Szerelmes regények
Courtney Henke Arany hálóban
Vörös Rózsa 31. Courtney Henke: Arany hálóban (In a Golden Web)
Elizabeth Hamner, a bank menedzsere váltig állítja, hogy a számítógép biztonsági rendszere csakis Dexter Wolffe hibájából vádolja sikkasztással. A férfi, az egyetlen mentőtanúja, szerencsére hisz ártatlanságában, így nem áll ellent a lány kérésének, hogy mentse ki szorult helyzetéből. Bár Elizabeth eddig sohasem kényszerült mások segítségét igénybe venni, forró érzelmei ezúttal legyőzik büszkeségét. Dex ösztönember, Liz viszont mindig az eszére hallgat. Vajon boldoggá teheti-e egymást két ilyen ellentétes jellemű ember?
Budapest, 1992 eredeti címe Courtney Henke: In a Golden Webb Bantam Books, New York, 1991 © Courtney Henke, 1991 Fordította: Csák István © Hungarian translation Csák István, 1991 ETO: 894.511-31 ISBN: 963 8045 77 9 ISSN: 0865-204 X
Kiadta a TXT Kulturális és Szolgáltató Kft. 1553 Budapest, Pf. 16 A kiadásért felel a Kft. Igazgatója Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 7417.66-14-2 Készült Debrecenben, az 1992. évben Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató A kötet kiadásában részt vett a Maecenas International Kft. Műszaki szerkesztő: Balla Judit A borító Varga Tamás festményének felhasználásával Zelenyiánszky Zoltán munkája Megjelent 10,00 (Az5) ív terjedelemben 062-p-9294
1. Olyan az egész, mint egy filmjelenet, gondolta Elizabeth Hamner, amikor belépett osztályára a bankban. A tisztviselők, akik sietősen mindig íróasztaluk mögé vonultak, ha a „Bársony Kalapács” feltűnt a teremben most komputereik monitorai mögül kandikáltak ki, a billentyűk pedig hallgattak. Bár San Franciscóban sok furcsaság megesett, ám az, hogy a cégen belül tolvaj van, mindent felülmúlt. A lány fölszegte fejét, és elnyomta vágyát, hogy a világba kiáltsa: „Ártatlan vagyok!”. Nem számít, hogy a folyamatban levő nyomozás mit derít ki, nem érdekes, hogy ebben a sikkasztási ügyben mennyi másodlagos bizonyítékot kotornak elő. A lényeg: ő megőrizze tekintélyét. Nem volt hajlandó elismerni felelősségét – vagy feldúltságát – sem elveszíteni fejét. Az „ösztönös cselekvés” kifejezés egyszerűen nem szerepelt a szótárában. Apja, a nagy önfegyelemmel rendelkező tengerész piciny korát arra nevelte, hogy uralkodjék magán; most szőke fejét kissé elfordította, gondosan kihúzott szemöldökét fölvonta, s kék szemével rideg, fagyos pillantást vetett a kárörvendő párákra. – Nincs semmi dolguk? – kérdezte azon a mézes-mázos, mégis metsző hangon, amelyről gúnynevét is kapta. Ha tudnák, hogy mennyire nem illik rá ez a gúnynév! A munkatársak elhallgattak, majd nyomban lázasan dolgozni kezdtek. Elizabeth eltűnődött, vajon nem jutott-e valamelyik farmer egymillió svájci frankhoz, amíg ezek a szájukat tátották. Aztán még egy lesújtó pillantást vetett rájuk, melyről remélte, hogy eléggé fenyegető, majd megfordult és elindult irodája felé. Amikor a terem zümmögő gépeinek zaján is áthatoló lassú, ütemes tapsot meghallotta, félúton megállt; a taps nem elismerést, hanem sértést sugallt. Amint megfordult, két férfit látott kilépni egy fikusz árnyékából. Szíve nagyot dobbant, mert az egyik férfit nyomban felismerte. Az őszes hajú, zömök és rendkívül intelligens Harry Shaw hadnagyot lehetetlen volt nem felismernie, mert vonásai egy régi gengszterfilmben látottakra emlékeztették. Nem ő volt azonban, aki gúnyosan mintegy lovaggá ütötte. Nem, a másik férfi tette ezt. Mikor felé fordult, a terem hangosan felmorajlott. A hatás drámai, a pillanathoz illő volt. A jól ismert, markáns arcú férfi gúnyosan mosolygott rá aranykeretes szemüvege alól. Még egyet tapsolt, majd leengedte kezét. A lánynak minden önuralmára szüksége volt, hogy neki ne ugorjon, s körmével végig ne szántson arcán. Ez a teremben történtekre való normális reakció is lehetett volna, de az igazat megvallva, most a férfi váltotta ki belőle. Először két évvel ezelőtt találkozott Dexter Wolffe-fal, amikor a férfi egy egyedülálló új biztonsági programot táplált be a bank komputerrendszerébe. A férfi, akinek magas fokú szakképzettségén és túldimenzionált fontosságtudatán kívül akkoriban semmije sem volt, gyorsan kapaszkodott fel a szakma élére, majd egy évtizeddel ezelőtt, mindent félredobva, szabadúszó lett. Első látásra ellenfelek lettek. És most, hogy ez a fakó hajú, önző haszonleső az úgynevezett bizonyítékot összetákolta ellene, mely banki karrierje összeomlásának kezdete lehet, egyszerűen képtelen volt elviselni, hogy egy levegőt szívjon vele. Ennek semmi köze ahhoz, hogy a férfi úgy néz rá, mintha ismerné legrejtettebb titkait is – mondogatta magának. – Hadnagy úr? – királynői biccentéssel üdvözölte a nyomozót, és Wolffe-ról tudomást sem vett. – Van még kérdése hozzám, vagy a kopója, mint rendszerint, megadott már minden választ? Ez utóbbi megjegyzést nyomban meg is bánta. Azzal, hogy mégis tudomást vett a férfiról, elvette mindkét sértés élét, s annak kuncogása csak megerősítette ebben a gyanújában. – Kissé ingerült ma délután – állapította meg Wolffe, miközben pulóverének ujját könyékig feltűrte. – Ismét esett a kamatláb, Miss Hamner? Vagy idegesíti legutolsó titkárnőjének eltűnése? A lány fölszegte állát, hogy szemébe nézzen a férfinak. Döbbenten jött rá, gondolata akörül forog, hogy a férfi milyen imponáló. Szerencsére azonban hamar visszanyerte harci kedvét.
– Nos, Mr. Wolffe, ilyen hamar végzett? – kérdezte látszólag meglepett arccal. – Hát persze! Milyen ostoba vagyok! Bizonyára délutánra már egy újabb eljárást ütemezett be. A férfi szögletes állán megrándult egy izom. – Az ütemtervem rugalmas, Miss Hamner. Az emberektől eltérően a gépek türelmesen várnak az információra, s nem következtetnek elhamarkodva. – Ezúttal elég gyorsan és elhamarkodva működtek –, mormolta a lány. – Jobban kellene ügyelnie rájuk, hadnagy – mondta mosolyogva, de közben mereven figyelve ellenfelét. – Az ember azt hihetné, hogy maga ítélet-végrehajtó, s nem rendőrtiszt. – Ezt figyelmeztetésnek szánta Dexter felé, hogy egy szép napon letörli majd arcáról ezt az önelégült mosolyt. – Vagy talán ez volt a szándéka? – Wolffe szürke szeme megcsillant a szemüveg mögött, jelezve, hogy elfogadta a lány kihívását. – Valójában most azért vagyok itt, hogy felvegyem a tiszteletdíjam. – Keresztbe fonta izmos karját a mellén. – Végeztem az üggyel. A férfi közlése annyira meglepte a lányt, hogy hirtelen benne akadt a következő csípős megjegyzés. Most hirtelen Shaw hadnagyra pillantott, aki nyugodtan szájába vett egy mentolos rágógumit. – Mi ez az egész? – kérdezte, s kezdett benne éledni a remény. – Megtalálták Jane-t? Letartóztattak valakit? Shaw tagadólag rázta fejét. – Az ön volt helyettese nem a legjobbkor ment szabadságra. – Hangja gyanakvó volt. Elizabeth gyorsan igazolni akarta Jane távollétét. – Mielőtt Jane Arizonába költözött, akkor is mindig ebben az időben ment szabadságra, hogy ikerlányai születésnapját megünnepelhesse. – Nos, ma este kellene visszatérnie, de attól tartok, ez már nem az én problémám, mert tíz perccel ezelőtt a Szövetségi Nyomozó Hivatal átvette az ügyet. A lányt jeges rémület fogta el. A hadnagy volt az egyetlen, aki hitt neki. A szövetségi nyomozó szervek bekapcsolása pedig azt jelentette, hogy az ügy nyilvánosságra kerül; s ez azzal járhat, hogy a részvényesek sürgetően lépnek fel, dühödten gyors letartóztatást követelnek. Ez az új fejlemény azt jelenthette, többé már nem olyan sikkasztási ügyről van szó, ahol hiányzik néhány helyi dollár, ez már nemzeti ügy lehet. Letartóztatják még az éjszaka beállta előtt. – A Szövetségiek elindultak Jane után? – kérdezte megdöbbenve. Shaw habozott. – Nem hiszem. – De hiszen ő a kulcsfigura, aki tanúsíthatja ártatlanságomat – suttogta, s megrezzent, amikor egy meleg kéz érintette meg vállát. Odanézett, s egy barnára sült, izmos kezet pillantott meg. Szinte megbabonázva nézte a furcsa gyűrűt, amelyet Dexter Wolffe viselt; fekete kövébe egy pók alakja volt bevésve. Ettől valamilyen érthetetlen okból biztonságban érezte magát. Elhatározta, hogy méltó lesz gúnynevéhez, lelökte válláról a bizalmaskodó kezet, és lesimította vörös vászonkosztümjét. – Utálom, ha bármi is hozzám ér – mondta csípős hangon a férfinak. Ő leengedte karját, de továbbra is gúnyosan mosolygott. – Nem hiszem, hogy oka van aggodalomra. Minden, önmagára valamit is adó bacilus megriadna a versenytől. – Maga csak tudja?! – mondta a lány, majd megfordult, és határozott léptekkel megindult irodája felé, mielőtt a férfi újabb megjegyzést tehetett volna. Nyirkos tenyerét észrevétlenül borvörös kosztüm szoknyájába törölte. A zsebében papírzörgés emlékeztette egy újabb rövid fenyegető levélre. Már csaknem szólt a felvonó mellett álló rendőrtisztnek, de meggondolta. Ez nem az ő problémája volt, amint korábban mondta. Mint rendszerint, senki más problémája sem volt, csak az övé. Egy pillanatig erős vágyat érzett, hogy elfusson, ki a friss levegőre. A fenébe is! – gondolta. Egy pillanatra majdnem pánik kerítette hatalmába, s ha hagyja, hogy a rémület úrrá legyen rajta, ha csak egy pillanatra is elveszti önuralmát, a világ megtudja, hogy a „Kalapács” szigorú, kimért arca csak egy gyönge nőt takar. Ezt pedig nem engedheti meg magának – sem most, sem máskor.
Fölemelte fejét, és tekintete találkozott a terem másik végén álló Dexter fürkésző pillantásával. Bár ajka gúnyos mosolyra húzódott, az ajtóban hirtelen megállt; szinte földbe gyökerezett a lába. Hirtelen tisztán felvillant agyában a megoldás módja. Őrült gondolat volt, de nem üldögélhet tétlenül, hogy figyelje, amint a Szövetségiek tehetetlensége és az igazi sikkasztó jóvoltából semmivé válik mindaz, amiért oly keményen megküzdött. Ő nemcsak szemléli a dolgokat, mint Dexter Wolffe, hanem tesz is valamit. Világos, hogy neki kell megkeresnie Jane-t. Maga is meglepődött terve egyszerűségén. Csupán észrevétlenül ki kell osonnia az épületből, elmegy Phoenixbe, és visszaér, mielőtt bárki megtudná, hogy távozott. Ez nem ösztönös cselekvés lenne, hanem komoly stratégia – nyugtatta önmagát. A felvonó mellett álló férfira mosolygott, éppen úgy, amitől általában a férfinem gyengébb tagjai elmenekültek. Tervében van bizonyos költői igazságtétel, gondolta. – Maga kevert bele ebbe – mormolta a távolban álló alak felé. – Maga is fog kihúzni belőle. Dex Elizabethet figyelte, amint beviharzott irodájába, s eltűnődött azon, amit a nő szomorkás kék szemében látott. A pillanat töredékéig a lány… védtelennek tűnt. Elhessegette magától a gondolatot: a lány csak annyira sebezhető, mintegy kaktusz. – Valamire készül, Harry – mondta régi barátjának. – Mikor ez a harisnyanadrágos cápa vicsorog, az veszélyt jelent a kis halak számára. – Ugyan, hagyd már! Ne utazz rá – mondta Harry nyugodt hangon. – Összetéveszted őt Amberrel, Dex. Csak azért, mert talpraesett, csinos és sikeres nő. Ne őt hibáztasd azért, ahogy Amber viselkedett veled. Elizabeth tényleg bajban van. A Szövetségiek úgy vélik, hogy a tanújára való hivatkozás csak időhúzási taktika. – Te nem így gondolod? – kérdezte Dex a homlokát ráncolva. – Nem tudom. – Nem számít. Tud vigyázni magára. – Dex magában azt kívánta, bár ne érezne iránta bizonyos csodálatot. – Ő a „Bársony Kalapács", Harry. Az ilyen nők egy vállalatot fölfalnak reggelire. A Szövetségiek sohasem tudják meg, milyen fogást csináltak. – Lehet. – A felvonó ajtaja kinyílt, de Harry nem lépett be. Dex kérdő tekintetére vállat vont. – A kapitány azt mondja, remélik, hogy együttműködök majd a nyomozó szervekkel. – Bosszúsan fújtatott. – Én azonban úgy döntöttem, ideje kivennem rég megérdemelt szabadságomat. – Elizabeth irodája felé pillantott. – Kezdek öregedni az ilyen marhaságokhoz. Dex magában azt mondta, neki sem problémája. És mi van akkor, ha az Elizabethhez vezető nyomot még egy gyerek is követni tudná? S mi van akkor, ha nem hagynak neki elég időt, hogy a pénz rejtekéhez vezető nyomot követhesse? Az ő munkája véget ért. – Érezd jól magad, Harry. Elmegyek, beváltom a csekkemet, utána hazamegyek, és veszek egy forró fürdőt. – Megpróbált mosolyogni, próbálta feléleszteni régi ellenszenvét gyanúsítottjukkal szemben. – Őszintén reméltem, hogy a nyomozókat jobban megfizetik. Fenemód kedvem támadt már pezsgőre és kaviárra. – Hé! – Harry kezével megakadályozta, hogy a liftajtó becsukódjék. – Lassan azzal az ünnepléssel, barátom. A lány ártatlan, te tudod. Dex szilárdan állta Harry tekintetét, szerette volna csillapítani bűntudatát. – Igen, tudom – mondta halkan. – Csak azt nem tudom, hogy honnan. Harry rábólintott, és elengedte az ajtót. – Én is így gondoltam. Elizabeth fölkapta esőköpenyét és retiküljébe gyömöszölte a levelet meg egy papírt, amin Jane titkos telefonszáma volt. Aztán megindult a felvonó felé. Öt percen át, mely életében a leghosszabbnak tűnt, a parkológarázs egyik oszlopa mögül leskelődött, az ott ácsorgó riportereket figyelte, akik a biztonsági kapun kívül ernyőik alatt álldogáltak. Gyomra görcsbe rándult, és azon tűnődött, helyesen cselekszik-e. Kétségeit azonban elhessegette. Jane Ward volt egyetlen reménysége. Elizabeth egy éven át harcolt azért, hogy Jane-t hozzásegítse a phoenixi bankfiók igazgatói állásához, de a többiek megvétózták választását, mert nem akartak még egy nőt a felső vezetésben. Aztán négy
hónappal ezelőtt valaki titokban mégis keresztülvitte a javaslatot. Jane, aki egyedül nevelte gyermekeit, elfogadta a kinevezést, és családjával, s cókmókjával Phoenixbe költözött. A rendőrség szerint az összegek módszeres lehívása az ő távozása előtt egy hónappal kezdődött. Bár Elizabeth nem hitte, hogy pártfogoltja részese a cselszövésnek, tudta, hogy Jane bizonyára látott valamit – vagy valakit –, s neki nem lett volna szabad pártfogolnia a más városba történő előléptetését. Dexter Wolffe végre belépett a garázsba, s Elizabeth csaknem felsikoltott. Bebújt esőköpenyébe, egyik kezét zsebébe dugta, a másikkal retiküljét szorongatta, majd óvatosan odasurrant gyanútlan áldozatához. Amint a köpeny zsebében fölemelte kezét, a „fegyver” kinyomta a köpeny anyagát; Dexter hirtelen megfordult, és erősen megfogta a lány vállát. Ő nem számított a férfi gyors reakciójára, s így melle óhatatlanul a férfi mellkasának nyomódott. Ahhoz képest, amilyen lassúnak látszik, a reflexe olyan, mint egy párducé, gondolta dermedten. – Nos, Miss Hamner – mondta a férfi nyugodtan. – Ez egy pisztoly a zsebében, vagy csupán boldog, hogy engem lát? A lány kábultan nézte a férfi érzéki száját, mely csak leheletnyire volt az övétől, de szavai emlékeztették saját tervére. – Ez egy… ez egy kilenc milliméteres Beretta pisztoly – mondta. Csoda volt, hogy az agya egyáltalán működött. Nagy nehezen erőt vett magán. Hátralépett, s magában azt kívánta, bár a mellbimbóinak ne lenne saját emlékezetük. Bizseregtek, s valójában teste minden porcikája remegett. Ez azonban erőt adott ahhoz, hogy úrrá legyen a helyzeten. Az a szörnyű gyanúja támadt,, hogy alighanem cseberből vederbe került. – Forduljon meg és induljon, Mr. Wolffe – mondta érdes hangon. – Elmegyünk. Dexre ugyanolyan hatással volt, hogy testük összeért, mint a lányra. Először azt hitte, egy rabló szegődött nyomába, hogy elvegye pénztárcáját. Most, hogy tudta, nem ez a helyzet, még mindig nem akart megfordulni, amint a lány parancsolta. Szinte megbénította az a csaknem mágneses kapcsolat, amit érzett. Bár korábban sok szópárbajt vívtak, most másodszor történt meg, hogy a lányhoz ért. Jó oka volt arra, hogy ne tegye… meg akarta csókolni dacos és kihívó száját, hogy aztán soha többé el ne engedje. Nehezen nyomta el feltörő vágyát. Emlékeztette magát, hogy a lány tulajdonképpen kicsoda és micsoda: egy bank törtető vezetője, aki átkatapultálta magát a közbenső rangokon, és csak kevés választja el attól, hogy a bank elnöke legyen. Huszonnyolc évével ő volt a legfiatalabb és legtekintélyesebb személy a bankszakmában, és furcsamódon, míg nem hitte el a pletykát, hogy a lány „lefeküdt” volna, és így jutott a csúcsra, azt tudta, hogy ez a megdöbbentően szép szőke nő jó pár embernek „keresztbe tett” már szerte a városban. Bizonyára az Amber-féle Üzleti Iskolában tanult, gondolta. Törtető piranha volt, mindaz, amit egy emberi lényben megvetett és utált, ő mégis meg akarta csókolni? Elvesztené az ajkát, ha megpróbálná. – Mi baj? – kérdezte a férfi gúnyosan. – A „seprűjét” a javítóműhelyben hagyta? – Mindig nagyon magabiztos, ugye? – fölszegte állal. – Nos, ez alkalommal túllőtt a célon. – Fölemelte köpenye zsebét, és megbökte a férfit. – Maga tartozik nekem, uram. Most mozgás. Mikor a lány megfenyegette, a férfi tisztán látta kezének körvonalát a vékony anyagon. Ujjai közt semmi sem volt. Hitetlenkedve hunyorgott. A kemény akaratú Miss Hamner az ujjával fenyegeti. Alig tudta elfojtani nevetését. S nemcsak a helyzet komikus felhangja miatt. Jóleső megkönnyebbülést érzett, bár nem tudta, miért. Ráadásul azon kapta magát, hogy föl is menti a lányt ezért a kis drámáért. Persze, az sohasem jutna eszébe, hogy megkérje, vigye el kocsival. Belement ebbe a huncutságba, mert érezte, ha ő nem teljesíti parancsát, a lány alighanem „elrabolna” valami kétbalkezes alakot. A lányt a garázs távoli oldalához vezette. Itt parkolt, távol a bejárattól, nehogy szép hófehérre dukkózott kocsiját valaki megkarcolja.
Hallotta, amint a lány tétova léptekkel követi, s hátratekintett. Látta, hogy szájtátva bámul az ajtójára. – A pokolba! – mormolta. – Kerülni akartam a feltűnést. – Ellenségesen nézett a férfira. – Csak hát magának egy De Loreanja van. – Ő nem De Lorean – közölte a férfi, s kinyitotta az ajtót. – De azt hiszem, van benne egy kevés abból. Ő… – mondta – Sheila.. – Ilyenről még nem hallottam – nézegette óvatosan a lány a kocsit. – Ez nem a típusa, hanem a kocsi saját neve. – Megpaskolta a csillogó áramvonalas autót. – Fizetségként kaptam egy munkáért, melyet az elmúlt évben végeztem. A fickó maga tervezi a kocsijait. – Elmosolyodott. – Ez is olyan darab. – Hála istennek – mormolta a lány, és átment az utasülés oldalára. Félszegen markolászva retiküljét a fogantyúhoz nyúlt. Amint meghúzta, a kocsi ajtaja fölpattant. Hátraugrott, mielőtt még megütné a fejét. – A maga kocsija gyűlöl engem! – Ez gép – mondta Dex. – Nincsenek érzelmei. A lány hölgyhöz nem illő módon fölhorkant. – De sok mindent tud. – Mikor a kocsibeli rendetlenséget megpillantotta, mézesmázosan kérdezte: – Ma nem volt magánál a takarítónő? – Inkább gyalogolna? – kérdezte a férfi hasonló hangnemben. – Nem. – Egy pillanatra tekintetük találkozott az üvegen át, és úgy érezte, mintha áramütés érné dacos logikáját. Aztán bedobta retiküljét, majd kezét továbbra is a zsebében tartva leült. A férfi levette szemüvegét, és a műszerfalra tette. – Nincs rá szüksége? – Csak olvasáshoz – mondta, s előrenyúlt az indítókulcshoz. – Várjon! – kiáltott a lány, és a kocsi padlójára bámult. A férfi összehúzott szemmel nézte, s egy pillanatra mintha olyasmi villant volna fel a lány tiszta szemében, ami nem sajátja. Félelem? A „Kalapács"-nál? Mielőtt megbizonyosodhatott volna, hogy miről van szó, a lány cipője orrával piszkálni kezdte a kocsi padlóján heverő kacatot. Amikor rájött, hogy mi az, elmosolyodott. Mohón fölkapta, s közben megfeledkezett „pisztolyáról", s mindkét kezével megragadta a piszkos overallt. – Ez remek – mondta. – Mire? – kérdezte zavartan a férfi. – Ne törődjön vele. – A lány megfordult, és könnyed mozdulattal kibújt köpenyéből. Dex figyelmesen nézte. Minden mozdulata nyugodt és fegyelmezett volt, és akaratlanul is csábos, amint a borvörös kosztüm kiemelte testének körvonalát. Egészen nagyszerű nőnek tarthatta volna…, ha szereti az ilyen típust. Persze nem szereti. Ezt mondani sem kell. Az a furcsa érzése volt azonban, hogy most az ideges, feszült és zárkózott bankvezető álarca mögött a valódi nőt pillantja meg. Bár bízott ösztönében, nem szerette a feltételes következtetéseket. – Mit csinál? – kérdezte. – Ha félannyi esze lenne, mint amennyit gondol magáról, akkor rájönne – mondta a lány. Lerúgta cipőjét, bedugta lábát az overallba, és a ruhája fölé húzva lehúzta a cipzárt. A férfi fölsóhajtott. Elvégre lehet, hogy ismét csak képzelődött. Lehet, hogy a nő egyszerűen csak összeroppant a nyomás alatt. Miután a lány a papucscipőt és esőköpenyt betolta az ülés alá, megragadott egy ütöttkopott Peterbilt sapkát, és a fejébe nyomta. Aztán a szemüvegért nyúlt, és föltette. – Dexter Wolffe, bemutatom Fredet, a szerelőjét. A férfi elfintorította arcát. – Bizonyára tréfál. – Sohasem tréfálok. Ez majd… – Szeme tágra meredt, majd látványosan ismét kezébe vette a sapkát, és a férfinak hátat fordítva úgy tett, mintha a „pisztolyt” az overall zsebébe tenné. A férfi, elnyomva mosolyát, beindította a motort. A lány vagy a legrosszabb bűnöző, akit valaha is látott, vagy kétségbeesett. A szó újból és újból fölmerült benne, s végiggondolt minden apró kis nyomot, melyre rábukkant, mióta a Szövetségiek leállították erről az ügyről. Mikor a garázs bejárata felé hajtott, rájött, hogy mi késztette a lányt erre a cselre. A zord idő ellenére a kapun túl nyüzsögtek a riporterek. Elisabeth esetlenül lejjebb csúszott az ülésen,
lehúzta a sapka karimáját és keresztbe fonta karját a mellén. Mikor a férfi megmutatta igazolványát a kapuőrnek, az bepillantott a kocsiba. A lány ásított, és megvakarta hóna alját. Dex az ajkába harapott, nehogy hangosan fölnevessen. Sose gondolta volna, hogy ilyen remek színésznő! Felhúzta a kocsi ablakát, és kihajtott a parkolóból, a lány azonban folytatta az „alakítást", míg csak ki nem jutottak. – Most már szükségtelen – suttogta a férfi, amikor a riporterek tehetetlenül nyújtogatták mikrofonjaikat a kocsi felé. – Ha nem vette volna észre, az üveg el van sötétítve. Akár Diana hercegnő is ülhetne itt. A lány fölszegte állát. – Tudtam. Én csak… én csupán … – A motor pöfögött. – Ne álljon meg. – Nem is mernék. – A férfi bekapcsolta az ablaktörlőt, és a sebességbe kapcsolt Sheila megindult. – Szervizre szorul – magyarázta a férfi. – A motort kell beszabályozni – állapította meg a lány. A férfi nem akart vitatkozni egy generálozott motor szeszélyeiről. Fontosabb dolgok foglalkoztatták. – Hova megyünk? – kérdezte. – Csak hajtson – utasította a lány kurtán. – Milyen irányba? – kérdezte a férfi. – Keletre. A repülőtérre. San Joséba, Mr. Wolffe, nem San Franciscóba. A férfi rájött, hogy a lány a tanújához készül, ő nőm hibáztatta ezért. Érthető. Végül is nem hagyhatja, hogy a hatóságok vegyék kézbe az ügyet. Gondolhatta ugyan, hogy Jane megtalálása kevés reménnyel kecsegtet, de Elizabeth alighanem úgy véli, hogy ez az egyetlen reménye. Kissé elhúzta száját. – Hívhatna Dexnek, Elizabeth. Valamennyi elrablóm így tesz. A lány elszántan bámult ki az esőverte ablakon. – Nem. Maradjon csöndben, és hajtson. A férfi fölsóhajtott. Figyelmét nem egészen az esőtől csúszós út kötötte le. A lány ártatlansága foglalkoztatta, s aza tudat, hogy Elizabeth élete legnagyobb hibáját követi el ezzel a vadászattal. Gyorsan átgondolni a tényeket. Csaknem egy órán át próbált valami olyan nyomra bukkanni, mely eddig elkerülte figyelmét, de olyan volt az egész, mintha a tengerparton egyetlen szem homokot akarna megtalálni. Mikor elhagylak San Francisco repülőterét, mely alig negyven percre volt úticéljuktól, már bizonyos volt benne, hogy megtalálja a bizonyítékot, melyre mindkettőjüknek szükségük van. Ám arról még fogalma sem volt, hogy hol vagy mit. Oldalról a lány arcát figyelte. Elegáns és erős volt, mint mindig, de úgy tűnt, mintha szomorú lenne; amit korábban sohasem látott rajta. Szája, mely azelőtt csak egyenes vonalnak tűnt, most ernyedt és telt volt. Kék szeme a semmibe tekintett, és pillantása sem volt metszően éles. Miközben, már az autópályát pásztázta tekintete, azon győzködte magát, hogy ne gondoljon a lány karcsú, ruganyos testére, hosszú, formás lábára. Nem akart még egyszer kapcsolatba kerülni ezzel a csavaros észjárású bankvezetőnővel. Nem tudta azonban legyűrni vele született kíváncsiságát. Szeme sarkából látta, hogy a lány a retiküljében matat, s egy papírra nézve homlokát ráncolja, majd gyorsan, mintha mi sem történt volna, ismét a szélvédő esőcseppjeit nézi, s hagyja, hogy a papírlap az ölébe csússzék. A férfi érezte, hogy a menekülés valódi oka ez lehet. A félhomályban óvatosan közelebb hajolt és odasandított, hogy a papíron levő írást elolvashassa. A tisztán gépelt szavak jól látszottak. Azt kívánta, bár ne tette volna. „Inkább a halál, mint becstelenség” – szólt az írás. „így vagy úgy, de a Kalapács biztosan lehull.” Á férfi keményen szorította a volánt, szíve torkában dobogott. Dühös volt szüleire, hogy ösztönös analizálóképességet örökölt tőlük, de különösen azért, mert úgy nevelték, hogy képtelen magára hagyni egy bajba jutott nőt. Legszívesebben hangosan felnyögött volna, hogy a sorsot átkozza. Tudta ugyanis, hogy Elizabeth-nek nem csak mentő tanúra volt szüksége.
Szüksége volt egy védelmezőre is. Összeszűkült szemmel nézte a lányt a sűrű félhomályban. Valószínűleg nem tetszik majd neki, amit most tesz, de bíznia kellett saját ösztönében. Egyenesen továbbhajtott a letérő út mellett. A lány nem vette észre nyomban, mert elgondolkodva nézte az esőt. Csöndben továbbhajtottak még néhány mérföldet, mikor látta, hogy a lány hirtelen megmerevedik. – Hová megy? – kérdezte halk, fenyegető hangon. Dex lélekben felkészült a viharra, melyhez képest a kinti téli idő enyhének tűnt, és nyugodtan így szólt: – Phoenixbe.
2. Elizabeth torka összeszorult. A fenébe is! Tudta, hibázott, amikor erre a kígyóravaszságú zsarnokra bízta magát. Zsebébe dugta kezét, és így szólt: – Forduljon meg! Nyomban! A férfi halkan fölnevetett. – Ugyan, hagyja már, Elizabeth. Csak a körömlakkjával lőhetne. – Majd hozzátette: – A Beretta igen nagy fegyver. A lány teljesen összeomlott. – Maga tudta – kiáltotta. A fenébe is! Végig mindent tudott. – Maga… maga… – levegőért kapkodott, kereste a szavakat, képtelen volt kifejezni mindazt a véleményt, amit a férfiról gondolt. – Állítsa meg a kocsit! – Nem. Phoenixbe megyünk, és tisztázzuk magát. – Nincs szükségem a segítségére. Senki segítségére nincs szükségem. – Dühös volt magára, mert könnyei nem maradhattak észrevétlenek. Az ajtó fogantyújához nyúlt, és rángatni kezdte. – Mit csinál? – kérdezte a férfi. – Nem óhajtok itt maradni, ez biztos. – Ismét az ajtót rángatta, mely végül kivágódott, s hideg levegő zúdult be kintről, föllibbentve overallja bő szárát. A kerék gumija hangosan sistergett. Elizabeth az útra pillantott, megborzongott, de most már nem hátrálhatott meg. – Így vagy úgy, Mr. Wolffe, de kiszállok a kocsijából! A férfi ránézett, nem volt biztos abban, hogy komolyan vegye-e a lányt vagy sem. Ő fölszegte állát, és még jobban kinyitotta az ajtót. A férfi utánakapott, ám mert az utat figyelte, a lány kitért előle. – Maga őrült! – kiáltotta Dex döbbenten. – Igen, őrült vagyok! Őrült, mert azt hittem, van még magában egy szemernyi tisztesség! A férfi álla megfeszült, a lány a biztonsági öv kapcsolójához nyúlt. Ekkor Dex harsányan káromkodni kezdett, majd szinte a pillanat töredéke alatt elrántotta a kormányt, és a kocsi nagyot zökkent. A lány melletti nyitott ajtó a váratlan mozdulatra becsapódott, és elkapta nadrágba bújtatott lábát. A kocsi megcsúszott a kavicson, és Elizabeth, bár az öv tartotta, beütötte a fejét az alacsony mennyezetbe. Egy pillanatra a csillagokat látta, amikor a kocsi nagyot zökkenve megállt. Dex mély lélegzetet vett, és a lány felé fordult. – Rendben van, szálljon ki a maga módszerével. A lány szomorkásan fölnevetett. – Nem vírusról beszélünk, Mr. Wolffe. Nem tudok kiszállni az én módszeremmel. – A férfi felé akart fordulni, de nadrágba bújtatott lába beszorult. Próbálta feltűnés nélkül kiráncigálni. – Maga rászedett engem. – És a maga kis kaszkadőr mutatványa mi volt? – A férfi keresztbe fonta karját a mellén. – Na meg úgy gondoltam, az is érdekelné, hogyan menekülhet a helyzetéből. A lány szinte megdöbbent e vakmerőségtől. – Eszébe sem jutott, hogy lehet saját tervem? És hogy abban maga nem szerepel? – Nem – mondta a férfi nyugodtan. – Maga világosan értésemre adta, hogy szüksége van rám, hogy abból az épületből kijusson. Ha történetesen nem vagyok ott, isten tudja, mi minden történhetett volna.
A férfi megjegyzése telitalálat volt, a lány fölszegte állát, s mereven nézett maga elé. – Először is, Mr. Wolffe, maga az oka, hogy ilyen helyzetben vagyok. Mi másért lenne magára szükségem, mint hogy eljussak a repülőtérre? – Drága hölgyem, magának szüksége van valakire, ez biztos. – Zsarura nincs szükségem! – Én független vagyok. A rendőrség hallgat a véleményemre, másokkal ellentétben. Én csak megtaláltam a bizonyítékot. – Előrehajolt. – Ez a „helyzet” a maga hibája, nem az enyém. – Ha elfelejtette volna, jelen esetben az áldozat én vagyok – mondta a lány. – Ha nagyobb gondot fordít a biztonságra, a valódi bűnös nehezen juthatott volna személyi kódjához. – A maga ostoba rendszere minden hónapban megváltoztatta! – Maga pedig valószínűleg leírta, s a cédulát az íróasztal fiókjába csúsztatta. – Én… maga… – Agyának rejtett, még józanul gondolkodó zuga elismerte, hogy a férfi szavaiban van igazság. Ennek ellenére, mert védekezésbe szorult, meghúzta a fogantyút. – Fölösleges itt maradnom, hogy hallgassam ezt a badarságot. – Rángatta s lökdöste a fogantyút, az ajtó azonban zárva maradt. – Úgy látszik, mégis meg kell hallgatnia – mondta a férfi, s hangjából kiérzett, hogy mulattatja a dolog. – Az ajtó zárj a beszorult. – Akkor javítsa meg! – Nincs rá lehetőségem. Itt vagyunk a senki földjén, és maga fogoly. Most meg kell hallgatnia. – A lány keze után nyúlt, de ő elhúzta. A férfi fölsóhajtott. – Magának el kell jutnia Phoenixbe anélkül, hogy a Szövetségiek meg a hírközlő szervek kiszagolnák. Én hozzásegíthetem, és vissza is tudom hozni reggelig. – A lány ölében levő levél felé biccentett. – Miért nem mutatta meg ezt Harrynek? Ő megmarkolta a feledésbe merült levélkét, és összegyűrve öklébe szorította. Mi a fenének nem hagyta ezt a vackot a retiküljében? Azt akarta, hogy a férfi meglássa? Hogy ezt a minden hájjal megkent, magának való férfit szövetségesévé tegye? Összeráncolta homlokát. Tekintete az összegyűrt papírra esett, próbálta megőrizni a férfi iránti ellenszenvét. – Bízzon bennem, Mr. Wolffe. Ez a harmadik rövid levél, amelyet e héten kaptam. Közönséges hivatali papírra írták, nincs rajta ujjlenyomat, követhetetlen. – Halkan, röviden fölnevetett. – Mindenki azt hiszi, én küldözgetem őket magamnak, hogy a gyanút másra tereljem. – Ez a vallomás még önmagát is meglepte. A férfi álla megfeszült. – Mi ketten jobban tudjuk. Valaki mindent elkövet, hogy a sikkasztást a maga nyakába varija. Nem hagyhatom, hogy ez megtörténjék. A lány hallgatott egy darabig, majd így szólt: – Maga nem hagyhatja? A férfi sejtelmesen mosolygott. – Tudom, hogy a maga ellen felhozott vád igazságtalan. Ez az egyik oka, hogy kiszálltam az ügyből. A lány feszült lett. Úgy érezte, a férfi még mondani akar valamit. – És? – És… – A férfi fölvonta vállát. – Elizabeth, a biztonsági programot én terveztem, tehát engem kértek fel, hogy oldjam meg a problémát. Úgy találtam, hogy dollárok százait és ezreit utalták ki nem létező vállalatoknak a maga nevében, és mindegyik hamis ügyleten a maga neve szerepel. Kívül maradhatnék az ügyön, de képtelen vagyok rá. Nyomon kell követnem ezt a pénzt. Persze, gondolta a lány. A férfi bizonyára hisz az ő bűnösségében. Dexter Wolffe sohasem segítene neki, ha nem lenne rá oka. – Tehát rájött, mi?! Legjobb módja, hogy megtalálja a pénzt, az, hogy elmegy a forráshoz, nem igaz? Hogy elkaphassa a tettest, és hagyja, hogy az elrabolja magát. Talán… talán majd „köpni” fog. – Képtelen volt elismerni, hogy ez mennyire sértő, s még őt magát is bántja. Ha a valódi bűnös még mindig hamis bizonyítékot kohol ellene, úgy – gondolta – semmi kétség, hogy Dexter Wolffe megtalálná a pénzt az ő számláján. A férfi elnyomta mosolyát. – Ugye, sok krimit néz? A lány vonásai megkeményedtek. – Maga olyan okos, hogy majd ezt is kitalálja. Nem vagyok hajlandó itt ücsörögni és hagyni, hogy föláldozzon. – Aztán még mormolt valamit arról, hogy mi a véleménye a férfi pártfogásáról, kocsijáról, a komputerekről, s az életről
általában. Mindezt émelygő gyomorral. Végül is a nadrág anyaga elrepedt a combján, és az ajtó felőli oldalon kikandikált alóla a bugyija. Ekkor ismét megpróbálkozott a kocsi ajtajával, de az csak nem akart kinyílni. – Miért küzd ellenem? Én a maga pártján állok. A lány szeretett volna hinni a férfinak, elfogadni a segítségét, de már régóta a saját lábán állt, és nem szorult másra. – Maga csak a saját érdekeit nézi, senki másét – mondta, s halkan fölmordult, mikor keze lecsúszott a fogantyúról. – A módszerei legalábbis ezt bizonyítják. Áltassuk csak a bűnöst, hadd higgye, hogy biztonságban van. A férfi halkan fölnevetett, s ez csak fokozta a lány dühét. Lehajtotta a kocsi ablakát, kikapcsolta a biztonsági övét, és megpróbált kimászni. Gyorsan lehajolt, hogy fölkapja retiküljét, és búcsúzóul még megjegyezte: – Élvezze csak a munkáját, Mr. Wolffe. Bizonyára nagyon elégedett lesz, ha ártatlan nőket küldhet a börtönbe. – Ezzel kimászott az ablakon. Amint földet ért, egy éles kő fölsértette cipőtlen lábát, és testét jeges szél csapta meg. Behunyta szemét, és megborzongott, amikor rájött, hogy a cipője még mindig az ülés alatt van, s hogy a kocsiból épp egy szélrohamba menekült ki. Mikor tanulja meg végre, hogy előbb gondolkodjon, mielőtt cselekszik? Halkan fohászkodott magában, körülnézett, de a közelben még nyomát sem látta civilizációnak. Körös-körül csak fenyegető, hatalmas sziklák és vihartépte eukaliptuszok. – Bébi, ott kint hideg van – hallotta a szél fütyülésén át. Víz csorgott a nyakába, s ez csak fokozta rossz érzését, de nem akarta megadni magát. Nyakát válla közé húzva megindult gyalog. – Hé, Elizabeth – szólt ki a férfi az ablakon. – Jöjjön vissza a kocsiba. Én segíteni próbálok magán, és nem a börtönbe küldöm. – Hát persze! Efelől biztos vagyok! – Egy szikla fölsértette sarkát, és oly éles fájdalom hasított belé, mely az agyáig hatolt. A motor beindult, a kocsi lassan gurult feléje, s a lány a fényszórók sugarába került. – Gyalog akar elmenni Phoenixbe? A lány megfordult, és az üvöltő szélen át kiáltotta vissza: – Igen! Ha muszáj. – Szinte fuldoklott a rá zúduló esőtől. Lehajtotta, fejét, s kitörölte szeméből a vizet. – A maga lelkiismerete tiszta. Nem kell segítenie, sőt még kedvelnie sem kell. – Tényleg? A lány melle zihált, s úgy találta, dühíti, hogy a férfi ezt nem tagadja. – Nincs szükségem rá, hogy visszatartson, Mr. Wolffe – mondta ismét a „Bársony Kalapács” hangján. – Gyorsabban megyek így, mintha amiatt aggódom, hogy minden mozdulatomról jelentés készül. – Én nem teszek jelentést senkinek, csak önmagamnak – mondta a férfi halkan, ám fenyegetően. – Akkor magáé az érdem és a dicsőség! Csend lett. – Ezt nem tagadhatja, ugye? – Aztán, mikor hirtelen eszébe jutottak a férfi előbbi szavai, egy pillanatra kissé alábbhagyott a haragja. Igazságtalanul vádolná őt? Elhessegette indulatait, és a férfi felé topogott. Lába már szinte nem is érezte a kavicsot. – Értse „meg", és ne „félre” értse, Mr. Wolffe. Egész életemben a saját lábamon álltam. Harmincéves koromra fönn leszek a csúcson, a ranglétra tetején, mert mindig keményen dolgoztam, és sohasem kértem meg senkit, hogy bármit megtegyen, amit magam is meg tudok tenni. Nem egy babaarcú csitri vagyok, egy nebáncsvirág, akinek szüksége lenne egy nagy, erős férfi védelmére. – Persze, hogy feljut a csúcsra – vágta rá a férfi. – Hiszen félúton kezdte! A lány már korábban is hallott ily gúnyos megjegyzéseket, és mindig méltóságán alulinak tartotta, hogy válaszoljon rájuk. – Annak ellenére, amit nyilván gondol rólam, oly helyeken laktam és éltem, ahol maga még egy kutyát sem tartana. Hajnalban keltem és dolgoztam, hogy megkeressem a kenyerem, és biztosíthassam a tanulásomat, és élveztem minden percét. Maga most el akarja játszani a Magányos Lovascsendőr szerepét, aki megment egy kétségbeesett helyzetben levő elkeseredett lányt… – utálkozó pillantást vetett a kocsi felé… –, hogy fölvegye szegényt a lovára!
