DARREN SHAN ÁRNYAK ASSZONYA
Fordította SZIKLAI ISTVÁN
DARREN SHAN ÁRNYAK ASSZONYA
Libri Kiadó Budapest
© Darren Shan, 2012 Hungarian translation © Sziklai István, 2012 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Lady of the Shades Orion Publishing Group, London, 2012
PROLÓGUS José Nilson dos Linos épp a korpát söpörte ki a hajából, amikor végeztek vele. Az elkötelezett polgárjogi harcos egész nap az egyik helyi árvaház nyilvántartását fésülte át, bizonyítékok után kutatva, hogy az intézmény Santiago egyik legnagyobb bűnszövetkezetének fedőszerve. Hónapok óta loholt az árvaház igazgatóinak nyomában, de csak mostanában sikerült előrelépnie, amikor az egyik bűnbánó és vezeklő orvos információkat kezdett kiszivárogtatni. José eddig még nem tudott érdemi bizonyítékokat felsorakoztatni a chilei gengszterfőnökök ellen, de jó úton járt. Hittel vallotta, hogy az igazság hamarosan a felszínre kerül, és diadalt arathat a bíróságon. Éppen drámai záróbeszédén morfondírozott, miközben felfelé baktatott az omladozó bérház harmadik emeletén található szerény szállására. Miután belépett, odasétált a Santiago utcáira néző kör alakú ablakhoz. Ott állt egy ideig; tekintetét a járókelőkre szegezte, szórakozottan bámulta őket. Majd, ahogy az alvás gondolata mosolyt csalt az arcára, íróasztalához indult, hogy naplójába feljegyezze az aznapi történéseket. Naplója vaskos, bőrkötéses könyv volt. Letette az íróasztalra, megkereste, hogy előző este hol hagyta abba az írást, és nekiállt a folytatásnak. Három hosszú, aprólékos és részletes bekezdésen jutott túl, majd szünetet tartott. Félrerakta a tollát, lehunyta a szemét és ujjait összecsippentve megdörzsölte orrnyergét. Majd kinyitotta a szemét, félretolta a naplót, az íróasztal lapja fölé hajolt és óvatosan beletúrt a hajába. Korpadarabkák hulltak elé, mint megannyi hópehely, José pedig ámultán figyelte őket, miközben valami hideg és megnyugtató helyre képzelte magát. A korpadarabkák még ott lebegtek a levegőben, mikor José gyilkosa már ölni indult, láthatatlanul és hallhatatlanul. A Sebastian Dash nevet viselte, és semmi személyes nem volt a tettében. Nem tudta, miért bérelték fel José Nilson dos Linos meggyilkolására, és ha tudja, akkor sem érdekelte volna. Sebastian Dasht azért fizették, hogy öljön, nem azért, hogy kérdezősködjön. Dash pisztolya csövét José tarkójához nyomta. Olyan könnyedén érintette hozzá, hogy José azt hitte, egy lepke szállt le rá, és nyugodtan folytatta haja fésülgetését. Dash tétovázott, meglepte, hogy áldozata nem reagál, aztán finoman meghúzta a ravaszt. José Nilson dos Linos feje csont–, agyvelő- és vérkupaccá robbant szét. A lövedék aprócska lyukat ütött ott, ahol behatolt, de tomboló, vérvörös áradat közepette távozott, tönkrezúzva José egész arcát a felsőajka felett. A golyó a férfi előtti falba fúródott, a koponya darabjai gyöngyházfényű holdudvart formáltak körülötte. Dash gondosan megigazgatta José fejét. Oldalra billentette, hogy az ajtó felé nézzen, amelyen át majd a férfi felesége, akivel tizenegy éve voltak házasok, belép. Ezt a rémisztő elrendezést Dash megbízója kérte; Santiago túlsó felén egy túlzottan bőbeszédű orvost már hasonló helyzetben talált a kedvese. Sebastian Dash jövedelmező éjszakát tudhatott maga mögött. A bérgyilkos az ajtóhoz sétált, hogy megbizonyosodjon róla, megfelelő szögben áll-e a fej, majd visszatért a hullához. Nem bajlódott azzal, hogy kiszedje a lövedéket a falból – a fegyver lenyomozhatatlan volt. José lába fölé hajolt, és homlokráncolva fedezte fel, hogy a férfin papucscipő van. Gyorsan átkutatta a lakást, és az egyik szekrényben ráakadt egy fűzős fekete cipőre. José mindig ezt hordta a bíróságon, és ez lett volna a lábán akkor is, amikor vádat emel az árvaház igazgatói ellen. Dash erről mit sem tudott, viszont bármilyen cipő megfelelt neki, amelyik fűzős volt. Lehúzta José papucscipőjét, és nekiállt feladni a hullára a másikat. Amint végzett, bekötötte a jobbat, de a balon érintetlenül hagyta a fűzőt. Ez volt a védjegye. Nem mindig volt lehetősége rá – akadtak alkalmak, amikor csak lecsapott és már húzta is a csíkot –, de élvezettel szignózta
gyilkosságait, amikor alkalma nyílt rá. Még Dash baljós, titkolózásra épülő üzletágában is kifizetődött a reklám. Miután mindent elrendezett a kedve szerint, felkapta a naplót – a megbízójának az volt a kívánsága, hogy semmisítse meg és az ajtóhoz osont. Résnyire nyitotta, és hűvös, higgadt tekintettel végigpásztázta a folyosót. Miután senkit sem látott, kilépett az ajtón, becsukta maga mögött, és elindult a lépcső felé. Vállát meggörnyesztette, arca alsó részét kabátja gallérjába temette, szemét vaskos szemüveg mögé rejtette – sima üveglencsék voltak benne, mivel tökéletesen látott – és haját balra fésülte. Nem volt valami kifinomult álca, de Dash arra jött rá, hogy minél hétköznapibbnak tűnik az ember, annál kevésbé figyelnek rá. Nekivágott Santiago utcáinak, pisztolyát pedig bedobta egy nyitott csatornába. Nem ez volt a legjobb módja megszabadulni egy terhelő bizonyítéktól, de nem igazán ismerte Chile fővárosát és a gyorsaság többet számított, mint a biztonság. Ezután egy szemétégetőben megszabadult a naplótól és a kesztyűitől is, majd hazaindult. A szállodába érve vizet engedett a kádba, levetkőzött, és a ruháit beledobta a vízbe. Ez volt a baj a vérrel – mindenhova jutott. Reggel, amikor a ruhái majd megszáradnak, bedugja őket egy zsákba és visszatér velük a szemétégetőbe. Dash meztelenül az ablakhoz sétált, és onnan nézte a chilei eget, gondolatban összevetve a Hold udvarát azzal a képpel, amit dos Linos lakásában hagyott. Kopogtatás zökkentette ki gondolataiból. – Mr. Pohara? – szólította meg egy női hang. Mrs. Covarrubias volt, az igazgatónő, egy helybéli asszony, aki fiatalkorában az Egyesült Államokban élt, és folyékonyan beszélt angolul. Ha Dash tudott volna erről, mielőtt bejelentkezik a kis szállodába, máshol keres szállást. Dash közelebb lépett az ajtóhoz, megköszörülte a torkát, és felvette azt a vaskos ír akcentust, amit akkor választott, amikor Donald O’Hara néven bejelentkezett. – Maga az, Mrs. C.? – zengte, úgy téve, mintha képtelen lenne kiejteni a nő vezetéknevét. – Én vagyok – nevetett fel a nő. – Tud fogadni? – Sajnos nem. Segíthetek valamiben, vagy inkább akkor jönne vissza, amikor már felöltöztem? – Jött magának egy levél – mondta Mrs. Covarrubias. – Expressz küldemény. Egészen Svác... Svátz... Sváccból? – Svájcból – javította ki Dash. Ez Antónia lesz. Ahhoz, hogy Dasht felbéreljék, Antónián át vezetett az út. A megbízóját leszámítva ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy Chilében van. – Mrs. C. – folytatta Dash –, lenne olyan kedves, és becsúsztatná a levelet az ajtó alatt, feltéve, ha befér? – Elég vékonyka, úgyhogy próbáljuk meg! A férfi hallotta az asszony ruhájának suhogását, ahogy lehajolt és betuszkolta a borítékot az ajtó alatti résen. – Hálás köszönetem, kedves hölgyem – mondta Dash ír akcentussal. – Most azonban mennem kell, hogy megtöröljem a kezem. Éppen kiszálltam a kádból, mikor kopogtatott. Mintha hallottam is volna a vízcsobogást. Reggel találkozunk, Mr. O’Hara! – Így igaz – kuncogott Dash, aztán bosszúsan összeráncolta a homlokát, miközben hallgatta, ahogy a nő eltipeg. Addig nem hajolt le, míg biztos nem lett abban, hogy elment. Egy szimpla fehér borítékot rejtett a nagyobb, külső boríték, minőségi brit bélyeggel és londoni postabélyegzővel. Antónia felnyitotta a levelet, elolvasta, majd ismét lezárta. Dash a körmével bontotta fel ismét. Kivett belőle egy papírlapot, és amikor széthajtotta, kézírást pillantott meg rajta. Dash mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a kéréseket kézzel írják – ez újabb biztosítékot jelentett. A levélkét Mikis Menderes írta, akit jobban ismertek a Törökként. Menderes Törökországban
született, de élete java részét Londonban élte le. Eddig kétszer bérelte fel Dasht. A második melónál Dash végzett a célponttal – egy korrupt rendőrrel, aki senkinek sem hiányzott de kinyírta a célpont szeretőjét is, aki rosszkor volt rossz helyen. A Török mérges volt – valódi nyomozás indult, és jóval többet kellett megvesztegetésekre költeni, mint amire számított, hogy a neve ne sározódjon be. Dasht hibáztatta érte, és kártalanítást követelt tőle. Dash nemet mondott, hiszen a célpontot semlegesítette, ők ketten pedig csúnya szópárbajba keveredtek, aminek a végén Dash engedett, és felkínált egy huszonöt százalékos kedvezményt. A Török feltornázta harmincra, és azóta nem beszéltek egymással. Dash az ajtóban állva elolvasta a levelet, majd kisvártatva ismét, immár ülve. Kurta írás volt, a Török korábbi leveleinek stílusában íródott. A nőmet egy másikférfi karjaiban látták. Nem örülök. Beszélni akarok erről magával. Szállás rendelkezésre áll. Ha benne van, költözzön be és várjon! Keresem majd. Mikis Theopolous Menderes néven írta alá, és lejjebb egy észak-londoni cím szerepelt. Minden kristálytisztának tűnt. A Török felesége vagy szeretője – Dash nem volt naprakész Menderes magánéletéből – viszonyt kezdett valaki mással, és a Török azt akarja, hogy Dash ölje meg a nőt vagy a szeretőjét, netán mindkettőt. A férfi tétovázott, elfogadja-e a megbízatást. Az eliminálás zűrössé válhat, amikor a szeretteinkről van szó. A megbízók érzései megváltozhatnak, és irracionálisan cselekedhetnek. Azt szerette, amikor a megbízó éppen olyan hideg és számító, mint ő maga. A bosszúra szomjazó férjeket általában elhajtotta. Ha viszont visszautasítja a melót, a Török lehet, hogy azt hiszi, a bérgyilkos orrol rá. Dash sok ügyletet bonyolított Londonban, és nem tetszett neki a gondolat, hogy a Török rosszat terjeszt róla. Sokáig és keményen dolgozott azért, hogy diszkrét, szenvtelen gyilkossá váljon. Ha az ügyfelek azt gondolnák, hogy befolyásolják az érzelmei, annak az üzlet látná kárát. Nem rajongott a Törökért, sem azért, amire kérte, de ha elfogadja a megbízatást, rendbe jön a viszonyuk, és soha többé nem kell aggódnia amiatt, hogy elutasíthatja-e vajon a fukar gengsztert. Dash aludt egyet az ügyre, aztán kora reggel felment a netre, és megváltoztatta az eredeti úti célját. Már lefoglalta a repülőjegyét vissza Svájcba – két hónapja nem járt a bázisán –, de az otthon várhat. Az üzlet az üzlet. Ezután rácsörgött Antóniára, és tudatta vele, hogy beugrik egy londoni művészeti fesztiválra. – Összefutsz a török barátoddal is? – érdeklődött Antónia. – Azt hiszem, igen. – Mikorra várhatlak vissza? Hiányzol. Dash elvigyorodott. Antónia érzelmileg éppen olyan sivár volt, mint ő maga. Mindig jót mulatott rajta, amikor azt hallotta, hogy emberként viselkedik. – Remélem, hogy nem tart tovább egy-két hétnél. – És ha valaki keresne, míg nem vagy itt? – Vedd át az üzenetét, és mondd meg neki, hogy várjon türelemmel! Elbúcsúztak és Dash lerakta a telefont. Még egy pillanatig állt ott, és Antóniára meg az Alpokra gondolt, aztán felsóhajtott és megrázta a fejét. Túl keményen dolgozott. Mi értelme a pénznek, ha nincs időnk élvezni? Még néhány év, és elgondolkozik azon, hogy visszavonuljon valahová délre. Nem követi el azt a hibát, hogy tovább marad a szakmában a kelleténél. Jól lehet keresni a gyilkolással, de ha az ember nem vigyáz, a halál érte jön el.
ELSŐ RÉSZ
EGY Zaklatott álmomból felriadva arra ébredek, hogy a holtak szoros gyűrűbe fognak. Fél tucat fantom vicsorgatja a fogát, némán acsarognak, anyagtalan körmeikkel a képemet karmolásszák. Elfojtok egy sikolyt, és arcomat a párnába temetve várom, hogy a rémálom utolsó foszlányai is szétoszoljanak. A szívem hangosan dobog, és addig nem moccanok, míg vissza nem áll a megszokott ütemére. Miután visszanyerem az önuralmamat, ülő helyzetbe tornászom magam, és rámeredek a hat kísértetre. Ébredésem láttán elhátrálnak, és jó szokásukhoz méltón baljósan méregetnek. Csak akkor próbálják rám hozni a frászt, amikor azt hiszik, hogy beparáztathatnak, gondosan és körültekintően választva meg a pillanatot, maximális hatásfokkal. Általában az ilyen éjszakákon csapnak le, amikor látják, hogy álmomban nyüszítek és izgekmozgok, amikor tapasztalatból tudják, hogy nagy eséllyel összezavarodva és átmenetileg sebezhetően riadok fel. A testemet nem bánthatják, különben már évekkel ezelőtt széttéptek volna. Be kell érniük az elmémmel űzött játékokkal, ebben viszont nagyon jók. Persze ez érthető. Jókora gyakorlatuk van benne. Felkelek és lezuhanyozom. A kísértetek elkísérnek a fürdőszobába, úgy lépnek át a falakon, mintha a betontömbök párából lennének. Ügyet sem vetek rájuk, ahogy kinyitom a hideg vizes csapot és megborzongok a víz jeges érintésétől. Nagy rutint szereztem már a semmibe vételükben, csak akkor kap el az ideg, amikor időnként sikerül meglepniük. Nem úgy, mint a legelején, amikor biztosra vettem, hogy meg fognak őrjíteni. Összemértem az akaratomat a holtakkal, és én nyertem, legalábbis egyelőre. Gyanítom, hogy életem hátralevő részében sem szabadulok a zaklatásuktól. Sőt, ha nemcsak képzeletem termékei, talán még azután sem. * Rémes kedvemben vagyok. Nem tudtam újra elaludni, így a nap elég vontatottan vánszorog előre. Amennyire csak lehet, igyekszem elfoglalni magam, London utcáit járom, kutatok, jegyzetelek. Viszont az időt nem tudom felgyorsítani, és a fejfájásom sem múlik, ami gyakran rám tör, ha az éjszaka közepén felriadok. Megpróbálom elkerülni az embereket, tudván, hogy ebben a lelkiállapotban a legkisebb bosszúságra is harapok. Ahogy az éjszaka aláhull, arra gondolok, hogy lemondom a találkozót Joe-val. Úgy volt, hogy terepszemlét tartunk egy kilburni házban, Észak-Londonban. Joe-t nem zavarná, ha visszakoznék. Viszont a kísértetek aprócska győzelmet aratnának, és ők az összes ilyet számon tartják. Amikor az ember a saját józan eszéért küzd, egyetlen centinyi területet sem adhat fel. A legcsekélyebb meghátrálás is erőt ad az ellenségnek, és senki sem tudhatja, hogy milyen kevés elég a kényes egyensúly felborulásához. * Nem sokkal múlt este tizenegy, július másodika van. Joe-val az elmúlt pár órát az elhagyatott házban töltöttük, arra várva, hogy állítólagos szellemlakója felbukkanjon. Joe megérezte, hogy komor hangulatban vagyok, és nem zavart értelmetlen fecsegéssel. Pedig az őrködésünk feldobott. Ilyenkor érzem a legjobban magam a bőrömben, amikor elmerülök a holtak homályos világában. Én vagyok az az ember, aki a válaszokat keresi, és néminemű megkönnyebbülést és lelki békét találok abban, amikor a kísértetek utáni nyomozásra koncentrálok. Joe felment az emeletre vécézni, bár nem működik – nincs víz a ciszternában –, de túl udvarias ahhoz, hogy a fal mellé pisiljen. Nekem nincsenek efféle aggályaim. Még ha lennének is, inkább
teszem kockára a méltóságomat, mint az életemet azon a rozoga lépcsőn. Remélem, Joe nem várja el tőlem, hogy kivonszoljam a törmelék alól, amikor majd átszakítja a lépcsőfokokat. Senkiért nem kockáztatom az életemet. A lépcsők megreccsennek. Kisurranok a folyosóra, és látom, hogy Joe lépdel lefelé. Már nem olyan derűlátó, mint felfelé menet volt. A fokok szélén jár, és minden egyes lépcsőt többször is letesztel, mielőtt teljes súlyával ránehezedne. A látványtól még jobb kedvre derülök. – Át kellett volna ugranod a lépcsőkorlát felett – vigyorgok rá önelégülten. – Hogy beszakadjon alattam a padló? Joe észak-angliai, és vaskos akcentussal beszél. Amikor először találkoztunk, csak nehezen értettem meg, de az már négy napja volt, és a fülem hozzászokott. Időnként még önkéntelenül utánozom is. Joe épségben leér, mire hálásan felsóhajt, mintha épp a Berlin elleni bombázásból tért volna vissza. – Ölni tudnék egy csésze teáért – dörmögi. – Akkor megint vizelned kellene. Erre morcosan rábólint. – Bérelnünk kellett volna egy hordozható klotyót. – Vagy egyszerűen pisilhettél volna a falnál. – Északkeleti vagyok, és mi ennél civilizáltabbak vagyunk. Visszatérünk a szalonba. Régebben azt gondoltam, azért nevezték így, mert itt szépítkeztek az asszonyok, de Joe felvilágosított róla, hogy ez a „társalgó” másik neve, és még abba az időbe nyúlik vissza, amikor a férfiak és nők ide vonultak át az ebédlőből, hogy az éjszakát beszélgetéssel, olvasgatással és a televízió feltalálásáért való fohászkodással töltsék. – Történt valami? – kérdi Joe, aki, miután megérezte a kedélyváltozásomat, már nem ódzkodik attól, hogy csevegjünk, mivel már nem vágok olyan savanyú képet, mint Raszputyin. A legjobb északkeleti akcentusomat veszem elő. – Semmijse történt. Joe összerezzen. – Még egy ilyen és elmegyek. – Miért, szerinted nem mennék el bennszülöttnek? – Ausztráliában, talán. Letelepszünk két törött székre, úgy várjuk a kísértetet. A székeket a hátsó udvarba hajították ki, még őrködésünk első éjjelén cipeltük vissza őket, amikor belefáradtunk az ácsorgásba. Az elmúlt három éjszakát azzal töltöttük, hogy várjuk a kísértet felbukkanását. (Első londoni éjszakámat hagyományos kocsmatúrának szenteltem, ami nem volt akkora buli, mint amekkorának hangzik, mivel Joe csak alkoholmentes sört iszik, én meg ritkán döntök le négy pintnél többet.) A nyughatatlan szellem állítólag rendszeresen felbukkan – hetente egyszer-kétszer, legalábbis a hölgy szerint, aki a ház tulajdonosa –, de nekünk eddig nem mutatkozott. Író vagyok, az összes könyvem kísértetekről szól. Nem azért, mert képtelen vagyok más témát kitalálni, vagy mert rajongók hordája csorgatná a nyálát a következő természetfeletti könyvemért. Mindegyik művem másként közelíti meg a szellemek természetét. Mindegyik arra próbál magyarázatot találni, hogyan létezhetnek kísértetek. Vagy, pontosabban, hogyan létezhetnek az én kísérteteim. Nem vagyok hülye. Tudom, hogy valószínűleg zavart elmém termékei. Elfogadom, hogy az a legvalószínűbb, miszerint a téboly vermének peremén egyensúlyozom, és hogy a szellemek súlyosan sérült pszichém kivetülései. Csakhogy nem akarok őrült lenni. Nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy
gyogyós vagyok. Le akarom győzni ezt, és visszatalálni a normálisok világába. A legtöbb ember pszichiáter segítségét kérné, de az én esetemben ez nem működik. Ezért aztán más utat választottam. Megpróbálom bizonyítani, hogy a kísértetek valódiak. Ha ez sikerül, akkor remélhetőleg megbarátkozom a saját kíséretemmel, talán még annak a módját is meglelem, hogy elűzzem őket. A kísértetek megrémítettek, amikor először bukkantak fel. Világom a feje tetejére állt, sikítófrászt kaptam. Alkoholba és drogba menekültem, de a kísértetek mindenhova követtek. Majdnem szétloccsantottam az agyamat, csak hogy megszabaduljak tőlük. Biztosan meg is tettem volna, ha az egyik éjszakán gyötrődésem közepette nem támad az a (valószínűleg őrült) ötletem, hogy talán nemcsak képzelem az árnyakat, hanem akár valóságosak is lehetnek. Ez a halvány eshetőség adott erőt ahhoz, hogy összekapjam magam mind testileg, mind lelkileg, és életem azóta annak a küldetésnek szentelem, hogy bebizonyítsam: csodákkal teli világban élünk. Amikor először kezdtem bizonyítékok után kutatni, rengeteg kísértethistóriát elolvastam, abban a reményben, hogy találok valamit, ami elvezethet a megértés igazi ösvényére. Ekkor vettem észre, hogy saját magamnak is vannak történetötleteim, olvasmány- és saját élményeim alapján. Mivel rengeteg holtidőt kellett kitöltenem (ezt viccnek szántam), nekiálltam az ötleteimet fabrikálni, tartalommal feltölteni őket. Az írás segített kiiktatni a kísérteteket. Horgonyként szolgált a valósághoz, megadta azt az érzést, hogy valami lényegeset teszek, elhitette velem, hogy nem az a dühöngő őrült vagyok, akinek rémálmaimban hiszem magam. A novelláimból hosszabb írások lettek, majd megszületett egy nyers regény vázlat. Puszta kíváncsiságból elküldtem a munkám mintapéldányát néhány ügynökségnek, hogy lássam, mit tudnak kihámozni a kísértetekről írt locsogásomból. Meglepetésemre páran pozitívan reagáltak, és az egyikükkel leszerződtem. Így született meg Edward Sieveking, az író, noha akkor még nem így hívtak. Joe az egyik leglelkesebb rajongóm. Mindhárom könyvemet többször is elolvasta, és jobban emlékszik rájuk, mint én. Az első kocsmai esténken olyan szereplőkről és eseményekről beszélt, amelyekre én csak halványan emlékeztem. Hat év telt el az első könyvem megjelenése óta. Amikor valamelyik regényemen dolgozom, teljesen belevetem magam, de miután ez sem ad választ az engem kínzó rejtélyre, kiadatom, azzal magam mögött hagyom az egészet és továbblépek. Joe azt hitte, hogy az írók minden egyes könyvüket magukkal hordozzák a fejükben egy életen át. Nem érti, hogyan tudok két-három évet is dolgozni egy sztorin, hogy aztán egy éjszaka alatt elfeledkezzem az apró részletekről. Ez némileg csalódottsággal tölti el. Át kell majd néznem a régi jegyzeteimet, amikor hazaértem, aztán e-mailben át kell küldenem neki pár háttérmorzsát és elvetett cselekményszálat, hogy helyreállítsam a belém vetett hitét. – Megfagyok – fúj Joe meleg levegőt pulóvere nyakába. – Észrevettem. Pedig nem kellene ilyen hidegnek lennie. Odakint balzsamos az éj. – Talán közeledik a kísértet. A hőmérséklet csökkenni kezd a felbukkanásuk előtt, nem? – Időnként igen – bólintok. – Az egyik helyen húsz fokot zuhant alig egy perc alatt. – És felbukkant a kísértet? Mosolyog. Még sosem látott szellemet, és nem igazán hisz abban, hogy találunk itt bármit is. – Nem tudom. El kellett mennem, mert túl hideg lett. Joe összedörzsöli a tenyerét. Vastag, szürke pulóvert és gyapjúkabátot visel, de jobban vacog, mint én, noha rajtam csak egy vékony ing van. Nem gondoltam volna, hogy egy olyan fizikumú ember, mint Joe, ennyire érzékeny a hidegre. Csak úgy dagadnak az izmai, amitől igazából furcsán fest, mivel nem valami nagy termetű, a keze is kicsi, és jóvágású, ovális arca van.
