet, és megragadtam vele a férj karját.” „Materializáltál egy láthatatlan kezet?” – kérdeztem tátott szájjal. „Igen. A férj hiába próbálta leereszteni a kezét, képtelen volt rá. Erre a vendégek is felocsúdtak, odaugrottak hozzá, és elvették t le a kést. A férfi rám nézett, és megkérdezte: »Miért fogtad le a kezemet?« Azt feleltem neki, hogy meg kell tanulnia uralkodni az indulatain, mert ellenkez esetben az nyaka körül fog szorulni a hurok.

124

»Gondolj a gyermekedre!« – mondtam. A sógornak ugyanakkor azt tanácsoltam, hogy másnap reggel üljön fel az els gépre, és hagyja el Ciprust. Megfogadta a tanácsomat, és tényleg elutazott egy afrikai rokonához.” „Vannak-e veszélyei a testelhagyásnak?” – érdekl dtem némi szünet után. „Amikor az ember mély álomba merül,” – kezdte Daskalos – „ami gyakran olyan, mintha meghalt volna, akkor tulajdonképpen a testén kívül tartózkodik. Ekkor a Szent Szellem felügyel a testére, és korrigálja azokat a sérüléseket, amiket az napközben elszenvedett. Alvás közben tehát minden ember átéli a testelhagyás élményét, csak nem tudatosan. Amikor aztán a Szent Szellem befejezte a feladatát, az emberek visszatérnek a testükbe. Amikor egy adott illet letargikus állapotba kerül, ez tulajdonképpen annak köszönhet , hogy túlzottan fogékonnyá vált jelenlegi vagy elmúlt inkarnációjának emlékeire. Persze kérdezhetnéd, hogy miért helyezi az illet t a Szent Szellem ebbe a letargikus állapotba? Nos azért, mert bármilyen tapasztalat érte az ember asztráltestét, az átíródhat a fizikai testébe is. Tegyük fel, hogy valaki asztráltestében átél egy zuhanást, és a földhöz csapódik. Felébredve testén is megjelennének a zúzódások. Csakhogy a Szent Szellem nemcsak a teljes fizikai testet és annak életfolyamatait felügyeli, hanem az alvó nyugalmát és egészségét is. A Szent Szellem lép közbe annak érdekében, hogy megóvja az embert a kellemetlenségekt l, amik alvás közben, álmában érhetnék. Hány olyan álmodra emlékszel te is, amikor valami veszéllyel kellett szembenézned, de még azel tt felébredtél, hogy a katasztrófa bekövetkezett volna? A Szent Szellem bölcsessége az, ami visszaparancsol a fizikai testedbe, még miel tt bármi bajod származna az álmodból. Ezt magad is észrevehetted már személyes tapasztalatodból. De hogy a kérdésedre visszatérjek, igen, vannak veszélyei a testelhagyásnak, mégpedig a fizikai testre és a személyiségre nézve egyaránt. Testelhagyás közben a szellemi rezgések sokkal er sebbek, és ha az illet véletlenül állandó asztrális atomjából felszínre hozza el z életeinek emlékeit, akkor el fordulhat, hogy olyan állapotokat idéz el önmagában, amelyekre még nincs felkészülve, s amelyek ezért ártalmára lehetnek. Tudatos testelhagyás közben – tette hozzá Daskalos – az embernek roppant figyelmesnek kell lennie, nehogy a sok veszélyes csapda közül belesétáljon valamelyikbe.”

125

„Mire gondolsz pontosan?” – kérdeztem. „A legjobb lesz, ha mondok egy személyes példát. A libanoni polgárháború idején próbáltunk segíteni a sebesülteken, akár keresztények voltak, akár muzulmánok. Néhány helyi mágus felfedezte, hogy mit csinálunk, és haragosan ránk támadtak, amiért mindkét vallás híveivel egyformán bántunk. Azt akarták, hogy csak az igaz-hit muzulmánokkal foglalkozzunk. Míg én a testemen kívül tartózkodtam, k ellátogattak hozzám, bes rítettek egy éteri kést, belém döfték azt a combom és a nemi szervem között, aztán dematerializálták a gyilkos szerszámot. Persze mihelyst megéreztem a fájdalmat, azonnal visszatértem a testembe. Felkaptam egy törölköz t, és elállítottam a vérzést. Felhívtam a sógoromat, aki átjött hozzám segíteni. A leped csurom vér lett alattam! Tudod az történt, hogy elfelejtettem véd elementált teremteni magam köré, miel tt kiléptem volna a testemb l. Ha ezt megtettem volna, a libanoni varázslók nem tudtak volna ártani nekem. Bármikor, ha az ember tudatosan elhagyja a testét, teremtenie kell egy elementált, hogy az távollétében megvédje t.” „Na és hogy kell ilyen elementált teremteni?” „Er s önszuggesztió segítségével. Azt mondom magamnak: »Nem érheti testemet támadás, míg rajta kívül tartózkodom!« Egyszer Theophanist is megsebesítették valami kuruzslók a karján, de szerencsére a sebe nem volt komoly.” „Kíváncsi lennék, mi történt azokkal a libanoni fekete mágusokkal azóta!” – mondtam. „Egyszer közbeléptek indiai testvéreink, és megakadályozták, hogy visszatérhessenek a testükbe.” „Azt hiszem, nem értem. Mit jelent ez?” „Néhány indiai mester – egyébként muzulmán szufik – felfedezte a libanoni varázslók mesterkedéseit, és úgy döntöttek, hogy leállítják ket. Gondolati úton leállították a fekete mágusok szívverését, és gyengéden áttessékelték ket az asztrálvilágba.” „Magyarul megölték ket,” – mondtam némileg meghökkenve. ,Attól tartok, így is fogalmazhatsz. Pedig én szigorúan figyelmeztettem szufi barátainkat, és kifejezetten elleneztem, hogy bármit is ártsanak a libanoniaknak. De k azt mondták, hogy k muzulmánok, és csak bízzam rájuk, hadd intézzék el a dolgot muzulmán módra. »Nem engedhetjük, hogy folytassák gonosz kis praktikáikat!« – közölték.”

126

Daskalos beszámolója élénken emlékeztetett egy bizonyos antropológusra, aki Afrikában végzett terepmunkát. Az illet véletlenül szólta el magát egyszer a jelenlétemben, pedig évekig titokban tartotta, hogy mi történt vele. Amikor Afrikába érkezett, hogy tanulmányozzon egy bennszülött törzset, a helyi orvosságos ember ellenségesen fordult felé. Különös és félelmetes dolgok történtek az antropológussal, mígnem rájött, hogy a hatalmát félt kuruzsló áll a megmagyarázhatatlan esetek hátterében. Az antropológus, hogy mentse az életét, míg nem kés , igyekezett összebarátkozni a „boszorkánydoktorral”, aki a következ ket adta a tudtára: „Nektek európaiaknak fogalmatok sincs azokról a rejtett er kr l, amiknek mi, sámánok, itt Afrikában a birtokában vagyunk!” És hogy bemutassa varázshatalmát, azzal kérkedett, hogy képes meg rjíteni a térségben szolgálatot teljesít katonák egyik magasrangú tisztjét. Az antropológus legnagyobb megdöbbenésére és rémületére az adott tiszt valóban „eszét vesztette”, és már másnap kórházba kellett szállítani, pedig egészen addig semmiféle „mentális zavar” nem mutatkozott rajta. Amikor antropológus ismer söm befejezte a kutatásait, és már elhagyni készült Afrikát, a törzs tagjai elszomorodtak, és kérlelni kezdték, hogy maradjon még. Az ismer söm nem akarta megbántani ket, ezért azt a kifogást eszelte ki, hogy azért kell Európába utaznia, mert egészségileg szárazabb klímára van szüksége. „Errefelé túl sok az es !” – panaszkodott. „Ha csak ez a probléma,” – felelték a törzsbeliek – „mit szólnál hozzá, ha a sátrad körül elállítanánk az es t, és csak az erd ben hagynánk, hogy tovább essen?” Azzal a bennszülöttek vad táncba kezdtek a sátra körül, és gyökerest l tépdesték ki a növényeket, majd visszaültették azokat, de fejjel lefelé. Antropológus barátom azt feltételezte, hogy ezzel jelképesen próbálják visszájára fordítani a természeti folyamatokat. „Alig hittem a saját szememnek, Kyriaco,” – mondta nekem – „épp csak hogy táncolni kezdtek, és bár az erd ben továbbra is megállás nélkül zuhogott, az én sátram körül elállt az es !” A barátom meg volt gy z dve róla, hogy az élménye egyedülálló, és hogy nem csak hallucinált, hanem tényleg elállt az es a sátra körül. Mégis titokban tartotta ezeket az emlékeket, és más, hasonlóan „egzotikus” élményeit is, nehogy akadémikus hírneve szenvedjen csorbát miattuk. A kollégái ugyanis valószín leg rültnek titulálták volna t, és hiteltelennek min sítették volna addigi tudományos kutatásait is. „Arról nem is beszélve, hogy jómagam is egész

127

életemben racionális képzésben részesültem, ezért tapasztalataim ellenére sem igazán tudtam mit kezdeni az efféle csodákkal. Túl öreg vagyok én már a változáshoz! Te még fiatal vagy, talán a te életedben egyszer még eljön az id , amikor az ehhez hasonló témákkal is tudományosan lehet majd foglalkozni,” – mondta szomorúan. „Nem értem, mi olyan meglep ezekben az esetekben,” – szólt Daskalos, mikor el adtam neki a történetet. „Ezek az er k minden emberi lényben ott szunnyadnak!” Szerinte csak meg kell tanulnunk helyesen, gyógyászati célokra használni ezeket az er ket. „De mindaddig, míg nem érünk el megfelel spirituális fejlettséget, jobb, ha ezek a képességek rejtve maradnak el ttünk!” – szavalta egyik kedvenc jelmondatát. „Ha nem tudunk úrrá lenni az egoizmusunkon, csak kárt okozunk magunknak és másoknak egyaránt!” Testelhagyásról folytatott beszélgetésünket ekkor egy kopogtatás zavarta meg. Egy 45 éves férfi érkezett, elegáns zakóban, nem kevésbé jól öltözött feleségével. Űorzasztó idegesnek t ntek, és négyszemközt akartak beszélni Daskalosszal. Daskalos azt felelte, hogy éppen el adást tart, és megkérte látogatóit, hogy ha csak nem kifejezetten sürg s az ügy, akkor jöjjenek vissza másnap. Az üzletember szerint viszont roppant sürg s természet dolog miatt jöttek: egy életbevágó döntést kellett meghozniuk másnapra, és szeretnék kikérni Daskalos véleményét. Iacovos, Kostas és én elhagytuk hát a szobát, és a következ fél órában Daskalos a látogatóival értekezett. Miután elmentek, Daskalos bizalmasan elmesélte nekünk, mi volt a házaspár problémája. A férfi jól fizetett banki alkalmazott volt, aki illegálisan külföldi valutát csempészett ki a szigetországból. A helyzet úgy alakult, hogy emiatt gyanúba keveredett, és attól tartott, elveszítheti az állását. Daskalos viszont ismert néhány befolyásos embert a banknál, a férfi tehát arra kérte t, hogy szóljon pár jó szót az érdekében. „Persze nem egyeztem bele. Elmagyaráztam neki, hogy amit tett, az nem volt becsületes,” – mondta Daskalos szigorú hangon. „»Országunk szomorú helyzetét tekintve nem lepne meg, ha mások egyenesen hazaárulásnak min sítenék a tettét!« – mondtam a férfinak. »Szigetünk felét idegen csapatok bitorolják, és ön aláássa az ellenük folytatott harcot azzal, hogy kiutalja a valutát az országból. Pénz nélkül pedig hogyan is harcolhatnánk? Fegyverekkel? Nem, az egyetlen esélyünk, ha sikerül fenntartanunk saját gazdaságunkat,

128

és politikai eszközökkel, tárgyalások útján igyekszünk rendezni a helyzetet.« »Erre még, ilyen formában sosem gondoltam!« – sajnálkozott a férfi.” „És mit tanácsoltál neki, mit tegyen?” – kérdeztem. „Figyelembe véve a körülményeket, azt találtam a legkevésbé fájdalmasnak a számára, ha benyújtja a lemondását, még miel tt tényleg lebukna. A végkielégítéssel, ami jár neki, még mindig belevághat valamibe, és új életet kezdhet a családjával. Különben nem is volt más választása: ha marad, a börtönben végzi.” Az est hátralev részében politikáról beszélgettünk, aztán szedel zködni kezdtünk, hogy indulunk haza. „A testelhagyásról majd legközelebb!” – nyugtatott még meg Daskalos, miel tt búcsút intettünk volna. „Csak még egy utolsó kérdés,” – mondtam játékos hangon. „A minap azt olvastam az egyik újságban, hogy egy angol turistát kórházba szállítottak Észak-Görögországban, mert megégette a lábát, miközben izzó parázson próbált meg átsétálni. Azt akarta bebizonyítani, hogy az Anastenarides-követ k állításai nem igazak.” Az Anastenarides egy t zönjárókból álló szekta neve volt, akik évente egyszer, vallási szokásaiknak megfelel en mezítláb táncolnak az izzó parázson. El bb csak a t z körül ropják, kezükben Szent Konstantin ikonjával, és miután megfelel pszichés állapotba kerülnek, mezítláb járkálni és táncolni kezdenek a parázson anélkül, hogy bármiféle égési sérülést szenvednének. Az antropológusok körében az efféle t zönjárás kiterjedt dokumentációval rendelkezik -nem csak Görögországból, de Afrikából és Ázsiából is jelentettek hasonló szertartásokat. Tudtommal azonban mindez ideig nem szolgáltak tudományos magyarázattal err l a különlegességr l. A hivatalos görög egyház sátánista, pogány rituálénak min sítette, szemben az Anastenarides-hív kkel, akik szerint a Szent Szellem védi meg a lábaikat, er s hitüknek köszönhet en. Daskalos elmagyarázta, hogy ebben az esetben ugyanaz a szellemi elv érvényesül, mint ami a levitáció során. Minden a tudatalatti irányítása alatt áll. A hívek rendszeres évi összejövetelükkel megteremtették Szent Konstantin elementálját, akit védelmez tulajdonságokkal ruháztak fel. Ez az elementál hat rájuk a tudatalattijukon keresztül, mihelyst belekezdenek a rituáléba. „Tulajdonképpen az történik velük,” – mondta Daskalos -”hogy tudattalanul egy éteri energiaréteggel burkolják be a lábukat

129

és a testüket, ami szigetel ként m ködik a b rük és a t z, az izzó parázs között. De most már tényleg ideje indulnotok, azt akarom, hogy éjfélre ágyban legyetek!” – szólt oda Daskalos Iacovosnak és Kostasnak, úgyhogy mindhárman el is indultunk haza. Daskalos még utánunk kiáltott: „Ma éjjel dolgunk van!” Már meg sem lep dtem az efféle kijelentésein. Amikor el ször hallottam ilyesmiket, folyton kérdez sködtem és magyarázatokat követeltem, de mára már hozzászoktam Daskalosnak ehhez a furcsaságához. Tudtam, mire gondol. Szüksége volt a tanítványaira éjszakai testen kívüli utazásaihoz, mint egyfajta „asztrális test rökre”, akik „láthatadan segít kként” közrem ködtek a gyógyításban, a szükségben szenved k megsegítésében. Nemrég véletlen fültanúja voltam egy beszélgetésnek Iacovos és Kostas között: suttogva mesélték el z nap éjszakai élményeiket, hogy ezzel is igazolják maguknak testelhagyásos tapasztalataik valódiságát, és megállapítsák, benyomásaik mennyire voltak egyez ek. „Mindketten ugyanazt éltétek át?” – kotnyeleskedtem kérdésemmel. Űólogattak, és jót nevettek, látva elképedt arcomat. Ez a fajta ellen rzés a részükr l csak meger sítette bizonyosságukat arra nézve, hogy az a világ, amelyben élnek, és amibe Daskalos vezetésével betekintést nyertek, nem holmi fantáziaszülemény csupán, hanem éppenséggel a valóságnak egy a fizikainál sokkal igazabb vetülete.

130

131

Földönkívüli látogatók Az el adás véget ért. Daskalos ezúttal Krisztus tanításainak, a csakráknak és a keleti Kundalini-kígyó elméletnek a bonyolult összefüggésrendszerér l beszélt. Mint korábban, most is engedélyt kaptam arra, hogy részt vegyek a tanításon, amit egyébként csak a leghaladóbb tanítványok látogathattak. Ugyanakkor nem volt szabad sem magnóra rögzítenem, sem lejegyzetelnem az elhangzottakat, illetve hogy mik történtek még el adás közben. Daskalosnak – és különösen Kostasnak – ugyanis az volt a véleménye, hogy bizonyos igazságok, amik a bels kör tagjai el tt már feltárhatók, a szélesebb közönségnek még nem közölhet k, mert veszélyesek lehetnek a beavatatlan átlagemberre nézve. Érdekes módon én az alatt a néhány alkalom alatt, amikor efféle el adáson jelen lehettem, semmi olyasmit nem tapasztaltam, ami a legcsekélyebb mértékben is veszélyesnek t nt volna a számomra e téren. Ugyanakkor nem voltam biztos benne, hogy jelenlétemben nem volt-e Daskalos kifejezetten óvatos, nehogy olyan titkokat fedjen fel, amik tényleg csak a kivételezett keveseknek volt a tudtára adható. S t, egyszer az is el fordult, hogy a szokásos szerda délutáni összejövetelt azon a héten hétf n tartották meg, s engem sem az id pontváltozásról, sem annak okáról nem értesítettek. Kés bb aztán elmondták nekem, hogy éppen aznap, az el adás ideje alatt egyszer csak megjelent a szobában a Logosz. Mindenki térdre ereszkedett el tte, az áttetsz fehér fény el tt, ami ott lebegett, vibrált a fejük felett. Kostas elmagyarázta, hogy nekem

132

valószín leg egyel re még nem kellett megtapasztalnom mindezt. Megkértem, fejtse ki, mit is jelent az, hogy a Logosz „leereszkedett” közéjük, hiszen a definíció szerint az Ige minden emberi lényben benne van. „Nos, ez esetben a Logosz egy sokkal kézzelfoghatóbb, koncentráltabb formában jelenik meg,” – felelte. Amint tehát az el adás véget ért, Daskalos – szokásához híven -átsétált a nappaliba, kényelmesen elhelyezkedett az egyik fotelban, és tanítványaitól körülvéve könnyed társsalkodásba fogott velük. Ezalatt Theano, Kostas és jómagam a konyhába mentünk kávét f zni, és felszeleteltük a süteményt, amit Aspasia, a bels kör legújabb tagja, a legfrissebb beavatott hozott otthonról. A konyhai munka közben vitába keveredtem Kostasszal Krisztus isteni mivoltának jelent ségét illet en. Vajon mi err l az Igazság Keres inek a véleménye? „Néhányan azt feltételezik,” – kezdett bele Kostas, miközben a kávéscsészéket tette tálcára – „hogy a Krisztus-Logosz születése csak a mi bolygónkon történt meg egy adott id ben és helyen. Ez az állítás a mi id be vetett létezésünk miatt helyénvaló is, de az örök jelen id tlensége szempontjából nem létezik olyan id , amelyben Krisztus testet öltése ne ment volna végbe. A végtelen térben számtalan naprendszer létezik, ahol akár már évmilliókkal ezel tt megtapasztalhatták Krisztus születését, és olyan naprendszerek is létezhetnek, ahol a Krisztus-Logosz még nem nyilvánította ki Önmagát.” „Amikor azt mondod, hogy Krisztus »megszületett«, akkor gondolom, ez alatt szó szerint a Logosz emberi testben való inkarnálódását érted.” „l£en.” „És miért feltételezed, hogy a Krisztus-Logosz születése a Földön éppen akkor ment végbe, amikor, és nem az emberiség valamely korábbi korszakában?” – kérdeztem, miközben Theano széles mosollyal hallgatta párbeszédünket. „Talán azért, mert az emberi tudat a történelemnek abban a pillanatában ért el egyfajta érettséget ahhoz, hogy képes legyen magába fogadni az Ige kifejez dését, a fényt és az igazságot. Akkor, abban az id pillanatban az egész emberiség közös szükséglete volt az, ami kiváltotta a Logosz megtestesülését.” „Sokaknak nehezére esik felfogni azt,” – mondtam Kostasnak, s közben igyekeztem segíteni neki – „hogy a mindent betölt , univerzális Ige közönséges halandó képében öltött testet, ráadásul úgy

133

halt meg a kereszten, mint egy b nöz . Még a komoly spirituális úton járók közt is akad ilyen gondolkodású illet . .Azt még csak elfogadják, hogy az emberré lett Krisztus elérte a tudatosság létez legmagasabb fokát, de azt már nem feltétlenül látják be, hogy magának az Abszolútumnak az inkarnációja lett volna.” „Krisztus,” – közölte Kostas, aki Daskaloshoz hasonlóan hangsúlyozta, hogy Jézus nem egymást követ testet öltései révén érte el az Istennel való tökéletes egység állapotát, a Theózist, hanem maga volt az Isten inkarnációja – „azért öltött emberi testet, hogy megértesse velünk Magát. És mi 2000 év elteltével még mindig alig értjük t! El tudod képzelni, mi lett volna hát akkor, ha ráadásul más alakban, még csak nem is hozzánk hasonló emberként jelent volna meg közöttünk?” Én persze tovább „kötözködtem” Kostasszal Krisztus inkarnációjáról, egészen addig, míg az összes csésze kávé el nem készült, kinek-kinek a kérése alapján, megfelel számú kockacukorral. Daskalos cukor nélkül itta a kávét, mivel cukorbeteg. Körbehordoztam a tálcát a nappaliban, úgy szolgáltam fel mindenkinek a saját feketéjét, míg Kostas és Theano még a konyhában tett-vett. „Daskale,” – szólaltam meg – „az imént vitába keveredtem Kostasszal Krisztus isteni mivoltát illet en. Én úgy látom, a szellemi úton járás szempontjából teljesen mindegy, hogy valaki úgy fogadja el Krisztust, mint isteni inkarnációt, vagy pedig úgy, mint az Abszolútum Logoszaspektusának megnyilvánulását. Szerinted van különbség, már legalábbis ami az Igazság Keres jét illeti?” „Tulajdonképpen nincsen,” – felelte Daskalos habozás nélkül. „De el bb-utóbb úgyis feltárul a keres el tt az igazság.” „Ezért olyan fontos hangsúlyozni ezt az álláspontot? Nem veszélyes ez? Még a végén szigorú dogma lesz bel le!” „Nem, nem feltétlenül. De a megvilágosodás felé haladva, magadévá téve ezt az igazságot, nagyobb boldogságot élsz át, még ha egyébként a másik út is célravezet lehet.” „Szeretném, ha ezt Kostas is hallaná!” – vidultam fel némileg önz módon, és kikiabáltam neki a konyhába. „Mi az, mi történt?” – kérdezte, ahogy kezében süteményekkel megrakott tálcával belépett a szobába. „Félre ne érts, Kyriaco,” – szólalt meg aztán, miután elmeséltem neki, mit mondott Daskalos – „Krisztus nem azért jött erre a világra, hogy spirituális rendszereket töröljön el, vagy hogy meg

134

változtassa az Utat. Azért jött, hogy kitöltse a hiányzó részeket, és hogy fényével mindent bevilágítson! A sötétséget jött eloszlatni, a sötétséget, amiben az emberek tévelyegtek, hogy megszabadítson minket a tévképzeteinkt l!” „Pontosan!” – szólt közbe Daskalos. Jól figyelj! Tegyük fel, el ttem az Út,” – azzal el re nyújtotta jobb kezét. „Függetlenül attól, hogy ezt az utat végtelen fényár ragyogja be, vagy csak néhány halvány utcai lámpa pislákol mellette, az út még ugyanaz marad. Utóbbi esetben a biztonságérzetem lecsökken ugyan, de a végcélomat azért még elérhetem. A végs elszámolásnál teljesen mindegy, hogy utam során többé vagy kevésbé láttam tisztán.” „Persze minél sötétebb van, annál kevésbé tudom a dolgokat a maguk részletességében megfigyelni,” – tette hozzá Kostas. „így igaz!” – helyeselt Daskalos. „Minél több a fény, annál könynyebben haladhatok befelé önmagámba.” „Ezt értem. Akár még azt is el tudom fogadni, hogy Krisztus maga volt a testet öltött Ige. De legalább ilyen könnyedén igazat adok a másik fél véleményének is, akik szerint Krisztus mint beteljesedett mester a tökéletes bölcsesség hordozója volt. Mi különbség van a két nézet között?” „Egy pillanat!” – csapott le rám azonnal Daskalos. „Akár így, akár úgy látja valaki Krisztust, nem a bels fényében látja t, ahogy azt Szent Pál megfogalmazta, hanem csupán képek és alakzatok formájában, áttételesen, észérvekkel vagy meditatívan megragadva t. De az emberi gondolatok er dén szárnyak csupán, amelyekkel nem lehet végtelen magasságokba emelkedni! Hadd magyarázzam meg, mire gondolok! Tegyük fel, hogy te teremtesz magadnak egy istent. Legyen az szörny séges kinézet , ostoba, vagy éppenséggel szépségesen szép bálvány, én azt fogom mondani rá, hogy az a te istened. Földi isten. »De hisz milyen szépre sikeredett!« – mondhatod erre te. De kérdem én, milyen szép volt Hermész, vagy Apolló, és milyen csúnyák más istenek, torzonborz hajukkal, vicsorgó fogaikkal, agyaraikkal?! Ett l számomra, misztikus beavatott számára még nem válnak többé puszta bálványoknál, közönséges földi faragványoknál. Erékelhetem ugyan esztétikai érzékenységedet, ha a te istened, a te m alkotásod szépre sikeredik, nem pedig egy acsarkodó, sz rös torzszülemény lesz bel le, de semmiképpen sem fogod tudni megalkotni Istent magát! Az emberek azért harcolnak egymással, mert eltér ek a bálványaik, amiket önmaguk teremtettek önmaguknak.

135

De közülük, akik a történelem során saját elképzeléseiket védve másokat mészároltak le ártatlanul, közülük hányan ismerték valóban Istent? Az igazi misztikus éppen ezért befelé kezd el kutatni, hogy önmagában találja meg Istent!” – fejezte be Daskalos az eszmefuttatást, és utolsó mondatát hangsúlyozandó, jelent ségteljesen a szívére mutatott. „Ertem, amit mondasz, Daskale,” – feleltem – „de szerintem mégiscsak felesleges dogmatikai kérdés, hogy kihangsúlyozzuk Krisztus isteni természetét, isteni mivoltát, vagy egyszer en az isteni bölcsesség hordozójának tartjuk t. Szeretném tudni, hogy te magad lényegesnek tartod-e, hogy különbséget tegyünk e téren?” „Nem, ezen a szinten, Isten tényleges megtapasztalása nélkül valóban mellékes, hogy ki melyik álláspont mellett vagy ellen érvel. Abból is látszik, hogy valaki valóban ismeri-e Istent, vagy sem, hogy feltétlenül saját álláspontja mellett kardoskodik-e. Krisztus a Szeretet. Pont.” „Más szavakkal, lehet, hogy egy zen buddhista szerzetes sokkal közelebb van Krisztushoz, és sokkal következetesebben halad a krisztusi úton, mint a legtöbb megrögzött keresztény hív ?” „Pontosan!” – felelte Daskalos. „Egy zen szerzetes, aki a maga »nyolcrét nemes ösvényén« halad, imádkozik és meditál, próbálja legy zni a gonoszt, türelmet és ragaszkodásmentességet gyakorol, és mindezeket igyekszik tudatosan beépíteni a mindennapjaiba, sokkal inkább nevezhet krisztusi útkövet nek, mint számos dogmatikus pap vagy teológus. Sokaktól hallom, – folytatta Daskalos – hogy Isten a fény, vagy a Legfels bb Ragyogás, de közülük még senki sem látta ezt a fényt, ezt a ragyogást. Tapasztalat nélkül pedig nem létezik tudás! Csak ismételni tudom Yohannan atyát, aki az egyik el adásomon a következ t mondatta velem: »A gondolatok és az elképzelések túlságosan gyöngék ahhoz, hogy a segítségükkel mint szárnyakkal a biztos ismeret magasságába emelkedhessünk.«„ Azzal Daskalos, mint ki jól végezte dolgát, kényelmesen hátrad lt, és az utolsó csöpp kávéját is kihörpintette. Közben valószín leg eszébe juthatott még valami, mert hirtelen új élménybeszámolóba kezdett. „Egyszer egy libanoni fiút hoztak el hozzám. Angolul megkérdeztem t le: »Muzulmán, vagy keresztény hit vagy?« »Muzulmán, ishallah!« – felelte, ami azt jelenti: »Muzulmán, Istennek legyen hála!« Ebb l is látszik, milyen korán fanatikussá válhat az ember! Az én kisunokám a Miatyánkot imádkozza. Melyiküknek van

136

inkább igaza? Én azt mondanám, mindketten a maguk útját járják. Teljesen mindegy, hogy a libanoni fiú Allahban hisz, az én kis Mariosom pedig a kereszténység Istenében. De melyik ez az Isten? Vajon Marios el tudja-e most magyarázni, hogy kicsoda Isten? Amikor öt éves volt, – fakadt mosolyra Daskalos, ahogy visszaemlékezett – foglalkoztatni kezdték t az efféle kérdések. »Daskale apó,« – jött oda hozzám egy napon – »hol van Isten? Kicsoda ?« »Hogy Isten? No gyere csak, hadd mutassam meg neked, drágaságomé Azzal kézen fogtam, és kivezettem t a kertbe. »Nézd azt a csodálatos mandulafát! Pár hete még csak a csupasz ágai meredeztek, de most tele van virágokkal! Kis id múlva pedig levelei n nek, és mandulát terem majd. Mindezt Isten m veli a fával. Isten benne van a mandulafában!« »De Daskale apó,« – mondta erre a kisunokám, – »hiszen ez csak egy virágzó mandulafa!« »Igen? No akkor ide figyelj, hadd magyarázom el neked másképpen! Látod azt a sokféle madarat? Szépen csicseregnek. Ok az élet. k Isten.« »De nagyapó,« – kuncogott a kis drágaságom – »hiszen azok csak csiripel madarak, meg virágzó fák.« »Gyere velem!« -mondtam neki erre, bevezettem a szobába, és odaállítottam a tükör elé. Megcsiklandoztam, mire nevetni kezdett. »Na, most ki csiklandozza a nevetgél Mariost?« »Hát te, nagyapó!« – felelte, és tovább kacagott. »Drágaságom, ha idehoznék egy halottat, és t is megcsiklandoznám, is nevetne?« »Nem.« »De te nevetsz, mivel élsz. Isten az élet, a te mosolyod, drágaságom, minden, ami körülöttünk van!« »De nagyapó, az ott a tükörben a nevet Marios,« – mondta erre, ezúttal már teljes komolysággal, és így folytatta: »Ide hallgass, nagyapó! Hogy kicsoda Isten és hol van O? Te tudod, és én is tudom. De se te, se én nem tudjuk megmondani, hogy kicsoda Isten és hol van .« És mondom, ekkor még csak öt éves volt!” – fejezte be a történetet Daskalos, akit láthatóan büszkeséggel töltött el unokája bölcsessége. „Mindegy, hogy keresztények, buddhisták vagy muzulmánok vagyunk,” – folytatta Daskalos. „A Mesterünk, Yohannan atya a maga tökéletes bölcsességével igazgatja a dolgokat. el re látta a kialakuló z rzavart, a többi apostol közt fellép nézeteltéréseket csakúgy, mint szám zetését Patmosz szigetére. Miel tt megírta volna evangéliumát, rakta le a kereszténység alapjait, nem pedig Péter vagy Pál! Ahogy maga mondta: »Minden és mindenki felett a Logosz rendelkezik! Az Ige fénye világosít meg minden embert, aki a Földre születik!«

137

Krisztus, akiben a keresztények hisznek, minden emberben benne van, nem csak a keresztényekben! A Krisztus-Logosz az a szellemi er , ami az emberi fejl dés folyamán felébresztette bennünk az öntudatot. Az ige által lett a vademberb l egyedi énnel bíró isteni lény. Az évszázadok során – folytatta Daskalos, miközben mi minden szavát feszülten lestük – »Isten« szavunk jelentése eltorzult. Manapság azt kérdezgetik: »Kicsoda Isten?«, de senki sem tudja definiálni t! Apollót és Artemiszt is istennek nevezték, vagy a féltékeny Hérát, és Zeuszt, a maga villámaival. Keleten a gyilkos Kálit istenítették, nyugaton Kirkét. Mi értelme olyasmi miatt harcolni, amir l igazából fogalmunk sincsen? Isten gondolatokkal nem megragadható, csak a szívben lehet átélni t! Ha engem kérdeznek – »Mi az Abszolútum, a Szent Szellem, kicsoda Krisztus?« – azt felelem: a Szeretet! Ha racionálisan szeretnénk megközelíteni a dolgokat, túl kell tennünk magunkat azon, hogy korlátok közé próbáljuk szorítani Istent a magunk egyéni felfogása szerint, tudatunk sz klátókör ségéb l adódóan. Minden ember saját tudatszintjének, szellemi fejlettségének és éberségének megfelel en képes felfogni Istent, illetve a szenteket. A görög katonák például úgy tekintenek a Szent Sz zre, mintha lenne csapataik f parancsnoka, mert féktelen fantáziálásaik közepette egyszer állítólag látni vélték a páncélba öltözött Sz zanyát a seregeik élén, amikor harcba indultak a bolgárok ellen. Isten természetér l – mesélte fellelkesülten Daskalos rövid hatásszünet után, hogy legyen id nk megemészteni a hallottakat – egy zsidó idegenvezet vel folytattam eddig a legjobb párbeszédet, egy bizonyos Jonathan nev egyetemistával, aki a Szentföldre tett zarándoklatunk során volt a kísér nk, mint félállású idegenvezet . A f nöke, egy görögül is tudó, salonicai származású zsidó ember engem kért meg, hogy legyek Jonathan tolmácsa, és ha szükséges, fordítsak angolról görögre. Beszálltunk a buszunkba. »Most Kánában vagyunk,« -magyarázta Jonathan. »Ez az a kis falu, ahol Jézus borrá változtatta a vizet.« Nevetnem kellett, ahogy ezt mondta, de rendíthetetlenül folytatta: »Ez itt a Getsemáné-kert... ez pedig Betánia, ahol Jézus feltámasztotta Lázárt.« Meredten néztem rá, és megkérdeztem t le: »Akkor hát kicsoda ez a Jézus Krisztus?« »Egy zsidó,« – felelte. Pompás fickó volt!” – folytatta Daskalos, miután lecsillapodtunk és a szobában elült a nevetés. „Én csak bámultam rá tovább, és a következ ket mondtam neki: »Kérdeznék valamit! Jézus Krisztus azt mondta, mindannyian Istenek vagyunk, a Mindenható gyermekei.

138

Mindannyian.« De Jonathan közbevágott: »Nem, ezt el ször Dávid jelentette ki, azt követ en, hogy jelenéseket látott. Jézus csak megismételte Dávid szavait.« »Rendben, akkor Krisztus csak megismételte Dávid szavait. De abban csak egyetértünk, hogy Krisztus Isten fia volt?« »Természetesen igen, pontosan úgy, ahogy ön és én is!« – felelte Jonathan. »Hiszen mindannyian Isten gyermekei vagyunk, de csak Jézus ismerte az Atyát, míg ön és én nem ismerjük még magunkat sem.« Emlékszem, leny gözve néztem rá rövid szónoklata hallatán. Amikor beléptünk a Szent Sírba, is jött velünk, úgyhogy megkérdeztem t le: »Hiszen te zsidó vagy, hogyhogy belépsz ide?« »Ne feledje, uram, hogy Izraelben vagyunk. Ön a mi országunk vendége!« Elnevettem magam, aztán keresztet vetettem, és megcsókoltam az oltárképet. Jonathan a maga vallási szokásainak megfelel en megérintette a fejét. »Minden nemzetnek tisztelnie kellene Istent!« – jelentette ki, majd így folytatta: »Tudom, hogy kicsit összezavartam önt, de higgyen nekem, ön és én testvérek vagyunk az Úrban. On is Isten, én is Isten vagyok. Jézus Krisztus, az egyedüli, aki ismerte az Atyát, a mi Isten-testvérünk.« Most mondjátok meg, hát nem közelebb jár az igazsághoz ez a zsidó egyetemista, mint sok rült, idióta, fanatikus balfácán, aki nem átallja teológusnak nevezni magát?” – kérdezte fennhangon Daskalos, és hátrad lt a székében. „Daskale,” – szólaltam meg, miután sikerült újból elfojtanunk a nevetésünket – „az egyik zsidó barátom, akinek holmi személyes jelleg problémái adódtak, felkeresett egy látót Maine-ben, hogy a tanácsát kérje. Az illet jól ismert médium, egy kifejezetten vallásos öregúr, aki azt javasolta a barátomnak, hogy csak üljön le, és imádkozzon Jézus Krisztushoz, akkor megsz nnek a problémái. A barátom persze nem fogadta meg ezt a tanácsot, s t, úgy érezte, támadás érte a személyét, ami nagyon bántotta t, még ha egyébként meg is volt gy z dve arról, hogy a keresztény médium, akit felkeresett, valóban rendelkezett látóképességgel...” Még miel tt azonban befejezhettem volna a történetet, Daskalos közbevágott: „Mindketten tévedtek! A médium tudatában egy saját elképzelésének megfelel Krisztus élt, zsidó barátod pedig talán csak más néven ismerte ugyanazt a Krisztus-Logoszt, mondjuk úgy hitt benne, mint legmagasabb rend Szeretetben. Manapság a legtöbb ember fejében csupa kavalkád van!”

139

„Te milyen tanácsot adtál volna akkor az én zsidó barátomnak, ha téged keresett volna fel?” – kérdeztem. „Azt hiszem, vele ugyanolyan jól megérttettem volna magamat, mint Jonathannal. Azt mondtam volna neki: »Az Atya, mindannyiunk Istene felruházott téged az értelemmel, hogy képes legyél megoldani a problémáidat. Nem létezhet olyan kilátástalan helyzet, amit megfelel értelemmel, helyes gondolkodással ne lehetne megoldani. Hisz az emberek az eszüket használva már a Holdra is eljutottak! Vajon a te problémáid bonyolultabbak az rutazásnál?« Ezt kérdeztem volna t le,” – fejezte be Daskalos mosolyogva, hangjában némi iróniával. „Manapság az emberek félremagyarázzák, vagy tudomásul sem veszik azt a tényt, hogy értelmük, a Tudat isteni örökség. Emiatt persze nem okolhatjuk Istent, és nem várhatjuk el T le, hogy oldja meg minden problémánkat. És személy szerint sosem kérem Isten segítségét, még a legnehezebb helyzetekben sem. Egyszer en csak összehangolódom Vele, és hagyom, hogy Szeretete teljesen kitöltsön. Miért is zavarnánk minden kis apró-csepr problémánkkal Istent magát?” – nevetett Daskalos, majd belekezdett egy történetbe. A kórházban történt vele, az intenzív osztályon, amikor a lábát operálták, hogy egy látomásban megjelent neki maga Krisztus, aki vigyázott rá. „»Köszönöm a Szeretetedet!« – mondtam Neki hangosan, mire az egyik n vér megkérdezte, kihez beszélek. Látod, abban a pillanatban Krisztus millió más embernek is megjelenhetett volna olyan formában, hogy ki-ki a maga módján képes lett volna felfogni t. A buddhistáknak megjelenhetett volna Buddhaként, a hinduknak Krisnaként, vagy mint Mózes a zsidó, netán mint Mohamed a muzulmán hit eknek. Krisztus mindenki el tt olyan alakban jelenik meg, amilyet az adott egyén képes tudatilag befogadni, megérteni! Krisztus Igéje minden emberben benne van, aki csak a Földre születik, ezért mindenki képes ráhangolódni, függetlenül attól, hogy keresztény-e, vagy sem. Olyan ez, mint bármelyik tévéadó. A megfelel antennával a Föld bármely pontjáról bárki befoghatja ugyanazt az adást. Szó sincs tehát arról, hogy a keresztények kivételezett helyzetben lennének másokhoz képest! Az emberek vallásos hite e tekintetben mellékes dolog. Csak az számít, ki menynyire fejlett spirituálisán, ki mennyire képes ráhangolódni a benne él Krisztusra!”

140

„Azt akarod mondani, Daskale,” – kérdezte űhariklia, a bels kör harmadik hölgy tagja – „hogy akkor imádkozni is felesleges?” „Nem, azt egy szóval sem mondtam! Éppen hogy az ima lehet az egyik módszer arra, hogy összhangba kerülj azzal, ami benned van. Én csak azt hangsúlyoztam, hogy Krisztus folyamatosan itt van a közelünkben, és figyel ránk. Közelebb van hozzánk, mint a két szemünk egymáshoz, és miel tt egyetlen gondolat is tudatosodna bennünk, már tud róla!” Daskalos ezután élménybeszámolóba kezdett: több olyan esetet sorolt fel, amikor magasabb er k azonnali beavatkozása mentette meg az életét, vagy óvta meg t egy-egy súlyos balesett l. „Egyszer a Ledra utcán sétáltam, tudjátok, ahol annak idején a kormánytagok klubja m ködött. Éppen akkor újították fel az épületet, folyt az építkezés. Hirtelen megéreztem Yohannan atyát, aki hátrafelé rángatott: »Vissza, vissza!« – sürgetett. Alig tettem meg két-három lépést hátrafelé, amikor egy hatalmas, ajtónyi méret üvegtábla zuhant elém a járdára. Ha nem hátráltam volna azt a pár lépést, biztosan ott haltam volna meg a helyszínen! Nem voltam tudatában a történéseknek. Aznap Yohannan atya mentette meg az életem. Ereztem t, hogy tartja a kezem, amit saját megnyugtatásomra a homlokomra tettem, úgy mormoltam magamban: »Köszönöm, Istenem! Köszönöm a Szeretetedet!« És ez csak egyike az efféle történeteknek. Nem kértem, hogy segítsenek, k akartak megvédelmezni, hogy aztán kés bb kínozzanak azokkal a borzalmakkal, amik mostanában történnek körülöttünk,” – fejezte be Daskalos hangosan kacagva, majd még humorosán, a fejét rázva hozzátette: „Ha szükségük van rád, mert dolgod van, ne félj, k tudják a módját, hogy védjenek meg!” Szavai hallatán egyszerre mindenkib l kitört, ki hogyan és hányszor menekült már meg hasonló módon a közvetlen életveszélyb l, amit nem lehetett máshogy magyarázni, csakis a magasabb, isteni er k közbelépésével. Amikor elcsendesedtünk, újra Daskalos ragadta magához a szót, és belekezdett egy történetbe, ami szintén vele esett meg annak idején. „Fiatal koromban a nyarakat rendszeresen Stavrovouniban töltöttem, az ottani kolostorban, fenn a hegyekben. Azt hiszem, már említettem nektek, hogy a nagybácsikám volt ott az apát. Ahogy véget ért a tanév, megjelent Nicosiában, fekete szerzetesi csuhába bújtatott engem, és magával vitt. így teltek a nyári vakációim.