Elizabeth beütötte lábujját egy sziklába, mely csaknem akkora volt, mint Rhode Island; leejtette retiküljét, s ezzel tönkretette gondosan kiagyalt mondókája drámai hatását. Tudta, hogy a férfi minden mozdulatát látja, ezért gyorsan lehajolt érte, s a retikül a combjához csapódott. Mivel úgy képzelte, hogy a férfi nevet, fölemelte állát, és rábámult. Nincs szüksége a segítségére, gondolta, de szüksége volt a kocsijára. Ökölbe szorította a kezét és reszketett, mert makacs büszkesége józan eszével harcolt. Dex szótlanul figyelte, amint önmagával viaskodik. Sajnos, ő is zaklatott volt. Nem hallgatott józan eszére, segített és támogatott egy esetleges bűnözőt, s ami még rosszabb, hagyta, hogy érzelmei, s lovagiassága megzavarják józan ítélőképességét. Ösztöne azt súgta, hogy Elizabeth Hamner ártatlan, és meg kell védenie őt. Remek. Be kellett volna zárnia a lányt a saját házába, s neki magának kellett volna elindulnia helyette, s nem együtt nekivágni a vakvilágnak! Most azonban már nem hagyhatta magára. Egy pillanat múlva a lány odabicegett a kocsi vezetőüléséhez. A férfi leengedte az ablakot. Esővíz csorgott végig a lány arcán, kék szemében sértődöttség és makacs harag látszott, mintegy bátorítva őt, hogy magyarázkodjék. A férfi azonban a nyilvánvaló érzelmek mögött ugyanazt a félelmet látta felvillanni a lány tekintetében, melyet San Franciscóban, s úgy érezte, hideg veríték ül ki homlokára. Miután csaknem két éven át mást sem látott, mint a lány magabiztosságát és maró temperamentumát, ez az eddig rejtett felvillanás százszor sebezhetőbbé – és sokkal szebbé – tette őt bármely más nőnél, akit valaha is ismert. Megköszörülte torkát, rájött, hogy igen veszélyes vizekre kalandozott. Ha kezdené azt hinni, hogy merengése több sóvár vágyakozásnál, úgy komoly bajban lenne. Mivel az eső becsorgott az ablakon, végre megkérdezte: – Nos, beszáll a kocsiba, vagy még egy hisztériás jelenetet rendez? Egy tizennyolc kerekű szörny dübörgött el mellettük, és nyakig lefröcskölte a lányt sárral. Elizabeth sikoltva a másik oldalra futott, és a kocsi ajtajának fogantyúját rángatta. – Nem nyílik! – kiáltotta. A férfi megtörölte arcát kabátja ujjával, odahajolt, és megrántotta a fogantyút. Az ajtó fölpattant, és Elizabeth térdének vágódott, ő – a szó szoros értelmében – őrült ugrással beszökkent a kocsiba, retiküljét az ülés alá dobta, és bevágta az ajtót. Miközben víz csorgott róla az ülés kárpitjára, haragosan nézte a halkan kuncogó férfit. – Mondtam magának, hogy a kocsija gyűlöl engem. – Csupán a véletlenek egybeesése – felelte Dex. – Magától távol kellett volna tartanom magam, de azt hiszem, most már nem tehetem, ugye? – szólalt meg Elizabeth. A férfi csak most ébredt rá, hogy szinte lélegzetvisszafojtva hallgatta. – Úgy döntött tehát, hogy marad? – Van választásom? – Nincs. – Akkor hát van egy utasa. – Rendben. – Miközben azon tűnődött, hogy megkönnyebbülést vagy pánikot érez-e, sebességbe kapcsolta a kocsit, és visszafarolt a műútra. Néhány percen belül kikerültek a viharból. A szürke, ködös félhomályban most először nézhette meg jobban Elizabethet. Rápillantott átázott, egylábú overalljára, sáros, csapzott hajára, s fojtogató nevetés tört ki belőle. A klónozással előállított bankvezetőnőt áthúzták egy piszkos alagúton, gondolta. – Mikor először láttam magát – mondta a férfi kissé bizonytalanul – azt hiszem, úgy nézett ki, mint egy nőstény oroszlán vagy egy nőstény tigris, vagy valami hasonló nagymacska. – Ajkába harapott. – Most csaknem emberi kinézése van. – Maga sem fest jobban, fiacskám. Tekintetük találkozott. A kék szem a szürkével, majd a lány szája kissé megremegett és elnevette magát. A férfi most döbbent rá, hogy még sohasem hallotta őt nevetni. Nevetése tiszta patak csobogására emlékeztette, mely vidáman csorog tova a sziklák között.
A lány lábára pillantott, és a rongyos nadrágra. Derűje ellenére szíve torkában dobogott, amikor rájött, hogy a lány milyen kárt okozott magának. Aztán eszébe jutott konok elszántsága. – Vegye le a ruháit! – mondta. – Nem veszem… – Van ott valahol maga mögött egy takaró – folytatta a férfi – és egy elsősegélycsomag az ülés alatt. – Mikor a lány nem mozdult, Dex hangja kissé szelídebb lett. – Ha ezekben a nedves ruhákban üldögél itt, Beth, tüdőgyulladást kap. – Nem kapok… – Hirtelen nagyot lélegzett. – Hogyan szólított? A férfi hunyorgott. Maga is meglepődött, de a név illett a lányra. Az ügy kezd veszélyessé válni, gondolta. – Miss Hamner, kérem, tegye meg mindkettőnknek azt a szívességet, hogy levetkőzik. Rémes lenne, ha kórházba kellene vinnem. A lány habozott, a kocsi belsejének bizalmas légköre hirtelen felingerelte. Bárcsak ne nézne rá a férfi így… – Ne aggódjék – mondta ő kissé csúfondárosan. – Majd uralkodok magámon. A lány nevetségesnek találta a gondolatot, hogy Dexter valaha is vonzónak találhatná őt. Az eddigiek során megtanulta, hogy a férfiak rendszerint csak csodálták éles eszéért és jó üzleti érzékéért. Más vonatkozásban ritkán volt kapcsolatban velük. De valahol belül, egészen mélyen, úgy vélte, hogy Dexter Wolffe más. Megrázta fejét, s hajából vízcseppek és apró csatok röpködtek. – Bekapcsolná a fűtést? – kérdezte, mert úgy vélte, jó lenne, ha mielőbb megpróbálná összeszedni magát. – Igyekszik kihasználni a helyzetet, ugye? – kérdezte Dex. – Miért én lennék, aki igyekszik mindig a rossz helyzetekből a lehető legelőnyösebben kikerülni? – mormolta. – Talán azért, mert maga gyakran kerül ilyen helyzetbe. Kinyúlt az olajfoltos takaróért. Furcsa grimaszt vágva két ujjával tartotta. – Úgy tűnik, ezzel törülgeti Sheila orrát. – Csak akkor, ha nedves – mondta a férfi. A lány körültekerte magán a pokrócot és a ruháján matatott. – Arra kérem, ne hívjon még egyszer Beth-nek. Ezzel az erővel akár azt is mondhatná, hogy „Hercegnő” vagy „Cica”. A férfi ezúttal nem fojtotta el mosolyát. – Oké, „Cicahercegnő”. A lány arcán megfagyott a mosoly, majd lehúzta a cipzárat és lecsúsztatta lábán az overallt. – Visszavonom, amit mondtam. Megteszi az Elizabeth. – Kedvesen mosolygott. – Én pedig majd Pókembernek hívom. – Minek? – a férfi meglepődött, mert évek óta nem hívták így. A lányra pillantott. – Ezt most miért mondja? – A gyűrűje miatt. Vagy az a kacskaringós izé talán egy nyolckarú polip? Nem, maga határozottan pók típus. – Pilláin át sandán a férfira nézett. – Tökéletes hálót sző áldozata köré. – Egykor valóban így hívtak a megérzéseim miatt. – Megrázta a fejét. – Úgy gondolták, a hatodik érzékemmel megérzem a veszélyt. Valójában csupán gyorsabban gondolkodom, mint mások. A lány, mivel nem akarta bevallani, hogy ez a magyarázat érdekli, fölemelte a rongyos overallt. – Ezt hová tegyem? A férfi megvonta a vállát. – Dobja a háta mögé. A lány megfordult, hogy dzsekijét az ülés támlájára legye. A takaró szétnyílt a combján. Gyorsan összerántotta, de a férfi már meglátta harisnyatartóját. Szóval harisnyát hord. A cápa nem harisnyanadrágot visel, hanem fehérneműt. Melegség bizsergette arra a gondolatra, amit az a vacak gyapjúpokróc takarhat. Hirtelen megköszörülte torkát, elhessegette gondolatát a felhevítő peep-showról. Nem akart testi kapcsolatba kerülni a lánnyal. Tíz évvel ezelőtt, amikor Amber arra használta fel, hogy a hátán keresztül felmásszon a csúcsra, elege lett az ilyen fajta nőkből. A pokolba is! – gondolta – ő volt számára a létra. Ha nem tudja meggyőzni ösztöneit, hogy Elizabeth Hamner és Amber egy és ugyanaz, csak más kiadásban, úgy ez az út kész gyötrelem lesz. – Van egy elméletem – jelentette ki, miközben éberen figyelte az utcai lámpák vibráló fényét. Város felé közeledtek.
– Egy elmélete? Miről? – kérdezte a lány, miközben lehetetlen testhelyzetbe csavarodva áthúzta blúzát a lején. A blúzt a dzsekire tette. – A sikkasztásról? A férfi volánt markoló kezének ujjízületei kifehéredtek. Ha a szemüvege rajta lenne, a kerete már megolvadt volna. Sőt még nedves pulóvere sem tudta elvonni figyelmét a lány valószerűtlenül hosszú, karcsú lábáról, melyről a takaró kissé lecsúszott. – A sikkasztásról – ismételte, s meghúzta az olajszivattyú pumpáját. – Igen, a sikkasztásról… – Mit is kezdett mondani? – A tisztviselőkről. A kollégáiról. A másik ötről. – Persze, közülük valamelyik tette – mondta a lány. Gondosan összehajtotta a szoknyát és a retiküljére rakta. – Mondja, miért gondolja maga, hogy az elkövető nem külső személy? A férfi nagyot nyelt, amikor élénk fantáziával arra gondolt, ami a nő testén még maradhatott. – Az ügy nem szokványos – hallotta saját hangját és hálás volt, hogy agyának egy része még normálisan működik. – Az elkövető ismerte a bank belső mechanizmusát, és nem is akárhogyan. És valami nem stimmel nekem ezekkel az „ál-vállalatokkal” sem. – Mi? – Ha én azt tudnám, akkor most nem hajtanánk ezen az úton. – Elhessegette a folyton visszatérő gondolatot. Beugrana a megoldás, ha nem akarna mindenáron rájönni. – No, meg egyetlen kívülálló sem tudott volna áthatolni az én biztonsági rendszeremen. – Imádom, ha egy férfi ilyen szerény – mormolta a lány. – Tehát – folytatta Dex, elengedve füle mellett a megjegyzést – ki haragszik annyira magára, hogy egy sikkasztást varrjon a nyakába? – Mindenki – vágta rá gondolkodás nélkül. – Kíváncsi lennék, miért? – kérdezte a férfi. A lány álla megfeszült. – Szereztem néhány ellenségét, elismerem. De csak azért, mert nem az ő játékszabályaik szerint játszom. A lány kijelentése hideg zuhanyként hatott, mert a férfi másként tudta. Nem egészen ez volt az, ami kezdte kioltani érdeklődését, de ez volt a kezdet. – Ne akarja ezt bemesélni nekem. Mindent tudok magáról, Elizabeth Hamner, Az apja a haditengerészetnél szolgált, amikor maga még csak gyerek volt, és a Yale-en végzett. – Akár Amber történetét is elmondhatta volna. Csak hogy emlékeztesse önmagát, ne bízzék Elizabethben. – Nem furcsa, hogy az apjához hasonlóan maga is a Yale-re ment? – Mit akar ezzel mondani? – kérdezte a lány fagyosan. – Maga nem dolgozott meg ezért az állásért. Felhasználta az összeköttetéseit és szépen csak belesétált. A lány bólintott. – Tudnom kellett volna, hogy nagyra tart. – A férfi felé fordult, hideg kék szeme lángolt. – Két évvel ezelőtt maga úgy bánt velünk, nőkkel, mintha a fejünkben szalma volna. Most pedig csűri-csavarja a tényeket, hogy igazolja saját felsőbbrendűségét. Undorodom magától. – Hirtelen a férfi vállára csapott. – Nekem legalább főiskolai végzettségem van! A férfi megmerevedett. – Bűn az, ha valakinek nincs? A lány ismét oldalba bökte. – Mi baja? Képtelen elismerni, hogy maga sem tökéletes? Nos, hadd mondjak magának egy-két dolgot úgy, ahogyan én látom. – Ujján sorolta mondandóját, miközben a takarót könyökével tartotta. – Magát hagyták elmenni… – köhintett egyet, de az a gúny, és nem a betegség hangja volt. – Óh, bocsánat! Maga otthagyta az egyetlen komoly állást, amellyel valaha is rendelkezett. Tíz éve szabadúszó, s jelenleg nem hitelképes, nincs említésre méltó tőkéje. – Megvető pillantást vetett a kocsira. – A bankszámláján ezer dollár sincs, és csak akkor dolgozik, ha bérleti díjat kell fizetnie. Maga úgy véli, hogy én egyszerűen besétáltam az állásomba… Maga pedig elhajította a sajátját! – Maga szorgalmas kis méhecske volt – mondta a férfi, s fölengedett, mikor rájött, hogy a lány nem ismeri a teljes történetét. Ha többet hallott volna pletykánál, ha tudná, hogy elég bolond volt ahhoz, hogy beleszeretett egy nőbe, aki ellopott tőle egy létfontosságú programot, melyet ő dolgozott ki, majd azt sajátjaként szabadalmaztatta, akkor ezt gúnyosan a szemére vetne. Így aztán bizonyos értelemben hálás volt neki, hogy emlékeztette, az ilyen típusú nő mind álnok és hitszegő. – Azonban néhány dolgot figyelmen kívül hagy. – Mint például?
A férfi észrevette egy áruház fényreklámját, és lassan ráhajtott a kiállósávra. Mivel nem tudta száműzni a gondolatot, hogy a nő csaknem meztelen, szüksége volt rá, hogy megőrizze józan eszét. – Először is, szinte a középiskolából vittek el állásba. Nekem ugyanis… hm-m… hogy i' mondjam… szóval, jó hírem volt. – Ezt lefogadtam volna. Miért? Mit tett? Kuncsorgott a tanára után, és cikket írt a komputerek védelmében? – Nem egészen. – Fanyarul elmosolyodott. Rendszerint nem szokott kérkedni, a lánynak azonban meg kell tanulnia, hogy ne következtessen elhamarkodva. – Mikor az apám mérleget csinált, rájött, hogy egy cent hiányzik. Úgy gondolta, kivonási hibáról van szó, én azonban láttam, hogy ez törvényszerűen ismétlődik. Csaknem egy éven át minden hónapban hiányzik egy cent. Volt egy barátom, egy „komputerbolond", s én az ő komputerét használtam, hogy bejussak a bank rendszerébe. Ahogy visszaemlékszem, ez elég könnyű volt, mert – szokás szerint – a technika gyorsabban fejlődött, mint a jogalkotás. A lánynak elállt a lélegzete, halkan szitkozódott. A férfi vigyorgott. A lány tudta, hogy hová akar kilyukadni. A férfi nem akarja megfosztani magát az élvezettől, hogy kimérje rá a végső csapást. – Képzelje a meglepetésemet, amikor rájöttem, hogy a nemzeti hálózatban szereplő minden második számlát módszeresen megcsapolják egy centtel minden egyes hónapban. Aljas kis terv, én mondom magának. Volt azonban egy halvány nyom, amin el lehetett indulni. – A férfi beállt a parkolóba a kocsival; homlokát ráncolta, mintha nem emlékezne valamire. – Végül is mit állapítottak meg? Mennyit loptak el? A lány motyogott valamit. – Mi? Nem hallottam jól. Beth gyilkos pillantást vetett rá. – Hárommillió dollárt. – Ujjával türelmetlenül szántott végig haján, s kiszedte a még megmaradt néhány hajtűt. – De… A férfi kinyitotta a kocsi ajtaját. – Aztán elmentem még egy szemeszterre Stanfordba egy futballösztön-díjjal, de abban az évben tíz hüvelyket nőttem egy év alatt. – Hátradőlt és halkan ezt mondta. – Tönkrement a térdem. Néhányan nem engedhetjük meg magunknak az ilyen luxus főiskolákat gazdag papa vagy olyan barát nélkül, aki tagja a Főiskola Igazgatótanácsának. – Kiegyenesedett. – Amíg én bent leszek, használja az elsősegélycsomagot és hozza rendbe a lábát! Mikor az ajtó becsapódott, Elizabeth méltatlankodása nőtt. Hát ez mi volt? Búcsúmegjegyzés, és a társalgásnak vége a visszavágás lehetősége nélkül? Kezdett kimászni a kocsiból, de rájött, hogy illetlen megjelenése miatt jobb, ha bennmarad, így aztán leengedte a kocsi ablakát. Közben elállt az eső. – Hová megy? – Majd meglátja! – kiáltotta a férfi, és megindult a parkolón át. A lány elhúzta az orrát. Ez pontosan rá vall, stratégiai visszavonulás. Ha nagyobb erővel találkozik, visszavonul. De mosolyognia kellett. Legalább megmondta neki a véleményét, és érzelgős magyarázkodás nélkül. Ahogy a lány a férfi történetének csak felét ismerte, a férfi is csak részleteket tudott róla. A kérdés az, hogy ezt elismeri-e. Úgy döntött, hogy nem érdekli. Nem kedvelte a férfit és az sem őt. Csak felhasználják egymást, hogy elérjék céljukat, és magában kíméletlenül lehordta szívének azt a részét, mely szinte felsikoltott e gondolatra. Részéről ez egy szimpla kapcsolat, vagyis sokkal jobb, mint az a különös vonzalom, melyet akkor érzett, amikor a ruháját levette. Azt meghagyja az ostoba romantikus bolondoknak, ő pedig nem ilyen. Amikor a férfi visszatért és egy nehéz csomagot dobott ölébe, sikerült elviselhető hangulatba kerülnie. – Ez mi? – kérdezte. – Nyissa ki. – Nem ugrik rám belőle semmi? A férfi felnyögött. – Úristen, hogy maga milyen gyanakvó természetű! – Gondoltam, esetleg törleszt valamit a leckéztetésért – mondta a férfinak nyugodt hangon. Dex felé fordult. – Oké, ezt elismerem. Én néhány esetben elhamarkodottan következtettem. De miért nem tisztázza ezeket velem? – Nem így gondolom – mondta a lány mosolyogva. – Amíg maga elismeri, hogy más álláspont is van, az csak jó nekem.
A férfi a lány ülése alá nyúlt, hogy előhúzzon egy négyszögletes dobozt. – Hogy megnyugtassam, viszonoztam a szívességet. – Nem volt rá szükség. – Megrezzent, amikor a férfi megfogta a bokáját és a lábát a sebességváltóra tette. Az ölében levő zacskó lecsúszott a kocsi piszkos padlójára. Mikor a nyaka kissé kitekeredett és feje nekicsúszott a kocsi ablakának, kiszaladt száján egy káromkodás, de a férfi oda se figyelt. Elpirult, amikor a takaró szétnyílt, fűzője, bugyija és harisnyatartója teljes pompájában előbukkant. – Én… hm… – a férfi a torkát köszörülte. – Valamit csinálnom kell ezzel a fűtéssel – mormolta. Ujja a lány lábát simogatta, de szeme a mellét nézte. Elizabeth rápillantott a bársony alatt előremeredő mellbimbóira, majd a férfi félig lehunyt szürke szemére. Hirtelen forró melegséget érzett, mely hihetetlen sebességgel áradt szét tagjaiban. – Mit csinál? – nyögte ki végül. A férfi kissé megrázkódott. – Mondtam, hogy bekötözöm a lábát. – Pillanatnyi habozás után Dex gyors mozdulattal félrehúzta a takarót, fölrántotta az elsősegélydoboz tetejét, s mintegy személytelenül a lányhoz ért. – Nem akarom, hogy fertőzést kapjon. – Nem szoktam beteg lenni – felelte idegesen. A férfi érintésére úgy reagált, mint egy szexre éhes tinédzser. Bizonyára csak képzelte ezt a mohó vágyat, visszhangozta őrült testének vágyakozó fellobbanása. Fellobbanás, gondolta utálkozva. Az olyan, mint a csuklás! A férfi sebhintőport szórt a sérülésekre. A lány fölszisszent, mert a por csípte a talpát, s úgy gondolta, el kell vonnia figyelmét arról az érzésről, melyet a férfi érintése okozott. Belenyúlt a csomagba, s tapogatózva kihúzta a legfölül lévő holmit, egy hajkefét. – Ez célzás? A férfi megvonta vállát, és közben gézzel bekötözte a sérült részt. – Veheti annak is, hiszen egy madárka még „fészeknek” is nézheti. – És honnan ez a szakértelem? Mr. Bozótnyüvő? A férfi csak biccentett a nő találó kifejezésére. – Kiszedheti a többit is. A lány óvatosan húzta elő a többi holmit is, egy farmernadrágot, egy pár kényelmes papucsot sérült lábára, s egy fekete pólóinget. Ez utóbbit vállához igazította, s nagyot nézett, amikor meglátta a szöveget. – Ravasz – mormolta, s a férfi felé fordította: „Odavagyok érted, te rámenős csibész" – olvasta s rábólintott. – Hát igen! – Nem tudtam ellenállni – mondta a férfi vigyorogva, s alaposan bekötözte a lány sebeit. – Egyik sebe sem mély – közölte, amikor a maradék kötszert a dobozba tett. – De azért ne hanyagolja el. – Igenis, doktor úr. A lány kezdte jobban érezni magát. – És most mi lesz? A férfi beindította a motort. A kocsi köpködött, ő rávert öklével a műszerfalra, s a motor nagy nehezen beindult. – Jóllakatjuk Sheilát – mondta, s oda se figyelt a kocsi halk zörgésére, amint lassan gurultak a közeli töltőállomás felé. A lány mosolyát elrejtve áthúzta fején a pólót. Most ismét barátságosan viselkedtek egymással, mint kedélyes ellenfelek szoktak, s ez olyan szövetség volt, amelyet tudott kezelni. Amíg egyenrangú partnerek, addig megmarad a tekintélye, s a problémáit féken tudja tartani, beleértve a váratlan biokémiai reakciót is. A töltőállomásnál lassítottak, és a lány a retiküljéért nyúlt. – A rám eső részt én fizetem – mondta határozottan –, az üzemanyagot, a ruhákat, a kötszert és minden mást. A férfi vállat vont, és kiszállt, hogy feltöltse a tankot. – Nem vitatkozom – mondta. A lány kinyitotta a retikült, s belenézett. Ekkor szíve hevesen megdobbant. Átkutatta a retiküljét: egy ajak-rúzs, egy szemhéjfesték és az orvosi recept, melyet aznap reggel vett át, de a kitömött barna levéltárcának nyoma sem volt. Szitkozódva letérdelt, és elkezdte szanaszét dobálni a ruhákat, különböző kacatokat a kocsiban. – Hogy a fene egye meg! – mondta, amikorra már csak a megszokott felfordulás maradt. Megtapogatta dzsekije zsebeit, és közben reménykedett, hogy talán oda csúsztatta be. De sehol semmi. Megfagyott ereiben a vér. Megpróbált visszaemlékezni. Nyirkosság. Eső. Leejtette retiküljét a kavicsra! – Úristen! – suttogta, s fejét kezébe hajtva gondolatban kegyetlenül
szidta magát. Miért is egyezett bele ebbe az őrültségbe? És miért nem vesztett el valami kevésbé fontos dolgot. Dex dugta be fejét az ablakon. – Megtalálta? – Nem! – nyöszörögte. – Azt hiszem, valamelyik vízmosásban van San Josétól délre. – Semmi baj. Van nálam pénz. Hogyan magyarázhatná meg a férfinak, hogy egyáltalán nem érti a lényeget. A világ ismét szétesik körülötte, s ő nem tehet ellene semmit! Hová lett az akarata? – Nem… Nem csak a pénzről van szó. – Nagyot nyelt. A fenébe is! Nem omolhat össze, különösen a férfi előtt nem! – A hitelkártyáim, a csekk-könyvem, minden abban volt. – Látja, mi történik, ha ilyen kis plasztikkártyáktól függ? – gúnyolódott a férfi. A lány felnyögött. – Jóságos isten, még hitelkártyát sem hord! – Csak huszonnégy órát kell végigcsinálnunk – nyugtatta a férfi. – Túléljük. A lány megborzongott. – Ez még nem minden. Jane titkos telefonszáma és a címe is elveszett. – Akkor menjünk vissza – mondta a férfi, és kezébe fogta a lány kezét. – Kezdettől fogva sejtettem, hogy ilyesmiben töri a fejét. Vannak jobb módszerek is arra, hogy tisztázzuk magát. Ugyanakkor elvihetem valahová, ahol biztonságban lehet. A lány ujjai remegtek. A férfi aggódása nyilvánvaló volt, érintése pedig oly jóleső, mint kedvenc Teddy mackójáé, s még a kettejük közt áramló forróság is azt juttatta eszébe, hogy az ágyban nemcsak aludni lehet. Dexter Wolffe így közvetlen közelről veszélyesebb, mint a rendőrség, mint a Szövetségiek és a „tettes”. Ha nem szedi össze magát, ha képtelen visszanyerni tekintélyét, akkor csak Isten tudja, hogy hogyan és hol végződik az egész. Határozott mozdulattal elhúzta a kezét. – Nem. Nem mehetek vissza, és nem csak a feljegyzések miatt. Egyébként egyik kollégám sem tudna soha kiigazodni rajtuk. – Kihúzta magát. – És amíg Phoenixbe érünk, rengeteg időnk van rá, hogy maga kigondoljon valamit. – Sohasem lehet tudni, lehet, hogy valóban rájövünk addig valamire. – Elindult a töltőállomásról. – Nézze a dolgokat így: Minden, ami elromolhat, az el is romlik. – Fölvonta vállát. – Akkor mi értelme aggódni, nem igaz? A lány belebújt farmerébe. – De igaz.
3. Elizabeth kinézett az ablakon. Ebben a pillanatban Sheila hűtőjéből sűrű, ködszerű gőz csapott ki bíborszínű csíkokkal, elsötétítve a látóhatárt. Dex kiszállt, a motorház tetejét fölemelve a gép fölé hajolt. Föltűrte pulóvere ujját, és olyan képpel nézte a motort, melyet a lány „problémamegoldó arckifejezés”-nek nevezett. Ezt az arckifejezést az elmúlt huszonnégy órában sokszor látta. Fölsóhajtott, kinyújtotta lábát a nyitott kocsiajtón. – Miért aggódik? – gúnyolódott szelíden, és az ég felé fordította tekintetét. – Minden elismerésem a magáé, hogy olyan szemtelenül magabiztos, de ennek bizonyítására nem tudna más módszert választani? Hajába túrt, ismét fölsóhajtott, és azon tűnődött, mi bírta rá, hogy beleegyezzen ebbe az őrültségbe. Gyalog kellett volna mennie, s már San Joséban lenne. Amikor a kocsi lefulladt Buttonwillowban, Elizabeth egy szót sem szólt. Amikor a kerék kilyukadt Bakersvillben, csak a fogát csikorgatta. Még reggel is, amikor még mindig nem értek ki Kaliforniából, csak összevonta a szemöldökét. Még ekkor sem volt bosszúra éhes. Túlságosan fáradt volt és – de ezt csak önmagának ismerte be – fenemód aggódott. Képtelen volt tétlenül üldögélni, odasétált hát Dexhez. Bekandikált a motorba a férfi karja fölött, ő fölnézett és rábámult, szürke szeme kifejezéstelen volt. Olyan emberre emlékeztetett, aki tévedésből még Barstowban levette a gyújtáselosztó kupakját; olajfoltos kezét farmerja hátsó zsebébe dugta és odább lépett. Majd ismét a motor felé fordult. A lány hol egyik, hol másik lábára állt, magában azt kívánta, bár megszólalna már a férfi.
– Mennyire vagyunk Phoenixtől? – Még körülbelül három óra. De ha Jane bankja ötkor bezár, akkor már nem érjük el. A lány, mivel aggódott, hogy Jane-t már nem találják ott, és a férfi lovagias magatartása is bántotta, így szólt. – Ezt persze nem tudja garantálni. – A férfi burkolt célzása, hogy a háromórás autóút öt órát esz igénybe, elég volt. Dex lassú, kimért léptekkel a vezetőüléshez ment, és megtörölte kezét egy rongyban. – Ha nem találok vizet, akkor sok idő kell, hogy a hűtő lehűljön – szólalt meg végül, majd kiegyenesedett és a kopár környéket bámulta. A lány elkáromkodta magát. – A legközelebbi töltőállomás tíz mérfölddel van mögöttünk! – Keresztül kellene jutniuk az elhagyott pusztaságon. Tegnap átkozta az esőt, ma mindent odaadna egyetlen felhőért. A fene vinné el! Miért történik ez vele? – Nincs valami ragyogó ötlete, Pókember? – Nos, emlékeztetem, hogy a maga ötlete volt időmegtakarítás végett ez az istenverte út, vagy… – Még hogy az enyém? Hát ki akarta elkerülni Los Angelest? A férfi erre már nem is figyelt, fejével az út felé biccentett, és közben becsapta a kocsi ajtaját. –… vagy elmehetnénk a mellett a teve formájú szikla mellett, ahol az a fény látszik. Ez körülbelül csak két mérföldes út, és innen a távolból úgy tűnik, hogy ott van valamilyen épület. – Majd anélkül, hogy visszanézett volna, elindult gyalog. Elizabethnek egy pillanat alatt eszébe jutott valamennyi szörnyűséges jelző, melyet csak el tudott képzelni, de kiszáradt szája miatt nem tudott hangot adni. A víznek még puszta gondolatára is ivásra csücsörítette száját. Idegesen előrángatta retiküljéből az ajakbalzsamot, vastagon bekente száját, majd bevágta a kocsi ajtaját. Zsebébe dugta az ajakbalzsamot és megindult a férfi nyomában. Vékony talpú papucsa alig védte fájó lábát az útra szórt murvától. Milyen nevetséges a férfi a fejére borított pulóverrel, gondolta rosszmájúan. Egy percnek sem kellett eltelnie, hogy rájöjjön, a férfi nem véletlenül óvta kobakját. A nap zenitjén állt, s égetően tűzött fejére. Szitkozódott magában, amikor sapkájára gondolt, mely a kocsi padlóján hevert, és hátrafordulva maga mögé nézett. Úgy tűnt, Sheila már legalább egy mérföldre van mögöttük, s Dex még mindig kutyagolt előre. Összeszorította száját. A fenébe is! Ha a férfi képes rá, akkor ezt ő is meg tudja tenni! Önkéntelenül is a gyalogló férfit nézegette. Még sohasem látta ing nélkül, és eszébe sem jutott, hogy pulóvere alatt ilyen széles, barnára sült, izmos hát rejtőzik. Kutató szemmel vizslatta, nincs-e rajta fölösleges zsír vagy elcsúfító seb – bármilyen fogyatékosság megtenné! –, de nem talált ilyet, csak szép, bársonyos, napbarnított bőrt, mely vastagon kidolgozott izmokat és erős csontot takart. Mikor tekintete lejjebb, a férfi elvékonyodó dereka felé vándorolt, ostoba női észjárással elismerően füttyentett. Hosszú lába és lapos hasa láttán bármelyik nőnek kicsordulna a nyála. Nem, gondolta magabiztosan, ő nem esik bele ebbe a csapdába! Tökéletesen ura a helyzetnek. És még csak nem is kedveli Dexter Wolffe-ot. A férfi szemtelen, rossz modorú és lusta. Egy évben csak egyszer dolgozik! Nincs semmilyen közös vonásuk. – Ú-úgy? – kérdezte halkan lényének „női” fele. – Elhallgass! – csattant fel nyomban józanabbik énje. Mivel a benne dúló néma vita elvonta figyelmét és szédült, meg hányingere is volt az erős napsütéstől, nem vette észre, hogy az út véget ért és egy kocsibehajtóhoz értek. Nem hallotta a kísértetiesen ható zenét és nem érezte a fa füstjének árulkodó szagát sem. Mikor Dex megállt, egyszerűen nekiütközött, először az orrával, pontosan a lapockája mellett, ahová szerinte inkább egy kést kellene döfni. Annyira meglepődött, hogy félreugrott, s közben valami bocsánatkérést motyogott, majd szemügyre vette az építményt. Hunyorgott a félbevágott, henger alakú hatalmas, vékony ónlemezből készült monstrum láttán, amelyet az évek és az időjárás viszontagságai már kifakítottak. Utoljára egy tengerészeti bázison látott hasonlót. – Hogyan kerül egy Quonset kunyhó a senki földjére? – kérdezte hangosan tűnődve.