Felfigyel rá, hogy őt méregetem, mire reszketve elmosolyodik. – A régi sebek – magyarázza. – Hidegben bolondoznak. Látnod kellene télen... ha három pulóvernél és két farmernál lazábban megyek el otthonról, úgy kell felolvasztani a tűznél. Együtt érzően elmosolyodom. Joe pár napja mesélt nekem a sérüléseiről, amikor arról kérdeztem, hogy miért járkál a kánikula közepén tetőtől talpig bebugyolálva. Az anyja Észak-írországban nőtt fel, és rendszeresen ellátogattak oda. Egy nap éppen vásárolni voltak, amikor bombarobbanás történt. Joe-t is elkapta és majdnem belehalt. Az orvosok a legcsúnyább sebeket összefoltozták, de a teste azóta hegekből és összeszabdalt bőrdarabokból áll. Sérüléseit mindig elrejti a nyilvánosság elől, mivel szégyelli a kinézetét. Ezért növesztett sűrű szakállt is – arcának alsó fele is sebhelyes. Ha gondolod, elmehetünk – vetem fel. Joe a fejét rázza. Hogy elszalasszam életem nagy pillanatát? Rohadtul nem szeretném! Joe elszántan akarja, hogy ez a könyv összejöjjön. Beleborzong a gondolatba, hogy közreműködője lehet az egyik regényemnek, és elhatározta, hogy minden lehetséges módon a segítségemre lesz. Valószínűleg pénzt is pumpálna a vállalkozásba, ha engedném. – Behozhatnánk egy villanymelegítőt – javaslom. – Az sem jó. A kísértet kerüli az elektromosságot. Ezt mondta a ház tulajdonosa, és ezért ülünk gyertyafényben. A kísértetek szemérmesek, utálják felfedni magukat. Korábbi vizsgálódásaimból tudom, hogy gyakran a legalkalmatlanabb pillanatokat választják arra, hogy megjelenjenek, mint amikor az ember éppen a kamerával babrál vagy egy másik irányba fordítja. A szkeptikusok persze gúnyolódnak az efféle balsikereken, de fogalmuk sincs arról, hogy a szellemek milyen firkásak tudnak lenni. Firkásak. Ezt Joe-tól loptam. Az új könyv Londonban játszódik, és meg kell ragadnom az itteniek beszédmódját. Viszont gondoskodnom kell arról, hogy igazi cockney-i szlenget is keverjek hozzá – ha Joe lesz az egyetlen hivatkozási pontom, nem fogom tudni, hogy északi vagy londoni kifejezéseket használok éppen. – Még mindig nem mesélted el, hogy miről szól a történet – jegyzi meg Joe. – Még magam sem tudom biztosan. Részben tudom, hogy mit akarok, de még mindig nagy lyukak várnak betömésre. – De a SEÖ-vonalat fogod követni, nem? – Muszáj lesz, hogy boldoggá tegyelek, nem igaz? – kuncogok. – Egy fikarcnyit sem számít nekem. De tényleg. Joe keltette fel az érdeklődésemet a spontán emberi öngyulladás témája iránt. Rengeteget olvasott róla, és párszor e-mailben említést tett a SEÖ-ről, elmondta, hogy a tudósok képtelenek magyarázatot találni rá, és ennek kapcsán néhányszor beszélgettünk a különféle elméletekről. Mivel kíváncsivá tett, magam is kutatni kezdtem a témában – az évek során igyekeztem az összes természetfeletti fonalat felvenni, a legvalószínűtlenebb és legtávolabbi kapcsolatban levő helyeken keresve a választ. Végül ez a kutatás vezetett el ide. – Horror lesz, igaz? – erőlteti a kérdést tovább Joe. – Talán – dörmögöm. – Ugyan már! – nyög fel Joe. – Nekem elmondhatod! Nem adom tovább senkinek. – Te fogod elsőnek megtudni, de türelemmel kell lenned. Időnként a cselekmény gyorsan összeáll. Ám még többször nem. – Tényleg nincs még meg semmi? – Tényleg.
– Vagyis... – pirul el –, ha előállok egy ötlettel, és az tényleg jó, és felhasználod, akkor az én nevem is odakerül? – Naná! – Képzeld csak el! – sóhajtja. – Edward Sieveking és Joe Rickard könyve. A te neved felül, az enyém alatta, kicsit kisebb betűkkel. – Talán a te nevednek kellene felül lennie – mondom pléhpofával. Joe megsemmisítő pillantást vet rám. – Nem kell cinikusnak lenned! Tudom, hogy a könyv a tiéd. Én csak arra gondoltam, hogy milyen klassz lenne... – Ez meg mi volt? – némítom el egy határozott kézmozdulattal. Halk morgás üti meg a fülem, mire reménykedni kezdek, de Joe máris lehűt. – Csak egy macska – nevet fel. – Egy párkereső kandúr. Igaza van. Bosszankodom magamon. Nekem kellett volna rájönnöm erre, hiszen én vagyok a tapasztaltabb. Ismét csend telepszik ránk. Arra gondolok, amikor először kerültem kapcsolatba Joe-val, közel egy éve. Éppen legújabb könyvemet, A lélek keselyűit reklámoztam. Ez volt az első alkalom, hogy a saját nevem alatt adtam ki egy regényt, korábban E. S. Kingnek neveztem magam. (Első ügynököm úgy vélte, hogy a Stephen King-rajongók talán az álnevem hatására megveszik majd a könyveket, de igazából ez többet ártott, mint használt és csak megnehezítette az eladást.) A lélek keselyűivel és egy új ügynökkel egyszerre látta meg a napvilágot Edward Sieveking is. Az első két könyvemet, A félelem éjszakáját és A nyár árnyait is ismét kiadták, és a második kör több hasznot hozott. A bestsellerek listájára azért nem kerültem fél velük, de a botladozó kezdet után határozottan úgy éreztem, hogy jó úton járok. Részt vettem egy internetes csevegő szobában zajló író- olvasó találkozón, ami nem sikerült túl jól. Néhányan ugyan kérdezősködtek az új könyvemről, de Joe volt az egyetlen, aki láthatóan ismerte a korábbi munkáimat is. Küldtem neki egy aláírt példányt A lélek keselyűiből, valamint a másik kettő új kiadásából is: így lettünk ismerősök a Facebookon. Néhány hónapja meséltem neki az új regényem első lépéseiről, megemlítve, hogy a SEÖ területén kutakodom, és ő beszélt rá, hogy helyezzem a cselekményt Londonba. „Ez a város rémisztőbb egy temetőnél is – esküdözött. – Továbbá ismerek olyanokat ezen a területen, akik segíthetnek.” Nem tartott sokáig meggyőznie. Párszor már jártam Londonban, de az évekkel ezelőtt volt, még mielőtt író lett volna belőlem. Kreatív szemmel még sosem jártam be. A többi regényem vidéki városkákban játszódott – kettő Amerikában, egy Kanadában –, ám ezúttal létfontosságú volt, hogy egy nagyváros adja a keretet, és London éppen olyan jó helyszínnek tetszett, mint bármelyik másik. Emellett már alig vártam, hogy találkozhassam Joe-val. Magányos farkas vagyok, akinek nincs sok barátja. Úgy véltem, hasznos volna, ha lenne egy asszisztensem. Az ügynököm úgyis egyfolytában azt mondogatja, hogy túl merev vagyok az interjúkon. Azt reméltem, hogy a Joe társaságában töltött idő esetleg ellazít, és utána kötetlenebben tudok majd beszélni a munkámról. Joe előredől és megveregeti a térdemet, kizökkentve a merengésemből. Sötétbarna szeme kerekre tágul, és a szemközti falra mutat. Ahogy megfordulok, szélroham söpör végig a szobán, és a gyertyák kialszanak. Szerencsére a homlokzati ablakokra szegecselt deszkákon sok a lyuk és a repedés, és így elég fény szűrődik be az utcai lámpáknak köszönhetően ahhoz, hogy lássunk. Köd gomolyog elő a csupasz téglafalból. Nem, nem is gomolyog... hanem a fal árasztja magából. Nem úgy sodródik, ahogy a hétköznapi köd szokott, hanem előbugyog, mintha csak valami láthatatlan
ajak fújná. A fal piszkosszürke ködöt áraszt. – A francba! – kapkod levegő után Joe, talpra szökkenve. – Ez igazi! Remeg. Első alkalommal lát ilyet. Semmi sem készítheti fel az embert az első találkozásra, a megvilágosodás pillanatára, hogy tényleg több minden létezik a világban annál, mint amit a legtöbbünk valaha is megtapasztalt. A buborék eléri határait. Közel egy méter az átmérője: ebből a kétharmada látszódik, a maradék egyharmadot eltakarja a fal. Áttetsző határain belül gomolyog a köd, vaskos és vékony nyúlványok fedik át egymást, olvadnak egymásba. Ölembe veszem a fényképezőgépemet. A háztulajdonos szerint a vakutói megriadnak a jelenések, és semmi sem történik, de tennem kell egy próbát. – Te is hallasz pukkanásokat? – hajol közelebb Joe a buborékhoz ragyogó arccal, az ámulattól kerekre tágult szemmel. – Igen. – Mik ezek? Vállat vonok. – A kísértetek alakot öltenek. A köd reagál így a légkörre. Légbuborékok pukkannak ki a falban. Válassz egyet belőlük! Felállok, megkerülöm a ködgolyóbist és minden oldalról szemügyre veszem. Átlátok rajta, de éppen csak. Fagyos levegőt áraszt magából. – Ed – harákolja Joe, és felemeli az egyik remegő ujját. – Arcok! Visszatérek a székemhez, és megállok mellette. A ködben arcok – vagy azokhoz hátborzongatóan hasonló valamik – formálódnak. Nincs határozott körvonaluk, de emberinek tűnnek. Füleket és szemeket, nyitott szájakat, fogakat csípek el. A mögöttem lebegő hat alakra gondolok, de nem pillantok hátra, hogy összevessem arcukat a buborékban látottakkal. Az a hat arc mára éppen olyan ismerős nekem, mint a sajátom. Nem mutatom, de izgatott vagyok. A jelenések ritkán ennyire életszerűek. Ez az egyik legdöbbenetesebb találkozás, amit eddig átéltem. Joe-hoz fordulok. – Írd le, hogy mit látsz! Nyel egyet, idegesen megráncigálja a szakállát, majd tiszteletteljesen suttogni kezd, szinte fél megszólalni. – Egy nő arcát. Talán húszéves lehet. A haja hosszú. Az arca most átalakul. Elveszti formáját. Most eltűnt – néhány másodpercre csend támad. – Most egy másik formálódik. – Egy fiúé – szakítom félbe. – Duci gyerek. Rövid haj, rosszul nyírt frufruval, amitől úgy fest, mintha lenne egy monoklija a bal szeme alatt? – Pontosan – bólint Joe. Remek! Ugyanazt látjuk! Fontos rögzíteni ezt a tényt. Az emberek nem mindig értelmezik egyformán a jelenéseket. Az arcok eddig kicsik voltak, a köd mélyébe ágyazva. Most egyikük a buborék felszínéhez közel kezd el formálódni, és nagyobb a többinél. Egy öregember arca. Azt mondták nekünk, hogy a többi arc változhat, de ez mindig megjelenik. – Ez az egész olyan álomszerű – nyög fel Joe, ahogy a férfi körülkémlel a szobában. Joe csúnyán reszket. Az ajtóra pillant, és arra számítok, hogy elrohan. Ám ekkor ökölbe szorítja a kezét, és maradásra bírja magát. – Látod a pupilláját? – kérdem. Joe kimereszti a szemét, majd biccent. – A többieknél nem láttam, mert homályosak voltak a vonásaik. Ez viszont kevésbé éteri.
– Valóságosak – dörmögi Joe. – A kísértetek valóságosak. – Vagy ezt akarják elhitetni velünk – mondom fanyarul, majd közelebb araszolok a buborékhoz. – Mondd meg, hogy hívnak! – suttogom. – Igazold, hogy az vagy, aminek tűnsz! A kísértet nem felel. Soha egyikük sem felelt. Pár percig figyeljük az öreg arcát, ahogy tekintete ide-oda jár. Amikor nem történik semmi egyéb, úgy döntök, megpróbálkozom egy felvétellel. – Láttál mindent, amit akartál? – kérdem Joe-tól, ahogy előveszem a fényképezőmet. Tétován bólint. – Aha... Gyorsan elcsattintom a gépet. Az arc azonnal eltűnik, és a buborék elveszti az alakját. A köd java visszaszívódik a falba, és erős kénbűz tölti meg a szobát. A szám elé húzom a maszkot, amit mindig magammal viszek. Joe-nak is van – első itt töltött éjszakánkon adtam neki –, de úgy fest, elkeverte valahova. Még a zsebében kotorászik és köhög, mikor a könyökénél fogva a folyosó felé taszigálom. Amint a köhécselése alábbhagy, kitörli a könnyeket a szeméből és erőtlenül elvigyorodik. – Nyilván otthon felejtettem a maszkot – a nyitott ajtón át a köd semmibe vesző utolsó pamacsait bámulja. – Te állandóan ezt a szart látod? – Nincs két egyforma jelenés, de így van. – Bassza meg! – borzong meg. – Ezek tényleg valóságosak! Felhúzom a szemöldököm. – Úgy véled? – Azok után, amit láttam? Még jó, hogy! – hunyorogva mered rám. – Azt akarod mondani, hogy te nem hiszel bennük? – Akarok hinni bennük – felelem halkan. – Jobban, mint el tudnád képzelni. De... – ellenőrzőm a fényképezőgépet. A képen nincs semmi, csak a fal és egy kis köd. Megmutatom Joe-nak. – És? – ráncolja össze a homlokát. – Te mondtad, hogy a kísérteteket szinte lehetetlen lefényképezni. – Így van. Ezért vagyok szkeptikus – elteszem a gépet, csalódottan, mint oly sokszor a találkozások után, még ha azok ilyen látványosak is, mint ez a mostani. Joe bizonytalanul mered rám. – Ha ez neked nem elegendő bizonyíték, akkor mi az? Elfintorodom. – Azt akarom, hogy egyikük mondja ki, hogy valóságos. Ha ez tényleg egy halott ember árnya volt, azt akarom, hogy beszéljen velem, feleljen a kérdéseimre, erősítse meg azt, aminek tűnik. – Még sosem volt-rá példa? . Megrázom a fejemet. – Sokszor beszéltem halottakkal médiumokon és Ouija-táblán keresztül, de hogyan bízhatna meg az ember efféle forrásokban? Ismerem a legtöbb trükköt, amit a szélhámosok használnak a hiszékeny vevők elbolondítására. Még azon pár alkalom során is, amikor sikerült meglepniük, amikor képtelen voltam magyarázatot találni a történtekre, még akkor sem találtam konkrét, százszázalékos bizonyítékot. – És mi van a ma látottakkal? – vitatkozik velem Joe. Keserűen elmosolyodom. – Hihetetlen volt, de mit bizonyított? Az emberek régen azt hitték, hogy az északi fény nem más, mint az égen csillogó holt lelkek. Ki mondja meg, hogy nincs-e tudományos magyarázat arra, amit az imént láttunk?
Joe megvakargatja a fejét. – Csakhogy a könyveidben azt állítod, hogy a kísértetek valóságosak. – És akarom is, hogy azok legyenek. Ám eddig még nem találtam rá bizonyítékot. – Mi lenne számodra a bizonyíték, Ed? – Egy igazi találkozás – felelem. – Egy olyan kísértet, aki közvetlenül hozzám beszél, megmondja a nevét, felel a kérdésekre. Egy olyan, akinek igazi élettörténete van, aki bizonyítani tudja, hogy minden ízében éppen olyan valóságos, mint te. – Ez nagy kérés – jegyzi meg Joe. – Akkor nem, ha valódiak – nevetek fel, majd önelégülten rámosolygok Joe-ra. – Mit gondolsz? Ennyi elég volt a kísértethajszából? Abba akarod hagyni, nem feszíted tovább a húrt? – Most szarakodsz velem? – kapkod levegő után. – Ez csodás volt! Megrémisztett, de imádtam. Hogy most meghátráljak? Egy túróst! – Egy mit? Elhessegeti a kérdésemet. – Majd később elmagyarázom. Mi a következő lépés? Most csak még éhesebb lettem. – Ma éjjelre ennyi elég. Gyerünk haza, későre jár! Joe az órájára néz és füttyent egyet. – Lekéstük a zárórát. Lenne kedved beugrani hozzám pár pohárkára? – Kösz, de nem. Le akarom ezt jegyezni, amíg frissen él a fejemben. – Nem gond. Holnap visszajövünk? – Nem. Ez a ház már felfedte minden titkát, ideje, hogy továbbálljunk. Van egy fickó, akivel megpróbálok összehozni egy találkozót. Pierre Vallance-nak hívják. Médium, de nem hisz a kísértetekben. – Hogyhogy nem hisz egy médium a kísértetekben? – ráncolja a homlokát Joe. – Ezt akarom megtudni – felelem szárazon, majd Joe-val kisétálok a biztonságos, unalmas, hétköznapi világ menedékébe. Mögöttünk az én hat árnyékom éppen olyan nesztelenül, ugrásra készen és rosszallóan siklik utánam, mint mindig.