141

Akkoriban a stavrovouni szerzetesek jobbára még írástudatlanok voltak, ezért nagyon szerettek engem, »a kis Spyraki«-t, ahogy neveztek. Segítettem nekik a földeken, és próbáltam ket megtanítani olvasni a szent szövegeket. Emlékszem, egyszer kívülr l megtanítottam velük az Exapsalmost. Minden éjjel vecsernyét tartottak, és már napfelkelte el tt újból ébren voltak, hogy folytassák az imádkozást, míg fel nem kel a Nap. Egyszer aztán karácsonykor is a kolostorban voltam, hogy együtt ünnepeljek a bácsikámmal. Szenteste felvettem a fekete csuhát, és beléptem a templomba. A bácsikám aznap épp Szent Barbarában misézett, a szomszéd kolostorban, ami szintén az felügyeletére volt bízva, úgyhogy Stavrovouniban csak négyen maradtunk: Sawas és Mattheos atya (akik olyanok voltak nekem, mintha a nagyapáim lettek volna), egy harmadik szerzetes, és én. A többiek a bácsikámmal tartottak Szent Űarbarába. Négyen imádkoztunk hát, míg odakint ítéletid tombolt: olyan borzalmas vihar kerekedett, mintha csak az özönvíz zúdult volna le az égb l. Végignéztük az összes ablakot, hogy jól be legyenek csukva, aztán folytattuk a vecsernyét. Hirtelen egy villám csapott a kolostorba, aminek volt ugyan egy villámhárítója, de az túl régi volt már, úgyhogy a villám egyenesen becsapott az ablakon át a templomba. Az üveg ripityára tört, és a villám ott cikázott el közvetlenül el ttem. Vasalt talpú cip ben voltam, amiben korábban a mez n dolgoztam, úgy térdeltem és imádkoztam a padlón. A villám végül Sz z Mária ikonjába csapott bele – máig is rzik még azt a félig megégett képet –, s én abban a pillanatban különös, megmagyarázhatatlan boldogságot éreztem. A templom hirtelen megtelt világossággal, minden fényárban úszott. Aztán ugyanolyan hirtelen koromsötét lett, és süketít zaj támadt. Alig láttuk egymást az oltáron pislákoló pár gyertya fényében. Emlékszem, Sawas atya sietett oda hozzám, és szorosan átölelt. A cip mnek nyoma veszett, teljesen leégett a lábamról, mint ahogy a nagyja ruhám is hamuvá lett. Még a hajam is megperzsel dött egy kicsit, de én az egészb l semmit nem éreztem. Amikor hozzáértem maradék öltözékemhez, az is elporladt az ujjaim között, bár azt nem érte t z. Ott álltam mezítláb, cip nélkül, csakúgy, mint Sawas atya, akinek szintén elt nt a villámlásban a lábbelije. Biztos vagyok benne, hogy a tudósok mindenféle magyarázattal tudnának el állni, hiszen nem ritkák az ilyen villám-jelenségek. De hogyhogy nekem a legkisebb bántódásom

142

sem esett, még csak meg se ijedtem, s t, kifejezetten boldognak éreztem magam?” Daskalos el adása után magam is megemlítettem egy hasonló, de talán még az övénél is hátborzongatóbb esetet: egy vak ember Maine-ben úgy nyerte vissza a látását, hogy egy villám csapott a fejébe! Daskalos erre elmondta, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban, hogy világunk tele van élettel, és hogy mind anyagi, mind szellemi fejl désünket magasabb intelligenciák irányítják. Aztán megkérte Kostast, hogy hozza el a Szentélyb l a űsorba hegy kardot, amivel Daskalos a beavatási szertartásokat szokta celebrálni, amikor egy-egy új tagot vesznek fel a bels tanítványi körbe. „Nézd meg ezt!” – szólt oda nekem, azzal elvette a kardot Kostastól, és az orrom alá dugta a szent tárgyat. „Tudod, évekkel ezel tt akadt némi problémánk a hivatalos egyházzal. A helyzet annyira kiélez dött, hogy Yohannan atya arra utasított, egy id re szüntessem be köreink tevékenységeit. Akkoriban a űsorba hegy kard” – folytatta Daskalos, megemelve azt el ttem – „különös módon elt nt az oltárról. Eleinte az egyik tanítványomra gyanakodtam, aki több galibát is okozott már, de a többiek hiába noszogattak, hogy nyomozzak utána a történteknek, és vonjam kérd re az illet t. Én úgy döntöttem, nem teszem, hadd tartsa meg a kardot, ha nála van. Talán még meg is világosodik t le... Szóval továbbra sem voltunk teljesen biztosak abban, hogy a kardot ellopta-e valaki, és ha igen, ez az illet volt-e a tettes. A dolog már több éve történt, talán hat-hét év is eltelt azóta. Yohannan atya pedig id közben újból engedélyezte a tanulócsoportok felállítását, és az esetleges beavatások folytatását. Arra kért, vegyem fel a legbels bb kör tagjai közé Theophanist, hadd öltse magára is a fehér palástot. Gondolkodóba estem, hogy fogom megoldani a beavatást a kard nélkül, hiszen az nélkülözhetetlen kelléke volt a szertartásnak. »Majd csak történik valami, ha itt lesz az ideje!« – morfondíroztam magamban. »Talán Yohannan atya majd utasít, hogy puszta kézzel folytassam le a ceremóniát, s én úgy fogom megáldani Theophanist.« Amikor kiléptem a Szentélyb l, gondosan bezártam az ajtaját, és eltettem a kulcsot, nehogy valamelyik beavatatlan, kíváncsi természet tanítványom illetéktelenül betegye oda a lábát. Amikor összegy ltünk a beavatásra, elmondtam a többieknek, hogy bár a űsorba hegy kard hiányzik, én mégsem aggódom.

143

Yohannan atya majd ellát minket a megfelel tanácsokkal, hogy mit hogyan tegyünk. Azzal beléptünk a Szentélybe, hogy magunkra öltsük fehér palástjainkat. Magam nyitottam ki az ajtót, és mit láttam? Az oltár el tt égett a mécses! Ráadásul már jó ideje meggyújthatták, mert több, mint a fele olaj hiányzott bel le. Űiztos voltam benne, hogy nem én hagytam égve legutóbb, miel tt bezártam volna. És ahogy jobban körülnéztem, észrevettem, hogy az oltáron ott nyugodott a űsorba hegy kard! Ez a kard – folytatta Daskalos emelkedett hangon – hat éven át dematerializált állapotban volt, majd amikor újra eljött a beavatások ideje, Yohannan atya materializálta azt. Csak álltam ott a Szentélyben, a döbbenett l földbe gyökerezett lábakkal, aztán egyszerre mindannyian letérdeltünk, és elkezdtünk imádkozni. Akkor meghallottam Yohannan atya hangját: »Az elmúlt években nem volt rá szükségetek, de most, hogy újra van, visszahoztam neked.« Megkérdeztem Theophanist, nem fél-e attól, hogy ezzel a karddal avassam fel t. Határozott nemmel felelt, úgyhogy hozzáláttunk a szertartáshoz.” „Biztos vagy benne, Daskale, hogy senki sem lopta el a kardot, és aztán nem csempészte vissza a Szentélybe?” – kérdeztem. „Igen, teljesen biztos vagyok!” – felelte Daskalos felb szülve, mintha eleve komolytalan kérdést tettem volna fel. „A Szentély ajtaja napokig zárva volt, a kulcsot én riztem. Ráadásul amúgy sem ez volt az els ilyen eset.” És tényleg. Daskalos egyik tanítványa, egy belgyógyász szakorvos, teljesen komolyan mesélte nekem egyszer, hogy szemtanúja volt, amint Daskalos materializált egy röplapot, amit az egyik helyi széls séges csoport készült kiadni, de még ki sem nyomtatták. Daskalos különleges képességei segítségével „meglátta” a röplap egy kézzel írott változatát, amit még aznap este dematerializált a szerz asztaláról, és a saját kezében materializálta újra, hogy jegyzeteket készítsen róla. Azután visszajuttatta a röplapot oda, ahonnan eredetileg dematerializálta azt. Ezt követ en tájékoztatta egyik magasrangú barátját, egy kormánytisztvisel t, és el adta neki a készül röplap tartalmát. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy az amúgy is pattanásig feszült politikai helyzetben egy efféle kiadvány akár még kegyetlen vérengzést is kiválthatott volna. Két nap múlva aztán – ahogy az orvos ismer söm mesélte – valóban ellepték Nicosia utcáit a röplapok, pontosan abban a formában, ahogyan akkor nézett ki, amikor azt Daskalos materializálta.

144

„Világegyetemünk számtalan életforma otthona,” – ismételte meg kérésemre Daskalos korábbi kijelentését – „olyan létez ké is, akik sokkal intelligensebbek annál, mint ami a közönséges emberek számára megszokott lenne. Nem vagyunk egyedül! Földünk fejl dését egy magasabb értelem irányítja – számunkra ezek a lények olyanok, mint bolygónk rz i, akikkel néhányan mi magunk is kapcsolatban állunk.” Korábbi beszélgetéseink során Daskalos egyszer már hosszasan magyarázta nekem, hogyan lépett érintkezésbe ezekkel a lényekkel, akik szerinte Istenhez hasonlóan fölötte állnak id nek és térnek, mesterei az anyagnak, és ennek megfelel en bármikor képesek materializálni vagy dematerializálni magukat. Most vettem magamnak a bátorságot, és bevallottam Daskalosnak, hogy az efféle „földön-kívülis” történetek az én szerény értelmi képességeimhez mérten meglehet sen hihetetlenek, s t, egyébként logikusan és bölcsen felépített rendszeréb l számomra kifejezetten kilógnak azok a „túlzó” állítások, miszerint Földünk belsejében, az izzó Napban, a Marson, vagy bárhol máshol az rben intelligens lények élnének. Daskalos és a többiek csak mosolyogtak vallomásom hallatán, mi több, talán hogy még tovább sokkoljon, Kostas megjegyezte: „És képzeld, naprendszerünk többi bolygójához képest a Föld még meglehet sen alacsony fejlettségi szinten tart!” „Na ne, most már teljesen összezavarodtam!” – szóltam leverten. „Követni sem tudom, amit mondasz, Kosta! Hisz tudományosan bizonyított tény, hogy naprendszerünk többi bolygóján nincsenek megfelel körülmények az élet kialakulásához és fennmaradásához. A mai ismeretek szerint a Mars és a többi planéta is csupán halott anyag. Se vizek, se erd k, se másfajta természeti szépség nem található a felszínükön. Mi alapján mondanád hát, hogy azok a bolygók sokkal fejlettebbek a mi Földünknél? Mondd, mi alapján?” „Fejlettebbek, hidd el, Kyriaco,” – felelte Kostas, miközben Daskalosnak csak úgy rázkódott a teste a fojtott nevetést l – „de fejlettség alatt mi azoknak a szellemi lényeknek a fejlettségét értjük, akiknek az adott bolygók szolgálnak otthonukul.” „Ezért van az, Kyriaco,” – tette hozzá Daskalos – „hogy a manapság elképzelt formában sosem fognak életet felfedezni ezeken vagy más bolygókon, pedig az élet mindenhol jelen van, még olyan környezetben is, amir l a Földön tudomásunk sincsen. Én mondom neked, még a Nap is tele van élettel, mégpedig szerves élettel! Nem

145

gondolod, hogy kissé egoista dolog lenne azt elvárni, hogy az élet mindig egy és ugyanazon formában jelenjen meg mindenütt, ahogyan a mi Földünkön? Jusson eszedbe, hogy a hagyományos tudomány még az olyan egyszer eseteket sem tudja megmagyarázni, mint például a t zön járás, a telepátia, vagy a tisztánlátás. Már foglalkoztatják a tudósokat az efféle jelenségek, de még nem képesek megmagyarázni ket. Nem csoda, hogy nem értik hát azt sem, hogyan utazhatnak az úgynevezett ufók akkora sebességgel, amekkorával, és hogy jelenhetnek meg vagy t nhetnek el a mi dimenziónkban. Ha pedig a hagyományos tudomány erre sem képes, miért feltételeznénk, hogy bár földi értelemben vett életfeltételek a Marson valóban nincsenek, azért ott élet sem lehetséges? Az emberiség fejl dése végén szintén eléri majd azt a fokot, amikor többé nem lesz már szüksége durva anyagi testre, vagy a Föld ma ismert természeti környezetére. A durva anyag akkor már nem jelent majd akadályt számunkra. Oxigénre sem lesz szükségünk a légzéshez. Képesek leszünk pillanatok alatt a Föld legmélyére utazni, vagy a Nap belsejébe, ha úgy akarjuk, anélkül, hogy a t z elem megégetne minket. Addigra ugyanis az elemeknek is az urává válunk majd. Ha tehát most naprendszerünk más bolygóira utazunk, és ott az általunk jelenleg ismert élet után kutatunk, soha nem fogunk találni semmit. Az ott él szellemiségek sokkal fejlettebbek, mesterei az anyagnak. Akaratuk szerint öltenek fizikai testet, vagy vetk zik le azt. Hozzánk hasonló alakjuk van, k is emberi lények abban az értelemben, hogy áthaladtak az Ember Ideáján, és szervezett társadalmuk van.” „Ha ez igaz, akkor hol vannak a városaik, a házaik?” – kérdeztem villámgyorsan, amin megint csak mindenki jót nevetett. „Te látod azokat az épületeket, amelyek bolygónk szellemi dimenzióiban léteznek? Na mármost, ha a közönséges halandó a saját bolygóján sem képes észlelni az ilyesmit, hogyan észlelhetné akkor más bolygókon, ahol ráadásul – mint mondtam – az ott él lények még sokkal fejlettebbek? Mentáltestben csupán egy óra az odaút, visszafelé pedig alig tizenöt perc. A fizikai test visszahúzó hatása ugyanis még ezt a hihetetlen sebességet is képes felgyorsítani. Persze más bolygókat csak azok a mesterek képesek meglátogatni, akik már túlléptek a mentális világon is, a fogalmak és ideák világába. Ami engem illet, számomra a Föld lett kijelölve, hogy itt tanítsak, ezért újra meg újra ide térek majd vissza, hogy tudásomat átadjam.”

146

„Ha egyszer mégis meggondolnád magad, én szívesen elröpítelek a Marsra!” – szúrta közbe Kostas a sarokból, mire mindannyian jót nevettünk. Daskalos megjegyezte, hogy bár sosem utazott a Marsra, de a bolygó lakóival összehangolva saját rezgéseit, már sok mindent megtudott róluk. „Szóval azt mondod, ezek a marslakók hozzánk hasonló emberi lények?” – kérdeztem. „Igen, emberi lények, de nem hasonlítanak ránk.” „Van fizikai testük?” „Néha testet öltenek, de nem olyat, mint a miénk. A Mars emberlényei sokkal fejlettebbek nálunk, magasan fölöttünk állnak. Urai az anyagnak – akaratuk szerint képesek materializálni vagy dematerializálni magukat. Az fizikai testük leginkább két háromszögre hasonlít, az egyik a fejnek, a másik a mellkasnak felel meg. A derekuk nagyon kicsi, a végtagjaik pedig nagyjából a mi kezeinkre és lábainkra emlékeztetnek. A szívük viszont megint csak más, mint a miénk, és a vérük is sokkal s r bb, mézszín . Mivel a testük nem valami bonyolult, ezért bár van vérkeringésük, az artériás és a vénás erek száma jóval kevesebb, mint a földi embereké. A mi vérünk tizenhárom perc alatt cirkulál végig a testünkben. Egy marslakó vére egy teljes nap alatt teszi meg ugyanezt. Éppen ezért testük leépülése sem ugyanabban a tempóban történik, mint a földi emberi testé. Egy marslakó sokkal inkább házként kezeli a testét: ugyanolyan könnyedén jár ki-be a testébe, mint mi a házainkba. A teste tulajdonképpen alig mozog, mintha csak a lény munkahelye lenne, ahova dolgozni jár, de egyébként nincsenek helyhez kötve, és nem is ny gözi le ket annyira a testiség, mint minket, földlakókat.” „Ha egy marslakó a Földre látogat, a testét hátrahagyja. S bár az adott test lakója ilyenkor távol van a »házától«, a vérkeringése azért fennmarad. Amikor legtöbbször repül csészealjra emlékeztet rhajóján belép a Föld ionoszférájába, gondolati úton azt teremt magának, amit csak akar. Ha pedig úgy dönt, hogy materializálja magát a Földön, emberalakot vesz fel, s néha olyan testhezálló ruhát ölt, mintha az összen tt volna az alakjával. Legalábbis ezt a képzetet kelti az általa koncentrált éteri energia. Ugyanakkor a miénkhez hasonló öltözetben is képes megjelenni, akár zakót is hordhat. Akaratával képes alakítani az anyagot. Csak rá kell hangolódnia a földi emberek gondolkodásmódjára, egyszer en magába szívja fogalmainkat és azok jelentését, és vizuális képzel erejénél fogva aztán már

147

bármit képes materializálni magának. S ha már egyszer szépen felöltözött, akár besétálhat egy kávéházba is, rendelhet magának egy csésze feketét, és eldiskurálhat a helybeliekkel. Mivel egy hullámhosszon rezeg az emberi gondolatokkal, ezért mindenr l tudomása lehet, amir l a földieknek.” „De ha ez így van, akkor azt is tudják, hogy mi történik a Földön,” – szóltam. „Természetesen tudják is! Mit gondolsz, mi másért látogatnak minket rendszeresen?” „Van valami befolyásuk a Földünkre?” „Azon igyekeznek, nehogy újból elpusztítsuk! Az évszázadok és évezredek során mindig is ellátogattak Földünkre, és az emberek angyaloknak vagy épp isteneknek látták ket. Én inkább azt mondanám, k is csak olyan örök élet létez k, mint mi magunk, csak sokkal magasabb fejlettségi fokon. Ok már felülemelkedtek a Gonosz ideáján.” „És hogy lehet az, hogy mindezidáig még nem fedeztük fel ket?” „Ki mondta, hogy nem állnak kapcsolatban egyikünkkel-másikunkkal?” „De Daskale,” – próbáltam kitartani saját elképzelésem mellett –”az amerikai Mars-expedíció nem talált életjelet a bolygón.” „Nem, mert a marslakók elkerülték a találkozást. Ne feledd, hogy k urai a materializációnak és a dematerializációnak, és egyébként sem feltétlenül van fizikai testük. Tudatilag képesek olyan feltételeket teremteni, hogy az amerikai m szerek egyszer en képtelenek tudomást szerezni a létezésükr l. De egyszer eljön majd az ideje, hogy sokkal szélesebb nyilvánosság el tt fedjék fel jelenlétüket.” „Szerinted ma alkalmas lenne rá a nagyközönség, hogy efféle témákról társalogjunk velük? Ki hinne nekem, ha azt mondanám, hogy én kapcsolatba léptem ezekkel a lényekkel; hogy most is kapcsolatban állok velük; hogy k a barátaim; hogy sokat tudok róluk, és hogy nincs olyan dolog, amit én tudok, és k ne tudnának, lévén, hogy egymásra vagyunk hangolódva? Ki adna igazat nekem?” Daskalos ezután elmesélte egyik élményét ezekkel a lényekkel kapcsolatban. A dolog 1969-ben történt. „Megéreztem a jövetelüket. Éppen testen kívül voltam, és az rhajójuk közelébe merészkedtem, ami a házunk fölött lebegett. A marslakók ugyanakkor járm vük belsejéb l figyelmeztettek, hogy

148

térjek vissza a testembe, mert még véletlenül elégetik az éteri másomat. Amikor visszatértem, hallottam ám, hogy a szomszédom, egy id s hölgy, éktelenül jajveszékelt: »Jönnek a törökök!« Látta ugyanis az rhajót, egy fénygömböt, ami lüktetve sz kült és tágult, és azt hitte róla, hogy a törökök támadták meg a szigetet. Próbáltam lecsillapítani t, mondván, hogy amit lát, az nem török rakéta, hanem ufó- rhajó, idegen lényekkel a fedélzetén, de mondanom sem kell, hogy ett l egy cseppet sem lett nyugodtabb szegény. Végül aztán magára hagytam, és bementem a házba, igaz, addigra az ufó is elt nt. Kés éjjel azonban visszatértek. Ketten közülük materializálták magukat a házamban; férfiaknak néztek ki. Elmagyarázták nekem, hogy képesek mindig az adott bolygó lakóinak a jellegzetességeit magukra ölteni. Ezüstös ruhát viseltek, amit alig lehetett megkülönböztetni a b rükt l. Megérintettem ket – olyan volt a tapintásuk, mint a kígyóké. Gondolati úton kommunikáltunk egymással. Beléptek az aurámba, és abban a pillanatban mindent tudtak, amit én. Megboldogult feleségem egy kis saját sütés baklavával kínálta ket, de azonnal ki is köpték a falatot – azt mondták, túl keser volt nekik, túl sok volt benne a föld elem. Aztán megmutatták, k hogyan táplálkoznak. Lekapcsoltuk a lámpákat, és k kozmikus fényt vonzottak magukba, ami beragyogta az egész szobát. A testük elnyelte a fényt. Miel tt elmentek volna, az értésünkre adták, hogy a létezésüket egyel re még nem kívánják felfedni a nagyközönség el tt.” „Vajon van ezeknek a földönkívülieknek családja, mint nekünk?” „Azt hiszem, igen.” Erre megkérdeztem, vajon ugyanúgy szülnek-e náluk is, mint a földi emberek, és hogy szexuális egyesülés útján szaporodnak-e. „Ezt nem tudom. Lehet, hogy másképpen szaporodnak. A gondolataik révén cselekszenek, és szeretetükkel csábítják el egymást. így születnek. A földi emberek szaporodási folyamatai a Szent Szellem fennhatósága alatt állnak, a mi tudatos együttm ködésünk nélkül. De a Mars lényei uralják testüket, mindenr l tudnak, ami történik velük.” „Meghalnak valamikor?” „Nem, egyszer en csak feloldják régi testüket, és újat teremtenek maguknak. Örök élet istenek k, de persze mi is azok vagyunk. űsakhogy k már elérték a Theózist, megistenültek, és most saját arkangyali létformájukat élik. Képesek például alászállni a Föld

149

belsejébe, és magukra ölteni a t z angyalainak a képét, de természetesen bármelyik másik elem képét is.” „De ha egyszer ilyen tettekre képesek, miért van egyáltalán szükségük anyagi testre?” „Talán mert örömüket lelik benne. Ugyanakkor hozzáteszem, csak kevesen hódolnak efféle kedvtelésnek.” A nap már lemen ben volt, amikor elbúcsúztunk egymástól. Kostas elhajtott Limassol felé, Theano és Chariklia Larnaca irányába, Theophanis pedig Paphos felé. Aspasia felajánlotta, hogy hazavisz, de én inkább a séta mellett döntöttem. Élveztem a kés délutáni szell t, és a lemen nap színeit, s közben próbáltam rendszerezni mindazt, amir l Daskalosszal elbeszélgettünk. Az Acropolis-negyed felé vettem az utamat, ahol abban az évben laktunk, Strovolos szomszédságában, és átvágtam az Angol Iskola eukaliptuszokkal ben tt tágas telkén, azon kevés helyek egyikén, amely még érintetlen maradt a nagyra tör és túlbuzgó nicosiai „területfejleszt k” bulldózerei el tt. Ahogy keresztülvágtam a kültelkeken, Krisztus isteni mivolta, ufók és más földönkívüli lények kavarogtak a fejemben. Hát igen, hozzászokhattam volna már, hogy Daskalos mindig sokkoló történetekkel rukkol el ! Ráadásul folyamatos megtapasztalásaim fényében még a legabszurdabb és leghihetetlenebb elképzelések is lassan beleilleszkedtek a képbe, úgyhogy újra meg újra felül kellett kerekednem szkepticizmusomon. Hónapokkal kés bb, a maine-i egyetem könyvesboltjában a tudományos könyvek polcát böngésztem, amikor kezembe akadt egy monográfia: Élet a Földön túl (Morrow, 1980.). A könyv szerz je két elismert tudós, Gerald Feinberg, a Columbia Egyetem elméleti fizika professzora, és Róbert Shapiro, a űity University of New York biokémikusa, akik a következ álláspontot hirdették, idézem: ...az élet a Földön kívül nagyon is elképzelhet , még ha maguk az életformák és az él helyek teljesen másak is lehetnek, mint amihez emberi léptékekkel szokva vagyunk (...) a csillagok belsejében ugyanúgy, mint a csillagközi r molekulafelh iben jellegzetes életformák alakulhatnak ki. Saját naprendszerünkben a Titán bolygó felszíne, a Nap belseje, vagy a Jupiter (...) mind-mind lehetséges helyszínei lehetnek az életnek. Még maga a Föld is rejtegethet el lünk eleddig felfedezetlen él lényeket.

150

Az efféle tapasztalatok és véletlen egybeesések Daskalosszal való találkozásom óta olyannyira rendszeressé váltak, hogy szinte már alapjaiban ingatták meg racionális kétkedésemet, és egyre inkább aláásták Hitetlen Tamás-mivoltomat. Egyre inkább nehezemre esett nem komolyan venni Daskalost, még ha más világok és más dimenziók lényeivel való találkozásairól beszélt is.

151

Védőangyalok A városban az a hír járta, hogy két jógi érkezett Ciprusra, egyenesen Indiából, hogy felmérjék a terepet és esetlegesen egy központot alakítsanak. A tervek szerint Daskalos egyik tanítványának házában készültek el adásokat tartani a „nirvánáról”. Daskaloshoz aznapra már bejelentkeztek páciensei, úgyhogy nem ért rá, de én és Iacovost úgy döntöttünk, hogy megnézzük magunknak az új jövevényeket. Indulásunk el tt Daskalos megjegyezte: „Mellesleg én nem hiszek a nirvánában. De hát ti tudjátok, menjetek csak, hátha ragad rátok valami...” Számomra éppen az volt Daskalos tanításainak egyik vonzereje, hogy még az el rehaladottabb tanítványoktól sem követelte meg, hogy csak és kizárólag az rendszerében higgyenek. „Nem félek az összehasonlítástól,” – mondogatta gyakran, és a következ kkel biztatta hallgatóit: „Használjátok a saját eszeteket, így lesz bel letek az Igazság Keres je.” Számomra mint megfigyel számára ez a pozíció tökéletesen megfelelt, és nagyfokú könnyebbséget jelentett. Bárkit l bármit kérdezhettem, a legelképeszt bb dolgokat is nyíltan feszegettem, és mégsem kellett soha attól tartanom, hogy ezzel esetleg kockára tenném jó kapcsolatomat akár Daskalosszal, akár tanítványaival. Engem is elfogadtak, mint az Igazság Keres jét, így aztán szabadságomban és jogomban állt, hogy a számomra legmegfelel bb eszközöket vegyem igénybe kutatásaimhoz. A hosszú szakállú, turbános jógik földig ér rózsaszín palástjukba burkolózva ültek, keresztbe tett lábakkal – meglehet sen szokatlan

152

látványt nyújtottak. Egyikük, egy sötétebb b r alak, aki tipikusan úgy nézett ki, ahogy azt általában az indiai jógikról képzelné az ember, leginkább csukva tartotta a szemét, és csak szótlanul ült, míg fiatalabb társa a vegetarianizmus el nyeir l, a mantra-jógáról és a nirvánáról beszélt. Hangjában nyoma sem volt az indiai akcentusnak, és b rszíne is sokkal világosabb volt annál, mint ami egy keleti gurutól „elvárható” lett volna. Mint kiderült, valójában tényleg nem is volt köze Indiához – zsidó származású volt, és Kaliforniából, Santa Barbarából érkezett. Iacovost egyáltalán nem ny gözte le az el adás. Amikor a jógik azt kezdték bizonygatni, hogy a betegek gyógyítása ellentmond a Karma törvényének, hitetlenkedve rázta a fejét. Ráadásul még tovább csökkent szemében a két guru szavahihet sége akkor, amikor nyilvánvalóan kiderült róluk, hogy nem képesek tudatosan kilépni a testükb l. Iacovost rájött, hogy az el adók amat rök, úgyhogy ott is hagytuk ket. Megegyeztünk, hogy délután találkozunk Daskalosnál. Amikor megérkeztem Daskaloshoz, éppen szanszkritul oktatta Iacovost. „Meg kell tanulnia szanszkritul jegyzetelni!” „Miért, mi a baj a göröggel?” – kérdeztem. „Semmi, semmi, de ha a jegyzetei netán illetéktelen kezekbe kerülnének, akkor sem bírnák kibogarászni,” – felelte Daskalos, és megmutatta saját jegyzetfüzetét, amiben vörös tintával szanszkritul írt sorok kígyóztak, itt-ott néhány más szimbólummal vagy ábrával kiegészítve – például egy emberalak körvonalaival, bejelölve rajta a csakrapontokat. A szöveg tulajdonképpen görögül volt, de a szanszkrit ábécé bet ivel írva, úgyhogy ahhoz, hogy valaki megfejtse, meg kellett volna tanulnia görögül, és ismernie kellett volna a szanszkrit írást is. „Arról nem is beszélve,” – tette hozzá még Daskalos – „hogy a szanszkrit szent nyelv, úgyhogy Iacovosnak azért is meg kell tanulnia, hogy talizmánokat tudjon készíteni.” Erre Iacovos rögtön megragadta az alkalmat, és megérte Daskalost, hogy mondja el, hogyan kell amuletteket és talizmánokat készíteni. „A talizmán alapja minden esetben egy hatágú csillag. Sohasem lehet ötágú.” „Miért?” „Mert az ötágú csillag a földet és az emberi testet szimbolizálja. De ha megfordítjuk, akkor az ördög jelképévé válik. Amikor olyan

153

betegeket hoznak hozzám, akiket valamiféle fekete mágiával rontottak meg, az aurájukban mindig ott látom a feje tetejére állított ötágú csillagot. Akkor aztán gyertyát gyújtok, és hozzálátok ahhoz a szertartáshoz, amit már láthattatok t lem: ki zöm az ördögöt az illet b l, és keresztülvezetem a lángon, hogy feloldódjon az isteni szellemben. Ha az ötágú csillag fekete szín , akkor a legveszélyesebb – ilyenkor a fekete mágus ezzel próbálja megölni az illet t. A sötétbarna árnyalat szintén ártalmas gonoszságot jelöl, de az nem halálos. Piszkos zöld szín ötágú csillag pedig az irigységt l keletkezik. Egy napon talán majd a tudomány is eljut arra a szintre, hogy képes lesz megbirkózni az effélékkel – mondjuk úgy fogják majd fel ezeket a szellemi dolgot, mint energiasugarakat. Az egyházi kiközösítéskor a papok is egy fejjel felfelé fordított, kék ötágú csillagot teremtenek az illet aurájába, ami magába zárja összes vallásos babonájukat és agresszivitásukat. Szerencsére ez a csillag az egészségre nézve teljesen ártalmatlan, tulajdonképpen semmilyen negatív hatása nincsen.” Daskalos ezután hozzálátott, hogy elmesélje, hogyan is készül egy talizmán a hatágú csillagból. A felfelé mutató háromszög az ember isteni részét jelképezi, a magasabb ént, ami hármas tagozódású. A háromszög három éle jelenti az Abszolútum teremt erejét, szeretetét és bölcsességét. A lefelé mutató háromszög ugyanakkor az anyagba süpped alacsonyabb ént szimbolizálja, ami szintén hármas tagozódású, és középpontja közös a magasabb én középpontjával. Iacovos felvette, hogy az lenne a legegyszer bb, ha rögtön készítenénk is egy ilyen talizmánt a családom számára. Daskalos beleegyezett, és hozzálátott el készíteni a szükséges eszközöket: fehér papírt és filctollat vett el , gyertyát gyújtott, egy pohár vizet tett az asztalra, és el hozta a űsorba hegy kardot. Magára öltötte fehér palástját és leült az asztal elé, miközben Iacovos becsukta az ablakokat és meggyújtott egy füstöl t. Azzal Daskalos hozzálátott, mi pedig feszülten figyeltük minden mozdulatát. El ször is kezeit az ég felé emelte és magában imádkozott, majd egy fekete filctoll és a űsorba hegy kard segítségével megrajzolt egy hatágú csillagot. Amikor ezzel elkészült, megkérdezte t lünk, hogy meg vagyunk-e keresztelve. Mindketten bólogattunk. Akkor egy vörös filctollal a hatágú csillag legfels sarkába belerajzolt egy keresztet, majd a csillag jobb oldalára a férfi, bal oldalára pedig a n i princípium, „az

154

anyaság és a harmónia” jelképét. Ezután tekintetét a gyertyalángra szegezte, és ahogy azt már máskor is láttam t le, amikor egy-egy megszálló lényt zött ki pácienseib l, tenyerét elkezdte jobbra-balra húzogatni, körülbelül fél méternyire a lángtól, mintha csak így beszélgetett volna vele. Aztán a hatágú csillagra rárajzolt egy kígyót – fentr l kezdte, a farkával, és úgy haladt lefelé a kígyó fejéig –, majd a kígyó fölé egy vörös cikcakkot, mintha villám sújtana az állat fejébe. Mint megtudtam, a kígyó jelen esetben a gonosz elementálokat jelképezte, a tüzes villám pedig Mihály arkangyalt. Ezt követ en Daskalos szanszkritul a csillag belsejébe írta négy nk nevét: feleségemét, Emilyét, két gyerekünkét és az enyémet. A csillag alá görög nyelven, de szanszkrit írással a következ mondatot írta: „Az Ur legyen kegyes alázatos szolgáihoz: Szeretet, Bölcsesség, Egészség jólét.” Végül háromszög alakban összehajtogatta a rajzot akkorára, hogy az egész kényelmesen elfért a tenyerében, és egy kék szalaggal szorosan körbetekerte. „Varrjátok ezt bele egy kék szín anyagba,” – utasított Daskalos, és átnyújtotta nekem a kék talizmánt – „és tegyétek el biztos helyre, lehet leg a családi oltárotokra, ha van olyanotok. Vigyázzatok, nehogy egyszer is rálépjetek véletlenül! Krisztus, Sz z Mária és Mihály arkangyal fog védelmezni titeket. Szükség esetén hozzájuk fordulhattok segítségért, különösen Sz z Máriához. Ez egy nagyon er s talizmán, jól becsüljétek meg!” – mondta Daskalos, és látszott az arcán, hogy ezúttal kifejezetten komolyan beszél. Befejezésül megkért minket, hogy igyunk meg egy pohár vizet. Amikor Daskalos befejezte a talizmánkészítést, azt mondta, szeretne „elégetni” pár elementált, amelyek egyik ismer sének a családját kínozták. Iacovos segített neki a koncentrációban, Daskalos úgy kényszerítette át az elementálokat a gyertya lángján. „Égjetek, égjetek csak!” – kiáltotta Daskalos, és úgy mozgatta kezeit a t z körül, mintha csak azt próbálta volna megakadályozni, hogy az elementális lények kiszökjenek a lángok közül. „Na, mára elég lesz!” – szólalt meg végül. „Hármat is elégettünk, majd holnap folytatjuk!” Megkérdeztem Iacovost, mit látott a t zben, ami annyira leny gözte t. Azt mondta, kis ördög alakú elementálokat, illetve Mihály arkangyal ember nagyságú arcát. „Már hogy láthattál volna ember nagyságú arcot egy gyertyalángban?” – kérdeztem hitetlenkedve.

155

„Nem a fizikai szememmel láttam, tudod?” – kuncogott Iacovos. „Egy képerny jelent meg el ttem, azon láttam.” Iacovos kedvence volt ez a tévéképerny s hasonlat a tisztánlátásra, amit így magyarázott: „Amikor »látok«, olyan, mintha a hétköznapi látásom visszahúzódna, és egy képerny jelenne meg el ttem.” „Van-e a talizmánokon kívül más módja is annak, hogy az ember megvédje magát a lelki-szellemi veszélyekt l?” – kérdeztem Daskalost, miután levetette fehér palástját és Iacovos visszavitte a űsorba hegy kardot a Szentélybe. „Persze, több is! Attól függ, melyik vallási hagyományt követi valaki.” Azzal megmutatta, egy keresztény ember hogyan védheti le magát a külvilág ártalmaival szemben úgy, hogy egy speciális keresztet vet, miközben mentálisan kimondja a „varázsigét”. „Összeteszed a három ujjad – a katolikusok négyet, de ez most nem számít. A három ujj a Szentháromságot jelképezi, az Abszolútum hármas természetét. Megállsz egyenesen, és azt mondod magadban: »Mert Tiéd az Ország...« – azzal Daskalos három ujjával megérintette a homlokát»...a Hatalom...« – figyeld, a kezemet leengedem a szívem el tt egészen a nemi szervig, ahol az energia összpontosul, beleértve a napfonatot is – »...és a Dics ség...« – erre a kezemet újra felhozom a szívemig, és ott megállók egy pillanatra. Majd újra megérintem a homlokom, és folytatom a szöveget: »...Az Atya...« aztán következik a szív – »...a fiú...« – végül a nemi szerv -»... és a Szent Szellem nevében...«, s befejezésül megint a szíved elé emeled a kezed, onnan folytatod – »...Most és Mindörökké...« – azzal megérinted az egyik vállad – »...az id k végezetéig...« – a másik vállad »...Amen!« – és visszatérsz a szívedhez. A szív Isten Dics sége és az Örök jelen. Most csináld te is utánam!” Követtem Daskalos mozdulatait, és próbáltam rögzíteni azokat, hogy szükség esetén ezentúl azonnali védelmet kérhessek a pokoli csábítások ellen. Daskalos fennhangon szavalta az imát: „Mert Tiéd az Ország, a Hatalom, és a Dics ség, az Atya, a Fiú és a Szent Szellem nevében, Most és Mindörökké, az Id k végezetéig, Ámen!” „Daskalos, te is mindig ezt a szöveget mondod, ha veszélyes helyzetbe kerülsz?” „Nem csak akkor! Az ember tulajdonképpen folyamatosan ezt mondogathatná. Jómagam minden reggel ezzel ébredek, és minden étkezés el tt is ezt mondom el. De ezzel az imával fekszem is – elalvás el tt ez az utolsó gondolatom, amit aztán magammal viszek az

156

asztrálsíkra. Egy keresztény hív számára nem az a legértékesebb talizmán, ha egy nyakláncon arany keresztet hord, hanem ha harmóniába hozza önmagát az Isteni Kereszt erejével. A héberek esetében ugyanez a helyzet a hatágú Dávid-csillaggal.” Beszélgetésünket a telefon csörgése szakította félbe. Én vettem fel a kagylót – egy n i hang szólt bele tört angolsággal, és Daskalost kereste, vele akart beszélni. Daskalos átvette a telefont, és röviden válaszolgatott, közben elégedetten mosolygott és rázta a fejét. Kíváncsiságomat legy zve tapintatosan próbáltam csendben maradni, és nem kérdez sködni a külföldi hölgy kilétét illet en. De Daskalos megérezhette a kíváncsiságomat, vagy egyszer en maga sem tudott ellenállni annak, hogy meg ne ossza velem az örömét, azon nyomban beszámolt a hívásról. Azt mondta, a hölgy egy magas és szemrevaló arab fiatalasszony, aki Irakból telefonált neki. Pár nappal korábban Görögorszában járt, onnan látogatott el Ciprusra Daskaloshoz, hogy a segítségét kérje, mert a menstruációja lassan egy éve nem akart megsz nni. Több orvost is felkeresett már a bajával, de azok nem tudtak mit kezdeni vele. „És te meggyógyítottad t?” – kérdeztem. „Valószín leg igen. Legalábbis most éppen ezt köszönte meg nekem a telefonban.” „Hogyan csináltad?” „Megkértem, hogy helyezze magát kényelembe az egyik fotelban, és biztosítottam róla, hogy minden rendben lesz. Elmondtam neki, hogy enyhe remegést fog érezni a vaginájában, azzal odatettem a kezem... az éteri kezem, kedves Kyriacóm, az éteri kezem!” -tette hozzá sietve Daskalos, és jót vigyorgott azon, hogy kikerekedtek a szemeim. „Szóval az éteri kezemmel egy éteri burkot vontam a nemi szervére, és közöltem vele, hogy többé nem kell majd aggódnia a problémája miatt. Az éteri szint gyógyítás mellett tehát egy er teljes szuggesztiót is elültettem benne, hogy meggyógyuljon. Mondtam neki, hogy menjen ki a fürd szobába, és öltözzön át. Megköszönte a segítségemet, és elment. Azóta teljesen elállt a vérzése.” Mihelyst Daskalos befejezte a beszámolóját, egy angol hölgy érkezett hozzá bicegve, egy görög barátjára támaszkodva – a jobb lába szorosan be volt fáslizva. Daskalos mintha már várta volna ket; betessékelte a két n t a nappaliba, és Iacovosszal megkért minket, hogy hagyjuk magukra ket. Kimentünk a konyhába kávét f zni,

157

aztán leültünk az el szobában, ott várakoztunk. Egyszer csak Daskalos ránk nyitotta az ajtót, és intett Iacovosnak, hogy menjen be. Öt perc múlva lacovos visszajött, odaült mellém, és csöndben iszogatta tovább a kávéját. Távozásuk el tt az angol hölgy odajött hozzánk, és köszönetet mondott Iacovosnak. „Mit csináltál odabent?” – kérdeztem t le kíváncsian, de Daskalos válaszolt helyette: „Megmozgatta a lábujjait, amit azel tt nem tudott használni a hölgy.” lacovos elmagyarázta, hogy koncentráció útján fehér fénnyel vonta be a n lábát, és azt kívánta, hogy képes legyen használni a lábujjait. „Nem is tartott sokáig az egész!” – jegyezte még meg. „Daskale,” – tértem vissza korábbi témánkhoz, miután a látogatók elmentek, és mi újra kényelembe helyeztük magunkat a nappaliban – „az amulettkészítésen kívül van-e valami egyéb módja is annak, hogy szeretteinket megoltalmazzuk?” „Természetesen van,” – felelte Daskalos – „mégpedig azáltal, ha az ember megalkot és életre kelt egy véd angyalt. De miel tt belekezdenék a részletekbe, Iacovo, nem csinálnál nekem is egy kávét? Úgy megszomjaztam!” „Csak egy feltétellel!” – felelte lacovos, félig viccesen. „Meg kell ígérned, hogy soha többé nem olvasol a kávéscsészéb l! Nem akarom, hogy a mesterem lealacsonyodjon a közönséges jövend mondók szintjére!” „Igenis, uram!” – válaszolt angolul Daskalos, huncutul vigyorogva, és jól megnyomva az „uram” szót. „Pedig csak a barátaim szórakozására csináltam ilyet,” – tette hozzá szinte bocsánatkér leg. Egyszer-kétszer nekem is volt már szerencsém jelen lenni azokban a meghitt pillanatokban, amikor Daskalos, közeli tanítványai társaságában, efféle könnyed szórakozással múlatta az id t. lacovos annak idején egyszer el is magyarázta nekem, hogyan képes egy misztikus, vagy egy asztrális látó olvasni a kávéscsésze alján megszáradt maradék cseppekb l, és megjósolni a közeli jöv t. Aki ugyanis iszik a csészéb l, magyarázta, annak tudatalatti rezgései szimbolikusan rögzülnek a kávé maradékában, és aki ért ezeknek a szimbólumoknak a nyelvén, az képes bel lük levonni a megfelel következtetéseket. lacovos ugyanakkor féltette Daskalos jó hírnevét. A minap is úgy küldött el két aszszonyságot, akik azért jöttek volna Daskaloshoz, hogy jósoltassanak maguknak. űipruson a kávéscsészéb l olvasást jobbára „babonás öreglányok” kedvtelésének tartották, és amúgy sem vették komolyan.

158

Személyes megfigyelésem alapján ennek ellenére mégis azt mondhatom, hogy az efféle jóslásra „specializálódott” n k általában kivételes tehetséggel és intuícióval voltak megáldva ahhoz, hogy belelássanak az emberi kapcsolatokba. Praktikájuk sokkal inkább t nt hát egyfajta népi jelleg pszichoterápiának, semmint esztelen babonaságnak. „Szóval, hogy is kell véd angyalt teremteni?” – kérdeztem, miután Iacovos átnyújtotta Daskalosnak frissen f zött kávéját. „Mert ha jól értem, azt állítod, hogy az emberek képesek angyalokat teremteni. Igaz ez?” Egyel re fogalmam sem volt, mennyire vegyem komolyan Daskalos korábbi kijelentését, úgyhogy már alig vártam a válaszát. „Alit is mondtunk korábban az angyalokról?” – tette fel a szónoki kérdést Daskalos, és már válaszolt is: „Azt, hogy örökkévaló arkangyali lények kivetítései, igaz? És mivel valójában az ember is arkangyali lény, ezért lehet ségében, s t, az Igazság Keres inek teljes jogában áll, hogy szeretteink megóvása céljából véd angyalokat teremtsenek.” „Nagyon szeretném tudni, hogy megy ez!” – mondtam, és láttam, hogy Iacovost legalább ugyanúgy érdekli a dolog. Ittuk Daskalos minden szavát! „A Földön minden emberi lény születését l fogva rendelkezik egy saját véd angyallal,” – kezdett bele Daskalos – „akit Isten rendel az ember mellé.” „De akkor mi értelme annak, hogy mi is teremtsünk egyet?” -kérdeztem közbe rögtön. „Majd arra is sor kerül, ne félj!” – felelte Daskalos magabiztosan. „A születésünkt l fogva mellénk rendelt véd angyal az auránkhoz kapcsolódik, és ott egyfajta félig hipnotikus állapotban van. Az ember karmája miatt nem tud folyamatosan közbelépni a sugallataival. Eddig érthet ? Na már most, a mi célunk az, hogy felébresszük ezt az angyalt, hogy állandó segítségére lehessen az adott személynek. Ezt pedig úgy érhetjük el, hogy mi magunk is teremtünk egy angyalt – vagy ha úgy jobban tetszik, mondhatom azt is, hogy egyszer en megduplázzuk az illet védelmi rendszerének energiáit. Es ha egyszer képesek vagyunk erre, miért ne tennénk meg? Tegyük fel, hogy szeretnék egy véd angyalt teremteni, mondjuk egy újszülött számára. El ször is félrevonulok egy üres szobába, középre helyezek egy zsámolyt, füstöl t égetek, és meggyújtok egy fehér gyertyát.

