SHIRL HENKE. Éji Szél asszonya

SHIRL HENKE Éji Szél asszonya

A mű eredeti címe: Night Wind’s Woman Fordította: Molnár Gabriella Copyright © by 1992 Shirl Henke Published by arrangement with Dorchester Publishing Co., Inc. New York, N.Y. USA A borítón Szendrei Tibor festménye Copyright © by 1993 Esély Kiadó Kft. Hungarian translation copyright © by 1993 Molnár Gabriella Hungarian edition copyright © by 1994 Esély Kiadó Kft. All rights reserved! / Minden jog fenntartva!

A sorozat főszerkesztője: Varga Lászlóné

ISSN 1217 2847 ISBN 963 7709 85 1

Esély Kiadó és Kereskedelmi Kft. 1994 Felelős kiadó: Varga László igazgató Felelős szerkesztő: Dr. Szigethy Ágnes Műszaki vezető: Szentiványi András Művészeti vezető: Szendrei Tibor Szedés, tipográfia: SZŰCS BT- Dunakeszi Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Rt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Munkaszám: 4498.66-14-01

Első fejezet Chihuahua City határában Nueva Vizcaya tartománya, 1774 - Óvatosan menj! Nem szeretnélek elveszíteni, kis indián - mondta az őr gurgulázó nevetéssel a fiúnak, és az előtte tátongó lyukra mutatott. Egy opata indián előző nap lezuhant a rozoga tyúklétráról, mely húsz láb mélységre, a bánya legfelső szintjére vitte a rabszolgákat. A nyersbőr küllő elkorhadt, s leszakadt a sovány fiú könnyű súlyától. Az indián lába eltört a köves földön. Zöldszemű Fiú látta, ahogy az őr egy bunkósbottal kiloccsantotta a gyerek agyvelejét. Zöldszemű Fiú már egy éve volt rabszolga a bányában, mikor a fiatal opatával ilyen durván leszámoltak. A gyűlölet tartotta életben. Köhögött, a fáklyák fullasztó füstje égette a torkát és a szemét, míg lemászott a létrán. Mint egy alvajáró, lelépett az utolsó fokról, és a vesszőkosárhoz ment, mely még mélyebbre vitte. Miközben leereszkedett a pokolba, maga elé képzelte ellensége arcát, aztán lehunyta szemét a feltörő hányinger ellen. Csak így tudott lélegezni, és épeszű maradni a sűrűsödő sötétben. A bányagázok égették a tüdejét, és köhögni kezdett. Finom por szállt le az omladozó földből és kövekből. Mikor a fiatal meszkaleróval elérték az alagút végét, Zöldszemű Fiú nekilátott az ásásnak, s mikor talált egy kicsiny, ezüstszínű darabot, a társának adta. Sötétben dolgoztak, csak tapogatózva tudtak tájékozódni. Sokan megvakultak már a gázoktól és a sötétségtől. Zöldszemű Fiú bár kimerült volt, minden este kényszerítette magát, hogy fennmaradjon, és a tábortüzek lobogó lángját bámulja, mert tudta, ha szökni akar, el kell tudnia viselni a fényt. A szökés lett a rögeszméje. - Holnap ünnep lesz - suttogta a meszkalerónak. - Kevesebb őr marad a táborban. Misére mennek, hogy keresztény istenükhöz imádkozzanak. Gomez soha nem vesz részt a papok varázslatos szertartásain. Ha holnap egyedül maradunk vele a tárnában... - Zöldszemű Fiú köhögni kezdett, és fulladozott. Kurta, szaggatott mondatokban beszélt, s közben ködarabokat adott hátra barátjának. Rekedt Hang volt az idősebb közülük, de nem szokott hozzá a rabsághoz, és tapasztalatlannak bizonyult a kőfejtésben. - Ha elkapnak, amikor feljövünk... - Harcosokként halunk meg, és nem élünk többé rabszolgaságban - felelte Zöldszemű Fiú jéghideg hangon. - A bányát magas kőfal veszi körül... és a kapu meg a tárnalejárat között nincs semmiféle fedezék - tiltakozott Rekedt Hang boldogtalanul. - Eltűnünk az éji széllel, mielőtt valaki rábukkanna a holttestre - felelte a lipan zordul.

Zöldszemű Fiú imádkozott a Víz Gyermekéhez, és azt kérte tőle, hogy kiszabaduljon, és megbosszulhassa, ami a törzsével történt. Nem valami természetfölötti látomás, hanem inkább a gyűlölet volt az, ami éltette benne a reményt, hogy sikerülni fog. Vagy talán az a szörnyű lidércnyomás, hogy élve lesz eltemetve, ha még egy napot a szűk tárnában tölt. Mindennap eltitkolta fullasztó, hátborzongató rémületét a társai elől. Álmaiban azonban megrohanta a félelem, fékezhetetlenül, és rárontott, mint egy kaján vadállat. Másnap reggel a tábori őr kinyitotta a vályogkunyhót, amiben aludtak, és talpra rugdosta őket. Összekuporodva ették szegényes zabkásájukat a tűznél, miközben a felügyelők körülöttük őgyelegtek. A foglyok kezüket az undorító nyálkába merítették, és mohón a szájukba tömték az ételt. Általában jól megetették, és már a hajnal derengő fényénél leküldték őket földet túrni. Az őrök a tárnalejárathoz taszigálták a láncravert rabokat, és ha valamelyik felbukott a sötétben, megverték. Ezen a reggelen azonban hétágra sütött a nap, az ezüstbánya mellett fekvő tábor pedig teljesen elhagyatottnak látszott. Mikor az őr intett, lenyalták ujjúkról a zabkása utolsó cseppjét, és elindultak. A felügyelő levette bilincseiket, és lekiáltott Gomeznek az első szintre. Rekedt Hang reményteljes pillantást váltott Zöldszemű Fiúval. Gomez új volt a bányában és ostoba. Nem törődött a többi őr figyelmeztetésével, akik így beszéltek Zöldszemű Fiúról: - Fehér ember az apja, félvér, a legveszélyesebb fajta. Gomez csak nevetett. - Csak egy kiéhezett, lesoványodott korcs. Azért mert zöld a szeme, még nem fehérember. Egy paraszt teherbe ejtett egy indiánasszonyt, ez minden. A két fiú lassan lemászott a rozoga létrán. Az őr, aki másnapos volt, és szeme kivörösödött a túl sok bortól, eltámolygott, és lefeküdt az egyik nyárfa alá. Mivel felettesei a templomban voltak, senki sem vonta felelősségre. Szalmazsákjukon fekve az összeesküvők minden mozdulatot kiterveltek az éjjel. Zöldszemű Fiú a létra hetedik fokáról Gomez vállára ugrott. Rekedt Hang pedig elgáncsolta a spanyol lábát. Szempillantás alatt leteperték. Amíg Rekedt Hang gyomron rúgta és elvette a bunkósbotját. Zöldszemű Fiú kétségbeesetten fojtogatta. Gomez halkan hörgött egyet, mikor az indiánok lelökték az alsóbb szintre, ahol undort keltő puffanással landolt az éles köveken. Zöldszemű Fiú az opata rabszolgára gondolt, miközben az éj leszálltát várták. Délután egyszer odajött egy őr, és Gomezt szólította. Rekedt Hang néhányszor horkantott neki valamit, mire a felügyelő lepillantott a sötétbe, aztán felnevetett, és eloldalgott. Az alkony beálltával a két fiú felfegyverkezve Gomez késével és bunkósbotjával, óvatosan kimászott a bányából. Zöldszemű Fiú felemelte a fejét, és körbepásztázta a terepet. A táborban tűz égett. Körülbelül harminc yardnyira tőlük egy nyárfaliget emelkedett, s e mögött húzódott a kőfal. A fiúk hallották a tűz körül üldögélő őrök részeg nevetését. Néhányuk kezében egy üveg járt körbe-körbe. Zöldszemű Fiú intett Rekedt Hangnak, hogy kövesse, és kúszni kezdett a sík, köves talajon. Barna bőre és fekete haja beleveszett az árnyékba, melyet a távoli tábortűz

vetett. A két fiú, mint a kaméleonok, araszoltak a nyárfák felé. Csak akkor álltak fel, mikor elérték a fák sötétbe vesző búvóhelyét. Mindketten lehorzsolták magukat és véreztek, de bőrük már hozzáedződött a korbácshoz és a bőr bunkósbothoz. Zöldszemű Fiú gyorsan kiválasztotta a falnak azt a részét, amit árnyék borított. - Sietnünk kell. Hamarosan hiányolni fogják ivócimborájukat, és a keresésére indulnak. A fiatal lipan indián felmászott a falra, s ekkor meghallotta a kiáltást a tárna felöl. Valaki lement, hogy megkeresse Gomezt! Rekedt Hang magasabb volt Zöldszemű Fiúnál, s hosszú kezeivel meg lábaival nem tudott olyan fürgén mozogni. Zöldszemű Fiú kinyújtotta a karját, hogy segítsen neki, mikor golyósüvítés ütötte meg a fülét, s közvetlenül utána éles, szúró fájdalom hasított a jobb oldalába. Nem törődött a fájdalommal, felhúzta Lónyerítést, és átlökte a falon. Miután földet értek a túloldalon, és futni kezdtek, Zöldszemű Fiú elbotlott. Rekedt Hang pedig lehajolt érte. - Megsebesültél! - mordult fel a meszkaleró, majd feltámogatta barátját. Zöldszemű Fiú kirántotta magát, és összeszorított foggal futásnak eredt. Szabad volt! Soha, soha nem megy vissza a bányába! Ha csak rágondolt, dühe ismét lángra kapott, és nem érezte többé a fájdalmat. Miután kiszabadultak a táborból, a lipannak és a meszkalerónak fogalma sem volt, hogyan meneküljenek tovább azon kívül, hogy ellopnak két lovat, és északra szöknek vele. De merre keressék a lovakat? - Szét kell válnunk, testvérem - mondta Zöldszemű Fiú, és kényszerítette magát, hogy lüktető sebe ellenére is egyenesen álljon. - Külön-külön könnyebben kisiklunk a spanyolok kezeiből. Legalább az egyikünk megmenekül. - Vagyis úgy érted, hogy én, mert te túl gyenge vagy - helyesbített Rekedt Hang. - Veled maradok. - Nem! Jól beszélek spanyolul. Nem lesz nehéz kimagyarázkodnom, ha arra kerül a sor. Te keress egy gyors pónit, és tűnj el! Ne vitatkozz! Már így is sok időt vesztettünk. Én megkeresem az apámat a spanyolok között. Ez nem a te ügyed. - Azzal sarkon fordult, és anélkül, hogy hátranézett volna, rohanni kezdett a város felé. Rekedt Hang tétovázott, aztán észak felé vette az irányt egy köves vízmosásban, mely kitűnő védelmet nyújtott a számára. Talán ha Víz Gyermeke is úgy akarja, egy napon még találkoznak. Zöldszemű Fiú kacsázva haladt kövek és bozótok mögé bújva. Csupán az ösztöneire hallgatott, és mindent felhasznált, ami fedezéket nyújtott a számára. Érezte, ahogy a vér sűrű patakokban csorog le az oldalán, de a kétségbeesés arra sarkallta, hogy leküzdje gyengeségét. Nappali világosságnál a katonák könnyűszerrel követhetik a vérnyomokat. Éppen megkerült egy nyárfacsoportot, és a megnyugtatóan hűs, hullámzó vízhez tartott, mikor egy nagyon szilárd és mozgó valamibe ütközött. Egy szamárba! Zöldszemű Fiú hangos puffanással, ájultan rogyott le a földre a csobogó patak közelében.

A férfi gyorsan leszállt, és miközben a fiú mellé térdelt, vastag, barna talárja akadályozta a mozgásban. Finoman megfordította a sebesült indiánt, aki hirtelen kést nyomott a torkához. - Egy hang, és meghalsz, spanyol kutya - sziszegte Zöldszemű Fiú. Vonásai eltorzultak a fájdalomtól, miközben megpróbált felállni, és továbbra is az idegen torkához tartotta a kést. - Azt hiszem, mégiscsak megszólalhatnék, ha nem túl hangosan teszem - felelte egy lágy, muzsikáló hang. Az utazó ugyanebben a pillanatban fürgén kiütötte a kést a gyerek kezéből, mely belecsobbant a patakba. Jól megtermett férfi volt, és könnyedén leteperte a sebesült fiút, de volt abban valami különös gyengédség, ahogy ezt tette, s ekkor Zöldszemű Fiú megértette, hogy miért. - Te szent ember vagy - mondta vádlón, és feladta ezt a furcsa küzdelmet. A nagydarab férfi lágyan felnevetett. - Ferences rendi szerzetes vagyok. Hogy szent vagyok-e, azt az Úr fogja megítélni. - Fürkésző, szürke szeme még a halovány holdvilágnál is meglátta, hogy a fiú megsebesült. - Azt hiszem, segítségre van szükséged, fiam. Zöldszemű Fiú arca megrándult. - Nem fehérember fia vagyok! - sziszegte. A pap lágyan újra felnevetett, aztán karjába vette a gyereket, és a patak mellett türelmesen várakozó lóhoz vitte. Miközben feltette az ájult fiút a nyeregbe, az arcát vizsgálgatta. Szökött rabszolga vagy sem, attól tartok, mégis valami fehérember fia, isten bocsássa meg neki, gondolta szomorúan. Bartolome atya éppen új megbízatását, egy ferencesrendi missziót teljesített Chihuahua City határában. Mexico Cityből indultak Lorenzo atyával, aki néhány mérföldre északra, egy kis faluban megbetegedett, s így neki egyedül kellett folytatnia az utat. Mikor a pap és az indián fiú elérték a missziót, a fogadtatás pont olyan súlyos csalódásnak bizonyult, ahogy a szerzetes számított rá. Az út során számos misszióba betért, melyeknek primitív körülményei és egyre fogyatkozó élelmiszerellátmánya egyenes arányban állt a fővárostól való távolságukban. - Hálásnak kellene lennem, hogy Chihuahua-ban vagyok, nem pedig El Pasoban vagy Santa Feben - mormogta maga elé, miközben szemügyre vette a rozoga vályogépületet, a gazzal benőtt gyümölcsöskerteket és a romos harangtornyot. Későre járt, már éjfél is elmúlt. Mielőtt belebotlott a szökött gyerekbe, kétszer is eltévedt. Bezörgetett a súlyos tölgyfa ajtón. A zsanérok nyikorogtak, de senki nem nyitott kaput. Bartolome atya kitárta az ajtót, belépett az udvarba, és kiáltott. Szólongatására végre megjelent egy álmos növendék és egy idősebb pap. Egyikük sem örült, mikor meglátta útitársát. - Ez egy szökött rabszolga, egyike azoknak a vadaknak, akik néhány mérföldre innen az ezüstbányában dolgoznak - mondta a fiatal Alonzo atya rémülettől elkerekedett szemmel. - Jönni fognak érte a katonák - tette hozzá aggodalmasan Domingo atya. - Ez egy sebesült gyerek, akivel embertelen módon, Isten és Urunk törvényeit megszegve, nyílt erőszakkal bántak - felelte Bartolome atya, miközben a konyhába cipelte a fiút, ahol parányi tűz égett.

Míg a fiatal pap felszította a tüzet, az idősebbik pedig vizet és kötszert hozott, Bartolome atya megvizsgálta a gyereket, aztán rémülten keresztet vetett a karcolások és a friss sebek láttán, melyek a fiú hátán, bokáján és csuklóján húzódtak. A golyó hosszú barázdát szántott az oldalába, de nem hatolt mélyre. Ha kitisztítják és összevarrják, hamar begyógyul. - Szegény kicsikém, már így is eleget szenvedett - mormolta a pap, miközben dolgozott. Mikor lemosdatta a fiút, és készült összevarrni a sebet az oldalán, az indián kinyitotta a szemét, és egyenesen a pap ráncos arcába nézett. - Mit csinálsz? Össze akarsz varrni, mint egy lyukas bőrt? - kérdezte a gyerek, mikor meglátta a tűt és a vastag cérnát, amit Bartolome atya előszedett a nyeregtáskájából. - Beszél spanyolul - ámuldozott Alonzo atya. - Nézd a szemét! Olyan csillogó zöld, mint az üveg - mondta csodálkozva az idős pap. - Nyilvánvalóan félvér - felelte Bartolome atya, és türelmetlenül kiküldte testvéreit. A fiúhoz fordult, és megfontoltan így szólt: - Igen, össze fogom varrni a sebedet, hogy gyorsabban gyógyuljon. Fájni fog, viselkedj hát bátran! - Lipan vagyok. Megtanultuk elviselni a fájdalmat, szent ember - válaszolta harciasan a fiú. Bár egyetlen arcizma sem rándult, a harmadik öltésnél ismét elvesztette az eszméletét. - Ez tényleg nagyon különös. Ma reggel megpróbáltam elmagyarázni neki, mit jelent a mennyország és a pokol, és megmutattam neki az oltárképet, ami a poklot ábrázolja - mondta tanácstalanul Domingo atya. Bartolome atya felmordult, miközben kicsomagolta a könyveit. - A pokollal kezdeni mindjárt, ez rád vall. - Nos, ennek az indiánnak szüksége van valami sugallatra, ami az erény útjára vezeti felelte védekezően az idős pap. - De ő azt a furcsa választ adta, hogy már látta a poklot, és az rosszabb volt, mint ahogy az oltárképen van! - A pap keresztet vetett és a szemeit forgatta. Azt mondja, az ő istene olyan, mint a mi Megváltónk és a Szűzanyánk. Víz Gyermekének és Festett Asszonynak nevezi őket... - Fehér Festett Asszony - javította ki Bartolome atya. - Igen, valóban létezik valami hasonlóság. - Rá se hederített Domingo atya megrökönyödésére, mellyel arra célzott, hogy a megjegyzés és egyáltalán, amit művelnek, eretnekségre vall. Mégis minden egyes beszélgetés, amit a felépült fiúval folytatott, mind több fejtörést okozott a számára. Zöldszemű Fiú, mivel így fordította le indián nevét a többieknek, már tíz napja volt a missziónál. Most, hogy kialudta magát, és megfelelő táplálékhoz jutott, megerősödött és meghízott. De továbbra is rejtély maradt. Őszintén beszélt a lipan kultúráról és vallásról, a prérin töltött éveiről, de a családjáról csak annyit mondott, hogy az anyja és a népe meghaltak. Bartolome atyának, mint egyetlen lelkésznek, s tele munkával a rozoga missziónál más se hiányzott, mint egy zárkózott, éleseszű, bajkeverő apacsfiú, akit terelgessen. A vadonba küldték, hogy misét adjon Chihuahua City határában élő farmereknek és katonáknak. A fiú valószínűleg valamelyikük fia. Ez már elegendő ok volt a lelkész számára arra, hogy

Zöldszemű Fiú felkeltse az érdeklődését. Bartolome atya tudós volt, és sehol olyan boldog, mint Mexico Cityben a ferencesek kollégiumának könyvtárában. A magas, zömök, robusztus termetű férfi göndör, barna hajával és átható, szürke szemével sokkal inkább hasonlított egy mészároshoz, mint a klasszikusok szerelmeséhez. Az északi vadonban, a spanyol klérus között ritkaságszámba ment ez a fajta műveltség. De még különösebb volt a bennszülöttek iránti érdeklődése. Mivel nem élte át az indiánok és a spanyolok véres összecsapását, előítélet nélkül érkezett északra. Tanulni akart. - Meg akarsz keresztelkedni? - kérdezte az egyik délután egyszerű dolgozószobájában ülve. Látta, hogy a fiú fészkelődni kezd a hasadozott fenyőfaszéken. - Hallottam történeteket az isteneitekről... - Az istenről. Háromféleképpen hívják, de csak egy isten van, fiam. A gyerek egy vállrándítással elintézte a dolgot. - Ha beleegyezek a szertartásos fürösztésbe - kezdte tapogatózva -, megtanítasz fehéremberként élni? Bartolome atya megfontoltan bólintott. - A műveltség előfeltétele, hogy felvedd a keresztény hitet. Miért akarod megtanulni az életformánkat? Azt mondtad, szeretnéd megtalálni a lipanokat Új Mexico hegyei között. - A férfi áthajolt a könyvtár rozoga tölgyfaasztalán, mely az íróasztalaként szolgált. - Egy napon megtalálom a lipanokat, de előbb még meg kell tennem valamit. - Nem volt hajlandó többel mondani, amíg nem hallotta, mit kell tanulnia. Zsákutcába kerültek. - A keresztelkedés komoly dolog, nem csak egyszerű ceremónia, fiam. Dühbe gurulsz, ha fehér véredre emlékeztetlek, most mégis fehéremberként akarsz élni. Miért? A fiú szépen ívelt szájának sarkában különös mosoly jelent meg. - Talán arra vágyom, hogy vallásos legyek, és hogy a Madár Szelleme betöltse a lelkemet. Bartolome atya szeme felcsillant. - Nem kételkedem a Szent Szellem hatalmában, de nem bízom benned. Meg akarod találni az apádat? - Igen, jobban, mint bármi mást - felelte a fiú az igazságnak megfelelően. - Spanyol akarsz lenni, hogy örömet szerezz neki? Tudod, hogy két világ között választhatsz. Ez a lehetőség csak keveseknek adatik meg. - Nem. Soha nem fogok az apámmal élni. Újra csatlakozom a lipanokhoz, de ha az Istened olyan hatalmas, mint ahogy mondod, vezessen vissza hozzájuk... ha tud. - Imádkozni fogok érte, gyermekem. A következő héten Zöldszemű Fiút Joaquín Maria Alejandrónak keresztelték el. A Joaquín nevet Bartolome atya találta ki a megkeresztelés előtti éjszakán. Nem tudta miért, hiszen a másik két névvel ellentétben ehhez semmi jelentés nem járult. De mégis találónak tűnt. A katekizmus alapvető ismereteinek elsajátítása és a keresztelés után, Joaquín komolyan megkezdte a tanulást. Bartolome atya még sohasem találkozott élesebb elmével. A fiú olyan volt, mint egy szivacs, aki gyorsan szívta magába az olvasás és írás tudományát. Elsajátította

a vallási szertartások menetét is, és a ravasz lelkészen kívül mindenkit sikerült bolonddá tennie. Közel egy év után Joaquín egyszer csak hívatlanul megjelent Bartolome dolgozószobájában. Már hetek óta hiányzott a gyónásról, és Bartolome atya azon tanakodott, hogy kérdőre vonja. Nem minthogyha Joaquín olyan komolyan vette volna a gyónásokat, de így legalább tudtak beszélgetni. Bartolome elmosolyodott üdvözlésképpen. - Kérlek, ülj le, Joaquín. Hiányoltalak a könyvtárból... és a gyónásról. Múlt vasárnap a templomban sem jelentél meg. - Várt, tudta, hogy a fiú úgyis válaszolni fog, ha elérkezettnek látja rá az időt. Joaquín tizenegy éves korához képest kiegyensúlyozott, magas és érett fiú volt. Mikor a lelkészre pillantott, szeme sötéten csillogott. - Miután múlt szombaton befejeztem a házimunkát, bementem a városba. Fehér vászoningében, hosszú nadrágjában és bőrszandáljában könnyedén elvegyült a civilizált indiánok között, akik a határvidéken laktak. Csak néhányuknak szúrt szemet a zöldszemű, parasztruhát viselő fiú, aki folyékonyan beszél spanyolul. - Miért mentél Chihuahua Citybe az engedélyem nélkül? - kérdezte komolyan a pap. - Az egyik utazó, akit itt szállásoltak el, azt mondta, apám a nagy Mexico Cityben van. Tudni akartam, hogy mások is hallottak-e róla. - És igen? - Nem - ismerte be a fiú. Bartolome atya a fiú arckifejezését vizsgálta, és megpróbálta megfejteni gondosan elrejtett érzelmeit. Mikor arra biztatta Joaquínt, hogy öntse ki szívéből az anyja halála miatt felgyülemlett bánatot, a fiú még az asszony nevét sem mondta meg. A lipanok szerint veszélyes és tiszteletlen volt hangosan kiejteni az eltávozott rokon nevét. Csak annyit árult el, hogy a spanyolok megölték az anyját és a családját, őt pedig a bányába vetették. Ez a kitárulkozás hónapokkal ezelőtt történt. A pap óvatosan azt kérdezte: - Miért akarod megtalálni az apádat, Joaquín? Hogy megmutasd neki, milyen remek fia van? - Nem, Bartolome atya - felelte a fiú nyíltan. Szeme a papot fürkészte. - Meg akarom ölni.

Második fejezet Spanyolország, 1774 október Orlena idegesen szemlélte magát hálószobájának hosszú, francia rokokó tükörjében. Maria, a szobalány már órák óta a fodrokkal szöszmötölt, aztán végül lesimította vörös bársonyruhát. Orlena hosszú, sötétszőke haja gyűrűkben omlott le a hátán, két oldalt pedig fésűk fogták össze. - Csodálatos! Pontosan olyan, mint az a porcelánbaba, amit Franciaországból kapott kiáltott fel Maria büszkén. Igazán nagy megpróbáltatást jelentett számára lecsitítania az ötéves, eleven kislányt, hogy megfésülhesse, nem is beszélve az öltöztetésről. Bár ma reggel a máskülönben mindig vidám teremtés különösen lehangolt volt, s így jelentősen megkönnyítette Maria munkáját. - Tényleg azt hiszed, hogy szép vagyok? - kérdezte Orlena tétován, és kicsiny kezével igazgatni kezdte bársonyszoknyájának ráncait. A ruha szörnyen meleg és kényelmetlen volt. Csak nehogy izzadni kezdjen, úgy mint Ignacio egyik lova. Ez volt a legfontosabb nap az életében. Ma találkozik Don Conal Quinn-nel, leendő mostohaapjával. Anyja lépett be a szobába, és bájos kislányára mosolygott. - Jó munkát végeztél, Maria. Most elmehetsz - mondta csendesen a fiatal szobalánynak, aki meghajolt és szó nélkül távozott. Orlenának szemet szúrt anyja sugárzó arca. Serafina sohasem viselkedett így a volt férjével. Don Conal talán kedvesebb lesz, mint hideg, szívtelen apja volt, aki már csaknem két évvel ezelőtt meghalt. Orlena meghajolt, ahogy tanították neki, aztán kötelességtudóan várta, hogy anyja megmondja, mit tegyen. Serafina a sápadt, ideges gyermekre nézett. Szerette volna megnyugtatni, de félt, hogy bátorításával felébreszti Orlenában a csintalan vadócot. Az udvarban voltak, nem pedig vidéki birtokukon, ahová a férje, Pedro száműzte őket utolsó éveiben. Orlena nem hozhat rá szégyent Conal előtt, nem is beszélve a királyról és udvartartásáról. - Ugye megértetted, mennyire fontos ez a mai nap, Orlena? - Igen, mama. Ma mutatnak be Don Conalnak. A gyarmatokról jött, és nagyon bátor katona. - Gyermekies zavarában arca összeráncolódott, de mikor anyja ismételni kezdte az udvari szabályokat, Orlena tüstént lemondott róla, hogy további kérdéseket tegyen fel... legalábbis egyelőre. Amíg anya és gyermeke gyakoroltak, Conal a fogadószobában várakozott, és közben füstölgött magában. A mostohafiával való találkozás katasztrofálisan sikerült. Adja isten, hogy a lányt könnyebben megnyerje magának. Egyetlen pillantást elég volt vetnie Ignacio

hűvös, arisztokrata arcára, sápadt kasztfliai vonásaira, és tudta, hogy a fiú megérzi rajta a kapzsiság bűzét. A fenébe is, jó családból származom, a legjobból, gondolta magában. A Quinnek ír nemesek voltak, de ellenszegültek az angol fennhatóságnak, és sajnos elvesztették a címüket és a földjüket. Conal már fiatalkoriban rájött, hogy vissza kell szereznie, amit ősei elherdáltak Írországban. Gyilkolt és rabolt a megélhetésért, aztán azért, hogy elegendő pénzt gyűjtsön, és megvásárolhassa tiszti kinevezését az angol hadseregbe. Ír temperamentuma halálos kimenetelű összetűzésbe keverte egy tiszttársával, aki szerencsétlenségére egy angol főnemes fia volt. Conal ekkor ismerkedett meg a hajókkal. Potyautasként áthajózott a csatornán Franciaországba, aztán pedig Spanyolországba. Most annyi évi háborúzás és harácsolás után úgy tűnt, rámosolyog a szerencse, ha az az átkozott fiú és elkényeztetett húgocskája bele nem köpnek a levesébe. Az alkirály jelentésére gondolt, mely megelőzte Madridba jövetelét, s melyben vitézségét dicsőítették Új Mexico megtisztításáért a letelepedők számára. Csináljon a kis beképzelt, agyafúrt Ignacio, amit akar! A király már rányomta pecsétjét a hatalmas Valdéz ház és Conal Quinn közötti szerződésre. Barátokat szerzett az udvarnál, és könnyedén elcsavarta Serafina fejét. Az asszony sötétbarna hajával és halványrózsaszín bőrével nem volt valami szépség, de csúnya se. Kevésnyi súlyfeleslegével pont megfelelt az ízlésének, de hát Serafina néhány évvel idősebb is volt nála. Az asszony öt gyermeket szült előző férjének. Conalnak szerencséje volt, hogy már csak a legidősebb fiú és egy fiatal lány élt közülük. A kislányra gondolt, és elmosolyodott. A nőkre mindig tudott hatni. Mintegy végszóra pont ekkor jelentették be Serafinát és Orlenát. Conal szemügyre vette a kicsiny, szőkehajú lánykát. Tiszta borostyánkő szemét és világos haját kétségtelenül a család Valdéz ágától örökölte. - Milyen gyönyörű vagy, kis pillangó! Mariposa. - A spanyol szó kiszaladt a férfi száján, de tökéletesen illett a kislányra, aki most kecsesen meghajolt. Orlena először bátortalanul, de aztán egyre nagyobb lelkesedéssel mosolygott a barátságos, vöröshajú óriásra. - Miért mondja, hogy pillangó vagyok, Don Conal? - Orlena elkerekedett szeme és gyerekes kérdése nevetést csalt ki a férfiból, míg anyja már éppen azon volt, hogy megdorgálja pimaszságáért. - Hagyd, kedvesem, ne szidd meg! A kérdés helyénvaló. - Conal az asszonytól a kislányhoz fordult, aki határtalan bizalommal fogta meg felkínált kezét. Kecsesen az ablak alatt álló, gesztenyebarna bársonnyal bevont díványhoz sétáltak. A reggeli ragyogó napsugarak beszűrődtek a hatalmas üvegtáblákon, és méginkább bearanyozták a kislány egzotikusszínű bőrét. - A szőke hajad, a szemed, még a bőröd is olyan, mint a pillangóé. Serafina a homlokát ráncolta. - Megpróbáltam bent tartani a házban, de abban a pillanatban, hogy hátat fordítok neki, már kint is van az istállóban, vagy fedetlen fővel lovagol a réten.

- Utálom a hülye kalapokat - mondta a kislány, mire Quinn ismét felkacagott. A férfi szemét nem kerülte el, milyen érdeklődéssel fordítja figyelmét a kislány anyjáról őrá. Hallotta, hogy az öreg Don Pedro ugyanolyan hideg szörnyeteg volt, mint most a fia. A kislánynak viszont pótapára van szüksége. Helyes, ez az ő malmára hajtja a vizet. - Jól beszél spanyolul - mondta Orlena nagylelkűen. - Azt hittem, maga ír. Az írek nem ír nyelven beszélnek? Conal szeme elsötétült, mikor eszébe jutott szülőföldje. - Én Galliából származom, és igen, írül beszéltünk, no meg angolul, a hódítóink nyelvén - tette hozzá keserűen. Aztán szeme felcsillant, és megfogta a kislány kezét. - Köszönöm a bókot. Gyermekkorom óta spanyolul beszélek. Orlena le volt nyűgözve. Ő csak spanyolul tudott. Bátyját a házitanítók ugyan tanították latinul és franciául, de lányok nem részesülhettek efajta élvezetben. Hogy szeretett volna minél többet tudni a világról, melyet ez az ember testesített meg a szemében. Orlena megszorította a hatalmas, bőrkeményedéses kezet. Conal figyelte, ahogy a kislány megrezegteti sűrű, barna szempilláit. Aztán eszébe jutott, hogy a pillangó spanyolul kacér hölgyet is jelent. Úgy döntött, nem kéri meg Orlenát, hogy apának hívja. A Realiz acion Rezidencia, Spanyolország, 1775 Enyhe szellő fújdogált a családi birtok gyümölcsöskertjében, de a frissítő szél nem nyugtatta meg Orlenát. A házból kiküldték, még az udvaron álló szökőkút közeléből is kitiltották, ahol játszani szokott. Mariát utasították, hogy tartsa hallótávolságon kívül a kislányt, messze anyja szörnyű kiáltásaitól. Orlena az első sikoltásra ébredt hajnalban. Most pedig jócskán vacsora idő volt. Délután a szobalány süteményt és friss, édes barackot hozott neki. Megpróbálta rábeszélni az ijedt gyermeket az evésre, de Orlena visszautasította. Lenézett a kezében tartott zamatos gyümölcsre, a gyomra korgott, de egy falat sem ment volna le a torkán. - A mama meg fog halni, Maria? - kérdezte nagyon halkan, a választól félve. - Nem, dehogyis hal meg, kicsim. Csak hoz neked egy kistestvért. Néha egy kicsit elhúzódik a dolog. Légy türelmes, és edd meg a barackot! - Maria a gyerekhez lépett, és megfogta a kezét. - Elsétálhatnánk az istállóhoz, és megnézhetnénk az új pónidat - javasolta reménykedve. Orlena azonban csökönyösen megrázta a fejét. Ma még a gyönyörű kancacsikó sem tudta érdekelni, amit Conal vett neki. Conal és Ignacio a házban voltak, és épphogy csak eltűrték egymás jelenlétét a feszült csendben. Ignacio, aki az elmúlt évet atyai nagybátyjánál töltötte az udvarban, rövid látogatásra érkezett haza. Orlena alig váltott vele néhány szót, a fiú ugyanis soha rá se hederített. Többnyire levegőnek nézte az anyját is, ami miatt tegnap késő este veszekedés tört

ki Conal, Serafina és Ignacio között. Anyjuk szült. Orlena biztos volt benne, hogy Ignacio gyűlölete valami nagyon rosszat okozott. A múlt hónapban, mikor Orlena beosont a konyhába egy kis ropogós kenyérért és frissen köpült vajért, az asszonyok Serafina áldott állapotáról beszélgettek. Orlena kihallgatta őket, aztán rémülten elszaladt. A szolgák azt mondták, anyja túl öreg és gyenge ahhoz, hogy még egy gyermeket kihordjon. Soha nem lett volna szabad hozzámennie egy olyan fiatal, életerős férfihoz, mint az ír. Orlena figyelte, ahogy anyja lesoványodott teste kigömbölyödik a gyermektől, és hiába próbálja ezt elrejteni plisszírozott, csúnya ruhájának fojtogató redői mögé. Én soha nem fogok gyermeket szülni, hogy a hasam ilyen kövér legyen, esküdözött magának. A kislánynak fogalma sem volt, mi köze lehet Conal jelenlétének Serafina másállapotához. Valójában a férfi jelentette élete fényét, mióta hónapokkal ezelőtt találkozott vele az udvarnál. Conal megnevettette, incselkedett vele, gyalázatosan drága ajándékokkal kényeztette, még lovagolni is elvitte a gyönyörű új pónin. Nem sokkal a házasságkötés után Orlena anyja megbetegedett és sápadt lett, s nem sokat törődött a lányával. Ignacio mindig megvetette, de mióta Conal az életükbe csöppent, úgy tűnt, gyűlölete csak még hevesebbé vált. Conal lett Orlena egyetlen bizalmasa a családban. Ez az új testvér talán nem is jön rosszul, gondolta magában a kislány, aztán bűntudatosan hozzátette: ha anyát nem viseli meg túlságosan. Ekkor kiáltás harsant a házból. A hang olyan volt, mint Conalé. Orlena kitépte magát Maria szorításából, és a gyümölcsöskerten át az udvar felé szaladt. Úrinőhöz nem méltó módon felemelte szoknyáját, miközben átugrált a köveken és a fatörzseken. Conal Serafina szobájából tartott lefelé, hogy egy üveg borral ünnepelje meg a nagy eseményt. Fia született! Szép, egészséges, vöröshajú fia, aki kitúrva a vézna, cselszövő Ignaciót, majd az örökébe lép. Örököljön csak Ignacio a vérszerinti apjatól! Így Santiago Quinné lesz a Guardunok vagyona és ül. Károly hatalmas földje, amit Conalnak adományozott. Mikor ajkához emelte a poharát, Orlena rontott be lélekszakadva, hamuszürke arccal a szobába. Conal gyorsan kortyolt egyet a borból, aztán letette a poharat az asztalra, felkapta a kislányt, és a levegőbe dobta. - Ünnep van, kis Pillangó! Kistestvéred született, és Santiagonak neveztük el Szent Spanyolország patrónusa és halott apám emlékére. Mikor a férfi körbeforgott vele, és végül letette a földre, Orlena összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: - A mama... jól van? Conal arcára széles, megnyerő mosoly húzódott. - Soha jobban - nyugtatta meg a gyereket. A valóságban Serafina elájult a kimerültségtől, miután a kisfiú megszületett. A bábák szerint csoda, hogy egyáltalán túlélte a szülést. Most, hogy megvolt az örököse, Conal úgy döntött, ezentúl hidegen hagyja az asszony ágyát. Tulajdonképpen ez már azóta így volt, hogy Serafina közölte vele a terhességét. A falu számos ajánlkozó szolgálója, csakúgy mint a nemesasszonyok az udvarnál elegendő szórakozást nyújtottak a számára. Most pedig volt egy örököse!

Conal boldogan mosolygott, és Orlena kezéért nyúlt. - Meg akarod nézni a kisöcsédet? Orlena tétován elmosolyodott. Az anyja jól volt, neki pedig született egy kistestvére, aki úgy tűnik, megtestesíti az álmait. Csak nehogy elvegye tőle Conalt! - Vörös haja van vagy barna? - kérdezte bizonytalanul, miközben felfelé haladtak a lépcsőn. Remélte, hogy a kisfiú nem hasonlít Ignaciora. - Olyan vörös, mint az enyém, Pillangó! Orlena felnevetett. - Helyes! Akkor azt hiszem, szeremi fogom! A kanyargó lépcsőn felfelé lépkedő boldog pár nem vette észre Ignaciot, kinek résnyire húzódott, sárga macskaszeme követte őket.

Harmadik fejezet Aranjuez, Spanyolország, 1787. június Orlena megborzongott a hűvös, éjjeli levegőben. Későre járt, s ha rátalálnak a palotának ebben a részében kíséret nélkül, abból szörnyű botrány lesz - majdnem olyan nagy, mintha rajtakapták volna a vőlegényét ma délután, hogy az erdőben letépte róla a ruhát. Visszagondolva, ostobaság volt szólni Ignacionak. Nem mintha bátyját felháborítaná a meggyalázása. Ó az a fajta volt, aki politikai házasságot fog kötni. - Meg kell győznöm Santiagot. Conal bármit megtesz neki - mormolta maga elé, aztán elmosolyodott. Conal többnyire érte is bármire képes volt. Ekkor tompa léptek zaját, majd kacarászást hallott. Gyorsan elbújt a hálófülke súlyos függönye mögé. Az egyik fiatal udvari hősszerelmes és legújabb szeretője, egy herceg felesége haladt el mellette otromba szerelmi játékba merülve. Az öreg király ezt soha nem tűrte volna el, gondolta Orlena szomorúan. III. Károly mindig hűséges férj volt, és mióta a királyné huszonöt évvel ezelőtt meghalt, szűzies életet élt. Ha meghal, a gyöngekezű Asturias herceg kerül majd a trónra. Ignacio pedig félelmetes hatalom birtokosává válik. - Egyetlen napot sem fogok többet ebben a kegyetlen fogságban tölteni - esküdözött, és észrevétlenül kiosont a folyosóra, rá sem hederítve a sok bársonyra, márványra és aranyra, ami körülvette. Orlena még kislány volt, mikor Serafina meghalt, és vénlány nagynénjétől az udvarban élő távoli unokatestvéreihez menekült, ahol a nemesasszonyok átnéztek rajta, a szolgák pedig elkényeztették. Azok az idők voltak gyermekkorának legboldogabb napjai, amiket Conallal és Santiagoval töltött. Ők jelentették számára az igazi családot. Most pedig nagyobb szüksége volt rájuk, mint bármikor. Halkan kopogott Santiago Quinn hálószobájának ajtaján, mire a fiú azonnal felébredt, hiszen nem aludt mélyen. Holnap kezdődik élete nagy kalandja. Apjával Cadizba utaznak, aztán a gyarmatokra, ahol Conal fogja kormányozni az egész tartományt. Rubio, Santiago süket szolgája felnyögött álmában az ágyon, miközben a kisfiú az ajtóhoz csoszogott, és kinyitotta. Rubio tudta, amit Santiago nem, hogy Conal kinevezése igazából száműzetés, melyet idősebb féltestvére intézett el, aki gyűlölte. De Rubio semmit nem szólt erről fiatal gazdájának. - Orlena! Mit csinálsz itt ilyenkor, ráadásul gardedám nélkül? - Santiago gyerekes hangjából félelem csendült ki, miközben végigmérte nővérét, aki csupán egyetlen vékony selyemköntöst viselt. Gyorsan behúzta a szobába, aztán kidugta fejét, hogy meggyőződjön róla, a hallban nincs senki, aki megláthatta volna Orlenát.

- Egyszerűen kellett öltöznöm. Senki sem lopózik ki krinolinban éjfélkor a folyosóra mondta a lány, tudva, mennyire megijesztette öccsét. Santiago szeme csillogott az ámulattól, mikor megkérdezte: - Miért jöttél? Már elbúcsúztunk. - Ádámcsutkája fel-le mozgott, miközben nagyokat nyeldesett. Elhatározta, hogy még egyszer nem alázza meg magát azzal, hogy elsírja magát úgy, mint egy lány. Orlena megfogta a fiú pufók kezét. Milyen kicsi, pedig már a serdülőkor határán áll, gondolta. - Santiago, nem mehetsz el nélkülem. Nem maradhatok itt Ignacioval. Bele akar kényszeríteni egy elviselhetetlen házasságba. - Elhallgatott, nem tudta, hogy magyarázza meg egy tizenegy éves gyereknek, ami ma reggel történt közte és Gabriel, a vőlegénye között. Aztán ismét belevágott, nagyon óvatosan. - Te és a papa nagy utazást terveztek. Én is szeretnék veletek menni, nem pedig ebben az unalmas udvarban hervadozni. - Szóval úttörő akarsz lenni, mi? - Conal állt a küszöbön, vállával az ajtófélfának támaszkodva. Haja megőszült a halántékánál, és a szeme meg a szája körül ráncok jelentek meg, de még mindig ugyanaz a csinos, jóképű, vidám és mosolygós férfi volt, akit mostohalánya gyermekkora óta imádott. Conal Orlena buja vonalait figyelte a vékony selyemköntös alatt. A ruha sötétborostyán színe kitűnően illett a hajához és a szeméhez. A szépség ígérete mindig körüllengte Serafina árváját, de az elmúlt két évben ez az ígéret több, mint valósággá vált. Conalt annyira lekötötték az udvar hatalmi harcai és szeretői, hogy túl sokáig hagyta gyámokra Santiagot és a lányt. A fiúnak természetesen tanulnia kellett, de mikor Orlena azért könyörgött, had ülhessen be az óráira, és olyan éles elmével sajátította el nemcsak az olvasást, írást és a számtant, hanem a filozófiát, a történelmet és az irodalmat is, mint Santiago, Conal elcsodálkozott és elnéző lett. Serafina soha nem tudott többet, mint leírni a nevét, s a legtöbb spanyol nemes még erre sem volt képes. Conal büszke volt okos, elbűvölő gyermekére. Most pedig a lány szépséges nőiességétől még a lélegzete is elállt. Orlena Conalhoz rohant, és ellentétben csábító ruhájával, gyermekiesen ujjongva a nyakába ugrott. - Conal, tudtam hogy nem hagyod egyedül az öcsémet az utazás előtti napon. Quinn lassan elengedte a lányt, és felsóhajtott. Vöröses szemöldökét gúnyosan felhúzta, és így szólt: - Miféle utazásról beszélsz, Pillangó? Száműztek egy olyan helyre, ahol csak homok van és skorpiók. Jobban teszed, ha itt maradsz a hatalomban és a pompában. El sem tudod képzelni, micsoda szörnyűségek várnak a gyarmatokon egy finom úrilányra. Orlena lebiggyesztette az ajkát, ahogy Conal számította. - Kit érdekel az a sok szörnyűség? - Aztán Santiagora pillantott. - Santiago, hozz egy kis hideg bort az előszobából! Ne siess, vigyázz, hogy ki ne lötyögjön! - Conal bezárta az ajtót, és várakozásteljesen a lány felé fordult. - Gabriel ma reggel megpróbált megerőszakolni. - A férfi arca fenyegetővé vált, Orlena pedig elmesélte a szörnyű támadást, majd a rákövetkező beszélgetést Ignacioval. - Most láthatod, hegy vagy veled kell mennem, vagy a bátyám kolostorba zárat, mert az biztos, hogy

nem megyek hozzá ahhoz a vén kéjenchez - fejezte be csendesen, és hangja elcsuklott a szégyentől. Conal mindig azt tartotta, hogy Orlena nyíltszívű, gyengéd teremtés, aki figyelemre és szeretetre vágyik, mégis valamiféle óvatossággal viszonyult a lánynak ahhoz a részéhez, ami érintetlen volt és gondosan elrejtett. Gyakran törte azon a fejét, milyen lehet Orlena a nászágyban, és végül arra a következtetésre jutott, hogy szenvedélyes nő, ha a megfelelő férfi lobbantja fel benne a lángokat. A karjába vonta, hogy csitítsa zokogását. - Ah, Pillangó, kérlek, ne sírj! - dünnyögte neki halkan. - Teljesen elszomorítasz. Orlena határtalan bizalommal tekintett fel, elkerekedett, rezzenéstelen szemében remény csillogott. - Egy kis csalással talán sikerül felcsempésznünk a fedélzetre - mondta Conal lemondó sóhajjal. Orlena örömkiáltását elnyomta öccsének üdvrivalgása. Santiago ujjongva ledobta a tálcát az asztalra, és a karjukba vetette magát. A nagy izgalomban senki nem vette észre, hogy a kisfiú leverte a palackot. A vörösbor lecsurgott a márványasztal széléről, és felszívódott a szőnyegben. Chihuahua City, 1787 ősze - Nem sokat változott az elmúlt két évben - mondta a magas férfi, aki csupán egy ágyékkötőt és egy mokaszint viselt. Könnyedén leugrott a lóról, mely a ferencesek missziója melletti nyárfák sűrű árnyékában kezdett legelészni. Fürgén és csendesen, mint az éji szél, melyről a nevét kapta, a másik lóhoz lépett, és leemelt róla egy összegörnyedt férfit. A lovas teste sikamlóssá vált a vértől, a mén pedig idegesen felhorkantott, és kaparni kezdett. - Nyugalom, barátom, nyugalom - suttogta Éji Szél muzsikáló hangon. Aztán sebesült társához fordult, és azt kérdezte: - Tudsz járni? - Tudok - felelte a másik összeszorított foggal a fájdalomtól. - De nem fognak ezek a fehéremberek elárulni a katonáknak? Éji Szél elmosolyodott, miközben barátját támogatta. - Csak várd ki a végét, Rekedt Hang! Ez a pap mentette meg az életemet, mikor megszöktünk a bányából. - Az, aki megtanított a fehérek életmódjára annyi évvel ezelőtt? - visszhangozta Rekedt Hang csodálkozva. - Azóta már sokszor meglátogattam - felelte Éji Szél szárazon, miközben visszaemlékezett a heves érvekre és a hideg józanságra, mellyel Bartolome atya megpróbálta a békés útra telelni. Most pedig itt volt újra, kockáztatva a halált vagy a rabszolgaságot egy másik szökevénnyel. Mikor elérték a misszió falának oldalajtaját, Éji Szél a hideg, göröngyös kunyhóhoz támasztotta Rekedt Hangot. Fürgén átugrott a falon, és kireteszelte a kaput.

- Gyere gyorsan! - parancsolta, aztán átsegítette társát a sűrű kerti liánokon, majd a templom háta mögött álló alacsony épület felé vezette, ahonnan gyenge fény szűrődött ki. Halkan kopogtatott, mire Bartolome atya letette a könyvet, amit éppen olvasott. Hátratolta a nehéz tölgyfaszéket, és fáradt szemét dörzsölve felállt, majd az ajtóhoz lépett, és kitárta. - Gondolhattam volna, hogy te vagy az, Joaquín. Elmúlt éjfél - mondta a pap keserűen, és szélesebbre tárta az ajtót a félvér és sebesült társa előtt. - Én pedig tudhattam volna, hogy még mindig olvasol, mikor már régen elmúlt éjfél. Joaquín meleg tekintettel az idős emberre nézett, aki tizennégy évig volt tanítója a fehér világban. - Barátot hoztam. Remélem orvosi tanulmányt olvastál, nem pedig Szent Ferenc életét, ugyanis Rekedt Hangnak segítségre van szüksége. - Arra. Tegyük az ágyamra, és megvizsgálom. Rekedt Hang - ismételte Bartolome atya. - Ő az a meszkaleró fiú, akivel megszöktél a bányából? Évek óta nem is láttad! Joaquín segített felfektetni Rekedt Hangot a szomszédos szoba ágyára. - Ma reggel találkoztunk véletlenül, atyám. Miközben a fiú vállát vizsgálta, Bartolome atya felmordult. - És nem keveredtek bele ebbe a találkozásba netalántán a katonák vagy a bányatulajdonosok? - Bozontos, őszülő szemöldökét rosszallóan felvonta. - Csak az ökörhajcsárok, akiket arra a sorsra ítéltek, hogy az arrastraszokat húzzák Senor Hurtades aranybányáiban - felelte Joaquín szenvtelenül. - Rekedt Hangnak és meszkaleróinak ugyanaz az ötletük támadt, mint nekem, de a spanyolok csapdát állítottak, és a katonáik lesben vártak ránk. Az én embereimnek sikerült elmenekülni, de Rekedt Hang harcosai már nem voltak ilyen szerencsével megáldva. - Megáldva! - mordult fel Bartolome atya, miközben egy lavór vizet és kötszert hozott be egy rozoga tölgyfakabinból. - Érthetetlen a rabszolgatartók elleni bosszúd, fiam, de el vagy utóbb el fognak kapni a katonák téged és a követőidet is. Az évek alatt sokszor veszekedtek erről. Mindketten tudták mennyire felesleges, de egyikük sem tudta feladni a meggyőződését. Joaquín, Bartolome atya briliáns tanítványa hét évig maradt a missziónál, és minden információt magába szívott a spanyol hódítókról, amit csak bírt. Megtanulta, hogyan vegyüljön el közöttük a megvetett álruhában, mint a megszelídített indiánok. Folyékonyan beszélte a kasztíliai spanyolt, mint bármelyik ösztöndíjas diák, ha úgy hozta a sors, mégis az elmúlt hat év jó részét a lipanok egy kis törzsénél töltötte Guadalupe hegyei között. - Éji Szelet soha nem kapják el, szent ember - mondta. Rekedt Hang, rá se hederítve az éles fájdalomra, mely a vállába hasított, mikor a pap kitisztította, és megpróbálta kiszedni egy s éles késsel a húsban megakadt golyót. - Éji Szelet? A híred már Durangoból Santa Febe is elterjedt, Joaquín. Hallottam egy hírhedt fosztogatóról és útonálló bandájáról. Apacsokról, akik gyilkolnak és rabolnak. Nem csoda, hogy nem volt időd meglátogatni engem és a jó testvéreket az elmúlt két évben! - Nem mentegetőzöm amiatt, ahogy élek - felelte Joaquín fáradt beletörődéssel. Aztán vállat vont és hozzátette: - Sajnálom, hogy nem látogattalak meg hamarabb.

A pap felemelte tekintetét a nyugodt meszkaleróról, és az előtte álló magas, zord pillantású fiatalemberre nézett. Joaquín a szavakat kereste, mint egy zavart iskolásfiú, aki nem tudja befejezni a latin igeragozást. - Hah! A gyilkolásért és a rablásért bezzeg nincs lelkifurdalásod. Azért mert elhanyagoltad idős tanítódat bűntudat gyötör. - A pap szomorúan, halványan elmosolyodott. - Fiam, nem hánykolódhatsz az apacsok és a spanyolok között, miközben úgy élsz, mint egy fosztogató. Kezdhetnél új életet, és segíthetnéd az indiánokat. A harc és a fosztogatás csak még több spanyolt fordít ellened. - Igen, kirabolom a spanyol bányákat és megölöm a spanyol katonákat. Gondolod, ha abbahagyom, ha a hozzám hasonlóak leteszik a fegyvert, az megoldaná a helyzetet? A hódítók minden életerős indiánt elhurcolnának rabszolgának, a gyengéket pedig lemészárolnák, mint a teheneket! - Joaquín figyelte, ahogy Bartolome atya megrázza a fejét, és most először vette észre, hogy a pap sötét hajába néhány ősz szál vegyült. Bartolome borogatást tett a meszkaleró vállára, aztán bekötötte. - Ha te és a hozzád hasonlók megtanítanák a többieket arra, amit te tudsz a fehérek civilizációjáról, kiharcolhatnátok egy kompromisszumot. A vadászok nomád társadalmát európainak tartják. Az indiánoknak is így kellene élniük. - Mint a Pueblo indiánok? - kérdezte Joaquín megvetéssel a hangjában. - Békében élnek, és sok mindent megtartottak a régi szokásaik közül - érvelt a pap. Joaquín hangja gúnyosan csengett. - Igen, békében élhetnek, ha elfogadják a keresztény vallást, és fizetnek a spanyol adószedőknek. - A túlélésről beszélünk, Joaquín, nem pedig az indiánok megalkuvást nem ismerő győzelméről. Ami pedig a vallást illeti... - hangja elhalt, ahogy a régi kétségek és a bizonytalanság úrrá lett rajta. - Túl sokáig voltam a vadonban, és túl sokat láttam. Nem tudom, fiam, lehet, hogy isten a spanyolok kardja által akarja magához rendelni nyáját. - Tudod, hogy ez nem igaz - ellenkezett Joaquín, aztán meglágyult. - Gyakran csupán az egyház áll az embereim és a spanyol katonaság esztelen pusztítása között. Megmentetted az életemet, most Rekedt Hang életét, és még annyi másokét az évek során. Bárcsak több fehér ember lenne olyan mint te és a testvéreid! A pap betakarta a meszkalerót egy durva pokróccal. - Táplálékra van szüksége. Melegítek egy kis levest, hogy erőre kapjon, te pedig addig elmondod, mi történt veled az elmúlt években, mióta elhagytál. Jóval később, mikor a pislákoló hajnal első, bágyadt sugarai a döngölt padlóra vetődtek, a pap és a félvér még mindig Bartolome atya dolgozó- és könyvtárszobája előtt üldögélt egymással szemben. Bartolome egyetlen szükséglete a csupasz, de meglepően nagyszámú könyvgyűjtemény volt. - Nagyon sajnálom, hogy meghalt a feleséged. Imádkozni fogok a lelkéért... ha gondolod, hogy az apacsok istenei nem bánják - mondta a pap, miután Joaquín elmesélte két évvel ezelőtt kötött házassága történetét és a felesége halálát a himlőtől. Ez sok mindent

megmagyarázott Joaquín hosszú távollétéről. Bánkódott. A fehéremberek, akik behozták a betegséget még egy okot szolgáltattak arra, hogy Éji Szél gyűlölje őket. Bartolome atya szomorúan sóhajtott. - Mindig reméltem, hogy egyszer letelepedsz és családot alapítasz. Joaquín zord arca kissé felderült. - Megtaláltam a családomat, atyám. Ha egy lipan feleségül vesz egy nőt, és az meghal, továbbra is az asszony családjához tartozik. Nádszál anyjával és apjával élek, és gondoskodom róluk. - Örülök, hogy vígasztalnak, de látom, hogy még fáj a szíved - felelte Bartolome atya egyszerűen. Joaquín felvonta sötét szemöldökét. - Én pedig tudom, hogy imádkozni fogsz az én lelkemért is, ugyanúgy, mint Nádszáléért. - Az idős ember önzetlen barátsága miatt érzett hálája ott ragyogott Joaquín arcán. - Már olyan vagy, mint a fehérember. Zöldszemű Fiú soha nem ejtette volna ki a nevét annak, aki eltávozott. De attól félek, úgy tettél le az apacsok hitéről, hogy nem vetted fel a kereszténységet. Joaquín vállat vont. - Ahogy te mondtad, atyám, két világ határán élek. Talán elég művelt vagyok ahhoz, hogy helyet kapjak a fehérember világában, de nem a születésem jogán. Csak félvér vagyok. Azt teszem, amit tennem kell. - Megvonta a vállát, és elfordította a fejét. - Választhatsz egy másik utat is. Hagyd a bosszút, Joaquín! - A pap szürke szemében feszültség csillogott, miközben kényszerítette az indiánt, hogy a szemébe nézzen. - Mielőtt idejöttél, rosszul bántak veled és bizalmatlan voltál. Én meggyőztelek, hogy keresztelkedj meg, és választottam neked nevet. Először nem tudtam, miért döntöttem a Joaquín mellett. Most már értem. Egy napon talán te is rájössz. - Elhallgatott, aztán így folytatta: - A Joaquín név héber eredetű. Amikor néhány évvel ezelőtt az Ótestamentumot tanulmányoztam, megtanultam a szavak jelentését. Az olyan irodalmi emberek, mint a héberek, csodálják a civilizációt. - Csak a Szent Szék meg ne hallja, hogy így beszélsz! Megégetnének, mint a zsidókat felelte Joaquín gúnyosan. - Az indiánok védelme miatt már így is gyanús vagy. - Ki fogom használni az alkalmat. Csak jusson eszedbe, mikor legközelebb ellovagolsz. Joaquín annyit tesz: Isten Fog ítélkezni. A fiatalember szája körül mosoly jelent meg. - Az Úr talán Éji Szelet választotta ki eszközül az ítélkezésre.

Negyedik fejezet Néhány napig, amíg Rekedt Hang lábadozott, Joaquín a missziónál maradt. Fehér vászonnadrágba és a félvér parasztok paisano ingébe öltözötten járta a várost, hogy információkat szerezzen a spanyol csapatok és az aranyszállítmányok mozgásáról. Éjszakáit a táborban töltötte, és felújította ismeretségét az idős Domingo atyával és a gyermeteg Alonzoval. Bartolome atyával késő estig elvitatkoztak a filozófiáról, a történelemről és az irodalomról. Zaklatott lelke pihenésre és nyugalomra vágyott. Tudta, hogy amint a meszkaleró lábra tud állni, visszatérnek a fosztogatókhoz a hegyekbe, és folytatják a gerillaháborút a fehérek ellen. Rekedt Hang elvesztette családja utolsó tagját is a rajtaütéskor, amelyben megsebesült, és úgy döntött, hogy csatlakozik Éji Szél bosszúhadjáratához. Joaquínnak eszébe sem jutott a bosszú, miközben a főtér hatalmas piacán sétált, és a gyümölcsárusokat meg a bőrkereskedőket üdvözölte. Keresztülment a zsúfolt téren, elhagyta az öszvérkaravánt, melyet illatos citrommal és délről hozott csokoládéval, valamint az északnyugatról származó bölények szagos irhájával pakoltak meg. A meleg reggeli levegőben paprikák vörösesbarna füzérei lógtak ártatlanul, hihetetlen erejük szemmel láthatóan aszalódott a napon. Joaquín elhaladt az idős Senora Quiros mellett, aki citromot facsart egy kukoricával teli, gőzölgő fazékba. Lánya egy nagy metate kőnél foglalatoskodott, és a puha, hántolt kukoricát tésztává gyúrta, majd ügyesen vékony süteményeket vágott ki belőle. A friss mexikói palacsinta illata betöltötte a levegőt, Joaquín pedig megállt, hogy vegyen belőle néhányat. A fiatal, csinos piasana olvadozó pillantást vetett barna szemével a jóképű idegenre, amiről Éji Szélnek Nádszál jutott az eszébe. A lány kerek, szelíd arcán egyszerű bizalom és őszinteség tükröződött. Joaquín elmenekült, és közben eltöprengett rajta, mi lenne, ha ágyba bújna vele, de tudta, hogy fennáll a lehetősége, hogy a lány meggyónja egy félvér idegennel átélt kalandját, és az Bartolome atya fülébe jutna. Csak három pap volt Chihuahua City egész területén, mely ötezer katolikus lelket számlált. Sajnálkozva úgy döntött, hogy nem elégíti testi vágyait, vesz inkább még palacsintát, hogy legalább a gyomrát kényeztesse. Miközben falatozott, és megtévesztő hanyagsággal sétált hatalmas téren, nyitva tartotta a szemét és fülét. Chihuahua City volt az északi belső tartományok katonai parancsnokságának fői hadiszállása. Az információ nagy része a rico-k szolgáitól eredt, akik felbecsülhetetlen szolgálatot teljesítettek nagy és hatalmas spanyol uruknál. Az egyik bolttulajdonos, kicsiny mészáros asztala előtt ült, és egy csirkét kopasztott. - Új Mexico új kormányzója tegnap éjjel érkezett meg, hogy Santa Febe utazzon. Azt mondják bátor katona, aki sok kitüntetést kapott katolikus őfelségétől a spanyol udvarnál.

- Hah! - hördült fel utálkozva egy másik kereskedő, aki tollakat söpörte el az ajtajából. Kitüntetést! Új Mexico tele van barbár apacsokkal és komancsokkal. Nem irigylem a spanyolt. Szóval a legelszigeteltebb belső tartománynak új kormányzója lesz. Valami spanyol katona, mormogta maga elé Joaquín. Talán el kéne néznie a tér nyugati oldalára, a katonai akadémiához és a barakkokhoz, ahol a hivatalos látogatót minden valószínűség szerint elszállásolták. Első kézből mérheti fel ellenfelét, mielőtt a kormányzó betöltené a posztját. A katonai főhadiszálláson hatalmas tömeg gyúlt össze, hogy megünnepeljék a neki kijáró pompával búcsúzó kormányzó kísérete távozását. Joaquín egy sereg jól öltözött katonát látott, akik nyilvánvalóan Mexico Cityből érkeztek, hogy a kormányzó személyi kíséretéül szolgáljanak. A provinciának soha nem voltak ilyen uniformisai, legkevésbé Miquelet Lock muskétái. Új kormányzó bizonyára kikapcsolódik egy-két napot, mielőtt fáradtságos költözködését megkezdi, a katonák ugyanis nem utazáshoz, hanem díszszemléhez öltöztek. A hódítók seregszemléje a hátországban, gondolta Joaquín szórakozottan. Aztán szeme követte az egyik fiatal hadnagy pillantását. A parancsnoki palotába vezető árkádok alatt egy fiatal nő állt egy idősebb asszonnyal veszekedve. Hangjuk metszővé vált, miközben egy kisfiú a lány oldalnyergéhez kötve egy gyönyörű kancán lovagolt. A gőgös lány dobbantott egyet a lábával, majd elfordult a zsörtölődő Duenától, és az ijedős lóhoz lépett. Joaquín kikerülte a díszfelvonulást néző lézengő embereket, és egy félreeső kertbe húzódott. A gyönyörű senorita megérdemelte, hogy közelebbről is szemügyre vegye. Már tudta, hogy a legjobb információ forrásul és a legjobb szórakozásul is a nemesasszonyok szolgálnak. Húsz lábnyira tőle jól láthatta a lány finom szépségű arcát és hajának lángoló ragyogását. - Mint egy régi spanyol pénzérme - mormolta Joaquín maga elé. A lány valóban szokatlan szépség volt, bőrének mély, sárga színéhez jól illett hatalmas aranybarna szeme és sűrű, sötét szempillája. Ez az elegáns, szőke tökéletesség kasztíliai, arisztokrata származásáról uralkodott, akit a kormányzó valószínűleg Madridból hozott magával, mint a feleségét vagy a szeretőjét. A lány kasztíliai selypítő akcentusa csak megerősítette feltételezésében a férfit, mikor meghallotta Orlenát a kisfiúval veszekedni, aki épp leszállt a nyeregből. - A papa nagyon mérges lesz, Orlena. Megtiltotta, hogy ezzel a lóval lovagolj. Dona Inez el fog árulni bennünket - esedezett a fiú. - Oh, ne törődj a vén banyával! Santiago, én gyűlölöm ezt a gyarmati népséget, és ostoba fontoskodásukat. Dona Ineznek kétségtelenül jobban tetszene, ha egy fakeretes poggyászkordéban tenném meg az egész utat Santa Febe! Őfelsége istállójában is voltak ilyen eleven lovak, mint ez, és kislánykorom óta rajtuk lovagolok. - De te lány vagy - tiltakozott a fiú. - Ah! Majd én elintézem Conallal, ha visszatért. Tudod, hogy mindig mindent megtesz nekünk - felelte Orlena vidáman, és kecsesen nyeregbe ült anélkül, hogy Santiagonak bakot kellett volna tartani neki.

Joaquín az árnyékban állt, és a lány szavain töprengett. Santiago az új kormányzó fia lehet, akit a markában tart. - Lássuk, el tudom-e rabolni a kölykét! - suttogta. Joaquín összehúzott szemmel figyelte, amint a két védtelen gyermek ostoba, veszélyes módon ellovagol a hátsó utcán. Chihuahua City határvidéki előőrs volt a barbár pusztaságban, ahol a spanyol parasztság éppúgy kapható volt a nemesség ellen erőszakra, mint a fosztogató apacsok. Joaquín a palotára pillantott, és megállapította, hogy a kormányzót túl jól őrzik ahhoz, hogy bejussanak hozzá, Chihuahua City és Santa Fe között pedig hosszú az út. Volt elég ideje, hogy kieszelje a tervét. Most egyelőre követi Santiagot és az aranyhajú lányt, aki ahhoz túl fiatal volt, hogy a fiú anyja legyen. Joaquín ebből arra következtetett, hogy csakis a kormányzó szeretője lehet. Gyorsan átvágott a téren, felpattant Warpaint, hatalmas, tarka paripájának hátára, mely egy nyárfa mögött várta eleresztve. Átvágva a hátsó utcákon, Joaquín hamar utolérte a lányt és a fiút, aztán tisztes távolból követni kezdte őket, miközben terve megfogalmazódott az agyában. Az európaiak gőgösen lovagoltak el a paisana-k mellett, akik a kicsiny kertben dolgoztak, és lovaik az asszonyok arcába hányták a felvert port. - Úgy csinálnak, mintha két iskolásgyerek lennének szünidőben - morogta Joaquín, aztán hozzáfűzött egy odavaló spanyol káromkodást. Mikor a városon kívül egy hatalmas, ocsmány salakhalom felé, vették az irányt, melyet az ércolvasztó termelt, Joaquín undorodott az ostobaságuktól. Az északi bánya nem megfelelő hely volt egy gyönyörű nő számára, akit csupán egy kisfiú védelmezett. Hirtelen két férfi bukkant elő egy rakás törmelék mögül, csomagjaikat öszvéreik cipelték mögöttük. Őrök voltak, akiket a városba küldtek élelmiszerért, s akiknek szeme megakadt az előttük testet öltött aranylátomáson. - Hé, Pablo, nézd csak, ki van itt - mondta a kövérebbik, és elzárta Orlena útját. A lány fintorgott, mikor megcsapta a férfi mosdatlan testének szaga. - Eresszetek! - parancsolta Orlena leggőgösebb hangján. Mikor az útonállók nem moccantak, hirtelen azt kívánta, bárcsak most is azt az álöltözetet viselné, amelyben kiszökött Spanyolországból, és nem a legelegánsabb lovaglóruháját. - Őj Mexico kormányzójának fia vagyok, ez pedig a nővérem! Ha csak egy ujjal is hozzányúltok, Don Conal könyörtelenül megöl benneteket - fenyegetőzött Santiago, és megpróbált Orlena meg a két bandita közé állni. A másik férfi gonoszul elvigyorodott, mire előbukkantak rothadt, fekete fogai. - Egy nagy és hatalmas, gazdag fiú. - Azzal se szó, se beszéd egy ostorral lecsapta Santiagot a nyeregből. A fiú öntudatlanul zuhant a földre. Orlena is előrántotta ostorát, és mérgesen öccse támadójára vágott vele. - Ha valami baja lesz a testvéremnek, megöllek, te mocskos patkány!

Miközben a soványabbik útonállóval küzdött, a kövér a háta mögé került a lovával. Aztán lerántotta a lányt a nyeregből. Orlena rúgkapált és kiáltozott, miközben megpróbálta kezdetleges fegyverét a férfi ellen fordítani, mindhiába. Támadója leszorította a karját, és keresztbe fektette a lován, mint egy hadizsákmányt. - Meg kell osztoznod velem, mano! - mondta a vézna ingerülten. - Vigyük a hegy mögé, ahol puha a talaj a friss mohától. A fiú meghalt. Nem fog zavarni bennünket. A kövér beleegyezően felmordult, és a bánya hulladékaiból álló dombok közé lovagolt. Társa követte, maga után húzva az öszvéreket. Rá se hederítettek Santiagora, aki az út közepén feküdt. Joaquín meghallotta Orlena sikítását, és megsarkantyúzta Warpaintot. Előhúzta gonoszul villogó kését a nadrágjába rejtett tokból, és megvizsgálta Miquelet Lock pisztolyát. Látta, hogy a fiú megpróbál talpra állni az út közepén, de Orlenának nyoma veszett. Mind a két ló Santiago mellett őgyelgett, de a lány kancája ijedősen hátrahőkölt, mikor Joaquín odavágtatott. Santiago arca krétafehérré vált a rémülettől. - Orlena - mondta recsegő hangon a zord tekintetű férfinak, aki kést és pisztolyt tartott a kezében. - Meg fogják ölni... Ekkor éles kiáltás harsant, melyet egy torokhangú káromkodás követett. Joaquín a hang irányába fordította Warpaintot. Látta, hogy a lányt leteperték a puha, sáros földre, nem messze egy lustán csordogáló pataktól. A kövér, mohó tekintetű spanyol felrántotta Orlena szoknyáját, míg társa vasmarokként szorította a csuklóját. A lány kalapja lerepült, sötétszőke haja szétterülve feküdt a szürke földön, miközben kapálózott. Joaquín gondosan célzott, és a kövér háta közepébe eresztett egy golyót, majd gyorsan leugrott a lóról, és a vézna férfihez futott, aki elengedte a lányt, és előrántotta kését az övéből. Rávetette magát, és egymásba gabalyodva a puha sárba hemperedtek. Orlena káromkodni kezdett a halott őr súlya alatt, és megpróbált szabadulni a testi vágy és a halál bűzétől. Érezte a férfi vérét a kezén, mikor meglökte. Egy utolsó erőfeszítéssel letaszította magáról, és felült, hogy megnézze a támadója és a megmentője között kibontakozott küzdelmet. A karcsú, fekete idegen ellenfele fölé keveredett, és egy kés szúrással a mellébe, leterítette. Aztán megragadta az őr hosszú, zsíros haját, felhajtotta, és keresztülvágta a nyakát. Orlena gyorsan elfordította fejét a véres látványtól, és az ájulással küzdött. Szűzanyám, mennyire gyűlölöm az ájuldozó nőket, gondolta Joaquín. A lánynak sikerült talpra állnia, mire az indián befejezte a művét. Beletörölte kését a hulla ingébe, majd gondosan elrejtette hosszú nadrágja alá. Ruganyos, nesztelen léptekkel a lányhoz ment, és megállt előtte. Orlena összehúzta magán szétszaggatott blúzát, és megpróbálta elrejteni a mellét a férfi átható pillantása elől. Érezte, ahogy az idegen hideg, zöld szeme végigvándorol a testén. Orlena a vállára borította sáros haját, mint egy palástot, hogy eltakarja meztelenségét, és királynőt megszégyenítő pillantással viszonozta a férfi merész vizsgálódását. - Látott egy fiatal, vöröshajú fiút...

- A kormányzó kölykének nem esett nagyobb baja, mint magának - felelte Joaquín kurtán, tökéletes spanyol kiejtéssel. Érezte, hogy a rátörő vágytól alig kap levegőt. A kurtizán gőgös viselkedése csak fokozta szépségét, ahelyett hogy csorbította volna. A kedves arcú kislány, akit a piacon látott, elhalványult emellett a nő mellett. Oh, mennyire szeretné megalázni ezt az Orlenát, hogy könyörögjön neki a szerelméért, ahogy azok a finom, spanyol úrikisasszonyok. Mielőtt Orlena eldönthette volna, hogy a megmentőjévé vagy egy másik támadóval áll-e szemben, lódobogást hallott, aztán Santiago azt kiáltotta: - Papa! A fekete idegen elkáromkodta magát valami érthetetlen nyelven, aztán ellépett a lány mellett, és felpattant csodálatos lovára. Térdével finoman megérintette az állat oldalát, mire az megfordult, és elvágtatott. Orlena egy pillanatig csak állt, és azt a könnyed kecsességet figyelte, amellyel a lovas tökéletesen összeolvadt a lovával. Aztán rádöbbent, hogy az idegen jobbról ült fel. A nyereg, ha egyáltalán a lóra terített takarót és az egyszerű kengyelt annak lehet nevezni, indián nyereg volt. A férfi indián vagy félvér eredetű, egy casta, akinek finoman faragott vonásai meghazudtolták származását. Orlena szörnyülködve sarkon fordult, és a térdéig felhúzott, szakadt szoknyájában szaladni kezdett. Conal izgatottan megölelte Santiagot, és megvizsgálta. - Meg kellene, hogy korbácsoljalak! Megsérültél? - Szemügyre vette a vágást, mely véres hurkává duzzadt a fiú homlokán. Santiago még mindig csillagokat látott, és tántorgott. - Orlena... - nyögte -, valaki a segítségére sietett. Ketten megtámadtak, és Orlenát idehurcolták - mutatott a dombok közötti útra. Mikor Orlena futva megkerülte a dombot, Joaquín még látta, hogy Santiago a lány karjaiba szalad. A fiú apja mérgesen közeledett feléjük. Még a dombtetőről is, ahonnan az indián nézte őket, érezni lehetett a kormányzó visszafojtott dühét. Azok hárman őrjöngve kiáltoztak. Joaquín nem tudta kivenni a szavukat ilyen távolból, de eleget látott ahhoz, hogy megkapja a kérdésére a választ. A kormányzó imádta a fiát, aki úgy hasonlított rá, mint egyik tojás a másikra. Vajon szeretné-e látni, hogy Santiago úgy nő fel, mint egy lipan? Három órával később Joaquín ravaszul mosolygott, miközben kerülőúton a misszió felé lovagolt. A délutánt a városban töltötte, hogy minél többet megtudjon a gyarmatok új kormányzójáról, a fiáról és a titokzatos nőről, aki velük utazott. Elhatározta, hogy Santa Feben fogja megkezdeni bosszúhadjáratát. Orlena a szűk, fülledt szobában üldögélt, amit a parancsnok felesége bocsátott rendelkezésére. A helyiség alacsony mennyezetével, keskeny ablakaival és durva, döngölt padlójával nem is volt szobának mondható. Úgy tűnt, mintha a föld sugározná ki a meleget. A szőnyeg megkopott, a sötét fenyőfabútor pedig silány munka volt. Kezét felsértette egy szálka, és a ruhája is kiszakadt. Mihelyt el tudott menekülni Conal mérge és fenyegetései elől, azonnal a szobájába ment. Levetkőzött, és fürdőt rendelt. Santiagot kis híján meggyilkolták, őt pedig... Orlena elhessegette magától a mocskos bandita képét, aki rettenetes dolgokat művelhetett volna a

testével. Még érezte a férfi gyapjúkabátjának és mocskos kezének keserű, izzadt bűzét a bőrén. - Miért nem hozza már az a lusta, félvér szolga a vizet? - zsörtölődött. Azon kapta magát, hogy a forróság ellenére kirázza a hideg. Még hallotta Conal haragos hangját, amint őt szidja. Ez a kis kaland majdnem a fia és a mostohalánya életébe került. Orlena nyomorultul érezte magát, bűntudat és megalázottság gyötörte egyszerre. Ekkor kopogtak az ajtón. Belebújt a köpenyébe, és kitárta az ajtót a zömök indiánszolga előtt. A férfi belépett, és elkezdte a két forró vizes vödör egyikének tartalmát az ablaknál álló ülődészába önteni. A lány nézte, ahogy egyenesszálú, fekete haja az arcába hullik, mikor lehajol. Izmai összehúzódtak és megfeszültek a vékony ing alatt, miközben dolgozott. Amikor munkája végeztével megfordult, meg sem várta, hogy elbocsássak, hanem felemelte a vödröket, és elment a lány mellett. Keresztülnézett Orlenán, mintha ott se lett volna. Orlena megborzongott az utálattól, és bezárta az ajtót. Eszébe jutott, hogy talán meg kellett volna köszönnie, de megmagyarázhatatlan dühöt érzett a lomha, mogorva indiánszolga iránt, akivel a Mexico városból indult hosszú úton találkozott. A nagy kaland fokozatosan rémálommá kezdett válni minden egyes mérfölddel, amit észak felé tettek. Belemerült a jázminnal illatosított forró vízbe, és megpróbálta ellazítani fájó izmait. De gondolatai nem hagyták nyugodni. Kíváncsi lett volna rá, hogy az indiánszolga beszél-e spanyolul. A félvér, aki megölte a támadóit, tudott. A tökéletes spanyolt, nem pedig a szelíd indiánok torz dialektusát, amit Orlena olyan nehezen értett meg itt északon. Minden egyes alkalommal, mikor behunyta a szemét, megjelent előtte a férfi barna bőrű, mégis meglepően európai arca. Volt benne valami, egyfajta visszafojtott düh, amely zavarba ejtette, s egyszersmind kíváncsivá is tette. A királyi udvarban töltött évek alatt megtudta, hogy szépnek tartják, és sokakban ébreszt vágyat, de ahhoz szokott hozzá, hogy tisztán lefektetett szabályok szerint játszón, elhárítsa a szerelmi ajánlatokat, és uraljon minden helyzetet. Tudta, hogy az idegen is megkívánta, de valami mást is érzett. Azt, hogy megvetette magát ezért! A gondolattól felült a kádban, s a víz kifröccsent. A délutáni meleg ellenére ismét megborzongott. Átkarolta magát, érezte, hogy mellbimbói megkeményednek, és összerándul a gyomra. A férfi megvető, jóképű arca lebegett a szemei előtt. Látta karcsú, izmos testének körvonalait kirajzolódni a vékony paisano vászoning alatt. Látta macskáéhoz hasonló könnyed, kecses lépteit, amint közeledett felé. Mi történt volna vajon, ha Conal nem épp akkor érkezik? Megérintette volna? Megtörtént volna az a szörnyű és undorító dolog, amit a férfiak tesznek, hogy teherbe ejtsék a nőt? Orlena elhessegette magától a gondolatot, és a törülközőért nyúlt. Elragadtatná magát, ha azt remélné, hogy Santa Feben szobalánya lesz, olyan, aki nem indián származású? Miközben öltözött, azon gondolkodott, hogyan engesztelje ki Conalt, és kerüljön vissza a kegyeibe. ***

Ahogy belovagolt a misszió mögötti nyárfák árnyékba, Joaquín lelassította lovát. Miért kísértette még mindig az a sötétszőke hajú, feneketlen borostyánszemű lány, mintha bármelyik pillanatban előbukkanna egy fa mögül? A kormányzó asszonya. Ez már önmagában is elég lenne ahhoz, hogy visszatetszést keltsen benne, nem pedig vágyat. Ráadásul a lány a hanyatló spanyol udvar egyik hatalmassága volt, elkényeztetett, gőgös, s nyilvánvalóan annyi erkölcsi érzékkel rendelkezett, mint egy macska a sikátorban. Joaquín elkáromkodta magát, miközben leszállt a lóról. - Lehet, hogy még egy szifiliszt is összeszednék! A fenébe, koncentrálj a kormányzóra és a fiára! Nem lesz könnyű sértetlenül elkapni a kölyköt. Bartolome atya és a testvérek éppen befejezték a vacsorájukat, mikor Joaquín kimerülten és gondolataiba mélyedve az egyszerű étkezdébe lépett. A pap ránézett, és elmosolyodott Rekedt Hang már biztosan meggyógyult. Fogott két nyulat. Épp most süti a gyümölcsöskertben. Mi babot és palacsintát eszünk, ha ahhoz inkább kedved van. Joaquín bólintott az egybegyűltek felé. - Köszönöm a vendéglátást, és elnézést, hogy lekéstem a vacsoráról. Egy kis sün vad jobban esne, azt hiszem. - Bágyadtan elmosolyodott, éj hozzátette:- Két kövér nyúl túl sok annak a vézna meszkalerónak, hogy egyedül birkózzon meg vele. Később, mikor együtt olvastak Bartolome atya dolgozószobájában, a pap Joaquínra pillantott, és csendesen így szólt. - Ugye találkoztál vele? Joaquín lassan leeresztette a könyvet, amit bámult. - Tudhattam volna, hogy a füledbe jut. Hát semmi sem történhet Durango és Texas között, amiről te ne hallanál? - Neked is megvannak a magad forrásai. Nekem az enyémek. Nehéz lenne titokban tartani egy akkora városban, mint Chihuahua City, hogy a parancsnok vendégül látta az északi tartomány új kormányzóját. - Bartolome Joaquint fürkészte. - Olyan régen táplálod már magadban a gyűlöletet, fiam. Most mit fogsz tenni? Arra fecséreled az életedet, hogy hiábavaló gyilkossági kísérleteket tegyél ellene, a katonái pedig lemészároljanak? Joaquín finom metszésű ajka mosolyra húzódott, de arckifejezése törékeny maradt, mint a csillámpala. - Szavamat adom neked, Bartolome atya, hogy nem tervezem megölni a kormányzót. Ami pedig a megtorlást illeti... talán olyan úton éri utol, amit se te, se ő nem vár.

Ötödik fejezet Orlena szitkozódni kezdett, mikor lovaglószoknyája beleakadt egy bokor éles, karomszerű tövisébe, és elszakadt. Megállította a kancát, és megpróbálta kiszabadítani magát, miközben Conal intett a karavánnak, hogy álljanak meg. - Ezen az átkozott helyen semmi más nincs, csak kaktuszok és skorpiók. Attól tartok, ez valóban unalmas egy pillangó számára - mondta a férfi, és a lány mellé kormányozta lovát. Kabátja beleakadt az alacsony szürkészöld cserjébe, de egy hanyag rántással kiszabadította magát. - Istenem, mennyire gyűlölöm ezt a helyet! Vetekszik a pokol fenekével! Orlena, akinek mostanra sikerült kiszabadítania szoknyáját, felpillantott, és gúnyosan elmosolyodott. - Nem! Bárcsak olyan szerencsések lennénk, Conal. A pokol feneke, ahogy Dante mondja, semmi más, mint jégverem. - Letörölte homlokáról a gyöngyöző izzadtságot, és egy korty hideg víz után áhítozott. Conal szívből felnevetett, s intett a hadnagynak, hogy folytassák az utat. - Néha azt kívánom, bárcsak ne tudtál volna rávenni, hogy beengedjelek Santiago óráira. - Szemét résnyire összehúzta, és a mellette lovagló lány szép arcát fürkészte. - Nő létedre túlságosan művelt vagy. - Miért? Mert tudom honnan valók az irodalmi idézeteid? - A lány úgy tűnt, elgondolkodik. Szemmel láthatóan élvezte a játékot, mely elterelte figyelmét a hőségről és a sivár, moszkitóktól hemzsegő vadonról. - Vagy talán ugyanazért gyűlölöd a tudálékonyságomat, mint Ignacio. Öreg leszek, és az egész életemet hozzád láncolva fogom letölteni. Conal arca zárkózott, komoly kifejezést öltött. - És az olyan szörnyű lenne. Pillangó? Ha mellettem kellene leélni az életedet? Mielőtt Orlena válaszolhatott volna a különös, nyugtalanító kérdésre, Santiago vágtatott oda hozzájuk a göröngyös, poros úton. - Oda nézzetek! - kiabálta. - Nyárfák! Az őrmester azt mondta, ez vizet jelent. Úszhatunk egyet, papa? - Gyorsan tanulj meg valamit erről a kíméletlen földről, fiam! Az a víz, amelyik megment a szomjanhalástól nem ugyanaz, amelyikben fürödhetsz. - Azért, mert a patakok nyáron a föld alatt folynak, és alá kell ásni a homokba, hogy inni tudjunk? - kérdezte a fiú. Conal helyeslően felmordult. - Látom, egy-két dolgot már megtanultál a túlélésről. Estére letáborozunk a fák mellett. Ha jól emlékszem, egy héten belül el kell érnünk Santa Fet. - Hála a Magasságosnak és Szentjeinek! - sóhajtotta Orlena. - Ne várj túl sokat, Pillangó! Ne felejtsd el, hogy ez Új Mexico.

Orlena a csipkézett, bíborszínű hegyekre nézett, melyek körülvették őket, a lábainál elszórtan heverő egzotikus tonhalkaktuszokra és bokrokra, és elnevette magát. - Hogy is felejthetném el, hogy hol vagyok, Conal? - Sajnálod, hogy eljöttél Madridból? A lány megrázta a fejét, mikor eszébe jutott Ignacio gonosz terve és Gabriel durva érintése. - Nem, Conal, nem sajnálom. Egyáltalán nem. Ahogy az emelkedőn kaptattak fölfelé, megszűnt a tikkasztó hőség. A hegylábat tölgyek, fenyők és cédrusok borították, illatuk betöltötte a levegőt. A kis faluk kényelmetlen szálláshelyei után, melyekben a végtelennek tűnő út alatt laktak, Orlena a kormányzó palotájáról álmodozott, és hogy végre igazi ágyban aludjon. A rozoga építmények, melyek a Rio Grande északi partját szegélyezték, a provincia fővárosára bizonyára nem jellemzőek. Mikor meglátták a szürke horizonton a kettős templomtornyot, Orlena szíve nagyot dobbant. Albuquerque-nek sem volt ilyen fényűző temploma, mint ez! De minél közelebb értek, annál inkább elcsüggedt. A város környéke csodaszép volt. Keleten a Sangre de Cristo hegy nyújtózkodott a hibátlan azúrkék ég felé. A nyugaton hullámzó széles, füves síkság gyümölcsöskertektől és megművelt földektől zöldellt. Kövér marhák és juhok legeltek a köves prérin. - Hol a főváros? Ez egy indián pueblo, csak éppen nagyobb, mint Albuquerque jajveszékelte, mikor a város határához értek. - Ez egy indián falu, amely a főváros déli részéhez tartozik. A civilizált indiánok és az első spanyol letelepedők élnek itt, akik utat törtek északra. Szolgák és kézművesek, Dona Orlena mondta Rodríguez hadnagy, megpróbálván enyhíteni a csapást, ami a gyönyörű spanyol nemeshölgyet érte. - A szűkebb értelemben vett városban több, mint kétezren élnek. A Fény Asszonyának Temploma rendkívül szép, a kormányzó palotája pedig a főutca északi oldalán, egy csodálatos téren áll. Orlena a Rio Santa Fet nézte, mely sekélyen és lomhán csörgedezett a késő őszi aszályban. Buzgó kísérete meggyőzte arról, hogy a patak forrása hófedte fönn a hegyekben, és sohasem szárad ki. A magasabb régiókban, tiszta hideg vizében pisztrángok és más csemegék bővelkednek. A folyó túlsó partján terültek el a tulajdonképpeni város jellegzetesen szétszórt épületei. A házak lényegesen nagyobbak voltak, mint a paisanok rozoga vályogkunyhói, de tetejük lapos, s fagerendáik szabadon éktelenkedtek. A mennyezetet szőtt fűzfagallyak alkották, melyeket sárral és hamuval tapasztottak össze. A távolabbi épületek minden sarkát tornyokkal erősítették meg, és lőrésekkel látták el. Mind az apacsok, mind a komancsok folyamatos rablógazdálkodást folytattak. Hatalmas, jól felfegyverzett kíséretüktől Orlena csak még jobban megijedt. A zöldszemű idegen képe önkéntelenül felidéződött benne. Aztán emlékeztette magát, hogy a férfi civilizált indián volt, aki folyékonyan beszélt spanyolul. Mégis volt valami a viselkedésében, ami meghazudtolta nemesi származását, mikor gyorsan végzett a támadójával.

Díszes szarvasbőrnadrágot viselő férfiak és hosszú rebozosba bugyolált asszonyok jöttek elő, hogy üdvözöljék az új kormányzó lovas díszmenetét. Mindenki barátságosnak látszott, Orlena mégis idegennek érezte magát az egyszerű határvidéken. Figyelte, hogyan alakul át a paraszti társadalom az Új Mexicoba tartó fáradtságos út alatt. Az indiánok és a félvérek aránya megnőtt, s az indián behatás jobban érvényesült a beszédben és az öltözködésben is. A férfiakat és a nőket egyaránt kézzel készített rézpénzek és türkizkék ékszerek díszítették. A parasztok bőrszandál helyett mokaszint hordtak. Mikor a főtérre értek, Orlenának akarva-akaratlan el kelled ismernie, hogy a városnak van valami különös bája, pueblo kinézete ellenére. A kormányzó hosszú, alacsony palotáját nyárfák és fűzek sűrű sorai árnyékolták a Mi Asszonyunk Temploma pedig lenyűgöző látványt nyújtott magas tornyaival. Még az erődítmény tornyai is parancsolónak és biztonságosnak látszottak. - Amíg üdvözlöm a polgármestert, a helyettesét és az összes új funkcionáriust, vidd magaddal Santiagot, és válaszd ki, hol szálljunk meg a palotában! - utasította Conal Orlenát a zajos üdvözlések közepette. Számos szertartásosan öltözött, hivatalos kinézetű férfi tartott feléjük. A lány örülve, hogy elmenekülhet a tűző nap elől, bólintott, és intett Santiagonak. Rodriguez hadnagy vezetésével elszakadtak a fogadóbizottságtól, a kormányzói palota elé lovagoltak, és leszálltak a nyeregből. Az épület széles tornáca hűsnek és barátságosnak látszott. Nem úgy a vézna, markáns arcú asszony, aki az ajtóban állt. Összehúzta szemöldökét, és gyűrűs ujjával végigsimított palaszürke, számos szoros varkocsba font haján. - Senora Dolorez Cruciaga vagyok. Én felelek a palota személyzetéért. Don Conal is megérkezett? - nézett az út porától piszkos fiatal lány és fiú mögé. Orlena gőgösen kihúzta magát. - Dona Orlena Annamarid Luiza Valdéz vagyok, Don Conal mostohalánya. Ez itt a kormányzó fia, Don Santiago. Szeretném megnézni a palotát, és kiválasztani családunk számára a szobákat. Vezessen körbe! - Meg se várva az asszony válaszát, Santiagohoz fordult. - Miért nem mész ki a kertbe, és vársz a szökőkútnál? Biztos vagyok benne, hogy Rodriguez hadnagy majd utasítja a szolgákat, hogy hozzanak valami harapnivalót. Mindjárt megyek én is. Estére Orlena mindannyiuk számára kiválasztotta a szobákat, és megismerkedett a szolgákkal, akiknek többsége indián vagy félvér volt. A palotát lakhatónak találta. Az udvarra, a csinos, kőből készült szökőkút köré virágokat és pálmákat ültettek. Minden szoba falát frissen meszelték, a vályogtéglából lerakott padlót pedig kifényezték. A helyiségek meglepően tágasak és hűsek voltak, ha kitárták a csillámpala ablakokat, hogy beengedjék az esti szellőt. Orlena belenyugodott a tömör, szálkás tölgyfabútorba és a szakadt, fényesre kopott gyapjúszőnyegbe. Belekortyolt a borába, és szemügyre vette a vacsorát, amit Senora Cruciaga készíttetett a szakácsokkal az új kormányzó fogadására. A többszörösen megsütött bab és palacsinta hónapjai után a sült hal, a marhaszelet és a friss gyümölcs igazi felüdülést jelentett.

A bor egy kicsit savanyú volt, de oda se neki! Ezt is, mint sok más dolgot, a tartományban készítették. Don Eleanor bíró Orlenára mosolygott az asztal túlsó feléről. - Milyennek találja a városunkat, Dona Orlena? A lány kortyolt egyet a borból, miközben a diplomatikus válaszon törte a fejét. Conal az asztalfőről figyelte önelégült mosollyal. - A legkülönösebb, amit valaha láttam, de rendkívül szép. A templomok lenyűgözőek és a főtér egész nagy. De csodálkozom azon, hogy a város külső részének házait lőrésekkel erősítették meg, mintha valami miniatűr erődítmények volnának. Ilyen nagy az indián veszély? - Sose féljen, kedves hölgyem! - mondta Don Rubin. A Quinn parancsnoksága alá tartozó főtiszt, aki az erődítményért felelt, öntelt, hencegő férfi volt. Egy pillantást vetett Conalra, és így folytatta: - A komancsok nem jelentenek többé problémát. Mi... ööö... az előző kormányzó és én tavaly leszámoltunk velük. A mai napig tartották magukat a megállapodáshoz. Most az átkozott apacsok ellen vezetünk hadjáratot. Conal a könnyű vörösbort forgatta a serlegében, és összehúzta a szemöldökét. - A jelenlegi parancsnok, sőt, az alkirály is azt akarja, hogy ugrasszuk össze az apacsokat és a komancsokat. Robbantsunk ki háborút köztük, és hozzuk őket függőségbe tőlünk olyan nélkülözhetetlen tárgyak tekintetében, mint a vasszerszámok, kerék, fegyverek és korlátozott számú lőszer. - Átható szemét körbehordozta az egybegyűlt méltóságokon, miközben a válaszukra várt. A hadnagy önelégülten vigyorgott. - Nemcsak a szerszámok és a fegyverek terén függnek tőlünk, hanem az élelem és whisky miatt is. Így tovább süllyednek saját romlottságukba. - Hamarosan addig gyilkolják egymást, míg ki nem hal a népük, vagy éhen nem vesznek részeg kábulatukban - tette hozzá Don Alejandro, egy vagyonos farmer epésen. - Miért? Hiszen ez rettenetes! Fegyvert és whiskyt adni a bennszülötteknek! Mi tartja őket vissza attól, hogy ellenünk forduljanak részegségükben, és lemészároljanak bennünket a saját fegyvereinkkel? - kérdezte Orlena. Néhány idősebb asszony az asztalnál a lányra nézett, mintha két feje nőtt volna. A nők nem szoktak politikai megjegyzéseket fűzni a férfiak társalgásához. A kormányzó elkényeztetett mostohalányának neveltetése mindenhol problémát jelentett, ahol csak megjelent. Conal szívből jövő nevetése törte meg a csendet. - Azt hiszem, nő létére kicsit szókimondó, de csak beszélgessenek vele és meg fognak lepődni. Orlena hálásan a férfira mosolygott, ahogy a vita az indiánokról tovább folytatódott. *** - Még mindig azt mondom, hogy őrültség felfegyverezni vagy leitatni a vadakat - mondta Orlena másnap reggel. - Különben is erkölcsi hiba elhatározni egy egész faj kiirtását. Az egyháznak kellene békés útra terelni őket. Ez Őfelsége kívánsága.

- De nem azoknak a kívánsága, akiknek életben kell maradniuk a vadonban. Alacsony a származásom, mégis felemelkedtem a hatalomig, mert az indiánok ellen harcoltam Új Mexcioban, Pillangó. - De te katonaként harcoltál, becsületesen. Nem kereskedő voltál, aki fegyvert vagy whiskyt ad el nekik - tiltakozott Orlena. Conal szeme megfejthetetlen kifejezést öltött, mikor hátratolta a székét, és felállt. Kiitta reggeli csokoládéját, majd csészéjét visszarakta a tányérba, és Orlenára pillantott. - Még sok minden van, amit nem értesz erről a véres, pokoli helyről, szeretném, ha ez így is maradna. Orlena hátán a hideg futkározott, miközben Conal elhagyta szobát. Még sohasem viselkedett vele ilyen udvariatlanul, és arca nem öltött ilyen hideg, fenyegető kifejezést. A férfi gall dühe, ahogy a lány spanyol hevessége is, mindig gyorsan elpárolgott. Gyakran összecsaptak. Orlena botrányos csínyei üvöltözéseket, kiabálásokat és félelmetes büntetésekkel való fenyegetést vontak maguk után. De a lány most ösztönösen érezte, hogy ez valami más. - Mindennek ez az átkozott hely az oka, annyira elszigetelt és idegen. Legyen átkozott Ignacio és a talpnyalója, aki ebbe a purgatóriumba juttatta Conalt! Az elkövetkező napok százszorosan megerősítették Orlena érzéseit. A léha spanyol udvarban Conalnak volt ideje kényeztetni Santiagot és a lányt, lovagolni velük, labdázni kísérni őket, még a nemesek titkos játéktermébe is elvitte őket. De itt a feladatai, mint kormányzónak és az erődítmény parancsnokának felemésztették minden idejét. Csak ritkán engedte meg Santiagonak, hogy elkísérje, ha kilovagolt valamelyik katonai helyőrséghez. A férfi idegenné, elfoglaltá és megközelíthetetlenné vált. Orlenát teljesen sorsára hagyták, nem tudta mivel lefoglalni magát. A Santa Feben élő asszonyok faragatlan gyarmati lakosok voltak, szűklátókörűek és mélységesen tudatlanok. Egyetlen nőt sem talált, még a legtisztább spanyol származásúak között sem, aki írni és olvasni tudott volna. Varrtak, pletykáltak, a gyermekeikről társalogtak - már ha nem imádkoztak. A férfiakat lefoglalták a megélhetés mindennapos feladatai ebben az engesztelhetetlen vadonban. Még öccse is, aki gyermekkorában vidám társaságnak bizonyult, magára hagyta, hogy órákat tölthessen a katonákkal, és azt tanulja, hogyan kell megtölteni és elsütni a puskát, elhajítani a lándzsát, forgatni a kardot. Senora Cruciaga úgy kezelte a szolgákat, mint egy őrmester, Orlenát pedig otthagyta, hogy kézimunkázzon, a hallban járkáljon... és izzadjon. Miután Chihuahua Cityben megérintette a halál szele, a lánynak megtiltották, hogy fegyveres kíséret nélkül lovagoljon ki, a katonáknak pedig csak ritkán jutott idejük arra, hogy teljesítsék ezt a kötelességüket. De legalább arra sikerült rábeszélnie Conalt az egyik közösen töltött vacsora közben, hogy engedje el sétálni a főtérre - azzal a szigorú feltétellel, hogy jól felfegyverzett katonákat visz magával. A férfi kinevezett testőrének egy öreg, harcedzett őrmestert, aki félig spanyol félig pedig Tlaxcaltec indián volt.