Dex egy kézzel festett táblára mutatott: „Danny Ivója és sütődéje. Utolsó állomás Sawdiföld előtt” A lány a homlokát ráncolta. – Oké, helyesbítek. Hogyan kerül ez a Quonset kunyhó egy helyesírási hibával írt táblával a… – Hirtelen abbahagyta, fölkapta lejét, a levegőbe szagolt és csaknem elájult, amikor az illatot felismerte. – Sült borda – mondta átszellemülten, majd anélkül, hogy hátranézett volna, gyors léptekkel megindult a bejárati ajtó felé. – Várjon… – szólt utána a férfi. – Azt ugyan lesheti! – Bent hirtelen megállt, mert a sötét, füstös helyiségben nem tudott tájékozódni. Aztán, amikor már a sör szaga is megcsapta az orrát, a gyomrához kapott, nehogy kétrét görnyedjen. Úristen, ez maga a mennyország! – Nem látta a teherautókat? – szólalt meg Dex közvetlenül mellette. – Miféle teherautókat? – A csapatszállító autókat. – A… – körülnézett. Baloldalt egy hosszú, fából készült bárpultot látott és neonfeliratok reklámozták a különféle sörfajtákat és szódát. A deszkapadlón itt-ott elszórtan asztalok, mindegyik mellett négy szék. Látta a játékautomatát, jobboldalt a billiárdasztalt és a két tízes beosztású célbadobó táblát a behorpadt falon. Látta a tulajdonost, amint a bárpult mögött ásítozik. És látta a férfiakat, akik valamennyien úgy húsz- vagy harmincévesek, úgy bámulják őt, mint kiéhezett hiénák. – Ennyi elég volt? – kérdezte a férfi, őt azonban most még egy mozsárágyú lövésével sem lehetett volna eltávolítani, s a férfi önelégült kérdése csak fokozta ellenállását. No meg felismerte a katonák barna ruháján a jelzéseket. – Tengerészek – mondta –, a legudvariasabb, legilledelmesebb férfiak, hála a hadseregnek. Ekkor közülük a legerősebb félelmetes üvöltéssel asztalára csapta fejét, s az asztal kettétörve szétesett. Dex mogorván nézett a lányra, ő megvonta vállát. – Oké, állatok. – Bátortalanul körülnézett. – Kíváncsi vagyok, mit csinálnak itt délután. – Majd megkérdezem. – A férfi megindult előre. A lány megfogta a karját. – Nem fontos. – Odakünn akar várni? – kérdezte a férfi gúnyos vigyorral. – Semmiképpen. És maga? – Amikor Dex tagadólag megrázta fejét, a lány egyetértően bólintott, és ismét körülnézett. Az előtte levő asztaloknál ülő férfiak fölálltak és megfogták széküket. A lány megfordult, s nagyot sóhajtva az ajtó melletti asztalhoz ment, és köszönetet rebegett az őrvezetőnek, aki átadta helyét. A tulajdonos vizet, kávét és étlapokat hozott. Mohón inni kezdett. – Hé, csak kortyolva, kortyolva! – kiáltotta Dex. – Még megbetegszik. Bethnek fájt a gyomra, s tudta, hogy ennek jelenlegi nehéz helyzete az oka. Nem az ivó, persze… Ennyi tengerésszel maga is elbánna. Inkább Jane eltűnése. Sőt még azt is el kellett ismernie, hogy már nem a pocsék körülményektől van ez. Valami baj van. Valami nagy baj. – Jane-nek már dolgoznia kellett volna, amikor fölhívtam – mondta halkan. A férfi eléje csúsztatta az étlapot, homlokát ráncolta. – Talán eltévesztette a napokat. – Ő mindig csütörtökön jön vissza szabadságáról. Mindig. – Elizabeth a szájához emelte a kávéscsészét. Érezte, hogy a kávé erős és letette. Kissé megborzongott. – Ő… ő utálja a nagy halom papírmunkát… és azt, hogy… – nagyot nyelt… – hogy ha ilyenkor hosszú munkahét vár rá. – Olajfoltos ujjait hajába túrta. – A fenébe is, miért épp ezt az időt választotta ki, hogy ily felelőtlenül viselkedjék? – És mi van akkor, ha a Szövetségiek végül is követték őt? Mi van akkor, ha azért nem volt ott, mert visszavitték San Franciscóba? – És talán ufók csaptak le rá és elhurcolták – mondta a lány, és keserűen fölnevetett. – Lehet, hogy kibékült volt férjével és elszökött Tibetbe? Elizabeth a fejét rázta. Érezte, hogy verítékcseppek ülnek ki homlokára. – Halálra rémült az exférjétől. Valóságos szakértő abban, hogyan meneküljön el tőle. – Fogát csikorgatta a
gyomrát mardosó fájdalomtól. – Mindenesetre vegye úgy, ha nem tudom megtalálni, akkor végem van. – Ne aggódjék, Beth. Az sem érdekes, ha nem találtuk meg. Majd módját ejtjük, hogy rájöjjünk a dolgok nyitjára. A lány a fájdalomtól még egy csípős megjegyzést sem tudott tenni. – Beth! A mindenségit! Megmondtam, hogy csak kortyolja! Jól van? Elizabeth ökölbe szorította kezét. Nem lett volna szabad oly mohón innia, de a fene egye meg, gyűlölte, ha a férfinak volt igaza! Szédülése elmúlt, ám rosszkedvű maradt. – Ó, hogy milyen ragyogó helyzetben vagyok – mormolta, mélyen a székbe süppedve. – A szabadságom egy férfitól függ, aki játszik velem, egy megbízhatatlan elvált nő szeszélyes tervén, és egy neurotikus hibrid sportkocsin, amely láthatóan ki nem állhat. Vajon mi lehet a baj? – Sheila nem gyűlöli magát – mondta a férfi. Ajka remegett az elfojtott nevetéstől. A lány fölkapta a fejét. – Nem? Hála ennek a műszaki szörnyetegnek, többet tudok a motorokról, mint Henry Ford, és ki tudok cserélni egy kereket 37 °C-os melegben anélkül, hogy megizzadnék. A férfi széttárta karját. – Látja, az ember mindig tanul. A lány kihúzott egy szőke hajszálat félig letört körme alól, és szitkozódott, mert irattárcájával együtt a kórömráspolya is elveszett. – Maga épp úgy beszél, mint az, apám. – Megdörzsölte fájó nyakát. – Ha nem fájna úgy a testem, olyan élményben részesíteném, amit biztos, hogy sohasem felejtene el. A férfi kávéját szürcsölte. – Talán jó lenne, ha ismét számba vennénk a gyanús személyek listáját. – Ha még egyszer meghallom a nevüket, darabokra tépem magát! – horkant föl. – Semmi újat nem találunk abban a szexőrült gyülekezetben. Az egyetlen reményem az, hogy Jane-t visszaviszem San Franciscóba! A férfi mosolygott és az étlapot nézegette. – Maga úgy van ezzel, mint kutya a jó csonttal, nem? – Még hogy én? Hát ki vallatott kit az elmúlt éjjel oly kíméletlenül, hogy végül már azt hittem, fölsikítok. Ezerszer megmondtam magának, hogy nem tudok többet mondani róluk. Valamennyien házasok és mindannyian rendezett körülmények között élnek. Nem tudom, hogy kártyáznak-e, nem tudom, van-e svájci bankszámlájuk, és valamennyien eléggé orrolnak rám ahhoz, egy több millió dolláros sikkasztási vádat koholjanak ellenem! – Arra emlékezett, hogy Nigel allergiás a kagylófélékre és a rákra, s hogy Wayne rendkívül jó fallabdajátékos – mondta nyugodt hangon a férfi. A lány nevetett. – Csak azért, mert volt egy olyan hülye időszakom, amikor meg akartam találni, hogy mi a közös bennünk. Úgy gondoltam, könnyebb lesz az életem, ha összedolgozunk. Nem vált be. Valami mintha átvillant volna az agyán, de nem szólt. Nem csak azért, mert az információt értéktelennek vélte, hanem azért sem, mert ha elmondaná a férfinak, akkor beadná a derekát. Ő pedig sohasem akart meghátrálni. – A fenébe is, Dex, lehet mindnek fél tucat felesége Alaszkában, táncolhatnak meztelenül holdfénynél, és én sohasem tudnék róla. A férfi átnézte az étlapot. – Még szerencse, hogy nem vesztette el a humorérzékét. A lány az asztalra vágta az étlapot. – Ne zaklasson már, Pókember! Fáradt és mocskos vagyok, s az elmúlt harminchat órából mindössze csak hármat aludtam, azt is egy, a pusztaság közepén parkoló kocsiban. Úgy nézek ki, hogy egy önmagára valamit is adó keselyű rám sem nézne; bűzlök az izzadságtól, és úgy érzem magam, mintha Quasimodo ikertestvére lennék! A férfi egy pillanatig a lányt bámulta, aztán elvette az étlapot és ismét figyelmesen tanulmányozta. – Próbáljon jó képet vágni hozzá. A lány ugyanúgy tőrbe csaltnak érezte magát, mint gyermekkorában oly sokszor. – Amikor a papa Vietnamban volt… Költözés költözést követett… „Jó képet” kellett vágnom hozzá. Amikor hazajött, és… teljesen más ember lett, s majd' minden évben költöztünk, még mindig „jó képet” kellett vágnom hozzá. – Fölemelte állát. – Belefáradtam abba, hogy mindig mindenhez „jó képet” vágjak. A vállalatnál eljutottam oda, ahol vagyok, de nem azért, mert „jó képet” vágtam hozzá.
A férfi fölsóhajtott. – Akkor csak hetvenkedjen és hősködjön továbbra is, mint „Kalapács", és sok szerencsét kívánok magának. – A férfi fölállt. – Keverje csak tovább bajba magát. Én, mert majd' meghalok az éhségtől, rendelek valamit. És talán Sheila betegségére is találok gyógyszert. Elizabeth most, hogy ily finoman megdorgálták, elfordította a fejét, és a Wurlitzer vibráló fényeit bámulta. Az, hogy a férfi gúnynevén szólította, belémart és fölizgatta, maga sem tudta, miért. Másoktól már százszor is hallotta, de sohasem esett neki ennyire rosszul. Csak bámult a semmibe, ajkába harapott és próbálta visszafojtani óhatatlanul előtörő könnyeit. Bensője azonban úgy összeszorult, akár Bruce Lee ökle. A fenébe is, még nem győzték le! Lehet, hogy egyelőre a körülmények áldozata, de végül is győzni fog. Mindig győzött. Csak ragaszkodni kell kitűzött céljához, és el is kell azt érnie. Az egyetlen különbség – bármennyire gyűlöletes volt bevallania –, ezúttal ezt nem tudja egyedül megtenni. Nem szabad azonban itt üldögélnie, és nem kell zsebre vágnia a férfi ostoba locsogását sem. Túl sokáig volt összezárva ezzel az önelégült szájhőssel. Ingerülten nézte Dexet, aki a csapossal beszélt. Víz kell a kocsiba, emlékezett. Valószínűleg nincs eszközük, amivel oda lehetne vinni. Ő azonban tudta, hogy ki tenné meg ezt neki, s hogyan üthetne két legyet egyetlen csapással. Megmozdult székében, hogy megszólítsa a tengerészt, aki még mindig ott ődöngött körülötte és bátortalanul keresett egy üres széket. – Bocsásson meg… – Magában megköszönte a seregnek, hogy rendszeresítette a katonák nevét jelző kitűző szalagokat. – … Starknak hívják, ugye? A katona gyorsan rácsusszant a mellette álló székre. – Igen, hölgyem. A lány mosolyt erőltetett arcára, s kissé hátrább húzódott. Csak egy szavába kerül és a férfi a rabszolgája lenne egy életre, de nem ezt forgatta fejében. – Stark, komoly problémám van. A kocsim túlforrósodott egy-két mérfölddel odébb, és nem hiszem, hogy Dannynek van valamilyen tartálya a barátom számára, hogy elvigye a vizet. – Szívtelenül a férfira osztotta ki a feladatot. Éhes volt. – Nem tudom, hogy maguk tudnának-e kölcsönözni neki valamit ehhez. – Ennél jobbat és többet is tehetek, hölgyem. – Talpra ugrott. – A hölgynek segítségre van szüksége – szólt a többieknek. – Hé, Kramer, Wochowski, csülökre fel! – Megindultak kifelé és lefegyverzően rávigyorogtak. – Ne aggódjék, hölgyem. Nyomban elrendezzük a dolgát. Mivel volt olyan gyanúja, hogy ha kellene, még Sheilát is elhoznák vállukon, becsületesen még ennyit mondott: – Teljesen megbízom magukban, őrvezető. – Örülnék, hölgyem, ha megtisztelne, s elfogadna tőlem egy italt, ha visszatértünk. – Szívesen – bólintott a lány. Dex zavartan nézett felé, amikor követte Kramert. Néhány pillanat múltán a lány hallotta, hogy a teherautó motorja felbőg. Ekkor rendelt egy hideg sört és egy nagy adag sült bordát. Miután feltálalták az ételt beleharapott az ízletes ambróziába, s elégedett nyögéssel hátradőlt, érezte, hogy vércukorszintje emelkedik. Most már ismét megbékélt a világgal. Löncsre ez volt kedvenc eledele, és megszabadult a zsarnoktól, a kocsi is rendben lesz egy órán belül, odaérnek, mielőtt még a bank bezár, s őt tisztázzák a gyanú alól egyszer s mindenkorra. – Hé, hölgyem! – morajlott mennydörgésként egy férfi hangja. Elizabeth meglepetten fölnézett, és látta, hogy egy behemót férfi bámul le rá. Ugyanaz, aki az asztal lapjára vágta a fejét. Hogy kárt tett-e magában ezzel, azt nem tudta volna megmondani. Kinézéséből ítélve eddig nem egy asztalt tett már tönkre. A lány körülnézett. Csak három üveges tekintetű katonát látott, s ekkor döbbent rá, hogy kérésével csaknem az egész ivó kiürült. Szörnyű gyanúja támadt, de oly férfiak között nőtt fel, mint ez a tengerész. Tudta hogyan bánjék velük. A leghatásosabb „Kalapács"-mosolyával tekintett rá. – Mit óhajt, uram? A férfit ez a hang nem rendítette meg. Leheletéből sör szaga áradt a lány felé. Előrenyúlt sonka nagyságú kezével, s a négy legfélelmetesebb szót dörmögte ki, melyet valaha is hallott. – Gyerünk, kis Cicám. Táncoljunk. Otthagyva a porfelhőbe burkolózó teherautót, Dex az utat nézte. Lekötelezve érezte magát a tengerészeknek, hogy olyan gyorsan lehűtötték Sheila hűtőjét, de dühös volt Beth legújabb meglepő mutatványa miatt. Pokoli huszonnégy óra után, amikor már alig tudta türtőztetni
magát, csaknem hálás volt a lánynak a „segítségért", míg végül rájött, hogy a lány így szabadult meg tőle. Nyilván azt hitte, biztonságban van az ivóban. Sajnos, ő jobban ismerte őket. Látta a katonák szemében a furcsa csillogást. Ha nem hagyja, hogy a dühe kerekedjék felül, akkor most nem sietett volna vissza. Miért is nem maradt ott? Miután gyorsan beállt a parkolóba, besietett az ivóba. Ott aztán valósággá vált a jelenet, mely eddig csupán gondolatban gyötörte. Beth dacosan állt a hűstorony előtt, aki a lány karját megmarkolva szemtelen, kihívó pillantással nézett rá. – Engedjen el vagy feltörlöm magával a padlót – vicsorgott rá a lány. – Táncoljon egyedül, maga hülye! Dex kimért léptekkel előrejött. Aztán hüvelykjét váratlanul beledöfte a tengerész csuklójába. A kolbászszerű ujjak hirtelen elernyedtek. – A hölgy nemet mondott – közölte meglepett ellenfelével. – Azt hittem, maga nem lélektannal foglalkozik – suttogta Beth, miközben megdörzsölte sérült karját. A férfi egy pillanatra sem vette le tekintetét ellenfeléről. – Itthagytam magát egy csomó sakállal – mondta a lánynak. – Nem volt szükség telepátiára, hogy rájöjjek, mi történik. Most pedig bújjon a pad alá. A lány csípőre tette a kezét. – A huszadik században élünk, Dex. Manapság a nők nem másznak engedelmesen az asztal alá. Mielőtt még Dex válaszolhatott volna, a másik férfi szélesen elvigyorodott, fogai kivillantak. – Majd én megmutatom neked, hogy ki a sakál – és máris lendült a karja. Dex, aki felkészült erre, hirtelen kitért az ütés elől. A tengerész a lendülettől száznyolcvan fokos fordulatot tett, majd bizonytalanul megállt, és zavartan nézett körül, hogy hová lett ellenfele. – Kissé nehéz a felfogása, ugye? – jegyezte meg. – Részeg – állapította meg Beth. A tengerész megfordult és újból fölemelte húsos öklét. Dex ismét kikerülte az ütést, könnyedén ellépett, és nyugodtan figyelte, amint a férfi nekitántorodik egy asztalnak. – Azt hiszem, igaza van – mondta a lánynak. – Úgy látszik, vannak még csodák – válaszolta ő meglepetten. Dex a válla fölött Bethre vigyorgott. – Csodák mindig történnek. A lány hátravetette haját. – Tudja, fölösleges volt a segítségemre sietnie. Apám ugyanis törzsőrmester volt a seregben. Ki tudtam volna… – Szeme hirtelen kimeredt. – Dex! A férfi ösztönösen félrekapta fejét, majd megfeszített tenyere élével alulról hirtelen gyors, éles ütést mért a tengerész állára, hogy harcképtelenné tegye. A katona feje hátrabillent, teste megingott, arca zavart és rémült lett, mert újabb erős ütést várt. Aztán, mint kisbaba az anyja ölében, lassan behunyta szemét és a földre rogyott. Pillanatnyi csend után a helyiség fölmorajlott. A lány a földre hulló gazembert bámulta. – Szép ütés. Karate? – Nem. – A lány melléje állt. – Három bátyám van. Az ivó hirtelen megtelt egyenruhás férfiakkal, mert visszatért a többi tengerész. Mentegetőzve s elismeréssel nézve Dexre, kivonszolták elalélt társukat és a falnak támasztották. A tulajdonos odasietett, hogy megbizonyosodjék, nem történt kár, majd elkülönítette a katonákat. Beth fölsóhajtott és Dexhez fordult. – Tehát indulhatunk? A férfi tátott szájjal bámult rá, mikor a lány megindult. – Csak így? Ennyi az egész? Megóvom az erényét és még egy „köszönöm"-öt sem mond? A lány hirtelen felé fordult. – Miért? Talán azért, mert segített, amire nem volt szükségem? És az erényem megvédése nem a maga feladata! – Az én feladatom lett attól a perctől, hogy beszállt a kocsimba – felelte a lánynak határozottan. – Föl sem fogja, hogy milyen bajban volt? A lány hirtelen fölfortyant. – Semmi sem történt volna, ha maga be nem viharzik ide. Elbántam volna vele! – Igen, láttam, hogy hogyan.
A lány dühös szemében egy pillanatig rémület tükröződött. – Köszönöm – mormolta. – Most már mehetünk? A férfi nem tudta volna megmondani, hogy csalódása nagyobb-e vagy a mérge. A fenébe is, azt gondol ta, hogy talán most végre lehullik a lányról ez a merev maszk, de tévedett. – Én még nem ettem – mondta. – Éhes vagyok. – Vegye az enyémet. – Lehuppant székére és ebédjének maradékát a férfi felé tolta. – Elment az étvágyam. Elizabeth dúlt-fúlt, amikor látta, hogy a férfi kényelmesen eszik, és minden morzsát felszed. Jól tudta, azért teszi, hogy őt bosszantsa, de az ördögbe is, miért lett egyszeriben a zsarnokává? Tökéletesen ura volt a helyzetnek, ő meg fogja magát, elkezd hetvenkedni, mint valami filmhős, és kudarcra ítéli az egészet! Homlokát ráncolta, amikor észrevette, hogy a keze ugyanolyan olajfoltos és repedezett, mint az övé, hogy ajka megrepedt a sivatagi hőségtől. Nem próbálta nógatni, mert tudta, hogy megbántotta. Szíve fájón dobbant. A férfinak igaza volt az egész úton, s ő úgy bánt vele, mint egy kártékony féreggel. Ő volt az, aki megoldott minden problémát, és nem jómaga. Az ő háta feszült meg, amikor a lyukas kereket kicserélte, ő állapította meg, hogy mi baja Sheila motorjának. És a fenébe is, az ő gyors reflexe mentette meg őt is. Jómaga csak annyit tett, s ez egy pillanat alatt villant át agyán, hogy ostoba libaként hetvenkedve belemászott egy veszélyes helyzetbe… és a férfi útjába. Szédült a feje. Ő volt az, aki sohase fordított időt arra, hogy megismerje munkatársait, mert csak saját céljait tartotta szem előtt. Ő volt az, aki a kódszót papírszalaggal beragasztotta íróasztala fiókjába, ő volt az a hülye, aki barátok helyett ellenségeket szerzett. Mint rendszerint, csak a célt nézte, s eltökélten ment előre a maga választotta úton, félresöpörve mindent és mindenkit útjából… és végül azt hibáztatta, aki bízott benne, az egyetlen személyt, aki valóban segíteni próbált neki. Zavarban volt, szégyent érzett, amikor zsebébe nyúlt a kis tubusért, melyet immár értéktelen retiküljéből oda rakott. Könnyes szemmel egy kis kenőcsöt nyomott ujjhegyére, áthajolt az asztal fölött és a férfi kiszáradt ajka felé nyúlt. Ő elkapta csuklóját, mielőtt még valójában meglátta volna. Csak most érzékelte, hogy milyen csodálatos reflexei vannak, és elszégyellte magát mindazért, ahogyan a férfit gondolatban nevezte. – Maga vérzik – suttogta. Dex gyanakodva fölvonta szemöldökét, amikor szabad kezével a szájához nyúlt, hogy ellenőrizze a lány állítását. Elizabeth nem hibáztatta. Eddigi viselkedése alapján a férfi nyilván azt gondolta, hogy meg akarja karmolni. – A száraz levegőtől van – mondta a lány. – Jól vagyok – vágta rá Dex, de nem engedte el a lány kezét. Melegség áradt szét Beth testében. Nem tudta elvenni tekintetét a férfi szeméről, és kezét sem akarta elhúzni. Torka hirtelen kiszáradt és csak nehezen tudta kimondani: – Hadd segítsek. – Ezt már hallottam korábban – mormolta a férfi. A lány elpirult. Az biztos, hogy már hallotta… Meg is mondta. Sokszor. Ő azonban nem figyelt oda. Beth úgy érezte, még egy fal omlott le lelkében. A férfi ennél is többet érdemel. Megérdemli bizalmát. – John Stein szereti a régi filmeket – szólalt meg hirtelen. – Micsoda? Hogyan? – a férfi szeme összeszűkült. – Alighanem nincs jelentősége, csak értéktelen információ, de… – aztán mély lélegzetet vett és fejest ugrott mondókájába. – Azt kérdezte, nem emlékszem-e valami másra a többiekkel kapcsolatban. Nos, John szereti a filmeket. – Látta, hogy a férfi arca megenyhül. – Ő… neki egész gyűjteménye van jelentős, neves eseményekkel kapcsolatban. Sohase figyelt fel az íróasztalán levő lámpára? Az egy színpadi lámpa, az Egy amerikai Párizsban kellékeiből. – Szóval így áll a dolog. A lány bólintott. – Egy ügynök hozta egyszer, és elbeszélgettünk Selznickről, Hustonról és Billy Wilderről. – Nagyot nyelt, amikor Dex hüvelykujja lassú köröket rajzolt csuklójára. – Nem tudtam magának megmondani, mert… – A férfi maga felé húzta a lány kezét. Annak
pulzusa hirtelen felgyorsult, hangja egy oktávval mélyebb lett –, mert akkor már ismerte a titkomat. – Maga is gyűjt? – kérdezte a férfi, s hüvelykje most már a lány tenyeréhez ért. – Nem, én… én nem engedhetem meg magamnak. – Az igéző, félig lehunyt szürke szemek, s a bőrét érő érzéki ritmus hatására szinte kényszert érzett, hogy elmondja a teljes igazságot, bármennyire nehezére esik is. – Szeretem nézni a régi filmeket – suttogta. – És nemcsak a vígjátékokat. – Elfordította tekintetét, mielőtt utolsó bizalmas közlését megtenné. – Kedvenc szombat esti időtöltésem, hogy előveszek egy halom videokazettát, egyik kezemben egy tál pattogatott kukorica, a másikban egy csomag papír zsebkendő. – Sötét győzelem? – kérdezte a férfi hamiskás mosollyal. – Casablanca? Brian dala? A lány szája remegett és rábólintott. – Camille, West Side Story, és még sorolhatja. Vagy százszor is láttam. – Könnyek közt? A lány próbálta elrántani kezét, de a férfi nem engedte el. – Most már ismeri az én titkomat. Vevő vagyok a boldogtalanul végződő filmekre. Egy felnőtt nő, aki hangosan bőg, s vörösre sírja szemét egy film láttán. Elég ostoba dolog, ugye? – Nem, Beth. Egyáltalán nem az. Értéktelen információ pedig nincs. Néha csak nem vesszük észre a dolgok lényegét. – Gyöngéden behajtotta a lány ujjait, s a kisujját a szája felé húzta. – Ez a rövid idő nagyon tanulságos volt. A lány meglepődött a férfi mozdulatain, s azon is, hogy most nem találta oly sértőnek az elnevezést, mint korábban, és megpróbált ellenállni. – Mit csinál? – Befejezem, amit maga elkezdett – mondta, s a lány ujján levő balzsamot ajkához érintette. Elizabeth érezte, amint a férfi érdes bőre ujjához ér. A vér forrón áradt szét testében és vad érzéseket keltett benne. Minden idegszála megfeszült testében. Mindez egy érintés hatására. Szinte elfúlva rántotta ki kezét a férfiéből. – Dex, én.. – Hirtelen elhallgatott, tusakodott érzéseivel. – Nos? A férfi várakozóan figyelte, mintha csak lelke mélyére akarna hatolni. – Én… – Beth úgy érezte, hogy megfullad, erős vágyat érzett, hogy megérintse a férfit, hogy olyan nő legyen, amilyenre az vágyik… olyan, amilyen lehetett volna. Még mindig bizsergő tenyerét farmeréhez dörgölte, elfordította tekintetét, kerülte a férfi okos, fürkésző nézését. – Nincs semmi baj. Most már készen van? Indulhatunk? – S anélkül, hogy válaszát bevárta volna, fölkelt a székről és megindult az ajtó leié. – Kint találkozunk – mondta a férfi, s hangja zavart volt. A lány intett neki, kisietett az ajtón és szinte itta magába a tiszta levegőt. Mikor már odakint volt, szinte aléltan dőlt a repedezett falnak, nagyokat nyelt és erőt vett vágyódásán. Élete legnagyobb hibáját követné el, ha engedne teste furcsa ösztönzésének. És mit mondhatna a férfinak? Hogy mikor ajka megérintette ujját, az a legerotikusabb érzés volt, melyet valaha is tapasztalt? Hogy ő a legérzékibb férfi, kit valaha is ismert? Hogy szerette volna megérinteni, érezni kezét a testén, amíg csak nem könyörög neki, hogy engedje el? Nem akart mindennek hangot adni. No meg, gondolta, s keresztbe fonta karjait, mintha fázna, a férfi egyáltalán nem az ő típusa. Nincs benne ambíció, nem hajt a sikerre, túlságosan védelmező, s ráadásul régimódi. Még egy nap, mondta magában eltökélten. Huszonnégy óra múlva nehezen elérhető helyettesének felkutatása véget ér, s útjaik elválnak mindörökre. Miért bántja őt ez a gondolat oly nagyon? Amikor látta, hogy a férfi kijön az ivóból, melléje szegődött, és együtt mentek a kocsi felé. – Gondolja, hogy a költségvetés kibír még egy motelszobát? – Szívverése felgyorsult és hirtelen hozzátette: – Természetesen két szobára gondolok. Dex előrenyúlt, hogy segítsen Bethnek. – Egy éjszakát még kibírunk. – Maga felé fordította a lányt. – De még mindig visszamehetünk San Franciscóba.
A férfi arca fölé emelkedett. Meleg, szürke szeme mély és lenyűgöző volt. Az ezüstös holdsugár halványan megvilágította arcvonásait, és tudta, hogy azokat sohasem felejti el. Azon kapta magát, hogy visszafojtja lélegzetét. – Ezt súgja az ösztöne? A férfi erőltetetten rámosolygott és lehajolt. – Ami az ösztöneimet illeti, ott az utóbbi időben nagy a zűrzavar – suttogta, és száját a lány ajkára nyomta. A csók oly lágy és puha volt, mintha pillangó szárnya érintené bőrét. S amikor a férfi visszahúzódott, hirtelen megnyalta száraz ajkát, érezte rajta a mentával illatosított kenőcsöt, és zavartan nézett a férfira. – Ezt miért tette? – Beth… A lányt pánik fogta el. Hátralépett és a fejét rázta. – Ne hívjon így – szólalt meg érdes hangon. – Nem vagyok „Beth", és nem vagyok zsákmány a maga hálójában, Pókember. A nevem Elizabeth, s ezen felül csak egy gúnynevet érdemeltem ki. Lehet, hogy az állásomhoz kapcsolatok révén jutottam, de istenemre, magam is bizonyítottam! – Fölrántotta a kocsi ajtaját, zavarta, hogy csaknem elsírta magát. – Menjünk innen. – Maga nagyon határozott nő. – Fenemód őszinte. – Kibámult a szélvédőn és úgy vélte, még mondania kell valamit. Nem akarta, hogy csípős nyelve szétrombolja bizonytalan fegyverszünetüket. – Dex? – mondta, s hangja remegett. A férfi az indítókulcsért nyúlt, de megállt. – Tessék? – Köszönöm, hogy megmentett. Egy örökkévalóságnak tűnő habozás után a férfi beindította a motort. – Szívesen tettem, útitárs. A lány ajkába harapott, hogy elfojtsa halvány mosolyát. – Maradjunk inkább a Bethnél – suttogta.
4. Az egyszintes épületet, ahhoz képest, hogy egy nagy bank területi leányvállalatának központja volt, nem lehetett impozánsnak mondani, gondolta Elizabeth, őszibarack színű homlokzata tökéletesen illeszkedett Tempe bevásárlónegyedébe. Nagy, széles ablakain át látni lehetett, hogy odabent élénk tevékenység folyik. A kávézó asztalától jó rálátása volt az utca túlsó oldalán levő épületre. Dex minden mozdulatát láthatta Sós süteményt majszolt, amikor a férfi besurrant az ajtón. Gyors pillantást vetett órájára. A férfi három percet töltött az épület előtt azzal, hogy látszólag cipőfűzőjét kötve tanulmányozta a helyiség belsejét. A lány ökölbe szorította kezét, amikor Dex bent is megállt, és az irodában feltűnés nélkül kémlelt minden egyes dolgozót, mielőtt elhatározásra jutott. – Gyerünk már – suttogta maga elé, de a férfi csak állt egy helyben. A lány gyomra émelygett. A fenébe is, csak annyit kell tennie, hogy megtudja, mi történt Jane-nel, vagy ha az nem lehetséges, legalább megtudja otthoni címét. Ez utóbbi szinte lehetetlen volt, mert tudta, hogy Jane betegesen titkolózik. De miért komplikálja túl Dex mindig a dolgokat? Hát nem jön rá, hogy magatartása gyanús lehet, különösen kifizetési napon, amikor a bank sok ezer dollárral több készpénzt tart? Mivel két napja nem váltottak ruhát – bár a legszükségesebb holmikat a motelszoba mosdókagylójában kilötykölték és meg is szárították a férfi aligha nézett ki megbízható ügyfélnek. Ha csak álldogál, mint egy szédült narkós, csak annyit ér el, hogy felhívja magára a figyelmet. Képtelen volt tehetetlenségét tovább elviselni, elfordult hát és jeges teáját szürcsölte. Dex veleszületett óvatossága halálra idegesíti. Miután az elmúlt este szerencsésen minden különösebb esemény nélkül elértek Phoenixbe, beszéltek erről a kockázatos vállalkozásról, de a szavak nem enyhítették feszültségét. – Könnyen megrémül Jane? – kérdezte a férfi, miután bejelentkeztek egy elfogadható, s nem drága motelbe.
A lány méltatlankodó biccentésére a férfi a fejét csóválta. – Ne feledje, a maga ügyét már világgá kürtölték. Tehát vagy felhívja magát az irodájában és közli a tényeket, vagy pánikba esik és elrohan. Reggel majd meglátjuk. – A férfi egy pillanatig habozott, s egy percre úgy tűnt, mintha aggódna. – Beth, sokkal könnyebb lenne a dolog, ha visszamennénk. Megtalálhatnám a vizsgálatomhoz szükséges hiányzó láncszemet és megvédhetném magát a… – Nem! Nem érdekel, hogy jutok hozzá, de tudnom kell, hogy ki használta a terminálomat. Szükségem van Jane-re. – És szüksége volt arra a tudatra, hogy még mindig ura a helyzetnek. A lányt megviselte magánküzdelme. Bár kimerült volt, éjszaka mégis zaklatottan aludt, kísértette a férfival váltott csók, az oly sokáig elfojtott, de most feltörő érzelmek. Napkeltekor már ébren volt, és nem volt biztos benne, mi rémítette meg jobban. Reggelinél megtalálták a cikket a lapokban, de csak annyit írtak, hogy keresik Elizabethet, mert ki akarják hallgatni. Ő azonban tudta, hogy Jane minden újságot elolvas az utolsó betűig. Egy elváltoztatott hangú telefonhívás az irodájában elárulta neki, hogy senki se tisztázta őt a gyanú alól. Egy másikból azt tudta meg, hogy Jane még mindig nem tért vissza a bankfiókba. Elizabeth ismét Dexet nézte a bankban – mi sem változott –, s öklét fájó gyomrára szorította. Ez a helyzet aktiválta gyermekkori betegségét, korai gyomorfekélyét. Ha Dex nem iparkodik, ő kórházba kerül. Bosszantotta, hogy nem mehet be személyesen a bankfiókba, ám Dex figyelmeztette, hogy a bankokban videokamerák vannak. Még ha nem is ismernék fel nyomban, videofelvétel készülne látogatásáról. Azt pedig nem engedheti meg, hogy hollétét is világgá kürtöljék, még nem. Nem, egészen addig, amíg meg nem találják Jane-t és meg nem szerzik a szükséges bizonyítékot. – Senorita? Elizabeth összerezzent és a csinos pincérnőre nézett, aki kérdő tekintettel, s kezében egy forró vizes kancsóval mellette állt. Mosolyt erőltetett arcára, s az üres csészét a lány elé tolta. A pincérnő hallgatott, míg a vizet kiöntötte, majd megkérdezte: – Biztos, hogy ugyanazt kéri még egyszer? Kissé izgatottnak látszik. Vannak gyógyteáink. Elizabeth udvariasan, de talán több hévvel, mint tapintattal elhárította a lány ajánlatát, aki megvonta a vállát, és elment. Elizabeth a vízbe mártotta a filteres teászacskót és ismét az ablak felé fordult. Dexet nem látta. Rémült borzongás futott végig gerincén. A nyakát nyújtogatta, s félig fölállt, mikor végre meglátta jobb felől az asztal fölé hajló férfi karcsú alakját egy vonzó kis barna nővel szemben. Megkönnyebbülve ült vissza, s azt kívánta, bár hallhatná a beszélgetést. A férfi nevetve hátravetette fejét, bólintott és megfogta a nő kezét. Láthatóan együttérzéséről biztosította. Elizabeth elfordult, mert valami bizsergett ereiben. Bizonyára az adrenalinszintje. Hát persze. Nyilván az izgalomtól emelkedett. Fogát csikorgatta és kortyolt egyet teájából. Ismét Dexet és a titkárnőt figyelte, kik most fejüket összedugva komolyan beszélgettek. Fölemelte csészéjét, félúton szinte megdermedt, amikor Dex megérintette a nő vállát – őt cirógatta –, majd bólintott. Mindketten megindultak egy irodába, amely szerencsére az utcai fronton volt, bár a leengedett redőnyök takarták egy részét. Elizabeth aggódva várt, míg ismét feltűntek, s a jól látható bal oldali íróasztalhoz mentek. Már csak néhány perc, gondolta, s ismét láthatja majd őket. Újabb másodpercek. Izgalmában a szék szélére húzódott. Még néhány másodperc. Idegesen tette le csészéjét, amikor a másodpercből egy, majd két perc is lett Persze, nem mintha érdekelné, hogy a férfi miként szerzi meg a szükséges információt, de azt mégsem gondolta, hogy annyira lealacsonyodik, hogy… nem tudta elképzelni, hogy oly mélyre süllyed, hogy… hogy valóban… Dühös volt, hogy képtelen befejezni a gondolatot; tekintetét pillanatra sem véve le az utca túlsó oldalán levő irodáról. – Rajta! – suttogta. – Mi lesz már? A kis barna nő váratlanul ismét feltűnt, ugyanúgy nézett ki, mint az imént. Elizabeth megkönnyebbült. Persze csak azért, mert nem láthatja, hogy mi történik.
A nő a telefon felé intett és bólintott egy nem hallható kérdésre. Összekulcsolta kezét, ismét bólintott, és kiment az irodából, majd egy pillanattal később újból megjelent saját asztalánál. Amíg egy ügyfél kérdésére válaszolt, s elővett egy írótömböt fiókjából, Dex végigment az irodán, majd kihúzta a nyilvántartó szekrény fiókját. Nem, a fenébe is! – suttogta Elizabeth felháborodva. Ő nem hagyna egy címet mások kartonjai között. Láthatóan a férfinak is ez volt a véleménye. Becsukta az ajtókat és kezét keskeny csípőjére téve járkált az irodában. Egy pillanatra megállt, s az íróasztal tetejét nézte. Habozott, majd egy halom papír között kotorászott és kivett közülük egyet. Elizabeth a másik oldalra pillantott. Feszülten figyelt, szíve hevesen dobogott. A titkárnő már megindult visszafelé és Dex a papírt nézve úgy vigyorgott, mintha időtlen időkig ráérne! A lány magában hangtalanul sikoltott. A férfi előrehajolt, hogy a papírt leválassza valamiről, majd a cédulát gyorsan farmere elülső zsebébe gyűrte. Ugyanabban a pillanatban a nő belépett az ajtón. Elizabeth csaknem elájult. Behunyta szemét, megingott székében, képtelen volt nézni a jelenet folytatását. A férfi megszerezte az információt és biztonságban volt. Összekulcsolta remegő kezeit a meleg csészén, és zavartan döbbent rá, nem tudja, hogy a kettő közül melyik volt számára fontosabb. Még akkor sem tudta eldönteni, mikor fölnézve azt látta, hogy a férfi a kávézó felé ballag, markáns arcán elégedett vigyorral. Akár elismeri Dex, akár nem, szereti az ilyen izgalmas játékot. Elnyomta vágyát, hogy a merész fickónak elébe menjen az utcán és nyaka köré fonja karját, mert végül is nem érdemli meg. A pokolba is, számára ez csak szórakozás volt! Neki meg itt kellett ülnie és figyelnie, s közben az idegességtől görcsölt a gyomra! Az ő letartóztatásáról van szó, és nem a férfiéról, s az még csak nem is hagyja, hogy bármit tegyen! Amikor a férfi már ott állt mellette, fölcsattant: – Mi az isten csudáját csinált ott? Oly soká bámult be az ablakon, hogy már azt gondoltam, lyukat éget bele a tekintetével! – Nem szambázhattam be csak úgy, egyszerűen. – Gyorsan leült és az épületet nézte. – Meg kellett találnom azt a pontot, amely már nem esik a videokamerák látóterébe. Elizabeth a férfi hűvös logikájától lehiggadva hajába túrt. Ha ez így megy tovább, megőszül vagy kihullik a haja, mire Jane-t megtalálják. – Rendben van, Sherlock – mondta kissé nyugodtabb hangon. – Mit derített ki? – Jane nincs ott. – Fölvette a lány csészéjét. – Azt hiszem, ezt már tisztáztuk – mondta a lány végtelen türelemmel. – Igen, de már tegnap óta nem járt bent. – Kortyolt egyet a teából. – Ő… – Hirtelen abbahagyta, megremegett és a csészét gyors mozdulattal a tányérra tette. Miután belenézett a csaknem üres cukros edénybe, felhúzott szemöldökkel a lányra nézett. – Ihatok egy keveset a maga teájából? Elizabeth érezte, hogy elpirul. Oly féltékeny volt – nem, csak aggódott! –, hogy bizonyára a fele cukrot belerakta a csészéjébe. – Még mit derített ki? – kérdezte. – Láttam, hogy elvett valamit Jane íróasztaláról. – Ó, hát arról beszél – mondta a férfi önelégült mosollyal, miközben szemével az utcát pásztázta. – Azt hiszem… – A vigyor egy pillanat alatt lehervadt arcáról. Fölállt. – Kifizette a számlát? – kérdezte halk, sürgető hangon. – Még nem. A férfi elkáromkodta magát, néhány dollárt dobott az asztalra és megragadta a lány karját. – Menjünk innen. Elizabeth zavartan követte a férfi tekintetét. Két rendőrségi kocsi parkolt a bank előtt. – Dex, mit tett? A férfi kituszkolta őt az ajtón. – Magának szüksége volt Jane címére. – És megszerezte? – Igyekezett lépést tartani a hosszú lábú férfival. Meglepte annak teljesítménye. Aztán rémület borzongatta meg. Jóságos Isten! Bizonyára ellopott valami
rendkívüli fontos dokumentumot, vagy egy egymillió dolláros lottószelvényt a nagy sietségben. – Dex, mit vett el? – Ott díszelgett Jane íróasztalán, éppen csak nem kiabált. – Pillanatig habozott, mintha azon tűnődne, mondjon-e többet a lánynak, majd fejét megrázva betuszkolt a Sheilába. Aztán még… hu-u… szóval hagytam, hogy a titkárnő azt higgye, hogy a rendőrségtől vagyok. – Gyorsan beült, beindította a motort és sebességre kapcsolt. Mikor a kocsi kerekei megcsikordultak, Elizabeth levegő után kapkodott. – Maga rendőrtisztnek adta ki magát? – Ő feltételezte rólam, hogy az vagyok. Én csak meghagytam őt ebben a hitében. – Az első piros lámpánál hátratekintett, majd egyik kezét a volánon tartva, kissé fölegyenesedett és farmerja zsebébe nyúlt. Homlokát ráncolta. – Nem eshetett ki – mormolta. Elizabeth majd szétpattant az idegességtől és csaknem csúnyát mondott, mikor arra gondolt, hogy a bizonyíték esetleg elveszett. Oly közel voltak a célhoz… Dex mogorva arccal tapogatta zsebét, majd megkönnyebbülten fölsóhajtott. Lassan egy fehér borítékot húzott ki nadrágszíja alól. – Mi ez? – kérdezte a lány elfúló hangon. A férfi vállat vont. – Nem valami sok. – Meglobogtatta és elvigyorodott. – Csak a fizető-csekktömbjének ellenőrző szelvényei. Elizabeth vagy két másodpercig küzdött a nevetéssel, de aztán nem tudta türtőztetni magát. Hátravetette fejét és oly jót nevetett, amilyet már évek óta nem. – Dexter Wolffe – kiáltotta, s letörülte csurgó könnyeit –, maga egy első osztályú, minden hájjal megkent zseni! A férfi szerényen rábólintott. – Tudom. Elizabeth fölnézett az ölében levő térképről. – A következő útkereszteződésnél forduljon balra. – Balra – ismételte Dex mosolyogva. Míg az utat figyelte, szeme sarkából alaposan szemügyre vette a lányt, és elcsodálkozott, hogy az elmúlt óra alatt mennyire megváltozott. A napfénytől csillogott a haja és szeplős arca olyan lett, mint egy érett őszibarack. Látta, hogy kemény mellbimbója a nevetséges pólóing vékony anyagán át hegyesedik előre. Aztán másra gondolt. Bár megvetette a lányt, mert szerinte nagyon is hasonlít Amberre, ugyanakkor zavarta, hogy az inga most a másik irányba lendült. Nem akarta bevallani, mennyire aggódott egész éjjel. Amikor azon a reggelen megmutatta azt az újságcikket, a lány arca hirtelen elsápadt, máskor csillogó kék szeme tompa és kifejezéstelen lett; mozgása, mint egy dróton rángatott bábué, kapva kapott a férfi minden kiejtett szaván. Most égett a tettvágytól, arca kipirult azt remélve, hogy megtalálja Jane-t. Boldog volt, hogy közel van céljához. A mosoly lehervadt Dex arcáról, amikor arra az információra gondolt, melyet a titkárnőtől kapott…, hogy Jane-t telefonon felhívták, mielőtt még kávéját megitta volna…, hogy arca feldúlt és nyugtalan volt, amikor percekkel később eltávozott, hogy aztán sohase térjen vissza. Ösztöne azt súgta neki, semmi remény arra, hogy Jane-t otthon találják. Mégis, nem volt szíve hozzá, hogy Beth szappanbuborékát kipukkassza. Egy-egy csípős megjegyzés alkalmanként, ha szemtelenül viselkedik, az egy dolog; még jót is tesz neki. Most azonban újból reménykedik, és ettől a reménytől nem foszthatja meg. Azt sem hagyhatja azonban, hogy ismét csalódás érje. Indexelt, majd szabályosan befordult, és azon töprengett, hogyan figyelmeztesse. – Beth? – Hm-m? – a lány közben figyelmesen nézte a térképet. – Mi van, ha Jane-t nem találjuk ott? – Jane mindig otthon dekkolt, ha zűrben volt – mondta a lány. Láthatóan elvetette a feltételezésnek meg a lehetőségét is. Aztán újból ölébe tette a papírt. – Oké, ha jól nézem, most egyenesen megyünk egy mérföldet, aztán ismét balra kell fordulnunk. A férfi automatikusan a kilométerórára nézett és arra a következtetésre jutott, hogy Elizabeth Hamner szemében még egy öszvér is habos süteménynek tűnik.