159

Aztán er sen koncentrálok, és tudatom erejével megteremtem az angyalt. Mindig fiatal, úgy tizenhat év körüli lány vagy fiú képére formálom, és felruházom azokkal az arcvonásokkal, akinek a részére teremtem. Újszülött esetében próbálom elképzelni, milyen lesz majd az illet tizenéves lányként vagy fiúként. Ez nem mindig megy könnyen!” „Mégis, hogy csinálod?” – kérdeztem ámuldozva. „Gondolj az unokámra! Most majdnem tíz éves. Nem nagy ördöngösség elképzelni t pár évvel id sebbnek!” „De mi van akkor, ha a vizuális kép, amit megalkotsz, pontatlan?” „Az nem számít, magától hozzáidomul majd az illet valódi kinézetéhez. Ugyanez a helyzet akkor is, ha már egy id sebb személy számára teremted a véd angyalt: el kell képzelned, milyen lehetett 16-17 éves korában. Ha fogalmam sincs, hogy nézhetett ki az illet , akkor legfeljebb az arcvonásait nem dolgozom ki gondolatban részletesen. Úgyis felveszi majd a kívánt alakot, és pótlódnak a hiányosságok, akkor pedig magam is megismerhetem az illet fiatal vonásait. A gyakorlat során majd magatok is rájöttök erre. Tulajdonképpen nem a vizualizáció pontossága a lényeges, hanem sokkal inkább az az energiamennyiség, amivel feltöltjük a teremtményünket. El fordulhat például, hogy a véd angyal sokkal csinosabbra sikeredik, mint amennyiben az illet személy valójában. Az ellenkez je azonban sosem fordulhat el – a véd angyal nem lehet ellenszenvesebb vagy rondább annál, mint akire vigyázni fog, hiszen az illet re hangolódva felveszi annak képét. Amikor Iacovos számára teremtettem egy véd angyalt” – tette hozzá Daskalos viccesen – „az sokkal jókép bb lett!” „Csak nem?” – kacarászott Iacovos. „Amikor megalkotom a véd angyalt,” – váltott újból komoly hangra Daskalos – „akár lány, akár fiú képében – az adott személy nemének megfelel en –, akkor a lehet legrészletesebben kidolgozom, majd ráhangolódva felöltöztetem akár hófehérbe, akár kékesfehérbe, vagy rózsaszínbe. El ször is elképzelem ezt a lánykát vagy fiúcskát, mintha modell módjára ott ülne a szoba közepén a zsámolyon, és ennek mintájára – mint egy szobrász – megalkotom a véd angyalt. Olyan anyagból építem fel, ami egy m anyag zacskóra emlékeztet, de fényt sugároz. Akkor magam mellé veszem a fehér gyertyát, és mélyeket lélegzem. Folyamatosan látom magam el tt a véd angyal-elementált, amit a

160

gondolataimmal életre hívtam, és minden egyes kilégzéssel feltöltöm energiával. Az els napon negyed órán át töltöm így, majd másnap ugyanabban az id ben folytatom a m veletet: öt percig az elementálra koncentrálok, anélkül, hogy eközben bármilyen más gondolat megzavarná az elmémet. Ez id alatt úgy tekintek az angyal-elementálra, mintha élne, és tíz napon át megismétlem a gyakorlatot, mindig ugyanabban az id pontban. A hetedig napon az elementál elkezd feltölt dni anyaggal. Életre kel és megmozdul. Én folytatom az energiával való feltöltését, hogy teljesen felébredjen. A tizedik napon megadom neki a végs simításokat, úgyhogy akár már meg is szólalhat és önálló életet élhet. Ekkor megadom neki az utasításaimat. Nevet adok neki, annak a nevét, akit védeni fog, majd a következ ket mondom neki: »Ezennel életre keltelek! Űens dban a Szent Szellem isteni erejét hordozod, és összhangban vagy velem. Azt akarom t led, hogy hangolódj rá arra az illet re, akinek a védelmét rád bíztam. Kérlek, jelezd nekem, hogy elfogadod-e ezt a felkérést, és hajlandó vagy-e megvédelmezni az adott személyt?« Erre a véd angyal-elementál behunyja a szemét és mélyeket lélegzik. Ha a védend személyt túl sok karmikus adósság terheli, az elementál a szemét kinyitva a következ ket mondja: »Nem fogadom el a felkérést, kérlek, oldj fel engem!« Ha így áll a helyzet, feloldom t. Ezesetben ugyanis az illet karmikus helyzete olyan, hogy saját, születését l fogva meglév és fél-hipnotikus állapotban aurájához csatolt véd angyalán kívül más szellemi er hatás nem befolyásolhatja t. Nem tehetek hát mást, abbahagyom a dolgot, és esetleg kés bb újra próbálkozom. Ha önz módon tovább er ltetném, az angyal akkor sem hallgatna rám. Jobban teszem, ha azonnal feloldom. Persze ha azt veszem észre, hogy kérdésem hallatán mosolyogni kezd, az azt jelenti, hogy a védelemre lehet ség van. Ilyenkor az elementál a következ képpen válaszol: »Igen, elfogadom a felkérésedet, és szeretni fogom az illet t.« Ezután szerz dést kötök az elementállal. »Helyes,« – mondom neki, – »védelmezd az illet t, de ne avatkozz bele a személyiségébe! Nem engedem, hogy megváltoztasd a jellemét, az asztrál- vagy a mentáltestét, nehogy véletlenül megbolygasd a karmáját, vagy a szellemi fejl dését. űsak az lesz a feladatod, hogy a fizikai veszélyekt l megvédelmezd, illetve közbelépj akkor, ha küls támadás fenyegeti szellemi síkról.« Én szabom meg az elementálnak, hogy mit tehet és mit nem, így ha az illet

161

gondolatai vagy érzései révén új tapasztalatokra tesz szert, az angyal semmiképpen sem fog közbeavatkozni. Azt azonban még hozzáf zhetem neki: »Ha az illet nek összezavarodnának a gondolatai és érzései, segíts neki, hogy tisztábban lásson és meghozza saját döntését. De kényszerít er vel sosem avatkozhatsz bele az illet életébe!«„ „Daskale,” – kérdeztem – „adódhat-e bármi veszélye egy ilyen véd angyal-elementál teremtésének?” „Természetesen igen. Nem gy zöm hangsúlyozni, hogy a véd angyal teremtésekor fokozott óvatosságra van szükség! Az angyal teremt jének tulajdonságait és személyiségjegyeit öltheti magára, ami a megóvni kívánt személy számára akár katasztrofális kihatással is lehet. Annak is fennáll a veszélye, hogy ha a misztikusban, aki az angyalt életre kelti, még önz vágyak m ködnek, akkor az elementál fokozatosan átveszi az uralmat az rzésére bízott személy felett. Nagyon óvatosnak kell tehát lennünk – az elementál felépítésekor tökéletes lelki békét kell fenntartanunk magunkban, ami mentes mindennem féltékenységt l, önz ségt l, és egyéb negatív rezgést l, ellenkez esetben a véd angyal pusztító démonná alakulhat át. Az elementál csak védelmezheti a rábízott személyt, de nem avatkozhat bele az életébe; az illet nek saját útját kell járnia, karmájának megfelel en, azok szerint a sugallatok szerint, amiket az Isten által mellérendelt angyal ad neki. Annak érdekében, hogy a véd angyal valóban ne befolyásolhassa a gondjaira bízott személy jellemét, a teremt jének id nként vissza kell t rendelnie magához, hogy beszámoltassa végzett feladatáról és megtisztítsa t az esetlegesen rárakódott önzést l. Egy id után aztán így is, úgy is fel kell oldani t, s egy új véd angyalt lehet megalkotni helyette. Sajnos azt kell, hogy mondjam, az Igazság Keres i közül néhányan nem angyalokat, hanem démonokat teremtettek!” „De hogyan sikerülhet félre a jó szándék annyira,” – kérdeztem – ”hogy egy Igazság Keres je pusztító démont teremt?” „Saját jó szándékunkat ráer ltetni egy másik emberre ugyanúgy hiba! Néha szeretteink is letérhetnek arról az ösvényr l, amit mi magunk helyesnek vélnénk a számukra. De lehet, hogy az karmájuk szempontjából épp olyan tapasztalatra van szükségük! Nem szabad hát az általunk helyesnek vélt utat önz módon rájuk er ltetni. Senki se higgye, hogy ha egyszer elsajátította a képességet, amivel efféle véd angyalelementált tud kivetíteni, akkor azt felhasználhatja embertársai gondolatainak és cselekedeteinek a korlátozására!

162

Nem! Véd angyalt csak és kizárólag szeretteink megóvása céljából teremthetünk, sohasem egyéni érdekb l! A középkorban” – folytatta Daskalos – fekete mágusok megpróbáltak saját céljaik megvalósításához humanoid robotokat teremteni, de csak félig sikerült materializálniuk ezeket az emberszer lényeket.” „Azt mondod, a beavatott mágusok képesek olyan elementálokat teremteni, amelyek materializálódnak, és úgy viselkednek, mintha élnének?” „Igen, de ez inkább átok, mint áldás. Ehhez nincs jogunk! Nekünk, mint az Igazság Keres inek csak pszichoterápiás és gyógyászati célokkal szabad elementálokat kivetítenünk és materializálnunk, ha ezáltal embertársaink üdvére lehetünk.” Miel tt esti találkozónk véget ért volna, még egy kezelésnek lehettem a szemtanúja. Rokonai egy félig lebénult fiatal férfit hoztak Daskaloshoz, aki megkért minnket, hogy a nappaliban pakoljunk le mindent a nagy asztalról. Iacovos aztán el vett egy szivacsbetétet, azzal leterítette az immár üres asztalt, úgy fektették fel rá a beteget. Daskalos Iacovos segítségével masszírozni kezdte a férfi gerincét. A kezelés nagyjából 25 percig tartott, aztán Daskalos arra kérte a páciens rokonait, hogy két hét múlva látogassanak el hozzá ismét. Látszott rajtuk, hogy már amúgy sem el ször jártak Daskalosnál. „A fickó autóbalesetet szenvedett,” – magyarázta Daskalos a távozásuk után. „A gerince annyira összetört, hogy amikor megmutatták nekem a fényképét, és megéreztem a rezgéseit, azt gondoltam, jobban járna, ha inkább meghalna. De valami külföldi követségi ismer sük révén KeletEurópába küldték gyógykezelni – persze hiába. Az állapota csak rosszabbodott. Abban viszont nagyon er sen bízik, hogy én meg tudom gyógyítani t. Én meg is teszek minden t lem telhet t, de még így is hosszú-hosszú id be fog telni, mire felépül, ha egyáltalán felépül valaha. A karma útjai kifürkészhetetlenek! – sóhajtott Daskalos, és megrázta a fejét. „Ez a fiatalember valaha, azték inkarnádóim egyikében egy ellenséges törzs vezére volt, és egy nyílvessz vel súlyosan megsebesített a nemi szervem közelében. Most pedig a karmája révén hozzám került kezelésre. Amikor el ször meglátott, rögtön azzal kezdte: »Tudja, valamiért az a furcsa érzésem van, hogy nem most találkoztunk életünkben el ször!«”

163

Amikor másnap délután befutottam Daskaloshoz, éppen egy Beethoven-szonátát játszott vadonatúj zongoráján – házának legnagyobb becsben tartott bútordarabján –, amit négy festményéért kapott cserébe. Iacovos és Kostas hallgatta a zenét, míg Daskalos abba nem hagyta, és panaszkodni nem kezdett, mondván, hogy az ujjai már nem mozognak olyan fürgén, mint fiatal korában. „Fárasztó nap volt ez a mai!” – dörmögte Daskalos az orra alatt, és a zongora mell l áttelepedett kényelmes karosszékébe. „Több mint harminc látogatóm akadt, különböz csoportokban; teljesen kimerítettek!” Kostasnak felt nt, hogy finoman szólva is enyhe túlzásnak tartottam Daskalos megjegyzését a több mint harminc látogatóról, úgyhogy sietve felvilágosított, hogy Daskalost nemcsak az él k látogatják, hanem a holtak is. „Ha nem vigyáz az ember,” – mondta nekem egyszer – „könnyen megfeledkezhet magáról, és összekeverheti a különböz tudatszinteket. Végül is azok annyira hasonlítanak egymásra!” „Szeretnék többet megtudni azokról a halottakról, akik felkerestek téged,” – kérleltem Daskalost, aki rögtön azzal kezdte, hogy milyen feltételek mellett engedélyezett a halottakkal való kapcsolatfelvétel. „Komoly oka kell, hogy legyen annak, hogy az él ket kapcsolatba hozzuk a halottakkal!” Azt állította, hogy az elhunytakat nem szabadna háborgatni, hadd végezzék csak a saját feladataikat. Mégis, gyakran maguk az elhunytak keresik a kapcsolatot – s állításának alátámasztására felidézett egy konkrét esetet. „Egy nemrégiben elhunyt férfi keresett fel a minap. A feleségével akart beszélni, és megkért, hogy legyek a közvetít je, tolmácsoljam én az üzenetét. A férfi életében gazdag volt, és egy szegény lányt vett el feleségül, aki még férje életében viszonyt kezdeményezett az ura sof rjével, saját mostohafiával. Halála után a férfi tudomást szerzett a viszonyukról – látta, hogy bár az asszony feketében jár, még templomi gyászszertartást is rendezett megboldogult férje emlékére, és id nként virágot visz a sírjára, azért a kapcsolatot továbbra is fenntartotta mostohafiukkal. Beleegyeztem, hogy segítek valóra váltani a kívánságát, mégpedig azért, mert láttam rajta, hogy nem tud belenyugodni a történtekbe, s emiatt képtelen magasabb szellemi szférákba emelkedni. Szavamat adtam neki, hogy szó szerint tolmácsolom a mondanivalóját, mindenféle szépítgetés nélkül, aztán felkerestem a n t, aki éppen a szeret jével volt. A halott férj szólalt meg bel lem, és magam

164

is zavarba jöttem a hallottaktól, olyan trágárul üvöltött: »Te rohadt kis kurva! Úgy vakartalak ki téged a szarból, nagy dáma lett bel led, és képes voltál megcsalni saját mostohagyerekünkkel?!« Erre a n is kifakadt: »Értsd meg, ett l még szeretlek téged, de belé szerelmes vagyok! ki tud elégíteni, de te sose tudtál« Ekkor már az aszszony is látta halott férjét, úgyhogy rám mint közvetít közegre már nem volt szükség többé. A mostohafiú térdre esett, úgy zokogott, és könyörgött halott mostohaapjának, hogy bocsásson meg neki, pedig nem is látta az elhunytat. Ezután a nagyjelenet után a halott férj is megnyugodott, és a párocska is folytatta viszonyát. Vagy itt egy másik történet, – folytatta Daskalos pár perc után. „Sok évvel ezel tt egy halott apa keresett fel, és arra kért, hogy mentsem meg a fia életét, aki épp öngyilkosságot készült elkövetni. Az apa akkor távozott az él k sorából, amikor a fia még csak hat éves volt. A halott útmutatásai alapján találtam el a házukhoz. Felpattantam a motorkerékpáromra...” „A motorkerékpárodra?” – hahotázott Kostas a fejét rázva. „El nem tudlak képzelni téged egy motorbicikli nyergében!” „Szóval felpattantam a motoromra,” – folytatta Daskalos zavartalanul – „és Trachonasba hajtottam, a Velencei Fallal körülvett nicosiai óváros egyik bels kerülete, egyenesen a házukhoz. Űelöktem a bejárati ajtót, és ott találtam a fiút egy asztal el tt – éppen a búcsúlevelét fogalmazta. »Tudod, hogy nagy-nagy rültséget forgatsz a fejedben?« – kiáltottam rá. Alig jutott szóhoz, úgy dadogta: »Ki-ki-kicsoda maga?« »Az apád küldött, hogy észre térítselek! Arra kért, vegyem el a pisztolyodat, amit a párnád alatt rejtegetsz, és hajítsam a pöcegödörbe!« – s még miel tt a fiú szóhoz jutott volna, már meg is tettem a dolgot. Akkor arra kért, hogy ne hagyjam egyedül, mert fél. Szegény tényleg úgy megijedt, hogy azt sem tudta, fiú-e vagy lány, úgyhogy felültettem t magam mögé a motorra, és hazahoztam a házunkba. Segítettünk neki megoldani a problémáját; azóta megn sült és két szép gyereke van. A halott apja megmentette az életét.” Daskalos azt állította, hogy a látók képesek kapcsolatba lépni az elhunytakkal. Megboldogult feleségével például maga is állandóan kommunikál. „Mostanában folyton arra akar rávenni, hogy beszéljem le a kisebbik lányunkat a dohányzásról, de én képtelen vagyok rá. Mégsem adhatom neki parancsba, hogy ne gyújtson rá! A feleségem persze nem képes felfogni, hogy változnak az id k. Ezt

165

egyszer en nem érti! Néha felkeresi Reát (a kisebbik lányunkat), de ezzel csak idegesíti t!” „Daskale,” – szólaltam meg pár percnyi hallgatás után – „számomra szinte felfoghatatlan, hogy tudsz nap mint nap egyszerre ennyi ügyesbajos dolgot kezelni!” „Majd megérted, mire szupertudatos énedet kifejleszted! Addig nem is érdemes ezzel gyötörni az agyadat. Egyszer en nincsenek rá szavak, amikkel elmagyarázhatnám neked.” Daskalos szavai hallatán Kostas folytonos panaszkodása rémlett fel bennem amiatt, hogy képtelen tanítványai számára élményeit szavakba önteni. „A nyelv nagyon kezdetleges eszköze a megértésnek,” – szokta mondogatni. „Hogy mégis legyen valami fogalmad,” – szólalt meg mégiscsak Daskalos – „er teljes gyógyhatással bíró elementálokat szoktam teremteni, és azokat a segítségre szorulókhoz továbbítom. Aztán hagyom, hogy az elementálok dolgozzanak rajtuk. Olyan ez, mintha én magam kezelném ket. Amikor az elementálok lemerülnek, viszszajönnek hozzám, feltöltekeznek energiával, és jelentést tesznek nekem a páciensek állapotáról. Mintha csak felolvasnának egy közleményt,” – nevette el magát Daskalos. „Feltételezem, amikor azt mondod, hogy egy er teljes gyógyhatással bíró elementált teremtesz mások gyógyítása céljából, akkor ez azonos, vagy legalábbis hasonló folyamat ahhoz, mint amikor véd angyalt keltesz életre,” – mondtam. „így igaz. Bár hozzáteszem, néha az ember kénytelen olyan angyali elementálokat is teremteni, amik aztán sokkal inkább szigorú rend rök, semmint kisangyalok módján járnak el!” „Ezt hogy érted?” „Hadd meséljek el egy konkrét esetet, ami nemrég történt meg velem, abból majd megérted!” – felelte Daskalos és belekezdett. „Egy szép napon felkeresett egy halálra rémült falusi asszony, Maritsa. »Drága jó Spyro úr,« – azt mondja – »a papunk szerint rült vagyok, orvoshoz kellene mennem, de higgye el, semmi baja az eszemnek!« A lánya hat évig jegyben járt a v legényével, de az csak nem vette t feleségül, míg végül a fickó egy autóbalesetben az életét vesztette. »Drága jó Spyro uram,« – siránkozott az asszony – »higgye el, nem halt meg! Az a pimasz fráter visszajár a lányomhoz, a saját szememmel láttam t a kertünkben! Nem szól soha egy szót sem, de csapkodja az ajtókat. Én mondom magának, visszajár, hogy lefeküdjön a lányommal! Éjszakánként hallom, hogy nyögdécselnek!

166

Amikor a papunknak elmondtam, hogy eljövök magához, megfenyegetett, hogy kiátkoz!« Aztán egy este – tíz óra is elmúlt már – egy autó állt meg a házunk el tt, benne három utassal. Maritsát hozták hozzám, aki a könnyeivel küszködött. »Drága jó Spyro úr, már megint a lányomnál van! Hát még mit tett velem?! Amikor meglátott, kirántott a falból egy szöget, amire a fényképet szoktuk akasztani, és belevágta azt a kezembe!« Megnéztem a sebét, láttam, hogy er sen vérzett. Azonnal utasítottam t, hogy menjen kórházba, és kérjen egy tetanusz injekciót. Én magam is velük tartottam, el bb a kórházba, majd haza Maritsáékhoz. A lányát sehol sem találtuk. Aztán meghallottuk a sikoltásait – a kútjuk fenekér l kiabált, de legnagyobb meglepetésünkre maga teljesen száraz maradt; máig sem értem, hogyan. Kérdésünkre el adta, hogy halott v legénye megragadta t a hajánál fogva, és belehajította a kútba, hogy magával vigye, de sírt és rimánkodott, hogy életben szeretne maradni. Aznap éjszakára velük maradtam. Félálomban ücsörögtem egy széken, amikor hirtelen az ablak nyikorgására lettem figyelmes. És mit láttak szemeim? Az az átkozott gazfickó materializálta magát!” „Szóval bárki más is láthatta volna t?” – kérdeztem. „Hogy mások láthatták-e t, azt nem tudom, de abban biztos vagyok, hogy én láttam. Amint bemászott az ablakon át a házba, megkérdeztem t le: »Elnézést... Ne haragudjon, uram, de mit képzel, hova megy ilyenkor, éjnek évadján? Jöjjön, üljön ide mellém!« »Minek? És egyáltalán, ki maga?« »Csak üljön le egy percre!« – parancsoltam rá szigorúbb hangon. »Kényszeríteni akar? Az nem fog menni!« – és már fordult is volna ki a házból. »Nem megy sehova!« – kiáltottam rá. »Azt hiszi, visszatarthat?« – kérdezte. »Igen, és nem csak hiszem, tudom is!« – feleltem neki. »Mondja, mit akar attól a szegény lánytól?« »Ö hat éven át az enyém volt!« – felelte. »De nem veszi észre, hogy Isten szent akarata ellen cselekszik? Kövesse a maga útját, és hagyja békén a lányt!« Persze esze ágában sem volt, hogy hallgasson rám, úgyhogy más módszerhez kellett folyamodnom. Láthatatlan segít im megtanították nekem, hogyan kezeljem az ilyen eseteket. Azon nyomban teremtettem mellé két elementált, egyiket a jobb, a másikat a bal oldalára, és utasítottam ket, hogy kísérjék ezt az alakot át az asztrális világba, ahová tartozik. S bár én szokás szerint bájos kinézet angyalokat teremtettem, mégis rend röknek látta ket.

167

»Mit képzel?!... Kik ezek a zsernyákok, akiket rám szabadított?« Biztosítottam, ha jól viseli magát nem lesz t lük bántódása. Két hét múlva ezek az angyali elementálok jelentették nekem, hogy az illet az asztrálvilágban rátalált néhány rokonára és jó ismer sére, úgyhogy azóta békében él ott. A menyasszonya is visszatérhetett normális életviteléhez.” Pár nap múlva lehet ségem nyílt arra, hogy személyesen is végignézem, hogyan avatkozott közbe Daskalos egy Őő éves n esetében, akit a pszichiáterek valószín leg tipikus skizofrénnek kiáltottak volna ki. Daskalos azonban fekete mágiaként diagnosztizálta a problémáját. Az ügy annyiban érintett engem is, hogy Stella, az rület szélén álló hölgy régi barátja volt családunknak, s Daskaloshoz is én vittem el t. Stella egy sikeres üzletemberhez ment hozzá, akivel 1974-ben, Ciprus megszállását követ en, három fiukkal együtt átköltöztek Athénba. Férje ott új vállalkozásba kezdett, de ugyanakkor fenntartották ciprusi háztartásukat is. Stella tehát rendszeresen utazgatott Ciprus és Görögország között; anyagilag nyugodtan megengedhették maguknak ezt a luxust, és azt tervezték, hogy végleg viszszaköltöznek, mihelyst fiaik befejezik egyetemi tanulmányaikat. Stella egyik hazalátogatása során panaszolta el nekem, hogy hetek óta egy hangot hall belülr l, amely folyamatosan arra készteti t, hogy veszekedjen a férjével és a gyerekeivel. Ha csak összegy lt a család, bel le máris kitört a felháborodás valami miatt – egyszer en képtelen volt ellenállni a bels hang hatalmának. A család élete ett l kész rémálommá változott, Stella már attól tartott, a házasságuk is felbomlik. Több pszichiátert is felkeresett a problémájával, de azok mind egészségesnek találták t. Ennek ellenére a hang csak nem hallgatott el benne. „Azóta is veszekszem velük, pedig semmi okom rá,” – sopánkodott nekem. „Bezzeg ha a családom nincs jelen, akkor kutya bajom! Csak a fejem fáj borzasztóan, és a gyomrom – valami nincs rendben az epémmel és a beleimmel. Ezt még az orvosaim is kimutatták. Úgy érzem, lassan bele rülök! Ez a hang azt súgja bennem, hogy nem leszek hosszú élet , nem élvezhetem majd a gyermekeim társaságát. A múlt éjjel is olyan gyomorgörcsöm volt, fel-alá ugrált bennem, mintha egy madarat nyeltem volna le élve!” Stella elmesélte, hogy már az is felötlött benne, hogy valaki esetleg fekete mágiát használ ellene, mert az udvarukon rendszeresen

168

talált erre utaló különös tárgyakat. A minap például egy fehér fátyolba botlott, rajta fehér szalagok lógtak, és tele volt t zdelve papír virágokkal, olyanokkal, amiket a koszorúkészítéshez szoktak használni. De olyan is el fordult már, hogy a küszöbükön talált egy nylonzacskót, s benne egy májat, ami át volt szúrva egy t vel. Továbbá volt még a szatyorban egy kék anyag, ami egy fejet mintázott, a homlok körül szabályos glóriával, mint a szentképeken. S t, éppen a találkozásunkat megel z napon egy újabb m anyag szatyrot talált a házuk el tt, benne kék szalaggal átkötött csirkemájakkal. Ezt magával is hozta, hogy megmutathassa Daskalosnak. Stella ugyanis alig pár kilométerre lakott Daskalostól, és már rengeteget hallott róla, mint az efféle okkult dolgokban jártas szaktekintélyr l. Épp csak azt nem sejtette, hogy Daskalos valóban foglalkozott a fekete mágia kivédésével, ha úgy adódott. Végül is a n vérem tanácsára állt rá, hogy felkeresse Daskalost, és az segítségét kérje. Még aznap, ahogy a problémáját el adta nekem, Strovolosba hajtottam vele Daskaloshoz, de el bb még otthon magához vette a csirkemájas zacskót. Útközben a Mercedesben tovább taglalta a helyzetét. A férje nem volt hív ugyan, de nem ellenezte, hogy felkeresse Daskalost, mert a családban már amúgy is pattanásig feszültek az indulatok. Stella nemrég rájött, hogy pár évvel korábban, miközben építkeztek, a férje is talált különös tárgyakat az udvaron, amiket anélkül eltüntetett, hogy bárkinek szólt volna róla. A ház alapozása közben például szappandarabokra bukkant, rajtuk minden valószín ség szerint feleségének, Stellának a hajszálaival. Daskalos szokásos barátságos modorával üdvözölt minket. A kertben találtunk rá, a virágait öntözte. „Daskale, hoztam neked egy vásárlót,” – azzal bemutattam neki Stellát. „S t, egy kis csirkemájat is hoztam!” – és jól láthatóan felemeltem a szatyrot, hogy Daskalos is láthassa. „Uh... mi ez az iszonyat?” – dünnyögte a fejét rázva. „Hagyd csak idekint, majd kés bb elintézem. Kerüljetek beljebb!” – és intett, hogy kövessük t. Stella röviden felvázolta a problémáját. Erre Daskalos el vett egy papírlapot, meg egy tollat, és megkérte Stellát, hogy bet zze le férje, gyerekei és saját nevét is, amit szanszkrit karakterekkel felírt a lapra. „Gyermekem, téged súlyos támadás ért!” – szólalt meg aztán. „Valaki fekete mágiát alkalmazott ellened és a férjed ellen; szerencsére a gyerekeket békén hagyta. A gyomrodat, a mellkasodat és a

169

fejedet vették célba olyan elementálokkal, amiknek a hatása az ördögi megszálló lényekére emlékeztet.” Azzal Daskalos felém fordulva még hozzátette: „Mennyi bajunk van ezekkel a libanoni boszorkánymesterekkel!” Korábban már beszélt nekem arról, hogy mióta Libanonban kitört a polgárháború, Cipruson elszaporodtak a varázslások és rontások. A több ezernyi libanoni menekült között több „hatékony” mágus is akadt, akik fekete tudományukkal igyekeztek pénzt keresni. Daskalos megkérdezte Stellát, hogy gyanakszik-e valakire, de még miel tt válaszolhatott volna, Daskalos meggondolta magát, és közölte, hogy inkább ne is mondjon semmit, úgyis mindegy, név szerint kicsoda a gonosztev . Az viszont sokkal fontosabb, hogy Stella minden gy löletes gondolatot kiirtson a fejéb l, és megbocsásson az illet nek. Azt javasolta, hogy gondolkozzon el a dolgon, és akárki is legyen a gyanúsítottja, azzal béküljön ki. Végül megnyugtatta Stellát, hogy mostantól nem lesz mit l tartania, mert azon nyomban hozzálát a helyzet megoldásához. „Eredjetek be a belvárosba, és valahonnan szerezzetek nekem hét fehér gyertyát! Ma éjszaka telihold lesz, ez megkönnyíti a dolgunkat.” Akkor úgy éreztem, nem az a legalkalmasabb pillanat, hogy kérdez sködni kezdjek a hét gyertya és a telihold jelentésér l, úgyhogy fogtam magam, és elkísértem Stellát a belvárosba bevásárolni. Kés bb Iacovos elmagyarázta, hogy hét fehér gyertya az illet hét f csakráját volt hivatott megidézni, hogy fényük feloldja a fekete mágiával rajtuk keresztül el idézett rontást. A szellemek vagy elementálok ugyanis az ember csakráihoz köt dnek, és azon keresztül fejtik ki hatásukat az illet asztráltestére és fizikai testére. A látó látja ezeket a csakrákhoz ragadt szellemeket vagy elementálokat, de eltávolításukra csak akkor van mód, amikor a Hold asztrálteste érintkezik a Föld asztráltestével, azaz telihold idején. Ilyenkor a Hold asztrális lényei besegítenek a folyamatba. Mire visszaértünk, Iacovos már várt ránk. Daskalos megkérte t, hogy vigye a hét gyertyát a Szentélybe, Stellának pedig azt tanácsolta, hogy ezentúl hordjon keresztet. „Ha csak a ruhád belsejére felt zöl egy kis feszületet, már az is megteszi,” – mondta. „Mostantól nincs mit l tartanod, gyermekem!” Stella megköszönte Daskalos segítségét, és mindketten távoztunk. Három nap múlva meglátogattam Stellát fény z házukban. Az édesanyja nyitott nekem ajtót, és betessékelt a nappaliba, ahol Stella

170

egy kényelmes fotelba süppedve fogadott. Hosszú fehér ruha volt rajta, és a nyakában egy hatalmas kereszt lógott. Vidáman mosolygott rám. „Úgy nézel ki, mint a püspök!” – vigyorogtam, és a túlméretezett keresztre mutattam. Stella elmesélte, hogy Daskalosszal való találkozása óta nem hallotta a hangot, és a férjével is rendbejött a kapcsolata. Pedig két nappal azután, hogy utoljára láttuk egymást, még talált az udvaron egy fekete mágiás tárgyat: egy pikk hármas kártyalap volt t vel átlyuggatva és bekenve valószín leg egy temet b l származó sárral. De már ez sem tudta felkavarni, sem testileg, sem lelkileg. Azt tervezte, hogy pár nap múlva visszarepül Athénba, csak attól tartott, hogy ha eltávolodik Daskalostól, akkor esetleg kiújulnak a problémái. Megnyugtattam, hogy Daskalos tanításai szerint a földrajzi távolság nem játszhat szerepet a szellemi gyógyításban. Legutóbb akkor beszéltem Stellával, amikor felhívott Miami Űeachr l, ahol a férjével vakációzott. Akkor már én is visszatértem az Egyesült Allamokba. Örömmel hallottam, hogy Daskalosszal való találkozása óta teljesen megsz ntek a problémái, és nem ezért kellett egyszer újra ellátogatnia hozzá. Amikor a legid sebb fiuk megházasodott, az esküv je napján iszonyatos fejfájás gyötörte, amivel az orvosok sem tudtak mit kezdeni. Stellában akkor megint felmerült a fekete mágia gyanúja, így meglátogatta Daskalost, aki ismételten sikert ért el – a fiú fejfájása nyomtalanul elmúlt, és azóta sem tért vissza. Stella esete óta többször is láttam Daskalost olyan problémákat orvosolni, amelyek fekete mágiás rontásból eredtek. Módszerét és az „ördög zés” technikáját minden esetben az adott személyre szabva választotta meg. Egy napon például hármasban beszélgettünk – Daskalos, Kostos és én –, amikor egy zavaros tekintet , Ő0 év körüli n állított be Daskalos házába, hogy a segítségét kérje. Az volt a gyanúja, hogy valaki fekete mágia segítségével megpróbálta megrontani a férjét, akinek a viselkedése egy id óta bizarrá és agresszívvé változott. Daskalos igazolta az asszony gyanúját – valóban fekete mágiával álltak szemben. „Önt és a férjét hatszor támadták meg. Valaki megpróbálta elválasztani önöket egymástól.” A n sírva fakadt, mondván, hogy régóta érezte már ezt. Bevallotta, hogy az elmúlt hónapban furcsa tárgyakat talált az udvarukon, de mindet elégette. Daskalos szerint ez nem volt valami bölcs dolog a részér l, jobban tette volna, ha elhozta volna hozzá azokat a tárgyakat. Aztán megkérte az asszonyt, hogy

171

adjon neki valamilyen tárgyat, ami a férjéhez tartozott, legyen az akár egy fénykép. Továbbá kért még egy zsebkend t. Szegény aszszony idegesen, reszket kezekkel kotorászta végig a zsebeit és a pénztárcáját, mire el kereste mindazt, amit Daskalos kért t le. „Kérem, vegyen egy mély lélegzetet, és fújja ki a leveg t a zsebkend be!” – mondta Daskalos; mire a n úgy is tett. Akkor Daskalos el vett egy fehér papírt, és szanszkritul ráírta a hölgy és családtagjai nevét. Aztán a zsebkend re rátette a lapot, és az egészet összehajtotta háromszög alakban. „Most már nyugodtan hazamehet, minden rendben lesz! Feloldjuk a férjét a varázslat alól!” A n nagyot sóhajtott, megköszönte Daskalosnak, amit érte tett, és távozott. Ahogy kiért a házból, Daskalos odasúgta nekünk, hogy „látta”, hogy a férjének egy ideig viszonya volt egy másik n vel, de miután szakítottak, az ex-szeret úgy gondolta, bosszút áll rajta, és egy fekete mágushoz íordult ez ügyben. Ezután úgy fél órán át cseverésztünk tovább, de akkor Daskalos hirtelen elhallgatott. „Az a n még mindig nagyon szenved,” – mondta. „Nem várhatunk, most azonnal fel kell oldanunk a rontást!” Erre Kostas rögtön talpra ugrott, hogy el készítse a szükséges kellékeket. P2gy pohárba vizet töltött, meggyújtott egy gyertyát, fehér lapot és filctollat keresett el , és a Szentélyb l el hozta a űsorba hegy kardot. Daskalos ezalatt magára öltötte fehér palástját, és leült az asztal elé. Elmondott egy rövid imát, és felemelt egy fekete filctollat. A Csorba hegy kardot vonalzónak használva rajzolt egy hatágú csillagot, aminek a sarkaiba barna színnel beleírt egy-egy keresztet. A csillag közepébe további szimbólumokat rajzolt, de azokat nem ismertem. Kostas ezután egy zöld filctollat adott Daskalos kezébe, aki a hatágú csillag köré hat kígyót rajzolt; feltételezésem szerint ezzel jelezte a fekete mágus által megidézett gonosz elementálokat. Aztán piros filccel villámokat rajzolt a kígyók fejéhez, hogy a tüzet szimbolizálja ezzel. Ezután megkérte Kostast, hogy kezdjen el recitálni egy bizonyos mantrát, és közben koncentráljon a gyertyalángra. Daskalos felfelé fordította a két tenyerét, és is mormolni kezdett egy imát. Aztán a kezeit elkezdte mozgatni a láng körül, mintha próbálta volna megragadni azt, és a rajza fölött nyitotta szét a tenyerét. „Most sír,” – jelentette halkan páciense pillanatnyi lelkiállapotát. Amikor végzett a tüzes m velettel, a n zsebkend jével letakarta a rajzot, és az egészet újra összehajtogatta háromszög alakúra, majd

172

meggyújtotta azt az egyik csücskénél. Kostas átvette az ég csomagot, és kivitte a házból, hogy teljesen elégesse. „Most már rendben lesznek!” – mondta Daskalos magabiztosan, és kibújt fehér palástjából. „Egy napon te is megérted majd, mi zajlott le most!”

173

A misztikus beavatása „Szóval azt állítod, hogy Londonban tíz éven át tanulmányoztad a misztikát? És mondd csak, megtanultad, hogy léphetsz ki a testedb l?” – kérdezte Daskalos, szúrós szemekkel vizslatva látogatóját. „Nem,” – felelte Stephanos nyugodtan. „Meg tudod állapítani, milyen betegségben szenved valaki, ha végignézed az éteri mását?” „Nem.” „Legalább meg tudsz gyógyítani egy sebet gondolati úton?” „Nem,” – felelte ismét Stephanos, mire Daskalos bosszankodva tárta szét a karjait. „Akkor mi a csodát tanultál az alatt a tíz év alatt ott Londonban?” – kérdezte Daskalos, és hangja egyszerre volt csüggedt és ironikus. „Milyen kár, mennyi drága id t elvesztegettél az életedb l?!” Teljesen megdöbbentett Daskalos agresszív viselkedése – úgy támadt Stephanosra, mint közönséges b nöz re, pedig az egyetlen b ne az volt, hogy szeretett volna találkozni vele és megtudakolni, hogy csatlakozhatna-e Daskalos köreihez. Theophanist, Daskalos közeli barátját és munkatársát, aki szintén jelen volt, ugyanakkor láthatóan hidegen hagyta mindaz, ami számomra szükségtelen és igazságtalan támadásnak tetszett a barátom ellen. Legszívesebben Stephanos védelmére keltem volna, és rászóltam volna Daskalosra, hogy fogja vissza magát, mert amit csinál, az teljesen értelmetlen, mi több, saját tanításainak mond ellent vele. De aztán valami felderengett

174

bennem: lehet, hogy Daskalos csak próbára teszi Stephanost, valamilyen számomra felfoghatatlan okból kifolyólag. Az legalábbis mindenképpen felt nt, hogy Stephanos egész id alatt tökéletesen nyugodt maradt, és egykedv en t rte Daskalos provokatív kérdéseit. Der sen és higgadtan válaszolgatott, próbálva megvédeni magát. Negyvenöt éves volt, „gyakorlati filozófiát” tanított egy spirituális szervezet londoni központjában. Csoportjuk tanításai Gurdjieff, Ouspensky és egy hindu mester munkáira épültek. Stephanos ott szerzett tudomást kutatásaimról, és megérdekl dte, nem találkozhatna-e Daskalosszal. Állítása szerint ugyanis az általa követett szellemi úton zsákutcába jutott, és úgy érezte, szüksége volna egy személyes mesterre, aki kivezethetné onnan. Azt remélte, talán Daskalos lehetne ez a mester, annak ellenére, hogy még sohasem találkoztak. Stephanos húsz évet töltött Londonban, egyetemi tanulmányait is ott végezte, majd elég pénzt gy jtött ahhoz, hogy korán nyugdíjba vonuljon, és kényelmesen letelepedhessen eredeti hazájában, űipruson. Érdekl désének középpontjában az érzékfeletti dolgok álltak, az utóbbi tíz évben ezért is szentelte szinte minden idejét annak, hogy egyik spirituális mestert l a másikig járjon, válaszokat keresve az t foglalkoztató egzisztenciális problémákra. A „gyakorlati filozófusok” köre nem állt közvetlen kapcsolatban Daskalos köreivel, és egészen addig nem is hallottam róluk, míg bele nem vágtam kutatásaimba, de akkor hamarosan világossá vált el ttem, hogy Ciprus-szerte egyre népszer bbek, és különösen a m veltebb nagyvárosi közönség számára bírtak nagy vonzer vel, közülük kerültek ki újabb és újabb tagjai. Daskalos ugyanakkor továbbra is támadóan kérdezgette Stephanost, még vagy fél órán át. Addigra viszont nyilvánvalóvá vált számomra, hogy csakis színészi szerepet alakít, s attól kezdve nevethetnékemmel küszködve hallgattam minden egyes szavát. „Mit gondolsz, Theophani?” – kérdezte nyersen Daskalos, és öreg barátjához fordult, aki mindvégig csöndben ült az „el adás” alatt. „Felvegyük a sorainkba?” „Fel lem,” – felelte Theophanis, akit mintha készületlenül ért volna a kérdés, és megrántotta a vállát. „Hát akkor fel vagy véve! Szeretettel köszöntünk testvéreink között!” – szólt Daskalos hirtelen ellágyult hangon, el ször mosolyogva rá látogatójára. Stephanos megkönnyebbülten nézett vissza rá. A kínvallatás, amin az imént keresztülment, a néha kifejezetten arc

175

pirító kérdések láthatóan szemernyit sem vetették vissza abban, hogy tanítványa legyen Daskalosnak. S t, számomra úgy t nt, Daskalos er szakossága mintha még er sítette is volna Stephanos-ban az érzést, hogy Daskalos valóban hiteles mester. Végül is az egész ceremónia olyan volt, mint egyfajta beavatási szertartás, amin Stephanosnak keresztül kellett mennie, miel tt testvérré avatták volna. Űarátom ezt követ en jelezte, hogy ha szükséges, hajlandó elszakadni eddigi csoportjától, de Daskalos azt javasolta neki, hogy inkább rizze meg ottani pozícióját is, hiszen azáltal még több ember szolgálatára lehet. „Fontos munkát végzel, nem lenne bölcs dolog feladni!” – mondta Daskalos teljes komolysággal. Micsoda pálfordulás, gondoltam, ahhoz képest, hogy alig pár perce még kategorikusan kijelentette, miszerint Stephanos tíz éves szellemi útkeresése csupa id pocsékolás volt! Most bezzeg már tökéletesen elfogadja és támogatja t – olyannyira, hogy Daskalos meg is hívta Stephanost másnap tartandó beszélgetésünkre, ahol azt tervezte, hogy Iacovosnak és nekem el adja, hogyan zajlik a misztikusnak a négy elembe történ beavatása, holott ez a téma egyébként csak „haladóknak” szólt. Kés bb megkérdeztem Stephanost, mit gondol Daskalosról. „Hogy sikerült meg rizned a nyugalmadat annyi provokáció hallatán?” „Tudtam,” – felelte magabiztosan – „hogy csak tesztel engem. Látni akarta a reakcióimat, az egóm kitöréseit.” Aztán hozzátette még, hogy eddigi tanulmányai és tapasztalatai alapján tisztában volt azzal, hogy a mesterek direkt viselkednek így, amikor el ször találkoznak egy komoly törekv vel, aki a tanítványuk szeretne lenni. „Szóval ezért hozott engem is a lehet legkényelmetlenebb helyzetbe Daskalos annak idején, amikor megkértem, hogy fogadjon tanítványává, és engedje meg nekem, hogy könyvet írjak róla!” – hasított belém a felismerés. Mindenesetre az els találkozást követ en Stephanosnak szemernyi kétsége sem támadt Daskalos hitelességét illet en. „Tudod, nem számít, hogy Daskalos jellemében is akad néhány sötétebb folt,” – mondta. „Ha az embernek csak egy vízcsapja van, amib l ihat, nem érdekli, hogy a vezeték itt-ott rozsdás egy kicsit!” „Micsoda hasonlat!” – lelkendeztem, és mindketten nevetésben törtünk ki. Másnap délel tt tíz órakor együtt indultunk Strovolosba Daskaloshoz. Jó fél órát kellett rá várnunk az el szobában, mire aktuális látogatói távoztak. Daskaloshoz ugyanis sohasem kellett el zetesen

176

bejelentkezni, mint más orvosoknál. Akárkinek akármikor volt rá szüksége, nyugodtan felkereshette t, akár a legváratlanabb id pontokban is, éjjel, nappal. Az is el fordult, hogy egyeseknek többször is vissza kellett jönniük, mire rájuk került a sor. És bár a telefonszáma nem volt nyilvános, hogy legalább az állandó hívásokkal ne zaklassák feleslegesen, nem emlékszem olyan alkalomra, hogy míg nála voltunk, ne csörrent volna meg a telefon többször is – a sziget legeldugottabb csücskeib l, s t Görögországból is rendszeresen hívták. Miután a látogatók elmentek, bevonultunk a nappaliba. Iacovos már ott volt, nyilván segített Daskalosnak az iménti gyógyításban. Miel tt helyet foglaltunk volna, felajánlottam, hogy mindenkinek f zök egy kávét. Aztán ellen riztem a diktafonomat, hogy biztosan m ködik-e, Daskalos pedig, miután kényelmesen elhelyezkedett a karosszékében, belekezdett el adásába a misztikus négy elembe történ beavatásáról. El ször magával a négy elemmel kezdte, amelyek világunkat alkotják; azok természetér l beszélt. Azt mondta, a misztikus célja az, hogy megszerezze az uralmat ezek fölött az elemek fölött, ennek pedig az a feltétele, hogy tökéletesen legy zze magában a hozzájuk való ragaszkodást. Ez a folyamat pedig akár évszázadokat, vagy évezredeket is igénybe vehet! „A durva anyagi világban” – kezdte mondókáját Daskalos, Stephanos, Iacovos és én pedig pisszenés nélkül hallgattuk t – „négy elemet különböztethetünk meg: a földet, a vizet, a tüzet és az étert. A misztikus feladata, hogy beavatást nyerjen ezekbe az elemekbe, azaz hogy uralni tudja ket. Nem véletlen, hogy a héberek éppen Jahvénak vagy Jehovának hívták az Istent, ugyanis az si héber szó bet i [YHWH] megfeleltek a négy elem kezd bet inek. Valamikor a héber misztikusok úgy tekintettek Jehovára, mint a világot alkotó négy elem Urára és Istenére. A kereszt a négy elemet szimbolizálja, – folytatta Daskalos, és rajzolni kezdett az el tte hever papírlapra. „A fels szára az éter, a vízszintes vonal két vége jelenti a vizet és a tüzet, az alsó szára pedig az anyagi síknak, a föld elemnek felel meg. A négy elem a kereszt középpontjában összefut, ezért az a négy elem szintézisét és egyensúlyi állapotát jelképezi; nem véletlen, hogy a kereszt oly fontos szerepet játszik a Teremtésben!” Kérdésemre Daskalos hozzáf zte, hogy természetesen Krisztust sem véletlen feszítették keresztre: a kereszt ugyanis a Mindenséget betölt Logosz jelképe, Krisztus pedig maga az elemek Ura.