A Tlaxcaltec-ek civilizált indiánok voltak a távoli déli tartományokból, akik beházasodtak valamilyen alacsonyabb rangú spanyol családba, és új területeket hódítottak meg velük északon, Új Mexicoban. Sok casta, mint Ruiz őrmester is, a karriert befutott katonák közül került ki. A zömök, barnabőrű férfi azonban másnak bizonyult, mint azok a félvérek, akikkel a lány eddig találkozott. Kész volt Orlena minden kérdésére egyenesen válaszolni. A lány megszerette a férfi nyers őszinteségét és humorérzékét. Egy csípős, kora reggeli napon a főtéren sétáltak, mikor a piaci elárusítóhelyeket kinyitották, és az eladók kezdték kipakolták portékáikat. - Mennyi újdonság: emberek, állatok, csecsebecsék. Megérkezett a karaván, ugye, őrmester? A férfi bólintott. - Igen, Dona Orlena. A következő egy vagy két hétben a kereskedők idejönnek Taosból, hogy eladják az áruikat. Számos prémvadász és farmer is csatlakozik hozzájuk a provincia minden részéből. Hamarosan... - Oh! - szakította félbe hirtelen Orlena a magyarázatot! Egy rojtos szarvasbőr nadrágba öltözött férfi lovagolt keresztül lassan a főtéren egy csodálatos fekete paripán. Láncra vert bennszülötteket húzott maga után, akik csupán egy ágyékkötőt és mokaszint viseltek. Hosszú hajuk bozontosán lógott korbácstól kisebesedett vállukra, a csuklójukra és bokájukra kötött bilincs miatt pedig esetlenül mozogtak. Orlenának eszébe jutott megmentőjének kecses mozgása, és hirtelen megvilágosodott előtte, hogy érezheti magát valaki láncraverve. - Rettenetesen bánnak velük, őrmester. Nézze, milyen véznák. Megkorbácsolták és kiéheztették őket! - Apacsok - felelte a férfi megütközve a lány hangjából hallatszó sajnálkozástól. - Ez még nem ok arra, hogy kínozzák őket. - Ebben az országban igen. Az ő fogságukban velünk sokkal rosszabbul bánnának. Ez nem egy finom neveltetésű hölgynek való téma. Orlena felmordult a férfi szokatlan megjegyzésére. Ha az apacsok kerültek szóba, csakúgy mint Conal, Ruiz őrmester is zárkózott lett és megmagyarázhatatlanul viselkedett. - Civilizált emberek senkivel sem bánhatnak így, akár bennszülöttek, akár nem. Ha nekik nincs is, legalább nekünk legyen eszünk! Hová viszik őket? Ruiz vállat vont. - Egyelőre az őrházba, a hegyre. - Észak-nyugati irányba mutatott egy hegyfokra, ahol egy börtön állt kőtornyokkal és egy kápolnával. Ide börtönözték be az elítélteket, mielőtt kivégezték őket. - Mikor a karaván elindul Chihuahua-ba, magukkal viszik őket, és eladják délen. - Kinek van mersze megvásárolni őket? - kérdezte a lány, hiszen az indiánok még betöretlenek voltak. Kifejezéstelen arcuk ellenére tüzes obszidián szemükben mérhetetlen gyűlölet csillogott megaláztatásuk és bántalmazásuk miatt. Orlena megborzongott. - Igaza van, Dona Orlena, nem háziszolgának fogják megvenni őket. Néhányukat a földekre, többségüket pedig a bányába adják el. Nem fogják sokáig bírni - tette hozzá az őrmester szenvtelenül. - Nem! Megtiltom! - mennydörögte Conal, és kis híján leverte az asztalról a tintatartót.

Orlena a sarkára állt. - Magammal viszem az őrmestert. Santiago is beleegyezett, hogy segít. Úgy beszélsz, mintha egy bennszülöttet akarnék a házunkba hozni. Csak tisztességes élelmet és gyógyszereket akarok nekik vinni. Hogyan meneteljenek többszáz mérföldet, és hogyan maradjanak életben ahhoz, hogy eladhassák őket, ha éhen halnak, vagy elfertőződnek a sebeik? Conal arca megrándult a haragtól. - Te nem ismered úgy őket, mint én, Orlena. Addig lovagolnak, amíg a ló össze nem esik alattuk, aztán megeszik a tetemét, és futnak tovább napokon át. Ők elélnek olyan sebekkel, amitől a fehérember meghal, kaktuszokat esznek, és levet sajtolnak belőlük, mikor te sehol nem találsz vizet a sivatagban. Túl fogják élni. Még sokan is az átkozott gazemberek közül. - Anselmo atya is segít a Szent Ferenc templomból! Most beszél a polgármesterrel. Hamarosan itt lesznek. Conal káromkodott, és járkálni kezdett dolgozószobájában. A lány jól kieszelte átkaroló hadműveletét, ugyanis tudta, hogyan viseltetnek az új mexicoiak az apacsok iránt. Csupán a papság, s annak is kis hányada értett egyet III. Károly felvilágosult rendeltével, mely a bennszülöttekkel való emberséges bánásmódra vonatkozott. Orlena a garnizon Mi Asszonyunk Templomának és a Szent Ferencesek egyházközösségének is előterjesztette ügyét. De csak az utóbbinak volt elég bátorsága ahhoz, hogy meghallgassa, és vállalja az összeütközést a város tisztjeivel meg a kormányzóval. Egy viharos ülésezés és számos kompromisszum után megengedték Anselmo atyának, hogy ellátogasson a börtönbe, és élelmet meg gyógyszert vigyen magával. Santiagonak és Orlenának megtiltották, hogy elkísérjék. De másnap este, mikori pap beszámolt a foglyok súlyos állapotáról és az őrök kegyetlen bánásmódjáról, Orlena úgy határozott, hogy dacol Conal haragjával. - Biztos benne, hogy ezt akarja, Dona Orlena? - kérdezte Anselmo atya idegesen, miközben a szamarat vezették a hegyen, a baljóslatú börtön hideg falai felé. A hajnal első sugarai éppen hogy csak áttörtek a keleti hegyek fölött, és mélybíbor árnyékba vonták a szurdokokat. Csípős hideg volt, Orlena pedig elfojtotta borzongását. – Biztos atyám. Ne adja isten, hogy a tizedes úgy bánjon a kormányzó lányával, ahogy magával! - Nem tette hozzá, hogyha Conal megtudja, hogy kíséret nélkül szökött ki a palotából, megnyúzza. A lány gőgös modorától Munoz tizedesnek inába szállt a bátorsága. Fejet hajtott, és mentegetőzve bebocsátotta őket. Mikor bent voltak a magas kőfalak között, Orlena szemügyre vette a kicsiny udvar csupasz, piszkos földjét. Egy fűszál nem sok, annyi nem nőtt sehol. Az udvar közepén valami bűz csapta meg az orrát, mikor belenézett a sötét mélységbe. - Ez egy pöcegödör! - Azzal sarkon fordult, és intett a papnak és az erődítmény őreinek, hogy kövessék.

A cella ablakai az udvarra néztek, és olyan keskenyek voltak, hogy rácsot nem is kellett feltenni rájuk. Mikor beléptek az épület falai közé, Orlenát rodhadt étel és ürülék szaga csapta mi - Dona Orlena, könyörgöm, ne menjen be a cellákba! - kérte az egyik katona. - Az apacsok nagyon veszélyesek. - Nincsenek megláncolva? - A férfi bólintott, mire a lány elutasítóan megkérdezte: - Akkor hogy lehetnek veszélyesek? Nyissa ki az első cellát! Bent három férfi ült a mocskos padlón. Orlena hunyorgott a félhomályban, mikor belépett, és fáklyát hozatott. Az ablakok még nappali világosságnál sem bocsátottak be elegendő napfényt. Mikor a fáklya megérkezett, a lánynak meg kellett acéloznia magát az elé táruló látvánnyal szemben. - A falhoz láncolták őket, és hagyják, hogy a saját piszkukban feküdjenek! sziszegte az őrnek, aki kulccsal a kezében mellette állt. Bár a férfi nem mert a szemébe nézni, Orlena tudta, hogy lusta és dölyfös. - Vigyék ki ezeket a foglyokat az udvarra, és adjanak nekik vizet, hogy lemoshassák magukról a mocskot! Aztán ellátom a sebeiket - mondta a korbács vágta hurkák és horzsolások latiján. - Küldjön még két katonát - megvetően kihangsúlyozta az utolsó szót -, hogy takarítsák fel ezt a fortelmet, amíg az udvaron leszünk. Most! A lány sárga szemében villogó tűz láttán az őr bólintott, és sietett teljesíteni a parancsot. Öreg Cipő, a meszkaleró és Rókaprém, a lipan értett spanyolul. A harmadik fogoly, Látnok, aki szintén lipan volt, nem. - Mit mondott a fehér asszony? Miért hallgatnak a katonák egy ilyen házsártos némberre? Öreg Cipő bágyadtan elmosolyodott. - A kormányzó lánya. Lágy, asszonyi szíve arra késztette, hogy beszéljen a kormányzóval az érdekünkben. Kapunk enni, megfürödhetünk, és ellátják a sebeinket. A fiatal Rókaprém gúnyos hitetlenkedéssel felmordult, fekete szeme hidegen tapadt az aranyhajú nőre. - Tegnap a szent ember sem tudott többet elérni, minthogy kapjunk egy kis palacsintát, meg babot, amit az őrök rögtön vissza is vettek, mihelyt kitette a lábát. Hitetlenkedve nézte, hogy az őr leoldja bilincseiket a falról, majd megrántja a láncot, jelezve, hogy kövessék libasorban ki a cellából. Az udvaron a rabok sérülései még nyilvánvalóbbá váltak. Először egyikük sem akart beszédbe elegyedni Orlenával, bár hármójuk közül ketten is megtehették volna, de miután kaptak vizet, hogy megmosakodhassanak, ettek, bekötözték a sebeiket, és adtak nekik kenőcsöket, Öreg Cipő megkérdezte. - Köszönjük, kormányzó lánya. Miért tetted ezt? Csak a fekete csuhás asszonyok csinálnak ilyesmit. Orlena elmosolyodott. - Amint mondtad, nem vagyok apáca, de hiszek az elítéltekkel való tisztességes bánásmódban. Spanyolok vagyunk, nem pedig vadak. Rókaprém gúnyosan közbeszólt. - Mi vadak vagyunk. Megöljük az ellenséget. Nem kínálunk kegyelmet. A spanyolok mást tesznek és mást mondanak. Nem tisztességesek.

Orlena elfordult az indián szemtelen, ellenséges pillantásától, és rá se hederített többet. Az őszhajú apacs különös arckifejezését vizsgálta. - Gondolod, hogy olyan képmutatóak és becstelenek vagyunk, mint az őrök? - kérdezte Öreg Cipőtől. A férfi feneketlen, fekete szeme a lányt fürkészte. - Nem tudom. Nem értjük a ti keresztény isteneteket. - Elfordult, és az udvaron álló katonákra nézett. - Talán maguk a spanyolok sem értik. Mind a tíz rabot kihozták a cellából, és megfürdették. Csak ketten vallották még be, hogy tudnak spanyolul, bár a mozdulataikból és az arckifejezésükből Orlena sejtette, hogy majdnem mindnyájan értik a nyelvet. Miután meggyőződött róla, hogy az őrök teljes tisztelettel tekintenek a papra, és követik az utasításait a jövőben, kurta parancsokat adott a tizedesnek, és elhagyta a börtönt. Az őr nem sejtette, hogy a lány jóval túllépi Conal rendelkezéseit, és maga is fenyítést érdemelne. Miközben sietve a palotába tartott az egyik katonával, Orlena az apacsok kihívó, szemtelen viselkedésén törte a fejét. Egy percig sem kételkedett benne, hogy kibírhatatlan, tudatlan vadak voltak. De mint III. Károly felvilágosult udvarának gyermeke, tudta, hogy a fehér hódítóknak nem szabad lesüllyedni a bennszülöttek szintjére. - Meg kell fürdenem, hogy lemossam magamról a börtön bűzét. Conal már így is dühöng mormolta maga elé, mikor elbocsátotta a katonát a palota kapujában. Conal valóban annyira magánkívül volt a lány vakmerősége és engedetlensége miatt, hogy megtagadta tőle legkedvesebb kívánságát, hogy megnézhesse, amint a kereskedő-karaván útnak indul Chihuahua City felé. Ez lett volna Orlena Santa Feben való tartózkodásának legszomorúbb napja. Nem akart lemaradni az eseményről, de Senora Cruciaga minden lépését figyelte. A hét végére azonban kieszelt egy tervet. - Miért is nem jutott az eszembe előbb? Oh, Santiago, olyan lesz, mint mikor Spanyolországból szöktem ki. Holnap a te ruhádat veszem fel. Öccse szemmel láthatóan nyomorultul érezte magát. Szörnyű szidást kapott Conaltól Chihuahua Citybeli, félresikerült kalandjuk miatt. Orlena makacssága pedig egyre veszélyesebbé vált ezen a vad földön. Santiago katonának készült, mint az apja. Hát nem az a dolga egy asszonynak, hogy otthon üljön, és biztonságban legyen? De a nővére cseppet sem hasonlított a többi nőhöz. A lány elszánt arcába nézett, majd felsóhajtott, és turkálni kezdett az utazóládájában egy nadrág, egy kisebb ing és kabát után. - Ígérd meg, hogy egy óránál tovább nem maradsz el! szólt hátra a válla fölött. Orlena megígérte, ugyanis tudta, hogy Senora Cruciaga hiányolni fogja, ha nem lesz tízre az étkezőben. A háta közepére sem kívánta, hogy katonákkal kerestessék!

Hatodik fejezet Orlena a zsúfolt főtér elárusítóhelyei között sétált, és forró, fűszeres marhahústól és chilitől csöpögő palacsintát evett. Miközben lenyalogatta zsíros ujjait, megpróbálta utánozni egy serdülő fiú hanyag mozdulatait, bár erre nem volt szükség a nagy tömegben. Senki sem figyelt a magányos ifjúra, aki az utazás előtti nyüzsgésben gyönyörködött. A kereskedők, prémvadászok, kocsisok és nemzetőrök hetek óta gyülekeztek a városban, hogy útnak induljanak portékáikkal Chihuahua City felé, a nagy kereskedelmi vásárra. Füle káromkodásoktól és örömkiáltozásoktól zengett. A szarvasbőr és a nyers gyapjú undorító szaga a dió és a házi bor fűszeres illatával keveredett. Milyen cudar és határvidéki volt ez a hely, s mennyire különbözött Spanyolország nagyvilági piacától! Mégis volt benne valami falusias életerő, ami lázba hozta Orlenát. A hideg, csípős őszi levegőtől csak még izgatottabbá vált. Öccse ruhájában, ezen a primitív földön most először érezte igazán szabadnak magát. Legalább néhány órára megszabadult Senora Cruciaga gyűlöletes ellenőrzésétől. - Olyan sok érdekesség van itt, hogy máskor is ki fogok szökni a városba - mormolta maga elé lágyan, alig hallhatóan a zajban. Az apacs foglyok jutottak az eszébe. Ruiz őrmester azt mondta, elviszik őket a karavánnal. Szeme az emberek, állatok és áruk színes kavalkádját fürkészte, de az indiánokat sehol sem látta. - Egyre merészebbek lettek. Nagy szégyen ez a katonáinknak - hallotta Orlena, amint az egyik bolttulajdonos az erődítmény őreinek egyenruháját viselő férfival beszélget. - Ah! Nem juthatnak messzire. Quinn kormányzó húsz legjobb emberünket és opata nyomkeresőket küldött ki, hogy elfogják a szökevényeket és megmentőjüket. Mire az est leszáll, visszatérnek a bennszülöttekkel, és a foglyok elmennek a karavánnal. Év végére már egy bányában fognak izzadni. - Nem tudom - felelte kétkedve a kereskedő. - Egy Éji Szélnek nevezett fosztogató a múlt évben már számos alkalommal szöktetett meg apacs rabszolgákat. Az erődítmény sem tudta elrettenteni. Úgy csúszik keresztül a hadsereg őrjáratain, mint a hegyek felől fújó szél. - Santa Fe-től El Paso-ig minden szökést ennek a fickónak tulajdonítanak. Én még azt sem hiszem el, hogy létezik - felelte a katona gúnyosan. Orlena bőre bizseregni kezdett. Azok a tüzes bennszülöttek, akikkel a katonák olyan kegyetlenül bántak, tehát szabadok! És egy titokzatos fosztogató szabadította ki őket, akit Éji Szélnél hívnak. Hallotta, hogy a félvér szolgák a palotában úgy beszélnek erről a veszélyes gyilkosról, mint valami középkori ballada lovagjáról. Az erődítmény katonája mérgesen otthagyta a kereskedőt. Orlena ismét a főtéren gyülekező kordék és málhás szamarak karavánja felé fordult. A csomagok többségét már felpakolták. Mostohaapja hamarosan megérkezik hivatali kísérőivel, hogy megadja a jelet az ökörfogat

indulására. Jobb ha visszatér a palotába, mielőtt Conal felismeri öccse ruhájában. Nagyon is meg tetszett neki ez az újfajta szabadság, semhogy kockáztassa a lelepleződést. Orlena a szűk sikátorban haladt, mely a palota és a katonai barakkok között vezetett, és megpróbált észrevétlenül besurranni. A konyha bejárata az elhagyatott köz végében állt. Csizmája tompán kopogott a porban, de ekkor hirtelen puhább és fürgébb lépések zaja ütötte meg a fülét. Mikor megpróbált megfordulni, csupasz, bronzbarna karok ragadták meg. A lány hátrahőkölt, s támadója olyan erővel szorította magához, hogy még levegőt sem kapott, és kiáltani sem bírt. Egy mocskos kéz az arcára tapadt, szájába pedig piszkos, zsíros rongyot tömtek. Hiába rúgkaplált, mint a cséphadaró, szöktetője a vállára vette. A falak elhomályosultak előtte, miközben a bennszülött a sikátor végéhez futott vele. A lány még látta a férfi csupasz, mokaszinos lábát, mielőtt egy másik emberrabló egy szúrós gyapjútakaróba csavarta volna. Orlena fulladozott a fojtogató selyemgubóban. Átemelték a falon, ahogy a cargadorok a csomagokat szokták dobálni. Feje valami keménynek ütközött a fal túloldalán, és elvesztette az eszméletét. Fájó és ledörzsölt tagokkal egy egyenletesen vágtató lóra kötözve ébredt. Föl-le hánykolódva, és még mindig a takaróba bugyolálva semmit sem látott, de érezte, hogy elrablói többen vannak. Hallotta lovaik patáinak ritmikus dobogását. A feje iszonyúan fájt, szája és torka kiszáradt a fullasztó takaróban. Túlságosan szédült, és túlságosan nyomorultul érezte magát ahhoz, hogy féljen. Erőtlen teste ismét elernyedt. Mikor magához tért, már sötét volt. Egy keskeny matracon feküdt, egy paisano rozoga kunyhójában. A piszkos szobában egyetlen faggyúgyertya biztosította a világosságot. Eszébe jutott, hogy korábbi szálláshelyei sem voltak túl elegánsak a Santa Te-be tartó út során, de most igazán megdöbbent a kalyiba málladozó falai és piszkos padlója láttán. Az ággyal szemben egy hasadozott asztal és egy töredezett szék állt. Érezte, hogy egyedül van a szobában, mely a cellájául szolgált, és lassan megfordult. Mikor felült, és lelógatta lábát a kukoricahéjakból álló ágyról, igazi félelem kerítette hatalmába. A takaró lecsúszott róla, s láthatóvá vált hasadozott, vagy ami még rosszabb, szétszakadt blúza. Megpróbálta eltakarni mellét a lyukacsos ronggyal, de hiába. Haja bozontos csomókban lógott a vállára. Valaki kibontotta a szoros fonatot, melyet Santiago kalapja alá rejtett. Szóval tudják, hogy nő vagyok! De vajon akkor is tisztában voltak vele, amikor elrabolták? Miért pont engem szemelték ki? Így talált rá Éji Szél, ahogy összegömbölyödve ült a matracon, fényes sörénye, mint köpönyeg borult a vállára. Haja úgy fénylett, mint a spanyol arany. Éji Szél ismét megütközött a lány szépségén, mikor Orlena ráemelte borostyánszínű, csodálkozó tekintetét. Aztán eszébe jutott, hogyan bányásszák a spanyolok az aranyat, és megfeledkezett a lány szépségéről. - Te voltál! - sziszegte Orlena, mikor megpróbált felállni, mert ijesztően sebezhetőnek érezte magát, ahogy az ágyon ült.

Éji Szél figyelte, ahogy Orlena erőre igyekszik bírni zsibbadt, összehorzsolt lábát. Fiú ruhája nem rejtette el többé nőiességét. Mikor az indiánok kicsavarták a takaróból, Orlenának leesett a kalapja. Aztán Bicegő Láb levette róla a kabátot, hogy feltéphesse az ingét. A lány most kétségbeesve igyekezett elrejteni csupasz melleit Éji Szél szemtelen pillantása elől. - Nagyon is nyilvánvaló, hogy lány vagy, de az álruha jó ötlet volt. Randevúzgatunk, amíg Don Conal a hivatalos dolgait intézi? - gúnyolódott a férfi. Az elvakult rémület és a megmagyarázhatatlan düh visszaadták Orlena erejét. Az indián arcán pofon csattant szemtelenségéért. De a lány abban a pillanatban meg is bánta. Éji Szél szeme olyan hideg volt, mint az üveg, mikor megdörzsölte az állát. Orlena látta, amint szelíd indiánból vaddá változik. Már nem a parasztok bő vászonruháját viselte, hanem az apacsok szarvasbőr nadrágját. A kést, melyet a lány Chihuahuában látott, az oldalára kötve hordta. Meztelen, izmos felsőteste barnán csillogott a pislákoló fényben, mely nyers, szögletes vonásokat kölcsönzött arcának. A férfi izzó dühe azonban lelohadt, és helyét töprengő kifejezés váltotta fel. Orlena ösztönösen hátrálni kezdett, mikor Éji Szél végigpásztázta tekintetével a testét. A megalázó helyzet ellenére, amelybe került, emlékeztette magát, hogy kicsoda. - Ne merj hozzám nyúlni! - tört ki belőle. A férfi arcára állatias mosoly húzódott, fehér, egyenletes fogai kivillantak. - Én mindent megtehetek, amit csak akarok - mondta szemtelenül -, te pedig jobban tennéd, ha engedelmeskednél nekem. Gyere ide! Vetkőzz le! - Szeme kényszerítően Orlena tekintetébe fúródott, mire a lány ismét hátrálni kezdett. Hogy csodálkozna, ha lecsapnék rá, mint egy vad leopárd, gondolta Éji Szél. Testének minden porcikája azért kiáltozott, hogy megtegye. Orlena ellenállt a kísértésnek, hogy meghátráljon. Az indiánok csak a bátorságot becsülik valamire, és semmiféle civilizált könyörületet nem mutatnak a náluk gyengébbek iránt. Kihúzta magát, és dacosan hátravetette hajkoronáját. - Nem vetkőzőm le egyetlen férfi előtt sem, csak ha a törvényes férjem parancsolja. - Csak nem abban a hitben ringatod magad, hogy feleségül veszlek? Spanyol asszonyok voltak az ágyasaim, de soha egyikkel sem házasodtam össze. - Éji Szél még egy lépést tett előre. Orlena nem hátrált meg, a düh fellázította a vérét. Egy koszos, félvér bandita azt merészeli mondani neki, hogy nem venné el?! A sértéstől nem kapott levegőt, mikor a férfi ismét közelebb ment hozzá. Éji Szél kinyújtotta a karját, és megsimogatta a lány mellének domborulatát, melyet eddig férfi még nem érintett. Orlenát kirázta a hideg az undortól, és úgy ugrott hátra a leheletkönnyű cirógatás elől, mint akit leforráztak. - Nem szeretem ismételni magam. Vetkőzz le, ha nem mersz szakadt ruhában végigjönni velem a hosszú úton. - Éji Szél ismét előre lépett. - Nem megyek veled sehová - feleselt Orlena, és dühös volt magára, amiért hátrálni kezdett, noha tudta, a férfi csak játszik vele.

- Kis ostoba nőstényoroszlán - felelte Éji Szél türelmetlenül, és hosszú, barna karjával átölelte a lány karcsú derekát, majd magához húzta. Másik kezével a hajába túrt, hátrafeszítette a fejét, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. Miközben Éji Szél a lány szemében, az orrában, az ajkában és tökéletes vonásaiban gyönyörködött, Orlena érezte a belőle áradó forróságot és férfias életerőt, mely meghitten a testének nyomódott. Csupán egyetlen élmény volt ehhez hasonlítható, ami még régebben esett meg vele. Egy tüzes paripán vágtatott, és érezte teste alatt a ló nyers, erős izmait. Most azonban ő lett volna az, aki ez alá a vad, kegyeden apacs alá kerül. Kapálózni kezdett, de a férfi leszorította a karjait. Vasmarokként tartotta. Még a rúgkapálásai is hiábavalónak bizonyultak csizmája nélkül. Éji Szél kőkemény teste megfeszült a vágytól, és élvezte, ahogy Orlena vonaglik. - Ne játszd a szemérmes szüzet, Oroszlán! - suttogta rekedten. Két keze közé fogta a lány fejét, amitől Orlena mozdulni sem tudott, s lassan lehajtotta a fejét. A lány tudta, hogy meg fogja csókolni. A férfi lehelete meleg és tiszta volt, egyáltalán nem büdös; amit egy Vadembertől várt volna. Aztán Éji Szél gyengéden, simogatóan és izgatóan megcsókolta. Orlenának még a lélegzete is elakadt a meglepetéstől, mikor a férfi nyelve játékosan körbetapogatta puha ajkát, aztán a szájába hatolt. Megmerevedett, a férfi nyelve pedig tapasztalt merészséggel és remegve csatázni kezdett az övével. Először visszataszítónak találta, de aztán kellemes bizsergés áradt szét testének feltérképezetlen ösvényein, le a hasához, aztán még lejjebb. Tökéletesen tudatában volt Éji Szél magas, karcsú testének, mely hozzátapadt, különösen botrányos ágyékkötője alatt rejtőző részének, mely a combjához simult. Orlena dühösen tiltakozott, aztán ellenállása fokozatosan megtört, és helyét engedelmes szolgálatkészség váltotta fel. Teste idegenné vált, mintha soha nem is lett volna egy tiszta, magasrangú spanyol nemes lánya. Mikor Éji Szél befejezte a durva, mégis gyengéd és megrázkódtató csókot, Orlena remegni kezdett, és egy hang sem jött ki a torkán. Félt attól, ha a férfi elengedi, a lába elé omlik. De Éji Szél nem engedte el. - De igen, velem jössz - suttogta. - Egy jó darabig, azt hiszem. - Mosolya furcsán zavartnak tűnt. A lány az érzékiségnek és az ártatlanságnak különös elegyét alkotta. Nem csoda, ha Conal szórakoztatónak találta. Mikor felfogta, mit is gondolt, azonnal elengedte a lányt. - Nekem nem kell az, amit más férfi már használt - mondta váratlanul, és ellökte magától a lányt. Az élvezet szédítő homálya, mely korábban elborította Olena agyát, elpárolgott a férfi testének hiányától. Hideg, sértő szavai meglepték. Majdnem megerőszakolták, s ami még rosszabb megalázta magát ez előtt az apacs előtt. Éji Szél most biztosa megveti! - Engem nem használt senki. Inkább meghalok, minthogy a tiéd legyek... te pogány vadállat! A provincia kormányzójának, Don Conal Quinn-nek a lánya vagyok, aki elevenen megnyúz, ha hozzám érsz! - A düh és a megaláztatottság könnyei homályosították el a szemét, és gyűlölte magát, amiért kimutatta gyengeségét.

- Nem lehetsz a lánya - fröcsögte Éji Szél meglepett kifejezéssel az arcán. - A kormányzónak egy fiatal fia van, akinek felvetted a ruháját. Te a szajhája vagy. Orlena ismét arcul ütötte. A férfi azonban ezúttal úgy megragadta a vállát, mintha össze akarná tömi a csontjait, és úgy megrázta, ahogy egy korcs megcibálja a patkányt. - Az a fiú nem lehet a testvéred. Az időpont nem egyezik - kötötte ebet a karóhoz Éji Szél fogcsikorgatva. - Santiago az öcsém - felelte gyorsan Orlena zihálva félelemtől. - Don Conal a mostoha apám, de úgy bánik velem, mint az édesgyermekével. Éji Szél elengedte, aztán hátat fordított neki, és mereven járkálni kezdett fel-alá a szobában. Végül megvetően ráförmedt. - Te csak egy nyomorult mostohalány vagy, akit sajnálatban magukkal hoztak... és talán... - A férfi úgy tűnt elgondolkodik. Mikor rájött, hogy Éji Szél milyen ocsmányságot akart mondani, Orlenának türtőztetnie kellett magát, nehogy kimeresztett körmeivel a férfinak ugorjon. Aztán a legmegvetőbb hangon, amit ki tudott préselni magából, megszólalt. - Conal lánya vagyok mindenhogyan, csak vérszerint nem. Bármit megtesz értem, ugyanúgy, mint Santiagoért. Kegyetlenül le fog mészárolni téged, és minden koszos indiánt, aki segített elrabolni. Éji Szél rá se hederített a lány fenyegetőzésére, hanem mégegyszer alaposan szemügyre vette. Micsoda fiaskó ez a nap! Foltos Jávorszarvas és Magasles egész héten figyelték Santiagot, hogy a legalkalmasabbnak ígérkező pillanatban elrabolják, csak azt nem vették észre, hogy a fiú valójában lány, aki álruhát visel. A férfi megvetően felmordult. - Mit csinált egy ilyen magas rangú hölgy ilyen szégyenletes öltözékben? Orlena érezte, hogy elpirul. - Meg akartam nézni a karaván indulását Chihuahua Citybe a főtérről - felelte kihívóan. - Ha Don Conal olyan nagyon szeret, miért utasított el egy ilyen egyszerű kérést? És miért kellett ehhez álruhát felvenned? Orlena idegesen az ajkába harapott, nem kívánt többet magyarázkodni ennek az arcátlan indiánnak. Helyette inkább kérdéssel válaszolt a kérdésre. - Hogy tudhat egy ilyen gonosz bandita ilyen tökéletesen spanyolul? Éji Szél hátravetette a fejét, és felkacagott. - Te kis kígyónyelvű! Úgy szúrsz, mint egy sivatagi kaktusz. - Gondold azt, hogy egy spanyol tőr vagyok, és vigyázz, ne fordíts nekem hátat! - felelte Orlena, mikor eszébe jutottak a szúrós kaktuszok, amiket a hosszú út során láttak. A férfi előre lépett, amíg a lány meg nem érezte teste forróságát. - Jobb lenne, ha te vigyáznál az én tőrömre - mondta lágyan. Orlenának arcába szökött a vér Éji Szél nyers megjegyzésére, de nem ijedt meg. - A kormányzó a mostohaapám. Bármilyen váltságdíjat kész kifizetni, ha sértetlenül visszakap mondta, és igyekezett, hogy hangjából magabiztosság, mintsem könyörgés hallatszódjon. Aztán minden megvilágosodott előtte. - Te az öcsémet akartad elrabolni, hogy váltságdíjat követelj érte.

Éji Szél nem tagadta, de nem is erősítette meg a vádat. - Te viszont elloptad a ruháját, és kiszöktél a palotából. Megismétlem. Találkára mentél a szerelmedhez? - Nincs szerelmem! - hajtogatta a lány olyan dühvel, hogy Éji Szél végül hitt neki. - Akkor miért vettél fel álruhát? Ha Don Conal lánya vagy, miért nem a kormányzóval mentél a főtérre, mikor elindította a karavánt? - Conal busásan megfizetne, ha visszaadnál neki - felelte Orlena kitérően. - Olybá tűnik, hogy a kormányzó egy zsarnok, aki megtiltja ártatlan mostohalányának, hogy részt vegyen a nagy fesztiválon - erősködött a férfi. - Ő nem zsarnok! Csodálatos, kedves, jó és szeret engem - kiáltotta Orlena lehangoltan. Szeret engem! A lány szavai savként égtek bele a lelkébe. - Levelet írok szeretett mostohaapádnak, Oroszlán. - Ha bántani merészelsz, Conal a pokolra küld, hogy ott vezekelj! Erre mérget vehetsz! - Ne ígérj olyasmit, amit se te, se Conal nem tud megtartani! - suttogta Éji Szél gyöngéden, és elhagyta a szobát. - Nem tarthatod itt! - mondta Foltos Jávorszarvas csodálkozva. - Öld meg, és tűnjünk el innen, mielőtt a hadsereg opata nyomkeresői ránk találnak! Éji Szél gondolataiba merült a tűz előtt. - Nem, nem ölöm meg. Bosszút állok rajta keresztül Conalon. - Csak a szajhája - mondta Magasles megvetően - nem pedig a fia. Sajnálom, hogy összekevertem őket. De a kormányzót nem fogja érdekelni, hogy elraboltak az ágyasát. Nem tudunk belőle harcost nevelni, hogy a spanyolok ellen küzdjön. Éji Szél arcára lassan mosoly húzódott. - Nem, nem lehet harcos, ahogy a fiú lehetne. Egy napon majd elkapjuk őt is, most a lányt használom fel. Íróeszközeivel a tűzhöz telepedett, és gondosan megfogalmazta a levelet Conal Quinnek. Conal: Nálam van szeretett mostohalányod, Orlena. Nagyon szép teremtés. Csodállak az önmegtartóztatásodért, hogy még nem vetted el a szüzességét, de most felmentelek ez alól a teher alól. Mikor visszajuttatom hozzád, már az én asszonyom lesz. Gondolj erre mindenegyes alkalommal, mikor tökéletes, aranyló testére nézel, és tudd, hogy én már megfejtettem minden titkát. Éji Szél Orlena összegömbölyödve ült a göröngyös matracon, fázott, és éhes volt. De nem törődött korgó gyomrával és fejfájásával, hanem újra és újra végiggondolta a nap szörnyűséges eseményeit. Hogyan tudna megszökni? Fogalma sem volt róla, hogy milyen messzire vitték, amíg eszméletlen volt. Hallotta, amint az erőd katonái arról beszélnek, hogy a banditák a fővárostól észak-keletre, a Sangre de Cristo hegyekben bujkálnak, de nem lehetett biztos benne, hogy idehozták. Conalnak és a katonáinak nem sok esélyük volt, hogy megtalálják,

mielőtt ez a könyörtelen katona megbecsteleníti. El kell szöknie nyugtalan érintése elől, mielőtt tönkreteszi nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Ami köztük történt, még jobban megrendítette, mintha egy gyilkos banda megerőszakolta volna. Akkor legalább ellenállhatott volna, és gyorsan meghal. De a jóképű félvér, aki tökéletesen beszél spanyolul, nagyobb büntetést érdemel. Ahányszor csak lehunyta a szemét, megjelent előtte a félvér markáns arca, és nyugtalanító szeme, amivel a lelkébe hatol, és kiolvassa legbensőbb gondolatait és félelmét. A szoba megtelt a férfi életerős testének tiszta illatával. - Nem szabad megengednem, hogy mégegyszer megérintsen - suttogta az éjszaka csendjébe. Az ablaktalan, vályogfalú szobába zárva nem sok esély látszott a menekülésre. A faajtó hirtelen kinyílt, és egy kövér apacs lépett be. Barna zabkásával teli, megmunkálatlan cserépedényt hozott, amit a kissé sós vizet tartalmazó tökhéjjal együtt letett az asztalra. Orlena felállt, hogy az indián mögött kinézhessen a nyitott ajtón. A hegyen egy tábortűz halvány fénye pislákolt. Körülötte három alak kuporgott. Vajon többen is voltak? A szemtelen apacsra pillantott, és elhatározta, hogy megpróbál beszédbe elegyedni vele. - Ki kell mennem. Megfulladok ebben a zárt helyiségben. Az indián feneketlen, obszidián szeme semmi jelét nem mutatta, hogy megértette volna, amit mond. Az ételre mutatott, majd a sarokban álló, repedt tűzhely felé fordult, és durva, félreérthetetlen kézmozdulattal Orlena tudtára adta, hogy egyen. A lány elvörösödött a megalázottságtól, a meleg babos fazékért nyúlt, és az indián arcába löttyintette. A férfi könnyen félreugrott a lövedék elöl, és kisétált az ajtón. A törött cseréprabok ott hevertek szanaszét a földön, a hozzájuk tapadt ragacsos babbal együtt. Orlena gyomra hangosan megkordult, és le győzötten az ágyra hanyatlott. Az ajtó nemsokára éles reccsenéssel kinyílt, és Éji Szél jelent meg a küszöbön türelmetlen, megvető arccal. - Ostobaság volt elpazarolni az értékes élelmet, Oroszlán. Elkényeztetett spanyol indulatoddal csak azt érted el, hogy még éhesebb leszel. Holnapra talán megjön az étvágyad. - A férfi közömbösen váll vont, és az ágyhoz lépett. Mikor leült mellé, Orlena megfeledkezve fáradtságról és éhségről, felugrott. - Nem fogok lefeküdni veled, te... te koszos bandita! - sziszegte, majd a kicsiny asztal mögé bújt, és fel fegyverezte magát a vizesedénnyel. Éji Szél nem moccant, hanem olyan megvetéssel nézett rá, mint szülő a csökkentértelmű gyermekére. - Étlen-szomjan fogod eltölteni az éjszakát. Nekem mindegy, de jól jegyezd meg! Amíg a foglyom vagy, engedelmeskedsz nekem, és addig tartalak fogva, amíg rád nem unok. - Azt mondtad, váltságdíjat kérsz értem. - Orlena igyekezett magabiztosságot csempészni hangjába. - Nem, azt te mondtad, én nem. - Nem engedem, hogy hozzám nyúlj! - Zihálva, ijedten ejtette ki a szavakat, miközben ujjai elfehéredtek az edényen.

- Nem akarlak megerőszakolni, Oroszlán - felelte a férfi gyöngéden. - Én nem kényszerítem a nőket semmire, de embereim közül sokan nem osztják ezt a nézetet. Mivel a fehérek miatt elvesztették a feleségeiket és a húgaikat, akkor erőszakolják meg a spanyol foglyokat, amikor alkalom adódik rá. Ha azt akarod, hogy megvédjelek tőlük, engedelmeskedned kell a parancsaimnak. Ha az embereim azt hiszik, hogy az én asszonyom vagy, nem nyúlnak hozzád. - Várt, hogy a lány megeméssze a hallottakat. - Mit értesz azon, ha azt hiszik, hogy a te asszonyod vagyok? - kérdezte gyanakvóan. Kérj váltságdíjat, és adj vissza Conalnak! Éji Szél elvesztette a türelmét. - A foglyom vagy. Azt teszek veled, amit akarok. Vagy itt alszol velem a matracon, vagy üldögélhetsz egész este azon a kényelmetlen széken. Ha az előbbit választod, ez lesz a legpuhább ágy, amiben valaha feküdtél, és még sok estén át élvezheted. - Inkább fekszek a sziklás kövekre, mint melléd! - felelte fogcsikorgatva Orlena. - Ebben is részed lesz, hamarabb, mint gondolnád - mondta a férfi kurtán. Aztán lefeküdt a matracra, és elfordult. Orlena az asztalnál várt, míg a gyertya szinte csonkig égett. Éji Szél nyugodtan lélegzett, mint aki alszik. A lány lassan felállt, bár testének minden porcikája sajgott. Lopakodva lépegetett a koszos padlón. Ellopom a kését, és a szívébe döföm, határozta el. Hangtalanul a matrac mellé térdelt. A férfi teste olajosan csillogott, és még álmában is kidudorodtak izmai, mint egy csodálatos vadnak. Orlena nagy levegőt vett, hogy keze remegését megállítsa, és a férfi keskeny csípőjéhez kötött késért nyúlt. Éji Szél ujjai hirtelen vasmarokként a lány vékony csuklójára tekeredtek, mintha össze akarnák törni a csontjait, majd magára húzta Orlenát. Mielőtt rádöbbenhetett volna, hogy mi történik, már a férfi mellkasán feküdt hátrakötött kézzel. Éji Szél a hátán fekve, erőlködés nélkül tartotta a lányt. Orlena szőke haja jázmin illatot árasztott, noha ruhája átvette a piszkos takaró szagát. Melle a férfi csupasz mellkasához ért, s Éji Szél érezte szívdobogását. De az ő ereiben is felgyorsult a vér. Egy pillanatig mindketten lélegzetvisszafojtva feküdtek, amíg hozzászoktak ehhez az új, hatalmas érzéshez, mely elborította őket. Éji Szél elhatározta, hogy nem sieti el a dolgot, hogy meghódítja a lányt, aki végül könyörögni fog az érintéséért, de Orlena olyan hatással volt rá, amilyet egyetlen nemes asszonynál sem tapasztalt, akit elcsábított. - Most a magamévá tehetnélek - suttogta rekedten a lány fülébe. Mikor Orlena rúgkapálni kezdett, Éji Szél lenyomta maga mellé a matracra, és hosszú, bronzbarna lábát átvetette a testén. - Látod, milyen könnyű lenne? - kérdezte, miközben a hajába túrt. Orlena zihált, és igyekezett leküzdeni feltörő félelmét. Érezte a férfi tüzes pillantását, mellyel testük közé nézett. Te jó ég, rongyos blúza szétszakadt a civakodásban, és két rózsaszínú, ráncos mellbimbója kitárulkozott Éji Szél éhes tekintete elő - Nem fogok kegyelemért könyörögni - csikarta ki magából a választ.

A férfi lassan közelebb vonta magához, amíg a lány melle hozzá nem ért szőrös mellkasához. - A kegyelem a fehér ember álnok fogalma. A lipanok nem színlelnek ilyen idegen érzéseket. Mi gyűlölünk, vagy szeretünk. Őszintén. - Gyűlöllek, te koszos, brutális, vadember... - Kezded ismételni magad, Oroszlán - vágott közbe Éji Szél. - Megmondtam, hogy nem foglak kényszeríteni. De ha mégegyszer megpróbálsz megölni, odaadlak Bicegő Lábnak. Már ma estére is elkért tőlem. Orlena ösztönösen tudta, hogy a férfi arra a zömök, csúnya indiánra céloz, aki a vacsoráját hozta. Önkéntelenül megborzongott. Aztán valami megpattant benne, és azt kérdezte: - Ha nem kívánsz engem, és váltságdíjat sem követelsz értem, akkor miért nem adsz neki oda egyszerűen, és nincs több gondod? - Az idő mindkettőnknek megadja a választ erre a kérdésre. Oroszlán. A jövőben ne tedd próbára a türelmemet! - Elengedte a lány kezét, és háttal neki a másik oldalára fordult. Kése biztonságban hevert alatta. Orlena a vályogfal és a férfi izmos teste közé préselődve feküdt. Csuklója elgémberedett, és testének minden porcikája fájt a kimerültségtől. Miközben a hátára küzdötte magát, és megpróbálta eltakarni a mellét, rájött, hogy a férfi hazudott neki azzal kapcsolatban, hogy nem kívánja. Egy pillanattal ezelőtt a vágy még fájdalmasan ott tükröződött az arcán. Orlena egyenlőre fellélegezhetett. Az álom szinte azonnal meglepte.

Hetedik fejezet A francia nézte, ahogy a szél belekap a nő szőke hajába, miközben igyekszik megülni a kényelmetlen nyeregben. A kicsiny Szamár a Sangre de Cristo hegy meredek, köves oldalán kaptatott felfelé. . - Mi a szándékod vele, mon ami? El akarod adni rabszolgának, hogy pénzt kaphassak érte? - kérdezte Pascal elfogadtató spanyol kiejtéssel, melybe furcsa, dallamos francia akcentus keveredett. - Nem - felelte Éji Szél, s összehúzott szeme a bajkeverő asszonyra szegeződött. - Akkor megölöd - jelentette ki Pascal kertelés nélkül -, ha megunod. - Egy ideig még nem fogom megunni, de ha igen... - elhallgatott, és nem fejezte be a mondatot. Blaise Pascal Joaquínra nézett, akit most Éji Szélnek hívtak, s akivel ő még Zöldszemű Fiúként találkozott egy lipan táboriban, tizenöt évvel ezelőtt. - Gyönyörű nő, de önfejű és veszélyes. Tegnap majdnem megszökött tőled. - Éji Szél szája megkeményedett, és olyasvalamivé húzódott, mely csak utánzata volt a mosolynak. - Mit gondolsz, miért ültettem a te szamarad egyikére? Így ha szökni akar, a lovasok könnyen utolérik. - Lesántította az egyik legszebb paripádat, s majdnem széttaposta Foltos Jávorszarvast, mielőtt megfékezted a lovat. Túl sok bajt kever, és bizonyára igazi boszorkány az ágyban is. Éji Szél a kövér kis francia megtévesztőén jóindulatú arcába nézett. - Hová akarsz kilyukadni, mon ami? Pascal jelentőségteljesen megvonta a vállát, nem értette vezérük szokatlan viselkedését. Én talán tudnék beszélni a kormányzóval, és kicsikarni tőle a váltságdíjat. - Megfelelő részesedés fejében - tette hozzá Éji Szél. - Nem. Nem kell váltságdíj. - Ebben az esetben számolnod kell vele, hogy a nő olyan szeszélyes lesz, mint a sivatagi szél. Egyszer gőgös szuka, az ágyban pedig forróvérű boszorkány. Morenának nem fog tetszeni, Joaquín. Éji Szél pillantása elfelhősödött, és hidegen így válaszolt; - Ne hívj Joaquínnak az embereim előtt. Ami pedig Morenát illeti, tisztában van a kapcsolatunk jellegével. Orlenának semmi köze hozzá. A francia kereskedő nem értette Éji Szélnek Orlenával való terveit, a lány viszont teljesen össze volt zavarodva. A férfi első éjjel magához szorította, úgy mosolygott rá, mint macska a verébre, és azt mondta: - A testünk felmelegíti a takarót. - Erre annál nagyobb szükség volt, minél magasabbra értek a hegyen, az éjszakák ugyanis egyre hűvösebbekké váltak. Orlena másnap reggel szorosan a férfihoz simulva ébredt, és gyűlölte magát ezért. Éji Szél karja birtoklón a mellén nyugodott. Úgy tűnt, á férfi perverz örömöt érez, ha ilyen bensőségesen megérintheti, bár soha többet nem kérte, hogy vetkőzzön le.

Orlena bár előző este megmenekült, most attól félt, a férfi még a megerőszakolásnál is alattomosabbat tervez. De Éji Szél csak meztelen, izmos testéhez húzta, és bőrével melengette, miközben vékony, tapasztalt ujjaival a mellét és a csípőjét simogatta. Kezével a hajába túrt, és lehúzta magához, hogy megajándékozza perzselő és megalázó csókjainak egyikével. Orlena felkészült a hatásra, amit a férfi az ajkával és a nyelvével kiválthat benne, ezért kényszerítette magát, hogy merev és visszautasító maradjon, a száját pedig szorosan összezárta. Éji Szél néhány pillanat múlva nyilvánvaló közönnyel felhagyott szerelmi ostromával, aztán mély álomba merült, Orlenai pedig ébren, kimerülten és remegve virrasztotta át az éjszakát! Mit akarhat tőlem, ha nem váltságdíjat, és nem is erőszakoskodik? A kérdés azóta dübörgött a fejében, mióta két nappal ezelőtt elhagyták a félreeső vályogkunyhót a kereskedővel. Orlena először azt hitte, hogy Pascal egy fehér férfi majd szót emel az érdekében. De a francia apacsokkal és komancsokkal kereskedett spanyol területen. Így ha a spanyol katonák elfogják Új Mexicóban, le is lőhetik, közölte vele a férfi nem törődve. A lánynak azonban támadt egy ötlete, miközben legjobb udvari francia nyelvtudásával Pascallal beszélgetett. Kiderült ugyanis, hogy észak-keleti irányban lovagolnak Elk hegyei felé, hogy félrevezessék az erődítmény csapatait, mielőtt délre fordulnának. Ha meg tudna szökni, és déli irányba menekülne, beleütközne a spanyol katonákba, akik átfésülik a hegyeket. Éji Szél egyik embere azonban megakadályozta a szökésben. Orlena el akarta tőle venni a kését, s a civakodásban véletlenül megszúrta. Aztán az ostoba állat, amin lovagolt megbotlott, és levetette a hátáról. Mikor a magas félvér durván talpra rángatta, már majdnem könyörögni kezdett neki, hogy ölje meg. De a férfi csak felületesen megvizsgálta sérülések után kutatva, aztán felültette Pascal egyik szamarára! Orlena elátkozta a cammogó, alávaló kis bestiát, ami még nála is büdösebb volt. Már három napja nem mosakodott, és ragadt a piszoktól. A forró, perzselő nap és a szél felhólyagosította finom, sápadt bőrét, mely végül fájdalmasan hámlani kezdett. A hideg éjszakák pedig arra kényszerítették, hogy elrablójának meleg, nyugtalanító testéhez bújjon. Mintha megidézte volna, Éji Szél lovagolt mellé hatalmas, foltos paripáján. Szemét végigjártatta a lány sáros testén, s felégett bőre, összekuszált haja és szakadt fiú ruhája ellenére is elszomorítóan kívánatosnak találta. Az igazság az volt, hogy az ing és a nadrág túlságosan is kiemelte Orlena hibátlan nőies vonalait, most, hogy levetette a fűzőt, mellyel leszorította a mellét. Orlena nézte, ahogy a férfi hideg zöld szeme a testén vándorol, és megmagyarázhatatlan késztetést érzett arra, hogy ujjaival a hajába túrjon, és megpróbálkozzon a lehetetlennel, hogy megigazítsa frizuráját. - Mit bámulsz? - kérdezte inkább csípősen. - Örülsz a szenvedésemnek?

A férfi váratlanul felnevetett, jóízűen és halványan ismerősen. Valójában a szeme is emlékeztette Orlenát valamire, de ez biztosan csak azért volt, mert ez a nyilvánvalóan európai beütés annyira elütött barna arcától. - Előre nézz! Egy karnyújtásnyira van, hogy a szenvedésed végetérjen. Vár a fürdés. - Sűrű törpefenyők és néhány susogó égerfa felé intett. A fák kicsiny, kristálytiszta vizű tavat fogtak közre, melyet földalatti források tápláltak. Orlenának az volt az első gondolata, hogy beleveti magát a hűvös, hívogató mélységbe, de hamar észhez tért. Fagyosan végigmérte a férfit, és így szólt: - A hölgyek egyedül szoktak fürdeni. Sőt, mosdás után tiszta ruhát vesznek fel. - Sajnos én és az embereim könnyű felszereléssel utazunk! Nincsen selyemruha a nyeregtáskánkban. - Akkor nem kellett volna elrabolnod - csattant fel a lány, miközben a szamár vizet érezve, nyugtalankodni kezdett alatta! - Nem kellett volna az öcséd ruháját viselned, és akkor az embereim nem téged raboltak volna el tévedésből - felelte a férfi szenvtelenül, és a víz mellett leszállt a nyeregből. Orlena összehúzta a szemét. Megint zsákutcába kerültek. - Mire akartad felhasználni Santiagot? A férfi arca zárkózott kifejezést öltött, miközben füstbe ment tervére gondolt. - Nem akartam megölni - válaszolta kurtán. Vagy váltságdíjat követelni érte. Orlena ebben biztos volt Éji Szél terve így vagy úgy Conallal állt összefüggésben. Mielőtt tovább vitatkozhattak volna, a férfi a szamárhoz lépett, leemelte a lányt a nyeregből, és a tiszta, mély vizű tóba hajította. Orlena először sikítozott, mikor a jéghideg víz hozzáért felhólyagosodott, izzadt bőréhez. De aztán úszni kezdett, s frissít hűvösség járta át, bár ruhája és csizmája határozottan akadályozták a mozgásban. Néhány gyors rántással lehúzta, és a partra dobta lábbelijét. Éji Szél figyelte, ahogy a lány, mint egy sikamlós kis vidra siklik a vízben. Meglepődött, hogy Orlena tud úszni. Arra számított, hogy majd kapálózik és sikítozik, hogy mentse ki. Gúnyosan elmosolyodott, levetette mokaszinját és ágyékkötője aztán ő is a vízbe merült. - A hölgyek nem szoktak úszni tudni, Oroszlán - mondta a férfi, miután néhány erőteljes tempóval beérte a lányt. Orlena zihálni kezdett a meglepetéstől, de aztán visszanyerte lélekjelenlétét. - Conal tanított meg bennünket, mikor még gyerekek voltunk. A férfi arca szemmel láthatóan elsötétült. - Sok mindenre megtanított... túl sokra nemesi származású, spanyol lány létedre. - Valami spanyol téged is sokra megtanított... túl sokra apacs származású bandita létedre felelte a lány olyan gőgösen, amilyen hűvös a férfi arckifejezése volt. Éji Szél elkapta Orlena karját, és magához rántotta. - Gyere! Vetkőzz le! - suttogta. A lány szeme a partot kutatta. Mintha előre megszervezték volna, Pascal és a lipanok eltűntek lejjebb a tavon. Orlena fél füllel hallotta, hogy lepányvázzák az állatokat, és tábort

ütnek, de a sűrű boróka bokrok és a jégerfák tökéletes paravánként szolgáltak. Kitépte, és elrúgta magát a férfitól, de Éji Szél jobb úszónak bizonyult. Néhány csapással utolérte, és ezúttal a derekánál fogva ragadta meg. - Ha nem viselkedsz okosan, mindkettőnket a vízbe fullasztasz - mondta a férfi, miközben Orlena nedves testéhez tapadó ruhájával bajlódott. - Már a múltkor is megmondtam, mikor azt akartad, hogy vetkőzzek le, hogy nem fogok zihálta a lány, és Éji Szélre támadt. Te jó ég, meglátta a vízben. A férfi anyaszült meztelen volt. - Ne! - szakadt föl belőle a kiáltás, mikor Éji Szélnek sikerült megszabadítania darabokra tépett blúzától. - Piszkos vagy, és felégtél. Ha nem mosakszol meg alaposan, megbetegszel - felelte a férfi fogcsikorgatva, miközben Orlena nadrágját kezdte megoldani. - Nem akarlak megerőszakolni, kis Oroszlán - suttogta rekedten. - Nem hiszek neked - vágott vissza Orlena. - Csak arra vársz, hogy csapdába csalhass... Éji Szél elhallgattatta egy csókkal. Orlenának nehezére esett ellenállónak maradnia, és szorosan összeszorítania a száját, miközben levegő után kapkodott, és rúgkapált a vízben. Éji Szél ajkának forró benseje felvillanyozta, mikor az ajkára tapadt. Nyelve néma csatározásba merült az övével. Hiába próbálta eltolni magától, a férfi könnyedén a partra vitte, ahol az égerfa lelógó ágai árnyékot nyújtottak. A homokos talaj tele volt kővel és kaviccsal, de az enyhén lejtős parton magas fű nőtt ki a tóból. Éji Szél kivitte a víztől csöpögő lányt, és ledobta a földre. Mielőtt Orlena lélegzethez jutott, vagy felülhetett volna, a férfi megragadta a lábát, kiegyenesítette, a fenekét pedig megemelte. Miután korábban már meglazította, a lány nadrágja megmaradt alsóneműivel együtt suhogva lehullott róla. A férfi lenézett Orlena meztelen, nap és szél égette, horzsolásokkal és karcolásokkal teli testére. A lány megborzongott, mikor a száraz szél felszárította bőréről a hideg vizet. Hiába próbálta eltakarni magát a kezével, miközben oldalára fordult, hogy elkerülje a férfi átható pillantását. Éji Szél ismét a karjába vette. - Most fürödhetsz egy kicsit, amíg idehozom a nyeregtáskából a gyógyszereket. Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne megpróbálni elszökni ruha nélkül. Már így is eléggé felégtél! - Azzal visszadobta Orlenát a jeges vízbe, majd rá se hederítve meztelenségére, elsétált. Orlena a vizet taposta, és miközben nézte, hogy Éji Szél magával viszi megmaradt ruhadarabjait, füstölgött magában. Igaza volt. Hová mehetne a vad hegyek között meztelenül és gyalog? Éji Szél egy perc múlva visszatért, maga után húzva hatalmas fekete-fehér foltos paripáját. Elővett valamit egy szarvasbőr zacskóból, amit az apacsok a hátaslovak nyergéhez szoktak kötni, és belegázolt a sekély vízbe. - A spanyol hölgyek úgy tudom, nagy készleteket szoktak ebből felhalmozni - mondta gúnyosan, és feltartott valamit, ami úgy nézett ki, mint szappan... egy igazi szappan! - Nem jázmin illatú, amit te szeretsz, de csak ezt találtam. Feltartotta a szappant, hogy a lány szemügyre vehesse. Szemében kimondatlan parancs égett, miközben a derékig érő vízben állva várta, hogy Orlena odamenjen érte.

A lány viaskodott magával. Nem tudott elmenekülni a férfi elől, nem is volt hova mennie, mégis gyűlölte megaláznia magát azzal, hogy könyörög neki a szappanért. Nem is beszélve arról, hogy ismét feltárja meztelenségét buja zöld szeme előtt, hogy megkaphassa a mézesmadzagot, amit Éji Szél most elhúzott előtte. Taposta a vizet, és gondosan vigyázott rá, hogy melle ne érjen a felszín fölé. - Dobd ide! Elég ügyes vagyok, hogy elkapjam. Éji Szél hűvösen mosolygott. - Engedd meg, hogy kitaláljam. Conal tanított meg rá. Nem, Dona Orlena, érte kell jönnöd, különben ott maradsz, míg a csinos kis tested elkékül és megfagysz az éjszaka. - Azzal egyik kezéből a másikba dobálva a szappant, elindult, hogy kisétáljon a sekély vízből. - Várj! - Orlena már most fázott, nyugaton a nap pedig kezdett leereszkedni a hegyek csúcsai mögé. A férfi megfordult, és felvonta a szemöldökét. - Félúton találkozunk, de azt kell tenned, amit mondok. Már szavamat adtam, hogy nem kényszerítelek semmire. Spanyol katonáiddal ellentétben egy lipan soha nem szegi meg a szavát. Ahogy ez a vadember beszélt vele, az felszította a haragját, de Orlena csapdába esett a hideg vízben, éhes volt, meztelen, és teljesen kiszolgáltatott a férfinek. - Azt hiszem, bíznom kell apacs tisztességedben - felelte fogvacogva. De vajon csak a hidegtől remegett-e? Nagyon lassan úszni kezdett a férfi felé. Éji Szél lassan lépkedett a tó puha fenekén. Orlena figyelte, ahogy a fákon átszűrődő napfény a férfi barna bőrén játszik. Éji Szél kar- és mellizmai minden egyes lépésnél megfeszültek. Bőr fejpántját és a díszeket levetette, vizes fekete haja csaknem a vállát verdeste. A fejdísz nélkül most inkább fehérnek látszott, mint apacsnak, de semmivel sem veszélytelenebbnek. - Gyere! - suttogta a férfi. Tudta, mibe kerül ez a lány spanyol büszkeségének. De neki is ugyanolyan nagy áldozat volt várni rá, és megérinteni anélkül, hogy a magáévá tegye. Figyelte, ahogy Orlena melle a tiszta vízben lebeg. A nedvességtől csaknem vörössé sötétedett haja beborította, mint egy palást, mikor lábával megérintette a fenéket, és kiemelkedett a vízből. Éji Szél kinyújtotta a kezét, és magához húzta a kezdetben ellenkező lányt. Aztán lesimította Orlena vizes haját sápadt válláról. - Ne! - zihálta a lány, de már túl késő volt. Éji Szél vasmarokként szorította a csuklóját. Lassan, érzékien beszappanozta a kulcscsontját, majd lejjebb ereszkedett a melle felé. Mikor szappantól sikamlós ujjai megérintették, a lány még levegőt venni is elfelejtett. Rózsás mellbimbója megkeményedett, és bizsergés áradt szét a testében. A férfi elengedte a csuklóját, de ő észre sem vette. Éji Szél egyik kezével felemelte haját a válláról, másikkal pedig gyöngéden és ritmikusan masszírozni kezdte Orlena mellét, miközben szappanozta. A lány bizonytalanul lebegett a vízben. Bár a tó hideg volt, teste felforrósodott. Éji Szél megragadta a vállát, majd folytatta az érzéki, sikamlós szappanozást a karján.

Orlena üveges szemmel, remegve állt a derékig érő vízben, és a férfi feszülő izmait figyelte a mellét borító fekete szőrzet alatt, mely elkeskenyedett, végül eltűnt a felszín fölött. Szeme a tiltott helyre tévedt, s hirtelen megremegett, mikor Éji Szél ugyanazt a pontot érintette meg rajta. A férfi gyorsan és finoman beszappanozta a fürtös dombocskát, majd a csípőjét, végül a fenekét. - Emeld fel a hajad, és fordulj meg! - parancsolta rekedten, és úgy terelgette Orlenát a sekély vízben, mint egy porcelánbabát. Érezte a lány testén végigfutó reszketést az intim simogatás közben. De ő maga sem maradt érzéketlen, teste megfeszült és vágyakozott, de nem törődött vele, csak simogatta Orlena törékeny hátgerincét, karcsú derekát, csípőjét és kerek fenekét. - Most pedig térdelj le, hogy megmossam a hajad. Mint egy alvajáró, úgy engedelmeskedett Orlena, mikor a férfi lágyan lenyomta a vállánál fogva, és háttal neki térdre ereszkedett. Éji Szél beszappanozta a haját, és rendkívül finoman ujjaival dörzsölni kezdte a fejbőrét. Orlena azt képzelte, hogy Spanyolországban van, és szobalánya végzi a szokásos hajmosást, de nem Maria volt az, ő pedig távol volt Madridtól egy idegen országban, egy vadember fogságában! Zavaros gondolatait a férfi halk, meleg, s nyugtalanítóan művelt hangja szakította félbe. Hajtsd le a fejed, és öblítsd hajad! Orlena kimosta fürtjei közül az utolsó csepp habot is. Aztán a csípős szappantól összeszorított szemmel kiemelkedett a vízből, és kezdte kicsavarni hajából a vizet. Éji Szél Orlena mellének domborulatát figyelte, ahogy a lány a feje fölé emelte a karját. Dereka vékony volt, bőre sápadt, olyan törékenynek és bájosnak látszott, hogy a férfinak még a szívverése is elállt. Az évek során számos fehér nővel volt dolga, de egyik sem akart tőle többet, mint csillapítani a vágyát, vagy férfias büszkeségének hízelegni. A megvetett apacs el tudott csábítani egy fehér asszonyt, aki könyörgött neki, hogy tegye a magáévá. Magávé tenni! Az esetek többsége Éji Szél számára inkább hadi, mint szerelmi műveletet jelentett. Soha nem játszotta a kiváró politikát, vagy mímelte a gyengéd szeretőt vasfegyelemmel. És soha nem vette el fehér nő szüzességét. És ez így is marad, mert tudta, hogy csak akkor következhetne be, ha megerőszakolná Orlenát. Az érzések, amiket a lány keltett benne, veszélyesek voltak, és ez nagyon nem tetszett neki. - Kész vagy. - Hangjában érezhetővé vált a düh. - Most te fürdetsz meg engem! Orlena kinyitotta a szemét, és csodálkozva pislogott. - Biztosan tréfálsz, de én ezen nem tudok nevetni! - Szóval én eljátszhattam a szobalányt - felelte a férfi vészjósló hangon -, de te nem leszel egy koszos indián szolgálja. Orlena bűntudatosan elvörösödött, mikor eszébe jutott Maria, akire az épp az imént gondolt. - Nem! Nem tudom megtenni. - Gyűlölte, hogy hangja elcsuklott.

- De igen, megtudod, és meg is teszed. Különben az a fiatal szarvas, amit Bicegő Láb éppen most süt, nem fog a te csinos kis hasadba jutni. Mióta dührohamában kibontotta a babot és a vizet, Orlena megtanulta, hogy az éhség és a szomjúság legyőzi az emberi büszkeséget. Másnap egész nap, míg múlt éjszaka le nem táboroztak, nem kapott enni, és csak inni. Most már a bab is ízlett neki. A szél sült hús illatát sodorta felé. Összefolyt szájában a nyál, és megkordult a gyomra. Hajnalban hideg kukoricakását ettek, és vizet ittak hozzá, de azóta semmit. - Warpaint nyeregtáskájában van neked való ruha - mutatott Éji Szél a közelben szabadon legelésző lóra. - Vagy itt akarsz maradni egész éjjel étlen és fagyoskodva? Orlena cifrát káromkodott, amit a spanyol tengerészektől hallott, majd a férfihoz lépett, és megragadta a szappant. Alig bírta megállítani keze remegését, mikor megérintette Éji Szél sima, barna bőrét, és apró köröket rajzolva a mellkasára, majd izmos karjára, szappanozni kezdte. A férfi mellét göndör, fekete szőrszálak borítottak. Orlena bízott benne, hogy hangja egy parányival magabiztosabb, mint a keze, mikor megszólalt: - Az indiánok mind sima bőrűek. Te miért...? - Te azt hiszed, vad ember vagyok, pedig nem. Félvérnek születtem - hangzott a viharos felelet. Aztán a férfi könnyedebben hozzátette. - Úgy, még sosem láttál meztelen férfit, Oroszlán? A lány kővé dermedt Éji Szél meghitt hangjától, és gyűlölte magát azért, amit válaszolt. Persze, hogy nem! - Akkor, hogy tudott Conal megtanítani úszni? Ruhástól? Orlena arcán meleg mosoly jelent meg, mikor visszagondolt rá, hogy gyermekkorában hogyan lubickolt kis öccsével az aranjuez-i villa tavacskájában. - Az igazság az, hogy mindnyájan könnyű alsóneműt viseltünk. Gyerek voltam még, nem is gondoltam rá. De nem emlékszem rá, hogy Conal olyan szőrös lett volna, mint te. Éji Szél összevonta a szemöldökét. - Conal vörös. Az nem olyan feltűnő, mint a fekete. Az embereim csúnya dolognak tartják a testszőrzetet. Orlena felpillantott. - Akkor az apacsok ugyancsak rondának tarthatnak téged - mondta durván. - Nem. A lipanok úgy fogadnak el, mintha közéjük tartoznék - felelte Éji Szél arcátlanul mosolyogva. - Az asszonyok, sem az indiánok, sem a sápadt arcúak nem találtak visszataszítónak. - Nos, most találkoztál valakivel, aki annak tart - sziszegte Orlena. - Hazudsz - suttogta lágyan a férfi, és figyelte, hogy a lány lesüti a szemét, majd buzgón foglalatoskodni kezd a kellemetlen feladattal, amit kiszabott rá. Orlena érezte a férfi ütemes szívverését, és gyűlölte, hogy ettől felgyorsult ereiben a vér. Éji Szélnek sokkal nehezebben esett nyugodtnak maradni, mint azt az előtte álló dühös, szőke hajú lány el tudta képzeni. Te jó ég, kicsiny, kerek mellei csábítóan megemelkedtek, mikor felemelte a karját, hogy beszappanozza. Éji Szél úgy döntött, hogy türtőzteti magát, és

a víz alatt ökölbe szorította a kezét, nehogy megsimogassa a pimasz kis bimbókat. Mosolyogva nézte, ahogy a lány az ajkába harap az összpontosítástól, miközben kénytelen kelletlen megérinti a testét. Szemét le nem vette volna a kezéről, nehogy a férfi arcába tekintsen. Orlena érezte, hogy Éji Szél megremeg, és izmai megfeszülnek, mikor készségesen elfordul, hogy a többi testrészéhez is hozzáférjen. Orlena azt hitte, ismeri minden porcikáját a karjában töltött estékről. De tévedett. Mennyire más volt minden most, hogy mindketten meztelenek voltak, sikamlósak a hideg víztől és a meleg naptól. - Fordulj meg, hogy a hátadat is megmoshassam! - Megpróbálta utánozni azt, ahogy a férfi parancsolgatott neki, amiért Éji Szél halk, jóízű kuncogással jutalmazta meg. Mikor nem engedelmeskedett neki, a lány hozzátette: - Csak nem félsz háta fordítani egy asszonynak? - Addig nem, amíg a késem és egyéb fegyverek nincsenek a kezed ügyében - felelte a férfi a homlokát ráncolva. Aztán letérdelt a lány elé. Éji Szél sűrű, egyenes és vastagszálú haja olyan feketén csillogott, mint a holló szárnya. Orlena jól beszappanozta, és megnyugtatónak találta, ahogy a fejbőrét masszírozta az ujjhegyeivel Aztán feldühödve saját magán hirtelen a víz alá nyomta a férfi fejét. - Öblíts! Éji Szél köhögött, és lefröcskölte a lányt. - Túlságosan próbára teszed egy férfi türelmét, Oroszlán! - Aztán elmosolyodott, és szemtelenül hozzátette: - Moss meg alul is, ahogy én téged! Orlena belecsapta a szappant a vízbe, de a férfi könnyedén kihalászta. Aztán némán a lány felé nyújtotta, Orlena pedig elvette, és megkerülte, hogy a hátával kezdhesse. Mikor megérintette Éji Szél feszes, vékony fenekét, megremegett, s testét a hideg víz ellenére melegség járta át. Gyorsan befejezte a műveletet, s még levegőt is elfelejtett venni, mikor a férfi szembe fordult vele. Éji Szél tekintete a lány szemébe fúródott, miközben megfogta Orlena csuklóját, és kicsiny, szappanos tenyerével apró köröket írt le a köldöke körül, majd lejjebb csúsztatta a víz alá. Mikor Orlena megérintette férfiasságát, mely egyszerre volt sejtelmes és ijesztő, érezte, hogy forró és kemény. Éji Szél legjobb szándéka ellenére is felnyögött, és csípője ösztönösen megrándult, mikor a lány szappanhabos ujjaival körülzárta a falloszát. Orlena visszahőkölt, és kirántotta a kezét. Először nem volt biztos benne, hogy mi történt, de aztán rájött, és ajka gúnyos mosolyra húzódott. Szóval mégsem olyan közömbös irántam, amennyire mutatni szeretné, gondolta magában. Néhányszor, amikor elszökött duenajától, látta, hogyan párzanak az állatok az istállóban. A hímtag mindig csúnya és elrettentő dologként jelent meg előtte. De azok csak lovak és kutyák voltak. Ez más volt... ijesztő, igen, de nem csúnya... Orlena elhessegette rémisztő gondolatait. Úristen, mi történik veje! Csak nem találja elbűvölőnek egy meztelen férfi testét?! Ráadásul egy indiánét?! Az asszonyoknak, mint a

kancáknak alá kellett vetniük magukat a hímek testi vágyának a nászágyban. De Orlena már ismerte a következményt tulajdon anyja esetéből: nagy has és egy fájdalmas szülés. Hátrálni kezdett, miközben öntudatlanul szorongatta kezében a szappant. Éji Szél a vágyával viaskodott, de aztán elengedte a lányt. A játék, amit folytattak már így is túl sokáig elhúzódott. Aztán észrevette, hogy Orlena lassan még mindig távolodik tőle, s a korábbi dühnek és ártatlan testi kíváncsiskodásnak nyoma sincs rajta. Arca elfehéredett, s karját védekezően a teste elé emelte, mintha egy ütést akarna kivédeni. - Nem akartalak megijeszteni. Oroszlán - mondta lágyan. - A szavamat adtam, hogy nem kényszerítelek, és meg is tartom. - Én épp ellenkezőleg látom - csattant fel Orlena, de nem mert Éji Szél alsó testére nézni, mely tisztán látszott a víz alatt. A férfi megragadta a csuklóját, és szétfeszítette az ujjait, melyek a szappant szorongatták. Már tiszták vagyunk - mondta mogorván, és maga után húzva a reszkető lányt, a partra gázolt. Megérezve az ellenállását, elengedte Orlenát a sekély vízben. - Hozok ruhát, amivel szárazra törölheted magad és kenőcsöt a sebeidre. - És mit fogok felvenni? Tönkretetted még azt is, ami Santiago ingéből és nadrágjából megmaradt. - Amit én adok, az sokkal kényelmesebb lesz. Női ruhát - felelte a férfi józanul. Rá se hederített a lányra, miközben tarka lovának nyeregtáskájából előhúzott egy rongyot, és odadobta neki. Orlena óvatosan megtörölte magát a durva gyolccsal, s arca megrándult, mikor a selymes bőrén éktelenkedő horzsolásokhoz ért. Éji Szél egy perc múlva újabb zsákmánnyal tért vissza, egy kis szelencével. - Pascal azt mondja, ez csodákat művel a naptól és széltől származó égési sebekkel. Megteszi, amíg a törzsem asszonyai kezelésbe nem vesznek. Orlena gyanakodva nézte. A férfi haja és melle még vizes volt, de a lábán már szarvasbőrnadrágot és mokaszint viselt. Úgy tartotta a kenőcsöt, mint egy békejobbot. Gyere! - Mosoly játszott az ajka körül. - A többit nem kell ismételnem, hiszen már levetkőztél. - Női ruhát ígértél - felelte a lány növekvő dühvel, de palástként még mindig maga előtt tartotta a törölközőt. Éji Szél megvárta, míg Orlena közelebb ér, óvatosan, aztán így szólt: - Emeld fel a hajad. Előbb a válladon látom el a sebeket. Orlena egyik kezével a maga köré tekert törölközőt tartotta, a másikkal pedig felemelte a haját. Santiago vékony ingét elszakították a tüskés bokrok és a fák, amelyek mellett ellovagoltak, s bőrét mindenhol vagy karcolások tarkították vagy égések. Éji Szél ujjain bőrkeményedésesek voltak, Orlena mégis melegnek, és megnyugtatónak érezte őket, miközben a férfi meglepő gyöngédséggel rákente a kenőcsöt. A fájdalom csodák csodájára elhűlt, de a lány elhallgatta háláját, csak odatartotta a nyakát, a karját, majd a kezét is, hogy Éji Szél beborogassa.

Mikor a férfi felemelte Orlena állát, hogy megérintse szélszárította arcát és orrát, a lány kénytelen volt a szemébe nézni. Ismét valami ismerős érzés járta át, de aztán ez eltűnt. - Oh, Oroszlán, te túl finom vagy Új Mexicohoz. Spanyolországban kellett volna maradnod - mondta Éji Szél, mely úgy hangzott, mint egy sajnálkozás. Orlena furcsán, zavartan és félve nézett rá. Nem tudta, hogy a férfitól vagy önmagától fél-e. Fogalma sem volt róla.

Nyolcadik fejezet Aznap este Orlena segített Pascalnak felszolgálni a frissen sült húst az indiánoknak. Tudják, hogy Éji Szél elvitt magával fürdeni, mint egy közönséges szolgát, gondolta a lány nyomorúságosan. Persze mit számít, hogy ilyen botrányos ruhát adott rá, ha már úgyis mindenki azt hiszi, hogy a szajhája? Dühösen megigazította a mélyen kivágott blúzt a vállán. Ahányszor kinyújtotta a karját, a ruha szétnyílt, a melle pedig kilátszott az amúgy is vékony, fehér ingből. Rikító vörös szoknyája rövid volt, s láthatóvá tette vékony bokáját és az a rémes bőrszandált, amit viselt. A férfi alsóneműt persze nem adott neki. Összeszorította a fogát, hátradobta a vállán vastag hajfonatát, és beleharapott az őzhúsba. A zsír lecsurgott az állára, letörölte az ujjával. Egész életében szalvétát raktak elé az étkezéshez, s most úgy érezte, nyomorúságos helyzetbe került. Rá se hederített a szenvtelen indiánokra. Éhsége, s az, hogy napok óta most először jutott tisztességes ételhez, a jólneveltség utolsó csökevényét is kiirtotta belőle. Lekuporodott a tűz mellé, és tömte szájába a sültdarabokat. Mint egy vadember, egy indián! Blaise Pascal Éji Szél gyönyörű foglyát méregette. A lány rendkívül lehangoltnak látszott, mióta parasztruhába öltözve visszatért a tóról. A tiszta blúz és a szoknya sokkal csinosabb volt, mint a koszos fiúnadrág, legalábbis a francia véleménye szerint. Spanyol nemesi családban született, aztán Conal gyámságára bízták. Pascal el tudta képzelni, mennyire gyűlölheti a durva öltözéket. Orlena nem tudott főzni, nem tudott tüzet rakni, s még a legegyszerűbb tábori házimunkát sem tudta elvégezni. Még akkor is, mikor azért éheztették, hogy dolgozzon, ügyetlennek és alkalmatlannak bizonyult a feladatok ellátására. Pascalnak azonban el kellett ismernie, hogy csodálja Orlena lélekjelenlétét. Sok férfi visszariadt már Éji Szél rémuralmától. Ez a törékeny lány pedig dacolt vele, mint egy oroszlán, ahogy a férfi nevezte. A ravasz francia azóta figyelte a kettejük közt folyó harcot, mióta Joaquín három nappal ezelőtt kivonszolta a vályogkunyhóból a rúgkapáló Orlenát. A lány nyílt ellenszegülése és dührohamai lecsillapodtak. A szomjúság, az éhség és a kimerültség jó békéltetőnek bizonyultak. Miután a fürdésről visszatértek, s a levegő érezhető feszültséggel telt meg, Pascal kíváncsi volt rá, miféle békéltetőt tud még a jóképű rabtartó kitalálni, ami használ a lányon. Nem, így nem, gondolta a francia zord mosollyal az ajkán, miközben hol a félvérre, hol Orlenára pillantott. Túlságosan tudatában vannak a másik jelenlétének, olyan feszültek, mint egy túlhúzott órarugó, amelyik bármelyik pillanatban elpattanhat. Úristen, mennyire szerette volna meglesni őket fürdőzés közben, ha meri!

Megdörzsölte a csonkot; melyhez egy falábat erősítettek, és így szólt a lányhoz. - Használt a kenőcs? - Fekete szeme csillogott, miközben Orlena buja vonalain legeltette tekintetét a vékony ing alatt. Orlena összehúzott szemmel nézett rá. - Igen. - Gyorsan hátat fordított a francia kéjsóvár pillantásának, és kezdte összeszedegetni a kezdetleges edényeket, amikben Pascal a vacsorát készítette. Hallotta, hogy a francia halkan kuncog, s gyűlölte, hogy el kellett viselnie a férfi sokatmondó, gúnyos mosolyát. - Törődjön a maga dolgával, különben Éji Szél levágja a másik lábát is, és akkor két mankón biceghet! - mondta csípősen. - Nem én vágtam le a lábát. Oroszlán. Egy medve marcangolta szét. Blaise maga fűrészelte le - mondta Éji Szél, mikor nesztelenül a tűz közelébe ért. Orlena szeme elkerekedett, s kis híján elejtette az edényt, amit éppen súrolt. Nem akarta, hogy Éji Szél hallja, amint úgy beszél róla, mint a védelmezőjéről! Rá se hederített a férfi gúnyos mosolyára, mely azt jelezte, hogy ő is éppen erre gondolt, hanem Pascalhoz fordult. Csak nem maga vágta le a tulajdon lábát? A kövér kis francia felnevetett, s kivillantak elfeketedett fogai, melyek közül nem egy hiányzott. - Ezzel fűrészeltem le. - Előhúzott egy hosszú kést, mely gonoszul megvillant a tűz fényében. - Amikor készen lettem vele, az ereket összevarrtam egy őz inával. Beletelt egy kis időbe, míg újra járni tudtam. Orlena érezte, hogy felfordul a gyomra, miközben maga elé képzelte a hátborzongató operációt. Valaha hitetlenkedve felmordult volna, de a vadonban töltött hónapok után, mindent elképzelhetőnek tartott. Még a kereskedő bandita nevét is. - Hiszek magának, ahogy a nevét is ismerem. A híres Blaise Pascal. Éji Szél és a francia mindketten felnevettek. Aztán Pascal a félvérre nézett. - Tudja, kiről neveztek el. Vigyázz, Éji Szél, mert egy veszélyesen művelt nőt melengetsz a kebleiden. - Nagyon úgy látszik - felelte Éji Szél sötéten. - Nem nagy tudomány ismerni a híres francia filozófus és matematikus nevét - vágta rá Orlena mérgesen -, de nem hiszem, hogy ez lenne az igazi neve. - Franciaország északi részén nagyon gyakori a Pascal név. Apám, aki egy nemesi család szegény házioktatója volt, hasonló magasztosságot álmodott meg nekem. Ő választotta a Blaise népet. És végül is nem szerencsejáték az élet? - Vállat vont. - Miféle esélyeim voltak arra, hogy túlélem ezt? - Rácsapott a lábára. - Vagy ki hitte volna, hogy Conal Quinn mostohalánya Éji Szél asszonya lesz? - Orlena sértett arcáról óvatosan a félvérre pillantott, hogy lássa, hogyan reagál. - Tudod, hogy nem beszélhetsz Quinnről, Pascal - mondta a férfi csendesen. A fenyegetés kézzelfoghatóan függött a levegőben, miközben az indián könnyedén felállt, és a lovakhoz sétált. - Ismeri a mostohaapámat? - kérdezte Orlena, és remény áradt szét a szívében. - Évek óta ismerem Conal Quinnt, de ahogy a szeretője figyelmeztetett, jobb nem beszélni róla. - A férfi hangja elvesztette korábbi incselkedő kedvességét, és megkeményedett.

Orlena a távolodó Éji Szél után nézett. - Én nem... - Úgy döntött, hogy inkább nem ellenkezik. Éji Szél védelme bizonyos fokú tiszteletet vívott ki a számára. Megvetően Pascalra pillantott. - Maga retteg ettől az indiántól, mint ahogy mindenki. De jobban teszi, ha Quinn kormányzó haragjától fél, mikor majd elfogja mindnyájukat. Pascal átható, fürkésző szemmel nézett a lányra. - Oh, én ismerem az álnok Colorado Quinnt, de jobban tenné, Dona Orlena, ha rádöbbenne, ez az ember - Éji Szélre mutatott -, sokkal fenyegetőbb. - Egy hitszegő, aki gyerekeket és nőket rabol el! Hogy merészeli Conalt alávalónak nevezni, maga áruló! Pascal visszanyerte humorérzékét Orlena jogos dühe láttán. Kezdte érteni, Joaquín miért tartotta meg. - Nem tartozom hűséggel a spanyol koronának. Mivel francia vagyok, aligha nevezhet árulónak. - Fegyvereket ad az indiánoknak. Ez árulás minden civilizált emberrel szemben - mondta Orlena, majd az edényt és a kanalakat, amit súrolt a férfi felé hajította. Pascal vállatvont. - Fegyvereket, gyógyszert, vasedényeket, whiskeyt. Bármit, amit az emberek megvesznek, tekintet nélkül arra, hová születtek. Számomra az aranyuk jelenti ugyanazt. Valahogy élni kell ezen a könyörtelen földön. A filozófusnak igaza volt. Az élet, a halál, az erkölcs, mind szerencsejáték. - Vannak olyanok, akik tisztességesek, mint Conal - felelte Orlena megvetően. - Rá fog döbbenni, hogy a tisztesség mást jelent a gyarmatokon, mint Madridban. Don Conalnak is - tette hozzá sejtelmesen, és felszedegette az edényeket. Álmodó Asszony a tüzessárga, egyre nagyobbodó gömböt nézte, s fekete szeme pont úgy csillogott, mint a felkelő nap. Fehér Daru lassan előbotorkált az indiánkunyhóból, és azonnal tudta, hogy Álmodó Asszonynak látomása volt az éjjel. A tábortűz izzó hamuján sülő kenyér édes illata magára vonta figyelmét. Elsétált a felesége mellett, és felkapta az egyik sülttésztát. Miközben csendben evett, az ébredező lipan tábort figyelt! Tudta, hogy Álmodó Asszony majd akkor fog beszélni, ha elérkezettnek látja rá az időt, és eltöprengett az üzeneten, amit a szellemek küldtek. Így volt ez mindig is. Hatalmas varázsló volt a felesége, és Fehér Daru nagyon büszke volt rá. Álmodó Asszony hirtelen felébredt révületéből, és a férfin, nézett. Kerek arcán aggodalmas ráncok jelentek meg. - Éji Szél ma visszatér hozzánk. - Örülnöd kellene, asszony, de a te szíved bánatos. Megsebesítették talán a spanyolok? kérdezte Fehér Daru, és félelem öntötte el a szívét. Az asszony gyorsan megrázta a fejét - Nem, egészséges, hacsak nem a gyűlölet sebezte meg, ami szüntelenül emészti. Hoz magával egy foglyot, egy fehér asszonyt. Még sok minden van, amit nem tudok megfejteni, de az biztos, hogy a lány fontos szerepet fog játszani Éji Szél életében. Fehér Daru összeráncolta a homlokát. - Jó vagy rossz értelemben?

- Ezt nem tudom. Előbb megnézem magamnak, és beszélek vele - mondta Álmodó Asszony csendes bizonyossággal, miközben felállt, és kezdte leszedni a forró tésztákat a parázsul. - Gyere, egyél még! Sok megpróbáltatás elé kell még ma nézned. Ebben biztos vagyok. *** Orlena tisztában volt vele, hogy nehéz nap vár rá. Elérték Éji Szél lipan táborát, mely elszigetelten terült el a Guadalupe helyekben. Három nappal ezelőtt a francia elvált tőlük, és nyugatira indult a Staked-prérin, hogy üzletet kössön az apacsok gyűlölt ellenségével, a komancsokkal. Éji Szél és fosztogatói déli irányba vezették Orlenát. Ahogy egyre közeledtek a faluhoz, a lány félelme nőttön-nőtt. A félvér és foglya között látszólag semmi sem változott. Mégis attól az éjszakától fogva, hogy megfürdették egymást a tóban, leheletnyi változás következett be a kapcsolatukban. Bár a férfi most is minden este maga mellé vonta a takaróra, többé nem kínozta azzal, hogy a testét kutatta. Együtt aludtak, hogy melegítsék egymást, de Éji Szél hátat fordított neki, és azonnal álomba merült. Orlenának legalábbis úgy tűnt, aki a kimerültségtől és a megbocsáthatatlan érzésektől, amik eltöltötték, remegve virrasztotta át az éjszakát. Elérkeztek az út végéhez. Fogalma sem volt, hogy Éji Szélnek mi a terve vele most, hogy hazatért. Hűvösen tudomásul vette, hogy három napi kemény lovaglás után a Santa Fe-től messze délre és keletre húzódó úttalan, áthatolhatatlan hegyeken, Conal soha nem fogja megtalálni. Mit akarhatnak tőle ezek az indiánok? A félvér egyszerűen átadja őt nekik, hogy megkínozzák és megöljék? Orlena kételkedett benne. Ha meg akarta volna erőszakolni, megtehette volna már a fosztogatóival együtt a hosszú út alatt. Orlena hallotta, hogy az apacsasszonyok kegyetlensége a foglyokkal szemben felülmúlta a harcosokét. Miközben keskeny vízmosásban ereszkedtek le lassan, és a kristálytiszta, kanyargós folyópartot lombos fák tarkították, megkockáztatott egy ideges pillantást Éji Szél felé. A férfi közömbös arca semmit sem árult el. Orlena a makacs kis szamárra összpontosított, amit a férfi hatalmas, tarka paripája után vezetett lefelé a meredek, köves ösvényen, miközben íjjal és lándzsával felfegyverzett őrszemek tüzes tekintete követte őket. A tábor kicsi volt, alig pár lombsátorból állt. A méretűk különbözött egymástól, némelyik csupán két ember szálláshelyéül szolgált, a többi nagyobb és hosszabb lévén, nyilvánvalóan számos gyermek befogadására készült. A meleg, őszi napsütésben sok gyermek játszott meztelenül a szabadban. A táborban egyszerű, szarvasbőrruhát viselő nők tevékenykedtek, egy kőedénybe gyümölcs és kaktuszlevet facsartak, egy rúdon húsdarabokat szárítottak, valamint őz és antilop bőrt cserzettek. Orlena sokat látott ilyet egy puebloban Santa Fe közelében, itt azonban

vadindiánok táboroztak. A harcosok ágyékkötőben lándzsát élesítettek és íjat faragtak. Barna bőrük csillogott a napsütésben, barbárnak és fenyegetőnek látszottak. Ezüst és rézvörös fülbevalóik, karpereceik és nyakláncaik visszaverték a ragyogó sugarakat. Kiengedve hordták hajukat, és bőr fejpántot viseltek. Mikor meglátták Éji Szélt és fosztogató bandáját lassan a tábor felé közeledni, abbahagyták a munkát az asszonyokkal együtt. Orlena arra koncentrált, hogy magasra emelje a fejét, és kihúzza magát. Nem mutathatta ki a félelmét ezek előtt az indulatos emberek előtt. Érezte, hogy tucatnyi szempár tapad rá, ijedt gyermekeké, ferde pillantású öregasszonyoké, számító tekintetű férfiaké. Előre nézett, s szemét a távoli hegyek sziklás csúcsaim szegezte. A nyelv, amit az indiánok beszéltek, civilizálatlannak tűnt a számára, de már ismerte ezt a lipan dialektust, amit Éji Szél az embereivel beszélve használt. A hangok idegesítették, szemmel láthatóan mindenki örült a fosztogatók visszatérésének. Orlena nem mert odanézni, hogy lássa, mit szólnak Éji Szél foglyához. Mikor elérték az egyik kisebb kunyhót, mely a tábor közepén, a kanyonon át sebesen lezúduló folyó kanyarulatában állt. Éji szél megállt, és könnyedén leszállt a lóról. Az építmény előtt egy idős férfi és egy asszony várakozott Éji Szél melegen megölelte a férfit, az ősz hajú nő felé pedig szertartásosan és tiszteletteljesen meghajolt. - Jó, hogy itt vagy újra - köszöntötte Fehér Daru egyszerűen Éji Szélt. A félvér elmosolyodott. - És Álmodó Asszony természetesen tudta, hogy ma fogok visszatérni. - Nem kérdés, megállapítás volt. Anyósa mindig megérezte az ilyesmit. Fehér Daru bólintott. - Azt is mondta, hogy hoztál magaddal egy fehér asszonyt. - A szamáron ülő szőkehajú lányra nézett. - A nap ragyogása van a hajában. Nem mindennapi szépsége bajt okozhat. Éji Szél zordan elmosolyodott, és valakit keresve körbenézett az egybegyűlt tömegen. Nincs itt Gyorskezű Gyilkos. A baj akkor kezdődik, amikor ő megjelenik. Fehér Daru felmordult, aztán a feleségéhez fordult. - Nézd meg a foglyot! Tudni szeretném, mit derítesz ki róla. Addig beszélek a vőnkkel. Álmodó Asszony bólintott, és várta, hogy Éji Szél intsen a lánynak, hogy szálljon le a nyeregből. Orlena egy pillanatig azon törte a fejét, hogy nem engedelmeskedik, de csak egy múló pillanatig. Indiánokkal körülvéve, akik nem beszéltek spanyolul, a félvér jelentette azt a vékony hajszálat, amely a civilizációhoz kötötte. Olyan kecsesen szállt le, ahogy fájó hátsófelétől és szűk szoknyájától tudott. Az öregasszony odalépett hozzá, és ravasz, de barátságos tekintettel végigmérte. Néhány centivel alacsonyabb volt, mint Orlena, kerek arcú és kövér. Sótól és paprikától maszatos haja vastag varkocsban lógott le a hátán, egészen a derekáig. Mikor pufók, barna kezével megfogta a lány állát, és egyik oldalról a másikra fordította, Orlenának ellent kellett állnia a kísértésnek, nehogy félelmében hajlongani kezdjen az indián asszony előtt. Azért méreget engem, hogy

valami alattomos kínzásnak vessen alá? Olyan egyenesen állt, mint aki nyársat nyelt, körmeit a tenyerébe vájta, s még lélegezni is alig mert. - Van bátorságod, hogy elrejtsd a félelmedet - mondta Álmodó Asszony lágyan, erőteljes spanyol akcentussal. - Gyere velem! Ne bántsátok Éji Szél foglyát, hacsak nem ő parancsolja! Elfojtva dühös tiltakozását, Orlena még mindig mereven csak szeme fordult oda, ahol Éji Szél és az öregember ült tábortűz mellett. Vajon kínoztatni akarja ezzel az asszonnyal? Egyáltalán ki ez a nő? Az anyja? Ezt nem nagyon hitte, hiszen semmiféle hasonlóságot nem fedezett fel köztük. - Gyere! - ismételte Álmodó Asszony türelmét vesztve miközben a lány gőgös, nemesi vonásait fürkészte. Látszott rajta, hogy nem parasztcsaládban született, hanem a gyűlölt spanyolok kiváltságosa és hatalmasaként. Lódobogás jelezte, hogy újabb férfiak érkeznek. Kis csapat harcos közeledett lopott csikókat húzva maguk után egy hosszú kötélen. - Úgy látom, nem sokáig tudok megszabadulni Gyorskezű Gyilkostól - mondta Éji Szél, és fáradtan felállt. Odanézett, ahol Álmodó Asszony és Orlena várakoztak a kunyhó előtt, és káromkodni kezdett spanyolul. Anélkül, hogy régi riválisára pillantott volna, tudta, hogy Gyorskezű Gyilkos a szőkehajú lányt nézi. Az ő asszonyát. Gyorskezű Gyilkos arca megkeményedett a haragtól, mikor észrevette Fehér Darut és Éji Szélt. Aztán meglátta a nőt, és tudta, hogy a fosztogatók gazdag zsákmánnyal tértek vissza. Csakúgy, mint ő. Jó sok szép csikót ellopott El Pasoból egy hatalmas ranchról. A lányt fürkészte, arcátlanul, tudomást sem véve Éji Szélről és az apósáról. Térdével megszorította az állat oldalát, és lassan odalovagolt, ahol Álmodó. Asszony és a szőke lány állt. El akarta venni Nádszálat feleségül, de ez a kövér boszorkány, aki a gyógyító ember hatalmával rendelkezett, visszautasította. Ő és az ostoba férje. Hagyták, hogy lányuk hozzámenjen egy zöld kígyószemű félvérhez. De most Éji Szélnek új asszonya került, egy rabszolga. A rabszolgák nem válogathatnak, ahogy a lipan nők. Leszállt szürke nyergéből, és a szőke lányhoz lépett. Mikor kinyújtotta kezét, hogy megérintse Orlena haját. Szél hangja megállította: - Ne nyúlj hozzá. Gyorskezű Gyilkos! Orlena csak most merte megütni a férfit, de az nevetve a 1ány erőtlen próbálkozásán, néhány közeledő indián felé fordult. - Még sosem láttam aranyhajú asszonyt, Éji Szél. Megveszem a rabszolgádat néhány csikóért. Nézd meg a zsákmányt, és válaszd ki a három legjobbat! - A férfi zord arca szenvtelen volt. - A lány nem eladó, Gyorskezű Gyilkos, akármennyi csikót ajánlasz is érte. - Éji Szél zöld szeme jeges gyűlölettel fúródott az indián fekete tekintetébe. Orlena nem tudta elfojtani borzongását, miközben a szóváltást figyelte. Még ha nem is értette a nyelvüket, ki tudta találni, miről beszélnek, és kézzelfoghatóan érezte a két férfi kölcsönös gyűlöletét.