KETTŐ Hosszú ideje nem jártam már Londonban. A város sok tekintetben megváltozott: új toronyházaival, koncessziós üzlet- és kávézóláncaival valahogy amerikaibb lett. Régi szürke épületeivel és udvarias, de furcsán merev lakóival még mindig idegen világ a számomra, de már nem különbözik annyira az Államoktól, mint régebben. Annak idején tökéletesen idegennek éreztem itt magam. Ma már szinte olyan idelátogatni, mintha csak az Államok valamelyik városában járnék. A globalizációnak rengeteg minden van a rovásán. Ha már erről beszélünk, ki kell jelenteni, hogy viszont egyetlen olyan fish-and-chipses helyet sem lehet találni az Államokban, mint amilyen a Super Fish a Waterloo Roadon. Vagy olyan furgont, ami egy mellékutcában parkolva aszpikos angolnát árulna, mint az aldgate-i Tubby Isaacs. És még csak a Hunterian Múzeumhoz hasonlót sem láttam sehol, ahol az ember egy ír óriás csontjait, üvegbe dugott péniszeket, inkább kínzóeszköznek, mintsem régi sebészszerszámoknak tűnő tárgyakat meg egy csomó hasonlót nézegethet. Ezekre a helyekre mind Joe vezetett el, aki eltérített a szokásos turistalátványosságoktól, és megízleltette velem a város csak bennfentesek számára ismert zamatát. Ez alkalommal azt is észrevettem, hogy a londoni városképen a holtak alaposan rajta hagyták a kéznyomukat. Olyan utcákon bandukoltam, melyeket több száz éves házak szegélyeztek, pestisgödrök és római temetők fölé emelkedve, alapjaikat átitatta a történelem. Olyan volt, mintha az ember a világ legnagyobb mauzóleumában tenne egy sétát, ahol a fantomok lökdösődnének az élőkkel a járdán. Feláll a szőr a karomon, furcsa árnyak cikáznak át a látómezőm szélén, a levegő pedig szinte sistereg a holtak suttogó társalgásától. Akár képzeli ezeket az ember, akár igaziak, London mindenképpen bámulatos, látogatásra méltó hely, de nem tudnék itt élni. Elég lenne néhány itt töltött hónap, hogy megérjek a bedlami diliházra. Bejártam a várost Joe-val – részmunkaidőben dolgozik egy kis villamossági javítóműhelyben, így rengeteg szabadideje van – vagy egymagámban. Leginkább taxival, busszal és metróval utazom, a holtak árnyait keresgélve az élők maradványai között. Nem mindig hittem a túlvilágban. Az igazat megvallva, még mindig nem vagyok meggyőzve arról, hogy létezik, ám most már nyitott vagyok a lehetőségre, méghozzá azóta, hogy magamhoz vonzottam az én túlvilági szellemek alkotta kis csapatomat. A kísérteteim mindenhova követnek: a négy férfi, az egy szem nő és a kilencéves kislány minden egyes ébren töltött lépésemnél velem tart, őrködnek fölöttem, mikor alszom; örökké éberen, kicsinyesen várják az esélyt, hogy felkészületlenül találjanak, és rám ijesszenek. Tudom, hogy valószínűleg csak téveszméim kivetülései. Ők hatan azoknak az embereknek az árnyai, akiket ismertem, akiknek a halála sötétségbe vonta az elmémet. A szellemalakok szinte biztosan bűntudatos tudatalattim termékei, mégis azt szeretném, hogy igaziak legyenek. Szükségem van arra, hogy igaziak legyenek. Így hát nyitva hagytam magam előtt azt az eshetőséget, hogy van élet a halál után, és azóta keresem ennek a bizonyítékát. A válaszok utáni kutatás őrizte meg az elmém épségét. Már amennyire épelméjű lehet az, aki kísérteteket lát! Az összes regényem arra a kérdésre keresi a választ, hogy honnan jönnek a kísértetek, miként alakulnak ki, miért léteznek. Az első három könyvemben azt kutattam, hogy a lelkeket miként lehet ehhez a világhoz kötni mágikus vagy spirituális kötelékekkel. Ezúttal tudományosabb megközelítésre törekszem. Ideje egy újabb útra lépni, hogy felkutassak valamit, ami magyarázatul szolgálhatna arra, hogy az én kísérteteim hogyan és miért gyötörnek engem, ami kezembe adhatja azokat az eszközöket, amelyekkel elűzhetném őket magamtól, vissza azokba a sötét zugokba, ahol a holtak serege nyugszik.
Tényleg csak halvány elképzeléseim vannak a cselekményről. Nem hazudtam, mikor ezt mondtam. Tudom, hogy a spontán emberi öngyulladásra fogok összpontosítani – mivel így körüljárhatom azt az elképzelést, miszerint a kísértetek erőszakos, nem természetes halál következményeként jönnek létre –, de nem tudom biztosan, hogy merrefelé haladjak a történettel. Kutatásaim során az ihlet és az útmutatás vezet. Jelen pillanatban halvány fogalmam sincs arról, hogy hova tartok. * Pierre Vallance-szal a kedvenc Starbucksjában találkozunk. Kezdésnek elcseverészünk az Államokról. Már észrevettem, hogy az itteniek szeretnek Amerikáról beszélgetni velem, amint felfigyelnek az akcentusomra. A média folyamatosan azt árasztja, hogy az USA már nem az első számú világhatalom, hogy Kína, India és Oroszország megelőzte, de útjaim során azt tapasztalom, hogy még mindig Amerika az a hely, amiről mindenki beszélgetni szeretne. Amikor Pierre-t kielégítette az Államokról folytatott terefere, mesél szkeptikus médiumként élt életéről. Kiderül, hogy egész életében hangokat hallott. Nem hisz a kísértetekben, de azért lett belőle médium, hogy feltárhassa (és kiaknázhassa) adottságát. Az idők során arra a következtetésre jutott, hogy az agya azoknak az elektromágneses jeleknek az erősítőjeként szolgál, amelyeket a közelében levők továbbítanak felé. – Amikor az emberek gondolkodnak, az agyuk hullámokat generál – magyarázza, presszókávéját kortyolgatva. – Én valahogy veszem ezeket a jelzéseket, és hangokká alakítom őket. – Úgy érted, olvasni tudsz a gondolatokban? – hunyorog Joe idegesen. Azt hiszem, mindnyájunknak megvannak a magunk sötét titkai, amelyeket el akarunk rejteni a nagyvilág elől. Pierre vállat vont. – Bizonyos mértékig. Én mindig elmagyarázom az ügyfeleimnek, hogy a tudomány segítségével tárom fel a tudatalattijuk működését, de sokan rám se bagóznak. Szívesebben hisznek a túlvilágban és a rajtam keresztül sugdosó kísértetekben. És mivel a kuncsaftnak mindig igaza van, nem vitatkozom velük túl vehemensen. Kíváncsiságomat felcsigázta a találkozó. Ha Pierre képes hangokká átalakítani az agyhullámokat, talán léteznek mások, akik képesek azokat képekké vagy fizikai tárgyakká változtatni. Egy ilyen világban szinte minden lehetséges, így az ötletek egész univerzuma nyílik meg előttem, amelyekkel eljátszadozhatok. * A következő hét gyerekjáték, a cselekményszálak takarosan fonódnak egymásba, az ötletek vízözönként áradnak. Meglepetésemre élvezem a Joe-val folytatott munkát. Noha önként fogadtam őt magam mellé asszisztensnek, nem voltam meggyőződve arról, hogy jól döntöttem, és úgy gondoltam, előbb-utóbb majd szépen megszabadulok tőle. Joe azonban igazi gyöngyszemnek bizonyult. Anélkül, hogy erőltetné, rá tud venni, hogy többet beszélgessek, mint évek óta bármikor. Általában csak morgok valamit válaszul, amikor kérdeznek tőlem valamit, ösztönösen óvatos vagyok az idegenekkel, és még óvatosabb azokkal, akik megpróbálnak közelebb kerülni hozzám, de Joe-nak köszönhetően képes vagyok egész mondatokat is összefűzni. Nem tudom biztosan, hogy mivel váltja ki ezt belőlem. Egyszerűen csak kedvelem a fickót. Előcsalja énem könnyedebb, szívélyesebb oldalát, amiről azt hittem, már réges-régen elvesztettem. Jutalomból, amiért segít előcsalogatni a pozitív felemet, elárulom neki, hogy a múzsám milyen útra terelt. A könyv egy természetfeletti thriller lesz. Főszereplőm spontán emberi öngyulladásban hal meg, hogy aztán kísértetként térjen vissza és belefogjon annak kiderítésébe, hogy mi volt az oka a halálának. – Egy bosszúvágyó kísértet – derül fel Joe arca. – Ez tetszik!
A helyszínek keresgélése közben utánanézek a hírhedt Whitechapel negyednek, ahol Hasfelmetsző Jack munkálkodott. Ma is éppen olyan hátborzongató, mint amilyen akkor lehetett. Szívesen helyezném ide a történetet, de aggódom amiatt, hogy az olvasók csak a Hasfelmetszőről lenyúzott újabb bőrt látnák benne. Brixton már inkább kedvemre való. A metróállomásról kilépve az ember a Big Issue-t* [* Nyolc országban kiadott, hivatásos újságírók írta és hajléktalanok árusította utcai hírlap – a ford. megjegyzése.] elpasszolni próbáló utcai árusok és hajléktalanok között kiáltozó prédikátorokra bukkan. Komor légkör uralkodik errefelé. A Brixton Markéiban az embernek olyan érzése támad, mintha egy horrorfilmből lépett volna ki: fedett, tömegiszonnyal teli útvesztő az egész. Szinte látom, amint kísértethősöm lángra lobban a metróállomás előtt, az egyik prédikátor szeme láttára. Körülnézek, és elképzelem, ahogy egy égő ember tántorog át a piacon: a nők sikoltoznak, a férfiak megpróbálják eloltani a lángokat, érzem a megperzselt hús szagát. Kísérteties vigyor ül ki a képemre. A munkám időnként megköveteli, hogy a legbetegebb jeleneteket képzeljem el, ezért is imádom annyira! * Joe leszervezett nekem egy éjszakai murit, hogy mást is megízleljek Londonból. Az egyik barátja bulit rendez egy hajón. Lesz kaja és diszkó, a hajó pedig fel-le úszkál közben a Temzén kora hajnalig. Nem lelkesedem a bulikért, így először kerek perec elutasítottam Joe-t. Ám addig erősködött, azt mondogatva, hogy túl keményen dolgozom és jót tenne nekem egy kis lazítás, hogy végül beleegyeztem, csak fogja már be végre. Éppen borotválkozom, amikor megcsörren a maroktelefonom (errefelé így hívják a mobilt). Joe az. – Ki fogsz nyírni – nyöszörgi. – Nem tudok elmenni, a mamám megbetegedett. A következő vonattal indulok Newcastle-ba. – Súlyos az állapota? – kérdezem aggódva. – Remélhetőleg nem. Rengeteg nyűgje volt az elmúlt pár évben, és mindből felépült. Valószínűleg most is jól lesz, de vele kell lennem, biztos, ami biztos. – Ez csak természetes. Tökéletesen megértelek. Nem gond. – Nem tudom, hogy mikor jövök vissza. – Miattam ne siess! – Azért még találkozol John Meyherrel? Meyher a spontán emberi öngyulladás kérdésének szakértője. Nem sokszor nyilatkozik, de Joe latba vetette a befolyását. – Hát persze! Hacsak nem akarod, hogy megvárjalak vele. – Erre semmi szükség – feleli, de hallhatóan örül, hogy felvetettem a lehetőséget. – Mi lesz a ma estével? Elmész a buliba? – Valószínűleg kihagyom. Egyetlen barátodat sem ismerem. – Akkor mutatkozz be nekik! – Esetleg lehet róla szó. Majd meglátom, mihez lesz kedvem. Lehet, hogy beugrok vacsorára, aztán sétálok egyet. – Ne legyél már ilyen szánalmas vén krapek! – mordul rám Joe. – Menj el! – azzal leteszi. Leülök az ágy szélére, végigsimítom arcom simára borotvált felét, és az előttem álló estén töprengek. Nem izgat, hogy kihagyom-e a bulit, de kedvemre való volt a gondolat, hogy a sötétben hajókázzak a Temzén. Úgy döntök hát, hogy elmegyek. Még ha nem is elegyedem szóba másokkal, ledönthetek pár italt, üldögélhetek a fedélzeten, élvezhetem a friss levegőt és a látnivalókat. Még új ötleteim is támadhatnak.
Befejezem a borotválkozást. Arcszesz és dezodor a következő lépés. Félmeztelenül üldögélek egy órán át a tévé előtt, a csatornák közt váltogatva, majd felöltözöm és elindulok. Utazgatásaim során kerülöm a fényűzőbb szállodákat, de a nélkülözést sem szenvedhetem. A Royal Munster a kedvemre való választás: ódon és hervatag, közel az Earls Courtshoz, névtelenül bújik meg a környék többtucatnyi másik hotelje között. Unalmas ajtónállok és londinerek, családbarát környezet, amit inkább a turisták kedvelnek és nem annyira a céges fejesek. Az ajtónálló egy hatvanas éveiben járó, ősz hajú fickó: mindig megemeli a kalapját a vendégek felé, és eltúlzott szertartásossággal köszönti őket. Mondtam neki, hogy hívjon Ednek, amire bólogatott és mosolygott, hogy aztán egy szívélyes „Mr. Sieveking, uram!”-mal kínáljon meg. Frednek hívják, de jobban szereti, ha Mr. Lloydnak szólítják. – Remek az idő egy kis esti kiruccanáshoz, Mr. Sieveking – fújtatja, és leint egy taxit. – Van kedve csatlakozni, Mr. Lloyd? Jóízűen kuncog. – Lenne, ha nem lennék szolgálatban. Mutatnék én magának olyan embereket, akiket felhasználhatna a könyveiben is! Ismerek egy fickót a királynő gárdistái közül, aki mindenre mustárt tesz. És ott van még... Még percekig locsog, de nem állítom le. Szívesen hallgatom Fredet. A világ egyik legnagyobb füllentője, tele rengeteg hihetetlen mesével. Fred szünetet tart, hogy levegőt vegyen, én pedig kihasználom. – Minden tiszteletem mellett most mennem kell, Mr. Iloyd – csúsztatok a tenyerébe egy kis borravalót. – Talán visszafelé elcsípem. Csak ha éjjeli bagoly – nevetek fel. A taxisofőr a Chelsea Embankment felé veszi az irányt, miután megadom neki a címet, majd gyorsan végighajt a folyóval párhuzamosan, és tíz perccel később máris a Victoria Embankmentnél vagyunk. A hajóhídon felsétálok a fedélzetre, ahol egy nem sok mindent takaró matrózruhát viselő bájos hosztesz köszönti a vendégeket. Megkérdezi a nevemet, ellenőrzi a listáját, majd a kezembe nyom egy sípot, egy papírcsákót meg egy konfettipisztolyt. Közli, hogy kedvező áron fényképezkedhetek is vele, miközben megcsókolja az arcomat. Udvariasan elhárítom. Nem szenvedhetem a fényképezést. Akkor sem szeretem, ha interjú közben fényképeznek, ami persze bosszantja az újságírókat. Az ügynököm gyakran vitázik velem emiatt, de nem akarom, hogy rólam készült felvételek keringjenek szerte a világban. A vacsora csak egy óra múlva kezdődik, így a bár felé veszem az utam, és rendelek egy sört. Nem akarok túl sokat inni, főleg nem egy hajón, különben egész éjjel okádni fogok. Az ember nem keveri az alkoholt és a hajót. Ezt a leckét a saját káromon tanultam meg sok évvel ezelőtt, egy afrikai part menti hajóút során. Fiatal partiarcok vesznek körül – láthatóan mindegyikük egy bizonyos csoporthoz tartozik. Pár tinédzser feltartóztat, és megkérdezik, ki vagyok, mivel foglalkozom, honnan ismerem a születésnapos lányt. Elmagyarázom, milyen kapcsolatban állok Joe-val, de nem ismerik. A munkám már nagyobb figyelmet kelt. – Egy író! – kurjongatnak lenyűgözve. Egyikük így szól: – Mindig is író akartam lenni. Sok pénzt keres? Negyedórán át próbálom meggyőzni őket arról, hogy a könyveimet nem kapkodják el milliószám, de nem hisznek nekem. Ragaszkodnak hozzá, hogy nyilván mesésen gazdag vagyok, egy szinten állok Stephen Kinggel, noha még soha nem hallottak rólam. Végül megadóan bólintok, hogy igen, kő gazdag