177

„A keresztet több si civilizációban használták jelképes értelemben, kezdve az aztékoktól, az inkákon át, az egyiptomiakig. Ezekben a kultúrákban a kereszt a mozgatóer t szimbolizálta, ezt a jelentését használták ki illetéktelen módon, forgásirányát megváltoztatva a nácik is, mint pártjuk jelképe. A szvasztika ugyanis a pusztítást és a feloldást jeleníti meg, szemben az eredeti forgásiránnyal, ami magát a teremtést jelentette, a helyes mozgatóer t, ami a négy elem egyensúlyban tartásából ered. Bármi, ami a teremtésben, a formavilágokban megjelenik, mozgásban van és egyensúlyra törekszik, feloldódik és újjáalakul. A négy elem két általánosabb nagy csoportba sorolható: aktív, energiatermel elemnek számít a t z és az éter, szemben a passzív földdel és vízzel. Ugyanakkor magasabb szinten maga a föld és a víz is t znek min sül.” „Hogyhogy?” – kérdeztem közbe. „Ha kettéhasítasz egy földatomot, abból t z szabadul fel. Ugyanez a helyzet a víz hidrogénjével is. Erted már?” „De akkor mi adja meg az elemek egyedi, sajátos jellegét?” – kérdeztem tovább. „Csak és kizárólag a rezgésük frekvenciája. A példa kedvéért azt mondhatnánk, a föld elem 1 és 10 közötti hullámhosszon rezeg, a víz 10 és 20 között, a t z 20 és 30 között, az éter pedig 30 fölött, fels korlát nélkül. A föld és a víz szabad szemmel is látható, de maguk az elemek mint energiahullámok láthatatlanok. Erezni viszont lehet ket; a leveg jelenléte például csak mozgásában észlelhet . Ha veszel egy papírlapot, és azt megmozgatod az arcod el tt, érezni fogod a leveg t.” „Az éter is érzékelhet hasonlóképpen?” – kérdezte Stephanos. „Természetesen. Ahogy el rébb haladsz majd a gyakorlataiddal, egy id után nemhogy csak érezni fogod, de be is tudod majd s ríteni, meg is tudod majd szilárdítani azt!” „Van-e valami a négy elemen túl?” – kérdezte ismét Stephanos. „A Tudat, mint szuperszubsztancia. Ez mindennek a forrása, az anyaméh, amib l az elemek a világra jönnek. Itt találjuk meg az ideákat, a Teremtés törvényeit, okát és célját. Az Igazság Keres je azt követ en léphet be ide, miután a négy elem természetét illet en már minden szükséges tapasztalatot megszerzett.” „Amikor azt mondod, »Tudat«, akkor ez alatt Istent érted?” – kérdezte Stephanos.

178

„Nem. Ne keverjük össze magát a Teremt t azzal az anyaggal, amib l a megnyilvánult világ teremtetett!” , Akkor viszont micsoda Isten?” – értetlenkedett tovább Stephanos. „Ugy értem, felfogható-e egyáltalán valamilyen formában?” „Mihelyst az ember valamilyen képet teremt magának Istenr l, az már nem Isten, hanem csak egy képmás Róla. Az egyetlen dolog, amit tehet az ember, hogy elfogadja t mint a tökéletes bölcsesség, szeretet és hatalom megnyilvánulását. Én úgy tekintek Istenre, mint Életre és Szeretetre. Azon túl nincsenek Rá szavaink. Valójában csak akkor fogjuk megismerni Istent, ha eggyé válunk vele, azaz a Theózisban.” Azzal Daskalos visszatért a négy elem tárgyalására. „Az anyagi világ a négy elem különböz kombinációiból és elegyedéséb l tev dik össze. Vegyünk például egy eukaliptuszfa-magot. Az a parányi magocska bizonyos lehet ségeket és valószín ségeket rejt magában. Ha megfelel arányban éri napfény, víz, föld és leveg , akkor hatalmas fává növi ki magát. Amikor aztán a fa elpusztul, a víz elem elpárolog bel le, és hátramarad a föld és a t z elem. Mivel a halott fa anyagában felhalmozódnak a t z elem rezgései, ezért beindul benne a h termelés – bels égéssel rothadásnak indul. A h t magát nem tekintjük önálló elemnek, az csak a t z elem hatására keletkezik, ami a többi elemhez hasonlóan ott vibrál az rben. Minden esetben, ha valami vagy valaki megfelel frekvencián rezeg, h keletkezik. Ha egy tárgyban a t z elem rezgésszáma megemelkedik, az adott tárgy felforrósodik, és egy bizonyos ponton túl meggyullad, miáltal a benne lév elemek felszabadulnak. Minden anyagnak megvan a maga kritikus pontja, amin túl a t z elem rezgéseinek kitéve nem bír tovább ellenállni a keletkez h nek, és lángra kap. Űizonyos tárgyak csak kevés tüzes rezgést bírnak elnyelni, máris meggyulladnak: ilyen például a száraz fa, ahol mint láttuk, a víz elem mennyisége igen alacsony, szemben a felhalmozódott t z elemmel. A többnyire föld és víz elemb l álló tárgyak viszont, amelyek csak kis mennyiség t z elemet tartalmaznak – mint például a vas vagy általában a fémek –, csak hosszas hevítés után érik el kritikus pontjukat, és indul meg bennük az elemek felszabadulása. A száraz fán kívül alacsony gyulladáspontja van még az olívaolajnak, vagy a benzinnek. Ez utóbbiakat akár »folyékony t znek« is nevezhetnénk – víz elemet, egy kevés földet, és sok-sok tüzet találunk bennük. Ebb l a néhány példából is látható, hogy minden, ami a természetben létezik, a négy elem valamilyen arányú ötvöz déséb l áll.

179

Ezek olyan fizikai törvényszer ségek, amiket a misztikusnak gondosan tanulmányoznia kell. De ne higgyétek, hogy a négy elem halott anyag lenne csupán! Világegyetemünk, amelyben élünk, nem holmi halott gépezet, ahol atomok ütköznek atomokkal! Nem véletlen, hogy az si id k misztikusai és az els egyházatyák konkrét nevekkel ruházták fel az elemeket irányító intelligenciákat: a t z urát Michaelnek hívták, a többi elem vezet lényét pedig Gábrielnek, Rafaelnek és riéinek.” „Miért volt szükség a nevekre? Miért kellett emberi tulajdonságokkal felruházni az elemeket?” – kérdeztem. „Talán azért, hogy kihangsúlyozzák, miszerint az egyes elemek mögött intelligens lények húzódnak meg, akik nem vakon, nem élettelen bábuk módjára engedelmeskednek a törvényeknek. Az isteni intelligenciájuk az, ami a természetet egyensúlyban tartja. Egy napon, már mint mesterek, ti magatok is igazolni tudjátok majd ezt a tényt saját tapasztalatotok alapján!” Már épp rá akartam kérdezni, hogy Daskalosnak milyenek voltak az efféle tapasztalatai, de Stephanos megel zött: „A négy elem csak a durva anyagi síkon létezik?” „Nem. Mind a négy elem egyetemes. A valóság minden síkján léteznek, a fizikai és az asztrális világban csakúgy, mint a mentális világ alsó és fels régióiban. Igaz, mindenhol valamelyik elem dominál, de a másik három is megtalálható. A fizikai világban a föld elem jut els dleges szerephez, de különböz arányokban mindig keveredik a másik három elemmel. Az asztrális világ domináns eleme a víz, az alsó mentális világé a t z, és a fels mentális világé az éter. A gondolatformákat is azért hívjuk »elementáloknak«, mert a négy elemb l állnak.” „Nehezen tudom elképzelni, hogyan is nyilvánul meg a magasabb világokban a föld elem!” – jegyeztem meg. „Hadd magyarázzam el! Az asztrálvilágban a négy elem más-más tulajdonságokkal rendelkezik, mint a fizikai síkon. Egy közös pont azonban akad a két dimenzió között. Amikor az asztrálvilágban találod magad, olyan érzésed van, mintha szilárd talajon sétálnál, pedig a föld elem rezgései asztrálsíkon egészen mások. Mégis, úgy sétálhatsz az asztrális tárgyak között, mintha azok is kézzelfoghatóak lennének, megérintheted ket, és így tovább – egyszóval az asztrális világba magaddal viszed a föld elem szilárdságának a képzetét. A föld elemet az asztrálsíkon is szilárdnak érzékeljük, még ha az

180

teljesen más szilárdság is, mint a fizikai síkon tapasztalt. A két dimenzió azonban e téren átfedi egymást: a föld elem fogalmához hozzá tartozik a szilárdság. Hasonlóképpen érzékelhetjük a másik három elemet is az asztrális világban: a t z elem például az egész világ rben szétterül, de leginkább mégis az alsó mentális szférában dominál. Asztrálsíkon a t z elem víz elemmel alkotott bizonyos kombinációi mint különböz érzelmek jelennek meg, haragként, agresszióként, féltékenységként. Persze kérdezhetnétek, mi bizonyítékunk van arra, hogy ezeknek az érzelmeknek bármi köze is lenne a t z és víz elemhez? Nos, ezek az érzelmek befolyásolják az adott elemeket a fizikai testben. Ha például valaki feldühödik, azt mondjuk rá, »forr a vére«. A harag tehát megemeli a test h mérsékletét, ami azt mutatja, hogy az érzésnek köze van a t z elemhez. Ugyanakkor a haragos embernek a szívverése is felgyorsul, megn a pulzusa, ami a víz elemmel való összefüggésre utal. De a t z elem teszi lehet vé a spontaneitást is, ami nem más, mint a teremt , kreatív energiáknak egyfajta megnyilvánulása. De vegyük most szemügyre a t z elemet az alsó mentális világban! Mit gondoltok, mi történik, ha leül az ember, és elkezd gondolkodni, koncentrálni? Nos, testh mérséklete ez esetben is megemelkedik! A gondolat ugyanis nem más, mint t znek és fénynek az elegye. A mentális világ t z eleme tesz minket értelmes, gondolkodó lényekké! És ahogy a Nap képes felszárítani egy mocsarat a fizikai síkon, úgy a helyes gondolatok segítségével – mint egyfajta bels tüzes napsugarakkal – el lehet oszlatni az ártalmas gondolatokat, amikkel önmagunknak és másoknak is csak kárt okoznánk. A gondolat t zb l és éterb l áll. Persze amikor azt mondom, »gondolat«, megint csak többet értek a szó alatt, mint puszta mentális képek: a gondolat a jelentések, az állapotok, az ideák, és az extatikus jelenségek ismeretét is magában foglalja. Ezek ugyanis mind az éternek és a t znek a megnyilvánulási formái, amik az emberi testre is hatással vannak. Nekünk, az Igazság Keres inek tanulmányoznunk kell az elemeket, fel kell mérnünk az erejüket, az értéküket, és kreatív hasznosítási lehet ségeiket. De ugyanígy tisztában kell lennünk negatív oldalukkal is: tudnunk kell, milyen kárt okozhatnak, és mindent meg kell tennünk, hogy ezt elkerüljük. A t z és a víz elem bizonyos kombinációja a mentális és az asztrális világokban például önz séget és

181

magamutogatási hajlamot gerjeszt. Csak az átfogó tudásnak a birtokában leszünk képesek átalakítani ezeknek az elemeknek az energiáit úgy, hogy azokat aztán valami hasznos és szép cél érdekében mozgósíthassuk. Az ellentétek világában az elemeknek is két felhasználási módja lehetséges: teremthetünk, vagy pusztíthatunk általuk. A Nap sugarai életadóak és gyógyítóak, de le is lehet égni alattuk, vagy napszúrást is kaphatunk t lük. Ugyanakkor az elemek pusztító hatása is csak azt a célt szolgálja, hogy új feltételek teremt djenek egy új teremtéshez. Az igazi misztikusnak – folytatta Daskalos – el kell érnie egy bizonyos pontot, amin túl az elemek kísért hatásai már nem befolyásolják, kívül kell kerülnie az elemek b vkörén. Meg kell tanulnia uralni ket, mégpedig nemcsak a fizikai síkon, hanem az asztrális, és a mentális világokban is, hiszen e nélkül nem mozoghat szabadon a magasabb világok különböz régiói között.” „Daskale,” – vetettem közbe – „kicsivel korábban valami olyasmit mondtál, hogy a misztikusnak ahhoz, hogy az elemek urává váljon, bizonyos próbákat kell kiállnia, olyan tapasztalatokat kell szereznie, amelyek segítenek neki túljutni az elemek jelentette korlátokon. Mik ezek a próbák, ezek a tapasztalatok?” „A mesterek gyakran teszik próbára újonc tanítványaikat, hogy hozzászoktassák ket az elemek természetéhez. Megeshet például, hogy a t z különböz megnyilvánulási formáival szembesítik ket: a tanítványoknak át kell hatolniuk a t z elemen ahhoz, hogy megtapasztalják, nem égnek el. Ehhez persze az szükségeltetik, hagy a misztikus el ször a magasabb világok t z eleme fölött szerezze meg az uralmat, csak azután következhet a fizikai sík tüze. Mindaddig, míg a misztikus nem uralja tökéletesen a mentális és az asztrális világ tüzet, addig a fizikai láng sem fog neki engedelmeskedni.” Daskalos ezek után, hogy érdekl désemet még tovább csigázza, elmesélte egy személyes élményét, amit mesterének, Yohannan atyának köszönhetett, aki egyszer magával vitte t egy utazásra a Föld belsejébe. „Egyszer Yohannan atya magával vitt Földünk kell s közepébe, hogy megtapasztalhassam a t z elemet, és találkozhassam azokkal az arkangyali lényekkel, akik a t z mögött húzódnak meg. Hatalmas sárga és narancssárga lángnyelveket láttam, köztük valami szokatlan vörössel, amilyet a földfelszínen sehol sem találni. Szagokat nem éreztem. Ezekben a ragyogó színekben pompázó, lángba borult termekben pedig leírhatatlanul csodás lényeket láttam! Többször is

182

meg akartam már festeni ket, de a mesterek mindeddig nem adtak rá engedélyt nekem. Talán majd egyszer... Szóval, amikor észrevettem ezeket a lényeket, Yohannan atya így szólt hozzám: »Ok a te szolgáid, akik benned m ködnek azért, hogy a vérkeringésed szabályos legyen. k teszik lehet vé, hogy fizikai testet ölthess.« Ezek a lények Michael emanációi, akik az anyag mindennem megnyilvánulási formájáért felel sek, a legapróbbaktól a leghatalmasabbakig. Űenne élnek a Napban, Földünk belsejében, de vörös vérsejtjeinkben is megtalálhatók. Ahogy Yohannan atya mondta: »Te magad is közéjük tartozol. Te is egyike vagy ezeknek az arkangyali lények-nek!« »Mester,« – szólaltam meg erre én – »szeretném tudni, hogy nézek ki ebben a pillanatban.« Yohannan atya intett, hogy kövessem t, majd egy kézmozdulattal egy hatalmas t zfalat varázsolt elém. »Nézz és láss!« – mondta. Ahogy a t zbe bámultam, észrevettem, hogy egyszerre vagyok benne, és rajta kívül. Úgy álltam ott, mint a t z arkangyalainak egyike, pontosan úgy néztem ki, mint k! Abban a pillanatban megértettem, miért is szokott Yohannan atya a bels kör tagjainak tartott el adások alkalmával »a Szent Szellem, a Világosság és a Fény gyermekei«-nek szólítani minket. Keresztel János szavai is értelmet nyertek el ttem: »Én vízzel keresztelek, de aki utánam j , Szent Szellemmel és T zzel keresztel majd titeket!« Vajon hányan értik az emberek közül ezeket a szavakat? Mit jelent nekik a »T zkeresztség«? Én is csak most kezdem kapizsgálni, hogy a bels körben tulajdonképpen lépésr l lépésre a t zkeresztségen esünk át. Az embernek fokozatosan tárulnak fel ezek a nagy igazságok. A misztikus beavatása nem pusztán abból áll, hogy a mester kardjával megérinti a beavatandó vállát és feje tetejét, miközben mormol néhány érthetetlen szót! A beavatás egy folyamat, ami a szellemi fejl dés ütemét l függ en évekig, s t, akár évszázadokig is elhúzódhat!” E súlyos kijelentés után pár pillanatra néma csend ülte meg a szobát, amit aztán Daskalos mély hangja tört meg ismét: „Azt hiszem, mára már épp eleget beszéltem olyan dolgokról, amik nem tartoznak az avatatlanokra, Iacovos szerint talán túl sokat is. De akkora volt bennetek a tudásszomj, gondoltam, jobb lesz kielégíteni, s ha egyszer megvilágosodik el ttetek az út, már magatok haladhattok rajta tovább.” „Hallod ezt, Iacovo?” – ugrattam barátomat, és éles pillantást vetettem felé. Ártatlan arccal, mosolyogva nézett vissza rám.

183

Ezután kérdésemmel újra Daskaloshoz fordultam, aki elárulta, hogy bár az imént felidézett eset valóban ebben az életében történt meg vele, de el z életei során már mind a négy elem beavatásán átesett. „Iacovos talán szintén emlékszik hasonló tapasztalatokra,” – tette még hozzá. Iacovos bólintott, Daskalos pedig további példákkal állt el , hogyan készítik fel a mesterek a leend beavatottat a különböz elemek feletti uralom megszerzésére. „Egy éjszaka például arra ébred az illet , hogy egy barlang mélyén fekszik, és egy földrengés következtében beomlik a barlang bejárata. Nincs kiút. Csapdába esettnek érzi magát, és szeretne mindenáron kikerülni szorult helyzetéb l. Aztán hirtelen a barlangon kívül találja magát. A mesterek olyan tapasztalathoz juttatták, amelynek segítségével az illet beláthatta, hogy nem köt dik a föld elemhez, az egyszer en nem tarthatja fogva t. Vagy a víz elem hasonló megtapasztalása érdekében az óceán mélyére vethetik t, hogy onnan küzdje fel magát a felszínre. E nélkül a kés bbiek folyamán hogyan is vigasztalhatná az ember, hogyan is segíthetné át az asztrál-világba azokat a lelkeket, akik – teszem azt – hajószercncsétlenség-ben fulladtak meg?” „Amikor el ször éltem át ezt az élményt,” – jegyezte meg mosolyogva Iacovos – „ijedtemben majd meghaltam! Azt hittem, azonnal meg fogok fulladni!” „Ugye mondtam én, hogy már átestél a föld és a víz elem megtapasztalásán, s t egy kicsit a t zén is!” – bökött Iacovos felé Daskalos. „De a t zt l és az étert l még mindig félsz! Amikor testen kívüli állapotban az étertestünk ott lebeg az égen, hogy alattunk a hajók akkorák csak, mint egy kis gyufásdoboz, megijedsz, és odabújsz a hónom alá. Hiába noszogatlak, hogy nézz le, és gy zd le a félelmedet, nem használ neked a szép szó! De ugyanígy Theophanist és Kostast sem tudom jobb belátásra bírni, k is beijednek! Egyedül a kisunokám elég bátor ahhoz, hogy játékosan a mélybe vesse magát, és egészen a tenger szintjéig alászálljon. Nem tudom, honnan veszi a bátorságot, talán azért ilyen merész, mert még kicsi. Nehéz féken tartanom t. A többieken viszont általában úrrá lesz a rettegés. Attól tartanak, elveszítik az egyensúlyukat. Ilyenkor jobb híján úgy nyugtatom meg ket, hogy teremtek egy fényes ötágú csillagot, és abba helyezem ket. Ez biztonságérzettel tölti el ket, és megfeledkeznek a félelmeikr l. Talán ezért is vallották a misztikusok évszázadokon át, hogy az ötágú csillag a testelhagyás szimbóluma.

184

Ezennel – folytatta Daskalos halkan, ünnepélyes hangon, mosolyogva – bevezettelek titeket a bels kör misztériumaiba. Mostantól engedélyezem majd Iacovosnak, hogy megmutassa nektek, hogyan teremthettek imaginációs képalkotással testetek különböz pontjai köré ötágú csillagot, hogy azzal megvédjetek magatokat. Ezt követ en arra is megtanít majd titeket, hogyan hagyjátok el magát az ötágú csillagot, a formát, hogy csak annak jelentésén belül maradjatok. Üljetek majd le vele, és vitassátok meg ezeket a dolgokat. Él szóban ugyan még sem hallotta az err l szóló tanításokat, de mégis tudja ket. Testén kívül tanulta meg ket Yohannan atyától és t lem. Az asztrális világban tartott el adásaink révén már olyan dolgokat is tud, amiket a fizikai síkon még sohasem hallott.” „Ez igaz,” – helyeselt Iacovos teljesen komolyan. „Szóval, mint mondtam, az igazi misztikusnak le kell gy znie a négy elem varázsát, és úrrá kell lennie fölöttük,” – ismételte Daskalos. „Nem az számít misztikusnak, akit az emberek annak tartanak, akire ráragasztják ezt a nevet, hanem az, aki személyes törekvése révén elért egy bizonyos fokú szellemi fejlettséget!” „Amikor azt mondod, hogy a misztikusnak úrrá kell lennie a négy elem fölött, akkor ezt úgy érted, hogy közben el kell nyomnia az érzékeit?” – kérdezte Stephanos. „Nem. Úgy értem, fel kell szabadítania magát a fizikai test rabszolgaságából. Az érzékek elnyomása csak azt jelenti, hogy az ember ellenáll az elemek csáberejének, de egy misztikus nem harcol a négy elem ellen, hanem elvágja azok kötelékeit. Az én felszabadítása el feltétele annak, hogy valaki mesterévé váljon az anyagnak. A misztikus id vel eléri azt a szintet, amikor az elemek már engedelmeskednek neki. Addig viszont az anyag olyan, mint Kirké, a görög istenn : disznóvá változtatja az embereket.” Daskalos kifejtette még, hogy természetesen azért a misztikusnak is vannak fizikai szükségletei, mint minden embernek, de míg a közönséges halandó nem tud ellenállni testi vágyainak, addig a mester már felülemelkedett ezeken a kísértéseken. „A haladó misztikus számára az étel például nem egyéb, mint egy eszköz, ami testének életben tartásához szükséges. Vagy ugyanígy, a szexualitás sem pusztán az öncélú vágyak kiélését szolgálja, hanem együttm ködési lehet séget nyújt a misztikusnak arra, hogy az Abszolútum munkatársaként részt vegyen a teremtés folyamatában.”

185

Erre megjegyeztem, hogy amit Daskalos a szexualitásról mondott, az számomra úgy hangzott, mint kötelez el írás az aszketikus életre. „Nem úgy értettem,” – tiltakozott Daskalos. „Egy aszkéta csak elnyomni igyekszik a vágyait, de nem emelkedik fölül rajtuk úgy, mint egy haladó mester.” Egyszer, egy korábbi beszélgetésünk során Daskalos bevallotta nekem, hogy maga sohasem vágyott szexuális örömökre. Azt mondta, az teste nem termel annyi hormont, amennyi általában kiváltaná a szexuális vágyakat. űsakis a nemzés céljából n sült meg és lett az apja két lánygyermeknek. „Persze semmi esetre sem akarom, hogy félreértsetek, és azt higygyétek, hogy a szexuális vágyakat el kell fojtani,” – sietett tisztázni az esetleges félreértéseket Daskalos. „Nektek még szükségetek van rá, én pedig nem követelhetem t letek, hogy váljatok önmegtartóztatóvá. Ti még létezéseteknek abban a fázisában tartatok, amikor még szükségetek van a nemiségre. Nem beszélhetlek le titeket arról, hogy ínycsiklandozó ételeket készítsetek magatoknak, ha ti még arra éheztek, még akkor sem, ha én magam beérem kenyérrel és f tt búzával. Nekem az is elég, hogy a testemet életben tartsam. Értitek? Mondhatjuk, hogy a testi vágyak csupán illúziók, de akinek még szüksége van rájuk, annak hasznos és szép illúziókat jelentenek, amelyek segíthetik abban, hogy az illet harmonikus és kiegyensúlyozott kapcsolatot tartson fenn embertársaival, férfiakkal és n kkel egyaránt. Ne higgyétek, hogy én lebecsülöm a testi vágyakat, csak arról van szó, hogy engem nem ny göznek le. Továbbá, – folytatta Daskalos – az igazi misztikusnak le kell gy znie magában mindennem birtoklásvágyat. Nem az az igazi tulajdonunk, amivel körülvesszük magunkat, hanem ami önmagunkban található. A fizikai tárgyakhoz való ragaszkodás hátráltatja a szellemi fejl dést! Ahhoz, hogy élvezhessem a virágok illatát, nem kell, hogy saját virágaim legyenek. Amikor a virágok szépségét csodálom, a világ összes kertje az enyém, anélkül, hogy birtokolni akarnám ket. Valójában bármit sajátomnak tekinthetek, amit csak látok, nem kell ahhoz birtokolnom is az adott dolgot. Mihelyst az ember megragad valamit, és kijelenti róla, hogy az az »övé«, nagyon szegénnyé teszi magát. Ugyanakkor ha széttárja a karjait és azt mondja, »minden az enyém«, anélkül, hogy a kézzelfogható dolgokra korlátozná saját tulajdonát, mérhetetlen gazdagságra tesz szert!”

186

Daskalos ezután visszatért a négy elembe történ beavatás fokozataira. Mint mondta, az els állomás a föld elembe történ beavatás. Az Igazság Keres jének a bels tanítványi körhöz való csatlakozásakor tett hetes fogadalma is tulajdonképpen már része az els beavatásnak. Ez ugyanis az illet jellemfejl désére irányítja a figyelmet, azoknak az alapvet erényeknek a kifejlesztésére, amik elengedhetetlenül szükségesek akkor, ha az illet nek valóban komolyak a szándékai, és szeretne felülemelkedni az anyag csábításain. A fogadalomhoz tartozik továbbá a megnyilvánult világ és az egyén tudatos énje mögött meghúzódó Abszolút Intelligencia létének felismerése és elfogadása. A beavatás els fokán a misztikus kifejleszti a türelem és a tolerancia erényét, testének és személyiségének urává válik, és felülemelkedik a haragon. Továbbá tudatosul benne, hogy önmagát mások szolgálatába kell állítania. Az újoncot, különböz testgyakorlatok és lelki, önelemzésre irányuló megfigyelések révén földi mestere segíti abban, hogy ezeket az erényeket elsajátítsa. Az ezt követ beavatásokat aztán általában már olyan mesterek adják, akik nem tartózkodnak a fizikai síkon, mint ahogy a bels körbe való tagfelvételre is „fölülr l” adják áldásukat. Ez ugyanis már a második szint beavatás része, ami a víz elemhez, az asztrális világ domináns eleméhez köt dik. „Lehetséges-e, hogy valaki úgy fogjon hozzá a második szint beavatás megszerzéséhez, hogy egy földi mester nem folytatott le vele semmiféle el zetes szertartást?” – kérdeztem. „Természetesen igen. A beavatás második szintje azzal kezd dik, hogy az ember különböz er k birtokába jut. A misztikus itt felismeri, hogy fizikai testén kívül is tökéletesen tudatos tud maradni. Nem biztos ugyan, hogy rögtön els re képessé válik a testelhagyásra, de tudat alatt mégis biztos lesz abban, hogy a testén kívül is életképes. Életszer álmai lesznek, amikre részletesen emlékezni fog, s t, az is tudatosul benne, hogy mikor álmodik – álmában felébred a tudata. Ekkor kezdi gyakorolni azokat a különböz erényeket, amelyeket korábban, beavatásának els fokán kifejlesztett magában. Az asztrálsíkon már nagyobb intenzitással érvényesülnek ezek az erények: feler södik a tolerancia, megn a koncentrációs képesség. A beavatás második lépcs fokán a misztikus megpróbálja áthidalni a szakadékot jelenvaló és állandó személyisége közt.” „És mi történik aztán az alsó mentális világban, amikor az ember beavatást nyer a t z elembe?” – érdekl dtem.

187

„A korábban szerzett erények még inkább kiteljesednek, ráadásul az embernek megn a lelkiereje. A harmadik szintre eljutott misztikus az eddigieknél is magasabb szint koncentrációra, gondolkodásra, megértésre és akarati er re tesz szert. Hadd magyarázzam el egy példa segítségével! A fizikai síkon arra a tájra tudok koncentrálni, amekkorát a szememmel képes vagyok befogni. A szememen keresztül érnek bizonyos ingerek, de ezeknek csak a töredéke tudatosodik bennem. Miután átestem az els fokú beavatáson, szellemi gyakorlataim révén egyre több olyan benyomást tudok emlékezetembe idézni, amelyek a durva anyagi világból erednek. A második szint beavatástól kezdve, testen kívül aztán még inkább kiszélesedik a látóterem, és folyamatosan egyre több tapasztalat és benyomás ér, hiszen már nem köt döm az öt fizikai érzékszervemhez. Egyre magasabb létállapotok tudatosodnak bennem. A második fokú beavatást követ en szabadon mozoghatok az asztrális világ különböz régióiban, és így egyszerre több személynek is a szolgálatára lehetek, térbeli korlátok nélkül. Persze ez még mindig nem a teljes szabadság. A harmadik beavatást követ en, a mentális világokban teljesedik csak ki igazán az ember hatalma, akkor fejleszti tökélyre tudati képességeit. A harmadik szint beavatást követ en tudatosságom még tágabb területekre terjed ki, tulajdonképpen egyszerre tapasztalok mindent, egyszerre tudok mindenr l. A harmadik szint beavatás végén a misztikus már közeledik az Istennel való tudatos egység, a Theózis átéléséhez.” „Miért, van még valami a harmadik szint beavatás után?” – kérdeztem. „A megvilágosodott továbbhaladás a végtelenbe!” „Krisztus is keresztülment ezeken a beavatásokon?” – kérdezte Stephanos. „Nem. Krisztus nem ember volt, akinek el kellett érnie a Theózist, maga volt a testet öltött Isten!” – jelentette ki Daskalos szokásához híven kategorikusan. Buddhával és a többi nagy mesterrel ellentétben, akik inkarnációk sorozatán keresztül érték el a tökéletességet, Krisztus magának az Abszolútumnak az igei aspektusa volt, a Logosz, aki csakis egyetlen egyszer öltött testet a Földön. „Minden tanítványnak azonos módon kell átesnie ezeken a beavatásokon?” – kérdeztem. „Nem. Gyakran megesik, hogy valaki egyszerre dolgozik mindhárom beavatási fok megvalósításán. Az azonban elengedhetetlen,

188

hogy az ember a föld elem beavatásán menjen keresztül els ként, és csak utána lépje meg a többi lépcs fokot. Kivételes esetben el fordulhat, hogy valaki az els beavatás után el bb a mentális világ harmadik szint beavatására ugrik, és onnan tér vissza aztán az asztrális világba, hogy a víz elembe is beavatást nyerjen.” „És mégis azt állítod, hogy a harmadik szint , azaz a t z elembe történ beavatás felette áll a víz elembe történ beavatásnak?” „Hogy is mondta Krisztus? »Boldogok a lelki szegények.« De ez alatt nem a bolondokat vagy az idiótákat értette – ahogy azt néhány naiv lélek feltételezi –, hanem a képmutatástól és gazemberségt l mentes ártatlanokat! Nem az okosság, nem a mennyiségi tudás felhalmozása vezet önmagunk felismerésére, hanem a tiszta szív! »Boldogok a tiszta szív ek,« – mondta Krisztus – »mert k meglátják az Istent.« De ezzel megint csak nem helyezte az érzelmeket az értelem fölé, ahogyan azt néhányan gondolják. A szív tisztasága a Szeretetre utal, ami mindannyiunk valódi természete! A szív tisztasága nélkül, amit a misztikus a harmadik szint beavatás során valósít meg, az ember nem ismerheti meg Istent. El tte el kell érnie az állapotot, amikor szívében tudatosodik saját tisztasága. Ahhoz, hogy a szív önmaga tudatára ébredjen, hogy felismerje saját isteni mivoltát, persze el zetes bölcsességre és megértésre van szükség. A beavatás harmadik szintjén fellép helyes gondolkodás azonban nem azonos az okossággal vagy a csavaros észjárással – a helyes gondolkodás valójában az Igazság ismeretének szeretetét rejti magában! Az az intelligencia, amire sok tudós oly büszke, és amelynek nevében emberek ezreit hajlandóak eltaposni, semmi más, mint az emberben lév sátáni vonás megnyilvánulása. Ennek a tudásnak semmi köze a misztikus harmadik szint beavatásához!” „Van-e mód arra, hogy valaki megkapja ezeket a beavatásokat anélkül, hogy az Igazság Keres inek soraiba lépett volna?” „Minden Földre született emberi lényben benne él a fény, amely megvilágosítja t. Akár tud róla, akár nem, mestere és vezet je ott ragyog mindenki belsejében. Az emberek mindennapi élete során felmerül szituációk mind-mind azt a gyakorlati célt szolgálják, hogy az adott illet ket közelebb juttassák ezekhez a beavatásokhoz.” „Ezek szerint a megdics ülés, a megistenülés elérhet földi mester vezetése nélkül is?” – kérdeztem tovább. „Hogyne! Az emberiség nagy vezet inek sem földi tanítóik voltak! Ha összhangban vagy a Logosszal, nincs szükséged földi mesterre!”

189

„Vajon a testi lét akadályozó tényez -e abban, hogy az ember belépjen az ideák világába?” – kérdezte Stephanos jó fél órás szünetet követ en, míg Daskalos családi tanácsokkal látott el egy házaspárt. „Természetesen igen. A misztikusnak ugyanakkor uralnia kell fizikai testét. S t, meg kell tanulnia tudatosan maga mögött hagyni nemcsak a fizikai, hanem az asztrál- és a mentáltestét is, hogy ezáltal szabadon beléphessen a fels mentális síkra, az ideák és törvények világába. Mindezek megvalósításához azonban egy élet nagyon kevés! Haladó misztikusként az ember egyszer csak elér majd egy olyan állapotot, amikor nemcsak arra fog emlékezni, hogy ki volt el z inkarnációiban, hanem azt is tudni fogja, hogy mi a célja létezésének. Ezt a célt már évmilliárdokkal ezel tt kit zték elé, és azóta is minden testet Öltésekor türelmesen és nyugodtan terelgetik az útján, kapkodás, ugyanakkor késedelem nélkül, míg meg nem valósítja azt, hogy maga válik az Úttá. Ahogy Krisztus mondta: »En vagyok az Út, az Igazság és az Élet.« (Jn. 14:6.) így emelkedhet az ember a térid jelenségei fölé, és szerezheti meg a tudást arról, hogy mi értelme van ezeknek a jelenségeknek. Addig is bíznia kell önmagában, és fel kell számolnia minden kételyt, amely akadályként merülhet fel útja során. Amíg az ember nem válik önmaga és az élet jelenségeinek urává, addig nem válhat bel le haladó misztikus.” „Miféle kételyekre gondolsz, Daskale?” – vágtam a szavába. „Az ember saját képességeibe és gyógyító erejébe vetett kételyekre. Sok kezd misztikusban felmerül a kérdés, vajon valóban meggyógyult-e egyik vagy másik páciense, vagy sem. »Meg tudom-e csinálni? Ha egyszer sikerült, vajon sikerül-e legközelebb is?« A haladó misztikusban efféle kérdések már nem merülnek fel, mert már nem kételkedik. bizonyosan tud. Tulajdonképpen ebben rejlik az ereje: tisztában van azzal, hogy kicsoda valójában. Ismeri az életet és az élet jelenségeit. Tudja, merre tart, és hogy mi célból született le a Földre. Ezzel a tudással minden nehézségen képes felülemelkedni.” „Ha egyszer valaki visszaemlékezett arra, hogy kicsoda valójában, onnantól kezdve folyamatosan tudatában van ennek?” – kérdezte Stephanos. „Természetesen.” „Nem fordulhat el , hogy bár valaki tudja, hogy kicsoda, de valamiért mégiscsak a feledés homályát borítja saját öntudatosságára?” – érdekl dött tovább Stephanos.

190

„Nem. A felejtés nem-tudást jelent. Az igazi misztikus arra is emlékszik, mikor szállt alá az anyagi világba legel ször, még ha az évezredekkel ezel tt történt is. A kezd kkel persze el fordulhat, hogy el ször csak bizonyos részletek villannak fel a tudatukban, amit l izgalomba jönnek, de mindez azért van, mert a misztika terén k még csak gyerekcip ben járnak.” „Daskale,” – kérdeztem – „ha valaki olyan képességek birtokában van, amelyekkel látszólag különleges, vagy egyenesen természetfelettinek t n dolgok megtételére képes, ez azt jelenti, hogy az illet haladó misztikusnak számít?” „Nem, egyáltalán nem. De magam is több ilyen önjelölt misztikust ismerek. Nem is olyan rég például felkeresett egy illet , aki efféle képességekkel akart leny gözni engem. A gondolatai erejével felemelt egy pohár vizet az asztalról és letette azt elém a földre. Megkértem, tegye vissza a poharat az asztalra. Még ezt is megoldotta valahogy, de a fele vizet már kilötyögtette. Akkor megkértem, ismételje meg a mutatványát még egyszer, de hiába er lködött, másodszor már semmire sem ment. Tudatilag ugyanis létrehoztam egy ellentétes er hatást, úgyhogy meg sem bírta mozdítani a poharat. Végül hagytam, hadd tegye le elém megint, de addigra teljesen kimerült. »Kedves barátom,« – mondtam neki – »mi értelme annak, hogy ilyenekkel meríted le az étertestedet?« Erre kifakadt, azt mondta, több évet töltött egy keleti jógi mellett, úgyhogy csak ne vonjam kétségbe az képességeit! Akkor rákérdeztem: »Ki vagy te?« »Nem emlékszik? Hiszen bemutatkoztam^ – felelte. »Emlékszem, hogy mondtad a neved, de engem nem az érdekel, úgyhogy még egyszer megkérdezném: ki vagy te?« Erre újra önmagát kezdte dics íteni, hátha elkápráztat a tudásával. El vette a névjegyét, amin szerepelt, hogy hat éven át a Himalájában tanult jógi mesterekt l. »Szóval azt gondolod, ez vagy te?« – kérdeztem. »Igen,« – felelte. Erre összetéptem a névjegyét és kihajítottam a szemétbe. »Azt ajánlom, tedd ezt a többivel is, hátha akkor igazán megtalálod önmagád, mert pillanatnyilag még fogalmad sincs arról, ki is vagy valójában. Azok az er k, amiket ma bemutattál nekem, gyerekes játékok csupán. Mindabból, amit elsajátítottál, hiányzik a komolyság.« Próbára akartam tenni t, vajon mennyire sikerült legy znie önmaga jelenvaló személyiségére irányuló csodálatát, de hiába, próbálkozásaim csak feldühítették, és egyre jobban felvágott a képességeivel.

191

»Kedves barátom, szavaid azt sejtetik velem, hogy te belehabarodtál az anyagba. Jobban tennéd, ha észhez térnél!« Ez rosszul esett neki, és mérgében így kiáltott: »Hibáztam, nem kellett volna eljönnöm önhöz.« »Mi lenne, ha meginnánk egy csésze kávét, és közben folytatnánk a beszélgetésünket?« – próbáltam csitítani. F ztem neki egy jó er s kávét, és miután átnyújtottam neki a csészét, a kezemet a fejére tettem. a szemembe nézett, és sírva fakadt. »Hát nem látja, hogy értem, mire akar kilyukadni? Azt akarja, hogy törjem darabokra saját bálványomat!« »Ha megvan hozzá a bátorságod, tedd meg, akkor megtalálhatod valódi önmagád.« »De félek!« »Mit l?« – kérdeztem. »Attól, hogy lerántod magadról a maszkot, és felfedezed mögötte igazi arcodat?« »Erre még nem készültem fel!« – felelte teljes komolysággal. »Most engedjen elmenni,« – tette hozzá, még mindig sírva. »Próbálok szeretni,« – szipogta. »Mit, a saját árnyékodat?« »Igen, azt.« »Ha egyszer felkészültnek érzed magad, gyere vissza hozzám, együtt majd összetörjük azt a halványt, ami most még kínoz téged, és megakadályozza, hogy továbblépj.« »Úgy érzem, mi már találkoztunk, és akkor is ilyen kemény leckét kaptam önt l.« »A lecke egyre csak keményebb és keményebb lesz,« – feleltem neki – »de pontosan azért, mert szeretlek!« Egy napon majd összetöri a halványát. Milyen kár, hogy addig is illúziók kápráztatják el t! Pedig látja a fényt, de nincs elég bátorsága ahhoz, hogy meginduljon felé. Felajánlottam neki, hogy maradjon mellettem pár hétig, hátha azalatt sikerül szétzúznia azt a bálványt, és akkor felavathatom, pedig magára öltheti a fehér palástot. Űe is lépett a Szentélybe, felemelte az egyik palástot, megcsókolta, és letörölte vele a könnyeit. »Még nem vagyok rá kész, mester, hogy megszabaduljak a bálványomtól,« – sóhajtotta.” Megkérdeztem Daskalost, mit is ért pontosan bálvány alatt, és hogyan lehet megszabadulni attól. „Ahhoz, hogy a halványunktól megszabaduljunk, el ször is fel kell ismernünk önmagunkat,” – felelte. „A jelen személyiségünket alkotó fizikai testünk, gondolataink és érzelmeink azok a tükrök, amelyek visszatükrözik a »bálványunkat«. Amíg ezek a tükrök piszkosak, addig a tükörkép is elmosódott és homályos lesz. Képzeljétek el, hogy egy tiszta, nyugodt viz tó partján álltok. A képmásotok élesen kirajzolódik a víz felszínén. De ha a legkisebb hullámzás megzavarja a tó tükrét, már nem látjátok benne magatokat.