- Ha nem adod el, úgy kell élnie a táborban, mint egy rabszolgának. Mint ilyennek pedig, ki kell állnia a késpróbát. Mi a leleménye erről Éji Szél tisztelt apósának? - Gyorskezű Gyilkos Fehér Daruhoz fordult. - Megengeded a varázsló asszonynak, hogy próbát tegyen vele? Ha nem, meg kell ölni. Fehér Daru Álmodó Asszonyra nézett, aki helyeslően bólintott. Ki kell állnia a próbát! Így sok mindent megtudhatok róla - felelte az asszony. Rókaprém és Látnók elképedt arccal figyelték Orlenát a tömegből. Mikor Éji Szél fosztogatói kiszabadították őket, Rekedt Hang visszakísérte mindkettőjüket a táborba. Mostanáig nem látták, s nem is hallottak megmentőjükről. - Miért szöktette meg Éji Szél a kormányzó lányát, és hozta ide? - kérdezte Rókaprém csodálkozva. - Ez ránk hozhatja a spanyol katonákat. Látnók felhorkant. - Gyorskezű Gyilkos már így is bajt kevert. Ő sokkal veszélyesebb, mint az ostoba spanyolok, akik soha nem találnának meg. - De miért hozta ide Éji Szél a lányt? Hogy széthúzás legyen? Vagy fehér vére erre vágyik most, hogy az első felesége meghalt? - Rókaprém arca megkeményedett. - Ez nem ránk tartozik, de a lány segített rajtunk, mikor apja kegyelmére voltunk bízva. Az étel és a gyógyszer nélkül, amit hozott, soha nem bírtuk volna ki a szökést - felelte Látnók, miközben közelebb húzódott az összetűzéshez. Rókaprém vonakodva követte. - Nem szeretném, ha megsebesítenéd, Feleségem Anyja - súgta Éji Szél Álmodó Asszonynak. Az anyós és a vő közvetlenül beszélhettek egymással, de csak szigorú szabályok szerint. Az asszony bólintott, és intett két másik nőnek, hogy vezessék el Orlenát. Ekkor ért oda Látnók Fehér Daruhoz. - Beszélni szeretnék. Ez az asszony a gyarmatok új kormányzójának, Colorado Quinnek a lánya. Megmentette az életünket, mikor be voltunk börtönözve a falujukba. Fehér Daru szeme elkerekedett a rémülettől, aztán Éji Szélhez fordult, és intett az asszonyoknak, hogy álljanak meg. - Gyere velem! - parancsolta a félvérnek, és belépett a kunyhóba. - Nem a vér szerinti lánya - közölte Éji Szél minden bevezető nélkül. - Az igazi apja meghalt, Conal Quinn pedig feleségül vette az anyját. Tévedésből raboltuk el, de most már itt akarom tartani. - A férfi zöld szeme világított a kunyhó sötétjében. Fehér Daru egy pillanatra elgondolkodott. - Álmodó Asszony azt mondta, a fogoly élete összeláncolódik a tiéddel. Még sok minden tisztázatlan, de a lánynak egyelőre szembe kell néznie a próbával, ha biztonságban akarod tartani ebben a táborban. - Az indián megfordult, és kilépett a ragyogó napfényre. - Kezdődjön a próba! Látnók, mérlegelem a szavaidat, miután végeztünk. Orlena a párbeszédet hallgatta, és felismerte a lipan foglyokat. Vajon az ő érdekében szóltak közbe? Aztán az asszonyok ismét megragadták, és neki kis híján összerogyott a lába. Ellenkezzen? Ösztönösen tudta, hogy ha kiabálna vagy kegyelemért könyörögne, azzal

semmit sem érne el. Túl sokan voltak ahhoz, hogy szembeszálljon velük. Hagyta, hogy a két indián asszony elvezesse. Álmodó Asszony a hatalmas tisztás közepére sétált, és az antilop prémek mellől felkapott egy hosszú, faragott nyúzókést. Aztán közönyösen várta, hogy Orlenát a két őr a patakágy szélénél álló nagy vándorkőköz vezesse. Az asszonyok lenyomták a lányt a vállánál fogva, mígnem Orlena teljesen a kőnek támaszkodott. Ekkor Álmodó Asszony odalépett hozzá. Orlena kényszerítette magát, hogy ne nézzen a késre. - Nyugalom! Ne moccanj, bármi is történjék! - súgta indián spanyolul. Az egyik asszony lefogta Orlena kezét, a másik pedig a hajánál fogva hátrahúzta a fejét, míg a lány nyaka szabadon és sebezhetően kitárulkozott a kés előtt. Legalább gyorsan és tisztán halok meg, és nem kínoznak sokáig, gondolta a lány, miközben dermedten feküdt, és a hihetetlenül kék eget bámulta maga fölött. A falu apraja-nagyja ott gyülekezett a kő körül hatalmas körben. A kutyák vonításán és a lovak időnkénti horkantásain kívül síri csend uralkodott a tömegben. Álmodó Asszony Orlena jobb oldalára állt, és a borotvaéles kést a lány torkára tette. A penge megcsillant a napsütésben és ezüstszikrákat vert szanaszét, miközben az indián felemelte a kést, és egy kört írt le vele a levegőben, aztán újra Orlena torkára helyezte, és végighúzta a feszes, fehér bőrön. Ha nyelek egyet, elvágja a torkomat! Orlena fuldoklott, nem mert levegőt venni, mikor a kés harmadszorra, majd negyedszerre is végigcsúszott a nyakán. Éji Szél látszólagos közönnyel figyelte Orlena megpróbáltatását, és örült, hogy a hosszú út alatt a lánynak sikerült megtanulnia, hogyan zabolázza meg tüzes, elkényeztetett indulatait. Miután négyszer végighúzta Orlena nyakán a kést, Álmodó Asszony félrelépett, az indiánok pedig felemelték a lányt. Orlena szédült, a nap is elvakította, és pislogva próbált meg tájékozódni, miközben hálás volt, hogy nekidőlhetett a vándorkőnek, különben lábai felmondták volna a szolgálatot. Nyilvánvalóan kiállt valami próbát, mert az egész tömeg zsongott az elégedettségtől, még a cinikus Rókaprém is. Csak egyetlen arc tekintett rá mérgesen, a magas, fenyegető férfié, aki az egész összeütközést provokálta. Gyorskezű Gyilkos haragosan tekintett a lányra, aztán mérgét Éji Szélre zúdította. - Most győztél. Ha meguntad a lány vézna testét, megveszem... egy csikóért! - Azzal sarkon fordult, és elment. - A lány bátor, és ha igaz az, amit Látnók mondott, jó szíve is van - szólalt meg Fehér Daru. Éji Szél felmordult. - Csökönyös, büszke spanyol. - Az lehet, de elég együttérző ahhoz, hogy megmentse ezeket az embereket és Régi Cipőt szakította félbe őket egy hang. - Rekedt Hang, meszkaleró testvérem! De örülök, hogy biztonságban megérkeztél a kiszabadított foglyokkal! - Éji Szél megölelte öreg barátját, aki most főhadnagyi minőségben szolgált, mikor a spanyol bányák és gamizonok kifosztására indultak.

Éji Szél a meszkaleróról az aranyhajú lányra nézett, akit feléjük vezettek. Orlena olyan büszkén lépkedett, mint egy királynő, bár a félvér tudta, hogy a félelemtől moccanni sem bírt. Mivel ismerte ezt a fajta leplezett rettegést, be kellett vallania, hogy a lány iránti tisztelete egyre nő. - A jövője most már összefonódott a tiéddel. Szeretnék beszélni vele. Lányom Férje mondta Álmodó Asszony, tisztes távolságot tartva Éji Széltől. - Tedd ezt, és közöld Fehér Daruval, amit megtudtál - felelte a férfi, és szertartásosan meghajolt. Figyelte, ahogy anyósa elvezeti Orlenát a tisztáson át a kunyhójukba. - Én is szeretnék egyet s mást megtudni erről az aranyhajú lányról - mondta Fehér Daru. Tőled. Látva a Fehér Daru és Éji Szél közötti feszültséget, Rekedt Hang gyorsan kimentette magát. Égett a kíváncsiságtól, de várnia kellett, hogy megtudja, mi sikerült félre Santa Fe-ben. Néhány pillanatig csendben ültek, míg Fehér Daru megtömte pipáját, megszívta, aztán a vejének nyújtotta. - Tehát Colorado Quinn dédelgetettje. Bosszúból raboltad el? - A férfi ravasz, fekete szeme a félvért méregette, miközben a válaszra várt. - Nem... ez nem, kezdetben nem. - Halkan káromkodott, aztán összeszedte szétszórt gondolatait. - Elküldtem az embereimet, hogy szöktessék meg Quinn fiát. Egy suhancot. Egy napon jó harcos vált volna belőle. Az öregember arcán zavart kifejezés jelent meg. - De helyette a lányt rabolták el. - Tréfából felvette a testvére ruháját, hogy megnézhesse a karaván indulását. Az embereim egy takarót dobtak rá egy sőt sikátorban... Fehér Daru előtt hirtelen minden világossá vált. - És mikor kiderült a tévedés, elhatároztad, hogy másképp állsz bosszút Quinnen? - Nem akarom bántani. Velem marad - mondta Éji Szél védekezően, mikor megérezte a szemrehányást Fehér Dara hangjában. - Segített Látnokon és a többi rabon. Ezt az adósságot a lipanoknak tiszteletben kell tartaniuk - felelte az öregember komolyan. - Orlena Valdéz az én foglyom. Kiállta a késpróbát. Megtartom, mint a rabszolgámat. - A férfi árgus tekintete találkozott Fehér Daru pillantásával. - Bátor lány - ismerte el az indián -, és spanyol büszkesége mellett jószívű is. De vigyázz, fiam, nehogy a saját bosszúd áldozatává válj!

Kilencedik fejezet - Kavard meg, és szedd ki az edényekbe! - Utasította Álmodó Asszony Orlenát, és egy durva fakanalat nyújtott át neki, amit a tűz fölé akasztott vasüstből vett ki. Az őszi vadászat friss zsákmányából, bölényből főztek borsos pörköltet vad vöröshagymával, zellerrel és szántott zsályával. Orlenának már a száján volt a dühös ellenkezés, mikor megkordult a gyomra. Hányszor maradt éhen, mert nem volt hajlandó kiszolgálni indián fogvatartóit? Magába fojtotta ellenkezését. Elvette a kanalat, és megkavarta a pörköltet. A nyársra húzott, szárított nyulak és a hideg lepények után ez maga volt a mennyország! Kiszedte az ételt az edényekbe, amit aztán Álmodó asszonnyal Éji Szélhez és Fehér Daruhoz vittek. A nők természetesen azt ették, amit a férfiak meghagytak! Ez volt az első alkalma Orlenának, hogy saját környezetében figyelje meg az apacsokat. Még soha nem látta asszonyaikat, és valahogy megdöbbentette a kinézetük és a viselkedésük. Kivert, gyáva teremtéseket várt, akik agyondolgozzák magukat, míg a férfiak iszogatnak és basáskodnak felettük. Ha a többiek is olyanok, mint ez az asszony, aki tűrhetően beszél spanyolul, és vidáman nevetgél a férjével és Éji Széllel, az apacsok cseppet sem félelmetesek - legalábbis egymással szemben nem. Az elszórt tábortüzek körül ülő asszonyok tiszták voltak, olyan jól öltözöttek és felékszerezettek, mint a férfiak, és vidámnak, jóltápláltnak látszottak. Természetesen Álmodó Asszony sem lógott ki a sorból, noha először a férfiakat szolgálta ki. Orlena azonban, aki ahhoz volt szokva, hogy szolgák lesik minden kívánságát, először feldühödött azon, hogy háttérbe szorult ezen a gyűlöletes helyen. Éji Szél figyelte, ahogy Orlena kiszedi az ételt, majd odahozza neki. Halványan elmosolyodott, és kinyújtotta a kezét, hogy átvegye a tálat. Mikor észrevette a lányon, hogy azon tanakodik, a fejére borítsa-e, gyilkos pillantást küldött felé, s Orlena, odaadta az edényt. - Még nem ismeri a szokásainkat - mondta Fehér Daru miközben a gőzölgő hússzeleteket és a zöldséget fújta, majd darabolta a késével. - Ne engedd a hátad mögé, ha kés vagy kő van nála - felelte Éji Szél keserűen. Fehér Daru csak nevetett, és nézte a tisztáson átvágó aranyhajú lányt. - Gyere! Most mi eszünk - mondta Álmodó Asszony Orlenának, és kényelmesen elhelyezkedett a tűz mellett. Az asszonyok hallótávolságon kívül ültek a férfiaktól. Orlena kezébe vett egy tálat, megmerte, aztán kanál után kezdett keresgélni, de sehol nem talált. Pascalnak voltak kezdetleges konyhaeszközei, amelyekkel az út során főzött nekik. Miután elvált tőlük, csak olyan száraz ételeket ettek, mint az ízetlen vadhús, és a zabkása. Figyelte, ahogy az idős asszony óvatosan turkál a pörköltben, kihalászik belőle egy nagy vöröshagymát, és a szájába tömi. Ezután következett egy szelet hús, aztán egy ismeretlen zöldség, ami valószínűleg vadburgonya volt. A férfiak kést használtak, és Orlena tudta, hogy

Álmodozó Asszonynak is van, de nem tartotta érdemesnek, hogy használja. Ez talán valami udvariassági formula volt, mivel a táborban senki nem hagyta volna Orlenát szabadon egy késsel. A gyomra korgott az éhségtől. Belenyúlt a tálba, és enni kezdett. - Hogy hívnak? - kérdezte Álmodó Asszony két harapás között. - Orlena Valdéz. - Én Álmodó Asszony, a varázsló vagyok. Tudtam, hogy Éji Szél fehér asszonyt hoz ide. Megálmodtam. – Hagyta, hogy a lány megeméssze a hallottakat és az ételt. - Mit jelent az, hogy Orlena Valdéz? - Az Orlena latin név, betűszerinti fordítása Aranyhajút jelent. - Álmodó Asszony helyeslően bólintott, és várt. - Valdéz a családnevem. Spanyol nemesi család vagyunk. - Az indián zavart arckifejezése láttán Orlena azon törte fejét, hogyan magyarázhatná meg a dolgot, de aztán reménytelenül bonyolultnak találta. Végül amellett döntött, hogy szétmorzsolódott büszkeségét gyógyítgatja egy kicsit. - Minden spanyolok nagy királyának a rokona vagyok, aki itt uralkodik, bár messze él innen. Álmodó Asszony elmosolyodott. - Itt senki sem uralkodik. Kezével a hatalmas, csodálatos hegyek felé intett, amelyek körülvették őket. Orlena nem tudott mit válaszolni, ezért témát váltott. - Hol tanultál meg spanyolul? - Éji Szél megtanította a feleségét. Ő pedig engem. Orlena szíve egy pillanatra megmagyarázhatatlanul összeszorult. Aztán a fájdalmat és a meglepetést düh váltotta fel. Tehát nős. - Hány felesége van? Mindegyik beszél spanyolul? Álmodó Asszony ravasz szeme a féltékenység és a düh kifejezését figyelte Aranyhajú arcán. - A lipan férfiaknak csak egy feleségük van. Az, aki az én lányom volt, most halott. Éji Szélnek nincs asszonya... rajtad kívül. - Fondorlatosan Orlenára pillantott, aki elpirult az indián vizsgálódó tekintetétől. - A foglya vagyok... nem az asszonya. - Miután kimondta a gyűlölt szavakat, eszébe jutott, amint Éji Szél figyelmeztette a törzsnek egyes tagjait, akik erőszakoskodhatnának vele. Bárcsak megérthetné, mire jó ez az egész, ki ez a félvér, és miért tartja fogva anélkül, hogy bántaná. Mikor Álmodó Asszony visszahozta a férfiak edényeit, Orlena csatlakozott hozzá, hogy elmossák őket a patakban. Körülötte mindenhol, a folyó alsó és felső szakaszán kezdetleges konyhaeszközeiket mosták az asszonyok, vagy a gyermekeiket fürdették. Mindenki lipan nyelven beszélt. Orlena kíváncsi lett volna rá, hányan értenek spanyolul. - Rajtad kívül senki más nem beszél itt spanyolul? - Egy páran... harcosok, akik Éji Széllel lovagolnak. Ő tanítja őket. - Éji Szél kitől tanult meg? Spanyol apjától? - Orlena látszólagos közömbösséggel kérdezősködött, miközben homokkal az edényt tisztította a folyóban.

Álmodó Asszony arca zárkózott kifejezést öltött. - Éji Szél majd beszél neked fehér apjáról, ha úgy akarja. A csuhások tanították meg beszélni és a néma jelekre. - Az indián asszony olyan mozdulatokat tett, mintha írna. - Olyan tökéletesen ír és olvas kásztíliaiul, mint ahogy beszél! Hol vannak ezek a ferencesek... a csuhások? Ők nevel fel? Álmodó Asszony vállat vont. - Életének egy részét délen töltötte a csuhásoknál. A másikat a lipanokkal. Éji Szél törzse kihalt, lemészárolták a prérin. A csuhások fehéremberként nevelték. Aztán Éji Szél rátalált erre a törzsre. Orlena úgy érezte, mintha szövött faliszőnyegen nézne át. Éji Szél életének egy része feltárult előtte, a másik homályba borult. Miért akarok róla többet tudni? - kérdezte egy mérges hang tőle. - Ismerd ellenségedet - suttogta maga elé, miközben a férfi felé közeledett. - Amíg Álmodó Asszony megtanít, hogyan kell ideiglenes szálláshelyet állítani, a takarómon alszunk. Találtam egy elhagyott helyet. Gyere! - Mindenki csak parancsolgat nekem, hogy menjek, vagy jöjjek, mintha egy öszvér lennék - zúgolódott a lány, miközben felállt. A férfi nevetett. - A hevességed mit sem változott. - Mielőtt Orlena mérgesen visszavághatott volna, Éji Szél megragadta a karját, és maga után húzta. Mikor megpróbált ellenkezni, a félvérmegfordult, felemelte, és könnyedén a vállára fektette. Látva az őket csodálok szórakozott arcát, Orlena lecsillapodott. Szűzanyám, csak nem fogok ingyen cirkuszt rendezni nekik? Éji Szél átgázolt a sekély, jeges vízen, míg el nem érte az alacsonyan növő texaszi fákat. A rejtekhelyen belül magas fű és kicsiny tavacska húzódott meg. - Ez nem a folyó része. A nap egy kicsit felmelegítette. Ha sietünk, megfürödhetünk, mielőtt lehűl a levegő. - A sűrűsődő alkonyban úgy ragyogott a férfi szeme, mint a macskáé, miközben letette a lányt maga elé. - Nem akarom még egyszer eljátszani a szolgád szerepét - mondta Orlena olyan gőgösen, ahogy csak tudta, és ellépett a férfitól. Éji Szél egy fához döntötte a lányt, s alig néhány centi méterre megállt előtte. - Öszvér és füst szagod van. Orlena elfintorította az orrát. - Te pedig egyszerűen bűzlesz - csattant fel, és megpróbált elsurranni Éji Szél mellett. - Mindkettőnknek meg kell fürdeni, nem tagadom. - Ügyesen kibontotta Orlena ruhájának nyakát, és lehúzta róla, míg büszke, hegyes melle elő nem villant. A lány érezte a férfi forró leheletét a mellén, ahogy közelebb hajolt, és göndör mellszőrzetével addig birizgálta a bimbókat, amíg azok feszes pontokká nem keményedtek. Orlenát valami meleg és bódító járta át, mintha zavaros bort ivott volna, mely elűzte az esti hideg levegőt. Rezzenéstelenül állt, és lélegezni sem mert, miközben a férfi sakkban tartotta. Aztán anélkül, hogy még egyszer megérintette volna, Éji Szél elfordult, majd levetette a mokaszinját és az ágyékkötőjét.

- Vagy levetkőzöl, vagy ruhástól doblak a tóba, Oroszlán. Nem fogom megosztani az ágyamat... vagy a testem melegét egy mosdatlan asszonnyal. Orlena csak tátogott a dühtől, és gondolkodás nélkül fenékbe rúgta a férfit teljes erejéből. Éji Szél éppen lehajolt, hogy kihívó ruhadarabját a mokaszinjára tegye. A lány támadásától fejjel előre bukott, és hangos csattanással beleesett a tóba. Villámgyorsan a felszínre jött, és kirázta vállig érő hajából a vizet, mely úgy tapadt a fejére, mintha ráloccsantottak volna egy üveg tintát. - Ha elfutsz, az egyik emberem elkap - közölte gyöngéden. - Nem hiszem, hogy ők törődnének azzal, hogy olyan mocskos vagy, mint egy disznó. - Azzal hanyagul kiemelkedett a vízből, és a nyeregtáskájához sétált, hogy elővegye belőle a szappant. Teljesen hidegen hagyta saját és a lány meztelensége. Orlena figyelte, ahogy a nap utolsó sugarai a férfi feszes, duzzadó izmain játszanak. Éji Szél nagydarab, mégis arányos termetű volt, és magasabb, mint a többi apacs. Ismét elcsodálkozott azokon a karcolásokon, melyek összevissza csúfították a férfi tökéletes vállát és hátát. Talán valami próbát kellett kiállnia, ami a férfivé válást jelképezte? Egyetlen lipan sem volt úgy összehasogatva, mint Éji Szél és a meszkaleró, Rekedt Hang. Orlena gyűlölte magát érte, de lassan levetkőzött, és belemerült a vízbe. Tudta, hogy a férfi hagyná megfagyni, vagy még rosszabbul is járna, ha nem teljesítené a parancsát. Miután Éji Szél megmosdott, mélységes nemtörődömséggel odadobta a lánynak a szappant. - Mint az ételnél. Az apacs nők mindig csak azt kapják, amit a férfiak meghagynak morogta. Éji Szél nevetett. - Még sok mindent kell tanulnod, Oroszlán. Csak várj, és figyeld, hogyan élnek a lipanok. Bőséges lehetőséged lesz rá az elkövetkező napokban. Azon az éjjelen Éji Szél ismét magához húzta a lány testét a vastag, puha szőrmékre, amiket ágy gyanánt halmozott fel. Könnyedén, tapogatózva simogatta, aztán mély álomba merült, miközben birtoklón átölelte. Orlena a megaláztatás sós könnyeit nyeldeste, miközben a férfi békésen aludt. A tóban, mikor Éji Szél kitakarta a mellét és ingerelni kezdte, Orlena érezte, hogy bimbói megkeményednek, melegséget és vágyat sugároznak, melyek elöntik a testét. A szőrme alatt a férfi ismét megérintette a mellét, a tenyerébe fogta, majd ujjait lassan végighúzta a hasán, mintha tudta volna, mi megy végbe benne. Orlena elvesztette uralmát a teste felett, az érzései felett, az erkölcsei felett. És mindezt egy alpári félvér, egy vadember miatt! Hamar kivilágosodott. Arra ébredt, hogy valami puha és nehéz esett a vastag hódprémekre, amik a takarójaként szolgáltak. Álmosan felült, aztán rádöbbent, hogy meztelen az irhák alatt, ezért maga elé tartotta az egyiket, hogy eltakarja a mellét. Éji Szél elmosolyodott a lány zavarán. - Ajándékot hoztam. Biztosan jók lesznek rád. Egyik kezében egy pár fűzős cipőt tartott, a másikkal pedig a pihekönnyű szarvasbőrből készült szoknyára és a blúzra mutatott, amik a prémek tetején hevertek. - Ma túl hideg lesz ahhoz, hogy paisana ruhát vegyél fel, azonkívül az az öltözék még kényelmetlen is.

Orlena óvatosan megérintette a puha ruhát. - Kié ez? - kérdezte, és félt, hogy talán Éji Szél feleségéé volt. - Édes Esőé, Álmodó Asszony unokahúgáé, aki akkora, mint te. - Aztán csendesen hozzátette: - Amikor egy nő meghal, mindent, ami az övé, eltemetnek vagy elégetnek vele. Szó nélkül megfordult, és a fák között a táborba sétált. - Miért van mindig olyan érzésem, mintha olvasna a gondolataimban? - suttogta mérgelődve maga elé a lány, és nem akart azon tépelődni, vajon érdekli-e még Éji Szélt a felesége. A ruha úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna, és Orlenának, el kellett ismernie, hogy meleg és kényelmes. A fűzős cipő épp illett rá, és sokkal jobban védte fájós lábát, mint a parasztszandál. A csontfésűvel, amit a francia ajándékozott neki megfésülte a haját, és vastag copfba fonta. Sápadt bőrszínemtől eltekintve úgy nézek ki, mint egy apacs asszony, gondolta boldogtalanul, és azon gondolkodott, vajon mit tartogat számára ez a nap. Miközben a tisztáson át a tábortűzhöz sétált, a lipan nőket figyelte, akik az ételt készítették és szolgálták fel. Miért veszik el a fiatalabb asszonyok az ételt az idősebbektől, és viszik a saját szálláshelyükre? - kérdezte Álmodó Asszonytól, miközben az indián a kenyeret ügyesen egy deszkára szedte a hamuról. - A családhoz tartoznak. Mindenki az anya főzőhelyét használja. Az ételt onnan a saját férjüknek és a saját gyermeküknek viszik el. - A lányok mindig a közel lakó férfiakhoz mennek hozzá? - Akarata ellenére Orlena elbűvölőnek találta az apacsok szólásait. Álmodó Asszony elmosolyodott. - Nem úgy, mint a spanyolok. A lipanok nem küldik el a lányaikat. A férfi él ezután a feleség családjával. Éji Szél hozzánk költözött, miután elvette a lányomat - mondta az asszony büszkeséggel és szomorúsággal a hangjában. Orlena nem akart többet hallani Éji Szél elvesztett szerelméről, ezért nem kérdezősködött tovább, hanem inkább segített Álmodó Asszonynak elkészíteni a reggeli ételt. Az elkövetkező napokban sokat megtudott a lipanok életéről, és olyan szolgai feladatokkal ismerkedett meg, amik valaha megdöbbentették volna. A legfiatalabbak és a legidősebbek kivételével minden lipan bekapcsolódott a tábor életébe. Mint Éji Szél rabszolgájának, Orlenának teljesítenie kellett Álmodó Asszony parancsait. Az igazság azonban az volt, hogy a lány kénytelen kelletlen kezdte megszeretni az éleselméjű idős asszonyt, akit úgy tűnt, az egész törzs nagyra becsült, mint látnokot és gyógyítót. Néhány nappal a megérkezésük után Orlena buzgón őrölte a szárított szedert és az őzhúst, ahogy Álmodó Asszony mutatta neki. A hideg őszi nap ellenére izzadtság csurgott le a homlokán, és gyűlt össze a melle között. Megállt, hogy megtörölje a homlokát, és épp látta, amint Éji Szél néhány fiatal férfi társaságában belovagol a táborba, nyársra húzott nyulakkal és szarvasokkal megrakodva. Miközben keresztüllovagoltak a táboron, az indiánok itt is, ott is megálltak, és kövér nyulakat, valamint hatalmas darabokat osztottak szét a szarvasból főleg az egyedülálló nőknek és az idős férfiaknak. Éji Szélnek volt a legnagyobb a zsákmánya, és ő

ajándékozta el a legtöbbet a harcosok között. Könyörtelen életmódjukkal ellentétben az egész törzset a nagylelkűség és a közösségi szellem hatotta át. A kevert vérű szelíd indiánok, a paraszt asszonyok és férfiak szintén rabszolgák voltak, és saját családjukkal éltek. Bár keményen dolgoztak, egyikükön sem látszott, hogy megverték volna őket. Orlena kíváncsi volt, hogy vajon ők is keresztül estek-e a késpróbán. Arra gondolni sem mert, mi történt azokkal, akik elbuktak. A gyerekek közül legalább féltucat tiszta spanyol születésű volt, vagy félvér, akiket befogadtak a törzsbe, és úgy nevelték, mint lipanokat. Átsuhant az agyán, hogy Éji Szél talán Santiagot is így akarta volna nevelni, mivel az öccsét szándékozta eredetileg elrabolni. A félvér azt mondta, nem akarta volna megölni, vagy váltságdíjat követelni érte Conaltól. De akkor miért? Nem mert Éji Széltől Conal felől kérdezősködni. Valójában mindenki, még Blaise Pascal is Colorado Quinnek nevezték mostohaapját, és árulónak. Gyűlölték, amiért a spanyol koronát szolgálta. Még Álmodó Asszony arca is távoli, kifejezéstelen vonásokat öltött, mikor meghallotta Conal nevét. Mikor Éji Szél odalovagolt hozzá, és leszállt Warpaint nyergéből, a lány folytatta a bogyók és a hús őrlését, míg a férfi meg nem szólalt. - Fehér Daru mondta, hogy Álmodó Asszony büszke rád. - Miért nem mondta ő maga neked? Mintha ugyanúgy kerülnéd, ahogy mások a halottaik nevét félnek kiejteni - felelte Orlena, s megdörzsölte fájó derekát. A férfi elmosolyodott, örült, hogy a lány végre hozzászokott a lipan életmódhoz, de azt a szokást, hogy az indiánok miért kerülik az anyósukat, nehéz volt elmagyarázni egy európainak. A lipanok úgy tisztelik meg a feleségük anyját, ha nem érintkeznek vele közvetlenül. Az ellentétes nemű testvérek és unokatestvérek szintén nem beszélnek egymással. Nagyon szigorú törvényeink vannak a vérfertőzés ellen, ha nincs is egyházi rendelkezésünk, amelyet mindig megváltoztatnának. Miközben beszélt, Orlena furcsa, üldözött kifejezést vélt átsuhanni a férfi arcán. Éji Szél nyugtalanítóan jóképű volt, az egyik pillanatban dühtől szilaj, a másikban pedig vakítóan fehér mosolyú. - Két ember tanított. Fehér Daru volt a lipan apám, mivel az én törzsem kipusztult. Ami a másikat illeti, ő egy figyelemreméltó ferencesrendi pap, házitanító, akinek több kérdése van, mint ahányat meg tud válaszolni, és több benne az együttérzés, mint az ítélkezés. Sokat tanultam mindkettőjüktől. - Éji Szél elhallgatott, a szomorú, üldözött kifejezés megint kiült az arcára, aztán eltűnt. - Mégis inkább apacs vagy, mint spanyol, bár mindkét világot megismerted - felelte Orlena csendesen, és tudta, hogy a maga fajtája sohasem becsülne többre egy félvért, mint a szolgáját, míg a bennszülöttek egyenlő jogokat biztosítottak a sápadtarcúaknak. Felsőbbségi érzése elkeserítette, és nem szívesen gondolt rá ebben az újfajta megvilágításban. - Te bizonyára azt gondolod, hogy a spanyol az egyetlen út - mondta a férfi gúnyosan. Nézz körül! - A folyó túloldalán két asszony egy hatalmas bölény irháját vagdosta, melyet az őszi vadászat alkalmával ejtettek a prérin. Egy fiatal harcos, valószínűleg az egyik asszony

férje segített nekik emelgetni és kihúzni. - Itt a férfiak és a nők együtt dolgoznak. Mindenki adakozó, legyen az szegény vagy gazdag. A mi társadalmunkban a lányt ugyanúgy megbecsülik, mint a fiút. A férfiak nem hagyják a birtokukat a törvényes örököseikre, mert senki sem birtokolja a földet. A család jelent mindent, a férj költözik a lányhoz, hogy aztán gyerekeket adjanak a családnak. - Álmodó Asszony beszélt nekem a házassági szokásaitokról - mondta Orlena mereven. Ő nem volt feleség, csak egy utolsó rabszolga, olyan utolsó, hogy sohasem lehetne úgy a férfié, ahogy feleség a férjéé. A gondolat hirtelen beléhasított, hogy a saját engedékenységével alázta meg magát, és beledobta a mozsártörőt az edénybe. Felállt, és cipőjében meg puha őzbőr ruhájában szaladni kezdett a fák felé olyan gyorsan, mint egy zerge. Éji Szél először tanácstalanul nézte a lány borostyánszínű szemében gyülekező könnyeket. Fogalma sem volt, mi válthatta ki az érzelmi kitörést. Talán az, hogy Orlena rájött, Conal sohasem volt az igazi apja. Talán a mostohaapja sem. Aztán bűntudat hasított belé, felállt, és a lány után szaladt. Nem juthat messzire gyalog a sziklás hegyekben. Aztán meghallotta a lovak nyerítését, majd lódobogást és hogy valaki kiáltott. Rekedt Hang közeledett futva a folyón át. - Elkötötte Fehér Daru egyik póniját, és úgy elvágtatott, mint egy őrült! Az őr le akarta lőni, de megakadályoztam, mondván, hogy a te asszonyod. Éji Szél átkozódva a tábor felé kezdett futni, és közben Warpaintot hívta. A hatalmas fekete-fehér foltos állat felütötte a fejét, és engedelmesen a férfihoz galoppozott. Éji Szél meg sem várta, hogy nyerget dobjanak a ló hátára, felpattant, és megsarkantyúzta abba az irányba, amerre Orlena elvágtatott. - Hozok fegyvereket, és utánad megyek - kiáltotta Rekedt Hang. Éji Szélt félelem töltötte el, mikor rájött, hogy a lány délre, arra köves és bizonytalan terep felé indult, ahol a ló könnyen megbotolhat, levetheti a hátáról, és ő kitöri a nyakát. Barlangok lyuggatták át a talajt, ahol az apacsok szerint gonosz lelkek bújtak meg, s mindig elkerülték. Éji Szél nem félt a Bagoly Szemétől, sem a Prérifarkastól, de a többi... Kirázta a hideg a gondolatra. Tovább nógatta Warpaint, és csak arra koncentrált, hogy minél hamarabb megtalálja Orlenát. Orlena pompás lovas volt kicsi gyermekkora óta, ki-kiszökött Ignacio paripáján, és szőrén ülte meg. Conal később a legcsodálatosabb spanyol hátaslovakkal kényeztette szégyentelenül. Ha Arajuezben voltak, Orlena lovaglóülésben lovagolt mellette és Santiago mellett. Ezt a félvad apacs csikót természetesen nem lehetett egy napon említeni a Valdéz és Quinn család istállóiban tenyésztett gyönyörű paripákkal. Orlena szerencsére emlékezett rá, hogy jobb oldalról szálljon fel, ahogy a harcosok szoktak, és szerencsére az első ló, aminek a kantárját megragadta, felnyergelt, engedelmes állat volt. Az ismeretlen táj elmosódott mellete, ahogy a ló nyakára hajolva a sörényébe kapaszkodott, még gyorsabb vágtára hajszolta. Könnyek homályosították el a szemét, a tüskés kaktuszok, és tövises mesquitocserjék felsebezték a karját és a lábát, beleakadtak puha szarvasbőr ruhájába. Ha vékony vásznat

viselt volna, mostanra már több sebből vérzik a vakmerő, hanyatt-homlok vágtázástól, de ez volt a legutolsó, amire gondolt, miközben cél nélkül, déli irányba száguldott, csak minél messzebbre Éji Széltől. A talaj egyre egyenetlenebbé vált, a sűrű, sivár aljnövényzetből éles kövek meredeztek ki. A csikó megbotlott, mikor a föld hirtelen úgy tűnt, megnyílt a lábai alatt. A botladozó ló egyszerűen leverette a hátáról, Orlena pedig semmi mást nem látott, csak a zöldesbarna növényzet szúrós töviseit. Az állat felnyerített, ágaskodott, majd visszanyerve egyensúlyát elvágtatott, Orlenát pedig otthagyta szédülten és horzsolásokkal teli egy hegyi boróka kellős közepén. Orlena reménytelenül eltévedt az úttalan vadonban, melyben kétségtelenül csak úgy hemzsegtek a mérgeskígyók és egyéb végzetes vadállatok. Megrázta fejét, feltápászkodott, és kihúzogatta szarvasbőr ruhájából a szúrós körtetöviseket és a gallyaikat. A kancának nyoma veszett, ő pedig azt sem tudta, hol van. Gondolkodás nélkül rakta egyik lábát a másik elé az agyontaposott bokor felé, ahol a ló felbukott. Egyszercsak mintha a föld nyelte volna el. Zuhanni kezdett, kapadozott, hogy valamiben megfogódzhasson, végül elkapott valami kúszónövényt, ami megállította a gurulását és esését a föld gyomrába. Orlena sikított, és nem jött rá, hogy annak az embernek a nevét kiáltozza, aki elől menekült. Éji Szél hallotta, hogy Orlena a nevét kiáltozza, s a melle fájdalmasan összeszorult. Ekkor a kancacsikó elvágtatott mellette, vissza a tábor felé. Orlena tehát lezuhant. - Bárcsak ne... - szavait újabb kiáltás szakította félbe, mely úgy hangzott, mintha lentről jött volna. Éji Szél rémisztő bizonyossággal tudta, hogy Orlena azoknak a barlangoknak az egyikébe esett, amik átszőtték a talajt. Megállította Warpaint-ot, leszállt a nyeregből. Torka kiszaladt, és elszorult a rémülettől, miközben a lány nevét kiáltotta. Nem jött válasz. Nagy levegőt vett, elkiáltotta magát újra és újra, aztán óvatosan az elvékonyodott földkéreghez sétált. Kimondhatatlan rémség leselkedett rá lent. Orlena lassan magához tért a férfi hangjára, melyet föntről hallott. Sötétség vette körül, kövek és törmelékek borították be az eséstől. A feketeségen néhány halvány fénysugár hatolt át, melyek megvilágították erőltetett szeme előtt a föld alatti barlang belsejét. Olyasmit látott, amiről eddig fogalma sem volt. Vékony, csúcsos sávok világítottak hátborzongató, sápadt fénnyel, mely mintha a belsejükből áradt volna. A kicsiny csatorna, amibe beleesett, egy labirintus része volt, melynek számos kijárata, minden irányba futó újabb alagútba torkollott. Orlena megpróbált lábra állni, miközben fulladozott és köhögött a sűrű portól, mely egyrészt ruhájából, másrészt a zuhanástól szálldosott. Még mindig hallotta Éji Szél hangját a távolból, és felnézett a fény felé. Te jó ég, mekkorát zuhant! A napfény halvány sugarai távoli csillagokként hunyorogtak. Mikor egy lépést tett előre, a térde megbicsaklott, s a fájdalomtól felüvöltve ismét a köves földre rogyott. Az istenre és minden szentjére, csak nem törte el a lábát?

Éji Szél hangja recsegve, zihálva, de közelebbről újra felharsant. Orlena nem is gondolt rá, miért menekült el előle, amikor elkiáltotta magát, és érezte, hogy tör fel torkából a hang. - Orlena! - A férfi a földindulás szélén állt, és kétségbeesetten tépkedte a sűrű növényzetet. A bejárat túl szűk volt. - Orlena? - Várt, a szíve kalapált. - Éji Szél, itt vagyok. A lábam megsebesült. Nem tudok... - fájdalmas zihálás jutott el a férfihoz. Éji Szél eszeveszetten körülnézett. Még senki sem bukkant a nyomára. Nem hagyhatja Orlenát magára. De le tud-e menni érte? A vér zúgott a fejében, s kis híján elvakította az őrjöngi düh. A hűvös, hegyi levegő ellenére izzadság itatta át ruháját. Remegett, mint a nyárfalevél a tavaszi viharban. Aztán nagy levegőt vett, és leszólt Orlenának. - Jövök, Oroszlán! Csak egy pillanatot várj! A férfi odanézett, ahol Warpaint türelmesen várakozott. Az egyetlen reménye, ha Rekedt Hang megtalálja őket a lova láttán. Lassan megfogott egy maroknyi száraz, tekervényes kúszó növényt, és a karja köré tekerte, hogy kipróbálja, tart-e. - Hány métert zuhantál? Semmit nem látok innen - kiáltotta, és rádöbbent, milyen recsegőn szól a hangja. - Az indák és néhány köves kiszögellés felfogták az esést. Azt hiszem elég nagyot. Nem... nem látlak, csak néhány fénysugárt föntről és a barlangból. Úristen, Éji Szél, világítanak sötétben! A férfi már hallott a világító kövekről, a hatalmas csipke lándzsákról, melyek a barlang mennyezetéből és padlójából nőttek ki. Félelmetes szent helyeknek tartották ezeket, ahol a Bagoly és a Prérifarkas szelleme lakott, s talán ez volt annak az útnak a folytatása a föld alá, melyen az Első Emberek érkeztek a világra. Éji Szél nem hitt az apacsok vallásában, sem a tabukban. Félelme sokkal kézzelfoghatóbb, és közvetlenebb volt, a ötétségben és a nueva viscaya-i ezüstbánya poklában töltött évekből született. - Figyelj a leomló kövekre, amíg leereszkedek! Fedezékbe tudsz menni? - Igen. Tudok járni, csak nem messzire, attól félek. Orlena félt. Éji Szél zihálva lefelé mászott a sötétségbe. A tenyere annyira izzadt, hogy a kacsok kicsúsztak az ujjai közül. Aztán a lába megbillent a barlang köves falán, és zuhant néhány métert, mielőtt ismét meg tudott kapaszkodni. Kitapogatta a helyet, ahol a lábát megtámaszthatta, aztán mindkét kezével megfogódzkodott. Hallotta, hogy az inda a feje fölött csapkod. A létra, ami kivezetett volna ebből a pokolból, elszakadt. Éji Szél úgy csüngött a falon, ahogy a kullancs rátapad a ló sörényére, és megpróbált levegőhöz jutni, miközben Orlena kétségbeesetlen kiáltozott. - Jól vagy, Éji Szél? A férfi megdermedt a rémülettől, néhány pillanatig válaszolni sem tudott, míg le nem győzte karja és lába remegését. Mikor valamelyest megnyugodott, hogy folytassa a leereszkedést, lekiáltott: - Semmi bajom.

Mindenegyes centiméter fájdalommal töltötte el, melyet a meredek falon tett a fénytől távolodva. Most nem ellensége arca lebegett a szemei előtt, mint a bányában, hanem egy aranyhajú lány barna szépsége. - Orlena, Oroszlán, jövök érted - suttogta. Mikor talajt ért a barlangban, Orlena rögtön ott termett mellette, zokogva átölelte á nyakát, és a férfi izzadt testéhez simult. Érezte, hogy Éji Szél remeg, érezte szaggatott, rémült zihálását, mely a tüdejét feszítette. Orlena megnyugodott, de a férfi annál dermedtebb lett a félelemtől, mintha a lány rémülete öltött volna benne testet. - Éji Szél? Mi történt? - Bizonyára nem attól ijedt meg ennyire, hogy ő meg is halhatott volna! Az első véres, heves ütközettől kezdve Chihuahua-ban, úgy ismerte a férfit, mint aki semmitől sem fél. Most azonban a pimasz, hűvös bandita, akiről a lány úgy tudta, hogy már százszor nézett szembe a halállal hidegvérrel, remegett a karjaiban, mint egy iskolásfiú. Éji Szél végül néhányszor nagy levegőt vett, átölelte Orlenát, és a föntről levilágító fénysugárba lépett. Mintha erőt merített volna a lány sajátos illatából, szétnézett az előttük elterülő alagútban. Homályosan csillogó cölöpök nőttek ki a földből és a plafonból. Olyan volt, amilyennek a gyógyító emberek lefestették. Egy múló pillanatig eltöprengett azon, vajon pontosan ott vannak-e, ahol a gonosz lelkek laknak. Kilencéves kora óta félt a szellemektől, mióta először leküldték a bányába, hogy földet túrjon látástól vakulásig. Zöldszemű Fiú rettegett, hogy eltéved a föld alatt, mely tele van gonosz istenekkel. De mikor sem a Bagoly, sem a Prérifarkas szelleme nem jelent meg előtte, fokozatosan rádöbbent, hogy az ellenség benne rejtőzik, emészti a bensejét, míg mindenegyes lélegzetvétel, mindenegyes mozdulat nagyobb fájdalommal jár, mint az őrök ostorcsapásai, melyekkel arra kényszerítették, hogy lemásszon a bányába. A sötét alagút lett az ő démona. S még mindig ott volt a lelkében. Orlena megértette, hogy a férfi valami rejtett félelemmel küzd, amelyhez ő nem hasonlítható. - Éji Szél - szólt lágyan, és érezte, hogy a férfi szorítása megerősödik a derekán. Orlena lába fájdalmasan lüktetett, de egyébként sértetlen volt. Keze Éji Szél ismerős, karcsú testét simogatta, mely szintén épnek látszott a hegek és a kisebb karcolások ellenére. - Ki kell jutnunk innen - mondta recsegő hangon a férfi és valami kötélszerűséget vagy fogódzót keresett a falon, mely a fény felé vezetett. - Tudsz mászni, ha segítek? Orlena felszisszent, mikor megmozdította sérült lábát. - Megpróbálom. Anélkül, hogy elengedte volna a lányt, Éji Szél körbetapogatta szabad kezével a falat. Semmi. Csak néhány sziklás követ talált, melyek túl lazák és messze voltak egymástól ahhoz, hogy támasztékként használják a mászáshoz. Az indák mind elszakadtak fölöttük. - Várnunk kell, míg Rekedt Hang és a többiek megérkeznek - mondta a férfi elfojtott remegéssel. - Követik a nyomunkat, és megtalálják Warpaint-ot. - Tudta, hogy ez órákig eltarthat. Talán még az éjszakát is a föld alatt kell töltenie. De nem volt egyedül. Vele volt Orlena.

Különös. Haragudnia kellene amiért a lány ostobán megszökött, és ebbe a veszedelmes helyzetbe sodorta őket, de Orlena jelentette az egyetlen okot, hogy megőrizze józan eszét. Magával húzta, és leültette a földre, ahol a napfény bevilágított a barlangban. Nem beszélt, Orlena pedig félt megszólalni. Csöndben gubbasztottak szinte egy örökkévalóságig. Mindenegyes alkalommal, mikor a fény elmozdult a barlang padlóján, ahogy a nap egyre nyugatabbra haladt, Éji Szél vele együtt mozdult a köves földön. A fizikailag és érzelmileg kimerült Orlena a férfi vállára hajlotta a fejét, és elszundított. Egyszercsak hirtelen felkapta a fejét, mikor meghallotta a lipanul, majd spanyolul kiáltozó hangokat. - Éji Szél, itt vannak a barátaid! - A férfi mellére csapott, de Éji Szél, mintha révületben lett volna. Aztán recsegő, mély hang tört fel a torkából, mint egy sebesült állat fájdalmas üvöltése. Rekedt Hang! Itt vagyunk! A lovak ne jöjjenek közelebb Warpaintnál! Figyelj a mélyedésekre a földön! Mintha mindenegyes szó, mindenegyes mondat úgy tört volna fel belőle. De aztán fokozatosan megnyugodott, ahogy meghallotta a hangokat a feje fölött. Miközben Rekedt Hang elmondta, hogy az indákból erős kötelet fonnak, ami megtartja a súlyukat, átölelve tartotta Orlenát. Órákba telt, míg a megfelelő kúszónövényeket megtalálták. Amíg a többiek dolgoztak, Rekedt Hang csak beszélt, beszélt Éji Szélhez, mintha tudta volna, hogy az egyoldalú társalgás milyen fontos a másik számára. Végül leeresztették a kötelet, Éji Szél elkapta, és Orlena derekára kötötte. A lány ránézett, de a tiltakozás elhalt az ajkán. A homályban láthatóvá vált a férfi megfejthetetlen arckifejezése. Keze kemény és határozott volt, mozdulatai céltudatosak. - Tartsd távol magad az éles kövektől, miközben húznak. - Aztán felkiáltott Rekedt Hangnak, s a lány azon kapta magát, hogy lassan kiemelkedik a barlangból. Mikor elérte a kijáratot, a meszkaleró arca elfeketedett a gyűlölettől. Orlenához egy szót sem szólt, csak bátorította tovább Éji Szélt, miközben gyorsan kioldotta a kötelet, a lányt pedig két társára bízta. Egyikük, a csúnya, zömök Bicegő Láb a kelleténél szorosabban ölelte át, nehogy esetleg megszökjön. Alkonyodott, mire Éji Szélt is kihúzták a barlangból, de Orlena még a sűrűsödő sötétségben is látta a félelem ragyogását az arcán. A félvér némán bólintott a meszkalerónak. Mintha a két ember egy ki nem mondott üzenetet váltott volna egymással. - Vigyázz! Ne ellenkezz Bicegő Lábbal. A talaj vékony a barlangok fölött - mondta a meszkaleró Orlenának tört, de érthető spanyol nyelven. Azzal a csúnya lipan maga után húzta a lányt arra, ahol a lovak legeltek. Orlena az ajkába harapott a fájdalomtól, mely kificamodott lábába hasított, és egy pillantást vetett a háta mögé Éji Szélre. Rekedt Hang a férfi mellett sétált, egyre csak beszélt hozzá csendesen anélkül, hogy választ vagy egy érintést várt volna. A vakmerő fosztogató, ezeknek a veszélyes banditáknak a vezetője síri csöndben követte, mint egy alvajáró, s szeme távoli,

láthatatlan pontra meredt. Lázár szemében nem tükröződött annyi kín, mikor visszatért a halálból.

Tizedik fejezet Santa Fe Conal Quinn kimerülten és mocskosan lovagolt be Santa Fele. Három koszos hetet töltött azzal, hogy átfésüljön minden skorpióktól hemzsegő hegyet északra és délre, minden ösvényt és utat, amit a fosztogatók szoktak használni. Az expedíció eredmény nélkül tért vissza. A férfi most megértette, honnan kapta az a gazember a nevét. Úgy eltűnt a forró naplementében, mint az éji szél. Conal egyik kezével megérintette bőr ingét, mely alatt a fosztogatótól érkezett levél lapult. Magával vitte, mikor elindult, hogy megkeresse Orlenát. Az ő gyönyörű, ártatlan pillangója egy koszos bennszülött bosszújától és kínzásától szenved. Conal egyik énje szerette volna megmenteni, és visszavinni a civilizációba, ahol Orlena elfelejtheti mindazt a megaláztatást, amin valószínűleg keresztülment, másik énje viszont attól félt, hogy testileg és lelkileg olyan összetörten fog Orlenára találni, hogy a halál megváltás lenne a számára. Conal megfogadta, ha muszáj, gyorsan végez vele. Elhessegette magától a gondolatot, hogy az indián beváltja fenyegetését. Az ő büszke és független Orlenája soha nem tűmé el egy bennszülött érintését. A levél, s hátborzongató üzenete mégis égette a bőrét. - Megöllek, Éji Szél, te korcs! És olyan lassan fogsz meghalni, hogy könyörögni fogsz a kegyelemért, ahogy még senki a Szent Szék foglyai közül! - esküdözött halkan a férfi, és leszállt a lóról a kormányzói palota előtt. Santiago nézte a kimerült, porlepte lovasokat, akik a nővére nélkül tértek vissza, és elnehezült a szíve. Annyira biztos volt benne, hogy megtalálják. Muszáj, különben nem tud ezzel a bűntudattal élni. Conal figyelte, ahogy a reménytelenség összeráncolja fia szeplős arcát. - Sehol semmi nyom - mondta. - Bárcsak ne adtam volna oda neki a ruhámat! Engem akartak, nem őt! - Hangját zokogás rázta meg, de kényszerítette magát, hogy ne viselkedjen gyerek módjára. Már férfi, mégha az apja nem is engedte meg, hogy elkísérje a katonákat az útra. Conal sóhajtott. Keményen bánt aznap reggel a fiúval, mikor kiderült Orlena szökése, és a lány nem tért vissza a piacról. De aztán megérkezett Éji Szél üzenete, és megtudta, mi a szándéka. Hálát adott a szenteknek, hogy nem Santiagot rabolták el. - Nem te vagy a hibás. Ha nem a tiédet, akkor ellopta volna valamelyik szolgának a ruháját, csak hogy véghez vigye, amit a fejébe vett. Orlena mindig csökönyös volt - mondta Conal a fiúnak. - Ne beszélj róla múlt időben, mintha már halott lenne! Követelhetnek érte váltságdíjat, nem igaz?

- Jött valami üzenet, amíg távol voltam? - kérdezte Conal a fiától, miközben a palota hűvös, sötét belsejébe sétáltak. Nem említette Santiagonak a levelet, amit Orlena elrablása utáni napon kapott. - Nem, semmi - felelte a fiú bánatosan. - Ez azt jelenti, hogy... hogy tényleg meghalt? Conal arca elsötétedett, szeme résnyire húzódott. Betuszkolta fiát a könyvtárba, messze a szolgák kíváncsi fülétől. - Már több hónapja vagy Új Mexicoban - mondta, és keményen megfogta Santiago vállát. - Tudod, mit kell kiállniuk az indiánok foglyainak. Azt kívánnád, hogy ilyen körülmények között életben maradjon? A durva kérdés szíven ütötte a fiút, s még a szava is elakadt a rémülettől. Elfordult apja kőkemény tekintetétől, és a kertre vezető ajtóhoz sétált. - Soha nem fogok belenyugodni. Addig fogom keresni, amíg meg nem találom, vagy amíg én is meg nem halok. Most nem állhatsz az utamba, papa. Megyek... veled vagy nélküled! Conal a fiára nézett, élete büszkeségére, és egy engesztelhetetlen idegent látott. - Talán hiba volt tőlem itt tartani téged - felelte fáradtan. - Küld ide Ruiz őrmestert! Vérdíjat tűzök ki minden helyőrség és villa falára Californiától a Mississippi folyóig olyan magas összeggel, hogy még Szent Péter is kísértésbe esik. Aztán még egyszer kilovagolunk... ketten. Santiago mereven bólintott, és távozott, hogy teljesítse apja kérését. Gyorskezű Gyilkos a folyótól nem messze, egy hatalmas kő mögül leste Éji Szél asszonyát. A lány vizestömlőket töltött meg a többi asszonnyal. Azóta vágyott rá, hogy Éji Szél a táborba hozta. Figyelte, ahogy a nap ragyogva bevonja sötét szőke haját. Még a bőre is, mely kezdetben felégett és bepirosodott, most lágyan és sárgán fénylett. Az indián az ágyékára szorította a kezét, hogy csillapítsa vágyát, és azon törte a fejét, hogyan tudná elvenni a sápadtarcút gyűlölt ellenségétől. Éji Szél minden éjjel vigyázott rá, és a takarójára vonta abban a rozoga wigwamban, amit Álmodó Asszony segített a fogolynak összeeszkábálni. Nappal mindig az idős asszonyok között volt, vagy a fiatalabbak társaságában, akik a tábori munkát végezték. Túl jól bánnak vele rabszolga létére, gondolta korábban, míg rá nem jött, mennyire fel tudja gyújtani egy ilyen egzotikus szépség egy férfi vágyát, különösen azét, akinek ereiben szintén fehér vér folyik. Nem csoda, hogy Éji Szél megtartotta magának. Orlena a barlangban történt megpróbáltatások után nyomorúságosan töltötte napjait. Senki sem magyarázta meg neki Éji Szél különös viselkedését. A férfi nem beszélt róla. Rekedt Hang pedig szemmel láthatóan gyűlölettel viseltetett iránta az eset óta. A merész apacs fosztogató, Éji Szél mégis emberi lett számára azáltal, hogy félt a sötétségtől. Nem csoda, hogy éles nyelve és szemtelen magatartása síri csendre változott. A lány valahogy elhagyatottnak érezte magát, hiányoztak neki a viták, és a testi feszültség, mely úgy vibrált közöttük, mint a nyári villám. Mi a baj velem? Megtébolyodtam ennek a pokoli fogságnak feszültőségétől? Mikor Édes Eső és Kicsi Suta visszamentek a folyóról, Orlena rá se hederített, hogy egyedül maradt. Mivel ellenségesen viselkedtek vele, mint úgy tűnt, mindenki más a táborban, a lány örült,

hogy megszabadult tőlük. Már nem forgatott a fejében újabb terveket arról, hogy megszökik. Tudta, hogy hiábavaló vállalkozás lenne a Guadalupe hegyekben, sivataggal és félelmetes földalatti járatokkal. Abba az álomba kezdeti kapaszkodni, hogy Conal megmenti. Mostanra ez az egyetlen reménye maradt. Felállt, és olyan ügyesen, mint bármelyik apacs asszony, felakasztotta a nehéz vizestömlőket a vállára vetett fajáromra. Tett egy akadozó lépést, s ekkor fa ropogását hallotta meg a hegyről. Korábban már volt olyan hátborzongató érzése, hogy figyeli valaki. Szeme gyorsan végigpásztázta a sziklás horizontot. A patakot kövek szegélyezték, a tábor felé ösvény kanyargott. Az asszonyok mostanra már hallótávolságon kívülre kerültek. Egyedül volt. Vagy mégsem? Lenyelte a félelemtől támadt gombócot a torkában, kihúzta magát a súlyos teher alatt, és elindult az ösvény felé. Mikor Éji Szél észrevette Édes Esőt Álmodó Asszony társaságában, elkezdte keresni Orlenát. A lány nem tért vissza a többiekkel a folyóról. Káromkodva Édes Esőhöz lépett. Hová ment Orlena? Nincs a táborban - mondta, miután udvariasan meghajolt Álmodó Asszony előtt. Édes Eső kerek, csinos arcán ráncok jelentek meg, mikor összehúzta a szemöldökét. - Még ott lustálkodik a pataknál. - Titokban örült, hogy társai úgy döntöttek, egyedül hagyják a fehér asszonyt. Mindenki sietett vissza a táborba. Éji Szél ajkáról szitok tört fel, mikor megfordult, és elindult a tekervényes patakhoz vezető ösvényen. Valami ösztöntől vezérelve futni kezdett. - Csak nem olyan ostoba, hogy megint szökni próbáljon? - mormolta maga elé. De igazából nem ettől félt. Mikor felért a hegyre, és megkerült egy dombot, mely a patak partján állt, meglátta, amitől rettegett. - Gyorskezű Gyilkos, ezért meghalsz! - kiáltotta, miközben a homokos part felé futott, ahol a hatalmas lipan Orlenával birkózott. A lány véres volt és összecsikargatott, szemmel láthatóan derekasan küzdött. Szarvasbőr szoknyáját felhúzták, csupasz, hosszú lábát kitéve a hűvös esti szélnek. Hiába rúgkapált, kiáltani pedig nem tudott, mert támadója húsos kezével befogta a száját. Orlena kis híján beleesett a vízbe, mikor Gyorskezű Gyilkos abbéli igyekezetében, hogy előhúzza kését, durván félrelökte. De Éji Szél már rá is támadt. A puha, homokos talajon hemperegtek, mindketten a másik fölé akartak kerekedni a halálig tartó küzdelemben. Orlena szédülten és ziháltan felült a patak partján. Testét karcolások és horzsolások égették, de megfeledkezett saját fájdalmáról - miközben Éji Szél és Gyorskezű Gyilkos harcát figyelte. Az apacsok, főleg férfiak pillanatok alatt köréjük gyűltek. Követték Éji Szélt, aki foglya után eredt. Orlena összehúzta magán szakadozott ruháját, és a tisztáson át Fehér Darura nézett. Bizonyára nem hagyja cserben a vejét. De senki sem mozdult, hogy közbeavatkozzon, mikor

a két kibékíthetetlen ellenfél elszakadt egymástól, és felállt. Késük gonoszul csillogott az alkonyatban. - Kihívom Éji Szélt sárgahajú asszonyáért - mondta Gyorskezű Gyilkos hangosan. A félvér hallotta, hogy Orlena felszisszent. Gyorskezű Gyilkos szándéka nyilvánvaló volt, bár a lány csak néhány szót értett meg a lipan beszédből. - Mondtam neked, hogy ne mászkálj egyedül! - kiáltotta Éji Szél spanyolul anélkül, hogy levette volna szemét Gyorskezű Gyilkos késéről. Aztán lipanul így lelelt ellenfelének. - Éji Szél elfogadja a kihívást. Készülj a halálodra amiért hozzányúltál az asszonyomhoz. - Azzal védekező állásba helyezkedett, és várt. Gyorskezű Gyilkos izmos, nagydarab férfi volt, de meglepően fürge. Felemelte a kését, és Éji Szél torka felé vágott vele. Annyira közel került hozzá, mielőtt ellenfele kivédte a támadást, hogy az embernek elállt tőle a lélegzete. Körbetáncolták egymást, mint egy puma és egy medve, Éji Szél még mindig meggörnyedve, védekező állásban. Láthatóan arra várt, hogy ellenfele elpazarolja az erejét. Gyorskezű Gyilkos minden támadását hárította, de ahogy a harc folytatódott, kapott néhány felületi vágást, mely vérezni kezdett. Éji Szél rá se hederített, egyre agresszívebb lett, és ellenfele sebeit, szivárgó vérét figyelte miközben elhajolt vagy kivédett egy szúrást a macska kecsességével, a nagydarab indiánt gúnyolta. - Mindig gyűlöltél engem. Most itt a lehetőség. Miért nem végzel már velem, ahogy mindig dicsekedtél? - Megöllek, sápadtarcú, csuhások és ostoba isteneiknek fia! És enyém lesz a rabszolgád. Miközben beszélt, Gyorskezű Gyilkos támadást színlelt, aztán magasra emelte kését. De Éji Szél kivédte pengéjével a szúrást, és bal kezével megragadta ellenfele csuklóját. Magasba tartott kézzel egymásnak feszültek, melyből egyikük sem tudott kiszabadulni, aztán Éji Szél nagyot rántott Gyorskezű Gyilkoson. Mindketten a földre kerültek, ahol ismét hemperegni kezdtek. A homok hozzátapadt izzadtságtól és vértől sikamlós testükhöz. Gyorskezű Gyilkos kése veszélyesen közel került Éji Szél torkához, de a félvér hátrafeszítette az indián karját. Továbbra is sakkban tartották egymást, egyik sem tudott végezni a másikkal. Végül Gyorskezű Gyilkos hirtelen kiszabadította magát, és a folyóból nedves homokot dobott Éji Szél arcába. Éji Szél érezte, ahogy a kavicsok szúrják a szemét, és egy pillanatra megvakult. Ugyanebben a pillanatban Gyorskezű Gyilkos pengéje éles fájdalommal hasított a mellébe. Kinyitotta könnyel telt szemét, és az indián késére szegezte tekintetét, aki kihúzta fegyverét, s ismét a magasba emelte, hogy most a torkát vágja el vele. Orlena látta, hogy Gyorskezű Gyilkos megvakította Éji Szélt, és halálos szúrásra készül, de mielőtt bármit tehetett volna azon kívül, hogy felkiált, és felkap egy kis követ. Fehér Daru és Rekedt Hang lecsillapították. - Egy fehér asszony nem fogja megszégyeníteni - sziszegte a meszkaleró. Éji Szél hallotta Orlena kiáltását, miközben a penge a torkához közelített, de ő a saját késére koncentrált, mely hihetetlenül fájdalmas feladatnak bizonyult egy szúrt sebbel a

mellében. Még a kavicsszemcséken keresztül is látta, hogy Gyorskezű Gyilkost teljesen lefoglalja a halálos vágás. Egész alsó testét védtelenné tette Éji Szél előtt. A félvér kése Gyorskezű Gyilkos beleibe hatolt, felvágta hasát balról jobbra, majd felhasította testét a szívéig. Mikor kivédte a torkának szegezett vágást, hallotta, hogy Gyorskezű Gyilkos felmordul a meglepetéstől. Anélkül, hogy kihúzta volna kését, Éji Szél ellenfele fölé gördült. Fulladozott mellében a fájdalomtól, szemét vörös köd bontotta el, de sikerült Gyorskezű Gyilkost a földre tepernie. A nagydarab indián egy hosszú, lassú halálhörgéssel vért köhögött fel. Éji Szél imádkozott a Vizek Gyermekéhez, hogy legyen ereje végignézni Gyorskezű Gyilkos halálát. Imái meghallgatásra találtak. Aztán Orlena puha, kicsiny kezét érezte magán, s hallotta akadozó hangját, ahogy a nevét kiáltozza spanyolul. Rekedt Hang elkapta, mikor elzuhant. Minden elsötétült előtte. - Ne engedd, hogy ő ápolja, idős asszony! Meg fogja ölni - mondta Rekedt Hang Álmodó Asszonynak. Orlena a wigwam ajtajában állt, és a veszekedést hallgatta. Bár nem értette, mit mondanak. Éji Szél meszkaleró barátja gyűlöltc, és nem bízott benne, mióta az az eset történt a barlangban. Sóhajtott, és várta, mit fog válaszolni Álmodó Asszony. Édes Eső és néhány hajadon lány, akik azt remélték, hogy magukra vonhatják Éji Szél figyelmét, készséggel ajánlkoztak, hogy majd ápolják. - Én vagyok Éji Szél asszonya. Értem harcolt. Nekem van jogom ápolni - mondta bátran Álmodó Asszonynak, félbeszakítva Rekedt Hang támadását. - A rabszolgája vagy. A foglya. Túl sok benned a spanyol büszkeség. Miért akarod most ápolni Éji Szélt? - Álmodó Asszony ravasz fekete szeme Orlenát méregette. A lány érezte, hogy elpirul Rekedt Hang és Álmodó Asszony vizsgálódásától. Az egyik az ellensége volt, a másik kíváncsi, nem ítélt, csupán várta a választ. - Adósnak érzem magam. Megmentett attól a szörnyű vadem... Gyorskezű Gyilkostól. Nem tudta elfojtani borzongását, mikor eszébe jutott a nagydarab, brutális apacs. Álmodó Asszony szomorúan elmosolyodott, mikor arra gondolt, hogy Nádszál ugyanígy érzett a két emberrel kapcsolatban. - Azt kell tenned, amit mondok. Először is fel kell erősítenünk Éji Szélt. - Azzal elküldte Rekedt Hangot. A férfi dühbe gurult, de tudta, mennyire felesleges kimutatnia haragját ezek között a lipanok között, akik óriási hatalommal ruházták fel a gyógyító asszonyt. - Ha meghal, te is meghalsz - sziszegte Orlenának, és eloldalgott. - Rekedt Hang gyűlöl engem, mert megpróbáltam elszökni. Azelőtt nem... Álmodó Asszony közbevágott. - Testvérek... Rekedt Hang és Éji Szél. Ugyanazt a fájdalmat érzik és ugyanott. - Mindkettőjüknek sebek vannak a hátán, senki másnak - felelte elgondolkodva Orlena, miközben követte Álmodó Asszonyt a wigwamba az orvosi zacskóéit. - Hogy sebesültek, meg? Neked tudnod kell.

- Ha Éji Szél úgy akarja, majd elmondja neked - mondta kurtán az öregasszony, és gyógynövényes pépes borogatást kezdett keverni, hogy útját állja a fertőzésnek Éji Szél testében. - Hozz hideg vizet a patakból! Mosdasd meg Éji Szélt! A láz rossz a sebnek. Öl. Orlena megvizsgálta Éji Szél nyugodt, sápadt testét, ahogy a matracon feküdt. Még nem volt láza. - Honnan...? Elhallgatott, tudta, hogy fölösleges kérdeznie. Úgy tűnt, gyógyító asszony mindent tud. Vajon tényleg vannak olyan látomásai, amelyek megmondják a jövőt? Orlena felkapott egy nagy bőrtömlőt, és a patakhoz futott, hogy megtöltse. Ahogy leszállt az éj, egyre jobban megrémült Éji Szél eszméletlenségétől. A láza már tényleg felszökött. Mi lesz, ha meghal? Egész idő alatt átkozta, és azt kívánta bárcsak meghalna, s most ez a nagyon is valószínű lehetőség félelemmel töltötte el. Egyedül maradna ellenségekkel körülvéve, az egyetlen embernek a védelme nélkül, aki kapcsolatban állt a civilizációval. Mégis, miközben hidegvizes borogatást tett a férfira, tudta, hogy érzései nem olyan egyszerűek, mint két borzalmas lehetőség közül a kevésbé rosszat választani. Az eszméletlenség megnyugtatta Éji Szél zavart, feszült testét. Átható, gúnyos zöld szemét becsukta. Orlena megérintette az arcát, érezte kezdődő borostájának szúrását, és eszébe jutott a férfi fehér származása. Éji Szél. Vajon a ferencesek adtak neki valami más nevet is? Mi lehet spanyol apjával? Zavaros gondolatait Álmodó Asszony belépése szakította félbe, aki gőzölgő, sötét színű folyadékot hozott. - Ez lehúzza a lázt - mondta minden bevezetés nélkül, és intett Orlenánat hogy egy csontból készült kanál segítségével etesse meg Éji Szélt. - Mi ez? - kérdezte Orlena. A folyadék furcsán ismerős szaga nem volt olyan orrfacsaró, mint a férfi mellére kent borogatásé. - Cseresznyefa kérge. Felforralva vízben - magyarázta Álmodó Asszony, miközben párnaként feltornyozta a prémeket Éji Szél háta mögött, majd felültette. Orlena engedelmesen Éji Szél szájába tömködte a folyadékot. Álmodó Asszony megmutatta, neki, hogyan masszírozza a férfi torkát, hogy segítse a nyelésben, de a félvér köhögni kezdett és csak a fele erősítőt sikerült leerőltetnie a torkán. A lipan asszony elégedettnek látszott. Miután ellenőrizte a borogatást, megvizsgálta a csúnya sebet, felmordult, és magára hagyta Orlenát. Az éjszaka hideg volt, de Éji Szél lábban égett. Orlena és Álmodó Asszony hatalmas, barna szarvasbőrökből wigwamot varrt össze a téli hónapokra, de még nem végeztek teljesen, és még mindig a nyári ágakból összefűzött kunyhóban laktak. Orlena korábban félt megosztani a függetlenségét, és bezárkózni Éji Széllel egy wigwamba, de most... Lemosta a férfi arcát egy szivaccsal. Éji Szél forgolódni és nyöszörögni kezdett. Először halkan, zavarosan, lipanul beszélt, de aztán spanyolul. Orlena közelebb hajolt, hogy lecsillapítsa hánykolódását, és hallja, miket mond a rémálom szörnyű szorításában.

- Anyám, ne! A spanyol kőfejtők... - Elgyötört kiáltás szakadt fel a torkából, mint egy kisfiúnak. - Miért? Miért tetted ezt? Te áruló! Megbosszulom anyám halálát! A bácsikámét, mindenkiét, akinek a halála a lelkeden szárad. Megesküszöm rá! Könyörögni fogsz a haláláért, mielőtt végzek veled! - Köhögött és fulladozott, mikor Orlena kétségbeesetten lázcsillapítót próbált az ajkai közé erőltetni. - A gyűlölet tart életben... a gyűlölet - mondta rekedten Éji Szél, láthatóan megerősödve a gyógyszertől az önkívületben. Rángatózott és vonaglott, miközben hol lipanul, hol ismét spanyolul kiáltozott. - Nem! Ne vegyék el a fényt! Ne vigyelek megint a bányába! A Bagoly és a Prérifarkas szelleméhez. Még csak tízéves vagyok, de erős... bárhol dolgozhatok... bárhol, csak ne a bányában! A férfi lázálmai felfedték Orlena előtt múltját. A lány forró könnyeit törölgette, miközben az akadozó, kimondhatatlanul szörnyű mesét hallgatta egy kisfiúról, kit elárultak a spanyolok, lemészárolták a családját, őt pedig, az egyedüli túlélőt Chihuahua határában egy bányába vetették. Orlena hallott róla, hogy az indián foglyokat ezüst- és aranybányákban dolgoztatták, melyek a spanyolok kincsesládáit gazdagították, s ilyen körülmények között még kisgyerekek is éltek és haltak meg. Orlenát kirázta a hideg, mikor Éji Szél elmesélte, mennyire megrémült, mikor látta, hogy az egyik spanyol őr beverte egy meszkaleró fiú koponyáját, mert leesett a létráról, s eltörte a lábát. Most már értette, mik azok a sebek, amelyek Éji Szél és Rekedt Hang hátát összevissza szabdalták. Rabszolgák voltak gyermekekként. Nem csoda, ha annyira féltek és gyűlölték azokat a déli barlangokat. Elképzelte a megrémült kisfiút, akit megkorbácsoltak és a kosárhoz kötöztek, mely a föld gyomrába vitte, hogy hajnaltól napestig földet túrjon a vakondméretű alagútban. Orlena megborzongott, ha csak belegondolt. Éji Szélnek jó oka volt gyűlölni spanyol apját, aki bizonyára sorsukra hagyta az anyjával őket ebben a rettenetes helyzetben Csak a gyűlölet tartotta életben a megpróbáltatásokon keresztül. - Isten áldja meg a papot, aki megmentette! - Voltak a fehérek között néhányan, akik úgy viselkedtek, ahogy az civilizált emberhez illik. De mióta a gyarmatokra jött, megtanulta a keserű leckét, hogy az olyan ember, mint ez a jó szerzetes, nagyon ritka. Sokkal többen voltak azok, akik úgy viselkedtek, mint azok a részeges bányaőrök Chihuahua-ban. - Ne, a sötétséget ne! Nem! Én vagyok az. Látok, érzek dolgokat, miket mások nem. Kérlek, anyám! Anyám! Segíts! Nem kellene a szellemedet erre a gonosz helyre hívnom... hangja elhalt, és a férfi megvonaglott, mikor ismét visszatért gyermekkorába. - Itt vagyok, fiam. Ne félj! Hamarosan kikerülsz innen. Ne félj! - Orlena hangja elakadt a sírástól, miközben halkan suttogott a férfinak. Azt kívánta, bárcsak tudna lipanul, de Éji Szél ebben az állapotban nem érzékelte a különbséget. Meleg hangja és érintése úgy látszik, megnyugtatta a férfit, aki mély, zavartalan álomba merült.

- Most már tudod, miért fél Éji Szél a barlangoktól - mondta Álmodó Asszony tárgyilagosan, mikor másnap reggel belépett a wigwamba. Orlena felült, és a szemét dörzsölte. Az éjjel Éji Szél mellé heveredett, akinek láza hajnalra teljesen elment. – Micsoda. Honnan tudod...? - Elhallgatott, mikor rájött, hogy az öreg asszony szándékosan hagyta egyedül Éji Széllel az éjjel. Tudta, hogy a férfi beszélni fog önkívületében, és hagyta, hogy beszéljen a lánynak a múltjáról. Természetesen még mindig mavradtak megválaszolatlan kérdések, különösen Conal Quinnre vonatkozólag. Miért próbálta meg Éji Szél elrabolni Santiagot, és miért tartotta meg őt, mikor kiderült a tévedés? Orlena nem volt biztos benne, hogy szeretné tudni a választ. Álmodó Asszony megtisztította Éji Szél sebét. Kurtán utasította Orlenát, hogy tiszta vízzel mossa le a borogatást, majd kenje fel újra, miután megfürdette a férfit. - Jó. Nem piros. Nem puffadt fel. - Figyelte Orlena remegő kezét, mikor a lány hozzálátott teljesíteni a parancsot. - Életben marad? - Orlena visszatartotta a lélegzetét. Álmodó Asszony komolyan elmosolyodott. - Igen. - Olyan sokatmondóan ejtette ki a szót, mintha mindig is tudta volna, hogy Éji Szél nincs veszélyben. Talán tudta is. Mikor felkente a borogatást, Orlena felnézett. - Miért gyűlöli Éji Szél Conal Quinnt? Conal... - elhallgatott a rémülettől, de kényszerítette magát, hogy megkérdezze. - Conal adta el rabszolgának a bányába? - Elképzelhetetlennek tartotta, hogy Conal ilyen szörnyűséget tegyen egy kisfiúval, de tudnia kellett. Ha igaz, sok mindenre magyarázat kerül, de ugyanakkor még fájdalmasabb kérdések maradnak megválaszolatlanul. Várt. - Azt hiszem, Éji Szél majd elmondja neked... egy napon - hangzott a sejtelmes válasz. Álmodó Asszony korához és súlyához képest meglepő kecsességgel állt fel. - Később majd hozok ételt, ha Éji Szél felébredt - mondta, és felkapta orvosi táskáját. - Most aludj! Orlena testileg és lelkileg kimerült volt. Miután mégegyszer megmosdatta a férfi most már hideg testét, lefeküdt mellé, és azonnal álomba merült. Arra ébredt, hogy rosszat álmodik. Egy feneketlen, fekete lyukba zuhant lefelé az egyik pillanatban, a másikban pedig a puha szőrméken ült. Mikor összeszedte magát, a mellette fekvő férfira nézett. Ragyogó zöld szem tekintett vissza rá, melyet többé nem homályosított el a láz. Szédítő öröm járta át a testét. - Felébredtél! Álmodó Asszonynak igaza volt! - kiáltotta, és képtelen lett volna megmagyarázni lelkesedését, még kevésbé akarta elemezgetni. - Mióta vagyok eszméletlen? - kérdezte a férfi, és megérintette a sebet a mellén. - Feküdj nyugodtan - szidta meg Orlena. - Egész éjjel lázad volt. Álmodó Asszony megmentette az életedet. Szeretném megtanulni a gyógyító tudományát. A férfi szája sarkában mosoly játszott. - Csak nem azért hogy engem ápolhass? Orlena megvető pillantást vetett Éji Szélre, és elfordul. A férfi régi, utálatos pimaszsága visszatért. - Most már biztos, hogy meggyógyultál - felelte csípősen, elengedve füle mellett a kérdést.

Éji Szél megdörzsölte a fejét. - Emlékszem, hogy rosszat álmodtam. Te is, ugye? - A férfi kifejezése zavart és gondterhelt volt. - Igen, én... estem lefelé egy... egy bányába. - Mihelyt kiejtette a szót, érezte, hogy a férfiból feszültség árad. - Egy ezüstbányába Nueva Vizcaya-ban? - vádolta Orlenát. Tehát elmondott neki mindent lázas önkívületében. Éji Szél káromkodott, és megpróbált felülni. Orlena hideg keze finoman visszanyomta. - Ne! Felfakad a sebed. - Miket beszéltem? - kérdezte ellentmondást nem tűrő hangon. A lány megpróbált elfordulni Éji Szél átható tekintete elől, de a férfi meglepő erővel szorította meg a csuklóját. A sötét ujjak fájdalmasan fonódtak finom csontja köré. - Hagyd abba! Eltöröd a csuklómat. - Szerény fizetség amiért megmentette az életedet - mondta Álmodó Asszony az ajtóban állva. - Egyél! - Bár a parancsot Éji Szélnek szánta, Orlenának nyújtotta az edényt és a hasító kést, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy etesse meg a beteget. Mikor az idős lipan asszony elhagyta a sátrat, Orlena letette a tálat, és megdörzsölte a csuklóját. Éji Szél váratlanul megfogta a kezét, és lágyan simogatni kezdte a piros ujjnyomokat. - Sajnálom. Nem akartam fájdalmat okozni, Oroszlán. A rémálmod kísértetiesen hasonlít az enyémre. Sok mindent el kellett, hogy mondjak neked. A lány szeme folyékony arannyá változott a könnyektől, amikor lenézett a félvérre. Tudom, hogy gyűlölöd a fehéreket, mert lemészárolták a családodat, és eladtak rabszolgának. Elmondtad, hogy milyen a bánya... - Elhallgatott, ismét borzongás rázta meg, mikor arra gondolt, hogy a kiéheztetett, megkorbácsolt kisfiút a sötét lyukba taszítják, hogy ásson, amíg ki nem leheli a lelkét. - Beszéltél Bartolome atyáról, aki megmentett. Ez magyarázza mérhetetlen műveltségedet. - Ennyi az egész? - A férfi szeme Orlena arcát kutatta. Halványan emlékezett rá, hogy az anyját hívta, és valaki válaszolt. Még csak gondolni sem szeretett volna erre. De a lány szavai kiűzték agyából ezt az emléket. - Most már tudom, hogy gyűlölöd Conalt. Ő ölte meg a családodat? - kérdezte Orlena rekedten. Bizonyára csata közben történt, Conal katona volt, aki felnőtt emberekkel harcolt, veszélyes bennszülöttekkel, de nem gyerekekkel. - Ő vezette a spanyol katonákat - felelte Éji Szél kurtán, Orlenának elakadt a lélegzete a rémülettől. - De a bánya... ugye nem ő küldött oda? A gyerekeket mindig megkeresztelték és magánházakhoz vitték... - Akkor is védeni fogod, ha maga a sátán jön el fekete lelkéért - mondta Éji Szél hideg mosollyal az ajkán. Aztán szó nélkül a tálért és a késért nyúlt. Orlena nem akarta tovább folytatni a fájdalmas beszélgetést, inkább megetette a férfit, miután feltornyozta a bőröket a háta mögött. Mikor Éji Szél végzett az apacsok speciális, velőbe mártogatott csemegéjével, finoman félretolta Orlena kezét. - Elég. Elfáradtam. Egyél te is. Oroszlán!

A lány ajkára mosoly húzódott. - Biztos vagy benne, hogy biztonságban leszel, míg alszol, ha kés van nálam? A férfi csak felmordult, kinyújtózott, és azonnal el is aludt. Orlena Éji Szél jóképű arcát nézte, miközben pihent. Most, a keménység és a hidegség eltűnt róla, ragyogó szépségű férfivá vált. A forróság és a vágyakozás régi ismerős érzése ragadta magával, mikor arra gondolt, hogyan simult a férfi izmos teste az övéhez, mennyire jólestek neki a csókjai, mennyire vágyott rá... Mintha hirtelen gombóc nőtt volna a torkában, és vasmarokként fojtogatná. Orlena szorosan behunyta a szemét, s a forró könnyek lecsorogtak az arcán. Szeretem! Arra vágyom, hogy megérintsen, és úgy szeressen, mintha a férjem volna. Szeretkeztem spanyol asszonyokkal, de egyiket sem vettem el. A férfi szavai csengtek a fülében. Mire számított? Hogy egy spanyol udvarhölgy, egy nemesasszony majd elcsavarja a félvér bennszülött fejét, akinek az apja, valami paisano elhagyta az apacs anyját? Orlena büszkén kiegyenesítette a hátát. Remegő kézzel összeszedte a kést meg a tálat, és elhagyta a sátrat. A következő napokban Éji Szél meglepő gyorsasággal szerezte vissza erejét. Spanyolországban Orlena sok beteget és harctéri sebesültet látott, akik sokkal kevésbé súlyos sérülésekbe is belehaltak. Ápolta a férfit Álmodó Asszony szakszerű utasításai szerint, minden nap lemosta a borogatást, és újat tett fel helyette. A hét végén a férfinak már nem volt szüksége a kellemetlen szagú kenőcsre. Álmodó Asszony kivitette Orlenával a férfit a levegőre, hogy Éji Szél élvezze az őszi, ragyogó napsütést, mely szerinte a legjobb orvosság volt a sebre. Éji Szél Orlenára támaszkodva, talán túlságosan is, kisétált a szabadba, és felmosolygott a napra. Sugárzó, jóképű arca egy pillanatra megragadta a lányt. Éji Szél észrevette a változást, ami Orlenában végbement a sebesülése óta. Először attól félt, hogy a lány majd azt hiszi bosszút akart vele állni, de úgy látszik tévedett. Meleg, asszonyi szívét meghatotta a kisfiú szenvedése. Nem gondolt Conal bűnösségére, és ez tökéletesen megfelelt Éji Szél céljainak. De akkor miért zavarja, hogy a lány annyira bízik az írben? Elhessegette magától a gondolatot, és így szólt Orlenához. - Pihenjünk itt egy kicsit. Aztán, amikor majd mindenkit leköt a házimunka, odasétálhatunk a patakhoz, hogy lemossam magamról a betegség bűzét. Elmosolyodott a lány elkerekedett szemétől, ami sok mindent elárult. Tehát emlékszik még a legutóbbi közös fürdésre?! A vágy, hogy magáévá tegye a lányt, úgy növekedett benne, mint a fájdalom, mióta először megpillantotta Santiago ruhájában. Göndör szőke sörénye, mint folyékony arany omlott le a hátán. A lány selymes bőre és jázmin illata attól a pillanattól fogva megbabonázta, hogy megérintette, s azóta is ezt érzi minden pillanatban, még akkor is, mikor olyan dühös rá, hogy meg tudná ölni. Kívánta. Hamarosan biztosat fog tudni. Megesküdött rá, hogy nem fogja kényszeríteni, és tudta, hogy Orlena most nem fog ellenkezni.

A lány figyelte, ahogy Éji Szél kecsesen a bőrökön üldögél. A férfi követte szemével Orlenát, aki idegesen hámozni kezdte a pekandiót, majd az édes csemegét egy hatalmas edénybe tette, hogy megsüsse. Aztán az éles héjakat csinos kupacba gyűjtötte, hogy eldobhassa olyan helyre, ahol senki, főleg a gyerekek nem vághatják meg magukat vele. A közelükben néhány fiú nevetve birkózott egy idős férfival, aki játékosan megmutatta nekik, hogyan terítsék le az ellenfelet a harcban. Mióta megérkezett a táborba, Orlena elcsodálkozott azon, mennyi időt és figyelmet szentelnek a gyerekeknek, különösen a törzs nagyszülei és az idősek. A nagymamák és a nagynénik főzni és varrni tanították a lányokat, a ráncos arcú, öreg harcosok pedig türelmesen mutogatták a kicsiny, pufók kezű fiúknak, hogyan kell felhúzni az íjat. Orlena, akit házitanítók neveltek, nagyra értékelte a Conallal tett kirándulásokat. Ez a fajta engedékenység ritka volt a felsőbb osztálybéli európaiak között, és Orlena tudta ezt. De itt mindenki rajongott a gyerekekért, és a legöregebbek, és a legnagyobb tiszteletnek örvendő törzsitagok, mint Fehér Daru is órákat töltött a gyerekekkel, és tanítgatta őket. Éji Szél Orlenát figyelte, ahogy vágyakozva a gyerekeket nézi. Most először gondolt a lány gyermekkorára. Vajon magányos volt? Az európai gyerekeket gyakran hagyták magukra. Ez sok mindent megmagyarázna Conal iránti rajongásáról. Másrészről viszont emésztette magát miatta. Miért rajongott Conal Orlenáért? - Gyere, azt hiszem, meg kellene keresnünk a patakot. - Segítség nélkül felállt, és felkapott néhány puha bivalybőrt. Megfogta a lány kezét, és a folyó alsó, eldugott része felé sétált, ahol a víz elég mély volt a fürdéshez. Orlena remegve követte.

Tizenegyedik fejezet - Gyere ide! Vesd le a ruhád! - mondta Éji Szél lágyan, finoman, mégis izgatóan. Ő már levetkőzött, és belegázolt a sekély vízbe, mely felmelegedett a délutáni naptól. A patak messze volt a tábortól, teljesen maguk voltak. Néhányszor megálltak, hogy a férfi megpihenjen. De ahogy a víz felfrissítette, úgy érezte újjászületett. Orlena torkában gombóc nőtt, s még a lélegzete is elállt, miközben a férfi szépségét bámulta. A napbarnította izmok megfeszültek, és vízcseppek csillogtak rajtuk. Éji Szél belemerült a patakba, és jóízűen, melegen felnevetett. Szeretkeztem spanyol asszonyokkal, de egyiket sem vettem el Ahogy a keserű gondolat Orlenába hasított, legszívesebben elfutott volna Éji Széltől. Könnyen megtehette volna a férfi mostani legyengült állapotában, de mit ért volna el vele? Ez a sorsod. Miért hadakozol ellene? Lassan elkezdte levetni szarvasbőr ruháját. Éji Szél a derékig érő vízben állt. Még a lélegzete is elállt, amikor megpillantotta maga előtt az arany látomást. Érezte, hogy Orlena fél és habozik, és érezte újonnan feltámadt vágyának ártatlan erejét. Szabad akaratából lesz az övé, ahogy hetekkel ezelőtt eltervezte. Ebben a pillanatban azonban nem a bosszún járt az esze. Nézte, ahogy a napfény átszűrődik a nyárfák levelein, és arany csillogásban füröszti a lány testét. Orlena karcsú, törékeny csontozatú, tökéletes alakú volt, egy kifinomult arisztokrata, egy európai úrinő. Korábban mindig megvetette azokat a spanyol asszonyokat, akikkel ágyba bújt, a nőket, akik lenézték még akkor is ha kívánták, a nőket, akik megcsalták a férjüket és elárulták a család becsületét, hogy kielégítsék a vágyaikat. Fiatalos büszkeségével és indulataival Orlena egyáltalán nem hasonlított hozzájuk. Ő tényleg ártatlan volt. Éji Szél arra vágyott, hogy megérinthesse selymes bőrét, melyet lebarnított a nap, de még mindig sápadtnak látszott az ő bronzbarna teste mellett. Mikor meglazította a szoknyáját, és a ruha lehullott a mokaszinja mellé, Orlena elfordult. A félénkség és a zavarodottság rémisztő hulláma hatalmasodott el rajta. A lipan asszonyok mellett ő soványnak és hókának hatott. Mi lesz ha Éji Szél megvetést vagy sajnálatot érez majd iránta? De aztán a büszkeség megnyugtatta. Valahányszor a férfi vágyakozva, óriási önuralommal ránézett, Orlena tudta, hogy kívánja. Kihúzta hajából a szíjat, szétrázta tincseit, melyek csillogó palástként terültek szét a vállán. Állát gőgösen felemelte, kényszerítette magát, hogy a férfi szemébe nézzen, és lassan belegázolt a patakba. Éji Szél kitárt karral, fölfelé tartott tenyérrel sétált felé. Orlena olyan szép volt halvány rózsaszínű, meredező mellbimbóival. A férfi pillantása egy pillanatra lapos hasára és vékony combjai közötti puha, aranyló fürtökre vándorolt. Aztán hideg, remegő kezéért nyúlt, hatalmas, meleg tenyerébe fogta, lágyan simogatni kezdte csuklójának érzékeny belső

felületét, majd felemelte Orlena karját, egyiket a másik után, és lágy, nedves csókokkal borította be. Mikor magához húzta, Orlena érzékeit enyhe forróság járta át. Szédült, némán Éji Szélhez simult, keze felfelé vándorolt a férfi izmos karján, majd belekapaszkodott a vállába. Felemelte a fejét, és várta az észveszejtő csókot, amiről tudta, hogy be fog következni. Éji Szél szíve kalapált, miközben a lány kicsiny, tökéletes mellének puha cirógatását érezte. Orlena mellbimbói megkeményedtek mellszőrzetének ártatlanul érzéki cirógatásától. Éji Szél lehajtotta a fejét, és megcsókolta, először hevesen, régóta elfojtott vágyának hevességével, aztán egyre növekvő gyöngédséggel, tapogatózva és simogatóan, had ízleljék és izgassák ajkuk és nyelvük egymást. Orlenát vad öröm járta át, miközben Éji Szél a száját ingerelte. Furcsamód nem érzett félelmet, a férfihoz simult, és lélegzetelállító vággyal viszonozta a csókját. Mikor Éji Szél ajka ellágyult, Orlenáé hasonlóan válaszolt. Érezte a férfi remegését, mely még jobban felbátorította, és Éji Szél egyenes, vállig érő hajába túrt. Mikor a férfi elszakadt az ajkától, hogy apró csókokat hintsen a nyakára, Orlena ösztönösen hátrahajtotta fejét. Éji Szél az aranyzuhatagba temette arcát, megragadott egy maroknyi tincset, és az ajkához emelte. - Még mindig jázmin illatod van - suttogta rekedten. - Csak úgy emlékszel. Az illatosítót már régen lemostam - felelte Orlena nehézkesen. - Had kísérletezzem tovább - mormolta a férfi, és lehajtotta fejét Orlena egyik ágaskodó melléhez. A tenyerébe fogta, és mint egy értékes kelyhet, a szájához emelte az egyik kemény bimbót. Éji Szél meleg ajkának érintésére Orlenán örömteli borzongás futott végig, és összefüggéstelenül nyöszörgött. A férfi ekkor a másik mellét kezdte izgatni. - Maga a bőröd a jázmin, ami illatozik - suttogta. Forróság öntötte el Orlena testét, mint az a meleg, édes méz, amit a lipan asszonyokkal szedtek ki a völgy fáiból. Az izgalom a melleiből a hasába lövellt, aztán még lejjebb. Érezte a férfi merevedésének kitartó nyomását, mely hozzádörzsölődött. Éji Szél csípőjével finoman meglökte a lányét a szerelem ősi ritmusára, megragadta a fenekét, s ajkát egy hosszú csókra Orlena szájára tapasztotta. Éji Szél egyre beljebb vitte Orlenát a patakba, míg a lány súlytalanul nem lebegett a vízben, s talpával alig érintette a fenéket. - Mosakodjunk meg gyorsan! - mondta a férfi, elhúzódott a lánytól, aki annyira elkábult, hogy kis híján elmerült. Nézte, ahogy Éji Szél, mint egy vidra kiúszik a partra a franciáktól kapott szappanért. Eszébe jutott, hogyan fürdették meg egymást az erődbe tartó út alatt, és elpirult a várakozástól. Mikor a férfi selymes kezével beszappanozta a vállát, megborzongott, és lehunyta a szemét. S mikor körkörös mozdulatokkal a mellét kezdte ingerelni, úgy érezte, még a lélegzete is eláll. A férfi lejjebb haladt, először a lány egyik, majd a másik lábát emelte fel, hogy megmossa. Mikor meleg, erős kézével elérte a lábai közét, Orlena zihálva kapaszkodott a nyakába a vágy szédítő örvényében.

- Most már csak a hajadat kell megmosni, Oroszlán - suttogta a férfi, és lenyomta a víz alá Orlena fejét. Beszappanozta a lány fürtjeit, simogatta a fejbőrét, aztán leöblítette a sötét barnán csillogó zuhatagot. Orlena megrázta haját, és szenvedélytől homályosult tekintettel a férfira nézett. - Most pedig - suttogta Éji Szél olyan simogató hangon, ahogy a lány testét szappanozta -, te következel. - Beletette a szappant Orlena kezébe, és rácsukta remegő ujjait. Orlena lassan bólintott, és dörzsölni kezdte két tenyere között a szappant. Reszketett a keze, miközben lemosta Éji Szél fekete, göndör szőrökkel bontott mellkasát. Eszébe jutott, mennyire meghatódott, mikor először érintette meg ilyen bensőségesen. Ez az érzés most csak még inkább megerősödött benne. Éji Szél olyan volt számára, mint azok az egzotikus izgatószerek, amikről a Conal könyvtárszobájából kilopott könyvekben olvasott. Miféle varázserővel bírt ez a barbár felette? Már nem érdekelte. Éji Szél kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, miközben a lány keze a bőrét égette a fejétől a derekáig. Orlena óvatosan lemosta a gyógyuló seb környékét. Éji Szél megfeszítette váll- és mellizmait, hogy megmutassa, már nem fáj a szúrás. Aztán érezte, hogy Orlena habozik, mikor az alsótestéhez ér. Finoman megfogta szappanos kezét, és megkeményedett falloszához vezette. Néhány érzéki simogatás után a férfi zihálni kezdett a vágytól, és ökölbe szorította a kezét maga mellett. Orlenán öröm cikázott át arra a gondolatra, milyen hatalma van a férfi fölött. - Már tiszták vagyunk - mondta Éji Szél, azzal felkapta a lányt, és kivitte a partra. Letérdelt, és letette Orlenát a vastag, puha bivalybőrre. Mikor lefeküdt mellé és átölelte, Orlena a mellére tette a kezét. Éji Szél az ujja köré tekerte a lány sűrű, nedves haját, finoman lehúzta a fejét, lassan megcsókolta, és nyelvével a szájába hatolt. A könyökére támaszkodva Orlena fölé hemperedett, és lágynedves csókokat és harapásokat hintett a nyakára és a mellére. Érezte, hogy a lány hozzásimul, és még többet akar. Éji Szél hevesen felnyögött, és Orlena hasán keresztül a lába közötti pelyhes fürtökhöz siklott. A lány a férfi hosszú hajába túrt, tovább sürgette perzselő ajkait, míg azok el nem érték testének legrejtettebb zugát. Orlena megdermedt. Éji Szél pedig lecsendesítette ellenállását, miközben visszavándorolt a testén. Ujjait azonban lustán Orlena lába közé mártotta, megérezve a lány vágyának nyilvánvaló selymességét. Orlena önkéntelenül megremegett. Azt hiszem, itt az idő. Oroszlán - suttogta mosolyogva Éji Szél a melle közé. Orlena érezte, hogy a férfi megragadja a csuklóját, és arra irányítja a kezét, hogy újra simogassa. Valahogy tudta, mi fog következni, és teste izgalomba jött. Éji Szél szerelmes szavakat suttogott a fülébe spanyolul, megcsókolta, és térdével szétfeszítette remegő lábát. Lassan, nagyon lassan férfiasságának csúcsát testének bejáratához érintette, majd Orlena izgatott nedvességének dörzsölte, hogy mélyebbre hatolhasson a szűk nyílásba. Mikor elérkezett nőiességének határához, zihálva megállt, és ismét megcsókolta a lányt. Orlena vad vágyat érzett arra, hogy a férfihoz simuljon, hogy még több jusson neki abból a perzselő, olvadozó élvezetből, melyet Éji Szél teste nyújtott. De a férfi a csípőjét tartva megállította. - Van időnk... sok időnk - suttogta a lány szétnyitott ajkai közé.

Aztán mikor visszanyerte önuralmát egyetlen gyors, határozott döféssel áttörte a gátat, és csókjával elnyomta Orlena meglepett kiáltását. Mikor a lány befogadta, Éji Szél mozdulatlanul tartotta a testét, és tovább csókolta. Még soha nem volt fehér szüzekkel dolga. Csupán a felesége életében játszotta az első szerepét. Emlékezett a fájdalmára, és megpróbálta féken tartani őrülten száguldó vágyát, melyet Orlena, az ő törékeny, kifinomult úrinője iránt érzett. Nem akart a kelleténél több fájdalmat okozni neki. Erre gondolt, és lassan, próbaképpen megmozdult. Orlena megdöbbent, mikor az öröm hirtelen éles fájdalomba csapott át, de mihelyt befogadta a férfit, a gyötrelem hamar szertefoszlott. Mintha a férfi feszítette volna a testét, és forró, felörlő vággyal töltötte volna meg. Ösztönösen hozzásimult. Éji Szél megmozdult, ő pedig vele mozdult, és csodálkozva vette észre, hogy a szédítő, örvénylő öröm visszatér mindenegyes hosszú, erős lökéssel. Szorosan Éji Szélbe kapaszkodott, kétségesetten, forrón és vágyakozva viszonozta a csókját, de nem értette, hogy miért. Éji Szél szíve majd kiugrott a helyéből a lány válaszára. Orlena nővé válása nem olyan lassú, fájdalmas megpróbáltatás volt, mint a legtöbb lányé. Mint egy oroszlán, szenvedélyes volt, és törékeny alkata ellenére erős. Éji Szél még mélyebbre hatolt, Orlena pedig vele mozdult, elébe ment lökéseinek, zihálva és nyöszörögve, míg az elmúlt hetek minden vágya, lehangoltsága és félelme felszabadult benne, és csak a megváltást kereste már, amit egyedül Éji Szél férfiassága adhatott meg neki. Éji Szél érezte, hogy kezdi elveszíteni a fejét, és megpróbálta visszanyerni önuralmát, különben a lány túlhajszolja a csúcson és megfosztja magát a kielégüléstől, attól, amit a férfi soha nem akart volna, hogy megtörténjen, mióta Orlena az ő asszonya volt. Az én asszonyom! Vajon kimondta hangosan? Nem tudta, csak érezte, mikor ért el Orlena a csúcshoz. Borostyánkő szeme kinyílt, és homályos ködön át tekintett rá. Éji Szél magasra emelkedett fölötte, csípője sürgető ritmusban mozgott, arca örömtelivé vált, mint egy sötét, gyönyörű, vad és csodálatos istennek, miközben Orlena remegő testébe lövelte magját. A lány, kielégülésének vakító kitörésén át figyelte szerelmesét, és érezte, hogy végre megszabadul a vágytól. Aztán a férfi is csatlakozott hozzá, és újabb remegés futott át rajta. A vibrálás lüktetve terjedt szét a testében onnan, ahol csodálatosan összeforrtak, s még az ujjbegyei is reszkettek. Éji Szél zihálva és izzadtan a lányra omlott. Orlenának csak ekkor jutott eszébe a seb. Alig két héttel ezelőtt a férfi még élet és halál között hánykolódott. Vajon annyira kimerítette az együttlétük, hogy újra belázasodik? Lassan simogatni kezdte Éji Szél hátát, és azt suttogta nedves, tiszta hajába. - Vissza kell feküdnöd, hogy felmelegíthesselek, különben visszatér a lázad. A férfi halkan, rekedten felnevetett - Oroszlán, már eddig is lángra gyújtottál, és attól félek, hogy ezt a lázat csak te csillapíthatod. - A lány fölé hemperedett, és izmos testéhez szorította. - Ne félj! Jól vagyok. Álmodó Asszony gyógyszere megtette a hatását. Ahogy a tiéd is.