– Már ne haragudjon, hogy ezt mondom, de ha Jane nincs otthon, úgy meg kell változtatnunk a tervünket. Nyilván nyomon akarja követni őt. Elizabeth ellenőrizte az utcatáblákat. – Nyilván – ismetelte szórakozottan, majd bólintott és ismét a térképet vizslatta. – És ez azt jelenti, rá kell jönnünk, hogy nem a családjához menekült-e. – Egyedüli gyermek volt, és a szülei még középiskolás korában meghaltak. Nincs nagynénje, nagybátyja vagy más rokona, ezért is ment feleségül olyan fiatalon ahhoz a semmirekellő csavargóhoz. – Mindezt oly röviden ismertette Dexszel, mintha egy pénzügyi jelentésből idézne. – A következő utcánál be kell fordulnunk. Dex fölsóhajtott. Befordult a saroknál és ismét végiggondolta a dolgot. Lassított, amikor egy kertes házakból álló lakónegyedbe értek. – Ha nincs családja, akkor meg pláne ellóghatott. Ha korábban elszökött a férjétől, akkor alighanem tudja, hogyan rejtőzhet el eredményesen. – Jobbra. – Jobbra – ismételte a férfi, s úgy érezte, talán végre sikerült megértetnie a dolgot ezzel a konok lánnyal. – És akkor mi… – Dex, jobbra! – Megragadta a volánt. – Forduljon jobbra! A férfi döbbenten elkanyarodott, s alig sikerült elkerülnie egy szemközt jövő teherautót. Dühösen nézett a lány ártatlannak tűnő szemébe. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd ismét az utat nézte. – Ezt még egyszer meg ne tegye! A lányt düh fojtogatta, és elfordult. Láthatóan a házak számozását fürkészte. A férfi egy percig sem hitte, hogy megrémült, látta, hogy mosolyog. Ő pedig elvesztette utolsó lehetőségét annak, hogy enyhítse a várható csapást. Jane egyszintes házát pillanatokon belül megtalálták. A szomszédban több kocsi parkolt sűrűn egymás mellett, így aztán a férfi a járda mellett állt le. Elizabeth nagy lendülettel kinyitotta Sheila ajtaját. Mielőtt azonban kimászhatott volna, a férfi megfogta karját. – Beth, ha nincs itt… A lány fölvonta szemöldökét. A férfi kezére nézett és lerázta karjáról, majd kisiklott a kocsiból és határozott léptekkel megindult a ház felé. Előbb azonban még visszaszólt: – Ezt a kocsiból nem tudjuk megállapítani, ugye? Szinte repült föl a tornácra. Bekopogott az ajtón. Hát ennyit ért próbálkozása, hogy tapintatosan közölje vele a tényeket, gondolta a férfi a ház felé baktatva. Körülnézett. Az élet egyetlen jele az a fekete Sundance volt, amely most hajtott a kocsifeljáróra. Minden idegszálával Bethet figyelte, aki ismét kopogott, mielőtt a férfi a betonlépcsőhöz ért. – Beth… – Hátulról kell megnézni – mondta a lány, s a ház oldalához rohant. Ekkorra a férfi már beérte. Egy ablakon lesett be. – Dex, nézze csak! – Itt van? – Hitetlenkedve benézett ő is, de mozgásnak semmi jelét nem látta. – Elment. – Ezt tudom. De nézze csak! A hálószobát látta. Aztán megértette, hogy a lány mire céloz: a komód fiókjai kihúzva, a ruhanemű szanaszét szórva, még a csilláron is lógott. Az ágy megvetve, párnák azonban sehol. – Vagy átkutatta valaki a lakást – mondta a lány – vagy Jane távozott nagy sietve. – Kiegyenesedett. – Nézzük meg, vajon a ház többi része is ilyen állapotban van-e. A férfi álmélkodva bámult rá. – Maga sohasem gondolta, hogy ő itt van, ugye? – Reméltem… – tagadólag rázta fejét és csípőjére tette kezét. – Nem kell ösztön ahhoz, hogy az ember rájöjjön erre, Pókember. Maga közölte, hogy Jane tegnap dolgozott. – Elégedetten mosolygott.
– Mivel tudom, hogy maga egy túl óvatos Neandervölgyi, s azt is, hogy ezek az aljas fickók hogyan viselkedtek velem, feltételeztem, hogy Jane kapott egy fenyegető levelet vagy telefonhívást. Ez valószínűleg az irodájában érte, s alighanem a gyerekeivel állt kapcsolatban. – A mosoly lehervadt arcáról. – Ez a titokzatos alak valóban ismeri a gyöngéinket. Égy pillanatra megingott, mintha elájulna. A férfi egy lépest tett feléje, ő azonban kihúzta magát, sarkon fordult és egy másik ablakhoz indult. – Jane szívére vette a dolgot, csakúgy mint én, és pánikszerű gyorsasággal lelécelt. Mivel a titkárnője azt hitte, hogy maga nyomozó, gondolom, hogy tegnap voltak ott. Ő azonban korán hazament és már nem tudták kihallgatni. – Válla fölött a férfira pillantott. – Nos, mit szól a logikámhoz? – Le vagyok nyűgözve – mondta a férfi, s ez igaz is volt. Ismét alábecsülte a lányt. A küzdelmet föl nem adó egyéniségének eme új vonása még jobban izgatta. Bekukucskált az üvegen és hirtelen fölkapta a fejét, amikor egy távoli sziréna hangját meghallotta. Egy pillanat múlva megrázkódott, és remegő kézzel mutatott az ablakra. – A lányok szobája ugyanilyen állapotban van. – A férfira vigyorgott. – Elkápráztassam még jobban? Dex észrevette, hogy a lány ismét inog járás közben. Homlokát ráncolta. – Menjünk vissza a kocsihoz. A lány már tiltakozni akart, aztán megindult vissza a férfi mellett. – Nem tudja elviselni a versenyt, mi? – ugratta őt menet közben. Amíg Sheila felé bandukoltak, minden reménye szertefoszlott, amikor megállt egy újabb ablak alatt, mely magasabban volt a többinél. Körülnézett, hogy nincs-e a közelben valami, amire ráállhatna, de semmit sem látott. A férfi, mert tudta, hogy a lány nem tud fölnyújtózkodni olyan magasra, hogy kielégíthesse kíváncsiságát, összekulcsolta két kezét. A lány lerúgta papucsát és a férfi tenyerébe lépett. Dex úgy emelte fel, mintha súlya sem lenne, aztán nagyot nyelt, amikor megpillantotta a lány fenekét. Bárki mással is izgató lett volna ez; Elizabethtel viszont kifejezetten erotikus volt. Lopva fölnézett, amikor a lány kinyújtózkodott, hogy elélje az ablakpárkányt, s e mozdulattól a sötét pólóing fölcsúszott a derekán. A nadrág fölött úgy kétujjnyira kilátszott a bőre, rajta egy szív alakú anyajegy bal oldalt. Csak a fejét kellett volna fölemelnie, hogy megcsókolja. Hát persze. Akkor viszont a lány sikítana, s ő egyből a Gonosz Törzsőrmester lenne. Nem ébresztheti fel a lány gonosz szellemeit egyetlen ösztönös cselekvéssel. Vagy meg kellene tennie? – tűnődött. Egy újabb gyors szemrevételezés után Elizabeth közölte, hogy ez a fürdőszoba; s az orvosságos szekrényt is kiürítették. – Átlátok a nappaliba – mondta a férfinak. – Az érintetlen. – Nyilván nem gondolta komolyan, hogy azt átkutatják? – mondta Dex, mikor a lány leugrott. – Az információt nem papírra írta, hanem fejben tartotta. Tudom. Elizabeth a falnak dőlt és úgy mosolygott a férfira, mintha megtalálta volna a Szent Grál kelyhét. – Nem érti, hogy ez mit jelent? Dex próbálta összerakni az általa ismert nyomokat. De tudta a választ, de a fene vigye el, minden épkézláb gondolata akörül forgott, amit akkor érzett, amikor a lány lábát a tenyerében tartotta. Akörül, amikor nyújtózkodás közben trikója fölcsúszott és a farmer fölött kilátszott a bőre. Magában azt kívánta, bár kitörölhetné elméjéből a látványt, amikor a lány melle előrenyomta a nevetségesen nagy pólóinget, vagy testének csábító domborulatát, okos arcát vagy szemének ragyogását, mely úgy csillogott. De egyszerűen képtelen volt nem észrevenni. – Dex, nem lát? Túlságosan is sokat, gondolta a férfi. – De igen – mondta, s megköszörülte torkát. Majd erőlködve elnyomta fokozódó vágyát és megpróbálta összeszedni magát. Gondolkozz logikusan, mondta önmagának eltökélten. Csak annyit kell tennie, hogy összerakja a lány kusza töredékes adatait, úgy kell gondolkodnia, mint Elizabeth, és… Elvigyorodott. – Ha Jane mit sem tudott, akkor nem kellett volna menekülnie. Tehát…
– Tehát Jane tisztázhat engem – suttogta a lány győzelmesen, majd előrenyúlt, hogy megérintse a férfi mellkasát. – Köszönöm magának, Dex. Most már hisz nekem, ügye? A férfi bólintott. Érezte, hogy szíve hevesen ver a lány érintésére. – De még messze vagyunk a megoldástól – figyelmeztette. – Most tovább kell keresnünk őt. – Tudom. De ugye, többé nem próbál erről lebeszélni? – Nem, Beth. Nem próbálom. – Lélegzete elakadt, amikor a lány arca komoly lett és két kezét ökölbe szorította. Egy huncut szellő fölborzolta a lány haját, mely pogány táncba kezdett. A férfi lehajtotta fejét, érezte arcán selymes, lágy hajának simogatását és szája a lány szétnyitott ajkára tapadt. Mikor ajkuk találkozott, a lány lassan, bágyadt megadással lehunyta szemét. A férfit forróság öntötte el a vágytól. Egy pillanatra hátralépett, hogy lássa, a lányra is oly hatással volt-e a csók, mint reá, majd ismét a szája fölé hajolt. A lány halk nyöszörgése pontosan visszhangozta saját fokozódó szenvedélyét. Ekkor a férfi váratlanul fölrántotta fejét. A lány zavartan pislogott. Aztán ő is meghallotta, és holtsápadt lett. – Atyaisten! – suttogta. – A rendőrség!
5. Dex ráripakodott, hogy maradjon csendben és fülelt. Magában azért fohászkodott, hogy a hang távolodjék. Amikor azonban közeledett, elkáromkodta magát és megfordult, de Elizabeth rémülettől dermedt alakját látva megállt. Megfogta a lány vállát és holtsápadt arcába nézett. – A fenébe is, Beth, most ne maradjon le tőlem. Egy pillanatig azt hitte, hogy a lány teljesen megdermedt. Karcsú teste remegett a keze alatt, zihálva lélegzett. Ő erősen megrázta. – „Kalapács", mennünk kell! Megnyugodott, amikor a lány ránézett és bólintott. Majd anélkül, hogy szólt volna, elsiklott a férfi mellől és futni kezdett. Dex utána, s csaknem mindketten fölbuktak, mikor a lány hirtelen megtorpant és hátrafordult. – A cipőm! – mondta rémítően józan hangon. – Majd veszünk egy másikat. A lány mögötte vágtatott. – Nem engedhetjük meg magunknak. Mielőtt a férfi ismét elkáromkodta volna magát, a lány visszafutott, az utca vége felé nézett, amikor a sziréna hangja átvijjogott a térségen. Olyan, mint egy kis csibe, mely azt várja, hogy az ég nyomban rászakad, gondolta a férfi elszoruló szívvel. Karjába fogta és kivezette az utcára. Néhány pillanattal később már Sheilában ültek, és kényelmes tempóban elhajtottak a járda mellől. Mivel a rendőrség nem érkezett meg, szükségtelen volt, hogy gyorshajtással még jobban magukra irányítsák a figyelmet. Dex zord arccal figyelte az utat, s a következő teendőn gondolkozott. – Ha valaki meglátott bennünket, és azt hitte, hogy be akarunk törni, a rendőrségnek esetleg lesz egy leírása a kocsiról. Másikat kell bérelnünk, hogy folytathassuk a kutatást. Elizabeth összehúzta magát az ülésen és a gyomrát nyomkodta. – De… de attól, hogy Jane eltűnt, mi biztonságban vagyunk? Erre jó lett volna tudniuk a választ. – Talán – mondta a férfi. A következő saroknál választania kellett, hogy befordul egy mellékutcába vagy egy zsákutcába. Az utóbbit választotta. – Mit csinál? – kérdezte a lány. A hangja szinte hisztérikus volt. – Dex, ki kell jutnunk innen! – Jó helyen vagyunk. A lány előrenyúlt, hogy megragadja a kormányt. – Nem, nem, nem! A férfi elkapta a kezét. – Megmondtam magának, hogy ezt még egyszer ne tegye! A lány habozott, majd visszatért józansága és egyben dühe is. Hátrarántotta a kezét. – Ketrecbe zár bennünket, Dex. Csapdában vagyunk.
A férfi elhúzta száját, és így szólt: – Nem feltétlenül. – Megfordult a zsákutcában, áthajtott a másik oldalra, járatta a motort, majd letekerte az ablakot. A sziréna váratlanul elhallgatott. A férfi a műszerfal órájára nézett. Elizabeth felnyögött. – Istenem, könyörgöm, értesd meg vele, hogy mit tesz! – Bízzék bennem – mormolta a férfi. – Ne mondogassa ezt folyton – csattant fel a lány. Már nem remegett, de arca sápadt maradt, bár szeme dühtől lángolt. Dex megfogta a lány nyirkos kezét, hogy megnyugtassa, még ha magához is kell ragasztania. Meglepte, hogy a lány ujjait az ő ujjai köré fonja, s oly erővel szorítja, hogy majd a csontja törik. Elizabeth maga is meglepődött, amikor rájött, mit is tesz, és megpróbált elhúzódni. A férfi azonban szorosan magához vonta, s meglepődve tapasztalta, hogy elgyöngül a lány puszta érintésétől is. – Csak előre, és tartson ki – mondta neki gyöngéden. – Az, hogy kissé megrémültem, nem jelenti, hogy feladom a dolgot. – Tudom. – És ami a csókot illeti… – a lány elhúzta magát, arca zavart volt. A férfi eltűnődött, miért nem küldte őt a pokolba, s azzal az ügy el lett volna intézve. – Mi van azzal a csókkal? A lány vállat vont és elfordult. – Azt hiszi, magának nincsenek ideges szokásai? – Hogyan? – kérdezte Dex meglepődve. – A maga helyében a legtöbb ember például a gyűrűjét forgatná, vagy dobolna az ujjával, vagy valami hasonlót csinálna. – Nem szoktam idegeskedni. – Ó. – A lány szorítása erősödött, bátor hangja remegett – Ha tévedett a rendőrséget illetően… – Sohasem tévedek. A férfi elvigyorodott, mert megnyugodott látva, liogy Beth már csaknem ismét régi önmaga. A térdét még mindig fölhúzta, bőre sápadt volt, de harci kedve elénk. Furcsa mód ez már nem idegesítette többé. Meg tudta érteni a balsejtelmeket, még a félelmet is, ez a bénító pánik azonban egyszerűen nem illett ahhoz a nőhöz, akit már kezdett egész jól megismerni. Tetszett neki, hogy már ismét régi „edzőtársa” ül mellette. Azon tűnődött, vajon mindig így érzett-e. Elhessegette magától a kósza gondolatot, és megnézte az órát. – Készen van? – kérdezte. A lány megszorította Dex kezét, majd torkát köszörülve így szólt: – Készen. A férfi szilárdan uralta Sheilát, visszahajtott az előbbi úton. A kereszteződésnél nyákszirtjén összekócolódtak a hajszálak. Hirtelen éber lett és lassított. Körülnézett, de csak egy idős nőt látott, aki a virágait gondozta s három, a sarok közelében parkoló kocsit, egy Sundance-t, egy Accordot és egy fölnyitható tetejű Mustangot. Semmi elfogadható okot nem látott az izgalomra, igyekezett felkészülni a közelgő találkozásra. Mikor elhaladtak Jane háza előtt, Elizabeth mély lélegzetet vett, amikor észrevette a járőrkocsit; – Siessen – mondta. – Még nem – válaszolt a férfi, mert meglátta azt, amit a lány nyilván nem. Az egyenruhás rendőrök a járdán álltak, s nem az udvaron szimatoltak. Láthatóan unatkoztak, s nem gondterheltek voltak. Egyikük kinyitott jegyzőkönyvét nézegette. Mikor Sheila elsuhant mellettük, a másik rendőrtiszt fölpillantott, még egyszer megnézte őket és könyökével oldalba bökte társát. Elizabeth körme belemélyedt a kocsi üléskárpitjába. A másik rendőr elmosolyodott és hátralökte sapkáját. Az első biccentett fejével és ujjával csettintve jelezte, hogy „klassz nő” És Dex már mindkét férfit látta korábban… a bank épülete előtt. – Tetszik neki Sheila – mondta vigyorogva a lánynak.. – Úgy tűnt – motyogta ő gépiesen, és még akkor sem rándult arcizma sem, amikor a kocsi nekilódult, majd fölvette rendes sebességét. Megfordult és a rendőröket figyelte, míg csak az útkanyar el nem takarta őket. Csak akkor fordult vissza, mikor már biztos volt abban, hogy nem fenyegeti őket üldözési jelenet. – Megkönnyebbülnék, ha tudnám, hogy nem követnek bennünket.
– Nem követnek – közölte Dex. Miután már a főútra hajtott, rájött, hogy valami, egy apró kis részlet, mely eddig valahogy elkerülte figyelmét, nem hagyja nyugodni. Ösztönösen továbbhajtott a moteltől. – Nézzük meg kicsit a várost – mondta fölcsillanó szemmel. Dex időnként belenézett a visszapillantó tükörbe, amikor Tempe pálmafákkal díszített utcáin kocsikáztak. Balsejtelmét semmi sem igazolta, de ébernek kellett lennie, mert. Beth biztonságáról volt szó. Szeme sarkából a lányt figyelte. Az elmúlt órában – attól a megjegyzéstől eltekintve, hogy az egyetem koncertépülete olyan, mint egy hatalmas esküvői csokoládétorta – egyetlen szót sem szólt, és ez kezdte őt aggasztani. A lány csak ült és a gyomrát gyömködte. Amikor maguk mögött hagyták a szépen renovált bevásárlóközpontot, aggodalma már csaknem megszűnt, de nem egészen. Dex továbbhajtott az elkanyarodó úton, megkerült egy meredek dombot, egy forgalmas éttermet keresett. Most ételre és tömegre van szükségük, döntötte el magában; az egyikre, hogy enyhítse a lány látható éhségét, a másikra pedig azért, hogy megnyugtassa bujkáló félelmét. Most azonban egy hosszú, egyenes útszakaszon hajtottak, amely mellett az égvilágon semmi sem volt. Mikor végre észrevett egy táblát, amely jelezte, hogy a Papago Park következik, és látta, hogy előttük nincs más, csak kicsiny boltok, befordult. Elég volt lassan körülnéznie, hogy rájöjjön, a közelben nincs álcázási lehetőség. A park egy kiszáradt síkság közepén terült el, benne betonasztalok, sziklák minden elképzelhető színárnyalatban, szabadon álló, ponyvával fedett részek, melyek a kirándulókat védték a nap hevétől, s ugyanakkor biztosították a légáramlatot. Bár a park kifejezetten szép volt, Dex tudta, hogy a csillogó, fehér Sheila úgy világítana itt, mint egy neonreklám. Kivéve az Állatkertnél. Annak parkolójában még ebben a reggeli órában is – vagy talán éppen ezért – bőven volt hely. Mivel úgy vélte, hogy itt megehetnek legalább egy hot dogot, ismét a visszapillantó tükörbe nézett, majd befordult és beállt Sheilával egy nagy kirándulóautó s egy iskolabusz közé. – Ellenállhatatlan vágyat érez, hogy etesse az elefántokat? – kérdezte a lány, amikor a férfi leállította a motort. Dex mosolygott a lány fanyar humorán. – Miért ne? – vágott vissza. – Ránk fér egy kis lazítás. – Megengedhetjük magunknak? A férfi kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót és hagyta, hogy a száraz, meleg levegő betörjön. – Miért ne engedhetnénk meg magunknak? – mormolta, de már a lány hallótávolságán kívül. Idősebb hölgyek csoportjához csatlakoztak, akik kényelmesen bandukoltak át a parkolón, majd követték őket az ívelt fahídon a bejárat felé. Többen megálltak, hogy etessék a vizesárokban úszkáló vadkacsákat Dex visszanézett a válla fölött, majd megfogta Beth karját és hátramaradtak, majd megindultak egy csapat iskolásgyerek felé, akik akkor nyomakodtak át a bejárati forgóajtón. Úgy tettek, mintha ők vezetnék a gyermekcsoportot. Rámosolyogtak a jegyszedőre, aki intett nekik, majd a forgóajtón átjutva maguk előtt terelték a kicsiket. Aztán határozott léptekkel megindultak az árusító bódék melletti piknikasztalok felé. – Hé! – kiáltott a lány, miután megbotlott egy földre tett kempingszatyorban. – Lassítson! Dex, miután gyorsan fölmérte a terepet, meggyőződött róla, hogy senki sem követi őket, és bár gyanakodva, de elismerte, semmi okuk arra, hogy így viselkedjenek. Visszafogta lépteit és már maga sem értette, hogy miért aggódott korábban. – Miért fut? – kérdezte a lány. – Itt a rendőrség? Dex, aki szerette volna felpofozni magát, hogy felizgatta a lányt; a fejét rázta. – Éhes vagyok, erről van szó. Maga nem? A lány megnyugodott, de görcsösen nagyokat nyelt. – Csak szomjas vagyok. – Nagyszerű. – Leültette a lányt egy napernyő alá. – Szóval? Kávét? Limonádét? Szódát? – Bármit, csak hideg legyen – s kezébe temette arcát. – Nem kell sietnie. Nem megyek sehová.
Dex habozott. – Rosszul van? – Nem – felelte határozottan. Ő fölvonta szemöldökét, s azon tűnődött, mi a baj, majd megvonta vállát és elindult az árusító bódék felé. A lány nyilván kimerült és feszült idegállapotban van. Alighanem erről van szó. Az utolsó néhány nap még egy bivaly teherbírását is próbára tette volna. Bárki más már hisztériás rohamokat rendezne, s azon kapta magát, hogy szinte csodálatot érez iránta. Amíg kiszolgálták, Dex arra a csókra gondolt, amelyet Jane házánál váltottak, s tisztelete és elismerése fokozódó vágyba csapott át. Annak hevessége már nem lepte meg őt. Három nappal ezelőtt a lányt egy női piranhának tartotta. Ez a tapasztalat azonban megváltoztatta róla alkotott véleményét. Visszatérőben megállt, két keze tele volt, s a lányt figyelte. Hátrafordulva a padon ült és két pávát figyelt, melyek büszke fejtartással járkáltak az asztalok között a morzsákat szedegették. Aranyszőke haja kissé görnyedt vállára omlott; sápadt, enyhén szeplős arca a diszkrét smink alatt évekkel fiatalabbnak látszott. Karcsú torzója szinte elveszett a pólóingben, s amint bokáit keresztbe rakta egymáson a pad alatt, inkább iskoláslánynak tűnt, semmint szívtelen bankvezetőnek. Ez már nem az a nő volt, aki elrabolta őt San Franciscóban, mezítláb toporzékolt a viharban és fölállt egy részeg tengerésznek. Annak a nőnek nem volt szüksége senkire sem. Ennek igen. A férfi visszatért és löncsüket az asztalra tette. – Kér ebből? – kérdezte. A lány lassan odafordult, hogy megnézze, mivel kínálja Dex. – Talán egy kicsit – mondta, majd csipegetett egy keveset a férfi sült burgonyájából, és ezt csak addig hagyta abba, míg egy szívószálat tett a műanyag pohárban levő italába. Dex ismét előbbi benyomásain tűnődött. Mintegy odavetve így szólt a lányhoz: – Nem kell pánikba esnie mindig, ha meglát a közelben egy rendőrt. A lány arca kimért lett és óvatos pillantást vetett rá. – Maga nem így lenne, ha a nyomában lennének? – Nem tudjuk, hogy egyáltalán nyomába eredtek-e bárkinek. Beth egy darab sült burgonyával kitörölte a doboz alját. – Nem vagyok bűnös, ha erre gondol. – Ez sohasem fordult meg a fejemben – mondta a férfi őszintén, majd előrehajolt. – Ne aggódjék. Tisztázni fogjuk magát. – Ki aggódik? – Fölállt, és a szeméttartályhoz menve beledobta az üres tálcát, majd visszatért; mindezt anélkül, hogy egyszer is ránézett volna a férfira. Az asztalnak háttal leült és szívott a limonádéjából. – Tudta, hogy a pávák tüsszenteni szoktak? – kérdezte váratlanul. A férfi a minden átmenet nélküli kérdést hallva csaknem elnevette magát. – Nem, nem tudtam. A lány a színpompás hím pávára mutatott a szívószállal. – Határozottan tüsszentett, amíg maga oda volt. – Megrázta fejét. – Sohasem gondoltam, hogy a madarak tüsszentenek. A férfi kicsomagolta a csilis hot dogot. A lány hangjából érezte, hogy témát akar váltani. Tudta, hogy el akarja terelni a figyelmét, ezért így szólt: – Azt hiszem, ha jobban belegondol, bármi, aminek csőre van, tüsszenthet. – De nekik nincs orruk, csak két kicsiny nyílás a csőrükön. – Nagyon sóhajtott, és ismét ivott italából. – Egyszerűen nem helyénvaló, hogy egy méltóságteljes állat ilyen otrombán tüsszentsen. A királyi megjelenésű lények génjeiből ezt ki kellett volna törölni. – Aztán ismét kortyolt egy keveset, és csak nézett a semmibe, amikor a pávák élelmet keresve továbbtipegtek. Dex kicsomagolta második hot dogját, s miközben mosolyogva nézte a lány hibátlan profilját, azon tűnődött, hogy nem figyelt fel arra, hogy milyen intelligens. Lehet, hogy erről a pólóinges cápáról sok mindent el lehet mondani, de azt nem, hogy unalmas lenne. A lenge szellő szamarak halk iázását, a nagymacskák tompa morgását, s az állatkert lakóinak enyhe szagát hozta feléjük. – Akar sétálni? – kérdezte a lány. – Szívesen. – Maradék löncsével kezében fölállt és követte a lányt. Elsétáltak a kalitkába zárt madarak sora előtt, kerülték a zsúfolt állatóvodát, majd szótlanul lementek egy üres kiszikkadt részre. Dex szinte észre sem vette, hogy már nincsenek
körülöttük állatok. Bethet figyelte, amint oly óvatosan lépked, mintha tojásokon járna, időnként a torkához nyúlva vagy a gyomrát nyomkodva; majd kortyolva egyet poharából, s mikor már kiürült, megáll minden egyes ivókútnál, melyek elég sűrűn követték egymást. Kíváncsivá tette a lány csöndes, zárkózott modora, ezért nem szólt, remélve, hogy majd csak elárulja, mire gondol. Séta közben a lány csípője finoman ringott a pólóing alatt. A lágy, meleg szellő összekócolta vállára omló selymes haját. Dex szívverése pillanatra mintha kihagyott volna, majd hirtelen megugrott. Homlokát ráncolva megdörzsölte szíve táját és követte a lányt, azon tűnődött, vajon milyen meglepetéseket tartogat még számára. – Tervet kell készítenünk – mondta a lány, amikor a ragadozók ketreceihez értek. Megállt a farkasoknál és hátravetette haját. – Bizonyára van mód rá, hogy megtaláljuk Jane-t. Nyilván nem hagyott nyomot maga után, de azért nem hiszem, hogy be kellene törnünk a házába. Ahhoz túl óvatos, hogy bármilyen gyanús dolgot otthagyjon. A férfi kissé csalódott volt, hogy a lány nem a korábban váltott csókra gondolt. – Azt hittem pedig, hogy behatolunk és kipróbálhatom a tolvajkulcsaimat. A lány egy gyermekcsoportra pillantott, akik rá bámészkodtak, és kuncogtak a pólóinge felirata láttán. – Helyesebb, ha az iskolánál kezdjük. Nem valószínű, hogy a gyerekek nélkül ment el. Egyikük talán elkottyantott valamit a távozásuk előtt. Nem egy cápa, sőt nem is piranha, gondolta a férfi. Elizabeth Hamner egy „szőke patkányfogó”. Szinte hiányolta a lány hallgatását. Aztán fölsóhajtva próbálta kielemezni a helyzetet. – Oké – mondta, s a lány mellé lépett. – Nyomon követhetem a hitelkártyáját. Tudja, nem mindenki veszti el az ilyesmit egy esős országúton. A lány félrehúzta száját. – Ez célzás akar lenni? – Igen. – Ehhez komputerre lenne szüksége, nem? – Alighanem találhatnánk egy helyet, ahol bérelni lehet. De nem lenne olcsó mulatság. – Egy gondolata támadt, amellyel csökkenthetnék költségeiket, és az ötlettel együtt erős vágya is, amikor a gondolat keltette képet maga elé képzelte. Habozott is tehát, hogy hangot adjon-e elképzelésének. – És ez még nem minden – folytatta a lány. Szoknyájára, s a férfi pulóverére mutatott. – A ruházatunk nem éppen az áruház inkognitó osztályáról való. A kézzel kötött pulóver helyénvaló ködös időben, de nem egy kemencében. Új ruhára van szükségünk. Megengedhetjük ezt magunknak anyagilag? – Mindig találhatunk egy használtruha-boltot, de igaza van. Egy alapos és hosszas kutatás már nem kivitelezhető. – Úristen! Miért esik olyan nehezére, hogy megmondja neki elgondolását, amikor az annyira kedvére van? Mert ha kirukkolna vele, a lány gyorsabban fölkapná az orrát, mint egy leforrázott macska. – Kezdünk szűkében lenni a pénznek – mondta végül. – Még néhány nap és fityingünk sem lesz. – Majd rátért a lényegre. – Ahogy én látom, három választásunk van. Módot kell találnunk rá, hogy megkeressük a szükséges pénzt… – Biztosítási kártya nélkül ez fenemód érdekes feladat lenne – mondta a lány. –… visszamehetünk San Franciscóba, s én befejezem a nyomozást… – Ez nem alternatíva – vetette közbe a lány hevesen. –… vagy… – a férfi nagyot nyelt –… egy szobába költözünk. Meglepetésére a lány nem rendezett nyomban jelenetet. A farkasokat figyelte, melyek egy véres húsdarabot rángatva acsarkodtak. Csak testének enyhe ringása árulkodott izgalmáról. – Az utunk alatt több dologra rájöttem – mondta végül. – Rájöttem, hogy maga okosabb és talpraesettebb, mint gondoltam. – Köszönöm – mondta a férfi zavartan. – Konok és céltudatos is. – Hát igen. – És – folytatta – maga is képtelen arra, hogy tétlenül üljön egy helyben, s még azt is hagyja, hogy átverjék. – A lány feszült lett. – Ösztöndíjjal mentem a Yale Egyetemre, Dex, és részállásban dolgoztam, hogy biztosítsam a megélhetésemet, mert dolgozó szülők egyetlen
gyermeke vagyok. Nem okozott problémát, hogy a magam lábán álljak, egyébként másra nem is igen jutott időm, így hát én tudom, mit jelent az, hogy gazdálkodni. Tisztában vagyok azonban magunkkal is. – Fejével az állatok felé biccentett. – Ezek vagyunk mi – mondta a férfinak. – Született magányosok, akiket a sors összehozott, hogy fennmaradjanak. Maga közös szobába zár bennünket, és mi halálra marjuk majd egymást. – Az emberek nem magányosnak születnek – hallotta Dex a saját hangját. És még meglepőbb volt az ehhez fűzött következő kis megjegyzése: – És van néhány olyan faj, akik egy életre választanak társat. A lány egészen közel volt hozzá. Megfogta vállát és érezte, hogy remeg a keze alatt. S anélkül, hogy tudná, valójában mit is akar mondani, lehajolt és a lány nevét susogta. Ő hátrahőkölt. – Erre a megoldásra még csak ne is gondoljon – mondta. Torkához emelte kezét. – Bizonyára van más megoldás is. – Ezúttal nincs. – A fenébe is, kell hogy legyen! – Hirtelen megfordult és elment a szeméttartó mögött. Lehajolt és előrenyúlt, hogy megfogja az ivókutat. – Gyűlöljük egymás rámenősségét! Semmiben sem értünk egyet! Dex kábán hunyorgott, mert tudta, hogy a lány állítása már nem helytálló. A maga részéről egyáltalán nem gyűlölte őt. Ellenkezőleg, szerelmes lett belé! Mikor történt ez? Mielőtt válaszolhatott volna önmaga kérdésére, a lány váratlanul elhallgatott. A férfi előrelépett és körbenézett, nincs-e egyenruha a láthatáron. Senkit sem látott, tehát megkérdezte: – Mi baj? A lány pillantása szinte perzselt. – Ha azt hiszi, hogy rögtön az ágyába bújok… – Kétágyas szobában két ágy van. – De maga nem így gondolja! – A lány összegörnyedt. A férfi odaugrott hozzá, de ő kitért előle. – Orvosra van szüksége, ugye? A lány a fejét rázta. – Remekül vagyok. Mindjárt jól leszek. Nincs szükségem… Sohasem volt szükségem a maga vagy bárki más… – hirtelen összegörnyedt. – A fenébe, ez fáj! A férfi pillanatnyi habozás nélkül karjába vette. – Hazaviszem – mondta, s mikor a lány nem kezdett nyomban vitatkozni, aggodalma félelemmé változott. Dex bátyjai fiatal korában minden lehetőt elkövettek, hogy megfélemlítsék. Sötét kamrákba zárták, gumipókokat raktak löncsdobozába, s egy alkalommal igazi gyermeki kegyetlenséggel úgy tettek, mintha szüleik meghaltak volna. Ő azonban visszájára fordította a lélektani hadviselést. Amikor szavakkal már nem tudta megoldani az ilyen helyzeteket, először megtanult verekedni, majd szinte művészi tökéllyel megtanult uralkodni magán, hogy e tudását ne gyakorolja. Ezen évek alatt ő volt erőfeszítésük céltáblája. S valódi félelmet csak egyszer érzett, amikor legidősebb bátyja lelökte őt egy fáról, s eltört a karja. De még ekkor, hatéves korában is ösztönösen rögzítette az eltört végtagot, és a bűntudattól gyötört Jamie-t nyugtatgatta, mielőtt a szüleikhez mentek. Most, életében először, Dex pánikba esett. Teljesen megfeledkezve arról, hogy esetleg üldözik vagy figyelik őket – és a lány egyre hangosabb tiltakozása ellenéré – a kocsihoz vitte Elizabethet. Miután gyors tempóban hajtott a motelig, ott ismét karjában vitte be őt. Bent finoman és óvatosan letette a lányt a dupla ágyra, kigombolta farmerjét és felfelé húzta pólóingét. A lány hirtelen lerántotta. – Mit csinál? A férfi szinte birkózott vele, majd ismét felhúzta az inget és megtapogatta a lány jobb oldalát. – Fáj? A lány szorosan megfogta a kezét, szeme villogott. A „nem” válaszra megkönnyebbült. Gondolatban kipipálta listájáról a vakbélperforációt. – Van hányingere? – Még nincs – mondta és lerántotta ingét. – De ha sokat nyomkod, majd lesz. A férfi meggondolatlanul minden lehetőséget számba akart venni. – Terhes? – Hogy mi-i-i vagyok? A férfi remegő ujjakkal a hajába túrt. – Sok olyan vezető állásban levő nőt ismerek, aki…
– De nem én! – A lány oldalára fordult. – Köszönöm, de ezzel még várok. Én nem… úgy értem, két éve szedem a pirulákat. És ha úgy döntök, hogy terhes akarok lenni, akkor a régi jól bevált módszerhez folyamodom! A férfi kissé elgondolkodott a lány árulkodó elszólásán, de nem folytatta a témát. – Most esedékes a maga… szóval tudja, hogy mi? – Jóságos egek! Mi a fene van a férfiakkal, hogy még csak ki sem tudják mondani? Dex, aki kifogyott a találgatásokból, fölállt, és elővette kulcsait. – Kórházba viszem. Mielőtt megakadályozhatta volna, a lány kikapta kezéből a kulcsokat és áthajította a szoba másik végébe. Összefonta karját és haragosan nézett a férfi-la. – Nincs szükségem egy sarlatán diagnózisára. A férfi dühbe gurult. – Akkor pedig maga mondja meg nekem, mi az ördög okozza ezt? A lány szemtelenül, kihívóan mosolygott. – A kutyafáját! Képzelje, nem tudom. Lehet attól, hogy egy nagy erős férfitól függök az utolsó centig, mint valami régimódi feleség. Vagy talán Jane angolos távozása okozza. Vagy az a tény, hogy olyan letartóztatási parancs elől menekülök, amelynek bűncselekményét nem én követtem el. Vagy… – Az újság azt írta, hogy kihallgatása miatt keresik, nem pedig… –… vagy talán a maga atyáskodó magatartása idézi elő! – Kezével körbeintett a szobában, másik kezét a mellette levő csomós párnára tette. – Vagy talán ez a csodálatos luxus lakosztály. – Öklével az olcsó párnára csapott, és majd átfúrta tekintetével a férfit. – Vagy az a társaság, melyet kénytelen vagyok elviselni. A férfi a lány felé hajolt, ökölbe szorította kezét. – Számomra sem kedélyes kirándulás ez, húgocskám! A lány orrlyuka kitágult, és talpra ugorva fölkapta a párnát. – Mi az ördögöt akart ezzel mondani? A férfi fürkészőn nézte őt, miközben az ágyra huppant. Csak nem szeretett bele? – Úristen! Maga ezzel az őrgrófnői palásttal született, ugye? S az sem fontos, hogyan került az állásába. Először parancsolgat, és mindenkinek követnie kell a maga forgatókönyvét, utána meg engem okol, ha a dolgok nem úgy mennek, ahogy maga szerint menniük kellene. Vagy azt próbálja bebeszélni, hogy valójában nem is így gondolta. – Megcsóválta a fejét. – Magának, ugye gyomorfekélye van, és ez nem is csoda, Beth… Maga egy idegroncs! – Ne mondja ezt nekem! – Körmeit a hengerpárnába mélyesztette, amikor ismét belenyilallt a fájdalom a gyomrába. – Nem vesztettem el az önuralmamat! A férfi fölvette a másik párnát és az ölébe dobta. – Hülyeség! Maga olyan dolgokon rágódik, melyeket nem tud befolyásolni, s ez nevetséges! Elizabeth a férfi előtti székhez ugrott. – Nevetséges? Miért nevetséges, ha valaki rávilágít a dolgokra? – Maga nem rávilágít a dolgokra, hanem leszűkíti őket. – A férfi hirtelen hangot váltott. – Minden részleten úgy gyötrődik, mintha egyetlen rossz lépéssel egy szakadékba zuhannánk. Elizabeth hirtelen képen vágta a férfit a párnával, és ezen maga is meglepődött. El kellett azonban ismernie, hogy a férfi arcáról eltűnt az önelégült kifejezés, és ez csaknem teljesen kárpótolta. – Maga viszont inkább páros lábbal ugrik a semmibe, csupán egy szárnnyal a hátán, s egy fohásszal ajkán. Én ezt nem tudom csinálnia A férfi szeme beszűkült, szorítása erősödött párnáján. – Nem nekem van gyomorfekélyem. – Nekem sincs! Ez gyomoridegesség, és tizenöt éves korom óta megvan! – Aki á-t mond, mondjon b-t is, gondolta, és ismét meglegyintette a férfit. – És ki jogosította fel magát arra, hogy ítélkezzen a módszerem fölött? – Partnerek vagyunk. – Hogy nagyobb hangsúlyt adjon szavainak, meglökte a lányt a nála levő párnával. Ő fölállt, s az egyik párnát a fején egyensúlyozta. – Ébredjen már fel végre, és térjen észhez, Dex. Mi nem vagyunk partnerek! Sohasem voltunk. Mi ketten indián törzsfőnökök vagyunk indiánok nélkül! – Én nem akarok parancsolgatni magának! – Megfogta a lányt a fenekénél. – Én… én törődöm magával!