vagyok, és igen, én írtam Az ördögűzőt. Miután ezt megoldottuk, elvonulnak, hogy meséljenek rólam a barátaiknak, aminek órákkal később, amikor én már rég megfeledkeztem róluk, az a jól kiszámítható eredménye lesz, hogy odajön hozzám egy ingerült úriember, mellbe bök és rám mordul: – Nem is maga írta Az ördögűzőt. Az a Blatty nevű pasas volt. Maga egy csaló! A vacsora nem valami nagy szám – burgonyapüré kolbásszal, néhány visszataszító küllemű répa, meg olcsó bor. A többi vendég ennek ellenére lelkesen veti rá magát. Talán azért vagyok ilyen kötekedő, mert már benne járok a korban. A születésnapos lány most huszonegy, és a barátai többsége szintén ebbe a korosztályba tartozik. Régen voltam én már huszonegy. Aztán a papírtálcákat összeszedik és kidobják, az asztalokat elviszik, és máris kész a tánctér. A DJ még nem foglalta el a helyét, de valaki azért benyom egy számot, mire a táncolni vágyók máris vonaglani kezdenek a ritmusra. Én csak álldogálok ott, és a táncolókat nézem, mielőtt belém vágna a felismerés, hogy ez már a siralmas középkorúság jele – irigyen bámulni a hiányos öltözetű lányokat, amint azok menő cuccaikban illegetik magukat –, így elnyargalok, hogy újra feltankoljak. Órákon át támasztom a bárpultot, idegenek beszélgetéseit hallgatva. A legtöbben ügyet se vetnek rám, de egyszer csak egy szőke, bubifrizurás lány érdeklődni kezd irántam. Nem lehet több húsznál, vagyis túlságosan fiatal egy gyérülő hajú férfihoz, de a söröktől lemállottak rólam az évtizedek, és azon kezdek mélázni, hogy milyen lenne visszamenni vele a Royal Munsterbe, hogy egy éjszakát vidáman végighancúrozzunk. Ám éppen ekkor vádol meg csalással a kötekedő William Peter Blatty-rajongó. Az ezt követő szégyenkező csöndben bájos rajongóm köhint egyet, közli, hogy másokkal is kell még beszélgetnie, minden jót kíván nekem, majd sietve távozik. Újabb sört rendelek, és úgy döntök, elég volt a bárból. Elindulok vissza a fedélzetre. A friss levegő újult erővel tölt el. Egyedül álldogálok a taton, és a nyomunkban felkavarodó vizet nézem. Kihajolok a korláton, és az orr felé sandítok, ami zsúfolásig teli van. Egy párocska bukkan fel a lépcsőkön. Azt hiszem, szerették volna maguknak tudni a tatot. Hát ez pech, mert én nem mozdulok. Halkan zsörtölődve hátat fordítanak nekem, és smárolni kezdenek. A következő félórában még néhányan felbotorkálnak a tatra, de a környék viszonylag üres marad, és még jobban kiürül, valahányszor a DJ egy népszerű számba kezd, hogy aztán lassan újra félig megteljen, ahogy a fáradt lábak átmenetileg visszavonulót fújnak a táncparkettről. Én nem vagyok igazán táncos lábú, így inkább a folyópartot fürkészem, kíváncsian nézegetve a különféle régi és új, elaggott és elhagyatott vagy éjszakára egyszerűen csak bezárt épületeket, miközben azon agyalok, hogyan tudnám őket beépíteni regényem lassan formálódó cselekményébe. Rengeteg jellegzetesség bújik meg ebben a kavalkádban: a Tower, a Globe Színház, a Tate Modern, az Oxo-torony, de egyiket sem akarom ezek közül felhasználni – túlságosan ismertek. Kísérteteim természetesen elkísérnek a fedélzetre is, halványan csillognak az éjszakai ég háttere előtt. Közülük ketten a Temze felett lebegnek, úgy tapossák a levegőt, mintha ez lenne a világon a legtermészetesebb. Nem érdeklik őket a látványosságok, tekintetüket – mint mindig – most is rám szegezik. A vézna, kopasz, hegyes szakállú férfi átlebeg rajtam, amitől egy pillanatra megborzongok. Eszembe jutna a neve, ha akarnám – sosem fogom elfelejteni a nevüket –, de nem akarom. Próbálok nem foglalkozni a kilétükkel. Az a múltamra emlékeztet, és hogy miért kísértenek. Épp elhagyjuk a London Eye-t és a Parlament történelmi épületegyüttesét, amikor a szemközti épületekre pillantok, és felfigyelek egy kórházra. Az egyik fiatalembertől megkérdezem, hogy hívják. – Saint Thomas – feleli és úgy bámul rám, mintha őrült lennék, amiért feltettem a kérdést. A kórház felkelti az érdeklődésem. Felhasználhatnám a könyvemben. Talán a főszereplőm itt anyagiasulhatna ismét. Logikus helyszín, épp olyan, ahol egy kísértet felbukkanhat. Elképzelem a
jelenetet, ahogy felbukkan az éteri ködben, először nyitja ki a szemét a halála óta. Körülnéz, azon mélázva, hol az ördögben lehet. Amikor ráeszmél, hogy egy kórházban van, megnyugszik. Emlékszik rá, hogy Brixtonban felgyulladt, és feltételezi, azért hozták ide, hogy meggyógyítsák. Előbányászom a jegyzetfüzetemet – mindenhová magammal viszem – és lefirkantok pár ötletet. Nyugodtan próbál megfordulni – nem sikerül – lenéz a testére – és nincs ott semmi!!! Kiáltani próbál – de hiába, mert nincs tüdeje! Ismét elájul. Ez tetszik. Később ismét újjáalakul, ezúttal már van teste, és tudja, hogy valami nagyon nincs rendben, noha még nem tudja elfogadni, hogy meghalt. Míg én a cselekményszálakon dolgozom, egy nő jön lel a lépcsőn és sétál oda a korláthoz, nem messze onnan, ahol én állok. Borospoharát a korlátra helyezi, ujjai könnyedén fonják körül a pohár szárát, tekintete a távolba réved. A szemem sarkából sandítok rá. Idősebb a legtöbb vendégnél, húszas éveinek közepén-végén járhat. Halvány vörösesbarna haj, egyenesre nyírt apródfrizura, hátul hosszúra növesztve. Karcsú termet, testhez simuló, pompás fekete ruha, ami sokat enged látni a combjából, de szinte semmit a dekoltázsából. Körmei ezüstre vannak festve, és finom, ezüstös harisnyát visel. A szeme körül is ezüstösen csillog valami, így valahányszor pislog, a szemhéja szikrázva felvillan. Azért figyelek oda rá, mert ő az első nő, akit partner nélkül látok itt a taton. A többieknek mind volt barátja. Noha eddig a munkán járt az eszem, most eszembe jut, hogy Joe miért akart annyira rábeszélni erre a bulira – hogy kifújjam magam és szórakozzak –, így gondolataimat a csevegés irányába terelem. Soha nem voltam valami jó benne. Nincs meg bennem a természet adta sárm. A nőknek időnként bejön az udvariatlan, mogorva álcám, de általában szenvedek, ha be kell cserkésznem valakit. Míg azon töprengek, hogyan szólítsam meg, a végzet a kezemre játszik. A nő felsóhajt, és jobbról balra dönti a fejét. A keze megrezzen, amíg nem figyel oda, és véletlenül lelöki a borospoharát a fedélzetről. Levegő után kapva nyúl utána, de elvéti. Amint az lefelé hullik, ujjaimat kinyújtva utánakapok, áthajolva a korláton. Majdnem elcsípem – ha könyvem egyik hőse lennék, elkapnám –, de végül kicsúszik a kezemből, és folytatva zuhanását, végül eltűnik a Temze sötét vízében. – Ó, Istenem! – szólal meg a nő, ahogy visszatornászom magam a korlátról. – Sajnálom – mosolygok rá. – Nem a maga hibája – nyugtat meg, majd félig-meddig bűntudatos képet vágva körbesandít. – Maga szerint a legénység észrevette? – Kétlem. – Mindegy is, talán fel kellene ajánlanom, hogy kifizetem. Fesztelenül felnevetek. – Biztosra veszem, hogy előfordul az ilyesmi. A folyón töltött élet veszélyes. Nem a magáé az egyetlen pohár, ami ma éjjel a habokba vész. Ez megnyugtatja, és nekidől a korlátnak. – Valószínűleg igaza van. Mindig pánikba esem, amikor eltörök valamit. Így neveltek – halkan, kimérten beszél. – Maga amerikai? – Igen. – Melyik részéről? – Rengeteget utazgattam, de most Montanában élek. – Sosem jártam Montanában, de mindig is szerettem volna eljutni oda. – Érdemes, mert nagyon látványos. Könyökünket a korlátra téve állunk, egymással szemben. A nő töprengve mér végig. A tekintetem
meg sem rezzen. Maga Shar barátja? – kérdi végül. Sharé? – ismétlem üresen. Aztán eszembe jut a születésnapos lány. – Nem, EBB vagyok. – Ebb? – pislogja és ezüstös szemhéjait zavartan rebegteti. – EBB... egy barát barátja. – Ó – kuncogja. – Már azt hittem, úgy érti, hogy maga a seregben szolgált. Pillanatnyi kellemes csönd támad. – Joe barátja vagyok – magyarázom, mert nem akarom, hogy a csend elmélyüljön. – Joe Rickardé. A nő megrázza a fejét. – Szinte senkit sem ismerek itt. Shar egyik ügyfele vagyok, a szépségszalonból – körmeivel a korláton dobol, aztán a levegőbe emeli a kezét és meglengeti. – Ta-damm! – Shar festette be őket? – Nem, viszont ő volt a manikűrös – szemügyre veszi a körmeit, és összeráncolja a homlokát. – Nem gondolja, hogy túlságosan rágyógyultam az ezüstre, ugye? Azt hittem, jól mutatnak majd a diszkófényben, de itt, a szabadban... Vállat vonok. Tetszik, ahogy kinéz, de ha ezt kimondanám, bénán hangzana, mintha csak rá akarnék nyomulni. Persze akarok is, de nem szeretném ezt közhírré tenni. – Már sajnálom, hogy eljöttem – halkítja le a hangját. – Shar hívott meg, de rengeteg ügyfelét meghívta, és én vagyok az egyetlen, aki el is jött. Azt hiszem, arra számított, hogy adok neki egy üdvözlőkártyát, meg némi busás borravalót, és kimentem magam. Ismét csend támad, aminek során sután egymásra mosolygunk, és azon törjük a fejünket, mit is mondjunk. Ezúttal ő töri meg a csendet, kinyújtva a kezét. – Deleena Emerson. – Ed Sieveking – felelem és könnyedén megfogom a kezét. – Örülök, hogy találkoztunk – ahogy a kezünk szétválik, megkérdezem: – Deleena? Még soha nem hallottam ezt a nevet korábban. Honnan ered? – Nem igazi név: anyám fejéből pattant ki. – Klassz! Tetszik. – Nekem is – pirul el kedvesen. – Ed Sieveking – dünnyögi, körmei hátával végigsimítva a bal arcfelén, mintha csak megpróbálná eltüntetni onnan a rózsás pírt. – Tudta, hogy van egy Edward Sieveking nevű író? Rámeredek, egy pillanatra kibillenve az egyensúlyomból. – Hogy mi? – Egy horroríró. Megéri utánanézni, ha kedveli az ilyesmit. Erre nem készültem fel. Nem szoktam hozzá, hogy idegenek felismerik a nevemet, hacsak nem egy író-olvasó találkozón. Deleena bizonytalanul néz, ahogy tátott szájjal bámulom. Arra gondolok, hogy nem szólok semmit, inkább hagyom, hogy elmúljon a pillanat. Valamilyen nevetséges okból szinte szégyellem bevallani, hogy ki vagyok. Ám ekkor nagy levegőt veszek és kipréselem magamból: – Én vagyok Edward Sieveking. Az író. – Nem – ráncolja a homlokát, valami viccet gyanítva. – De igen – vigyorgok, ahogy az önbizalmam erőre kap. – Maga írta A lélek keselyűit? Hitetlenkedése láttán – mintha csak közönséges halandó nem írhatna ilyen pompás könyvet – hízni kezd a májam. – Igen – nyújtom el a szót. – És A félelem éjszakáját, meg A nyár árnyait is. Régebben álnéven
írtam, mint... – ...E. S. King! – fejezi be helyettem, örömében kurjantva. – így fedeztem fel A nyár árnyait. Összetévesztettem egy Stephen King-könyvvel. Amikor rájöttem, hogy nem az, úgy döntöttem, mégis megveszem, mivel nem akadt semmi más, ami érdekelt volna – kezével eltakarja a száját. – Ó, milyen rémes dolgot mondtam! Mintha csak elkeseredésemben vettem volna meg a könyvét! – Nincs semmi baj! – nevetek fel. – Minden vásárlónak örülök – megnyalom az ajkamat, olyan szembetűnően vágyom egy bókra. – Tetszett? – Megvettem a másik kettőt is, nem? – feleli huncutul. – Valójában Az árnyakért nem voltam túlságosan oda, szerintem az a leggyengébb, de így is érdekelt annyira, hogy beszerezzem utána A félelem éjszakáját, majd A lélek keselyűit is, amint kijött – ismét végigmér. – Ez hátborzongató. Rengeteg íróval találkoztam már bulikon és fogadásokon, de még soha nem botlottam bele egyetlen kedvencembe se véletlenül! És még azt gondoltam, megbánom, hogy eljöttem. – Már nem bánja? – dörmögöm. – Nem. Csak azt sajnálom, hogy nem tudtam előre, hogy itt lesz. Magammal hozhattam volna a könyveimet, hogy dedikálja. – Talán aláírhatom máskor – vetem fel az ötletet. – Talán – bólint, félig lehunyt szemmel elmélázva a dolgon. A könyveimről beszélgetünk, és arról, hogy milyen írónak lenni. Akármennyire szeretek is a munkámról beszélni, többször is megpróbálom a beszélgetést más témákra terelni, attól tartva, hogy még azt hiszi, szerelmes vagyok saját magamba. Csakhogy nem hagyja. Az eladásokról és a tiszteletdíjakról kérdezget, hogy meddig tart megírni egy regény, hogy miként kutatok regénytémák után. Megdöbben, amikor megtudja, milyen keveset keresek. – De hát ez szörnyű! – kiált fel, és együtt érzően a kezemre teszi az övét. A belőle áradó hőtől szinte ráolvad a tenyerem a korlátra. – Tudtam, hogy nincsenek rajta a bestseller-listákon, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen rosszul fogynak! – Annyira nem rosszul – tiltakozom. – Sőt, ezek valójában elég jó számok. És az eladások jócskán megugrottak az elmúlt egy-két évben. – De hogyan engedheti meg magának, hogy főállású író legyen? – dünnyögi. – A szüleim örökségéből – hazudom, mint mindig, amikor felteszik ezt a kérdést. – És korábban számítógépekkel üzleteltem, mielőtt felcsaptam volna írónak. Eleget tettem félre ahhoz, hogy a szűk esztendőkre is fussa. Emellett tudok takarékosan élni, ha kell. A pénz nem minden. – Klassz látni olyasvalakit, aki a hivatásának szenteli az életét. – Semmit sem tudok erről a hivatásnak szentelésről – felelem szerényen. – Egyszerűen csak makacs vagyok. Tudom, hogy nem én vagyok a világ legnagyobb írója... még csak nem is a legnagyobb horrorírója... de eltökéltem, hogy bebizonyítom, meg tudom csinálni, még akkor is, ha a könyveim langyosak és izgalommentesek, ahogy egyik kritikusom oly könyörtelenül fogalmazott. – Pedig nem is! – kiáltja, és ujjai rászorulnak a kézfejemre, ami elolvad a szorítás okozta eksztázisban. – Maga csodálatos író! – Ó, kérem, elég! – nevetek fel, és szabad kezemet az övére teszem. – Nem akar az ügynököm lenni? – Mennyi a kezdő fizetés? – Semmi. – Elvállalom. Kórusban nevetünk fel, és ujjaim ráfonódnak az övére. Deleena lepillant a kezünkre, és alábbhagy a nevetése, mire félig-meddig lazítok a szorításon. Ha most elhúzza a kezét, a pillanatnak lőttek, és
biztosra vehetem, hogy keres majd valami ürügyet a távozásra. Ám nagy örömömre otthagyja, ahol van, és felpillant a híd hasára, ami alatt éppen áthaladunk. Most az ő életéről beszélgetünk, miközben összetegeződünk. A Cityben dolgozik egy magánbanknál. Nem a legérdekesebb munka, mondja, de a fizetés jó, akárcsak a juttatások – évente három-négy külföldi út, vállalható munkaidő, rengeteg előlépési lehetőség. Deleena tizenhat évesen abbahagyta az iskolát, és jó pár évig csak linkeskedett, mielőtt hozzáment volna egy idősebb úriemberhez egy héttel a tizennyolcadik születésnapja után. – Hiba volt. Nem szerettem, még csak nem is igazán kedveltem. De igazi világfi volt remek CDgyűjteménnyel, és ő... – A CD-iért mentél hozzá? – szakítom félbe. – A zenei ízlés igen fontos – bizonygatja. – Soha nem kezdenék olyannal, aki Eaglest vagy Rod Stewartot hallgat. – Mi van a Dire Straitsszel és Bob Dylannel? – kérdezem idegesen. – Dylan egy legenda. A Dire Straits... – tesz egy mozdulatot, jelezve, hogy még elmegy. – Elfogadható? – Éppen csak. – Fúú... – úgy teszek, mint aki letörli a verítéket a homlokáról. A házasság nyolc hónapig tartott. – A végén már gyűlöltem, ami hiba volt, hiszen én vettem rá, hogy vegyen el. Néhány évvel ezelőtt leültünk, és sikerült a dolgokat elrendeznünk. Azóta jó barátok vagyunk. A válás után hazamenekült a szüleihez, hogy kiszellőztesse a fejét. Az anyja rávette, hogy fejezze be az iskolát, amit meg is tett: három ötössel végzett az esti iskolában, majd kitüntetéssel diplomázott az egyetemen üzleti tanulmányokból. Eltöltött pár évet Európában, hogy felfrissítse a nyelvtudását – hat nyelven beszél, most épp kínaiul tanul –, és inkább véletlenül, mintsem tervszerűen került a bankszakmába. Miután visszatért Londonba, az egyik nagybanknál kezdett el dolgozni, mielőtt jelenlegi munkaadója négy évvel ezelőtt fejvadászok révén lecsapott volna rá. Élettörténetének darabjait egymásba fűzöm, ahogy az kibontakozik előttem, és rájövök, hogy öregebb, mint gondoltam. Amikor finoman rákérdezek a korára, megütögeti orrát, és közli, hogy nem lesz már harminc soha. Ezután aktuális fiúbarátairól érdeklődöm. Nincs semmi komoly, bár akadt egy Mark nevű srác, akivel még az európai útjai során találkozott. Néhány évig együtt éltek, de azóta csak rövid életű próbálkozásai voltak. Most rajtam a sor, hogy fecsegjek egy sort. Mesélek egy keveset a korábbi életemről, hogy Chicagóban születtem, hogy hatévesen Seattle-be költöztünk, majd tízévesen Detroitba, amikor apám ott kapott munkát, akkoriban, amikor még gyártottak ott kocsikat. Elnagyolom az íróságom előtti életemet, mint ahogy az interjúk során is teszem, csak annyit mondok, hogy mindenféle munkákat űztem szerte az Államokban. Azután gyorsan rátérek a legutóbbi utazásaimra, az elmúlt pár évben meglátogatott országokra. Ennyi utazgatás után biztos abban, hogy minden kikötőben vár rám egy lány. Én esküdözöm, hogy ez nem igaz, és hogy a visszafogott szexuális élet mellett tettem le a voksom. – A szexben önmagában nincs semmi különleges – erősködöm. – Nem elég a testi érintkezés... a szíveknek és az elméknek is érintkezniük kell! Némán és komolyan figyel, hogy aztán nevetésben törjön ki. – Lótúrót! – Tessék? – felelem sértett ártatlansággal, de a mosolyom elárul. – Hány lányt sikerült ezzel beédesgetned az ágyadba? – csúfolódik.
– Nem annyit, amennyit szerettem volna – nevetek fel. – Nem csoda. A hatvanas évek már rég elmúltak, hippisrác! Tarts lépést a korral! – Akkor taníts! – buzdítom. – Mit mondok rosszul? – Mindent. Hagyd a költészetet! Nincs rá szükség. Légy önmagad! – Oké – kockáztatom meg. – A mogorva külső dacára halk szavú, befelé forduló srác vagyok. Akár még szégyenlősnek is nevezhetnének, ha valaki jó megfigyelő. Egyszer már voltam nős, de félresikerült a dolog, és fájdalmat okozott. Azóta senki mellett nem köteleztem el magam. Gyakran hiszem, hogy a szerelmet nem nekem találták ki, hogy egyedüllétre kárhoztattam. – Senki sem kárhoztatott magányra – tiltakozik Deleena. – Az ember vagy azt választja, vagy nem. Senkinek nem varrják a nyakába. Ezzel tudnék vitatkozni, de inkább diplomatikusan vállat vonok, és csak annyit dörmögök: – Talán. Beszélgetésünk komoly iránya nem fosztja meg az éjszakát a vidámságtól, de töprengésre késztet minket, és ezután már nem beszélgetünk sokat, csak állunk, kéz a kézben, hallgatjuk a diszkózenét és nézzük a sötét és elbűvölő Temze hullámzó vizét.