Orlena eltöprengett ezen egy ideig, aztán kezét a férfi mellére tette, és megvizsgálta a sebet. Gyógyultnak látszott, bár tudta, hogy Éji Szél még gyenge. - Még pihenhetsz egy kicsit, mielőtt hiányolnának bennünket, és vissza kell térnünk a faluba. A férfi elmosolyodott. Meleg délután volt, és még rengeteg idejük volt... ha megengedi magának, mondta egy remegő hang a bensejében. Elhessegetve magától a jövőt, elaludt, s most először pihent békésen, mióta elrabolta az ő haragos oroszlánját. - Mielőtt beáll a tél, szükségetek lesz a sátorra - jelentette be másnap Álmodó Asszony. Ma befejezzük. - Azzal lesietett a hegyről oda, ahol hatalmas bivalybőröket kötöztek feszesen a karókhoz a kiegyenesített földön. Orlena már megtanulta, hogyan kell beáztatni a bőröket a bölény agyával, hogy vaj puhaságúvá váljanak. Aztán a szőrzetet és minden maradványt lekapartak egy éles baltával. A gyilkos munka napokig tartott. A férfiak minden fárasztó ház körüli munkában segítettek az asszonyoknak, de azt az unalmas és lélekölő feladatot, hogy a nehéz bőröket kapargassák, miután kifeszítették és a karókhoz kötözték, a női kezekre - és hátakra bízták. Orlena már órák óta kimerítően dolgozott, mikor megállt, hogy megdörzsölje sajgó hátát. Még szerencse, hogy erős vagyok, amit soha nem gondoltam volna. Aztán kitartóan ismét nekilátott. Éji Szél a patak túlsó partjáról figyelte Orlena törékeny alakját, ahol néhány férfi társaságában erős bőrpajzsot készítettek, melyek rendkívül hatékonyak voltak a spanyol puskagolyók ellen. Fehér Daru is azt figyelte, hogyan küszködik Orlena a feladattal. - Túl gyenge a lipanok életéhez - mondta Éji Szél határozottan, mintha saját magát akarná meggyőzni. Fehér Daru egy réteg kemény marhabőrt feszített a pajzsra. - Az elmúlt hetekben sokat fejlődött. Adj neki időt! Álmodó Asszony jó tanító. - De Orlena spanyol, a nagy vizen túl szolgák lestek minden kívánságát. Soha nem fogja kibírni ezt az életet. Az öregember felmordult. - Most tőle félsz, vagy magadtól? - A félvér kérdő tekintetére, az indián elmosolyodott. - A bosszúdnak befellegzett. Ugye nem akarod már visszaadni Colorado Quinnek? Vagy nem szeretsz a tervedre gondolni most, hogy már együtt háltok? Éji Szél érezte, hogy a vér az arcába szökik, és mérgesen válaszolt. - Az is része volt a tervemnek, hogy együtt leszek vele. - Ami pedig a többit illeti... - lemondóan intett -, vissza kell küldenem, akár akarom, akár nem! Fehér Daru hagyta elmenni a férfit, hiszen megértette zavaros érzéseit. Álmodó Asszonynak látomása volt. Orlena és Éji Szél sorsa összefonódott. Ahogy azt Fehér Daru kezdettől fogva megjósolta, a bosszú két élű fegyver, mely máris a félvér ellen fordult. Csak annyit tehetett, hogy imádkozott a Vizek Gyermekéhez, hogy a két gondterhes fiatal végre békét találjon, békét, melyről tudta, hogy csak együtt érhetik el.

Orlena látta, hogy Éji Szél sötét, mogorva pillantással otthagyja Fehér Darut. Tegnap délutáni együttlétük után szédülten és remegve visszatért a táborba, és tudatára ébredt, micsoda szörnyűséget tett, vagy micsoda szörnyűség történt vele. Éjjel mégis, mikor a takarójukon feküdtek magányosan az éjszaka csendjében, a férfi megérintette, és ő nem tiltakozott. Amitől ösztönösen félt, mióta együtt voltak a vályogkunyhóban, bekövetkezett. Olyan férfit szeretett, aki nemcsak társadalmi alárendeltje volt, de egy üldözött törvényenkívüli is. Ő pedig annyira gyenge volt, hogy megfékezze szenvedélyét, hogy még makacs szívén sem tudott uralkodni. Micsoda élet jutott a büszke Orlena Valdéznek - hogy egy apacs asszony vált belőle! Santiagohoz és Conalhoz többé már nem térhetett vissza, sem Santa Fe-be, mint a társadalom elítélje. A nők, akik túlélték a fogságot az indiánok között, olyan emberi hulladékká váltak, akiket kolostorokba száműztek, hogy a nővérek elrejtsék őket a kíváncsi tekintetek elől. Még ha tudna is, de akar-e Éji Széllel élni? A férfi még mindig rejtély volt a számára, aki tévedésből elrabolta, és valami homályos okból kifolyólag maga mellett tartotta. Vágyik rám, jobban mint Gabriel, gondolta Orlena. De a visszataszító nemessel ellentétben Éji Szél iránt nem érzett undort. Szeretem, de ő nem szeret. Ez volt a legfájdalmasabb tény, amivel szembe kellett néznie. A könnyeit nyeldesve ismét munkához látott. Éji Szél foglya volt, nem befolyásolhatta, mit tegyen vele a férfi. Jöjjön, aminek jönnie kell, Orlena Valdéz túléli. Nem volt értelme a jövőn rágódni. A kínzó gondolatok azonban csak nem hagyták nyugodni, miközben dolgozott. Mi lesz, ha Éji Szél belészeret? Művelt félvér volt. Sokan meglehetős jómódban éltek Új Mexicoban és más vidéki provinciákban a paisanok között. Vajon a férfi le tudná küzdeni a fehérekkel szemben táplált gyűlöletét? Ha igen, civilizált életet élhetne, még rico is válhatnék belőle, félvér farmer, akik benépesítették a határvidéket. Az élet milyen gyorsan megváltoztatja az embereket! Néhány hónappal ezelőtt, mikor útnak indult Vera Cruzból a gyarmatokon át, mérhetetlenül megdöbbent volna azon, amiről most elérhetetlenül álmodozott. Orlena bevitte a vacsorát Álmodó Asszony tűzhelyéről, Éji Szél pedig kecses mozgását figyelte közben. A lány kenyeret és szarvassültet tett elé. - Hamarosan túl hideg lesz, hogy ebben a nyári lakban aludjunk. Hogy áll a sátrunk? - Éji Szél kezébe vett egy zöld fűzfaágat, melyre hatalmas, zaftos húsdarabot fűztek, és fehér, éles fogával jókorát harapott bele. - Már majdnem kész. Már csak össze kell varrni a bőröket. Holnap Álmodó Asszony megmutatja, hogyan válasszam ki a sátorcölöpöket az erős facsemetékből - felelte Orlena, és bizonytalanul a férfira pillantott. Miért olyan komor ma este? - Fárasztó munka egy asszonynak. Nehéz kivágni a zöld csemetéket. Veletek megyek. A tábori munka hamarosan tönkretenné azokat a finom kezeidet - mondta, és megfogta a lány csuklóját, hogy megvizsgálja kivörösödött bőrét és letörött körmeit.

- Ezen az őszön aligha fognak meghívni az alkirály estéére, úgyhogy igazán nem kell törődni a kezeimmel - felelte lány, és kirántotta a kezét. - Oh, igen, a bálok és teák, csipke legyezők és selyem zoknik, bársonnyal fedett hintók és lágy vászonlepedők. Sok mindenről lemondtál, Oroszlán. Orlena szeme elkerekedett azon, hogy a férfi milyen sokat tud az ilyen dolgokról. - A ferenceseknek bizonyára nincsenek bársony párnáik és vászonlepedőik. Hintó pedig egész Új Mexioban nincs - gúnyolódott. - Honnan tudsz ilyesmikről? Éji Szél arca zárkózottá vált. - A jó testvérek Chihuahuaban egyszerű életet élnek, ahogy Új Mexico paisano-jai is, de délen sok a nagyváros, nem igaz? - És te voltál ott? - kérdezte a lány hitetlenkedve. - Többször is ellátogattam Mexico Citybe, Dona Orlena. Civilizált ruhában minden ajtó megnyílt előttem. - És minden asszony hálószobája, tette hozzá magában pimaszul, hogy hízelegjen az önérzetének. Orlena el tudta képzelni a férfit udvari öltözékben, hátrafogott hajjal. Érdekesen faragott vonásaival és átható, zöld személt könnyen elvegyült a hatalmasságok között, különösen a műveltségét tekintve. A tanulatlan gyarmatosítók közül kiemelkedett, mint a tudás eszményképe. - Mit csináltál, kémkedtél utánuk, aztán elraboltad őket? - kérdezte Orlena marón. - Valami olyasmit - felelte a másik zord mosollyal. - Ez a háborúskodás a spanyolok ellen csak a haláloddal végződhet. Miért nem adod most fel? A kormányzó bocsánatával újra tudnál... - Azzal a bocsánattal, amit te könyörögnél ki szeretett kormányzódtól? - kérdezte Éji Szél, és a düh rajzolódott ki az arcán. - Ne számíts rá, hogy befolyásolhatod, amíg én kötöm az üzletet. Nem fog veled törődni. - Miért? Mert megbecstelenítettél? - vágott vissza Orlena. Éji Szél harsányan, könyörtelenül felnevetett, és letette a nyársat. - Igen, megbecstelenítettem egy spanyol nemeshölgyet, a nagyságos kormányzó mostohalányát! Jól emlékszem Colorado Quinn fenyegetésére, amire te azóta hivatkozol, hogy elraboltalak. De nézd csak meg, hogyan kormányozza ezt a földet, amit a te spanyol királyod elfoglalt! Orlena remegett a dühtől. - Mindenért Conalt okolod, ami veled történt! Csak egy katona volt, aki az ellenségeivel harcolt, ahogy te és Rekedt Hang a fehérek ellen! Te nem ismered őt úgy, ahogy én... - Nem! Én biztos, hogy nem úgy ismerem - morogta a férfi halkan. - De jól jegyezd meg, én olyannak ismerem, amilyen valójában! Csak azért imádkozom, hogy te soha ne ismerd meg azt az oldalát! - Azzal felállt, és kiment a wigwamból. Orlena az ajkába harapott, hogy visszafojtsa könnyeit, a gyenge, ostoba könnyeket, amit azért a könyörtelen barbárért ejtett, aki meg sem érdemelte. Csüggedten összeszedte a vacsora maradványait, aztán felkucorodott a szőrmékre. Legjobb szándéka ellenére is álomba sírta magát.

Éji Szél aznap este Rekedt Hanggal és néhány fiatal harcossal elhagyta a tábort. Bár senki sem mondta neki, Orlena tudta, hogy spanyol településeket készülnek kifosztani. Minden nap azon kapta magát, hogy szeme a férfi hatalmas paripáját fürkészi a horizonton. Minden éjjel egyedül feküdt, és legnagyobb meglepetésére, hiányzott mellőle a férfi kellemesen meleg teste. Csak több órás nyugtalan forgolódás után jött álom a szemére. Bár soha nem ismerte el magának, vágyott a visszatérésére. - A sátor meleg és erős. A hó és a szél nem juthat be. Jó - közölte Álmodó Asszony munkájuk végeztével. Bár Éji Szél korábban, s dühösen hagyta el a tábort, megkérte Fehér Darut, hogy segítsen nekik kivágni a cölöpöket. A bivalybőrből készült sátor készen állt. Álmodó Asszonynak igaza van, gondolta Orlena büszkén. A bőröket olyan szorosan varrták össze, és feszítették a rudakra, hogy meleg, száraz védelmet nyújtott a keserű, csípős fagy elljen. Még soha nem csinált semmit, ami ilyen büszkeséggel töltötte volna el. Bárcsak visszajönne Éji Szél, hogy együtt aludhassunk benne. Álmodó Asszony segített védencének behordani az egyszerű tábori felszereléseket és az ágyat a sátorba. Kicsi Suta és néhány fiatalasszony illatos, frissen vágott szatánágat hozott, hogy puhává tegyék a fekhelyet. Orlena vastag irhákat rakott ezekre, amik a legmelegebb takaróként szolgáltak. A nők félénkek és udvariasak voltak, a spanyol és a lipan keverékén beszéltek egymással, bár többnyire egyszerű, spontán jeleket használtak. Barátságosak és kíváncsiak voltak Éji Szél különös, sárgahajú rabszolgájára, de Édes Eső nyíltan ellenséges maradt. Gyorskezű Gyilkos unokahúga volt, követte a lipan gyász szokásokat, így levágatta a haját és régi ruhákban járt. Családja ugyan gyászolta a férfit, de a táborban bajkeverőnek tartották, és sokan gyűlölték. Két idős indián egy távoli helyre vitte eltemetni a testét, hogy dühös lelke ne tudjon visszatérni, és bosszút állni rajtuk. Orlena biztosan érezte, hogy Édes Eső gyűlöletének nem sok köze van unokabátyja halálához, annál több viszont ahhoz a férfihez, aki megölte. Meg akarta szerezni magának Éji Szélt, és Orlena, mint alacsonyrendű fogoly az útjában állt. Arra számított, hogy Éji Szél gyűlöli Orlena spanyol származását, a lány biztosra vette, hogy apacs feleséget fog magának választani. Talán éppen Édes Esőt. Újra elmerült komor gondolataiban, hogy hanyagul belenyúlt a parázsba, hogy kivegyen egy lepénykenyeret, és megégette az ujját. Felszisszent a fájdalomtól, kirántotta a kezét, és megnyalta. A fene egye meg! Mikor először próbálna meg valamit önállóan sütni a saját tűzhelyén, nemhogy a legegyszerűbbet sem tudja elkészíteni, de még meg is égeti magát! Hirtelen hűvös fuvallat csapta meg, és a sátor lapja fellebbent. Éji Szél magas, fenyegető, szarvasbőrnadrágba öltözött és állig felfegyverzett alakja lépett be. Lenézett a lányra, aki ujját a szájában tartva ült a tűz mellett, és gyönyörűbb volt, mint bármelyik asszony, akit valaha látott! Miközben Orlena felállt, Éji Szél szemügyre vette a

csinosan megépített sátrat. Mikor pillantása a bőrökkel magasra tornyozott matracra esett, Orlena elpirult, de nem szólt semmit. - Éhes vagyok. Álmodó Asszony ad abból a nyúlpörköltből, amit éppen készített, mikor belovagoltam - mondta Éji Szél, miközben leült, és kezdte lecsatolni kését, pisztolyát és a tegezét. Milyen egyszerű! Semmi köszönés vagy valami magyarázat egy hét távollét után. - Én is sütöttem valamit - felelte Orlena önelégülten. A férfi szája megrándult, mikor az égett kenyerekre nézett. - Nem hiszem, hogy ez ehető volna. - Oh, a fenébe! - káromkodott a lány, és egy késsel a parázsba nyúlt, hogy kivegye a megfeketedett kenyereket, melyek mostanra már füstcsíkokat eregettek a sátor csúcsa felé. Ismét megégette az ujját, eldobta a lepényt, ami most már tényleg szénné égett. Aztán lázadozó, aranyos tekintetét a férfi szórakozott, zöld szemére emelte. Éji Szél arcvonásai elkomolyodtak. - Hiányoztál, Oroszlán. - Kezébe vette Orlena megégetett ujját, lágyan megcsókolta a piros hólyagot, és mielőtt a lány tiltakozhatott volna, a karjába vette. Szorosan megölelte, és egy pillanatra mintha az arcát fürkészte volna. Orlena beszívta kedvese illatát, mely teljesen elbódította. A férfi ló, bőr és enyhe dohány szagot árasztott, de leginkább férfias pézsmaillata izgatta fel a lányt, és szíve hevesen dobogni kezdett. Némán felemelte a fejét, és nyitott ajkakkal várta a férfi csókját. A lány természetessége megindította Éji Szélt, a szeméből sugárzó vágyakozás pedig legmélyebb érzéseit tükrözte. Megtettem, amit megígértem Conalnak, gondolta a férfi, és hevesen csókolta a lányt. De akkor miért töltötte el keserű fájdalommal a szívét, ha arra gondolt, hogy megváljon Orlenától? Mikor végre befejezték a hosszú, szenvedélyes csókot, Orlena zihálva azt kérdezte: - Még mindig éhes vagy? Hozok Álmodó Asszonytól nyulat. Éji Szél nevetett, és a matracra nézett. - Igen, éhes vagyok. Nagyon éhes. - A prémekre térdelt. - Vetkőzz le! - suttogta. Santa Fe, 1787 november Blaise Pascal a kantinban ült, és jókorát húzott az erős, mexicoi italból. Vacak volt, de nem akart mást, csak kimosni fogai közül a homokszemcséket. Már hányingere volt a hidegtől, a széltől és a homoktól. Azt tervezte, hogy a telet keleten, New Orleans balzsamos éghajlatán tölti, de mikor megérkezett San Antonioba, meglátta Új Mexico kormányzójának felhívását: ötezer peso annak, aki elfogja Éji Szélt, a lipan fosztogatót! Ez több mint egy évi járandósága egy provincia kormányzójának. Az az aranyhajú asszony, akit Éji Szél elrabolt, nagyon sokat jelenthet Conal Quinnek, ha ekkora vagyont felajánl annak, aki kiszabadítja a lányt, mert a díj bizonyára ezért járt.

Pascal egy ideig viaskodott magában azon, hogy erkölcsős-e elárulni a társát, de vonzotta a veszély. Ha Éji Szél rájön, ki adta az információt Quinnek, nem marad egy nyugodt perce az egész gyarmatokon. Megvetően belerúgott a poros földbe. Egy fityinget sem adna egész Új Mexicoért! A pénzzel visszatérhetne a civilizációba, New Orleansba, ahol franciául beszélnek. Az ördög vigye ezt a szeles, skorpiók-lakta sivatagot! Legyen az ostoba spanyoloké! Intett a csaposnak, hogy töltsön még egy italt. A kormányzói palota valóban lenyűgöző látványt nyújt Új Mexico zászlajaival, gondolta a francia, miközben a várószoba fényezett kőpadlóján járkált fel-alá. Lábai fáztak, ugyanis Don Conal már órák óta várakoztatta. A falakat a vakolás után fehér-e festették, és képeket akasztottak rá. Tétlenségében azon gondolkodott, vajon a kormányzó mostohalánya készítette-e a dekorációt, mikor egy zord tekintetű katona a nevét szólította. Bebicegett falábán Quinn fogadószobájába, miközben rá se hederített a spanyol hatalom díszegyenruhájára. Közel harminc éve ismerték egymást Conallal, abból az időből, mikor az még csupán egy fiatal kereskedő volt, s csillaga nem emelkedett fel. - Nem sokat változtál - mondta Pascal, miután alaposan szemügyre vette a magas, vöröshajú férfit. - Ősz haj, néhány ránc. De egy dolog megváltozott: teli lett a pénzeszacskód. Conal összehúzott szemmel meredt a kövér, alacsony férfira. Aztán utálkozva elfintorította az orrát. - Te sem változtál sokat, még mindig inkább eladod a szappant, minthogy használnád. Pascal elengedte füle mellett a gúnyt, és rátért a lényegre. - Igen, még mindig kereskedem az indiánokkal... és a fosztogatókkal. - Mikor Conal keze megszorította a nehéz tölgyfaszék támláját, a francia felnevetett. - Látom, még mindig gyorsan kapcsolsz. Ezt a képességet mindig csodáltam benned. Kétségtelen, hogy ezért lett belőled kormányzó. - És a katonaság parancsnoka. A pöcegödörbe vethetnélek, amíg el nem árulod, hol van Orlena. - Oh, de te ezt nem teszed. Meghallgatod, amit mondok, és fizetsz. Egyetlen fehér sem tudja, hol van Éji Szél erődje a hegyekben, de még én sem, aki jelentős kapcsolatban állok az apacsokkal. Azt hiszem az elmúlt hónapok árnyék kergetése ezt bebizonyította. - Orlena életben van? - Conal szemében hideg, gonosz fény csillogott. Karóba húzathatná ezt a kövér disznót, amíg üvölteni nem kezd a fájdalomtól, és el nem mondja az igazat. - Mikor legutoljára láttam, még sértetlen volt. Ez persze két hónappal ezelőtt történt. Elhallgatott, tudta mennyire veszélyes az ír. Mérlegelnie kellett a férfi dühét, és hogy mennyire akarja a lányt. - Ha belekeveredtél a rablásba, tudod mi vár rád, Pascal. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy idejövök, ha közöm van hozzá. Találkoztam Éji Széllel és fosztogatóival a hegyekben, és egy ideig együtt haladtunk. Egy szőke nő volt vele. Mikor megláttam a falragaszt San Antonioban, rájöttem, hogy a te asszonyod volt az. Én is gyorsan kapcsolok, Don Conal. De sajna, nem vagyok olyan gazdag... legalábbis egyelőre.

- Mit tudsz Orlenáról, ha nem ismered Éji Szél búvóhelyét? - kérdezte Conal visszafojtott dühvel. - Sok mindent megtudtam a rejtélyes félvér banditáról az évek során, míg Nueva Vizcayából Texasba utaztam. Olyan dolgokat, amik elegek ahhoz, hogy tőrbe csaljad. Neki is van gyenge pontja, ahogy neked. Conal arca megkeményedett. - A családja halott - felelte határozottan. - Igen, de van egy másik családja is - mondta Pascal, és észrevette a meglepődést Quinn szemében. - Nem vérségi rokonokra gondolok, hanem arra az emberre, aki felnevelte, és tanította. Bartolome Moraga atyáért Éji Szél az életét is képes lenne feláldozni. - A kövér férfi szeme várakozásteljesen csillogott. Érezte a lágy, simogató szellőt, és a virágok édes illatát. Ötezer pesoért megmondom, hol találod a papot. A tágas fogadószobára hosszú árnyék vetült, miközben Conal fel-alá járkált. Nagyon óvatosnak kell lennie. Bárcsak ne vesztegettek volna el annyi időt! S bárcsak olyan biztos lenne benne, mint Pascal, hogy a pap van olyan fontos Éji Szél számára, hogy cserébe visszaadja Orlenát. Quinn megborzongott, mikor elképzelte, hogyan fog visszatérni hozzá a lány, meggyalázva, kihunyva belőle minden tűz és nevetés. Aztán eszébe jutott valami. Orlena jóhíre és házassága füstbe ment. De vajon... - Papa, Ruiz őrmester mondta, hogy hírt kaptál Orlenáról! - viharzott be a szobába Santiago lángvörös arccal az örömtől. Annyi eredménytelen kereséssel töltött hét után a kezdődő télben, a fiú előtt végre felcsillant a remény. Conal intett a fiának, hogy üljön le az egyik magas támlájú székbe. - Amit megtudtam, jelenthet jót vagy rosszat is a nővéreddel kapcsolatban - kezdte nagyon óvatosan. - Délen tartják fogva egy apacserődben. Nem tudjuk hol, de ki tudjuk csalni azt a gazfickót a búvóhelyéről. Holnap ellovagolunk Chinuahua Citybe, egy ferences misszióba.

Tizenkettedik fejezet Guadalupe hegység, 1788 januárja Orlena leroskadt az Álmodó Asszony wigwamja mellé gondosan felhalmozott farakáshoz. Bár még csak kora délután volt, ingerültnek és elcsigázottnak érezte magát. Alaposan megvizsgálta a tüzelőnek gyűjtött fát, és kezdte szétválogatni a száraz darabokat az időjárás viszontagságának kitett nedvesebbektől, - Fázol. Igyál! - Álmodó Asszony borókabogyóból és különféle gyógynövényekből készített forró, aromás folyadékot gyújtott Orlena felé egy megmunkálatlan tökcsészében. Orlena kortyolt egyet az italból, míg Álmodó Asszony száraz gyújtóst tett a tűzre. Elfintorodott a keserű italtól, mely felmelegítette ezen a hűvös, szeles napon. Édes Istenem, mit nem adnék egy csésze forró csokoládéért! Felpillantott, mikor megérezte magán a kedves öregasszony tekintetét. - Menj be a sátorba, és pihenj! Én majd hozok neked vacsorát - mondta Álmodó Asszony lipanul. Orlena gyors felfogású diáknak bizonyult, miközben hosszú órákat töltött Álmodó Asszonnyal. Mindkét nyelven társalogtak már, bár Orlena nem beszélt olyan folyékonyan apacsul, mint Álmodó Asszony spanyolul. - Nincs szükségem pihenésre, még sok dolgom van - mondta Orlena ingerlékenyen. Nem említette, hogy néhányan a fiatalabb asszonyok közül Édes Eső bátorítására már kigúnyolják gyengesége és a tábor körüli munkákban tanúsított ügyetlenkedései miatt. - A vacsorát odakészítetted, elegendő tűzifát gyűjtöttél éjszakára. Azt hiszem van fontosabb is, amit meg kell csinálnod - Álmodó Asszony metsző, fürkésző pillantást vetett Orlenára. - Igen, varrnom kell, és egy jó adag őrölni való gabona is vár rám - mondta Orlena, és felemelkedett. - Ülj vissza! Beszélnünk kell! - állította meg Álmodó Asszony, miközben spanyolra váltott. A komolyabb, vita tárgyát képező dolgokról jobb volt, ha Orlena anyanyelvén beszéltek. - Két hónapja nem használtál ruhákat a vérzésedhez. Orlena arca karmazsinvörössé vált. Itteni első megtisztuld, alkalmával nem volt erre megfelelő ruhája, és Álmodó Asszonytól kellett megkérdeznie, mit tesznek ilyenkor az apacs nők. Az idős asszony nyíltan elmagyarázta, hogy az indián nők itt puha, nedvszívó nád rostokat használnak, amit aztán eltüntetnek, mert az efféle vér tabunak számít az apacsok között. - Nem. Nem volt vérzésem... - Orlena megállt, hogy visszaemlékezzen. Mióta foglyul ejtették csak kétszer tisztult meg. - Azt hiszem három hónapja. - Álmodó Asszony nem beszél

fölöslegesen csak azért, hogy megijessze. Nem az a fajta volt. - Miért kérdezed ezt tőlem? kérdezte Orlena minden kertelés nélkül. - Állandóan éhes vagy, és túl könnyen elfáradsz. - A napnál is világosabb volt, hogy miről beszél, de az ostoba spanyolok nem világosították fel a fiatal lányokat az élet legtermészetesebb dolgairól. Az indián asszony korábban már hallotta Orlenától, hogy náluk nincs nővé avatási szertartás, mikor először megtisztulnak. A fehérek nem természetes dolognak tartják ezt, amely a termékenység kezdetét jelzi, hanem sokkal inkább megbélyegzésnek, melyet szégyelni és takargatni kell. Álmodó Asszony a fejét csóválta Orlena népének együgyűsége miatt, és leült a lány mellé. - Két, három hónapja Éji Széllel alszol? Hirtelen forrósághullám öntötte el Orlena arcát, de bátran viszonozta Álmodó Asszony tekintetét. - A foglya vagyok. Azt csinál velem, amit akar. - Kényszerít téged? - Álmodó Asszony már tudta a választ, de mielőtt tervével előhozakodott volna, meg kellett szerezni Orlena őszinte bizalmát. - Nem. Nem kényszerít. Elcsábít. Pár hetes visszautasítás után én mentem hozzá - suttogta Orlena, aztán felemelte a fejét. - Most már örökre a rabja maradok. Elvette az ártatlanságomat, és fogva tart, miközben fosztogatja és öli a népemet. - Alig tudta visszatartani könnyeit. - Szereted Éji Szélt? - Álmodó Asszony ismét olyan kérdést tett fel, amire már tudta a választ. - Nincs jelentősége az érzésemnek. Én csak a rabszolgája vagyok - felelte Orlena keserűen. Éji Szél már csaknem két hete ment el. Mindig aggódott ilyenkor az életéért, még akkor is, ha tudta, hogy a spanyolokon áll bosszút. Szerelmes volt Éji szélbe, cserébe azonban csak megvetést kapott fehér bőre miatt. - Legjobb lesz, ha összeházasodtok. Még mielőtt a baba megérkezik. Azt hiszem, szereted Éji Szélt. Egy gyerek majd rendbe hoz mindent két ostoba ember között. Orlena kiejtette a kezéből a csészét, és a földpadlóra löttyenhette a már hideg italt. Borostyánszínű szeme kerekre tágult, pupillája koromfeketévé vált a félelemtől. - Egy gyerek?! Állapotos vagyok? - Érezte, hogy az asszony dermedt ujjai megtapogatják megduzzadt melleit. Bár még soha nem tapasztalta a terhesség jeleit, tudatára ébredt, milyen messze menő következményei vannak annak, ha az ember lefekszik egy férfival. Mennyire buta és vak volt, hogy nem számított erre. Megesküdött, hogy mindazok után ami az édesanyjával történt, soha nem esik a házasság és gyerekszülés csapdájába. Hisztérikus nevetés hagyta el a száját. Gyermeket vár egy félvértől, aki egy fikarcnyit sem törődik vele! Egy apacs gyermeket kell világra hoznia, ráadásul templomi áldás nélkül. Álmodó Asszony Orlena arcát fürkészte. - Semmi ok az aggodalomra. Éji Szél feleségül fog venni, és gondját viseli majd a gyermeknek.

- Rabszolga vagyok, nem pedig feleség. Egy gyűlölt spanyol. Nem fog feleségül venni. Egyébként is a törvényeitekbe ütközne. Nem vehet feleségül, mert nem vagyok indián. Orlena felállt, képtelen volt tovább visszafojtani könnyeit. Mielőtt elmenekülhetett volna, az idős asszony finoman visszatartotta. - Te is indián leszel. Nekem nincs lányom. Éji Szélnek nincs felesége. Fehér Daru beszél majd a többi törzsfőnökkel. Téged - az indián asszony lelkesen kereste a megfelelő spanyol szót - örökbe fogadunk, és a lányunk leszel. Aztán összeházasodsz Éji Széllel. - A vitát lezárva Orlena felé bólintott. - De... - a lánynak ajkára forrt a szó. Az elmúlt hónapok alatt megszerette az idős asszonyt és a férjét. Fehér Darut. Megtisztelés lenne, ha örökbe fogadnák. - Büszke lennék, ha Álmodó Asszony és Fehér Daru lánya lehetnék, de Éji Szél ettől még nem akarna engem feleségül venni - tette hozzá a rendkívül előrelátóan. Álmodó Asszony felhorkant - A gyűlölet elvakítja Éji Szélt. Egy gyermek megváltoztatná, majd meglátod. - Az asszony Orlenára nézett, és tudta, a lány nem hiszi, hogy a férfi még valaha is megszeretheti őt. De volt még valami, ami aggasztotta Orlenát - Miért félsz a szüléstől? - kérdezte nyíltan az asszony. Olyan furcsa szokásaik vannak a fehéreknek, hogy a legokosabb ember sem képes a rejtélyeit kifürkészni. Orlena óvatosan megérintette a hasát, ahogy elfordult a válaszra váró, vizsgálódó fekete szempár elől. - Soha nem akartam gyereket, soha nem akartam terhes lenni, és kiállni a szülés fájdalmait. Álmodó Asszony elgondolkodva megrántotta a vállát. - Egy kis fájdalom, de hatalmas öröm egy teljesen új élet. - Orlena arcát figyelte, és tudta, hogy a lány még sok mindent elhallgatott előle. - Mondd el, miért félsz annyira a szüléstől! - Visszaültette Orlenát, és még egy csésze gőzölgő, borostyánszínű folyadékot töltött neki. Ahogy a gyógynövény fokozatosan megnyugtatta, Orlena elmesélte édesanyja betegségét terhessége alatt, és azt a gyötrelmes, egy napig tartó küzdelmet, mely majdnem az életébe került. Mire befejezte a történetet, a lány már egész testében remegett az emlékektől, melyeket hatéves kora óta mostanáig magába zárt. Álmodó Asszony most már mindent értett. Finoman megsimogatta a lány arcát, és ismét bámulatba ejtette copfjainak csillogó, arany színe. - Te nem hasonlítasz az édesanyádra. Erős vagy, képes a kemény munkára is, és friss levegőt szívsz. - Orlena szarvasbőr ruhájára mutatott. Egyszer régen foglyul ejtettek néhány spanyol nőt, és nyári táborhelyükre vitték őket a síkságra. A spanyolok meleg, szűk ruhát viseltek, melyben járni is alig tudtak, nemhogy levegőt venni, és képtelenek voltak még a legegyszerűbb munkára is. - Te fiatal vagy. Édesanyád idős volt, mikor az öcséd született. Nem volt olyan erős, mint Oroszlán. Orlena elpirult, mikor azt a nevet hallotta, ahogy Éji Szél szokta őt becézni. Vágyódott a férfi után, epedve várta vissza meleg, puha ágyába. Milyen ostobaság volt ezt kívánni! A tényt természetesen nem lehetett meg nem történtnek tekinteni. „Soha nem térhetek vissza a családomhoz” - gondolta csaknem érzéketlenül, de nem szólt semmit Álmodó Asszonynak.

Néhány nappal később, mikor nyugtalanul hánykolódva feküdt a meleg takaró alatt, Orlena visszaemlékezett, mennyi mindenkit mozgósított a törzsfőnök felesége. A törzsi vezérek megvitatták, és megegyeztek, hogy Fehér Daru és Álmodó Asszony gyermekének tekintik. Mihelyt Éji Szél megérkezik, feleségül veszi, mivel ez apjának és anyjának a kívánsága. Arra, hogy a férfi visszautasítja, Orlenán kívül senki nem gondolt. Lódobogást hallva, a lány még jobban beburkolózott a prém takaróba. Szíve hevesebben vert, ahogy hangokat hallott odakintről. A portyázok telihold fényénél érkeztek haza. Hirtelen hideg levegő csapódott be a meleg helyiségbe, mikor a sátor lapját felhúzták. Éji Szél lépett be. Orlena összekuporodott, és a tűzhelyen levő izzó széndarabok keltette félhomályban hunyorogni kényszerült. Éji Szél fát tett a tűzre, és megmelegítette agyonfagyott kezét a megélénkülő lángok fölött. Ahogy Orlena felé fordult, szívét egy régi, ismerős érzés szorította össze. Minduntalan hatalmába kerítette, mikor messziről tért vissza. Miféle boszorkánysággal vonzza magához ez az asszony? Mérges volt magára, amiért nem tudott uralkodni testi vágyain. A meleg kunyhóban levetette téli öltözékét. - Fázom. Melegíts meg, Oroszlán! - mondta a férfi lágyan, ahogy a takarót elhúzta az állig beburkolózott lány elől. Orlena nézte hogyan táncolnak a lángok a férfi meztelen testén, hogyan tükröződnek vissza kemény izmai a falon, ahogy átkarolja, és az ágyra fekteti. - De hisz te fázol! - szólt a lány. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert Orlena lázas vágyat ébresztve a férfiban csakhamar felmelegítette. - Nem kérheted tőlem ezt, Fehér Daru! Tudod, hogy mi a tervem a spanyol asszonnyal, ő királyi kegyencnő. Fehér Daru figyelmesen szemlélte megzavarodott és mérges vejét. - Én kérem ezt. Ő, aki a spanyolok között Orlena Valdéz volt, most Tündöklő Nap, az én lányom. Népünk szokása szerint a feleséged lesz. Engedelmeskedsz a kívánságomnak? - Az idős ember ráncos arca cserzett bőrre hasonlított, de fekete szeme éleselméjűségéről árulkodott. Tudta, hogy Éji Szél nem fogja visszautasítani, habár ő és Álmodó Asszony megegyezett, hogy nem szólnak a férfinak leendő apaságáról. Egyszerre elég egy meglepetés is. Orlena szótlanul, félelemtől reszkető szívvel ült a téglalap alakú kunyhón kívül, ahol a két férfi tanácskozott. Nem említik neki a gyereket; legalább ez vigasztalta. De mégis kész tények elé állítják, házasságba kényszerítik. Orlena eddig csak egy egyszerű fogoly volt itt, most viszont már Fehér Daru lánya. Éji Szélnek nem lehet más választása, minthogy teljesítse a törzsfőnök kérését, és feleségül vegye. Gondoltam-e valaha is arra, hogy egyszer majd pogány szertartások szerint, egy bennszülötthöz megyek feleségül? Ha tetszett neki, ha nem, részévé vált az indián társadalomnak, és egyetlen családja a lipanok voltak. Torkát gombóc szorította el, mikor Santiagora és Conalra gondolt, akik örökre elvesztek a számára.

Ekkor lépett ki a sátorból Éji Szél haragtól elsötétült arccal. Néhány hosszú lépéssel Orlena mellett termett, és megragadta a karját. A lány ösztönösen felszegte az állát, nem akarta megalázni magát azzal, hogy jelenetet rendezzen. A falu kíváncsi tekinteteit érezte magán, akik égtek a vágytól, hogy megtudják, miről egyezett meg Éji Szél és Fehér Daru a tanácskozó sátorban. - Tehát Oroszlán, nyáron gyermeket szülsz - sziszegte a férfi, mikor hallótávolságon kívül értek. Halkan, visszafojtottan beszélt. Orlenát elöntötte a méreg. - Fehér Daru megígérte, hogy nem szól róla - csattant fel, aztán elállt a lélegzete. - Visszautasítottad. - Remélte, hogy a gyötrelem, amit a szívében érzett, nem hallatszik a hangján. - Mondtam nekik, hogy vissza fogsz utasítani. - Feleségül veszlek, Oroszlán - felelte Éji Szél lágyan, mikor megérezte, hogy Orlena megdermed a döbbenettől. - Nem utasítottam vissza Fehér Darut. Orlena erőltetetten felnevetett. - De visszautasítottad. Ezért mondta el, hogy állapotos vagyok. - A férfi elpirult a megaláztatottságra, hogy Orlena mindent értett. - Nem szerepelt a terveimben, hogy itt tartalak... – zavartan elhallgatott. Hogyan magyarázza azt meg, amit maga sem értett? - Akkor küldj haza, vissza Conalhoz és a testvéremhez! - vágott közbe Orlena gyorsan, elhatározva, hogy nem könyörög és alázza meg tovább magát. Éji Szél arca megkeményedett. - Még mindig arról a korcs Quinnról gajdolsz! - sziszegte. Nem mész vissza hozzá! Gondolod, hogy Santa Fe finom nemesei befogadják a rézbőrű fattyút, aki a hasadban növekszik? Befogadja a te nemeslelkű Conalod? - A férfi hangján megvetés érződött. - A vér összeköt bennünket, Oroszlán. Túl késő mindkettőnk számára, hogy hátrafelé nézzünk. Holnap este összeházasodunk, mihelyt Álmodó Asszony és a többiek megszervezték az előkészületeket. Éji Szél hangja üresen csengett. A családja iránti kötelességtudat vezette, nem pedig a lány iránti szerelem. Ez a seb sokkal jobban fájt Orlenának, mint azt valaha is gondolta volna, bár tudta, hogy Éji Szél nem akarja ezt a házasságot. - Igazad van, nem térhetek haza. Erről gondoskodtál. Úgy látszik a Conal iránti gyűlöleted magad ellen fordult, és a saját csalásodnak estél áldozatául. - Azzal kitépte magát a férfi szorításából, és a sátor felé indult, ahol Álmodó Asszony és a falu asszonyai az esküvői ajándékokat készítették. - Nem tudtam, hogy ilyen mély benne a gyűlölet, mely a lelkét marcangolja - mondta Fehér Daru szomorúan a feleségének. - Beszélnem kellett a gyerekről, és ténylegesen belekényszeríteni a házasságba. Álmodó Asszony nézte, ahogy férje szomorúan megtömi a pipáját, miközben egyszerű vacsorájukat fogyasztották wigwamjukban. - Zavaros látomásaim voltak, uram, de tudd meg ezt: ahogy az évek haladnak, Éji Szél és Tündöklő Nap különválnak. Nem lesz könnyű az út, melyet bejárnak, de sorsukat a szerelem jelölte ki. Többet nem mondhatok, de a szívem azt súgja, hogy ennyi elég.

Az öregember elégedetten bólintott. Álmodó Asszony gyógyszere erős volt, látomásai mindig valóra váltak. - Éji Szél ma reggel elhozta nekem három leggyorsabb lovát, hat szép antilopbőrt és egy csodálatos nyúzókést, amit a francia kereskedőtől kapott. - Gondját viseli majd a feleségének és a gyermekeiknek. Nincs mitől félni. Mindketten büszkék, és félnek bevallani az érzéseiket. A fehér vér sok ostobaságot szül. A férfi felnevetett. - Figyelmeztettem, mikor idehozta a lányt, hogy a bosszúja visszafelé is elsülhet. Félig ő is fehér, és félig ostoba. Orlena idegesen végigsimított fehér szarvasbőrruhájának finom tollain. Mikor Álmodó Asszony és Szürke Szarvas elhozták neki, kicsordultak a könnyei a hálától. A ruhát hihetetlen gondossággal varrták meg a több yardnyi rojttal, és a bonyolult mintázatú tollakkal. A szarvasbőrt több hétig kellett cserzeni, hogy ilyen hófehér színe legyen. A ruha Szürke Szarvasé volt, de az ő esküvője csak tavasszal lesz, mikor vőlegénye eljön érte egy másik lipan törzsből. Félénken magyarázta, hogy addig még tud varrni egy másik ruhát, de Tündöklő Napnak most van szüksége rá. Ez a nagylelkűség mélyen meghatotta Orlenát. - Mit kell csinálnom a szertartáson? - kérdezte Szürke Szarvastól. Álmodó Asszony visszament a tanácskozó sátorba, hogy befejezze az előkészületeket. - Csak kövesd a férjed utasításait! - mondta Szürke Szarvas lipanul. - Nagyon egyszerű lesz. Mikor aznap este nevelőszülei a gyülekezet elé kísérték, Orlena egyáltalán nem volt benne biztos, hogy olyan egyszerű lesz. Tucatnyi szempárt érzett magán, és tudta, hogy odakinn a hideg esti levegőn még több falusi vár, a sátor ugyanis túl kicsi volt ahhoz, hogy mindenki beférjen. A legtöbb házasságot szabad ég alatt, meleg évszakban szokták megkötni, de ebben a szigorúan szemérmes társadalomban néhány asszonynak megvolt a jó oka a sietős szertartásra! Mikor Éji Szél meglátta, megszólalni sem tudott a lány szépségétől. Ha népének egyszerű, barna szoknyája és tunikája jól állt Orlenának, az egzotikus fehér ruha maga volt a tökély. A rikító zölddel és bronzzal díszített hófehér öltözék kiemelte Orlena bőrét, mely lebarnult az őszi naptól. Haját két oldalt vastag varkocsba fonták, és mindkettőbe gondosan tollakat erősítettek. Tényleg úgy tündökölt, mint a nap. Orlena leendő férjére tekintett, aki csodás szarvasbőr nadrágot és rojtos kabátot viselt, melyet lehúztak a tollak és a hosszú rojtok végére kötött vörösréz díszek. Sötétbarna színével kontrasztban állt a lány fehér ruhájával. Orlenának elállt a lélegzete a férfi magas, barna testének barbár szépségétől. Éji Szél odalépett hozzá, megfogta a kezét, és elvezette onnan, ahol eddig Fehér Daru és Álmodó Asszony között állt. Az esküvői medencéhez kísérte, levetette mokaszinját és intett Orlenának, hogy tegyen ő is így. A lány bizonytalanul méregette a hatalmas tálat a földön. Körülbelül hat láb volt az átmérője, és kikeményített marhabőrből készítették, és néhány centiméterig vízzel töltötték meg. Éji Szél a medence egyik végébe vezette, aztán átsétált a másik oldalra, a lánnyal

szembe. Belépett a vízbe, Orlena pedig követte. A férfi elindult az óramutató járásával megegyezően, intett a lánynak, hogy menjen az ellenkező irányba, míg mindketten meg nem érkeztek a kiindulási pontra. Aztán Éji Szél a medence közepére állt, maga mellé vonta Orlenát, majd aközött, ahol belementek, kiléptek a vízből. Álmodó Asszony puha prémmel állt a medence végénél, hogy szárazra törülje a lábukat. Felvették a mokaszinjukat, és szembefordultak a gyülekezettel. - Feleségül adom lányomat, Tündöklő Napot Éji Szélhez. Soha többé ne járjanak külön utakon. Sorsuk most egybefonódott. A víz által megtisztulva indulnak útnak az életen át. Egy család vagyunk, míg ők ketten férjként és feleségként kívánnak élni. Azzal a szertartás véget ért mindenki beszélni és nevetgélni kezdett. A törzs vezetői és a sámánok bólogattak. Álmodó Asszony Orlenára ragyogott. Az ifjú feleség kezdte felszolgálni az ételt: fűszeres, gőzölgő pörköltet tele szarvashússal, vad vöröshagymával szárított bivalyhúst, gyümölcsöt, birkafaggyút, édességnek vadmézet, szárított málnát, kukoricamálét és lepénykenyeret. Éji Szél búskomor arcára pillantva Orlena elhatározta, hogy nem lesz éhes állandó mohó étvágya ellenére. - Muszáj maradnunk a lakomára? - kérdezte suttogva, és gyűlölte, hogy elakad a hangja, mikor a férfi ráemelte hideg tekintetét. - Elvárják tőlünk. Lesz tánc is. Az ünneplők termékenységet kívánnak nekünk, ami a jelen körülmények között nem feltétlenül szükséges - tette hozzá csípősen. Orlena dühbe gurult. - Te raboltál el engem, te csábítottál el, és ejtettél teherbe! Nem hiszem, hogy ez a megfelelő alkalom a visszakozásra - sziszegte spanyolul. Álmodó Asszony a tenyere mögé rejtette mosolyát. Oroszlán tehát nem veszítette el karmait. Ez így volt helyénvaló. Éji Szél ugyanis gőgös férfi volt, aki hamar ráunna egy engedelmes feleségre. A férfi arca zárkózott kifejezést öltött, miközben hirtelen leült, és intett Orlenának. Mikor behozták a lakomát, a feleségnek volt a feladata minden egyes étellel először a férfit megkínálni, aki elsőként evett. Kurta szóváltás után a lány bizonytalanul nevelőszüleire pillantott, majd teljesítette kötelességét. Az ünnepeltek ettek, ittak, megnézték a szertartásos táncot, aztán Éji Szél, mikor úgy érezte, már nem bántja meg vele rokonait, felállt, és Fehér Daruhoz lépett. - Szeretném a menyasszonyomat a sátrunkba vinni, apám. Fehér Daru mosolyogva bólintott. A tánc és a lakoma még késő estig is eltarthat. Bárcsak ezek a fiatal bolondok is tudnának örülni. De bízott felesége látomásában. Az idő és a gyermek születése majd mindent rendbehoz kettejük között. Élvezzétek az örömöt, mert nemsokára le kell mondanotok róla - suttogta kuncogva Éji Szélnek. Orlena elvörösödött, mikor meghallotta az indián megjegyzését, és követte Éji Szélt a hosszú, bozótos tuják között. Maguk mögött hagyták a zsivajt, és kiléptek a csillagos éjszakába, most már, mint férj és feleség a lipan törvények szerint. A frissen hullott havon megcsillantak a hold sugarai. A

szertartásos esküvői ruha gyönyörű volt, de meleg nem. Orlena megborzongott, Éji Szél pedig átkarolta, aztán hirtelen ölbe kapta, és a sátrukba sietett vele. - Hamarosan már nem alhatunk együtt. Élvezzük, ami a miénk, amíg lehet, Oroszlán suttogta Orlena fülébe. - Törvényes házasok vagyunk - mondta a lány, mikor Éji Szél letette, hogy felhajtsa a sátorlapot. - Miért nem...? - Fehér Daru is ugyanezt mondta az előbb. - Ha egyszer láthatóvá válik egy asszony terhessége, többé nem lehet az urával. Ez a vallási tilalom valószínűleg a meg nem született gyermeket védi - felelte Éji Szél, mikor beléptek a meleg sátorba. Ez az apacs szokás kissé elcsüggesztette Orlenát. Ahogy a férfi mondta, az egyetlen dolog, amit igazán élveztek, az a szerétkezés volt. Néha azt remélte. Éji Szél majd belészeret, olyan édes és szenvedélyes volt az együttlétük. Most már ennek is vége. Én pedig kövér és csúnya leszek, talán meg is halok ebben a fagyos vadonban a szülés fájdalmában. Soha nem merte volna bevallani, hogy vágyik a férfira. - Mikortól keresed máshol az élvezetet? - kérdezte csípősen. A férfi örömtelenül felnevetett, és vetkőzni kezdett. - Úgy gondolkodsz, mint a spanyolok. Most már lipan vagy, legalábbis örökbe fogadtak. A lipan férfiak hűségesek a feleségeikhez, és nem tartanak szeretőket, mint a spanyolok. És nem lehet két feleségük sem, ahogy a meszkaleróknak vagy az apacsoknak. - Mikor elmész az erődből kémkedni és fosztogatni a spanyolok után, valóban ilyen hűséges maradnál? - Abban a pillanatban, hogy feltette a kérdést, Orlena tudta, hogy nem akarja hallani a választ. Éji Szél a lány döbbent arckifejezését bámulta, aztán átölelte, és összegyűrte a gazdagon díszített ruhát. Szorosan a karjában tartotta Orlenát, és durván megcsókolta. Aztán hirtelen, mintha civilizált spanyol énje felülkerekedett volna a vad apacson, elengedte. Szaggatottan lélegzett, zöld szeme csillogott a lobogó tűz fényében. Orlena nézte, elbűvölten és ijedten. - Nagyon szép a ruha. Ha nem akarod tönkretenni, jobb ha leveszed - mondta a férfi, és kikötötte szarvasbőr ingét. Kibújt belőle, díszruhájára dobta, aztán kezdte megoldani a nadrágját. Orlena engedelmeskedett, lassan, szerető gonddal áthúzta fején a ruhát, és óvatosan az egyik fűzfatámlára terítette, mely a sátorlap mellett állt. A meleg ellenére hirtelen megborzongott, ahogy ott állt meztelenül a férfi előtt. Melle már megduzzadt, dereka kissé megvastagodott, bár az a sokat emlegetett kövérség még nem csúfította el. Az elmúlt hónapok éjjeli és nappali szeretkezései után testének változásai hirtelen félénkké és zavarttá tették. Megérezve bizonytalanságát, Éji Szél vágyakozó, perzselő pillantást vetett rá. Kezébe vette, majd megemelte a lány mellét, és addig izgatta a megkeményedett bimbókat, amíg feszes, rózsás rügyé nem nőttek. - Ereszd le a hajad! Érezni akarom a selymességét, és látni, ahogy szabadon leomlik a hátadra - parancsolta.

Orlena ügyetlenül kitapogatta a tollakat, melyek a fonatot bonyolult frizurában tartották, Éji Szél pedig kiszedte belőle a díszeket, majd addig fésülte a derékig érő tincseket, míg azok aranyfelhőként be nem borították a lány felső testét. Kezébe vett egy fürtöt, megszagolta, majd visszaejtette Orlena mellére, hátul pedig a göndör végek csábítóan simogatták a fenekét. Éji Szél felnyögött, kezével végigsimított a lány selymes csípőjén, majd feszes hátsófelét megragadva magához húzta. Ajka Orlena nyakát és tarkóját égette, aztán lehajtotta a fejét, és felváltva vette szájába melleit. A lány felnyögött az örömtől. Éji Szél pedig a karjába kapta, és lefektette a matracra, melyet most még magasabbra tornyoztak a friss prémekkel, és behintették illatos gyógynövényekkel meg szárított virágokkal. Ahogy a lány fölé hajolt. Éji Szél haja fekete függönyként omlott le, és eltakarta arcát a fény elől. Orlena hátrasimította, hogy megvizsgálhassa klasszikusan faragott vonásainak szépségét. Széles, érzéki ajka szétnyílt, homloka összeráncolódott az összpontosítástól. Aztán tétován elengedte a férfi haját, mely ismét lehullott. Ujjával végigsimított Éji Szél kiálló pofacsontján, majd erőteljes állán. Jóképű, sötét arca mögött valami ismerősét vélt felfedezni, de mindent elfelejtett, mikor a férfi simogatóan és érzékien az ajkára tapasztotta a száját, nyelvével a szájába hatolt, majd körülrajzolta, s a szenvedélytől gondolkodni sem tudott. - Olyan tökéletes vagy, mindenhol aranyszínű. Tündöklő Nap - suttogta a férfi. Nyelvét finoman Orlena fülébe dugta, miközben a mellét, a derekát, és a csípőjét simogatta, majd keze a lány combjára vándorolt, onnan pedig a sötéten aranyló fürtökhöz a lába közé. - Mindenhol olyan, mint a napfény - mondta rekedten, mikor megérintette Orlena nedves, vágyakozó testrészét. Érezte, hogy a lány a behatolását várva széttárja a lábát. Orlena szenvedélyesen simogatta Éji Szél izmos, forradásos hátát, majd tenyerét a férfi feszes fenekére tapasztotta, hogy az eggyéválásra ösztönözze. - Most, kérlek most, uram - suttogta merészen. Éji Szél a lány édes, forró üregébe merült, mely olyan laza volt, s mégis olyan feszesen tapadt lüktető férfiassága köré. Az öröm vakítóan hasított beléjük, mint a nap. Éji Szél szorosan lehunyta a szemét. Az agya önuralomért kiáltozott, de teste folytatta a ritmikus lökéseket, s felesége válaszától egyre vadabbá vált. Az én feleségem. A szó a szenvedély sürgetésében már egyáltalán nem rémítette meg, sőt, kitörő örömmel töltötte el a lelkét. Orlena érezte a férfi forróságát és keménységet, kétségbeesett birtoklási vágyát, mely arra késztette, hogy olyan hevesen szeretkezzen a lánnyal, ami még nem ijeszti meg. Orlena örömmel vette férje vágyát, mely a sajátját tükrözte. Az egyszerű lipan házassági szertartás nagy hatással volt rá. Nem kért, nem kívánt mást az élettől, csak hogy ez a kötelék soha ne szakadjon el. Istenem add, hogy soha ne legyen vége, imádkozott. Vajon a keresztények, vagy az apacsok istenéhez szólt-e? Ahogy a kielégülés borzongató boldogsága elöntötte, Tündöklő Napot már nem érdekelte, hogy imája meghallgatásra talál-e. Megérezve a lány örömteli vonaglását, és hallva elfojtott kiáltását, Éji Szél mélyen beágyazódva benne néhány gyors, hosszú lökéssel kielégült. Szemét még mindig szorosan

csukva tartotta, de a lány bájos arca ott lebegett előtte, mikor zihálva és ernyedten Orlena selymes testére omlott. Megmarkolta a haját, finoman elhúzta fejét a vállgödréből, és a hátára fordult. Orlena mellé húzódott, és átölelte széles mellkasát. Lassan, ahogy a boldogság ködje feloszlott, úgy tértek vissza a lány félelmei és bizonytalansága. Aztán mikor megérezte férje csendes belenyugvását, elnyomta magában saját kételyeit, és ártatlanul azt kérdezte: - Nem értettem mindent, amit Fehér Daru mondott. Mit jelképezett a szertartás? Éji Szél öntudatlanul a lány vállát és haját simogatta. - Szigorú előírások szerint kellett a vízbe lépnünk, nekem északról, neked délről. Mindketten körbejártuk a medence peremét, aztán középen találkoztunk, és keleten léptünk ki. - Amerről a nap kel - mondta Orlena. - Kelet számunkra többet jelent ennél. A melegség, a fény, élet kezdete, mely minden hajnalban megújhodik. - Mint Tündöklő Nap. - Külön-külön léptünk a tisztító vízbe, ellenkező irányban jártuk körbe, aztán középen találkoztunk. - Nagyon szép volt - mondta Orlena meghatottan. - Ez nem olyan kötelező szertartás, mint a ti egyetlen, igaz egyházatoké - felelte a férfi sejtelmesen. Orlena szíve nagyot dobbant. - Te házasoknak tekintesz minket, Éji Szél? - Igen, de én inkább vagyok lipan, mint fehér Bartolome atya tanításának ellenére. Mit gondolsz te, Dona Orlena? - önkínzó, félvér énjének, melyet megvetett a spanyol civilizáció, muszáj volt feltennie ezt a kérdést. Csodálkozva azon kapta magát, hogy lélegzetvisszafojtva várja a lány válaszát. - Igen, azt hiszem, házasok vagyunk, uram - felelte Orliena, ezúttal tört lipan nyelven. Éji Szél szorosan átölelte, és a szívére szorította a lányt az éjszaka csendjében.

Tizenharmadik fejezet Éji Szél és Tündöklő Nap idillikus közelsége házasságuk estéjén kezdődött, és a következő napokban folytatódott. Ha nem is merték bevallani reményeiket és félelmüket, a régi nyelven, a szerelem nyelvén megértették egymást. Mikor Éji Szél már nem neheztelt amiatt, hogy belekényszerítették a házasságba, furcsamód megnyugodott, hogy a lányhoz kötődött. Már nem gyötörte az a dilemma, hogy visszaadja-e Orlenát Conalnak. A felesége volt, a gyermeke anyja, és maga mellett akarta tudni. A spanyolok iránti gyűlölete sem fojtogatta már. Bár nem mondott le a bosszúról, meglepően könnyűnek találta, hogy a jelenre és aranyhajú feleségére koncentráljon, ne pedig a sötét, véres múltra. A jövőtől azonban még mindig félt. Orlena európai volt, arisztokrata, akihez nem illett az apacsok kemény és veszélyes élete. Éji Szél biztos volt Orlena szenvedélyességében, de vajon szerette-e? És vajon ő szereti-e a lányt? Egyik kérdésre sem kapott választ. Orlenát is zavaros gondolatok kínozták. Már régóta megvallotta magának, hogy szereti Éji Szélt, de félt hangosan kimondani a szavakat a büszke, zárkózott férfinak, aki még mindig rejtély maradt a számára. Éji Szél kívánta és élvezte, hogy a lányhoz kötődik. De a kötelesség és a vágy még nem szerelem. Orlena bizonytalanságához még hozzájárult az a rémülettel teli, verítékes lidércnyomás, melyben anyja fájdalomkiáltásait hallotta visszhangozni aranjuezi birtokuk kertjén át. Álmodó Asszony biztosította róla, hogy neki nem lesz ilyen nehéz szülése, de az életen át magában hordozott félelmet nehéz volt egycsapásra félresöpörni. Édes Eső és barátainak gúnyos megvetése sem volt túlságosan megnyugtató hatással Orlenára. Édes Eső minduntalan emlékeztette rá, mennyire nem illik a lipan asszonyok közé. Mások viszont, idősebbek, mint Álmodó Asszony, és néhány fiatal férjes nő felajánlották a barátságukat az örökbefogadása és a házassága után. Az egyik csípős reggelen, miközben Orlena a vizestömlőt töltötte meg a pataknál, egy fiatal feleség, Kicsi Vidra mutatkozott be neki félénken, aki már igen előrehaladott állapotában volt a terhességnek. Esetlenül leguggolt, mivel idomtalan hasa nem nagyon engedett neki mozgásteret, és az edényeket a vízbe merítette. Mikor a tömlők tele lettek, Orlenára mosolygott, aki két még hatalmasabb vizes edény mellett guggolt, melyet Álmodó Asszony tábortüzéhez készült vinni. - Jó reggelt! - köszönt a lipan lány akadozó spanyol tudással, majd néhány egyszerű mondatot mondott az anyanyelvén is. Fényes, fekete haját összefonva hordta, bő, kényelmes tunikája és szoknyája egyszerűnek, de tisztának és puhának látszottak, melyet nagy gonddal varrtak össze. - Álmodó Asszony dicshimnuszokat zeng rólad. Nagyon szomorú volt, mikor meghalt a lánya. Te betöltötted az űrt az szívében. Szeretnék a barátod lenni.

- Én is szeretnék a barátod lenni - mondta Orlena lipanul, és ártatlanul visszamosolygott a lányra. - Hogy hívnak? - Kicsi Vidra vagyok, Magasles és Tölgy Asszony lánya. Te pedig Tündöklő Nap, Fehér Daru és Álmodó Asszony gyermeke. - Barna szeme csillogott, miközben elbűvölten Orlena szőke hajára meredt. Orlena nevetett. - Milyen különös! Ahol én születtem, az asszonyok a férjeik neveit veszik fel, nem pedig a szüleikét. A lipanoknak nem fontosak a férjeik? - kérdezte félig tréfásan. - De, nagyon fontosak - felelte komolyan Kicsi Vidra. Aztán lassan mosoly terült szét az arcán, miközben megpaskolta gömbölyödő hasát. - Nélkülük nem lehetne gyerekünk! Orlenát féltékenység árasztotta el Kicsi Vidra öröme és elégedettsége láttán. - Te nem félsz a szüléstől? - kérdezte, s kezével önkéntelenül végigsimított a hasán. - Miért? Ott lesz anyám és Álmodó Asszony. Sok gyermeket a világra hoztak már - felelte zavartan, miközben nehézkesen lehajolt, hogy megtöltse a tömlőket. - Had segítsek. Nem szabadna ilyen nehéz munkát végezned - rótta meg Orlena, és megragadta a súlyos bőröket, majd kihúzta a vízből. - A nehéz munka jót tesz nekem. Megerősít - mondta Kicsi Vidra, elvette a tömlőket Orlenától, és ügyet sem vetve ormótlanságára felállt. - Álmodó Asszony azt mondta nekem, hogy nincs mitől félnem... de a spanyol nők... Orlena a fogság és az elkényeztetettség szavait kereste, mely általában a terhességet jellemezte az ő osztályabélieknél. Kicsi Vidra körülnézett, hogy senki se hallhassa meg őket, miközben a tábor felé siettek. Már állapotos vagy Éji Széltől? - Orlena bólintására az indiánlány megértően így folytatta: Nagyon óvatosnak kell lenned! Nehogy elmond valakinek, amíg úgyis észre nem veszik. Ha megtudják, többé nem aludhatsz a férjeddel. Orlena arcát elborította a pír. - Éji Szél már elmagyarázta nekem. - Persze vannak nők, akik arra vágynak, hogy egyedül aludhassanak - Kicsi Vidra a lányra nézett, aztán gyerekesen elnevette magát. - De az ő férjük csúnya és kövér, aki nem ért a szeretkezéshez. Orlenát teljesen magával ragadta újdonsült barátnője őszintesége, és feledve zavarát és félelmét, vele nevetett. A következő napokban Kicsi Vidra és Tündöklő Nap hamar összebarátkozott, segítettek egymásnak a tábori munkákban, és bizalmasan beszélgettek. Kicsi Vidra megdöbbent, mikor Orlena elmesélte neki, hogy a spanyol nemesasszonyok otthon maradnak és egyáltalán nem mozognak, ha másállapotba kerülnek. Álmodó Asszony mindkettőjüknek azt tanácsolta, felejtsék el az ostoba fehérnőket. - Nem csoda, ha megbetegszenek és meghalnak, ha olyan szűk és meleg ruhát hordanak, az izmaik pedig elpettyhüdnek a lustaságtól. Megfogadva a leckét, Orlena a következő napokban úgy érezte, új erőre kap. Kivételesen mohó étvágyán és lassan, de egyenletesen felszedett kilóin kívül semmilyen rendellenes nem következett be attól, hogy terhes lett. Mikor anyjára gondolt, aki kedvetlenül és soványan az

ágyhoz láncolva feküdt és minden feltől rosszul lett, sajnálta Serafinát, és imádkozott, hogy az ő terhessége másmilyen legyen. Az európaiaknak volt mit tanulni az apacsoktól. Látta, hogyan teszi sínbe Álmodó Asszony egy kisfiú törött lábát egy zöld nyárfaággal, majd kötözi be marhabőrrel, hogy a csontok összeforrjanak. Egy férfi, akit megharapott a csörgőkígyó, bármilyen spanyol településen már halálra lett volna ítélve, gyógynövényes borogatásból és orrfacsaró folyadékból készült ellenméreg segítségével azonban életben maradt. Még élénken emlékezett annak a cseresznyefaágnak a csodálatos lázcsillapító hatására, amit Álmodó Asszony Éji Szélnek adott. Kevesebb, mint hat hónap alatt teljesen megfordult a gondolkodásmódja, de ez soha nem vált nyilvánvalóvá Orlena számára. Teljesen elmerült a tábori élet nehéz munkájában és férje simogatásainak érzéki hálójában. Három héttel a házassága és Kicsi Vidrával kötött barátsága után egy késő délutáni napon éppen együtt cserzettek egy hatalmas bivalybőrt. Kicsi Vidra a tökéletes irhát takarónak szánta, hogy ezzel ünnepelje meg férje visszatérését az ágyba. Egy órával ezelőtt megebédeltek, és most kimerülten kapargatták a bőrt. Orlena észrevette, hogy barátnője sokkal lassabban dolgozik, és gyakran megáll, de ezt előrehaladott terhességének tudta be. Aztán az indiánlány hirtelen felkiáltott, és a baltát a nagy bőmé ejtette. Kiegyenesedett, és a hátát dörzsölgetve Orlenára nézett. - Tündöklő Nap, azt hiszem, ide kell hívnod Álmodó Asszonyt. Orlena elsápadt. - Szülni fogsz? Kicsi Vidra egyre csak a hátát dörzsölte. - Reggel óta fájásaim voltak, de azt hiszem, most már bölcsebb Álmodó Asszonnyal beszélni. Orlena megrémült, és futni kezdett a falu felé. Napsütötte, szélcsendes nap volt, ideális a szülésre, de ugyanilyen idő volt, mikor Santiago született Aranjuezben. Még gyorsabban kapkodta a lábait. Mikor lélekszakadva felrántotta a sátor lapját, Álmodó Asszony már összeszedte a gyógyszereit és a varázskenőcseit. - Itt az idő - mondta nyugodtan, mikor Orlena belépett. Visszamegyünk Kicsi Vidrához, és te segíteni fogsz nekem. - Én? - kérdezte a lány csikorgó hanggal. Spanyolországban soha nem engedték, hogy az olyan asszonyok, akiknek még nincs gyermekük, végignézzék a szülést. Orlena remegve követte Álmodó Asszonyt, oda, ahol Kicsi Vidra már folytatta a bőr kikészítését. Tölgy Asszony, az anyja már ott volt. Kicsi Vidra pár percenként megállt, megdörzsölte a hátát, aztán folytatta a munkát. Orlenának végül eljutott a tudatáig, hogy Kicsi Vidra egész idő alatt, míg dolgoztak, vajúdott. - Nem kellene bemennie a sátorba és lefeküdnie? - kérdezte Álmodó Asszonytól. Álmodó Asszony komoran elmosolyodott, és megrázta a fejét. - Ostobaság. Ha lefekszik, csak meghosszabbítja a szülést. Sétálnia kell. Kicsi Vidra Tündöklő Nap és Tölgy Asszony segítségével engedelmesen felállt. A három nő sétálni kezdett a patakparton.

Harminc yard után Kicsi Vidra megint megállt, ismét megdörzsölte a hátát, de ezúttal hosszabb ideig. A hideg februári nap ellenére izzadság gyöngyözött a homlokán és az ajka fölött. - Ezt most idd meg - mondta Álmodó Asszony. Egy gőzölgő gyógynövény főzettél teli tálat nyújtott át a lánynak. Kicsi Vidra néhány gyors korttyal felhajtotta az italt, majd visszaadta az edényt. A séta és a gyógynövény-ivás még néhány óra hosszat folytatódott. Kicsi Vidrának szemmel láthatóan fájdalmai voltak, de csak járkált botladozva. Orlena nem akarta felizgatni, ezért megőrizte nyugalmát, és karját nyújtotta barátnőjének, ha az megbotlott. A gyógynövény ital bizonyára fájdalomcsillapító, gondolta, mikor észrevette, hogy Kicsi Vidra megnyugodott. A jövendőbeli nagymama, Tölgy Asszony csendben maradt, csak ritkán szólalt meg, inkább lánya kezét paskolgatta időről-időre. A délután közepén Álmodó Asszony elhatározta magát, és határozottan kijelentette: - Most bemegyünk a sátorba. Mikor beléptek Kicsi Vidra a férje, Erős Ököl lakhelyére, Orlena segített az indiánlánynak a bőrökkel takart ágyra térdelni Tölgy Asszony és Álmodó Asszony megkezdték az előkészületeket, és segítettek levenni Kicsi Vidra ingét és szoknyáját. Orlena elragadtatva nézte, ahogy a lány hasa megfeszül, és erőteljesen összerándul. Nem csoda, hogy fájt a háta! Mintha testének minden izma szét akarna szakadni. Tölgy Asszony megragadta Kicsi Vidra egyik karját, Álmodó Asszony pedig intett Orlenának, hogy tegyen így a másik oldalon, és segítsen a lánynak tartania magát. Aztán az öreg gyógyító asszony széttárta Kicsi Vidra térdeit, és egy tálat tett alá. - Most nyomj! Hamarosan meglesz a kicsi - utasította. Kicsi Vidra nyögni kezdett, és zihálva lélegzett, miközben követte Álmodó Asszony utasításait. Testét veríték borította el, de a tűz bemelegítette a sátrat, és nem fázott. Mindkét idős asszony megnyugtató hangon beszélt, és erőlködésre biztatták a lányt, amely nyilvánvalóan rettentően nehéz lehetett, de nem olyan kísérteties és ijesztően fájdalmas, amilyennek Orlena anyja kiáltásai alapján képzelte. Egy hosszú, kemény nyomás után hirtelen víz kezdett folyni a tálba, mely kis híján csordultig telt. Álmodó Asszony nyilvánvaló elégedettséggel ügyesen kicserélte az edényt, míg az összes magzatvíz el nem ment. Ekkor a tál helyére puha, tiszta bőrt helyezett. Ismét megvizsgálta Kicsi Vidra hasát. A gyermek körvonalai most világosan kivehetők voltak, fejjel a szülő-csatorna felé fordulva, felhúzott lábakkal feküdt. - Helyes. A baba a megfelelő helyzetben van. Most nyomjál! Már nem tart soká. - Kicsi Vidra nyögései állatiasabbakká váltak, erőteljesebben és hangosabban zihált a tolások között. Orlena túlságosan elmélyült abban, hogy a titokzatos élet születését figyelje ahhoz, hogy megijedjen. Szorosan fogta Kicsi Vidra karját, és érezte, hogy a lány erős testének izmai egyöntetűen mozognak. Álmodó Asszony örömtelien felkiáltott, mikor az újszülött feje ráncos tenyerébe siklott. A másikkal Kicsi Vidra hasát simogatta és masszírozta, hogy elősegítse a tolások természetes ritmusát. Először a fej jelent meg, majd néhány erőteljes nyomás után a váll.

Orlena azon kapta magát, hogy a nyakát nyújtogatja, hogy láthassa a gyermek születését. Vajon kisfiú lesz vagy kislány? Formás és egészséges? Kicsi Vidra hatalmasat fújtatott, és egy utolsót nyomott. A kislány belesiklott Álmodó Asszony karjába, és lustán felbőgött. Kicsi Vidra lejjebb ereszkedett, hogy a rövid köldökzsinór ne feszüljön, Álmodó Asszony pedig a lány lába közötti puha prémre fektette a csecsemőt. Aztán elvágta a köldökzsinórt. A kisgyerek egész idő alatt sírt, a két idős asszony pedig egymásra mosolygott. Álmodó Asszony megvárta, míg a méhlepény is megszületik, aztán gondosan megvizsgálta. Mikor egészségesnek találta, egy másik, nagyobb marhabőrt terített rá. - Milyen tökéletes és gyönyörű - sóhajtotta Orlena tiszteletteljes félelemmel, ügyet se vetve rá, hogy a csecsemő véres és mocskos. Álmodó Asszony utasította a két asszonyt, akik Kicsi Vidrát tartották, hogy fektessék a matracra, majd meleg vízzel lemosdatta a csecsemőt, s a lét egy bivalyszarvba öntötte. A gyermek fokozatosan elcsendesült, szinte varázslatosan. Most már mind a négy asszonynak sugárzott az arca. - Nézzétek, hogy rugdalózik. Erős és szép - mondta Kicsi Vidra csillogó szemmel. Orlenának eszébe jutott, hogy anyja azt mondta, apja milyen csalódott volt a szülés után, és Conal is mennyire fiút akart. Egy röpke pillanatra attól félt, Erős Ököl nem lesz úgy elragadtatva a kislánytól, mint az anyja, de nem szólt semmit. - Hozz gyorsan a patakból friss vizet, hogy Kicsi Vidra megmosakodhasson, és aztán megmutathassa az újszülöttet Erős Ökölnek! Orlena a kimerült anyáról elbűvölten Álmodó Asszonyra nézett, aztán bólintott, és elindult, hogy teljesítse a kérést. A sátor előtt Erős Ököl nyugtalanul várta, hogy hírt kapjon felesége és a gyermek felől. Félénk, meleg pillantású férfi volt, széles, komoly arccal. Orlena nem volt biztos benne, hogy kinek a feladata közölni az újságot, így csupán megnyugtatóan az indiánra mosolygott, aztán felkapott két vizes edényt meg a vállszíjukat, és futásnak eredt a patak felé. Mikor visszaért, teljesen biztos volt benne, hogy Tölgy Asszony fog majd segíteni Kicsi Vidrának a szertartásos fürösztésben, de az anya mosolyogva felült, és alig várta, hogy megmosakodjon. - Tölgy Asszony elment, hogy eltemesse a méhlepényt - mondta Álmodó Asszony Orlenának. - Nem engedhetünk a gonosz varázslatnak, hogy valami bajkeverő megtalálja. Egy hatalmas bivalybőr zsákhoz lépett, melyet a falnak támasztottak, és előszedett belőle egy vajpuhaságú sárga tunikát és egy szoknyát. - Ha kész a mosdással, segíts neki felöltözni, hogy fogadhassa Erős Ökölt - parancsolta Orlenának. Az apa arca ragyogott az örömtől és a szeretettől, mikor kezébe vette az újszülöttet. - Olyan szép, mint az anyja - mondta komolyan. - Megmutatom a napnak és a négy szélnek. - Óvatosan kivitte a sátorból az izgő-mozgó kis batyut, hogy elvégezze a rituális bemutatást. A lipan szokások szerint Kicsi Vidra négy napig a sátorban maradt.

- Megérdemli a pihenést. A munka után, nem pedig előtte - magyarázta Álmodó Asszony Orlenának. Figyelték, ahogy Erős Ököl a nap, majd észak, kelet, dél és nyugat felé fordítja lányát. - Még mindig félsz a szüléstől? - kérdezte Álmodó Asszony suttogva. Mintha nagy kő esett volna le a lány szívéről, és megint szabadon lélegezne. - Nem, már nem félek. - Kezét a hasára tette, és Éji Szélre mosolygott, aki csatlakozott a gyülekezethez, akik Erős Ökölt és a csecsemőt ünnepelték. Orlena arca sugárzott. Mikor apósa közölte Éji Széllel, hogy Álmodó Asszony azt tervezi, hogy Orlena segítkezzen neki a szülésnél, a félvér féltette a lány kifinomult spanyol érzékenységét, hiszen tudta, mennyire óvták az európai nemesek a hölgyeket az efféléktől. Most azonban rájött, hogy anyósa helyesen döntött. - Erős Ököl nagyon boldog - mondta Éji Szél Orlenának és elgondolkodott. Vajon ő is ilyen boldog lesz, ha meglátja gyermekét, aki inkább fehér, mint lipan lesz? - Én... én örülök, hogy boldogok - felelte a lány tétován, nem tudta, hogyan mondja el, amit érez. - A spanyolok többre becsülik a fiúkat, mint a lányokat. Féltem, hogyha kislány születik... - Elhallgatott, mikor rádöbbent, milyen kevéssé érti ezeket, a bonyolult embereket, akiket valaha pimasz vadaknak tartott. Éji Szél gőgösen mosolygott. - A lányok a szüleikkel maradnak, és ha férjhez mennek, az uruk gondoskodik az idősekről. Nem a fiaink öröklik a földjeinket, hanem a lányaink. Fájdalom hasított Orlenába. Éji Szél nyilvánvalóan jobb kedvelte a lipan társadalmat, és megvetette a spanyolokat. Ez valahogy szíven ütötte, és sértette a gyermekét is. - Mikor még csak ötéves voltam, s az öcsém még nem született meg, Conal Quinn szeretett engem, csak magamért - mondta, hogy visszaüssön. A férfi viselkedése önelégültségből hűvösségbe csapott át. - Colorado Quinn még soha semmit nem szeretett, ami nem hozott neki a konyhára aranyat vagy ezüstöt. Gondolod, hogy anyád földjét és vagyonát nem ő kapta meg a te bőkezű királyodtól? Ez vitathatatlan tény volt, de nem tisztességes. - Conal szeret engem, úgy, mint Erős Ököl a lányát! - Könnyektől csillogó szemmel elfordult, és határozott léptekkel, kihúzott háttal elsétált. Éji Szél halkan káromkodott. Ha a lány nem fehér lenne, Conal akkor is közöttük állna. A völgyből, ahol táboroztak, lódobogás hallatszódott. Éji Szél észrevette Rekedt Hangot, aki aznap az őr volt. Tudta, hogy barátja őt keresi ezért kilépett a tömegből, és integetni kezdett. - Ez az üzenet egy opatától jött, aki Santa Fe-ben az erődöt figyeli - mondta a meszkaleró, és egy olajjal impregnált tekercset nyújtott át Éji Szélnek. - Quinntől jött - felelte a férfi, mikor észrevette az aláírást. Rekedt Hang tisztában volt vele, hogy csak rossz hírről lehet szó, de arra a fekete haragra, mely Éji Szél arcát elbontotta, miközben összegyűrte a levelet, és a földre taposta, nem volt felkészülve. - Elfogta Bartolome atyát! Santa Fe-ben tartja fogva Orlenáért cserébe. Ha nem küldöm vissza sértetlenül, megöli a papot.

- Egy csuhást? Talán még Colorado Quinn sem tenne ilyen szörnyűséget... A spanyolok is tisztelik az egyházat, nem? - kérdezte Rekedt Hang. - Quinnek semmilyen vallás nem szent, csak a magáé - mondta Éji Szél lágyan, szeme számítóan összeszűkült, miközben végiggondolta mindazok listáját, akik tudtak a paphoz fűződő kapcsolatáról. - Csak egyféleképpen akadályozhatjuk meg - tette hozzá végül. - Bizonyára nem akarod cserben hagyni a feleségedet és a gyermekedet - csodálkozott Rekedt Hang. Nem kedvelte a töménynek látszó spanyol szépséget, de a hónapok alatt, amit Orlena az apacsok között töltött, rájött, hogy a lány megállja a helyét. Mikor Éji Szél elmondta neki, miért kell beleegyeznie a házasságba, biztos volt benne, hogy a büszke félvér elfogadta az asszonyt. - Megtartom, ami az enyém. De még alkudozhatunk Quinnel. Gyere! Ma éjjel Santa Fe-be lovagolunk! - Szent Péter szentjeire, micsoda hideg van ebben a pokoli vadonban! Itt soha nem áll el a szél? - Ignacio Valdéz, de Piasenca gróf és de San Clemente márkija a kormányzói palota várószobájának kemény kőpadlóját rótta. A fene vigye el ezt az átkozott ír szemetet amiért megvárakoztatja, pedig az ajánlólevelét Manuel Antonio Flores, a gyarmatok alkirálya írta alá sajátkezűleg. Nem vagyok többé kisfiú, akit megfélemlíthetsz, te utolsó sarlatán! Az öreg király halálával és fiának, IV. Károlynak a felemelkedésével Ignacio hatalma csakugyan megnövekedett az udvarnál. Az alkirály, korábban Asturias hercege emlékezett fiatal barátjára, és kitüntette. Mikor Ignacio elhatározta, hogy tévelygő húga után ered a gyarmatokra, és kiszabadítja Conal karmai közül, királyi ajánlólevelet adott neki, hogy ne akadályozzák a szándékában. Ignacio számos gazdag és hatalmas nemest talált az udvarnál, akik emlékeztek Orlena legendás szőke szépségére. Ha sértetlenül meg tudná szerezni, szűzen, hogy megházasíthassa, a csillaga még feljebb emelkedne az udvarnál. És aztán jöhet a bosszú! Conal elvette tőle az anyját, az anyja birtokait, és most ellopta a tulajdon testvérét. Látni szerette volna, ahogy a gőgös, hetvenkedő ír térden csúszik előtte. A fogadószobában a kormányzó elbocsátotta tisztviselőit, akik a szokásos hálapénzzel keresték fel a hatalmas királyi fejében. Megvolt a jutalma annak, hogy a spanyol korona ilyen haszonlesőinek volt a kormányzója. De a provinciák tisztviselőinek és kereskedőinek összes pénze sem kompenzálja, vissza kellett térnie erre a pokoli helyre, és el kelljen viselnie Orlena fogvatartójának fenyegetését. Orlena! A királyi pecsétre nézett, mely Ignacio ajánlólevelén állt. Mintha nem ismerné azt az arcátlan korcsot! IV. Károly megparancsolhatta neki, hogy tegyen tönkre mindent, amit Conal Quinn elért. Nem csak meghallgatásra talált Madridban, de elnyerte az alkirály támogatást itt Mexico Cityben is. Most pedig vissza akarta kapni a húgát. Conal bütykös kezével szürkés vörös hajába túrt, és a hosszú tölgyfaasztal mögötti bőrszékbe roskadt. Éji Szél nem válaszolt az üzenetére, amiben közölte vele, hogy elfogta a

papot. Gyerekjáték volt Chihuahua Citybe lovagolni, megtalálni a rejtelmes missziót, és elrabolni a lelkészt. Nueva Vizcayában senki nem tudja ki tette, de a bennszülöttek vakmerő pártolói okoztak egy kis kellemetlenséget. A katonák, akik háziőrizet alatt tartották a papot, féltek a tudóstól, a szolgák pedig megdöbbentek, hogy a kormányzó bátorkodott elrabolni isten szent szolgáját. Bárcsak jönne válasz arra, hogy Orlenát visszaadják a papért. Akkor legalább bebizonyíthatná Ignacionak, hogy a húga sértetlen és csupán politikai fogolyként tartották fogva. Éji Szél bosszújának okát titokban kellett tartania a veszélyes udvaronc előtt. Az isten szerelmére, már így is kegyvesztetté vált! - Nincs értelme tovább várakoztatni a király követét - sóhajtotta, majd felállt, és intett az ajtónállónak. - Vezesd be Don Ignaciot! - Mit csináltál? - tört ki Ignacio, és felugrott, hogy a hatalmas asztalon át Conalra vesse magát. - Elraboltál egy papot, egy tudóst a ferencesrendi kollégiumból Mexico Cityben? Ostobább vagy, mint hittem! A kardod végére fűzheted az agyadat. - Jobban tennéd, ha vigyáznál a kardom végével, Ignacio uram - felelte Conal halálos nyugalommal. Nem emelte fel a hangját, de vasakarattal kellett uralkodnia indulatain, mikor rájött, mennyire arcátlanná és önteltté tette Ignaciot Austrias hercegének trónralépése. Még csak harmincéves volt, de többé nem az a nyurga fiatalember. Dereka megvastagodott a gazdag udvari élettől. Mióta Conal elmondta neki, mi történt Orlenával, sápadt arca dühtől vöröslött. Először nem akarta beavatni Ignaciot a pappal kapcsolatos terveibe, de mikor a beszélgetés rosszra fordult, megkönyörült, és beszélt arról a bizonyos házi vendégről. Az elkényeztetett és cselszövő fiatalember majd felrobbant. Aztán Conal csapongó természete hirtelen felülkerekedett, Ignacio pedig visszaült. Gyűrűs ujjaival sápadtan dobolt a fényezett faasztalon. Sárga szeme arra a bizonyos ketrecbe zárt jaguárra emlékeztette Conalt, aki számító és veszélyes. - Úgy, szóval Új Mexico kormányzója az egyházi igazságszolgáltatás címén elrabolt egy lelkészt, és fogságban tartja valami bennszülöttért cserébe. Gondold el, milyen fényt fog ez vetni rád a jelentésemben, amikor őméltóságának, az alkirálynak írok? Ha jelentem a baklövésedet, véged. - Vissza akarod kapni a húgodat dinasztikus érdekeid megvalósítása érdekében. Ennek pedig ez az egyetlen módja. Semmit nem tudsz a vadonról - mondta Conal megvetően. A mártírok vérére, ez a gazember még képes megfosztani a rangjától, és bebörtönözni puszta szeszélyből! Ignacio felhorkant, és dühösen legyintett. - Egy fityinget sem adok Orlenáért. Melyik spanyol nemesnek kellene, amit egy koszos bennszülött használt? Számomra már használhatatlan. - Ellened viszont felhasználhatom, ír! - Már mondtam neked, hogy a félvér fosztogató a korona ellen lázad. Azért tartja fogva Orlenát, hogy kiszabadítsa az apacs rabszolgákat, akik az ezüstbányában dolgoznak. Nem úgy

tartják fogva, mint egy nőt, akit megerőszakolnak és megölnek. Éji Szél egy ujjal sem nyúlt hozzá. - Bárcsak én is elhinném. - Nem számít. Mindenki azt fogja gondolni, hogy megbecstelenítették. Fertőzötté vált már pusztán azzal, hogy hónapokig a vadak között élt. Elraboltad a húgomat, tönkretetted esélyeit, hogy egy ragyogó házasságot kössön, most pedig hagytad, hogy prédájául essen egy fosztogatónak. De ez még nem volt elég. Elraboltál egy papot. Azt hiszem, Don Conal Ignacio megvetően hangsúlyozta a szót -, legjobb lesz ha felkészülsz rá, hogy visszatérsz arra, amit a legjobban csinálsz: prériken és hegyekben lovagolni, és bennszülötteket gyilkolni. Bartolome atya befejezte esti imáját, elgémberedett térdekkel felállt, és kinézett a kertre. A kormányzó palotája csinos börtönnek bizonyult, el kellett ismernie. Még soha nem járt ennyire messze északon. Új Mexico félelmet keltőén csodálatos hely volt. Még az utazást is élvezte volna annak ellenére, hogy nem szabad akaratából döntött így, ha nem ismeri az okot, amiért elrabolták. Joaquín bosszúból megszöktette Conal lányát! Ő pedig, csakúgy, mint az az ártatlan lány, hadviselésük zálogává vált. Felváltva imádkozott Joaquín lelkéért és Orlena Valdéz épségéért, valamint szidta a két kegyetlen férfit, akik ezt a galádságot művelték. Conaltól nem várt mást, de Joaquíntől annál többet. - Ostoba vén vagyok, aki azt hiszi, hogy egy elkeseredett, kivert kisfiút meg lehet váltani azok után, hogy földönfutóvá lettek - mormolta a pap maga elé. Fénycsóva esett az ajtóra, mely kizökkentette Bartolome atyát gondolataiból. Elfordult az ablaktól, mikor egy magas, sárgaarcú, elegáns selyemnadrágba öltözött fiatalember lépett a szobába. - Jó estét, atyám! Ignacio Valdéz, Plasencia grófja vagyok - mutatkozott be öntelten, és hanyagul meghajolt a lelkész előtt. Bartolome atya arca elkomolyodott, és bólintott. - Annak a szegény gyermeknek vagy a rokona, akit az apacsok fogva tartanak - felelte óvatosan, és ösztönösen bizalmatlan maradt ezzel a sárgaszemű piperkőccel szemben. - A húgom, sajna - felelte Ignacio, és egy zsebkendővel a homlokát kezdte törölgetni, mint aki nagy bajban van. - Szeretném, ha megértené, hogy semmi közöm az elrablásához. Valójában csak tegnap este érkeztem meg, és csak ma reggel tudtam meg, mi történt Orlenával. A kormányzó súlyosan átlépte a hatáskörét azzal, hogy elfogta magát, amint ezt bizonyára ön is tudja - tette hozzá Ignacio, miközben a pap ravasz szemét fürkészte. Ezt az embert nem félemlíti meg a rang, és nem lehet becsapni hízelgéssel. Ostoba volna. - De szeretném tudni, atyám, miért adott otthont egy szökött indiánnak. Tudom, hogy ez az Éji Szél, aki a húgomat elrabolta, az volt. Ignacio bár magas volt, eltörpült a széles vállú pap mellett. Bartolome atya az udvaroncra függesztette szemét, és egy pillanatig hallgatott, miközben zavart arckifejezése megrovóvá vált. - Az okaim olyan régiek, mint a szent hit, fiam. Mikor Caesar - legyen ő római hódító vagy spanyol király - kilencéves gyerekeket hajt rabszolgaságba, hogy a bányákban dolgozzanak,

az egyháznak kötelessége felemelnie a szavát. A mi kormányzónk elítéli Nueva Viscaya és Sonora arany- és ezüstbányában történt atrocitásokat. Kisgyerekeket láttam összehasogatott háttal, s csak az Áldott Megmentő tudja, milyen összeszabdalt a lelkük. Joaquín, akit most Éji Szélnek hívnak lőtt sebbel, és megkorbácsolva került hozzám, kiéhezve és tele gyűlölettel. Hátat kellett volna fordítanom egy tízéves gyereknek, és hagyni hogy pokolra jusson a földön? - Az ön kötelessége az, hogy megmentse a sötétbe borult lelkeket, nem pedig, hogy a királyi hatalom elleni lázadásra buzdítsa őket - felelte Ignacio hidegen. - Az Indián Tanács és Őfelsége III. Károly határozataival szemben az a feltételem, hogy az indiánokat civilizáltak kell tenni, megkeresztelni őket, és békés szabad állampolgárokként befogadni a társadalomba, nem pedig lemészárolni és rabszolgává süllyeszteni őket. A pap halálos nyugalommal viszonozta Ignacio gőgös pillantását. - Nem számít milyen jó szándékú a törvény, a bennszülöttek viselkedése kemény lépéseket engedélyez a számunkra. Bartolome atya megértően mosolygott. - Azt hiszem, ugyanezeket mondta nekem a mostohaapja is. Ignacio arca megkeményedett. - Conal Quinn egy megalkuvó, lelkiismeretlen kereskedő, aki túllépte a hatáskört. Visszaszerzem a húgomat, végignézem, ahogy az indián fosztogatót felakasztják... - Elhallgatott, hogy nagyobb hangsúlyt adjon szavainak. - Az alkirály elé citálom Új Mexico kormányzóját, és látni fogom, ahogy lenyakazzák! Mikor Ignacio elment, Bartolome atya azon törte a fejét, amit hallott. Két, a végsőkig könyörtelen és ravasz ember között folyó hatalmi törekvés áldozatául estek, ő, Joaquín és az ártatlan lány. - Imádkozott azért, hogy Don Ignacio soha ne tudja meg Joaquín titkát!

Tizennegyedik fejezet A jiracilla felderítő kicsi, zömök fiatalember volt, és kiváló nyomkereső. A törvény szerint a spanyol kormányt szolgálta, mint az erődítmény indián katonája, cserébe azért a védelemért, amit a hadsereg állítólagosán felajánlott a falujának. Valójában azonban, mint számos besorozott indián Éji Szél fosztogatóinak kémkedett, és információkkal látta el őket a csapatmozgásokat, és a Santa Fe-ból Durangóba induló arany szállítmányokat illetően. Juanitót a spanyolok váltságdíjért szerezték meg a komancsoktól. Spanyol feljebbvalója azt hitte, hogy a jicarilla hálás neki, amiért megmentette az apacsok fő ellenségétől, a komancsoktól, s ezért bízott benne. De a jicarillák, mint ahogy a meszkalerók is, szoros szövetségben éltek a prérin az apacsok rokonaival, a lipanokkal. Juanito a Santa Fe déli részén elterülő nyárfaliget közepén állt a sűrűsödő alkonyban. Egy egyszerű fehér parasztruhát és arcát eltakaró sombrero kalapot viselő férfi lépett hozzá. Juanito, régen láttalak. - Majdnem hat hónapja. Sárgahajú foglyod bizonyára nagyon lefoglal - felelte suttogva a jicarilla. Éji Szél vállat vont. - Sok baj van vele. - Hallottam, hogy Quinn házi őrizet alatt tartja a szent embert. - Láttad? Bántották? - kérdezte félelemmel a hangjában Éji Szél. - Reggelente megengedik neki, hogy sétáljon a palota kertjében. Beszéltem a szolgákkal, elég jól bánnak vele. Odaadod érte az asszonyod? - Nem, de Quinn oda fogja adni Bartolome atyát a kölykéért - felelte Éji Szél zordan. - Hát ezért akartál beszélni velem - mondta suttogva a jicarilla. - Mióta a lányát elrabolták, Quinn sehová sem engedi a fiát, erős fegyveres kíséret nélkül. - Nem akarok viaskodni, barátom, de szükségem van néhány információra. Hová megy a fiú? Hány katona kíséri? Tudni akarok mindent a szokásairól, a napirendjéről, egy védtelen helyet és időpontot, amikor elkaphatom anélkül, hogy feltűnést keltenék - mondta Éji Szél, és körülnézett az elhagyott kunyhókon, melyek szétszórtan terültek el a kanyargós folyóparton. Valahol az éjszaka csendjében egy préri farkas üvöltött. Juanito felsóhajtott. - Amit tervezel, az nagyon veszélyes. Éji Szél elmosolyodott. - Nem veszélyben éltem ennyi éven át is? A jicarilla elgondolkodott. - Minden hónap elsején Taosba lovagolnak a kereskedői vásárba. Azt hiszem, a kormányzó pénzt zsebel be az indiánoktól, akik engedélyt kapnak áruik értékesítésére. Amíg Quinn és adószedői a kereskedőket fejik, tűzhajú fia fegyveres kísérettel az elárusítóbódék között kóborol a zsúfolt piacon. Quinn nem akarja, hogy a fia megtudja, mennyit lop az emberektől és saját királyától - mondta megvetően Juanito.