192

Nekünk misztikusoknak az a feladatunk, – folytatta Daskalos képszer példája után – hogy egyensúlyba hozzuk gondolatainkat és érzéseinket, hogy lecsillapítsuk a vizek hullámait, hogy megtisztítsuk a tükreinket, s mindezt annak érdekében, hogy azok minél tisztábban igazi önvalónkat tükrözhessék vissza. A végs cél persze az, hogy majd összetörjük ezeket a torz tükröket, és helyreállítsuk a háromszöget.” „Helyreállítsuk a háromszöget?” „Igen. Mint azt már korábban is mondtam, az Abszolútum egyik szimbóluma egy egyenl oldalú háromszög lehet. Mindegyik éle megfelel az Abszolútum egy-egy tulajdonságának: a tökéletes bölcsességnek, a tökéletes er nek és a tökéletes szeretetnek. A makrokozmoszban és a természetben ez a háromszög mindig egyensúlyi állapotban van. Űennünk azonban felborult, s t, talán nem is egyenl oldalú, csak fokozatosan válik azzá. Vegyünk egy példát! Ha valaki bölcs és er s, de hiányzik bel le a szeretet, az egyfajta sátáni összetételnek felel meg. Egy démon tulajdonképpen nem más, mint tökéletlen, félkész isten. Ha valakiben szeretet és er lakik, de bölcsesség nem, az ugyanúgy egyensúlytalanságot, és ezáltal z rzavart okoz. Az ilyen személy, puszta figyelmedenségb l, kellemeden, vagy akár tragikus kimenetel helyzeteket idézhet el a környezetében. Még az a legártalmatlanabb összetétel, ha valakiben a szeretet és a bölcsesség van jelen, de ereje nincs az illet nek, mert ekkor »csak« az a probléma, hogy nem tehet túl sokat. De a háromszög persze még az esetében sincs egyensúlyban. Pedig minél közelebb kerül valaki ahhoz, hogy szabályos háromszögét kiegyensúlyozza, annál közelebb jut önmaga felismeréséhez, ahhoz, hogy megistenüljön!” Daskalos szabályos háromszög-hasonlata meglehet sen élénk szópárbajt váltott ki közte és Stephanos között, de végül közbeszóltam, és egy „prózai” kérdéssel visszatereltem a szót a bálványokra. „Össze kell-e zúzni a bálványt ahhoz, hogy aztán valaki magára ölthesse a fehér palástot?” „Nem feltétlenül. Lehet, hogy az illet beavatása csak arra szolgál, hogy általa elinduljon a helyes ösvényen, amin aztán egyre tovább haladva fokozatosan felfedezheti önmagát. De ha valaki azzal jön oda hozzám, hogy hat évet töltött a Himalájában, és ott mindenféle képességekre tett szert, akkor az adott illet vel szemben több lesz az elvárás, ilyen esetben magasabbra kerül a mérce. Nem lehet egy kalap alá venni azt, aki még csak most fejezte be az általános

193

iskolát, azzal, aki már egyetemi diplomát tud felmutatni. Tudnotok kell, hogy minél magasabbra kerültök a ranglétrán, annál több és több mindent átláttok ugyan, de a felel sségetek is ezzel egyenes arányban n !” „Nem fokozatosan töri össze az ember a halványát?” – kérdezte Stephanos. „Vannak, akik úgy szabadulnak meg t le, hogy eredetileg nincsenek is tudatában, aztán továbbra is maguk el tt tartják, mint egy álarcot, hogy térben és id ben létezni tudjanak. Ok legalább arra a szintre eljutottak, hogy tudják, van valami a maszk mögött, mégpedig valódi énjük. Amikor az ember rádöbben erre az igazságra, az is tudatosul benne, hogy felel sséggel tartozik embertársai iránt, hogy mindig készen kell állnia a többiek szolgálatára. Nem a paranormális képességek tesznek valakit misztikussá, hanem az illet szellemi fejlettségi szintje! Asztrális szint képességek könnyedén kialakíthatók, bárkib l lehet médium. De mi haszna mindennek, ha közben az ember szellemi fejl dése leáll? A lelkier fejlesztése párhuzamosan kell, hogy haladjon a szellemiekben való növekedéssel! Ellenkez esetben könnyen el fordulhat, hogy az illet átpártol a fekete mágia oldalára.” „Daskale, rád mint emberre sohasem hatnak a pillanatnyi történések? – kíváncsiskodott Stephanos. „Természetesen hatnak rám, hiszen én is a térben és az id ben létezem. Csakhogy én messzebbre látok önmagámban! Engem már semmi más nem motiválhat, csakis a szeretet, még ha az a szeretet olykor nagyon is földi jelleg . Azon kívül semmi más nem befolyásolhat! És amikor azt mondom, hogy szeretem az embereket, akkor nemcsak a hozzám közelállókat értem ez alatt, hanem az úgynevezett »ellenségeimet« is. Az évmilliárdok során egyszer en képtelenné váltam a gy löletre. Még ha akarnék, sem tudnék senkit sem gy lölni, mert tudom, hogy ki vagyok, hogy mit tehetek és mit nem.” „Ezek szerint a »Ki vagyok én?« kérdés konkrétan megválaszolható?” – kérdezte Stephanos némileg összezavarodva. „Természetesen. Persze az, hogy tudom, ki vagyok, még nem jelenti, hogy azt szavakba is tudom önteni úgy, hogy azt más megértse. Erre egyszer en nincsenek szavaink. Se egy nevet, se egy címet nem mondhatok.” „Feltételezem, hogy a megértés csak két azonos szinten álló ember között jöhet létre,” – firtatta még tovább a helyzetet Stephanos.

194

„Pontosan így van! Csak nagyon kevesen tudják rólam, hogy ki is vagyok én valójában. Ezekkel az emberekkel már évezredek óta együtt élek és dolgozom. Nekünk, egymást ismer knek közös nevünk van, amin szólítjuk egymást.” „Mi ez a név?” – kíváncsiskodtam. „Kedves. Fel tudjátok fogni, mit is jelent valójában ez a szó? Amikor ezen a néven szólítjuk egymást, az emberek gyakran félreértenek minket, mert számukra ehhez a kifejezéshez földi jelentések tapadnak. Talán a kevesek egyike, aki helyesen tudta értelmezni ezt a szót, Szent Pál volt; az Szeretet-himnusza mindig megindít!” „Daskale,” – szólalt meg közbevet leg Stephanos – „nem veszélyes az, ha valaki kijelenti önmagáról, hogy »tud« valamit? Nem csak egy újabb álarc ez, ami mögé kényelmesen elrejt zhet az illet ?” „Nem. Ha valaki igazán ismeri önmagát, már nem érdeklik többé az álarcok.” „Persze, persze, de ez csak akkor áll fenn, amikor valaki már tökéletesen »tud«. De addig is, nem lenne jobb mégiscsak a »Nem tudom«-mal kezdeni, hogy az ember kikerülje az esedeges veszélyeket?” „Akkor már jobb a következ kkel nekivágni: »Egyel re még nem tudok, de hiszem, hogy fogok tudni.« Ez mindenképpen jobb annál, mint ha azt mondaná az ember: »Sosem fogok tudni, és kész.« Tudom például, hogy a Nap honnan, melyik irányból fog felkelni holnap, mert már tegnap is láttam. Igaz, hogy most sötét van, de ett l még biztos vagyok benne, hogy a Nap újra felkel majd. A tudás tulajdonképpen a tapasztalatok alapján szerzett bizonyosság.” „Számomra úgy t nik, hogy az önismeretnek semmi köze nincs a min ségi kategóriákhoz. Ű ven elég, ha csak azt mondom magamról, hogy vagyok, aki vagyok, mindenféle jelz nélkül,” – jegyezte meg Stephanos. „Nem, az még korántsem elég!” – felelte Daskalos. „Ahhoz, hogy igazán megtudd, ki vagy, elemezned kell ezt a »vagyok«-ot – erre szolgál az önismeret.” „De ki végzi az önelemzést? Saját tökéletlen énem?!” – ellenkezett Stephanos. „Nem, az ember énje nem tökéletlen! Csak az Igazság Keres jévé kell válnia!” „Az Igazság!” – legyintett lemondóan Stephanos. „Az Igazsággal az emberek általában csak felnagyítják saját énjüket, pedig cseppet sem nagy »Én«-ek! Annyi, de annyi ilyen emberrel találkoztam

195

már, akik azt mondták, »Én vagyok«, de a kijelentésük mögött érezhet en semmi sem volt.” „Rendben. De én még ezt a semmit, ezt az illúziót is elfogadom, és arra biztatom az illet t, hogy haladjon tovább! Aztán felteszem neki a kérdést: »Biztos vagy benne, hogy valóban az vagy, akinek hiszed magad?« Ezzel se sokkolni, se meglepni nem fogom t. Erted?” „Az el bb azt mondtad, hogy a bálványokat össze kell törni. Szerintem ebb l az következik, hogy az efféle osztályozásnak sem lehetsz a híve, nemde?” „Nem. Az osztályozás ahhoz segít hozzá, hogy fokozatosan egyre nagyobb er vel tudjak lesújtani a bálványomra. Az embert mindenütt csak bálványok és bálványok veszik körül. Vannak jó emberek, jobbak, és még jobbak, és így tovább. Ezek azok a kategóriák, amik az álarcok mögött meghúzódnak, és amiket egy szép napon félresöpör majd a felismerés, a tudás szele. Érted már, hogy mit akarok mondani? Kyriacosnak egyszer már elmeséltem, tegyük fel, hogy felmásztam egy létrán, és elértem a legfels fokot. Útközben minden egyes létrafokra szükségem volt. De csak mert elértem egy bizonyos szintet, még nem kezdem el tönkretenni az alsóbb fokokat! Másoknak még ugyanúgy szüksége lehet rájuk, hogy egyszer k is feljussanak a csúcsra. Én pedig boldog vagyok, ha látom, hogy a testvéreim, akik pillanatnyilag még csak valamelyik alacsonyabb fokon tartanak, küzdenek azért, hogy eggyel feljebb kerüljenek. Értékelem a törekvéseiket, értékelem bennük a komolyságot, a kitartást és a céltudatosságot!”

196

197

Helyes gondolkodás Amikor legközelebb Daskalosnál jártam, egy hétf i napon, a házban meglehet sen nyomott hangulat uralkodott. Maga Daskalos is komoran mutatott be három vendégének. Egyikük, egy vékony, törékeny testalkatú, ötvenes férfi úgy ült az egyik fotelban, hogy a fejét is alig bírta egyenesen megtartani. Nehezen lélegzett, felesége és apósa némán, magukba roskadva ültek vele szemben. Helyet foglaltam a beteg mellett, k pedig folytatták a beszélgetésüket. „Mint mondtam, önnek a tudatával van problémája,” – szólt Daskalos a pácienséhez. „Felejtse el azokat a beteges gondolatokat!” „Igen, igen,” – helyeselt a feleség, mintegy meger sítend Daskalos diagnózisát, amit bevallom, én igencsak elképzelhetetlennek gondoltam, látva a beteg állapotát. „Igen, a tudatommal van baj,” – sóhajtotta a férfi is, ezzel próbálva meggy zni magát valamir l, amir l szíve mélyén tudta, hogy nem igaz. „Rossz gondolatok járnak a fejemben. Mit tehetnék ellenük? Bele kell tör dnöm.” Pár percig csöndben ültünk így, aztán a beteg kért egy pohár vizet, amivel készségesen kiszolgáltam t. Mivel arra is képtelen volt, hogy egyedül megtartsa a poharat, én segítettem azt a szájához emelni. Tudtam, hogy Daskalos szándékosan nem fedte fel látogatójának valódi állapotát. „Azt tanácsolnám önnek,” – szólalt meg Daskalos, miután a férfi az utolsó csepp vizet is kiitta, és kényelmesen visszasüppedt

198

a fotelba – „hogy szedje tovább a gyógyszereit, és kerülje el a negatív gondolatokat!” Végül megnyugtatta t, hogy hamarosan megjavul az állapota. „Ideje indulnunk!” – pattant fel hirtelen a feleség, megtörve ezzel a percekig elhúzódó újabb feszült csöndet. Megköszönték Daskalos tanácsát, és segítettem az asszonynak beültetni a férjét az autójukba. Daskalos ki sem kísérte ket, csak ült a karosszékében, és töprenkedett. „Daskale, hogy mondhattad ennek a beteg embernek, hogy csak a tudatával van valami kis problémája? Nekem úgy t nt, fél lábbal már a sírban van szegény!” – háborogtam, miután visszatértem a nappaliba. Daskalos szomorúan csóválta a fejét, mondván, hogy a férfi „tet t l talpig” rákos, és meg vannak számlálva a napjai. Már semmit sem tehetett érte, csupán annyit, hogy „a maga módján” csökkentette a betegséggel járó fájdalomérzetet. Daskalos szerint semmi értelme sem lett volna szembesíteni t a valósággal, mert a beteg nem volt rá felkészülve. Ezzel befejezettnek is tekintette a témát, úgyhogy másról kezdünk beszélgetni. Délel tti találkozásunkhoz képest este egy sokkal szeretetteljesebb légkörben futottunk össze ismét; Daskalos már sokkal nyugodtabb volt. Barátom, Neophytos, és felesége, Katerina hívott meg minket vacsorára, hogy aztán egy ital mellett kellemesen elbeszélgessünk. Katerina gyakorló klinikai pszichológus volt a helyi kórház elmeosztályán, és már régóta tervezgette ezt az estét; azt mondta, rengeteg kérdése van Daskaloshoz, különösen ami saját szakmáját is érinti. Daskalost mintha kicserélték volna reggel óta: kifejezetten der s hangulatban volt. Űoldoggá tette t, hogy az értelmiségi körök érdekl dést mutattak tanításai iránt. Daskaloson, Emilyn és jómagámon kívül Neophytos meghívta még Stephanost és feleségét, Eratót is. Miután mindannyian helyet foglaltunk a nappalijukban, Katerina tett egy futó megjegyzést a munkájáról, miszerint: „Az ember mindig ideges egy kicsit, miközben a betegei problémáival foglalkozik.” Daskalos persze nem hagyta szó nélkül ezt a kijelentést – a maga megszokott stílusában azonnal lecsapott rá, és beszélni kezdett. „Vizsgáljuk csak meg közelebbr l ezt a dolgot! Ha idegesség alatt azt a felpörgetett tudatállapotot érted, ami segít abban, hogy minél

199

jobban összpontosítani tudd a figyelmedet, akkor aláírom, nem árt egy kis idegesség. De ha idegességedben elveszíted az önuralmadat, akkor az egy jellembeli hiányosság, amire semmi szükség. Az els esetben, ha összeszedett maradsz, elkel egy kis idegesség, mert azáltal bizonyos állapotokat képes vagy jobban szemügyre venni, olyasmiket is, amik normál állapotban esetleg elkerülnék a figyelmedet.” Daskalos ezután hátrad lt, váltott még pár szót Katerinával, majd az orvos és betege között fennálló kapcsolattal folytatta a témát. „El ször is tisztázzuk, hogy páciens és páciens között sohasem tehetünk különbséget! Nem választhatjuk meg, kinek segítünk, és kinek nem, legyen a betegünk híres tudós, vagy akár az utolsó dokkmunkás. Ezt mindig észben kell tartanunk, ha bárkinek is segíteni szeretnénk az életben! Űárki keressen is fel minket, el ször elemeznünk kell a személyiségét. Fel kell térképeznünk az illet t, meg kell ismernünk t, rá kell ereznünk. Enélkül képtelenek leszünk segíteni neki. Sajnos sok pszichoanalitikusnak és orvosnak csak egy jól bevált módszere van, ehhez ragaszkodnak, ezt alkalmazzák lépten-nyomon. Ez alapján kérdezik ki a betegeiket, mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket teszik fel, nem csoda hát, hogy állandóan ugyanazokra a végkövetkeztetésekre jutnak.” Daskalos megemelte a hangját, úgy mennydörögte, micsoda rültség ez: „így nem lehet gyógyítani, csak kárt okozni!” „Két ember sohasem lehet teljesen egyforma,” – emelte fel két ujját Daskalos, úgy folytatta. „Ha segíteni szeretnénk valakin, legel ször is fel kell mérnünk, intellektuálisan és pszichikailag milyen fejlettségi szinten áll az illet . Ez a feltáró munka nagy türelmet és komoly odafigyelést igényel, de csak ezáltal lehetünk sikeresek. A gyógyító sohasem alkalmazhatja ugyanazt a módszert minden betegére, hiszen minden ember egyedi, úgyhogy minden esetben az adott egyénre szabottan kell meghatározni a kezelésmódot.” Daskalos mondandóját az ajtócseng berregése szakította félbe. Neophytos bemutatta nekünk az újonnan érkezettet, Yiannist, egy 43 éves üzletembert, aki Stephanoshoz hasonlóan a „gyakorlati filozófia” iskolájához tartozott. Yiannis, most hogy végre el ször találkoztak, boldogan üdvözölte Daskalost, mondván, hogy már „oly sokat” hallott fel le. Miután a felbolydulás lecsendesedett, és Neophytos jó házigazda módjára sörrel kínált minket, Daskalos folytatta a mondókáját.

200

„A pszichoanalitikusnak nemcsak kérdeznie kell megtanulni, hanem hallgatnia is, meghallgatni a betegét és megérteni, milyen tapasztalatokat szerzett az illet élete során, milyen sérülések érték, hogyan reagált azokra, és így tovább.” Ezzel kapcsolatban több kérdése is felmerült a társaságnak, amikre Daskalos készségesen válaszolt, majd azzal a kritikával folytatta, miszerint az orvosok manapság tendenciózusan hagyják, hogy a betegeik „kieresszék magukból a g zt”, ahogy fogalmazott. Ez pedig néha kifejezetten ártalmas lehet, mert maguk az orvosok sincsenek tisztában azzal, betegeik milyen er vel képesek önmagukat is becsapni. Tudatlanságukból kifolyólag pedig el fordulhat, figyelmeztetett Daskalos, hogy maguk az orvosok lesznek a felel sek egy olyan áldatlan állapot kialakulásáért, ahol pácienseik tudatalattijában beteges gondolatok vernek gyökeret, olyan elképzelések, amikt l épp az orvosoknak kellene megszabadítaniuk a betegeket. „A pszichológusnak meg kell tanulnia reagálás nélkül hallgatnia. Meg kell vizsgálnia, hogyan m ködik a szuggesztió és az önámítás, és a megfelel módon kell alkalmaznia azokat.” Ezen a ponton az addig a többiekhez hasonlóan csöndben figyel Neophytos közbevágott: „Daskale, nekem lenne egy kérdésem az önámítással kapcsolatban, amir l az imént beszéltél. Azt mondtad, a betegeknek nem szabadna »kiereszteniük magukból a g zt«, mert lehet, hogy közben csak saját magukat is becsapják. De hát hogyan segíthetnék valakin, ha nem hagyom, hogy kibeszélje a problémáját? Szerintem ez nem megy máshogy!” „Nincs igazad,” – felelte Daskalos halk, lágy hangon. „Ne feledkezz meg egy dologról, nevezetesen arról, hogy akadnak emberek, akik szívesen vájkálnak múltjuk kellemetlen élményei közt. Például szeretik eltúlozni fájdalmaikat, amiket operációjuk közben éltek át. Ez pedig nem más, mint kóros önámítás. Az ilyen embereket nem szabad hagyni, hogy belelovallják magukat a negatívumokba. Ismertem például egy orvost, aki átesett egy kisebb m téten, de másról sem tudott beszélni, csak arról. Végül már én is elveszítettem a türelmemet, és rászóltam: »Doktor úr, az Isten szerelmére, hát mi maga, mazochista? Élvezi, hogy folyton err l beszél? Mit akar elérni vele? Hogy sajnáljuk magát?« »Igaza van,« – felelte nekem – »erre még sosem gondoltam.«„ Némi kis vita még akadt köztünk az esetet illet en, de aztán minden tisztázódott. Ekkor Emily szólalt meg: megkérdezte Daskalost,

201

vajon lehet-e olykor terápiás célzattal hazudni egy betegnek, különösen ha halálos betegségr l van szó. „Furcsa,” – felelte Daskalos – „épp ma volt egy ilyen esetem, aminek a férjed is tanúja volt. De nézzük csak, mir l is van szó! A minap felkeresett egy asszony, a bátyjáról mutatott nekem egy fényképet. Próbáltam kikérdezni t, hogy mi lehet a probléma, de a n el ször nem akarta elmondani. Illetve csak annyit árult el, hogy bár szerinte nincs túl nagy baj, azért szeretné kikérni az én véleményemet is, hogy megbizonyosodhasson testvére egészségér l.” Daskalos korábban többször is panaszolta már nekem, hogy az emberek gyakran fordultak ehhez a trükkhöz, hogy meggy z djenek tisztánlátó képességér l, s ez mélységesen bántotta t. „Amikor a fényképet a kezembe vettem, mit gondoltok, mit láttam? A férfi teste egy csupa rákos daganat volt! A mája, a tüdeje, az erei, a hasnyálmirigye, és az egész már húzódott föl az agyára is! Annyira le volt gyengülve, hogy járni is alig bírt. »Mondja, asszonyom, látta már orvos a bátyját?« »Igen,« – felelte semmitmondóan. »Es mit mondott az az orvos?« »Az most mindegy! Mi az ön véleményét szeretnénk hallani!« »Hát akkor ide hallgasson, asszonyom! Azt hiszi, az orvosok hülyék? Ennyire nem lehet naiv! Vagy azt képzelte, az a sok vizsgálat, a rengeteg szövettani eredmény mind tévedés volt? A bátyjának már csak napjai vannak háttá, talán egy pár hete. Csak annyit ígérhetek, hogy a magam módján leállítom a fájdalmait, hogy ne érezze, mi történik a testében. Ezen kívül semmi mást nem tehetek, semmit.« De ez még mindig nem volt elég az asszonynak; ma elküldte hozzám a bátyját a feleségével és az apósával. Most mondjátok meg, mit mondhattam volna neki? Talán azt, hogy csak pár napja van háttá?” „Igen, azt gondolom, ezt kellett volna tenned,” – motyogta maga elé Emily, maga sem tudva biztosan, mi lett volna az adott esetben a leghelyesebb. „Márpedig nem!” – emelte fel a hangját Daskalos. „Nem gondolod, hogy a betegnek joga van megtudnia, hogy meghal-e, és ha igen, mikor?” „Nos, ha azt láttam volna rajta, hogy feln tt ember módjára képes fogadni a hírt, és türelmesen, nyugodtan elfogadja a sorsát, akkor elárultam volna neki, hogy mi vár rá. De az adott pillanatban el bb mindig fel kell mérni az igazság napvilágra kerülésének esetleges következményeit. Én pedig azt láttam, hogy ha megtudja az igazat,

202

akkor hisztérikusan üvöltözni kezdett volna, aztán kétségbe esett volna. Azt követelte volna, hogy a fiai térjenek haza Amerikából és Londonból, és utolsó leheletéig kínozta volna a körülötte lév ket. Na most mondd meg, – szólt Emilyhez Daskalos, heves gesztikulációval kísérve szavait – jól tettem volna-e, ha felfedem el tte az igazat? űsak még elviselhetetlenebb alakká tettem volna t hátralév napjaira!” Egy lélegzetvételnyi szünet után Daskalos megváltozott hangon folytatta: „Egyébként pedig mégis elárultam neki, hogy mi vár rá. Azt mondtam: »Ide hallgasson, jóember, hamarosan nagyon jól fogja érezni magát. Minden fájdalma megsz nik, és a gyengesége is a múlté lesz.« Hogy hazudtam-e? – kérdezte Daskalos, míg mi idegesen nevetgéltünk azon, ami sokkal inkább szomorú sajnálatot kellett volna, hogy kiváltson bel lünk. „Nem, nem hazudtam. A fájdalmai valóban meg fognak sz nni. Akkor meg mi értelme lett volna elmondanom neki azt az igazságot, ami boldogtalanná tette volna t? Nagyon óvatosnak kell lennünk! Az igazság t z, és nekünk nem mindig van rá jogunk, hogy megégessük vele embertársainkat!” Daskalos ezután ismét Katerina felé fordult, és visszatért eredeti témájához, az orvosi munkához. „Hogy gyógyítóként miként is lehet minden esetet különböz módon kezelni? Nos, ehhez el ször meg kell tanulni néhány alapvet törvényt, amik az emberi m ködést szabályozzák. Ilyen például az ismétlődés törvénye. Ez alól senki sem lehet kivétel, sem a tudós, sem a paraszt, sem a szent, sem a b nöz . A szent ember a mantrái ismételgetésével például folyamatosan a hitet szuggerálja önmagába. A b nöz mindennapi viselkedése és gondolkodásmódja ugyanakkor a b nöz hajlamot er síti az illet ben.” „Ezek szerint az ismétl dés törvénye a karma egyfajta kifejez dési formája?” – kérdezte Stephanos. „Űizonyos szempontból igen. Az ismétl dés törvénye minden pillanatban megnyilvánul, amikor egy gondolatunk támad. Az ember például hisz valamiben. Ebb l automatikusan keletkezik egy gondolata, ami el bb elhagyja t, de aztán visszatér, és próbál az illet részévé válni. Nem mások ezek, mint elementálok, amiket minden egyes pillanatban teremtünk.” „Akkor viszont az ellenkez irányú ismétl dés beindítása segíthet megszabadulni a káros gondolatoktól, igaz?” – kérdezte ismét Stephanos.

203

,Jó kérdés! Sokat foglalkoztam már ezzel a témával, és azt vettem észre, hogy az ember hozzáállásától függ en vagy energiát pumpál a hozzá visszatér elementálba és ezzel újra életre kelti t, vagy pedig megfosztja maradék energiájától is. Ezt az utóbbi hozzáállást kell elsajátítanunk ahhoz, hogy segíteni tudjunk magunkon és mások kezelésében is. Az egyik el adásomban már rámutattam, hogy az elementálokat úgy nem lehet leépíteni, hogy harcolunk ellenük. Abba belebukunk. De ha közömbösek maradunk velük szemben, ha sikerül egyfajta apátiával viszonyulnunk hozzájuk, akkor nyert ügyünk van!” „Amikor azt mondod, viselkedjünk közömbösen, ez alatt azt érted, hogy a figyelmünket fordítsuk valami másra?” – érdekl dött Stephanos. „Na, azért csak óvatosan! Ha az ember folyton csak elfordítja a fejét, akkor a visszatér elementál egyszer még fejen találja kólintani hátulról!” „Épp erre gondoltam én is!” – felelte Stephanos. „Na de akkor mit értsünk apátián és közömbösségen?” „Hogy mit értsünk apátián?” – ismételte meg a kérdést Daskalos. „Ennek a megértéséhez helyes gondolkodásra van szükségünk! Helyes gondolkodás segítségével elemeznünk kell vágyainkat, illetve azokat a gondolatainkat, amikb l ezek a vágyak fakadnak. Ezáltal megbizonyosodhatunk arról, hogy gondolataink mennyire ártalmasak vagy jó szándékúak, hogy mi célt szolgálnak, vagy milyen kárt okozhatnak. Ezután az elemzés után pedig levonhatjuk a megfelel következtetéseket: vajon hasznos-e, ha az adott gondolatot életben tartjuk, és az ismétl dés törvényének megfelel en újból és újból energiával töltjük fel, avagy épp ellenkez leg, meg kellene teremtenünk a gondolat ellentétes el jel párját, és az ismétl dés törvénye révén azt kellene er sítenünk? Ha rájövünk, hogy egy fejünkben forgatott gondolat káros, akkor önszuggesztió segítségével ezt tudatosítanunk kell magunkban.” „Ezek szerint az ismétl dés törvénye mindkét irányban m ködik,” – jegyezte meg Stephanos. „Pontosan! Az ismétl dés törvényét úgy is kihasználhatjuk, hogy az a hasznunkra váljon. Ha az önszuggesztióval sikerül meggy znöm magam valamir l, akkor az eredeti gondolat teljesen elveszti energiáját, és így megszabadulhatok az adott elementáltól.” „Nincs ennek az energiamegvonásnak valamilyen következménye, valami, ami mégis megmarad?” – kérdezte Stephanos.

204

„Még ha marad is valami, nem jobb így, mint ha hagynánk, hogy az adott elementál tönkretegyen minket?” – felelte Daskalos. „Az el bb beszéltél a helyes gondolkodásról. De honnan tudhatnánk, Daskale, hogy mikor gondolkodunk helyesen, hiszen az ember minduntalan abban a hiszemben él, hogy helyesen gondolkodik, nemde?” – kérdezte Neophytos, mire mi többiek jót kacagtunk a kérdésén. „Nos, a helyes gondolkodás valódi természetével kapcsolatban maga Jézus Krisztus mutatta meg nekünk az utat! Ne feledjük el ezt a nagy tanítást, a kereszténység alaptételét! Mit is jelent helyesen gondolkodni? Azt jelenti, hogy az ember engedelmeskedik az ok-okozat törvényének, ami mindenkire egyformán vonatkozik. Az ok-okozat törvénye nem holmi egyéni mérce, ami rugalmasan állítható bárki kívánsága szerint! Hogy is fogalmazott Krisztus? „Amit nem szeretsz, másokkal se tedd!” Vagy ha így jobban tetszik: „Csak azt tedd másokkal, amit szeretnél, hogy k is megtegyenek veled!” Azt hiszem, ez elég egyértelm és megbízható szabály, ami alapján bármikor eldönthetjük, vajon a helyes úton járunk-e. Ez alapján mindig megítélhetjük, hogy az, amit helyes gondolkodásnak tartunk, az valóban az-e, avagy csak álruhába bújtatott egoizmusunk, amivel mások érdekeit sértjük. Hogy egy szemléletes példát mondjak erre, a ciprusi török katonai vezet k például azt állítják, hogy jogukban áll elfoglalni a sziget északi felét, és ki zni otthonaikból a görög lakosokat. Az »helyes gondolkodásuk« annak az el zménynek az egyenes következménye, hogy annak idején, 1974, a megszállás éve el tt a ciprusi görögök ugyanúgy embertelenül bántak velük. A maga egoizmusát mindenki igyekszik észérvekkel elfedni, mindenkinek megvan a maga sajátos értelmezési módja a »helyes gondolkodás«-ról.” „Értem, amit mondasz,” – felelte Neophytos – „de még mindig nem látom, hogy szabadulhat meg az ember saját csapdájából, attól a téveszmét l, hogy »helyesen« gondolkodik? Szociológiai tény például, hogy bizonyos érdekek egész gondolatrendszerek kiépülését vonják maguk után, amik aztán már az emberek aktuális cselekedeteit l függetlenül megvalósulnak.” „Ett l viszont még nem nevezhetjük a dolgot helyes gondolkodásnak! Annál is inkább, mert amit említettél, az nem az ok-okozat törvényén alapszik, hanem egyéni érdekeken. Éppen ezért olyan kaotikus ma a társadalom élete!”

205

„És mi van akkor, Daskale, ha az egyén felismeri ezt, ki is akar törni ebb l az állapotból, de túl gyönge hozzá, ha nem tudja, hogyan is fogjon hozzá az egészhez?” – vetette fel Neophytos. „Ha jól értem,” – szólalt meg Stephanos is – „Neophytos szerint a helyes gondolkodás csapdája abban rejlik, hogy azt mindenki szubjektíven ítéli meg.” „Pedig nem kellene, hogy így legyen,” – er sködött Daskalos. „Mégis így van! Ellenkez esetben az emberiség már rég elérte volna szellemi fejl désének csúcsát! De a hétköznapi ember – magunkat is beleértve – még sehol sem tart, mert fogva tartja t saját csapdája.” „Egy pillanat! Van-e a hétköznapi emberek között bárki is, m veltségét l és pozíciójától függetlenül, aki ne lenne tisztában azzal, hogy ha valamit a másik tudta nélkül elveszek t le, az lopásnak számít?” „Na persze, ez egyszer és világos eset,” – jegyezte meg Emily. „De te is tudod, Daskale, hogy vannak ennél sokkal kacifántosabb dolgok is, amikor nagyon nehéz eldönteni, hogy...” „Majd arra is kitérek,” – vágott Emily szavába Daskalos. „Természetesen a helyes gondolkodást nem azzal kell kezdenünk, hogy mazochista módon önmagunkat ostorozzuk, de ennek az ellenkez jével sem. Ehelyett azt kellene észben tartanunk, hogy amin egy adott pillanatban átmegyünk, az mindig valami olyan tapasztalathoz segít minket, ami által a jöv ben egyre helyesebben gondolkodhatunk majd. Cselekedeteink és gondolataink mögött minden esetben ott kellene állnia a tudatosságnak!” „De a tudatosság egy elemzési folyamat eredménye, ami...” – szólt közbe Emily, de Daskalos megint csak belefojtotta a szót. ,A tudatosság az tudatosság! Tegyük fel, hogy az ember elkövet egy hibát. Hogy ezt palástolja, mindenféle ügyes kibúvót keres, míg végül magát is meggy zi saját igazáról. De éjszaka, alvás közben megszólal majd benne egy bels hang, és azt fogja mondani, hogy még sincs igaza. Ennek a hangnak kell hinni! Sokat töprengtem már a tudatosság természetér l. Az lenne az igazi, ha minden cselekedetünk tudatos döntés eredménye lenne!” „Daskale, nekem még mindig van egy kis problémám azzal, amit az imént mondtál,” – szólalt meg Neophytos. „Tegyük fel, hogy egy gyártulajdonos élete kemény munkájával odáig viszi, hogy száz munkást dolgoztat. Szerintem meg lesz gy z dve arról, hogy jót cselekszik, hiszen száz családnak biztosít megélhetést.”

206

„Igaza is lesz!” – helyeselt Daskalos, mintha ez olyan magától értet d lenne. „De tegyük fel, hogy a százból húsz munkás kommunista, akik szerint a tulajdonos csak kizsákmányolja a munkaerejüket,” – tette hozzá Neophytos. „Nekik is igazuk lesz!” – mondta Daskalos, és hangosan felnevetett, majd gyorsan tisztázta a látszólagos ellentmondást: „Nézzük csak, mire is akarok kilyukadni, és mit is értek helyes gondolkodás alatt az adott szituációban! El ször is elemeznünk kell a gyártulajdonos és a kommunisták valódi motivációit. A kommunisták azt fogják állítani, hogy a tulaj kizsákmányolja ket, és a saját szemszögükb l, illetve Papapioannou [a ciprusi kommunista párt elnöke] szemszögéb l igazuk is lesz. Elnyomottaknak érzik magukat. A gyártulajdonos ugyanakkor a következ ket mondja magában: »En teremtettem ezeket a munkalehet ségeket, és ha nem így tettem volna, most száz család éhezne!« – és a saját szemszögéb l neki ugyanúgy igaza lesz. Két különböz élethelyzetet látunk tehát, de ezek mindegyike megfelel tanulságokkal szolgálhat az adott személyeknek. Hogy mifélékkel? A kommunisták például gondolhatnák a következ t: »Rendben van, a munkaadónk milliomos, az övé a gyár, de hiába van tizenöt hálószobás lakása, egyszerre mégis csak egy ágyban alhat, ugyanúgy, mint mi.« Ha a kommunisták helyesen gondolkodnának, rájöhetnének, hogy nekik és a tulajnak is csak két szeme van, amin keresztül megcsodálhatják a világot, hogy életük végén és a tulaj is elhagyja majd a Földet. Ha pedig a gyáros odafigyel arra, amije van, ami adatott neki, akkor biztosan felhangzik benne Krisztus intése az anyagi javak birtoklásának hiábavalóságáról. Űels hangja azt súgja majd neki: »Mi értelme milliókat felhalmozni? Ha elhagyod a Földet, úgysem viheted magaddal!« Ha nem hallgat a szép szóra, az évek során csak gy lik majd benne az idegesség, és egyre feszültebbé válik. Éppen ezért mindkét félnek még idejében el kell kezdenie helyesen gondolkodni!” – fejezte be eszmefuttatását Daskalos. Pár percnyi hallgatás után lágyabb hangon folytatta. „Tudjátok, mit l lesz a helyes gondolkodás helyes gondolkodássá? A Szeretet erejét l!” Daskalos hanga a lelkesedést l újra feler södött: „A kommunistáknak szeretniük kell a munkaadójukat. Megvan a lehet ségük, hogy a folytonos lázongás helyett bels békéjük megteremtése érdekében azt mondják: »A tulajdonos gondoskodik rólunk és a családunkról, jól megfizet minket.« Ugyanakkor a

207

gyárosnak a maga részér l valóban gondoskodónak kell lennie, és jól kell megfizetnie a munkásait. Akkor az lelki békéjével sem lesz probléma. Ha tehát akár a kommunisták, akár a gyártulajdonos nyugtalankodik, ha bármelyiküknek álmadan éjszakái vannak, honnan származik mindez? Saját magukból!” – azzal Daskalos a szívére mutatott. „Ha valakinek sikerül tisztán átlátnia a helyes gondolkodás valódi természetét,” – folytatta Daskalos – „rájön, hogy az nem a földi körülményekt l függ, hanem az egyetlen valóságtól, a Szeretett l!” „Ehhez a belátáshoz viszont óriási er feszítések szükségesek, nem igaz?” – kérdezte Stephanos. „De igen. Ha azonban az ember nem hajlandó ezekre az er feszítésekre, saját gondolatainak helyes útra terelésére, akkor a karma fogja ostorcsapásokkal kikényszeríteni bel le a megfelel lépéseket. Életünk során leckéink megoldására mindig két út kínálkozik: vagy a helyes gondolkodást választjuk, ami az id múlásával egyre inkább tisztul bennünk, vagy a Karma törvényére hagyatkozunk. Krisztus ezzel kapcsolatban a következ t tanította az emberiségnek: »Ki mint vet, úgy arat.« De Pétert is így figyelmeztette, amikor az levágta a római katona fülét: » Vigyázz, mert aki kardot ragad, az kard által is vész el,« – még akkor is, ha egyébként Krisztusnak a tanítványa! A Karma törvénye alól senki sem bújhat ki! Függetlenül attól, hogy az ember tisztában van-e azzal, hogy igazságtalanul cselekszik, vagy sem, a helytelen tettek következményeit el kell szenvednie. De ha kinyitja a szemét, és színr l színre látja a dolgokat, akkor helyes következtetésekre jut: ráébred, hogy a világot nem egy irracionális Abszolútum kormányozza.” „Ha nem lenne lehet ségünk arra, hogy helyesen gondolkodjunk,” – próbálkoztam felvetésemmel – „hiába is keresnénk az Igazságot!” „Igazad van, csak belevesznénk az élet s r jébe!” – helyeselt Daskalos. „Akkor talán az lenne a legjobb,” – folytattam gondolatmenetemet – „ha kezdetben minden ember azt feltételezné magáról, hogy többé-kevésbé ésszer tlen, hiszen még nem gondolkozik helyesen.” „Már miért feltételezne ilyet? Nem lenne jobb, ha ehelyett azt mondanák maguknak: »Meg kell próbálnunk tisztábban gondolkodni, miután gondosan tanulmányoztuk azokat a tényez ket, amelyek pillanatnyilag még elzárják az utat a helyes gondolkodás el l?«„ Azzal Daskalos hosszas magyarázatba kezdett arról, amit saját állítása

208

szerint sosem gy zött elégszer hangsúlyozni, nevezetesen, hogy az Igazság Keres inek rendszeres napi szokásukká kell tenniük gondolataik és cselekedeteik objektív és ragaszkodásmentes megfigyelését. „Mindannyian ugyanazoknak a törvényszer ségeknek vagyunk kitéve. Mindegy, hogy nagy tudósok vagyunk, vagy filozófusok, vagy utcasepr k. Egy bizonyos h mérséklet fölött például minden ember izzadni kezd, s ha pár napig nem mosakszik, a teste büdös lesz. Fizikai testünket egy magasabb szint közvetít közeggel tehetjük tisztává, a vízzel. Erre minden embernek szüksége van, mint ahogy asztráltestünk tisztántartása is mindannyiunknak elengedhetetlenül fontos – rendszeresen meg kell tisztítanunk azt egoista vágyaink alacsony rezgéseit l!” A mondat végére Daskalos – a nyomatét kedvéért – felemelte a hangját. „Mint mondtam, fizikai testünk megtisztításához egy magasabb szint közvetít közegre, a vízre van szükségünk. De mi a helyzet az asztráltestünkkel? Nos, azt egy még magasabb szint közvetít közeggel tisztíthatjuk meg, ez pedig nem más, mint a helyes gondolkodás! Amikor az Igazság Keres inek útjára léptünk, mindannyian megfogadtuk magunknak, hogy »ellen rzésünk alatt tartjuk vágyainkat«. Pontosan erre van szükségünk ahhoz, hogy asztráltestünket tisztán tartsuk. A közönséges halandók, akik még nem váltak az Igazság Keres ivé, általában hagyják, hogy vágyaik – az ismétl dés törvénye következtében – gyökeret verjenek a tudatalattijukban. De az Igazság Keres je éppen azt tanulja meg, hogy a helyes gondolkodás révén, az önelemzés segítségével hogyan tisztítsa meg rendszeresen az asztrál-testét. És én mondom nektek, az asztrális szemét, a fékevesztett vágyak még sokkal jobban b zlenek, mint a mosdatlan test! Nem véletlen hát, hogy seink Konstantinápolyban a Szent Szófia székesegyház bejárata fölé a következ ket vésték: NIΨON ANOMHMATA MH MONAN AΨIN (Ne csak az arcodról mosd le a gonoszt!) A helyes gondolkodás – folytatta Daskalos – tulajdonképpen nem más, mint az asztráltest és a mentáltest feln tté válása, a gondolatok és érzelmek beérése. Az emberek által helyesnek vélt gondolkodás egy magasabb tudatossági fokról nézve gyakran irracionálisnak t nik, mint ahogy a magasabb tudatszinten állók helyes gondolatai is irracionálisnak t nhetnek a közönséges emberi tudat számára.”

209

„Mondanál egy példát az utóbbi esetre?” – kértem meg Daskalost. ,Jézus Krisztus azt tanította, hogy »fordítsuk oda a másik orcánkat is«. A zsidó törvények »szemet szemért« elvéhez képest viszont a »fordítsd oda a másik orcádat is« teljesen értelmetlenül hangzott, igaz? Hogyan értelmezhetjük Jézus mondását mégis úgy, mint helyes gondolatot? Azokban az id kben az emberek még kardokkal, késekkel, és egyéb fegyverekkel jártak. Ha valaki mérgében pofon ütött egy másik embert, és az erre hasonló módon reagált, jó esélyei voltak arra, hogy a következ pillanatban t rt rántanak, és esetleg megpróbálják megölni. Gyakorlatilag tehát jobban járt az ember, ha nem ütött vissza a pofozkodónak. Ennek ellenére a »fordítsd oda a másik orcádat is« felhívást mégsem tekinthetjük pusztán passzivitásra való intésnek. A helyes gondolkodás egyensúlyt teremt a gondolatok és az érzelmek között, Jézus mondásában pedig ez az egyensúlyi állapot jut érvényre. A gondolkodás oldaláról nézve a mondás azt jelenti, hogy az embernek fölül kell emelkednie a gy löleten, ami csak további gy lölködéshez és kegyetlenséghez vezetne. Érzelmi oldalról nézve ugyanakkor ez a mondás megfelel egy másik jézusi tanításnak: »Szeressétek ellenségeiteket!« Mert hisz kik is az ember ellenségei? Azok a testvéreink lennének, akik éppen irracionális késztetéseik áldozatául estek? Nem, a helyes gondolkodás az egyetemes szereteten alapul, ahogy azt maga a testet öltött Ige tanította nekünk. Se több, se kevesebb.” Daskalos szavait pár percnyi csend követte, ez id alatt Neophytos újratöltötte söröspoharainkat. Végül Emily törte meg újra a hallgatást. „Daskale,” – kezdte – „a metafizika elleni egyik legf bb kritika az, hogy elavult néz pontokat igyekszik fenntartani. A modern pszichológia álláspontja ezzel szemben – ha jól értem – az, hogy az embernek fel kell fedeznie vágyait, és hogy az individuum elnyomása részben éppen abból ered, hogy sosem engedik meg neki, hogy tisztába jöjjön saját vágyaival.” „Emlékezz csak, mit is mondtam korábban? Hiszen ugyanerr l beszéltem! Abból, hogy az ember elnyomja a vágyait, abból, hogy harcolni próbál ellenük, még semmi haszna nem származik. Végs soron alul marad majd. Éppen hogy meg kell ismernie azokat, hogy aztán figyelmen kívül hagyva ket, meg tudjon szabadulni t lük. Tulajdonképpen már azt nem értem, mit értesz metafizika alatt.