– Elég furcsán adja tanújelét. – Az ágyra vetette magát, s harcias pózba húzta fel térdét a férfi mellett. – A fene vigye el! – mormolta, mikor a férfi kedvesen a fejére koppintott. Bosszúsan viszonozta annak évődését. – Imádom, amikor társalgunk – mondta Dex. – Nem fogom tűrni a zsarnokságot! – kiáltotta a lány, amikor a férfi következő fricskájától arcába hullt a haja. Dühösen félrefújta a rakoncátlan fürtöket és felugrott. – Honnan veszi… au!… magának a bátorságot, hogy dirigáljon nekem? – A lány következő kitörése elég heves volt. – Én nem próbálok dirigálni… – a férfi hangja szelídebb lett, feje a gyűrött takaró sarkán pihent –… sem előírni magának bármit. Maga fújja fel az egészet. – Hah! – Kihasználta a férfi új, sebezhető helyzetét, lovagló ülésben fölibe kerekedett, és a párnáját elkapva félrehajította. Aztán a sajátját is eldobta, majd megfogta a férfi két kezét és a feje mellett lenyomta. Keble hullámzott az erőlködéstől. Nem törődve azzal, hogy pólóinge fölcsúszott a derekán, s hogy a farmer fölött kilátszik meztelen hasa, félrelökte a szemébe lógó hajat és győzelmes mosollyal így-szólt: – Adja meg magát! – Azt már nem, hölgyem. A férfi ellenállt, de kettejük közül a lány birkózott ügyesebben, és kezdetben fölényben volt. Beth a combjával is harcolt, lábát a férfi lábai közé fonta, hogy ne használhassa őket ellene. Győzelmi mámorában nem vette észre a férfi szemében föllobbanó lángot, legalábbis nem azonnal. – Ismerje el a vereségét és… és békén hagyom. – Azt ugyan lesheti. – Addig pedig így maradunk. – Valami nem szándékos mozgást érzett és nagyot nyelt, amikor rádöbbent, hogy a férfi melyik testrésze van a feneke alatt. Tompa, bénító forróság öntötte el a testét. – Ismerje el – mondta a férfinak, és hangja inkább egy macska dorombolásához, semmint morgáshoz hasonlított, melynek valójában szánta. A férfi teste kissé megemelkedett a lány alatt, mintegy paródiájaként annak, mintha szabadságért harcolna. Kemény teste a lányhoz dörgölőzött, s ő úgy érezte, mintha ágyékából tűz áramlana végig egész testén. Karja elgyengült. – Ismerje el – ismételte az igazáért harcolva a férfi testi ereje ellen. Nem hagyhatta, hogy ő győzzön! – Ismerjem el? Mit? – kérdezte Dex rekedt hangon. Forró lehelete súrolta a lány nyakát. – Ismerjem el, hogy kívánom? Hogy képtelen vagyok aludni, amikor betölti a szobát az illata? Mikor meglátom csillogó haját a párnán, és hogy bőre oly közel ragyog hozzám, hogy csak maga fölé kellene hajolnom, hogy megsimogassam? – Ujjait összefonta a lányéval. – Ó, igen. Ezt elismerem. – Nem. – A lány esze azt súgta, hogy távolodjon a férfitól, álnok teste azonban nem engedelmeskedett. Hogyan is tudna megmozdulni, amikor szíve úgy dobog, hogy majd kiszakad kebléből és hasa megfeszül, mintha tűz égne benne? – Ismerje el, hogy maga egy zsarnok. – Könyöke remegni kezdett, arca közeledett a férfiéhoz. – Adja meg magát – suttogta, s ajka most már súrolta a férfi száját. Dex tekintete fátyolos lett. Szeme úgy simogatta a lány bőrét, mint lenge muszlinfátyol, de még kísérletet sem tett arra, hogy nyíltan éreztesse vele fölényét. – Nem – mormolta, s a lány édesnek érezte leheletét. – Maga adja meg magát. – Soha. – Aztán halkan felnyögött és oly szenvedéllyel csókolta meg a férfit, amelytől feltörő érzékisége orkán erejével sodorta magával. Ujjait a férfi ujjai közé fonta, s szorította őket. Aztán hirtelen mozdulattal hátrahőkölt. Teljesen felkavarták a benne dúló érzelmek. Teste megfeszült, hol veríték, hol forróság öntötte el, amikor a férfi tekintete szinte lelkéig hatolt. Ha meglenne a levéltárcája, ha maga intézhetné a dolgait, úgy mindebből semmi sem történne meg! Hirtelen végigvillant agyán mindaz, amit mondani akart, hogy a férfi csökönyös elszántsággal meg akarja védeni őt, mindenkitől, önmagát kivéve; úgy érezte, hogy felrobban a férfi hülye magabiztosságától, attól, hogy megérzéseire hallgat ahelyett, hogy módszeresen gondolkodna, és felsikolt; amiért évek hosszú során gondosan felépített védekezését a férfi – hogy hogy nem – három nap alatt lerombolta. Dex fizikailag legyőzhetné, s titokban
fohászkodott is, hogy bár megtenné, hogy széttépje ezt az érzéki hálót, amelybe teljesen belegabalyodott. Kell valami, ami visszarántsa eme őrült szakadék széléről. A férfi azonban nem tette, és ő maga képtelen volt iá. Mohó vágytól gyötörve ujjait a férfi hajába túrta, s a benne egy élet során felgyűlt és elfojtott vágytól hajtva megcsókolta. Kettejük izzó szenvedélye találkozott, a férfi nyelve csöndes izgató viadalba kezdett a lányéval, de ez csak szelíd utánzata volt kettejük eljövendő meghitt küzdelmének. A lány halkan nyöszörgött, amikor a férfi finoman harapdálta nyaka tövét. Aztán szinte vadul fölrántotta a férfi pulóverét, s áthúzta fején és karjain; majd remegő kézzel matatott farmerén és lehúzta a férfi csípőjén. Teste úgy égett, mint száraz avar, amikor a pólóinget levette magáról és meztelen keblét a férfi szőrös melléhez szorította. Lejjebb csúszott, zihált, ágaskodó mellbimbói súrolták a férfit, és felfokozott vágya nőisége legmélyéig hatolt. Aztán vadul, szinte letépte farmerét és a földre hajította. Bármit is tartogat számára a bizonytalan jövő, a férfi kell neki, most. Annyira felizgatta, s oly mély vágyat gerjesztett benne, mint eddig soha senki. S mikor e vágy beteljesedett, amikor örömmámortól hevülten felkiáltott, egy teljesen új nő született meg a régi hamvaiból.
6. A késő délutáni nap sugara beszűrődött az ablakon. Elizabeth a szoba egyetlen karosszékében ült összekuporodva, háttal a napsugártól átmelegedett függönynek. Felhúzott meztelen lábát átfogta karjaival. Átkozottul kívánt egy cigarettát, kellett valami, ami csillapítja s megnyugtatja zavaros gondolatait. Állát térdére fektette, s az alvó Dexet nézte. A férfi az oldalán feküdt, sötétszőke haja kócosan terült el a kupacba rakott párnákon, melyeket szenvedélyük hevében a matracokra dobtak. A lány felhúzta a takarót a férfi álláig, mielőtt fölkelt az ágyból, ő azonban már összetúrta, amikor álmában a lányt kereste maga mellett. Bár nem ébredt fel, markáns arcvonásai minden alkalommal elmélyültek, amikor keze csak az üres matracokat érte, s a lány lélegzetvisszafojtva nézte. Fölébredve Dex elvonta volna figyelmét, s ezt nem akarta. Tisztáznia kell magában mindazt, ami az elmúlt huszonnégy órában történt. Bágyadt mosoly ült arcára. Úgy érezte, még az őt ért megpróbáltatásokat is megérte, hogy a férfit most így elnyúlva látja. Régebben azt hitte róla, hogy nincsenek idegei, sebezhetetlen az olyan riadalmakkal és izgalmakkal szemben, melyek még az ő fegyelmezett gondolkodását is zabkásává változtathatják. A férfi azonban másmilyennek bizonyult. Lefegyverezte őt, kitette magát egy oly viharos szenvedélynek, amely mindkettejüket magával sodorta. Ami történt, azt mindketten akarták, adtak és kaptak. A férfi cseppet sem volt oly oktalan és nyers, mint korábban vélte. Ő…, nos ő Dex volt. Úristen! Bár még mindig utálná őt! Sokkal könnyebb lenne a helyzete. Türelmetlenül elhessegette önsajnálatát. Döntött: ki kell tartania mellette, függetlenül attól, hogy milyen árat kell fizetnie ezért. A légkondicionáló halkan zümmögött, a felkavart levegő a függönyöket lebegtette, s a rajtuk áttűző nap sugarai huncutul táncoltak a férfi szemhéján. Egy idő után megrebbent szeme, majd kinyílt, s elképesztő gyorsasággal találta meg a lányt. Szemében meleg fény ragyogott, olyan, amelytől még meztelenebbnek érezte magát, mint a vihar után a kocsiban. Lábát a pólóinggel igyekezett eltakarni. – Szia. – Szia – mormolta Dex. – Jól vagy? A lány bólintott, szíve nagyot dobbant. Még sohasem történt meg vele, hogy valakinek ő legyen az első gondolata. – Bármi bajom is volt, megszűnt. – Vállat vont, próbálta megőrizni szilárdságát. – Azt hiszem, csak a stressz volt az oka. Az is elmúlt. A férfi homlokát ráncolva forgatta nyakát. – Nos? – a mozdulat közepén megállt. – A rendőrség már…
A lány a fejét rázta. – Még nem tisztáztak. Legalábbis nem hiszem. – Lábát a padlóra engedte. – Amennyire tudom, letartóztatási parancsot adtak ki ellenem. Még nem tudok biztosat, nem teszek semmit. A férfi elmosolyodott. – A logikád bámulatba ejt. – Csak így tudom kezelni az ügyet. – Fölállt, és az ablakhoz ment. Teste megfeszült, amint kikukucskálva nézte a parkolóba érkezőket. Egy kopaszodó üzletemberen akadt meg a szeme, aki egy fekete Sundance mellett állt, amelynek hátsó lökhárítója horpadt volt. A férfi szörnyű nyakkendőt viselt, arca ugyanolyan mézesmázos, mint kocsija, de ahhoz elég jelentéktelen volt, hogy sokáig lekösse figyelmét, még akkor is, ha meglepő módon a másik kocsi felé indult. Magában mondogatta: abba kell hagynia már ezt az egy helyben topogást. Végül kibökte: – Sokat gondolkodtam, Dex. Szinte hallotta, hogy a férfi elemző agya zümmögni kezd. – Ó, valóban? – s hangjából gyanakvás érzett. – És miről? A lány torka elszorult. – A késedelemről. Emiatt nem találtuk ott Jane-t. A valódi sikkasztóról. Arról a tényről, hogy zsákutcába jutottunk. – Vagy éles kanyart tettünk, gondolta magában. – Nem szeretem, ha sarokba szorítanak. – Tudom. – Ma délután én… – Nagyot nyelt. – Nos, rájöttem, ha örökké olyasmin rágódom, amit megváltoztatni nem tudok, akkor biztos, hogy gumiszobában vagy kórházban kötök ki. Régóta tudom ezt, de azt hiszem, megfeledkeztem róla. Az egyetlen mód, hogy előbbre jussak, hogyha nem nézek vissza. – Tudom. Ujjaival szorosan markolta az olcsó anyagot és magában azt kívánta, bár ne mondogatná a férfi ezt állandóan. – Nem szeretném azonban, ha bármi is nyomná a lelkiismeretemet. Csend ült a szobára. – Mit akarsz mondani ezzel? – Azt, hogy… – a lány mély lélegzetet vett –… hogy menj vissza San Franciscóba. – Értem – mondta a férfi halkan, majd egy végtelennek tűnő pillanat után megzizzent az ágynemű. – Gondolom jobb, ha fogat mosok. Ettől keserű lett a szám íze. A lány követte, s megállt az ajtónál, amíg a férfi a szükséges dolgokat leszedte a polcról. – Most haragszol rám. – Nem. – A fogpaszta a csempére fröccsent Dex heves mozdulatától, de rá sem hederítve szájába tette a fogkefét. Miután kiöblítette száját, nagyot sóhajtott és a mosdókagylónak támaszkodott. – Nem – ismételte kezét törölve. – Nem haragszom. Még csak meg sem lep azok után, ami délután történt. A lány elpirult. – Én…, az nem is én voltam. – Ez erősen vitatható. A lány pislogott. – Mit akarsz ezzel mondani? – Egyszerű. – Dex a kádra dobta a törülközőt és összefonta karját a mellén. – Ezt nem a lelkiismereted mondatja veled. Inkább az, ami történt. Ő értetlenül nézett rá. – Hogyan? A férfi bólintott. – Zavarban vagy és szégyelled magad! – Én… – Habozott, a férfi szeméből ezt olvasta ki: „Tagadd, ha mered.” – Nos, egy kissé, de… – Sajnálod, hogy ez a „hivatalvezetői palást” egy pillanatra lecsúszott a válladról. – Dex, mi úgy viselkedtünk, mint két felajzott tinédzser! Még a következményekre sem gondoltunk. – Ami engem illet, én egészséges vagyok. És nálad mi a helyzet? A lány habozott. A férfi közlése inkább felizgatta, mint megnyugtatta. – Nálam sincs probléma. – Majd hadarva folytatta: – De nem csak ez idegesít. A férfi kissé rekedten ezt mormolta: – Gyűlöletes számodra, hogy minden percét élvezted, ugye? Beth megvonta vállát, a férfi szavai emlékeztették, és megbizsergett. Hogy lehet ez? Hogyan tudott a hangja oly erotikus képeket felidézni benne arról, ami az ágyon, a padlón,
majd… – A feszültség oldódott, ez minden – mondta, s próbálta száműzni tudatából az emléket. A férfi a lány duzzogó racionalitására ügyet sem vetve elvigyorodott. – Ennél azért többről volt szó, s ezért akarod, hogy eltűnjek. Lehet, hogy elismered, lehet, hogy, nem, de valójában szükséged van valaki segítségére, s ez az egész egy segélykiáltás volt részedről. A lány meghökkent az igazság hallatán. – Én nem kértem semmit. Én belerántottalak ebbe. Ezt sohasem bocsátom meg magamnak. Kérlek, ne nehezítsd a helyzetemet. – Az, hogy a kabátzsebbe dugott kezeddel úgy tettél, mintha pisztoly lenne nálad, nem hiszem, hogy kényszerítés lenné. Ha jól emlékszem, én cipeltelek el téged erre az útra. – Az én ötletem volt! A férfi fejét csóválta, s egy pillanatra sem vette le tekintetét a lányról. – Ez megint annyira jellemző rád, „Kalapács”. Egyedül akarod elvinni a balhét, ugye? Most azonban nincs idő rá, hogy plecsniket osztogassunk egymásnak. Sok a teendőnk, ha meg akarjuk találni Jane-t. – Elment a lány mellett. Ő megfogta könyökét megállásra kényszerítette, s haragosan nézett rá. Életében most először indítékai valóban önzetlenek voltak, s a férfi mégis kételkedik ebben. – Ez nem vetélkedő! Nem akarok több problémát okozni neked, mint amennyi máris van! – Makacs vagy! – Merőben azért, mert mi… szóval azért, ami közöttünk történt, még nem vagy felelős értem! – Még csak ki sem tudod mondani – kuncogott a férfi. A lány behunyta a szemét. – Közösültünk. – Szerelmeskedtünk. A lány kinyitotta a szemét. – Közösültünk – ismételte meg határozott hangon. – Nagyszerű szex volt, oké? A föld megnyílt, és engem egészben elnyelt. Az egytől tízig terjedő skálát alapul véve legalább tizenötös fokozatú volt, oké? – Megragadta a férfi karját, szerette volna letörölni arcáról az önelégült mosolyt. – Most azonban elvonulsz a tűzvonalból, hazamész, és elkezdesz dolgozni a kis komputereden! A férfi szélesen elvigyorodott. – Nem. A lány megrázta. – A fene egye meg, térj már észhez! – Nem. A lány, amikor felismerte, hogy képtelen változtatni Dex magatartásán, egy pillanatig lenyűgözve bámult rá. A fenébe is! Nem hagyhatja, hogy ismét ő győzzön! – Ezt majd tisztázzuk. A férfi mélyet sóhajtott, aztán hirtelen megfordult, és megragadta a lány vállát. Ő fölkapta fejét. Egyensúlya megingott, s a férfi mellére támaszkodott. – Mit teszel? – kérdezte, s büszke volt, hogy meg tudta őrizni hangja józanságát, bár lábujja alig érte a földet. – Nyilván azt hiszed, hogy mindjárt dalra fakadok. – Most pedig jól figyelj rám, Beth! Az nem számít, hogy ki kit rántott bele ebbe az ügybe, és csöppet sem érdekel, hogy mitől támadt ez a váratlan, s hozzátehetem, érthetetlen lelkiismeret-furdalásod. – Közelebb húzta magához a lányt, arcán látszott, hogy ingerült, s ő úgy érezte, hogy Dex tekintete szinte perzseli. – Vésd jól abba a konok fejedbe… Ezt a dolgot közösen csináljuk. Egyek vagyunk jóbanrosszban, betegségben-egészségben, amíg csak a „föld nem lesz a szemfedőnk”. Én pedig maradok, nem hagyom magára a társamat. – A társadat? – A férfiból áradó meggyőződés annyira zavarba hozta, hogy csaknem felkacagott. – Mi nem vagyunk… – Mi társak vagyunk – ismételte a férfi határozott hangon, és szorítása enyhült. – És remélem, hogy barátok is. – Barátok? – kérdezte a lány pislogva. – Mi barátok vagyunk? – Természetesen. – Leengedte a lányt a padlóra, de továbbra is fogta a karját. – Mi másnak neveznél bennünket?
A kérdés ott lebegett köztük a levegőben. A lány fürkészőn nézte a jól ismert arcot, majd pillantása megakadt a férfi száján, amely csak milliméterekre volt az övétől. A férfi hüvelykujjával lassan finom köröket masszírozott bőrére, melytől szinte vibrált. – Oly szép vagy, Beth – suttogta Dex. – Még soha hozzád hasonló szépséget nem láttam. Ne harcolj az ösztöneid ellen. A lány forróságot érzett hasában, aztán ez mintha szétpattant s hihetetlen gyorsasággal terjedt volna szét egész testében. – Nincsenek ösztöneim – mormolta, s ajka közben súrolta, cirógatta a férfi száját –, sem barátaim. Egyedül vagyok. – Én is. Többnyire. Lehelete egybeolvadt a lányéval, melle könnyedén súrolta annak mellbimbóját. Ő megremegett a testén végigáramló mámoros érzéstől. Keze akaratlanul a férfi pulóveréhez tapadt, és hátrahajtotta fejét. Erőtlenül ismét érvelni próbált. – Tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. – Nem. – Dex most a lány nyaka tövét csókolgatta. – Nagyon is hasonlítunk. – Úgy még rosszabb. – A férfi szája továbbsuhant a lány nyakáról a fülére, s őt szinte pánik fogta el. Jóságos Isten! Pontosan tudja, mivel képes felizgatni ót. – Dex – mondta kétségbeesve még akkor is, amikor ujjait a férfi hajába túrta – ezt nem tehetem. – Nem teheted? – A férfi finoman harapdálta a lány fülcimpáját. – Vagy nem akarod? – Már magam sem tudom – ismerte be. A férfi nem mozdult, majd lassan hátrahúzódott, merőn nézte a lányt, mintha lelke mélyéig akarna hatolni. Ő azért fohászkodott magában, bár abbahagyná, mert tudta, ha a férfi nem teszi, ő képtelen lenne rá. És Dex jellemző módon ezt megérezte. – Rossz volt? – kérdezte halkan. Beth képtelen volt elcsépelt kifogásaival előhozakodni, csak bólintani tudott. A férfi meg sem próbált úgy tenni, mintha nem értené. A lány érezte, hogy sohasem tenné? – Külön szobába kell költöznünk – suttogta. – Miattam vagy miattad? A lány nagyot nyelt. – Miattam. – Könny mardosta szemét. – Rendben van – mondta Dex, és gyöngéd mosollyal letörölt egy csillogó könnycseppet szeméről, s ajkához emelte. – Most már vértestvérek is vagyunk – mondta ünnepélyesen. – Összeköt bennünket közös kutatásunk, az ágytól függetlenül. – Azt hittem, a víz nem olyan sűrű, mint a vér. A férfi megvonta a vállát. – Ha ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy fölmetsszem a tenyered, azt hiszem, van nálam valahol egy zsebkés. Dex képtelen szavaira a lány elkacagta magát. – Beérem egy papír zsebkendővel és egy zuhanyozással. A férfi arca egy pillanatra megváltozott, mintha hirtelen valami különös gondolata támadt volna. Mielőtt a lány megpróbálta volna megfejteni a titkot, Dex végighúzta ujját az állán. – Valóban szép vagy. Tulajdon anyád sem ismerne rád. – Kösz. Magam is így gondolom. Dex elvigyorodott, s ujjával félrepöccintett egy hajtincset. – Majd meglátom, tudok-e kaját szerezni magunknak, mielőtt még fölkaplak és beraklak a kádba. – Előhúzta levéltárcáját, kivett néhány bankjegyet, és az ágyra dobta. – Menj, és szerezz egy kétágyas szobát, partner. – Aztán homlokon csókolta, fölmarkolta a szoba kulcsát, és fütyörészve kiment a szobából. Elizabeth, miközben eltűnődött a férfi zavaró hangulatváltozásán, a fürdőszoba felé ment, és fölkattintotta a mosdókagyló melletti kapcsolót. Szeme megakadt tükörképén. Kissé meglepődve nézte a tükörből visszanéző rémalakot. Sötét torzója mintha varázslat folytán hosszú, botszerű lábakon gubbasztana, lábfeje, mint a széntalpak. Sörénye, mint a kikerics, orra, mint a nyírfa tavasszal; és mintha e szerencsétlen teremtés arcát valamilyen sziruppal öntötték volna le. Szája fanyar mosolyra húzódott. Eszébe jutottak Dex búcsúszavai. – A férfi mestere a hangulatváltásnak – mondta tükörképének.
Heves mozdulatokkal kefélte haját. Szeplőivel nem tudott mit kezdeni, de arcát addig dörzsölte, míg kipirult. Szitkozódott, mert ajakfényét nem találta, de aztán hirtelen megálljt parancsolt magának. Csaknem fejjel bukott a kádba, amikor rádöbbent, hogy mindezt nem büszkesége téteti vele… hanem az a vágy, hogy tessen Dexnek. Riadtan bámulta megkínzott szemét. Ezt tette volna vele kétnapi stressz és az, hogy ágyba bújt a férfival? Dex élete legizgalmasabb élményében részesítette. Hová lettek az „arrogáns", „fennhéjázó", „basáskodó", „dühítő” és „zsarnoki” jelzők? És hová lett az a nő, aki, ha céljairól volt szó, nem alkudott meg soha. Elvesztett mindent, hangzott a néma válasz. – Nem – mondta hangosan. – Nem mindent. – Csak az állását, a szabadságát s esetleg eddigi szemléletét vélte, de még mindig itt van számára a nyomozás. Ökölbe szorította kezét. Meg kell találnia Jane-t, s ez nem hagy időt arra, hogy a Pókemberrel enyelegjen. Hogyan idézhette fel még gondolatban is korábbi együttlétüket? Mi van, ha a férfi érintésétől ő szinte elolvad? Mi van, ha a férfi csak játszik az érzelmeivel? Dex elég jó társ, aki időnként helyes megvilágításba helyezte nyomozását, de még gyakrabban nehezítette ezt. És mi történt elvárásaival, a kívánalmaival, a tekintélyével? Miféle gyönge, unalmas nő lett belőle? Olyan, amilyenre a férfinak esetleg szüksége lehet? – hangzott a néma kérdés. Dacosan hátravetette fejét. Nem érdekelte, mit gondol Dex. Nyilván azt hitte róla, hogy egy ostoba, szőke baba, akinek elég megpaskolni a fejét, és máris vezetheti az ágyba. Nos, ő ennél sokkal, de sokkal több, és ideje, hogy a férfi erre ráébredjen. Esze ágában sincs, hogy engedjen vágyai ostoba csábításának. Kezébe kell vennie a dolgok irányítását. Órájára pillantott, és látta, hogy már csaknem két óra van és péntek. Elhessegette magától azt a furcsa érzést, mintha a férfit örök időktől ismerné, s lázasan gondolkodni kezdett. Az általuk megbeszélt alternatívák közül a dolgok jelenlegi állása mellett csak egy volt járható, sőt parancsolóan szükséges: el kell mennie az iskolába. De hogyan? Gyűrött öltözéke még valahogy megteszi. Valószínűleg meg tudná győzni a hivatalnokokat, hogy ügyvéd vagy valami hasonló. De hogyan jut oda? A tükörre pillantva valami fényesen csillogót látott az öltözőasztal mellett. Gyorsan megfordult, lecsapott rá, s boldog volt, amikor felismerte, hogy az a kulcskarika, melyet elhajított, mielőtt ők ketten… Gyorsan hozzálátott terve megvalósításához. Tizenöt perccel később Elizabeth, immár a „Kalapács", beült a kocsiba s beindította a motort. Az köpködött, kattogott, majd leállt. A lány szeme megvillant. – Sheila – hangzott el halálos elszántsággal –, most kettőnknek szót kell értenünk egymással. Dex a hosszú sétától felfrissülve karjára dobta a vacsorát tartalmazó csomagot, és végigszökellt a szobájukhoz vezető betonbejárón. A lány elismerte fizikai kapcsolatuk megkapó erejét, s ez több volt, mint amit valaha is remélt. A többire várhat. Az a tény, hogy többre vágyik, kissé megzavarta; korábban nem elemezte e vágy okait, most azonban igen. Nem gondolta,' hogy szeretkezésük hiba volt, de arra rájött, hogy kissé korai. Legközelebb nem sietteti a lányt. Valamit megtanult Bethtel kapcsolatban: sem nógatni, sem kényszeríteni nem lehet semmire, még akkor sem, ha ez valami olyan, amit maga is akar. Ha sarokba szorítják, megmakacsolja magát, és ellenáll. Az épület oldalát megkerülve megnézte a parkoló kocsikat, és látta, hogy több hely üres. Valami nagyon birizgálta az agyát: az egyetlen üres hely az ő szobájukkal szemben. Mielőtt azonban balsejtelme megerősödött, egy másik, sokkal nyugtalanítóbb dologra figyelt fel. Sheila eltűnt. Szíve egyszeriben a torkában dobogott. Elhessegette magától az első gondolatot: Beth nem távozna saját akaratából. Kirántotta zsebéből a szoba kulcsát, és benyomta a zárba. Gonosz látomások gyötörték. Látta Bethet ájultan, vagy még rosszabb állapotban a szoba padlóján. Magában némán fohászkodott. Fölrántotta, az ajtót, a lány nevét kiáltozta, s tekintetével kétségbeesve fürkészte az üres szobát. Tetem sehol, küzdelemnek semmi jele. Bethnek nyoma sincs.. Ekkor másfajta félelem töltötte el. Szinte a küszöbhöz gyökerezve
gyorsan a fogasra pillantott, ahol korábban a lány ruhája lógott. A toalettasztal felé ugrott, rádobta a kezében levő csomagot, és kirántotta a legfelső fiókot. A fehérneműje is eltűnt. – Az ördögbe is! – Tévedett, gondolta kábultan. A lány tette. Abban a pillanatban, ahogy hátat fordított neki, beledöfte a kést. Pontosan úgy, mint Amber. Nem, mondta magában, és meglepte, hogy a tagadás ily gyorsan jött. Elizabeth Hamner soha nem döfne hátba senkit. Ám hozzáfűzött egy szánalmas utóiratot: persze, hogy nem; megfordítaná a szerencsétlen flótást, és egyenesen a szívébe döfne. Beviharzott a fürdőszobába. Megállt. A lány pólóinge és farmere, mindkettő nedvesen, ott díszelgett a zuhanyozó rúdján. Ennek persze nem volt okvetlenül jelentősége… gyűlölte e ruhadarabokat. Mégis nyomban lecsapott e bizonyítékra. S a lány fogkeféje és pirulái a polc tetején még inkább megnyugtatták. Beth nem hagyta ott. A lány… Mit tett? Mielőtt élénk képzelete válaszolhatott volna, jellegzetesen pöfögő, zötyögő, búgó motorhang ütötte meg fülét. Gyorsan az ajtóhoz ugrott, és fölrántotta. A járdához futott, és a bejárót figyelte. A hang egyre erősödött, és pillanatokon belül pöfögve, zihálva feltűnt Sheila. Bugyborékoló nevetés tört föl melléből, amikor a kocsi csikorgó kerekekkel megállt, majd hirtelen zötyögve, rángatózva túlfutott saját parkolóhelyén. Aztán hörögve lassan araszolt hátrafelé, amíg Beth beállt. Végül Sheila vonakodva bemászott helyére, és pöfögve megállt. Megkönnyebbült. A lány ép és sértetlen volt. Beth kecsesen és méltóságteljesen lépett ki a kocsiból. Belerúgott Sheila abroncsába, s kioldotta a tarkóján lófarokba összefogott haját. Levette borvörös, magas sarkú papucsát és a kocsiba hajította, aztán hevesen bevágta Sheila ajtaját. A férfi legszívesebben átölelte volna, ugyanakkor őrült vágyat is érzett, hogy úgy istenigazában megrázza. Majd mindkét érzést elnyomva kérdezte: – Kellemes utad volt? A lány hirtelen megfordult, dobbantott lábával, amikor karját hátranyújtva vádlón a kocsira mutatott. – Mondtam, hogy gyűlöl engem. Egész idő alatt bosszúját élte ki rajtam. Semmi mentegetődzés, semmi magyarázat, sőt még halvány lelkiismeret-furdalás sem. A férfi a falnak támaszkodott. – Talán megpróbált megakadályozni, hogy valami ostobaságot kövess el. Mint például, hogy elmenj. A lány a férfira emelte ragyogó szemét. – Ez nem volt ostobaság, Dex! Azt hiszem, tudom, hová ment Jane! Dex észrevette, hogy a vendégek őket bámulják az ablakokból és ajtónyílásokból, s egy sötét kis autó áll be a parkolóba. Megfogta a lány karját, a szobába tuszkolta, s mikor az tiltakozott, rámutatott a közönségre. A lány nyomban elcsendesedett, míg csak az ajtó be nem csukódott mögöttük. – Dex, a kölykök olyasmit beszéltek, hogy meglátogatják a Papát valahol Texasban. Tehát Jane bizonyára elment… – Mintha azt mondtad volna, hogy fél a férjétől. – Így is van. De a férfi sohasem bántja őt. – Zavartan pislogott. – Nekem azt mondta, inkább önmagától fél; annyira szereti a férfit, hogy attól tart, ha találkozik vele, ismét elveszti a fejét. – Ez nem bizonyít semmit – tette hozzá a férfi. Az ő szempontjából volt értelme, de nem akarta felizgatni a lányt. – Lehet, csak azért mondta a gyerekeknek, hogy megnyugtassa őket., Beth a fejét rázta. Lelkesedése visszatért. – Ez az utolsó dolog, amit mondott volna nekik! Most már csak annyit kell tennünk, hogy megbizonyosodjunk erről, és máris kész tervem van. Ha sikerül szereznünk egy komputert, akkor a bank magnófelvételeit is elérheted. Ők rögzítik a helyi és távolsági beszélgetéseket, és… – Tehát odamentél, az iskolába? – Hirtelen kitört belőle a düh. Beth lehuppant az ablaknál álló székre. – Természetesen – mondta a férfinak, és láthatóan csodálkozott, hogy ezt magától nem találta ki. – Nem várhattam hétfőig.
– És addig sem várhattál volna, míg megírsz néhány sort? – kérdezte, s hangja remegett az elfojtott indulattól. A lány furcsán nézett rá. – Ne bánj velem úgy, Dexter Wolffe, mint egy kisgyerekkel. Te úgy kikeringőztél innen, hogy még arra sem gondoltál, mi mindent kell még csinálnunk. – Te meg úgy kirohantál, hogy eszedbe sem jutott, hogy aggódhatok érted. – Nos, én… – a lány homlokát ráncolta. – Sajnálom a dolgot. De sikerült! Dex, ez nem számít? – Nem – mondta a férfi. – Felöltöztél a hivatali ruhádba, pontosan úgy nézel ki, mint azon az átkozott fényképen! Az nem jutott eszedbe, hogy felismerhetnek? – Megragadta a lány állát. – A fenébe is! Gondolkodsz te egyáltalán? – Bizonyára nem – felelte kába vigyorral. Elizabethben kavarogtak az érzelmek. S ráeszmélt, sikerült újból felráznia a férfit. Lehet, hogy mindvégig ez volt a célja? Dex még mindig basáskodó és arrogáns volt, de valóban törődött vele. – Aggódtál értem, mi? – Persze, hogy aggódtam! – A férfi csaknem üvöltött. – Én pedig úgy viselkedtem, mint egy elkényeztetett kölyök. – Őszinte beismerése önmagát is meglepte. – A ménkűbe is, pontosan úgy! A lány előhúzta zsebéből a kulcsot, és a férfi felé nyújtotta. – Tudom. Most el akarod venni tőlem a játékomat, és be akarsz zárni a szobába? Dex a homlokát ráncolva elengedte, s elvette a kulcsokat. – Igen – csaholt a lányra, mint egy dühös kutya. Ő elvigyorodott. – Van még valami, Papa? A férfi arcán egy pillanatra döbbenet látszott, majd ajkát lebiggyesztve megjegyezte: – Azt hiszem, ez egyelőre elég – mondta, és biccentett. – Jó. Ételszagot érzek? – Beth, aki már farkaséhes volt, a levegőbe szimatolva a toalettasztalon levő csomaghoz lépett. – Kínai, a kedvencem! – Aztán habozva megkérdezte a férfitól, melyik csomag az övé a kettő közül, s ő arra mutatott, amelyben a lány kedvenc étele volt. Még mindig vigyorogva, átnyújtott neki két evőpálcikát, kibújt a dzsekijéből, bekapcsolta a televíziót, és addig keresgélt a csatornák között, míg talált egy régi filmet. – A Casablanca! – kiáltott fel, és elsietett egy marék papír zsebkendőért; mikor visszatért, összeszűkült szemmel így szólt: – Ha nevetsz, akár csak egyszer is, úgy halál fia vagy. – Aztán evőpálcikáit nagy szakértelemmel az ízletes Kung Pao halételbe dugta. Dex fölállt, és egy teljes percig kábán nézte, aztán megrázta magát, és kirántotta kezéből a pálcikákat. – Hé! – kiáltott fel a lány. – Ez – mondta a férfi, s egy másik dobozt csúsztatott a lány elé –, ez a tied. Finom, fűszertelen mandulás csirke. Beth elfintorította arcát. – A kutyafáját! Kösz. – Amikor a férfi mellé ült az ágyra, kihúzta magát, fölállt majd ismét leült, és szélesen elvigyorodott. A lány megkérdezte: – Mi van? – Semmi. – Rámutatott a bankjegyekre. – Csak észrevettem, hogy nem vettél ki egy kétágyas szobát. Beth kissé megborzongott, mert a mulasztásnak volt némi freudi felhangja. Aztán megvonta vállát. – Majd a székben alszom. – Majd megosztjuk a helyet. A lány hirtelen dühbe gurult. A férfi nevetett feszültségén. – Úristen, hogy milyen mocskos fantáziád van! – Aztán ugyanolyan étvággyal, amilyennel a lány kezdte, kikanalazta részét a rákételből. – Nekem egyébként az a véleményem, hogy ez az egész olyan, mintha az istálló ajtaját akkor zárnák be, amikor a lovak már elszabadultak. De mindegy. Már teljesen kiismertem, hölgyem. – Ó, igen? – Ez biztos. Én is nézem a régi filmeket. Emlékszel az Éjszaka történt című filmre? Jerikó falára, pont az ágy közepén? – Elvigyorodott. – Akkor sem vált be, de majd meglátjuk, ki unja meg előbb.