- Jövő héten lesz elseje. Azt hiszem különleges ajánlattal fogjuk várni Santiagot a taosi bazárban. Santiago a könnyeit, gyenge, asszonyi könnyeit nyeldeste. Hamarosan elérik Éji Szél erődjét. Legalábbis ezt mondta tegnap éjjel az a mészáros. Ismét elátkozta magát, amiért ostobán csapdába ejtették. Papa bizonyára magán kívül lesz a bánattól. Először Orlena, most pedig ő is ennek a gonosz felvernek a fogságába került, aki olyan folyékonyan beszél spanyolul, mint Ignacio. Miközben lovához kötözve napokon át lovagolt, Santiago nem igen tehetett mást, mint gondolkodni. Fogvatartójának rejtélyén törte a fejét. Éji Szél művelt, de félvér indián volt. Gyűlölte a spanyolokat, de tisztelte a papot, akit apja házi őrizet alatt tartott. A fosztogatóknak félelmetes volt a hírük, mégsem bántották annak ellenére, hogy Santiago számos hiábavaló kísérletet telt a szökésre. Megpróbálta például beverni az egyik őr fejét, és eltörni egy jó lovuk lábát. Sajnálta, hogy a lovat le kellett lőni, de dacosan vágyott arra, hogy szabad legyen. Fogvatartója nem csak hogy eltűrte ezt, de büszke is volt vakmerőségére, mondván, hogy Santiago Orlenára emlékezteti. Mikor Éji Szél Orlena nevét említette, Santiago a torkának akart esni. Megszégyenülve emlékezett rá, milyen könnyedén hárította el a támadást a barnabőrű indián. Legalább ma viszontláthatom Orlenát. Lelkesen és kétségbeesetten imádkozott, hogy a lány lelke ne törjön meg. Volt valami titokzatos ebben a félvérben, valami, amitől nem egyszerűen egy apacs fosztogató volt. Ezen töprengett Santiago, miközben lovagolt. Kicsoda vajon Éji Szél? - De miért mentek el olyan hirtelen, az éjszaka közepén? - Hogy egy szót sem szóltak nekem? Orlena Kicsi Vidra szűkös sátrában járkált fel-alá. Ahogy barátnője elégedetten szoptatta a csecsemőt, Orlena örült, hogy Erős Ököl nem lovagolt el Éji Széllel s fosztogató csapatával. - Halottam a férjemtől, hogy Éji Szél üzenetet kapott. Fehér ember írását. A kémei gyakran küldenek neki ilyesmit. Bizonyára nagyon fontos lehetett, ha ilyen hirtelen elment. - Kicsi Vidra habozott, miközben Szikrázó Kavicsot, ragyogó szemű lányát ringatta. - Tündöklő Nap, veszekedtetek Éji Széllel, mielőtt elment? - Orlena sóhajtott. - Mindig veszekszünk. Kicsi Vidra megnyugtatóan mosolygott. - Minden férj és feleség veszekszik. Ez természetes. - Talán igen, de minket annyi minden elválaszt... a mostohaapám, aki kedvesebb volt hozzám, mint bárki más, Conal Quinn, a kormányzó. - Éji Szélen kívül csak a lány szülei tudtak a múltjáról. Félelemmel vegyes büszkeséggel nézett Kicsi Vidrára. - Te pedig tiszteled ezt az embert, Éji Szél esküdt ellenségét. - Az indián lány megértette ezt a nyugtalanító tényt, aztán betakarta lányát a gyönyörű, új bölcsőbe. - Megértem, hogy veszekedtek, de Éji Szél mégis magánál tartott, harcolt érted, hogy megmentsen Gyorskezű Gyilkostól, és feleségül vett. Azok ellenére, amik közöttetek állnak, törődik veled. Azt pedig

tudom, hogy te szereted. - Mikor Orlena elpirult. Kicsi Vidra bölcsen bólintott, és folytatta. Ha visszatér, hagyd magad mögött a múltat! Ne beszélj Conalról! A te jövőd itt van. Kinyújtotta a kezét, és megérintette Orlena domborodó hasát. - Talán igazad van. Nem tudom. Éji Szél tiszta rejtély, tele van keserűséggel. Nem könnyű neki szeretni... és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy képes rá. - Hangja fájdalmas suttogássá halkult. Mielőtt Kicsi Vidra válaszolhatott volna, izgatott hangok szakították félbe őket. Orlena ért elsőként ki a sátorból. Látta, hogy Éji Szél kíváncsi és izgatott falubeliekkel körülvéve bevezeti embereit a táborba. Új foglyot hoztak. Egy másik nőt? Aztán felismerte a lóhoz kötözött vékony alakot. Santiago! - Kiáltotta, és szaladni kezdett a tömeg felé. Az útjában álló asszonyokat, gyerekeket, de még a nagydarab férfiakat is durván ellökdöste a könyökével. Mikor Éji Szél észrevette a lányt, és leugrott Warpaintról, mielőtt Orlena elérte volna a fiút. - Nem esett baja. Oroszlán - mondta csendesen. Orlena kirántotta magát, mintha a férfi leprás volna, és aranyosan csillogó szemmel, megvetően végigmérte. - Én nem vagyok elég? A gyűlöleted Conal iránt nem ismer határokat? Éji Szél nem tudott válaszolni, mert Santiago felismerve nővére aranyló haját, felkiáltott: Orlena! A Szűzanyának és minden szentjének legyen hála, hogy élsz! - Megpróbált lemászni a lóról összekötözött kézzel. Orlena segített neki, miközben Éji Szél baljóslatúan figyelte őket. - Élek és jól vagyok. Hát te? Mit tettek veled? - Az arcát kezdte vizsgálni, melyen számos karcolás sötétlett, aztán megfogta Santiago csuklóját, és rángatni kezdte a nyersbőr kötelet. - Nagyon megható, de amint te is láthatod, csak enyhe karcolások. Úgy tűnik, fivéred osztja értelmetlen szökési mániádat, Oroszlán. Az eséstől szerezte ezeket a horzsolásokat és sebeket. Muszáj volt összekötözni a kezét, hogy ne ártson még több emberemnek! A kölyök valóságos harcos - mondta Éji Szél növekvő csodálattal. - Miért tetted ezt, Éji Szél? Még csak tizenhárom éves! - Bartolome majdnem ötven, szerzetes, egy pap, aki semmi mást nem tett, mint segített azokon, akik hozzá menekültek. A te szeretett Conalod mégis fogságban tartja, cserébe érted. A lány arcára hitetlenkedő kifejezés kúszott. Igaz ez? Santiago összeszabdalt arcára nézett, és tudta, hogy igen. - Te pedig elraboltad az öcsémet a papért cserébe. Mikor lesz vége, Éji Szél? - Kérdezd Quinnt! - felelte a férfi, majd megfogta Santiago kötelét, és Rekedt Hang sátra felé kezdte vonszolni. Orlena dühösen lépkedett a sarkában. - Hozd a mi sátrunkba, ne a meszkaleróhoz! - követelte. Éji Szél megállt, és maró mosollyal az ajkán Orlenára nézett. - Bizonyára nem akarod, hogy az ő ártatlan szeme végignézze... amit láthatna.

Santiago a méregtől kivörösödött arcú nővéréről a magas, könyörtelen pillantású fosztogatóra nézett, és valami halványan derengeni kezdett előtte. Orlena ekkor szitkozódni kezdett és Éji Szélre támadt, a férfi pedig durván megragadta, magához szorította, és hátrafeszítette a kezét. A lány kapálodzott és rúgdalt, miközben Santiago nővére szerelmesére vetette magát, és ügyetlenül vagdalkozott bilincsbe zárt ökleivel. Éji Szél egyik kezével a lányt tartva, megütötte a fiút, és a földre lökte. - Elég! - fordult Orlenához. - Ha nem akarod, hogy bántódása essék, ne bátorítsd ostoba hősködésre! Orlena rájött, hogy Santiago komolyan is megsérülhet, és abbahagyta az ellenkezést. - Had szabadítsam ki a kezét, és lássam el a sebét. Vagy ezt már nem engedi meg a te lipan büszkeséged? A férfi hallgatólagos belegyezéssel vállat vont, és némán elengedte a lányt. Észrevette, hogy kíváncsi szemlélődök követték őket keresztül a táboron. - Menjetek a dolgotokra! A feleségem gondoskodik az új fogolyról. Mikor a falubeliek szétszéledtek, Orlena letérdelt, és kicsiny tőrt vett elő az övéből. Elvágta Santiago kötelét, és gyorsan tunikája alá rejtette a kést, nehogy indulatos öccse megismételje korábbi hibáját. - Gyere velem! - mondta anélkül, hogy a fiú sebes arcába nézett volna. Santiago követte nővérét az egyik nagyobb, bőrrel fedett sátorba. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Orlena milyen magabiztosan lépked, és hogy indián ruhát visel. Szőke haja és sápadt bőre ellenére olyan volt, mint egy bennszülött. Miközben a sátorhoz közeledtek, a lány néhány szót váltott az asszonyokkal idegen, rikácsoló nyelvükön. Mikor beléptek, a fiú körülnézett. Bár dühös volt, mégis égett a kíváncsiságtól, hogy megtudja, hogyan élnek a félelmetes apacsok. A körkörös bőrfal egyik oldalán két fűzfából font szék állt, melyre prémeket terítettek. Közöttük egy hatalmas bőrláda terült el. Az egyik sarokba matracot tettek, amit puha szőrmékkel borítottak le. Az ajtó mellett még több irhát halmoztak fel. Középen tűz égett, füstje a sátor csúcsán lévő kicsiny nyílás felé kígyózott. - Ülj le, amíg előszedem a gyógyszereket - parancsolta Orlena, és a nagy bőrládában kezdett kotorászni. - Itt meleg van... és tisztaság - mondta maga elé Santiago. Meglepődése érthető volt. Sok paisano nem gondozta így vályogkunyhóját, mint ezt a hordozható lakóhelyet az apacsok. Figyelte, ahogy nővére idegesen gyógyfüveket válogat ki, majd egy edényben álló vízhez teszi őket. Mikor Orlena a gyógyító kenőccsel közeledett hozzá, masszát a sebre kezdte kenni, Santiago felnézett, s összeszedte a bátorságát. - Van késed. Add ide, és megszökünk. El tudom kötni a lovakat... - Ne légy ostoba! - torkolta le Orlena, miközben folytatta a munkát. - Új Mexico déli hegyláncai kőzött vagyunk. Még ha el is tudunk menekülni ebből a faluból, merre mennénk? Mit fogunk enni, vagy inni? A legközelebbi spanyol település több napi kemény lovaglásra van. - Úgy öltözöl, mint ők... és beszéled a nyelvüket...

- És Éji Szél asszonya vagyok - fejezte be lágyan a mondatot a lány. - Nem térhetek vissza Santa Fe-be, Santiago. Téged kiváltanak, de engem itt tart Éji Szél. De ha el is szabadulnék, másképp bánnak az olyan nőkkel, akik az indiánok fogságában éltek. Te is tudod. - Elmehetnénk Mexico Citybe... vagy vissza Madridba! Ott senki sem fogja tudni, mi történt, Orlena. - De igen, fogják. - Tétovázott. Hogyan magyarázza ezt meg egy tizenhárom éves fiúnak? Én... én hozzámentem Éji Szélhez - kezdte. - Feleségül? Hogyan? Egy varázsló adott össze? Nincs templomi áldásod... nem lehetsz a felesége - tiltakozott Santiago csökönyösen. Orlena nagy levegőt vett. - Éji Szél a törzsi törvények szerint vett el - mondta halkan. - És gyermeket várok tőle, Santiago. - Megerőszakolt! Megölöm! - A fiú szeplős arca olyan sebzettnek és fájdalmasnak tűnt, hogy az Orlena szívébe mart, de megragadta Santiagot, mielőtt kirohanhatott, és ismét Éji Szélre támadhatott volna. - Nem, nem... kényszerített - mondta magához szorítva öccsét. Én... ó, Santiago, túl bonyolult ez ahhoz, hogy megmagyarázzam, de nem mehetek vissza veled. Mondd meg Conalnak, hogy jól bánnak velem, és itt akarok maradni. Neked és az apádnak más utat kell járnotok mostantól, mint nekem - tette hozzá gyengéden. Santiago a lány vállára hajtotta a fejét, magához szorította Orlenát, és a könnyek, amiket a férfiak előtt visszatartott, most kibuggyantak belőle. - Orlena, testvérem, miért történt ez vélted? Bárcsak ne adtam volna oda a ruháimat! El kellett volna mondanom a papának... - Nem, csitt, kisöcsém! Ez nem a te hibád. Éji Szél és az apád között régi keserű gyűlölet él. A csapdájukba estünk, de a tévedésből, ami miatt idekerültem, talán valami jó is kisülhet. Santiago felkapta a fejét, és a lány arcát kezdte fürkészni. A félvér művelt volt, és egy lány szemszögéből nézve, még jóképű is. - A felesége akarsz maradni, Orlena? - kérdezte a fiú, nem volt biztos benne, mit érezzen a fosztogatóval szemben. - Nem tudom - felelte a lány kitérően. - Néha legszívesebben megölném... máskor meg, tud kedves is lenni. Sokat szenvedett a spanyolok miatt, Santiago, de mégsem bántott se téged, se engem. - Mindkettőnket elrabolt! Orlena sóhajtott. - Igen, de Conal elrabolta a barátját, egy ferencest, aki megmentette az életét, és tanította. Hosszú és keserű történet ez, és én nem ismerem az egészet. De akkor sem lenne semmi értelme beszélni róla, ha ismerném. A fiú sebes arcára pillantott. - Éji Szél azt mondta, egy párszor meg akartál szökni. - Egyszer leütöttem az őrt a nyeregből, és csak pár mérföld után tudtak elkapni - felelte Santiago kidüllesztett mellel. - Meglógtam volna, ha nem botlik meg a lovam, és töri ki a lábát. Sajnáltam szegény párát, de az őrt nem - tette hozzá cseppet sem bűnbánóan. Orlena nevetett, a hangulata kezdett felengedni, ahogy ismét régi összeesküvők módjára beszélgettek. - Én is megpróbáltam elszökni néhányszor. Végül, mikor kiderült, hogy milyen jól lovagolok, egy szamárra ültettek!

- Egy szamárra! - A körülmények ellenére ebben az ellenséges világban, a fiú szája sarkában mosoly jelent meg, majd kitört belőle a nevetés, mikor maga elé képzelte az ő büszke, elegáns nővérét, amint egy szamáron lovagol. Éji Szél meggondolta magát, hogy belépjen a sátorba, mikor meghallotta a nevetést. Felkészült a legrosszabbra, mikor meglátta Orlenát, aki mint a kölykét védő oroszlán rontott feléjük. A fiú okos volt és bátor, és szerette a testvérét, ehhez nem férhetett kétség. A félvér elátkozta Conal Quinnt, aki ezt a keserű harcot elindította sok évvel ezelőtt. Vajon hogy ér majd véget? - Jávorszarvas vadászatra megyünk ma reggel. Akarsz velünk jönni? Megtanítalak, hogyan kell íjjal és nyíllal vadászni - mondta Éji Szél a tábortűz előtt remegve kuporgó fiúnak. Még csak alig hajnalodott, de Santiago már napok óta nem tudott aludni. A nővérén járt az esze, aki Rekedt Hang sátrától, ahol ő aludt, csupán tizenöt lábnyira élt. Az itteni emberek úgy néztek Orlenára, mint Éji Szél feleségére. Az ő gyermekét hordta. De a legrosszabb és a legzavarosabb az volt Santiago számára, hogy Orlena is Éji Szél asszonyának tekintette magát. A hatása alá került. Santiago felnézett a magas, tekintélyt parancsoló félvérre, és megértette, hogy miért. - Még sohasem vadásztam íjjal és nyíllal - mondta tétován, kisfiús kíváncsiságát felkeltette az ajánlat. Éji Szél jóképű arcára mosoly húzódott. - Ha muskétával tudsz lőni, tudsz íjjal is. Ha egyszer kitapasztalod a technikáját, sokkal pontosabban célba találhatsz vele. - Éji Szél látta, hogy Santiago gyötrődik, és egy pillantást vetett oda, ahol Orlena aludt. Az elmúlt héten a lány fáradékonnyá vált, ahogy a gyermek fejlődni kezdett benne. A férfi sokszor hagyta aludni reggelente, és csendesen kisurrant a sátorból. Santiago túlságosan védelmezte Orlenát, és féltékeny volt rá. Éji Szél változtatni akart ezen, és elnyerni Conal kölykének bizalmát. Mi a válaszod? - kérdezte újra, és egy osaga narancsfából készült, gyönyörűen megmunkált íjat mutatott neki. Santiago elbűvölten felállt, elvette a fegyvert, és végigfutatta rajta az ujjait. - Gyönyörű. suttogta áhítatosan. Aztán pimaszul Éji Szélre pillantott. - Mitől vagy olyan biztos benne, hogy lőlek le egy nyíllal? - A tegezre mutatott, mely hanyagul a félvér vállára volt dobva. Éji Szél felnevetett. - Nagyon hasonlítotok a nővéreddel. Ahogy vele elbántam, úgy veled is elfogok. És soha nem fordítok hátat, hogy könnyű célpontot ajánljak fel neked. Ez így tisztességes? Vagy fogoly akarsz maradni a táborban, és női munkát végezni? Ez mindent eldöntött. - Lőni tanulok. De jegyezd meg, Éji Szél - mondta Santiago olyan hangon, mely meghazudtolta életkorát -, ne fordíts hátat, és ne mutass túl vonzó célt. Egész reggel bozótos, nehéz terepen lovagoltak, messze a védett völgytől, ahol teleltek, és türelmesen cserkészték a gyors jávorszarvasokat. Rekedt Hang, Erős Ököl és Rókaprém is elkísérték őket. Lovaglás közben Éji Szél türelmesen magyarázta a fiúnak a nyomokat, hogy milyen jelekre figyeljen, és azt, hogyan tudja egy kis csapat felriasztani az őzeket vagy a

jávorszarvasokat, hogy valamelyikük lelőhesse. Egyértelmű volt, hogy a hús, amit ejtettek, közös. Amíg a mogorva Rókaprém nem volt hajlandó spanyolul békélni, és előrelovagolt Rekedt Hanggal, Éji Szél egy kis lőgyakorlatot rendezett Santiagonak a barátságos, fiatal Erős Ököl segítségével. Mindketten kifeszítették íjukat, és egy juharfacsemete kellős közepébe találtak. Santiago követte Éji Szél utasításait, és lőtt. Számos nyíl mellé szaladt a fa két oldalán. - Bárcsak nálam lenne az én Miquelet Lockom, a legkisebb gallyat is eltalálnám a fán! mondta lehangoltan a fogát csikorgatva. - De milyen gyorsan tudnád leadni a második lövést? - kérdezte Erős Ököl ártatlanul. Gyorsan kifeszítette az íját, és Megszégyenítő gyorsasággal hat nyilat lőtt ki. Mindegyik célba talált. - Értem, mire gondolsz - felelte Santiago zordan. - Had próbáljam meg újra. Santiago, aki jól bánt a hosszú és rövid fegyverekkel, természeténél fogva jó céllövőképességgel rendelkezett. Máris kitapasztalta a szelet és a távolságot. Az álló célpont nem bizonyult túlságosan nehéznek. Mikor a többiek visszatértek egy hatalmas jávorszarvassal, és közölték, hogy nem olyan messze láttak még egyet, Santiago égett a vágytól, hogy kipróbálhassa új vadásztudományát. Adtak neki egy pár puha mokaszint, amiben csendesebben tudott járni, mint kemény talpú csizmájában, de hamarosan rádöbbent, hogy még sokat kell tanulnia. Azzal, hogy belerúgott egy kőbe, vagy rálépett egy száraz gallyra, elszalasztottá az első vadat. A második próbálkozás még katasztrófálisabbul sikerült, bár elég közel volt ahhoz, hogy tisztán lőhessen. Ideges volt, a szarvas ráadásul egy picit elmozdult, így a lövés csak megsebesítette az állatot, és őrült menekülésre késztette. Rókaprém terítette le egyetlen lövéssel. - Quinn kölykének még sokat kell tanulnia, mielőtt igazi apacs válik belőle - mondta Rókaprém megvetően, kifogástalan spanyol nyelven. - Eleget fog tudni - felelte Éji Szél, és gyilkos pillantást vetett az indiánra. - Ma reggel lőtt ki először nyilat, és alig van gyakorlata - tette hozzá Erős Ököl. Az elkövetkező hetekben Santiagot megtanították lőni és lándzsát forgatni. Együtt játszott a táborban a többi fiúval, megtanult futni és küzdeni, úszni a hideg patakban, és érzéketlenné válni a jéghideg vízre. - A fiú minden egyes nappal egyre inkább lipanná válik. Nehéz lesz visszaadni az apjának mondta Fehér Daru Éji Szélnek, miközben figyelték, hogyan ugrabugrálnak a gyerekek egyik este a tűz körül. - Valaha szerettem volna, ha lipan válik belőle, ha gyűlölné a spanyolokat, és öldösné a fehéreket. Most vissza kell adnom Conalnak Bartoloméért. Az öregember meggyújtotta pipáját, és nagyot szívott belőle. - Ha nem kellene elcserélned a csuhásért, akkor sem akarnád, hogy fosztogató legyen, és az életét kockáztassa - mondta őszintén Fehér Daru. - A feleséged testvére. A szíve olyan, mint az övé! Jó. Nem gonoszt adunk cserébe a jóért.

- Hát nem gonoszság már maga az is, hogy visszaadjuk. - Conalnak? - kérdezte Éji Szél. Heteken át gyötörte ez a kérdés, mióta elrabolták a fiút. - Ezt most nemcsak Santiago, hanem a feleséged miatt is kérdezed. - Puszta megállapítás volt. Éji Szél felnézett a lángokból törzse vezetőjének barna szemébe. - Nem Álmodó Asszony az egyedüli, aki az emberek szívébe és gondolataiba lát - mondta mosolyogva. Sóhajtott, és szívott egyet a megnyugtató dohányból. Kiengedte az illatos füstöt, és eltöprengett. - Féltem Tündöklő Napot. Ő még mindig Orlena Valdéz, és az élete Spanyolországban sokkal jobb lenne, mint osztozni velünk a veszélyben. De Conal idecsábította, és most... én csak nehezítettem a dolgán. Túl kifinomult ahhoz, hogy a hegyeket és a prériket járva öregedjen meg, sátrakban és wigwamokban lakva. - Mégsem akarsz elszakadni tőle és a gyermekedtől - mondta Fehér Daru. - Van más megoldás. Igazad van, Quinn gonosz ember. De te félvér vagy. Ismered az életüket, és tudnál élni a spanyolok között. Ez Tündöklő Napnak és Santiagonak is a javára válna. - Soha nem tudnék fehérek módjára élni! Te tudod miért! - Éji Szél dühösen felállt, és eltűnt a sűrűsödő alkonyban, miközben érezte, hogy az öregember szomorú szemmel követi. - Conal nem üzent még a cseréről? - kérdezte Orlena Éji Szélt korán reggel. Éppen most szeretkeztek puha bőrökből készült meleg ágyukban. Orlena borostyánkő szeme még fátyolos volt a jóllakott szenvedélytől, miközben a férfi izmos mellét simogatta, és a szívverését hallgatta. - Az ilyen dolgok sokáig tartanak. Különösen télen, amikor lassúbb az utazás. Az embereimnek számos közvetítőn át kell eljuttatniuk az üzenetemet Quinnhez. Aztán jön a válasz. - Santiago kezd megkedvelni, Éji Szél - mondta Orlena tétován, nem tudta, hogyan magyarázza meg zavaros érzéseit. - Ahogy a nővér, úgy az öccs - ugratta a férfi, és orrával kisöpört a lány arcából egy szőke tincset. - Attól félsz, hogy apacsot csinálok belőle? - Nem azt csináltál belőlem is? - Elhúzódott a félvértől, és a bolyhos rókaprémet meztelen melle elé tartva felült. Éji Szél felnézett szépséges arcélére, de nem tudott olvasni a gondolataiban. - Szeretnél vele menni. Oroszlán? - kérdezte lágyan. - Nem. Nem mehetek. De én nő vagyok, ő pedig férfi lesz egyszer. Az más. - Nem ezt kérdeztem, Tündöklő Nap. Ha büntetés nélkül választhatnál, mit tennél? Velem maradnál... vagy ismét Conal kedvence lennél? - Fájdalom és harag viaskodott a férfi bensejében. Rabul ejtette Orlena testét, de fogja-e birtokolni a szívét? Gyöngéden felemelte a kezét, és maga felé fordította a lány állát, hogy a szemébe nézzen. Orlena szemében leplezetlen könnyek csillogtak. Keze lágyan végigsimított a férfién a békéltetés öntudatlan jeleként. - A dolgok már nem úgy állnak, mint régen. Értelmetlen azt

kérdezni, mi lenne, ha... Nem tudom, mit tennék, ha megválaszthatnám a körülményeket. Persze, ha szeretnél, semmi más nem számítana, gondolta magában.

Tizenötödik fejezet Az idő valamelyest felmelegedett, s a tavasz illata érződött a levegőben. Santiago és két másik barátja, Vizi Fecske és Sárga szarvas nagy kalandra készültek. - Azt hittem, a barlangok tiltott helyek. A nővérem félelmetes dolgot mesélt róluk - mondta Santiago, mikor eszébe jutott Orlena elbeszélése arról, hogy zuhan a föld mélyébe. - Nem délre megyünk, hanem északra. Ismerek egy helyet, ahol csodálatos a fű. Csak úgy hemzsegnek rajta a kerek szarvú juhok. Könnyű prédák. A húsuk finom és zaftos - mondta Sárga Szarvas. Mivel a többiek csak tizenhárom, ő pedig már tizenhat éves volt, ő vezette a csapatot. Délután Éji Szél észrevette, hogy Santiago hiányzik, csakúgy, mint a gyors póni, amit ő adott neki, valamint az íjja és a nyila. Attól félve, hogy a fiú esetleg újabb szökést kísérel meg, megkereste Fehér Darut, aki mindig szemmel tartotta a gyerekek tevékenységét. - Fogadni mernék, hogy azok a gézengúzok a maguk szakállára mentek el vadászni. Sárga Szarvas és Vizi Fecske is eltűnt. Jobb lesz, ha utánuk mész, mielőtt még bajuk esik. Álmodó Asszony tegnap éjjel medvéről álmodott. Nem tetszik ez nekem. Az asszonyok, akik a pataknál mostak útba igazították Éji Szélt. Hamar a nyomukra bukkant. Néhány óra múlva félelme aggodalommá változott. Az ostoba fiúk a barlangokkal teli hegyek felé tartottak. Ugyan nem a déli föld alatti járatok felé, ahol megnyílt a föld, de ezek is elég veszélyesek voltak a hegyoldalba vájt nyílásaikkal. Ekkor a legrosszabb, amitől félt, beigazolódott. Warpaint visszahőkölt, és idegesen táncolt. A harcedzett lovat csak két dolog tudta így megrémíteni, a puma és a medve. A pumák este és csak ritkán támadták meg az embert, ha már nagyon éhesek voltak. A tavasz a medvék téli álmának végét jelentette. Ezek a kiéhezett bestiák félelmetesek voltak. Santiago és barátai épp most döbbentek rá, mennyire igaz ez. A hatalmas fekete medve békésen halászott a folyóban, mikor a gyerekek kitörve a fák közül, teljesen óvatlanul belebotlottak. Bár Vizi Fecskének sikerült nyeregben maradnia, Sárga Szarvas elvesztette uralmát a lova felett, Santiagot pedig csupán néhány yardnyira vetette le a póni a rémisztő és rosszindulatú bestiától. Santiago a hátára esett, s mikor levegő után kapkodva felült, hogy az íjja után kapjon, rájött, hogy fegyvere az elmenekült ló takarójához volt kötözve. Nyilai a földön szanaszét hevertek. Gyorsan előkapta kését az övéből, mely csekélyke védelmet jelentett. Vizi Fecske két nyilat lőtt ki, ami megsebezte, s csak még jobban feldühítette a fenevadat anélkül, hogy megakadályozta volna közeledését Santiago felé. A fiú szemével gyorsan felmérte, hogy nincs menekvés se a folyó, se pedig a bozótos fák felé a parton. Esetlennek tűnő mozgásuk ellenére a medvék meglepően gyorsak voltak, s még fára mászni is tudtak! Állt, és felkészült a végzetes karmolásokra, miközben az állat a hátsó

lábaira állt, és előrecsapott. Santiago késével felhasította a medve mancsát, de az ütéstől a kés a tóba repült remegő ujjai közül. Vizi Fecske újabb lövései is hiábavalónak bizonyultak, s Santiago nagy levegőt véve, felkészült a halálra. Ekkor lövés dördült, mely megmentette a fiút. A bozontos, fekete fenevad hanyatt esett, szemei között vörösen világító lyuk tátongott. Éji Szél még mindig füstölő puskájával a kezében állt. - A golyó néha hasznosabb, mint a nyíl - mondta csendesen, mikor a fiúk odaszaladtak hozzá. Ledobta a puskát, és hevesen átölelte Santiagot. - Nagyon ostoba voltál, de nagyon bátor, kistestvér. Éji Szél belépett a sátorba, ahol Santiago és Rekedt Hang megnyugtató csendben falatozott. A fiú nagyot harapott a nyársra fűzött húsból, és barna kezével letörölte az állán végigcsorgó zsírt. Ha nem lett volna göndör, vörös haja, olyan feketének látszik, mint egy harcos. Bőrét a nap lebarnította, míg szeplői el nem tűntek. Egy régi szarvasbőr inget és nadrágot viselt, magasszárú mokaszinnal, melyet izmos lábikrája fölött kötött meg. Már majdnem három hónapja volt velük, és jól beilleszkedett. - Beszélni szeretnék feleségem testvérével - mondta Éji Szél Rekedt Hangnak, aki magához véve pár szelet kenyeret és egy nyársra fűzött húst, amit frissen vágtak le kicsiny csordájukból, azonnal felállt. Santiago a vízálló papírra nézett Éji Szél kezében. - Üzenetet kaptál apámtól - állapította meg. Nem volt a hangjában sem ellenszegülés, sem öröm, amire az elfogásakor számítottak. - Igen. Hajlandó elengedni Bartolome atyát érted. Jövő hónapban lesz Miasszonyunk ünnepe. Santa Fe tele lesz a provincia minden részéből ide áramló mulatozókkal. Az utakat ellepik az emberek. A zűrzavarban téged elengedünk, a papot pedig biztonságban kiszabadítjuk. - Arra számítasz, hogy apám megszegi a szavát, ugye? - Az itt töltött hónapok során Santiago számos történetet hallott arról, hogyan szerezte dicsőségét Conal Quinn. Nem kételkedett többé apja hűtlen múltjában. Éji Szél vállat vont. - Elraboltam a nővéredet. Ő megszöktette Bartolomét. Most pedig téged ejtettelek fogságba. Ez régi küzdelem az apacsok és a spanyolok között. - Elhallgatott, és a fiú arcát tanulmányozta. - Apád szeret téged, bármit követett is el. Nagyon boldog lesz, hogy visszakap. - Gondolom, muszáj mennem. Vissza a meleg bőrpáncélba, az ostoba nehéz nyergekhez, a szatén nadrágokhoz és cipőkhöz, amik szorítják a lábam és a könyvekhez. Gyűlölöm a latint! Inkább itt maradnék, és harcos lennék. A múlt héten leterítettem két szarvast - dicsekedett lázasan. Aztán látva Éji Szél határozott arckifejezését, lecsillapodott, és nagyot sóhajtott. Nem, azt hiszem, spanyol úriembernek kell lennem és latint tanulnom. Meg franciát - tette hozzá borzongva. - Hiányozni fog Orlena... te, és mindenki, aki tanított. Éji Szél érezte, hogy elszorul a szíve. Micsoda igazságtalanság! Miért ilyen kegyetlen a világ? - Apád... imádta Orlenát Madridban, még a gyarmatokra is elhozta. Jól fog vele bánni,

ha visszaküldöm veled? - Fájt kimondani, de arra kellett gondolnia, ami a legjobb Orlenának és a gyermeknek. Hamarosan ez a föld a spanyoloké lesz. Legalább a gyermeke éljen a győztesek oldalán. Santiago meglepődött. Olybá tűnt számára, mintha Éji Szél ragaszkodna Orlenához. Tudta, bár nővére soha nem mondta neki, hogy szereti a félvért. - Elfogtad, és teherbe ejtetted. Apám nem tudja eltitkolni, ami történt, még ha akarná sem. A feleséged. Feleségül kell venned az egyház színe előtt? Ha a papot kiváltod, ő elvégezheti a szertartást, különben örökre megbecstelenített lesz a fehérek szemében. - Elhallgatott, nem tudott olvasni a férfi zárkózott arckifejezésében, aki az elmúlt hónapok alatt a példaképe lett. - Nem akarod Orlenát, Éji Szél? Mi a helyzet a gyermekeddel? - Amit akarok, és ami a legjobb nekik, az nem ugyanaz - hangzott a rejtélyes válasz. - Vedd feleségül! - mondta Santiago kitartó makacssággal. - Ha a hölgy belegyezik, Kismedve, elveszem az egyház színe előtt. Mióta Santiago találkozott a fekete medvével, bátorságával, amiért szembe mert nézni a halállal, elnyerte a Kismedve nevet a lipanok között. Most pedig maga mögött hagyja a vad szabadságot, a nővérét, hogy visszatérjen a kötelességhez, mint a kormányzó fia. Ebben a pillanatban Éji Szél és Kismedve is azt érezték, hogy kegyetlenül igazságtalan az élet. Az egyház minden fia és lánya szerette az ünnepeket, rico-k és paisano-k, tiszta vérűek és casta-k. Sok ünnep elmaradt az áhítatostól, bár mindegyik vallási szertartással kezdődött. A szentek szobrait körbehordozták a főtéren, és ünnepi misét mondtak. A farmerek, rancherek, bányatulajdonosok és katonák már napokkal előtte Santa Fe-be özönlöttek, és várták a mulatságot, a zenét és a táncot, mely az ünnepet kísérte. Bartolome atya magányosan aggódott a jövő miatt, miközben a fakordékkal és a tüzes lovakkal zsúfolt főteret nézte. Egyszerű fehér vászonruhába öltözött parasztok és ezüstsújtásos gyapjúköpenyt viselő nemesek sétálgattak bajtársias hangulatban. Ha Chihuahua City a vadságot testesítette meg Bartolome atya számára, Új Mexico, tele barbárokkal, még rosszabb volt. Távol a királyság törvényeitől és rendeleteitől az elszigetelt észak a politikai korrupció szigetévé vált. A kormányzó palotájában házi őrizet alatt tartott papnak megengedték, hogy napközben egy kis kápolnában imádkozzon, ezután megállt a konyhánál, hogy egyen valami egyszerű ételt, beszélgessen a szolgákkal. Aztán Quinn könyvtárában ütötte agyon az időt. Bár a gyűjtemény az ő mértékei szerint szegényes volt, csodák csodájára tartalmazott néhány szép, ha nem is istenfélő darabot, például a görög mitológiáról, a római történelemről, még Cervantes Don Quijotejának gyanúsan szórakoztató történetét is. Az ír olvasott ember volt, a kiterjedt olvasmányok Santiago tanítását szolgálták. A pap lelkesen imádkozott, hogy a fiúval és a nővérével is találkozzon. A katonák és a szolgák között folyó pletykákból Bartolome megtudta, hogy a kormányzó hivatalában soha nem látott méreteket öltött a megvesztegetés. Az igazságtalanul magas királyi adók helyett szedett zsarolási összegeket csupán az indiánokkal, mindkét komancs, s

különösen az apacsok különböző törzsével való kegyetlen bánásmód múlta felül. Mielőtt diadalmasan behajózott volna Spanyolországba, Quinnt az indiánok Colorado, azaz Kétszínű néven ismerték. Bartolome elsőkézből, Joaquínon át szerzett tudomást álnokságának mértékeiről, most azonban, hogy Santiagot és Orlenát elrabolták, Quinn veszélyessé és kiszámíthatatlanná vált, mint a ketrecbe zárt jaguár. A papot reggel berendelték a kormányzó hivatalába. Szíve megtelt félelemmel, miközben várakozott, és hallotta, hogy Quinn pénzt vesz át egyik hadnagyától. Miért kérték arra, hogy ebben a magánszobában várakozzék? Most fogják kicserélni a fiúért? Mi lesz a lánnyal, akit Joaquín fogságban tart? Bartolome atya félt attól, ami végül rossz csillagzat alatt született, éles eszű tanítványával történhet. Quinn álnoksága nem ismer határokat, Joaquínban pedig ezzel hasonló kegyetlenséget válthat ki, amitől majd megszakadt a szíve. A kormányzó hatalmas tölgyfa asztala tele volt papírokkal. Ha találna köztük valami terhelő bizonyítékot Conal szembeszökő korrupciójára, talán visszahívathatná hivatalából az alkirállyal. Ellenőrizte az ajtót, aztán a papírosokhoz lépett, és gyakorlott tudós szemével gyorsan végigpásztázta őket. Az erődítmény fizetési kérelmei, a tisztek előmenetelével kapcsolatos ajánlások és különböző adóbehajtó dokumentumok között egy papírlap vonta magára a figyelmét. Ő tanította írni a küldőjét. Bárhol felismerte volna Joaquín kézírását, ha az aláírás nem is szerepelt volna a levélen. Mielőtt elolvashatta volna, az irodába nyíló tömör ajtó megmozdult. Gyorsan csuhája redőjébe rejtette a papírt, elfordult az asztaltól, és nyugodtan kibámult az ablakon. Conal elbocsátotta a kellemetlenkedő Ruiz őrmestert, aki ép most szedte össze az adót a távoli ranchokról, egy kövér erszényt, melyet emberei felszerelésére szán, akik Éji Szélt kézre kerítik és megölik, miután Santiago biztonságban van. A pap merev hátára pillantott, és elátkozta a szerencséjét, mely Ignacio Valdézt a legrosszabbkor hozta a gyarmatokra. - Az alkirály követe úgy érzi, súlyos igazságtalanságot követtem el - mondta cseppet sem bűnbánóan Bartoloménak. A ferences megfordult, és ravasz, szürke szemével végigmérte Quinnt. - Látom, Don Ignacio mennyire nyugtalanítja. De nem hiszem, hogy azért hívott, hogy ezt közölje velem tette hozzá szárazon. - Nem, sokkal súlyosabb problémám van. Valdézzal majd később foglalkozom. Az indiánja végre válaszolt. Visszaadja a fiamat az ön szabadságáért. Az ünnep alatt fogjunk lebonyolítani a cserét, ő választja meg a helyet. Bartolome elgondolkodott, nem tetszett neki Quinn nyilvánvaló nyugalma. - Éji Szél szavahihető ember. Ha azt mondja, hogy sértetlenül adja át a fiút, úgy is lesz. De mi a helyzet önnel, excellenciás uram? Csapdát akar állítani, miután visszakapta a fiút? Conal vállat vont, és nevetni kezdett. A harsány kacagás bántotta a papot, valami rossz előérzete támadt, és kirázta a hideg.

- Jó tanítója volt, atyám - felelte Conal hidegen. - Nagyon gondosan választotta ki a körülményeket. A közvetítőinek kell átadnom magát, felvennem Santiagot valahol a zsúfolt taosi úton. Ő mondja meg, hogy hol és mikor. Ez nincs ínyemre, de Orlena még mindig nála van. Nem akarom, hogy bántsa, különben biztosan elkapnám. - Éji Szél becsületes ember. Megtartja a szavát. Conal öklével az asztalra csapott, mely hangos visszhangot vert a helyiségben. - Én tisztelem a civilizált embereket, aki megérdemlik. A büdös indiánok rosszabbak a korcsoknál. Nincs becsületük! - És nincs lelkük sem? - tette próbára Bartolome Quinnt. - Mit akar tenni, a Szent Szék elé állít eretnekségért? Tudom, hogy az egyház telket adományozott ezeknek a fekete, öntudatlan állatoknak. Mint katonának, nem az én dolgom azzal törődni, mi lesz velük a másvilágon. Én a jelennel foglalkozom. Készüljön fel, hogy egy héten belül utazik. És örüljön, atyám! Hamarosan ismét a tanítványával lehet. Megtörténhet, hogy nem bizonyul olyan jó eszű diáknak. Majdnem éjfél volt, a faggyúgyertya Conal asztalán szinte csonkig leégett már. Nem akart újat gyújtani, a találkozó ugyanis Terris hadnaggyal titkos volt. - Biztos benne, hogy a jicarilla az? - Igen, excellenciás uram. A múlt hónapban két emberem minden indián milicionistát követett, ahogy ön parancsolta. Ez a Juanito elég gyakran lovagolt el egyedül. Az egyik falubeli asszony néhány nappal azelőtt, hogy a fiát elrabolták, látta egy férfival beszélgetni, aki valószínűleg a félvér volt. - Helyes. Kövessék a jicarilla minden lépését mostantól lógva. Ne engedjék kicsúszni a markukból. Hamarosan szükségem lesz rá. Egyelőre ennyi, hadnagy. - Itt vannak? - kérdezte Santiago Éji Szélt, aki az ösvényt fűrkészte. A Royal Road végén, Taos elhagyatott, sziklás terepén jártak. - Igen, látom apád embereit. Bartolome atya is velük van. - Éji Szél leeresztette a távcsövet, melynek segítségével megvizsgálta a lovasokat a hegyről, ahol a fosztogatók elrejtőztek. - Ez az út nehéz egy olyan idős embernek, aki csak öszvéren szokott lovagolni, de meg kell tennie, ami tőle telik. - A fiúra pillantott, és ismét mélységes sajnálkozás járta át. - Az elmúlt hónapokban sok ajtót kinyitottunk, Kismedve - mondta csendesen. Santiago torkát elszorította a fájdalom, és egy ideig csak a torkát köszörülte, hogy meg tudjon szólalni. - Soha nem felejtem el, amit te, Fehér Daru és a többiek tanítottak nekem. Hiányozni fog a nővérem. Ha a kicsi megszületik, szeretném tudni... - Elakadt a hangja. Nagyon fájdalmas volt Orlenától elválni, de Éji Széltől még ennél is nehezebbnek bizonyult. - Még találkozunk. Játszani fogsz az unokatestvéreiddel, Kismedve. Erre megesküszöm neked, és egy lipan soha nem szegi meg az ígéretét. Most azonban ismét Santiagonak kell lenned. Csak annyit árulj el apádnak, amennyit muszáj. Úgy könnyebb lesz.

- Gondolod? Én nem hiszem. Megpróbálom eloszlatni félelmeit Orlenával kapcsolatban. Nem igen fog velem törődni - tette hozzá Santiago komoran. - Ideje menni. Nézd, közelednek ahhoz a helyhez, amit megjelöltem. - Éji Szél utoljára még megölelte a fiút, aztán nézte a hegyoldalról, ahogy Santiago kicsiny, magányos alakja leereszkedik a kietlen sziklán. Ruiz őrmester előrenézett, és meglátta Éji Szél két apacs fosztogatóját, akik az ösvényen egy meredek domb körül lovagoltak. Felemelte a karját, és várta, hogy húsz, állig felfegyverzett embere felsorakozzon mögé a pappal. Ha elengedik Bartolomét, a lipanok jeleznek a fiúnak, hogy szabad. Conal összehúzott szemmel figyelte a követek közeledését, és félve a meredek hegyfokra emelte tekintetét. Bárhol elbújhatott az a gazember. Arcára lassan mosoly húzódott, mikor a jicarillára, Juanitora gondolt. Éji Szél el fogja átkozni a napot, amikor elrabolta Santiago Quinnt. Bartolome atya aggodalmasan figyelte Quinnt. Miért olyan nyugodt? Korábban olyan feszült volt, mint egy túlhúzott órarugó. Valami baj van. Csapdát sejtett. Mindkét férfi kétségbeesett és veszélyes volt. Még egy imát elmondott az ártatlan fiúért, aki mászni kezdett lefelé a hegyoldalon, és megsarkantyúzta öszvérét a lipanok felé. Mindenható Megváltó, a fiú és a nővére névében kérlek, hogy mentsd meg őket! Rossz érzése ellenére nem bukkantak elő újabb katonák a kövek mögül vagy a szúrós bozótból, hogy megtámadják kis csapatukat. Mihelyt a pap elérte a két indiánt, Santiago a katonákhoz lépett. De Bartolome atyának már nem volt ideje eltöprengeni azon, miért nem rohan a fiú az apjához. A csere simán ment. Éji Szél jeladására az apacsok könnyű vágtába kezdtek, a pap öszvére alig bírt lépést tartani velük. Mikor felértek a kanyargói köves ösvényen a hegy tetejére. Éji Szél egy pihent lóval közeledett feléjük Bartolome atya számára. Már jóval elmúlt éjfél, mikor még mindig lovagoltak megállás nélkül. Végül a ragyogó hold fényében egy megigéző táj bukkant elébük. Mintha a semmiből került volna elő az eldugott kis völgy, az ezüstösen csillogó patakkal, melynek partján susogó tölgyek álltak. - Itt letáborozunk, és megpihentetheted fáradt csontjaidat, melyek tudom, hogy inkább az imádkozás közbeni térdepeléshez vagy a könyv fölötti görnyedéshez szoktak - mondta Éji Szél, és megállította lovát a kimerült pap mellett. - S a te csontjaidnak egyáltalán nincs szükségük a pihenésre ennek a démonnak a rázkódásától? - kérdezte Bartolome felvonva bozontos szemöldökét. Miközben lemászott a nyeregből, a hatalmas tarka ló felé mutatott. Ez volt az első alkalom, hogy beszélgettek, mióta az őrült vágtázás megkezdődött. - Nem esett bajod, eltekintve a lovaglástól? - kérdezte Joaquín komolyan, miközben egyik embere tüzet gyújtott, a többiek pedig kezdték lecsutakolni a megizzadt lovakat. - Sértetlen vagyok, testileg. Conal Quinnek pedig ehhez semmi köze, Joaquín, legalábbis a lelki bajaimhoz. Te... te miattad van - felelte az idős ember csendesen.

Joaquín szeme elfelhősödött. - Azzal vádolsz, hogy elraboltam a fiút. Élvezte a lipanokkal töltött időt. Nem bántottuk. Gyere, beszéljük meg ezt a dolgot a házban. - A sűrű tölgyfákhoz lépett, melynek lombos ágai kicsiny vályogkunyhót takartak. A pap kérdő tekintetére, hozzátette: - Egy juhokat tenyésztő családé volt. Néhány évvel ezelőtt mindenki meghalt himlőben. Itt szoktam lebonyolítani a titkos találkozásokat. Éji Szél meggyújtott egy viaszgyertyát a rozoga faasztalon, intett a papnak, hogy üljön le a robusztus fotelba. - Azt hiszem, inkább neked kellene leülnöd - felelte Bartolome. - Úgy, mint mikor a tanítványod voltam az iskolában? - A székhez sétált, feltette rá mokaszinos lábát, és a pap felé fordult. - Csak annyit ígértem, hogy nem fogom megölni Quinnt! De megesküdtem, hogy bosszút állok. - Elég! - A pap elővett a csuhája alól egy összegöngyölt papírt, és kiterítette az asztalra. Egy lányt és egy fiút is beleuntál a háborúdba! Ha meg is bocsátanék azért, mert elraboljad Santiagot, hogy megmentsd az életemet, erre nincs mentség. Ez maga a gonosz. Az az ember, aki ezt írta, úgy gondolkodik és cselekszik, mint Conal Quinn! Joaquín elsápadt, mikor felismerte a levelet, amit Conal írt régen, egy emberöltővel ezelőtt. - Tévedtem. - Mit tettél a lánnyal? Tagadod, hogy elcsábítottad? – Hogy felhasználtál egy ártatlan gyereket a bosszúdhoz? Joaquín szemrebbenés nélkül viszonozta a pap vádló, szürke tekintetét. - A téli táborunkban van a Guadalupe hegységben. Feleségül vettem, Bartolome. A gyermekemet hordja. Nem adom vissza többé Conalnak. A ferences elhallgatott, meglepődött, egy percig szólni sem tudott, aztán hátravetette bozontos fejét, és kitört belőle a nevetés. - Jól megforgattad a szerencse kerekét. Elraboltad a lányt, ő pedig rabul ejtette a szívedet. Képzelem, hogy ez nem szerepelt a terveidben, mi? Örömteli mosollyal nézett Joaquínra. - Azt mondtad, gyermeket vár. Ha a vének tanácsa engedélyezte a házasságot, bizonyára befogadták. - Orlena, vagyis Tündöklő Nap Álmodó Asszony és Fehér Daru lánya - felelte Joaquín érthető izgatottsággal a hangjában. Nem volt ínyére, hogy bolondot csináljon magából, mellyé a magyarázkodás nyilvánvalóan tette. A pap érezte, hogy Joaquín gondosan fegyelmezett arca ellenére belül ellentétes érzések közt hánykódik, ezért leült, és megvárta, míg a félvér is ugyanezt teszi. - Azt hiszem, még sok mindent nem tudok ezzel a történettel kapcsolatban, de ezt később is tisztázhatjuk. Most csak tudd! Boldog vagyok. Túl sokáig voltál egyedül. Most megtanulhatod, hogyan kell szeretni, ahelyett, hogy gyűlölködnél. Azt hiszem, sokkal gyümölcsözőbbnek fogod találni. - Nem mondtam, hogy szeretem - felelte Joaquín védekezően. - A gyermekemet hordja, és nem akartam megbecsteleníteni.

- Azt is mondtad, hogy nem akarod visszaadni Conalnak. Ez már nincs benne a bosszúban. Magad elől elrejtheted az érzelmeidet, Joaquín, de előttem soha nem tudtad. Nem közömbös neked ez az Orlena Valdéz, sem a testvére, azt hiszem. - Santiago remek fiú. Amennyire nem hasonlít Conalra… - Joaquín szavait lódobogás és az őr kiáltása szakította félbe. Felugrott, és az ajtóhoz sietett attól félve, hogy Conal katonái ütöttek rajtuk. - Rejtőzz el a kunyhó mögötti fák között, és imádkozz, ahogy eddig még soha! - parancsolta, s eltűnt az ajtó mögött. A tűz pislákoló fényénél lovasok szálltak le a nyeregből. Ahogy közelebb értek, Éji Szél megismerte, hogy lipanok. Emberi melegen üdvözölték őket. Hirtelen egy törékeny alak vált ki a tömegből, és futott felé, mikor belépett a tűz ténykörébe. - Éji Szél! Ide kellett jönnöm! - Orlena kinyújtotta a karját, és forrón magához ölelte a férfit.

Tizenhatodik fejezet Joaquín egy pillanatra szorosan átölelte a lányt, aztán durván megragadta a karjánál fogva. Mit keresel itt? Több napi lovaglóútra vagyunk az erődtől, veszélyes terepen. Ha már magaddal nem törődsz, gondolj a gyermekre! - Igenis, törődök a gyerekkel teljes szívemből - védekezett Orlena. - Tudtam, hogy dühös leszel, de el kellett jönnöm, Fehér Daru és Álmodó Asszony is beleegyeztek. Kíséretet adtak mellém. Nem egyedül jöttem, Éji Szél. A férfi dühösen a fiatal harcosokra nézett, akik között felfedezte Erős Ökölt is. Belerángattad könnyen befolyásolható szüleidet ebbe az őrültségbe. Miért, Orlena? - Egyik karjával védelmezően átölelte a lány vállát, és elvezette hallótávolságon kívülre. Orlena összezavarodott, és elfelejtett mindent, amit korábban gondosan megfogalmazott magában. Azoknak a mérges zöld szemeknek egyetlen pillantása elég volt ahhoz, hogy ne tudjon gondolkodni. - Tudnom kellett, hogy biztonságban lezajlott-e a csere, hogy az öcsémmel minden rendben - kezdte tétovázva. - Santiago Conal szerető karjaiban van - mérgelődött tovább a férfi. - Ez megnyugtat? Éji Szél gúnyolódása sértette Orlenát. - Nem Conalt kérdeztem, csak a testvéremért és a férjemért aggódtam. - Mihelyt kimondta, már szerette volna visszaszívni. A büszkesége miatt. S a büszkesége arra késztette, hogy rezzenéstelenül nézzen a férfi szemébe és arcába, bármilyen megvető és könyörtelen lesz. Mint az előre várható volt, Éji Szél arca zárkózott, kemény vonásokat öltött. - Mondtam már, hogy mindketten jól vagyunk. - És a ferences? Ő is itt van? - Orlena a válaszra várt, tudta, hogy a férfi dühös lesz. Bármit csinált, Éji Szél mindig dühös volt. - Bartolome a kunyhóban van. Ha biztonságos lesz, kíséretet adok mellé, és visszajuttatom Chihuahua Citybe, miután az érsek tudomást szerzett Durangoban Conal tettéről. - Azt hiszem, a hölgy bátyja hamarosan tudatni fogja az érsekkel ami történt - vágott közbe Bartolome. Követte Joaquínt a házból, ugyanis nyugtalanította, hogy milyen rossz hírt hozhatnak a lovasok. Aztán meglátta, hogy a szőke lány Éji Szél karjába szalad, és tudta, hogy ő Éji Szél felesége. Orlena felnézett a fölé tornyosuló férfira, kinek bozontos, fekete szakállába egy-két szürke szál vegyült. Izzó, ijesztő tekintete volt, s a szavai Ignacioról meglepték Orlenát. - Nem ilyennek képzeltem - mondta zihálva, spanyol büszkesége egyszeriben elhagyta. - És milyennek képzelt, Dona Orlena? - A férfi szürke szeme melegen csillogott.

- Soványnak és púposnak a sok tanulástól - felelte Orlena habozva. Aztán felemelte állát, a férfira mosolygott, aki szívből jövő kacagással jutalmazta meg. - Azt mondta Ignacio elhagyta Spanyolországot? - Idegesen az ajkába harapott. Amerre a bátyja feltűnt, ott bajt okozott. - Igen, akkor érkezett Santa Fe-be, amikor én a mostohaapja vendége voltam. Számomra úgy tűnt, mintha nem osztoznának a családi összetartásban - tette hozzá szárazon. - Ignacio gyűlöli Conalt - felelte Orlena kereken. - Azért jött, hogy tönkretegye, engem pedig visszavigyen Spanyolországba, ahol majd belekényszerít egy rettenetes házasságba, amely az ő érdekeit szolgálja. - Még mindig nem magyaráztad meg, hogy miért jöttél - vágott közbe Joaquín. Orlena férjéről a papra nézett, aztán vissza Éji Szélre. - Négyszemközt akarok Bartolome atyával beszélni. - Hogy meggyónd a bűneidet, Oroszlán? Te semmit sem követtél el. Minden az én hibám, ahogy az atya már emlékeztetett rá - mondta a férfi a védekezés és a szomorúság szívszaggató keverékével a hangjában. Orlena a férfi mellére tette a kezét, és érezte, hogy a félvér szívverése felgyorsul. Félreismersz, Éji Szél. Nem akarok gyónni. csak tudni... - Elhallgatott. Bartolome a szóváltást figyelte, és rájött, miért jött Orlena. Conal Quinn mostohalánya volt, Éji Szél ellenségének a lánya. Meg merje mondani neki az igazat? Joaquín kemény, hideg arcába nézett, mely hirtelen sebezhetővé és fájdalmassá vált. Tehát nem mondta meg neki. - A tudásra szomjas tanulónak sok mindenről lehet beszélni - vágott közbe a pap, és megnyugtatóan a lányra mosolygott, majd Joaquínra nézett. - Egyszer, sok évvel ezelőtt, nagyon okos tanítványom volt, égett a vágytól, hogy tanulhasson, és öröm volt tanítani. Remek férfi lett belőle. Vannak hibái, emberi hibái..., de remek férfi. Most pedig remek asszonyt választott magának feleségül. - Elhallgatott, és biztatóan Joaquínra pillantott. Mesélek neki a kedvenc tanítványomról. De van néhány dolog, amit tőled kell megtudnia, fiam... mikor kész vagy rá, hogy elmond. Joaquín bólintott, elfordult, és eltűnt a sötétségben, mint ahogy apacs neve ígérte. Bartolome atya bevezette a kunyhóba Orlenát, és hellyel kínálta. Amíg kint voltak, valaki friss vizet hozott be. A frissítő mellett húst és szárított gyümölcsöt találtak. - Üljön le! Biztosan elfáradtak a babával együtt. Orlena érezte, hogy forróság borítja el az arcát. - Az egyház nem adta áldását a házasságunkra. De nem akarom, hogy Éji Szélt okolja. Szabad akaratomból tettem, amit tettem. - A pap szemébe nézett, de nem látott benne elítélést, csak valami rejtélyes mosolygást. - Tehát szereti. És hiszek benne, hogy ő is megszereti magát. Joaquínnak nem lett volna szabad elszakítania magát a csaladjától... - Ez az egyik, amit tudni szeretnék. - Orlena megfeledkezve az ételről és a vízről, előrehajolt. - Maga Joaquínnak szólítja. Maga tanította, hogy fehér legyen, de ő az apacsokat választotta. A gyűlöletének köze van a mostohaapámhoz. Atyám, gyermekkorom óta szeretem

Conal Quinnt. De mióta a gyarmatokon vagyok, megtudtam róla néhány dolgot, amik megijesztenek. A pap a lány széles metszésű, aranysárga szemébe nézett, mely megtelt zavarodottsággal, és olyan sebezhetőnek látszott, mint a Joaquíné, mikor először találkoztak. - Néha az emberben két én lakozik. Mikor valaki felnő egy világban, aztán arra kényszerítik, hogy egy másikban éljen, megváltozik. Én Santanderben hagytam a kolostort, a könyvek világát, és a gyarmatokra hajóztam, hogy az indiánokon és a parasztokon segítsek, akik elszegényedve éltek ebben a rémisztő vadonban. Ez engem is megváltoztatott. Conal Quinn fiatalként jutott el ebbe a különös új világba, hogy mint katona megcsinálja a szerencséjét az egyház kényszere és áldása nélkül, ami engem táplált. Az a férfi, akivel maga Spanyolországban találkozott és az, aki visszatért Új Mexicoba, nem ugyanaz. Conal Quinn számára az indiánok nem emberek. Állatok, akikkel ennek megfelelően kell bánni. Orlenának eszébe jutottak a férje hátán látott sebek, lázálmai a bányákról, és megborzongott. - Tudnom kell. Conal vezette azokat a katonákat, akik... akik megölték Éji Szél anyját, felégették a faluját és őt rabszolgaságba hajtották? A lány gyötrődése nyilvánvaló volt. Bartolome érezte, ahogy Orlena fájdalma megérinti, ahogy évekkel ezelőtt egy fiatal fiúé. - Igen, Orlena, Conal Quinn gyerekeket adott el rabszolgának Nueva Viscaya bányáiba. De számára ők apacsok voltak, nem emberek, lelketlen, gondolkodásra képtelen lények. - Olyan kedves volt hozzám. Ötéves voltam, mikor elvette az anyámat. Az apám soha nem szeretett, sem Ignaciot. Szegény Ignacio. Azt hiszem, senki sem szerette. És ő sem szeret senkit - tette hozzá megborzongva, mikor maga elé idézte a kegyetlen sárga szemeket. - De Conal a barátja lett? - kérdezte lágyan Bartolome. - Az ember néha két énnel rendelkezik, mint már mondtam. Csak a jóra emlékezzen! Felejtse el a gonoszt, és hagyja maga mögött. Erre tanítsa Joaquínt is. Maga az egyetlen, aki hatni tud rá... ugye, tudja? . Orlena meglepetten nézett. - Ebben egyáltalán nem vagyok biztos. Kedves volt hozzám és tisztességesen bánt velem, mikor a népéhez kerültem, de... - elhallgatott a fájdalomtól, aztán folytatta. - Belekényszerítenek a házasságba. Soha nem mondta, hogy szeret. Joaquín idegenül csengett nyelvén a szó - a férjem soha nem beszél a szeretetről, csak a kötelességről fejezte be szomorúan. A pap átnyúlt az asztalon, és megfogta a lány finom kezét. Látta, hogy tenyere feltört és lehorzsolódott a kemény munkától. Joaquínnak el kellene vinnie egy biztonságos helyre, és megfelelő életet biztosítani neki. Ha úgy élnek, mint az apacsok, az hamarosan a sírba viszi őket. - A férje szereti magát, Orlena. Kemény, magányos ember. Ismeri a gyermekkort, a fájdalmat és a megaláztatást, amit a bányában elszenvedett. De van még valami. Ne felejtse el, amit mondok, én jól ismerem őt. Idővel elmondja magának a többit is, és magának bele kell nyugodnia, bármilyen keserű is az igazság. Nem könnyű elérni a gazdagságot, ha nem tudjuk becsülni.

Egy percig elmélkedő csendben ültek, s ekkor belépett Joakim. Hirtelen haragra lobbant, mikor meglátta, hogy a pap Orlena kezét fogja, miközben komolyan beszélgetnek. Mit mondhatott neki Bartolome, amit ördögi agya felhasználhat ellenem, törte a fejét. - Néhány harcos a csapatomból, aki még soha nem találkozott szerzetessel, látni szeretné a bölcsesség és a türelem csodáját, amit oly gyakran lefestettem előttük - mondta kényszeredett mosollyal. - Szóval teletömted a fejüket tündérmesével, s most nekem, halandónak, ki kell ábrándítanom őket - nevetett Bartolome. - Hagyjuk a feleségedet pihenni, és felfrissíteni magát. Aztán gondoskodnunk kell fekhelyekről, mert ez a ház csak kettőtöknek elegendő. Most már Joaquín is őszintén mosolygott. - Az én mindig nyers és gyakorlatias, atyám mondta szeretettel, és magára hagyták Orlenát az asztalnál. A száraz, fűszeres húst rágcsálta, melyet néha leöblített vízzel, és egész idő alatt a pap szavain töprengett. Mit kell Éji Szélnek, vagy Joaquínnak meggyónnia neki? Bele kell törődnie, bármilyen keserű is az igazság. A szavak visszhangoztak a fejében. Mit értett ez alatt a pap? Ismerte a férje másik oldalát, a fehérét, amit Éji Szél soha nem fedett fel előtte. Háta fájt a hosszú lovaglástól és fáradt volt, de mielőtt lepihen, ennie kell még valamit. Mióta a gyermek fejlődésnek indult, Orlena étvágya is vele nőtt. A hússal és gyümölccsel teli tálért nyúlt, s szeme megakadt egy papíroson, amit félig eltakart a vizes edény. Kíváncsian kihúzta a rozoga tároló alól, ami valaha a szerencsétlen paisano-é lehetett, aki a völgyben lakott. A papír új volt, nyilvánvalóan nem a ház régi tulajdonosának hagyatéka. Valami azt súgta neki, hogy ne olvassa el, de győzött a kíváncsisága. Olyan régen nem olvasott már semmit. Az írás szép volt, könnyen kivehető, mintha nagy gonddal készítették volna. Aztán meglátta, hogy Conalnak címezték. Szeme végigfutott a levélen Éji Szél aláírásáig, aztán félelemmel telve felállt, hogy elolvassa az üzenet megsemmisítő tartalmát. - Leviszek még egy vagy két harcosodat, különösen Erős Ökölt a folyóhoz, hogy megkereszteljem őket - mondta Bartolome atya, miközben visszafelé sétáltak a házhoz. Aztán ráadom az egyház áldását az Orlenával kötött házasságodra. Joaquín felmordult. - Ha nem az egyik szentség, akkor a másik. Túl sokáig dolgoztál a szőlőskertben, csuhás. - A férfi hangja könnyed és ugrató volt. Ha Bartolome helyesli a frigyet, nem volna jó ötlet templomban esküdni? Mikor beléptek a házba, hirtelen földbegyökerezett a lába, s a pap mögötte kis híján beleütközött. - Mi a baj, Joaquín? - Szeme megdöbbent barátjáról Orlenára vándorolt, aki Joaquín levelét tartotta összegyűrve a kezében. - Tud olvasni? - suttogta rémülten és csodálkozva a pap. A spanyol hölgyek általában nem tudtak többet, mint aláírni a saját nevüket. Közel ötven év alatt egyszer sem találkozott írástudó asszonnyal. Mit tett? Figyelmetlenül kint hagyta a terhelő levelet az asztalon, miután Éji Széllel vitatkozott. - Igen, Bartolome, Orlena tud olvasni - felelte Joaquín szomorúan. - Oroszlán, amit akkor írtam, azt akartam...

- El akartál csábítani, kihasználni, aztán visszaküldeni Conalnak. Mikor akartad véghezvinni a tervedet? Előtte vagy utána, hogy a gyermeked megszületik? Miért akarod megtartani, ha ennyire megveted a spanyol véremet? - Orlena hangja recsegett a dühtől, szemét könnyek égették, melyeket meg sem próbált elrejteni. Joaquín lassan felé sétált, fájt, amit mondania kellett, s csak azt kívánta, hogy a karjában tarthassa a lányt. Nem tudná elengedni! Talán már túl késő, döbbent rá. - Ne érj hozzám. Éji Szél... vagy Joaquín, vagy hogy a csudába hívnak! Nem fogsz még egyszer lóvá tenni. - Orlena hátralépett, és a férfihoz vágta a papírt. Rá se hederítve Orlena kitörésére. Éji Szél utána lépett, kétségbeesetten vágyott rá, hogy eloszlassa a lány fájdalmát, melyet okozott neki. Kinyújtotta a kezét, és magához húzta merev, tiltakozó testét. Miközben a hátát simogatta, arcát a lány nyakába temette. - Szeretlek, Oroszlán. Igen, azt terveztem, hogy felhasznállak a bosszúmhoz, de nem tudtam, hogy ez lesz belőle. Milyen régen vágyott rá Orlena, hogy hallja ezt a szerelmi vallomást. Most, hogy ez megtörtént, nem tudta, hihet-e benne. Fáradtnak és kimerültnek érezte magát, és képtelen volt józanul gondolkodni, miközben szerelme birtoklón magához szorította, szerelmes szavakat suttogott a fülébe, és a nyakát csókolgatta. Majdnem kísértésbe esett, hogy viszonozza az ölelést, de a büszkesége visszatartotta, és kezét ökölbe szorította maga mellett. Ekkor lövés dördült az éjszaka csendjében. Kiáltások és lódobogás visszhangzott le a hegyről, miközben hatalmas lovas csapat tört a táborba. Éi Szél gyorsan az asztal alá nyomta Orlenát. - Maradj itt fedezékben! Ne gyere ki, ha nem hívlak! - A lelkészhez fordult. - Maradj vele! Csak egy kés volt nála az övébe dugva. A puskája, a nyila, minden fegyvere a tisztáson hevert a tűz körül, ahol a zűrzavar kibontakozott. Egy gyors pillantással felmérte a terepet. Több, mint egy tucat spanyol bőrkabátost látott számos indián milicionista, a gyűlölt komancsok társaságában. Nem csoda, hogy az őrök nem figyelmeztették. Kisurrant a házból a fák árnyékába, és gyorsan döntött. Ha ellenállnak, mindenkit lemészárolnak, de a súlyosan felfegyverzett katonák nem tudják utolérni á könnyen felszerelt apacsokat. - Meneküljetek a hegyekbe, és oszoljatok szét! - kiáltotta. - Vissza az erődbe! Még a csata zajában is felismerték vezetőjük hangját. Az apacsok szétszéledtek az éjszakába. Néhányan holtan, groteszkül kicsavarodva feküdtek a véres földön. Testük a feketeségbe veszett, mikor az egyik menekülő lipan port hintett a tűzre, és eloltotta a nem régen még táncoló lángnyelveket. Éji Szél hirtelen érezte, hogy egy kést nyomnak a torkához. Egy másik megcsillant a melle előtt. Mind a két komancs égett a vágytól, hogy kiontsa a vérét, de nyilvánvalóan megparancsolták nekik, hogy élve fogják el. Kihasználva ezt az előnyét, belerúgott az egyik férfiba, másik támadója kezéből kiütötte a kést, melyet a torkához szorított, és oldalra gördült, hogy kimeneküljön a veszélyes hurokból. Még többen ugrottak rá. Nem tudta megszámolni hányan, mert elsötétült előtte a világ.

Egy vödör vizet locsoltak Éji Szél arcába, melytől köhögni és fulladozni kezdett, miközben lassan kinyitotta a szemét. A tüzet meggyújtották, s láthatóvá vált a szörnyű mészárlás a táborban. Conal Quinn állt felette, szigorú arcából állatias megelégedettség sugárzott. Joaquín igyekezett gyűlölt ellenségén tartani a szemét. Megrázta sajgó fejét, hogy kitisztuljon, és fel akart állni, de az erős komancs karok a földre szorították, miközben Conal csizmás lábával a mellére taposott. - Nos, Éji Szél, annyi év után ismét találkozunk. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között - mondta zordan, és a ház felé nézett, ahonnan két őr Orlenát és Bartolome atyát vezette ki. De drágán megfizetsz, amiért elraboltad Orlenát és a fiamat. - Hogy találtatok rá a völgyre? - kérdezte nyugodtan Éji Szél, szíve összeszorult a rémülettől, ha a téli erődben megbúvó népére gondolt. - Juanito még a legfájdalmasabb kínzások ellenére sem akarta elárulni Ruiz őrmesternek, hová vitted a papot. De mikor a feleségét és a gyerekét bevittük az őrházba... nem akarta, hogy elcsúfítsuk őket. - Hatalmasat rúgott Éji Szélbe, aztán Orlenához fordult, aki dermedten állt a rémülettől a férfi szavai hallatára. - Megkínoztál egy asszonyt és egy gyermeket? - kérdezte hitetlenkedve. Túl sok minden szólt már eddig is Conal ellen; ez most újabb példája volt annak, hogy két én lakozott benne, ahogy Bartolome atya mondta. - Mit tettek veled. Pillangóm? - kérdezte Conal, ügyet sem vetve a lány felháborodására. Nem vártam, hogy máris kiszabadíthatlak. Éji Szél kitépte magát a két komancs karmai közül, és Quinn hátára vetette magát, de ismét lefogták. Három ember kellett, hogy lecsillapodjék, s Conal fenyegetése. - Vissza, vagy megölöm a papot! Éji Szél rögtön felhagyott a hadakozással. Remegett a dühtől. Vér szivárgott a homlokából, és számos seb sötétlett az arcán. Szeméből gyűlölet sugárzott, miközben nézte, ahogy Conal Orlenához fordul, megfogja a kezét, és elhúzza Bartolométól. - Gyere ide, Pillangó! Ez a koszos indián nem bánthat többé, sem a banditái - tette hozzá, s hideg, megvető pillantást vetett a papra. - Éji Szél nem bántott engem, Conal - felelte a lány csendesen, és ellenállt a férfi próbálkozásának, mikor az meg akarta ölelni. - Hogy mondhatsz ilyet, mikor elrabolt, és azt üzente, hogy bosszúból meggyaláz? Ne félj, hazaviszlek. Elfelejted az egészet, mintha csak egy rövid rémálom lett volna. - Magához szorította a lányt, miközben hallotta, hogy háta mögött a félvér fogvatartóival küzd. Mikor megfordult, hogy kárörvendően Éji Szél arcába nevessen, Orlena ismét kisiklott az öleléséből. - Soha nem felejtem el azt az időt, amit a lipanokkal töltöttem, és nem volt rémálom, Conal. Az volt az igazi lidércnyomás, mikor megtudtam, hogy gyerekeket küldtél rabszolgának a bányába.

Conal diadalmas arckifejezése dühödté változott. - Amit gyerekkel ezelőtt néhány apacs kutyával tettem, ahhoz neked semmi közöd, Orlena. Már mondtam neked, hogy ezen a pokoli földön más szabályok szerint élik az életet. Felejtsd el a múltat! - Nem tudom! Mégha Santa Fe jóságos polgárai vissza is fogadnának a társadalmukba, nem fogadnák be a gyermekemet, s megvetnék. - Kezét óvón domborodó hasára tette, és rásimította bő tunikáját, hogy felfedje terhességét Conal előtt. A férfi szeméből lángnyelvek csaptak ki, mikor a lányra támadt. - Egyáltalán nem úgy néz ki, mintha szégyelnéd. Meg akarod tartani a gyereket, hogy örökké emlékeztessen arra, hogy megerőszakoltak? - Éji Szél nem erőszakolt meg, Conal. Önként lettem az övé - suttogta Orlena. A férfi teljes erőből pofon ütötte a lányt, mire az visszaesett Bartolome karjaiba. Éji Szél kitépte magát a komancsok szorításából, és megragadta Quinn nyakát, amit el is tört volna, ha az őrök és a katonák sietve le nem fejtik róla. Mikor lefogták, Conal a nyakát dörzsölve felé fordult. - Tehát az asszonyod volt. De most visszaszereztem, Zöldszemű Fiú - vágta oda a szavakat Éji Szélnek. - Egy ostoba szűzzel volt dolgod. Remélem jó volt, mert most megfizetsz az élvezetért. - Mindig gyáva voltál, ír, álmukban gyilkoltad meg a férfiakat, aztán eladtad a feleségüket és a gyermeküket a spanyol aranyért - vágott vissza a félvér, és ismét megpróbált gyűlölt ellenségére támadni. - A gyerek és az asszony, akikről beszéltél, az enyémek voltak, azt csináltam velük, amit akartam - felelte Conal, és megvetően legyintett. Éji Szél torkából apacs átok szakadt fel, miközben Quinn ökle a hasába csapott. Köhögött, de nem görnyedt össze a súlyos ütés ellenére. - Egyszer megesküdtem, hogy megöllek. Még életben vagyok, hogy beváltsam az ígéretemet. Orlena szeme az egyik magas, karcsú férfiról a másikra villant A bőrük színe eltért egymástól, Conalé sápadt, haja göndör és vörös, Éji Szélé pedig bronzbarna, fekete és egyenes volt. De mindkettőjük metszett, gőgös profilja megegyezett, s ugyanaz a jeges, zöld szempár nézett farkasszemet egymással. Orlena érezte, hogy elhagyja az erő, és kis híján Bartolome karjaiba ájult - Jóságos isten, Conal az apja! - kiáltotta. - Joaquín Maria Alejandro Quinn névre keresztelték - felelte a pap szomorúan.

Tizenhetedik fejezet - Nem adom egy apacs fattyúnak a nevemet - mennydörögte Conal Bartoloménak. - Isten magán keresztül adott életet neki, a neve átszállt rá a tettével - felelte nyugodtan a pap az indulatos kereskedőnek. - A saját fiadat küldted abba az élő pokolba? - suttogta Orlena hitetlenkedve. Az iszonyattól rosszul lett, visszanyelte a keserű gombócot a torkában, miközben Conalra nézett, s életében most először látta olyannak, amilyen a valóságban volt. Gyermekkori vaksága feloszlott, és értelmet nyertek Bartolome szavai. Ez volt hát Joaquín sötét titka, egy olyan szörnyeteg vére csörgedezett az ereiben, mint Conal Quinné. Conal észrevette, hogy Orlena elhúzódik tőle, káromkodni kezdett, és utálkozva nézte a lány gömbölyödő alakját. Az az átkozott indián megtartotta, amit a levélben ígért! Aztán félvér fiához fordult. - Ezért megöllek. Olyan lassan, hogy könyörögni fogsz a halálért, mielőtt végzek veled. - Nem ölheti meg a saját fiát jobban, mint ahogy ő magát. Ez az őrültség mindkettőjüket végső kárhozatra ítéli! - tört ki Bartolome atya. Gyengéden maga mellé vonta Orlenát, és bátran odalépett, ahol a két férfi farkasszemet nézett egymással. A katonák keresztet vetettek ijedtükben. Még a komancsok is megérezték a fehér szent emberből áradó erőt, és meghátráltak. Conal harsányan felnevetett. - Meg akar átkozni, atyám? Már így is a pokolra jutok. - Vállalom, hogy a pokolra kerülök, ha odajuttathatlak - tette hozzá Éji Szél. - Elég! Énfelőlem mindketten átkozottak lehettek az örökkévalóságig, de nem engedem, hogy tönkretedd a fiadat! - fordult Orlena Joaquíntól Conalhoz. - És az unokádat! - Had adjalak össze benneteket, és áldjam meg a gyermeketeket - kérte Bartolome a lányt. Mikor Orlena Joaquínra pillantott, a pap szürke szeme is a férfira szegeződött. - Megtiltom! - kiabálta Conal. - Visszaadnál Ignacionak Santa Fe-ben úgy, hogy egy fattyút hordok a hasamban? - vágott közbe Orlena. Hirtelen arra vágyott, hogy kimondja ezeket a szavakat a pap előtt. Szerétiek, mondta Éji Szél. Tényleg szerette? Joaquín Quinn szerette volna? Conal elgondolkodott a lány szavain. A minden lében kanál ferences tehát elmondta neki, hogy Ignacio megérkezett. Ignacio el fog átkozni, ha megtudja, hogy Orlena egy indián gyér. mekét hordja. Isten és minden szentje óvjon meg engem, ha kiderül, hogy ez az indián az én fattyúm! - Kötözzétek jó erősen egy fához, amíg eldöntöm, mit csinálok vele! - parancsolta az őröknek. - Tartsátok a szemeteket a papon! Bár nem hiszem, hogy valami meggondolatlanságra ragadtatná magát, hiszen fosztogató honfitársa a halálával fizetne érte. Várjon itt, atyám! - utasította a papot. - Gyere be a házba! - lépett Orlenához. - Pihenned kell, különben ártasz a babának - tette hozzá gúnyosan.

Orlena figyelte, ahogy a komancsok durván egy fához kötözik Joaquínt, a nyersbőr szíjak mélyen a karjába és a mellébe vájnak. A férfi egyszer sem nézett rá. Orlena megfordult, és bement a házba. Conal leült, és egy ezüstszín flaskából iszogatni kezdett. - Remek ez az ital, de nem hiszem, hogy a te helyzetedben ezt megengedheted magadnak mondta, és kézelőjével megtörölte a száját. - Meg kell engedned, hogy Bartolome atya összeadjon bennünket, Conal. Nem számít mit tettél, így elmondhatod a bátyámnak, hogy nem gyaláztak meg. - Várt, tudta, hogy nagyon kicsi a remény arra, hogy megmentse Éji Szél életét. De ha Conal eléggé fél Ignaciotól, talán elodázhatják az elkerülhetetlent. Talán Bartolome atyának támad egy terve. Conal a lány lipan ruháját, és napbarnított bőrét figyelte. Apacs lett belőle, éppen úgy, ahogy Joaquín dicsekedett vele. - Nyilvánvaló, hogy mindketten bajban vagyunk, Orlena. Nem vagy férjnél, és egy fattyú fattyát hordod. A lány megvetően pillantott a férfira. - Ha Éji Szél fattyú, te tetted azzá. Vétek lenne a második generációban is elkövetni ugyanazt a hibát. - Conal szeme szikrát szórt, aztán olyan hideg lett, mint az üveg, s ez Orlenát Éji Szélre emlékeztette. Miért nem vette észre már előbb? - Egy pillanatra tegyük félre az apacs fattyúk erkölcsét, és gondoljunk egy sokkal jelentősebb problémára. Mindkettőnknek szembe kell néznünk ördögi bátyáddal és politikai mahinációival. Mit tehetünk, kérdem én? - Azt akarta, hogy Orlena esdekeljen és könyörögjön, ha nem is szerelme életéért, de legalább a saját jóhíréért. - Te játszol velem, Conal. De nem fog sikerülni. Tudom, mennyire kegyeibe fogadta Ignaciot a hercegből lett új király. Én életben kellek neki a terveihez, és téged hibáztat a szökésemért. Nagyon okos és bosszúálló az én bátyám. - Akárcsak én, a hétszentségit! - káromkodott Conal, és felugrott a székből. - Szerettelek, kényeztettelek, a nyakamat kockáztattam azért, hogy kiszöktesselek Madridból a gyarmatokra. És megcsaltál engem egy félvér banditával! Orlena érezte, hogy hisztérikus nevetés tör fel belőle. - Az élet iróniája, Conal. Valamikor régen Ignacio azzal vádolt bennünket, hogy szerelmesek vagyunk, és én megütöttem a képtelen feltételezés miatt. De ugye igaza volt? Te úgy akartál engem, mint a szeretődet! - Feleségül vettelek volna, ha a vallás nem tiltja. Milyen ostoba voltam! De te többre becsülted egy koszos rézbőrű édes simogatását. - Megvetően végigmérte a lányt tetőtől talpig. - Most pedig térden fogsz csúszni előttem, mielőtt a szeretőmmé teszlek. - Tudod, hogy nem teszem, és ez bosszant téged, ugye, Quinn kormányzó? Jobban teszed, ha a bátyámmal törődsz, különben nem sokáig leszel kormányzó. Conal két lépéssel megkerülte az asztalt, és meg akarta ütni a lányt, de az utolsó pillanatban megállt. Orlenának egy arcizma sem rándult. - Mire jó ez? - sóhajtotta Conal fáradtan. - A fosztogatót lefejezik. Engem megmentőnek kiáltanak ki, te pedig megbecstelenített leszel. Ne ringasd magad tévhitben, Orlena, amikor a

hírhedt Éji Szélt láncra verve visszaviszem Santa Fe-be. Ignacionak nincs akkora hatalma, hogy letörje a hízelgőket, akik várni fognak rám. - A férfi várt, hagyta, hogy a lány megeméssze a szavait. Hazardírozott, mikor alkut ajánlott Orlenának. A lány legyőzötten összegörnyedt. Conalnak igaza volt. Új Mexico vadonjában ő volt a katonai hős, Ignacio pedig csak egy udvari piperkőc. Mindenkit kijátszott. - Elnéznéd, hogy saját húsod és véred ilyen szörnyű halált haljon? - Elakadt a hangja, mikor arra gondolt, hogyan büntetnének meg egy olyan banditát, mint Éji Szél. Megkorbácsolnák, kiéheztetnék, bezárnák, mint egy állatot, aztán felakasztanák és lefejeznék, a fejét pedig kitűznék a erődítmény várfokára. - Miféle szörnyeteg vagy te? - Olyan, aki üzletet ajánl neked - felelte Conal hűvösen, ismét uralkodva magán. Megengedem, hogy a pap összeeskessen benneteket, ami nem csak a becsületedet menti meg, hanem Ignacio karmaitól is megvéd. Van egy vőlegényjelöltje, aki Madridban vár rád. - Ha hamarosan úgyis özvegy leszek, mit segít rajtam házasság? - tiltakozott Orlena összehúzott szemmel. Ezt az új Conalt nem tudta kiismerni, valóban két énje volt, ahogy Bartolome mondta. - Elengedem a férjedet. Rejtélyes módon ismét kiszabult egy indián. De nem lehetsz többé az asszonya, Orlena. Pontosan azt teszed, amit mondok, ha meg akarod menteni az életét. Conal várt. - Kérlek folytasd! - mondta a lány feszülten, és már előre félt attól, amit mostohaapja mondani fog. - Hozzámész a fattyúmhoz itt és most, aztán megmondod neki, hogy csak azért tetted, hogy megmentsd a becsületedet. Meg kell győznöd arról, hogy megveted őt is és az összes apacsot. Ignacio bátyád csodálatos ajánlatot tett neked, spanyol, nemesasszony lehetsz Mexico Cityben. A pappal Chihuahua Cityben fogsz várni, aztán délre utazol, hogy találkozhass Ignacio-val. A gyermeket egy árvaházba helyezzük. De jól jegyezd meg, Orlena, meg kell győznöd erről, vagy megölöm őt is és fattyat is! Orlena állt, keze ökölbe szorult a szék támláján. A szoba forogni kezdett vele, rosszul lett. Szeretlek, visszhangoztak fejében Éji Szél szavai. Talán igazat mondott, de ha Orlena megteszi, hogy megmentse az életét, örökre gyűlölni fogja. - Miért bízzak meg benned, Conal? Lehet, hogy megteszem, amit mondasz, és te mégis megölöd a férjemet. - Ah, de te nem látsz a jövőbe, Orlena, gyönyörű, arany pillangóm. - Odalépett a lányhoz, megsimogatta napbarnított arcát, és érezte, hogy Orlena összerezzen az undortól. - Ez az apacs megbélyegzett téged, de ha megszülöd a gyermeket, és a bőröd megint sápadt és bársonyos lesz, gyönyörű leszel. Megengedem, hogy a szerelmed életben maradjon, és hogy megtartsd a gyermeket. Viszonzásul azért, hogy mindezt biztosítom neked, várni fogsz rám... Orlena arca krétafehérré vált, a tenyere izzadt. Gyomra felfordult, miközben igyekezett visszatartani a szárított húsdarabokat, amiket az előbb evett. - Azt akarod, hogy a szajhád legyek?

- Annak a bennszülöttnek voltál a szajhája! El fogod tűrni az érintésemet, különben nem egyszerűen megölöm, hanem előtte egy szűk, sötét cellába zárom, ami olyan, mint egy bányajárat. Bizonyára előtörnek benne az emlékek... - Ne! - kiáltotta Orlena megborzongva. - Elfogadom az ajánlatot, Conal. Csak arra vigyázz, hogy meg ne szegd a szavad. Éji Szélnek életben kell maradnia. Cserébe várni foglak Chihuahua Cityben. Conal a lány arcát fürkészte, mely elsápadt napbarnított bőre alatt. Jól ráijesztett azzal, hogy azt a cellát emlegette és a bányát. Ezt jó lesz megjegyezni. Az őrmester a fához sétált, ahová Éji Szélt kötötték. - Engedjétek el, és hozzátok a házba! parancsolta mogorván a komancs őröknek. Azok durván levágták a nyersbőr szíjat, mely vörös, ledörzsölt hurkákat hagyott a félvér csuklóján és mellén. Éji Szél megdörzsölte elgémberedett kezeit, hogy a vér visszatérjen beléjük. Bármit tervezzen is Conal, szembe kell néznie gyűlölt ellenségével. Kegyetlen iróniája volt a sorsnak, hogy annyi év után, melyen át az apjával szemben táplált gyűlöletben élt le, aki elárulta, most sokkal jobban érdekelte az, hogy mi lesz Orlenával. Elátkozta magát, amiért megírta azt az öntelt, irtózatos levelet Conalnak. Mennyire elvakította a vágy! Ez a gyűlölet keserves fájdalmat okozott annak az asszonynak, aki szerette, az asszonynak, akit a világon mindennél jobban szeretett. Túl késő volt bevallani, hogy szereti. Conal most bosszút áll rajtuk és ártatlan gyermekükön. Megpróbálta kitisztítani a fejét, miközben lassan a házhoz közeledett. Bartolome atya az ajtóban állt komoly arccal. - Engedélyt kaptam a kormányzótól - mondta zavartan -, hogy összeeskesselek benneteket. Ezen kívül excellenciája semmit nem árult el. Miféle játékot űz velük Conal? Mikor tekintetük találkozott a pappal, mindkettőjük szemében ez a kimondatlan kérdés volt látható. A spanyol katonák és komancs milicionisták őrizetében léptek be a kunyhóba. Conal és Orlena a szoba közepén állt Terris hadnaggyal. Joaquín gyorsan szemügyre vette a három fegyveres őrt, akik a kicsiny helyiséget közrefogták. A házat kívülről bekerítették, semmi esély nem volt a menekülésre. Aztán Orlenára nézett, és megpróbált olvasni az arcvonásaiban. Sápadtnak, de nyugodtnak látszott. Bárcsak meg tudná vele értetni, mennyire sajnálja, hogy fájdalmat okozott neki! Bartolome atya áldást ad a házasságunkra, Orlena - mondta, és tenyerével felfelé kinyújtotta a kezét azt kívánva, hogy a lány megfogja. Orlena közelebb lépett, jéghideg kezét a férfi tenyerébe tette, de nem szólt semmit. Kérlek, Éji Szél, bocsásd meg, amit teszek! Conal törte meg a csendet. - Beleegyezek a házasságba, hogy megmentsem Orlena becsületét. Spanyol nemeshölgy, aki védelemre szorul, nem úgy, mint egy apacs szuka, akinek nincs szüksége az egyház áldására ahhoz, hogy szüljön! Éji Szél ellenállt a kísértésnek, hogy Conal kegyetlen, gúnyos arcának essen, és belecsapjon, de tudta, mennyire értelmetlen lenne.

- Akkor had esküdjünk meg. Azt hiszem, ez az utolsó kívánsága egy megbélyegzett embernek. De mi lesz a feleségemmel és a gyermekemmel, ha a spanyol igazságszolgáltatás végzett velem? - Ezt majd akkor beszéljük meg, ha a pap végzett a teendőjével - felelte Conal, és intett Bartoloménak. - Bármi történjék is, az egyház megáldja ezt a gyermeket és ezt az asszonyt - kezdte a ferences szomorúan. Intett a fiataloknak, hogy térdeljenek le a kemény, csupasz földre. Joaquín érezte, hogy Orlena keze hideg. A lány a papot nézte nem őt. Éji Szél ugyanazt a fájdalmat érezte, mint Orlena, és ké keze közé fogta a lány tenyerét. Az eskü egyszerű és rövid volt. Jövőjük oly bizonytalan, múltjuk olyan zavaros volt, hogy egyikük sem értékelte a szertartást úgy, ahogy lipan házasságkötésüket. Mindketten feszült hangon ismételték a pap szavait. Miután Bartolome befejezte az imát, és intett nekik, hogy álljanak fel, óvatosan Conalra pillantott. - Azt hiszem, adhatunk a fiatal párnak néhány percet, hogy négyszemközt beszéljenek, nem, atyám? - Intett a hadnagynak Conal, aki elküldte az őröket. Mindenki kiment, csak Conal állt meg az ajtóban. - Ne tartson sokáig! - mondta mosolyogva. - Nem sok mondanivalótok maradt egymásnak. Mikor egyedül maradtak, Joaquín kérdő tekintettel nézett Orlenára. - Gyere ide! - mondta neki, és megfogta a kezét. - Legalább csókoljuk meg egymást, ahogy az esküvőn illik. Szeretném, ha megértenéd, ami a szívemben van. Orlena érezte, hogy összeomlik, ha Éji Szél megcsókolja, minden porcikája azután kiáltozott, hogy a karjaiba vesse magát és elmondja Conal zsarolását, mégha ezzel szörnyű sorsra ítéli is a férfit, akit szeretett. Már nem számított, hogy Éji Szél is szereti-e, vagy csak kihasználta. Csak az számított, hogy megmentse az életét és a gyermekéét. Kitépte magát a férfi elgyengítő öleléséből, elfordult, és miközben az asztalhoz sétált, megacélozta magát. Gyorsan kell cselekednem, különben elhagy a bátorságom. Joaquín a lány merev hátát nézte, félt, hogy kőszívűsége miatt elvesztette Orlenát még az elmúlt keserédes percek ellenére is. A lány rápillantott, s Éji Szél megvető, hideg tekintetével találta szembe magát. - Szeretném, ha te értenéd meg azt, ami az én szívemet nyomja, Joaquín - mondta gúnyosan. - A játékszered voltam, a bosszúd és a vágyad eszköze. De többé nem. Conal eljött értem, ahogy mindig is mondtam. Azért mentem hozzád, hogy megmentsem a becsületemet, de most már megszabadultam tőled, ha a magodtól, ami a hasamban növekszik, nem is. A gyermeket apácák fogják felnevelni. Azt kívánom, hogy soha ne lássalak többé se téged, se a gyermeket. Ignacio Mexico Citybe vár rám, ahol tiszteletre méltó férjesasszonyként fognak fogadni, akinek rejtélyes körülmények között eltűnt a férje. Mexico nagyon szórakoztató város egy gardedám nélküli asszony számára. - Elhallgatott, és nézte, ahogy a férfi csodálkozó arckifejezése zárkózott ürességgé változik. Te jó isten, hisz nekem!

Joaquín úgy érezte, mintha vaskapocs szorítaná össze a mellkasát. - Tehát az én Oroszlánom tökéletesen játszotta a szerepét az elmúlt hónapokban. De jól jegyezd meg, spanyol szuka, azért jöttél hozzám, hogy kielégítsd a vágyaidat, nem pedig, hogy túljárj az eszemen. És élvezted vad szenvedélyemet, te is élvezted! - Egyetlen lépéssel megkerülte az asztalt, és durván magához szorította a lányt. Mielőtt Orlena tiltakozhatott volna, Éji Szél megcsókolta, és addig gyötörte az ajkát, míg a lány fel nem nyögött a fájdalomtól. Aztán megvetően visszalökte az asztalra. - Ez a szánalmas Conal csak néhány percet adott nekünk, különben még utoljára kielégíthettük volna testi vágyainkat. Ne felejtsd el ezt Mexicoban, selymes hálószobádban! Megfordult, a bejárathoz ment, és becsapta a rozoga, korhadt faajtót. Orlena az asztalra omlott, néma zokogás tört fel belőle. Életben marad. Életben marad. Csak ezt ismételgette, mint egy litániát, hogy elűzze az őrületet. Quinn kint állt és lustán egy fának támaszkodott, mikor Joaquín kilépett a házból. A hajnal halvány bíbor és narancssárga színekbe vonta az eget. Látta, hogy a félvér fájdalmát megvető dühével palástolja. - Gondolom, a hölgy elmondta a kívánságát - mondta anélkül, hogy a válaszra várt volna. Intett két őrnek, akik a folyó melletti sűrű fenyőerdőbe vezették Éji Szélt. Mihelyt eltűntek a fák mögött, arcát keserű mosoly remegtette meg. Aztán Bartoloméhoz fordult. - Helyezze kényelembe Orlenát, atyám, és készüljön fel, hogy hamarosan útra kelnek. Biztonsági kíséretet adok maga mellé Nueva Vizcayaig. - Mi lesz az apacsokkal? - kérdezte az egyik komancs milicionista, mikor a szent ember eltűnt a kunyhóban. Conal utálkozva rántott egyet a vállán. - Azt csináltok velük, amit akartok. Éji Szél velem jön. A komancsok óriási lelkesedéssel láttak hozzá a testek csonkításához, és Aaa-hey kiáltás harsant ajkukról, buzgó késük valahányszor újabb zsákmányt hasított le. - Ruiz őrmester! - kiáltotta Conal, ügyet sem vetve a körülötte levő káoszra. - Amint uralkodónk szövetségesei végeznek, hozza ki a lányt és a papot! Maga fogja őket Chihuahua Citybe kísérni. Vigye magával a katonák felét! Mihelyt teljesítette a küldetést, tegyen jelentést nálam Santa Fe-ben! A házban Orlena ujjai a ferences durva csuhájába mélyedtek, miközben a komancsok vérfagyasztó ordítása visszhangzott a hajnali csendben. Bartolome átölelte. - Ne figyeljen oda! Semmit sem tehet. Imádkozom a lelkükért. - Éji Szél... elmenekült? Bartolome nem tudta, mit válaszoljon a lánynak. - Nem vagyok benne biztos. Conal nem dobta oda törzsének ősi ellenségeihez. Két őr a folyóhoz vezette. Ott pányvázták ki a lovát. Kételkedett benne, hogy Conal élve elengedi félvér fiát, de nem akarta megfosztani Orlenát az egyetlen halvány reménytől, ami megmaradt neki. Elég tragédiát átélt már az este. Mikor beértek a fák árnyába, az őrök leteperték Éji Szélt a földre. Egyikük mellé térdelt, míg a másik felhúzott pisztolyt szegezett rá. A térdeplő őr előhúzott egy ugyanolyan nyersbőr

szíjat, amivel korábban megkötözték. Miután szorosan megkötötte a kezét a melle előtt, aztán Joaquín nyaka köré tekerte a megmaradt részt. Mikor a fojtogató hurok a helyén volt, felrántották a foglyot. - Megvárjuk a parancsnok utasítását - mondta az őrmester állati vigyorral az arcán, miközben kivillantak rothadt fogai. Búvóhelyéről Éji Szél látta, hogy Bartolome és Orlena délre lovagolnak a völgyből Ruiz őrmester és egy tucat katona kíséretében. Délre, ahol az a gazdagság vár, amelyre születtél, Oroszlán. Azon tűnődött, vajon hány embere menekült meg. A tábortűz körül négy testet látott. Amennyire ki tudta venni, sem Rekedt Hang, sem Erős Ököl nem volt az áldozatok között. Bizonyára az erődbe lovagolnak, de Éji Szél nem hitte, hogy elegendő harcossal vissza tudnak térni, hogy kiszabadítsák, mielőtt Conal visszaviszi Santa Fe-be. Tudta, hogy a végzet ott eléri, beletörődött a halálba, talán még várta is. Bárcsak magammal ránthatnám Colorado Quinnt is. Joaquínt a gyűlölt hang zökkentette ki gondolataiból, mely olajozottan csengett a szadista élvezettől. - Tehát búcsút vettetek, és láttad, hogy ellovagol. Orlena visszatér abba az életbe, amitől te meg akartad fosztani. Joaquín feszülten mosolygott, miközben felemelt fejjel állt Conal előtt. - Én attól fosztottam meg, amit egyetlen udvaronc sem tud visszaadni neki Mexicoban - felelte öntelten. Mielőtt elrejthette volna dühét, Conal öklével állon vágta. A félvér feje hátrahanyatlott, ahogy az őrök szorosan fogták a nyakára tekert hurkot. Két jéghideg zöld szempár nézett egymásra. - Mindketten bosszút álltunk, ír kutya - mondta Joaquín. - Igen, de ha arra gondolsz, hogy a gyermeked árvaházban fog felnőni, a feleséged pedig egy piperkőc szeretője lesz, kinek a bosszúja az édesebb? - kérdezte Conal visszanyerve lélekjelenlétét. - Tegyétek fel a lóra, és nehogy elengedjétek a pórázt, míg a fővárosba értek! parancsolta a katonáknak. Mikor Joaquín hanyagul nyeregbe szállt, és közömbösen előre nézett, Conal a fekete-fehér paripa mellé lovagolt. - Mondok még valamit, amin eltöprenghetsz az úton. Tudomásomra jutott, hogy nem szívleled az olyan sötét, zárt helyeket, mint a bánya. Santa Fe-ben, a börtönben van egy izzasztócellánk. Bár magasabb vagy, mint általában az apacsok, de azt hiszem, bele tudunk zsúfolni. Joaquínnak egy arcizma sem rándult, de szüksége volt minden erejére, hogy arca és teste mozdulatlan maradjon. Miközben lovagoltak, Conal fosztogató fia felett állt bosszúján töprengett, és elátkozta a napot, mikor megtermékenyítette a félvér apacs anyját. Orlena olyan ostoba volt, hogy azt hitte, elengedi a gazembert, és őt megtartja, mint a szeretőjét. Éveken át vágyakozott utána, de soha, soha nem tudná megérinteni azt, amit ez az öntelt vadindián egyszer már használt. Mindketten meg fognak fizetni a gyermekükkel együtt.