HÁROM Deleena nem hajlandó megadni a telefonszámát – soha nem adja ki olyanoknak, akikkel éppen csak megismerkedett, még akkor sem, ha azok „fantasztikus és csodálatos írók” –, de elkéri az enyémet, és megígéri, hogy hamarosan felhív. Majdnem hajnali három van, mire elalszom: folyamatosan rá gondolok, visszajátszom magamban a beszélgetésünket. Telefoncsörgésre riadok. Amikor felébredek, a kísértetlány áll az arcom előtt, és némán sziszeg felém. Ügyet se vetek rá, gyorsan az órámra pillantok – alig félórát aludtam. Felülök, felkapom a mobilom, megrázom a fejem, hogy megszabaduljak a kábaságtól, aztán beleszólok. – Felébresztettelek? – kérdi Deleena. – Igen – ásítom. – Később is felhívhatlak, ha szeretnéd. – Ne! – mondom gyorsan. – Ne tedd le! Hosszú csend támad, végül Deleena azt mondja: – Ma éjjel remekül éreztem magam. – Én is. – Remélem, nem tűntem gruppinak. Csak amikor hazaértem, akkor jöttem rá, hogy mennyi mindent kérdezgettem a könyveidről. Fel akartalak hívni, hogy bocsánatot kérjek. Reméltem, hogy még elérlek, mielőtt ágyba kerülsz. – Kérlek – kuncogok –, ne kérj bocsánatot azért, amiért hízelegtél nekem! – Nem mondanám, hogy hízelegtem – dünnyögi. – Pedig igen – vigyorgom önelégülten. Beletúrok a hajamba, és észreveszem, hogy egy hosszú lila papírcsík ragadt a fejemre. Lefejtem, majd megkérdem Deleenát, hogy lenne-e kedve velem reggelizni vagy ebédelni. – Nem tudok. Korán kezdek, és csak ügyféllel mehetek el ebédelni. Minden más napon záróráig az íróasztalomnál kell dekkolnom. – Mintha azt mondtad volna, hogy kötött a munkaidőd. – Kötött és hosszú – nevet fel. – Mit szólnál, ha nyolckor találkoznánk? – Remek! Hol? – A Nemzeti Filmszínháznál? A nyolcvanas évek horrorfilmjeit játsszák ebben az évadban. Azt hiszem, ma este a Killer Partyt adják. Tudom, hogy szereted a hentelős mozikat, így arra gondoltam... – Ezt honnan vetted? – szakítom félbe, majd eszembe villan, hogy A nyár árnyaiban a főhős rá van kattanva a véres filmekre. – Nem szereted a horrort? – kérdi meghökkenve Deleena. – Nem igazán, leszámítva az olyan klasszikusokat, mint az Ómen, a Hellraiser vagy Az ördögűző. – Na de A nyár árnyaiban... – A szereplőim nem én vagyok, Deleena. – De hát olyan meggyőző volt! Az Árnyak úgy olvastatja magát, mintha olyasvalaki írta volna, aki tényleg szereti a műfajt. Felnevetek. – Hidd el, nem így történt! – Nem vagy horrorrajongó? – Nem hát. – Hála Istennek érte! – sóhajt fel. – Ki nem állhatom a horrorfilmeket. Szeretek visszataszító
dolgokról olvasgatni, de nézni nem bírom őket. – Csak azért vetetted fel a filmet, hogy boldoggá tegyél? – kérdem pimaszul. – Ne bízd el magad! – figyelmeztet. – Nem tudod a telefonszámomat. Ha most leteszem, és nem hívlak vissza, ezután szólóban kell nyomulnod Londonban. – Hogy mi van? – Ne válts témát! – fortyan fel. – Oké, horrorfilmek kihúzva. Mi marad? Deleena tétovázik. – Vacsora? – Tudsz valami jó helyet? Említ egy kisvendéglőt a West Enden. Áldásom adom rá, majd azt kérdezem: – És utána? – Várjunk, és majd kiderül! – feleli. – Lehet, hogy addigra elegem lesz belőled, és korán haza akarok majd menni. – Vagy éppen haza akarsz vinni magaddal – suttogom arcátlanul. Csend támad, ami egyre hosszabbra nyúlik. Már éppen meg akarom kérdezni, hogy ott van-e még, amikor azt suttogja. – Talán. És leteszi. * A következő két este mennyei. Gyertyafényes vacsorák meghitt éttermekben, könnyed csevegés, fesztelen nevetgélés. Oldott vagyok a társaságában, még oldottabb, mint Joe-val. Másfajta, kevésbé bonyolult, kevésbé tartózkodó embernek érzem magam. Később lassú sétára indulunk a Picadilly Circusön, a fiatal, hangoskodó turisták forgatagában, ami mindig ilyen, a nap bármelyik szakában járjunk is errefelé. Majd jön a Mail: a St. James Park mellett futó széles út éjszaka csendes és békés, a Buckingham-palota úgy tündököl a végén, akár a tündérkirálynő kastélya. Átvágunk a Hyde Park féltve gondozott pázsitján, le egészen a közönyösen tekergőző Temzéig – ez a kettő jelenti ennek a fenséges öreg dámának a zöld szívét és a sötétkék lelkét. Néha kéz a kézben sétálunk, máskor egymásba karolva. Halkan beszélgetünk a múltunkról és a jövőnkről, a reményeinkről és az álmainkról, a csalódásainkról és a kudarcainkról. Nem mondok el neki mindent magamról, de így is többet árulok el, mint bárki másnak mostanában. Beszélek ifjúságom részleteiről, nehéz detroiti kamaszéveimről, arról, hogyan haltak meg a szüleim – az anyám rákban, amikor tizenhat voltam, az apám két évvel később véletlen túladagolásban (legalábbis remélem, az volt) a házasságom megpróbáltatásairól, hogy milyen kevés barátom van, és hogy milyen csendes alak vagyok. Erőfeszítés nélkül, elbűvölően szedi ki belőlem a múltamat. És én ugyanígy teszek vele, megismerem ugyancsak nehéz kamaszkorát, a rehabon töltött időt, megromlott kapcsolatát a szüleivel és hogy miként húzódott vissza a világtól, miután különvált a férjétől. Bár rengeteget beszélgetünk és sok mindent megosztunk egymással, nem csókolózunk. Minden egyes este végén arra számítok, hogy csókra nyújtja az ajkát, de nem teszi. Egy gyors puszi az arcomra, ez minden, majd beugrik a taxiba és már el is szelel. Értetlenül, de elégedetten állok – klassz dolog a lassú fellobbanás. Biztosra veszem, hogy fogunk csókolózni és még más is lesz, de jelenleg beérem azzal, hogy beszélgetünk és sétálgatunk, hogy kezdem megismerni, hogy engedi, hogy megismerjem.
* Joe visszaérkezik Londonba. Kora délután találkozunk egy sohói kávéházban. Kikérjük az italainkat, és odakint telepszünk le, a tűző júliusi napfényben fürdőzve. Joe fáradtnak és nyúzottnak tűnik. Az anyja életben maradt, de az orvos azt mondta, hogy csak hetei vannak hátra a végzetes agyvérzés bekövetkeztéig. – Tudtam, hogy közel a vég – mondja talpig bebugyolálva, miközben mindenki más pólót és rövidnadrágot visel –, de most, hogy megerősítették... hogy félrevontak és megmondták... – megrázza a fejét. A pohár remeg a kezében. – Vele kellett volna ott maradnod. – Nem – rángatja meg szerencsétlenül a szakállát. – Két nővérem költözött be hozzá, és van egy bátyám is, alig háromajtónyira onnan. Én csak útban lennék. Lehet, hogy lekésem a finálét, de ez nem is baj. Nem biztos, hogy látni akarom, amikor... amikor... – elhallgat. Lepillantok a műanyag asztalra, elszégyellve magam, hogy míg én olyan remekül éreztem magam, Joe északon épp a halállal készült szembenézni. – A bátyám mondott egy jót – dörmögi Joe, kipréselve egy erőtlen mosolyt. Felnyögök. Joe imádja a szörnyű vicceket. Már majdnem megmondom, hogy kíméljen meg tőle, de tudom, hogy csak el akarja terelni a figyelmét az anyjáról. – Ki vele! – morgom. – Vasárnap. Hétfő. Kedd. Szerda. Csütörtök. Péntek. Szombat – szünetet tart, majd kesernyésen felsóhajt. – Ezek voltak aztán a napok! Önkéntelenül is vihogni kezdek. – Ez volt eddig az egyik legrosszabb vicced. – Akkor miért nevetsz? – Ördög tudja. Egymásra vigyorgunk, Joe-nak sikerül az elmúlt pár nap komorságát egy időre maga mögött tudnia. – Na, és te mit műveltél? – kérdezi. – Semmi különöset – hazudom. – Nincs semmi fejlemény a cselekményfronton? – Hogy őszinte legyek, nem sok figyelmet szenteltem a könyvnek. A te visszatérésedre vártam. Hegyezni kezdi a fülét, amikor ezt meghallja. – Amúgy meg találkozgatom valakivel. Várja, hogy kifejtsem. – Egy nővel. Felnevet. – Gondoltam, hogy nem férfi. – A hajós bulin találkoztam vele. – Sharén? – szakít félbe izgatottan. – Elmentél? – El. – És összejöttetek? – Igen. – Te ravasz gazember – horkan fel, és most már jobban hasonlít régi önmagára. – Nem tartott sokáig, hogy akcióba lépj. Hogy hívják? – Deleena Emerson. A City egyik magánbankjában dolgozik. Mesélek neki egy keveset Deleenáról, együtt töltött estéinkről, hogy miként fest fekete ruhájában, dobok néhány morzsát a múltjáról. Joe cápaként vigyorog, ahogy leírom hosszú combjait, puha haját és csillogó szemét.
– Fincsi – mormogja. – Nincs egy húga? – Egyetlen gyerek. – Kár! – ütögeti az asztalt megrovóan. – Az viszont nem nyűgöz le, hogy engeded, hogy ez kihatással legyen a munkádra. Odavagyok a románcokért, de nem kellene, hogy belezavarjon az írásba. Mi történt a John Meyherrel megbeszélt találkozóval? Elmentél? – Végül elhalasztottam. Azt akartam, hogy ott legyél, tekintettel arra, hogy a te ötleted volt. Azt mondta, hogy a naptára szabad, szóval egyszerűen csak szóljunk oda pár órával azelőtt, hogy beugranánk. Joe a fejét csóválja. – Egy percre sem hagyhatlak magadra – ró meg, majd előbányássza a mobiltelefonját és odacsúsztatja nekem az asztalon. – Próbálj meg ma délutánra elintézni egy beszélgetést! – Te viszont fáradt vagy, Joe. Várjunk addig, amíg... – Ne várjunk! – köti az ebet a karóhoz. – Amikor visszamegyek dolgozni, a hét nagyobb részére leragadok abban a kicseszett boltban, és kenyérpirítókat meg mikrohullámú sütőket javítok majd. Így legalább lesz kifogásom, amiért nem megyek be, bár amúgy is még mindig szabadságon vagyok... De ha most nem megyünk el ehhez a fickóhoz, én túlságosan elfoglalt leszek ahhoz, hogy később elkísérjelek. – Oké – veszem fel a telefont, és beütöm a számot. – Fejből tudod a számát? – Szinte tökéletesen emlékszem a számokra. – Tele vagy rejtett mélységekkel – vigyorodik el. – A felét se tudod – dörmögöm. Meyher felesége veszi fel, és közli, hogy a férje épp nincs otthon, de délután hazajön. Egyeztetem vele a címet (a számok megmaradnak a fejemben, de semmi más), majd megbeszélek egy találkozót négyre. – Megyünk? – kérdi Joe, ahogy visszaadom a mobiltelefont. – Négyre. – Pompás! – felhajtja az italát és elkísér a szállodámba, ahol szendereg egy kicsit a kanapén, míg én megmosakszom és átöltözöm. Ki van merülve. Tudom, mit érez. Amikor anyám haldoklóit, ritkán tudtam éjszakánként pár óránál több alvást kiszenvedni. Szívesen hagynám szenderegni, de utálna, ha nélküle mennék, így felrázom, feltankolom kávéval, aztán elindulunk a taxival, amit a rettenthetetlen Mr. Lloyd int le nekünk. John Meyher Roehamptonben él, egy csendes, szépen gondozott kertvárosban, London délnyugati részén, ami nagyon más, mint az általam lassan megismert London, inkább egy kisváros érzetét kelti. A levegő itt többé-kevésbé belélegezhető. Tetszik nekem. Ha Londonban élnék, valahol itt telepednék le. John a háza előtti kiskertben metszeget, amikor megérkezünk. Nagydarab ember, magas és súlyos, gyérülő ősz hajjal. Szívélyes mosollyal köszönt minket, és beinvitál a briteknél kötelező csésze teára, közben rengeteget beszélgetünk a spontán emberi öngyulladásról. John igazi szakértő, de nem ad sok interjút. Mint a legtöbb SEÖ-elméletalkotónak, az évek során neki is meg kellett birkóznia a gúnyolódással és hivatalos letagadásokkal. Azt mondja, hogy már belefáradt. Ám amikor látja, hogy milyen lelkesek vagyunk, életre kel, és gyorsan, buzgón beszélni kezd. Egy rövid történelemleckét, majd az aktuális elméletek gyors és átfogó áttekintését követően John fényképeket mutat SEÖ-áldozatokról, nagy hamukupacokról konyhák, nappalik vagy hálószobák padlóján. Néhány képen látható a közelben egy-egy kósza kéz vagy láb, mintha csak a gyulladás előtt
vágták volna le őket. Az egyik kupac közepén egy pipa hever, a dohány ráömlött az emberi maradványokra. John a környezetet mutogatja, felhíva figyelmünket arra a tényre, hogy noha egyik-másik falon korom látható, a padlódeszkák nem égtek át, és a bútorzat is sértetlen maradt. – Tudják, mekkora hő kell ahhoz, hogy egy emberi test hamuvá porladjon? – kérdi. – Több mint kilencszáz Celsius-fok. A krematóriumokban hatalmas kemencéket és pumpákat használnak a hő előállítására. Feltéve, hogy az ember képes ilyen hőfokú tüzet gyújtani egy átlagos házban, hogyan tudunk úgy meggyújtani egy élő embert, hogy semmilyen kár nem esik abban a szobában, ahol meghalt? – Mi a hivatalos magyarázat? – tudakolom. – Hogy sehogy – horkan fel John. – Egyszerűen nem vesznek róla tudomást. – És ön hogy magyarázza? – firtatom. – Mit gondol, mi történik? – Belülről gyulladnak meg. Még az SEÖ-t tagadó tudósok is elfogadják ezt a lehetőséget. Talán belső gázok képződnek, és azok gyulladnak meg. Ám egy ilyen robbanás szanaszét szórná az áldozat darabjait, és nem egy furcsamód tisztán levágott kezet vagy lábat hagyna hátra. Mintha ezek az emberek egy olyan tűzoszlopot állítanának elő, ami a centrumból kifelé terjed, és csak azok a végtagdarabok maradnak meg, amelyek kívül esnek az oszlop kerületén. Nem tudom, ez miképpen lehetséges. Senki sem tudja. Dacol minden fizikai törvénnyel. Az egyik fényképre nézek, ahol egy kéz hever egy hamukupac mellett. Arra gondolok, amit John mondott. Ehhez hozzáteszem, amit már a találkozóra jövet magamban meghánytam-vetettem és mosolyogni kezdek. * Johnnal folytatott interjúnkat követően egy kocsma felé vesszük az irányt – a Minotaur – és én legurítok pár kupica rumot, kedvenc röviditalomat. Főétkezéshez bor, ha csak valami könnyűre vágyom, akkor sör, és amikor élvezni akarom az italt, akkor rum. Zsizsegek. John volt az utolsó fontos láncszem. Az alapján, amit mondott, hamarosan nekiülhetek írni. Joe arra vár, hogy magyarázatot adjak. Elcsípem a pillantását és elvigyorodom, tisztelgésre emelve harmadik kupica rumomat. Joe félig mulatva, félig bosszúsan ráncolja a homlokát. – Sajnálom – kuncogom. – Tudom, hogy úgy viselkedem, mint egy bolond, de most már minden összevág. Egy éve szedegetem össze ennek a történetnek a szálait és ma végre teljes egészében az ölembe hullt. Még nem dolgoztam ki az összes csavart és fordulatot, de a mag megvan. Joe előredől. – El is mondod vagy még mindig titok? A kezemre meredek, és összeszedem a gondolataimat. – Emlékszel arra, hogy Pierre Vallance mit mondott arról, hogy hangokká tudja alakítani az agyhullámokat? – Aha. – Ha ez igaz, és ha az ember át tudja alakítani a hullámokat képekké vagy tárgyakká, az azt jelenti, hogy a valóság szubjektív. Vagyis egyeseknek hatalmában áll a gondolataikkal megváltoztatni a világot... Például, ha elképzelnek egy unikornist vagy egy földönkívülit, akkor azt létre is tudják hozni. Joe a szakállát ráncigálja. – Gondolod? – Miért ne? Ha a valóság fizikailag lehet az, amivé mi tesszük, akkor egy olyasvalaki, mint Vallance, csak mondjuk nála erősebb, akár Istent játszhatna. Most tegyük fel, hogy egy ilyen hatalmú
fickó elejt egy gyufát. Pánikba esik és elképzeli, amint ő maga lángra lobban ettől. De mivel képes a valóságot átalakítani, nemcsak egyszerűen elképzeli, ahogy tüzet fog, hanem önkéntelenül is... – Megvalósítja – szakít félbe Joe. – Tehát érted. És mivel pánikba esik, a lángok nem természetes úton csapnak fel: azt teszik, amit lázas képzelete sugall, és elképesztően forró tűzoszlop formájában hamvasztják el. Hátradőlök: miközben beszélek, a regényem további darabjai kattannak a helyükre. – Ha ez az ember mit sem tud a hatalmáról, és véletlenül csapolja meg, hogy aztán halálra égjen, akkor az tragédia. De ha valakik igenis tisztában vannak vele, hogy mire képesek és az adottságukat arra használják, hogy másokat vegyenek célba... A francba is, ez gyilkosság, príma anyag egy Ed Sievelcing-regényhez! – felemelem a poharamat, felhajtom a maradék rumomat, aztán közlöm Joe-val, hogy ő is igya meg a sajátját. – Nem piálhatunk itt egész nap! Van egy megírandó könyvem!
NÉGY A legtöbb este találkozom Deleenával. Időnként együtt vacsorázunk, vagy beugrunk egy italra valamelyik bárba, de gyakran csak sétálgatunk, találomra kóborolva London utcarengetegében, hagyva, hogy az éj vezessen minket. Hercegnek érzem magam, amikor magam mellett tudhatom. Minden rendben van a világgal. Még a kísérteteim is visszahúzódnak, mintha csak elűzné őket a magamban érzett melegség. Évek óta első ízben találom úgy, hogy ébren töltött óráim már nem csupán alig elviselhetőek – azóta, hogy a kísértetek megjelentek az életemben. Deleenával valóságos élvezetet nyújtanak ezek az órák. Deleena olyan, mintha az árnyak teremtménye lenne. Leginkább a tompán megvilágított helyeket kedveli. Érzékeny a szeme, ezért szereti a kicsi, romantikus helyeket, szemben az erősen kivilágítottakkal. Ez nekem is pompásan megfelel, mert azt jelenti, hogy valahányszor találkozunk, mindig új oldalát fedezem fel. Elővillan bal vállán egy anyajegy, amikor véletlenül lecsúszik a melltartópántja. Jobb füle mögött egy szeplőt veszek észre, amit eddig a haja eltakart. Felfedezem, hogy az egyik foga kissé színtelen. Időnként aggódom amiatt, hogy a szépsége porrá omlik, ha megpillantom őt közvetlen, erős és tartós fényben, hogy kiderül róla, valójában egy rút banya, aki smink és festék leple mögé bújik. Persze ez badarság. Eleget látok belőle, még az árnyékok közt is, hogy tudjam, nem hord maszkot. Szereti a könyveket, és noha ízlésünk hasonló, sok ponton el is tér. Például kedvenc regénye Az alkimista. Én mindig is hanyagoltam, afféle New Age-es olcsó és hatásvadász darabnak tartottam, de ő meggyőzően érvel mellette és kezd megnyerni. Egyik este magával hozza a könyvet, és felolvas nekem a kedvenc részeiből, míg egy kőpadon ücsörgünk a Trafalgar téren. Kedves mosollyal hallgatom, álmodozva nézem az ajkait, ahogy lágyan szétnyílnak és összezárulnak a szavakat formálva. Ha maga Paulo Coelho sétálna el erre, és felajánlaná, hogy személyesen ő maga olvas fel nekem, akkor is csak mogorván rámerednék, és a legjobb brit csendőröket meggszégyenítően mondanám: „Haladjon tovább, uram! Haladjon tovább!” Mivel sok időt töltünk könyvekről beszélgetve, mesélni kezdek Deleenának arról az új regényről, amin éppen dolgozom. Korábban nem állt szándékomban részleteket megosztani vele. Normális esetben semmit sem árulok el a könyveimről a formálódó szakaszban. Az első, aki általában bepillanthat egy Ed Sieveking-történetbe, az ügynököm, akinek csak a harmadik vagy negyedik vázlatomat küldöm el. De valahogy természetesnek tűnik, hogy bevonjam gondolatmenetembe, hogy ide oda ugrándozzunk az ötletek között, épp úgy, mint Joe-val. Akármilyen közel is kerültünk, ugyanakkor valahogy furcsamód távolinak is érzem Deleenát. Randijaink szűziesek. Még csak nem is csókolózunk. Tizenkét borozással és vacsorázással töltött éjszaka, kóborlás az utcákon, lelkünk kiteregetése, és mégsem forrtak össze az ajkaink. Ez annyit jelent, hogy egyszerűen csak a barátjának szeretne tudni? Nem vagyok benne biztos. Időnként úgy néz rám, mintha ott helyben fel akarna kínálkozni nekem. Máskor meg valami mélabús árnyat veszek észre az arcán, és biztosra veszem, hogy a következő szavaival félbeszakít, és közli, hogy soha többé nem akar látni. Összezavar. Talán ez is a vonzerejének része. Szeretem azt hinni, hogy jó emberismerő vagyok – egy írónak annak kell lennie –, de Deleenánál egyszerűen nem tudom. Vannak pillanatok, amikor hihetetlenül közel érzem magam hozzá, majd pislog egyet, és olyan, mintha egyáltalán nem is ismerném. Joe sem segíthet kiigazodni rajta, mivel még nem találkozott vele. Szívesen bemutatnám őket egymásnak, de állandóan elkerülik egymást. Joe többször is kénytelen volt visszakozni, amikor a
kuncsaftok miatt túlóráznia kellett. Máskor meg Deleenának kellett késő estig dolgoznia. Úgy volt, hogy múlt vasárnap együtt megyünk egy kerti sütögetésre, de először Joe-t hívták el, majd Deleena csörgött rám, hogy elmondja, hívatlanul régi barátok toppantak be hozzá. Ha nem hinném, hogy a véletlenek univerzumában élünk, megesküdnék, hogy a végzet munkálkodik azon, hogy távol tartsa őket egymástól. * A könyv cselekményén dolgozom, épp megpróbálom kitalálni, hogy miért ölték meg a főszereplőmet. Nem lehet, hogy véletlenül történt. A történet indokért kiált, ami előrelendítheti az elbeszélést, de nem tudom, hogy mi legyen az. Az egyik este, ahogy jegyzeteim tengerében üldögélek a hotelszobámban, megemlítem Joe-nak, hogy elakadtam, ő pedig egy ihletett pillanatában megadja a keresett választ. – A gyilkos egy ügynökségnek dolgozik – mondja. – Az övékéhez hasonló képességekkel bíró embereket semmisítenek meg, azokat, akik nem dolgoznak nekik, akikre fenyegetésként tekintenek. A mi főhősünket is kiszemelik. Lecsekkolják, eldöntik, hogy nem használható, és megölik. – Ő ezután kísértetként tér vissza és száz pokoli tűzoszlopot etet meg velük, amikor a nyomukra akad – lelkesedem, és hátba veregetem Joe-t. – Tudod, mit? – dörmögöm egy pár perccel később, miután lefirkantottam az ötletet, és eljátszadoztam vele egy kicsit. – Épp az imént írtad bele magad a könyvbe! Joe szeme kerekre tágul. – Ráteszed a nevem a borítóra? – Nem – nevetek –, de mit szólnál a kreatív tanácsadó titulushoz a címlapon? – Komolyan beszélsz? – kurjantja Joe. – Természetesen a haszonból is juttatnom kell majd neked egy keveset. – Ó, Ed, erre nincs szükség... – Ragaszkodom hozzá! Mit szólsz öt százalékhoz? – Miért nem tíz? – vágja rá Joe azonnal. – Maradjunk az ötnél – kuncogom. – Ez pohárköszöntőért kiált – ragyog fel Joe, és a minibárhoz fut. – El sem hiszem, hogy milyen bőkezű lettem – jegyzem meg fanyarul, ahogy Joe rumot tölt nekem. – Ha pár héttel ezelőtt azt mondod nekem, hogy felajánlom valakinek, hogy osztozzunk meg a dicsőségen, azt felelem, hogy megőrültél. – Meggondoltad magad? – kérdi Joe idegesen. – Nem – mosolyodom el. – Tartom magam a szavamhoz. Szeretnéd írásban? – Ne légy hülye! Bízom benned. Felhajtom a rumot, és kiöntök magamnak még egy miniatűr üvegcsényit. Ezt lassan kortyolom el. Nem akarom még az éj beállta előtt részegre inni magam. – Talán Deleenát is beveszem az alkotók közé – dünnyögöm. – Miért? – ráncolja a homlokát Joe. – Egyetlen ötlettel sem járult még hozzá. – Ez igaz, de neki kell köszönetet mondanunk nagylelkűségemért. Ha nem szeretek bele, kétlem, hogy ilyen könnyedén beveszlek a kreatív folyamatba. Joe lesüti a tekintetét. – Beleszerettél? – kérdi csendesen. – Azt hiszem. A francba is, nem tudom, talán a rum teszi. Csirió! – Csirió! – mondja Joe, de ő már kijózanodott. – Mi az?