210

Milyen szövegkörnyezetben használod ezt a szót? Az igazat megvallva szerintem metafizika, mint olyan, nem is létezik!” Daskalos többször is rámutatott már arra, hogy amit mi metafizikának hívunk, az nem más, mint valami olyan m ködési elv, amit a hagyományos tudomány eszközeivel eddig még nem sikerült megértenünk. Valójában azonban minden a Természet részét képezi. Fizika és metafizika, vallás és tudomány közt pusztán mesterséges határvonal húzódik, abból a sajnálatos tényb l kifolyólag, hogy az emberiség ügyet sem vet a valóság igazi természetére. „Nekem a következ a problémám, Daskale,” – szólalt meg újra Emily. „Neophytos az el bb felvetette a kommunista munkások és a gyártulajdonos esetét. Erre te azt mondtad, hogy alapjában véve nincs különbség köztük: amennyiben a szeretetre hallgatnak, a társadalmi igazságtalanságok valahogy majd megsz nnek közöttük...” „A társadalmi igazságtalanságok nem t nnek el. Én csak azt mondtam, hogy a nézeteiket megváltoztatva az adott pillanatban elfogadják egymást.” „De ha egymást el is fogadják,” – próbálta tisztázni Daskalos álláspontját Emily – „ett l a helyzet még változatlan marad. Más szóval, ha megt rök egy igazságtalan rendszert, azzal csak alátámasztom a jogosultságát, nemde?” „Hol látsz te igazságtalanságot abban,” – kérdezte Daskalos kíváncsi tekintettel – „hogy az emberek megtanulják szeretni egymást, és eközben a különleges képességekkel megáldott kevesek segítik a többséget?” „Nem gondolod, hogy ez csak utópia, Daskale?” – kérdezte Emily Katerinát megel zve, aki szintén valami hasonló ellenvetést szeretett volna tenni, de Daskalos megel zte t. Kezét maga elé lendítve, fennhangon így szólt: „Egy pillanat! Ti tudtok jobbat? Volt már francia forradalom, ahol a társadalmi igazságtalanságokat guillotinenal próbálták orvosolni. Aztán volt orosz forradalom, magyar forradalom, és még sorolhatnám. És mondjátok, mit szültek ezek?” „Ezek szerint nem harcolhatunk a változásért, a társadalmi egyenl ségért? Az a tény, hogy ezek a forradalmak elbuktak, azt jelenti, hogy a fennálló viszonyok helyénvalóak?” „Ilyesmit sosem állítottam. A változás minden pillanatban benne van,” – felelte Daskalos, és még mindig emelt hangon folytatta: „A szeretet fog valódi változást el idézni! Az öldöklés, a háborúk, és egyéb összecsapások csak még több kegyetlenséget szülnek. Ami

211

eredend változást hozhat, az csakis a szeretet és az évezredes spirituális fejl dés. Természetesen mindannyian szeretnénk változásokat elérni, a változás kikerülhetetlen. A fenti példára visszatérve, a változás azonnal be is következik, mihelyst a két fél szeretni kezdi egymást, mihelyst a dolgozó és a munkaadó egymás szolgálatára áll. Ez a titok nyitja, ami a valódi változáshoz vezet!” „Tényleg így m ködnének a dolgok, Daskale?” – kérdezte még mindig hitetlenkedve Emily. „Talán akad néhány kivétel, ahol a munkás és munkaadó közti kapcsolatban m ködik a szeretet, ahol mindkét fél elég tudatos ahhoz, hogy helyesen gondolkodjon. De ha a társadalmi valóság, a szociális szerkezet mai állása szerint nézzük a helyzetet, akkor azt látjuk, hogy az igazságtalanság egyre inkább terjed ben van. Azt látjuk például, hogy a nagyhatalmak elnyomják a kisebb államokat.” ,Jó, jó, de van jobb ötleted a szeretetnél?” – kérdezte Daskalos, és keresztbe tett kézzel hátrad lt, úgy várta Emily válaszát. „Csak azt mondhatom, hogy aszerint, amit korábban állítottál, nincs más lehet ségünk, mint elfogadni a dolgokat olyanoknak, amilyenek. Hihetjük-e például, hogy a nagyhatalmak és az elnyomott kis államok kapcsolatában valaha is megvalósul a szeretet és az egyetértés?” „Miért is ne?” „Hát azért, mert tudjuk, hogyan m ködik a politika gépezete!” – felelte Emily, hevességével leny gözve a többieket. „Számomra az úgynevezett politika nem más, mint határtalan egoizmus és rültség,” – felelte Daskalos. „Ez a te véleményed.” „Nem, ez az igazság. Valójában mindegy, hogy két személy viselkedik egymással önz módon, vagy két nemzet, az eredmény ugyanaz. Személy szerint a szeretetre épül elfogadáson kívül más utat nem látok a változásra.” „Emily talán az olyan eseményekre utal,” – próbálta tisztázni a helyzetet Neophytos – „mint amilyenek manapság Nicaraguában zajlanak. Az ország lakossága megszabadult a diktátor Somozától, mire a Reagenkormányzat kijelentette, hogy Nicaragua veszélyezteti az Egyesült Allamokat, holott az afrikai ország alig valamivel nagyobb Ciprusnál. És mit csinálnak az amerikaiak? Aknákat telepítenek a nicaraguai kiköt kbe, és b nöz ket pénzelnek le, hogy azok embereket öljenek, és afrikai falvakat gyújtsanak fel.”

212

„Ez igen szomorú,” – helyeselt Daskalos olyan ártatlan hangon, hogy attól kuncognunk kellett. „Na most, vajon a nicaraguaiak helyre tudják-e hozni a kialakult helyzetet azzal, hogy elkezdik szeretni az amerikaiakat?” – kérdezte Neophytos. „Pillanatnyilag nem valószín . De hosszú távon mind az amerikaiak, mind a nicaraguaiak csak úgy tudják majd megoldani a problémáikat, ha megtanulják szeretni egymást. Az emberi jogok nyilatkozata például nagyon pozitív kezdeményezésnek számít e téren. Ebben egy olyan új tényez t látok, ami el mozdíthatja a problémák megoldását. Ez a haladás.” „Vegyünk egy nicaraguai születés férfit,” – szólalt meg Katerina. „Két választása van: vagy leül és megvárja, míg felragyog országa felett az igazság napja, s közben elnézi, hogy a gyerekei éheznek, hogy boldogtalanok, vagy szövetkezik a társaival, megpróbál ellenállni az elnyomásnak, és fellázad.” „Ez esetben az illet nek nincs választása,” – mondta Daskalos. „Engedelmeskednie kell a körülményeknek, amelyeket nem tud megváltoztatni. Természetes, hogy szövetkezni fog a társaival, megpróbál ellenállni az elnyomásnak, és fellázad. De ez még nem jelenti azt, hogy id vel nem ismeri fel az igazságot, hogy egy nap majd nem a szeretet és a megértés fogja helyrehozni a dolgokat. Erted? Nem maga a harc fogja kiváltani a kívánt hatást, még ha az embernek nincs is más választása, és harcolnia kell. Én magam is részt vettem ilyen harcokban. Azt hiszed, élveztem? Azt hiszed, örömömre szolgált, hogy Omorphita körül jár rözhettem, és próbálhattam megvédeni állásainkat a törökök támadásaitól? Mégis megtettem, önmagam ellenére is. Megtettem, hogy megakadályozzam a további vérontást. Az embernek néha be kell hatolnia a forgószél közepébe, hogy másokat kimentsen bel le, és meggátolja a még súlyosabb következményeket. De egy valamiért boldog vagyok, és köszönettel tartozom Istennek,” – mondta Daskalos, és összekulcsolta két kezét – ”hogy sosem tapadt vér a kezemhez, kivéve a sajátomat, amikor megsebesültem. Továbbra is azt tartom, hogy kegyetlenséggel és fegyverekkel semmit sem lehet megoldani. Lehet, hogy harcolni kell, ha ezzel elkerülhet egy még nagyobb gonosztett, lehet, hogy az embernek a zavargások közepette nincs is más választása, de azt tudnia kell, hogy ezeknek a körülményeknek egyszer véget kell vetni, hogy a harc nem tud, és nem is folyhat a végtelenségig.”

213

Daskalos egyszer elmesélte nekem, hogy a háborúknak, forradalmaknak, különböz társadalmi összet zéseknek és hasonló szörny ségeknek mindig kedvez végkimenetele van. A történelmi tragédiák gyakran azt a célt szolgálták, hogy felrázták az alvó emberiséget, és rávilágítottak a Valóság természetére. A karma m ködése nyilvánul meg így történelmi szinten, hogy tapasztalatszerzési és tanulási lehet séget biztosítson a testet öltött emberiség szellemi fejl désének el mozdítása érdekében. „Daskale, lenne egy kérdésem a szeretettel kapcsolatban,” – szólalt meg pár másodperces csend után Stephanos. „Te hogy látod, a szeretet egyfajta csere, vagy pedig csak önmagunk adása?” „A szeretet az önkifejezésre törekv emberi természet.” „De két ember közt folyamatosan cserél dve m ködik, míg be nem áll egy egyensúlyi állapot, vagy egy ember árasztja önmagából?” „Ha így gondolkodsz a szeretetr l, az már számítás, az már nem szeretet. A szeretet a szív spontán kifejez dése. Érted?” „Remélem, igen,” – válaszolta Stephanos. „Ezek alapján tényleg soha nem adódhat olyan helyzet, amikor az ember úgy erezhetné, hogy igazságtalanság érte.” Daskalos helyesl én bólogatott eme megjegyzés hallatán, majd mintegy alátámasztandó az eddig elhangzottakat, kijelentette, hogy mindennem probléma ellenére továbbra is szereti a ciprusi törököket, és azok, akik ismerik t, viszonozzák a szeretetét. „És nem bánnád, ha nem szeretnének viszont?” – kérdezte Stephanos némi iróniával a hangjában. „Nem. Egyébként pedig, ha az ember szereti az embertársait, akkor természetes, hogy viszont szeretik t.” Daskalos ezek után elmesélt egy konkrét esetet, miszerint az egyik elfoglalt város, Kyrenia török katonai kormányzója, aki még korábbról ismerte Daskalost, közvetít útján megkérte t, hogy gyógyítsa meg a n vérét. Daskalos a török n fényképe alapján felállította a diagnózist, és megüzente a török oldalra, hogy azonnal vigyék az asszonyt Angliába eml eltávolításra. „Nem az ellenfelet láttam a török katonában,” – vonta le a következtetést Daskalos – „hanem a n vére egészségéért aggódó embert!” Amikor el ször hallottam Daskalost török kapcsolatairól beszélni, nem állhattam meg, hogy ne jusson eszembe, talán túloz. De mint máskor, most is az történt, hogy az általam túlságosan is elrugaszkodottnak tartott példákat kés bb más történések igazolták.

214

A törökök Daskalos iránt érzett rajongását meglehet sen különös körülmények közt volt alkalmam megtapasztalni. Az 1974-es török megszállás óta igencsak ritkaságszámba men ciprusi görögtörök találkozók egyikén az egyik török vendég megjegyezte nekem, hogy egészen addig úgy hitte, Sathi úr török származású, és nem is lehet más, hiszen Daskalos annyira népszer a ciprusi törökök körében. S t mi több, félig viccesen még azt is hozzátette, kicsit csalódott, amikor rájött, hogy Daskalos görög illet ség . Erre egy másik török vendég, aki fültanúja volt beszélgetésünknek, izgatottan arról számolt be nekem, hogyan látogatta meg egyszer Daskalost, aki „mindent” elmondott neki – még a sebesülésér l is tudott a jobb lábán, pedig azt eltakarta a nadrágja! is csak meger sítette Daskalos jó hírét a ciprusi törökök között, mondván, hogy „ az egyetlen görög, akit a törökök szeretnek”. „A szeretetet meg kell tanulnunk, Daskale?” – kérdezte Katerina, miután végére értünk az 197Ő óta egymástól elválasztva él görög és török ciprusi lakosság elkeserít helyzete fölött kirobbant kisebb szócsatánknak. „Nem,” – felelte Daskalos – „a Szeretet az ember természete. Bennünk van. Csak engednünk kell, hogy megnyilvánulhasson.” „Hogyan tanulhatjuk ezt meg?” – kérdezte újból Katerina. „A helyes gondolkodás révén,” – válaszolta Daskalos pár másodperc hatásszünet után. „Hogy mi a helyes gondolkodás? Vegyünk két alakot, az egyiket – egy ciprusi törököt – nevezzük el Ahmetnek, a másikat – egy ciprusi görögöt – pedig Andreasnak. Tegyük fel, hogy k ketten az ismétl dés törvénye alapján megtanulják ellenségként gy lölni egymást, és teljesen természetesnek veszik, hogy megöljék a másikat. Legyen ez bármily irracionális, k szentül meg lesznek gy z dve arról, hogy helyesen járnak el. Ha ugyanakkor hagynák, hogy a helyes gondolkodás révén felszínre törjenek valódi emberi érzelmeik, azaz a szeretet, akkor a lövöldözés helyett akár jót focizhatnának vagy teniszezhetnének egymással.” A szemléletes példa után Daskalos egy ténylegesen megtörtént esetr l is beszámolt, mégpedig arról, hogy mi történt annak idején egy nicosiai el adásán, amit a város törökök lakta felében tartott, prominens török vendéghallgatók jelenlétében. „Akkoriban, még a harcok kezdete el tt, a török oldalon is tartottam el adásokat. Amikor aznap végére értem a tervezett témának, befejezésül megkérdeztem a jelenlév ket: »Tegyük fel, hogy

215

megrongálom a helyi mecset egyik sarkát, azután összehívom a világ összes szufi bölcsét, és azt mondom nekik, hogy térdeljenek le és imádkozzanak egy álló napig. Vajon helyreáll-e magától a mecset, emberi kéz közbeavatkozása nélkül?« »Természetesen nem,« – felelték. Az egyik okosabb fickó azonban visszakérdezett: »Rendben van, Daskale, most tegyük fel, hogy megrongálom a helyi templom egyik sarkát, azután összehívom a világ összes püspökét és érsekét, és azt mondom nekik, hogy térdeljenek le és imádkozzanak egy álló napig. Vajon helyreáll-e magától a templom?« »Természetesen nem,« – feleltem neki én is. »De hadd folytassam most a saját kérdésemmel! Tegyük fel, hogy egy baleset során Ahmet és Andreas lába is megsérül. Az orvosok megállapítják, hogy a fer zés veszélye egyik esetben sem áll fenn. Vajon begyógyulnak-e a sebeik?« »Természetesen igen,« – vágta rá valaki azonnal a hallgatóság soraiból. »Nagyszer '.« – feleltem. »Szóval, Isten sem a mecsetet, sem a templomot nem fogja újjáépíteni, de Ahmet és Andreas teste Isten temploma. Az Isten benne lakik mindkett jükben, függetlenül attól, hogy egyiküket Ahmetnek hívják, a másikukat meg Andreasnak. Mi jogon ölnék hát meg akkor egymást k ketten?« Ali bég, a helyiek vezet je erre felállt, és azt mondta: »Teljesen igazad van, Daskale! Kérlek, tanítsd meg ezt a görögöknek!« »Rendben van, megtanítom,« – feleltem erre én – »ha te meg ígéretet teszel arra, hogy te is megtanítod ezt az igazságot a törököknek!«„ Daskalos példázata hangos hahotát váltott ki bel lünk. „Nos, ez a helyes gondolkodás!” – folytatta Daskalos, miután lecsillapodtunk. „Az már más kérdés, hogy miként lehet ezt megtanítani az emberekkel, amikor a hazafiság eszméje mintegy átokként nehezedik a vállukra. Az emberek nem veszik észre, hogy saját hazafiságuk csak úgynevezett ellenségeik hazafiságát táplálja. A hazafiság tulajdonképpen egy elementál, ami magnetizálja az atmoszférát. Amikor a görögök március 25.-ét ünneplik [a görög függetlenség napja], felvonulásaikkal, dobpergéseikkel és zászlólengetéseikkel, hazafias érzelmeikkel olyan elementált teremtenek, ami, mondjuk így, a ciprusi görögök jellegzetességeit testesíti meg. De ennek az elementálnak az aurája azután a ciprusi törökökre is kiterjed, akik ennek megfelel en – a görögöket leutánozva – szintén hazafias lépéseket tesznek. Amikor tehát az emberek az egyik vagy másik oldalon hazafias érzéseket táplálnak magukban, azt gondolva, hogy ez így van rendjén,

216

tulajdonképpen negatív hatást váltanak ki. A ciprusi törököket mi görögök tettük törökökké. Egy adott csoport hazafias érzései olyan éteri rezgések, amelyek más csoportok hazafias érzéseit keltik életre és táplálják. Ráadásul ugyanez az elv nem csak a hazafiság eszményére érvényes. Ugyanez a helyzet a vallással is. Az emberek templomokba és mecsetekbe járnak imádkozni, és fanatikusán rajonganak saját isteneikért. Ha tudnátok, mennyi szörny séges elementált teremtenek nap mint nap a »hit és hazaszeretet« nevében?! Ha az emberek megértenék az elementálok m ködését, a mentális képek kivetítésének módját, rájönnének, hogy amit tesznek, az végeredményben a saját fejükre fog visszahullani. Az ember nem élhet vissza az ok és okozat törvényével, a Karmával! Nem gyalázhatja meg folyton következmények nélkül a Tudatot, a rezgéseknek ezt a végtelen óceánját, amelyben mindannyian benne úszkálunk! Mihelyst valaki hazafias rezgéseket kelt, mindenki más is ki lesz téve a hatásainak. Számomra semmi sem t nik nagyobb rültségnek és b nnek, mint a katonai felvonulások, parádés díszszemlék, és ünnepségek! Minden nap azért küzdünk, hogy semlegesítsük azokat a szörnyeket, – folytatta Daskalos – amiket az emberiség a maga fanatizmusával fáradhatatlanul teremt.” „Hogyan lehet semlegesíteni ezeket az elementálokat, ha egyszer olyan hatalmasak és er sek?” – kérdeztem. „Megfelel nagyságú és erej szeretet-elementálok kivetítésével, hogy helyreálljon az egyensúly.” „De vajon tudunk-e tényleg olyan er s szeretet-elementálokat teremteni, mint amilyen er sek a történelmi hagyományok következtében kialakult er szak- és gy lölet-elementálok?” „Szerencsére a természet rendje az, hogy a jó gy zedelmeskedik a gonosz felett. Mivel a gonosz önmagával is harcban áll, ezért el bbutóbb a gonoszságok kölcsönösen kifullasztják egymást. Egyik jó viszont er síti a másikat. Aki gy lölködik, az a másikban is gy lölködést kelt, és ett l mind a ketten szenvedni fognak, amiért kölcsönösen megbüntetik egymást. így m ködik a Karma törvénye. A szeretet er síti a szeretetet. A gy lölet kimeríti a gy löletet.” „A mi esetünkben, itt Cipruson,” – vetettem fel – „mindkét oldal negatív elementálokat teremt, ami megakadályozza a konfliktus békés rendezését. Ha ez így folytatódik, attól tartok, elkerülhetetlen lesz a katonai összet zés.”

217

„Pillanatnyilag épp azzal vagyunk elfoglalva,” – reagált felvetésemre Daskalos – „hogy mindkét oldalon a lehet legtöbb negatív elementált semlegesítsük. A bels tanítványi kör egyik feladata, hogy rutinszer en szeretet-elementálokat teremtsen, amiket aztán az egész sziget fölé kiterjesztünk.” „Hogyan?” „Testen kívül kitágítjuk magunkat a sziget fölé, és beborítjuk azt a szeretet hófehér-rózsaszín ragyogásával. Amikor felkeltjük ezeket a rezgéseket, tudat alatt még a legfanatikusabbak is lecsendesednek – törökök és görögök egyaránt –, anélkül, hogy tudnák az okát. Hiszem, hogy a bels kör tevékenysége dönt en hozzájárul a béke fenntartásához azáltal, hogy ellensúlyozza a rengeteg rültséget és bolondságot, ami a szigeten zajlik. Mint azt már többször is mondtam, nekünk, láthatatlan segít knek a munkája túlmutat mindenféle etnikai, vallási és faji korláton. Mi nem teszünk megkülönböztetéseket! Ha inni adunk a szomjazónak, nem nézzük, hogy az török, görög, libanoni, örmény, vagy amerikai származású. Számunkra mindegy, hogy valaki b nöz -e, vagy szent ember, egyformán kezeljük ket. A karma majd ítélkezik felettük. A szeretet, amit kiárasztunk magunkból, mindenkié!” „Az el bb azt mondtad,” – szólaltam meg újra – „hogy a gonoszság önmaga ellen is harcol, azaz egyik negatív elementál kioltja a másikat. Ezek az elementális összecsapások ugyanakkor a Földön háborúkat eredményeznek. Akkor most ki pusztul bele a harcba?” „Maga a gonosz. Én mondom neked, kerülhetsz te a legkegyetlenebb öldöklés kell s közepébe, akkor sem történik veled semmi, ha a karmád nem engedi, hogy történjen. Minden és mindenki az Abszolútum tökéletes bölcsességének védelme alatt áll. De akinek fizetnie kell, az megfizet.” Daskalos ezután el adta, hogy a földi síkon jelentkez háborúk a szellemi világban zajló összecsapások tükröz dései. Ezért is kántálták régen az ortodox görög egyházatyák – akik Daskalos szerint még „tudtak a fenti történésekr l” – a liturgia szerint a következ szöveget: „Urunk, Istenünk, könyörögve kérünk, adj békét a magasabb síkokon, és szabadítsd meg szellemünket!” „Egyel re mindenütt, minden szinten a gonosz dominál,” – folytatta Daskalos – „a szellemi világokban ugyanúgy, mint a durva anyagi síkon. De végül mégis a szeretet diadalmaskodik. Ez a törvény, és ez megmásíthatatlan.”

218

„Már csak amiatt is, amit az el bb említettél, Daskale,” – jegyezte meg Neophytos – „még mindig nem látom, valaki hogy juthat el a helyes gondolkodásig.” „Magam sem tudom,” – felelte Daskalos egy vállrándítással, mosolyogva – „de csupán azért, mert egyel re még nem tudjuk, hogyan értessük meg másokkal az igazságot, az még nem jelenti, hogy mi nem szerethetnénk, függetlenül attól, hogy mások szeretnek-e vagy sem.” „Ha nekünk görögöknek lenne egy kis eszünk,” – tette még hozzá Daskalos – „már rég testvérekként kezelnénk a ciprusi törököket!” „Azt javaslom, egyel re függesszük fel a témát,” – szólalt fel Neophytos – „és üljünk asztalhoz! A vacsora tálalva van!” Az ebédl asztal csak úgy roskadozott a helyi ételkülönlegességekt l, úgyhogy nem is nagyon kérettük magunkat, ki-ki jól megrakta a tányérját. Miután hozzáláttunk a vacsorához, Daskalos újra felvette a beszélgetés fonalát: „A dolgok mai állása szerint, ha valaki tisztában is van az igazsággal, akkor sem biztos, hogy azt minden akadályoztatás nélkül meg tudja valósítani. Egy valaki hiába gondolkodik helyesen, a többieknek id kell, míg megérnek erre.” „Épp ez a tragikus a dologban!” – helyeselt Neophytos. „Az emberi kapcsolatokban és a politikai életben is ugyanez a helyzet! Engem igazából az érdekelne, hogyan juthatunk túl a mindenkori akadályokon? Hogyan gy zhetjük le szubjektivitásunkat, és juttathatjuk kifejezésre a szeretetet, avagy más szavakkal, hogyan gondolkodhatunk mindenkor helyesen?” „A szerétet és a helyes gondolkodás egyel re olyan,” – válaszolta Daskalos lassan, két falat közt – „mintha az igazság napját felh k takarnák el. Mi azt reméljük, a felh k hamarosan szertefoszlanak. Egyel re még nem érezzük ugyan a napsugarak melegét, de pusztán a felh k miatt még nem veszítjük el a hitünket a Nap létezésében!” „Eleinte kételkedtem abban, hogy a szeretet képes megoldani társadalmi és nemzetközi problémáinkat,” – jegyezte meg Neophytos – „de mára rájöttem, hogy a küzdelmek és a harcok még ennél is kevesebb sikerrel kecsegtetnek. Ugyanakkor ett l még mindig nem vált meggy z désemmé, hogy a szeretet minden problémánkra gyógyírt jelenthet.” „Egyszer részt vettem egy fogadáson, ahol az orosz nagykövetség egyik magas rangú küldötte is jelen volt,” – kezdett bele egy

219

számomra eddig még ismeretlen történetbe Daskalos. „Az illet meglehet sen értelmes volt, folyékonyán beszélt görögül is. Űeszélgetésbe elegyedtünk, és hamarosan népes társaság vett körül minket, hogy fültanúja lehessen társalgásunknak. A külügyi tag azt mondta, Oroszországban senki sem éhezik, senki sem hal éhen. »A mi rendszerünk jobb, mint az amerikaiaké vagy az angoloké,« – mondta – »ahol tudtommal vannak emberek, akik az utcán alszanak, a téli hidegben is. Mi, még ha kegyetlen harcok árán is, de jobb társadalmat hoztunk létre. Ehhez mit szól?« »Egyáltalán nem vagyok leny gözve!« – feleltem neki. »A kegyetlenség szerintem semmi esetre sem elfogadható módszer a dolgok megváltoztatására. Az önök Oroszországában felállítottak egy hatalmi rendet, és azzal olyan feltételeket kényszerítettek az emberekre, ami egyáltalán nem a szívb l fakad. Ha az országukban azt látnám, hogy egy két gyermekes orvos vagy mérnök kevesebb pénzt vihet haza a családjának, mint az a közönséges gyári munkás, akinek három gyereke van, akkor elégedett lennék, még tapsolnék is önöknek. Ha így lenne, az azt jelentené, hogy valóban nincs megkülönböztetés a különböz munkakörök értéke között. Az orvos egyszer en csak másért lenne felel s, mint mondjuk egy vízvezeték-szerel . A vízvezeték-szerel elvégezné a szükséges javításokat embertársai, fivérei és n vérei házában, az orvos pedig felügyelné mindannyiuk egészségi állapotát. Ha azt látnám, hogy az orvos a saját gyerekeivel ugyanúgy bánik, mint a vízvezeték-szerel ével, illetve hogy a vízvezeték-szerel szintén egyformán szereti valamennyiük gyerekeit, akkor valóban nem lenne megkülönböztetés. Ez dicséretes lenne. De az önök rendszere, kedves barátom, tulajdonképpen ugyanolyan kapitalizmus, mint azoké a nyugati országoké, akiket említett, azzal az egyetlen különbséggel, hogy nem egyéni, hanem állami szinten m ködik.«„ „Daskale, te még radikálisabb vagy, mint a kommunisták,” – jegyeztem meg félhangosan, elgondolkodva a történeten. „»Jézus Krisztus a közösségalkotás terén is megmutatta nekünk a helyes utat,« – mondtam az orosz diplomatának. »Erre vonatkozik a mondás: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.«„ „És mint mondott erre az orosz vendég?” – kérdezte kíváncsian Neophytos. „Igazat adott nekem, de hozzátette, hogy mindezek megvalósítása még hosszú id t vesz igénybe. Másnap aztán kaptam egy névtelen

220

levelet; gyalázkodásokkal és átkokkal volt tele, azzal vádoltak benne, hogy kommunista vagyok. Valaki nyilván fél füllel hallotta a beszélgetésünket az orosz diplomatával. Én szegény szerencsétlen, vajon mi rosszat mondhattam?” – tréfálkozott Daskalos, és ártatlanul vonogatta a vállát. „Feltételezem,” – szólt Neophytos – „ha ma Jézus a világunkba jönne, a püspökök és a bíborosok azonnal börtönbe záratnák t!” „Azonnal!” – er sítette meg Daskalos. „Mi több, ha ma a világunkba jönne, fel sem ismerné a vallást, amit adott nekünk!” „Daskale,” – szólalt meg Stephanos is, miután vacsorája végeztével félretolta üres tányérját – „valami még mindig nem teljesen világos nekem a szeretettel kapcsolatban. Még mindig azon gondolkozom, vajon beszélhetünk-e szeretetr l anélkül, hogy az nem egyfajta csereként m ködne két fél között. Mert ha jól értettem, az egyensúlyi állapotra törekvést te nem tartottad valódi szeretetnek, igaz?” „Igaz.” „Nos, ezt még megértem,” – folytatta Stephanos. „De arról már fogalmam sincs, hogy m ködik akkor mindez a gyakorlatban! A hozzánk hasonló közönséges halandókban minduntalan ott parázslik a vágy, hogy ha megnyílunk valaki felé, akkor az viszonozza a mi nyíltságunkat. szintén szólva gyakran töprengem azon, vajon tudjuk-e egyáltalán, hogy kik is vagyunk, és mi is az a szeretet?! Itt vagy például te. Te nem érzed úgy néha, hogy jó lenne, ha szeretnének?” „A szeretet nem arról szól, hogy az ember kicsikarja általa saját megelégedését a másikból!” – felelte Daskalos. „Én egyszer en érzem magamban a szeretetet, és hagyom, hogy az kiáradjon bel lem, anélkül, hogy viszonzást vagy bármi jutalmat várnék érte cserébe.” „Ezek szerint” – vetette fel Emily – „mindenkit egyformán, ugyanolyan mértékben kellene szeretnünk. Ez azt jelenti, hogy a szeretetnek nincsenek is fokozatai, hogy az valami határtalan érzés?” „Nos, igen is, meg nem is. Persze mindenkit egyformán kell szeretnünk, de még magának Krisztusnak is volt kedvence, a szeretett tanítvány, János apostol. Ez elkerülhetetlen. Ugyanakkor teljesen érthet , ha egy bizonyos illet különös vonzalmat ébreszt bennünk, mondjuk, mert neki magának több szeretetre van szüksége t lünk. Sokat tanulmányoztam már ezt a furcsaságot, de bevallom, még nem jutottam d l re.” „Nem lehet, hogy a szeretet akkor ébred fel bennünk valaki iránt, ha vele azonos hullámhosszon rezgünk?” – kérdezte ismét Emily.

221

„A szeretet azt jelenti, hogy az ember egyszerre minden hullámhosszon rezeg,” – felelte Daskalos. „De nem lehet, hogy bizonyos embereket mégis jobban szeretsz, mert olyan tulajdonságaik vannak, mint neked, vagy mert azonos az érdekl dési körötök?” – faggatózott tovább Emily. „Nem. Én legbelül minden emberben Istent látom. Mindannyiukban a bennük lév Istent szeretem. Szeretem »a fényt, amely megvilágosít minden embert, aki a Földre születik«. Nem teszek, és nem is tehetek különbséget ember és ember közt! Ugyanúgy kell szeretnem az utolsó csavargót, mint a legjobb barátomat!” Daskalos kijelentése egy maine-i asztrális gyógyító ismer sömet juttatta eszembe, aki egyszer elmesélte nekem, hogy épp a kocsiját vitte szerel höz, és amíg az autójára várt, egy különleges extatikus élményben volt része, ami az egész életét megváltoztatta. Ahogy mondta, hirtelen mindenkit vakító fehér fényesség vett körül – úgy jöttek-mentek körülötte az emberek, mintha egy ragyogó, hegyére állított tojásba burkolóztak volna. Az egész dolog szépsége olyan kitör boldogsággal töltötte el t, hogy állítása szerint azóta nincs olyan ember, akit ne tudna szeretni. „De biztos vagy abban, Daskale,” – kérdeztem – „hogy mindenkit egyformán szeretsz? Csak kell különbséget tenned!” „Megpróbálok nem diszkriminálni.” „Bevallom, ezt nehezen hiszem. Azt akarod mondani, hogy a saját unokádat nem szereted jobban a többi hasonló korú gyereknél?” „Nos, lehet, hogy nekem sem mindig sikerül, de legalább megpróbálom.” Erre már Stephanos is felkapta a fejét: „Tehát mégiscsak van, akit jobban, és van, akit kevésbé szeretsz?!” Felkiáltása mindannyiunkból hangos hahó tát váltott ki. ,Jó, jó, beismerem,” – adta meg magát Daskalos. „Elvégre én is az anyagba zárva élek. Nincs más választásom. A körülmények kényszerít ereje rám is hatással van. Nem vagyok tökéletes, nem is lehetek az, különben nem kellene alászállnom a durva anyagi síkra. A környezetem rezgései rám is kihatnak, akár tetszik ez nekem, akár nem. De egy napon fel kell majd szabadítanunk magunkat ezek alól a kényszerít rezgések alól. Most még én sem tartok ott, hogy ezt tökéletesen megtegyem. De ez nem jelenti azt, hogy mai állapotunk meggátoljon minket a helyes gondolkodásban!

222

Ha úgy döntünk, hogy valakivel szeretnénk leélni az életünket, attól kezdve miért kell csak azt az egy valakit szeretnünk, miért nem szerethetünk mindenkit ugyanúgy?” – kérdezte Yiannis, aki eddig mindvégig hallgatagon figyelt, de most heves vitát váltott ki a társaságból. „Csak a magam nevében válaszolhatok,” – mondta Daskalos. „Ami engem illet, és most tényleg kizárólag csak a saját tapasztalatom alapján beszélek, az embernek minden nálánál id sebb n höz úgy kellene viszonyulnia, mintha az édesanyja lenne. Ugyanakkor minden vele egykorút testvéreként kellene kezelnie, és minden nála fiatalabbat a saját lányaként. Szeretni ket. De feleségként mégis csak egyet szerethet az ember, azt, akivel családot alapít és gyerekeket nevel fel. Különben is, ha minden nekünk tetsz n re úgy tekintenénk, mintha a feleségünk lenne, mi lenne akkor a természet harmóniájával? Igen, szeressünk minden n t egyformán, de ez azt jelenti, hogy mindannyiukat a szívünkb l szeressük. Viszont szexuális kapcsolatot – ideális esetben – mégis csak egy valakivel létesíthetünk. Vegyünk egy példát! Gondoljátok, hogy Theanót, a tanítványomat kevésbé szeretem, mint saját lányaimat? Vagy ha a feleségem élne, akkor az iránta érzett szeretetem más lenne, mint amit Theano iránt érzek? De a felségem mégiscsak a feleségem! A kapcsolatunk révén két gyermek született erre a világra, úgyhogy valahol mégiscsak más a vele való kapcsolatom,” – fejezte be Daskalos, és kényelmesen hátrad lt a székén. De aztán pár perc után folytatta. „Véleményem szerint az ember azért köt házasságot, hogy a férfi és a n között egy különleges szeretet bontakozhasson ki, hogy együttm ködve, az univerzum teremt erejét kiaknázva családot alapítsanak. Ezt pedig nem lehet egyszerre tíz n vel m velni, legalábbis ami engem illet, még ha a mai társadalmi rend erre lehet séget is ad. Ez a kor minden erkölcsi határt ledönt. A dolog azzal indult, hogy eltöröltek néhány zsarnoki korlátot, de a végén az lett bel le, hogy lassan az összes szabály megd l. Nem mintha én minden ma fennálló szociális konvencióval egyetértenék, de azzal sem értek egyet, hogy valamennyit egy csapásra eltöröljük. Ha ezt tennénk, mindenütt eluralkodna a káosz.” Daskalos az esetleges félreértések elkerülése végett hozzátette még, hogy nem zárja ki a lehet ségét, hogy az id végtelenjében, valamikor a távoli jöv ben ne alakulhatnának ki olyan alternatívák a nemek kapcsolatrendszerében, ahol a poligámia keretei között is

223

megvalósulhatna a valódi szeretet. Ugyanakkor kitartott amellett, hogy ez idáig – beleértve el z inkarnációit is – még nem tapasztalt ilyet, azaz csak a monogám jelleg kapcsolatokban valósult meg az a fajta szeretet, amit az mércéjével mérve igazinak nevezhetnénk. „Mi a véleményed a házasság szentségér l?” – kérdezte Stephanos pár perc csend után. „A házasság szent dolog,” – felelte nyomatékosan Daskalos – „de nem feltétlen a templomi ceremóniát értem ez alatt! A házasságkötést nem a papok hallelújái szentesítik!” „Részleteznéd kicsit, hogy érted ezt a dolgot?” – kérte Stephanos. Daskalos elmagyarázta, hogy számára a „házasság” közelséget, szeretetet és elkötelezettséget jelent két ember között, ami inkarnációk hosszú során keresztül fejl dik ki. Szerinte az si egyházatyák még tudatában voltak ennek az igazságnak, a görögkeleti házasságkötési szertartás során ezért is imádkozza a pap a következ ket: „Áldd meg ket, Uram, jártukban-keltükben, add áldásod h ségesküjükre, az id k végezetéig! Ámen.” „Mivel egy házaspár egy élet alatt átlagosan 30-40 évet élhet együtt, ezért mi másra is vonatkozhatna ez az ima, ha nem az évszázadok során ismétl d inkarnációkra?” – f zte hozzá Daskalos, majd rámutatott arra, hogy Isten szemében két ember akkor tekinthet „házasnak”, ha együtt élnek és szeretik egymást. A társadalmi konvenciók és szokások, amelyek arra hivatottak, hogy a házastársi kötelékeket szentté tegyék, elvileg mit sem érnek. S t mi több, el fordulhat, hogy egy pár „hivatalosan” házasságra lépett ugyan egymással, de isteni szempontból mégsem tekinthet k házasfeleknek. „Daskale,” – kérdezte Katerina a házasságkötés érvényessége körül kialakult vita elcsendesedése után – „mi az erotikus szeretet?” „Bárcsak tudhatnám!” – kuncogott Daskalos, míg mi hatalmas hahotában törtünk ki. „Vajon csak fantáziálás, káprázat, egoista megnyilvánulás, vagy ahogy Platón mondta, valami nagyszer és mélyr l jöv dolog?” – kérdez sködött tovább Katerina. „Én csak azt látom, hogy ma egy olyan társadalomban virágzik az erotikus szeretet,” – felelte Daskalos – „ahol az emberek illúziókat kergetnek, ahol csak saját érdekeik mozgatják ket. Éppen ezért az erotikus szeretet elveszítette szépségét, eredeti jelentése elhomályosult. De az igazi szeretet létezik, és aki azt keresi, az meg is találja!

224

A mai kor férfiai és n i romlottakká lettek, – folytatta Daskalos. „Mindenfélékkel áltatják magukat, saját vágyaikat hajszolják – ez itt a bökken ! Mindenki a saját mércéje szerint él, emberi mércék szerint.” „Te voltál valaha szerelmes?” – kérdezte Stephanos, egy rövid id re gondolkodóba ejtve Daskalost, aki aztán ellágyult hangon szólalt meg újra: „Igen, a feleségembe, aki két gyermekkel ajándékozott meg. Tíz évig boldogan éltünk együtt, míg meg nem betegedett. Akkor nagy er feszítések árán sikerült életben tartanom t még további tíz évig, de végül eltávozott. Azóta sok év eltelt, de sosem n sültem újra. Nem estem rült szerelembe egy új n vel sem. A feleségemet szeretem.” „De Daskale, hiszen annak idején az els feleségedt l elváltál, nem?” – firtatta a dolgot Emily. „Igen, de az els feleségem nem az enyém volt,” – magyarázta Daskalos, és a szívére mutatott. „Még csak tizenhét éves voltam, és jó pár pofont kaptam az apámtól, mire hajlandó voltam feleségül venni az általuk kiszemelt lányt. Persze nem mondom, hogy nem szerethettem volna meg t is, mint a feleségemet, de csalódást okozott nekem. Azt mondta, szerelmes belém, hogy úgy szeret, mint az Istent, mégis más férfiakkal járkált ide-oda. Ezt nem tudtam megemészteni. Hat hónappal az esküv után elváltam t le. űsak hét évvel ezt követ en ismertem meg és vettem el az igazi feleségem. ugyan nem volt olyan szép, mint az els , se olyan gazdag, de én szerettem t, és is szeretett engem. A betegsége alatt sokat szenvedett, de én mindvégig mellette álltam. Ezt jelenti nekem a szeretet! És amikor az orvos az egyik operációt követ en azt mondta nekem, hogy mostantól csak mint testvéremet szerethetem t, én azt is elfogadtam. Az utolsó pillanatig a karomban tartottam t, még ha az utolsó tíz évben nem is élhettünk szexuális életet, mert folyamatosan vérzései voltak. Mégsem fosztottam meg t soha a szeretetemt l, mindvégig tör dtem vele. Ezt hívom én szeretetnek!” – mondta Daskalos elérzékenyülve. „Még most is szeretem t! Néha szellemi úton kapcsolatba lépek vele. Eddig is megtartottam a h ségeskümet, és halálom után is meg fogom tartani. volt életem társa, aki gyerekeket szült nekem. A szexualitás sosem volt központi téma nálam. Én így látom a dolgot, így értem a szerelmet, ezt a hatalmas erej , nagyszer érzést. És most nem arról beszélek, amiket az ember a könyvekben olvashat! Saját tapasztalataimról beszélek, arról, ahogyan és ami szerint máig is élek. Hogy ne szeretném

225

a n ket? De igen, nagyon sokakat! És k is szeretnek engem. Mellettük állok, ha baj éri ket, ha megbetegszenek. Mint azt már mondtam nektek, úgy viszonyulok hozzájuk, mintha az édesanyáim, a testvéreim vagy a lányaim lennének. Ha rájuk gondolok, az érzés sosem fakad lentebbr l, csakis a szívemb l! Ha egy n , akivel azel tt még sosem találkoztam, odajön hozzám és elmondja nekem aproblémáit, én megfogom a kezét, és a »lányom«-nakszólítom t. pedig megfogadja a tanácsaimat. Higgyétek el, tényleg úgy érzek irántuk, mintha a saját gyerekeim lennének. Ezt nevezem én szeretetnek, ezt a mindenféle hátsó szándéktól és számítástól mentes érzést. Számomra a legnagyobb jutalom annak a felismerése, hogy már maga az is megelégedéssel tölt el, ha kinyilváníthatom magam, mint szeretet. Mondd csak, Neophyte,” – kérdezte hirtelen vendéglátónkat Daskalos – „hát létezik-e nagyobb jutalom az életben annál, mint hogy az embernek lehet sége adatik arra, hogy kifejezésre juttassa magát, mint szeretetet? Mi másra vágyhatna ezen kívül bárki is?” „Értem, mire célzói,” – felelte elgondolkodva Neophytos – ”hogy a szeretet az emberi szellem természetes kifejez dése, egyfajta folytonos áradás. De a legtöbb ember mégis küszködik azzal, hogy megvalósítsa ezt az állapotot.” „Azért, mert önz életkörülményeikkel és számítgatásaikkal elnyomták önmaguk szeretet-természetét. Ezért is boldogtalan a mai társadalom!” – közölte Daskalos, különös nyomatékkal a hangjában. ,Jó, akkor rákérdeznék, hogyan lehet felszínre hozni ezt a szeretetet?” – érdekl dött Neophitos. „Természetesen a helyes gondolkodás segítségével!” – felelte Daskalos. „Azzal, hogy felismerem, minden pillanatban férfiakkal és n kkel vagyok körülvéve, akik pontosan ugyanolyanok, mint én magam. Ahogy a napsugarak az én arcomat ugyanúgy megcirógatják, mint bárki másét, úgy szívem napsugarával nekem is mindenkit meg kell érintenem! Ahogy a Nap sem szabja meg, hogy ki élvezheti a melegét és ki nem, úgy szívem melegét nekem is szabadon meg kell osztanom bárkivel, aki keresztezi az utamat. Hiszen bennem van Krisztus, a fény, amely megvilágosít minden Földre született emberi lényt! Miért is ne árasztanám hát szabadon a szeretetemet? Aki pedig így tesz, az békében és nyugalomban él, s ha akarja, ha nem, elégedett lesz. Mert szeret.” „Mégpedig mások hozzáállásától és elvárásaitól mentesen!” – tette hozzá Neophytos.