Tizennyolcadik fejezet Blaise Pascal gyűlölte a spanyolokat, különösen az olyan hivatali piperkőcöket, mint az alkirály követe, aki a palotába rendelte. Megrémült, mikor Conal visszavonta az útilevelét, és házi őrizet alá helyezte, hogy megvárja a pap ellen indított vizsgálat eredményét. Most, több hónapi várakozás után egy másik spanyol funkcionárius elé rángatták. Ráadásul épp olyan messze volt az ötezer pesotól, mint a szabadulástól. Figyelte, ahogy Don Ignacio ingujjára varrt csipkehabok végigsöprik az eléje kiterített dokumentumot. A gőgös fiatalember Conal asztala mögött ült a fogadószobában, papírokat olvasgatott, megjegyzéseket írt, miközben hagyta, hogy a francia álljon és várjon. Végül anélkül, hogy arra méltóztatta volna magát, hogy felnézzen, megszólalt. - Azt hallottam, maga tud erről a banditáról, aki elrabolta a húgomat. - Mikor leeresztett szemhéja mögül elkapta Pascal meglepett tekintetét, hozzátette: - Igen, a kormányzó mostohalánya a húgom. Sokat utaztam, hogy visszaszerezzem. Conal hanyagsága, mellyel hagyta, hogy az apacsok megszöktessék Orlenát, aggasztó. Pascal arra gondolt, hogy az előtte ülő hideg férfi még jobban lehangolódna, ha kézelőjével kiborítaná a tintatartót az asztalra, de óvatosan csak így válaszolt. - Nem volt tudomásom róla, kicsoda ön, excellenciája. Nagyon sajnálom, hogy elrabolták a húgát, de semmi közöm a tragédiához. - De ismeri azt az embert, aki elrabolta, nem? Ezért ítélte oda magának a mostohaapám azt az óriási jutalmat, persze csak ha Orlenát biztonságban visszahozzák. Kérem, mondja el, Monsieur Pascal, hogyan ismerte meg Éji Szélt... és Conal Quinnt! Semmit ne hallgasson el, különben megbánja, efelől biztosíthatom. Conal Quinn katonai fölénye megfélemlítette embereit. Ignacio Valdéz ebből a szempontból gyengekezű volt, hangja selypítős, megjelenése erőtlen. Pascal hátán mégis felállt a szőr az ellenfél minden porcikájában olyan ördögi és veszélyes volt, mint az ír. - A félvér születésének körülményeivel kezdem, excellenciás uram... Conal ledobta a levelet, minden porcikája megfeszült a dühtől, miközben igyekezett lecsillapodni, és fel-alá járkált hivatali szobájának fényezett kőpadlóján. Mihelyt beértek Santa Fe-be, Éji Szélt a város északi hegyeinek tetején levő börtönbe záratta. Emiatt legalább valami zord elégedettséget érezhetett. Aztán a kormányzói palotába sietett, és azon gondolkodott, hogyan csendesítse le Ignacio haragját. Ekkor Senora Cruciaga futott elé az ajtóból, és zihálva a lábai elé vetette magát. - Oh, Don Conal, én nem tehetek róla! Ha azok a lusta őrök jobban figyeltek volna, ez soha nem történik meg. Egy röpke pillanatig azt remélte, hogy az alkirály követével történt valami végzetes, de mikor az asszony remegő kezével átnyújtott neki egy levelet, rádöbbent, hogy Santiago nem

szaladt eléje, hogy üdvözölje. Órákkal később a szobájában ült, és elemésztő keserűséggel olvasta újra meg újra fia levelét. Papa! Saját akaratomból hagytam el Santa Fe-t, hogy csatlakozzam a lipanokhoz. A nővérem velük él, és én arra vágyom, hogy mellette legyek. Megszerettem azt az életet és azokat az embereket, ahogy Orlena is. Én lehetnék a híd a spanyolok és az apacsok között, hogy mindannyian békében és biztonságban éljünk. Bocsáss meg, hogyha fájdalmat okoztam, és kérlek ne bántsd Éji Szél barátját, a szent embert, ha egy kicsit is szeretsz még. Nagyon sajnálom, Santiago. - Ha egy kicsit is szeretlek még - visszhangozta rekedten. Mindent elveszítettem, amit szerettem, mintha meg lennék átkozva. A családi vagyont és a címet, a szülőföldemet, a rangomat a spanyol udvarnál, Orlenát, s most téged, a fiamat, a véremet, az örökösömet, a tükörképemet, aki azt választotta, hogy az indiánokkal éljen! Megragadta a tintatartót az asztalról, és elhajította. Az üveg a falnak ütődött, és összefröcskölte fekete színével a friss, hófehér festést, mely pontosan illet a férfi lelki gyötrődéséhez. Mióta csak megérkeztek erre a pokoli helyre, azt figyelte, hogyan távolodik el tőle a fia, kérdőjelezi meg a pueblókkal, a paisono-kal és a kereskedőkkel való bánásmódját, akik lefizették a koronának járó drága adók helyett. Mint Orlenában, a fiúban is volt valami gyengeség, valami idealizmus, ami arra késztette őket, mint felvilágosult európaiakat, hogy tisztességesen bánjanak az olyan állatokkal, mint az indiánok. Kezdetben elhessegette magától a csalódás és a fájdalom kusza képét, mely Santiago szemében égett, miközben a fiú felnőtté vált, de ezt a fiatalembert már nem ismerte. Santiago is megtagadta, ahogy Orlena, ahhoz a félvér banditához csatlakozott! Nos, ez a bandita a hegy tetején láncra verve feküdt. - Megesküszöm neked, Santiago, akár életben vagy, akár nem, hogy egész Texasban megölök minden apacsot, és a te átkozott bálványodat, Éji Szélt üveges szemű; megalázkodó szemétté teszeém, és a vérpadra hurcoltatok! A korbács a hátába vájt, és felszakította a régi sebeket, melyek keskeny fehér csíkká halványodtak, mióta gyermekkorát a bányában töltötte. Most ismét karmazsinvörössé váltak, ahogy kezét a plafonhoz kötve felfüggesztették, és mellkasa a cella durva falához ütődött. A rövid bőrszíj minden egyes ütésekor feje a kavicsos falhoz csattant, míg arca és ajka olyan véres lett, mint a háta. Conal a nyirkos, koszos cellafolyosó végéből, az ajtó mellől nézte, ahol több levegőt kaphatott. Az istenre és minden szentjére, mennyire gyűlölte az indián bűzt! De tetszett neki a büntetés, amit kiszabott a fosztogatóra, aki némán lógott a falon. Tudta, mire gondol. Azért

imádkozik, hogy soha ne érjen véget a verés, és ne kelljen elviselnie azt, ami utána következik. Joaquín igyekezett a fájdalomra koncentrálni itt és most. Bármi jobb volt, mint összegörnyedve ücsörögni a szűk, fekete céljában, ahová a börtönbe érkezésekor dugták. Az öntött vasból készült doboz alig volt akkora, mint egy koporsó, oldalán a szűk légzőnyílásokkal. Csupán a forrón tűző tavaszi nap fénye hatolt be a nyomasztó falak közé, mely a szerencsétlen áldozatot égette, amíg lassan és fájdalmasan bele nem halt. Persze sokkal előtte, hogy meghalna a szomjúságtól vagy a veréstől, agya megtébolyodik. Semmilyen fizikai fájdalom nem volt hozzá fogható a benne lakozó vadállat félelméhez, a vadállatéhoz, aki a bányák mélyéről kísértette. - Vágjátok le, és vigyétek a cellájába, míg magához nem tér - parancsolta Conal. Miközben bilincsbe és láncra vert testét a börtön udvarára vonszolták, a félvér meglepő erővel hadakozott a brutális veréstől való gyengesége ellenére. Annyira őrjöngött, hogy csak négyen tudták lefogni és a zárkába csukni, míg a vastető súlyos gyűrűje le nem csapódott, és be nem lakatolták. A zajok azonnal megszűntek. A csend hátborzongató volt, a börtönőrök és Conal katonái pedig eltávolodtak a félvér izzasztókamrájától. Csak Quinn maradt ott félelmet nem ismerve. A cellához sétált, és megrugdosta a rácsot keménytalpú csizmájával. - Emlékezz rá, hogy a kezdeted lesz a véged... egyedül a pokol sötétjében. Ruiz őrmester, aki udvarias és türelmes volt Orlenához Santa Fe-ben, most ellenséges csendben őrizte. Bartolome atyával előzékenyen bánt, de a lányt tüntetően figyelmen kívül hagyta. - Bűnös asszony vagyok a szemében, atyám. Miért gyűlölik a spanyolok, még az olyan félvérek is, mint Ruiz őrmester az apacsokat? - kérdezte a lány a papot, miközben Chihuahua felé lovagoltak. Már négy napja lovagoltak keményen, a pap pedig megállt, hogy megdörzsölje sajgó derekát, s közben azon tűnődött, hogyan magyarázza meg a vakbuzgóságot egy olyan nőnek, aki egész életében úgy nőtt fel, hogy annyira belekeveredett a hálójába, hogy azt sem tudja, hol végződnek és kezdődnek a szövevényes fonalak. - Ruiz félvér, de délről, a legyőzött indiánok törzséből származik. Talán tlaxcaltecan, de az is lehet, hogy opata. Az indiánok szemében különbözik egy ír, mint Conal Ignaciotól, a spanyoltól? Orlena fáradtsággal és levertséggel küzdve igyekezett a pap érvelésére figyelni. - Azt hiszem, egy apacs számára minden fehér ellenségnek számít. Nem tesznek különbséget egyik európai és a másik között. - Pedig mi tudjuk, hogy az európaiak több ezer éve harcolnak egymás ellen. Ahogy különböznek a mi kultúráink, úgy különböznek egymástól az indián törzsek is. Egy férfi, akinek Ricaltecan ükanyja hozzáment egy spanyol katonához, a spanyol kultúra részének tekinti magát, mégha örökölte is törzsének jellegzetességeit. Egy tlaxcaltecan számára az apacs ellenség, egy vad, mindenféle korlátoktól mentes törzs, akik ellenszegülnek a spanyol

kormánynak, aki az ő munkabérüket fizeti. Az apacsok és más vad törzsek megtámadják a falujukat. Megerőszakolják és megölik a félvéreket, ahogy a spanyolokat. Ezért van a háború. - De a lipanok saját földjeikért harcolnak, a szabadságukért, és nem kérnek mást a spanyoloktól, csak hogy hagyják őket vadászni és betakarítani a termésüket. A férjem csak akkor esküdött bosszút, mikor tulajdon fehér apja és a spanyol kormány korrupciója olyan rettenetesen bánt vele. Bartolome tehetetlenül vállat vont. - Igen, ez igaz, de egyiknek sincs joga ölni, Orlena. Nincs rá mentség, amit tettek, nem tudom, hogyan állítsam meg őket. Tovább lovagoltak Ruiz őrmester közönyös vizsgálódása alatt valamerre dél felé, messze Mexico hegyeitől és apacs szerelmétől. Orlena megingott a nyeregben, elernyedt a kimerültségtől. A nap lenyugvóban volt, de az őrmester tovább hajszolta őket, hogy olyan messze kerüljenek az apacsoktól, amennyire csak lehet. A lány hirtelen leesett a lóról a kemény, száraz talajra. Bartolome atya azonnal leszállt a nyeregből, Orlena mellé térdelt, és az ölébe vette a fejét, hogy megvizsgálja, megsérült-e. Mikor az őrmester megállt, és megfordította lovát, hogy a lemaradókhoz ügessen, a pap felnézett rá. - Meg kell állnunk éjszakára! Nem látja, hogy rosszul van? Egy állapotos nő nem tud úgy lovagolni, mint egy katona. Mostantól fogva jobb, ha szemmel tart, ha azt akarja, hogy halhatatlan lelke biztonságban legyen. Mikor az őrmester lenézett rájuk, Orlena felnyögött, meggörnyedt és a hasát fogta. Szarvasbőr ruhája alól fekete vér szivárgott. Bartolome keresztet vetett, és gyorsan elmondott egy imát a csecsemő lelkéért, akit Orlena épp most veszített el. Aztán a karjába vette a lányt, és az ösvény mellett álló fenyőfa ligetbe vitte. Az alacsony, lombos fák rejtekében a földre fektette Orlenát, aztán visszafutott a lovához, hogy vizet és takarót vigyen neki. Ruiz tétovázott. A parancs egyértelmű volt. A papot és a nőt a Chihuahua Cityben levő misszióba kellett kísérnie, majd visszatérnie Santa Fe-be amilyen gyorsan csak lehet. De felelős volt a lány életéért, mégha Orlena ki is esett a kormányzó kegyeiből, és egy indián asszonya lett. Vállat vont, aztán kiadta a parancsot, hogy szálljanak le a lóról, és táborozzanak le. Orlena érezte, hogy a hátából elindul a görcs, aztán szétterjed minden irányba, s az egymást követő fájdalmas hullámok kiszorítják belőle a szuszt. Bartolome atya gyöngéden verítékező homlokát törölgette egy vizes ruhával, és halk, megnyugtató hangon beszélt hozzá. - Oh, atyám, miért? Miért veszi el isten a gyermekemét? - suttogta rekedten, aztán újabb, még erősebb görcs borította el. Könnyek csorogtak le az arcán, miközben érezte, hogy az új élet, mely oly törékeny és formátlan volt még, elhagyja a testét. Éji Szél gyermeke, az utolsó kapocs, ami hozzákötötte, az úttalan vadonba veszett. Hogy lehet ilyen kegyetlen a könyörületes isten?

- Nem tudom, mi a szándéka a Mindenhatónak, lányom, de azt tudom, mire képes az emberi kegyetlenség - válaszolta a lány fájdalmas kérdésére. Kétségbeesetten kutatta át emlékeit azok után az orvosi könyvek után, amiket a szülésről olvasott. Többnyire zsidó tanulmányokról volt szó, s az egyház betiltotta őket, de az Indexben semmi olyan nyomós ok nem szerepelt, ami miatt Bartolome megtagadta volna az olvasásukat. Mielőtt a csecsemő, aki alig érte meg az öt hónapot, megszületett volna, gyorsan megáldotta. Biztos volt benne, hogy a gyermek holtan jön a világra. A csecsemő kicsi volt, mégis olyan tökéletes, hogy Bartoloménak összeszorult a szíve. A kislány, aki Joaquín szénfekete haját és Orlena vonásait örökölte, most a haláltól békésen feküdt. Halál az élet előtt. Miért, Uram? Félretéve kétségeit és fájdalmát, a pap a gyermekért imádkozott, és közben figyelte, hogy az anya biztonságban megszülje a méhlepényt. Joaquín lánya meghalt, de legalább nem veszítette el a feleségét. Bárcsak életben maradna, hogy egy napon újjáteremtse, ami elveszett. Mielőtt Orlena visszanyerte az eszméletét, Bartolome tiszta ruhába csavarta a csecsemőt, és odament, ahol a katonák tábort vertek. - Ássanak egy kis sírt. Mélyet és gyorsan - mondta Ruiznak. - Az asszony? - kérdezte az őrmester közömbösen. - Életben marad annak ellenére, amit maga és a parancsnok tett vele. A folyó partján, Santa Fe déli részén elszórtan heverő kunyhók kicsiknek és rozogának látszottak, pont olyan szegénységből árulkodtak, mint a benne lakók. Santiago megbújt az árnyékban, hogy biztos legyen benne, senki nem követte. Nem akart úgy járni, mint Juanito. Conal bebörtönözte a jicarilla feleségét és gyermekeit. Nehéz volt összeegyeztetni ennek az idegennek a tetteit az apjáéval, Conal ugyanis megerőszakoltatta a nőt, és azzal fenyegetőzött, hogy megkínozza a fiút. Juanito végül elárulta a kormányzónak a rejtett völgyet a hegyek között, ahová Éji Szél Bartolome atyát vitte a csere után. Múlt éjjel a jicarilla belehalt sérülésébe. Amíg a családja fogságban volt, semmit nem értek el a kínzásával. - Bárcsak meg tudnám győzni a többieket, hogy segítsenek - suttogta Santiago maga elé. Az éjszaka sötétje gyorsan leereszkedett az új mexicoi hegyekre. A fiú fától fáig lopózott, ahogy a lipan táborban tanulta, míg el nem érte az indián település szélén álló kicsiny épületet. Halkan kopogtatott az ajtón, és lélegzetvisszafojtva várt. Halvány, borostyánszínű fénycsík jelent meg, mikor egy asszony kitárta az ajtót. Kerek, határozott arca kifejezéstelen volt. - A börtönből jövök. Juanito tegnap éjjel meghalt. - Mi van a feleségével és a gyermekeivel? - kérdezte az asszony összeráncolódott arccal. - Sárga Madárt megölték a spanyolok, de a gyerekek sértetlenek... egyelőre. Van még valaki a börtönben, aki kiszabadíthatja az unokatestvéreit, és megbosszulhatja a testvére halállát. Éji Szél. Az ajtó kitárult, és egy hosszú, őszhajú, csipás és átlátszatlan szemű férfi intett neki, hogy menjen be. - Quinn kölyke vagy. Miért jöttél, és mondtad el ezeket nekünk?

- Ez hosszú és keserű történet... - Amíg Éji Szél táborában éltem, kitapasztaltam, hogyan figyeli ki az erőd felderítőit. A nővérem Éji Szél felesége - magyarázta Santiago büszkén, miközben nagy kanállal tömte magába a babot. Két nap óta, mióta elhagyta a kormányzó palotáját, alig evett valamit, ugyanis nem sok ételt tudott kicsempészni a mindig éber Senora Cruciaga előtt. Első nap az istállóban bújt el, aztán éjjel felment a hegyre a börtönbe, ahol azt mondtak, Conal Juanitót és családját őrizteti. Amit ott látott csak megerősítette abban az elhatározásában, hogy a lipanokhoz csatlakozzon. Másnap délután tért vissza Conal Éji Széllel. Messziről nézte, hogyan vonulnak be a városba, nehogy vörös hajáról felismerjék. Mikor a katonák betuszkolták Éji Szélt a börtönbe, Santiago tudta, mit kell tennie. - Még most is kínozzák. Ha nem csinálunk valamit, megölik, és kitűzik a fejét az erődítmény falára. Az Ezüst Hajnak nevezett férfi a fiú hosszú és hihetetlen történetén töprengett. A lánya és veje meghaltak, unokáit pedig nagy veszély fenyegette. De megbízhat-e Colorado Quinn fiának szavában? Santiago kétségtelenül sokat tanult az idő alatt, amit Éji Széllel töltött. Talán most már tényleg úgy tekint az apjára, ahogy Conal megérdemli. De meg merjék-e kockáztatni Éji Szél kiszabadítását? Santiago kitalálta az öregember gondolatát. - Ha holnap az apám azt hallja, hogy láttak egy vöröshajú fiút egyedül lovagolni a taosi úton, elhalasztja Éji Szél kivégzését, hogy ő maga induljon a keresésemre. Amíg hiába keres engem, mi megtehetjük, amit maga Éji Szél tett múlt tavasszal, mikor egy tucat apacsot kiszabadított a börtönből. - Üzenek a falumba, amely északon fekszik. Elegendő harcosunknak kell lenni, hogy betörjünk a várba, de hogyan fogod Quinnt a taosi útra csalni? - kérdezte Ezüst Haj. Santiago az asztalon fekvő kés után nyúlt, és kezdte nyisszantani hosszú, vörös fürtjeit. — Érdekes szokások uralkodnak Spanyolországban. Az egyiket úgy hívják, paróka. - Még nem akarom, hogy meghaljon. Hozd ki éjjelre a kamrából, és zárd be egy cellába! Had gondolkodjék azon, visszajut-e holnap. - Azzal elsétált. Joaquín valahonnan nagyon messziről hallotta Conal szavalt és távolodó lépteit. A remegés, mely a testét marcangolta és a szédítő légszomj arra késztette, hogy a fájdalomra koncentráljon, mely szétszabdalt hátából áradt, aztán Conal arca jelent meg előtte, az apjáé, a gyűlölt ellenségé, aki az életet adta neki, aki aztán kegyetlenül elvette tőle. Most másodjára. A bányában a gyűlölet és a bosszú segítettek megőrizni épelméjűségét. Megtanult dolgozni a sötét, szűk alagútban, és megtanulta, hogyan kerülje el a verést a részeg őröktől. Túlélte az élő halált. Megmenekült a vadállattól. De most a bestia ismét rátámadt a szűk, fekete izzasztókamrában. A régi trükk, amit használt - a gyűlölet és a fájdalom - most nem vált be. Helyette aranyhajú spanyol feleségének képe lebegett előtte. De a lány csillogó, borostyánszínű szemében a

szerelem izzó megvetéssé változott. Aztán Orlena eltűnt, s a régi félelem kezdte lehúzni a tekervényes, kínzó csatornába, a pokol belsejébe... az őrületbe. Tudta, hogy néhányszor felüvöltött, mikor felülkerekedett rajta a félelem. Mégis újra és újra maga elé idézte Orlenát, meleg nevetését, puha, selymes bőrét, sötét, aranyszínű szemét, mely szenvedélytől izzott. A látomás minden alkalommal visszahozta a szakadékból. Miért ő a megmentője, az a vékony szál, ami a józansághoz köti, nem tudta volna megmondani. Orlena elárulta. S az árulása sokkal kegyetlenebb és pusztítóbb volt, mint az apjáé. Mikor az őr kilakatolta, majd felnyitotta a nehéz vasrácsot, felnézett az alkonyodó égre, és hunyorogni kezdett. A sötétség és a forróság után, amelyben egy egész napot töltött, a lágy fények és a hideg levegő szokatlan volt a számára. Az őrök kirángatták elgémberedett testét a kamrából. Miközben utánuk botorkált a börtön udvarára, Joaquín megdermedt az elvakító felfedezéstől. Azért látom Orlenát, mert ő foglalta el Conal helyét! Megértette, miért akarja százszor jobban megbüntetni, mint hogy Colorado Quinnt megölni. Egy kicsiny, piszkos cella falához béklyózták, majd leöntöttek hideg vízzel, hogy magához térjen. Megborzongott a hideg levegőtől, ahogy bőre száradni kezdett. Néhány óra múlva, valami zaj ébresztette fel öntudatlanságából. Egy őr kását hozott, és letette eléje. A bilincs láncszemeitől alig tudott mozogni, ezért nyújtózkodnia kellett, hogy elérje a büdös ételt. Gondolkodott rajta, hogy a katona önelégült képébe borítsa-e, vagy táplálja vele erejét. Nemigen vonzotta, hogy még több napot töltsön el magáncellájában, de aztán eszébe jutott Orlena, és az edény a kezében maradt. Ajkához emelte az ételt, visszatartotta lélegzetét, hogy ne érezze a szagát, és megitta. Mikor az őr lehajolt, hogy kivigye a tálat, valami puffanást hallott, és hátrafordult. Joaquín minden erejét beleadta a rúgásba, mikor megbilincselt lábával elkaszálta a meglepődött őrt, a kemény kőpadlóra lökte. A dulakodás tovább folytatódott a cellája előtt, a szűk folyosón. Hirtelen két férfi tört be a sötét zárkába. Mielőtt a földön fekvő őr felállhatott, vagy kiálthatott volna, egy jicarilla felderítő elhallgattatta a késével, akit Joaquín felismert a lobogó fáklyák fényében. Juanito testvére, Manuel volt az. Más jicarillák is voltak vele, akik gyorsan és ügyesen a cellába vonszolták katonák testét, és a falhoz lökték őket. Egyikőjük, aki átkutatta a halottakat, megtalálta a bilincs kulcsait, és kezdte kinyitogatni őket, mikor egy vézna, fiatal alak surrant a cellába. Joaquín először nem tudta kivenni kicsoda a gyér világításban, de azt érezte; hogy nem apacs. Haját csaknem a fejbőréig lenyírták, és komoran nézett. Aztán az idegen közelebb lépett, és Joaquín felismerte. - Santiago! Mit keresel te itt? - Mit gondolsz, mit csinálok? Elhoztam a barátaimat, hogy kiszabadítsunk Juanito gyermekeivel együtt. Azt hiszem, apám épp most kapott hírt egy vöröshajú fiúról, akit délután a taosi úton láttak magányosan lovagolni - mondta kisfiús nevetéssel. - A fél erőd engem keres!

- Kész. Siessünk! - mondta Manuel, és segített Joaquín-nak felállni. A nehéz láncok nélkül Éji Szél sokkal könnyebben mozgott, de megmerevedett, sajgó izmai lelassították a lépteit. - Megkorbácsolták, mielőtt a kamrába zárták. Nézzétek, vér! - suttogta Santiago rémülten, hangjából kiveszett a korábbi kalandos lelkesedés, miközben megfogta Joaquín karját, és vékony vállára vette. - Sietnünk kell, mielőtt az őrjárat visszatér - mondta Manuel egyik unokatestvére, miközben Juanito elkerekedett szemű gyermekeit kísérte. A csapat a falra akasztott fáklyák vetette árnyékba veszett. A folyosó szűk és rövid volt. Hamarosan kiérnek a hideg éjszakába. A távolban egy prérifarkas vonyított, de semmilyen más zaj nem törte meg a csendet, miközben gyorsan, a falhoz simulva keresztülvágtak a börtönudvaron. A durva vályogtéglákhoz lapultak, mikor az őr elhaladt felettük a fajárdán. Mikor befordult a sarkon, egymás után felmásztak a rozoga létrán, és némán leugrottak a fal másik oldalán. Joaquín egész teste tiltakozott, ahogy a többieket követte. A vérkeringés azonban fokozatosan visszatért elzsibbadt végtagjaiba. Ügyet sem vetett szétmarcangolt hátában a lüktető fájdalmára. Végre elérték a börtöntől egy mérföldre elterülő sűrű erdőt, ahol a lovakat kikötötték. Köztük volt Joaquín hatalmas paripája is. - Hogy tudtátok megszerezni? Senki sem tudja meglovagolni Warpaintot, akinek nem lipan vér folyik az ereiben - csodálkozott Joaquín, és megsimogatta az állat orrát, majd összeszedte erejét, hogy a hátára pattanjon. Santiago ismét elvigyorodott, lelkesedése visszatért. - Én loptam el tegnap, késő este. Gyerekjáték volt. Az istálló szinte teljesen kiürült, mikor a kormányzó és a katonák kilovagoltak. Conal már elveszítette a fiát. Mikor visszatér, rá fog döbbenni, hogy elszökött a foglya és értékes lova is. Joaquínnak nem kerülte el a figyelmét, hogy Santiago nem szólítja már Conalt az apjának. Nem akarsz visszatérni az apádhoz? - kérdezte. - Soha. Most már lipan vagyok. Visszamegyek veled az erődbe, ahol a nővérem vár bennünket. Joaquín arca elfelhősödött, de nyugodt maradt. - Arra még várnod kell, hogy Orlenát lásd. Induljunk! Tűnjünk el innen a halál fészkéből!

Tizenkilencedik fejezet - Hogy érted azt, hogy megszökött? Mikor elmentem, félig halott volt a börtön falához bilincselve! - Conal őrjöngött. Egész éjjel a taosi úton lovagolt, és kutatta a vidéket Santiago után. Úgy látszott, a vöröshajú fiú, akit az úton láttak, egyszerűen felszívódott. Porosan és csüggedten tért vissza a kormányzói palotába, és azt hitte, hogy megpihentetheti fáradt csontjait. Helyette azonban az önelégült Ignacio várt rá ezzel az elképesztő hírrel Az udvaronc olyan nyájasnak látszott, mint egy perzsa macska. Azt tehetett Quinnel, amit akart. - Hanyag voltál, először hagytad, hogy elrabolják Orlenát, aztán eltűnt a kölyköd, mondván, hogy őt is elrabolták. - Elhallgatott, arcára tettetett hitetlenkedés ült ki. - Most pedig az éjszaka leple alatt megszökött egy veszélyes bandita a börtönből, amíg te és a katonáid valószínűtlen üldözést folytattatok legkisebb fiad után... Conal keze megállt a levegőben, mikor hivatali szobája asztalán álló konyakos üvegért nyúlt. - Hogy érted azt, hogy a legkisebb fiam? Ignacio várt, hagyta, hogy ellensége felfogja, miről van szó. Aztán megforgatta benne a kést. - Csak úgy, hogy két fiad volt itt Santa Fe-ben... egy ideig. Érdekes véletlen, nem igaz? Éji Szél, a félelmetes apacs fosztogató nem más, mint Joaquín Quinn. A fattyúd elegánsan megszökött, amíg távol voltál. Conal fogta az üveget, és jókora adagot töltött a helyi erős alkoholból, majd egy húzásra kiitta. Aztán visszatette a poharat az asztalra, és a szaténba öltözött piperkőchöz fordult. - Az én fiaim legalább férfiak, bármelyik oldalon születtek is! Végigmérte Ignacio puhány testét és sápadt arcát, mely most kivörösödött a sértéstől. Conal zöld szeme olyan hideg és kemény volt, mint az üveg. - Éji Szél egyike azoknak a kölyköknek, akiket a gyarmatokon szolgált évek alatt nemzettem. De jól jegyezd meg, hogy gyűlölöm, és egy napon megölöm. Ha meg akarod akadályozni bosszúmat, az életeddel fogsz fizetni érte, akár az alkirály kedvence vagy, akár nem. Még én vagyok a gyarmatok kormányzója. Most pedig hagyj magamra! Sok dolgom van, ha el akarom kapni a fosztogatót és indiánjait. Elsietett Ignacio mellett, de a fiatalember hangja megállította - Két hét múlva már nem leszel kormányzó. Conal összehúzott szemmel fordult vissza. - Túlbecsülöd egy királyi talpnyaló politikai hatalmát Új Mexicoban, Ignacio. Kiszabadítottam Orlenát, és délre küldtem Nueva Vizcayaba. Jobban teszed, ha visszatérsz Mexico Citybe, és ott vársz rá. Észak nem biztonságos a számodra. Ignacio arca megrándult a gyűlölettől. - Igen, kiszabadítottad a nővéremet, hasában egy félvér fattyával! Ha szégyenének a híre eljut a fővárosba, soha többé nem tudom kiházasítani, és ne is gondolj arra, hogy egy ilyen botrány a hasznodra válna. Amúgy sem áll már előtted fényes jövő, erről biztosíthatlak. Visszahívattalak korrupció vádjával. Nagyon hanyagnak

bizonyultál az adók begyűjtése terén. Vannak tanúim és bizonyítékaim... - Ignacio felemelte a kezét, hogy megállítsa Conalt, aki fenyegető lépést tett felé. - Már túl késő! Ha bajom esik, a te fejed fog az erőd kapuja fölött lógni, nem pedig a fattyúdé! Minden dokumentációt elküldtem az alkirálynak a csalásodról azzal a levéllel együtt, amiben a védelmemet kérem, nehogy bosszút állj rajtam, amiért felfedtem ezeket a szabálytalanságokat. Megpróbálhatod tisztára mosni a neved, de ha nekem bántódásom esik, őfelsége, az alkirály és az Indiánok Tanácsának haragja száll rád! - Nem öllek meg, Ignacio, még nem, de jól jegyezd meg! Ha végeztem azzal a gazember fiammal, te következel. A Szűz-anya és Istennek szentjei nem lesznek elegendők ahhoz, hogy megmentsenek tőlem. Ilyenek nincsenek Új Mexicoban... csak sátánok. Miközben elhagyta a szobát, Ignacio érezte, hogy remeg a gyomra a félelemtől. Azonnal el kell hagynia Santa Fe-t! A menekülő fosztogatók egész éjjel és még másnap is lovagoltak, s csak annyira álltak meg, hogy harapjanak valamit, vagy megitassák habzó lovaikat. Élelmük, melyből csak kevés volt, kitartott, míg lovagoltak. Mikor másnap este elérték a Guadalupe hegylábakat, Éji Szél intett kimerült csapatának, hogy álljanak meg, és táborozzanak le. - Most már a mi földünkön igyunk - közölte egyszerűen, miközben lemászott Warpaint hátáról. Santiago egész nap a félvért figyelte, ahogy nem törődve vérző hátával és megkínzott testével a csapatot vezette. A fiúnak fájt minden tagja és kimerült volt, elkeseredett azon, hogy belőle soha nem lesz lipan harcos. Hogy bírja Éji Szél elviselni ezt a sok fájdalmat, és tovább lovagolni, töprengett rajta újra és újra. Most, hogy leszálltak, Santiago Éji Szélhez rohant, mikor látta, hogy a férfi némán lecsúszott a lóról a földre. - Hozz gyorsan vizet! - kiáltotta Manuelnek, és lefektette Éji Szélt a talajra. - Le kell mosni és bekenni a hátát, különben belehal a seblázba - felelte Manuel. - Az erődbe kell lovagolnunk, mihelyt pihentek a lovaink. - Álmodó Asszony majd tudja, mi a teendő - nyugtatgatta magát Santiago, mikor eszébe jutott az asszony csodálatos gyógyító tudománya. - De hogy tud Éji Szél lovagolni a magas ösvényeken? Mindjárt elájul. - Kössetek Warpainthoz - suttogta Éji Szél kicserepesedett ajkaival. - Most hozzatok vizet, hogy felfrissítsem magam, aztán gondoskodjatok a lovakról! Szeretnék beszélni Santiagoval. Mikor Manuel elment, Santiago Éji Szélhez fordult. - Veled megyek az erődbe. Lipan harcos akarok lenni - mondta bizonytalan eltökéltséggel. - Valamikor én lettem volna a legboldogabb, ha ez megtörténik, testvérem - mondta Éji Szél szomorúan, miközben felült, és ivott a hideg, frissítő hegyi patakból, majd a jeges folyadékot a fejére és a vállára öntötte, hogy tisztán gondolkodhasson. Meg kellett valamit magyaráznia a testvérének, akit valaha gyűlölt, mert az ő helyére lépett. A fiú most a megmentőjévé vált, és az életét köszönhette neki.

Santiago arca zavart kifejezést öltött. - Miért mondod ezt? - Valamikor az ellenségemnek tartottalak. - Mert fehér vagyok? És Conal fia? Orlena elmondta, hogy rettenetes dolgokat művelt veled régen. Veled akarok lenni, Éji Szél és a nővéremmel. Ti vagytok a családom, nem Conal. - A fiú komoly, zöld szeme az Éji Szélébe kapcsolódott. - Nem valami jel az, hogy mindkettőnknek olyan különös színű szemünk van? - kérdezte. Nem akarta hallani, amit a félvér a lipanokkal való életről akart mondani. - Ez nem különös, Santiago... ugyanis mi testvérek vagyunk. Conal Quinn éppen úgy az én apám is, ahogy a tiéd. Látta, hogy a fiú arca elsápad a csodálkozástól. - De hiszen eladott a bányába, mikor kicsi voltál! Rekedt Hang is veled volt! - Igen, és azt terveztem, hogy bosszút állok rajta. Mikor elfogtam Orlenát, téged akartalak megszöktetni azért, hogy harcost neveljek belőled, aki megöli a fehéreket. Így akartam bosszút állni apánkon. Santiago összezavarodott. Megrémült Conal álnokságától, másrészről viszont örült, hogy példaképe valójában a vérrokona. - Akkor talán... ha a testvérem vagy, van remény rá, hogy nem vettek meg... mégha spanyol is vagyok. Ezért nem akarod, hogy veled és Orlenával éljek? - Rettenetes volt látni a fájdalmat és az esedezést a fiú arcán. - Ezt soha ne mond ki mégegyszer! Büszke vagyok rá, hogy a testvérem vagy. Nem számít, ki volt az anyád, vagy kicsoda Conal Quinn - tette hozzá sötéten. - Akkor miért? Miért nem élhetek veletek? - kötötte az ebet a karóhoz a fiú. - Mert az az élet, amit én élek, nagyon veszélyes, nem akarom, hogy te is ezen az úton járj. Azoknak az embereknek, akik velem vannak, mint Rekedt Hang, Rókaprém és most ezek a jicarillák, nincsen családjuk, senki élete nem függ az övéktől. - De neked ott van Orlena és a gyermeked - mondta Santiago. Hirtelen megérezte, hogy Éji Szél megváltozik, arca jóllehet nem árult el feszültséget. - Pontosan a gyermekem miatt kérem, hogy térj vissza a fehérekhez. Orlena már nincs az erődben. Visszament Mexicio Citybe. Bartolome atya elkísérte Chihuahua Cityig. - Éji Szél hangjában keserűség és fájdalom érződött. - De miért? Nem értem. Orlena szeret téged. A te gyermekedet hordja, a feleséged! - A fiú hangja elcsuklott. - Igen, Orlena a feleségem. Bartolome összeadott bennünket, mielőtt Conal vasraverve visszahozott Santa Fe-be. De Orlena úgy döntött, hogy Ignacioval tart, és az úrihölgyek életét éli. Szégyenteljes félvér gyermekét pedig egy árvaházba adja. - Nem hiszem el! - kiáltotta Santiago, felugrott, de mielőtt elfuthatott volna, Éji Szél hangja megállította. - Maga mondta nekem. - Figyelte, ahogy a fiú zavarodottan lekuporodik a földre. - Talán én adtam okot rá. Elraboltam is elcsábítottam.

- Ezt már eddig is tudtam, de a néped előtt is feleségül vetted. Szereted a nővéremet, és ő is szeret téged - mondta tétován Santiago. A fosztogató sötét, szépen faragott vonásai elgyötörtnek látszottak. - Vége, Santiago. Majd ő elmondja a többit, ha találkoztok, ígérd meg, hogy elmész Chihuahua Citybe Bartolomehoz! - A fiú tanácstalanságát látva, Éji Szél tovább győzködte. - Vigyáznod kell a gyermekemre, amíg megszületik. Akkor üzensz nekem. Addigra kieszelem, mit tegyünk. Most fogalmam sincs. Csak annyit ígérj meg, hogy vigyázol a nővéred gyermekére, és megvéded Conaltól! - Esküszöm. Egyikünk sem megy vissza hozzá - mondta a fiú elakadó hangon. - De veled mi lesz? - Végzek Conallal. Ha meghalt, nem bánthat sem téged, sem a gyermeket. - Sem Orlenát? - tette hozzá egy hang Éji Szél bensejében. - Ez nagyon veszélyes. Megsebesültél. Hajlandó vagy legalább abba beleegyezni, hogy Álmodó Asszony először meggyógyítsa a sebeidet? Éji Szél a fiúra mosolygott, kinyújtotta a kezét, és a vállánál fogva magához húzta. - Igen, megígérem. Mikor Santiago megérkezett a misszióhoz, elcsodálkozott annak kopott egyszerűségén. Ez bizonyára nem az a luxusélet, amit a nővére választott Éji Szél keserű elmondása szerint. Búcsút vett a két jicarillától, akik elkísérték, aztán tanácstalanul leszállt a lóról. Mielőtt kopogtathatott volna, az ajtó kitárult, és egy magas, sötéthajú, átható, szürke tekintetű férfi végigmérte, majd betessékelte. A ferences arca mosolytól ráncolódott, és a fiú rögtön tudta, hogy nem lehet más, mint Bartolome atya. - Isten hozott! Téged nem lehet összetéveszteni senkivel fiam, mégha le is vágták lángoló fürtjeidet, mint egy birkának - Olyan a szemem, mint a bátyámé - felelte védekezően Santiago, nem akart az apjáról beszélni. Bartolome ravaszul végigmérte. - Szóval elmondta neked igaz? Orlena semmit nem tudott erről. - Itt van? Nem voltam benne biztos - mondta Santiago. Megkönnyebbülés árasztotta el, miközben a pap fáradt lovával együtt bevezette az udvarba. - A nővéred itt van, de csodálkozom, hogy nem az apáddal jöttél. - Idővel rájön, hogy itt keressen. Ki kell találnunk, mit tegyünk, atyám, mert nem akarom, hogy mégegyszer rám találjon. Számos dolog kavargott Bartolome fejében, miközben Alonzo atyáért kiáltott, és megkérte, hogy csutakolja le Santiago fáradt lovát, és vezesse az istállóba a szamarak közé. - Mi történt azóta, hogy a taosi úton átadtak minket? - Nem akarta hallani, hogy Joaquín meghalt. - Éji Szél szabad, atyám. - Miközben a meglepett pap az előudvarban álló kicsiny helyiségbe vezette, Santiago elmesélte neki, miért szökött meg Conaltól, és hogyan szabadították ki Joaquínt. Mikor az elválásukhoz és Joaquínnak Orlenáról szóló keserű szavaihoz ért, dadogni kezdett.

- Tartottam tőle, hogy Conal nem fogja betartani az ígéretét, de ez volt az egyetlen lehetőség arra, hogy megmentsük Éji Szélt. - Bartolome a fiú zavart arckifejezését tanulmányozta - Csak akkor beszélhetünk erről, ha megértetted, miért követtek el ilyen rettenetes dolgokat egymás ellen. Miközben a pap Joaquín gyermekkoráról mesélt, esküjéről, hogy megöli Conalt, és arról hogyan változott meg a bosszúja az évek során, sajtból, kenyérből és szeletelt dinnyéből vacsorát készített Santiagonak. Aztán mikor végül Joaquín kegyetlen leveléről beszélt, amit Conalnak küldött, és hogy Orlena elolvasta, szomorúan hozzátette: - Részben az én hibám. Még nem találkoztam olyan spanyol hölggyel, aki tudott volna olvasni. - Ha nem hagytam volna hanyagul kint az asztalon, Orlena soha nem érezte volna, hogy becsapták. - Tehát erre gondolt Éji Szél, amikor azt mondta, hogy ő adott rá okot, hogy Orlena elhagyja - mondta Santiago komolyan. Viszont mégsem adta a gyermeket árvaházba, és csatlakozott Ignaciohoz. Ismerem a nővéremet. Soha nem lenne képes ilyesmire! - Orlena még mindig szereti Joaquínt annak ellenére, hogy Joaquín ki akarta használni, de a körülmények miatt el kellett válnia tőle. Mikor Bartolome befejezte a történetet a gyermek haláláról a prérin, a fiú csendesen sírt. Ez nem igazságos! Nem tisztességes - zokogta. - Sok minden nem igazságos ebben az életben, fiam. Nem színlelem, hogy érteném, miért van ez, és nem mondok közhelyeket. Hálásnak kell lennünk, hogy Orlena és Joaquín életben vannak. Nem tudom, hogy a nővérednek szüksége van-e rád. De Joaquínnak igaza volt, mikor ideküldött, mégha más okból kifolyólag is tette. Mikor Santiago meglátta Orlenát, megértette, mire gondolt a pap. A lány egy egyszerű, kicsiny szobában ült, törékenynek és soványnak látszott fekete szoknyájában és paraszt camisa-jában. Nemcsak a gyermekét gyászolta, hanem szerelme elvesztését is. Szeme hátborzongató, sárgás árnyékká tompult, felnézett Santiagora, de alig mutatott meglepődést a fiú váratlan megjelenése miatt. Az elkövetkező héten a pap és Santiago hiába próbálták meg kizökkenteni Orlenát letargikus bánatából, mely fogva tartotta, bűntudatot érzett, amiért hagyta magát rászedni, és belerángatni az alkuba, mely összezúzta Éji Szél szerelmét. Bár még most is táplált kétségeket férje iránta való érzései felől, azok után, hogy a kegyetlen színjátékot előadta a hegyi kunyhóban. Az egyetlen jó dolog, ami a kapcsolatukból született, északon volt eltemetve a prérin. Egyik délután aztán érkezett valaki arról az északi prériről, hogy felrázza Orlenát letargiájából, ha bánatát nem is űzte el. Egynapi lovaglás után esőben és üvöltő szélben Ignacio tisztának és nyugodtnak látszott, ahogy a lány előtt állt Bartolome szobájában. Megmosakodott és gesztenyebarna bársony kabátot fett fel, mielőtt Orlena elé járult. - Már elég jól vagy az utazáshoz. Vagy velem jössz Mexico Citybe, vagy megvárod, míg szeretett mostohaapád érted jön, és előáll a tervével. - Mit tervezel te, Ignacio?

A férfi szánakozóan mosolygott. - Engem nem érdekel, ha ilyen szürke és életunt maradsz, de bízom benne, hogy túlteszed magad a bánatodon. A lány alig tizenkilenc éve ellenére úgy nézett a férfira, mint aki sokat tapasztalt. - És ha megteszem? Még mindig férjnél vagyok. Nem tudsz kiházasítani, Ignacio. A férfi filozofikusan megvonta a vállát. - Törvényenkívüli férjed lehet, hogy meghal. Santa Fe-ben csak egy hajszál választotta el tőle. Hajlandó vagyok magunkkal vinni Quinn kölykét is. Szórakoztat, ha keresztbe tehetek Conal Quinnek - mondta, miközben felvonta egyik szemöldökét, és bársony kabátjából kihúzott egy szálat. - Lehetséges volna, hogy mi vagyunk a szabadulásod eszköze Conal elől? - kérdezte a lány ravaszul. Mikor Ignacio arca megrándult, tudta, hogy fején találta a szöget. - Conal Quinnt elbocsátották a gyarmatok kormányzói tisztségéből. Már nincs hatalma ártani nekem. Királyi követ vagyok, az alkirály megbízottja. - Elhallgatott, és a lányt fürkészte. - Itt a vadonban azonban azt tehet velünk, amit akar? Ki állíthatná meg? A ferenceseid? - kérdezte megvetően. Orlenát kirázta a hideg, mikor eszébe jutott Conal érintése és hideg, vágyakozó pillantása. Ha kiutasítják Santa Fe-ből, űzött és kétségbeesett férfi válik belőle. Csak a jó isten tudja, miféle bosszút eszelne ki ellene. Nem is beszélve arról, amit a fiával tenne, aki megtagadta. - Veled megyünk, Ignacio - felelte közönyösen.

1789 tavasza A bőr nyereg nyikorgott, mikor felemelkedett a lovon. A fenébe, túl öreg már ehhez! Éjjel nappal a meleg, merev egyenruhában lenni, lovagolni naphosszat a porban és a homokban minden éjjel a száraz, köves földön aludni. - A belső provinciákhoz tartozó keleti szektor ezredparancsnokának helyettese vagyok - mormogta maga elé keserűen. Nagyot húzott egy flaska sós vízből, és felidézte a hosszú, kegyetlen küzdelmet, amit múlt nyáron Ignacioval folytatott, és végül elveszített. Katonai rangja és a rico-k támogatása mentette meg a teljes szégyentől. Mikor elbocsátották hivatalából, petíciót nyújtott be az alkirálynak, hogy kézre keríthesse és megölhesse az apacsokat, akik elrabolták a családját. Ezzel próbálkozott az elmúlt évben. Kicserepesedett kezével napbarnított, verítékező nyakához nyúlt, és megérintette a nyakláncot, amit viselt. Jól illett viseltes bőrpáncéljához és tövisszaggatta egyenruhájához. - Kíváncsi lennék, mit gondolnál, ha most meglátnál gyönyörű pillangóm, aki tökéletesen elrejtőztél Mexico Cityben. Ignacio politikai hatalma távol tartotta tőle Orlenát és Santiagot. Conal is hátat fordított nekik, és elátkozta a fiút, aki külsőleg bár a tükörképe volt, egy asszony szívével rendelkezett. Santiago elfogadta az a gyűlölt apacs kutyát és lipan indiánjait. Orlena a fosztogatóval hált, és feláldozta a tulajdon életét, hogy szerelmét megmentse!

- Egy napon, ha Éji Szél már halott lesz, még találkozunk, Orlena. Erre esküszöm. Ahogy a kihalt prérit fürkészte a hegyfokról. Baca őrmester lovagolt fel hozzá. Lent az életnek semmi nyoma nem látszott. Az egész Llano Estacadot átfésülték, és ellovagoltak délre, egésten Coahuliáig. Most visszafelé tartottak Nueva Vizcaya-ba. Éji Szél és fosztogatói még mindig szabadon garázdálkodtak. Az őrmester türelmesen várt. Quinn parancsnok indulatai kiszámíthatatlanok voltak. - Nos, Baca, talált valamit? - törte meg a csendet Conal anélkül, hogy az őrmesterre nézett volna. - Lehet, hogy újabb füleket akaszthat a láncára, kapitány - felelte a katona vigyorogva, miközben elővillantak rothadt fogai. Tekintetét Conal emberi fülekből készített láncán jártatta. Nem az ír volt az egyetlen, aki ilyen hadizsákmányt viselt. Sok edzett tiszt fizetett drága pénzeket a fülekért és skalpokért. - Körülbelül tíz mérföldnyire innen nyugatra egy kis falura bukkantunk. - Ah! Asszonyok és gyerekek. Én a fosztogatót és a banditáit keresem! - Conal megvetően fordította meg a lovát. - Fejezzük be ezt, és térjünk vissza Éji Szél nyomaira! A misszió csendes volt az éjnek ebben az órájában. Bartolome atya szeret kisétálni ilyenkor a kertbe és a természet csendjében kitisztítani a fejét. Olvashatott volna, iratokat rendezhetett volna, számos teendője akadt, de ma este különösen nyugtalannak és magányosnak érezte magát. Ma meghalt a városban egy kislány, egy casta, egy félvér gyerek, akit senki sem becsült semmire. Csak egy egyszerű indiánszolga volt egy gazdag bányatulajdonos földjén, akit legyőzött a láz. Bánatos töprengéséből hirtelen ismerős hang riasztotta fel. - Semmit nem változol, atyám. - Joaquín! Attól féltem meghaltál. Több mint fél éve nem láttalak. - Szemügyre vette a csaknem meztelen, barnabőrű indiánt, aki a szétterülő nyárfák árnyékában állt. A félvér most teljesen visszaváltozott lipanná, amilyen akkor volt, mikor először találkozott vele. Mikor Joaquín eljött, hogy elvigye a gyermekét, hiszen annyira biztos volt benne, hogy Orlena árvaházba adja a csecsemőt, és megtudta, hogy meghalt, elszakadt az utolsó szál is, ami a civilizációhoz kötötte. Éji Szél meghallgatta Bartolome magyarázkodását, hogy Orlena és Santiago miért mentek Ignacioval Mexico Citybe, de a pap tudta, hogy nem hisz neki, mint ahogy abban sem hitt, hogy Orlena még mindig szereti. - Miért jöttél, fiam? - kérdezte gyöngéden. Attól félt már soha többé nem látja ezt a gyereket, akit teljes szívéből szeretett. Levelet kaptam Orlenától és Santiagotól... - Nem ezért jöttem - vágott közbe Éji Szél sokkal durvábban, mint szeretett volna. Később majd beszélünk fiatal testvéremről, de előbb hoztam valamit... és valakit a számodra. A lelkész az előkertben álló kicsiny szobájába sietett. - Miért tetted ki magad ekkora veszélynek? Jobban is leplezhetted volna magad. - Joaquín apacs ágyékkötője és fegyvereinek arzenálja, amit viselt törvényenkívüliségéről tanúskodtak. Haja hosszú és bozontos volt, melyet a homlokára tett bőrfejpánt fogott össze. Úgy nézett ki, mint egy gyilkos. Az is volt.

- Nem akarok szelíd indián vagy fehérember lenni. - Bartolome rozoga asztalánál állt, majd az övéhez nyúlt, és lecsatolt róla egy kövér erszényt. Mikor tartalmát kiöntötte az asztalra, az aranyak úgy csillogtak a halvány fényben, mint a mexicioi katedrális ékszerei. - Honnan szerezted? - suttogta a pap. - Nem kell a koszos pénzed, Joaquín. - Sonora bányáiból való. Nem azért hoztam, hogy megváltam a bűneimet. És nem koszos pénz, Bartolome. - Találkoztam gyerekekkel... olyan gyerekekkel, mint én voltam, a bányában, az utcákon. Casta-k, akiket a fehérek és az indiánok is megvetnek. Nem tudnak olvasni és csak földönfutóvá válhatnak, mint én vagyok. Ezt bizonyára nem akarod te sem. Hirtelen elmosolyodott. - Te loptad ezt a pénzt - vádaskodott a pap. - Igen, loptam a bányából aranyat, ezüstöt és... rabszolgát. Gyerekeket, öreg barátom. Van egy ranchom Új Mexicoban. Ismered a völgyet, ahová vittelek, miután kiváltottalak. Remek hely juhokat és marhákat tenyészteni. Vittem oda néhány nagyobb gyereket és felnőtt rabszolgákat. Fizetek nekik, hogy megműveljék a földet. De nagyon sok fiatal van, akik ugyanúgy éheznek a tudásra, mint én. - Ők is azért szeretnének tanulni, hogy bosszút állhassanak spanyol üldözőiken, mint te? kérdezte a pap éllel a hangjában. - Nem, ők csak lehetőséget szeretnének kapni egy új életre. Megtagadnád tőlük? - Mit kell tennem velük? - kérdezte nyugtalanul Bartolome - Én adom az ezüstöt és az aranyat. Te veszed a könyveket, az élelmet és a gyógyszereket. Én nem tudom szeretetre és türelemre tanítani őket. Te és az itteni testvérek... - Nem fejezte be. - Chihuahua City határában él egy özvegy. Morena Girón. Hatalmas birtoka van, félvér, aki hajlandó segíteni neked. Bartolome tétovázott. Most fordult elő először, hogy Joaquínt nem a bosszú, hanem egy könyörületes küldetés hajtott. Mégha a pénz, amit fizetne is érte, lopott. Eszébe jutott a megkorbácsolt, kiéheztetett gyerek, akiket azok tettek rabszolgává, akiket most meglopott. Aztán eszébe jutott a félvér kislány, akit eltemetett, akinek a szeme soha nem nyílt ki, akit megfosztottak a lehetőségtől, hogy éljen. Most talán itt a lehetőség ezeknek a gyerekeknek, ahogy Joaquínnak is. - Segítek neked - felelte egyszerűen.

Huszadik fejezet Mikor Bartolome meglátta az első gyereket, akit Joaquín hozott, megdöbbent. Ha egy sebesült, megvert és kiéheztetett fiú megindította a szívét tizenöt évvel ezelőtt, egy tucat hozzá hasonló gyerek láttán, akik közül néhányan a halál küszöbén álltak, megrémült azon, hogy mire képes az emberi kegyetlenség. Az első, amire szüksége volt, gyógyszer és ruha. A kerteket, amit a kolostor körül a papok műveltek, meg kellett nagyobbítani, hogy elegendő élelemmel lássák el a megnövekedett rendet. Amikor a legszükségesebbek együtt voltak, Bartolome könyveket és írószerszámokat szerzett be, hogy tanítani tudja a gyerekeket, ahogy valamikor megmentettjét oktatta. Mindennek nagy ára volt időben és pénzben is. Bartolome hálás volt azért az aranyényért és ezüstért, amit Éji Szél fosztogatói nála hagytak. Egész idő alatt kínozta, hogy elfogadja a pénzt. Ferences felőljárói messze a fővárosban voltak, a durangoi érseket pedig nem buzdította együttérzésre az indiánok helyzete. Végül arra a következtetésre jutott, hogy jobban teszi, ha elfoglalja magát azzal a számtalan feladattal, mely kitöltötte a napjait hajnaltól napnyugtáig. Paisanokat fogadott, hogy a földet műveljék, és építsenek újabb szálláshelyeket és iskolatermeket, valamint kioktatta Alonzo és Domingo atyát arról, hogyan tartsanak rendet új árváik között. Egy olyan egyszerű feladat is nehéznek bizonyult, hogy meggyőzzenek egy nyolcéves kisfiút a fürdés fontosságáról, mikor a komancs árvának az volt egyetlen találkozása a vízzel, mikor a katonák keresztülüldözték rajta. A misszió legtöbb új diákja fegyverként használta az evőeszközöket evés közben. A legnehezebb azonban talán a szigorú európai öltözködési szokások elfogadtatása volt a gyerekekkel, akik ruhátlanul jártak a nagy melegben. Bartolome csak nevetett Domingo atya prűdségén és Alonzo atya naivitásán, mikor ezekkel a feladatokkal találták szembe magukat, és olyannak találta ezt az életet, amilyenre szívesen felcserélné kétségekkel teli éveit. Kinézett az ablakon, és látta, ahogy Zöld Levél, egy bátor hatéves kislány a szigorúan parancsolgató Domingo atyával veszekszik. A kislány nem akarta megengedni, hogy ötéves öccsét tetvetlenítsék. Bartolome visszafordult az éppen most érkezett postához. A posta szabálytalanul érkezett, s nagyban függött az indián támadásoktól, a kormány korrupt szállítóitól, sőt még a lusta és vonakodó milicionistáktól is, akiket gyakran azzal az irigylésre nem méltó feladattal bíztak meg, hogy széltében-hosszában lovagolják keresztül a gyarmatokat a postával. Bartolome gyorsan átolvasta a vízhatlan papírtekercsek címzéseit, és megakadt a szeme az egyik levélen. Ismerős írás volt! Santiago Quinné! Izgatottan törte fel a pecsétét. Mióta nővérével Ignacio Valdéz kegyetlen fogságában elváltak egymástól, a fiú hűséges levelezővé vált. Orlena, aki még mindig halott gyermekét és szerelme elvesztését gyászolta, sokkal ritkábban ragadott tollat.

Ignacioval azonban mégsem volt kellemetlen az élet. A férfi az alkirály kedvence volt. Vagyonuk védelmet jelentett számukra, a fiú pedig folytatta tanulmányait néhány remek házitanítóval. Orlenáért azonban, aki olyan elveszett és elkeseredett volt, mint Joaquín, aggódott és imádkozott. Elolvasta a levelet, aztán elolvasta mégegyszer, alaposan. Gyorsan felírt valamit egy papírra, felállt, és kikiáltott a nyitott ablakon. - Alonzo atya, gyorsan! Küldje az egyik fiút ezzel az üzenettel a piacra - Chihuahua City piaca volt az a hely, ahol Éji Szél fosztogatói kémkedtek, és információval látták el a támadásokkal kapcsolatban. Adja isten, hogy gyorsan odaérjenek!

Mexico City, 1789 ősze Az illatos oleandervirágokkal és színes liliomokkal teli kert lett Orlena mentsvára. Ignacio birtoka a városon kívül állt, mégis olyan nagy és fényűző volt, mint a gyarmatokat kormánya nemesség hatalmas házai. Az elmúlt évben meggyűlölte a márványpadlók és bársonydrapériák hideg szépségét. A valósággal való egyetlen kapcsolata a kert volt, az azúrkék ég, a föld, az élő és fejlődő világ. Mennyire gyűlölte a festett, parókás, felékszerezett férfiakat és nőket az udvari alkalmakkor Ignacio ragaszkodott hozzá, hogy megfelelő ruhatárral rendelkezzen, és megtagadta tőle még a gyászolást is messze a prérin eltemetett újszülött kislányáért. Ignacio Santiago tanulmányait és a lány jólétét használta fel arra, hogy kényszerítse Orlenát a pazar bálokon, vadászatokon és estélyeken való részvételre, ahol a gyarmatok elitjei szórakoztak. Az egyetlen védelmet az jelentette számára Ignacio kiházasítási tervével szemben, hogy még mindig férjnél volt, férje pedig egyelőre élt. Miközben a kert ösvényein sétált, kezében egy virágot tartott, és öntudatlanul tépkedte a szirmait. Mit akarok tenni? Ez a kérdés kalapált a fejében könyörtelenül. Annyira elmerült gondolataiban, hogy meg sem hallotta a macska nesztelenségével közelgő bátyja lépteit, míg a férfi sziszegő hangjára a virág ki nem esett a kezéből, a szirmok pedig elegáns, rózsaszínű selyemruhája elé nem hullottak. - Nos, észhez tértél már, kishúgom? Nálam van az a dokumentum, amit maga az alkirály gyóntatója készített, őfelsége támogatásával gyerekjáték lesz érvényteleníteni az indiánnal kötött törvénytelen házasságodat. - Nem kényszerítettek... - Viszont nem is volt törvényes annak ellenére, amit Quinn fattya tett veled - szakította félbe Ignacio fogcsikorgatva. - Fogytán a türelmem, Orlena. Ismerem a körülményeket, amelyek közrejátszottak abban, hogy Bartolome atya összeadott azza1 a félvérrel. Az egyházi törvények értelmében a házasság érvényessége kétséges. Légy hálás, hogy a köreinkben senki nem tudja, ki a férjed, és hogyan kötődsz hozzá. Orlena ellenállt a kísértésnek, hogy a férfi

sápadt, kegyetlen arcába marjon. Ignacio szemében ő egyszerűen egy csali volt, amellyel házasságra akarta csábítani az alkirály unokaöccsét. - Nincs szándékomban a te piperkőc cimborádnak áldozni az életemet, Ignacio. Santiago védelemre talált anyánk unokafivérénél, Don Bernal Domingueznél. Don Bernalnak gondja lesz rá, hogy a fiú tökéletesen művelt legyen. Az öcsémmel már nem fenyegethetsz. - Kihúzta magát, és egyenesen a férfi szegébe nézett. - Ami pedig engem illett, az leghőbb vágyam, hogy megszabadíts ettől a végnélküli társadalmi élettől. Előbb megyek kolostorba, minthogy Don Rodrigo felesége legyek. Ignacio utálatosan mosolygott. - Oh, igen, a jó apácák. Olyan mértékletesen élhetnél velük, mint az indiánok között. A kolostorban senki nem nyúlhatna hozzád, ugye, Orlena? - Nem akarom, hogy tapogassanak. Elegem volt a férfiakból és hitszegésükből! Mielőtt Orlena elugorhatott volna, Ignacio megragadta egy hajtincsét, és kicsavarta magasra tornyozott frizurájából. Addig húzta, míg szemük össze nem találkozott, kölcsönös gyűlölettel telve. - Szóval amiatt keseregsz, hogy a szent Conal becsapott. Még mindig vágyakozik utánad, kishúgom. Persze nem mehetsz hozzá a mostohaapádhoz az egyház törvényei szerint, de... el tudom intézni, hogy visszakerülj hozzá. Folyamatosan tartom vele a kapcsolatot. Azt hiszem, mostanra maga is olyan vaddá vált, mint akiket üldöz. Levágja a fülüket és a skalpjukat, és kidekorálja vele magát. Teljesen megőrült, attól tartok. Colorado Quinnek hívják. - Mindig is így hívták! Csak túl vak voltam ahhoz, hogy meglássam ezt az oldalát idealista kislánykoromban. - Orlena tudta, mivel akarja Ignacio fenyegetni, és kétségbeesetten kereste a menekülést a csapdából. - Conalnak már nem kell, amit a fia hátrahagyott. Amíg nem találkoznak, és valamelyikük meg nem hal, egyikük sem lesz szabad. És egyiküknek sem kellek. A férfi negédesen felnevetett, és megpaskolta a lány tönkrement frizuráját. - Tévedsz, kishúgom. Mindketten téged akarnak. Felajánlak Conalnak, mint csalit. Ki tudja? Ha a katonái északra visznek és csaléteknek használnak, talán megvalósul a régi vágya, hogy kézre kerítse azt az apacs gazembert! - Ignacio egy ragadozó elégedettségével figyelte, ahogy Orlena elsápad. - Tényleg odaadnál Conalnak? - kérdezte legyőzötten. Orlena hónapok óta csak Quinn tetteiről hallott. Az egyetlen vigasza az volt, hogy Santiago megmenekült apja befolyása elől. Vigyázott rá, hogy a fiú ne szerezzen tudomást Conal gonoszságáról. Imádkozott, hogy Conal Quinn meghaljon az őserdőben, és veszítse el a lelkét, ha egyáltalán volt neki. - Te sokkal inkább lehetnél Conal fia, mint Santiago - mondta színtelenül Ignacionak. - De én nem vagyok őrült. Sem pedig indián, akihez vér tapad. Egyszerűen egy gyakorlati ember vagyok. Kiszolgáltathatnálak a Conallal való élet rémségeinek, vagy bosszúszomjas férjednek. Gondold meg, kishúgom, melyik a rosszabb! Egy tiszteletreméltó házasság az alkirály unokaöccsével, Don Rodrigo-val, vagy egy egész garnizon szeretőjének lenni Quinn

katonái között? Biztos vagyok benne, hogy a kapitány nagylelkűen osztozna rajtad az embereivel. Don Rodrigo elhízott, zárkózott fiatalember volt, aki félt a lovaktól. Félénksége olyan hosszú időn át visszatartotta attól, hogy feleséget keressen magának, hogy végül elfoglalt nagybátyjának kellett kézbe venni a dolgot. Azt mondják, az úriember azok közé tartozott, akik a férfiakat részesítették előnyben, és az alkirály elejét akarta venni a botránynak. Orlena talán nem is kellene neki. Joaquín árulása után nem bírná elviselni egyetlen férfi érintését sem. - Hozd a papírt, Ignacio. Aláírom a kérelmet. Ha az egyház beleegyezik, hozzámegyek Don Rodrigohoz. Ignacio diadalmasan felnevetett. Tudta, hogy a Conal katonáival való fenyegetés, és az, hogy Éji Szélt az ő segítségével ejtik csapdába, beválik. Meglepő gyorsasággal elkapta a lány kezét, megszorította, és gúnyos lelkesedéssel megcsókolta. - Kérésed számomra parancs, drága húgom. Keress meg reggel a kérelemmel, hogy megszabadíthassunk azzal a bennszülöttel kötött utálatos házasságodtól! Miután a férfi távozott, Orlena a kezét dörzsölte, és kétségbeesetten próbálta letörölni Ignacio mocskos érintését. Bátyja a korrupció megtestesítőjévé vált, egy álnok viperává, míg Conal, gyermekkorának szeretett társa, maga az ördög volt. Spanyolországban ügyesen titkolta, de mikor a gyarmatokra érkeztek, Orlena vak volt, hogy nem vette észre. Talán tényleg megháborodott. Megdörzsölte fájó homlokát, és miközben továbbsétált, a legkegyetlenebb és legváratlanabb csalódás gyötörte. Mintha csak a semmiből bukkant volna elő, ismerős hang szakította félbe zavaros gondolatait. - Nem fogod megsemmisíteni az áldást, amit Bartolome adott azóta átkozottá vált házasságunkra, Oroszlán. - Joaquín átmászott az előkertre néző kőfalon, és kecsesen leugrott a lány előtt. Orlenának még a lélegzete is elállt, lába földbegyökerezett férje zord, jóképű arca láttán. A férfi zöld szeme, mint a csiszolt üveg, úgy ragyogott barna arcán, melyen most kegyetlen utánzata tükröződött a mosolynak. - Hallottam a megható jelenet végszavát. Hogy rajongasz a bátyádért! Micsoda gyönyörű párt alkottok, ti spanyolok, te és a testvéred! Tudja ez a Don Rodrigo, hogy használt árut fog megvásárolni, akit már összetapogatott egy bennszülött? - Mert hogy nagyon is az vagy, akárhogy palástolod - felelte Orlena, kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon a hangja, miközben megvetően végigmérte a férfit. Éji Szél magas, karcsú alakja olyan elegáns volt, mint bármelyik udvaroncé sötétzöld kabátjában és feszes bivalybőr nadrágjában. Lábán melyen rendszerint puha mokaszint viselt, most bőr lovaglócsizma ragyogott. Fekete, egyenesszálú haját zöld bársonyszalaggal kötötte össze, mely kitűnően illet kabátjához. Hófehér inge mélyen elütött bronzbarna bőrétől, melytől eltekintve minden ízében úgy nézett ki, mint egy mór származású spanyol nemes. Mikor azonban a lányhoz közeledett, puma léptei és összehúzott szemének körültekintő villanása elárulta indián eredetét, mely az álöltözet alatt lapult. Orlena hátrálni kezdett. -

Valaha te magad jöttél a karjaimba, és nemcsak egyszerűen házasok voltunk, Oroszlán mondta gőgösen, és elégedetten nyugtázta a lány menekülését. Csak féljen! - Becsaptál és elcsábítottál egy ostoba szüzet bosszúból. Én már nem ugyanaz a lány vagyok. Éji Szél nevetése hidegen csengett. - Nem, már nem vagy szűz. Kíváncsi lennék, hány spanyol piperkőcnek tetted szét a lábad? Terhes vagy valamelyiktől? Meg akarsz szabadulni nem kívánatos félvér férjedtől, hogy hozzámenj legújabb szeretődhöz? Vagy egyszerűen Ignacio politikai hatalmát növeli, ha aláírod a papírokat? Mikor a férfi magához vonta, Orlena teljes erőből arculcsapta. Elhatalmasodott rajta a düh, és olyan erőre kapott tőle, amiről már rég azt hitte, hogy elveszített. Csapkodott és rúgkapált miközben a férfi a haját húzta. A hajtűk kiszabadultak, Orlena fürtjei pedig zuhatagként a hátára omlottak. Éji Szél elszakította a lány selyem ruháját, miközben hátracsavarta Orlena karmolásra kész kezét, és mindkét csuklóját vasmarokkal szorította. Végül a lány kimerülten feladta a hiábavaló küzdelmet. Éji Szél magához húzta. A lelógó fűzfaágak susogó ölelése elrejtette őket. A férfi arca sötétnek és vadnak látszott, ahogy Orlena felé hajolt. Mikor a lány kinyitotta a száját, hogy kiáltson, a férfi elhallgattatta az ajkával. Rátapadt a szájára, s nyelve csatázni kezdett Orlenáéval a kemény, erőszakos csók közben. Éji Szél rácsapott, és harapdálta a száját, míg ki nem serkent a vére. Orlena dühösen beleharapott a férfi nyelvébe, aki felkiáltott, és elengedte a lányt. Orlena levegő után kapkodott, miközben Éji Szél még mindig úgy ölelte, mintha össze akarná törni a csontjait. - Te szuka! Gyönyörű, álnok bestia! Egyszer megesküdtem, hogy itthagylak a haszontalan gazdagoknak, és csak a gyereket szerzem vissza, akit megtagadtál! - Orlena arca megindult, mikor a férfi halott lányukat említette, de Éji Szél olyan fojtott dühvel rángatta, hogy nem vette észre. - De most úgy döntöttem, hogy megnyirbálom a szabadságodat. Santiago őrjöngő levelet írt Bartoloménak, hogy egy rettenetes házasságba akarnak belekényszeríteni, miután a miénket érvénytelenítették. Most már látom, mennyire kellett Ignacionak kényszeríteni, hogy hozzámenj az alkirály unokaöccséhez. - Nem akarok férjhez menni, sem hozzád, sem Rodrigohoz - sziszegte Orlena levegő után kapkodva. - Annál nagyobb baj, hogy már hozzám vagy láncolva, és meg van rá a jó okom, hogy ne engedjelek el! Azzal öklével állon vágta a lányt, aki ájultan rogyott össze, mielőtt felkiálthatott volna. Mióta megkapta Bartolome kétségbeesett levelét, napokon át lovagolt, hogy megmentse a feleségét. Ostobán kockáztatta az életét, riconak öltözött, félvér telepesnek, aki üzleti ügyben utazott a fővárosba, hogy bebocsátást nyerjen Ignacio birtokára, és beszélhessen Orlenával, majd eldöntse, mihez kezdjen a jegyességével. A jegyességével! Miközben vállára vette Orlena öntudatlan testét, és a kertkapu felé igyekezett, rádöbbent, hogy ez a hirtelen emberrablás egyáltalán nem az a józan terv, amit kigondolt. De mint

mindig Orlena most is az őrületbe kergette. Hirtelen fájdalmasan megkívánta, mikor meglátta a kertben, karcsún és elegánsan, mint egy igazi spanyol úrinő. Aztán gyilkos féltékenység kerítette hatalmába, mikor meghallotta a lány szavait, és látta, milyen lovagiasan vesz búcsút tőle Ignacio. Bántani akarta Orlenát, ahogy a lány bántotta őt. Orlena a felesége volt, legyen átkozott az egyházi törvény! Ignacio, az alkirály, az egész Indián Tanács legyen átkozott! Addig tartja magánál, amíg bele nem un. Joaquín könnyedén a nehéz, ezüsttel kivert nyeregre fektette a lányt, maga is felült mögéje, és sebesen a birtok mögötti sűrű őserdő felé vágtatott - Hová viszel? - kérdezte Orlena. Miután visszanyerte az eszméletét, addig türtőztette magát, amíg csak tudta. Egy kicsi, fényes kancacsikóhoz volt kötözve, melynek kantárját Éji Szél tartotta, és vezette a sűrű aljnövényzetben, mely a meredek vízmosást szegélyezte. Lábát rovarok csípdesték, ahol a szoknyát felhúzták, hogy meg tudjon ülni a nyeregben. A görnyedéstől izmai pihenés után kiáltoztak, de nem akarta megszerezni Éji Szélnek azt az örömet, hogy könyörögjön. A férfi elengedte füle mellett a kérdést, és feszülten vizsgálta dzsungel földjén ejtett rejtett nyomokat. Egész nap északnak lovagoltak, leereszkedtek a főváros termékeny fennsíkjáról a trópusi vadon ölelő zöldjébe. - Meg fognak ölni a banditák vagy az indiánok. Errefelé sokan vannak, akik nem beszélnek apacsul - tette hozzá Orlena ellenségesen, és kétségbeesetten vágyakozott rá, hogy lecsapjon egy moszkitót, mely jókora adagot kiszívott a véréből. Joaquín összekötötte a lány kezét, de nem tömte be a száját az elhagyatott őserdőben, s ha a lány segítségért kiáltozott, csak figyelmeztette, hogy erre felé milyen gyakran folytatnak az állatok és az emberek rablótámadást. Mióta megérkezett a gyarmatokra, Orlena megtanult gyakorlatias lenni. De ahogy Joaquín hideg, néma profilját nézte, miközben lovagoltak, az az idegeire ment. A kemény nyergen való minden egyes fájdalmas zökkenésnél, lehorzsolt, kimerült teste kegyelemért kiáltott. Végül kirobbant belőle a düh. - Válaszolj nekem, te átkozott! Hová megyünk? Joaquín megfordult, és hidegen a lányra mosolygott, mely különös ellentétben állt a gőzölgő forrósággal, ami körülvette őket. - Ma estére egy kis faluba, ami nincs messze innét. Adnak szállást, pihent lovakat és valami megfelelőbb, ha nem is divatosabb ruhát a számodra - tette hozzá, és a lány csupasz lábát bámulta, melyen a rovarok lakmároztak. Tekintettel a hőségre, Joaquín már rég levetette zsakett-kabátját, és meglazította az ingét. Gallérjából mellének sötét, göndör szőrei bukkantak elő. A tiszta szövet verítékező testére tapadt, és ráfeszült széles vállára. Nadrágja egyenesen illetlen és őrjítő volt, ahogy szorosan feszült karcsú, izmos lábára. Puha, bőr lovaglócsizmát viselt, míg a lány selyempapucsot. Megfelelő ruha, valóban, füstölgött magában Orlena. Joaquín ígéretéhez hűen hamarosan üdvözölt egy alacsony, fekete, a paisano-k szokásos bő, piszkos fehér vászoningét és bőrszandált viselő férfit. Éjszakára egy zsúpfedeles kunyhóban szállásolták el őket a falun kívül. Joaquín hanyagul odadobott Orlenának egy parasztblúzt és

egy szoknyát. A lánynak eszébe jutottak azok a darabok, amiket a férfi Új Mexicoban adott neki. Éji Szél elvigyorodott, mintha olvasott volna a gondolataiban. - A szoknya hosszú. A lábaid védve lesznek a rovarok elől, míg lovagolunk. - Mi a végső úticél, a lipan tábor? - kérdezte reménykedve. Nevelőszülei biztosan hisznek majd neki, ha elmondja az igazságot. - Majd meglátod, ha odaérünk - hangzott a kurta felelet. Egy öregasszony babot, palacsintát és szeletelt gyümölcsöt hozott nekik, és némán falatozni kezdtek. Orlena megtörölte zsíros ujjait tönkrement selyemruhájába, majd egy pillantást vetve a kényelmes ruhákra, eltöprengett, hogy vajon a férfi azt akarja-e, hogy hideg, nyugtalanító tekintete előtt vetkőzzön le. Állát makacsul felszegte, és azt mondta: - Nem vetkőzök le előtted, Joaquín. Hideg fény villant a férfi szemében, aztán a dühöt lassan sóvárgó mosoly váltotta fel. Bűzlesz, Dona Orlena, a csípésedet pedig be kell kenni, különben belázasodsz és meghalsz, píegfürdesz, én pedig ellátom a sebedet. Nincs semmi, amit már ne láttam volna rajtad, Oroszlán - tette hozzá gúnyosan. Mikor Éji Szél fölé magasodott, Orlena rájött, hogy nincs értelme ellenkezni. Csak megalázná magát az egész falu előtt, megmaradt büszkeségével felállt, és összehúzta mellén a tiszta ruhát. A kunyhóból kanyargós ösvény vezetett az erdőbe. Váratlanul egy tisztás bukkant fel előttük, melynek közepén egy kicsiny tó állt. Az ellenkező oldalon egy szirt emelkedett, melynek a kövei között átszivárgó patakocska táplálta a tavat. Más körülmények között a vad, csodálatos helyszín megigézte volna a lányt. De jól emlékezett még korábbi erotikus fürdőzésükre! Joaquín ezúttal azonban meglepetéssel szolgált. A lány kezébe nyomta a szappant, majd sarkon fordult, és közömbösen kezdte levetni izzadt testéről a ruhát. Nehogy a férfi vad szépsége ismét rabul ejtse, Orlena követte Joaquínt, és gyorsan lekapkodta magáról a ruhákat. Nyugtalanította, hogy ismét Joaquín-nal fürdik, de a víz kellemesen felfrissítette. A sűrű lombok ellenére a trópusi meleg felhevítette a tavat. Orlena óvatosan addig gázolt a tóba, míg a víz a derekáig nem ért, akkor letérdelt, s kezdte beszappanozni a haját. Mikor leöblítette, s megmosakodott, Joaquín a szirtről fejest ugrott. A lánytól tíz lábnyira felbukkant. Nyilvánvalóan tudta, milyen mély a tó, ha egy ilyen ugrást meg mert kockáztatni. - Igyekezz, aztán add ide a szappant! - parancsolta, miközben kirázta arcából éjfekete tincseit. Mikor Orlena befejezte a mosdást, a férfi nem közelített hozzá, beszappanozta, majd leöblítette magát, és a partra gázolva kezdett megszárítkozni azzal a durva gyolccsal, amit az egyik falubeli asszony adott neki. A lány is kiment, s miközben lankadatlan igyekezettel kerülte a férfi pillantását, nem kis vesződséggel próbálta megszárítani a testét és derékig érő haját a vékony vászonnal. - Ezt kend a csípéseidre! Elriasztja a szúnyogokat és megvéd a duzzadástól - mondta Éji Szél, és egy förtelmes szagú, olajos kenőcsöt tartalmazó kis üvegcsét adott át a lánynak. Orlena fintorogva elvette. Míg a férfi az első alkalommal óvatosan és megnyugtatóan ápolta

foglyának sérüléseit, most rá se hederített, és anélkül, hogy még egy pillantást vetett volna a lányra, felöltözött. Végül, miután Orlena bekente lábát a kellemetlen szagú gyógyírrel, belebújt a szoknyájába, és hiába igyekezett elemi egy horzsolást a hátán, mielőtt felvette volna a blúzát. Éji Szél mogorván kivette kezéből a kenőcsöt, és azt mondta: - Fogd előre a hajad, hogy megnézhessem! - Mikor Orlena engedelmeskedett, gyorsan és közönyösen ellátta a sebet, majd visszahelyezte a dugót az üvegre, míg a lány belebújt blúzába, és remegő kézzel megkötötte a nyakát. Aznap éjjel egymás mellett aludtak egy kemény matracon, úgy mint az első alkalommal Új Mexicoban, de ezúttal Orlena tudta, milyen hiábavaló próbálkozás lenne megszökni éber fogtartója elől. Egy pillanattal később már aludt is. Északra hosszú és kimerítő volt az utazás, hamar beleuntak az egyhangú lovaglásba, evésbe s az éjjelenkénti feszült, közönyös csendben való alvásba. Orlena meg sem próbálta felületes beszélgetéssel elfoglalni a férfit. Semmit nem mondott a terveiről, ahol csak megálltak, mindenhol segítői akadtak, akik pihent lovakat, élelmet és szállást adtak nekik. Néhány nap múlva a sík őserdőt emelkedők váltották fel. Természetesen elkerülték a forgalmas utakat, és a látszólag nyomnélküli ösvényeken maradtak, ahol nem találhattak rájuk a spanyol katonák. Csak azok az indiánok és a paisano-k ismerték Éji Szél csapását, akik a barátai voltak. A férfi úgy tűnt, kimeríthetetlen forrású aranykészlettel rendelkezik, amiről Orlena meg volt győződve, hogy lopott, de nemes célra használják a fosztogatók. Orlena annyira kimerült az utazástól, hogy elveszítette időérzékét. Testének minden izma és idegszála pihenés után vágyakozott. De még mindig nem könyörgött. Mikor elérték Durango városának határát, rájött, merre jártak eddig. Ezen az ismerős terepen utaztak át Conallal, mikor Santa Fe-be mentek. - Bartolome atyához megyünk? Orlena összeszedte végül a bátorságát, hogy feltegye a kérdést, miközben elhagyták Durango rozoga indián települését, és ismét Északra fordultak. - Chihuahuaba megyünk, de nem a misszióba. - Éji Szél csak ennyit mondott. Útjuk végéhez közeledve Orlena lebarnult és olyan piszkos lett, mint egy paisana. Külsőleg annak is látszott rebozo-jával, melyet szőke fürtjeibe nyomott és mocskos, durva vászonruhájában. A város külterületén, amint áthaladtak egy gerincen, mely a síkságra nézett, Joaquín nyugatnak fordította lovát. Néhány óra múlva belovagoltak egy kicsiny, termékeny völgybe, mely festői látványt nyújtott friss, őszi termésével. - A fákról érett, étvágygerjesztőén pirosló barackok csüggtek, a kertek egyenetlen sorait pedig kövér, halvány sárgadinnyék szegélyezték. Megkerültek egy dombot az úton, és csodálatos udvarház bukkant elébük. Joaquínt mindenhol tiszteletteljes félelemmel üdvözölték, de itt a földet művelő asszonyok és férfiak úgy tűnt az urukat, a barátjukat és a védelmezőjüket látják benne. Mikor Éji Szél leszállt a nyeregből a hatalmas, kétszintes, fehérre meszelt, vörös cserépfedeles ház előtt, melyet elegáns kovácsmunka díszített, a bejárati ajtóban egy karcsú alak jelent meg.

Az asszony pazar, krémszínű lovaglóruhát viselt. Fekete hajának csillogó fürtjei egyenesen omlottak le a hátán, és úgy repkedtek körülötte, mint egy fekete függöny, mikor a férfi felé szaladt. Éji Szél nyakába ugrott, átölelte a vállát, és szájon csókolta. Mikor a hosszú, örömteli és meghitt üdvözlés végetért, Joaquín letette az asszonyt, és hagyta, hogy az szemét megvetően végigjártassa Orlena maszatos, rosszul öltözött alakján. - Morena, ez itt a feleségem, Orlena - mondta a férfi hidegen mosolyogva, miközben karjával hanyagul a feketehajú nő derekát ölelte. - Orlena, üdvözöld Senora Morena Girónt, a vendéglátónkat. A lány arca olyan hideg kifejezést öltött, mint a férfié. - Jó napot, Senora Girón!

Huszonegyedik fejezet Morena Girón casta volt, és lélegzetelállítóan szép. Ferdén kiálló pofacsontját és fekete szemét gyönyörű ében hajkorona keretezte, melyet egy gyöngyház fésűvel fogott hátra magas homlokából. Frizurájának szigorúsága kiemelte drámai megjelenését. Olyan gyűlölettel pillantott Orlenára, hogy a kimerült lány valóságos fizikai ütést érzett. Spanyol büszkesége kényszerítette, hogy egyenesen üljön a nyeregben. Ügyet sem vetve piszkos ruhájára, felemelte az állát, hátradobta bozontos szőke tincseit, és hideg, borostyánszínű szeméből hasonló kegyetlenség sugárzott, mikor a fekete szempárba nézett. Megvetően Joaquín karjára pillantott, mellyel a férfi a casta derekát ölelte, majd egyetlen mozdulattal átvetette lábát a nyergen, és egy lipan lányt megszégyenítő kecsességgel leszállt a lóról férfi segítség nélkül. - Miért hoztál Sanora Girón házába, Joaquín? Űzött az indián vér? Az én halovány spanyol bájaim bizonyára eltörpülnek az övéi mellett - mondta a lány, és igyekezett leplezni megaláztatottságát. A férfi szeretetében fürdő gyönyörű casta nyers fájdalmat ébresztett benne, amit soha nem árulhat el. Morena érezte, hogy Joaquín karja megrándul a derekán, majd elernyed, miközben felesége leszáll a lóról, és elébük lép. Még mindig érdekli ez a nő, gondolta magában, de nem szólt semmit, várta, mit tesz Joaquín. A férfi elengedte Morenát, és lassan a feleségéhez lépett. Nem kerülte el figyelmét Orlena gőgös viselkedése. Csak Orlena Valdéz tudott három hétig a dzsungelban és a prérin lovagolni, megérkezni koszos ruhában, és úgy nézni a félelmetes Morenára, mintha egy féreg volna. Büszkesége furcsamód örömmel töltötte el a férfit, de ugyanakkor dühítette is. - Szóval apacs vérem vezetett a yagui Morenához, ugye? És te, Oroszlán, persze fölötte állsz ezeknek a fizikai vágyaknak - suttogta. Megvető hitetlenkedés sugárzott az arcából, ahogy a lány előtt állt, és kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. - Mutasd meg vendégeinknek a szállásukat, Morena. Azok a kunyhók, amik az udvar elejében állnak, tökéletesen megfelelnek. A casta ajkára lassan értő mosoly húzódott. - Már előkészítettem őket, de először nem ártana egy fürdő - mondta, és fintorogva beleszagolt a levegőbe Orlena körül. - És néhány tiszta ruha. Azt hiszem, egy a méretünk... ha valamelyik cselédem beveszi a ruha mellbőségét. Orlena arca lángvörössé vált a sértéstől, de hagyta, hogy az utálatos nőszemély elmenjen mellette anélkül, hogy visszavágott volna. Mikor Joaquín intett neki, hogy kövesse, Orlena rásziszegett. - Mit fog mondani Senor Girón, ha reggel az ágyadban találja a feleségét? Éji Szél hátravetette a fejét, úgy nevetett. - Nem kell fenyegetned, Oroszlán! Morena özvegy.

Asala-ba sétáltak, ahol Morena azonnal kimentette magát mondván, hogy intézkednie kell a fürdővel és a tiszta ruhákkal kapcsolatban. - Az asztalon találsz hideg bort, mint mindig, Joaquín - tette hozzá melegen, mielőtt elhagyta a szobát. Orlena körülnézett, és meglepődött, hogy ilyen elegáns körülmények között találja magát a vad Nueva Vizcaya-ban. A ház csaknem olyan fejedelmi benyomást keltett, mint az Ignacioé Új Mexicoban. Bár a padló nem márványból készült, hanem kifényesített vályogtéglából, de ragyogott, és kiváló minőségű vastag mór szőnyeg borította. A falakat fehérre meszelték, és a csúnya, belső gerendák láthatatlanok voltak. A plafonról méhviasz gyertyákkal teli ausztriai gyertyatartó lógott. A nehéz tölgyfabútorokat addig csiszolták, míg selyemként nem csillogtak. Orlena kénytelen volt leplezni meglepetését, miközben szemügyre vette a sala-t, majd elnézett a hosszú hallba, amely a boltíves átjáró mögött húzódott. Joaquín egy pohár halvány vörösbort nyújtott át neki. - Augusto Girón ötvenhét éves volt, mikor az ágyába vitte Morenát, az egyszerű yaqui félvér szolgálólányt. Morena tizennégy éves volt ekkor. - Orlena rémült tekintete láttán a férfi zordan folytatta. - Mikor a felesége gyermekek nélkül meghalt, és Augusto megbetegedett, Morena ápolta. A helyi pap úgy látszik ellenezte bűnös szerelmi viszonyukat, és mivel Augusto özvegy volt, azt tanácsolta neki, hogy legitimizálja a kapcsolatukat. Augusto elvette a lányt, de nagy árat fizetett mai gazdagságáért. Az első Senora Girón megkorbácsoltatta és férfi szolgálóival meggyaláztatta a lányt, valahányszor a férje nem volt otthon. - És ő nem csinált semmit, mikor visszatért? - kérdezte Orlena hitetlenkedve. Joaquín vállat vont a lány makacs tudatlanságán. - Kinek hitt volna? A feleségének, aki azt mondta, hogy a lányt lopáson kapta és megbüntette, vagy egy egyszerű, kétes erkölcsű indiánnak, aki provokálta a parasztokat, hogy megerőszakolják? Orlena szánalmat érzett a hideg, gyönyörű nő iránt, de mihelyt Joaquín vádló, zöld szemébe nézett, megfeledkezett Morena Girónról. - A spanyolok iránti gyűlöleted ugye mindig közöttünk fog állni, Joaquín? - kérdezte szomorúan, és már előre tudta a választ. A férfi egy húzásra kiitta megmaradt borát, és mérgesen visszatette az asztalra a poharat. Nem a spanyolok iránti gyűlöletem volt az, amire mellesleg minden jó okom megvan, hogy elhagytál engem és a gyermekünket. Te megveted az indiánokat, Orlena. Gondolkodásra képtelen lények vagyunk a civilizációval szemben, és nem vágyunk másmilyennek lenni. Ellenséges megvetéssel mutatott körbe a gazdagon bebútorozott szobában. Aztán kinyújtotta a karját, és magához vonta Orlenát. - Mennyire gyűlölheted magad, amiért egy olyan vadállat után vágyakozol, mint én! Orlena arcát elöntötte a pír, mikor eszébe jutott, mennyire megalázottnak érezte magát, mikor először vonzotta magához Éji Szél. Szíve hangosan kalapált a férfi durva ölelésében. Felnézett Joaquín szigorú arcába miközben sajátja reménytelen nyomorúságot tükrözött. Bosszút álltál, ahogy megígérted Conalnak. Akkor most mit akarsz tőlem? - A feleségem vagy, ahogy Morenának is mondtam - fedte mogorván Éji Szél. - Egyetlen spanyol sem vehet el tőlem újra. Sem Conal, sem Ignacio.

Ekkor Morena jelent meg a boltíves ajtóban. A férfi és a nő közötti sistergő haragot látva örülhetett volna, de ösztönei kifejlődtek az évek során. Megérezte a lemondást és a vágyakozást, mely kölcsönös megvetésük alatt lapult. - A fürdőtök készen áll - mondta, mire Joaquín hirtelen elengedte Orlenát. - A te kádad a megszokott helyen vár, drágám - folytatta Joaquín mosolyogva. - Az övé a szolgáknál a konyha mellett. Lena majd mutatja az utat, és tiszta ruhákat visz. A fiatal indián lány idegesen meghajolt előttük, hajfonatai meglibbentek, mikor megfordult, és mutatta Orlenának, hogy kövesse. Morena Joaquínhoz lépett és átölelte. Miközben a férfi hagyta a sala-t, Orlena hallotta, amint Morena így szól: - Én majd gondoskodom a fürdődről, bátor harcosom. Mikor Orlena elment, Joaquín gyengéden lefejtette a nyakáról Morena kezét. - Nagyon kedves tőled, hogy vendégül látsz, Morena, de tudod, hogy ami régen köztünk volt, annak vége. Közös a munkánk, de semmi több. - Látta az asszony szemében a fájdalmat és a kétségbeesést. - Sajnálom - tette hozzá, és lágyan megsimogatta az arcát. - Miatta, ugye? Még mindig szereted azok után, hogy elhagyott téged és a gyermekedet is! - Kirántotta magát, hangja recsegett a haragtól. - Hiszel annak a vén bolond Bartoloménak, akit megbabonázott! Joaquín szomorúan mosolygott. - Bartolome bármennyire is bosszantóan csökönyös, nem bolond. Már feladta, hogy meggyőzzön Orlena ártatlanságáról. Talán mert tudja, hogy úgyis hiábavaló. - Vállatvont. - De a feleségemről van szó. Nem engedem, hogy Ignacio vagy Conal kihasználják. Ki tudja? Talán csapdába csalhatom Quinnt a segítségével. Az asszony felmordult, nem hitt a férfi szavaiban. - Ahogy akarod, Joaquín, de ne bízz meg benne! - Erre nincs sok esély, Morena, ne félj. Most pedig vezess a fürdőbe! - A szoba megteszi, de nem félsz, hogy megszököm? - kérdezte Orlena dölyfösen, leplezve bosszúságát, amiért a kert elülső végében szállásolták el. Az a boszorkány először egy csúnya szürke ruhát küldött neki, amit a varrónő annyira kiengedett, hogy lötyögött rajta! Ráadásul ezt a szobát kapta, messze a nagy háztól, ahol Joaquín bizonyára a szeretőjével hancúrozik. - Soha nem fogsz megszökni, Orlena. Akkor engedlek, ha nekem tetszik. - Ennyit a házasság életreszóló kötelékéről, melyet Bartolome atya megáldott - feleselt a lány keserűen. - Becsaptál engem, Orlena. Bármit aláírnál, hogy az egyház érvénytelenítse a házasságunkat, és hozzámehess egy spanyol nemeshez - felelte Éji Szél hidegen. Orlena haragosan a férfira támadt. - Én egyedül aludtam az elmúlt évben, uram. Te is elmondhatod ugyanezt? Gúnyos fény villant Éji Szél szemében. - Szóval még mindennek tetejében féltékeny is vagy. Meglátogathatom az ágyadat ma éjjel, Oroszlán? Hiányzott ennek a bennszülöttnek a durva üzekedése?

- Nem! Nem akarok tőled semmit, csak hogy hagyd abba a megalázásomat. Hancúrozz máshol a szajháddal, Joaquín! A férfi megragadta a vállát, és durván megrázta. - Morena nem szajha! Jobb lesz, ha megbarátkozol a helyzettel, Dona Orlena! A lány kitépte magát a fájó szorításból, becsapta az ajtót, majd nekidőlt, és szabad folyást engedett keserű könnyeinek. Hallotta, hogy a férfi léptei a folyosón visszhangzanak. Vajon Éji Szél szobája összenyílik a Morenáéval, vagy nyíltan az ágyába fekszik? Megdörzsölte a homlokát, és elhessegette gondolatait. Chihuahua City határában, egy kis völgyben voltak, ahol Bartolome missziója is feküdt. Ha el tudna lopni egy lovat, elmenekülhetne védelmet kérni. De miközben fel-alá járkált meggondolta magát. Még mindig házasok voltak, a pap pedig azt az abszurd feltételezést dédelgette magában, hogy Joaquín még mindig szereti. Csak azt mondaná neki, hogy vissza kell térnie a férjéhez. - Nincs hova mennem - suttogta reménytelenül az üres falaknak. Kimerülten és leverten az ágyhoz lépett, és végignyúlt rajta. Érezte a bor hatását üres gyomrában, és azonnal elaludt. Halk kopogtatásra ébredt, fogalma sem volt mennyi ideje aludt. A nyugati ablakon át az alkonyi fények halvány csíkot vetettek a padlóra. - Meghoztam a vacsoráját, Saneora. Senora Girón attól tart, hogy túl fáradt ahhoz, hogy csatlakozzon hozzá és Don Joaquínhoz az ebédlőbe. - Lena hangja tompán hallatszódott a vastag tölgyfaajtón keresztül. Orlena felkelt, és amennyire tudta, megigazította a haját. Könnyáztatta arcával azonban nem tudott mit kezdeni. - Egy pillanat - kiáltotta ki. Aztán kinyitotta az ajtót, és anélkül, hogy az indiánra nézett volna, elvette tőle a tálcát, és megköszönte. Szóval már azt sem engedik meg, hogy velük együtt egyen - Túl fáradt! - utánozta gúnyosan. Letette a tálcát az ágy melletti asztalra, és hozzá sem nyúlt. Fűszeres hús, ízletes déligyümölcsök és forró csokoládé illata szállt a levegőben. Bár a gyomra üres volt, elment az étvágya. Joaquín itthagyta ebben a sivár szobában, amíg Morenával az elegáns ebédlőben esznek. Éji Szélből kihalt, bármilyen szerelmet is érzett iránta, ha egyáltalán szerette valamikor. Vajon a hegyekben játszott kegyetlen szerepe ölte ki belőle? Vagy csalás volt kezdettől fogva, és fel akarta használni a bosszújára, ahogy a Conalnak írt szörnyű levélben ígérte? Orlena ismét átélte az utazást a fővárosból. Azután a heves, dühös csók után a kertben, Joaquín hideg közönyösséggel bánt vele, a vágynak legkisebb szikráját sem mutatta iránta, még akkor sem, mikor meztelenül fürödtek a tóban. Untatta. Az Éji Szélé volt, de a férfi csak azért tartotta, mert az ellenségének is kellett. Gépiesen felkapta a villát, beleszúrta a húsba, és rágcsálni kezdte anélkül, hogy élvezte volna a falatot. Joaquínnak sem volt étvágya, bár kényszerítette magát, hogy jóízűen egyen Morena kedvéért. A szakács a kedvenc ételeit készítette el, és nem akart csalódást okozni az asszonynak.