– Semmi. Csak éppen... én mikor fogok találkozni vele? Már több mint két hét telt el, és te még nem hagytad, hogy lássam. – Az én hibám, hogy hűtőket, tévékészülékeket és még Isten tudja, mit javítasz éppen, valahányszor megpróbállak bemutatni neki? – Nem, de... – vállat vont. – Beszéltem pár barátommal, akik ott voltak Shar buliján, és senki sem ismeri. Már töprengtem rajta, hogy miért nem futottam még össze vele. Abból ítélve, ahogy leírtad, nehéz nem észrevenni. – Nehéz is – sóhajtom, és magam elé képzelem Deleenát abban a fekete ruhában, amit első találkozásunkkor viselt. – De az egyáltalán nem furcsa, hogy a barátaid nem ismerik. Shar egyik ügyfele, és senkit sem ismert a hajón. Ezért jöttünk össze: mi voltunk csak pár nélkül. – Mégis be kell, hogy mutass minket egymásnak, Ed. Mindabból, amit róla tudok, akár a csúf nővérek egyike is lehet. – A tiédbe – vágok vissza, mire Joe felnevet. Töltök egy harmadik kupicával, és elmerengek jó szerencsémen. A könyv szépen alakul. Járok egy gyönyörű nővel, aki a legjobbat hozza ki belőlem. És van egy jó barátom. Ez igen messze esik általában magányos, szenvedélymentes életemtől. Évek óta csak botorkálok, dajkálgatom a sérelmeimet, haragszom a világra azért, amit velem művelt, hogy kísértetekkel gyötör, és kétségbeesve keresem annak bizonyítékát, hogy a szellemek valóságosak, hogy nem vagyok tébolyult, azon küszködve, hogy belekapaszkodjak józanságom még megmaradt vékony szeletébe. Hosszúhosszú idő óta most először látom a fényt az alagút végén. Talán a szerelem begyógyítja a nyavalyáimat és elűzi a kísérteteimet és a fantomjaimat. Ha pedig csak egy zavart elme termékei, talán mindössze annyit kell tennem ahhoz, hogy eltűnjenek, hogy meglelem a boldogságot, amiről biztosra vettem, hogy már mindörökre megtagadtatik tőlem. Nem tudom biztosan, hogy mit tettem, amivel kiérdemlem jó szerencsémet, de elhatározom, hogy megbecsülöm, tartson bármeddig, és ha a sors kegyes, ki tudja, talán még örökké is tarthat. * Újabb élvezetes este Deleena társaságában. Elvisz egy zsúfolt kisvendéglőbe, ami a Temzére néz. Mesélek neki a Joe-val folytatott diskurzusról. Nevet rajta, és azt mondja, hozzam el, amikor csak akarom. Felvetem, hogy a közelgő hétvégén ruccanjunk le vidékre, hármasban, de nincs oda az ötletért. – Még több a munka, mint általában. Bármelyik nap értesítés nélkül behívhatnak, akár még szombaton vagy vasárnap is. Nincs kedvem félbeszakítani a pihenést és visszavezetni a városba. – Azt hittem, hogy a rabszolgaságot már betiltották – vágok savanyú képet. – Biztos, hogy nem kéredzkedhetsz el vasárnapra? – Dehogynem, csakhogy hamarosan új pozíciót hoznak létre, és van rá sanszom, hogy rátegyem a kezem. Ez pedig több jövedelmet, nagyobb biztonságot és – odahajol hozzám, hogy játékosan végigsimítson az orromon – hosszabb hétvégéket jelent. Hárman versengünk érte, és teljes gőzzel robotolunk, hogy lenyűgözzük urainkat és parancsolóinkat. Ha most kérek egy kis szabadságot, azzal eljátszanám a lehetőségemet. Vagyis sajnálom, de... – bájosan vállat von. Áttérünk a könyvre, és elmesélem neki, hogy haladok. – Más médiumokat is meginterjúvoltál? – tudakolja. – Ezen a héten nem. – Meglátogattad Etienne-t? Etienne Andersre utal, a médiumra, akit ő ajánlott. – Párszor hívtam a számát. Egyszer foglalt volt, a többi esetben pedig a hangpostája felelt. Mivel
utálok üzenetet hagyni, letettem. – Megvan még a kártyája? – tudakolja, mire bólintok. – Fel kellene hívnod. Mondtam neki, hogy kapcsolatba lépsz vele. Ő tényleg jó, Ed. Az évek során rengeteg médiumnál jártam, és ő az egyetlen, aki igazán le tudott nyűgözni. – Felhívom majd, ígérem, de jelenleg más szálakat gombolyítok fel. Ha szeretnéd, lemondhatok pár dolgot, akár már holnap. – Ne! – mosolyog rám, és ráteszi kezét az enyémre. – Miattam ne térj le az utadról! Segíteni próbálok, nem beleszólni. Csak tartsd meg a kártyát és... – ahogy a tekintete körüljár, megdermed. A keze elernyed és lesiklik a kezemről. Pillantását követem egy asztalig, ahol öt középkorú férfi ül, hangosan szaggatva szét rákjaikat. Deleena a tölünk balra ülő férfira összpontosít, aki hosszú, ősz haját lófarokba fogva hordja, bőre erősen napbarnított, öltözéke pedig kifogástalan. – Valami baj van? – kérdem. – Nincs – kapkod Deleena levegő után, de odahajol hozzám, engem használva arra, hogy eltakarjam a férfi elől, ha történetesen felénk nézne. – Ki ez, és miért bujkálsz előle? – dörmögöm. – Egy ismerős, akivel nem akarok találkozni – elveszi az asztalkendőt az öléből. – Nem bánod, ha most elmegyünk? Tudom, hogy még nem végeztünk, de... – Rendben. Intek a pincérnek, hogy hozza a számlát, közben úgy ülök, hogy Deleena és a titokzatos férfi között maradjak. Miután fizettem, óvatosan állok fel, hogy Deleena besorolhasson mögém, és miközben elindulunk kifelé, egész végig takarom őt. Semmit sem kérdezek, és megpróbálok nem odanézni az idegenek asztalára, ahogy elhaladunk mellette. Amikor felálltunk, felkaptam egy kést. Úgy csináltam, hogy Deleena ne vegye észre. A testem mellett tartom, készen arra, hogy védekezően magam elé kapjam, ha fenyegetőre fordulna a helyzet: a régi szokások önkéntelenül előtörnek. Egyetlen élő teremtmény sem láthatja, hogy a tenyeremben fogom a kést, de a kísértetek észreveszik, és szemüket meresztve közelebb nyomulnak; érzik a vérszagot. Imádnák, ha a dolgok rosszul alakulnának. Úgy sejtem, minden másnál jobban vágynak erre a világon – méghozzá régóta. De ezúttal a kísértetek hoppon maradnak. A férfi nem veszi észre Deleenát. Amint kiérünk, ő azonnal befordul a vendéglő melletti utcába, majd megáll, a folyót bámulva, karba font kézzel, vacogva. Egy szót se szólok, arra várok, hogy elmondja, mi folyik itt, közben nyugodtan zsebre vágom a kést. Énem egyik része azt kívánja, bárcsak lett volna esélyem használni. Ennek a részemnek hiányoznak a régi idők. Szeretné, ha visszatérnének. – Ez elég csúnyán fest, nem? – nyög fel Deleena. – Egy volt barát? – találgatok. – Dehogyis, semmi ilyesmi! Te jó Isten! Még hogy Bond Gardiner? Soha! Felnéz rám. – Mond neked valamit ez a név? Egy pillanatig elmerengek rajta, aztán megrázom a fejem. – Ő... hát, azt hiszem, máshogy nem lehet mondani... egy gengszter. Összeráncolom a homlokom. – Mi közöd van hozzá? – Számlát akart nyitni a bankomban. A feletteseim elutasították a kérését, és engem bíztak meg azzal, hogy közöljem vele a rossz hírt. Erre elvesztette az önuralmát, és csúnya dolgokat vágott a fejemhez, éppen csak nem fenyegetett meg nyíltan. Másnap küldött egy lapot, amiben bocsánatot kért a
kirohanásért, de azért... – Nem akarsz még egyszer beszélni ezzel az ijesztő gengszterrel. – Pontosan. Egymásra mosolygunk. Megkönnyebbülök, hogy nincs semmi komoly baj. Rengeteg mindent nem tudok Deleenáról, és már mindenféle sötét gondolat suhant át az agyamon. A kísértetek mogorva képet vágnak és újra eltávolodnak. Egyre nagyobb felettük a hatalmam, amitől kedvem támad feléjük fordulni és bemutatni nekik, de aztán magyarázkodhatnék Deleenának. – És most merre tovább? – kérdezem. Vállat von. – Fogunk egy taxit, elmegyünk a West Endre és elcsípünk még egy késői mozit? – Szívesebben sétálnék egyet. – Rendben. Ránézek, ahogy a vendéglő falához simul. Olyan fiatalnak tűnik az árnyékban. És gyönyörűnek. Kisimítom a haját a szeméből, majd ujjamat végighúzom az arcán és az állán. Deleena is engem néz, kissé felemeli a fejét, ajkai szinte láthatatlan vonalakként csillognak. Első alkalommal próbálok így közeledni felé. Nem szexre vágyom – nem akarom, hogy először a nyílt utcán csináljuk, egy dohos fal tövében csak egy csókra. Szokványos esetben nem lennék ideges, de Deleenától ledermedek. Ha elfordítja a fejét, mihez kezdek? Lassan hajolok előre, szétnyitva az ajkaimat, rengeteg időt hagyva neki, hogy tiltakozhasson. Nem moccan. Számat finoman az övéhez nyomom, ott tartom egy pillanatig, majd elhúzom és belenézek a szemébe, bátorítás után kutatva. Deleena szétnyitja az ajkát, közelebb csúszik, aztán megáll. – Ed... Tudom, hogy türelmes voltál. Tudom, hogy nem beszélgettünk erről. Tudom, hogy azon töröd a fejed, mit akarok. – Minden oké – suttogom. – Én is szeretném – egy nagyon rövid, nagyon reszketeg mosolyt villant rám. – De amikor itt van az ideje. Ne siettess, Ed, jó? – Nem foglak. Lopok egy újabb kurta csókot. – Nem rohanok sehova. – Az rendben van, ha csak csókolózunk? – Még csak azt sem muszáj. – A csókolózás nem gond – mondja, és most már mosolyog. – Csak arra figyelj, hogy merre kószál el a kezed. – Tökéletes úriember leszek – esküdözöm, és átkarolom, ahogy lábujjhegyre áll és átölel. Szétnyitja a száját, alsó ajkamat ízleli az övével, incselkedve megcibálja a fogaival, majd ajka az enyémre csusszan és csókkal zárja le. Összefonódva állunk az árnyékban. Kezem lesiklik gerincoszlopa tövéhez, de nem tovább. Még jobban hozzám simul. Meleg nyelvén és ajkain keresztül érzem dobogó szívének heves lüktetését. – Deleena – nyögök fel, de mielőtt bármit mondhatnék, elnémít egy újabb csókkal, és hamarosan elmerülök benne. A szavak értelmüket vesztik. A kísértetek sem jutnak már eszembe. Csak én vagyok, az éjszaka, meg ő.
ÖT Elég jól alszom azóta, hogy randizgatok Deleenával, de tudom, hogy a ma éjszaka rossz lesz. A hotelszobámba visszaérve előhalászom a zsebemből az éttermi kést, és komoly képpel szemügyre veszem. Elképesztő, milyen gyorsan előtörtek belőlem a régi ösztönök. Önkéntelenül is többféle forgatókönyvet lepörgettem a fejemben, megterveztem a védekezést és a menekülési útvonalunkat arra az esetre, ha megtámadtak volna minket. A kés nem a legélesebb vagy a legmasszívabb védekező eszköz, de ezzel is számoltam. Az én kezemben így is megfelelő fegyver lett volna. Eszembe jutnak más éjszakák és más kések. Részeg éjszakák, amikor csecsemő módjára bőgtem, és a kés hegyét a szemem elé tartottam: át akartam szúrni a szemgolyómat, hogy mélyen beledöfjem az agyamba, miközben a kísértetek ott köröztek körülöttem, némán arra biztatva, hogy tegyem meg, hogy csatlakozzam hozzájuk homályos alvilágukban. Most ismét közelebb húzódnak, buzgón kutatnak a védelmi vonalaim rései után, hogy uralmuk alá hajtsanak. Nem számít, hogy nem valóságosak, hogy csak belső zűrzavarom kivetülései. Az ilyen esetekben túlságosan is valós fenyegetést jelentenek. Pillantásuk gyűlölettel teli. Ha valaki látná őket, azt gondolná, én vagyok az áldozat, aki együttérzésért kiált, mert rosszindulatú erők üldözik. Én azonban jobban tudom. Megérdemlem a kíséreteimet. Joguk van a bosszúhoz. Leteszem a kést, és felsóhajtok. – Húzzatok el! – förmedek a csalódott szellemekre, aztán nekikészülök a lefekvésnek és a rémálmoknak, amikről biztosan tudom, hogy megtalálnak és gyötörni fognak. * Joe-val autóba ülünk, és olyan helyeket keresünk, amelyeket esetleg felhasználhatnék a könyvemben. Különösen a furcsán csengő Elephant and Castle-től induló mellékutcákra vagyok rákattanva. Központi fekvése dacára számos ódon, kopottas ház áll itt, mintha csak a múltban ragadtak volna. A környék komor és hátborzongató. Utcaneveket, parkokat, boltokat, elhagyatott épületeket jegyzek fel. Joe vezet. Lehangoltabb, mint általában, nem sokat beszél. Végül, amikor befejezzük felderítő kőrútunkat és áthajtunk a folyón a túlpartra, így szól: – Mit gondolsz, fel tudod majd használni valamelyik helyet a könyvedben? – Valószínűleg igen. Tetszik nekem ez az Elephant and Castle. Van ötleted, honnan ered a név? Joe egy „nem”-et dörmög, majd élesen és agresszívan balra kanyarodik. Csodálkozva méregetem. – Hogy van az édesanyád? – Remekül. – És mi van a munkával? – Ugyanolyan, mint volt – mondja, majd végigmér. – Mi ez a nagy kérdezősködés? – Nem tűnsz valami nagyon vidámnak... Erre megint csak felmordul, majd lelassít, és keres egy helyet, ahol leparkolhat. Néhány percig egy árva szót sem szól, mint ahogy én sem. Végül felsóhajt. – Meg fogsz utálni, és jobb lenne, ha egy szót se szólnék. Nem akartam, és még mindig nem tudom, hogy jó döntés-e jártatni a számat. – Mi az, Joe? – tudakolom, immár aggódva. – Nem kíváncsiskodtam, és tényleg nem ütöttem bele az orromat. Éppen csak... Emlékszel, hogy említettem, hogy körbekérdezősködtem a barátaimnál Deleenáról? Nem erre számítottam. Azt hittem, hogy a múltamban vájkált. Így aztán kifújom a levegőt, és
megkönnyebbülve bólintok. – Múlt éjjel Shar barátjánál jártam. Van egy régi videomagnója, ami kipurcant. És érdeklődtem kicsit Deleena után Sharnál. Egyszerűen kíváncsi voltam. – O-hó! – nem tudom biztosan, mit fog mondani, de nem bánom, legalább semmi köze nincs a múltamhoz. Joe habozik, aztán előrukkol a farbával: – Shar nem ismeri. Emésztgetem az információt, aztán megpróbálom tisztába tenni a dolgokat. – Shar nem ismeri Deleenát? – Deleena Emerson neve nem szerepel a naptárában. Még olyan ügyfele sincs, akinek a neve hasonlítana a Deleena Emersonra. – És leírtad neki, hogy néz ki Deleena? Talán más nevet használ, amikor... – Hogy írhattam volna le? – szakít felbe. – Sosem láttam őt. – Ó, ez igaz... – elképedve meredek a műszerfalra. – Tartanom kellett volna a számat – dünnyögi Joe. – Nem. Jól tetted, hogy elmondtad. – Mit fogsz tenni? – Kérlek, ne kérdezgess! Hagyd rám a dolgot! – Rendben – ütögeti meg a kormánykereket. – Szeretnél itt maradni egy darabig, vagy vigyelek vissza a szállodába? – Menjünk vissza a szállodába! – örömtelenül elmosolyodom. – Fel kell készülnöm a randimra. * Egy pizzériában találkozunk. Deleena szereti váltogatni az ízeket: egyik este egy Michelin-csillagos étterembe megyünk, másnap meg a Burger Kingbe. Sonkás-gombás pizzát rendelek, Deleena pedig a csípős szalámis mellett dönt. Mellé egy palack fehér házibort. Alig szólalok meg. Deleena érzi, hogy valami baj van, de úgy tesz, mintha minden rendben volna. Mesél az aznapi munkájáról, és hogy mennyire élvezte az előző estét – egy sörfesztiválon voltunk, ahol hatalmas fakorsókból ittunk –, aztán javaslatokat tesz a holnapi napra. Én csak vállvonogatással és fintorgással felelek, várva, hogy méregbe guruljon, én pedig végre előállhassak a problémámmal. – Oké – mondja végül, és leteszi a kést meg a villát. – Mi rosszat tettem? Végzek a pizzaszeletemmel, és leöblítem egy korty borral, mielőtt felelnék. – Tudom, hogy hazudtál nekem. Deleena erre megmerevedik, de hallgat. – Shar nem ismer. Nem tartozol az ügyfelei közé. Előre-hátra hintázik. Semleges arccal, kezét az asztalon tartva, ujjai nem mozdulnak. – Ha szeretnéd, most elmehetsz – veti fel. – Majd én rendezem a számlát. – Addig sehova nem megyek, míg magyarázatot nem adsz. – Miért foglalkoztat ez ennyire? Ha egyszer hazudtam neked, valószínűleg ismét hazudni fogok. Okosabban tennéd, ha felállnál, kitörölnéd a számomat a telefonodból, és letennéd, ha ismét felhívnálak. – Gondoltam erre. Egy hete még lehet, hogy ezt tettem volna. De most... Meg akarom fogni, hogy kirázzam belőle a válaszokat, de beérem azzal, hogy csak rámeredek. – A Deleena az igazi neved? – Nem – feleli hűvösen. – Andeannának hívnak, és valóban Shar ügyfele vagyok... ez legalább igaz. Ellenőrizz le nála! Így majd ráismer a nevemre.