226

„Természetesen! Néha saját gyerekeinknek is vannak elvárásaik velünk szemben, de emiatt még nem foszthatjuk meg ket a szeretetünkt l, nem köthetjük azt feltételekhez! Szeretnünk kell, és kész. Nemrégiben egy hozzám közel álló személy – minden emberi norma szerint – nagy igazságtalanságot követett el ellenem. Koholt vádakat terjesztett rólam, és átkokat szórt a fejemre. Erre ismer seim, s t még a tanítványaim is, elkezdték kevésbé szeretni t. Hálátlannak, idiótának, hazugnak bélyegezték az illet t, és így tovább. Kés bb aztán ez a bizonyos személy szenvedni kezdett a tettei miatt. Úgy érezte, fel kell keresnie engem. »Becstelen gazember vagyok,« – mondta – »egy vadállat...« »Sokáig akarod még ezt folytatni?« – kérdeztem t le szigorúan. »Csak azért mondod, mert nem tudod, mit tettem ellened!« »Azt hiszed?« – kérdeztem vissza. »Akkor miért nem pofozol fel, miért nem rúgsz belém? Vagy elképzelhet , hogy képes vagy megbocsátani nekem?« Erre felálltam, átöleltem és homlokon csókoltam t. »Nem kell megbocsátanom neked, hiszen szeretlek!«„ – idézte fel saját szavait Daskalos, majd így folytatta: „Erre keservesen sírva fakadt. És tudjátok, ki volt ez az illet ? Az egyik legközelebbi tanítványom férje! Elváltak, mert azel tt verte a feleségét. A minap felkeresett, és leültünk kávézni egyet. Még mindig azt panaszolta, mennyire becstelenül viselkedett. »Hagyd már abba végre ezt a felesleges önkínzást!« – mondtam neki. »Semmi szükséged arra, hogy mostantól folyton bocsánatot kérj!« A volt feleségének is azt javasoltam, hogy ne mérgezze a szívét gy lölettel azok miatt, amiket a férje elkövetett ellene. »Elvégre attól még a gyerekeitek apja marad!« – figyelmeztettem t.” „Valójában akkor megbocsátottál ennek az illet nek,” – jegyezte meg Neophytos. „Ez nem megbocsátás kérdése! Szeretem t, és kész!” „Persze, persze, de azért megbánást tanúsított múltbéli tettei miatt,” – f zte hozzá Neophytos. „Még csak nem is feltétlenül!” – felelte Daskalos. „Akkor fog csak igazán szenvedni, majd ha tényleg észhez tért. Mélyen legbelül még nem bánta meg a dolgot; most is úgy viselkedik, mint akinek elment a józan esze. Űorzasztó dolgokat m vel. Van egy szeret je, az egyik volt barátjának a felesége, aki miatta vált el; vele mutatkozik úton-útfélen, minden ismer sük bosszantására, de botrányos viselkedésükkel mindenki mást is az rületbe kergetnek. Ugye tragikus? Számomra mégis oly emberi – el bb-utóbb ráeszmél majd arra, hogy

227

mit tett, és akkor fájdalmasan megb nh dik mindenért. Egyszer még az én házam el tt is elkocsikázott azzal a n személlyel, mintha direkt bosszantani akart volna. De én, ahelyett hogy dühbe gurultam volna, csak nevettem: »Te bolond!« – gondoltam magamban.” „Hogyhogy nem dühödtél fel?” – kérdezte Neophytos. „Mert szeretem t! Amikor magamban »bolond«-nak tituláltam, akkor is csak arra céloztam ezzel, hogy meggondolatlanul felesleges szenvedést okoz magának. Ha azonban holnap újra meglátogatna netán, hogy elkávézgasson velem, úgy bánnék vele, mintha mi sem történt volna. Ezt nevezem én szeretetnek! Mihelyst valaki számítgatni kezd, és különbséget tesz egyik vagy másik ember közt, már nem szerethet igazán. Mihelyst valaki megbántva érzi magát és azt követeli a másiktól, hogy az kérjen bocsánatot, már nem szerethet igazán.” „És mi a helyzet a feleséggel, a szegény áldozattal?” – kérdezte Emily együttérzéssel vegyes tiltakozással a hangjában. „Ki beszélt itt áldozatról és b nösr l?” – vágott vissza Daskalos. „Én csak emberi lényekr l beszéltem, akik nincsenek tisztában azzal, hogy mi is történik velük, akik nem gondolkodnak helyesen. Hadd tegyek fel neked egy kérdést, Emily! Ha nem tévedek, pillanatnyilag azt képzeled, hogy a volt feleség áldozat-szerepbe kényszerült, ugye?” „Miért, nem így van?” „És a férjet tartod b nösnek emiatt, igaz? De mit gondolsz, melyikük szenved többet ebben a percben, a n vagy a férfi?” – kérdezte Daskalos, és pár perc gondolkodási id t adott Emilynek, majd folytatta: „Nos, amikor a lányuk az esküv jére készült, a rokonok azon kezdték törni a fejüket, hogy ki kísérje a menyasszonyt az oltár elé. Vajon rendjén valóe, hogy a válófélben lév apa legyen a kísér je? űsaládi tanácsot hívtak össze, hogy megvitassák a dolgot, és elhatározásra jussanak, de hiába. Akkor kikérték az én véleményemet, én pedig azt javasoltam, hogy a szokás szerint az apa kötelessége, hogy lányát az oltárhoz vezesse. Ezzel mindenki egyet is értett, úgyhogy végül meghívták az apát, aki együtt kávézott a násznéppel, míg a lánya el nem készült a menyasszonyi ruhájával. Én is ott voltam a meghívottak között, de ha csak ránéztem az örömapára, elnehezedett a szívem. Nem mintha haragudtam volna rá, vagy dühített volna, semmi ilyesmi. Egyszer en csak fájdalommal töltött el a látványa, ahogy magányosan ücsörgött az egyik sarokban. Épp akkor állított be Theophanis egy paphosi barátjával, úgyhogy azonnal megkértem t egy szívességre: »Kérlek, Theophani, menj oda

228

hozzá, és csókold meg t úgy, mintha még mindig a köreinkbe tartoznak »De csak a te kedvedért, Daskale!« – felelte erre Theophanis, de én rászóltam: „Ne tedd ezt, kérlek! Nem helyes így gondolkodni! Én csak azért nem megyek oda hozzá magam, mert még meghasad a szívem!« Nem mintha nem akartam volna odamenni hozzá, egyszer en csak úgy éreztem, fizikálisán képtelen lennék rá. Én is csak ember vagyok!” – sóhajtott Daskalos, és a megindultságtól majdnem elcsuklott a hangja. „Nem tudom, hogy fogadta Theophanis ölelését, de miel tt a nászmenet elindult volna a templomba, elkezdte verni a fejét a zongorába, és zokogott. Próbáltam lecsendesíteni, de hiába. Akkor odajött a felesége, és nagyon józanul csak ennyit mondott neki: »Hagyd abba a sírást, ne csinálj jelenetet! A lányunk férjhez menni készül, és te az oltár elé vezeted t, értetted?« Hát most mondd meg, Emily, melyikük szenvedett jobban, a felesége vagy ? Miért lenne akkor az egyikük b nös, a másikuk pedig áldozat? Mindketten áldozataik saját gyengeségeiknek és butaságaiknak. A szertartás alatt a férfi rám nézett, és a szeméb l sütött a szomorúság, mintha csak azt kiáltaná: »Istenem, mit tehetnék?« „Az életben meg kell tanulnunk feltételek nélkül szeretni! Senki fölött nem ítélkezhetünk, nem sért dhetünk meg, nem neheztelhetünk a másikra, csak szerethetjük embertársainkat. Ez a szeretet ereje, legalábbis az én megítélésem szerint. Ne higgyétek, hogy a férj egy napon nem fog kell képpen megfizetni a gyengeségeiért! Mi értelme lenne hát, hogy még tetézzem is a fájdalmait azzal, hogy most a fejére koppintok? Jobban járna, ha csak még nagyobb b ntudatot ébresztenék benne? Nem akarom kínozni t! Annál is inkább, mert tudatilag még amúgy sem készült fel arra, hogy megértse, amit mondhatnék neki. Ha pedig egyel re nem szolgálja a javát, akkor minek is vonjam felel ségre?” Daskalos ezzel befejezettnek tekintette el adását. Megegyeztünk, hogy egy másik alkalommal majd folytatjuk a beszélgetést, ugyanis menet közben észrevétlenül elröppent az id . Már majdnem éjfélre járt. Megköszöntük Neophytos és Katerina szíves vendéglátását, és Daskalos bölcs szavait, amit l az est végére mindenki emelkedett hangulatba került. Yiannis felvetette, hogy gyakrabban össze kellene ülnünk, hogy efféle szeretetteljes üzeneteket hallhassunk, mert mindennapjaink rohanásában néha bizony nem épp jó irányba sodródunk. Egyetért én bólogatva intettünk búcsút egymásnak.

229

Álmok és fantáziaképek Évekkel ezel tt, amikor Daskalosszal kapcsolatos kutatásaimba belevágtam, azt t ztem ki célomul, hogy saját nyelvezetét és világnézeti kereteit használva minél közelebbr l nyerjek betekintést különös világába. Munkám során azonban többször is felmerült bennem a kérdés, vajon sikerül-e fenntartanom szociológusi objektivitásomat és ragaszkodásmentességemet, ahogyan azt a szakmám megkívánná? szintén szólva nem egyszer el fordult velem, hogy eltöprengtem, vajon igazából én is egy misztikus vagyok, aki id legesen egy szociológus álruháját öltötte magára, avagy els sorban vagyok szociológus, és csak másodsorban, átmeneti jelleggel játszom a misztikus szerepét annak érdekében, hogy kutatásaimat folytatni tudjam? Bevallom, minél inkább közel kerültem Daskaloshoz, annál inkább foszlott le rólam eredeti kételkedésem, annál inkább váltam feltétlen hívévé, és feledkeztem meg kívülálló, tárgyilagos megfigyel mivoltomról. Még az is felötlött bennem, hogy a feltétlen objektivitás, amit az empirikus tudományágak megkövetelnek, nem csupán egy homályos üveglap-e, ami épp azt takarja el a szemünk el l, amit vizsgálni szeretnénk, meggátolva a kutatót abban, hogy a lehet legteljesebb képet kapja a valóságról? Saját tapasztalataimat leszámítva nem ítélhetem meg Daskalos világának hitelességét. Nem tudhatom, tényleg vannak-e magasabb intelligenciák, akik Földünk fejl dését felügyelik, nem tudhatom, vajon Daskalos valóban Origenész, Szent Spyridon, vagy bárki más

230

reinkarnációja-e. De a csodaszámba men gyógyításokat nem tagadhatom, hiszen szemtanúja voltam az eseteknek, mint ahogy azokat a véletlen egybeeséseket sem hagyhatom figyelmen kívül, amikr l többször is beszámoltam, és amelyek gyakoriságuk miatt arra késztettek, hogy megkérd jelezzem, vajon tényleg puszta véletlenekr l volt-e szó. Végül de nem utolsósorban, Daskalosszal való kapcsolatom áloméletemre is jelent s mértékben kihatott, olyannyira, hogy egyszer megjegyeztem Emilynek: „Tulajdonképpen mindegy, napközben mennyire igyekszem fenntartani szociológusi mivoltomat, éjszakánként akkor is misztikussá változom!” Egyszer álmomban megjelent el ttem az ördög maga. Fekete volt, vörös szeme és zöld nyelve, meg szarva volt neki, annak rendje és módja szerint. Iszonyatosan megijedtem t le, de aztán nyomban eszembe jutottak Daskalos instrukciói – gondolatban teremtettem egy fehér fénykeresztet, szorosan az ördög képe elé tartottam azt, és zihálva ismételgettem, hogy »Jézus Krisztus, ments meg! Jézus Krisztus, ments meg!« Ezt a kis imát még nagynénémt l tanultam, aki miközben engem fürdetett, mindig ezt motyogta. (Lehet, hogy álmomban „regresszálódtam”?) Ahogy kimondtam ezeket a szavakat, az ördög arcképe elmosódott, majd végleg szertefoszlott. Arra ébredtem, micsoda büszkeséggel tölt el a tudat, hogy legy ztem a Sátánt! Amikor beszámoltam az álmomról Daskalos-nak, szokásához híven csak jóíz en nevetett egyet, és azt mondta, legközelebb, ha sátáni elementálokat akarok elkergetni magamtól, az is elég, ha csak rájuk parancsolok, és k elkotródnak el lem. Az egyik este mérges lettem Constantine-ra, a fiamra, mert rájött a bolondóra. Nem volt hajlandó lefeküdni, és minket sem hagyott aludni. Aznap éjszaka aztán borzasztó rémálmom volt. Egy hatalmas, bálnaszer szörny támadt rá alvó fiamra. Abban a pillanatban Constantine rémült kiáltozására ébredtem. A szobájába siettem, és igyekeztem megnyugtatni t, de fogalmam sem volt, mit l ijedhetett meg annyira. Korábban még soha nem viselkedett így, nem hisztizett álmából ébredve. Ű ntudatom támadt, mert arra gondoltam, hogy mérgemben – valamilyen különös, megmagyarázhatatlan módon – megteremtettem azt a hatalmas szörnyet, amelyik megtámadta t. Ugyanakkor persze egy sokkal egyszer bb magyarázat is eszembe jutott, nevezetesen hogy el bb meghallottam a fiam kiabálását, és utána hozzáálmodtam a szörny ségeket, amire aztán felébredtem. Nem tudtam dönteni, melyik elképzelésem az igazi, de

231

kés bb Daskalos meger sítette, hogy nem én teremtettem a szörnyet, hanem csupán „összehalásztuk” fiammal az asztrális világban lebeg negatív elementálokat, és mindketten ugyanazt az álomképet konstruáltuk bel lük. A legvarázslatosabb és legelképeszt bb álmaim azonban, amiket Daskalosszal való találkozásom óta álmodtam, a következ k voltak. Azt álmodtam, hogy valahol Latin-Amerikában vagyok, és egy tengerparti városrészben sétálgatok. Befordultam egy zsákutcába. Az út végén egy magas fal állt, rajta egy ajtó. Késlekedés nélkül benyitottam rajta, és egy hosszú, keskeny folyosón találtam magam. Abban a pillanatban tudatosult bennem, hogy álmodom – ahogy Iacovos kés bb elmagyarázta nekem, az ajtó az asztrális világba vezet átjárót szimbolizálta. Nagyon izgatott lettem, mélyeket lélegeztem, a szívverésem felgyorsult. Csúcse/mé^ryvóit, a szó pszichológiai értelmében. Minden egyes porcikámon éreztem, hogy élettel van tele. Eszembe jutott, vajon ezt nevezi-e Daskalos tudatos testelhagyásnak. Lassan lépkedtem, próbáltam kideríteni, hol is lehetek. A folyosó rózsaszín re volt kifestve, és halvány vöröses fény világította meg. Kissé távolabb a folyosó mindkét oldalán ajtók sorakoztak, amin – tisztán kivehet en – félmeztelen n k, vállukról félig lecsúszott pongyolában járkáltak ki-be. „A fenébe is,” – gondoltam vigyorogva – „hát nem pont egy asztrális bordélyházba kerültem? Vajon mit szólna ehhez a jó öreg Freud?” Az egyik lány észrevett, és intett, hogy kövessem t. Amint beléptem a szobájába, vetk zni kezdett, pedig már így is alig volt rajta valami. Aztán megállt, és várta, hogy mit csinálok. Az a felismerés azonban, hogy az asztrálvilág-ban vagyok, olyan fokú izgalommal töltött el, hogy az felülmúlta minden egyéb vágyamat. A lánynak csodaszép alakja volt, de az arca sápadt volt és szomorúság tükröz dött rajta. „Tudsz róla, hogy nem élsz?” – kérdeztem t le. Zavartan nézett rám, és eltakarta az arcát. Az asztrális világ természetér l kezdtem neki szónokolni, arról, hogy az emberek szabadon alakíthatják saját asztrális környezetüket. Úgy éreztem, sietnem kell, mert tudatában voltam, hogy az id m véges, és bármelyik percben felébredhetek. Ott álltam a szoba közepén, nyakig begombolkozva, s csak hadartam tovább a szövegemet, miközben a lány lefeküdt az ágyára, és befordult a fal felé. Látszott rajta, hogy zavarja a kisel adásom, legalábbis én azt hittem. Akkor hirtelen megéreztem a jelenlétét egy jól megtermett,

232

nagyszakállú férfinak, amint épp belépni készült a szobába, hogy igénybe vegye a prostituált szolgáltatásait. „Hogy szabadulhatnék meg t le?” – zakatolt az agyamban a kérdés. Tudtam, hogy minekutána teljesen fel vagyok öltözve, és eszem ágában sincs lefeküdni a lánnyal, ha a fickó bejön, nekem mennem kell. De akkor bevillant, hogy mit is tanított nekem Daskalos: „Ha a negyedik dimenzióban tudatosan rákoncentrálunk valamire, az megvalósul.” És már meg is született bennem a megoldás: „Mást se kell tennem, mint megjelennem az ajtó el tt meztelenül, és akkor a pasas áll majd odébb.” Abban a szempillantásban, ahogy ezt kigondoltam, már ott is álltam az óriás termet fickó el tt, anyaszült meztelenül. „Elnézést, uram,” – szólalt meg zavartan, és elsétált egy másik ajtó irányába. Én, mint ki jól végezte dolgát, megfordultam, és folytattam beszédemet, de egyértelm volt, hogy a téma teljesen hidegen hagyta a lányt. Én azonban nem adtam fel, mert éreztem, hogy egyre fogy az id m, és hátha még idejében „megvilágosodik” nekem, hátha segíthetek neki, hogy sanyarú életét feladva kilépjen a bordélyházból. De akkor váratlanul felébredtem. A szívem egy ideig még hevesen kalapált. Az ébredés csalódottsággal töltött el, mintha elveszítettem volna valamit. Álombéli tapasztalataim abban a pillanatban sokkal valóságosabbnak t ntek számomra, mint az a világ, amiben felébredtem. Egy másik alkalommal azt álmodtam, hogy az utcán sétáló ismer seim között repkedem. Teljesen tudatában voltam, hogy álmodom, és mindenkinek azt mondogattam, hogy nem kell gyalogolniuk, hiszen az asztrálvilágban vannak, és repülni sokkal élvezetesebb. Szavaim alátámasztására akrobatikus mutatványokkal igyekeztem elkápráztatni ket. Aztán észrevettem egy ajtót, és azt gondoltam, benyitok rajta, megnézem, mi van a túloldalán. „Várjunk csak egy másodpercet!” – ötlött fel bennem. „Hisz itt a remek alkalom, hogy leteszteljem Daskalos állítását az asztrális világról!” Daskalos el adásaiban többször is tanított arról, hogy ezen a síkon a tárgyak nem jelentenek valódi akadályt, úgyhogy az ember át is hatolhat rajtuk, ha úgy tartja kedve. Becsuktam a szemem, és bár rettegtem a félelemt l, nekirohantam a falnak. Pár pillanatra úrrá lett rajtam a pánik. Úgy éreztem, valami borzalmas dolog történik velem, és soha többé nem fogok tudni visszatérni a testembe. Semmit sem láttam magam el tt, csak egy s r , fényes fehér ködöt. De aztán hirtelen a köd kezdett kitisztulni el ttem, és egy citrom- és

233

narancsfákkal zsúfolt udvarban találtam magam. Tipikus ciprusi táj volt, úgyhogy teljesen megnyugodott t le a lelkem. Az udvar falai fehérre voltak meszelve. Sütött a nap, és a levelek között felnézve láttam a kék eget. Az udvar egyik sarka különösen nagy fényárban úszott; egy id s házaspár napoztatta ott magát. A férfi szürke nadrágot és fehér inget viselt, sz haja volt, és méretes bajszát pödörgette nagy élvezettel. A n talpig feketében volt, mint általában a hagyományos viselethez szokott görög nagymamák. Bemutatkoztam nekik, és kérdezgetni kezdtem ket, vajon mit tudnak saját állapotukról. „Na tessék, még itt is!” – jutott eszembe, és nevethetné-kem támadt. „Az asztrálsíkon is tudományos kutatást végzek!” Legnagyobb sajnálatomra azonban ez volt az utolsó gondolat, ami még átsuhant a fejemen, miel tt felébredtem volna. Egy másik álmomban, egy ragyogó, napsütéses napon boldogan sétáltam az utcán, annak a háznak a szomszédságában, ahol feln ttem. Teljesen felvillanyozott a tudat, hogy a „testemen kívül” vagyok. „Persze bármikor visszatérhetek bele,” – jutott eszembe. „Be is bizonyítom, és felébredek!” Szinte még végére sem értem a gondolatnak, felébredtem, és szidtam önmagam, hogy miért kellett ezt tennem. Egy ehhez hasonló álmom volt azt megel z en is, hogy elhagytuk volna Ciprust. Egy egyetemi könyvtárban találtam magam, tisztán láttam magam körül az asztaluk fölé hajolva tanuló egyetemistákat. Megszokott látvány volt ez a számomra. Legnagyobb meglepetésemre azonban hirtelen szemt l szemben álltam valakivel, akir l tudtam, hogy halott. Ekkor döbbentem csak rá, hogy az asztrális világban vagyok – felismertem, hogy álmodom. Még meglep bb volt számomra, hogy az illet , akivel összefutottam, annak idején az egyik szomszédunk volt. Szívinfarktus vitte el, miközben az apámmal kávézgatott. Gyerekkoromban sokszor játszottam a fiával, de azon kívül nem sok közöm volt hozzá. Almomban egészen fiatal volt, huszonéves, pedig gyerekként csak mint öregembert ismertem t. Kicsit meg is illet dtem azon, hogy egyáltalán felismertem t ilyen fiatalon. Rám mosolygott, de aztán sebesen távolodni kezdett t lem. „Várjon, kérem!” – kiabáltam utána. „Beszélni akarok önnel! Rengeteg kérdésem lenne err l a világról, amelyikben ön él. Sokat tanulhatnék magától. Egyáltalán, miért éppen magával találkozom itt, ebben a nagy seregiéiben?” „Mert szobatársak voltunk Leedsben,” – kiáltott vissza, de csak egyre távolodott. Akkor fel sem fogtam, mit mond, de kés bb rájöttem, hogy Angliában van egy

234

egyetem Leeds városában. Próbáltam utána futni és elkapni t, de mintha valami visszatartott volna. Alig kaptam leveg t. „Egy pillanat!” – hasított ekkor belém. „Minek is küszködöm itt? Hiszen Daskalos azt tanította, hogy az asztrális világban a tudatommal megteremthetem a saját valóságomat!” Abban a minutumban felrémlettek el ttem korábbi álmaim tapasztalatai, mit és hogyan csináltam akkor. Teljesen leny gözött, hogy jelenlegi álmomban képes vagyok korábbi álmaimra visszaemlékezni. „Megindulok, és utána megyek, könnyedén, er lködés nélkül!” – mondtam magamban elszántan. És még a végére sem értem a mondatomnak, már mentem is, minden nehézség nélkül. A légzésem is normalizálódott, de sajnos menet közben elveszítettem szem el l az alakot, akit követtem. Úgy döntöttem hát, hogy körbesétálok a könyvtárban, mígnem egy ajtó el tt találtam magam. Űenyitottam rajta, és egy kis vetít teremben találtam magam, ahol pár diák éppen egy mozifilmet készült megnézni. „Na, ez aztán végképp nem érdekel!” – gondoltam. „Még hogy az asztrálvilágban mozizásra pazaroljam a drága id met?! Nem érek én rá ilyesmire!” Tudtam, hogy hamarosan fel fogok ébredni, és el tte még emberekkel akartam beszélgetni, meg akartam tudni t lük, milyen érzés halottnak lenni. Közben leoltották a villanyokat, és a vásznon peregni kezdett egy színes film. Már éppen elhagyni készültem a termet, amikor észrevettem egy különös kinézet alakot a leghátsó sorban. A jobb vállán egy hatalmas, ronda fekete madár gubbasztott, olyasmi volt, mint egy túlméretezett holló. „Lehetséges ez? Valóban ott egy madár, vagy csak én kreáltam azt?” – töprengtem. „Már elnézést, uram, de miféle sületlenségeket hord itt össze nekünk?” – kérdezte a madaras fickó. „Még hogy nem létezünk! Az agyára ment valami?” Valójában egy szót sem szóltam hozzá, de úgy éreztem, hogy olvas a gondolataimban. „Na ide hallgass, öregem, ha most leülnék, hogy el adjam neked, hol is vagy, csak az id met vesztegetném veled. Órákba telne, mire felfognád, én pedig perceken belül felébredek!” – gondoltam magamban, azzal sarkon fordultam, és kisiettem a moziteremb l. Türelmetlenül indultam neki, hogy végre meginterjúvoljak pár emberi alakot az asztrálsíkon. Els re egy lányhoz léptem oda, aki addig messzir l bámult engem. Űemutatkoztam, és a kezemet nyújtottam felé egy kézfogásra. Még miel tt azonban hozzáértem volna, visszarántotta a kezét, és iszonyodva csak annyit mondott: „Te nem tartozol a mi világunkhoz!” „Ne félj, nem akarlak bántani!” –

235

feleltem lágy hangon, hogy megnyugodjon. Közben többen is körénk sereglettek, és kíváncsian találgatták, ki lehetek. Abban a pillanatban felébredtem. Teljesen összetörtén ültem fel az ágyamban. A szívem hevesen vert, és kivert az izzadság. A fenti álmok, több hasonló álommal egyetemben, élénken megmaradtak az emlékezetemben. Min ségük és jellegzetességeik – tartalmi eltéréseikt l eltekintve – alapvet en azonosak voltak. Ezeket a hasonlóságokat az alábbi pontokban összegeztem. El ször is, Maslow pszichológiai szakkifejezésével élve mindegyik álom csúcsélményt jelentett. Semmi máshoz nem fogható, intenzív örömérzetet keltettek bennem. Akár a megtapasztalás természetéb l kifolyólag, akár mert mindig az újdonság erejével hatottak rám, de ezen álmok közben a szívverésem felgyorsult, és a légzésem elmélyült. Olyan érzésem volt, mintha egy oxigénmaszkot tartottam volna az orrom elé. Másodszor, mind a négy fent idézett álomban teljesen tudatában voltam annak, hogy álmodom. Tökéletesen különbséget tudtam tenni az álomállapot, és a tudatos ébrenlét közt. Nemcsak hogy mindegyik álomban tudtam, hogy gondolkodom, de még az élményeimet is magam irányítottam bennük azáltal, hogy felidéztem magamban Daskalos tanításait a gondolatok és az asztrális világ természetét illet en. Miután átestem az els ilyen tudatos álmodáson, a közben szerzett tapasztalataimat képes voltam átvinni a következ álmokba is. Ebben a tekintetben az els tudatos álmom mintegy megadta az alaptónusát a soron következ tudatos álmok bizonyos élményeinek. Harmadszor, mind a négy álomban olyan érzésem volt, hogy az az álomvilág, amibe behatoltam, valahogy sokkalta valóságosabb, mint az a világ, amiben aztán felébredtem. Álom közben minden porcikámat élet hatotta át. Ezért is szerettem volna minden alkalommal a lehet legtovább nyújtani az álom-állapotot, még ha nem is akartam végleg abban maradni. Ez a vágy sosem merült fel bennem, illetve amikor egyetlen egyszer eszembe jutott a lehet ség, pánikba estem t le. Az ébrenléti életemben hozzám közel álló személyek iránt érzett szeretetem minden vágyat elnyomott bennem aziránt, hogy lakhelyemet esetlegesen hosszabb távra felcseréljem az asztrális világra, töltsék ott mégoly élvezetes perceket. Az álom idejét egyedül azért szerettem volna meghosszabbítani, hogy minél több tapasztalatot szerezhessek és hozhassak át éber nappali

236

tudatomba. A visszatérés mindig lelombozott, mert az ébredés utáni tapasztalatokhoz képest az álom-állapot minden esetben sokkal élménydúsabb volt. Negyedszer, kétségem sem volt afel l, hogy az álmokra való visszaemlékezéseim pontosak. A képek olyan élénken éltek bennem, hogy egyáltalán nem esett nehezemre tisztán és világosan felidézni ket. Végezetül pedig, Daskalosszal és közeli tanítványaival ellentétben, akik azt állították, hogy képesek akaratlagosan belépni ezekbe az állapotokba, számomra ezek az álmok saját szándékaimtól függetlenül, teljesen váratlanul jelentek meg. Feltételezem, ha tudatosan tudtam volna el idézni ket, akkor sokkal nagyobb lett volna a kísértés, hogy valóságosabbnak, vagy legalább olyan valóságosnak tartsam ket, mint a nappali éber állapotban tapasztalt világot. De szerencsére a tudatom reménytelenül hozzáköt dik a háromdimenziós léthez, úgyhogy továbbra sincs más választásom, mint hogy eljátsszam, vagy legalábbis úgy tegyek, mintha eljátszanám Hitetlen Tamás-szerepemet. A fent idézett utolsó álmot követ en Emilyvel együtt meglátogattuk Daskalost, és az egész estét kötetlen beszélgetéssel töltöttük. Nem sokkal azel tt történt mindez, hogy az 1986-os szi félév kezdetére visszatértem volna Maine-be. Többek között az álmok is szóba kerültek. Miután el adtam utolsó álmomat Daskalosnak, megrázta a fejét, és hangosan felnevetett. „Egy totyogó csecsem re emlékeztetsz, aki most tette meg az els lépéseit, és ett l borzasztó nagy izgalomba jött!” – kacarászta. „Egy nap képes leszel majd bármely magasabb világra ráhangolódni, és ott akaratod szerint kapcsolatot létesíteni az adott dimenzió lényeivel. Úgy kommunikálhatsz majd velük, mint ahogy most velem beszélgetsz. Akkor rájössz majd, hogy minden dimenzió tulajdonképpen ugyanannak a háznak más-más szobája csupán. Amiket megtapasztaltál, azok nem egyszer »álmok« voltak, sokkal inkább illene rájuk egy másik név, mondjuk nevezhetnénk »az asztrális világ átélésé«nek. Hiszen átléptél az asztrális síkra, és ott bizonyos benyomásokat szereztél. Igaz, az a kellemes érzés, amit ezeknek a bevés dése okozott neked, az már a te kreációd. Tapasztalataidat olyan sorrendbe állítottad, ahogyan az számodra kedves volt. Valószín leg több darabra törted a szellemi képeket, és újrarendezted ket úgy, hogy megfeleljenek a kívánságaidnak.”

237

„Ezzel azt akarod mondani, hogy azok a lények, akikkel találkoztam, igazából nem voltak valóságosak, csak a fantáziám szüleményei?” – kérdeztem. „Nagyon is valóságosak voltak, de ahogy az agyadba levetítetted ket magadnak, az már a saját elképzelésed volt róluk. De ne aggódj, a kezd kkel általában ez történik. Amit te megtapasztaltál, azt már mások is átélték. Valódi tapasztalatok ezek, csak nem megfelel összeállításban.” „Hogyhogy nem megfelel összeállításban?” – értetlenkedtem. „Most mondtam. Mert még kezd vagy, és a kezd kkel általában megesik, hogy összekeverik a dolgokat. De ha rendesen gyakorolsz, egyre tisztábban emlékszel majd, és kívánságod szerint képes leszel ilyen tapasztalatokat szerezni. Egyel re pedig valószín leg ezek a korlátozott élmények is elegek voltak ahhoz, hogy meggy zzenek téged más dimenziók létezésér l.” Bevallottam, hogy az álmok ideje alatt teljesen biztos voltam benne, hogy léteznek más dimenziók, és hogy azok valóságosak, épp úgy, ahogyan azt Daskalos állította. De mihelyst „visszatértem a testembe”, és a három dimenzió súlya újra ránehezedett a vállam-ra, azonnal el tört bel lem a kételkedés, a tamáskodhatnék. Pedig az álombéli tapasztalatok élénken éltek bennem tovább, minden részletükre tisztán emlékeztem. Teljesen nyilvánvaló volt számomra, hogy álmaim megélése, és az a fajta észjárás és beszédmodor, amik álmomban jellemeztek, nem létezhettek volna, ha nem lettem volna Daskalos tanítványa. Gyakran elgondolkoztam azon, vajon álmodtam volna-e valaha is tudatosan akkor, ha sosem találkoztam volna Daskalosszal. Daskalos tehát meger sített, hogy az álombéli alakok valóságosak voltak. Azt mondta, az álomban az asztrális sík lényei mindig fiatalon jelennek meg. Amikor egy id s ember meghal, is fiatalabb formát ölt magára. Szerinte az a tény, hogy felismertem apám barátját, akit egyébként csak öregemberként ismertem, azt mutatja, hogy kapcsolatba léptem az igazi személlyel, aki csak azért futott el el lem, mert nem voltam teljes egészében ráhangolódva. A lány esetében, aki elborzadt, amikor a kezemet nyújtottam felé, az lehetett a helyzet, hogy az anyagi sík utáni vágyódása túlzottan korán ébredt fel benne miattam. Daskalos szerint asztrális élményeim valódiságának másik fényes bizonyítéka az, hogy álmomban képes voltam gondolkodni, és

238

aszerint alakítani az álom menetét. Mint az Igazság Keres jének, persze még meg kell majd tanulnom teljesen tudatosan élni abban a világban, amit mások álomnak neveznek. „A haladó mesterek tudatosan és folyamatosan élnek egyszerre a létezés minden dimenziójában,” – mondta Daskalos – „úgyhogy számukra az álom ugyanolyan valóság. Valójában minden emberi tapasztalat, származzon az bármelyik dimenzióból, akár a durva anyagi síkról is, különböz formájú álom csupán. Amit az emberek valóságnak hívnak, az tulajdonképpen sehol sem létezik. Minden álom. Az álmok természetének megértéséhez – folytatta Daskalos – tanulmányoznunk kell a fantáziák világát, illetve az emberi tudatalatti kialakulásának menetét. Korábban elmagyaráztam már neked, hogy a jelen öntudatos személyiség minden eddigi és mostani inkarnációjában is folyamatosan elementális lényeket teremt. A jelen személyiség tulajdonképpen ezen elementáloknak az összessége. Amikor egy ember megszületik, magával hozza el z életeib l azt az alapanyagot, amire felépíti új személyiségét. Ez persze nem azt jelenti, hogy magukat a múltbeli elementálokat hozza magával, hogy újra azok szerint viselkedjen, hanem csupán azok tapasztalati összességét hordozza, mint hajlamot. Tudatalattinkban milliónyi elementál lappang, arra várva, hogy a megfelel pillanatban aktivizálódjon. Olyan ez, mintha a tudatalattinkban egy mikrofilm lenne, rajta az összes elementál energiájának a lenyomatával, annak az er nek a képével, amely annak idején létrehozta ket. Az elementálok energiamin sége vés dik be tehát az ember tudatalattijába, nem pedig annak az adott történésnek a részletei vagy képei, amik az elementált életre hívták. Ha az új inkarnációban megfelel körülmények adódnak, a régr l tárolt elementál energiái aktivizálódnak, és hozzá hasonló imaginációs képek vetülnek ki a szellemi világba. Mihelyst a figyelmünket valami olyasmi ragadja meg, ami a bennünk lév elementálokhoz köt dik, azok mozgásba lendülnek, és elérik tudatalattink felszínét. A figyelem és az összpontosítás az, ami életre kelti az elementálokat, s azok felszínre bukkanását nevezzük fantáziának. Vegyünk egy példát, mondjuk egy zenehallgatót! Tételezzük fel, hogy az illet ben rengeteg elementál köt dik az adott zenedarabhoz. Ilyenkor el fordulhat, hogy a hangok rezonanciája az illet tudatában például olyan távoli tájakra tett utazások emlékeit ébreszti fel, amik valamilyen módon a zenéhez köt dnek, pedig valójában semmi közük a zenéhez.

239

Ha a fantázia szárnyra kap, olyan helyekre is elröpíthet minket, amikr l az indulás pillanatában nem is álmodtunk volna. És hogy mi motiválja az embert a fantáziálásra? Általában a gyönyör ség.” „És mi a helyzet a kellemetlen fantáziaképekkel?” – kérdeztem. „No igen, az is el fordulhat, hogy valakinek rémálomszer fantáziái támadnak. Például egy balesetet lát az illet . A kép a tudatában egy hasonló múltbeli emléket ébreszthet fel, ami ahhoz a félelemhez vezet, hogy hátha a baleset megismétl dik, ezúttal netán a családjával. Ha ez így történik, akkor a fantáziálás a tudat kegyetlen zsarnokává is válhat. A fantáziaképek dühöt, zavarodottságot, és efféle kellemetlen érzéseket válthatnak ki az illet b l. Az Igazság Keres jének tudatosítania kell magában ezeket az érzéseket, és az önelemzés segítségével meg kell próbálnia felszámolni ket. Az emberi fantázia az id k során sokszor veszedelmes és értelmetlen elementálokat is teremtett, olyan lényeket, amik a fizikai síkon nem is léteznek. Az sid kben sok fantasztikus szörnyeteg született így, mint például a Pegazus, vagy a Cerberus, és még sorolhatnám. De az ember semmit sem képes teremteni, ami el zetesen ne létezett volna már a tudatalattijában. Vegyük például a Pegazust! Mindenki látott már lovat, tüzet, fehér színt és szárnyakat. Tegyük össze ezt a négy dolgot, és már készen is van egy repül ló, amely az orrlikain keresztül tüzet okád. Vagy vegyünk egy másik példát! Kígyók is léteznek, kutyák is, tüzet és fogakat is látott már mindenki. Az emberek aztán összekeverik ezt a négy dolgot, és megalkotják bel le a űerberust. Pedig ez a lény nem is létezik, csak mint elementál, a szellemi régiókban. De ilyen kollektív fantáziaszülemény a Loch Ness-i mitikus szörny elementálja is, amely olyan hatalmas er vel bír, hogy a terület elektromos töltéséb l képes anyagot magába s ríteni, és félig materializálódni. Az emberiség számtalan efféle sosem létezett, rémiszt elementált, démont, ördögi szellemet, kátrányos füstöt okádó pokoli bugyrot és szörnyeteget teremtett a fantáziája révén, ami azt jelenti, hogy a szellemi világban léteznek is ilyen elementálok. Persze most kérdezhetnéd, hogy ha a fantáziánk segítségével ugyanúgy mentális képeket teremtünk, mint a kreatív gondolkodásunk révén, akkor mi a különbség a kett között? Nos, a fantáziálás során az akaratunk szinte semmilyen szerepet nem játszik, ezért a megteremtett mentális képeket nem tudjuk irányítani. Nem tudunk a megteremtett tárgyra fókuszálni anélkül, hogy tovább ne

240

kalandozna a gondolatunk. Fantáziálás közben a tudat egyik élményr l a másikra ugrik, anélkül, hogy bárminem végcélja lenne, ezért az illet a legkisebb zavaró tényez hatására visszatér oda, amit hétköznapi módon valóságnak nevezünk. A teremt gondolat ugyanakkor célirányos. A mentális képek teremtésére szolgáló gyakorlatok segítenek a koncentrációs képesség fejlesztésében. Például arra kérlek, hogy csukd be a szemed, és képzeld azt, hogy egy narancsot tartasz a kezedben. Megszorongathatod, megszaglászhatod. Megnézheted kívülr l és belülr l egyaránt, a legapróbb részletekig. Sokkal teljesebben lehet koncentrálni erre a narancsra, mint amennyi figyelmet valaha is szenteltél egy fizikai narancsnak. Akár meg is hámozhatod, és megeheted, jól fogsz lakni t le. Ha eléred a mesteri szintet, az általad megteremtett narancs materializációs alap lehet igazi narancsok teremtéséhez is, amit már bárki elfogyaszthat. Pusztán a fantázia segítségével ez lehetetlen volna. A gyógyítás sem a fantáziálás, hanem a koncentráció és a teremt gondolkodás révén m ködik.” Daskalos miután kifejtette a fantáziálás és a koncentrálás közti különbségeket, azzal folytatta, hogy sok médium beleesik a fantáziálás csapdájába, és olyan dolgokat „lát”, amik nem is léteznek. Ez különösen a „pszichometriában” jelent problémát. Egy korábbi beszélgetésünk során Daskalos elmagyarázta, hogy a pszichometria az a képesség, amikor az ember egy tárgyra koncentrál, és mindent, ami csak hozzá köt dik, megtapasztal vele kapcsolatban. A pszichometria azért lehetséges, mert minden tárgyhoz elementálok tartoznak, amiket az emberek teremtettek köréjük. „A pszichometrikusnak rá kell hangolódnia a tárgy rezgéseire, és a nélkül kell rátekintenie, hogy kiszínezné a látottakat azokkal az elementálokkal, amiket menet közben maga teremt. Ha például az adott tárgyról egy csatajelenet jut eszébe, azt úgy kell végignéznie a legapróbb részletességgel, hogy eközben szubjektíven egyáltalán ne befolyásolják a látottak. A pszichometriába sajnos gyakran belevegyül a fantáziálás, ami megváltoztatja az ember észlelését. A médiumok gyakran abba a hibába esnek, hogy fantáziáinak, és nem a valóságot látják, hanem saját vágyképeiket. Amit észlelnek, azt tisztán észlelik ugyan, de nem tudnak különbséget tenni fantázia és valóság között. Persze a pszichometria nehézségei rögtön érthet vé válnak, ha felismerjük, hogy saját fantáziánk mennyire eltorzíthatja észlelésünket

241

még a leghétköznapibb szituációkban is. Tegyük fel, hogy emberek egy csoportja megnéz egy tévéfilmet. Ha aztán megkéred ket, hogy mondják el, mit láttak, garantálom, hogy ahányan vannak, annyiféleképpen fogják átszínezni a történetet saját fantáziaviláguk alapján. El tudod akkor képzelni, mennyire nehéz lehet tisztán látni a múltban? Ezért is olyan fontos, hogy a koncentrációs gyakorlatok segítségével kifejlesszük asztrális és mentális képességeinket!” „Lehetnek-e veszélyei a fantáziálásnak a jelen személyiségre?” – kérdeztem. „A legtöbb ember, aki elmegyógyintézetben köt ki, saját fantáziavilágának az áldozata. Egy mesternek ezért is kell nagyon nagy figyelemmel kísérnie tanítványai gyakorlatait, nehogy az asztrális és mentális képek teremtése közben a koncentrálás fantáziálásba csapjon át. Ha ez mégis megtörténne, a mesternek közbe kell avatkoznia, és le kell állítania a tanítványát, hogy az egy lépést se tegyen tovább a helytelen irányba.” A kreatív gondolkodás és a fantáziálás közti különbségek megbeszélésébe ezen a ponton fél óra szünetet iktattunk, míg Daskalos el nem kerítette az unokáját, aki valahol elcsatangolt a szomszédságban. Addig kiabált a kis Marios után az utcán, míg a fiúcska fel nem bukkant az egyik szomszéd narancsligetéb l. Egy fürjet szorongatott a kezében, amit ajándékba kapott Daskalos egyik tanítványától. Daskalos szép szóval rávette, hogy engedje szabadon a madarat, aztán megsimogatta Marios sz ke fürtjeit, és visszatértünk eredeti témánkhoz. „Hogyan kapcsolódik a fantázia az álmokhoz?” – kérdeztem, miután Daskalos kényelembe helyezte magát. „A fantázia a jelen személyiség tökéletlensége. Bizonyos mértékben mindannyian áldozatai vagyunk ennek a betegségnek, és nagy er feszítéseket követel, hogy kigyógyuljunk bel le. Akár fantáziálunk, akár koncentrálunk, azaz teremt módon gondolkodunk, imaginációs képeket vésünk a tudatalattinkba. Ha az érdekl désünk és a gondolataink zavarosak, akkor a fantáziának esünk áldozatul, de ha állandóan azt próbáljuk megszabni, hogy mi íródhat be a tudatalattinkba, és mi nem, akkor a koncentrációban siklunk félre. Mondok egy hétköznapi példát! Tegyük fel, hogy elmegyünk kirándulni. Én tudatosan felkeltem magamban az érdekl dést, hogy élvezzem a vidéki tájat, úgyhogy egész id alatt a természet szépségében, vagy az építészeti alkotásokban fogok gyönyörködni. Lehet, hogy másvalaki ezekre a dolgokra abszolút nem figyel oda, hanem csak a

242

csúfságokat és kellemetlenségeket fogja észrevenni az út során. Ha pár órányi autókázás után megkérdeznéd t, mi mindent látott, talán azt felelné, hogy semmi különöset. Minden ember csak azt képes tudatának a felszínére hozni, amit már eleve benne tárol. Az Igazság Keres jének álmai megfelel sorrendben logikus öszszefüggésrendszert alkotnak. Ezzel szemben egy fantáziáló ember benyomásai és tapasztalatai rendszertelenül csaponganak ide-oda, éppen ezért az álmai is groteszkek, összefüggéstelenek és zavarosak lesznek. A minap valaki elmesélte nekem a következ különös álmát: az illet egy szépen berendezett szobában találta magát, ahol egy diófa szekrény állt. Mihelyst kinyitotta a szekrény ajtaját, abból egy folyó tört el , a vízb l pedig zöld hernyók másztak kifelé a szobába. Mi történhetett? Az illet tudatalattijában létezett mind a zöld hernyók, mind a folyó, mind a diófa szekrény tapasztalati képe. Na mármost, lehet, hogy az asztrálsíkon csak a folyót látta, zöld hernyókat és diófa szekrényt egyáltalán nem, de mivel ezeknek a képe is ott élt benne, ezért valahogyan asszociálta ket a folyó látványával.” „Nem lehet, hogy amit látott, azt szimbolikusan kellene értelmezni.” – próbálkoztam. „Nem. A szimbólumok nem groteszkek. Ami szimbolikus, az szimbolikus, nem holmi zagyvalék! A fantázia a jelen személyiség passzív állapota, ennek következtében irányíthatatlan, és mint ilyen, nyomasztó látványt eredményez, totális értelmetlenséget, nemhogy szimbolikus jelent sége lenne! A valóság nem egy nonszensz látomás! Álmodás közben az ember mindent a helyes sorrendben lát, a probléma csak az, hogy nem feltétlen képes az álom-állapotban tapasztaltakat a fizikai agyba ugyanígy átvinni. Olyan ez, mintha egy kisgyereknek a kezébe adnánk egy fényképez gépet, aki csinál egy nagyszer felvételt egy csodaszép tájról, de aztán elfelejti továbbtekerni a filmet, és úgy fotóz tovább. Ha aztán el hívjuk a negatívat, azon minden rajta lesz ugyan, de teljesen összekavarodva. Ez persze nem azt jelenti, hogy maga a valóság is zavaros lenne, csak így íródott rá a fényérzékeny papírra, azaz így vés dött be az agyba. A természetben minden a helyén van, beszéljünk akár a fizikai, akár az asztrális, vagy a mentális síkról, vagy a még azon is túli szellemi szférákról. Nehézségek csak akkor merülnek fel, ha egyik dimenzióból a másikba akarjuk áthozni az információkat.” „Hogyan emlékezhetünk az álmainkra efféle összezavarodás nélkül?” – kérdezte Emily.