- A feleséged veszélyes nőszemély, Joaquín. Talán tőrbe tudod vele csalni Conalt, de rádhozhatja a bátyját is. Egyszerre két félelmetes ellenséggel kell megküzdeni - mondta Morena, miközben a pohár pereme fölött a jóképű férfit tanulmányozta. Éji Szél kíváncsian felvonta fekete szemöldökét. - Ismered Ignáciot? Az asszony derűsen mosolygott. - Ne hagyd, hogy piperkőc viselkedésével megtévesszen! Ugyanolyan veszélyes, mint Conal, és most még több hatalommal rendelkezik. Tudod, hogy a munkám miatt gyakran megyek a fővárosba. Még egy casta is bebocsátást nyerhet egyes helyekre. Éji Szél zordan bólintott. - Tudom, mennyire értékesek azok az információk, amiket az ügyünk érdekében szerzel. Az asszony vállatvont. - Szeretek túljárni azoknak a spanyol gazembereknek az eszén. - Csakúgy, mint én - felelte a férfi. - Egy vagy két nap múlva Texasba megyünk. Conal most Ugarte alatt szolgál. Ha megtudja, hogy nálam van Orlena, azt hiszem, eljön érte. Akkor leszámolunk egymással... végre. - Magadhoz akarod csalogatni? Joaquín, Conalnak rengeteg katonája van, erős emberek, akik megölnek, még komancsok felderítők is, akik követik a nyomodat. - Az asszony fekete szeme elkerekedett a félelemtől. - De nálam van Orlena. Conal őt akarja, de ennél is jobban szeretné, ha halott lennék. Az elmúlt évben mániákusan üldözött. Beleuntam a játszadozásba. Nekem is vannak embereim, akik ölnek és nyomolvasók. Jól összeillünk, Morena. Az asszony káromkodott, és ledobta a szalvétáját. - Gyűlölöm ezt az ír disznót! - Hirtelen elhallgatott, és a férfira nézett. - Nem akarom kockára tenni az életedet, Joaquín - könyörgött. - De fogod. A terv kész. Ismerem a Llano Estacadot és a Sacramentum hegységet, melybe olyan messzire csalom, ahová fehér ember még nem tette a lábát. - Ugye nem tudlak lebeszélni? - Morena összegörnyedt vállal feladta a küzdelmet, mikor felismerte a zárkózottság kifejezését a férfi arcán. Éji Szél tökéletesen faragott apacs és európai vonásai mindig fellázították a vérét. Joaquín volt a legcsodálatosabb szerető, akivel találkozott, ma este pedig kívánta. Olyan nagyon régóta már. Nyelve hegyével benedvesítette az ajkát, és azt suttogta: - A feleséged nem volt hajlandó velünk vacsorázni. Had aludjon akkor egyedül. Ma este gyere be hozzám, Joaquín! Mellettem elfelejted őt. A férfi lágyan megcsókolta az asszony kezét, és megrázta a fejét. - Nem lenne tisztességes, Morena. Miután lipan keretek között feleségül vettem, elmagyaráztam neked, mit jelent ez. Akkor azt hittem, szeret. Most már tudom, hogy hazudott, de még mindig a feleségem, és magammal viszem Texasba. Nem akarok fájdalmat okozni neked azzal, hogy olyat ígérek, amit nem tudok betartani. - Akkor add meg azt, amit kérek. Egyetlen éjszakát, nem kell ígérned semmit, Joaquín. Nem kellett volna idehoznom Orlenát, gondolta Éji Szél mérgesen. Fájdalmat akart neki okozni azzal, hogy előtte flörtöl Morenával, de arra nem számított, milyen hatással lesz ez

Olenára. - Hagyjuk, Morena! - mondta csendesen. - Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha holnap elmegyünk. - Mit fogsz csinálni Orlena Valdézzel, ha megölted az írt? - kérdezte számítóan. A maszk, amit a férfi az előbb viselt, egy pillanatra lehullott. - Nem tudom. Megszöktettem, mert a testvérem erre kért. Santiago azt hitte, Ignacio kényszeríti. - Keserűen felnevetett. - Tévedett. Talán visszaadom Ignacionak. Félreteheti ezt a pokoli küzdelmet, és kiházasíthatja, akihez akarja. Morena a férfi arcának gyötrő vágyódását figyelte, és tudta, hogy hazudik. A fájdalom gyilkos erővel hasított belé. - Ez a nő nem való Éji Szélhez. A halálodat fogja okozni. A férfi elmosolyodott azzal az ördögien vakító mosolyával, mely Morena eszébe juttatta, hogy a Conal Quinn fia. - Valaki biztosan a halálomat fogja okozni. Már túl sokakat becsaptam. Ne gyászolj sokáig, Morena! - Felállt, megfogta a nő kezét, és tiszteletteljesen megcsókolta. Miközben a férfi távozását figyelte, Morena arca már nem azt a korábbi sebezhető vágyakozást tükrözte. Olyan zord volt, mint sötét yaqui-i isteneié. A texasi utazás készületlenül érte Orlenát. Még mindig fáradt volt. Éji Szél azt tervezte, hogy még legalább két napot Morenánál töltenek, de most rájött, hogy ez lehetetlen. Félt, hogy a lány utáni vágyakozásában elgyengülhet, és beadhatja derekát Morena hízelgésének. Nem használhatom ki - mormolta mérgesen. Meg akarta büntetni Orlenát azzal, hogy hideg közönyösséggel viselkedik vele. Biztos volt benne, hogy Mexico City lovagjai egymással versenyezve vetették magukat a lábai elé. Most azonban sokkal inkább arra vágyott, hogy ágyba vigye, mint hogy megalázza. - Most nem lesz semmiféle körmönfont csábítás, semmi gyengédség - esküdözött összeszorított fogakkal, miközben a hall végében felmászott a lány szobájához vezető lépcsőn. Mikor Orlena felébredt, az ágy melletti gyertya csaknem csonkig égett. Későre járt. Már megint ruhástól aludt el. A bor és a vacsora kellőképpen megtették hatásukat. Lenézett Morena szörnyű cselédruhájára, melynek esetlenségéhez most száz ránc is hozzájárult, és mérgesen kigombolta. - Legalább kényelmesen alszom - sziszegte, miközben csípőjén lecsúsztatta a szürke vásznat, és a szék karfájára dobta hanyagul. Az alsószoknya hamar követte. A tiszta len fehérnemű legalább illett rá, mégha egyszerű és viseltes volt is. Tényleg túl kicsi a melle. Mivel nem volt hálóinge, elhatározta, hogy hosszú alsónadrágjában és a fűzőben alszik. Az éjjeli szekrényen egy tisztának látszó fafésű hevert. Haja még kócos és enyhén vizes volt a fürdőtő. Fogta a fésűt, és megpróbálta kikefélni sötétszőke tincseit. Annyira elmerült benne, hogy nem hallotta meg, mikor Joaquín halkan kinyitotta az ajtót. A férfi kővé dermedten állt, és nézte, ahogy Orlena melle emelkedik és süllyed a fűző vékony géz anyagán át. Háta csábítóan meghajlott, miközben felemelt karjával összegubancolódott haját fésülte, a másik kezével pedig a tincset tartotta. Sűrű szempillái fátyolt vontak a szemére, Joaquín érezte, hogy

ágyékában a vágyakozás esztelen, éhes sóvárgássá nő, de csak állt földbegyökerezett lábbal az ajtóban, lélegzetvétel nélkül a lány szépségétől. Orlena megérezte a férfi jelenlétét, és felkapta a fejét. A fésű kiesett remegő ujjai közül, mikor pillantásuk találkozott. Ajka tiltakozásra nyílt, mely egyre erélyesebb lett, mikor Éji Szél belépett, és bezárta maga mögött az ajtót. - Menj a szeretődhöz, Joaquín! Bizonyára sokkal jobban kielégíti a vágyaidat, mint én! - Én nem keverném bele Morenát a mi háborúskodásunkba - felelte Joaquín nyugodtan, miközben lassan a lány felé közeledett. Levetette a kabátját, és a széken nyugvó ruhára dobta. Mikor kikötötte az ingét, és szétnyitotta, Orlena a fésű után nyúlt, megragadta, és a férfihoz vágta. Éji Szél könnyedén elhajolt, Orlena pedig szitkozódott. - Ahhoz képest, hogy nemesi származású hölgy vagy, egy szolgáló szókincsével rendelkezel, Oroszlán - mondta a férfi, folytatta a vetkőzést. A ruha halmot az inge gazdagította, majd lehajolt, hogy levesse puha bőrcipőjét, és kibújjon a nadrágjából. Mikor kiegyenesedett, Orlena a hatalmas, porcelán mosdótálhoz lépett. - Ne tedd, különben puszta kézzel fogod felszedegetni a darabjait! - figyelmeztette a lányt. - Egész idő alatt hozzám sem nyúltál, rám se fütyültél. Most miért? - suttogta Orlena rekedten. - Miért ne? A feleségem vagy. Én pedig a férjed. Hiányzott a törődésem, Oroszlán? - Nem! Kegyetlen játékot űzöl velem, és megvetlek ezért! - kiáltozta Orlena, és a durva vályogfalhoz lapult. - Ne beszélj nekem kegyetlen játékról, Dona Orlena! Te vagy a csaló, és mindenkit felülmúlsz ebben! - Azzal tenyerét a falhoz támasztotta, testével pedig a lánynak dőlt, aki semerre sem tudott szabadulni. Éji Szél lehajtotta a fejét, és Orlena illatos hajába fúrta. A lány fürtjei, melyek még mindig nedvesek és kócosak voltak szappanillatot árasztottak. Orlena érezte a férfi forró leheletét a nyakán, miközben Éji Szél medencéje durván hozzápréselődött. Lassú, édes vágyakozás borította el az ágyékát, és ez nyugtalanította. Ökölbe szorította a kezét, körme a tenyerébe vájt, miközben a férfi kutató szája rátalált meztelen nyakára, majd lejjebb ereszkedett ziháló mellére. Orlena levegő után kapkodott a vágytól, és gyűlölte magát. Éji Szél azonban nem titkolta sóvárgását. A lány érezte, ahogy szűk nadrágjának feszülő férfiassága a combjai közé nyomódik. Önkéntelenül széttárta a lábát. Éji Szél mély, torokhangon felnevetett, majd durván megrántotta a lány haját, hogy arcát támadó csókja felé fordítsa. Marcangolta az ajkát, kényszerítette a lányt, hogy szétnyissa száját, és nyelvével betörhessen rajta. Ahogy ajka a lányéra tapadt, csípője a csók ritmusára mozgott. Orlena addig dörzsölte tenyerét a fehér falhoz, míg ki nem sebesedett, és igyekezett ellenállni a kísértésnek, hogy közömbös maradjon a férfi vakító szenvedélyével szemben. Joaquín kinyújtotta a kezét, és letépte a fűzőt a lány melléről. A régi anyag könnyen elhasadt, s csupán Orlena tiltakozó zihálása hallatszott, miközben a férfi megfogta a tejfehér halmokat,

melyek fénylettek a holdfényben. A rózsaszínű bimbók megkeményedtek, ahogy hüvelykujjával simogatta. Éji Szél halkan, incselkedően felnevetett, mikor Orlena megpróbált uralkodni magán és elhúzódni, de tudta, hogy már késő. Már akkor is késő volt, mikor Éji Szél ott állt az ajtóban, és csábító, zöld szemeivel majd felfalta. Felkapta Orlenát, és mint egy pelyhet, a gyűrött ágyra dobta. - Ha nem akarod, hogy elszakítsam a nadrágodat is, mint a fűződet, vedd le! - parancsolta, miközben meglazította saját alsóneműjét, és lehúzta hosszú lábain a szűk nadrágot. - A szeretőd cselédjéé. Bánom is én, ha elszakad - suttogta a lány, és nem nézett a férfi gyönyörű, meztelen testére. Agyában azonban Éji Szél bronzbarna bőre és feszes, hullámzó izmainak képe még csodálatosabb volt. Éji Szél örült, hogy a lány ellenállt parancsának, és küzdött a szenvedélye ellen. Lenyúlt, letépte a vékony szövetet Orlena karcsú combjáról, majd lenézett, és látta a lány félreérthetetlen vágyának nyilvánvalóságát. Ahogy fölé tornyosult, Orlena fehér bőre elvörösödött. - Ha lenyúlok, és megérintelek... így - a férfi kezét puhatolózva a lány lába közötti pihékre tette -, nedves leszel a vágytól, Oroszlán. - Éji Szél a fürtökbe túrt, majd a sötét szőke dombocskáról Orlena szeméremajkai közé hatolt. A lány vonaglott és zihált a vad, primitív élvezettől, már nem tudott közönyösséget színlelni. Szinte lehetetlen volt elszakadni a férfi érintésének tüzétől, de Orlenának sikerült; az ágy másik oldalára hemperedett, és feltérdelt. Mindketten ziháltak. - Kifelé! - kiáltotta. - Menj az indián szajhádhoz! A férfi megragadta Orlena egy tincsét, mely a vállára hullt, és visszarántotta az ágyra. - Te vagy az én szajhám! - A lányra heveredett, betakarta a testével, térdével pedig a lábai közé nyomakodott, miközben Orlena vonaglott és rúgkapált. - Tedd szét a lábadat! - suttogta rekedten Joaquín, és a lány feje fölé szorította csuklóit. Orlenából kiszorult a szusz, ahogy Joaquín ránehezedett. Hirtelen feladta a küzdelmet, és kimerülten elernyedt. Szemének sarkából könnyek csordultak ki, és elfordította a fejét. Joaquín megérezte, hogy a lány dühe könnyekké változott, és a gyűlölet, mely a mellkasát szorította elszállt. Elengedte Orlena csuklóját, lágyan simogatni kezdte, miközben ajka csókok özönét hintette könnyáztatta arcára. Orlena szégyelte gyengeségét, ostoba, asszonyi könnyeit, amiért megadta magát, hogy a férfi megalázhassa és kihasználhassa. A gyengédségnél és talán a sajnálatnál még az is jobb lett volna, ha megerőszakolja. Joaquín orrával a lány fülét becézte, majd nyelvével felszárította lecsorgó könnyeit, miközben lágy, szerelmes szavakat suttogott spanyolul és lipanul. Aztán gyöngéden megcsókolta Orlena szájasarkát, és a könyökére támaszkodott. A lány melle már nem préselődött hozzá, de megkeményedett mellbimbói minden egyes lélegzetvételnél a mellkasát bontó szőrökhöz simultak. Ajkát a lányéra tapasztotta, és lágyan addig csókolta, míg Orlena szája szét nem nyílt. Joaquín nyelvével belehatolt, a lány pedig érezte rajta könnyeinek sós ízét. Mikor emelte fel a kezét, hogy a férfi hosszú, bozontos hajába túrjon? Mikor emelte fel a mellét, hogy Joaquín mellkasának kemény falához

dörgölőzzön? A férfi egyre követelőzőbben csókolta, mikor megérezte engedelmességét. Orlena nyelve a Joaquínéval hadakozott, felderítette a férfi szájának ismerős belsejét, végigsimított erős, fehér fogain. Keze Éji Szél hátára vándorolt, melynek feszes izmai az izzadtság vékony filmrétegétől csillogtak. Joaquín felnyögött, mikor férfiassága a lány lábához dörzsölődött. Orlena ösztönösen közé szorította, majd fel-le mozgatta combjait, amivel kis híján az őrületbe kergette a férfit a vágytól. Mikor Joaquín térde szétfeszítette Orlena lábát, a lány közelebb húzódott, Éji Szél pedig forró testébe hatolt. Szédítő boldogság hasított a férfin keresztül, mikor mozogni kezdett ki-be a lány szűk nedvességében. Orlena mintha hallotta volna, hogy a férfi azt mormolja: Végre, végre, de a szavak nem voltak jól kivehetők, és saját teste is oly régóta nélkülözött, hogy most még többet követelt. Átkarolta lábával Éji Szél keskeny csípőjét, és vele mozgott. Körmei a hátába vájtak, majd a vállába merültek, ahogy követte eggyéválásuk kemény ritmusát. Feje előre-hátra hanyatlott az őrületben, miközben érezte, hogy feljut az ismerős, régi csúcsra. Régi, mégis minden alkalommal csodálatosan új. Lassan, majd egyre erősebb hullámokban ragadta el a szenvedély, míg végül a férfi még mélyebbre hatolt benne, és elárasztotta magjával a testét. Orlenának gyönyör-fájdalom kiáltása a férfi szaggatott nyögésével keveredett. Joaquín a lányra hanyatlott, arcát a hajába fúrta, miközben Orlena erősen magához szorította, hogy az egyesülés csodálatos pillanatába ne tudjon betörni a valóság. - Soha nem fogsz elhagyni, Oroszlán - suttogta végül a férfi, miközben legördült a lányról, és az oldalára vonta. Orlena érezte a férfi izmos testének kellemes melegét, és kibámult az ablakon át a csillagos égre. Te fogsz elhagyni engem, Éji Szél.

Huszonkettedik fejezet Morena Girón nem aludt jól azon az estén. Órákon át hánykódott nyugtalanul, aztán kiment, hogy megnézze a napfelkeltét. Joaquín sokszor csatlakozott régebben hozzá az udvaron. De férfi ma reggel késett, ahogy Morena számított is rá. Végül, mikor a nap már jócskán felkelt, előbukkant Orlena ajtajában kipihenten és elégedetten. Az őrjítő vágy és feszültség, amit Morena egy nappal ezelőtt érzett benne, eltűnt. Joaquín spanyol feleségével töltötte az éjszakát! És a nő szemmel láthatóan a kedvére tett. Morena a könnyeit nyeldesve gyorsan visszamenekült a szobájába, mielőtt a férfi megláthatta volna, tudnom kellett volna. Most mit tegyek? Orlena felébredt, megérezte férje meleg testének hiányát. Joaquín már felöltözött és elment. Felült, megdörzsölte a fejét, és visszaemlékezett a férfi elmúlt éjszakai dühére és szenvedélyére. Éji Szél úgy jött a szobába, hogy meg akarta erőszakolni, de a befejezés nem úgy sikerült, ahogy a kezdet. Orlena nem értett mindent, ami történt, de abban biztos volt, hogy tudja, ő mit tett. Orlena Valdéz félresöpörte minden büszkeségét és szégyenét, a testébe fogadta a férfit, és könyörgött neki, hogy tegye a magáévá. Joaquín pedig megtette. Hát mindkettőjüknek elment az esze? Az első gyöngéd boldogság után elaludtak. Az éjszaka közepén Éji Szél gyöngéd simogatással ismét felébresztette a lányt, és ernyedt testét mégegyszer az ölelésébe vonta. Másodszorra Orlena az ellenállás legkisebb jelét sem tanúsította, hanem álmosan és puhán a férfihoz simult. Megmondta neki, hogy szereti? Valószínűleg. És ahogy a nap felkelt, Éji Szél eltűnt. Ebben a pillanatban kétségtelenül Morenával reggelizik. - Legalább egész éjjel velem volt - suttogta zord elégedettséggel, miközben érezte, hogy a lepedő még meleg, ahol a férfi feküdt. Kiugrott a gyűrött ágyból, és megborzongott a reggeli hidegben. Kopogtatás hallatszott. Tudta, hogy Joaquín soha nem lenne ilyen hivatalos, ezért meztelen testét egy lepedőbe bugyolálj és az ajtóhoz lépett, hogy résnyire kinyissa. Nem akarta, hogy valamelyik szolga meglássa széttépett fehérneműjét, vagy a szoba rendetlenségét! Egy félénk, fiatal indián szolga állt a küszöbön tiszta törölközővel és új ruhával a kezében. Mosolygott. - A férje küldi ezeket. Mindjárt hozom a forró vizet is. Ha akarja, segítek megfürödni. Orlena hálásan elfogadta az apacsok szarvasbőr tunikáját és nadrágját, amit valamikor gyűlölt és megvetett. A puha bőr bársonyos és meleg volt, gyönyörűen cserzett és karcsú alakjára való. Most legalább kényelmesen öltözhet. Ezek a ruhák sokkal hízelgőbbek voltak a számára, mint Morena Girón szürke cselédruhája. Bármit is érzett a férje, úgy látszik nem akarta hagyni, hogy szeretője mégegyszer megalázza.

Joaquín ugyanolyan zavart volt, mint Orlena. Arra ébredt, hogy a lány haja az arcába hullik, mikor megfordul. Halkan kibújt az ágyból és felöltözött, miközben szemügyre vette szenvedélyes éjszakájuk árulkodó jeleit. A ruhák összegyűrve hevertek a padlón, az ágynemű pedig inkább a földön, mint az ágyon volt. Orlena amennyire küzdött az elején, olyan hamar adta be a derekát. A férfit pedig annyira meghatották a könnyei, hogy az az elhatározása, hogy érzéketlen kegyetlenséggel teszi magáévá, hamarabb elhalt, mint a lány ellenállása. Orlena Valdéz megalázottnak érezte magát, szégyellte, hogy egy félvér érintése után sóvárog, de minden kísérletét feladta, hogy elrejtse szenvedélyét. Mintha egyetlen férfi sem érintette volna azóta, hogy tavaly elváltak. Lehetetlen! Éji Szél nyomban elhessegette az ötletet. Zavarta, hogy elárulta, mennyire vágyik a lányra, de ami megtörtént, az megtörtént. Ma ellovagolnak Texasba. Talán mire végez Conal Quinnel, Orlena iránti vágyát is csillapítani tudja. Joaquín Morenával reggelizett. Nehéz volt búcsút venni tőle. Bár tudta, hogy nagyban késlelteti az indulást, mégis beleegyezett, hogy meglátogassa az asszonnyal a hajdani rabszolgákat, akik a földeken és a gyümölcsöskertekben dolgoztak. Mikor visszaértek reggeli kirándulásukról, Joaquín látta, hogy Bartolome atya éppen az egyik nyárfához köti szamarat. Dühösen fordult Morenához. - Nem akarom, hogy idejöjjön, megpróbál meggyőzni, hogy bocsássam meg a feleségem árulást. Azt hiszi, Orlena ártatlan. Most, hogy itt van, semmi jó nem származhat belőle, Morena. Az asszony megvonta a vállát. - A pap jön, megy. Nem én parancsolok neki. Ő nem parancsol neked. Talán az iskola miatt jött. - De rég nem láttalak, fiatal barátom! - kiáltott fel Bartolome. - Már meg sem ismernéd Anat, olyan nagyot nőtt! Joaquín leszállt, aztán lesegítette Morenát is. Mikor a paphoz lépett, hogy megölelje, és meglátta meleg mosolyát, egyszeriben elfelejtette aggodalmát. Bartolomét mindig jó volt látni. - Kétlem, hogy sok gyereket felismernék. Öregkorodra úgy felkényeztetted és felhizlaltad őket, ahogy velem soha nem tetted, mikor még fiatalos tűz hevített - felelte Joaquín tréfásan, és megölelte a férfit. - Hat hónapja járod a vadont, és mikor visszatérsz, ez a fogadtatás! Azért jöttem, mert megtudtam, gyerekeket adtak el Hurtado bányájába, Morena - fordult a csinos castahoz a pap. - Talán még jó is, hogy a mi megmentőnk ilyen váratlanul felbukkant. Attól féltem, nem tudunk elegendő embert összeszedni, hogy kiszabadítsuk őket, mielőtt a spanyolok kegyetlenségének áldozatául esnek. Morena arca felragyogott, mikor Joaquínhoz fordult. - Nem mehetsz el Texasba. Maradnod kell és segítened. Majd én gondoskodom Orlenáról - tette hozzá védekezően. - Orlena? Itt? Veled? - kiáltotta Bartolome. - Mi ez az őrültség Texasról? Joaquín sötét pillantást vetett Morenára, majd Bartolome mosolygós arcába nézett. Lemondóan sóhajtott. - Igen, Orlena itt van velem. Szerettelek volna megkímélni ettől a

veszélyes tervtől. Már így is túl sok időt töltöttél el fáradt csontjaidon térdepelve. Imádkozz a gyerekekért, Bartolome, nem pedig értünk. - Azokért imádkozom, akiért akarok. Az Úrtól függ, hogy mit adományoz. Hol van Orlena? Jól van? - kérdezősködött Bartolome, miközben beléptek a házba. Joaquín szája szögletében kaján mosoly jelent meg. - Azt hiszem, ma reggel egészen jól van. - Helyes. Akkor had találkozzak vele. Mindkettőnk számára fájdalmas volt az elválás tavaly - mondta a pap. Remélte hogy az, hogy Joaquín beleegyezett a találkozásba, jót jelent. A sebzett düh, amit Morena tekintetében látott, azonban nem sok jót jósolt. - Talán hagyjuk, hogy az atya és a feleséged kettesben találkozhassanak - ajánlotta Morena. Joaquín arca elsötétült, mikor elképzelte, miket mondhat Orlena Bartoloménak, ha ő nincs ott. Persze voltak dolgok, amiket biztosra vett, hogy a lány senkinek sem gyónna meg, ráadásul nem egy papnak! - Gondoskodnom kell ezekről a gyerekekről, de előbb lehozom Orlenát, hogy beszélhessen öreg barátjával - mondta Morenának. - A szokásos helyen tartják a gyerekeket Chihuahua Cityben? - kérdezte Bartolométól. A pap bólintott, Joaquín pedig elindult a lépcsőn, hogy lehívja Orlenát. A lány a lépcső tetején állt. Joaquín nyitott fehér ingében és koszos lovaglónadrágjában olyan elegánsan nézett ki, mint bármelyik nemes, mozdulatai kecsesek voltak. Orlena nem tudott olvasni az arckifejezésében, ahogy közeledett felé. A lány megfürdött, felöltözött, és összeszedte a bátorságát, hogy megkérdezze, mi a szándéka Joaquínnak vele. Most azonban kiröppent a fejéből mindaz, amit előre begyakorolt, mikor érezte, hogy a férfi tetőtől talpig végigméri. - Jól áll neked ez a ruha, Oroszlán - mondta csendesen Joaquín. Orlena idegesen végigsimított a puha szarvasbőrön. - Köszönöm. Nekem... nekem is jobban tetszik, mint Morena ruhája. Joaquín tudta, hogy ez a beismerés mibe került a lánynak, és bólintott. - Neked mentettem meg őket. - Nem tette hozzá, hogy mint különleges ajándékot vitte Mexico Citybe, amit megtartott, miután kihallgatta a lány és Ignacio tanácskozását arról, hogyan szabaduljanak meg a nemkívánatos férjtől. - Hangokat hallottam lentről... - Ezért akarok beszélni veled. El kell mennem, talán néhány napra. Itt van Bartolome és látni akar. Amíg távol leszek, Morena felajánlotta a vendégszeretetét. Ne is gondolj arra, hogy meggyőzheted a papot, hogy segítsen neked elszökni. Orlena szíve összeszorult. Tehát Joaquín már meg is bánta, ami tegnap éjszaka történt. Értem. Nos, legalább Ignaciotól megmenekültem. - Ne okozz fájdalmat Bartoloménak azzal, hogy a háborúskodásunkról traktálod, Oroszlán - figyelmeztette Éji Szél ismét.

- Mintha rábeszélhetném, hogy segítsen megszökni most, mikor imái meghallgatásra találtak! - felelte a lány sértett büszkeséggel. - Biztos vagyok benne, hogy még arról is meg tudnád győzni a Bíborosok Kollégiumát, hogy a pápa maga a sátán - mondta Éji Szél fagyos pillantással. - Soha nem fogok fájdalmat okozni Bartoloménak! - Téged sem akartalak soha bántani! Joaquín érezte, hogy Orlena elhallgat valami fájdalmasat. Vonakodott elválni tőle, ezért odalépett hozzá. Ujjait a puha szarvasbőrbe dugta, és a lány hátát simogatta, majd Orlena hosszú, szőke hajába túrt, felemelte az állát, és megcsókolta. Orlena először meglepődött, de aztán melegséggel töltötte el a férfi érintése. Ajkait széttárva viszonozta a csókot, átölelte Joaquínt, és mindent elfelejtett, míg a férfi durván el nem lökte magától. - Most mennem kell. Morena majd mindent elmagyaráz. - El tudom képzelni, mennyire ínyére van a feladat - felelte Orlena az orra alatt, és követte Joaquínt lefelé a lépcsőn oda, ahonnan Bartolome kedves hangját hallotta. Morenában fellángolt a féltékenység, mikor meglátta Orlenát apacsruhában. Tudta, hogy Joaquín kizárólag a lánynak hozta. Ráadásul a ruha gyönyörűen állt rajta, mintha ráöntötték volna. Miközben Orlena és a pap meleg találkozását figyelte, düh és fájdalom borította el. Mi van ebben a spanyol lányban, ami mindenkit megbabonáz? - Joaquín, menned kell, ha azt akarod, hogy elég időd legyen összeszedni az embereidet a városban, és megakadályozni a katonákat, hogy eladják a gyerekeket. - Morena a terv kidolgozására koncentrált. Az efféle műveletek részletei mindhármuk számára ismerősek voltak, csak Orlenát bűvölték el. Figyelmesen hallgatta a szervezkedést. Aztán Joaquín gyilkos pillantást vetett felé, elbúcsúzott, és elindult az istállók irányába, ahol Warpaint várt rá. Nem csókolta meg a lányt búcsúzóul, hacsak azt a gyors, durva csókot annak nem lehet tekinteni. Morenára nézett, és tudta, hogy a férfi távozása elégedettséggel töltötte el a castát. - Magukra hagyom önöket, amíg utánanézek az ételnek és gyógyszereknek titkos vendégeink számára - mondta Morena, majd hátra kiáltott a válla felett. - Szólok a cselédeknek, hogy készítsenek magának ebédet, atyám. - Orlenára ügyet sem vetett. Bartolome atya nem lepődött meg a két nő közötti burkolt ellenségeskedésen. Már régóta tudomása volt Joaquín és Morena szerelmi viszonyáról. Mikor múlt évben olyan keserűen elvált a feleségétől, Éji Szél folytatta kapcsolatát az indiánasszonnyal. A papot mégis elszomorította, hogy Joaquín arra használja Morenát, hogy bosszút álljon Orlenán. Mindkettőjüket olyan bűnért büntette, amit nem követtek el. Bartolome megfogta a lány kezét, és a konyha felé vezette. Miközben ettek, Orlena elmesélte, mi történt azóta, hogy Joaquín kiszabadította Ignacio fogságából. Miután megették a babot és a palacsintát, forró csokoládét iszogattak, és közben Orlena elmondta, hogyan talált rá Joaquín a kertben akkor, mikor beleegyezett a zsarolásba. Semmit sem hallgatott el a kimerítő utazásról és Morena megaláztatásáról. - Láthatja, atyám, hogy bár

megmentett a bátyámtól, nem szerelemből tette, hanem hogy meghiúsítsa ellensége terveit. Most már engem is az ellenségei közé sorol - fejezte be elakadó suttogással. Bartolome megvakarta a szakállát, és elgondolkodott. - Szóval Ignacio meg akarta semmisíteni a házasságot. - Megérezte Orlena zavarát, mikor a lány lehajtotta a fejét. Megpaskolta a kezét. - Joaquín szereti magát, Orlena, nem számít mennyire elkeseredett, és mit hisz. Ha nem törődne magával, nem válaszolt volna Santiago könyörgésére, és nem szöktette volna meg. - Az öcsémért tette, nem értem - felelte csökönyösen a lány. Bartolome sóhajtott, és elhatározta, hogy most nem tehet egyebet, minthogy témát vált. Ha Joaquín visszatér, ismét el kell vele beszélgetnie Orlenáról. - Hogy megy a sora az öccsének Mexico Cityben? Féltem, hogy Ignacio befolyása alá kerül. A lány elmosolyodott. - Legalább ebben az egyben szerencsések voltunk. Anyánk unokatestvére, Don Bernal az alkirály szolgálatában áll. Nincsenek gyerekei, de szeretne egy örököst. Gondoskodik Santiago taníttatásáról. Mivel Santiago és Ignacio mindig is gyűlölték egymást, arra biztattam az öcsémet, hogy költözzön Bernalhoz. - Ugye magányos volt a múlt évben, Orlena? - A ferences szeme együttérzően csillogott. - Sokkal jobban, mint a férjem, amint látható - felelte Orlena ironikusan. - Meséljen ezekről a gyerekekről, akiket a bányából szabadítanak ki. - Nem akart most a házasságára gondolni. - Többnyire még akkor kiragadjuk őket a spanyol őrök fogságából, mielőtt eladnák őket Chihuahua Citybe. Nem mindegyikőjük gyerek. Néha a békés indiánokat is rabszolgaságba hajtják valamilyen bűn vagy hamis vád alapján. Megtesszük, amit lehet. A felnőtteket és néhány gyereket visszajuttattunk a törzséhez, vagy ha ez nem lehetséges, keresünk nekik helyet, ahol élhetnek és dolgozhatnak. A Girón ranch hatalmas, és el kell a sok segítő kéz. A fiatalabb gyerekeket tanítjuk, hogy beléphessenek a civilizációba. A misszióból három ferences testvérem segít nekem az iskolában. Nincs messze. - Ez sokba kerülhet. Joaquínnak, Morenának és magának egész kémcsapata működhet az északi provinciákon, akik a foglyul ejtett indiánokról informálják magukat. Amíg északra utaztunk, a férjemnek sokba került, hogy biztonságban tudjon bennünket. Orlena most először látta Bartolomét szégyenkezni. - Sokat imádkozom, amiért lopott aranyból látom el az iskolát, és helyezem el a kiszabadított foglyokat. De ha arra gondolok, milyen volt Joaquín, mikor először találkoztunk, azt hiszem sokkal jobb ötlet, ha így köti le az idejét, és nem a spanyolokat gyilkolja. Az iskola lehetne a kapocs a spanyolok és az indiánok között. - Szeretném megnézni, és találkozni azokkal a gyerekekkel. Talán segíthetek valamiben. Persze csak ha Joaquín megengedi - tette hozzá szomorúan. Bartolome agya száguldani kezdett. - Maga tud írni és olvasni, ahogy legnagyobb fájdalmamra visszaemlékezek, és tanult gyógyítást a lipanok között. Nagy szükség van magára.

- A fosztogatások, ugye veszélyesek? Bartolome vállat vont. - Igen, de ha helyre tudjuk hozni kapcsolatát Joaquínnal, megmutatjuk neki az igazi Orlenát. Ez majd meggyőzi, és erre a legjobb út az indiánokon keresztül vezet. - Semmiről sem fogja meggyőzni, Bartolome! - mondta Morena az ajtóból. Hideg szavaira mindketten megfordultak. Joaquín azt tervezi, hogy a lányt Texasba viszi, és tőrbecsalja vele Conalt! Orlena levegő után kapkodott, Morena egy pillanatig pedig keserű diadalt érzett, de Bartolome gyorsan közbevágott. - Ne féljen, nem fogom hagyni - mennydörögte. Morena vállat vont, aztán leplezetlen rosszindulattal Orlenára nézett. - Amit most csinál, az sokkal kevésbé veszélyesebb, mint a halált keresni Texasban. Vigye innen ezt az asszony, és nem lesz miért tőrbecsalni Conalt. Ne felejtse el, Conal Quinn maga a halál! Morena szörnyű bejelentése Joaquín tervéről lesújtotta Orlenát. Rosszullétre hivatkozott, magára hagyta Bartolomét, és egyedül töltötte az egész délelőttöt. De a szoba felidézte benne férjének keserédes érintését. Nem bírt megmaradni a falak között. Azt akarta, hogy a férfi megbocsásson. Megbocsásson! Az ő kegyetlen színjátéka mentette meg semmirekellő életét tavaly. Joaquín volt az, aki el akarta csábítani és kihasználni attól a pillanattól fogva, hogy rájött, milyen kapcsolatban áll Conal Quinnel. Most pedig ugyanezt tervezi tenni. A legfájdalmasabb saját ostobasága volt a számára, hogy másodjára is Éji Szél csapdájába esett. Néhány órán át magányosan szedegette össze zavaros gondolatait, majd elhatározta, hogy sétál egyet Bartoloméval. A pap most saját fülével hallhatta Morenától, milyen aljasságra képes Éji Szél. Jóllehet Bartolome adta össze őket, nem várhatja el tőle, hogy engedelmeskedjen a férjének, és vele maradjon, hogy csaléteknek használhassa. Megmosta az arcát, befonta a haját, és lement, hogy megkeresse öreg barátját. Amíg Orlena emésztette magát, Bartolome gondolkodott és imádkozott. Ahogy Joaquínt ismerte, nem kételkedett Moréne szavaiban, annak ellenére, hogy tudta, hogy az asszony gyűlöli szeretője feleségét, és el akarja távolítani. Joaquínt valahogy el kell téríteni gyilkos tervétől. Tönkretehet vele két asszonyt, akik szeretik, magát és Conalt is. Remélte, hogy az iskola, a beteg és kivert gyerekek, akiket idehoztak, hogy segítsen rajtuk, megoldással szolgálnak majd a problémára. Mikor Orlena sápadtan ismét csatlakozott hozzá, azt javasoltta, hogy lovagoljanak ki, és nézzék meg az indián településeket. Miközben a Canyonba zárt völgyön haladtak keresztül, Orlena elcsendesedett. Bartolome a lány feszült arcát vizsgálta. - Meg kell akadályoznunk, hogy Texasba menjen, magának és nekem - mondta gyöngéden. Orlena a tiszta szürke szempárba nézett, melyben magától értetődően megbízott. - Hogy tudnánk megakadályozni? A felesége vagyok, ahogy maga is megmondta. Oda kell mennem, ahová ő parancsolja, vagy visszatérhetek Ignaciohoz. Bartolome körülnézett a természet buja adományán, ami körülvette őket. Termékeny szépség a véres erőszak közepén. Isten útjai néha valóban kifürkészhetetlenek. - Tényleg fel

akarja bontani a házasságát Joaquínnal? - kérdezte. Szemét egy pillanatra sem vette le Orlenáról, aki magában viaskodott a választ keresve. Bartolome látta, hogy a lány nyel egyet, hogy visszafojtsa könnyeit. - Nem - felelte Orlena fáradt, legyőzött hangon. - Tudja, hogy nem, de ha nem tudom elnyerni a szerelmét, nem leszek a játékszere sem, akit kihasználhat Conal ellen. Nem megyek vele Texasba - mondta acélos határozottsággal. Spanyol büszkesége ismét felülkerekedett rajta. - Helyes - felelte Bartolome egyszerűen. - Hajlandó... hajlandó segíteni nekem? - kérdezte Orlena, és arcán halvány remény ragyogott fel. Aztán kihunyt a fény borostyánszínű szemében. - De hogyan? Már ezerszer elmondta neki, miért tettem, amit tettem. Sose hitte el. Most, hogy meghallotta az Ignacioval folytatott beszélgetésem utolsó mondatait, még inkább meg van győződve róla, hogy hűtlen feleség vagyok. Spanyolnak születtem. Soha nem fogja megbocsátani nekem. - Magának sem fog soha megbocsátani, amiért félig fehérnek született. Gondolt már valaha erre? - kérdezte Bartolome csendesen. - Igen. De ez csak súlyosbítja a helyzetet. Minden ami elválaszt bennünket egymástól, az apjához vezethető vissza. - Nos nem fogja megoldani a problémáit, ha megöli Conal Quinnt, ebben biztos vagyok. De azt hiszem, van más megoldás. Amit az ember saját szemével lát, az sokkal meggyőzőbb annál, amit mondanak neki, még ha egy pap mondja is. Ezzel a rejtélyes megjegyzéssel visszafordította figyelmét az őszi termésre, melyet az asszonyok és a férfiak éppen arattak. Miközben északra, a termékeny völgy vége felé lovagoltak, a táj mérhetetlenül megváltozott Chihuahua City kopár fennsíkjaihoz képest. A szurdokon keskeny, sebes folyó csordogált keresztül, és öntözte a nyárfákat meg a zöld gyümölcsöskerteket. - A föld nagy része a misszióé. 1760 óta, az indiánlázadás óta parlagon hevert, amíg mi munkásokat nem kezdtünk ide telepíteni. - Azok az emberek, akiket idehoztak, börtönviseltek? - kérdezte Orlena. - Sokan igen. Mások már generációk óta itt élnek. Szüleik, spanyol katonák és kereskedők vegyes házasságot kötöttek a különféle törzsből származó indiánasszonyokkal. De a völgy túl közel fekszik az erődhöz ahhoz, hogy sok foglyot szállásoljunk itt el. Bár elszigetelt, de ha túl sok indián arc bukkanna itt fel, felhívnánk magunkra az ezredparancsnok figyelmét Chihuahua Cityben. Csak a legkisebbek maradnak itt az iskolában, amit gondosan elrejtettünk. A foglyok többnyire szétszóródnak északra a farmokra és ranchokra, mások pedig Sonorába. - Elhallgatott, aztán így folytatta. - Joaquín is épített egy ilyen ranchot abban a völgyben, ahol Conal megtalálta magukat. Orlena kétkedve nézett a papra. - Conal az elmúlt évben megszállottként kereste Joaquínt! Az egész völgyet le fogja mészárolni a katonáival!

Bartolome atya komoran elmosolyodott. - Csak egy ricot fog ott találni és annak indián munkásait, ha egyáltalán eszébe jut, hogy visszatérjen oda. Ezt elképzelhetetlennek tartom, mivel a völgy túl messze van. Egy másik tanítványom, egy foltozó varga fia Mexico Cityben úgy döntött, hogy nem folytatja apja megalázó munkáját. Az egyházi hivatás sem vonzotta, pedig jó tanuló volt, majdnem olyan okos, mint Joaquín. Ő irányítja a ranchot Joaquín távollétében. Sok minden történt Joaquínnal az elmúlt évben, ami meglepné magát. - Egy éles kanyarra mutatott a szűk ösvényen, amin haladtak. Egy utazó, aki nem ismerte így a terepet, mint Bartolome atya, soha nem találta volna meg a rejtett bejáratot a településhez. Miután bekanyarodtak, Orlenának gyereknevetés ütötte meg fülét. A vízmosás partjain hosszú, alacsony vályogépítmények sorai húzódtak, mint egy kisebb falu. Bár rozogák és egyszerűig voltak, az iskola, a kórház és a házak takarosnak és tisztának látszottak a körülöttük pompázó, gondosan ápolt veteményes-kerttel. Bő vászonszoknyát viselő asszonyok a gyerekekre vigyáztak, a csobogó folyó kövein mostak és más házimunkákat végeztek, amik ismerősek voltak Orlena számára. A mindennapok ritmusa ugyanolyan volt a spanyol falvakban is, mint a lipan táborokban. A férfiak a földeken kapáltak, a fegyvereiket tisztították és a hatalmas, piros szőlővel teli kosarat cipelték a falu végében álló présházig. - Olyan békés és virágzó itt minden - mondta Orlena tiszteletteljes félelemmel, miközben leszálltak a lóról, s máris körbe vette őket a gyerekek hada, indiánok és casták. Bartolome atya könnyedén felkapott két hosszú lábú fiút, egy kislány pedig, aki félénken hátrahúzódott, kíváncsian nézegette a szarvasbőrbe öltözött, szőke hajú asszonyt. - Ez Ana. Lipan. Joaquín tavaly tavasszal hozta ide. A törzsét lemészárolták Texasban, és maga is közel járt a halálhoz. Orlena elképzelte, milyen lett volna az ő kislányuk, ha életben marad, és érezte, hogy gombóc nő a torkában. Letérdelt, kigyújtotta a karját, és lipanul így szólt a kislányhoz: - A nevem, Tündöklő Nap, és én is lipan vagyok. Ana egy pillanatig habozott, mielőtt lassan az előtte térdeplő látomás felé araszolt. Az asszony fehér volt, de az ő népe ruháját viselte és az ő nyelvüket beszélte. Olyan nagyon hiányzott neki az anyja és a testvérei. Mikor megérintette Orlena tenyerét, a lány szeretettel átölelte. Ana lelkesen viszonozta a fogadtatást, és barna kis karját Orlena nyaka köré fonta. Bartolome nézte, ahogy az asszony és a kislány a fűben térdelnek, és maga elé mosolygott. Oh, áldott, jó uram, sikerülni fog! Te mindenkit meggyógyítasz.

Huszonharmadik fejezet Egyszerű feladat volt kiszabadítani a foglyokat egy maroknyi részeg katona karmai közül. Joaquínt az egyik katona megsebesítette a kardjával az oldalán, de a félvér leütötte támadóját, mielőtt komolyabb sérülést szenvedhetett volna. Nem számítva ezt az elviselhető sebet, ép bőrrel megúszta. Bárcsak ugyanezt lehetne elmondani a foglyokról, akiket kiszabadítottak, gondolta Joaquín fájdalmasan visszafojtott dühvel, mely állandó társául szegődött minden küldetés alkalmával. Egy tizennégy éves kislány bámult üresen a levegőbe előttük. A katonák, akik elfogták egymás után megerőszakolták a meszkaleró táborban, s a kislány most visszahúzódott saját világába. Visszautasította az ételt, a vizet és nem aludt már három napja. Nem sok remény volt rá, hogy túléli. Egy másik kisfiú, alig tudott még járni, mikor végig kellett néznie, ahogy a bőrkabátosok feldarabolják a családját. Joaquín addig tartotta a karjában, miközben a tábor felé lovagoltak, míg a gyerek álomba nem sírta magát. Mire a misszióba értek, már hajnalodott. A két felderítő, akiket Joaquín előreküldött, jelezték, hogy a levegő tiszta. Miközben belovagoltak az udvarra, Éji Szél a szokásos reggeli mozgolódást látta az iskola körül. Gyerekek nevettek és beszélgettek a tanterem előtt, ahol Alonzo atya türelmesen várta, hogy megkezdhesse a tanítást. A férfiak és asszonyok, akik a földet és a kerteket művelték, szerszámokkal a kezükben munkára indultak. Joaquín intett néhányuknak, mások felé némán bólintott, és lassan a kórház felé lovagolt, ahová az újonnan kiszabadított foglyokat vitték először. Szinte mindegyikőjük orvosi ellátásra szorult. Mikor leszállt a nyeregből, a kisfiú felébredt és nyöszörögni kezdett. Joaquín megsimogatta bozontos fekete haját, mire a gyerek elhallgatott, hüvelykujját a szájába vette, és szemét szorosan lezárta. Éji Szél belépett a hosszú, ágyakkal zsúfolt kórterembe, és szeme elkerekedett a bosszús csodálkozástól. - Mit keres itt? - sziszegte Morenának. - Bartolome azt állítja, hogy a feleséged tanult orvos - felelte az asszony, és a gyermekért nyúlt, aki boldogan hozzábújt. Kicsiny pufók kezével megfogta a lány hosszú haját, mintha az anyja volna. A férfi anélkül, hogy még egy szót szólt volna Morenához, odament, ahol felesége térdelt egy fiatal paisano mellett, aki szántás közben megsebesítette a lábát. Orlena elmerülten tisztogatta a sebet, és rá se hederített a férfira, aki fenyegetően állt felette. - Beszélni akarok veled, asszony. Gyere! - mondta, és gőgösen megfordult. Azt várta, hogy a lány majd követi kifelé a helyiségből, mely tele volt kíváncsi szemekkel. - Ha befejezem a reggeli vizsgálatot, utánad megyek a konyhába. Biztosan éhes vagy az embereiddel együtt - felelte Orlena határozottan, egy pillanatra sem hagyva abba a munkát. Joaquín visszafordult, de túl hirtelen, s felszakította a friss sebet az oldalán. A fájdalomtól szitkozódni kezdett, és megragadta a lány csuklóját, amiből kiesett a kenőcsös üvegcse,

amiből a sebet kente. - Nem vagyok éhes, és most akarok veled beszélni. - Durván felrántotta a lányt, és kivonszolta volna a teremből, ha Bartolome atya nem épp abban a pillanatban lép be. Elnyomott egy mosolyt Joaquín nyilvánvaló idegessége láttán, és rá se hederítve Orlena dühös arcára, üdvözölte a férfit. Mielőtt a lány hangot adhatott volna felháborodásának, a pap megszólalt. - Megnéztem, mit hoztál. Mindent egybevetve, szép munka. Orlena is jól dolgozott az iskolában és a kórházban. Lipan gyógykenőcse megállította a lázat és a duzzanatot, ami sokakat megölt már egy egyszerű karcolás, vagy szúró seb esetén. Várj csak, amíg meglátod, hogy segít Alonzo atyának az iskolában. Ana nagyon szereti. - A lipan kislány említésére Joaquín megdermedt. - Nem akarom, hogy Ana Orlenával töltse az idejét - mondta kereken. - Miért? Gondolod, hogy megfertőzöm a spanyol véremmel? - kérdezte a lány halk, keserű hangon. A férfi elengedte a csuklóját. - Őt is elhagyod majd, miután magadhoz édesgetted. Nem akarom, hogy Ana szenvedjen, amiért te a doktornősdit játszod. - Te utálatos, megkeseredett... - Mindenki feléjük fordult, Orlena pedig felemelte a kezét, hogy megüsse Joaquín szemtelen, hideg arcát. Mikor a férfi kinyújtotta a karját, hogy kivédje az ütést, arca megrándult az oldalába hasító fájdalomtól. Orlena látta, hogy Joaquín elsápad, és tekintete a férfi oldalára vándorolt, ahol vér szivárgott át egyre nagyobb foltban elszakadt ingén keresztül. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy megnézd, mit tud Orlena - mondta Bartolome atya szárazon, miközben egy kis szoba felé vezette Orlenát és Joaquínt, ahol a gyógyszereket és az őrlési eszközöket tartották. A lány mereven lépkedett Éji Szél előtt, kihúzott háttal és felemelt fejjel. Mikor az ajtóhoz ért, belépett, rá se hederítve a férfi szitkozódására, akinek le kellett hajtani a fejét, hogy követhesse Orlenát az alacsony ajtófélfa alatt. Orlena néhány üvegcsét és fiolát kezdett nyitogatni, és jegesen a férfihoz szólt anélkül, hogy egy pillantásra méltatta volna. - Vedd le az inged, és ülj az ablak mellé! - Joaquín engedelmeskedett, és összeszorította a fogát a fájdalomtól, mikor az alvadt vérrel bevont seb tovább nyílt. Orlena megfordult, és kis híján kiejtette kezéből a rongyot, amit tartott. - Hány napig lovagoltál ezzel a nyílt sebbel? kérdezte levegő után kapkodva. - Három. Biztosnak kellett lennünk benne, hogy a katonák nem követik a nyomunkat, mielőtt visszatérünk ide. - Ellazította izmait, hogy csökkentse az oldalában lüktető fájdalmat. Orlena ajka kiszáradt, mikor a férfi forró testét megérintette, igyekezett visszafogni keze remegését, és tisztogatni kezdte a száraz, alvadt vértől a csúnya seb környékét. Nappali világosságnál megláthatta, amit szerelmeskedésük közben az éj eltakart. A fehér csíkokat, amik férje hátat keresztezték minden irányban, most újabbak borították. Tudta, hogy a hegek Conal kegyetlenségétől származnak a Santa Fe-i börtönből. Csoda, hogy Joaquín nem halt bele a fertőzésbe, amit a brutális bánásmód okozhatott volna. Santiago mesélt neki az

izzasztókamráról, amibe Joaquínt kényszerítették, miután megkorbácsolták. Orlena visszanyelte a könnyeit, és elhessegette gondolatait erről a szörnyűségről. Éji Szél érezte, hogy a lány szótlan lesz. Furcsamód örömmel töltötte el, hogy Orlena zavarbaejtőnek találja a társaságát. Persze Joaquín is zavarba jött a lány közelségétől. Nem kereste, hogy miért. - Össze kell varrnom a sebet - mondta Orlena idegesen. Bárcsak ne remegne úgy a kezem, gondolta közben. Joaquín megfordult, és csendes, fürkésző pillantással nézte ahogy a lány cérnát fűz a tűbe. Aztán halvány mosoly jelent meg a szája szélén. - Egyszer nagyon régen Bartolome azt mondta nekem, hogy úgy összevarr, mint egy sátron a bőröket. Orlena szeme önkéntelenül a férfi másik oldalára vándorolt, ahol a régi golyó ütötte seb halványan még látszott. Mennyire ismerem a testét, gondolta. Mikor pillantása találkozott a férfiéval, Joaquín arca elárulta, hogy kitalálta a gondolatát. Orlenának arcába szaladt a vér. Dőlj hátra a széken, és kapaszkodj az ablakpárkányba, hogy ne remegj! A férfi rávillantotta szórakozott, zöld szemét. - És ki fogja megszüntetni a te remegésedet, Oroszlán? - Minél jobban zaklatsz, annál drágábban fogsz megfizetni érte, Joaquín - felelte Orlena kurtán. A férfi egy szót sem szólt, még az arcizma sem rándult, miközben a lány összevarrta a sebet. Mikor befejezte, felegyenesedett és a kis asztalhoz lépett, melyen a tiszta kötések hevertek. Letépett belőle egy darabot, megacélozta magát, majd visszament a férfihoz, hogy bekötözze. Miközben körbetekerte Joaquín széles mellkasát, érezte, hogy a férfi hangja remeg, mikor megszólal. - Bartolome hozott ide? - Én kértem, hogy jöhessek. Szükség van rám - felelteegyszerűen a lány, és folytatta a munkát. - De a feleségem vagy. Oda mész, ahová én mondom. - Texasba, hogy tőrbecsald Conalt? - kérdezte keserűen. - Le kell számolnom vele. Olyan lett... - Tudom, milyen lett! - vágott közbe Orlena hevesen, és addig szorította a kötést, míg a férfi akarata ellenére felszisszent. - Santiago is tudja. Talán mindketten tudjuk, milyen volt mindig is a felszín alatt. Nyakláncot visel az apacsok füléből, és skalpokkal díszítette ki a főhadiszállását. - Szeme könnyekkel telt meg, és megborzongott az utálattól. - Soha többé nem akarom látni Conal Quinnt. - Ez lenne az egyetlen megoldás, hogy megmeneküljön - felelte hidegen Joaquín. - De én nem akarlak itt hagyni. - Ugye még mindig abban hiszel, amit a gyűlöleted diktál Joaquín? - Orlena felállt, és sértett haraggal nézett a férfira. Mikor el akart volna fordulni, Joaquín megragadta a csuklóját, és az ölébe húzta. Kezével a hajába túrt és közelebb vonta magához. A zöld és arany szempár egymásba kapcsolódott.

Joaquín addig ölelte, míg a lány ellenállása megtört, leengedte kezét a férfi mellkasáról, és a nyaka köré fonta a karját. - Abban, hiszek, hogy teljesen megbabonázott a szőkeséged - mormolta Joaquín, és ajkát keményen, forrón a lányéra tapasztotta. Orlena a férfi bozontos haját simogatta, élvezte selymes ruganyosságát, miközben érezte, hogy Joaquín nyelve tapogatózva, simogatva a száját kutatja. Ajka összeolvadt a férfiéval. Bartolome atya az ajtóban állva figyelte a forró ölelést, és elmosolyodott, miközben hangosan megköszörülte a torkát. - Ööö, azt hiszem, a páciensünknek most pihenésre van szüksége, Orlena. Miért nem vesz ki egy szabadnapot, és gondoskodik róla? - Ördöngös fény villant a férfi szemében, mikor látta, hogy a fiatalok szétrebbennek. Orlena felállt, és Morena gyűlölettel teli fekete pillantását érezte magán Bartolome háta mögül. - Talán Girón asszony szívesebben elkísérné Joaquínt az ágyába - felelte jeges gúnnyal. Morena előlépett a pap mögül. - Már elkészítettem a régi szobádat a ranchon, Joaquín - mondta lágyan, tudomást sem véve Orlenáról. - Nos, nekem még sok munkám van itt - felelte Orlena, és elindult kifelé. - Talán igazad van. A ranchra lovagolok Morenával. Ugye te majd gondoskodsz róla, Bartolome, hogy Orlena biztonságban hazaérjen ma este? - kérdezte Joaquín hűvösen. Látta, hogy felesége kihúzza magát, de nem torpan meg, ahogy határozottan kisietett a szobából. Mielőtt hallótávólságon kívül került volna, Joaquín így szólt a paphoz. - Ne engedd Ana közelébe! A kislány már így is sok mindent elveszített. Nem élne túl újabb csalódást. - Orlena nem várta meg, míg a pap a védelmébe veszi, hanem visszasietett a munkájához a terembe, mely tele volt betegekkel és sebesültekkel. Egész nap füstölgött magában, mikor elképzelte Joaquínt és Morenát a nagy udvarházban. Tudta, hogy évekig egymás szeretői voltak, és hogy a gyönyörű casta most vissza akarja hódítani Joaquínt az ágyába. Talán pont ma délután teljesül leghőbb kívánsága. Jó, hogy megszabadultam tőlük! Addig maradok itt, amíg a gyerekeknek szüksége van rám. De mi lesz azzal, amire nekem van szükségem? - Bartolome Orlena rideg arcát figyelte, miközben este a ranch felé lovagoltak. Érezte a lány fájdalmát, de nem talált szavakat a vigasztalására. Legbelül tudta, hogy Joaquín Orlenát szereti, nem pedig Morenát, de a problémát a férjnek és a feleségnek kellett megoldani, nem egy minden lében kanál papnak. Megtette, amit tudott azzal, hogy az indiánok közé vitte dolgozni a lányt. A többi az idő dolga. Az időé és Morena Girón eltávolításáé az életükből, tette hozzá magában, és megfogadta, hogy reggel beszél az özveggyel. A sala ablakából Morena figyelte, ahogy Joaquín szőkehajú felesége a ház felé sétál, miután elbúcsúzott Bartolométól. Majd megszakadt a szíve, ha arra a forró vágyra gondolt, amellyel Joaquín a lányt csókolta reggel. Sebzett dühe most hideg számítássá változott. Elmosolyodott, mikor eszébe jutott, hogy Joaquín meztelenül alszik az ágyában. Miután megitatta vele a borba kevert altatót, utasította a szolgákat, hogy vigyék fel a szobájába, ahol levetkőztette az eszméletlen férfit, és betakarta a lepedőjével. Aztán az ágyon hagyta egyik selyemköntösét puha, csábító halomban. Ha majd féltékeny felesége meglátja a bűnös fészket, és sírva elrohan

Bartoloméhoz, átviteti a férfit a saját szobájába, mielőtt felébredne. Úgy tollászkodott, mint egy kielégített nő, majd sietve elhagyta a salat, és a bejárati ajtóhoz ment, hogy eljátsza jól begyakorolt szerepét. - Korán visszajött. Kezdik untatni a gyerekek? - mondta a meglepett szőkeségnek. Orlena Morena kibomlott hajára és kigombolt blúzára nézett. Csak fel akar kavarni, győzködte magát. - Azt hiszem, a szobámba megyek és megfürdöm vacsora előtt - közölte nyugodtan, elengedve füle mellett a casta gyerekekre tett megjegyzését. - Már felvitettem a fürdővizét - mondta Morena színlelt gondoskodással. - Oh, használja az első lépcsőt! A szolgák épp most mosták le a hátsót. Valami rossz előérzet kerítette hatalmába Orlenát, hanyagul vállat vont, és az előtérben álló lépcsőhöz indult. Joaquín szédült, s a feje még jobban fájt, mint az oldala, mely most már csak tompán lüktetett. Kirázta haját a szeméből, óvatosan felült, és megpróbált rájönni, hol van. Az utolsó, amire emlékezett, hogy Morenával ebédelt, és hirtelen rosszul lett. Körülnézett a tágas, fényűzően berendezett hálószobában, és azonnal felismerte a bíborszínű bársonydrapériát és a XV. Lajos Korabeli bútorokat. De legfőképpen az ágyat. Morena ágyát. Az ablak felé fordult. Már alkonyodott. Elátkozta Morenát és a szándékát, megpróbált kitalálni a takaró alól, s ekkor rádöbbent, hogy anyaszült meztelen annak a kötésnek a kivételével, amit Orlena tekert a mellére. Orlena! Mintha megidézte volna, a lány megjelent az ajtóban. Spanyol büszkesége és gőge ellenére sem tudta leplezni a kínt, ami átsuhant az arcán, mielőtt némán megfordult, és kimenekült a hosszú folyosóra. Mikor Joaquín megpróbált felállni, és a lány után menni, térde összecsuklott, és visszaesett a nehéz ágyra. A lüktető fájdalmat szidva az oldalában felállt, ezúttal sokkal óvatosabban, miközben megkapaszkodott az ágy melletti székben. Morena a folyosón állt, és nézte, ahogy Joaquín lepedőbe csavarja karcsú, barna testét. Mikor a férfi ránézett, zöld szemében égő lángok lehervasztották az asszony gúnyos mosolyát. Először egy lépést tett hátra, de aztán határozottan a sarkára állt. - Láthatod, hogy tud a kapcsolatunkról. Nem bízik benned. Azért van, mert ugyanolyan hűtlen, mint minden mexico city-i szajha, akiknek a legtöbbje spanyol nemesasszony - mondta megvetően. - Hogy micsoda Orlena, vagy mi nem, ahhoz neked semmi közöd. Morena. Az én feleségem, az én dolgom. - Az ajtóhoz lépett, megragadta Morenát, és durván a falhoz préselte. - Gondod legyen rá, hogy a szolgák új ruhát varrjanak nekem! És Morena, soha többé ne avatkozz bele a feleségem és az én dolgaimba! - Hangja halk és lágy volt, de a hideg szavak félreérthetetlen fenyegetésről árulkodtak. Orlena borzongva állt a szobában, míg a szobalány forró vízzel töltötte meg a rézkádat. Friss, tavaszi levegő volt, de nem az idő miatt fázott. Az első gondolata az volt, hogy a misszióba vágtat, és elmondja Joaquín álnok házasságtörését Bartolome atyának, de a büszkesége visszatartotta. Legyek örökké átkozott, ha csak felszakítani tudom a sebeimet és nyalogatni! Gyorsan amellett döntött, hogy a ranchon marad, legalábbis ma éjszaka,

megfürdik, eszik és lefekszik, mintha nem is érdekelné, mit csinál Joaquín és a szajhája. Meggyőzni magát erről sokkal nehezebb feladat volt. Mikor a kád megtelt, Orlena hálásan merült a megnyugtató melegségbe, mely feloldotta testében a hideget. Hosszú és fárasztó napokat szokott a kórházban és az iskolában tölteni, de még soha nem érezte magát ilyen elcsigázottnak. Fejét a kád peremére hajtotta, és behunyta a szemét. Azonnal Joaquín és Morena barna teste jelent meg előtte, amint szenvedélyesen ölelkeznek a hatalmas ágyon. Összeszorította a szemét, hogy elűzte a látomást, aztán mélyebbre merült a kádban és megnyugodott. Ana ragyogó arcára gondolt. Kezével lagymatagon kinyúlt a kád melletti alacsony asztalra, míg meg nem találta a szappant. Felhabosított egy gyolcsot, és lassan dörzsölni kezdte magát. Így talált rá Joaquín, csukott szemmel, a kád peremén át földig lelógott hajjal, kisimult arccal. Megbabonázva bámulta, ahogy a lány kicsiny kezével föl-le sikálja és nedvesíti be illatos vízzel vékony karjait, majd ágaskodó mellét. Joaquín elfelejtett levegőt venni. Halkan becsukta az ajtót, eltolta a reteszt, kibújt nyitott ingéből, nadrágjából, aztán levette a mokaszinját. Orlena még mindig csukott szemmel feküdt a kádban, és halk, csobogó hangokat hallatott, miközben felemelte előbb az egyik, majd a másik lábát. Joaquín átvágott a szőnyeggel bontott padlón, letérdelt a kád mellé, és megragadta a lány bokáját, hogy alaposan szemügyre vegye. - Tökéletes - zihálta. Orlena kinyitotta a szemét, megpróbálta kirántani a lábát, és hasztalanul rugdosott. A férfi hosszú ujjai vasmarokként szorították törékeny csontját, és szinte mozdulatlanul tartották, miközben Orlena csapkodott. - Engedj el! Menj a yaquidhoz, ő biztosan jobban a kedvedre tesz, mint én! - sziszegte. Mikor kimeresztette körmét, hogy a férfi arcába karmoljon, Éji Szél teljesen felhajlította lábát a melléhez, aztán megragadta a haját és meghúzta. Orlena lenyugodott, gyűlölte tehetetlenségét ebben a kényelmetlen, megalázó helyzetben, miközben a férfi hideg, zöld szeme nedves, meztelen testén járt. - Kielégíthetetlen vagy? Vagy össze akarsz hasonlítani vele? - kérdezte megvetően. - Ha ez lenne a szándékom, már régen megtehettem volna, Oroszlán. - Elengedte a lány haját, és visszaeresztette a lábát a kádba. Kezével elindult felfelé Orlena combján, hasán, majd ujjait elhúzta a melle alatt, végül megmerevedett mellbimbóit lágyan simogatni kezdte a tenyerével. Orlena zihált, részben a dühtől, részben az örömtől. Képtelen volt csendben maradni, bármennyire is szerette volna. Szemével a férfi arcát kutatta, aki elmerülten becézgette cseppet sem közömbös testét. A leplezetlen vágy és kétségbeesett sóvárgás, amit felfedezett rajta, elgyengítették ellenállását, neki sincs ereje, hogy küzdjön ellene, gondolta magában. De miért ment először Morena ágyába? Orlena nem tiltakozott, mikor Joaquín kiemelte a vízből, és betekerte egy puha vászontörölközővel. Aztán a férfi a karjába vette, még mindig csöpögő testét az ágyhoz vitte, és letette. Orlena csak akkor kezdett el tiltakozni, mikor Éji Szél büszkén, s keményen meredező férfiasságával fölé tornyosult, és ráereszkedett.

Orlena, mint egy lélekszakadva menekülő prérifarkas, villámgyorsan átfordult az oldalán, és az ágy másik végén talpra ugrott. A törölköző lecsúszott róla, rángatni kezdte, de ezúttal Joaquín gyorsabb volt, és kitépte a kezéből. Orlena a lepedőért nyúlt, hogy eltakarja meztelenségét a férfi mohó tekintete elől, de Éji Szél az ágyra térdelt, és nem engedte a takarót. - Ostobaság, amit művelsz, Oroszlán. Gyere ide! - suttogta. - Nem! Nem ismer határt a vágyad? Most jöttél ki Morena ágyából! - Ahol egyedül aludtam, ájultan az altatótól! - vágott vissza dühösen. Orlena szeme összeszűkült. - Láttam, hogy meztelen vagy, becsavarva a lepedői közé... - Felejtsd el Morenát és az ármánykodását! Csak a kezére játszol ostoba féltékenykedéseddel - vágott közbe Joaquín, miközben megkerülve az ágyat lassan a lány felé közelített, és sarokba szorította az ágy és a fal közé. - Nem vagyok féltékeny! - kiáltotta Orlena, és érezte mennyire nevetségesen hangzanak szavai. A férfi válaszul halkan, rekedten felnevetett, aztán forró, meztelen testéhez rántotta a lányt, és szorosan átölelte. Megcsókolta a nyakát, majd kutató szája Orlena arcára, homlokára s rezgő szemhéjára vándorolt. Végül lassan, finoman végigsimított az ajkán, attól félve, hogy a lány visszautasítja. Orlena vesztes ügyért harcolt, és kétségbeesetten vágyott hinni Joaquín szavaiban. Morena valóban elég agyafúrt volt ahhoz, hogy ilyet tegyen, de még mindig nem bízott Joaquín zavart tetteiben. Ajkát széttárta, és fonó csókkal pecsételte le a férfi száját. Vajon ez volt az, amire tudatalatt vágyott? Becsalogatni magához a férfit, miközben az illatos vízben fürdik? Nem akart válaszolni kínzó kérdéseire, inkább Joaquín izmos vállát és nyakát simogatta. Kezével fekete, egyenes hajába túrt, és magához szorította. Joaquín érezte a lány nedves, selymesen forró testét mely még mindig meleg és illatos volt a fürdőtől. Felnyögött csípőjét a lányhoz dörzsölte, miközben egyik kezével a fenekét fogta, a másikkal pedig lüktető vágyához emelte Orlena testét. Mikor biztos volt benne, hogy a lány nem ellenkezik, felemelte és az ágyra tette. Joaquín fölé hajolt, és Orlena ezúttal magához húzta, vágyakozóan megnyílt előtte, hogy puhaságába fogadhassa. A férfi felnyögött, mélyen belemerült a lány nedves, befogadó hüvelyébe. Lassan, majd egyre gyorsabban és keményebben mozogni kezdett, miközben Orlena karcsú lábával átölelte a csípőjét, és mohón magához szorította. Joaquín máris kielégült volna, mélyen a lányba temetve, de összeszorította a fogát, és lelassította az ütemet, hogy Orlenának legyen ideje csatlakozni hozzá. Nem kellett soká várni, hogy a lány is eljusson a csúcsra. Joaquín hallotta szaggatott lélegzését, ahogy az élvezet magával ragadta hosszú, sikamlós döfései nyomán. Orlena a férfi hátát karmolászta, jobbra-balra dobálta a fejét, miközben Joaquín egyre gyorsabb és gyorsabb ütemben mozgott, míg a világ megszűnt számára létezni, és a csillagokban érezte magát. Orlena nevét kiáltotta, aztán zihálva és izzadtan föléje omlott. Ahogy a szenvedély ködje fokozatosan feloszlott, Orlena óvatosan megérintette a kötést Joaquín oldalán. - Fáj? A varrat... - A férfi rekedten felnevetett, és a lány hajába mormolta a választ. - Olyan ügyesen varrsz, mint a legjobb varrónők Mexico Cityben. A megerőltetés ellenére épen maradtak az

öltések. Most azonban elfáradtam, és szeretnék pihenni. - Azzal legördült a lányról, az oldalára vonta, és felrántotta a takarót meztelen testükre. Joaquín azonnal álomba merült, de Orlena ébren maradt. Biztonságban érezte magát. Nem tisztességes, hogy a férfinak ilyen hatalma van fölötte, ő pedig sem szerelmet, sem bizalmat nem kap viszonzásul tőle. Joaquín kívánta, de nem hitt a hűségében és a becsületességében. Vajon lesz-e rá esély, hogy visszaállítsák a kapcsolatukat olyanná, mint a lipan táborban volt? Becsukta a szemét, és nem mert álmodni. Morena hálószobájuk előtt állt, és szenvedélyük kiszűrődő hangjaival kínozta magát. Végre bevallotta, hogy Joaquín soha nem fogja elhagyni a feleségét. Az aranyhajú spanyol megbabonázta a férfit, és nem számít, mit követett el ellene, Éji Szél nem mond le róla. Végül már nem bírta tovább hallgatni, és csendben visszalopakodott a szobájába. Meg kell mentenie Joaquínt ettől a spanyol boszorkánytól. De hogyan? Aztán eszébe jutott az a beszélgetés, amit néhány héttel ezelőtt Joaquínnal folytatott Orlena bátyjáról, Ignacioról. Széles száján remegő mosoly jelent meg, mely egyre szélesedett, végül kitört belőle a nevetés. A nevetés, mely nem érte el hideg, obszidián szemét. Csengetett a szolgának, és utasította, hogy az írnokot hívassa másnap reggel nyolcra a könyvtárba. Néhány órával később Orlenát és Joaquínt finom kopogtatás ébresztette fel mély álmából. A férfi felült, arca megrándult az oldalába hasító fájdalomtól, és nem túl udvariasan kiszólt. - Ki az? - Lena, a fiatal szobalány idegesen megmondta a nevét, aztán közölte, hogy vacsorát hozott nekik egy tálcán. Orlena a takaró alá csúszott, miközben Joaquín halkan utasította a cselédlányt, hogy várjon. Kiszállt az ágyból, és nadrágjához lépett, mely egy kupacban hevert többi ruhájával. Fájdalomtól eltorzult arccal belebújt, elhúzta a reteszt az ajtón, és behívta a lányt. Lena anélkül, hogy egy pillantást vetett volna Orlenára az összegyűrt ágyban, letette a tálcát az ablak mellé. Aztán csendben elhagyta a szobát, tudomást sem véve a szétszórt ruhákról és a kifröcskölt fürdővízről. Joaquín a tálcához lépett, leemelte a szalvétát, és beleszagolt a sültbáránnyal és fűszeres zöldséggel megrakott serpenyőbe. - Gyere, egyél, Oroszlán. Biztos te is éhes vagy. Orlena gyűlölte, hogy elvörösödik, felkelt, és sietve a szekrényhez ment, ahol Morena cselédruhái lógtak. Belebújt a kopott, kék vászonba, megkötötte a derekán, aztán az asztalhoz lépett. Ugyanazzal a fesztelen falánksággal estek neki az ételnek, mint korábban, ha együtt ettek. Joaquín alig evett valamit az altatóval összekevert ebédből, amit Morena szolgált fel, Orlena pedig reggel óta koplalt. Miközben csendben falatoztak, mindketten azon törték a fejüket, hogyan deríthetnék ki a másik érzéseit. Joaquín pirrhuszinak tekintette felesége fölött aratott fizikai győzelmét. Elismerte, hogy Morena bolonddá tette ahelyett, hogy hagyta volna feleségét azt hinni, hogy ágyba bújt vele. Orlena féltékeny volt, és Joaquín annyira vágyott rá, hogy a magáévá tegye, hogy elárulta iránta való sebezhető éhségét, mellyel ostobán fizetett a nő hitszegéséért. Orlena leeresztett szempillái alól figyelte a férfi zárkózott arckifejezését, és még mindig reménykedett, hogy helyrehozható a kapcsolatuk. Végül megtörölte kezét a szalvétában,

megnyalta csóktól duzzadt ajkát, és összeszedte a bátorságát. - Mit akarsz velem tenni, Joaquín? Tényleg Texasba megyünk, hogy tőrbecsaljuk Conalt? - Felnézett, és a férfi hidegen fürkésző tekintetével találta szembe magát. - Le kell számolnom Conallal. Szüntelenül vadászott rám az elmúlt évben. Megtébolyodott, Orlena. - Mintha tétovázott és a szavakat kereste volna. - De nem akarom, hogy fájdalmat okozzon neked - ismerte el végül. A lány szíve megdobbant a vallomásra. - Ha utánamész Texasba, te is veszélybe kerülsz. És, Joaquín, Bartoloménak igaza van. Nem ölheted meg a saját apádat. Megölne a bűntudat. - A bűn annak a gazembernek a vérében van. S az ő vére folyik az én ereimben is. Ez őröl fel teljesen. - Ha elmennénk innen, és Californiában élnénk, talán... - Nem! Nincs olyan hely, ahová ne követne. Különben sem hiszem, hogy szívesebben hagynád el a beteg és sérült indiángyerekeket, és jönnél a messzi vadonba velem - mondta Joaquín, és a lányt fürkészte. Orlena lecsapta a szalvétát. - Semmi nem tudja lerombolni a gyűlölet falát, amit magad köré építettél? Szeretem azokat a gyerekeket! Ana... lehetett volna a... - Elakadt a szava, mikor felidézte a chihuahuai prérin eltemetett újszülött csecsemőt. Joaquín először nem értette, mire gondol a lány, de aztán eszébe jutott, mikor Bartolome elmesélte neki lánya halálát. - Ana lipan. Semmi köze hozzád - felelte hidegen. - Az én lányom is lipan volt, vagy megtagadnád a saját húsodat és véredet? - Nem én, hanem, te tagadtad meg a gyermekünket! Te akartad az apácákhoz adni! - Az évekkel ezelőtti seb sokkal jobban fájt, mint ez a mostani az oldalában. Joaquín felállt, és dühösen az ingéért nyúlt. Felvette. Orlena megdöbbent a férfi rettenetes, makacs vakságán. El akarta oszlatni Joaquín vádjait, de a szavak a torkára fontak, mikor a férfi egyetlen szó nélkül elhagyta a szobát. Orlena arcát keserű könnyek árasztották el, leroskadt a székre és a karjára hajtotta a fejét. Minden reménytelennek tűnt a számukra.

Huszonnegyedik fejezet Ahogy parancsolták, Morena írnoka, Benito kora reggel megjelent a könyvtárban. Módszeresen rótta a sorokat, miközben úrnője fel-alá járkált a hosszú könyvekkel teli zsúfolt dolgozószobában. Morena minden mondatot előbb gondosan megfogalmazott magában, mielőtt hangosan kimondott. Soha nem tanult meg írni, s nem is hiányzott neki, hogy tudjon. Ha kész vagy, olvasd vissza, Benito! Az írnok tolla még néhány pillanatig a papíron sercegett, miközben Morena türelmetlenül dobolt ujjaival a tölgyfaasztalon. Aztán a férfi megköszörülte a torkát, és magas, ziháló hangon sorolni kezdte a királyi küldött címeit, valamint a hivatalos üdvözlést, melyet a levélhez fűztek. Morena intett neki, hogy ezeket hagyja el, és csak a szöveget olvassa. Az elhízott testű írnok ismét nagy levegőt vett, és folytatta: - Boldog kötelességem tudatni magával, hogy elveszett húga, akit az Éji Szél névre hallgató veszélyes félvér rabolt el, nálam tartózkodik. Ráunva a szegény lányra, a bandita a gondjaimra bízta a Girón Ranchon, és ellovagolt. Ha Chihuahua Citybe siet, utána pedig hozzám, még sértetlenül találja. Húga elmesélte házassága hihetetlen történetét, de tekintve a feszültséget, amely alatt élt, valamint az ön és a saját jóhírét, természetesen nem szóltam róla senkinek. Bízhat a diszkréciómban. Az ön engedelmes szolgája... - Igen, igen - vágott közbe Morena, és legyintett. - Megteszi. Azonnal küld el a levelet! Morena úgy számította, hogy indián szolgájának legalább egy hétig fog tartani az út Mexico Citybe. Ignacio minimum két hét alatt ér a ranchra, és szerezheti vissza húgát, ha megkapja az üzenetet arról, hogy hol van. Ez elég időt hagy neki arra, hogy Joaquínt elindítsa bosszúhadjáratára, és biztonságban elkerülje Ignaciot. - Azt mondod, a kémeid megtalálták azt a koszos kis franciát? - kérdezte Joaquín hitetlenkedve Morenát, miközben az étkezőben reggeliztek. - Azóta keresem, mióta elárulta Bartolomét Conalnak. Olyan, mint egy mérgeskígyó, aki elbújik a kövek alá, és várja, hogy előjöhessen, és hátulról lecsaphasson. - Veszélyes. Óvatosnak kell lenned. Luis azt mondta, hogy El Paso del Norte-ban látta, de ennek már pár hete - felelte Morena. - Tavaly engedték ki Santa Fe-ben a börtönből, természetesen az átkozott vérdíj nélkül, amit Conal ígért neki - tette hozzá gonoszul. - Azóta bujkál a haragod elől. - Kell is, annak a féllábú disznónak. Talán levágom a másik lábát is, és megnézem, össze tudja-e varrni, és tud-e járni két mankóval. - Csak légy óvatos! Sok barátja van és ravasz - mondta Morena, és megfogta Joaquín kezét. Az elmúlt hetek feszültségben teltek, mióta Morena megpróbálta a férfit visszahódítani Orlenától, sikertelenül.

Bartolome továbbra is védelmezte Orlenát Joaquínnal szemben, és ragaszkodott a segítségéhez a kórházban és az iskolában. Joaquín törte a fejét, veszekedett öreg barátjával, de a völgyben maradtak a feleségével. S a kettejük között uralkodó, ellenséges, vibráló feszültség ellenére, minden este együtt aludtak. Joaquín hamarosan elmegy, gondolta Morena. Mikor visszatérsz Pascal skalpjával, én majd megvigasztallak hűtlen feleséged elvesztéséért. Mielőtt Morena bármit mondhatott volna, Joaquín felállt, és szeretettel megszorította a kezét. - Remek barát vagy, Morena, és most kérni szeretnék tőled valamit. Bartolome ragaszkodik hozzá, hogy Orlena továbbra is foglalkozzon a gyerekekkel. Ügyelj rá, hogy meg ne szökjön! Tétovázott, aztán tanácstalanul vállat vont. - Nem vagyok benne biztos, hogy Orlena igazat mond-e, de egyelőre szeretném, ha megvárná, amíg visszatérek. - Majd gondoskodom róla, Joaquín, ne félj. Szavamat adom rá. - Az asszony fekete szeme rezzenéstelenül viszonozta a férfi zöld pillantását. Joaquín némán bólintott. Azt hitte, Morenának nehezére esett ezt kimondani. Aztán elhagyta a szobát, hogy felkészüljön a hosszú lovaglásra El Pasoba. Orlena nem szokott Joaquínnal és Morenával étkezni, jobban kedvelte Esperanza, a szakácsnő társaságát, aki minden reggel egyszerű reggelit készített neki a konyhában. Miközben csokoládéját iszogatta, a Joaquínnal való bonyolult, s látszólag reménytelen kapcsolata járt az eszében. A férfi minden nap külön úton járt, segített Morenának és embereinek a ranch igazgatásában, elbeszélgetett Bartoloméval az indián település általános problémáiról, vagy Chihuahua Citybe lovagolt, hogy információkat szerezzen az erődítmény főhadiszállása körül az induló aranyszállítmányokról és a csapatmozgásokról. Miközben az iskolában dolgozott, Orlena félve gondolt arra, hogy Joaquín Texasba hurcolja, hogy felhasználja Conal kézrekerítéséhez. Éjszaka visszatért a ranchra, hogy megossza ágyát a férfival. Keveset beszéltek, s ha mégis, társalgásuk rendszerint vitával ért véget, általában Anáról. Orlena annyira a szívébe zárta a gyönyörű, okos gyermeket, mintha a sajátja lett volna. Mindennél jobban szerette volna magával vinni a kislányt, de nem merte megkérdezni Joaquínt, tudta, hogy a férfi úgyis nemet mondana. Ez a kegyetlen helyzet nem tarthat sokáig. Úgy tűnt, hogy az egyetlen dolog, amit Joaquínnal harmonikusan tudnak megosztani, az az ágy. A régi, titokzatos kötelék összetartotta őket, de ez csak sovány vigasz volt a lány számára, ha nem kapott szerető, kedves szavakat, ami megszépíthette volna testi együttléteiket. Bartolome továbbra is azt tanácsolta neki, hogy tegyen úgy, mint eddig, segítsen a gyerekeknek, ápolja a betegeket, és szeresse szíve mélyén a férjét. De milyen régóta fájt már az ő szíve? Szomorú töprengéséből Joaquín zökkentette ki, aki hirtelen betoppant a tágas, barátságos konyhába. Orlena meglepetésében kilöttyintette csokoládéját az asztalra. - Egy időre most magadra hagylak, Oroszlán. Fogok hiányozni? - Fehér fogai elővillantak, mikor kajánul elvigyorogta magát, de zöld szeme gúnyos maradt.

- Gondolom, nekem itt kell maradnom, és szó nélkül várnom, hogy mikor kegyeskedsz visszatérni. - Szóval hiányozni fogok - felelte Joaquín nevetve, és kinyújtotta karját, hogy kihúzza Orlenát az asztal mögül, és átölelje. Nyitott inget, szarvasbőr nadrágot és apacs mokaszint viselt. Egy kis változtatással, könnyedén átformálta magát szelíd indiánból lipan fosztogatóvá. Orlena érezte Éji Szél megfeszülő izmait, miközben a férfi egy gyors, kemény csókra magához húzta. Kezét becsúsztatta az inge alá, és Joaquín bronzbarna mellkasát borító szőrzetbe túrt. Érezte, hogy a férfinak felgyorsul a szívverése. Orlena tudomást sem vett a szakácsnőről, aki összeesküvően kacsintott majd hátat fordított. Félve kinyitotta száját Joaquín csókja előtt, enyhítette vadságát, élvezte a férfi ízét, és hagyta, hogy az is érezze nyelvén a csokoládé ízét. Egy pillanatra mintha Joaquín mindenről megfeledkezett volna: a hirtelen indulásról, a környezetükről, a bizalmatlanságáról, és egyre követelőzőbbé vált. Orlena érezte a férfi kemény vágyát, miközben szorosan hozzá simult. Egy vad pillanatra Joaquín arra gondolt, hogy leteperi a lányt a konyha padlójára, és a magáévá teszi utoljára még mielőtt elmegy. Aztán józan esze felülkerekedett rajta Luis Toda személyében, aki Morena munkavezetője volt. A férfi az ajtóban állt, és hangosan megköszörülte a torkát. Azt a feladatot kapta, hogy elkísérje Éji Szélt, és mutassa be Morena ügynökének El Paso-ban. Joaquín kihúzta kezét Orlena selymes hajából, lassan elengedte, és igyekezett visszanyerni az önuralmát. Mintha asszonyi gőgöt vélt volna felfedezni Orlena viselkedésében, amiért hatalma volt felizgatni. A férfi arcán düh suhant át, de nyomban el is tűnt, mikor észrevette a lány nyakán lüktető eret. Ujjhegyével lágyan megérintette, és azt suttogta: - Te is áldozat vagy, Oroszlán. - Azzal megfordult, és anélkül, hogy hátranézett volna, kiment. Orlena csak állt, és nézte, ahogy ellovagol Warpaint hátán, és nem tudta, hogy örömet vagy ürességet érezzen-e. Mexico City Ignacio Valdéz hátrahajtott fejjel ült, és hosszú, keskeny orrnyergét simogatta. Előszeretettel végezte ezt a mozdulatot, amikor időt akart nyerni. A férfi, aki Girón asszony levelét hozta a fogadószobában várakozott, míg az alkirály unokaöccse, Rodrigo Colon vele szemben ült, és kényelmetlenül fészkelődött a hatalmas bársonyszékben. Az ifjú hajlamosnak mutatkozott a hízásra és fölöttébb ostoba volt. A spanyol udvarnál bármelyik magas rangú, idősödő férfit is jobban el tudta volna képzelni a sógorának, aki elvenné szűz húgát feleségül, de volt még egy előnye annak, hogy behízelegje magát az új alkirály kegyeibe. Ignacio mostanában jelentős mennyiségű földet kapott gyermekkori barátjától, a gyengekezű, fiatal királytól. Indián rabszolgákra volt szüksége, hogy megműveltesse a termékeny földeket, és egy megbízható személyre, aki felügyeli a munkát, ha ő visszatér Spanyolországba. Az utazást nem lehetett elég koránra megszervezni, hogy az

neki megfelelt volna. A fiatal Rigó tökéletes megoldásnak ígérkezett. Befolyásolható volt, becsületes, és hatalmas bácsikája támogatásával el tudta volna igazgatni a birtokot. Csupán egyetlen kis nehézség merült fel az ügyben: hiányzott a szőke hajú menyasszony. Ignacio nem tett említést Orlena távollétéről, amíg a lány nem írta alá a kérelmet az egyháznak, valójában azonban Ignacio hamisította alá Orlena nevét, ravaszul, ha szabad ilyet mondania saját magának, és egy különleges küldöttel Rómába küldte a kérelmet. Rigónak és az alkirálynak azt mondta, hogy Orlena annyira lesújtott boldogtalan házassága miatt, hogy az apácákhoz küldte vigasztalást keresni, amíg az iratok rendeződnek. Néhány hónapig, amíg a spanyol király befolyása elért Rómáig, nem is volt semmi baj, most azonban a lelkes fiatal udvarló, kétségtelenül bácsikája ösztökélésére, találkozni szeretett volna jövendőbeli asszonyával. Az alkirály bizonyára kérdéseket tett fel Orlena házassági állapotával kapcsolatban. Ignacio sápadt szempillája alól a kifejezéstelen arcú ifjúra nézett, aki rosszul leplezte ingerlékenységét. - Don Ignacio, miért nem üzen egyszerűen a szent nővéreknek, és kéri meg őket, hogy küldjék vissza Orlenát? Még soha nem találkoztam a gyönyörűséges hölggyel. Megértem, hogy ezek a finom dolgok az egyházzal sok időt vesznek igénybe, de legalább megtervezhetnénk a mennyegzőt. - Az idősebb férfi sárga szemébe nézett, és ellenállt a kísértésnek, hogy talpra ugorjon. Valdéz szemmel láthatóan jól szórakozott a fiatalember esedezésén. Semmi kétség, hogy azt hiszi rólam, egy egyszerű, faragatlan gyarmatosító vagyok! Ignacio felöltötte legengesztelőbb mosolyát. - Haladéktalanul írok a húgomnak, Don Rigo. Igaza van. Az új örömök elé kell néznie, nem pedig hátrafelé a tragédiákba. Személyesen fogom a kolostorból nagyra becsült személye elé kísérni! Mikor végre megszabadult az ügyetlenkedő gyarmatosítótól, behívatta Morena Girón félvérét. Mindent egy lapra kell feltennie, arra, hogy ami a levélben áll, az igaz. Végigmérte a kifejezéstelen indiánt, és hidegen megszólalt. - Az úrnője - elhallgatott, hogy hangsúlyozza, kételkedik a minősítésben - jól tette, hogy magánál tartotta a húgomat. Szeretném, ha Orlena két héten belül sértetlenül, biztonságban visszatérne. Ha bármiféle bántódása esik, vagy nincs Chihuahua Cityben, mire megteszem ezt a fáradtságos utat, nagyon szomorú leszek. Világosan beszéltem? Az indián mogorva bólintására, Ignacio érthetetlen késztetést érzett, hogy a férfi megfejthetetlen, bronzbarna arcába dobja a tintatartót. Mindenféle rangú és temperamentumú fehér férfit ki tudott számítani és megfélemlíteni, de volt valami ezekben az átkozott északi indiánokban, amitől érzéketlenek maradtak a hatalmával szemben. - Mikor akar indulni, Don Ignacio? - kérdezte a félvér határozottan. Ignacio az asztalra kiterített levélre nézett, elátkozta a húgát ezredszerre, és felcsattant: Korán reggel! Ahogy Ignacio és gondosan összeválogatott katonái kilovagoltak reggel, Santiago Quinn meglátogatta bátyja városi házát. Nyugtalanító híreket hallott Don Bernal házában. Előző este

anyja unokaöccse és az alkirály tisztjei együtt vacsoráztak. Mikor azt hitték, hogy Santiago a dolgozószobájába ment, és hallótávolságon kívül van, megvitatták az alkirály unokaöccsének, Don Rodrigo Colónnak és Orlenának közelgő házasságát. Santiago tudta, hogy a lány nem írta alá a kérelmet, és remélte, hogy biztonságban van Joaquínnal északon. De Don Bernal maga mondta, hogy a dicsekvő Rigo anyja hatalmas bált tervez, hogy megünnepeljék fia eljegyzését a következő hónapban. Mit tervezhet Ignacio? Santiago elhatározta, hogy kideríti. Miközben a fedett kocsiban ült, a katonák, a boldogtalanul bukdácsoló, Ignacioval az élükön, ellovagoltak. - Biztosan északra indulnak, ahol nincsenek utak, hiszen Ignacio soha sem ül lóra mormogta Santiago megvetően maga elé. Remek lovai ellenére, Ignacio mindig jobban szeretett kényelmes rugózású hintókkal utazni. Meg akarja találni Orlenát és Joaquínt! Vagy megfenyegetni Bartolome atyát, hogy fedje fel Orlena hollétét. Kikiáltott a kocsisnak, és csak abban reménykedett, hogy olyan gyorsan tud lovagolni, mint egy lipan harcos, valamint sikerül lopnia egy lovat és elegendő élelmet, mely kitart Mexico Cityből Nueva Vizcaya-ig a ferencesekhez. Blaise Pascal majdnem annyira gyűlölte Texast, mint Új Mexicot, de semminél sem undorodott jobban a koszos, tikkasztó disznóólaktól, melyek a Rio Conchost szegélyezték Nueva Vizcaya északi részében. A francia végre elérte célját egy évi bujkálás után. Megszerzett egy rakomány fegyvert El Pasoban, régieket és hibásakat, de mindegyik dobozban volt egy olyan puska, ami elsült. Ezeket akarta eladni az öbölben a kereskedőknek, akik cserébe elviszik majd New Orleansba. Mikor Quinn bebörtönözte, és Valdéz kihallgatta, biztos volt benne, hogy meghal. De miután Conalt elbocsátották, az új kormányzó szabadon engedte. Természetesen az ötezer pesoról említést sem tettek, ami járt volna neki, és ő elég okos volt hozzá, hogy ne követelje. Előbb vagy utóbb, a szökevény Éji Szél rájön, ki árulta el a papot Conalnak, s akkor az élete annyit sem fog érni, mint egy rossz puska, amit el akar adni. Egy olyan embernek, akinek falába van, és nem tud futni, nem volt könnyű lopni, de Pascal ügyes kártyás volt és jó alkusz. Hamarosan folytathatta illegális kereskedelmi expedícióit a texasi komancsokkal, és kínosan került minden kapcsolatot az apacsokkal, akik jelenthették volna hollétét Éji Szélnek. De még mindig nem volt elegendő pénz a markában ahhoz, hogy keletre menjen. Mostanáig. A legutóbbi hírek szerint Éji Szél Chihuahua Cityben volt. Pascal épp a múlt héten verte le ruhájáról El Paso del Norte porát. Jövő héten eléri a tengerpartot, és egy útilevelet kap valamelyik francia kereskedő hajóra. Természetesen ez azt jelenti, hogy egy mérföldet Chihuahua Cityn át kell megtennie. Először dél felé kell indulnia, majd kelet felé a Rio Bravó irányába, végül átvágni Coahuilán, a lipan területen. Verítékezve igyekezett meggyőzni magát, hogy a fosztogatók nem itt táboroznak. Éji Szél Nueva Vizcaya nyugati részében leselkedik az arany- és ezüstbányákra. - Már rég messze járok, mielőtt még egyszer láthatnám, nem beszélve arról az őrült Conal Quinnről!

A kövér kis franciát kirázta a hideg, mikor a kapitányra gondolt. Pascal azért tette, amit tett, hogy túlélje, de Color Quinn tényleg élvezte az indiánok gyilkolását. Mikor Pascal hagyta El Pasot, az ír rövid pihenőt tartott az erődben, megszakítva az indiánok szüntelen üldözését. A kapitány átkutatta Új Mexicot, Texast, Nueva Vizcaya-t Éji Szél után, aki úgy tűnt mindenhol ott van és sehol sincs. Pascal látta a fülekből készül trófeát Conal nyakán, persze tisztes távolban a tömegben, nap, amikor Quinn belovagolt. A francia másnap elhagyta a várost. Az volt minden vágya, hogy Quinn és a kölyke megöljék egymást, de nem kívánt a gyarmatokon maradni, hogy ezt végignézze. Egy kicsiny, dohos helyiségben üldögélt, amit kantinnak neveztek, és a rosszízű, helyi alkoholt iszogatta. Elfintorodott a tányérján levő bab dermedt, barna masszája láttán. A távolban prérifarkas üvöltött, és a Rio Conchos a Bravó felé győzött. Pascal és a három mexicoi, akik elkísérték, megálltak éjszakára ebben az elhagyatott fogadóban. Figyelte, ahogy egy hatalmas, szürke pók mászik felfelé a sarokban a falon, és azon gondolkodott, hogy inkább kinn alszik a hideg éjszakában, mint á kantin kétes kényelmű hálószobájában. Hirtelen egy kés pengéjének hideg csúcsa nyomódott fenyegetően a torkához. Megdermedt, és megpróbálta elfordítani a fejét, de a kés a húsába mélyedt, és megállította. A rozoga nádszék nyikorogva tiltakozott kövér testének fészkelődésére. - Ki vagy? Mit akarsz? - suttogta spanyolul, és a társait kereste, akik elhagyták a helyiséget. - Nagyon jól tudod, mit akarok, Blaise - felelt egy ismerős hang lágyan. - Joaquín! - Most azt választom, hogy lipan vagyok, Éji Szél, nem pedig Bartolome atya tanítványa. Emlékszel még Bartoloméra, isten szolgájára, akit elárultál Conalnak? - Ártatlan vagyok! Miért engem vádolsz? Csak mert Conal bebörtönzött, amikor te Santa Fe-ben voltál? Megmagyarázhatom... A penge nyomán vér serkent ki, és csorgott le Pascal tokán, s ráncos nyakán, míg végül szarvasbőr ingére csöppent. Elhallgatott, de agya lázasan forgott. - Megspóroltál nekem egy hosszú utat, öreg barátom - mondta Joaquín barátságosan. Gondolhatod, mennyire meglepődtem, mikor belebotlottam Rekedt Hangba és Rókaprémbe El Paso felé, és azt hallottam, hogy egy falábú francia fegyvereket ad el a Conchos partján. Rekedt Hang gonosz mosollyal az ajkán, némán Pascal elé sétált. - Fegyvereket adsz el a komancsoknak, esküdt ellenségünknek, sápadtarcú. Hallottam viszont, hogy szívességet teszel nekünk. A fegyverek csütörtököt mondanak, és csak a vadász arcába sülnek el. A fogadó tulajdonosa a beszélgetést hallgatta, és a fosztogatókat tanulmányozta. Az idegenek többsége szarvasbőr nadrágba öltözve és felfegyverkezve apacsnak látszott. Félvér vezetőjük megtévesztően hasonlított arra, akit az erőd kiáltványa Éji Szélnek festett le. Az eldugott kis faluban nem akadt egyetlen ember se, aki segített volna a franciának. Közönyösen nézték, ahogy a fosztogatók távoznak foglyukkal.

Az ajtóban egy férfi állt, és nézte, ahogy a lovasok kivezetik Pascalt. Kár. Remélte, hogy jó kis hasznot húzhat a puskákból, de az apacsok learatták előle a zsákmányt. Tudta, hogy meg fogják ölni a társát. Mégsem volt teljes a veszteség. Mielőtt elhagyták El Pasot, megtudta, hogy Colorado Quinn délkelet felé lovagol a Bravó mentén. Talán kap valami jutalmat az írtől, ha megmondja neki, hol van a fosztogató, ha ugyan El Paso kapitánya még mindig olyan megszállottan keresi Éji Szélt. Orlena lehajolt, hogy kivegye az ürülékes csöbröt az ágy alól. Hirtelen felfordult a gyomra, és földre ült, míg a roham nem enyhült. Kórházban dolgozott, szörnyű sebeket látott el az elmúlt hat hétben, és tudta, hogy nem szokott émelyegni. Felkapta a vödröt, miután kitisztította az ágyat, ahol egy apacs fiú aludt. Megverték és kiéheztették. Mihelyt kitakarítja az ágyakat, meg kell próbálnia egy kis húslevest leerőltetni a fiú torkán. Mikor megemelte a vödröt, és elindult vele az ágyak között, a rosszullét kezdett alábbhagyni. Bartolome az ajtóból nézte Orlenát, majd odasietett hozzá, és kivette kezéből a favödröt. Ez a büdös szenny túl nehéz magának. Miért nem csinál inkább kenőcsöket a betegek seblázára? Én ezt majd elintézem. Orlena felhajtotta könyökén a blúzát és fáradtan elmosolyodott. - Jól vagyok, és a vödör igazán nem nehéz. Ehettem valamit reggel, ami elrontotta a gyomromat. A legritkábban fordul elő velem, biztosíthatom. - És tegnap? - csapott le Bartolome. - Csak taszigálta az ételt, és nem akart enni. Ne izguljon Joaquín miatt. Hosszú az út El Pasoba, és lehet, hogy még annál is messzebb mennek. - A pap arca elfelhősödött. - Ha bosszúról van szó, pedánsan türelmes. Még csak két hete ment el. Lehet, hogy nem mostanában, de visszajön magáért, ebben biztos vagyok mondta meggyőződéssel. Orlena mosolygott, miközben kisétáltak. A nap olyan aranylóan sütött, mint a lány haja, melegen az ősz csókjától. Orlena mély levegőt vett. - Egyszer, a lipan faluban azt reméltem, hogy tudunk együtt élni, de túl sok kegyetlenséget követtünk el egymás ellen. - Elakadt a hangja. - És elveszítette szerelme gyümölcsét, tudom - felelte a pap gyöngéden. - De gondolt már arra, hogy isten akkor is ad, amikor érthetetlen módon elvesz? Orlena a tiszta, szürke szempárba nézett, és megpróbálta megfejteni a titokzatos megjegyzést. Lassan minden megvilágosodott előtte. - Maga úgy olvashatta a zsidó orvosi tanulmányokat, mint Szent Ferencet. - Keze védekezően, önkéntelenül a hasára tévedt. - Már majdnem két hónapja... nem vagyok benne biztos! Bartolome sugárzóan elmosolyodott. - Én sem vagyok benne biztos, de nem ad ez újabb okot a reményre? Orlena arca ragyogott. - Igen. Olyan nagyon el voltam keseredve, mikor elveszítettem az első gyermekemet. Ha most megajándékozhatom Joaquínt egy másikkal, talán ez segít, hogy rendbe jöjjön köztünk minden.

- Biztos vagyok benne. Csak adjon neki időt, Orlena!