Beth konokul fölszegte állát. A férfinak ismét sikerült úgy csűrnie-csavarnia a beszélgetést, hogy abból győztesen kerüljön ki. No, persze, könnyen ellenállhatna neki, gondolta. Ő már – nagy megelégedésére – bebizonyította, hogy mire képes. Az információt az iskolában ő szerezte meg. Ha még egy ilyen apróságot sem tudna megtenni, milyen vezető lenne? Az evőpálcikákkal üdvözölve a férfit, elfogadta kihívását, és magában egy néma utóiratot fűzött hozzá. Éppen ideje, hogy megkóstoltassa vele saját orvosságát. És mielőtt a kirándulás véget ér, hallani akarta, amikor a férfi elismeri, hogy egyenlő társa. A harc újból elkezdődött.
7. Kölcsönösen nyugtalan éjszakájuk után késő reggelig aludtak, s felébredéskor alig szóltak egymáshoz. A férfi óvatos magatartása megerősítette elhatározásában: Dexter Wolffe azt hiszi, jól ismeri őt! Nos, a férfi már rászolgált, hogy alaposan belegyalogoljanak a fene nagy önelégültségébe, s tőle majd megkaphatja. Amíg Dex elment, hogy reggelit szerezzen, Elizabeth hozzálátott terve megvalósításához. Letusolt, és addig dörzsölte bőrét, míg kipirult. Kislányosan göndör hajával hajszárító nélkül nem tudott mit kezdeni. Mikor a férfi egy óra múltán karjában egy hatalmas, élelemmel telt papírzacskóval visszatért, a lány mámoros lelkesedést érzett. A félelem és betegség napjai után végre visszatért természetes életereje, és most csak ez számított. Miközben Dex kábán figyelte, ő felugrott a frissen bevetett ágyra, és kiöntötte a takaróra retikülje sovány tartalmát. – Igen – sziszegte öklét rázva. Aztán lelkesülten megragadta a hajkefét, és végighúzta kócos haján. Az ember akkor tanulja meg értékelni az élet valódi kellemességeit, ha mindenétől megfosztják. Észrevette, hogy a férfi szándékosan nem vesz róla tudomást, így hát lelkesedése alábbhagyott. Ideje, hogy szerepet cseréljenek. – Leltárt kell csinálnunk – közölte a férfival. – Mennyire rossz a pénzügyi helyzetünk? – Kell ennünk? – Gondolom, ez a minimum. Dex egy percig gondolkodott. – Ha csak üzemanyagra, motelra és élelemre költünk, akkor még körülbelül négy napig kihúzzuk. Amit hallott, nem lepte meg, de mégis csalódott. Gyűlölte, hogy anyagilag a férfitól függ, mégis, ha lázadozna a sors ellen, azzal csak fájdalmat okozna magának. Még van választási lehetősége. A nagy, tömött papírzacskóra mutatott. – Többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy étteremben étkezzünk, sőt még büfében sem. – Biztos vagy ebben? – Dex két nagy csésze gőzölgő kávét tett le az éjjeliszekrényre, majd három hatalmas fahéjas zsömlét, amely még meleg volt, s az egyiket meglóbálta a lány orra alatt. A zsömle illatától összefutott szájában a nyál, és gyomra hangosan korgott. A kefe kiesett erőtlen ujjaiból. – És többé nem megyünk a fánksütőhöz sem – mondta, de hangja nem volt túlságosan meggyőző. – Sodóval töltött tejszínes képviselőfánk csokoládé-bevonattal… – A férfi ingerkedett a lánnyal, és valósággal hipnotizálta a felidézett dekadens víziókkal. – Maradj velem, kölyök, és mindez a miénk lehet. Dex szörnyű Bogart-utánzására felriadt révületéből. Pillanatnyi megingás után határozottan megfázta fejét. – Neked nincs önfegyelmed, Pókember. Ez az utolsó alkalom, hogy ilyet eszünk. Mától kezdve csak a legszükségesebbeket fogyasztjuk. – Ünneprontó. – Próbálkozása egy pillanat alatt semmivé vált. – Nyárspolgár – vágott vissza a lány, és süteményét két kezébe fogta. Elragadtatott sóhajjal behunyta szemét, és apránként harapdálta az ízletes süteményt, külön-külön élvezve
minden egyes áldott molekuláját. A férfi lehuppant a székre, és zavart mosollyal nézte a lányt. – Különös hangulatban vagy. – Már mondtam neked, megindulok előre. – Lenyelt egy kis morzsát ujja hegyéről, és gondolatban kiöltötte nyelvét. Ez a tied, gondolta önelégülten. – Meg fogjuk találni Jane-t, és tisztázunk engem a gyanú és a vádak alól. Érzem a csontjaimban. Dex megette zsemléjét, és megtörölte kezét egy szalvétában. – Azt hittem, neked nincsenek megérzéseid. – Nincsenek. – Mélyen beszívta kávéja illatát. – Nem vitás, koffeinmentes – majd ivott egy kortyot. – Úgy látom azonban, hogy változtatnunk kell… – A második zsömle után nyúlt. – Nem szívesen ismerem el, de neked volt igazad, s én… én pedig… – Tévedtél? – kockáztatta meg a megjegyzést a férfi. A lány szeme összeszűkült. – Igen, én… te… té… – Hirtelen felfortyant. – Szóval, amit te mondtál. – Sok cáfolhatatlan érvem közül melyik késztetett arra, hogy ezt elismerd? – kérdezte Dex. Beth ellenségesen nézett rá. – Ezt alighanem maradéktalanul ki akarod aknázni, ugye? – Hát erre fogadhatsz. – Remek. – Fölszegte állát. – Igazad volt a dühömet illetően. Nem éri meg, hogy kórházban kössek ki. A férfi fölsóhajtott. – Bár lenne nálam egy magnó. A lány suttyomban elmosolyodott. Kedvelte a férfiban, hogy ilyen bohókás, és hogy ezt most maga is megengedte végre magának. Pedig már szinte el is felejtette, hogy van ilyen tulajdonsága. No meg a férfi szépen besétált a csapdájába. – Ostobaság összevissza fecsegni és dühöngeni oly dolgok miatt, amelyeken amúgy sem tud változtatni az ember, tehát nem is teszem. Úgy veszem, mintha nem is léteznének. A férfi habozott. – Én nem pontosan erre gondoltam. – Ezt teszed. – Nem. Én egyszerűen nem dühöngök minden apróság miatt. – Te csak elemzed őket. A férfi fölsóhajtott. – Elismerem, néha mellékvágányra vezetnek egyes részletek… A lány fölhorkant. –… de – folytatta – nem feledkezem meg a múltról. Tanulok belőle. Rájöttem, hogy vannak bizonyos elháríthatatlan külső tényezők, melyeket nem tudok megváltoztatni, ezért elfogadom és szétválasztom őket, hogy szükség esetén felhasználjam. Te nem ezt teszed. Álmodban csikorgatod a fogad. Az isten szerelmére! Hagynod kellene, hogy a dolgok menjenek a maguk útján. – Azt teszem. Inkább teszek valami pozitív dolgot, mint hogy rágódjak a negatívon. – Ekkor hirtelen a gyomrába nyilallt mintegy tagadásaként annak, amit mondott, s előhalászta azt a silány jegyzetfüzetet, melyet a kocsiban fedezett fel. Eldöntötte, hogy továbblép. Eddig már, nagy elégedettségére, bebizonyította saját elgondolása helyességét. Nem volt szüksége külön bizonyítékra. – Ezt alaposan meg kell terveznünk. – Nem, nem kell. Beth tudomást sem vett a férfi megjegyzéséről, és a fogához kocogtatta a ceruzát. – Te meg azt hiszed, hogy a megoldás kulcsa ott van a már meglevő információkban. Én úgy vélem, Jane tud valamit. Ha ez egy haditerv lenne – mondta eltűnődve – két oldalról kellene megközelítenünk a dolgot, és ollóba fogni az ellenséget. A férfi az ég felé emelte kezét, jelezve vereségét. – Hogy én mi a fenének bosszankodom? – Erről fogalmam sincs – mondta a lány. Hirtelen összecsapta a jegyzettömböt. Megpörgette a lapokat. – Pakoljunk, és lássunk munkához, Tábornok. A nap túlnyomó részét azzal töltötték, hogy kitervelték és a legapróbb részletekig megvitatták stratégiájukat. Elizabeth gyanította, hogy ezt Dex szándékosan tette, de nem volt hajlandó kommentálni. Ha utálatos akar lenni, jogában áll. Arra koncentrált, hogy a férfi ne hajszolhassa bele olyasmibe, amit megbánhatna, akár a nyomozásukkal, akár mással kapcsolatban.
– A fennmaradásunkhoz szükséges dolgokon kívül meg kell szereznünk Jane hitelkártyaadatait, a banktól a telefonbeszélgetések rögzítését, és a te kutatásodból az álvállalatok listáját. Ezekből csak kiderül valami. Most szombat van. – Miután lejegyzett néhány adatot, elmosolyodott. – Ez azt jelenti, hogy még a legrosszabb esetben is keddig tisztázhatunk engem. Rengeteg időnk van, mielőtt a pénzből kifogynánk. A férfi homlokára csapott. – Csak most jövök rá! – Mire? – Te optimista vagy! – Ezt vond vissza! A férfi nevetett. Elizabeth dünnyögve elkezdte oszlopokba írni a legfontosabbakat, a rendelkezésre álló javakat, és egy kívánságlistát, hogy lássa, mit engedhetnek meg maguknak megmaradt pénzükből. – A pénz beosztása az én szakmám – mondta. – Lehet, hogy néha elfolyik a kezemben, de képes vagyok arra, hogy az utolsó negyed dollárt is addig szorongassam, amíg csak kegyelemért nem kiált. Dex nem tett megjegyzést. A pénzügyeik ily alapos elemzése szigorú korlátokat szabott lehetőségeiknek, de kölcsönös meglepetésre felfedezték, hogy van bennük találékonyság. – Ebben egy pillanatig sem kételkedtem – mondta a férfi szárazon. – Mindvégig tudtam, hogy fenemód fösvény vagy. – Ez nem hajlam kérdése. A körülmények kényszerűsége. Ha az embernek csupán egy kagylója meg egy szem borsója van – közölte nagy bölcsen – nem lehet belőle vízvezetékszerelő. A férfi arca hirtelen megvonaglott. – Ez nevetséges. A lány vállat vont. – Tovább dolgozom rajta. A ruházattal és élelemmel nem volt probléma. Úgy egy mérföldnyire a moteltól volt egy használtruha üzlet, amely szombaton délben nyitott ki. Beth, miután végigturkált egy halom használt ruhát, elmosolyodott. – Volt idő, amikor csak ilyen üzletben vásároltam. – Nem volt pénzed? – Nem volt ízlésem. – Majd arcát fintorítva fölemelt egy szörnyű, förtelmes ruhadarabot, egy szorosan testhez simuló ruhát rövid japánujjal, elöl szív alakú kivágással, hátul mély dekoltázzsal, s oly rövid szegéllyel, amely még egy szúnyog hátsó felét sem takarta volna. – Mészpöttyök fehér műselymen – mondta a lány kedvesen mosolyogva –, és csak egy dollárba kerül. – Hátranézett. – Az áldóját! Csak az anyag belekerült vagy ötven centbe. A férfi rákacsintott. – Nekem tetszik. A lány kimérten ránézett, és kiválasztott egy diszkrét, ovális nyakkivágású halványzöld pólóinget. Mikor Dex úgy gondolta, hogy vesz magának egy hawaii mintásat, a lány fölkapott egy vörös kötött pólóinget, és megindult a pénztár felé, duzzogva otthagyta a férfit. De nem sokáig. – Alsóneműt nem veszel? – kérdezte Dex, amikor kezébe vett egy leheletkönnyű kis holmit. A szeme csillogott. – Nekem tetszenek ezek, szivi. A helyiségben egy pillanat alatt halotti csönd lett. Elizabeth keze dermedten megállt a levegőben, aztán elfojtott egy mosolyt. – Nem a te méreted, drágám – kiáltotta oda. Lihegés és halk kuncogás töltötte be a boltot. – Azonfelül – folytatta ártatlan mosollyal, amikor a férfi kimért léptekkel elindult feléje –, egy egész szekrény tele van a viseletlen hálóneműiddel. Dexet láthatóan fojtogatta a nevetés. – Ez azért van, mert a te fűzőid már nem férnek el, kis tigrisliliomom. A pólóinget csomagoló eladó szája tátva maradt. Amint Dex közeledett, Elizabeth észrevette, hogy a tulajdonosok lassan mögé oldalognak, egyikük sem nézett feltűnően, de látni lehetett, hogy hegyezik fülüket. Ajkát lebiggyesztve végighúzta ujját a férfi mellén, és egyáltalán nem igyekezett kulturáltan beszélni. – Ó, kis tenyészcsődöröm, jól tudod, hogy ez a furcsa harci-divattéboly a te ötleted volt, nem az enyém. – Magabiztosan nézett rá, aztán fejét az eladó felé fordítva gyászosan sóhajtott. – De ha már annyira vágyakozol ezekre az alsónadrágokra, gondolom, legyenek megkésett karácsonyi ajándékok. Elvégre épp a kedvenc színed. A férfi szemének huncut csillogása figyelmeztetés volt, de nem vette észre idejében. Egy pillanat múlva már mellette állt, és gratulált önmagának, hogy övé lett az utolsó szó; a
következő pillanatban hátrahajolt a pulttól, s Dex karjaiba bújt, a férfi arca szinte súrolta az övét. Oly szorosan tartotta, hogy alig kapott levegőt. – Elég volt nekem a te igazi karácsonyi ajándékod, édes kis tűzevőm – mormolta Dex rekedtes hangon. – A te hihetetlen tested, amelyen egy széles aranyszalagon kívül semmi sem volt. – Felnyögött. – Az biztos, hogy az ünnepi hangulatomat fenemód földobtad. Megcsókolta a lányt, melytói ő úgy érezte, hogy minden porcikája szinte ég. Aztán mindketten fölegyenesedtek, s a férfi megkérdezte a hadarva beszélő eladót, mennyit kell fizetniük. Az összeget a pultra dobta, fölvette a csomagot, és kitárta az ajtót a lány előtt. Elizabeth, amikor kiléptek az üzletből, megjegyezte: – Minden hájjal megkent alak vagy. A férfi elvigyorodott. – Én is így gondolom. Útban a kocsi felé úgy vélte, nem hagyhatja, hogy a férfi kerekedjék fölül. A férfit szándékosan a helyi szupermarkethez irányította. Ott aztán a tervükre terelte a szót. – Visszamehetnénk Jane házához – javasolta. – Beszélhetnénk a szomszédokkal. – Miből gondolod, hogy ők tudnak valamit, ha az iskolában nem tudtak? És feltételezzük, ha tudnak is valamit, miért mondanák el neked? – Mondhatnám azt, hogy Jane nővére vagyok. – Ő hogy néz ki? A lány fölsóhajtott. Érezte, hogy terve összeomlik. – Olyan, mint Jane, öt láb magas kiadásban. A haja és szeme barna, s egész jól kivehető bajusza van. Dex megnézte a lány északi szőkeségét, és elhúzta száját. – A logikád egyre jobban lenyűgöz. Beth fölfortyant. Nem adhatja fel éppen most. – Hát akkor mondhatom, hogy egy megkésett számlálóbiztos vagyok. Vagy bármit. – Az élelmiszeres csomagot a kocsihoz vitte s letette a padlóra, majd az ott levő cókmókban kotorászott. – Csak egy írómappára van szükségem és a kosztümömre, s máris elolvadnak a kezemben. – Nincs írómappa, Beth. – Majd kigondolok valamit. – Borvörös cipője ott volt, ahol előző nap hagyta, tisztítania nem kell, így aztán visszaejtette a csomagolópapírok, filc könyvjelzők és szódáskonzervek közé. Sóhajtva nézegette a kollekciót, amikor Dex behajtott a kocsival a motel parkolójába, és leállította a motort. – Miért nem takarítjuk el ezt a rendetlenséget? – Miféle rendetlenséget? – kérdezte a férfi ártatlanul. Hirtelen a vezetőülés mögött valami zöld és fehér dolgon akadt meg a szeme. Tátva maradt a szája. Két ujjal fölemelte a ruhát, és meglobogtatta a férfi orra előtt. – Hogy a pokolba tudtad ezt úgy becsempészni, hogy nem vettem észre? – Könnyű volt elterelni a figyelmedet. A lány már kinyitotta a száját, de aztán magába fojtotta a szót. Hadd higgye a férfi, hogy ő nyerte meg ezt a csatát. Eközben ő pedig a saját felforgató háborújára koncentrálhat. Fölszedte a vásárolt holmikat, nyújtott léptekkel a szobájukhoz ment, és alaposan szemügyre vette; hogy milyen rend és tisztaság van. – Nagy kár, hogy a lány a kocsikat nem takarítja. – Sasszeme rögtön észrevett egy kis papírdarabot. Nyomban lecsapott az apró rágógumis papírra. – Mi az? – kérdezte a férfi, s magában derült, hogy a lány figyelmét mennyire nem kerülik el a részletek. Ő megszagolta a papírt. – Mentolos. – Kis golyóba gyűrte, s belehajította a papírkosárba. – Olcsó motel, gyenge kiszolgálás. – Aztán a csomagokat az öltözőasztalra tette, átnyújtotta a férfinak a pólóingét, és magában eltökélte, hogy hibátlan stratégiát dolgoz ki Jane felkutatására, mielőtt bárhová elindulnának. Miután átöltöztek, szendvicseket készített, és lázasan azon gondolkozott, milyen lehetőségük van arra, hogy komputert szerezzenek. De bárhogy is törte fejét, mindenütt falba ütközött. Ráadásul magas értékük miatt a helyi társaságok azt akarták, hogy béreljen egyet. Dexet pedig az foglalkoztatta, hogyan kerülheti meg a biztonsági rendszerüket. – De hiszen te megírtad erre a programot! – kiáltott fel a lány zavartan. A férfi bólintott, és csak ült az ágy szélén. – Igen megírtam.
– Akkor ehhez értesz, mi? Dex vállat vont. – A kormány éveken át abajgatott, hogy vállaljam el a biztonsági szolgálat vezetését. Azt hitték, néhány évvel ezelőtt meg tudtam volna akadályozni azt a többmilliós dolláros lopást. – Meg tudtad volna tenni? A férfi elgondolkodott a kérdésen. – Megállítani? Talán. Megelőzni? Biztosan: De nem elég tapintatosan utasítottam el az ajánlatot, ezért vették el tőlem a te ügyedet is. Én… hogy is mondjam… nem szeretem az egyenruhát. – Ezt megfigyeltem. Miért? A férfi elfordította fejét. – Összekülönböztem a főnökeimmel egy program miatt, amit valaki ellopott tőlem, és a sajátjaként szabadalmaztatta, ők a nőnek hittek, amíg csak be nem bizonyítottam, hogy tévednek. Valójában ezért hagytam ott a vállalati szférát. – A nőnek? – Hirtelen érthetővé vált számára a férfi ellenszenve. Ez az „Ő” nagyon megbántotta a férfit. Mielőtt azonban folytathatta volna a gondolatsort, Dex szürke szeme váratlanul úgy csillant fel, mint a ragadozóké. A lány hirtelen éber lett. – Mindez most nem fontos – mondta a lánynak, és elnyúlt mellette az ágyon. – Ha anyagilag meg is engedhetnénk magunknak egy hordozható komputert, szükségem lenne még külön felszerelésre, hogy kiiktassam a motel telefonvonalait. Ahogy jelenleg látom, azt hiszem, az én módszerem védelmében megkerülhetem a „call back” vonalat, de ez órákba telne. Ezek a telefonok szintén komputervezérléssel működnek, és a központi helyiségből kapcsolnak a szobára. Mindig fönnáll egy információs lehetőség. Feltéve, ha egyáltalán kompatibilisek. – Nem sok választásunk van. – Fölugrott, amikor a férfi karja súrolta az övét. Hirtelen azt kívánta, bár a hawaii pólóinget választotta volna. A vörös pólóing rátapadt a férfi széles vállára; és még jobban érvényre juttatta szőkésbarna haja csillogását. Fejét elfordítva kissé odébb húzódott, és megint kocogtatni kezdte fogát a ceruzájával. – Mi az a „call back"? A férfi előrenyúlt, hogy véget vessen az ideges kocogtatásnak. – Már ismét rágódsz valamin. Nem kellene így agyonkomplikálnod mindent. – Nem rágódok, és nem komplikálok semmit. – Ingerülten megfricskázta a ceruzát. Az átrepült a szobán, és. egy kis vonalat húzott a falon. – Szóval, mi az a „call back"? – kérdezte ismét. A férfi elnevette magát és abbahagyta a vitát. – Az első akadály egy esetleges tolvajjal szemben a jelszó után. – Oldalára fordult. – Az én komputerem hívja a bankét. A bank visszakérdez, hogy ki az, ellenőrzi memóriájában a nevet, aztán megszakítja a beszélgetést, majd visszahív. – Könyöke hozzáért a lány melléhez. – Ha ez a személy nem azonos a helyes szám tulajdonosával, úgy nem nyúlhat be a bank rendszerébe. – Ez… – a lánynak elállt a lélegzete. – … Ez egyszerűen zseniális – fejezte be elgyengülve. A férfi legyintett a dicséretre. Keze a lány combján kötött ki. – Ez ma már bevett gyakorlat. Azonban ez az egyik ok, amiért arra gyanakodtam, hogy a te esetedben a sikkasztást egy belső ember követte el, bár amint mondtam, egy alacsonyabb beosztású. – Odahajolt, hogy elolvassa a lány által készített listát, s ujja végigcsúszott farmernadrágja belső varrásán. – És ha csak nincs még egy jegyzettömböd… egy nagy, úgy szükségünk lesz egy printerre. Beth nagyot nyelt, elfojtott egy feltörő halk nyögést és fürkészve nézte a férfi arcát, jelét keresve, hogy az érzéki cirógatás szándékos volt-e. – Valami baj van? – kérdezte amaz. – Nincs. – Leszállt az ágyról, a toalettasztalhoz ment, és régi pólóját kínos pedantériával összehajtotta. – Nincs egy régi barátod Phoenixben? Olyan, aki egy na-a-agy szívességgel tartozik? Aki szörnyen le van kötelezve neked? A férfi odament a tükörhöz, hogy levegye piros pólóingét s átnyújtsa neki az elhajított ceruzát. – Ha lenne, már rég „levágtam” volna egy kölcsön erejéig. – Egész testével a lány hátához simult. Ő kisiklott a hóna alatt. – Dex? – hanga bizonytalan volt. Megköszörülte torkát és leült. A fene egye meg, hogy még most, amikor tudja, hogy az előbb a férfi részéről
szándékos volt a dolog, még most is képtelen volt megmondani neki, hogy hagyjon föl vele. Az egyetlen lehetőség, hogy megpróbálja másra terelni a figyelmét, csakúgy, ahogy ő próbálkozik ezzel. – Nincs mód arra, hogy kiiktasd az ő riasztórendszerüket? – kérdezte elkeseredve. – Úgy értem, te azt mondtad, hogy az aláírásom ott volt valamennyi pénzügyleten, és az FBI folyamatosan ellenőrzi a bank komputereit. Nem lehet, hogy mindenki éberen figyeli nemcsak a te behatolásodat, hanem téged is? – Ezt a kockázatot vállalnunk kell – mondta a férfi zavart mosollyal. – Néha az embernek az ösztöneire kell bíznia magát, Beth. A probléma az volt, hogy azok a dolgok, melyeket az „ösztönei” éppen most súgtak neki, esztelenek és a jelen körülmények között lehetetlenek voltak. Az nem számít, hogy Dex a legszexisebb férfi, akit valaha is ismert. Szerelmeskedő hajlama látható volt abból, ahogy Jane felkutatására reagált. S az a mód, ahogy ő reagált erre, egyáltalán nem volt szokatlan. Egyszerűen összekapcsolta anyagi függőségét az érzelmeivel. De sajnálatos módon egyre nehezebb volt számára, hogy uralkodjék nemi vágyán, s ha így megy tovább, az rövidesen hatalmába keríti. Nem hagyhatta azonban, hogy a férfi győzzön. Gyorsan átgondolta a dolgot és megkérdezte: – Oké, ha innen nem érünk el semmit, akkor honnan lehetséges? Egy komputerüzlet sem fogja hagyni, hogy besétálj és használd az ő telefonvonalukat, hacsak nem vásárolsz náluk. – Megdörgölte arcát és kérdőn Dexre nézett. – A bankból? – Túl kockázatos. – A férfi feléje sompolygott. A lány nagyot nyelt. – Manapság minden üzletnek van saját komputere. Fel lehetne öltözni például, mint… – Túl komplikált, gondolta. Maradjunk meg az egyszerűbb megoldásnál. Próbáljuk megtalálni azt, ami nyilvánvaló. – Az iskolának van egy komputere, esetleg… Hirtelen elhallgatott, mintha egy vödör hideg vízzel öntötték volna nyakon, amikor az ötlet eszébe villant. – Nem egy komputer, Dex. Olyan hely, ahol egy tucat is. van! – Eredményesen távol tartotta magától a férfit. – Printerek, modemek, minden, amit csak kis szíved kíván, és kapcsolódik a nemzetközi főhálózathoz. – A lány előrehajolt. – Az egyetem! – Ez olyan, mintha elefántvadász puskával lőnénk pillangóra. Ám nincs más választásunk, ugye? – fanyarul elmosolyodott. – Nem tudtad volna ezt öt perccel később kiötleni? – Úgy mondanám, hogy az időzítésem kifogástalan. A férfi előrenyúlt, hogy fölsegítse a székről és fejét rázta. – Hogy én miért nem gondoltam erre korábban? – Azért, mert te az eszedet a farmernadrágban hordod – mondta a lány, és kezébe vette retiküljét. – Valójában a tiédben – mondta Dex, amikor kinyitotta az ajtót. A lány méltóságán alulinak tartotta, hogy ehhez megjegyzést fűzzön. Elizabeth és Dex a főiskola belső udvara közepén álló kőedénybe ültetett bokor mögé húzódva tanulmányozták a terepet, hogy kidolgozzák haditervüket. Nem sétálhattak be csak úgy, ahogy a lány remélte. Az épület olyan volt, mint egy erődítmény, saját házőrző sárkánnyal. A kettős üvegajtón nagy, olvasható betűkkel állt a felírás: „Komputerlabor, csak hallgatók és a fakultás tagjai számára”. Belül a folyosó fehér falán, egy falragaszon nyíl jelölte a „Haladó módszerek” területét, s egy másik, ellentétes irányba az „Általános labor"-t. Alatta íróasztal, rajta piros betűkkel figyelmeztető fel irat: „Belépés csak engedéllyel!” Az ő sárkányuk az íróasztal mögött ült és a bejáratot őrizte. Pattanásos arcú férfi, lötyögő farmernadrágban, szarukeretes szemüveggel, rajta póló a következő szöveggel: „A szabálysértőket agyonlövik”. Elizabeth fanyar mosollyal nézett Dexre. – Ehhez már csak egy zsebben hordozható riasztókészülék kell, és olyannak képzelnélek el téged. – Valamikor így néztem ki. A lány csak pislogott. – Te ugratsz engem.
Egy feliratos dzsekit viselő hórihorgas tinédzser ment át az ajtókon, s az ott ülő férfinak átnyújtotta kártyáját. A házisárkány alaposan megnézte, tekintete csaknem lyukat fúrt a műanyag lapba. Egy pillanat múlva tagadóan rázta fejét és az „Általános labor” felé mutatott. Rövid vita következett, amely azzal ért véget, hogy a sárkány fölvette a telefonkagylót és fenyegetően megrázta. Ajkán szinte olvasható volt a félelmetes szó: „biztonság”. A dalia dobbantott lábával és a sárkány önelégülten mosolygott. Dex komor szemekkel nézte a kis jelenetet és nekidőlt a falnak. – Eddie McDermott – mondta halkan felnyögve. – Kicsoda? – Elizabeth mellette ült, s félretolta homlokába lógó haját. – Dex, te ismered őt? – Nem éppen. – Fölsóhajtott. – De minden iskolának megvan a maga Eddie McDermottja. Ismered ezt a típust. A hall monitorán úgy néz ki, mint egy yorkshire terriernek álcázott rottweiler. Elnöke minden klubnak, melynek kezdetben senki sem akart tagja lenni. Megcsókolta a főnöke… – Egész jól el tudom képzelni. A férfi bólintott és emlékeztetőn elvigyorodott. – Valószínűleg még mindig ugyanannak a gyorskiszolgáló büfének a vezetője. – Vagy egy bank alelnöke – mormolta Beth. Dex meglepett tekintetét látva érezte, hogy elpirul, aztán folytatta, mielőtt a férfi megjegyzést tehetett volna – Arra nincs lehetőség, hogy besurranj mögötte, de ha sikerülne is, ez a pasas nem elfoglalt annyira, hogy el ne kaphatna téged a terminálnál. – Ajkába harapott. – Valahogy el kell terelnünk a figyelmét. – Te ehhez oly mesterien értesz. A lány ügyet sem vetve rá a fiatalokat figyelte, akik csoportba verődve most jöttek be a belső udvarra. A fiúk, akikben láthatóan túltengett a férfiasság, füttyentettek, valahányszor megláttak egy nőt. A lányok külön csoportban álltak, vihogtak és elsusogták egymásnak titkaikat, vagy megvetően tudomást sem véve a serdülő ifjakról, tovább beszélgettek. Gólyák – gondolta a lány. Tipikus szombat délután a főiskolán. Dex fölállt. – Amíg kidolgozod a stratégiádat, én megpróbálok bejutni. A lány fölállt. A férfi visszanyomta, ő dacosan ellenkezett. – Veled megyek. Dex tagadólag rázta a fejét. – Beth, amit te tudsz a komputerekről, az elfér egy fél jegyzettömbben. Ehhez az ügyhöz az én logikám kell. Tessék. – Átnyújtotta kulcsait a lánynak. – Visszamész a kocsihoz és ott megvársz. És tartsd a szemed a rendőrökön. – Megcsókolta arcát, aztán eltávozott. – Hé! – Beth talpra ugrott, de a férfi már keresztülment az ajtókon és megpróbálta kiadni magát Eddie-nek. A lány, aki dühös volt, hogy a férfi ismét addig csűrte-csavarta a dolgokat, míg neki lett igaza, elhatározta, nem hagyja, hogy basáskodjék fölötte. Követni kezdte. Hirtelen megállt, amikor a „sárkány” a telefon után nyúlt, még mielőtt Dex szinte egy szót is szólhatott volna. A férfi megállt, széttárta karját és a legártatlanabb arccal nézett, amikor visszaoldalgott az asztalhoz. A lány önelégülten elmosolyodott és keresztbe fonta karját a mellén. Dexter Wolffe, az önhittség ura most megkapta a magáét. – Úgy kell neked! – mormolta, s élvezett minden pillanatot. Szerette volna megcsókolni a fiút azért, hogy „beadott” Dex fene nagy önelégültségének. Ha persze ő azzal tölti itt az időt, hogy élvezi a helyzetet, még nem jutnak előbbre. Vissza kell térnie saját eredeti tervéhez. Szükség van arra, hogy elterelje a „sárkány” figyelmét, és lehet, hogy Dex éppen most adja kezébe az eszközt ehhez. Huncut mosoly váltotta fel önelégült mosolyát. Majd egy utolsó gonoszkodó pillantást vetve Dexre, ki most merev harci pózban állt, földobta a kulcsokat a levegőbe, elkapta őket és visszasietett Sheilához. A kocsiban ülve észrevette a Peterbilt sapkát, szemüvegét, a pokrócot, a filc könyvjelzőket, aztán áthajolt a vezetőülés oldalára, s megtalálta a ruhát, melyről korábban úgy vélte, túl rikító ahhoz, hogy bármely alkalomra fölvegye. Most pont megfelel a célnak, gondolta boldogan. Tekintete a padlón levő limlomra esett, az ülések melletti keskeny részen elkezdett kutatni más hasznos dolgok után.
Többet talált, mint amit keresett. Az utasülés és egy kiselejtezett első lökhárító közé beékelődve egy bőrdarabot pillantott meg, oly jellemző színárnyalatút, amelyre jól emlékezett. Lélegzet-visszafojtva húzta elő, s kirángatta börtönéből. A levéltárcája volt. Remegő kézzel kinyitotta, s megszámolta a bankjegyeket, melyek összege három nappal ezelőtt alig tűnt elegendőnek, most azonban fölért egy vagyonnal! Arca sugározott az örömtől, amikor arra gondolt, hogy nem kell többé minden centet a fogukhoz verni. Nincs több szendvics! Nincs többé kiselejtezett, használt ruha! Nincs többé olcsó motel kemény matracokkal – a pokolba is! Nincs többé kétágyas szoba! Amikor erre gondolt, a mosoly lehervadt arcáról. Nincs többé Dex, aki mellette szuszogna, idegesítené, kínozná és elcsábítaná őt. Nincs többé az a kihívás, hogy a semmiből is produkáljanak valamit. És nincs többé oka rá, hogy a saját tervét kövesse és Dex kudarcát lesse. A pénz a könnyebb megoldást jelentette számára, s ez olyan út volt, melyet eddigi életében sohasem választott. Dexter Wolffe-nak rá kell jönnie, hogy ő nem az a fajta nő, akit babusgatni, a széltől is óvni kell. A férfi nem tanulná meg a leckét, ha ő megadná neki a lehetőséget. Anélkül, hogy a rejtett motivációkat tovább elemezte volna, visszatette a levéltárcát a helyére. Ez alkalommal az ő javára billen a helyzet. Azonfelül, vélte, a férfinak köszönheti menekülését.
8. Elizabeth körülnézett a parkolóban, hogy meggyőződjék, van-e ott valaki. Emlékezett, hogy Sheila ablakai el vannak sötétítve, gyorsan kibújt hát pólóingéből, levette melltartóját és áthúzta fején a ruhát. Meglepetésére néhány helyen szorosan simult testéhez, ahol korábban nem volt szűk. Levette magáról a farmer nadrágot s felhúzta lábára a borvörös cipőt. Nem ragyogtak éppen, de ettől még megfelelnek a célnak. Kissé lehajtotta a visszapillantó tükröt, aztán lázasan kotorászni kezdett retiküljében. Az ajakbalzsamon kívül csak egy sötét szempillafesték és egy enyhén vörösbor árnyalatú rúzs meg egy tubus fedőkrém volt benne. Bár ez elég egy tisztviselőnő számára, az általa tervezett „figyelemeltérítéshez” azonban nem. De majd kigondol valamit. Vékony réteg sminket kent az arcára, elkezdett kotorászni a kocsi padlóján, majd fölvett egy gumiszalagot és két textil könyvjelzőt, az egyiken fekete, a másikon piros pöttyök voltak vízfestékkel. – Tökéletes – mormolta. Nedves ujjával finoman kente szemhéjára a festéket. Aztán rúzzsal cseresznyepirosra festette száját, majd ajkát csücsörítve elégedetten bámulta az eredményt. A tükörből rátekintő arc enyhén szólva „meghökkentő” volt, de ha sikerül megvalósítania tervét, törődik is ő azzal, ha úgy néz ki, mint egy kurva. Kissé összeráncolt homlokkal tanulmányozta tükörképét. Hullámos halványszőke, az erős naptól még jobban kifakult haj övezte arcát. Erős arccsontja merészen emelkedett előre, s ettől inkább erotikusnak, mint divatjamúltnak tűnt. Elizabeth egy másodpercig elcsodálkozott az ismeretlen nőn, aki a tükörből nézett vissza rá. Kellemes melegséget érzett gyomrában, amikor arra gondolt, hogy ez a nem azonosítható énje nem visel szarukeretes szemüveget. Mielőtt még kiszállt volna a kocsiból, megnedvesítette nyelvével ajkát, s a rúzs márkájára gondolva rájött, hogy az csókálló. Ezt nem tekintette jó előjelnek. Majd a gumiszalaggal leszorította haját. Végül egy utolsó pillantást vetve elég kurvás tükörképére, elrendezte göndör fürtjeit, meztelen lábát cipőjébe bújtatta, megigazította vállán a japán ujjat, s a beszállást követően nem egészen öt perc múlva kilépett Sheilából. A kocsi mellett állva még egy problémával találta szemben magát. A ruha, melyről nevetve állapította meg, hogy még egy szúnyog hátsóját sem takarná, alig fedte az övét. Az első hosszabb lépésnél kilátszott a bugyija. Lejjebb rángatta, ám ekkor a nyakkivágás úgy lecsúszott, hogy majdnem kibuggyant a melle. Nagy nehezen helyre igazította. – Ez nevetséges – mormolta.