243

„Azáltal, hogy folyamatosan végezzük a megfelel meditációs gyakorlatokat, hogy az agyunkat fegyelmezetté tegyük, és felkészítsük a benyomások helyes felvételére.” „Na és hogyan tudjuk megállapítani, hogy amit álmunkban látunk, az nem csupán a fantáziánk szüleménye, hanem mondjuk ténylegesen az asztrálsík lényeivel találkoztunk?” – érdekl dtem. „A fantáziavilág és a valóság közti különbségtételre csak a tapasztalatok taníthatják meg az embert. A mesterek képesek megkülönböztetni a kett t. A közönséges emberek általában csak azt képesek el hívni a tudatalattijukból, amit már eleve benne tároltak. A mester ezzel szemben kiterjeszti magát a valóságban, és azt az információt szerzi be, amit csak akar. Ha valami olyasmire jön rá az ember, amire hétköznapi tudatállapotban nem figyelt volna fel, az jelezheti, hogy a valósággal áll szemben. Ha például emberekkel találkozol az asztrális világban, és sikerül mindvégig fenntartanod a képüket, az is azt jelezheti, hogy valóságosak, semmint képzeletbeliek. Lehet, hogy egyenesen k hívják fel magukra a figyelmedet, és k elegyednek szóba veled. Gyakran megesik, hogy k vágynak a kommunikációra. Az embernek tehát magának kell megítélnie tapasztalatainak valódiságát. Érdemes feltenni magunknak a következ kérdést: »El fordulhat-e, hogy én magam teremtettem a látottakat önmagámból, vagy tényleg az asztrális síkon jutottam valódi élményekhez?« Ha erre a kérdésre rákoncentrálsz, el bbutóbb el fogod tudni dönteni, hogy tapasztalataid eredetiek-e, vagy csak a fantáziád szüleményei.” „Álmodik-e a jelen személyiség azt követ en is, hogy eggyé vált az állandó személyiséggel?” – kérdeztem. „Természetesen igen. Nem akarom kisebbíteni az álmodás jelent ségét, hiszen minden érzékelhet az álomnak egy bizonyos formája.” „Szóval még azután is álmodni fogunk, amikor már eggyé váltunk öntudatos szellemünkkel?” „Pontosan így van! Persze addigra az álmaink már nem köt dnek majd a múlthoz, a jelenhez vagy a jöv höz, hanem az örök most pillanatában játszódnak majd. Ha valaki eléri ezt a szintet, egy id ben egyszerre már nem csak egy élmény fog bevés dni neki. Az álmo-dáshoz tulajdonképpen nincs is szükség alvásra, hiszen az álmodás nem más, mint bármely dimenzióból származó benyomások rögzítése a tudatalattiban.” „Mi a célja az álmoknak?” – kérdezte váratlanul Emily.

244

„Ha megmondod nekem, hogy te mi célból születtél,” – felelte Daskalos mosolyogva – „én is megmondom neked, hogy miért álmodik az ember. Természetesen van célja, de azt most nagyon bonyolult lenne elmagyarázni úgy, hogy közönséges emberi értelemmel fel lehessen fogni.” „Vajon bels énünk játszik-e valamilyen szerepet az álmodás során?” – érdekl dött Emily továbbra is. „A bels én adja a szabadságot a jelen személyiségnek ahhoz, hogy az olyan irracionális legyen, amilyen csak akar, annak érdekében, hogy a szükséges tapasztalatokra szert tegyen. Ugyanakkor a bels én folyamatosan felügyeli a jelen személyiséget, mint egy szeret anya a gyermekét. A bels én csak akkor avatkozik közbe, ha rémálmok kellemetlen következményeit l, esetleges fájdalmaktól és sérülésekt l kell megmenteni a jelen személyiséget. Hányszor álmodtad már például azt, hogy zuhansz valahonnan? És hányszor csapódtál bele a földbe?” „El tte mindig felébredtem.” „Na, és vajon ki ébresztett fel? Tudjátok, ha egyszer azt is megálmodnátok, hogy egy zuhanást követ en a földnek ütköztök, akkor aznap reggel sérülésekkel kelnétek fel az ágyból. Minden embert saját bels énje védi meg az efféle kellemetlenségekt l azáltal, hogy felébreszti t. Vagy mit gondoltok, ki segédkezik az Igazság Keres jének, hogy az beavatást nyerjen a különböz elemekbe?” „Gondolom, a mester,” – válaszoltam. „Igen, igazad van, de a mester mindig együttm ködik a tanítvány bels énjével. Az elemekbe történ beavatás élményén a bels én segít át! Amikor például a föld-beavatáskor egy sz k lyukban találod magad, és pánikba esel, hogy hogyan fogsz kiszabadulni onnan, egyszeriben már kint is vagy bel le. Ilyenkor a bels én siet az ember segítségére, mint ahogy ugyanez a helyzet a többi elembe történ beavatáskor is. Röviden, a bels én minden esetben felügyeli a jelen személyiség álmodását, de mindig a jelen személyiségnek kell arra törekednie, hogy a bels énnel felvegye a kapcsolatot.” „Ha jól értem, Daskale,” – szólalt meg pár perces gondolkodás után Emily – „azt állítod, hogy minden, ami a tudatalattinkba be van íródva, azt valóságosnak tapasztaljuk?” „Mert valóságos is!” – felelte Daskalos nyomatékosan. „Valóságos, mivel létezik, és minden létezés valóság. Ha nem így lenne, nem lenne mód arra, hogy tudatalattink nagy-nagy raktárkészletét

245

b vítsük. Persze kérdezhetnéd, hogy mi bizonyítja ezt? Hadd mondjak erre egy példát! Vegyünk mondjuk egy építészt, aki városról városra járva tanulmányozza a különböz építészeti stílusokat, és a látottakat elraktározza a tudatalattijába. Evek múltán aztán egy szép napon nekiül, és felidézi magában a látottakat. El hozza tudatalattijából tanulmányútja során szerzett tapasztalatait, és ezek alapján papírra vet egy új tervet. Alkotásának alapanyaga önmaga belsejéb l származik, és teljesen valóságos dolog. A fizikai síkon az épületek felrobbanhatnak, vagy percek alatt örökre megsemmisülhetnek egy földrengés következtében. Az emberek mégis valóságosaknak tartják ket, mert megérinthetik a házfalakat, mert azok kézzelfoghatóak. Pedig a fizikai sík alkotásai pillanatok alatt elpusztulhatnak, szemben az építészmérnök tudatában él eredeti elképzeléssel, amit papírra vetett! Ha maga a fizikai épület oda is vész, az építész még számtalan másikat emelhet a helyébe, feltéve persze, hogy a megfelel eszközök rendelkezésére állnak. De mi van akkor, kérdezhetnéd újra, ha netán az építészt megölik? Nos, bár durva anyagi testben megsz nik létezni, az asztrális világokban továbbra is teljes életet fog élni. Kapcsolatba is lehet lépni vele. Ami haláláig benne volt, az fizikai halálát követ en is benne marad. Elképzelhet például, hogy egy fizikai síkon él építész telepatikusán felvegye vele a kapcsolatot, tapasztalatokat cseréljen a halott építésszel, és átlássa mindazt, amit halott társa átlát. Hogy minek a fényében lát az él építész az asztrális síkon? Egyrészt a halott építész tudatalattijának, másrészt saját tudatalattijának fényében – az egyikük olyan lesz, mint egy rádióadó, a másikuk pedig mint egy vev készülék. Aztán amikor a halott építész újra inkarnálódik, magával hozza minden korábbi építészeti és egyéb tapasztalatának szubsztanciáját, hiszen ami egyszer beíródott az ember tudatalattijába, az már sosem vész el.” „Ez esetben mondhatnánk, hogy a »tudatalatti« tulajdonképpen nem más, mint az ideák világa?” – kérdezte Emily. „Nem, az ideák világa az más. Többször is mondtam már, hogy az ideák világa a fels mentális világ, ahol az archetípusok, az sképek, a törvények és okok találhatók, amin az egész létezés alapszik. Tudatalatti alatt ezzel szemben az ismeretek és tapasztalatok összességét értem, ami elraktározódik az emberben, és bármikor a felszínre törhet.” „Felszínre törhet mint idea, vagy mint valóság?” – kíváncsiskodott tovább Emily.

246

„Miért, mi a különbség? Amit az emberek általában valóságnak neveznek, pusztán egy id leges létezés, szigorú értelemben véve tehát nem valóság. Az ideák viszont elpusztíthatatlanok. Ezt fejezte ki Krisztus is, amikor azt mondta a követ inek, hogy ne támaszkodjanak az evilági kincsekre, azokra, amik megsemmisülhetnek, elveszhetnek, vagy amiket a tolvajok ellophatnak. »A ti kincsetek a Menynyekben vagyon!« – mondta , és ez alatt a tudatalattinkat és a tudatfelettinket értette. Itt raktározódnak a mi kincseink, itt rejlik maga a valóság. Eletünknek a fizikai világban, mint személyes létnek bármikor vége szakadhat, de attól mi még szellemileg tovább létezünk. Vagyunk.” Egy rövid kávészünet után Daskalos a következ kkel folytatta: „Amikor álmodunk, tulajdonképpen az éteri és az aztrális világ jelenségeit tapasztaljuk meg. Vajon valóságosak-e ezek az álmok? A válasz egyszer : mivel megtapasztaltuk ket, ezért valóságosak. A tárgyaknak nem kell kézzelfoghatóaknak lennie ahhoz, hogy valóságosak legyenek. Valójában minden kézzelfogható tárgy csupán téves felfogásunk terméke. Kezeink ugyanazon a hullámhosszon rezegnek, mint maguk a tárgyak, amiket megérintünk velük. Ezért t nnek a fizikai síkon a tárgyak szilárdnak. Ha azonban kinyújtjuk éteri kezünket, azzal áthatolhatunk a szilárd tárgyakon. A szilárd tárgy ett l persze még szilárd marad, de az éteri kezünkkel úgy áthatolhatunk rajta, mint a röntgensugarak. Na mármost, hová lesz ilyenkor a kézzelfogható és szilárd valóság? Az anyagi világban csak akkor látjuk a tárgyakat, ha fény vetül rájuk, akkor is csak a külsejüket, a felszínüket. Az éteri és magasabb szellemi világokban viszont teljesen más a helyzet. Ott a tárgyakat nemcsak a közönséges látás útján tapasztalhatjuk meg kívülr l, hanem beléjük is hatolhatunk, azonosulhatunk a rezgéseikkel. Egyszerre minden oldalról átélhetjük ket.” „Ez azt jelenti” – jegyeztem meg hangosan – „hogy ha ránézek egy székre a fizikai síkon, nem tudhatom meg, mi van mögötte, mert egyszerre csak egy néz pontból látom. De az asztrális világban beleköltözhetek a székbe, azonosulhatok vele, és minden szögb l, minden irányból egyszerre érzékelhetem.” „Pontosan! De vajon milyen fény vetül az asztrális világ tárgyaira, minek a fényénél válnak láthatóvá? Nos, a negyedik dimenzióban minden atomnak, minden anyagi részecskének saját fénye van. Nincs szükség tehát külön fényforrásra, ami visszaver dne az

247

asztrális tárgyak felszínér l. Persze ha az embernek kedve tartja, teremthet napot, vagy bármi mást, de valójában nincs szükség napsütésre ahhoz, hogy az asztrális világban látni tudjunk. Tulajdonképpen innen ered ennek a világnak az elnevezése is – a középkor misztikusai nevezték el »asztrálsík«-nak. Vegyétek észre, hogy minden, ami a fizikai síkon létezik, annak megvan a maga éteri, asztrális és mentális megfelel je. Egyébként az adott dolog nem létezhetne. Természetesen akadnak dolgok, amik az asztális világban léteznek, de durva anyagi szinten nem találkozunk velük. Ezeknek is megvan azonban a mentális megfelel je. És végül léteznek dolgok a mentális világban, amik sem az asztrálsíkon, sem a fizikai síkon nem találhatók meg. Olyan anyagi szint megnyilvánulás azonban, aminek ne lenne éteri, asztrális és mentális megfelel je, egyszer en nem létezik. Ha az ember átlép a negyedik dimenzióba, ott ráhangolódhat egy tárgyra és megtapasztalhatja azt a maga totalitásában. Még a hozzá kapcsolódó érzéseket is átélheti, az örömet, a fájdalmat, és így tovább. Vajon képes-e az ember asztráltestén keresztül is megérteni egy tárgyat? Ehhez az szükségeltetik, hogy meglássa a tárgy mentális természetét, azaz a megértés tulajdonképpen a mentáltesttel történik, szellemi er vel. Még egyszer, létezik tehát a fizikai, az asztrális és a mentális világ. Az utóbbi kett t együtt magasabb szellemi világoknak is hívjuk, mert az asztrális világ önmagában nem létezhet. Úgy értem, mindennek, ami asztrálsíkon megjelenik, kell, hogy legyen egy mentális oldala is, hiszen amit asztrális anyagnak nevezünk, az a mentális világból nyeri el a formáját és a színét. Az asztrálvilág olyan, mint egy nagy tükör, amin csak akkor tükröz dik vissza valami, ha az kapcsolatban áll önmaga mentális világbeli megfelel jével, ami formába önti.” „Számomra úgy t nik, az asztrális sík olyan, mint egy üres papírlap,” – jegyezte meg Emily. „Igen, olyasmi, de azon minden ott tükröz dik, ami akár a fizikai, akár a mentális síkon jelen van. Szigorúan véve tehát minden asztrális megnyilvánulás kívülr l nyeri el a formáját.” „Ezek szerint az asztrális anyagnak végtelenül képlékenynek kell lennie!” – tettem hozzá. „Így is van! Megtalálható ott minden, a pokoltól a paradicsomon át a purgatóriumig! De mindezek csak azért létezhetnek az asztrális világban, mert az ket megteremt ember a fizikai és mentális síkon egyaránt jelen van. A három világ közül a mentális a legvalóságosabb.

248

Az alacsonyabb síkokhoz képest a mentális az els dleges. A fizikai és az asztrális világ csupán tükröz felületek, amikben visszaver dik mindaz, ami a mentális világban – vagy ahogy az el bb nevezted, az ideák világában – mint skép létezik. A magasabb szellemi szférákban a színek sokkal élénkebbek, mint a fizikai világ színei. A színek, mint egyébként minden más is, különböz hullámhosszú rezgések. Engem, mint fest t, minduntalan leny göz az asztrális és mentális világok színeinek sokfélesége. A színek ott életre kelnek, úgyhogy az ember nem csak látja, de át is élheti ket. Higgyétek el nekem, az úgynevezett »álmok« világa százszor valóságosabb, mint ez a poros és piszkos világ, amiben élünk!” „De honnan tudhatnánk ezt, amíg nem tapasztaltuk meg?” – kérdezte Emily. „Egy nap majd erre is sor kerül, különösen, ha gyakorol az ember! Tegyük fel, hogy a fizikai tested átmegy a halál élményén. Nehogy azt hidd, hogy te ebb l automatikusan tudni fogod, hogy mi történt veled! Sok olyan ateistával találkoztam már a magasabb világokban, akik még ott is kitartottak istentagadó álláspontjuk mellett, és ugyanúgy éltek tovább, mint korábban a fizikai síkon. Hosszú képzés el zi meg azt, mire az ember képes lesz megérteni, mi is történik vele. A tiszta észlelés az asztrális világban sem jön ám magától!” „Mit jelent akkor tudatosan álmodni?” – kérdeztem, saját tapasztalataimra utalva. „Azt jelenti, hogy az ember tudatosan van jelen az adott síkon. De miért hívod »álom«-nak? Nevezzük inkább »egy másik dimenzió valóságaival való kapcsolatba lépés«-nek! Az ember fokozatosan válik teljesen tudatossá a magasabb világokban. A mesterek folyamatosan és tudatosan élnek a fizikai, asztrális és mentális világokban. Tudják, mikor melyikben tartózkodnak, és még véletlenül sem keverik össze ket. Tudatában vannak az egyes világok különbségeinek. Ha egy szép napon ti is tudatossá váltok az asztrális világban, meg tudjátok majd különböztetni azt a fizikai sík asztrális vetületét l.” „Miért, mi a különbség a kett között?” – kérdezte Emily. „Mint azt már mondtam, minden anyagi dolognak megvan a maga asztrális és mentális megfelel je, enélkül nem létezhetne.” „De honnan tudhatja az ember,” – vetettem közbe – „hogy amit éppen lát, azt tisztán az asztrális világban látja-e, vagy a fizikai sík asztrális vetületével áll szemben?”

249

„Nos, tegyük fel, hogy én testen kívül meglátogatom a saját szobámat. Ha meg szeretném állapítani, hogy a környezet, amely körülvesz, tisztán asztrális eredet -e, vagy csak a fizikai világ asztrális vetülete, megpróbálom megmozdítani a tárgyakat. Ha úgy találom, hogy túl nehezek ahhoz, hogy megemeljem ket, az azt jelenti, hogy a fizikai világ asztrális kivetülésével van dolgom. A szék asztralitása ugyanis nem mozdítható el külön, csak a székkel együtt. Ha viszont könnyedén arrébb tudom rakni a széket, az azt jelenti, hogy asztrális környezetben vagyok, nem pedig a fizikai sík asztrális kivetülésében. Ahhoz, hogy ebben az esetben ténylegesen arrébb rakhassam a széket, el bb le kell csökkentenem asztrális kezem rezgésszámát, és materializálnom kell azt, csak így tehetem odébb a széket – természetesen a maga asztrális megfelel jével, ami elválaszthatatlan t le. A mesterek rendszeresen m velnek efféléket. Láthatatlan segít kként, testükb l kilépve távoli helyekre utaznak, hogy segítsenek a háborúk, földrengések, vagy egyéb katasztrófák sújtotta rászorulóknak. Ha odaértek, ahová akartak, tudják, hogy a fizikai világ asztrális vetületében tartózkodnak. Tapasztalatból mondom, az ember ilyenkor látja a többieket, a tárgyakat, a növényeket, az állatokat, mindent. Ha azonban segíteni akarok egy sebesültön, el ször materializálnom kell a kezeimet, mert csak így tudom bekötözni a sebeit. Egy napon majd ti is megtanuljátok, hogyan materializáljátok magatokat az asztrális világból.” „De ha egyszer az ember már képes kilépni a testéb l és távoli helyekre utazni, ez nem jelenti automatikusan azt, hogy materializálni is képes magát?” – értetlenkedtem. „Nem feltétlenül. Az emberekben néha túlteng a szolgálatkészség. Ilyenkor tudattalanul kiléphetnek ugyan a testükb l, és egy ismeretlen helyen találhatják magukat, de ha nem képesek a materializációra, akkor semmit sem tehetnek. Úgy ébrednek majd, hogy azt gondolják, furcsa életszer álmuk volt. Általában ez történik a médiumokkal.” Daskalos épp hogy befejezte a mondatot, amikor megcsörrent a telefon. Én vettem fel. Athénból jött a hívás, egy vezet görög napilap washingtoni tudósítója szeretett volna Ciprusra látogatni, hogy találkozzon Daskalosszal, és még aznap vissza is repüljön az Egyesült Államokba. „Szóval azt mondja, csakis amiatt tenné meg az utat Athéntól idáig, hogy találkozzunk, aztán már fordulna is vissza Amerikába,” –

250

hallottuk Daskalos kérdését a telefonba. „Tudja mit? Hívjon fel, ha leszállt a reptéren!” „Ki tudja?” – hümmögte Daskalos, miután letette a kagylót. „Talán valami különös véletlen folytán elérkezett az ideje, hogy a tanításaim a széles nyilvánosság elé kerüljenek... De hol is tartottunk?” – kérdezte, és karba tett kézzel helyet foglalt a karosszékében. „Daskale,” – szólaltam meg – „Emilynek lenne pár kérdése Freudról, különösen ami az emberi tudattalanra vonatkozó elméletét illeti.” Még miel tt azonban Emily kinyithatta volna a száját, Daskalos már mondta is a véleményét „a pszichoanalízis atyjáról”, ahogy nevezte Freudot. „Freud azt mondta ki, amit az adott korban tudni lehetett. Tudása a pszichológia akkori ismeretanyagának összességét felölelte, de tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a tudomány még a mai napig is csak az embrionális fejlettség szintjén tart. A pszichológusok egyel re csak az óceán felszínét tanulmányozzák, de nem a vizek mélységeit. A pszichológia – s ha már itt tartunk, a parapszichológia úgyszintén – nem képes megmondani, hogyan alakul ki a személyiség.” „De hisz a huszadik század óriási elméleti el retörést hozott a személyiségfejl dés frontján!” – jegyezte meg Emily. „Talán igen, de ez még mindig csak a kezdet. Freud, és a legtöbb pszichológus azóta is, mások tanulmányozása révén von le elméleti következtetéseket, nem pedig saját tapasztalataik alapján, önelemzés segítségével.” „Ennek ellenére maga Freud is beszélt a szubjektivitás fontosságáról, arról, hogy milyen elengedhetetlen a személyes élmények figyelembe vétele. Ráadásul, ha jól tudom, volt az els tudós, aki valaha így nyilatkozott,” – er sködött Emily. „Ez rendben is van, de mondom, ezzel még csak az ábécé els bet jénél tartott. Talán nem volt elég ideje ahhoz, hogy mélyebbre ásson az emberi természet megfigyelésében. És arról se feledkezzünk meg, hogy Freud sem érzelmileg, sem más módon nem örvendett tökéletes egészségnek. Személyes problémái rányomták a bélyegüket a valóság megértésére. A maga idejében és a maga helyén Freud els rangú tudósnak számított, de elkövette azt a nagy-nagy hibát, hogy semmibe vette a metafizikát és a misztikát, ezért az emberi személyiség megismerése hiányos maradt. Amikor tudatalattiról, tudattalanról és tudatfelettir l beszélünk, azt mindig saját tapasztalataink fényében tesszük. Számunkra a

251

tudatalatti jelenti a jelen személyiség alapvet esszenciáját. Erre épül az, amit tudatosságnak hívunk. Valójában persze nincs különbség a kett között.” „Hiszen Freud volt az els , aki rámutatott arra, hogy egyáltalán létezik a tudattalan, mint olyan,” – kötötte az ebet a karóhoz Emily. „Remek! A modern tudomány számára valóban volt az els , de a misztikusok évezredek óta tisztában voltak ezzel!” „Talán Freud elmulasztotta pontosan definiálni, mit is ért tudattalan alatt,” – próbáltam Emily segítségére sietni, meglep dve hallgatva Daskalosszal folytatott vitáját. „De hisz képes-e bárki is pontosan definiálni, hogy mi is az a tudattalan?” – vágott vissza Emily. „Hát persze!” – felelte Daskalos a maga megszokott magabiztosságával. „Mit is vitt véghez Freud? Egy csónakban ült, aztán egyszer csak lenézett, belelógatta a kezét a vízbe, és felfedezte, hogy az óceánnak mélységei vannak. De ett l még nem lett bel le búvár! Ha lemerült volna a víz alá, rájöhetett volna, mir l is szól az óceán. De ehelyett csak elméleteket gyártott a mélyr l a vízfelszín vizsgálata alapján. maga sosem merült alá, hogy mint búvár, megtudja, mi is van valójában odalenn. Az Igazság Keres iként mi viszont épp arra törekszünk, hogy jó mélytengeri búváraivá váljunk tudatalattink óceánjának!” Daskalos hasonlata Freudról egy anekdotát juttatott eszembe, amit Amaury de Riencourt említ Síva szeme cím munkájában, a keleti és a nyugati gondolkodásmódbeli különbséggel kapcsolatban. Egy útkeresztez désben két útjelz tábla áll: az egyik jobbra mutat, és a „Mennyország” felirat olvasható rajta, míg a másik balra mutat, és az áll rajta, „El adások a Mennyországról”. Két utas, egy keleti és egy nyugati egymás mellett bandukol, mígnem odaérnek az útkeresztez désbe. A feliratok elolvasása után a nyugati utazó balra fordult, az „El adások a Mennyországról” irányába, míg a keleti utazó jobbra kanyarodott, és egyenesen a „Mennyországéba jutott. „Amikor tudatalattiról beszélsz, Daskale,” – kérdeztem rövid töprengést követ en – „akkor abba beleérted a tudattalant is?” „Nem. A tudatalatti, mint mondtam, létezésünk alapja. Egész létünk erre épül. A tudatalatti azoknak az elementáloknak az összessége, amelyekb l a jelen személyiség felépül. A tudattalanság ugyanakkor az az állapot, amikor az ember azt tudatosítja magában, hogy éppen nem vesz fel benyomásokat. Ilyen állapotot lehet el idézni

252

például morfiuminjekciókkal. De a tudattalan állapotok nem igazán érdekelnek. Számomra a tudatalatti is tudatossá válik, mivel tudatosan vések belé mentális képeket. Vedd észre, ezek csak nevek. Ami nekem tudatos, az neked tudatalatti. Amikor te azt mondod magadnak, hogy most valamit tudatod felszínére hozol, azt tulajdonképpen tudattalanul teszed. Valójában csak egy állapot létezik, nevezzük mondjuk éntudatnak. Az éntudaton belül aztán rengeteg külön terem van, amin az embernek dolgoznia kell, és meg kell tanulnia uralni ezeket a területeket.” „És mit értesz akkor jelen személyiségünk tudatos része alatt?” – kérdeztem. „Nincs tudatos része. Bármi, amit tudatosan észlel az ember, az a tudatalattijába íródik be. Külön tudatos részr l már csak azért sem beszélhetünk, mert nincs rögzített pontja.” „Képzeljük el az énünket mint egy gömböt, amit teljesen meg szeretnénk ismerni,” – próbálkoztam egy hasonlattal. „Pillanatnyilag még csak egy kis részét ismerjük ugyan, de miért ne nevezhetnénk ezt a részt a tudatos résznek?” „De ki az, akinek bármi tudomása is van? A jelen személyiség. És miért ne zárná magába a bels én a jelen személyiséget? Hiszen ha a kett eggyé válik, az ember mindent megismer! Miért tulajdonítasz akkora jelent séget a »megismerés«-nek azáltal, hogy a »tudatosság«-gal azonosítod, mintha az fels bbrend lenne a tudatalattinál? A tudatalattid te magad vagy! Tudod, mikor fogod megérteni, amit magyarázok neked? – kérdezett vissza Daskalos, és hátrad lt a székén. „Majd ha nem veszed annyira komolyan a jelen személyiségedet.” „De hisz végtére a jelen személyiség lesz a megismer !” „Igen, de emiatt még nem feltétlenül kell átengedni neki a kormányrudat! Miért szám znénk a tudatalattit alacsonyabb szintre, mint azt a sejtelmes képzetet, amit az emberek tudatos résznek neveznek? Ha így teszünk, azzal csak feler sítjük jelen személyiségünket, és saját szellemi fejl désünket hátráltatjuk. A jelen személyiségben felébred a fontosságtudat, pedig semmivel sem fontosabb, mint a tudatalatti. Szellemünk tudatos része tulajdonképpen a tudatalatti térid beli megnyilvánulása. Miért fektetnénk hát akkora hangsúlyt arra a kicsire, amit az adott pillanatban ismerünk, miért tekintenénk a jelen egy pillanatát fontosabbnak a többinél? Ami az egyik pillanatban még a tudatalattiban van, az tudatosulhat, és ami

253

tudatos, az elveszhet a tudatalattiban. Amit az átlagember tudatos résznek hív, az számomra nem más, mint puszta képzel dés, múlandó álomkép. A tudatalatti viszont a fizikai test felbomlása után is megmarad. Tegyük fel, – folytatta Daskalos – hogy van egy csodaszép galériád, tele száz meg száz remekm vel. Legyen ez a kiállítóterem a tudatalatti. Ha úgy döntesz, hogy szemrevételezed a festményeket, rajtad áll, hogy melyik sarokból indulsz el. De a képeket csak akkor láthatod, ha egy zseblámpával megvilágítod ket. Ezt a zseblámpát nevezed te önmagád tudatos részének. Én sokkal inkább hívnám gondolataid irányultságának. S bár ma még csak kis részét látod át az egész galériának a zseblámpa fényénél, egy szép napon, amikor öntudatra ébredsz, te magad fogod bevilágítani az egész termet! Ezt nevezem én tudatfeletti éntudatnak, egy olyan állapotnak, amit bár személyesen megtapasztaltam, mégsem tudom szavakba önteni.” „Feltételezem, ha az ember egyszer tudatosan átlátta egész kiállítótermét, azt követ en már a kozmosz galériájába is beléphet, ami minden ember számára ugyanaz,” – próbáltam a hasonlatot Jung kollektív tudattalanjára kiterjeszteni. ,Jézus azt mondta: »Sokszorozzátok meg azt a pár talentumot, amit a kezetekbe adtam!« Mit értett ez alatt? Azt, hogy az emberek gondolkodásmódja túl kell, hogy szárnyalja a térid beli korlátokat! Ki tudná ma megmondani, hogy egy szép napon a saját galériája, azaz a tudatalattija nem válik-e urává akár egy egész bolygónak is? A keresztények számtalanszor hallották már Jézus példabeszédét az évszázadok során, mégis alig akadt egy is közülük, aki jelentésének mélyére ásott volna.” Elutazásom el tt még többször találkoztam Daskalosszal és Kostasszal. Iacovos ekkor már elhagyta Ciprust, hogy folytassa külföldi tanulmányait. Ez id alatt Kostast a bels kör egyik gy lésén kinevezték »földi mesternek«, aki ezáltal felel se lett a nemzetközi tanítványi köröknek, és Daskalosszal együtt egyenes képvisel je Yohannan atya tanításainak. Sajnos ezen a speciális alkalmon én nem lehettem jelen, de utána addig faggattam Kostast, hogy vajon tényleg maga Yohannan atya nevezte-e ki t, nem csak egyszer en Daskalos, míg végül hajlandó volt válaszolni: „Kyriaco,” – mondta magabiztosan mosolyogva és a fejét rázva – „hidd el nekem, nagyon jól tudom, mikor beszél maga Daskalos, és mikor szól rajta keresztül Yohannan atya!” Továbbá elmesélte, hogy amikor megérezte

254

Yohannan atya jelenlétét, kirázta a hideg és minden sz rszála az égnek állt. Végül, hogy a felel sséget érzékeltesse, kedvenc szavajárásával zárta le a témát, mondván, hogy „súlyos keresztet rakott a vállára az a szuper-intelligencia”. Daskalos kés bb megemlítette, hogy fogalma sem volt, mi történik majd aznap, így maga is meglep dött, amikor a szavak elkezdtek el törni a szájából, és Kostast nevezték meg a tanulócsoportok felügyel jének, és a tanítások egyenes ági továbbadójának. Persze rögtön hozzátette, hogy Kostas teljesen megérdemelte a kinevezést, hiszen megdolgozott érte. Fejl désében elérte azt a pontot, hogy mint misztikus, Daskaloshoz hasonlóan hiteles csatornájává vált Yohannan atya tanításainak, és közvetlenül, „magától a forrástól” volt képes befogadni a tudást és a bölcsességet. Az esettel kapcsolatban tudomásomra jutott még, hogy amikor Daskalos szájából elhangzott a kinevezés, a bels kör tagjai emelkedett állapotban megölelték és megcsókolták Kostast, ezzel is elkötelezve magukat, hogy állhatatosán segítik majd t nehéz küldetésében. Daskalos saját állítása szerint nagyon elégedett volt a fejleményekkel, hiszen így a tanulócsoportok távozása után is biztosan folytathatják majd a megkezdett munkát, ifjú tanítványának ért irányítása alatt. Kostas tulajdonképpen már e nélkül is meglehet s hírnévre tett szert a szigeten, olyannyira, hogy egyre többet vállalt át magára id s mestere feladatai közül, ráadásul újabb és újabb tanítványi köröket alakított, hogy a „csodaszámba men ” gyógyításokat már ne is említsük. Hazautazásom el tti utolsó napomat a családommal, Emilyvel és két gyermekünkkel töltöttem Akamasban, kedvenc ciprusi nyaralóhelyünkön. Szinte már rituális szokásunkká vált, hogy minden évben felkeressük ezt a félrees vidéket, ússzunk, hegyet másszunk, és elraktározzuk magunkban a táj fenséges pompáját, miel tt sor került volna a hosszú és fáradságos repül útra, vissza Maine-be. Magunk is csatlakoztunk a természetbarátoknak és ökológiai szempontok szerint gondolkodóknak azon köréhez, akik a terület védett nemzeti parkká nyilvánítása mellett kardoskodtak, hogy a táj érintetlen maradhasson az olajmágnások és más pénzes területfejleszt k betonszagú elképzeléseit l. Keresztbe tett lábakkal ültem az apró kavicsos tengerparton, hátamat egy sziklának vetettem. Mögöttem Akamas vadregényes tájai, el ttem a határtalan észak-ciprusi tenger. Perceken át bámultam a

255

lemen napot, amint épp elmerülni készült a habokban. Daskalos azt állította, hogy a felkel és a lenyugvó nap sugarai különösen kedvez hatásúak, ezért is adózott hódolattal a napnak a hajnali és a koraesti órákban az évszázadok folyamán minden sámán és misztikus. Teljesen egyedül voltam. Emily sétálni ment a gyerekekkel, fel a hegyre, „Afrodité Fürd jé”-hez, egy kis, eukaliptuszfákkal övezett forráshoz, ahová a legenda szerint az id k kezdete óta rendszeresen járt fürdeni az istenn . Űecsuktam a szemem, és úgy határoztam, kipróbálom azt a testelhagyás képességének kifejlesztésére szolgáló meditációs gyakorlatot, amit Daskalos tanított meg nekem. El ször vettem magamnak a bátorságot, hogy effélébe belevágjak, úgyhogy kicsit nyugtalankodtam, nem tudtam, hová vezet majd ez az egész. Lassan, ritmikusan kezdtem lélegezni, jó mélyeket, ahogy azt Daskalostól tanultam. Figyelmeztetett, hogy a légzés kifáraszthat, de arra intett, hogy gy rjem le az álmosságot és az ásítási hajlamot, és csak a gyakorlatra összpontosítsak. Körülbelül tíz percnyi intenzív légzés után rátértem magára a meditációra, és hamarosan olyan élményben volt részem, mint még soha addigi életemben! Teljesen tudatában voltam, hol vagyok és mit csinálok. Úgy éreztem, megállt az id , és a harminc méterrel el ttem a kavicsos partra kigördül hullámok – mint egy gigászi áradat – minden irányból valami különleges életenergiával töltenek fel. Az a furcsa érzésem támadt, mintha tudatom egy része eggyé vált volna a vízzel, és a tenger kommunikálni próbált volna velem – tökéletes nyugalom és szeretet áradt szét bennem. Teljesen felélénkültem, és egy kicsit meg is rémültem azonnali sikeremt l. Még sokkal tovább ebben az állapotban tudtam volna maradni, ha meg nem hallom hétéves kislányom, Vasia kiáltásait, aki valahonnan föntr l, a mögöttem emelked hegy tetejér l a papát szólongatta. Kinyitottam a szememet, felálltam, és nagyot nyújtózkodtam. Rápillantottam az órámra. Legalább fél órán át meditáltam, már a nap is lenyugodott, épp csak az utolsó sugarak csillogtak még a messzeségben egy felh fodrain. Felkapaszkodtam a hegyre, ahol Emily és a gyerekek vártak rám, és magamban megjegyeztem, hogy miel tt elhagynám Ciprust, feltétlen beszélnem kell Daskalosszal, hogy megvitassam vele ezt a különös élményt, amit „Afrodité Fürd jé”-nél átéltem.

256

A Csorba hegyű kard

257

Szómagyarázat Állandó személyiség: Énünknek az a része, amelybe inkarnációs tapasztalataink vés dnek, és örökít dnek át egyik életünkb l a másikba. Asztrális világ: A negyedik dimenzió, ahol megsz nik a tér, minek következtében az ott él emberi lény egy szempillantás alatt óriási távolságokat képes bejárni. Asztráltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, érzéseink és érzelmeink teste. Központja a szívcsakra. Az asztráltest az asztrális világban, azaz a negyedik dimenzióban található, képe megegyezik a másik két test képével. Csakrák: Az emberi testen található magasabb szellemi központok. Az emberi személyiség a csakrákon keresztül veszi fel a fenntartásához szükséges éteri energiát. A magasabb szellemi er k megszerzése érdekében a misztikus – megfelel koncentrációs gyakorlatok segítségével – csakrái megnyitására törekszik. A tisztánlátók a csakrákat forgó korongokként észlelik. Durva anyagi test: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, az ember fizikai teste. Ez énünk legalacsonyabb szint kifejez dése. A durva anyagi test központja a napfonat csakra, azaz a solar plexus. Elementálok: Gondolatformák, amiket az ember azáltal teremt, hogy gondolatait és érzéseit kivetíti. Az elementálok az ket kivetít illet t l függetlenül önálló életet élnek. Az Ember Ideája: Örök archetípus az Abszolútumon belül. Amikor egy Szent Monász kisugárzása áthalad ezen az sképen, kezdetét veszi az emberi lét.

258

Eterikus más: Az ember három testét – a fizikai, azstrál- és mentáltestet – életben tartó és azokat egymáshoz köt energiamez . Az emberi test minden egyes részecskéjének megvan a maga éterikus mása. A világegyetem tele van éteri energiával, ami a csakrákon keresztül szívódik fel. Ez teszi lehet vé a gyógyítást is, hiszen az energia átadható egyik embert l a másikig. Felső mentális világ: Az ideák és sképek világa. Az okok és törvények világa, amely minden létezés alapját biztosítja. Jelen személyiség: Az ember általánosan ismert jellegzetességeinek összessége. Mentális, asztrális és fizikai testb l áll, és mint önmagunk legalacsonyabb szint megnyilvánulása, folyamatos fejl dés révén az állandó személyiség irányába törekszik. Karma: Az ok és okozat törvénye. Egy ember cselekedeteinek, gondolatainak és érzéseinek az összessége, amely meghatározza következ létállapotait. Az ember teljes mértékben önmaga felel s saját karmája, saját sorsa megteremtéséért. Az Istennel való tudatos egység, a Theózis elérése érdekében túl kell lépni a karmán. Láthatatlan segítők: A fizikai szem számára láthatatlan, az asztrális és mentális világokban él mesterek. Közéjük tartoznak azok a fizikai világban él mesterek is, akik testelhagyásra képesek, és segítik az embereket a különböz létsíkokon. Logosz (Ige): Az Abszolútumnak az éntudatot és a szabad akaratot lehet vé tev része. Az ember, mint örök létez , egyszerre Igével és Szent Szellemmel áthatott lény, szemben az állatokkal, akikben csak a Szent Szellem van jelen.

259

Mentális világ: Az ötödik dimenzió, ahol mind a tér, mind az id megsz nik létezni. A mentális világ lakója egy szempillantás alatt képes bármely térbe és id be elutazni. Mentáltest: A jelenvaló öntudatos személyiséget alkotó három test egyike, a gondolatok teste. A mentáltest a mentális világban, azaz az ötödik dimenzióban létezik. Képe megegyezik a két alacsonyabb test képével. A mentáltest központja a fej, a koronacsakra. Szellem: Az ember azon része, amely tiszta és érintetlen marad a földi élményekt l. A szellem túl van az Ember Ideáján, fölötte áll minden megnyilvánulásnak. Sohasem született és sohasem hal meg, min ségét tekintve tehát egy az Abszolútummal. Szent Monászok: Az Abszolútum alkotórészei. Minden egyes Szent Monász sugarak millióit árasztja ki magából, amelyek különböz sképeken áthaladva formát és létet nyernek. Ha egy ilyen sugár áthalad az Ember Ideáján, megteremt dik egy emberi személyiség. Az ugyanazon Szent Monász kisugárzásából keletkezett emberek között különös vonzódás figyelhet meg. Szent Szellem: Az Abszolútum hatalmának megnyilvánulása, mint személytelen szupertudatosság, ami által a világegyetem teremtése bekövetkezik. Az Abszolútum dinamikus része. Testelhagyás: Az a képesség, amikor az ember akaratlagosan kilép a testéb l, tudatát átemeli a magasabb szellemi dimenziókba, majd onnan újra visszatér a testébe. A testelhagyás közben szerzett élményekre az ember utólagosan emlékszik vissza. Theózis: Az Istennel való tudatos egység átélése. Az én fejl désének legvégs állapota, amit az ember sorozatos inkarnációi révén ér el, miután az anyagi világba vetetten megszerezte a szükséges tapasztalatokat. Tudat: A megnyilvánulatlan Abszolútum megnyilvánulásának eszköze, az a szuperszubsztancia, amelyen keresztül a létezés minden dimenziója létrejön. Minden a Tudat.

260

MANAS HÓDOLAT A NAPNAK A Ciprusi Mágus, Daskalos már hosszú ideje tudhat maga mellett egy mestert a szellemi világból. Közel kétezer év óta folyamatos a kommunikáció közte és Yohannan atya, azaz János apostol között, akivel együtt élte végig azt az áldozatos id szakot, amikor Krisztus fizikai testben köztünk élt. Mostani inkarnációjában Daskalos ismét megújította kapcsolatát Yohannannal, akinek spirituális tanításait földi mesterként adta át az Igazság Keresőinek. A szintén ciprusi születés Kyriacos C. Markides, a szociológia professzora maga is tanítványa volt Daskalosnak így született meg a mester életét és tanításait bemutató könyvsorozata, amelynek jelen kötetét és rövidesen megjelen folytatásait minden szellemi úton járónak szívb l ajánlunk figyelmébe! A Kiadó www.manas.hu ISBN 963-86309-1-4