– Miért mondtál nekem más nevet? – Azt hiszem, ki tudod találni. Nem valami bonyolult. – Férjnél vagy? – kérdem. Bólint. Erre az egyszerű mozdulatra majdnem felpattanok, hogy otthagyjam az asztalt és őt is, örökre. Csak végtelenül boldogtalan arckifejezése tart vissza. – Szereted őt? – Az istenit, Ed! – nevet fel komoran. – Engem szeretsz? Most már remeg, nem tud a szemembe nézni. Az asztal alá csúsztatja mindkét kezét, hogy ne lássam, menynyire reszketnek. – Ez nem ilyen egyszerű – válaszolja rekedten. – Bizonyos dolgokat nem tudsz. – Akkor mondd el! Erre felemeli a fejét, a szemébe könnyek gyűlnek. Nem nézek rájuk, egyedül az ajkára koncentrálok, a formálódó szavakat olvasom, hazugságok után kutatva. – Emlékszel a férfira, akivel összefutottunk? Bond Gardinerre? – Ő a férjed? – Nem. Emerson a lánykori nevem. A férjezett nevem pedig Menderes. A férjem... – Mikis Menderes – szakítom félbe. Döbbenten pislog. – Ismered? – Mikis Menderes, más néven a Török. – Tudod, hogy ki ő? Hogy mi ő? – Olvastam róla az újságban – hazudom. – Szerepel az újságokban az Államokban is? – ráncolja a homlokát. – Nem – javítom ki magam, gyorsan csavarva egyet a történeten. – Itt olvastam róla, az egyik korábbi utam alkalmával. – Akkor tudod, miért féltem közel kerülni hozzád. Hogy miért dörömbölt a szívem olyan rémülten, amikor először csókolóztunk. Hogy miért nem akartam többet adni. Tudod, hogy miért kellene elmenned, és vissza se nézni. Mert ha Mikis tudomást szerez kettőnkről... ha akár csak meg is sejti... Nem képes folytatni, és nem jut szembe semmi, amivel rávehetném, hogy beszéljen még. Csak ülünk ott, nézzük egymást, míg egy pincér oda nem jön és meg nem kérdi, hogy végeztünk-e. Én bólintok, mire az iránt érdeklődik, szeretnénk-e desszertet. – Nem, köszönöm – dünnyögöm, majd fizetek és kikísérem Deleenát... Andeannát, Mrs. Menderest, London egyik leghírhedtebb gengszterének a feleségét a fülledt, fenyegető éjszaka bizonytalanságába.
MÁSODIK RÉSZ
HAT Bámulatos, milyen gyorsan más szemmel nézünk egy helyre. A múlt héten még szerelmes voltam Londonba: az építészetébe, az elrendezésébe, a lakóiba, az aurájába. Mára az épületek ósdinak és omladozónak tűnnek, a lakói pedig szürkének, savanyúnak. Mintha csak elveszett emberek laknák a várost. Három nap telt el. Semmi hír Andeannáról Még mindig nem szoktam meg az új nevét. Azon kellene dolgoznom, hogy elfelejtsem mindkét nevét, hogy kitöröljem őt az emlékezetemből. Deleena, Andeanna, mi a különbség? Igazából méreg, bárhogy is hívja magát. Egy férjezett nő, aki hazudott nekem. Még ennél is rosszabb, hogy egy gengszter felesége. Mi van, ha a Török bérencei meglátnak minket azon az éjszakán, ott, a vendéglőben? Mi van, ha látják, ahogy csókolózunk, és egyből futnak is jelenteni a főnöküknek? Dühös vagyok rá, amiért így megszívatott. Meg tudom védeni magam, ha kell. Még Mikis Menderes sem rémiszt meg. Ám mivel nem mondott semmit, a dolog felkészületlenül ért volna, és annak a férfinak a könyörületében kellett volna bíznom, akinek az égvilágon semmi oka megkönyörülni rajtam. Andeannának el kellett volna mondania. Ha egy hétköznapi fickó felesége lenne, még elfogadtam volna a hazugságot. Csakhogy most az életem forgott kockán, és én még csak nem is sejtettem. Semmibe vett, és én semmit nem akarok egy olyan nőtől, aki így játszadozik velem. Le kellene lépnem ebből a városból, máshova helyezni a történetet, és egyszerűen hátat fordítani Londonnak, anélkül hogy visszanéznék. Csakhogy... Az ajkamon érzem az övét, valahányszor behunyom a szemem. Nem gyakran voltam szerelmes életemben, de amikor igen, akkor nagyon. Ha logikusan tudnék gondolkozni, arra jutnék, hogy nem ismerem Andeannát elég jól ahhoz, hogy azt mondhassam, szeretem. Csakhogy tudom, mit érzek. Megfogott. Hogyan hagyhatnám hátra őt, amikor a szívem belesajdul minden lépésbe, amit nélküle teszek? * Két újabb nap telik el. A kísérteteim valóságos örömünnepet ülnek. Gyötrődésemet látva új élet költözik beléjük, hogy úgy mondjam. Cápákként köröznek körülöttem, akkor rontanak rám, amikor a legkevésbé számítok rá, anyagtalan ujjaikkal az arcomat karmolásszák, gúnyolódnak, némán arra biztatnak, hogy vessek véget az egésznek, hogy csatlakozzam hozzájuk sötét birodalmukban, és fogadjam el, ami rám vár mindazért, amit a múltban műveltem. Próbálom belevetni magam a könyvembe, de nem tudok összpontosítani, és nemcsak a hiperaktív szellemek miatt. Joe-val átnézünk egy halom jegyzetet – ő együtt érzően hallgat, egy szóval sem említi Deleenát –, a gondolataim pedig folyton elkalandoznak. Arra gondolok, hogy belőle is egy szellem lett, aki eltűnt az életemből, hogy soha ne térjen vissza, és ezen már nem is lehet segíteni. Csakhogy ő nem halt meg, talán a nyomára lehetne akadni, és akkor ismét a karomba foghatnám, és... Közlöm Joe-val, hogy szükségem van pár nap magányra. Ő azt feleli, hogy csörgessem meg, amikor kedvem támad, addig viszont egy gondolatot se vesztegessek rá. Vidékre megyek, véletlenszerűen választva meg az irányt. Nyugat felé autózom, számomra teljesen szűz vidékeken nem sokszor jártam Londonon kívül máshol, amikor az Egyesült Királyságban jártam. Nehéz vezetni – a kísértelek állandóan előttem gomolyognak, elhomályosítják a látásom –, de az, hogy az útra összpontosítok, segít elterelni a gondolataimat a nyűgjeimről. Végül a távoli Devonban kötök ki, ahol az első napot a vidék
feltérképezésével, a lápok közt való mászkálással töltöm, könyörtelenül hajtva magam, miközben ügyet se vetek a kísértetekre, és megpróbálom elfelejteni Deleenát. Az első éjszakán bérelt autóm hátsó ülésén forgolódom és hánykolódom, a kísértetek körülöttem tekergőznek, félig-meddig a kocsiban, félig-meddig a karosszérián kívül. Aztán bejelentkezem egy vendégházzá átalakított nyaralóba. A nehéz nap után kimerülten, édesdeden alszom, és nem álmodok Andeannáról. Még ébredés után is akad egyetlen pillanat, amikor nem ő jár az eszemben. Ám ekkor az emlékek visszatérnek, én pedig felnyögök, megfordulok az ágyban, és nekiállok megtervezni egy újabb kemény, megerőltető kirándulással eltöltendő napot. Ekkor megcsördül a telefonom. Nem akarom felvenni, de az idegeim feladják a harcot, és szinte rávetettem magam, csak hogy kiderüljön, nem Andeanna az. Jonathan Wood hív, az ügynököm. Londonban járt éppen, és találkozókat szervezett a leendő könyvkiadóimmal. A lélek keselyűit itt nyomták újra, és pár szerkesztővel kapcsolatban maradt, akik tudni szerették volna, hogy most épp min dolgozom. Arra kérem, mentsen ki, de Jonathan hajlíthatatlan. Nem gyakran rándul át Angliába (egy másik ügyfele érdekében jött), és azt mondja, őrültség lenne kihagyni egy ilyen ritka alkalmat. A hátam közepére se kívánom, hogy visszatérjek Londonba, de a szakma iránti alázat erősebbnek bizonyul. Bántana, ha elpocsékolnám a kemény munkával töltött éveket, főleg egy olyan boszorkány miatt, aki valószínűleg jót derülne, ha megtudná, hogy milyen mélyen megsebzett. – Rendben – sóhajtok fel. – Találkozzunk ma este, és mesélj erről többet! Így hát visszatérek. Eljön és elmúlik az este. Jonathannal a szállodája bárjában találkozom, ahol néhány kellemes órán át beszélgetünk A lélek keselyűinek újra kiadásáról, meg az új munkámról, amit Tűzoszlopok vagy Tűzszellemek címmel tervezek megjelentetni. Megígérem neki, hogy összeütök egy összefoglalót, amit másnap délelőtt átadhat a szerkesztőknek. Mióta visszatértem, a kísértetek eltunyultak. A negatív energiákból táplálkoznak, és mivel a hangulatom javult – a munka elterelte sötét gondolataimat hatalmuk jó részét elvesztették felettem, és most szokás szerint ismét a sötétben kushadnak. Miközben visszafelé tartok a Royal Munsterbe, felhívom Joe-t, de csak a hangpostáját érem el. Üzenetet hagyok, majd leülök dolgozni. Joe egy órával később hív, amikor már jegyzetek kusza dzsungelében ülök. Belemorgok a telefonba: – Gyere át! Szükségem van rád. – A könyvről van szó vagy...? – tudakolja diplomatikusan. – A könyvről. – Egy szempillantás alatt ott leszek. Mesélek Joe-nak a délelőtti találkozóimról. Velem szeretne jönni, de nem tartom jó ötletnek. Jonathannak nem említettem a szerzőtársamat, és nem tudom biztosan, hogyan reagálna. Minél tovább várunk, annál kevésbé tud majd tiltakozni ellene. Elmagyarázom mindezt Joe-nak is, de látom rajta, hogy csalódott. Később majd kibékítem, elviszem magammal egy körútra, velem lehet majd az interjúk alatt meg ilyesmiken. Hajnali négyig dolgozunk, finomítunk az ötletmasszán, sorba rendezzük, és keressük, hogyan tudnánk takarosan és rendezetten összefoglalni a cselekményt. Végül felnyögök, félrelököm a jegyzethalmot, és felemelek három cselekményvázlatot, erőfeszítéseink gyümölcsét – a magasba tartom, mintha a Szent Grál lenne. – Mi lenne, ha legépelnénk? – tudakolja Joe. – Csesszék meg! – állok fel, és ásítok egy nagyot. – így is megteszi. – Biztos? – Biztos.
Megdörgölöm a szemhéjamat, és megkérdezem Joe-t, nem akar-e a kanapémon aludni, ahelyett hogy hazavezetne, ami nincs éppen közel. – Jobb lesz, ha inkább hazamegyek – feleli. – Nehezen alszom el, ha nem a saját ágyamban teszem. De nem gond, ha lefekvés előtt iszom egyet? – Szolgáld ki magad! – mondom, és elindulok a hálószoba felé. – De ha letartóztatnak ittas vezetésért, ne engem hibáztass! Reggel azt veszem észre, hogy minden jegyzet gondosan rendbe van rakva, és kilenc A4-es lap hever a laptopomon – a szövegszerkesztett cselekmény vázlat és két másolat. Plusz egy cetli Joe-tól: Gondoltam, nyugodtan le is gépelhetjük akár. Remélem, nem bánod. Majd tudasd, hogy ment! Sok szerencsét! * A megbeszélések jól alakulnak. Mindkét szerkesztő azt állítja, hogy nagy rajongói a korábbi műveimnek, felkelti kíváncsiságukat az új könyvem cselekménye is, és többet szeretnének látni belőle. Eddigi könyveimnek amerikai szerkesztői voltak, de Jonathan szerint ezúttal britekkel kellene dolgoznom, mivel a történet Londonban játszódik. Mielőtt szétválunk, hátba vereget, és azt mondja, ez valami nagy dolognak a kezdete. Majd elindul a reptérre, hogy elcsípje a franciaországi gépet, én meg ottmaradok, álmodozva. A következő héten a szereplők jellemét járom körül, és a történetet vizsgálom át különböző szemszögekből. Megpróbálom kiverni Andeannát a fejemből, de nem nagyon megy. Rövid időszakokra el tudom feledni, de képtelen vagyok teljesen megszabadulni tőle. Csak egy csendes, elmerengő pillanat vagy egy vonzó nő látványa kell ahhoz, hogy kikészüljek, hogy ismét eszembe jussanak az arcvonásai, az idomai, a csillogó szeme. Bárcsak ne lennék ilyen puhány, ilyen sérülékeny! De ez régi fogyatékosságom. Joe szerint fel kellene hívnom. Pár napja bevallottam neki az igazat, bár azt nem említettem, hogy egy gengszter felesége. Először azt mondta, jól tettem, hogy szakítottam vele, de most már nem biztos benne. Azt mondja, még a végén darabokra szakít, hogy ennyit gyötrődöm miatta. Az én agyamon is átfut, hogy felhívom, de nem tudom, hogyan kezdjem a beszélgetést. „Szia, Andeanna, hogy van a Török?” „Szia, Andeanna vagy ma éppen Deleena?” „Helló, Mrs. Menderes, itt a férfi, akinek összetörte a szívét.” A fenébe vele! Hogy eltereljem a figyelmemet, a Tűzszellemre (emellett a cím mellett döntöttem) összpontosítok, és több bekezdésnyi leírást körmölök a szereplők kinézetéről. Egyben nekilátok London alapos feltérképezésének is, legalábbis annak a részének, amelyet fel akarok majd használni a könyvben. A metropoliszt járom jegyzetfüzettel a kézben, ijesztő épületeket és sikátorokat keresgélve. Kezdetben nappal mászkáltam, de aztán átváltottam éjszakára. Az én kísértetemnek az éj teremtményének kell lennie, csak naplemente után merészkedik az utcára. Így hangulatosabb lesz. Mivel sokáig fenn vagyok, és reggel sokáig alszom, szerdán nem hallom meg az első két csörgést. Felébredek a telefonra, de ügyet se vetek rá. Csak nem sokkal dél után szólok bele, amikor Jonathan már harmadszor hív. – Hol a francban voltál? – dörgi Jonathan. – Aludtam – ásítok egy nagyot. – Egész délelőtt csörgettelek – túlozza el. – Sajnálom, de mit sem tudtam a külvilágról. Nem hallottam. – Pompás az életed – zsörtölődik, majd derűsen hozzáteszi: – Kitalálod, mit adtam el épp az imént?
– Csak nem a Tűzszellemet? – kiáltok fel, teljesen magamhoz térve. – De bizony, hogy azt, arra a csontos ülepedre mondom, te hétalvó! – nevet fel. – Még a szabadságomon is, amikor Dél-Franciaországban süttetem a hasam egy úszómedence mellett, még akkor is remek üzleteket ütök nyélbe leendő szupersztárjaim egyik igencsak hálátlan darabjának. Az egyik szerkesztő tegnap felhívta egy ajánlattal. Jonathan keményen küzdött a minél kedvezőbb feltételekért, és ma délelőttre megszületett a megegyezés, ami már csak az én jóváhagyásomra vár: első alkalommal vették meg egy könyvemet vázlat alapján. Közlöm Jonathannal, hogy ő a világ legjobb ügynöke, és megígérem, hogy meghívom vacsorázni az általa választott étterembe a legközelebbi találkozásunkkor. Amint leteszem a telefont, örömömben a levegőbe bokszolok, és ostobán elvigyorodom. Majd felhívom Joe-t, hogy elújságoljam neki a hírt. A hangpostája kapcsol be, amitől mérges leszek. Próbálok üzenetet hagyni, de a szavak sután jönnek az ajkamra, és csak valami összefüggéstelen szöveget hebegek. A szoba közepén állok, kavarognak a gondolataim. Leülök, nagy levegőt veszek, és azon töprengek, kit hívhatnék még fel – meg kell osztanom valakivel a hírt. Megfeledkezve minden mérgemről és gyanakvásomról, annak az egyetlen embernek a számát hívom, akit – Joe-t leszámítva – érdekelhet a dolog. Csak cseng és cseng. Már majdnem leteszem, amikor hirtelen beleszól valaki. – Halló? Az ő hangja. Tétova, talán rémült, mintha csak az járna az eszében: biztos azért hívtam, hogy elküldjem a francba. Kiszárad a szám. – Delee... úgy értem, Andeanna, te vagy az? Itt Ed. Hosszú csend támad. Érzem, hogy elszorul a szívem. Azt hiszem, valami mindörökre kialszik, ha lerakja, vagy ha úgy tesz, mintha mi se történt volna, és elsüt valami hervasztó közhelyet. – Ed – dünnyögi végül olyan szívmelengető hangon, ahogy a Nap süt. – Szia! – Szia! – felelem halkan. És innen folytatjuk.
HÉT Egy sörkertben találkozunk. Keresünk egy asztalt, és leülünk mellé két korsó pompás sörrel. Andeannán zöld ruha van, gyűjteményének egy újabb zárt nyakú, magasan slicceit darabját viseli. Kortyolgatva issza sörét. Mikor elhúzza kezét a pohártól, ujjai nyirkosak. Végigsimít velük a tarkóján és elmosolyodik. – Meleg van – mondja. – Igen – mosolyodom el én is feszengve, és azt dörmögöm: – Eladtam a könyvemet. – Milyen könyvet? – ráncolja a homlokát. – A Tűzszellemet. Az ügynököm... – Ed! – sikoltja, és szinte átveti magát az asztalon, hogy megöleljen. – De hát ez csodálatos! Ki vette meg? Mennyit haladtál vele? Már el is kezdted írni? Hogyan vehetnek meg egy könyvet, ami még kész sincs? Mi van akkor, ha meggondolod magad vagy elakadsz? Egyesével felelek a kérdéseire, és miközben válaszolgatok, feloldódom, majd magyarázatom végére érve már majdnem ugyanott vagyunk, mint akkor, mikor Andeanna ledobta a bombát. Ujjhegyeivel megérinti a kezem, amikor valamit ki akar hangsúlyozni, és szinte öntudatlanul simít végig a kézfejemen. Még egy ideig csevegünk a munkámról, a Devonba tett utamról, és hogy mi történt vele. Szeretném ezt az örökkévalóságig folytatni, de képtelen vagyok rá. A porcelánboltba tévedt elefánttal is foglalkozni kell. Beszélnünk kell Mikis Menderesről. Andeanna felsóhajt, de nem süti le a pilláit. – Tudom. – Egyfolytában csak rajta járt az eszem, a mi kis nézeteltérésünk óta. Elmosolyodik az eufemizmus hallatán. – Nem a hazugságod dühített fel annyira. Hanem hogy mi lett volna, ha rájön. Nem ismerem Menderest, de... – Hívd csak Töröknek! – szakít félbe. – Mindenki így nevezi. – ... viszont tudom, hogy milyen hírnévnek örvend. Nem hiszem, hogy csak legyintett volna az egészre, ha ez a Bond Gardiner meglát minket, nem igaz? – Nem – feleli Andeanna. – Engem jól felpofozott volna, aztán utánad ered. – És ha elkap? Vállat von. – Megveretett volna. Talán még rosszabb. Mikis veszélyes ember. – Igen, ez dühített fel. Olyannak tűnt ez az egész, mintha csak játszadoztál volna velem, arra használtál volna, hogy... – Nem – győzköd. – Nehogy azt hidd! Ed, kérlek! – Nem hiszem – sóhajtok fel, majd áthajolok az asztal felett. – Szeretlek, Andeanna. A szeme kerekre tágul. – Nem – suttogja. – Szeretlek – ismétlem, ezúttal hangosabban. Az egyik pár a közeli asztalnál felénk pillant, és elmosolyodik. – Szeretlek – hallatom le a hangom –, és nem érdekel, kinek a felesége vagy. Megmérkőzöm a Törökkel is, ha te is szeretsz. – Ez nem ilyen egyszerű – nyögi gyötrődve. – Te író vagy, előtte számítógépeket adtál el. Nem tudod megvédeni magad Mikisszel vagy Bonddal szemben.