Mély lélegzetet vett, elrendezte magán a ruhát, hogy elég szolidnak lássék, és igyekezett, hogy ne túlságosan nagyokat lépjen. Mindig eltűnődött, hogy azok a nők, akik így öltöznek, miért nem tudnak úgy járni, mint a normális emberek; most már tudta. Miközben átment a parkolón, egész gyakorlatra tett szert: lépés, riszálás, ruharángatás; ajkak megnyalása, hajborzolás, melleltakarás, ruharángatás… Mikorra elérte a főiskola udvarát, már kialakult egy ritmus, amelyet úgy ismételgetett magában, mint buddhista boncok az imát az imamalom pörgetése közben. Időnként emlékeztette magát, hogy a nagyobb hatás kedvéért mosolyogjon. Hamarosan büszkén belép a laborba, s elvonja annak az íróasztalnál ülő hülyének a figyelmét; szabaddá téve az utat komputerszakemberének, hogy bejuthasson, s elvégezhesse mindazt, amit fondorlatos szíve csak kíván. Hirtelen elismerő fütty hasított a levegőbe. Mosolyogva megállt és hátrapillantott, hogy megnézze, ki az ismeretlen csodáló. Egy fél futballcsapatnyi fiú állt néhány méterrel mögötte és tapsolt. Öröme egy pillanat alatt elszállt, ők a viselkedését bátorításnak véve lassan megindultak feléje. Kihúzta magát és jeges pillantást vetett rájuk. A fiúk, mert „vadmacskának” vélték, tisztes távolban maradtak, de az elismerés hangja fokozódott. A vadászat váratlanul kezdetét vette. Elizabeth, magában szitkozódva, gyors léptekkel igyekezett a laboratórium felé. Egy bizonyos részeg tengerésztől eltérően ők csak gondolatban molesztálták – vélte –, de ennek időzítése egyáltalán nem volt ínyére. Átkozta magát, hogy nem számolt az ifjakkal. Szaporázta lépteit, mert hallotta, hogy ott ügetnek a nyomában. Végre a kettős üvegajtó előtt állt. Dex az íróasztal szélén ült és egy láthatatlan valakihez beszélt, ő pedig maga mögé kukkantott s látta, hogy a nyálasszájú sereg lélekszáma duplájára emelkedett. Dex észrevette, mi történik odakint. Olyan arcot vágott, mintha lenyelte volna saját fogsorát, és ez a lányt perverz örömmel töltötte el. Tágra meredt szemmel a nem látható beszélőtársra pillantott, majd ismét rá. Fejét csóválta és diszkréten intett, hogy menjen el. Ökölbe szorította kezét és ellenségesen nézett rá, dacolt a férfi tekintélyével. Miközben magában átkozta a férfi megérzéseit, hátravetett fejjel egy üresfejű baba mosolyát erőltette arcára, s beviharzott. Nem a férfi volt ott. Helyén egy rideg, hivatalos modorú kis barna nő állt. A nő fölvonta vastag szemöldökét. Elizabethnek leesett az álla. Dex szürke szeméből szinte üvöltött, hogy fenemód élvezi a dolgot. Elizabeth kétségbeesve tapogatózott valami – bármi! – után. Mondjon már valamit, hogy kikerüljön ebből a kínos helyzetből. Aztán, amikor a falka rátalált zsákmányára, elszabadult a pokol. Az ezt követő zűrzavarban egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig találkozott a tekintetük. A lány szinte elkábult attól, ahogy a férfi nevető szemében fölcsillant a váratlan csodálat és az el nem fojtott vágy. Hirtelen nem érezte a nagyon is kis helyen összegyűlt túl sok ember lökdösődését, sőt még azt sem, amikor egy felajzott hallgató belecsípett a fenekébe. A nő kiáltását sem hallotta, hogy legyen már végre csend. A többiek jelenlétét szinte nem is érzékelte, mintha csak ketten lettek volna Dexszel. A férfi nevetése reá is átragadt, és valami csodálatos melegség töltötte el, mely mintha több mérföldnyi távolságra lett volna ettől az egész komédiától. Olyan volt, mintha csak kettejük közös élménye lett volna. És Beth biztosan tudta, hogy a kutatás megerősíti gyanúját Jane hollétét illetően. Dex csókot intett a lány felé, és a zűrzavarban csöndben elillant. Csaknem két óra múltán Dex tűnt föl a hall bejáratánál. Kezében egy halom kinyomtatott adat, fütyörészett és láthatóan úgy érezte magát, mintha elnyerte volna a Nobel-díjat. A hálózatba feltűnően könnyű volt belépnie, az igaz, de a kapott információ még legjobb esetben is csak ködösnek és homályosnak volt mondható. Ez nem magyarázta derűs, győzelemittas hangulatát. Úgy döntött, egész egyszerűen elmegy a kapuőr mögött. Amint közelebb jött, látta, hogy a tömeg már szétoszlott. Furcsa, visszhangzó csend volt. Csak a nő maradt ott íróasztalánál, feje karján pihent. Amikor meghallotta a férfi lépteit, fölnézett, s meglepődött. Szeme ködös és meglehetősen zavaros volt, haja kibomlott a szorosra kötött kontyból, tiszta blúza és szoknyája egyáltalán nem illett egymáshoz. A férfi rávigyorgott: – Rosszul aludt éjszaka?
A nő a nyomtatványokat látva már éppen mondani akart valamit, ám helyette a Biztonsági Szolgálat telefonja felé nyúlt. Majd a férfi ártatlan arcára tekintve félbehagyta a mozdulatot. Aztán kezét széttárva így szólt: – Menjen a pokolba ezzel! Vigye ezt az átkozott holmit. – Még egy csomó papírt lökött eléje. – Tőlem az egész laboratóriumot is elviheti! – Kösz – mondta ő. – Csak ezt akartam. – Aztán a kettős ajtó felé fordult. – Apropó! – szólt vissza –, mindig így kellene viselnie a haját. Ettől egész sejtelmesen néz ki. – Valóban? – kérdezte a nő és sóváran megérintette a rakoncátlan fürtöket. – Mármint hogy én? – Igen. Maga. – Aztán, amikor a nő bágyadtan elmosolyodott, kilökte az ajtót és még elégedettebb volt önmagával. Jókedve kissé alábbhagyott, amikor becsúszott a kocsiba. Beth az utasülésen ült és a szélvédőn át a színes napnyugtát figyelte. A lenyugvó nap fénye átsütött az üvegen, és lazán aláhulló világosszőke haját narancssárgára festette, ruháját pedig smaragdszínűre. A férfi megnézte a lány ruháját, pillantása elidőzött a mellén, hihetetlenül hosszú, karcsú lábán, melyeket bokánál keresztbe tett, aztán megérintette vörös ajkát. Forróság öntötte el a lány erotikus látványára. Elnyomta magában ezt az érzést. Érzelmei között persze a testi vágy is szerepet játszott, de többre vágyott annál a szinte állati szenvedélynél, amelyben egyszer már részesítették egymást. Nem tudta mi történt közöttük a laboratóriumnál, de azt igen, hogy bármi is volt az, ettől volt derűs a hangulata. Ellenállt a vágynak, hogy a lányt karjaiba fogja, és szinte esztelenül csókolja. Ehelyett ölébe tette a nyomtatott anyagot. Beth összerezzent s a férfira pillantott, majd a papírokat nézte. – Jutottál valamilyen eredményre? – kérdezte zavartan. – Talán. – Dex beindította a motort és lassan kihúzott a kocsival a parkolóból. – A hitelkártyák nem hoztak eredményt; ami az álvállalatokat illeti, csak néhánnyal szaporodott a számuk, melyeket korábban közöltem veled. A lány tekintete élesebbé vált. – És a telefonlista? – Ó, az érdekes volt. Egy csomó helyi hívás, de – tette hozzá – volt néhány távolsági is. Beth továbbra is a napnyugtát nézte, s még akkor is elfordította a fejét, amikor a férfi rátért az útra. – Sajnos ez nem szokatlan. A beszélgetések többnyire gépi kapcsolásúak, néhány hivatal azonban kézi kapcsolást is alkalmaz. – Ó. – Mikor a lány nem mozdult, hogy megnézve a nyomtatványokat, a férfi homlokát ráncolta. – Nem akarod átnézni az anyagot? – Majd később. – Összekulcsolta kezét a papírok fölött és a férfit figyelte, amint ügyesen manőverezett a lelassult közlekedésben. – Tudtad azt, hogy a phoenixi bennszülöttek az ilyen embereket „téli madarak"-nak nevezik? Télen jönnek ide, többnyire turisták és ideiglenesen tartózkodnak itt. A város lakóinak lélekszáma az év ezen időszakában csaknem megkétszereződik. A férfi gyors, zavart pillantást vetett feléje. – Nem. Erről még sohasem hallottam. – A portás mesélte. – A lány fejével az ég felé biccentett. – Amott felhősödik. Gondolod, hogy eső lesz? – Nem tudom. – Dex váratlannak érezte a lány szelíd modorát. Visszafogott hangja úgy hatott, mint halk dorombolás. Merev, büszke, de ebben az öltözékben mégis buja teste furcsa, zavaró hatással volt rá. Próbált valami logikát találni a lány szavaiban, de nem sikerült. Mégsem tudott szabadulni az érzéstől, hogy mindezt mintha nem ugyanaz a lány mondaná, aki a pávák tüsszentéséről meg a saját pénzbeosztásáról beszélt. Amennyire szókimondó volt Beth szinte mindennel kapcsolatban, annyira visszarettent, ha érzelmekről volt szó, s inkább a köntörfalazást választotta az egyenes út helyett. Most azonban nem próbálta megtéveszteni a férfit. – Aggódsz a késedelem miatt? – kérdezte a férfi, így adva hangot annak, hogy bántja a lány nyugtalansága. – Nem – válaszolta, s ez meglepte a férfit. – Bárhol is van Jane, ott lesz holnap is meg holnapután is. Azt hiszem… biztonságban érzi magát. – Hátralökte homlokba lógó haját, de mit sem tett, amikor ismét előrehullott. – Igaza van. Senki más nem keresi őt, csak én.
– Mi. A lány piros ajka bágyadt mosolyra húzódott. – Csak mi keressük őt. – Pillantása a kezére tévedt. – Még nem szoktam hozzá. Úgy értem, a „mi"-hez az „én” helyett. – Tudom. – Dex visszafojtotta lélegzetét a lány vallomását hallva. Ez csak egy, de nagy lépés volt előre. Amikor a férfi behajtott a motel parkolójába, a lány ismét megszólalt, s mondandója meglepte a férfit. – Önző vagyok, Dex. – A szavak szinte kibuktak belőle. – És szeszélyes. És önfejű is. Ezt ne feledd… És… – keresgélte az újabb jelzőt. – Rámenős? – próbálta kisegíteni a férfi kacsintva, s igyekezett enyhíteni a lány önbecsmérlését. – Céltudatos – mondta határozottan. Majd egy pillanatra homlokát ráncolva megszólalt. – Nem, azt hiszem, inkább törtető vagyok, ugye? A férfi teljesen elérzékenyült. Leállította a kocsi motorját és szembefordult a lánnyal. Kezébe fogta kezét, aztán gyöngéden széthúzta ujjait. A bókolás sosem volt kenyere, de a lányé sem. – Beth, nem akarok hazudni neked. Valóban olyan vagy, amint mondtad. De ami azt illeti, én is. Ugyanakkor viszont gyöngéd és érző teremtés, intelligens, okos ha kell, nemes és nagylelkű, ha megfeledkezel hivatali kötelezettségeidről, és tudsz nevetni még önmagadon is, ha elengeded magad. A lány kissé elhúzta száját. – Beszélj a tisztességről is – mormolta. – Dicséretet akarsz? A lány szorítása erősödött és kék szemét a férfira emelte. – Nem, Dex, nem akarok. A férfi torka elszorult, amikor a csillogó könnycseppet meglátta szemében. – Tudom szívem. – Aztán gyöngéden letörölte könnyeit; – Úgy látszik, nem jöttél rá, hogy az szükségtelen is. Mind velem, mind másokkal kapcsolatban, akik ismernek téged. Beth egy pillanatra hagyta, hogy a férfi gyöngéden babusgassa. – Ez baj, ugye? – kérdezte, aztán elhúzódott. Majd magyarázat nélkül kiszállt a kocsiból és a motelszoba ajtajánál megállt. Dex, akit megzavart ez a hirtelen hangulatváltás, összeszedte a nyomtatványokat és otthagyta Sheilát. Miután bementek szobájukba, a papírokat gondosan letette a toalettasztalra és Bethet figyelte, amint meg indul a fürdőszoba felé, s menet közben kilép cipőjéből. Csípőjén felcsúszott a ruha. A férfi bizsergést érzett. Próbálta megőrizni józanságát. Tudta, hogy a lány bizonytalan, s ő nem akarta késztetni semmire. De nem a józanság dominált, amikor a lány a fürdőszobába ment és arcát mosva a mosdókagyló fölé hajolt; nagyot nyelt, hogy elfojtsa nyögését, amikor a rózsaszín csipkében meglátta Beth tökéletes, gömbölyű fenekét. Most már túl késő volt; a logikát száműzték az ösztönök, és már nem tudott rajtuk uralkodni. Amikor a lány az arcát törölte, mögé állt, csak milliméterek választották el tőle. Beth meglepett tekintete találkozott a tükörben az övével és szinte megdermedt. – Dex – suttogta. A férfi szólásra nyitotta száját, de képtelen volt egy hangot is kiejteni. Most, hogy elhatározásra jutott, furcsa mód halasztani akarta a dolgot. Csak semmi meggondolatlan hevesség, mint a legutolsó alkalommal. Nem akart okot adni a lánynak, hogy ismét eltávolodjék. Égett a vágytól, hogy megsimogassa mélyen dekoltált ruhája alól előbukkanó hátát, hogy megcsókolja nyaka tövét, melyről tudta, hogy a lányból őrült szenvedélyt vált ki. De most megelégedett azzal, hogy szemével cirógathatja, s hogy pillantása megpihenhet buja piros ajkán. Beth követte a férfi pillantását. – A rúzs nem akar lejönni – mondta. – Én… én csókálló rúzst használtam. A férfi már éppen mondani akarta, hogy ő majd lerágja, ehelyett azonban – szemét egy pillanatra sem véve le a lányról – az elsősegélydoboz felé hajolt. Megfogta a kis alkoholos üvegcsét. Elővett a lány melletti automatából egy papír zsebkendőt és egy kis alkoholt öntött rá.
Amikor Beth meg akart fordulni, a férfi a fejét rázta. Átkarolta őt, óvatosan kerülve, hogy testük egymáshoz érjen, és gyöngéden elkezdte törölni a lány ajkát, melyet ő akaratlanul is szétnyitott. A piros rúzs rátapadt a papír zsebkendőre, de a férfi ezt észre sem vette. Ő csupán azt figyelte, hogy a lány halántékán lüktet az ér, hogy melle a felgyorsult légzéstől mily gyorsan, ütemesen emelkedik, s hogy a bőre mily árulkodón remeg kivágott ruhája alatt. Csodálatos öröm vibrált át rajta, amikor a lány nem állt ellen. Ez alkalommal szerelmük tökéletes lesz, fogadta meg magában némán. Beth érezte, hogy mellbimbója keményen mered a ruha selyemanyagának, érezte ajkán a papír zsebkendő cirógatását. Érezte, hogy a férfi szeme, mint csábítja, mintha lelkébe látna; ezek a mély, átható szürke szemek most még nagyobb élvezetet ég örömet ígértek annál, amelyben a férfival korábban már része volt. Már nem érdekelte, korábban hányszor győzködte magát arról, hogy ez a misztikus kötelék eltűnik, ha a mámor elszállt; nem tudta meggyőzni sem a szívét, sem a testét. Kívánta a férfit. Már nem akart harcolni ellene szívének egy rejtett zuga azt súgta, hogy a férfi tekintete nem evilági örömöket kínál. Érezte, hogy a férfi a papír zsebkendőt most meleg vizes ruhával cseréli fel, mintha egy életre le akarná törölni róla a keserűséget és gyanakvást. Amikor a műveletet befejezte, a lány fölnyúlt, s a férfi ujjait saját ujjaiba fonta. Pislogott, nagyot nyelt, majd szilárdan nézett a férfi szemébe a tükörben. Ő hallgatott, szeme elsötétült, amikor a vászondarabot a lány ajkára tette, majd elhúzta állán, végig a nyakán és még lejjebb. Beth érezte, amint a víz finoman csorog duzzadt mellei közt, a frottírkendő érdes érintését érzékeny bőrén, a férfi fokozódó vágyát, amint fenekéhez ért. Dex egész testében megremegett, és ez többet árult el neki bármely kiejtett szónál. A nyilvánvaló bizonyíték, hogy a férfi fölött mily hatalma van, egészen elkábította. Nem volt fontos, hogy ezt a hatalmat épp tőle kapta. Pontosan tudta, hogy a férfi ugyanilyen hatalmat gyakorol fölötte, s ez, most életében először, nem rémítette meg. Dacolva józan eszével, a „Kalapács” beleszeretett a „Pókemberbe”. Holnap majd kielemezheti. Ma éjjel azonban szüksége van erre a tapasztalatra. Pillanatnyi habozás után félretolta a ruhát, a férfi ujját vállaira tette s rábízta, hogy tegyen, amit akar. Dex a ruha vállát a lány könyökére csúsztatta, míg csak elő nem bukkant korallszínű mellbimbója. Majd mély lélegzetet véve tenyerébe vette mellét, nagy napbarnított keze buja ellentétben volt a lány halvány bőrével. Hüvelykjével finoman cirógatta a mellbimbót, míg teljesen előremeredt, s a látvány annyira felizgatta a lányt, hogy két kezét a férfi mögé téve belemélyesztette körmeit a testébe. Maga felé húzta és maga is ívben hátradőlt. Partnerkapcsolat, melyben egyenlő társak, villant át agyán, és ez volt utolsó gondolata, mielőtt átadta magát érzékeinek, s ennek az új, mindent elsöprő érzelemnek. Dex őt nézte, tekintetével szinte bűvölte; félig lehunyta szemét, és feje a férfi mellére bukott. Ő a vágy sodrában meglepetten eszmélt rá, hogy a lány nemcsak megadja magát, hanem meg is bízik benne. E felismeréstől egy pillanatra szinte görcsbe rándult; aztán a lány lassú kígyózó mozgással hozzá dörgölőzött, őrjítő vágyat keltve benne. Tökéletes pár voltak. Ezta férfi tudta. Égett a vágytól, hogy beletemetkezzen a lányba, hogy csillapítsa az őt emésztő tüzet, de nem tehette, még nem. Azt akarta, a lány tudja meg, hogy mit ébresztett fel benne, be akarta fejezni az általa kezdett kínzó csábítást. Egyik kezével a lány mellét fogta, a másikkal pedig bugyiját húzta lefelé, míg az el nem tűnt a tükörből. Aztán gyorsan, mielőtt meggondolná magát, a rikító ruhát lehúzta a lány derekára, majd lejjebb, míg végül az is eltűnt. A tükörben csak a halvány göndör pihék látszottak alul, s a férfi hátralépett, hogy megmutassa neki a teljes hatást. Beth kék szeme megrebbent, de nyitva maradt. Képtelen volt elvenni tekintetét a látványról, amint meztelenül áll a felettük égő lámpa éles fényében és teste a férfi testéhez tapad. Keble ütemesen hullámzott ziháló légzésétől. A férfi nem merte tovább nézni őt, tudta, ha megteszi, elveszti önuralmát. Halkan felnyögött, arcát a lány illatos hajába temette, majd szája inkább ösztönösen, mint szándékosan, lassan lejjebb vándorolt a nyaka tövéhez. Finoman harapdálta selymes bőrét, és
érezte a lány borzongását, Másik kezét végigcsúsztatta hasán, majd lejjebb a selymes pihéken, végül keze megállt a combok között és a lány megkeményedett húsát simogatta, másik kezével pedig finom köröket rajzolt mellbimbója köré. Gyönyörben akarta részesíteni, és maga is el akart merülni abban. Többé már nem egy férfi s egy nő voltak; már nem tudta hol kezdődött a nő, s hol végződött a férfi. A lány teste a testéhez tapadt és tisztán, élesen érezte fokozódó extázisának minden rezdülését csakúgy, mint a sajátját. A lány teste hirtelen megfeszült, szorítása szinte fájdalmat okozott. Melle keményre duzzadt kezében. Aztán a mámor örömittas győzelmes hangján felkiáltott, melyre ő a lány hajába temetkezve tompán visszhangozta a választ, bár részéről ez az oldás inkább érzelmi, s nem érzéki volt. A lány extázisától szinte félőrülten hirtelen megfordította őt és éhes szája ajkára tapadt; e kapcsolattól kissé megnyugodott és a mohó vágy is nyomban gyöngédséggé változott. Kettejük nyelve ízlelgette egymást, meghitt szerelmi táncot járt. Lélegzetük egybeolvadt, szívük egy ütemre vert, testük pedig a szerelmi ösztön ritmusára mozgott. Egyikük sem tudta, melyikük ujja oldotta meg a ruhákat, kinek a keze söpörte félre őket az útból, és nem is törődtek vele. Lassan az ágyra ereszkedtek. Együtt kiáltottak fel, amikor a legmeghittebb pózban találkoztak, tekintetük egymásba mélyedt, s lelkük és szívük csak egymásnak mutatkozott meg. Végül, amikor a szerelmi párbaj csúcspontjául az egyetlen közös hang fejezte ki mámoros elragadtatásukat. Jóval később, miután a hullámzó szenvedély egy hosszú, kiegyensúlyozott becéző szerelemben folytatódott, mikor benső órájuk már elütötte az éjfélt, a férfi szorosan magához ölelte a lányt. Szeretett volna hangot adni a szavainak, hogy megvallja szerelmét a lánynak. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, a lány elkacagta magát. – Bár láthattad volna, hogy milyen arcot vágtál, mikor besétáltam abba a laborba – mondta a férfinak. A lánynak e megmagyarázhatatlan képessége, mellyel az érzelmi megnyilatkozásokhoz viszonyult, néha kihozta sodrából a férfit, és most váratlan hangulatváltása meghökkentette. De már megtanulta, hogy ne próbálja analizálni őt. Bízott megérzéseiben, s azok most azt súgták: legyen türelmes. Több módja van annak, hogy érzelmeit kifejezze, s míg azok meg nem találják útjukat e labirintusban, be kell érnie azzal, hogy a lányhoz igazodik. Rámosolygott a sötétben. – Bár te láthattad volna a saját arcodat, mikor megpillantottad azt a szegény lányt. Bár azokat a fickókat szinte az Isten küldte. – Merő véletlen volt. Éppen a legjobb Marilyn Monroe-alakításommal próbálkoztam. A férfi a lány csípőjét simogatta. – Azt hiszem, el kellene égetnünk azt a ruhát. – Nekem tetszik – mondta a lány ajkát lebiggyesztve, aztán nyelvével a férfi fülét kezdte ingerelni; a kis mozdulat harmadszor is tűzbe hozta őt, s már csak egy gondolata volt. – Ó, te kis huncut – suttogta a lány és kuncogott, amikor a férfi gerjedelme nyilvánvaló lett. – Most már abba kellene hagynunk és aludnunk kéne egy kicsit. Holnap sok tennivalónk lesz. – Miért? – Próbált a lányra figyelni, de annak érintése a legbizarrabb gondolatokat keltette benne. A lány megcirógatta. – Mert tudom, hogy hol van Jane. – Te tudod? – Ez a közlés valahogy egyáltalán nem hatott rá. Aztán ismét úgy vélte, hogy egy' nukleáris robbanás sem tudná eltéríteni a témától. – Meg sem nézted az adatokat. – Nem volt rá szükség. Jane Galvestonban van a volt férjénél. Van egy olyan sejtésem, hogy ezeknek a távolsági hívásoknak egyik száma 4-0-9-cel kezdődik. – Sejtésed? Neked? – Szorosan lehunyta szemét, mert a lány fürge ujja most a legérzékenyebb részét izgatta. – Ezt csodálom a nőben – mormolta fojtott hangon. A lány a férfi mellére fektette arcát. – Tudod, hogy én mit csodálok benned? – Mit? – kérdezte Dex elakadó lélegzettel, s lassan a lányra gördült. – Az életerődet – suttogta Beth.
9. Legjobb szándékuk ellenére is délelőtt tíz óráig a Phoenix és Tucson közötti útnak csupán a felét tették meg. Beth hibája volt, s ő tudta is. Örülnie kellett volna, hogy a telefonbeszélgetések rögzítése megerősítette gyanúját, s a távolsági hívások egyikéről kiderült, hogy Jane volt férje galvestoni horgászboltjának a száma. Örülnie kellett volna, hogy végre valódi nyomra bukkantak. – Holnap reggel már kezet foghatunk a tanúddal – mondta vidáman Dex. Bethnek görcsölt a gyomra. – Majd meglátjuk – felelte, s úgy tett, mintha óvatosságból türtőztetné magát. Elfordult, kerülte a férfi fürkésző tekintetét, mellyel mintha mindig olvasná gondolataiban. Ám teljesen mindegy, hogyan próbálta tagadni, látszott, hogy valójában nem akarta elhagyni Phoenixet. Amikor Dex sietve kijelentkezett a motelből, azon kapta magát, hogy sokáig időzik a zuhany alatt, nem tud határozni, hogy gyér számú holmijukból mit vigyenek magukkal, s azon tanakodik, vajon a halványzöld pólóinget vagy azt a sötétet vigye-e magával, melyet a férfi az út során vásárolt. Dex a megszokott hévvel begyömöszölte a pulóverét s a lány kosztümjét egy papírzsákba, majd belebújt vörös pólójába, és kisétált az ajtón. Miután a lánynak sikerült meggyőznie, hogy az út során élelemre lesz szükségük, Beth elbandukolt a szupermarketbe, s ott, akár egy hivatásos felvásárló, mindennek megnézte az árát és súlyát, mielőtt a kosárba tette. Sőt még Sheilát is igyekezett rábeszélni egy kis motorhibára, de a dacos kocsi láthatóan Dex pártján volt. Jellemző módon ellenkezett Bethtel és úgy dorombolt, mint egy jóllakott macska. Mikor végre elhagyták Phoenix határát, Beth az ujjaival lassan fölfele mászott Dex térdétől, míg a férfi végül is kénytelen volt vagy egy elhagyott utat keresni, vagy kikötni Sheilát egy oszlophoz. Persze, aztán Bethnek korán kellett tálalnia a löncsöt, hogy pótolják a testgyakorlás során elhasznált energiát. Most, ahogy felöltözve és széttárt meztelen lábakkal ült a motorház tetején, Bethet nem izgatta a késedelem. A férfi mellének támaszkodott, odakucorodott hozzá, s pislogva nézte az ekrüszínű és okkersárga, csaknem teljesen kopár környéket. Érdes, darabos sziklatömbök emelkedtek ki a pusztaság talajából, tetejükön csak itt-ott volt némi zöld növény, mintegy az évszak bizonyítékaként. Apró zizzenések és futó árnyak azt sugallták, hogy nincsenek egyedül, de a lány ügyet sem vetett a kicsiny állatokra. Gondolatban esztelen vágyat érzett, hogy megállítsa az idő múlását. Dex éppen most ette meg körtéjét, s a csutkát eldobta a puszta láthatatlan teremtményeinek. Karjával átölelte a lányt, s ő némi habozás után hozzábújt. Torka összeszűkült, tekintete fátyolos lett. Talán most kellene elővennie rejtekéről levéltárcáját, és egyedül továbbmennie. Nem lenne könnyebb egy egyszerű gyors szakítás, minthogy még egy napig kínozza magát? Aztán megrázta fejét. Nem tetszett saját érzelgős hangulata. – Mehetünk? – kérdezte váratlanul, de nem húzódott el a férfitól. – Még ezeregyszáz mérföldet kell megtennünk. – Még egy perc. – A férfi szorosabban ölelte magához. – Először elmondod, hogy mi ez az egész? Tudnia kellett volna, hogy Dex figyelmét semmi sem kerüli el, de azért is megpróbált makacskodni. – Miféle egész? – Hát ez. – Megcsókolta a lány feje búbját. – Húzod az időt és én tudni akarom, hogy miért. A lány a feje fölött gyorsan tovaúszó felhőt bámulva megjegyezte: – Itt az eső, amit megjósoltam. Tudod, sohasem gondoltam, hogy a pusztai zivatarok egyes összeálló felhőkből alakulnak ki. Úgy értem, hogy az egész égbolt nem… – Beth – ismételte meg a férfi türelmesen. – Miért halogatod a dolgot? – Miből gondolod, hogy azt teszem? – szólalt meg ártatlan hangon. – Nos – mondta Dex derűsen –, a ma reggeli dolgokat még betudhatnám a szeszélyeidnek, de ezzel az utolsó kalanddal akaratlanul is elárultad magad. – A lány szinte hallotta a férfi
nevetését. – Bármennyire is élveztem a szeretkezés újdonságát egy motorház kemény tetején, szívesebben csinálom az ágyban. – Majd rövid elmélkedés után még hozzátette: – Vagy legalábbis egy szőnyegen. – Ó, drágám. Ne is mondd. Elfelejtettelek figyelmeztetni, hogy kissé hóbortos vagyok. – Csettintett a nyelvével, s elfojtotta könnyeit. – Azt hiszem, ez az időpont nem alkalmas arra, hogy elmeséljem, milyen csapongó fantáziám volt tizenhat éves koromban, ugye? A férfi halkan ezt mormolta a fülébe: – Ezzel várunk, amíg visszatérünk az Öbölbe. A lány feszült lett, kezét önkéntelen mozdulattal égő gyomrára szorította. Meghatározhatatlan félelmet érzett. A férfi olyan bizonyossággal beszélt a bizonytalan jövőről, melyet nem tudott megérteni. Most már szerette a férfit, de képtelen felfogni, hogy visszatérésük a hétköznapokba egyben azt is jelenti, hogy kettejük kapcsolata fölött megkondul a lélekharang. Ő folytatja munkáját a bankban, küzd a cápák ellen, mint eddig, s végül is a „Bársony Kalapács” szívtelen álarca alatt megfeledkezik Bethről. Dex szintén folytatja időszaki munkáját, dolgozik, ha kedve tartja, a napok csak múlnak egybeolvadva, céltalanul. A „Pókember” végül is talál magának egy higgadt, komoly nőt, amilyenre szüksége van – helyesebben olyat, aki nem mar bele váratlanul. – Hé! – szólt a férfi, mintha csak megérezné a lány aggodalmát. Majd egyik kezével finoman átkarolta, s fürkésző tekintettel nézte őt. – Mi van veled? – Kitörölt szeméből egy könnycseppet és gyöngéden megcsókolta. – Ne aggódj, szívem – suttogta. – Ott találjuk őt. A probléma nem ez volt, de azért a lány elmosolyodott. Jobb, ha a férfi azt hiszi, hogy csak Jane miatt aggódik. – És mi van, ha nincs ott? – Pedig ez a kérdés már nem is érdekelte. Dex láthatóan meg van győződve róla, hogy a nőt ott találják, s ő már rájött, hogy bíznia kell a férfi megérzéseiben. Ezt azonban nem mondhatta meg neki. – Mi van, ha halálra rémítettem? – Nem valószínű, hogy a volt férje felismerte a hangodat. És ismerve megszokott óvatosságodat, nyilván nem mutatkoztál be neki vagy kérted a telefonhoz Jane-t. – Megsimogatta a lány arcát. – Drágám, hová lett az optimizmusod? – Azt hiszem, a toalettben felejtettem. A férfi elnevette magát. – Akkor majd visszamegyünk érte. A lány ajka remegett, pillája meg-megrebbent a férfi arcát nézve, mintha minden egyes vonását emlékezetébe akarná vésni. – Ilyen egyszerű lenne? Ő kissé felvonta szemöldökét. – Igen. Minden olyan egyszerű, Beth, amilyenné teszed. Szíve úgy dobogott mellében, hogy szinte fájt attól az érzéstől, melyet nem tudott vagy nem akart megnevezni. Dexter Wolffe, a legkomplikáltabb férfi, akit valaha is ismert, és mégis mindig a legbonyolultabb dolgokat is ily egyszerű könnyedséggel fejezte ki. És ez a férfi huszonnégy óra múlva eltűnik életéből. Ösztönös mozdulattal átkarolta a férfi nyakát és úgy szorította magához, mintha sohasem akarná elengedni. Aztán ugyanilyen váratlanul elengedte, s mosolyt erőltetett arcára. – Oké, elmúlt. – Lecsúszott a földre, s belelépett papucsába. – Valójában – mondta, s ugyanazzal a műjókedvvel folytatta: – szeretném tanulmányozni ezeket az álvállalatokat az autóút alatt. Nem árt, ha továbbra is kitartunk a kettős harapófogó stratégiája mellett, nem gondolod? – beült Sheilába és kezébe vette a nyomtatott anyagokat. – Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Mr. Bernard Schwartz több mint egy Boston központú kötélgyár igazgatója. – Fölnézett, s azt látta, hogy Dex meglepetten bámul rá. Láthatóan zavarba ejtette a lány hirtelen hangulatváltása. – Nos? – mondta. – Hajtsunk ki az útra. A férfi csak pislogott, aztán megcsóválta fejét. Lecsúszott a motorház tetejéről, kinyitotta a kocsi ajtaját, és beült a volán mögé. Amint beindította a motort, homlokát ráncolva a lányra nézett, majd elfordította tekintetét és ismét megrázta fejét. – Drága hölgyem, te tökéletesen összezavarsz engem. A lány elvigyorodott, az utóbbi órákban ez volt első őszinte mosolya. – Akkor jó. Legalább lábujjhegyen tart. – Ha ilyen ambícióim lettek volna – felelte Dex, amikor sebességbe kapcsolt –, akkor balett-táncosnak megyek.
A lány becsülte a férfit, szíve hevesen megdobbant, amikor bizalmas együttlétükre gondolt, de elhessegette ezt az érzést. Nem akarta az út hátralévő részét azzal tönkretenni, hogy végig siránkozik. – Nagy kár – mondta huncutul rákacsintva. – Azt hiszem, van valamim szorult helyzetben levő férfiak számára. A férfi kissé elmosolyodott. – Kósza gondolatok és szorult helyzet – mondta derűsen. – Azt hiszem, ha visszaérünk San Franciscóba, jobb lesz, ha pórázon tartalak. A lány vihogott a férfi kedvéért, majd beletemetkezett a papírokba, hogy a férfi ne ugrathassa őt tovább. De hogyan is tudna azokra figyelni, amikor a szíve szinte elviselhetetlenül fáj? Hogyan tudna beszélni, amikor magában már elkezdte mondogatni a búcsúszavakat? Hogyan tudna tervet készíteni holnapra, amikor már ma istenhozzádot kezd mondani? Mivel mindketten elmerültek gondolataikba, sem Dex, sem Beth nem vette észre azt a behorpadt lökhárítójú fekete Sundance-et, amely szorosan mögöttük jött. Amikor maguk mögött hagyták Tucsont, a papírokon kinyomtatott szavak már furcsa piruettet jártak előtte. Beth megdörzsölte halántékát, kényszerítette magát, hogy odafigyeljen. – Bostoni Zsineg és Kötélgyár – mormolta már legalább nyolcvanadszor. – Bernard Schwartz. Hm-m… Semmi. Giant Olaj Rt., elnök: Roy Fitzgerald… – „Fitz” annyit jelent, mint valakinek a „törvénytelen” fia. Lehet ennek valami jelentősége? – Érdekes, de nem hiszem. Ez csupán Fitz. A lány ismét a papírra sandított. – Allen Dohányvállalat Kft. Társult Nathan Birnbaummal. Ábránd Könyvkiadó Vállalat, David Kaminsky. Marion Michael Morrison, Seabee Vas- és Fémhulladék. Az ördögbe is, valahogy ez is ismerősnek tűnik. Leonard Sly, Evans Guitars. Li… – A lány hirtelen kiegyenesedett és még egyszer végigfutott ujjával az oszlopon. – Hé, csak most jövök reá! Dex, ezen a listán egyetlen női név sem szerepel. – Ó, ez remek. A gonosz fickó tehát nőgyűlölő. Ez már leszűkíti a kört. – Való igaz. – Beth hirtelen belesüppedt az ülésbe. Öklével megtörölte szemét, aztán kivett egy dobozos gyümölcslét a csomagból. – Kérsz egyet? A férfi bólintott. – Nincs valami jel a betűkön vagy a monogramokon? A lány még egyszer átnézte a listát. – Semmi ilyet nem látok. A fene egye meg, egyiknek sincs annyi sütnivalója, hogy ilyen ravasz tervet kiagyaljon! Valami pofonegyszerű megoldása lehet, de nem jövök rá. Amint elszántan ismét nekilátott a névsor tanulmányozásának, a férfi előrenyúlt és letolta öléből a papírokat – Ideje, hogy egy kis szünetet tartsunk. Ő bátortalanul a papírok után nyúlt. – Mit csinálsz? – Parancs a visszavonulásra – mondta a férfi határozott hangon, azzal a papírokat a vezetőülés és az ajtó közé csúsztatta. – Sohasem találsz rá a helyes megoldásra, ha szünet nélkül gyötrőd magad. Lazítsál. – Hogyan? – kérdezte a lány óvatosan. – Úgy, hogy azt teszed, amihez kedved van. Tereld el a figyelmedet. Ami a figyelemelterelést illeti, gondolta bánatosan, ahhoz valóban ért, de csak ha másokról van szó. Ha önmagáról, akkor képtelen felhagyni a probléma megoldásával, ha egyszer már belekezdett. Döbbenten ébredt rá, hogy volt néhány szörnyű fejfájása az életben. No meg ott az az átkozott gyomorfekélye. Lehet, hogy a férfinak – mint rendszerint – most is igaza van. Bár ő ritkán ismeri ezt el. Dex bekapcsolta az autó magnóját. – Hunyd be a szemed – parancsolt rá. Hangja elnyomta a sustorgást, melyet a szalag üres része keltett a hangszórón át. Beth sóhajtva fogadott szót, keresztbe fonta karját a mellén. – Oké, a legjobb kazettát tedd be. A férfi széthúzta a lány karjait. – Feszes testtartás, megfeszített gondolkodás. Lazítsál, Beth.