Huszonötödik fejezet Miközben Chihuahu felé lovagoltak, az idő ólomlábakon járt Joaquín számára. Még mindig maga előtt látta Blaise Pascal rémült arcát, amint egy Biscayan puska eldördül. A férfi a földre vetette magát, és úgy könyörgött Éji Szélnek, hogy ölje meg és vessen véget a szenvedésének. Rekedt Hang ellenkezésére kiadta a parancsot, hogy lőjék le ahelyett, hogy hagyják lassan meghalni. A fosztogatók fél tucat puskát sütöttek el Pascallal. Minden egyes lövéssel, mely végigvisszhangzott a kihalt völgyben, Pascal kerek arca egyre jobban verítékezett. Joaquín tudta, hogy a férfi rájött, mire megy ki a játék. Addig akarták töltetni és elsüttetni vele a fegyvereket, míg valamelyik régi acél feladja, és visszafelé sül el. Miközben a reszkető, könyörgő földönfutó a végzetes csöveket töltötte, Joaquín elunta a dolgot. Csak holtan akarta látni egykori szövetségesét, és visszamenni Orlenához. Orlenához, az ő szőke hajú asszonyához. Miközben este a tábortűznél üldögélt, és a lángokat bámulta, rájött, hogy már napok óta nem gondolt Quinnre. Vajon a lány miatt nem vágyik már a bosszúra? Kétségtelen, hogy az elmúlt két évben, mióta Orlenát megismerte, a lány töltötte ki szinte minden gondolatát, még Conalnál is jobban. Mikor Conal és Orlena elárulták, bosszúja a lányra irányult. Az iránta való gyűlölet tartotta életben a börtön izzasztókamrájában, mikor az már nem segített, ha Conal kegyetlenségére gondolt. Bartolome elmondta neki, Conal hogyan zsarolta Orlenát, de ő nem hitt neki. A gyönyörű, ártatlan szemű Orlena még a madarakat is le tudta csalogatni a fáról. Minden férfit megbabonázott, akivel találkozott. Minden dicsekvése ellenére, amit Conalnak tett arról, hogy a rabszolgájává teszi, tudta, hogy a lány ebben a tekintetben legyőzte. Fizikai vonzerejének ugyan nem tudott ellenállni, míg fogvatartotta, de mikor elszakadtak egymástól, Orlena akkor is a hatalmában tartotta. Holnap viszontlátja. Mintha a lány hívta volna minden egyes lépésnél, amit az úttalan vadonban tettek. Miközben Chihuahua City nyugati részének dús völgyein lovagoltak keresztül, Joaquín ismét elgondolkodott a pap magyarázatán, mellyel Orlena viselkedését védte. Tényleg ostobán remélte, hogy megmentheti az életét? Vagy a gyermekük él amit Conal szintén megfenyegetett? De akkor miért mondta Ignációnak azt, amit Mexico Cityben kihallgatott? Meg sem próbalta tagadni, mikor Éji Szél vádolta. De miért is próbálta volna azok után, hogy mennyire nem hitt neki az első alkalommal? Joaquín viaskodó érzelmein rágódott, de nem jutott közelebb a válaszhoz. Orlena fáradhatatlanul gondoskodott az indiánokról a kórházban, és az elhagyott gyerekekről az iskolában. Ana imádta, és úgy tűnt, hogy Orlena is viszonozza ezt. - Még mindig a foglyom. Talán még mindig jobb neki velem élnie, mint a piperkőc Ignacioval, aki a nyakába varrná magát, ha visszatérne hozzá - mormogta maga elé Joaquín, miközben a Girón ranch termékeny völgye feltűnt a szemük előtt. Hirtelen sietség jött rá. Beszélnie kell a feleségével, és kiderítenie az igazságot. Nem folytathatják ezt a háborúskodást.

A nagy udvarházban Morena dühösen járkált fel-alá, fekete szeme mérgesen villant az önhitt spanyolra, aki nem volt más, mint fogoly a birtokon. Legalábbis egyelőre, gondolta elégedetten. - Megmondtam, hogy ne hozzon ide gyerekeket. Túl veszélyes. - Orlena a sala ablakánál állt, és nézte, hogyan játszik Ana a kiscicával, amit ajándékba adott neki. - Ana csupán egy kislány, aki paisana ruhát visel, és mostanra már tökéletesen beszél spanyolul. Senkiben sem merülne fel, hogy szökött lipan. Magam mellett akarom tartani - mondta Orlena határozottan a gyönyörű, barna nőnek. Morena gúnyosan felmordult. - Nem kellene előbb a férje engedélyét kérni, Spanyol? Bármilyen nemesi családban született is, itt egyelőre még fogoly. Orlena igyekezett leplezni pirulását, melyet ellenfele jogos vádjára a düh és a megaláztatottság váltott ki, és megvetően így felelt: - Joaquín felesége vagyok, bármennyire is szeretné ezt egykori szeretője megváltoztatni. - Azzal megfordult, és elhagyta a szobát. Hívta az udvar meleg, frissítő levegője, a csillogó szökőkutak és a gyereknevetés. Morena összehúzott szemmel figyelte, ahogy a spanyol fejedelmien feltartott fejjel távozik. - Hamarosan elmész, és Éji Szél újra az enyém lesz - suttogta az üres falaknak. Számító töprengéséből a kapu előtt támadt zűrzavar zökkentette ki. Talán Ignacio már meg is érkezett! Lesietett a hallba, és lesimította selyemruhájának redőit. Nagyon óvatosan kell bánnia a férfival, nehogy veszélybe sodorja Éji Szélt vagy a missziót. Mielőtt odaért volna, az ajtó kitárult, és Joaquín viharzott be rajta porosan és piszkosan az utazástól, régi szarvasbőrruhájában és mokaszinjában. Morena sóbálvánnyá dermedt a rémülettől. - Éji Szél! Mit keresel te itt? Az a ravasz francia egérutat fog nyerni - tette hozzá gyorsan, hogy leplezze valahogy csodálkozását. A férfi kemény vonású arca kimerültnek látszott, de zöld szemében titkolt tűz égett. Elengedte a füle mellett az asszony kitörését. - Pascal halott - közölte egyszerűen. - Hol van Orlena? Mielőtt Morena kitalálhatott volna valami hazugságot, amellyel a férfit eltávolíthatja a házból, Joaquín a hall végéből gyereknevetést és felesége ismerős hangját hallotta meg. A lány éppen a konyhába tartott Anával. Joaquín rá se hederítve Morenára, határozott léptekkel a hang irányába ment. Mikor a konyhába ért, Orlenát és Anát a földön térdepelve találta. Egy kis fekete-fehér cica hevert közöttük, és mohón nyalogatott egy krémmel teli tálat. A haragos tekintetű szakács a férfira nézett, némán vállat vont, aztán a kenyérsütőhöz csoszogott, hogy ellenőrizze a tüzet. - Orlena, hiszen ez gyönyörű, és pont olyan foltos, mint Éji Szél lova! - mondta a kislány, miközben a macska puha szőrét simogatta. A cica folytatta a nyalakodást, és hangosan dorombolni kezdett. - Nem hívhatsz egy ilyen édes jószágot Warpaintnak - felelte Orlena olyan meleg hangon, hogy Joaquínnak földbegyökerezett tőle a lába az ajtóban. Már olyan régen hallotta ezt a hangot.

- Nem, azt hiszem nem - mondta Ana elgondolkodva. - De hallgasd csak, hogy énekel nekünk! Tudom már! Édes Éneknek fogom elnevezni, amilyért ilyen aranyosan dorombol. - Nem egy harcos elnevezés, de szép - szólalt meg Joaquín, és Orlena arcát tanulmányozta. A lány szeme elsötétedett, mikor megpillantotta a férfit, Ana pedig felugrott, és ujjongva Joaquín nyakába ugrott. A félénk, ijedős kislánynak nyoma sem volt, akit halál és erőszak kísértett. Helyére sugárzó arc és boldogságtól csillogó barna szempár költözött. Joaquín tudta, hogy a változás Orlena érdeme. Miközben ölébe kapta a gyereket, szemét egy pillanatra sem vette le a feleségéről. Bárcsak olyan könnyedén tudna olvasni az ő érzéseiben is, ahogy az Anáéban. Orlena érezte, hogy megdobban a szíve, mikor szerelmese a levegőbe dobta a kislányt, aztán megölelte. Széles mosoly terült szét tökéletesen faragott, barna arcán, szeme örömtelien csillogott, miközben lipanul Anával csevegett. Orlena hallgatta, ahogy a kislány dicshimnuszokat zeng róla. Vajon elhisz-e Joaquín bármi jót is rólam, gondolta. Lassan felállt, nem tudta, mit tegyen, szeretett volna a férfi karjaiba szaladni, mint Ana, de félt a visszautasítástól és a megvetéstől. A macska a konyha falának lökte hangos csattanással az edényt, miközben rózsaszín nyelve mérgesen nyalogatta a tál száraz alját. - Ana, úgy látszik, Édes Ének befejezte az evést - mondta Joaquín, és letette a lányt. - Mi lenne, ha kivinnéd egy kicsit az udvarra, amíg beszélek Orlenával? Ana engedelmesen ölbe vette a macskát, és rá se hederítve tiltakozó nyivákolására, a szőrét simogatta. - Kis mohó. Még beteg leszel - suttogta, és kisurrant az ajtón. Orlena és Joaquín a konyha végéből nézték egymást, mindketten féltek beszéddel megtörni a varázst. A lány szerette volna megérinteni a férfi borostás arcát, a férfi arra vágyott, hogy a lány szőke hajába túrjon. Egyszerre csak felengedett a dermedtség, forrón átölelték és összevissza csókolták egymást. Joaquín keze a lány hajába veszett, majd széthúzta tincseit, hogy mohó ajkát a nyakára tapassza, miközben Orlena ujjait a szarvasi ing alá csúsztatta, és simogatni kezdte a férfi izmos mellkasát és érezte kalapáló szívverését. Joaquín felkapta a lányt, és a konyha mögötti gyümölcsösbe vitte. Nem vették észre, hogy Morena ökölbe szorított kézzel figyeli őket az ajtóból. Mikor férfi elérte a sűrű lombú barackfák sorát, letette Orlenát, és kézen fogta. A lány megdöbbenve azon, hogy a szenvedély hirtelen kihunyt, zavartan és várakozásteljesen követte Joaquínt a kertben. A férfi úgy tűnt, a gondolatait rendezgeti. Orlenát majd szétfeszítette, hogy elújságolja a hírt, de türtőztette magát, megvárta, hogy előbb Éji Szél beszéljen. - Oroszlán, hiányoztál - kezdte lágyan, megállt, és nem bírta ki, hogy meg ne érintse a lány aranytincseit, melyek a váltjára lógtak. - Bartolomenak igaza volt. Jó hatással vagy Aná-ra. Észrevettem, mennyire kivirágzott a gyámkodásod alatt. - Szeretném, ha velünk maradhatna, Joaquín - mondta a lány csendesen. A férfi arcába nézett és várt. - Van jövő a számunkra, Oroszlán? Akarsz egy félvér felesége maradni?

Jobban, mint bármit, akarta kiáltani. - Folytatni akarod a portyázásokat és kockáztatni az életedet a bosszútól fűtve? - kérdezte helyette. - Hol találunk békét és biztonságot Ana számára... és a gyermekeink számára? - tette hozzá gyöngéden, miközben keze önkéntelenül a hasára tévedt. Már biztos volt benne, hogy gyermeket vár. Joaquín mozdulatlanná dermedt. - Terhes vagy? - Nem örülsz? - kérdezte meglepetten Orlena a férfi éles hangjától. - Talán akadályoz a Conal elleni vérbosszúdban? Joaquín a lány dühös arcára nézett. - Azt kellene inkább kérdezni, hogy te örülsz-e, Oroszlán. Egy félvér gyermekkel soha nem térhetsz vissza a régi életedhez. - Nem én vagyok az, aki nem akarja feladni a régi életét. Te nem akarod! A gyűlölet megöli benned a szeretetet, Joaquín - vádaskodott Orlena. - A szeretetet, Oroszlán? Erről lenne szó? Vagy csupán a szenvedélyed és annak következményeinek áldozata lettél? Kinyújtotta a kezét, megfogta a lányét, és domborodó hasára szorította. Orlena szeme könnybe lábadt, de visszanyelte őket. Nem akarta többé megalázni magát ez előtt az öntelt indián előtt. - Te szenvedélynek hívod. Talán igazad van. De nem akarlak bilincsbe zárni. Menj, keresd meg az apádat, öld meg... öljétek meg egymást! Nem érdekel. Megfordult, és be akart szaladni a házba, mikor egy hideg hang megállította. - Már nem kell keresnie, Pillangó, mert itt vagyok - mondta Conal, és kilépett egy fa mögül. - Úgy látszik, mindig későn érkezem, hogy megmentselek a fattyúm érintésétől. Kár, hogy a gyermek nem fogja ismerni az apját. Joaquín maga mögé rántotta Orlenát, és a pisztolytartójához kapott, miközben elátkozta magát a figyelmetlensége miatt, ami ehhez a katasztrófához vezetett. Conal intésére a kert végében álló húsfüstölő mögül fegyveres katonák léptek elő. A félvér továbbra is eltakarta testével Orlenát, de nem húzta elő a pisztolyát. - Hogy találtál ránk? - kérdezte jeges hangon. Conal arcára mosoly húzódott, aztán gúnyosan megrándult, mikor fia hideg szemébe nézett. - Nagyon egyszerű volt. Mikor megölted Pascalt, a társa eljött hozzám nyafogni, és a pohár alján kereste a feledést. Néhány pesoért, sokkal kevesebbért, mint amennyit Pascal akart kihúzni a zsebemből, megtudtam, hogy a Rio Conchostól ebbe a völgybe lovagoltál. Tudtam, hogy nem kockáztatnád a pap életét, és ekkor eszembe jutott a gyönyörű Morena. Kár, hogy nem gondoltam hamarabb erre. Egy tucat embert beküldtem a házba, hogy ejtsenek foglyokat. - Tehát még mindig ugyanolyan gyáva vagy, mint voltál. Megkínoztatsz az embereiddel, te pedig végignézed. Ezúttal, kapitány - megvetően kihangsúlyozta Conal lefokozott rangját -, miért nem végzel egyszer és mindenkorra velem? - A győztes természetes elnyeri az aranyérmet - mondta Conal, és Orlenára sandított. Sose szerettem biztosíték nélkül kockáztatni, de ez után a pokoli év után tartozom neked a haláloddal és azzal, hogy ő végignézze - tette hozzá keserűen. Kihúzta kardját a hüvelyéből, és intett az embereinek, hogy álljanak félre. - Mint minden indián, mindig ügyesen bántál a

késsel. Dobd a pisztolyodat a földre, és küzdjünk pengével! Az enyém hossza ellensúlyozza fiatalos életerődet. Joaquín arca eltorzult. Engedelmeskedett, ledobta övét, melyen a pisztolya lógott, és ellépett Orlenától. - Tisztességes feltételek! Úgysem hiszek a szavadban, nem kérem, hogy az embereid biztosítsanak elvonulást, miután megöltelek. A vígaszom az, hogy soha nem nyúlhatsz az asszonyomhoz. - Ne! Joaquín, nem ölheted meg az apádat, bármit tett is ellened. Conal, ha szerettél valaha engem és Santiagot, ne tedd ezt! Joaquín a fiad! - Egyik férfiról a másikra nézett, miközben azok ketten kerülgetni kezdték egymást, mint a farkasok. Hiábavaló volt a könyörgése. Hátrahúzódott, és miközben a spanyol katonákat nézte, azon imádkozott, hogy Joaquínt elkísérjék emberei a ranchra. Bárcsak meghallanák a kiáltozást, és idejönnének! Conal ejtette az első kardvágást kihasználva hosszabb fegyverét, de a seb Joaquín karján csak felületi volt. Éji Szél támadást színlelt jobbra, majd balra lendült, megragadta Conal fegyvert tartó jobbját, és jókora vágást ejtett jobb combján, mielőtt szétváltak. A két férfi egymást kerülgette, mindketten a másik gyenge pontját keresték. Conal idősebb és tapasztaltabb volt, nemcsak hosszabb fegyveréből származott előnye, hanem a mellkasát borító bőrpáncélból is. Ahhoz, hogy megölje, Joaquínnak hasba kellett szúrnia, mely veszélyes, s csaknem lehetetlen vállalkozásnak tűnt. A másik, az előzőhöz hasonlóan veszélyes lehetősége az volt, hogy elveszi Conaltól a kardját, és elmetszi a torkát. Joaquín fiatalabb volt, és gyorsabban mozgott. Könnyű szarvasbőrnadrágot és nyitott vászoninget viselt, ami bár alig nyújtott védelmet a számára, mégis szabadabb mozgást biztosított. Conal szüntelenül, fenyegetően forgatta erős jobb kezében pallosát, és Joaquínt hamarosan vérző sebek borították. Egyik sem látszott mélynek, de az egyenlőtlen harc megtette hatását. Orlena dermedten állt, agya száguldott, szeme a katonákat fürkészte. Aztán pillantása megakadt Joaquín eldobott pisztolyán, mely a magas fűben, a barackfa lábánál hevert. Egy pillanatra sem vette le szemét a katonákról, miközben a fegyver felé araszolt. Mikor Conal kardja lecsapott, Joaquín hirtelen az egyik mélyen lelógó ág alá bújt, és a spanyol csak a zöld fába tudott mély barázdát szántani. Az alatt, amíg Conal kirántotta kardját, Joaquín újabb véres sebet ejtett a bal lábán. - Most már tényleg úgy festesz, mint Colorado Quinn - bosszantotta Éji Szél. Conal csak nevetett. - Te is vérzel mindenhol, korcs! - Orlena hirtelen a pisztolyra vetette magát, de az egyik katona, aki a szeme sarkából figyelte a lányt, eléugrott, mielőtt megragadhatta volna zsákmányát. Miközben a lány és a spanyol egymással küzdöttek, Joaquín ismét az ág alá bukott. - Úgy menekülsz, mint egy gyáva indián. Félig fehér vagy. Állj ki és harcolj! Conal káromkodott, miközben egy ág az arcába csapott, és egy pillanatra elvakította. Joaquín abban a pillanatban rávetette magát, és két sor fa között a földre teperte. Ujjait Conal fegyvert tartó csuklója köré bilincselte, és megbénította. Aztán karját a földre szorította, és kiütötte belőle a kardot. Kése villant, amint halálos szúrásra emelte Conal torkához.

- Joaquín, ne, nem teheted! Lelőnek, ha megölöd - kiáltotta Orlena, miközben a hadnagy durván talpra rángatta. Quinn összes embere készen állt a lövésre. Joaquín Conal torkának szorította kését, lábával apja mellkasára térdelt, kiszorítva tüdejéből a levegőt. - Ölj meg, és meghalsz, gazember! Találkozunk a pokolban! - üvöltötte Conal, zöld szemében gyűlölet szikrázott. - Megmentselek az erkölcsi dilemmától? Biztosíthatlak, hogy nekem nem okoz lelkifurdalást megölnöm szeretett mostohaapámat. Ignacio hangja túlharsogta a küzdők zihálását és Orlena viaskodását. Mindenki megdermedt, mikor a lusta udvaronc hanyagul besétált a tisztásra. Féltucat férfi kísérte csőre töltött fegyverekkel. Alig észrevehetően intett egyik emberének, aki azonnal felemelte puskáját, és Conalra lőtt. A golyó Conal arcát találta el, és beborította Joaquínt vérrel, és valami szürke ragadós masszával, az agyával. A félvér várta, hogy újabb parancs érkezik, ezúttal az ő halálos ítéletével. Mikor ez elmaradt, felállt, s egy pillantást sem vetett arra, ami valaha Conal Quinn volt. - Megölettél egy embert, akit nem tisztességes harcban, győztél le, spanyol! - mondta hideg megvetéssel, és várta, mi lesz a következő lépése a csapongó udvaroncnak, miközben azon imádkozott, hogy az emberei és Conal katonái meghallják a lövést. Ignacio könyörtelenül felnevetett. - Kár volt megmenten az életedet, de ne izgulj! Ahogy nagyra becsült atyád mondta, folytathatjátok a harcot következő életetekben. Attól tartok, szükségem van a húgomra kellemetlenkedő férje nélkül, bármilyen szokatlan módon is jött létre ez a házasság. Azzal, hogy megölünk itt a vadonban, sok időt megtakaríthatunk az egyháznak kérelmünk elbírálásakor. Elhallgatott, Joaquínról Orlenára nézett, aki még mindig Conal katonájának karjában viaskodott. - Megparancsolom, hogy engedd el, különben hasonló sorsra jutsz, mint a kapitányod - mondta társalgási stílusban a hadnagynak. Nyeregben érezte magát, és biztos volt benne, hogy fölényben vannak Conal katonáival szemben, hiszen nem tudta, hogy Quinn jelentős számú emberét beküldte a hatalmas udvarházba. A hadnagy azonnal elengedte Orlenát, és hátralépett a fűben heverő, eldobott fegyver felé. Nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, meddig maradhatnak még életben. Orlena gyűlöletteljes arccal fordult Ignaciohoz, és ellenállt a kísértésnek, hogy bátyjára vesse magát. Bárcsak elvonhatná a figyelmét addig, amíg Conal katonája eléri a fegyvert, s akkor Joaquín besurranhatna a fák közé, és elmenekülhetne. - Semmit nem érsz el ezzel, Ignacio. Ha meg is ölöd a férjemet, nem ölheted meg a gyermeket, akit hordok, és akit ezúttal senki sem fog elvenni tőlem! - A férfihoz lépett, hogy megragadja, mielőtt Ignacio újabb halálparancsot ad ki, de nem sikerült a terve. Bátyja villámgyorsan megütötte, és ő a földre esett. - Most méginkább kedvem van megölni az indiánodat - üvöltötte, és intett az emberének, hogy lője le a félvért. A katona Joaquínra emelte puskáját, de mielőtt meghúzhatta volna a

ravaszt, Morena futott a tisztásra kiáltozva. Joaquínra vetette magát, és átölelte a nyakát, mikor a lövés eldördült. Joaquín érezte a golyó ütését, ahogy a lány hátába hatolt. Morena szorítása erősödött, aztán elgyengült, miközben azt suttogta: - Sajnálom, szerelmem. Csak azt akartam, hogy Ignacio elvigye innen... bocsáss meg. - A földre hanyatlott, és a káosz eluralkodott körülöttük. Joaquín hamar a földre vetette magát, oda, ahol egyik Miquelet Lock puskája hevert. Ignacio, aki földbegyökerezetten állt, remegő kezében egy elegáns Ripoll pisztollyal, felemelte a fegyvert, és a mozgó alakra célzott. Mindketten egyszerre lőttek, de csak Joaquín talált célba. A golyó Ignacio mellébe fúródott, egy fának lökte, majd a férfi lassan lecsúszott a földre, miközben ingét egyre nagyobb foltban itatta át a vér. Ignacio Valdéz soha nem bírta elviselni a kényelmetlen páncélt. Az apacsok, akik kiszabadították Morenát Conal katonái közül az udvarházban, mind a kertbe özönlöttek. Harci csatakiáltásukat hallatva a két spanyol csapatra vetették magukat. A speciális különítmény, amely Ignaciot kísérte el a fővárosból, szétszéledt, de Conal erősen felfegyverzett emberei, akik kiszabadultak az apacsok fogságából az udvarházban, derekasan küzdöttek. Miközben emberei ellepték a tisztást, a hadnagy, aki korábban Orlenával viaskodott, ismét megragadta a lányt, mielőtt Éji Szél odaérhetett volna hozzájuk. Orlena harapott és rúgkapált, miközben a katona egy fa mögé cipelte. - Vissza, Éji Szél, különben meghal az asszonyod! - sziszegte a férfi, de a lány kifordult a szorításából; és kiütötte kezéből a fegyvert. A puska a levegőbe lőtt, Orlena kiszabadult, Joaquín pedig a férfira támadt. A földön hemperegtek, s a sebesült Joaquírínak ugyancsak nehéz dolga akadt páncélt viselő, pihent ellenfelével, de meglepően gyorsan mozgott. Mielőtt a döbbent katona kihúzhatta volna nehéz kardját, a félvér kése átvágta a torkát. Joaquín eltette fegyverét és felállt. Egyik kezével megragadta Orlena csuklóját, a másikkal pedig kihúzta a hadnagy kardját. Maga mögött tartva a lányt lekaszabolt még egy katonát, aztán sietve maga után vonszolta Orlenát a házba, miközben lipanul kiadta a parancsot embereinek, hogy hagyják abba a harcot, és oszoljanak szét. Conal és Ignacio emberei még mindig fölényben voltak annak ellenére, hogy az apacsok jelentős veszteséget okoztak soraikban. Az indiánok a fák közé vesztek, és teljes zűrzavarban hagyták a spanyolokat. - El kell érnünk a karámot, ahol Warpaint és Morena legjobb lovai vannak. Akkor senki nem érhet utol - mondta Joaquín, mikor beléptek a konyhába, és elindult a hallon át a bejárati ajtó felé. - Nem! Előbb meg kell találnom Anát. Nem hagyhatjuk itt, Joaquín! - Megpróbált kiszabadulni a férfi szorításából. Éji Szél úgy tűnt, egy pillanatra elgondolkodik. A gyereket senki sem keresné és bánthatná, míg Bartolome megérkezik, de egyetlen pillantást elég volt vetnie Orlena feszült arcába, hogy engedjen. Ha Anának valami baja esne, a lány soha nem bocsátaná meg neki, s ő sem magának. - Hol van?

- A szobája az emeleten van az enyém mellett, de amikor félt, a kamrában találtam rá. Joaquín követte Orlena tekintetét a konyha távolabbi sarkában álló faajtóig, majd odasietett, miközben egy pillanatra sem engedte el a lány kezét. - Ana, Éji Szél vagyok. Itt vagy, kicsim? - kérdezte halkan, mikor benyitott. A sarokvas nyikorgása a cica nyivákolásával keveredett, miközben a kislány, magához szorítva a szőrmókot, Orlena karjába futott. - Katonákat hallottam. Aztán Morena kiabálni kezdett - szipogta, közben Orlena megpróbálta vigasztalni. Joaquín végre elengedte a lányt, és ölbe kapta Anát a cicával. - Gyere gyorsan, Oroszlán, különben elkapnak. Nem hiszem, hogy ezek után Conal vagy Ignacio emberei kesztyűs kézzel bánnának veled!

Huszonhatodik fejezet Több órán át meg sem álltak, de nem követte őket senki. Mikor Joaquín meggyőződött róla, hogy megmenekültek, letért a nyugati irányról, és délkelet felé fordult. - Nem kellene elmennünk Bartoloméhoz, és figyelmeztetni a történtekről? - kérdezte Orlena, mikor megálltak egy folyó partján, hogy igyanak és felfrissítsék magukat. - Most, hogy Conal és Ignacio meghalt, senkit sem fog érdekelni Bartolome. Majd üzenek neki, ha megérkeztünk - felelte Joaquín kurtán, és felkapta az alvó kislányt, majd Warpainthoz vitte. - Tudsz még lovagolni egy órát, vagy folytassuk lassabban az utat, Oroszlán? - kérdezte a férfi. - Nem akarod, hogy ezt a gyereket is elveszítsem, Joaquín? - Abban a pillanatban, hogy kimondta, már meg is bánta. A férfi arca, melyen őszinte aggodalom látszott, bezárkózott, és helyét az apacsok kifejezéstelen tekintete váltotta fel. - Hagyjuk, asszony! Ugyanannyira izgulok érte, mint te. - Azzal könnyű vágtára sarkantyúzta Warpaintot anélkül, hogy hátranézett volna, miközben Orlena is felült a lovára, és némán követte. Nemsokára elértek egy alacsonyan fekvő síkságot, ahol a föld alatti patakok sekély tóba ömlöttek, és alacsony, bozontos fenyők, valamint magas fű fogadta őket. Orlena kimerülten szállt le a nyeregből. Aztán elvette Joaquíntól Anát és a cicát, akik még mindig mélyen aludtak. Joaquín figyelte, ahogy a lány óvatosan a vízpartra viszi a gyermeket, majd finoman meglocsolja az arcát, hogy felébressze. A szőke hajú lány és a barna kislány meleg társalgásba merült, édesgették a macskát és nevetgéltek, míg Joaquín tüzet rakott. A férfi furcsán kiközösítettnek érezte magát, és feldühödött Orlenára. - Ez női munka. Amíg keresek vacsorának valót, tápláld a tüzet, és szedd elő az evőeszközöket a nyeregtáskából! - Azzal szó nélkül távozott, kezében egy erősen összefont hálóval. - Hová megyünk, Orlena? - kérdezte Ana. - Hiányozni fog az iskola, és a szent testvérek, különösen Bartolome atya. - Nekem is, kicsim, de biztos vagyok benne, hogy Éji Szél olyan helyre visz, ahol biztonságban leszünk, és boldogan élünk - nyugtatta meg Orlena lányt, és imádkozott, hogy így legyen. Legalább Ana legyen boldog! Este a vacsora csendben folyt le, Joaquín keveset beszélt, azt is Anával a macskájáról. Orlenának csak parancsokat osztogatott. A lány nem akart jelenetet rendezni a gyerek előtt, ezért követte a férfi utálatos, bár ésszerű utasításait arról, hogy táborozzanak le, és készüljenek a lefekvéshez. A lány és Ana együtt aludtak Édes Énekkel. Joaquín egyedül feküdt le.

Miközben észak felé haladtak, az utazás jellege nem változott. Öt nappal később találkoztak Joaquín megmaradt embereivel az előre megbeszélt találkozóhelyen. Lónyerítés továbbra is hűvösen viselkedett Orlenával, de Manuel, az újonc jicarilla a többiek is, apacsok és félvérek kedvesen bántak vele, és tisztelettel tekintettek vezetőjükre. A spanyol nemesasszonyt közéjük valónak tekintették. Minden éjjel külön aludtak, minden nap csak a legszükségesebb udvariassági társalgást folytatták le, és minden órában Orlena meghalt egy kicsit. Bartolome tévedett. Még ez az új élet, akit a hasamban hordok, sem tudja visszahozni hozzám. Nem vágyik rám. A lány nevetgélt és összemosolygott Anával és a többi férfival, de visszahúzódott csigaházába, ha Éji Szél is ott volt. Joaquín miközben végső állomásuk felé lovagoltak, magában viaskodott. Nem akarta elárulni Orlenának igazi érzéseit, mert félt a visszautasítástól. A lány lemondott róla, mikor bilincsbeverve elhurcolták. Orlena elveszítette a gyermeket, akiről azt mondta, hogy nem kell neki, utána pedig esztelenül őt okolta érte! Most pedig, hogy egy újabb gyermek köti össze őket, Orlena semmivel sem mutat nagyobb hajlandóságot, mint régen, hogy vele éljen. Conal beteges vágyának és Ignacio fenyegetésének vége lett. Ha nem lenne rabja a felesége testének, és Orlena sem a maga vágyának, most megszabadulhatna tőle. Visszatérhetne Mexico Citybe, még Spanyolországba is, és elfelejthetné apacs szerelmét. Ignacionak igaza volt. Olyan szokatlan körülmények között házasodtak össze, hogy kapcsolatuk könnyen semmisnek tekinthető. Messziről nézte Orlenát, és azon töprengett, érdemes volna-e megkockáztatni egy újabb visszautasítást, és felfednie a lány előtt érzéseit. Talán Bartoloménak igaza van, és Orlena mégis azért volt hajlandó Conallal üzletet kötni tavaly, hogy megmentse az ő életét. Most, hogy Conal már nem táplálta benne a pusztító gyűlöletet, Joaquín még mindig rabságban élt. A szerelem rabságában, nem pedig a gyűlöletében, gondolta. Vajon az egyik ugyanolyan reménytelen-e, mint a másik? Természetesen nem érzett diadalt Conal halálakor, sem pedig vad örömöt, amire annyi év után számított, amikor a bosszú tartotta életben. Különös megkönnyebbülést érzett, szinte céltudatlanságot. Talán emiatt kapaszkodik most Orlenába, tartja fogságban és viszi a ranchra. Megfogadta, hogy amint odaérnek, csak addig tartja ott, amíg a gyerek megszületik. Ha Orlena akkor el akarja hagyni, elengedi. De meg tudom-e tenni? Ez a gondolat üldözte minden ébredéskor és minden elalváskor. A sírásás még ezen a hideg őszi napon is megizzasztotta az embert. Bartolome megtörölte a homlokát, miközben körülnézett a farmereken, akik földjüket ásták a parancsnokukat és bajtársaikat elvesztett katonák segítségével. A pap épp most segített egy öreg katonának befejezni a kiszabott feladatot, mikor a szegény ember kis híján összerogyott a kimerültségtől. Rengeteg halott volt. Bartolome nem sajnálta Conal Quinnt, aki nem kerülhette el a sorsát, vagy az aljas Ignacio Valdézt, de voltak rajtuk kívül még annyian. Spanyol katonák és Éji Szél néhány embere, akit lemészároltak a zűrzavarban. A legszomorúbb Morena Girón

tragikus árulása volt. Az ő lelkének sorsa mélyen aggasztotta Bartolomét, pedig a lány vezekelt tettéért azzal, hogy megmentette Joaquínt élete árán. Imádkozott, hogy az Úr gondoljon majd erre. Bartolome ma misét adott minden halottért, hívőkért és hitetlenekért, hiszen nem tudhatta, hogy az apacsok közül ki van megkeresztelve és ki nincs. Mindenkiért imádkozni fog. Sokaknak volt szüksége rá, de senkinek annyira, mint Conal Quinnek. Az egyik katona elmondta a papnak, hogyan halt meg a parancsnoka. Bartolome lelke mélyén hálát adott istennek, hogy nem Joaquín ölte meg Conalt, aki az elmúlt évi hírek szerint, teljesen megtébolyodott. Bárcsak a gyűlölet pestise ne fertőzné meg a fiút úgy, mint az apját. Bartolome sóhajtott, és a hatalmas, földön át a misszió bejárati ajtajához csoszogott. Ideje volt, hogy felvegye a miseruháját és megtartsa a szertartást. A sírok készen álltak, mint nyílt sebek a földön arra várva, hogy megtöltsék őket a szegény, sötétségbe borult halandók, akiket a misszió kápolnája mellett helyeznek végső nyugalomra. Bartolome a mise közepén tartott, mikor felpillantott a gyülekezetre, melynek lélekszámát meghaladta a halottaké. Egy piszkos, kimerült Santiago Quinnt látott térdelni fehér arccal a kápolna első sorában. Mihelyt befejezte a szertartást, Bartolome intett a ministránsnak, hogy rendezze el az oltárt, ő pedig a rozoga padhoz sétált, ahol a fiú ült. - Nem a legjobbkor érkeztél, fiam. - Elhallgatott, és Santiago üveges tekintetébe nézett. - Tudod, hogy az apád és a bátyád meghaltak? - Tudom, hogy Conal Quinn és Ignacio Valdéz halottak - felelte a fiú határozottan. - Azt szeretném tudni, hogy Orlena és Éji Szél életben vannak-e. Hová vitte Joaquín a nővéremet? És biztonságban vannak-e? - Elmenekültek sértetlenül. Ne izgasd magad miattuk! Sok mindent kell elmondanom neked, de nem ez a megfelelő hely és idő. Vissza kell adnom a földnek a halottakat. - Itt várok magára. Azt hiszem, semmi kedvem Conalért vagy Ignacioért imádkozni, atyám - felelte Santiago csendesen. Mikorra Bartolome visszatért, Alonzo atya sülthúst és friss zöldséget hozott Santiagonak. A fiú egyedül üldögélt Bartolome szobájában, és csak tologatta az ételt a tányérján. Valamikori mohó étvágyának nyoma sem volt. - Beszélned kell az érzéseidről, Santiago. Az apád volt, és a maga módján szeretett téged mondta a pap, és leült a fiúval szemben, majd szedett magának az ételből. A fiú csillogó zöld szeme, amilyen Conalé is volt, megtelt könnyel. - Azt hiszem, itt máshogy pereg az idő. Mintha ezer éve lett volna, hogy idejöttünk. Annyira más volt Spanyolországban. Azt hittem, ismerem. Orlena is azt hitte. - És tévedtetek - fejezte Bartolome gyengéden. - Azt mondtam Orlenának régen, hogy Conal tulajdonképpen két ember volt. Az egyik a szerető apa, akire gyermekkorotokból emlékeztek... - A gyermekkorból, amit magunk mögött hagytunk - vágott közbe Santiago keserűen.

- Igen, ez együttjár a felnőtté válással. Gyakran fájdalmas, de semmi értelme azon rágódni, milyen sebeket ejtett Conal rajtad és Orlenán. Hagyd, hogy az az énje meghaljon. S csak a jó emlékeket tartsd meg! Biztosan van belőle sok. Joaquínnak nincs efféle vigasza. Santiago a pap bölcs, szomorú arcába nézett. - Megpróbálom, atyám, de nem lesz könnyű. Étvágytalanul a húsba harapott. - Meséljen Joaquínról és Orlenáról! Hogy menekültek meg? Hol vannak most? Szeretném őket újra látni. - Joaquínnak van egy rancha északon abban a völgyben, ahová engem vitt, miután kiváltott. Virágzik a birtok. Biztos vagyok benne, hogy odavitte a feleségét. Most, hogy Conal meghalt, biztonságban lesznek. Ismét gyermeket várnak. Bartolome most először fedezett fel lelkesedést Santiago arcán, mióta megérkezett. - Végre nagybácsi leszek! De a völgybe hosszú az út. Ha Orlena elveszíti a gyermeket... - Nem fogja. Joaquín szereti, és Orlena is őt. Ignacio most már nem bonthatja fel a házasságukat. Senki Új Mexicoban - tette hozzá Bartolome kacsintva. - Szeretnék elmenni hozzájuk, és kideríteni, hogy unokahúgom vagy unokaöcsém van-e mondta. Az izgatottságtól elcsuklott a hangja. - Hosszú út egyedül egy fiúnak. Szerencséd van, hogy idáig is épségben elértél. Ne kísértsd tovább őrzőangyalaidat, fiam! Idejében fogunk hallani róluk. Talán eljönnek ide, vagy te mész el hozzájuk, de most azt hiszem az a legfontosabb, hogy megnyugtasd Don Bernalt Mexico Cityben, aki már biztosan magán kívül van az aggodalomtól. Nem kellene visszatérned hozzá, és folytatni a tanulmányaidat? A fiú tétovázott, és a halál szelére gondolt, mely párszor megcsapta, miközben Chihuahuába lovagolt. Mint mindig, Bartoloménak most is igaza volt. Bernal bácsi biztos nagyon aggódik. Felsóhajtott. - Azt hiszem, igaza van. Addig is, míg itt vagyok írok neki egy levelet, amit megkérem, hogy küldjön el nekik. Ugye kapcsolatba tud kerülni velük? Bartolome mosolya elszélesedett. - Ne félj! Megvannak az eszközeim. Új Mexico tartománya, 1790 tele A táj szépsége mindig lenyűgözte Orlenát. A néhány lábnyi emelkedőt a termékeny völgybe ezúttal sokkal nyugodtabb tempóban tette meg, mint szokásos sietős kirándulásai alkalmával a lipanokkal. A magas cédrusokat és lucfenyőket figyelte a lóról. A levegő hideg volt, fa és füst illatot árasztott, mely az alatta elterülő ranch házából szállt fel. A ranchról. Az otthonából. A középső udvart széles, alacsony, fehér vályogkunyhók fogták közre. A lapos tetőt, melyet egykor olyan csúnyának talált, most szépnek és szimmetrikusnak látta. Abban a pillanatban, hogy Joaquín ősszel idehozta őket, egycsapásra beleszeretett a helybe, mely olyan volt, mint egy drágakő a magas, termékeny völgyben. Joaquín távollétében a ranchot Pablo Rivas vezette. Ő fogadta őket és mutogatta büszkén

munkaadójának a kövér birkákat és vadmarhákat, amiket indián cowboyaik segítségével gyűjtöttek. Most, hogy Conal meghalt, Joaquín Quinn furcsamód úgy döntött, hogy apja gyűlölt vezetéknevét fogja használni. Új Mexico új kormányzójától kegyelmet kapott, és rico lett belőle. Ha nem is éltek olyan fényűzően, ahogy Orlena Spanyolországban megszokta, de nagyon kényelmesen. A lánynak voltak szolgái a barátságos udvarházban, egészséges ételeket evett, és a vásárokon megszerezhető legjobb anyagból varrtak neki csodaszép ruhákat és köpenyeket. Ott volt mellette Ana, és hamarosan a saját gyermeke születését várta. A ranch úrnőjeként életét csupa érdekes és vidám feladat töltötte ki, melyek cseppet sem hasonlítottak ahhoz a nehéz és veszélyes munkákhoz, amit a lipan táborban kellett végeznie. Csak férje szerelmét nem sikerült még elnyernie. Joaquín vele aludt, és attól a perctől, hogy a ranchra érkeztek világossá tette számára, hogy el kell tűrnie az érintését, ne várjon se bizalmat, se szeretetet, csak testi kielégülést, mert csupán ezt adhat neki. Múlt éjjel gömbölyödő hasa és annak ellenére, hogy kövérnek és csúnyának érezte magát, mikor Joaquín levetkőztette, ismét férje varázslatos simogatásainak hatása alá került, és beleveszett abba a vad szenvedélybe, amelyet arra ítéltettek, hogy felszítsanak egymásban. - Mindketten rabok vagyunk - suttogta maga elé Orlena, miközben az öreg kancán ült, az egyetlen állaton, melynek lassúsága és vérmérséklete megfelelt előrehaladott terhességi állapotához. Miután szenvedélyesen szeretkeztek az elmúlt éjjel, Joaquín mint mindig, tegnap is elfordult tőle a széles ágyban, és azonnal elaludt. Egyetlen gyöngéd szó sem hangzott el köztük. Valójában nem is beszélgettek, csupán azokat a legszükségesebbeket vitatták meg, ami a ranch úrnőjének és urának hatáskörébe tartozott. Joaquín érthetetlen bizalmatlansága fájó seb maradt, ami úgy látszott, már soha nem fog begyógyulni. Orlena gyötrődött, és végül megírta Bartoloménak, hogy mi a helyzet. A pap türelmet tanácsolt neki, és imádkozott, hogy a gyermek születése meglágyítsa férje szívét. Orlena kételkedett benne. A férfi olyan hideg volt, mint az előtte elterülő havas táj. Joaquínt hasonló kétségek gyötörték a lánnyal kapcsolatban, bár az utóbbi időben rájött arra, amit mindenki látott, csak ő nem a féltékenységtől és a bűntudattól. Oh, szőke Oroszlánom, mit tettem? Bosszúból elcsábította, nem is egyszer, most pedig magához láncolta egy újabb gyerekkel és Anával. Most már beismerte, hogy Orlena tényleg szerette Anát. De őt vajon szerette-e? Megbocsát-e neki valaha? Orlena szerette Anát, és őt okolta lányuk szörnyű elvesztéséért. Most ismét kockára tette a lány életét ebben a vadonban, aki még terhesen is túlhajszolta magát. Egész életében parancsolgattak neki a férfiak. Először az apja, aztán Ignacio és Conal, de legfőképpen Joaquín. Ő volt mindegyikőjük közül a legkegyetlenebb, aki csaléteknek használta fel saját bosszújára. Mit számít, hogy rabul ejtette a lány érzékeit, ahogy Conalnak ígérte? Orlena soha nem választott volna magának egy félvér fosztogató férjet.

Vissza kell engednem Santiagohoz a fővárosba. Lehet, hogy Orlena magával viszi majd Anát és a gyermeküket is. Ezt nem tudta volna előre megmondani. Csak annyit tudott, hogyha visszaadja neki a szabadságát, elveszíti. Joaquín megacélozta magát a rá váró ürességgel szemben. Az lesz a legjobb, az egyetlen mód arra, hogy túlélje, ha elkerüli Orlenát. Nem szabad, hogy a lány felszítsa a szenvedélyét. Külön kell aludnia tőle. Tekintve Orlena előrehaladott terhességét, még csak nem is lesz feltűnő. A férfi a könyvtárba ment, és leült az íróasztal elé, hogy levelet írjon Bartoloménak. Mire az üzenet elér a paphoz és Santiagohoz, Orlena már megerősödik annyira, hogy el tudjon menni velük. - Ha nem érintem meg, és nem nézek a gyermekemre, könnyebben elviselem - esküdözött magának. Itt volt az ideje, hogy újabb fosztogatásra induljon. Talán megkönyörül rajta halál.

Huszonhetedik fejezet „Saját magadnak és a gyermekednek ártasz ezzel.” A szavak szinte kísértésként csengtek a fülében. A férfi soha nem bocsátja meg ostoba tévedését. A vályogkunyhó úgy állt ott, mint annak a hűtlen éjszakának, szerelmük halálának sivár és undorító jelképe. Azóta csak a bosszú uralkodik. Nem ezt bizonyították az elmúlt hónapok szenvedései is? Joaquín elhagyta a hálószobájukat, és hűvösen kijelentette, hogy mivel Orlena nemsokára szülni fog, nem akar a gyermeknek ártani azzal, hogy lefekszenek egymással. - Kövér és csúnya vagyok - vágta a lány a férfi fejéhez. Orlena a vályogviskóra meredt, és ügyet sem vetve a sűrűn benőtt ösvényre, megközelítette. Lába belegabalyodott egy kúszónövénybe, kiszabadította magát, és nyomorúsággal telt szívvel nyújtotta ki karját, hogy megérintse a tavaszi napsugárral felmelegített durva falakat. Orlena megpróbálta elmondani férjének, hogy szereti, és vele akar élni, de Joaquín azzal a kifogással, hogy szónoklatra lesz idő a gyermek születése után is, nyersen félbeszakította. Nem marad más hátra, minthogy másképp lássa a dolgokat. Joaquín zöld szemének hűvössége korlátot emelt közéjük, melyet a nő képtelen volt áttörni. Orlena azon vette észre magát, hogy ököllel veri a falat. Kezét véresre sértette, és nem tudott uralkodni keserves zokogásán. Hirtelen meleg vízsugár öntötte el a lábát, és tompa, lüktető fájdalmat érzett a hátától a medencéjén keresztül egészen az alhasáig. A gyerek! De majdnem egy hónappal korábban?! Megrémülve, hogy még egy gyermeket elveszíthet, elkeseredetten a fal mellé kuporodott. Teljesen egyedül volt, Lupen és a pimaszul fiatal casta, Ritán kívül nem volt itt senki, aki segíthetne neki ebben az elhagyatott vadonban. Joaquín egyik veszélyes küldetésén járt távol. Az utóbbi pár napban a férfi sokkal inkább játszott a halállal, mint amikor Conal még élt. Lehet, hogy soha nem tér vissza. Orlena elhessegette ezt a szörnyű gondolatot. De addig, míg férje visszajön, több napnak, sőt lehet, hogy több hétnek kell eltelnie. Vajon élve vagy halva születik-e a gyermeke? Úgy ahogy volt, összekuporodva imádkozni kezdett, érezte a tavaszi nap sugarainak kellemes cirógatását, ahogy fájdalma oszlani kezdett. Ezek legalább nem egy olyan haláltusának a fájdalmai voltak, amit első gyermeke elvesztésekor átélt. Lehunyta könnyáztatta szemét, majd hirtelen kinyitotta, mert a reggel néma csendje ellenére megérezte valaminek a jelenlétét. Álmodó Asszony állt előtte. Orlena pislogott egyet, összehunyorította a szemét, és a káprázatos kép még mindig előtte állt. - Álmodom - suttogta maga elé. A látomás elmosolyodott. - Ez jó jel - mondta az idős asszony lipanul. - Mindig reméltem, hogy ilyen áldott leszel. Orlena érezte, hogy enyhül a szorító érzés a hasa körül. Mélyet lélegzett, és felállt, hogy megérintse az idős asszony valóságos hús-vér testét. - Tényleg te vagy! És itt! - Ismét

könnyek peregtek le az arcán, ez alkalommal azonban a boldogság könnyei, és hevesen megölelte Álmodó Asszonyt. Az idős Asszony viszonozta az ölelést, aztán lassan együtt visszasétáltak a házhoz. A tavaszi eső táplálta kanyargós kis patak gyorsan folydogált, és majdnem elöntötte a keskeny fa hidat. Álmodó Asszony óvatosan irányította Orlena ügyetlen lépteit, mikor átkeltek a hídon, nehogy a nő megbotoljon, és beleessen a rohanó, jéghideg vízbe. Ahogy átértek a patakon, Orlena ismét megdermedt, mikor egy újabb görcs elkapta. - Indulj el lassan! - mondta Álmodó Asszony. - A séta jót tesz neked is és a gyereknek is. Az asszony biztonságot sugárzó szavai megnyugtatták. Többé nem volt egyedül. - Hogy találtál meg? Fehér Daru is veled van? - kérdezte Orlena kíváncsian. Álmodó Asszony titokzatosan mosolygott, kerekded arca egy pillanatra kifejezetten szépnek tűnt. - Mindig tudtam, hogy egy napon szükséged lesz rám. Egy látomás vezérelt ide a kellő időben. Apád a törzzsel maradt, mert a forrófejű embereket vissza kell tartani a portyázásoktól, nehogy a komancsok vagy a spanyolok ránk találjanak. Egy nap majd eljössz, és meglátogatod Fehér Darut és a barátaidat. Kicsi Vidra gyakran kérdez felőled - mondta az idős asszony mosolyogva. - A gyermeke szépen növekszik, és már tud járni is. Orlenának eszébe jutott Kicsi Vidra szülése, és tudta, hogy ami vele történik, az egészen más. De még mielőtt kérdésekre nyithatta volna a száját, a bölcs asszony így szólt: - Ez a kis harcos alig várja már, hogy napvilágot lásson. Sokat rugdalózik, ugye? - Orlena bólintott, és az indiánasszony folytatta: - Ezért ment el a magzatvized. A szülés nehéz, de gyors lesz. A gyerek még kicsi, de életerős és egészséges - tette hozzá, hogy megnyugtassa Orlenát. - Sokat ígérő fia lesz Éji Szélnek és Tündöklő Napnak. Orlena bánatosan mosolyogva rádöbbent, milyen jól is esik hallania lipan nevét. - Szóval, te tudod, hogy fiú lesz. Én is ezt reméltem. - Azért van, mert egy leánygyermeket már elvesztettél, most pedig ott van neked Sivatagi Virág, akit te Anának szólítasz - magyarázta Álmodó Asszony. - Csodálatos vagy, anyám! - kiáltotta Orlena. - Ana soha nem mondta el egyikünknek sem a lipan nevét. Sivatagi Virág. Olyan szép, mint ő maga. Lányom halála után szívem ürességét ő töltötte meg - mondta csendesen Orlena. Tovább sétáltak a nagy ház mögötti kertek felé. A tavasz új életet adott a szorgalmasan gondozott dinnyének, töknek és paprikának. Az elhintett magok életre keltek, hogy gyümölcsöt hozzanak, ahogyan pár hónappal ezelőtt élet fogant benne is Joaquín magja által. - Reméled, hogy ez a gyerek majd meggyógyítja Éji Széllel való kapcsolatodat. Szívednek ez a része betöltetlen maradt, mikor Éji Szél elhagyta a tábort, de nem tudom miért - mondta Álmodó Asszony, miközben egy újabb, még erősebb fájdalom hasított Orlenába. Pár perc múlva már ismét sétáltak. Orlena mély lélegzetet vett, és nekifogott, hogy elbeszélje mi történt vele mióta maga mögött hagyta a tábort, hogy ebben a völgyben férjével találkozzon. Most oly távolinak tűnt mindez. Álmodó Asszony minden részletre alaposan odafigyelt, bólogatott, és időről időre

felmordult, ahogy a történet apró darabjai fokozatosan összeálltak előtte. Mire Orlena rendre elmesélte a halál, a hűtlenség, a meg nem értés fájdalmát, az idős asszony már döntött. De még mielőtt beszélhetett volna, Lupe szaladt ki a házból kerten át gazdasszonya felé. Ferde szemmel az idős lipan asszonyra nézett, és megszólat spanyolul: - Don Pablo azt mondja, hogy Don Joaquin családja - Lupenak torkára forrt a szó, mikor meglátta Orlena magzatvizes szoknyáját és a lány hasát szorító kezét. - Megindult a szülés, asszonyom! Azonnal be kell jönnie a házba, és le kell feküdnie! Orlena mosolygott, ahogy enyhültek a görcsei. - Nem, Lupe. Még nem. Jól vagyok. Ó Álmodó Asszony, a nevelő anyám. Sok gyermeket szült, tudja mit kell tenni. Foglalkozz azokkal, akik vele érkeztek, és vendégeld meg őket! Kérd meg Anát, hogy segítsen! Anyám majd elmondja neked és Ritának, mit kell tenni, ha itt az ideje. - Csak arra kérem a Szűzmáriát, hogy ne tartson sokáig - motyogta Orlena, amint egy még erősebb görcs érte el. Tört, de mégis érthető spanyolsággal Álmodó Asszony néhány egyszerű utasítást adott Lupenak. A szakács egy pillantást vetett a helyeslően bólintó Orlenára, majd maga elé morogva elindult a ház felé. - Soha nem hallottam még ilyen szülési módszerről. Bárcsak Don Joaquin itt lenne. „Bárcsak Don Joaquin itt lenne.” A következő két órában, a szülés lefolyása alatt a szakács szavai újra és újra visszatértek Orlena emlékezetébe. Ahogy Álmodó Asszony mondta, a szülés gyorsan lefolyt, de az utolsó pillanatok kínzó fájdalmakkal voltak teli. A gyógyító asszony jóslata bevált, és egy egészségesen üvöltő fiúgyermek mosolygott rájuk. Orlena átvette Álmodó Asszonytól a bepólyázott csecsemőt, s mikor a gyermek felsírt, sugárzó életerőt érzett meg benne. A fiú kicsi arca sötét volt, mint az apjáé, de a koromsötét hajfürtök közé a nőéhez hasonló halvány tincsek keveredtek. Minden gyermeknek fakó a szeme, de Orlena úgy látta, hogy fiáé pár hónap múlva zöldre vagy borostyánszínűre változik. Elszorulta lélegzete, ahogy ringatta a gyermeket, és kicsi mohó száját % melléhez húzta. Erős és szép, mint az apja - suttogta a nő, majd mély álomba zuhant. Álmodó Asszony Lupera mosolygott, aki kénytelen volt ezt szívélyesen viszonozni. A szakácsot először elrémisztette az a barbár szülési mód, hogy Orlena guggolva hozza világra gyermekét, mint egy paisana a mezőn, de be kellett ismernie, hogy sokkal gyorsabban és kevesebb fájdalommal folyt le minden, mint a szokásos módszerrel, mikor órákon, néha napokon keresztül vajúdik az anya egy puha ágyban fekve. - Most pihenésre van szüksége. Készíts meleg ételt és friss kecske tejet, mikorra felébred a lányom! Én majd vigyázok rá. Lupe bólintott, és elvonult, tudta már, hogy nem jó vitatkozni ezzel a félelmetes asszonnyal, aki a gondolatait is kitalálja még mielőtt egyetlen szót is szólna. A Chihuahua-i portyázáson tetemes aranyat zsákmányoltak, és kiszabadítottak néhány tucat apacs foglyot. Éji Szél a csapat élén lovagolt, de ahogy a kis völgy felé közeledtek, nem érzett

győzelmet. Rekedt Hangot az arannyal és az indián gyerekekkel Bartoloméhoz küldte. A jicarillák közül néhányan rokonaikhoz csatlakoztak az Új Mexico felé vándorló csapatokhoz. Mások a farmon kaptak munkát. Voltak, akik a portyázó seregbe kívántak beállni. Orlena és gyermeke nélkül a férfi üresnek látta maga előtt az életet. A gyűlölet éltető erejét elrabolták tőle. Conal Quinnel együtt kiveszett belőle. A szeretet pedig nem tudta ezt az éltető erőt pótolni. Állandóan Orlenára gondolt, szőke szépsége kísértette álmait, ahogy minden éjjel nyugtalanul forgolódott a kemény, sziklás földön. Orlena nemsokára szülni fog. Már majdnem egy hónapja, hogy távol van a farmról. Talán Santiago is megérkezik hamarosan, hogy elvigye Orlenát. A férfi mereven ült Warpaint hátán, és megpróbálta elhessegetni ezeket a gondolatokat. Mikor a ház hosszú, alacsony körvonala feltűnt a szeme előtt, leugrott a lóról, és a gyeplőt a sugárzó arcú Pablónak hajította, aki az istállóból futott elő, hogy üdvözölje. - Isten hozta itthon, Don Joaquin! - Pablo visszatartotta azt az ellenállhatatlan vágyat, hogy elújságolja gazdájának, gyönyörű fia született. Ez nem az ő feladata. Az asszonyának kell megmutatni neki a kisfiút. Micsoda meglepetés lesz! Joaquin bosszús pillantást vetett Pablora a túlbuzgó fogadtatás miatt, aztán magányosan és kedvetlenül a ház felé indult. Ahogy belépett az előtérbe Álmodó Asszony sétált ki a salából éppúgy, mintha csak nyári lakjában lenne. A csodálkozástól és a kellemes meglepetéstől szélesre tágult a férfi szeme, aztán a gyanakvás és a félelem miatt hirtelen összeszűkült. Miért vagy itt? Orlena? - Joaquín szíve összeszorult. - A feleséged jól van. Azért vagyok itt, mert szüksége volt rám - felelte az asszony rejtélyesen. - Gyere velem! - Az idős asszony megfordult, és anélkül, hogy hátrapillantott volna elindult, hogy teljesítse kötelességét. Mikor halkan kinyitotta a hálószoba ajtaját, Joaquín földbe gyökerezett lábbal állt az ajtó előtt, és Orlenára meredt, aki az udvarra néző ablak előtt egy nád karosszékben szundikált ölében a gyermekével. A férfi Orlena tejetadó melleinek fehérségében rendkívül sötétnek látta a csecsemő fekete haját és sárgaréz bőrét. Legszívesebben odaszaladt volna a feleségéhez, hogy megérintse, és karjaiba vegye saját hűsvér gyermekét. Azt a gyermeket, akit nem kívánt, és akiről le kell mondania. - Hát nem gyönyörű? - kérdezte büszkén Álmodő Asszony. Orlena meghallotta az asszony hangját, és felébredt bóbiskolásából. Elcsodálkozott, és fiának fejét visszahajtotta a mellére. Látta a döbbenet és a fájdalom kifejezését férje arcán, s torkára forrtak az üdvözlés meleg szavai. Zavarba hozta mezítelensége, elfedte melleit és hűvösen felállt. - Itt van a fiad, Joaquín. Nem akarod megnézni? - A férfi még mindig odakinn állt az ajtóban, arcáról semmit nem lehetett leolvasni. - Egészséges és erős, mégha koraszülött is - mondta Orlena Joaquínnak, aki két ellenállhatatlan látvány, a felesége és a fia között próbálta megosztani figyelmét. Joaquín egyikőjükhöz sem akart hűtlen lenni. - Választottál már nevet, Oroszlán? - kérdezte közömbösen.

- A spanyol és az apacs szokások szerint is, ez a feladat rád vár - felelte a nő nyugodtan a férfi fagyossága és érdektelensége láttán. Joaquín bólintott. - Legyen a neve Bartolome. Talán békeszerető emberré válik. Örömöd lesz benne. - Ezzel sarkon fordult, és a nappali szobába indult, majd szólt Lupenak, hogy készítsen fürdőt és valami harapnivalót. Álmodó Asszony nézte, ahogy Orlena visszahanyatlik a székbe, és megsimogatja nyugtalan kicsinyét, aki mintha megérezte volna édesanyja aggodalmát. A nő borostyánszínű szeme könnyektől csillogott, mikor a kedves barna szempárra nézett. - Most láthatod, hogyan is áll a dolog. Nem tud a közelünkbe lenni. Nem akar bennünket, anyám. Álmodó Asszony az egész jelenetet némán figyelte. - Vagy túlságosan is sokat akar és fél, hogy mindent elvesznek tőle - mondta az asszony. Orlena gúnyosan szipogott. - Ő az, aki elvesz. Elrabolt a családomtól Santa Feben és Mexico City-ben. A foglya vagyok, ha egyáltalán akar még engem és a fiát. - Talán azt gondolja, hogy te nem akarsz maradni. Elrabolt téged, kényszerített, hogy az asszonya légy, és hordd ki a gyermekét. Egy olyan büszke ember, mint Éji Szél nem akar egy olyan feleséget, akit rabságban kell tartani. Hagyd, hogy elgondolkozzon róla, miről is akar lemondani. Hamarosan választanod kell. Dönts helyesen, és minden rendben lesz - tette hozzá aztán rejtélyesen. - Nem tudná siettetni egy kicsit az állatot, atyám? - kérdezte undorral Santiago, mivel a pap öszvére kényelmes tempóban poroszkált a hegyvonulat mentén. Felettük a tavaszi ég ragyogott, virágzó kaktuszok és az esőáztatta fű édes illata kísérte útjukat. Bartolomet különös módon nem érdekelte a fiatal ember türelmetlensége, hogy mihamarabb lánytestvéréhez érjen. - Ez a szegény állat minden tőle telhetőt megtesz egy ilyen meglehetősen nagy teher alatt. Időben odaérünk a farmhoz, hogy megláthasd unokaöcséd születését. Santiago arca elsötétült. - Nekem nem tetszik az a levél, amit Joaquín magának küldött. Nem természetes, hogy egy férfi nem kívánja a saját gyermekét. Azt hittem szereti Orlenát, ezért megvédi Ignaciotól. Most már nem vagyok annyira biztos mindebben. Talán soha nem tudja megbocsátani egyikünknek sem, hogy spanyolok vagyunk - tette hozzá a fiatal fiú. Haragtól dühös hangjába szomorúság vegyült. Santiago majdnem tizenhat éves volt, az elmúlt pár év alatt kész férfivá cseperedett, habár sokszor kiszámíthatatlanul türelmetlen volt. Számtalan levelet kapott a nővérétől, amelyben Orlena részletesen beszámolt a farmról, furcsa mód azonban nem szólt a férjéről és a házasságukról. Santiago olvasott a sorok között, és tudta, hogy Joaquín gyakran magára hagyja nővérét, és hogy a Conal árulása miatti félreértést nem lehet meg nem történtnek tekinteni. Bartolome semmit nem tudott mondani Santiagonak, ami ne a fiatal fiút igazolná. Santiago egy héttel korábban érkezett Chihuahua városába, mielőtt a pap megkapta volna Joaquin végzetes levelét.

Mihelyt Bartolome elolvasta, ő is nyugtalan lett. A gyermek egyedül nem gyógyíthatja be a sebet, pedig imáiban oly sokszor kívánta. Joaquínt makacs büszkesége és gyermekkorának érzelmi sebei még mindig démonként kínozták. Úgy érezte, hogy gyönyörű spanyol felesége nem szereti őt, de terhessége miatt vele kell maradnia. Ezen a félelmen alapult a férfi ajánlata, hogy visszaadja Orlenát az öccsének, és felbontják szokatlan házasságukat. Bartolome fáradtan sóhajtott a fiatal nemesség könnyelműségén. Miközben a rossz helyre táplált buzgalmon morfondírozott, útitársa mozdulatlan arcát vizsgálta. Santiago természetesen az egész helyzetet félreértelmezte, de mivel Bartolome Joaquínt vagy Orlenát sem tudta meggyőzni érzelmeik tisztaságáról, feleslegesnek tartotta, hogy ennél a fiatal fiúnál megpróbálkozzon vele. Pusztán az ösztöneiben és Santiago jóakaratában bízhat, mikor megérkeznek a farmra. - Legalább megkeresztelhetem a gyermeket - motyogta a pap maga elé, ahogy a meredek, kanyargós ösvényen lassan haladtak fölfelé az égbolt felé, ahol a zöldellő Sierra Blanca, a fehér felhők és az azúrkék ég találkozott. Ahogy a völgyhöz értek, Bartolomenak olyan érzése támadt, hogy várják őket, de nem Joaquín vár rájuk. Santiago korai érkezése miatt Chihuahua City-be, egy hónappal korábban érkeztek. Valaki már számított rájuk. De kicsoda? Aztán Bartolome elhessegette a gondolatot, és a nyeregtáskájából kilógó vizes kancsó után nyúlt. Joaquin egyedül volt a szobájában, egy nagy vörösréz dézsában áztatta magát. Lemoshatta magáról a koszt, a vért és az izzadságot, de hogyan élhet együtt a bűntudattal? Ismét cserbenhagyta a feleségét, egyedül kellett túlélnie a korai és nehéz szülési fájdalmakat. A vadon körülményei miatt a nő egyszer már elvetélt. Gondolnia kellett volna rá, hogy ez mégegyszer megtörténhet. De annyira távol akart maradni Orlenától, hogy gyáván magára hagyta. Megköszönte az Istennek, hogy meghallgatott egy ilyen átkozott embert, mint ő, és Álmodó Asszony eljött, hogy segítsen az ő Oroszlánjának. Joaquin elmerült a nagy dézsában, engedte, hogy a forró víz elsimítsa a veszélyes nappalok és nyugtalan éjszakák fájdalmait. Mit kell most tennie? Bartolome és Santiago még hetekig nem érkezik meg. Valahogy meg kell őriznie a távolságot, melyet oly szigorú precizitással épített saját maga és Orlena közé. A szenvedélye ismét elragadná, ha a nő a közelébe jönne. A fizikai kötelék, amely rabul ejtette, Orlenát is szolgaságban tartotta. Nem szabad engednie, hogy bármelyiküket is tovább kínozza. De a kisfiú, a fia! Volt egy fia, akit alig várt, hogy magához szorítson, és ehelyett a gyorsan hűlő vízben üldögélt. Leitta magát, hogy elbóduljon, és távol tartsa magát saját vérétől. Sírt a szíve, hogy ugyanazt tehesse fiával, amit Erős Ököl és minden lipan apa, mikor gyereküket kiviszik a szabad ég alá, és bemutatják őket a világnak. De arra a keserű következtetésre jutott, hogy ő ezt nem teheti meg. Az Aguardiente-vel teli pohár után nyúlt, és egyetlen hajtásra kiitta a keserű italt. Nem segített. Az apró, sötét kis fejecske képe az emlékezetébe ivódott. Elkeseredetten szitkozódott,

amiért mégcsak tisztességesen berúgni sem tud. Felállt, magára csavarta a törölközőt, és lefeküdt. Ahogy kijózanodott, és kimerültsége elszállt, fogadalmat tett magának: reggel, mikor Orlena nincs benn a szobában, most az egyszer meglátogatja a fiát. Hajnalodott, irgalmatlanul, tavaszi csillogással. Joaquin futó pillantást vetett a keleti horizonton elterülő fukszia, narancs és borostyán csillogására. Tegnap megtudta Vitoriotól, hogy Orlena hamarosan felépül a szülés okozta fájdalmaiból. Most minden reggel, miután megeteti a gyermekét, kilovagol. A férfinak sietnie kell az öltözéssel, ha látni akarja a kis Bartolomet. A mosdótálban levő jéghideg víz kitisztította a fejét, mikor megmosta az arcát. A túl sok alkohol és idegesség miatt a borotválkozás megpróbáltatásnak bizonyult. Valósággal remegett a keze, és megvágta magát a pengével. Káromkodva kényszerítette magát, hogy megnyugodjon, és teljesítse elhatározását. Mire befejezte a reggeli tisztálkodást, és szarvasbőr lábszárvédőjét valamint vászoningét magára vette, az aranylabdához hasonlító Nap már magasan járt az azúrkék égbolton. Látta, amint Orlena kilovagol az istállóból lipan tunikában és lábszárvédőben, amelyet valószínűleg Álmodó Asszonytól kapott ajándékba. Milyen csodálatosan lovagol Oroszlán, a tavaszi szellőkben arany haja, mint egy kibontott, lobogó zászló kúszik utána. - Nem szabad rá gondolnom - motyogta a férfi magának, ahogy lassan az előtérbe sétált. Tudta, hogy Álmodó Asszony vigyáz a gyerekre, de majd elbánik vele. Az asszony megérti őt, és nem kényszeríti, hogy értelmetlen beszélgetést folytasson Orlenával a köztük levő fájdalmas helyzetről. Mikor belépett a hálószobába, tekintete átsuhant Álmodó Asszonyon, és a gyermekágyban fekvő apró kis batyura szegeződött, mely hevesen rugdalózott a takaró alatt. A férfi szája halvány mosolyra húzódott, majd röviden bólintott az asszony felé, és a gyermekhez lépett. - Azért jöttem, hogy lipan szokás szerint megnézzem a fiamat - mondta a férfi minden különösebb bevezető nélkül. - Éppen most evett, és álmos. Azt hiszem, nem fog sírni, ha az öledbe veszed - felelte diplomatikusan Álmodó Asszony, miközben láthatóan keresve valamit a horizonton, kibámult az ablakon. Joaquín letérdelt a gyermekágy mellé, és elhúzta a takarót. A kék szemű kis Bartolome ösztönösen nyúlt apja keze után. Apró, tökéletes formájú ujjai Joaquín hüvelykujja köré fonódott. - Milyen erős! - kiáltotta Joaquín, még mielőtt magába fojthatta volna a kitörést. Álmodó Asszony továbbra is egykedvűen bámult ki az ablakon.- A te kötelességed, hogy az ég és a négy égtáj felé emeld - mondta az asszony nyugodtan. Joaquín habozott. Nem lipan faluban voltak. - Fehér emberként fogják nevelni. Sokkal inkább spanyol, mint apacs vér folyik az ereiben - mondta mellébeszélve a férfi. Álmodó Asszony kissé felélénkülve felhorkant, és a férfi felé fordult. - Tündöklő Nap a lányom, és a te édesanyád lipan volt. Ezért a fiad teljes egészében a mi népünk közül való. Mi választjuk meg, ki tartozik hozzánk, Éji Szél. Adj neki lipan nevet, és mutasd meg a világnak!

Joaquín keze megremegett, ahogy Bartolomet kiemelte gyermekágyból, óvatosan, ahogy a falubeli férfiaktól megfigyelte, megtartotta a gyermek fejét és gerincét. A gyerek izgettmozgott, rugdalózott, de nem sírt. Lebiggyesztett kis szájából az ásítás széles „O” betűt formált. Aztán apró öklével apja ingébe kapaszkodott, és erősen húzni kezdte azt. Joaquín reszkető lábakkal felemelkedett, és kisétált a szobából a nyitott udvarra. Egész idő alatt csak ez járt a fejében! „Ostoba! Ostoba! Csak még fájdalmasabbá teszed a válást.” De tudta, hogy ezt meg kell tennie, lipan harcosi becsületszava kötelezi rá. Még ha európaiak is nevelik fel, viselni fogja az általa adott lipan nevet is. A ragyogó reggeli napfényben Joaquín féltően védte a gyermeket az erős sugaraktól, majd körbetekintett valami isteni ihletért. Mi legyen a neve? Épp akkor Ana futott körbe a tornác előtt, és Édes Éneket üldözve az udvar felé vette az irányt. A fehér-fekete szőrpamacs takaros fiatal macskává fejlődött, és miután fejhossznyival megnyerte a versenyt, Joaquín lábához simult. - Éji Szél! Álmodó Asszony mondta, hogy tegnap este érkeztél. Milyen boldog vagyok! Hát nem gyönyörű a fiad? - Ana megállt Joaquín előtt, aki letérdelt hozzá, és félkezével melegen átölelte. - De igen, Ana, csodaszép. Ma bemutatom őt az égnek és a négy égtájnak - mondta meghatódott hangon, miközben felemelkedett. - Hogy fogják hívni? - kérdezte a gyerek, és felnyalábolta a hízelgő, játékos kiscicát. Édes Énekre pillantva Joaquín hirtelen elmosolyodott, és így szólt: - Jó erős oroszlán kölyökké fejlődött. Azt hiszem, ugyanez fog történni Bartoloméval is. Egy Oroszlán fia. Gyermekkori neve Oroszlánkölyök legyen. Álmodó Asszony a tornác árnyékában állt, míg Éji Szél elvégezte a rituális szertartást. Az asszony és Ana hang nélkül figyelték. Mire Éji Szél visszaindult a ház felé, az idős asszony már eltűnt. Oroszlánkölyök elfáradt, és kissé nyugtalanná vált, mikor apja visszavitte az üres hálószobába. Joaquín a nagy ágyra pillantott, ahol Orlena most minden este egyedül aludt. Megrázta a fejét, hogy megszabaduljon nyugtalanító gondolataitól, és visszafektette a gyereket az ágyba. Bartolome majdnem azonnal elaludt, de apjának egyik ujját erős kis öklével még mindig szorosan fogta. Joaquín letérdelt, és hosszasan nézte, hogy alszik a kisfiú. Érzelmileg mélyen érintette a névadó szertartás és a felelősség, mely attól a pillanattól kezdve, hogy először megérintette a gyereket, visszafordíthatatlanul kötelezte. - Még mikor alszol is olyan erős vagy, fiam suttogta, és kezével megsimogatta kicsi fejének göndör hajfürtjeit. - Édesanyád is erős, olyan bátor, mint egy nőstény oroszlán. Légy olyan, mint ő és tedd, hogy büszke legyen rád! Orlena kővé dermedten állt a bejáratnál, és a gyermekágynál térdelő férjét nézte. Könnyek! Az érzéketlen, könyörtelen, hitehagyott férfi néma könnyeket ejtett, amint fiához beszélt. Álmodó Asszonynak igaza volt. Nem akarta a férfi büszkeségét megsérteni azzal, hogy

felfedi, tanúja volt e bizalmas jelenetnek, ezért hangtalanul kiosont a szobából. Beszélnie kell a nevelő anyjával, de előtte még sok mindent át kell gondolnia.

Huszonnyolcadik fejezet Hamarosan választanod kell. Dönts helyesen, és minden rendben lesz, jutottak eszébe Orlenának Álmodó Asszony szavai, miközben keresztülment az udvaron. Mi között kell választanom? Hogyan győzhetné meg Joaquínt, hogy szereti őt, hogy vele akar maradni, és itt, Új Mexicoban akarja felnevelni fiukat? Ana futott elé, és egy halom kérdéssel árasztotta el a névadással kapcsolatban. Joaquín kivitte a szabadba Bartolomet, és az Oroszlánkölyök nevet adta neki. Ijesztő gondolat jutott Orlena eszébe. Éji Szél csak a kisfiút akarja megtartani, akiben apacs vér is folyik, és el akarja taszítani magától spanyol anyját? Álmodó Asszony bizonygatása ellenére, Orlenát ismét kétségek gyötörték. - Elég a talányokból - mormogta maga elé. - Ana, menj, nézd meg mit csinál a kis Bartolome! - utasította a kislányt. - De előtte szólj, kérlek, Joaquínnak, hogy szeretnék beszélni vele a dolgozószobájában. Orlena fel-alá járkált, és próbálta összeszedni bátorságát, miközben a férfira várt. Ha visszavonnám a kérésemet, és egyszerűen eltűnnék, ugyanúgy viselkednék, mint ő - suttogta keserűen. Szavai visszhangzottak a hatalmas szobában. A szigorú dolgozószoba berendezését egy masszív tölgyfaíróasztal, szék és egy egyszerű könyvespolc alkotta. Orlena végigfuttatta kezét a súlyos könyvhegyeken; mindenütt hatalom és háború, csak néhol az igazság és szerelem egyszerűsége - Joaquín is úgy élte életét, merengett Orlena szomorúan. Joaquín a dolgozószoba ajtaja előtt állt, és próbált felkészülni az Orlenával való találkozásra. Mivel megérkezésekor csak hűvösen üdvözölte feleségét, a férfi remélte, hogy Orlena majd egészen addig kerüli a vele való találkozást, amíg Santiago meg nem érkezik. Orlena hirtelen találkozási szándéka különösen sebezhetővé tette Joaquínt, aki éppen most érkezett fia ágya mellől, és megfogadta, hogy először és utoljára érintette meg a gyermeket. De hát nem most találkozik a lánnyal, akkor mikor? Előbb vagy utóbb, de túl kell esniük a házasság ilyetén fájdalmas paródiáján. Mikor Joaquín kinyitotta az ajtót, és belépett a szobába, arca nyugodt és rezzenéstelen volt. Orlena összerezzent a halk ajtónyitásra, de kényszerítette magát, hogy nyugodtnak látszék. - Nos, mi az a fontos, amit meg akarsz beszélni velem, és ami nem várhat, míg befejezem a munkámat? - A férfi lábujjhegyre állt, testének minden izma megfeszült, mégis egy külső szemlélőnek megtévesztőén nemtörődömnek tűnhetett. Orlena az évek során jól kiismerte már, hogy észrevegye a benne rejlő feszültséget. De amire soha nem tudott rájönni, az a feszültség oka volt. Joaquín dühös, gondolta Orlena idegesen. Hogy mer mérges lenni, miután elment, és itthagyta őt egyedül a szülés előtt, aztán visszatért, és ilyen fagyosan bánik vele? - Amit meg akarok beszélni veled, Joaquín, sokkal fontosabb, mint a napi teendőid, amit Pablo és Vitorio is tökéletesen ellát, míg te délen az életedet kockáztatod.

A férfi összehúzta szemöldökét. - Nincs időm a sértődött kioktatásodra. Azt teszem, amit tennem kell. - Megfordult, hogy elhagyja a szobát, de a nő szavai megállították. - A jövőnket akarom megvitatni, uram. Vagy egy olyan magától értetődő dolog, mint a fiadnak az élete, teljesen hidegen hagy? A férfi önuralmának álarcát elvesztve mérgesen megfordult - A fiam mindennél jobban érdekel! - Így már értem! Ana mondta nekem, hogy míg lovagolni voltam reggel, eljöttél, és nevet adtál neki. Mikor meg akartam mutatni neked, úgy viselkedtél, mint akinek a fürdő és a meleg étel, mindennél fontosabb. - Ez képtelenség! Későn érkeztem haza, és teljesen meglepődtem, hogy egy hónappal korábban szültél - felelte a férfi mentegetőzve. - Mégis az a tény, hogy nemsokára szülni fogok, nem tartott vissza attól, hogy elmenj, és hetekre távol maradj - csapott le a nő Joaquín érvelésének gyengeségére. - Mindig az én vad természetemre lyukadunk ki, ugye? Azért mentem el, hogy értékes spanyol zsákmányokat ejtsek, és megmentsem az indiánokat a kegyetlenségüktől. Nem akartalak téged vagy a fiunkat magatokra hagyni. - Ez azt jelenti, hogy a fiadat nem akartad magára hagyni, de tőlem meg akartál szabadulni? Tudom, hogy mit gondolsz rólam, Joaquín, de Bartolome a fiam, és soha nem hagyom el, mint ahogy Anát sem. - Orlena szünetet tartott, és imádkozott, hogy a férfi hazudtolja meg vádjait. Joaquín kinyitotta, majd újra összeszorította állkapcsát. Hogy mondja meg, amit meg kell mondania? - Nem kell itthagynod Anát vagy Bartolomet. Elviheted őket, Oroszlán, ha tényleg ezt akarod - felelte csendesen. Orlena elképedve bámult a férfira. - Vidd őket, és menj?! - A hangja elcsuklott. - Hagyjam itt őket a bosszúdnak kitéve? Mennyire megveted spanyol véremet, amiért megfertőzte a fiadat! - Orlena reszketett a dühtől. Könnyek törtek föl a szeméből, de mérgesen letörölte őket. - Nem vetlek meg, spanyol boszorkány! Szeretlek! De nem tartom itt erőszakkal, aki önként nem marad. Orlenának torkára forrt a szó, forgott vele a világ, ahogy a férfi hangos szavai áthatoltak rajta. Az alsó szinten Santiago meghallotta Joaquín és Orlena dühös szóváltását, de nem tudta kivenni, mi az, amit ilyen őrjöngéssel vágnak egymás fejéhez. Mikor a fiatal fiú és Bartolome atya megérkeztek a farmra, Álmodó Asszony visszatartotta a papot mindaddig, míg el nem mondta mindazt, amit tudott. Aztán az idős asszony sürgetni kezdte a fiatal fiút, hogy menjen be, és beszéljen Orlenával és Joaquínnal. Santiago összeszedte a bátorságát, határozottan elindult a vitatkozó hangok irányába, és szélesre tárta az ajtót. A házaspár a nagy asztal ellentétes oldalán állt, farkasszemet néztek egymással, mint két ellenfél. Orlena arcát könnyek lepték el, kábultan és hitetlenkedve nézett, mintha Joaquín

megütötte volna, vagy valami olyasmit mondott volna, amit a nő nem tudott felfogni. A férfi ökölbe szorított kezét az asztalon nyugtatta, hatalmas mellkasát düh feszítette, ami szemében is haragosan villogott, mikor feleségéről a belépő fiatalember felé fordult. Orlena is elfordította tekintetét ellenfeléről, és öccsére meredt. - Santiago, hogy kerültél ide? Miért... A veszélyes vadonban eltöltött néhány hónapnyi utazás alatt a fegyverhasználat természetessé vált a fiatal fiú számára. Éji Szél szúrós, zöld szeme és összezárt állkapcsa most is arra késztette, hogy kirántsa azt selyemövéből. Felhúzta a ravaszt, és Joaquínra szegezte, aki ismét kiismerhetetlen idegennek tűnt számára. - Egy hónappal korábban érkeztem, de úgy látom, még nem túl későn - mondta Santiago komoran, észrevéve Orlena remegését és akadozó, el-elfulladó hangját. - Korábban érkeztél, de örülök, hogy siettél - felelte Joaquín. - Ezen csodálkozom, Testvér. Amikor először könyörögtem Bartolome atyának, hogy üzenjen neked, nem gondoltam volna, hogy bántalmazni fogod a feleséged. - Santiago Joaquínról Orlenára pillantott. - Megkértek, hogy vigyelek el innen oda, ahová menni akarsz. Letelepedhetünk Mexico City-ben Don Bernallal vagy visszatérhetünk Spanyolországba. - És magammal vihetem a fiamat és Anát? Erre a megegyezésre jutottatok ti ketten? kérdezte a nő, remegő dühe hirtelen különös, mosolygós nyugalommá vált. „Hamarosan választanod kell.” Megtalálta a választ nevelő anyja rejtélyes mondataira - a választ oly sok mindenre, ami az elmúlt néhány év alatt felkavarta. - Ezt írta a férjed Bartolomenak, még mielőtt a gyermek megszületett - felelte bizonytalanul Santiago, a fegyvert továbbra sem véve le testvéréről. Aztán a fiatal fiú szemei kerekre tágultak Orlena szavaira. - A gyerek! Fiú? Jól van? Orlena békésen mosolygott, mint egy jóllakott kiscica, aztán megkerülte az asztalt, és nyúlánk, fiatal öccse mellé lépett, aki még mindig oly ünnepélyességgel szegezte Joaquínra azt a nevetséges pisztolyt. - Igen, a fiatal Bartolome jól van. Álmodó Asszony megmutatja neked új unokaöcsédet. Add ide a pisztolyt, Santiago, és bízd csak rám ezt a félvér gazfickót! Siess, mert szeretném négyszemközt befejezni a beszélgetésünket! - mondta a nő, és kivette a fegyvert a fiatal fiú kezéből. Santiagonak meglepetésében tátva maradt a szája Orlena hirtelen érzelemváltozása miatt, így aztán nem tudott védekezni. Valami határozottan nem volt rendben! Joaquín arca rezzenéstelen maradt. Az Isten szerelmére, csak nem fogja lelőni a saját férjét? - Orlena, gyere velem, és csomagolj össze! - mondta Santiago habozva. A nő ördögien mosolygott, mikor válaszolt. - Azt hiszem, nem így lesz, öcsém. Jobb lesz, ha az utasításaimmal törődsz, ellenkező esetben megdöbbensz attól, amit tenni fogok. - Csak nem fogod lelőni? - kiáltotta a fiú megrémülve. - Attól függ, hogy ti ketten hogyan teljesítitek a parancsaimat. Most csináld azt, amit mondtam, és keresd meg az unokaöcsédet! Azt hiszem, gyönyörűnek találod majd. - Orlena majdnem kilökte a szobából a magas, vörösesbarna hajú fiút, aztán bezárta mögötte az ajtót, és a pisztoly Joaquínra fogta, aki mozdulatlan maradt, tekintete kifürkészhetetlen volt.

A férfi figyelte, hogyan csillog a nő szeme, amint ajka boszorkányos mosolyra húzódik. Gyere ide! Vetkőzz le! - parancsolta bátran. Joaquín szája is elhúzódott, mikor szemében ördögi fénnyel így válaszolt: - Gondolod, hogy ez itt a legjobb hely erre, Oroszlán? A hegyekben legalább egy szalmazsák volt a szobában... persze itt van ez az asztal. - Joaquín a papírokkal teleszórt asztalra mutatott. - Vagy félreértelmezem a szándékaidat? A nő arca komollyá vált, ahogy leeresztette a fegyvert. - Szeretlek, Joaquín, és semmi pénzért nem hagynálak el. De - ismét felemelte a fegyvert, és provokálóan a férfi felé lépett -, elvesztem a türelmemet, ha sokáig vacakolsz. A férfi úgy érezte, mintha Orlena a szívéből beszélne. - Csak szabadságot akartam ajánlani neked, Oroszlán - suttogta Joaquín rekedten, ahogy felesége felé lépett, majd kivette a kezéből a pisztolyt, és az asztalra hajította. - Most szabad vagyok, hogy válasszak, Joaquín, és én választottam - suttogta a nő, és karjait a férfi nyaka köré fonta, aki ölbe vette, és az ajtó felé vitte feleségét. Orlena csak annyi időre hagyta abba férje csókolását, míg lehajolt, és lenyomta a kilincset. A férfi végigsétált az előtéren keresztül egészen a túlsó sarkon lévő utolsó szobáig, ahol az utóbbi keserű hónapok alatt egyedül aludt. Santiago kirohant az udvarra, ahol Álmodó Asszony az alvó unokáját épp névrokonának mutatta. A francia férfi óvatosan tartotta a kis testet, és komolyan nézett az ifjú Bartolome szemébe. - Szóval, lipan szokásotok szerint Oroszlánkölyöknek neveztétek el. Azt hiszem, nem lesz baj, ha keresztény szokásaink szerint megkereszteljük. Mit gondolsz, nagymama? A férfi őszinte, szürke szeme vidáman csillogott, ahogy az elégedett kisbabáról a bölcs idős asszonyra tekintett. Álmodó Asszony derülten mosolygott. - A keresztvíz sem Éji Szélnek, sem Tündöklő Napnak nem ártott. Azt hiszem, nem árt majd gyermekeiknek sem. - Gyermekeiknek? - kuncogott a férfi. - Optimista vagy, hogy több gyermeket remélsz. Aztán szünetet tartott, és alaposan megvizsgálta a nő arcát. - Kivéve, ha... te voltál az egyetlen, aki tudta, hogy ma érkezünk. Te ismered a jövőt? Hallottam, hogy néhányan közületek rendelkeznek ilyen képességgel. - A szellemek nem mondanak meg mindig mindent. Csak annyit, amennyit tudnunk kell felelte az asszony szándékos bizonytalansággal. Bartolome mosolygott. - És te tudod, hogy Joaquínnal és Orlenával minden rendben lesz? A férfi Santiago kipirult arcára tekintett, ahogy a fiú az alvó kisbabára meredve, tétován közeledett feléjük. - Fogadjunk, hogy a nővérednek nincs szüksége a megmentésedre! - Santiago még mindig a gyermeket bámulva értetlenül megrántotta a vállát. - Semmit nem értek. Mikor hallottam őket vitatkozni - dadogta zavarában - előrántottam a pisztolyomat, és mondtam Orlenának, hogy elviszem innen. Biztonságos menedékhelyet és kellemes életet kínáltam fel neki Bernal unokatestvérünknél.

- Amit ő visszautasított - szakította félbe a fiút finoman Bartolome. - Ez még mind kevés. Elvette tőlem a pisztolyt, és Éji Szélre szegezte. Féltem egy kicsit, hogy lelövi. Bartolome Atya nevetése félbeszakította a sértett fiatal fiút. - Soha ne félj ettől! Azt hiszem, bátor harcosunknak kedvére való meglepetésben lesz része - tette hozzá a pap továbbra is kuncogva. - Orlena azt mondta nekem, hogy jöjjek ki, és nézzem meg az unokaöcsémet - felelte Santiago, kíváncsian vizsgálgatva a bepólyázott kis batyut, amely most forgolódni és rugdosni kezdett. Álmodó Asszony elvette a gyereket Bartolometól, és a kíváncsi, mégis tétovázó fiatal fiú kezébe nyomta. - Fogd! Meg kell tartanod Oroszlánkölyköt! - Még soha nem fogtam kisgyermeket. Félek, hogy megsértem. Olyan parányi... - Santiago kénytelen volt elfogadni az izgő-mozgó gyermeket a rendíthetetlen nagymamától. A fiatal Bartolome sóhajtott egyet, és majdnem azonnal álomba merült elbűvölt nagybácsija karjaiban. Joaquín a hálószoba ajtaja mögött talpra állította Orlenát. Miközben bereteszelte az ajtót, Orlena a nyaka köré fonta karjait, és csókokkal borította el az arcát, nyakát és mellkasát. Érezte a férfi szívverését, mikor Éji Szél a karjaiba vonta, és erősen magához szorította. - Hiányoztál, Tündöklő Napom - suttogta a férfi rekedten, miközben arcát a nő kibontott aranyhajába temette. - Szeretlek, uram! Egyedül téged - suttogta a nő, kecses kezei közé fogva a férfi arcát. Pillantása találkozott a Joaquíné-val, és a felismerés érzése borzolta fel, mikor a mérhetetlen smaragd mélységbe tekintett. Végül mögéjük látott, egészen a lélekig, és ettől még a lélegzete is elállt. - Oly régóta szeretlek már, és annyira féltem ezt bevallani még saját magamnak is. Szeretni annyit jelent, hogy kiirtjuk magunkból a régi gyűlöleteket. Bartolome gyermekkorom óta mondja, hogy ez így lesz, de féltem azt tenni, amit a szívem diktált. Mikor elraboltalak Conaltól, te a szívemet raboltad el. Kegyetlen és ostoba dolgokat műveltem veled, Oroszlán. Meg tudsz bocsátani? - Már ismered a választ, hisz nemcsak a testemet, de a szívemet is elloptad, Joaquín. Mindketten félreértettük egymást, de lehetőségünk van újrakezdeni. Mindazok, akik árthatnának nekünk eltűntek. Szabadok vagyunk. - Akkor kezdjük újra - suttogta a férfi, és ajkát szorosan a nőére tapasztotta. - Azt parancsoltad, hogy vetkőzzem le - felelte rekedten a férfi, mikor végre abbahagyták a vad csókolózást. - Mikor egy oroszlán parancsol valamit, nem árt szem előtt tartani a karmait - mondta Orlena, és kigombolva a férfi gyapjú ingét, finoman Joaquín mellkasába mélyesztette körmeit. - Látod, milyen készségesen teljesítem a parancsaidat - mondta a férfi gyorsan ledobva magáról az inget, közben ajka szegletébe halvány mosoly húzódott. - Sokkal kevesebb ellenállással, mint amelyet te tanúsítottál.

Orlena mosolygott: - Azt mondtam, hogy a törvényes férjemnek vetkőzöm majd le, és így is cselekedtem. - A nő nézte, ahogy a férfi kihámozza magát szűk nadrágjából, aztán egyet hátralépett, hogy megvizsgálja Joaquín meztelen szépségét. Csodálatos volt, bronzbarna és karcsú, markáns arcát meglágyította a szerelem. Orlena remegni kezdett a vágytól. - Már olyan, de olyan rég, szerelmem... - mondta a lány lágyan, és kibújt szarvasbőr tunikájából. Joaquín a még mindig oltalmazó selyem ingen keresztül megragadta Orlena melleit, majd megemelte a megduzzadt labdákat, érezve, hogy érintésére a nő mellbimbói megkeményednek. - Azt hiszem, neked kell megoldanod a fűzőmet, mert nekem már nincs erőm. A férfi könnyedén felemelte Orlenát, és az ágyhoz vitte, ah letérdelt a nő lábaihoz. Fürge ujjakkal kiszabadította feleségét a szoros rabságból, majd a sarokba hajítva a fűzőt így szólt: Látod milyen készséges vagyok, Oroszlán. Nemcsak én vetkőzöm le, de még téged is levetkőztetlek. A férfi hosszú, vékony ujjai bálványozták a sápadt, selyem bőrt, miközben Orlena utolsó ruhadarabját is lesegítette róla. Aztán csodálkozva végigsimított a lány lapos hasán. - A gyermekünk jót tett neked. Aggódtam érted, Oroszlán, de most... Joaquín kalandozó ujjai felkúsztak a nő tejtől duzzadó melléhez. Orlena zihálva lélegzett, miközben lehúzta magához a férfit. - Megfosztom a fiamat a vacsorájától - suttogta Joaquín, a lány pedig felmordult, és hozzásimult. Orlena lehúzta magához a férfit, hogy megcsókolja. Karjuk és lábuk összefonódott, miközben a széles, puha ágyon hemperegtek. A lány hosszú, szőke haja köpenyként borította be a férfi vállát, ahogy csókjuk egyre követelőzőbbé vált, nyelvük csatázni kezdett egymással, és levegő után kapkodtak az őrült szenvedélyben. Orlena vonaglott, és hánykolódott, arra vágyott, hogy testük összefonódjon, de Joaquín lecsendesítette, miközben hátán fekve maga fölé vonta. Alig tudott megszólalni. - Nem akarok fájdalmat okozni neked, Oroszlán. Csak most szültél... - Már majdnem két hónapja. Teljesen gyógyult vagyok - vágott közbe, majd bátran lenyúlt, és megragadta Joaquín férfiasságát, és addig ingerelte forró vágyát, míg a férfi elvesztette minden józan eszét. Kinyújtotta a karját, és szétvetett lábbal magára emelte a lányt. - Állíts meg, ha fáj - suttogta Joaquín rekedten, miközben Orlena a férfi kemény, selymes falloszára ereszkedett. Mohón, sikamlósán fogadta magába. Mikor Joaquín teljesen elmerült benne, a lány megkapaszkodott a vállában, és leengedte a haját, hogy cirógassa vele a combjait. Éji Szél önkéntelenül hozzásimult, Orlena pedig közelebb és mélyebbre húzta magához. - Az fáj, hogy ennyit kellett várnom rád, szerelmem... - A férfi ujjai a lány izmos fenekét markolták, és irányították a mozgását. Orlena vadul lovagolt a férfin, míg Joaquín meg nem állította rohanó szenvedélyét, miközben maga is igyekezett visszanyerni önuralmát. A lány

lehajolt, hogy megcsókolja. Mikor érezte, hogy a férfi karja ismét megfeszül, hogy felemelje, és folytassák vad száguldásukat, csípőjével azonnal1 felkészült a támadásra. Arcát Joaquín izmos vállgödrébe temette, tompán felkiáltott az örömtől, mikor a régen várt csúcsra jutott. Joaquín megérezte a lány ernyedését elveszítette önuralmát, vadul és keményen a lány mélyére hatolt, hogy fokozza örömét. Orlena ujjai a férfi vállába mélyedtek, mikor érezte, hogy méhe megtelik Joaquín forró magjával. Ahogy a görcsös, különös szenvedély fokozatosan alábbhagyott, összefonódva, izzadtan, zihálva, testileg és lelkileg oly kielégülten feküdtek, hogy sem szólni, sem moccanni nem tudtak. Mégis csupán azzal, hogy feküdtek az ágyon, és ölelték egymást, beszélgetni tudtak a szoba csendjében. Mikor zihálásuk enyhült, Joaquín maga mellé húzta a lányt, egymás szemébe néztek, még mindig belsőségesen összekapcsolódva. - Mindig ilyen lelkesen fogod teljesíteni a parancsomat? - kérdezte a lány rekedt dorombolással. - Amíg a parancsaid ide vezetnek, hűen és örömmel fogom teljesíteni őket - felelte a férfi. Néhány eltévedt hajszálat kisimított Orlena arcából, miközben megsimogatta. Egyszerre lélegeztek, és puhán, gyöngéden megcsókolták egymást. - El sem tudtam képzelni, hogy létezik ilyen béke - suttogta Orlena. Sűrű, sötét szempillái elfátyolozták a szemét. - De kinyitotta a szemét, és a férfira nézett -, nem akarom, hogy a félelmem magam mellé láncoljon egy életen át. Éji Szélnek az a kötelessége, hogy elmenjen, és kiszabadítsa a népét. - Most már sokkal gyakrabban leszek itthon, melletted és a fiam mellett, de nagyra becsülöm a bátorságodat és indiánok iránti szeretetedet, Oroszlán. - Együtt fogok dolgozni Bartolomeval. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsek letelepedni azoknak, akiket kiszabadítotok. - Orlena tétovázott, és szorosabban ölelte a férfi nyakát. - Féltékeny voltam Morenára, Joaquín, de sajnálom, hogy meghalt. Szeretett téged, és nem akart elárulni. - Tudom, hogy így van, szerelmem, de kihasználtam a gonoszságát, mikor odavittelek, és ezzel mindkettőtöknek csak fájdalmat okoztam. Ne okold magad a halála miatt, mert nálam jobban senki nem hibás érte! Folytatjuk a munkát, amit ő és a ferencesek elkezdtek. Orlena megdermedt a férfi karjaiban. - Bartolome Atya! Ha Santiago idejön, biztos, hogy Bartolome is elkíséri! - Elvörösödött. Mióta lehetnek már édeskettesben? Joaquín, mintha olvasott volna a lány gondolataiban, nevetés tört ki belőle, és könnyű csókokkal hintette tele a lány piros arcát. - Azt hiszem, Bartolome elég tapintatos ahhoz, hogy megvárja, míg mi lemegyünk. Biztos vagyok benne, hogy már találkozott Álmodó Asszonnyal, és azóta is igyekszik meggyőzni névrokona megkereszteléséről. - Gondolod, hogy sikerülni fog neki? - kérdezte a lány tréfálkozva. - Álmodó Asszony nagyon türelmes - felelte a férfi, és ismét megölelte Orlenát. - De most gondoskodjunk újabb gyerekekről, hogy legyen kit megkeresztelnie Bartoloménak. Orlena szívesen engedelmeskedett férje kérésének. Jövőjük olyan reményteljesnek ígérkezett, mint a termékeny völgy, ahol éltek.

Vége