Ó ellenállt, míg csak a dallam félre nem ismerhető taktusait meg nem hallotta. Hirtelen meglepődött, fölnyitotta szemét. – Hiszen ez az Elfújta a szélből van! – A férfira tekintett. – Ezt meg mikor szerezted? – A használtcikk-boltban találtam. Tele volt régi filmek kazettáival. Melegség öntötte el a lányt. – Ha az ügy megéri, kész vagyok kompromisszumokra. Beth nem vette figyelembe a férfi szavainak esetleges jelentését, összevonta szemöldökét. – Van még valamilyen meglepetésed? – Mi baj? Attól félsz, hogy még valamit becsempésztem mögéd? – Aznap vásárolhattál volna egy sereg elefántot is, és sohasem vettem volna észre – mondta szomorúan. – Úgy bizony – válaszolta a férfi önelégült arccal. Beth már éppen éles visszavágásra készült, ehelyett elvigyorodott. Fölsóhajtott, kényelmesen elhelyezkedett Sheila kárpitozott ülésén és szürcsölt egyet a gyümölcsléből. Agyában hallotta az óra ketyegését, de most nem volt hajlandó figyelni rá. Eldöntötte, hogy ostobaság olyasmin rágódnia, amin úgysem tud változtatni. A valóság úgyis hamarosan utoléri őket. Ha eljön az ideje, gyorsan és fájdalommentesen kell befejezni a dolgot, mert tudta, hogy mindkettőjük számára így jobb. Már átlépték az Arizona és Új-Mexikó közti határt, amikor a kazetta már harmadszor hangzott el. Ezután Dex egy másik kazettát tett be és megpróbálta más módon is elterelni a lány figyelmét. Nem volt nehéz dolga. El kellett ismernie, hogy a lány látásmódja elbűvölte, sőt kihívást jelentett számára. Beszélgettek mindenféléről, de csak kevés dologban értettek egyet. Amikor a lány Demingben háromszoros adag fagylaltot tetetett tölcsérébe, Dex egy újabb érzékeny pontját fedezte fel a szeretett nőnek. Rájött, hogy egymás iránti ellenszenvük fojtotta el mindig a vágyukat. Most, hogy az előítélet és kielégítetlenség eltűnt kapcsolatukból, minden új megvilágításba került. – Én mondom neked, hogy az egyetlen járható út az űrkutatás! – kiáltott fel a lány meggyőződéssel a hangjában. – Ez a válaszod a környezeti problémákra? Megszabadulni a földtől? – A férfi egyetlen hatalmas korttyal kiitta gyümölcslevét. A lány kék szeme megvillant. – Természetesen nem. Dex futó pillantást vetett rá és következő szaván rágódott. Beth lassan, hosszan nyalta a fagylaltot, előbb ízlelgetve forgatta szájában, és csak azután nyelte le. A férfi oly szorosan fogta a kormányt, hogy ujjízületei kifehéredtek. Dex, miután El Paso másik szélén sikerült meggyőznie magát, hogy mielőbb végeznek, annál hamarabb kezdhetik közös életüket, megállt, hogy üzemanyagot vegyen. Bár a kocsi tankját feltöltötték, amikor a fagylaltot vették, most mégis inkább tele tartállyal akarta folytatni az utat. – Ha jól emlékszem, Van Hornig nincs más csak földutak, bogáncs és gaz meg olajkút – mondta a lánynak. – Beth kérdő tekintetét látva még hozzátette: – Pár évvel ezelőtt itt dolgoztam egy munkán. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy körülnézzek. Az automata adagoló kattant, s a férfi előrehajolt, hogy még egyszer ellenőrizze a fizetendő összeget és megforgassa merev nyakát. A nap sugara egy pillanatra elvakította, de amikor ismét jobban odanézett, úgy tűnt, mintha egy fekete autó része tűnne el a sarki kávézó mögött, ahol – ha jól emlékezett – szintén volt egy töltőállomás. Homlokát ráncolta. Mire emlékezteti őt ez a kocsi? – Sok motel van arrafelé? – kérdezte a lány fátyolos hangon. A férfi csak halványan emlékezett, mert fontosabb dolgok foglalkoztatták. – Sajnos Van Horntól és Fort Stoctontól eltekintve csaknem teljesen kopár a vidék egészen San Antonióig, az pedig öt- vagy hatszáz mérföldnyire van. Azt hiszem, az egész utat egyvégtében kell megtennünk. – Ó! – A lány csalódottan könyökölt Sheila motorházára, legyezgette magát és kinyújtóztatta görcsös izmait. A férfi merőn nézte, ismét elfogta a gerjedelem a lány csábító alakját s farmernadrágba bújtatott hosszú formás lábát látva.
Ő elnézegette eme oázis mögött elterülő kietlen tájat, egy portenger, melynek úgy tűnik, sosincs vége. – Képtelen vagyok elhinni, hogy az út kétharmad része Texason át vezet. Valahogy olyan nagy. A férfi próbált erre a témára koncentrálni. – Sohasem éltél errefelé? – Nem. Ez egyike azon kevés helyeknek, amelyeket Papa került. Még azt sem tudom, van-e errefelé tengerészeti bázis. – A könyörtelenül tűző nap sugarait nézte. – Szép kis út lesz, bár jókor indulunk. Sötétedésig el kell jutnunk Van Hornba, ugye? A férfi bólintott. – És hajnalra Galvestonba. – Észrevette, hogy Beth ismét a gyomrát nyomkodja. – Ezt pedig meg kell nézetnünk San Antonióban. – Jól vagyok – mondta a lány sóhajtva. – Csak éhes, ez minden. – Egy kis zárt, fehér furgon bőgött fel a másik töltőállomásnál, éppen, amikor a lány valamit mondott. – Tessék? Mit mondtál? – Azt, hogy már torkig vagyok a szendviccsel – kiáltott át a fülsértő lármán. – És a fájdalom elmúlt. A férfi, mert aggódott, a lány mögé ment és gyors, erős mozdulatokkal masszírozni kezdte s közben mereven bámulta a zajos motort. Mintegy válaszként a motor leállt, és Beth hirtelen megrezzent a csöndre. A kocsi vezetője körbejött, kezébe vette az üzemanyag-adagoló csövét és mentegetődzve széttárta karját. – Kikészült a hangtompító – magyarázta, majd Beth felé fordulva megbökte kalapját. – Üdvözlöm, hölgyem. Mikor a zömök férfi elkezdte adagolni az üzemanyagot a szörnyetegbe, Dex érezte, hogy a lány válla megremeg. – Azt mondta, amit én gondolok? – suttogta halkan. – És mi volt az a kalapján? – Ugyanolyan betűjel van a furgonon – mondta a férfi. – Azt hiszem, hogy valamelyik dallasi vállalat neve. – Gondolod, hogy itt a környéken filmet forgatnak? A lány képtelen volt elrejteni gyermekes izgalmát, s a férfi vigyorgott. – Megtörténhet. De ne táplálj túl nagy reményeket. Folytatnunk kell az utat. A lány teste megfeszült a férfi keze alatt. – Beth – mondta figyelmeztetőleg, mert sejtette, hogy a lánynak mi a szándéka. – Nem késlekedhetünk tovább. – Ne-e! – Zihálva lélegzett. – Filmesek! – Mi van velük? A lány elkezdett lábujjhegyen ugrálni. – A fenébe is, gondolkozzál! – mormolta önmagának. – Film, kamerák, forgatás, valami. A férfi feléje fordult. Összeráncolt homlokkal nézte lehunyt szemét és összeszorított száját. Láthatóan visszafogta lélegzetét. Egy pillanatig azon tűnődött, hogy nem tör-e ki hirtelen a lány. – Hagyjál egy kicsit, Dex. Esküszöm, néha meg tudnálak fojtani. Én… – megdermedt, csak nézett a semmibe. Aztán hirtelen fölragyogott az arca. – Hát persze! Ez az! Halkan fölsikoltott, bemászott Sheilába s lázasan kereste a kinyomtatott adatokat. A férfi értetlenül csóválta fejét és behajolt a kocsiba. Beth végigfuttatta ujját az álvállalatokon. – Bernard Schwartz – mormolta. – Bostoni Zsineg és Kötélgyár. Ravasz! Valóban ravasz! És a Seabee Vas- és Fémhulladék Vállalat. Jóságos Isten! Hol hagytam az eszem egész idő alatt? Míg a lány magában mormolt, a férfi egy rakoncátlan hajfürtöt a füle mögé igazított és fölegyenesedett. – Szállj le a földre, Beth. – A lány fölkapta fejét és tátott szájjal bámult rá, mintha meglepné, hogy a férfit ott találja. Ő nagyot sóhajtott. – Hajlandó vagy megmagyarázni végre, hogy mi ez az egész, vagy gondoskodjak egy gumiszobáról? – Hát nem érted? – a papírra ütött ujjával. – Nem. Én ostoba vagyok – mondta Dex mogorván. – Sajnálom – felelte a lány kacagva. – Tudom, hülyén hangzik, de… Várj csak egy percig. Hadd mutassam meg. Kimászott a kocsiból, és Sheila motorháztetőjén szétterítette az íveket, majd a papírra mutatott. – Látod? Bernard Schwartz. – Félretolta az arcába hulló haj fürtöt és ragyogó arccal
a férfi felé fordult. – Majd megőrültem ettől! Nem hagyott nyugodni! Tudtam, hogy már hallottam ezt a nevet, de azt hittem, hogy létező személy. – És nem az? – Igen, de… – a lány elvigyorodott. – Ez nem az igazi neve. – Egy grimaszt vágott. – Úgy értem, hogy ez az igazi neve, de… – Beth! A lány dobbantott lábával. – Mindig megzavarsz! Hát nem érted? A filmek! A férfi teljesen meg volt zavarodva. – Nem értem. A lány behunyta szemét, mély lélegzetet vett, majd így szólt: – Bernard Schwartz Tony Curtis neve, „A bostoni fojtogató”. A férfinak kezdett derengeni a dolog, és lelkesedése egyre nőtt. – Azt akarod mondani, hogy ezek mind filmsztárok rendes nevei? – Átkukucskált a lány válla fölött. – Marion Michael Morrison? – John Wayne, a Harcos hidászok. Érted már? Ezek itt mind egybekapcsolva vállalatok neveivel. David Kaminsky az Danny Kaye, aki két álmodozót alakított… Walter Mitty és Christian Anderson. – Hangja kissé elhalt, mint egy öreg lemezjátszóé, amely már lejárt. – Roy Fitzgerald, úgy hiszem, Rock Hudson, és Leonard Sly pedig… Leonard Sly pedig… – Hirtelen elhallgatott, mintha valaki megütötte volna, majd folytatta. – Nos, ami őt illeti, abban nem vagyok biztos. – Letörölte sápadt homlokáról a verítéket. – Abban azonban egészen biztos vagyok, hogy Nathan Birnbaum az John Burns. A Dohánytársaság persze, és Gracy Ellen volt a felesége. – Reszketett a keze. – Mi baj van? – kérdezte a férfi. – Semmi, én… – hirtelen megborzongott. – A pokolba! – suttogta. – Menten lebénulok. – Hé, hiszen minden rendben van! – a férfi átkarolta a lány derekát. – Édes szívem, az nem érdekes, ha nem tudod valamennyiről, hogy kicsoda. – Amikor a lány lesütötte a szemét, a férfi fölemelte ujjával az állát, zavarta a viselkedése. – Megoldottad az ügyet, pajtás. – Megoldottam, ugye? – A hangja olyan volt, mintha véletlenül lábon lőtte volna önmagát. – Igen, te oldottad meg – ismételte a férfi. – Hát nem érted? Csak egy olyasvalaki van, akinek mániája a régi mozi. – Nem, Dex. – Szomorú volt. Elmosolyodott. – Kettő van. John Stein… – megvonta vállát –, és én. Az utolsó szót szinte nyöszörögve mondta k i, s a férfi úgy érezte, mintha szíven döfték volna. – Igen? Könnyek patakzottak a lány szeméből. – Most mindent még jobban elrontottam, ugye? – Nem drágám. A nyomtatványok önmagukban semmit nem bizonyítanak. A lány keresztbe fonta két karját. – Ami azt jelenti, vissza kell menned, hogy nyomon kövesd a pénzt egészen Johnig. A férfi ereiben megfagyott a vér. – Nos, természetesen, de én nem akartam… Egymás szemébe néztek. A férfit megdöbbentette, amit a lány szemében látott. Izgatottság és büszkeség, sőt még bizonyos önelégült csillogás is. De mindezek alatt, a szeme mélyén valami szomorú belenyugvás. A lány mondani akart valamit, de meggondolta. Kereste a megfelelő szavakat. Jóságos Isten! – gondolta a férfi. Mindazok után, amit együtt végigcsináltak, még azt várja tőle, hogy visszavigye San Franciscóba. Ez tökéletesen hibás elképzelés. Anélkül, hogy szünetet tartana, hogy cselekedeteit elemezze, anélkül, hogy befejezné, amit elkezdett mondani, beterelte a lányt a kocsiba. ő meglepődött, de nem szabadkozott. – Mit csinálsz? Dex becsapta a kocsi ajtaját, nem válaszolt, hanem átment a kocsi másik oldalára. Beült a volán mögé, kicsit várt, míg megtalálta az indítókulcsot. – Ha itt akarsz hagyni – mondta, s szíve a torkában dobogott –, azt most tedd. Egyébként – mondta és beindította a motort – kapcsold be a biztonsági övet, pajtás. A lány habozott. – Hová megyünk?
A férfi fojtott indulattal így szólt: – Ezt most rám kell bíznod. Kezét a sebességváltóra tette, s várt egy percig, amely szinte örökkévalóságnak tűnt. Nem tudta, hogy a lány miért vitatkozik annyit, hiszen egy centje sincs, sőt még azt sem tudta, hogy jómaga miért tette az előbbi ajánlatot, hisz a logikája azt súgta, hogy a lány nak nincs választása. Azonban híven kimondott szavához, addig nem kapcsolt sebességbe, míg a biztonsági öv kattanását meg nem hallotta. – Gyűlöllek – mormolta a lány. A férfi szíve ismét dobogni kezdett, oxigén áramlott tüdejébe. Aztán a legnagyobb sebességre kapcsolt. Nem értette, mi történt, de a lány végül is rábízta a szabadságát, és ebben semmi más nem vezette, mint a bizalom – s a lány szavai ellenére remélte, hogy – a szerelem is. Ám amikor ismét meglátta merev, harcias pózát, azon tűnődött, valóban megtette-e azt a lépést előre, melyet ő gondolt, vagy pedig jómaga elkövette-e élete legnagyobb hibáját. Öt mérföld után észrevette a fekete Sundance-et, s ami még fontosabb, megpillantotta vezetőjét is. Pulzusa nyomban a fülébe dobogott, s mikor ritmikus kattogást hallott, csak akkor vette észre, hogy gyűrűjét ütögeti a volánhoz. Ideges szokás, gondolta, s emlékezett a lány csodálkozására, amikor azt áhította, hogy neki ilyen szókása nincs. Nyilván volt bőségesen, csak szunnyadtak, vártak a megfelelő alkalomra. És ez az alkalom most elérkezett. Úgy tűnt, hogy ösztönei nem csalhatatlanok. Józan esze megtorpant, de rájött, hogy nincs választása. Életében most először terveznie kell.
10. Elizabeth összekuporodva ült az utasülésen, és szórakozottan bámulta a műszerfalon táncoló árnyékát. Egy fonalat huzigált a farmerján, s miközben könnyeivel küzdött, gondolatban még rugdosta is magát. – Hülye! – gondolta. Azzal, hogy megoldotta az ál-vállalatok talányát, csak újabb fegyvert adott a férfi kezébe, hogy vádat koholjon ellene. Majd jó formáját futva ezt még azzal is tetézte, hogy elszalasztotta a kínálkozó legjobb alkalmat arra, hogy elmenjen. Csak elő kellett volna húznia levéltárcáját, s annyit mondani a férfinak: „Jó mulatság volt, de sohasem gondoltam komolyan”. Vennie kellett volna egy buszjegyet és egyedül elmennie Jane-hez. De nem! Ő az utolsó pillanatig szentimentális volt és jámbor birkaként bemászott a kocsiba.. Lehunyta szemét és megborzongott. A „Bársony Kalapács” keményebben hullott le, mint gondolta. – Ha majd befejezted a hisztizést – mondta Dex szelíden –, lehet, hogy kapaszkodnod kell, mert kemény dolog következik. A lány meglepődött, kinézett a szélvédőn és látta, hogy nem az országúton, hanem egy mellékútvonalon vannak. Aztán a férfi pillanatnyi szünet után egy göröngyös földútra hajtott, mely egy alacsony hegysorig húzódott. Beth ösztönösen jó szorosra húzta biztonsági övét. Előttük egy katlanszerű kiszáradt vízmosást látott (vagy talán egy miniatűr Grand Canyon volt?), és a férfi pontosan oda hajtott! – Lassíts! – kiáltotta Beth. – Mit csinálsz? Dex összeszorította száját, sebességet váltott, majd beletaposott a gázpedálba. Gyors fordulatot tett a kis szakadékban, a kocsi kerekei csak úgy köpködték a kavicsot. – Nem vagyok benne biztos, hogy szívesen hallod, drágám – mormolta fanyar mosollyal –, de most kénytelenek vagyunk egy valódi üldözési jelenetet rendezni. – A visszapillantó tükörbe nézett. – És azt hiszem, ő jobb, mint gondoltam. – Micsoda? – rémült döbbenettel hátrafordult. Mögöttük, kevésbé elegánsan, mint Dex, de teljes sebességgel, éppen ekkor kerülte meg a krátert egy fekete kocsi és buldogként követte őket. Az általuk fölvert por csaknem eltakarta, de a lánynak hirtelen feltűnt, hogy a sárhányója be van horpadva. – Dex – suttogta –, azt hiszem, láttam ezt a kocsit Phoenixben. – Valóban? – kérdezte a férfi derűsen. – Ez különös.
– De miért van ez itt… most! – A lány fölsikoltott, amikor a kocsi kerekei az útszéli sárgult száraz füvön szökdécseltek. Kék szemével szinte átdöfte a férfit. – Tudtam, hogy a komputerizált agyad túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. Végül is berozsdásodott! A kocsi nagyot ugrott és ide-oda szökkent a hepehupás talajon. – Ezt miért mondod? – kérdezte a férfi, s hangjából mintha derű érződött volna. – Azért, mert lehet, hogy azok ott a gonosz fickók! A fenébe is, erre nem gondoltál? – a lány hangja is vibrált, de nem a nevetéstől. Emiatt az átkozott zaj miatt a hangja olyan volt, mintha egy ventilátoron kiáltott volna át, és ettől az egész lidércnyomásos helyzet komikussá vált. Nem volt azonban kedve humorizálni. Szerette volna kitépni a férfi máját! – Dex, az országúton kellett volna maradnod. Ott Sheila lehagyhatta volna. – Ó, de egy túl gyorsan hajtó kocsi fölhívja olyan nemkívánatos elemek figyelmét, mint például a rendőrség. Itt senki sem követhet bennünket. A lány a kezével, mellyel eddig fogódzkodott, a homlokára ütött, és csaknem beverte fejét a műszerfalba. – Milyen ostoba vagyok, hogy ezt nem értem! Hát persze…, sokkal jobb, hogy itt vagyunk. – Kimért pillantást vetett a férfira. – Majd juttasd eszembe, hogy köszönetet mondjak ragyogó tervedért, ha a holttestünket megtalálják egy vízmosásban, mához tizenkét évre! A férfi fölnevetett. – Ugyan „Kalapács"! Hova lett a kalandvágyad? – Kiesett egy mérfölddel előbb. A vesémmel és Sheila kardántengelyével együtt! – Ne aggódj, majd én megvédelek. – Ejha! Ez fenemód megnyugtat. – Valóban, az üldözőt illetően csökkent félelme. Nagyon is megrémítette Dex őrült vezetési stílusa, semmint hogy felizgassa egy olyan apróság, mint egy esetleges gyilkos. No meg azt sem akarta, hogy a bűnöző megölje Dexet. Ezt az élvezetet magának tartogatta. Szarkazmusa azonban semmivé lett, mert a férfi épp e pillanatban csökkentette a sebességet, és a kocsi most egy emelkedőn kaptatott fölfelé. Mivel a gravitáció az üléshez lapította, mást nem tehetett, mint behunyta szemét, keményen szorította az ülés karfáját, és azért fohászkodott, hogy a férfi tudja, mit tegyen. Sikeresen túljutottak a csúcson, aztán egy röptét tettek a levegőben. A lány szeme előtt egy pillanat alatt egész élete lepergett. De épp hogy csak levegőt tudott venni, máris egy albatrosz kecsességével suhantak le. Fogsora összekoccant, s elharapta nyelvét. Aztán a gyomra hirtelen fölkavarodott, amikor váratlanul lehuppantak egy vízmosásban. Felnyüszített, s már éppen szidni akarta Dexet, átkozni vitatható vezetői ügyességét, s minden mást, ami csak eszébe jutott. De nem volt képes rá. Agya olyan volt ugyanis, mint a zabkása, teste pedig hideg agyag. Ez nem lepte meg. Ami viszont igen, hogy rémülete ellenére élvezte a dolgot! Miközben megpróbálta összeszedni gondolatait, Sheila lassított. Majd Dex hirtelen megállította a kocsit a domb alján. Fölnézett az őket négy oldalról körülvevő peremre, aztán bólintott. – Ez jó lesz – mondta, és kiszállt a kocsiból. – A földön vagyunk? – kérdezte kábán a lány. Feje szédült, amikor Dex kinyitotta mellette az ülésajtót. – Kérek engedélyt a hányásra, Kapitány. – Sajnos nincs időnk. – Lehámozta a lány ujjait a műszerfalról és kihúzta a kocsiból. – Gyere szívem. Ő pillanatokon belül itt lesz. – Ő? Ki az az Ő? – Tudta, hogy mindez szörnyen ostobán hangzik, de képtelen volt rendezni gondolatait. A férfi talpra segítette. – Majd mindjárt meglátod. Beth remegett, mint a frissen kifőtt nudli. Apja, gyerekkorában, csak azért, hogy „erősítse” jellemét, elvitte őt egy hullámvasútra, amely dugóhúzó alakú pályán futott. Egy hétbe telt, míg magához tért. Másnap arra kérte apját, hogy vigye vissza. – Azt hiszem, le kell ülnöm – mondta határozott hangon Dexnek, és lehuppant a földre. – Nagyon méltóságteljes, Miss Hamner. – Karjaiba vette a lányt és ráültette Sheila motorházának tetejére. – Mosolyogjál szívem – nógatta, majd föltekintett a dombtetőre, ahonnan az imént jöttek le.
– Mosolyogjál te – mondta ő, és köpött egyet, de követte a férfi tekintetét. Fönn a dombtetőn, meglapulva, mint egy keselyű, ott állt a fekete Sundance, a lenyugvó nap sugara megcsillant szélvédőjén. A lánynak elállt a lélegzete, s kezét Dex kezébe csúsztatta. Később megpróbálta visszahúzni, de a férfi gyorsan, megnyugtatón megszorította. Aztán egy örökkévalóságnak tűnő várakozás után a kocsi kezdett lassan lekúszni a domboldalon, kereke alatt pattogott a kavics és zizzent a haraszt, menet közben egyre gyorsult. Beth pulzusa ugyanúgy, de odasandított a napfényen át, és próbált rájönni, hogy ki is az ellenfele. A kocsi végül megállt előttük. Beth felismerte a lökhárítón az árulkodó horpadást. Nyirkos tenyerét a farmerébe törölte és a kocsi belsejében ülő személy homályosan kivehető alakját bámulta. Nem telt bele sok idő, míg felismerte, hogy ki az, és eszébe jusson mindaz, amely mintha nagyon-nagyon régen, szinte egy előző életében történt volna. Ez az őszes haj és törött orr csak egyvalakié lehet. – Dex – mondta elfúló hangon. – Ez Shaw hadnagy. A zömök rendőrtiszt kiszállt a kocsiból és a csikorgó kavicson megindult feléjük. Közben egy mentolos rágógumit dugott a szájába. A lányt pánik fogta el, a vér szinte megfagyott ereiben. – Le fog tartóztatni engem! – Eddig nem terjed a hatásköre – mormolta Dex. – Akkor mi…? – döbbenten nézett Dexre. A férfi udvarias arca megerősítette gyanúját. – Te tudtad, hogy ő az! Ez nem kérdés volt, de a férfi bólintott. – Gondoltam, ideje, hogy kiterítsük a kártyákat. – Elengedte a lány ujjait. – És itt az ideje más dolgoknak is – mormolta rejtélyesen. A lány egy pillanatig ügy érezte, mintha kirúgták volna alóla a lábát, de – mint aki nem hajlandó elismerni, hogy tőrt döftek szívébe –, fölszegte állát, összefonta karját a mellén, amikor szembenézett a rendőrrel. – Különös, hogy itt találkozunk Önnel, hadnagy úr. – Szólítson Harrynek – mondta ő. – Ez…, hogy is mondjam…, szóval, nem hivatalos ügy. A férfi egyáltalán nem volt mogorva. Szinte zavartan mosolygott, ő ekkor homlokát ráncolta, nem értette, hogy miről van szó. – Akkor mit óhajt? A férfi vállat vont. – Történetesen csak itt voltam a szomszédban. Dex fölhorkant. – Ennél jobbat is tehet. A lány gyanakodva hol az egyik, hol a másik férfira nézett. Aztán összeszűkült szeme megpihent Dexen. – Mi történik itt? – kérdezte. A férfi kissé csúfondárosan félrehúzta száját. – Harry napok óta követ minket – magyarázta. – Hogy pontos legyek, Jane házától. Látta, hogy ott szaglászunk, aztán a nyomunkba eredt, és a zsákutca sarkánál megállt. – Gondolhattam volna, hogy észrevett – mondta Harry –, amikor arra kényszerített, hogy órákig ácsorogjak a Papago Parknál. Ha nem figyelek föl arra, hogy kivágtatnak az Állatkertből, sohasem találtam volna meg magukat ismét. Tudja, hogy mennyi motel van Phoenixben? – A szobánkat is átkutatta. Emlékszel a rágógumis papírra, amit a szobánkban találtál? – De miért? – Mielőtt még bármelyik férfi válaszolhatott volna, a lány így szólt: – Maga nem engem követett, hanem Jane-t! Amikor Shaw rábiccentett, a lány szinte megszédült. Behunyta szemét, forgott körülötte az egész világ. – Tudja, hogy mennyi aggódástól megkímélhetett volna, ha megmondja nekem, hogy a tanúmat készül megkeresni? – Magam sem tudtam, míg csak a Szövetségiek át nem vették az ügyet. Az igazság az, hogy nincs elég emberünk. No meg nagyon is meg voltak győződve a maga bűnösségéről ahhoz, hogy ilyesmivel vesződjenek. – A férfi arckifejezése megkeményedett. – Nem szeretem az ilyen „sínre tett” gyanúkat, csupán azért, mert valaki túl magabiztos ahhoz, hogy ellenőrizzen valamennyi nyomot. A lánynak még valami eszébe jutott, és megkönnyebbülése elszállt. Helyette úgy érezte, mintha jeges kéz szorítaná össze gyomrát. Dexhez fordult:
– Te mióta tudtad ezt? – kérdezte. Hangja halk volt és vészjósló. – Körülbelül fél órával ezelőtt jöttem rá, mielőtt lehúztunk az országútról. Észrevettem ugyan a kocsit, de ez egy egészen szokványos márka. Nem tudtam elnyomni a gyanakvásomat. – Ez alkalommal mosolya csak önmagát gúnyolta. – Nagy detektív vagyok, ugye? Az, hogy a férfi nyomban válaszolt, hogy állhatatosan nézett rá, s mindenekfölött szarkasztikus alázata, meggyőzte a lányt. Lehet, hogy Dex sok mindent tett, de sohasem hazudott neki. A fene vigye el, ez megint újabb kérdéseket vet föl! Lehet, hogy az agya még mindig lötyög Mr. Wolffe vad vezetésmódjától, de eddig csak az egyik férfit bírta szóra, s torka elszorult, amint a feltevéseire gondolt. – Akkor mi lesz most, Pókember? Bár szíve mélyén érezte, hogy a férfi sohasem hagyná, hogy őt bármi rossz érje, lényének gyanakvóbb része csapdát szimatolt. – Na, rajta! Nyilván nem azért cipeltél ide bennünket… – s hogy nagyobb nyomatékot adjon régi jeges hangjának, széles mozdulattal körbeintett –… erre a valóban szép tisztásra, hogy eljátszhasd Charlie Chan szerepét, ugye? – Ezen magam is eltűnődtem – mondta Harry, amikor Dex nem válaszolt. – Valójában – mondta, s lecsusszant a motorház tetejéről a földre – úgy gondoltam, ideje, hogy felgöngyölítsük a hitelkártyákat. Elizabethnek ez a mondat alig hatolt el a tudatáig, amikor Harry zavartan csak ennyit mondott: – Hogyan? – de pontosan megértette annak jelentését. Dex, a gyáva, idejében véget vet kapcsolatuknak. – Értem. – Könny szökött szemébe. Kipislogta könnyeit és bólintott. – Nem volt elég, hogy vissza akartál vinni San Franciscóba? Előbb még sót kellett hintened a sebre? Dex állta a lány tekintetét. – Beth, ahhoz képest, hogy te vagy a legtalpraesettebb és legokosabb nő, akit valaha is ismertem, néha elég nehéz a felfogásod. Szenvedélyes gyűlöleted annyira elfoglalt, hogy még azt sem vetted észre, hogy az országúton Keletre mentem, nem Nyugatra! – Micsoda? Akkor hát… – A lány homlokát ráncolta. A férfi tekintete megenyhült. – Megígértem neked, hogy a kettős harapófogó elméletét alkalmazzuk, „Kalapács”. Álltam a szavamat. Most, mivel tudjuk, hogy a sikkasztó John Stein, már nem kell több egy napnál, hogy az ellopott összegeket nyomon kövessük. Jane tanúságával ez biztosan sikerül, s neked nem kell börtönbe menned. A lány zavartan, de mérgesen is, a férfira nézett. – De hát akkor?… Dex mondani akart valamit, de aztán meggondolta és vállat vont. Sheila motorházának támaszkodott. – Ám amikor megláttam Harryt, hirtelen az jutott eszembe, hogy nem számít, mit teszek, még ha meg is magyaráznám, akkor is engem hibáztatnál. Sohasem akartalak magadra hagyni, azt tettem, amit az adott esetben legjobbnak láttam… Döntöttem helyetted. – Igen. – mondta a lány józanul. – Azt tetted. – Tudom. – Levette szemét a lányról és ujjára pillantott. A fekete kő csillogott a lenyugvó nap fényében. – Nem vagyok elég nemes gondolkodású ahhoz, hogy mosolyogva azt mondjam: „Menj el Harryvel Galvestonba.” Bár ellentétben a rólam alkotott véleményeddel, ahhoz sem vagyok elég önző, hogy visszavigyelek San Franciscóba, míg követem a pénz nyomát egészen a forrásig. A lány ökölbe szorította a kezét. – Tehát úgy gondolod, hogy helyetted én döntsek. A férfi a lány fagyos hangját hallva fölkapta fejét. – Nem akarlak kényszerhelyzetbe hozni – mondta neki. – Szükséged volt alternatívára. A lány teste remegett, amint uralkodott indulatain és gyötrelmén. – De nem tőled – mondta, és reszketett a hangja. – Mint rendszerint, most is tiéd kell, hogy legyen a döntés, ugye? – hátralépett. – Köszönöm, partner. Fölösleges volt. Lassan elfordult, bízva abban, hogy magától is tudja mihez tartsa magát, mert képtelen volt rápillantani a nyomorult teremtésre. – Harry, van helye egy utas számára? – Beth… A lány megállt, ridegen nézett Dexre. – Tessék? – Megharagudtál, ugye? Most nyilván elmész.
Beth nagyot nyelt. – Igen – mondta rekedtes hangon. – Még valamit tudnod kell. Szeretlek. A szó a lány szívébe nyilallt. Megszédült, s a vágy hirtelen végigfutott testén és megértette vele, mennyire kívánta, hogy a férfitól hallja ezeket a szavakat. Aztán, amikor megértette szándékát, szinte mindent elsöprő düh öntötte el, mely a mámoros érzésnek még a nyomát is eltörölte. Hirtelen megpördült, haja szinte úszott a levegőben, amikor gyors léptekkel a férfihoz ment. – Ez aljasság volt – mondta –, különösen tőled. Ne merészelj manipulálni. Neked kell, hogy igazad legyen, ugye? Neked mindent tudnod kell. Nos, ez egyszer nem így van, Pókember. Ezúttal tévedtél. – Csak biztosítani akartam számodra azt az igazi keserédes befejezést, amit annyira kívánsz. Beth a fogát csikorgatta, hogy elfojtsa a torkából feltörni akaró zokogást. – Ez nem rád vár, hogy a fene vigye el! Hanem rám! – A mellére mutatott. – Rám, Dex, nem rád! Érted már végre? Én döntöttem így! – Értem. A férfi hangja megtört. A lány szemébe könnyek szöktek, sebzetten, haraggal tekintett a férfira. De mikor már csaknem szabad folyást engedett érzelmeinek, hirtelen meglátta a férfi állhatatos szürke szemében a gyötrelmet, halántékára pillantva a gyorsan lüktető eret, és hogy veríték ül ki homlokára. Ez már nem játék és tettetés volt tőle, nem ámítás és gúnyolódás. A férfi valóban szereti őt! Elfordította tekintetét. Valami mintha megpattant volna benne, lehántva azt a fájdalmat, melyről mindeddig nem tudta, hogy mennyire befolyásolja. Dexnek igaza volt. Őt akarta hibáztatni s okolni azért, mert el akarta kerülni, hogy érzelmeivel szembesüljön, ő volt az, aki a másikat manipulálni akarta, nem a férfi, ő akarta otthagyni a férfit. Ő szerette inkább a keserédes befejezéseket, mert az élet korábban csak ezt mutatta neki. Ő lázadt fel az ellen a bonyolult háló ellen, amelybe beleesett, és mégis, ezt a hálót ő maga szőtte s nem Dex, és ő volt az, aki nap nap után szorosabbra fonta. Mert ez nem az a börtön volt, melynek egykor vélte. Egy édes aranyháló volt, mely fölszabadította lelkét, valódi érzéseit, s megnyugtatón gubancolódott, kuszálódott köréje, megvédve és sohasem gátolva azt az erőt, amelyről úgy hitte, elveszítheti, ha e hálónak megadja magát. Nem veszített semmit, csak nyert. Tudattalanul, nem, ösztönösen, ezt mindig is tudta. És bizonyítéka is volt rá. Lassú léptekkel megkerülte Sheilát és kinyitotta ajtaját. Kezével benyúlt az üléstámla mögé, előhúzta levéltárcáját, majd odament Dexhez. Képtelen volt a szemébe nézni, csak a legalsó gombot bámulta ingén. Fátyolos szemén át csak fehér pacának látta, s remegő kézzel feléje nyújtotta a bizonyítékot. – Ezt tegnap találtam meg, mielőtt lecsaptunk a komputerlaboratóriumra. Látta, hogy a férfi megdermed. – Azt hiszed, hogy én vettem el? – Nem – mondta a lány őszintén, és önmagát is meglepte, hogy ez sohasem jutott eszébe. Kissé bosszantotta, hogy a férfi nem értette meg, mire céloz. – Már értem. – A férfi hirtelen összeomlott. – Gondolom, ez azt jelenti, hogy még Harryre sincs szükséged. Megtehetnéd, hogy… – Egy pillanatra abbahagyta, mély lélegzetet vett. – … Elmehettél volna magad is! Dex szemében mintha remény csillant volna meg, s ettől a lány szíve megdobbant. – És – nógatta a férfit. Ő két kezébe vette a lány arcát, s Beth érezte, hogy remeg a keze. – És? – ismételte a lány. – És…? – A férfi szinte hitetlenkedve fürkészte arcát. ő abban a pillanatban látta, hogy a férfi megértette, miről van szó. – És te ezt az előző éjjel találtad meg, mielőtt szerelmeskedtünk – suttogta. – Telitalálat. – Örömkönnyek csordultak végig arcán, amikor végre megtette élete legnehezebb vallomását. – Szeretlek – mondta. A férfi lehajolt, száját a lány ajkára tapasztotta, s oly tisztelettel és hódolattal csókolta meg, amilyet eddig sohasem tapasztalt.
Ő halkan, nyögve viszonozta a csókot, oly mohó vággyal, amilyet a legelső alkalommal érzett, azzal a vággyal, amelyet évek óta elnyomott, azzal a szenvedéllyel, mely az igazi erőssége volt. Harry oly hangosan köszörülte meg torkát, hogy még az ő kéjvágyó lelke is rájött, a férfinak ez az utolsó kísérlete, hogy figyelmüket magára vonja. Érezte, hogy Dex elmosolyodik, amikor bugyborékoló kacagás tör fel torkából, és egy pillanatra a férfi mellére hajtotta fejét, mielőtt még a pirospozsgás arcú rendőrre nézne. – Harry, egy szívességet szeretnék kérni. – Tűzoltóra van szüksége? – Nem. Még mindig szükségem lenne arra, hogy Jane visszakerüljön San Franciscóba. – Észrevette, hogy Dex szürke szeme megvillan, de nem hibáztatta. Céltudatos nyomozása már nem egy romantikus jelenetet rombolt szét. Most azonban, hogy ismét volt pénzük, s hogy Dex iránti szerelme lerombolta saját bizalmatlan akadályait, egy lehetőségekkel teli világ nyílt meg előtte. Szemét egy pillanatra sem véve le a férfiról, megnyugtatta egész lényével, majd így szólt Harryhez: – Hank-féle horgászüzlet. Galveston. Texas. – Ez mi? A lány Dex orrához dörgölte orrát. – Ez az a hely, ahol Jane dekkol. Ne hagyja meglógni őt, Harry. Dex elmosolyodott, és megcirógatta a lány konok állát. – Szeretlek – suttogta. A lány megcsókolta a férfit. – Nem akarnak utánamenni? – kérdezte Harry. – Nem – felelte Beth, s a földre ejtette a levéltárcát. – El Pasóba készülünk. – Mi van El Pasóban? – Komputerek. Véletlenül ismerek egy bizonyos ragyogó képességű programozót, aki egy ízben ott dolgozott, és azt hiszem, ő alighanem nyomon tud követni néhány dollárt. A lány vigyorgott, amikor látta szerelmesének arcán, hogy kezdi érteni a dolgot. – Van néhány sejtésünk és megérzésünk, aminek utána akarunk nézni, Harry. – Karját Dex nyaka köré fonta. – Nem így van, partner? – suttogta a férfinak. – De igen, van néhány – mormolta ő és finoman csókolgatta a lány ajkát. – És van néhány tervünk is… partner. Harry elhajtott, s mielőtt Beth lehunyta volna rebegő szemhéját, észrevett egy hegyes sziluettet Dex mögött. Pislogott, majd ismét a szemét meresztette. – Dex, azt hiszem, közönségünk van. A férfi homlokát ráncolva követte tekintetét. – Indiánok? – kérdezte. – A forgatócsoport! – kiáltott fel a lány váratlanul. Lélegzete elakadt, majd örömtől ragyogó arcát a férfi felé fordította. – Gondolom, van időnk, hogy megálljunk és nézzük egy ideig. – Azt hiszem, a világon mindenre van időnk – mondta neki, és még egyszer lehajtotta arcát a lányéhoz. Szája épp ajka előtt állt meg. – Mondd szívem, Leonard Sly a rendes neve Roy Rogersnek? – Ez most nem fontos. – Egyetértek. – Mindig vannak csodák? – Hallgass és csókolj meg. – Göngyöld fel a hitelkártyákat, egészen a happy endig. Sok órával később a Sheilának nevezett fehér teknő békésen pöfögött előre a napnyugtában. Kéz a kézben, testben és lélekben egymáshoz tartozva az egykori „Bársony Kalapács” és a „Pókember"-ként ismert titokzatos férfi közös új életüket tervezték. Olyan életet, amelyet majd békével, szerelemmel és harmóniával töltenek meg. Valahogy így. –… és ha már összeházasodtunk, akkor persze… – Össze-há-za-sod-tunk? Hé! Várj csak egy percig, kis pajtás! Eszedbe jutott egyáltalán, hogy megkérd a kezemet? Előttem karrier áll, nekem…
– De Beth, ez az állás egészségtelen. Egy gyomorfekélyes nő nem való az amerikai vállalati életbe! – Ne zsarnokoskodj fölöttem! Először nézd meg magadat! Miért nem tudod elvállalni azt az állást, ami ről azt mondtad, hogy a Szövetségiek fölajánlották neked? – Hogyan? Azt akarod, hogy beöltözzek? Meghibbantál? – Nos, ha én politikai pályára mennék, ahogyan azt te… hm-m… javasoltad, mit gondolsz, akkor milyen öltözékben járnál? Képviselőjelöltek férjei nemigen szaladgálnak farmernadrágban és pulóverben. – Fér-je-i? Az eszedbe sem jut, hogy megvárd, amíg megkérem a kezed, mielőtt ilyen hosszú távra tervezel? – Természetesen eszembe jutott. De úgy gondoltam, ehelyett inkább az ösztöneimre hagyatkozom. – Azt hiszem, drágám, jól választottál! – Nocsak! Én is így gondolom!