– El tudok bánni a Törökkel – mordulok fel. – Hogyan? – kérdezi kétkedve. – Feketeöves karatés vagyok – viccelődöm. Felhúzza a szemöldökét, de az arca rezzenetlen, végül elfintorodik. – Mi lesz ebből, Ed? – Ez rajtad múlik. Szeretsz? Hosszú, reszkető sóhaj hagyja el az ajkát. – Igen. Megfogom a kezét, és megszorítom. – Mesélj a házasságodról! Története az éj leple alatt bontakozik ki. Folyamatosan ugrál a múlt és a jelen között, így koncentrálnom kell, hogy össze tudjam rakni a mozaikokat. Fiatalon ment hozzá Mikis Mendereshez. Muszájból kellett megtartani ez esküvőt, mert már úton volt a baba, Gregory, aki mostanra már a húszas éveiben jár. (Ez felkészületlenül ér, mivel azt jelenti, hogy Andeanna jóval öregebb, mint ahogy azt eredetileg sejtettem. De nincs semmi vész, kedvelem az érettebb nőket.) Már az elejétől fogva boldogtalan frigy volt az övék, előre tudta, hogy az lesz. Mikis már az udvarlás időszakában sem volt valami kellemes társaság. Kezdetben azért viselte el az erőszakosságát, mert a férfi idősebb volt nála, ráadásul egy gengszter. Borzongatóan izgalmas volt vele lenni. Később, amikor a férfi megtudta, hogy teherbe esett, Andeannának nem maradt más választása. Ha a szüleihez fordult volna, azok szembeszállnak a férfival, de már akkor kitagadták, amikor járni kezdett Menderesszel, így nem merte őket megkörnyékezni. – Nem hagyta, hogy fehérben legyek az esküvőn – mondja. Szeme két sötét, zavaros felszínű tükör. – Én szerettem volna, noha már az ötödik hónapban jártam, de ő erre azt felelte: az a szüzeknek jár, nem a lotyóknak. Még akkor is lotyónak hívott, amikor már összeházasodtunk. Vöröset kellett viseljek. Gyönyörű ruha volt, de... Mikis nem tisztelte, nem szerette és nem sajnálta. Andeanna a felesége volt, egyetlen fia anyja, így nem szenvedett hiányt semmiben – a legszebb ruhák és ékszerek mind az övé lehettek, csak kérnie kellett. De nem kapott egyetlen kedves szót, szerelmes simogatást, gyengéd gesztust sem. A férje büszke volt rá – magával vitte, amikor villogni akart vele, úgy mutogatta, mint egy díjnyertes kutyát –, de féltékeny is. Rendszeresen azzal vádolta, hogy férfiakkal flörtöl, és ezért meg is verte. Különböző okokat talált, amiért kezet emelhetett rá – mert a nő visszabeszélt, nem tüsténkedett körülötte, időnként még azért is, mert ferde szemmel nézett rá –, de leggyakrabban azért gyepálta el, mert szerinte a nejének csak a hűtlenkedésen járt az esze. – Megszállottja lett a gondolatnak – sziszegi Andeanna. – Amikor elvisz egy partira, el nem ereszt maga mellől, arra kényszerít, hogy az üzlettársaival vagy a barátaival beszélgessek. Csak azért visz el, hogy jól fessen mellettem, hogy mások elmondhassák, milyen bűbájos felesége van a jó öreg Mikisnek. Aztán meg rám támad, hogy kellettem magam nekik. Azzal vádol, hogy páváskodom előttük – elfintorodik. – Megtanultam már, hogy ne vitázzam vele. Tűröm és elviselem. Így egyszerűbb. Egyszer a képébe vágtam a saját vádjait, és azt mondtam neki, hogy dugtam az egyik fickóval, akiről beszélt. Azt hittem, erre majd befogja. Három hétig feküdtem a kórházban. Általában vigyáz, amikor ver, a vállamra, a karomra, a mellemre céloz – megérinti a ruha magas nyakát. – Ezért vagyok ennyire beöltözve, hogy elrejtsem a véraláfutásokat. Ám akkor elvesztette az önuralmát, és majdnem megölt. Azóta zokszó nélkül tűröm a büntetést. Megkérdezném, miért marad mellette, miért nem szökik el, de tudom a választ – az ember nem futhat el Mikis Menderes elől. A nyomába eredne, megtalálná és megölné. Ráadásul a férfi jelentette
az egész életét, amióta férjhez ment hozzá. Biztosra veszem, hogy nincsenek barátai vagy szövetségesei. Kihez fordulhatna segítségért? – Volt, hogy a Török a nyomába eredt azoknak, akiket azzal vádolt, hogy flörtöltél velük? – tudakolom. – Nem – horkan fel. – Tudja, hogy sosem csaltam meg. Egyszerűen csak szeret úgy tenni, mintha ezt csinálnám. Ő viszont rengetegszer megcsalt, és még csak arra sem veszi a fáradságot, hogy eltitkolja. Rengeteg nője volt. Amikor unatkozik, velük gyötör, felhívja őket, mikor tudja, hogy hallom, rúzsfoltosan jön haza, az ő nevüket nyögi, miközben engem dönget, elmondja, hogy mennyivel jobb velük. Miért nem válik el és veszi el valamelyik másik nőjét? – csikorgatom a fogaimat. Nem hisz a válásban. Nem hiszem, hogy ismét megnősülne, még ha meghalnék, akkor sem. Szerelmes a család gondolatába. – Mit gondol a fiad? Csak áll és... – Greygo? – szakít félbe mosolyogva. – Mi csak így hívjuk. Mikis ragaszkodott hozzá, hogy Gregorynak nevezzük, de nehezen tudja kiejteni – megcsóválja a fejet. – Ő nem tudja. Mikis sosem üt meg Greygo előtt, és szörnyű dolgokat helyezett kilátásba, ha valaha is elárulom neki. Nem fogja hagyni, hogy a fia rosszat gondoljon róla. Andeanna azt mondja, nem a verés a legrosszabb. A legrosszabb az, amikor szeretkezik vele. Menderes szerint a feleség dolga az, hogy kielégítse a férje minden igényét. Noha most már az éjszakái zömét más nőkkel tölti – ezért ér rá Andeanna ilyenkor – havonta három-négy „műszakot” lehúz a feleségével is. Az ágyban rémes, és minden egyes múló évvel csak egyre rémesebb lesz. – Eleinte megnyugvást jelentettek a szeretkezéseink. Tudott kedves is lenni velem. Voltak éjszakák, amikor lassan, szelíden szeretkeztünk, hogy aztán leheveredjen mellém, és halkan beszélgessünk. Régebben azt mondogattam magamnak, hogy a dolgok majd jobbra fordulnak. Most már nem táplálok ilyen hamis reményt. Csak bejön a szobámba és... – Kérlek – állítom le. – Nem akarom tudni. Elképzelni is elég szörnyű. Ha még egy minden részletre kiterjedő beszámolót is meg kell hallgassak... – Hát persze – néz félre. – Nem akarlak zargatni a problémáimmal. Sajnálom. Nem kellett volna erről beszélnem. – Nem így értettem – finoman az ujjaim közé fogom az állát és magam felé fordítom a fejét. – Szeretnélek meghallgatni. Szeretném, ha őszinte lennél hozzám. De egyszerűen nem veszi be a gyomrom a plasztikus leírásokat. Nem biztos, hogy képes lennék uralkodni magamon. Erre önkéntelenül elmosolyodik, csúfondárosan. – Mit tehetnél ellene te, Ed? Felkutatnád Mikist, és fejbe vernéd a laptopoddal? – Talán – felelem faarccal. – Vagy addig dobálhatnám a könyveim példányaival, míg kegyelemért nem könyörög. Mindketten mosolygunk ezen. – Ez őrültség – jegyzi meg. – Nincs semmi vicces Mikisben, vagy abban, ahogy velem bánik. – Tudom – vihogom –, de képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást. – Én sem. Kérjünk még sört! Érzem, hogy kezdek becsípni. Ezután már jobb kedvre derülünk, és noha Andeanna folytatja megpróbáltatásainak leírását, az él eltűnik a hangjából, már jókedvűen mesél, mintha csak valaki másról lenne szó. Meglátja a humort a helyzetben. Mikis egyszer azzal gyanúsította, hogy az egyik bácsikája előtt tette-vette magát, aki egy vizelettartási gondokkal küzdő, tolószékes öregember volt. Amikor Andeanna vezetni tanult, a férje annyira nem bízott meg az oktatóban, hogy az egyik embere folyton kísérgette, még a vizsga alatt is a
hátsó ülésen kuksolt. Aztán a Török persze azzal vádolta meg az asszonyt, hogy elcsábította a gorillát. Azt hiszem, ha a hajnal csak egy hét múlva jön el, még akkor is ott ülnénk és beszélgetnénk a Törökről, és hogy milyen módokon bántalmazta Andeannát. Csakhogy a sörkert éjfélkor bezár, és bár szeretnénk keresni egy máik helyet, ahol összebújhatunk, amint felállunk, a lábunk megroggyan alattunk. Csak ekkor döbbenünk rá, menynyire berúgtunk. – Nem bírnék ki egy éjszakai lokált – közli Andeanna. Az arca és a nyaka kipirult a sörtől. Mivel ismerem már az igazságot róla, úgy érzem, hogy szebb, mint valaha. Hihetetlen, hogy annak ellenére, amin keresztülment, sikerült így megőriznie a vonzerejét és a lelkét. A legtöbb nő az ő helyében már évekkel ezelőtt megtört volna. – Leinthetnénk egy taxit, és kocsikázhatnánk egy darabig – vetem fel. – Nem bánod, ha inkább ennyiben maradnánk mára? Inkább hazamennék és lefeküdnék. Hosszú volt az éjszaka. – Nem gond, én is ezt érzem. Mosolyunk lehervad, ahogy egymásra pillantunk. – És most mi lesz, Mr. Sieveking? – Szundítunk egy kicsit. – Úgy értem, holnap és holnapután és... – Tudom, hogy érted – odahajolok hozzá és megcsókolom. – Nem fogok elmenekülni – súgom neki, ahogy szétválunk. – Mi lesz Mikisszel? – Ő nem számít. Ha szeretnéd, az más lenne, de nem hagyom, hogy egy szörnyeteg közénk álljon. – Ha rájön... – a ki nem mondott fenyegetés függve marad a levegőben. – Aggódsz amiatt, hogy mit tehet? – kérdem, mire Andeanna bólint. – A félelmed közénk állhat? – Nem akarom, de... Újra megcsókolom. – Egy egyszerű igent vagy egy nemet várok. Azt szeretnéd, hogy ne találkozzunk többet? Hosszú szünet, majd halkan azt válaszolja: – Nem. – Akkor folytatjuk, bármekkora is a kockázat, és egyszerre csak egy nappal, egy éjszakával törődünk. A francba Mikis Menderesszel! – Ha így gondolod... – Így. – Akkor én is – feleli és megcsókol, megpecsételve ezzel a végzetünket. * Most, hogy kinyilvánítottuk szerelmünket, és átadtuk magunkat a bizonytalan jövőnek, azt várom, hogy a kapcsolatunk a testiség terén is szenvedélyre lobbanjon. Nem tudom, mihez kellene kezdenem, mikor ez egy hét múlva sem történik meg. Értem, miért aggódott kezdetben Andeanna a szex miatt, de most már semminek sem kellene közénk állnia. Tudok a Törökről. Elköteleztük magunkat egymás iránt. Akkor meg mi tartja őt vissza? Simogatásaink egyre hevesebbek, és ujjai egyre merészebb utakra tévednek, de amikor teljes hévvel előrenyomulnék, ó némán eltérít a céltól. Amikor erről kérdem, csak vállat von, és azt mondja, azt szeretné, ha a dolgok lassan történnének. – Ez egy nagy lépés – dünnyögi, orrát a nyakamhoz dörzsölve. – Ahhoz vagyok szokva, hogy engedjek, amikor szexet követelnek tőlem. Régebben átengedtem a testemet, de nem önként tettem. Azt akarom, hogy köztünk valami különleges legyen, nem olyan, mint Mikisszel. Képes vagy várni? Azt felelem, persze, hogy képes vagyok, de azért zavar a dolog. Érzem benne is a vágyat, a
szexuális sóvárgást. Éppen annyira akar, mint amennyire én akarom őt. Így aztán ismét eltöprengek – mi tarthatja vissza? Megpróbálom meggátolni, hogy a magánéletem befolyásolja a Tűzszellemet, amelynek a munkálatai vidáman pöfögnek előre. Rengeteg időt szenteltem a könyv tudományos oldalának, és remek ötletem támadt, hogy miképpen vegyítsem mindezt horrorelemekkel. Úgyhogy hamarosan neki is kezdhetek. Jonathan felveszi velem a kapcsolatot, hogy elmesélje, a szerződés már a végső fázisban van, de még így is hetekig eltarthat a lezárása. Ő nem fogja siettetni – felhasználja ezt az időt, hogy felhajtson egy amerikai könyvkiadót. Megkérdezi, hogy vissza tudnék-e térni az Államokba, ha szükség lenne rá. Azt felelem, hogy gondolkodom rajta. Később megbeszélem Andeannával. Megemlítem a lehetőséget, hogy velem tarthatna, de ő megvétózza az ötletet. Kizárt, hogy a Török megengedné, hogy nélküle utazzon Amerikába. – De te csak menj, ha muszáj! – biztat. – Nem akarlak itt tartani. Ha a munkád elszólít, nem szólok bele. – Ne mondj ilyeneket! – vágok savanyú képet. – Tudod, hogy nem foglak itt hagyni! – Tudom – mosolyodik el. – Viszont nem akarom, hogy azt hidd, nem teheted meg. Nem fog összetörni, ha lelépsz. Túl fogom élni. Nagy gyakorlatot szereztem már a túlélésben. Noha Andeanna kizárja az Amerikába utazás lehetőségét, Joe szívesen jönne. Beszéltem már Jonathannal a szerzőtársamról, és bár nem volt oda egy munkatárs gondolatától, elfogadta a döntésemet, hogy vegyük be Joe-t, és nekiáll szerződést készíteni neki is. Megmondtam Joe-nak, hogy nem kell aláírnia, ha nem akarja, és azt javasoltam, hogy keressen fel egy jogi tanácsadót, de nem hiszem, hogy figyelt volna rám. Már a puszta gondolat is felizgatja, hogy részt vehet a munkában, és akár minden jogáról lemondana, ha elé tennénk egy ilyen tartamú szerződést. * Éppen egy rémisztően vastag könyvet lapozgatok a szokatlan halálesetekről, amikor megcsörren a telefonom. Andeanna az. – Kitalálod, mi a hír? – Lepj meg! – Mikisnek el kellett utaznia üzleti ügyben. Három napig távol lesz, én meg egyedül vagyok a házban. Leteszem a könyvet. – Mi van a testőrökkel? Gondolom, nem szokott magadra hagyni otthon. – Nem is. Egy Axel Nelke nevezetű fickó vigyáz rám, viszont Axel és a neje között mostanában nem igazán izzanak a dolgok, úgyhogy örülne, ha valamivel több időt tölthetne odahaza. Megmondtam neki, hogy nem árulom el Mikisnek, ha ő sem – lehalkítja a hangját, és elég ügyesen utánozza Mae Westet: – Szóval mér’ nem ugrasz be és látogatsz meg engem? – Nem tehetem – felelem ünnepélyesen. – Miért? – kérdi feldúltan. – Nincs meg a címed. – Vicces fiú – mondja elnyújtva a szavakat, majd megadja a címét, és elmagyarázza, hogyan juthatok el oda a leggyorsabban a szállodámból. Lekörmölöm az útmutatást, fogom a kulcsaimat, és máris lerobogok a földszintre, még csak azzal sem bajlódom, hogy átöltözzem. A Menderes-birtok London északi kertvárosában áll, eldugva a főút mellett elszórtan elhelyezkedő fák mögött. Az elektromos kapu kinyílik, amint odaérek, hogy aztán hangtalanul bezáruljon mögöttem. A házig rövid út vezet, és Andeanna már vár a bejárat előtti tornácon. Letekerem a kocsiablakot, és megkérdezem, hol parkolhatok.
– Itt jó lesz – közli, így leállítom a motort és kiszállok. Andeanna lesuhan a lépcsőkön, hogy köszöntsön, és karjait körém fonva hosszú, lelkes csókkal fogad. Olyan ez a csók, hogy egyáltalán nem sietek abbahagyni, de ekkor megpillantok a fejem felett egy biztonsági kamerát. – Kamerarendszeretek van? – fortyanok fel. – Hát persze. A kamerába nézek, és érzem, hogy összeszűkül a gyomrom. – De nem kell aggódnod miatta – vigyorodik el önelégülten a háziasszony. – Hogyhogy? – ráncolom a homlokom. – Besurrantam, és kikapcsoltam a felvétel funkciót. – Nem fogják észrevenni, amikor megnézik? – Ne aggódj! – mosolyog. – Majd visszakapcsolom, amikor elmész. Mindig így teszek, amikor kimeg besurranok. Már szinte hozzászoktam. Nyugtalanul morgok valamit. Bízom benne, de ugyanakkor idegesít a kamera, és azon kezdek el gondolkodni, hogy mi minden sülhet el még rosszul. – Mi van a személyzettel? – érdeklődöm. – Mind elmentek már – rángat felfelé Andeanna a lépcsőn. – Mikis ki nem állhatja a szolgákat. Csak a legszükségesebb személyzetet alkalmazza, és azt szereti, ha minél kevesebb időt töltenek itt. A szobalányok, a takarítónők és a kertészek reggel jönnek, és kora délután már el is mennek. – Ki főz? – Én, hacsak nincsenek vendégeink, mert akkor Mikis felbérel egy céget, hogy gondoskodjon az ennivalóról. Amikor azonban csak mi vagyunk, szereti tartani a két lépés távolságot a személyzettől. Ez az egyik ok, amiért magányosnak érzem magam. Egész nap a testőrökkel kell lennem, akik sosem beszélgetnek velem. Nem tudom, hogyan élném ezt túl, ha nem tudnék éjszakánként kiszökni és igazi emberekkel találkozni. – Tud a Török az éjszakai kiruccanásaidról? Andeanna megrázza a fejét. – Nem hiszi, hogy ilyen bátor lennék. Azt gondolja, egyfolytában lakat alatt tart. – Az őreid nem mondják el neki? – Minden este korán visszavonulok. Mindig is így tettem, így ebben nincs semmi gyanús, aztán kikapcsolom a kamerarendszert és kiosonok. – Végül rajta fognak kapni – figyelmeztetem. Felnevet. – Addig nem, míg a tévében megy valami sportműsor, amit nézhetnek. Andeanna kézen fog, és bevezet a házba. Ideges, akárcsak én. Minden óvintézkedés ellenére képtelen vagyok szabadulni a gondolattól, hogy ez a Török vára. Minden percben azt várom, mikor ront be közénk. Andeanna körbevezet. Zaklatott vagyok, és nem úgy, mint amit az ember akkor érez, ha a tulajdonos engedélye nélkül lép be valaki otthonába. Dermesztő itt a hangulat. A szobák nagyobbak a megszokottnál, minden visszhangos. És egyfajta... nem is tudom, hogy le tudom-e írni... egyfajta komorság lengi be. Mintha egy halottasházban lennék. Még a kísérteteim is komor képet vágnak. Minden egyes szoba teli van rikító csodákkal. Kristálycsillárok, falra tűzött oroszlán- és szarvasfejek, drágakő berakásos oszlopok, még számomra is ismerősen csengő nevű festők képei, a kandallók előtt leopárdbőr szőnyegek, beépített gardróbok, tele márkás ruhákkal. Rég nem jártam a fényűzés és a közönséges ízlés efféle szentélyében. – Nem tetszik neked – jegyzi meg Andeanna.
– Dehogyis, nagyon bájos. Én... – Ne hazudj! – nevet fel. – Én is utálom ezt a helyet. Ez Mikis álmainak otthona, nem az enyém. Személyesen nézte át a terveket. Még az én hálószobámat is ő tervezte, és rákényszerít arra, hogy minden úgy maradjon, ahogy ő szeretné. – Azt a szobát szívesen megnézném – dörmögöm pimaszul. Andeanna némán rám néz, majd sarkon fordul, és elindul fel az emeletre. Én szintén némán követem, tekintetem formás vádlijára tapad, ahogy előttem lépked felfelé a lépcsőn. Felérve balra fordul, és bevezet egy szobába a folyosó végén. Ez is egy hatalmas terem, halványkék tapétával, hullámzó függönyökkel, antik öltözőasztalkával, szobányi gardróbbal és a szobából nyíló fürdőszobával. A szoba egynegyedét egy baldachinos ágy foglalja el. A falakat Andeanna és Mikis bekeretezett esküvői fotói díszítik. Andeanna szinte alig öregedett. Míg Andeanna megáll a küszöbnél, én odasétálok az öltözőasztalhoz, és szemügyre veszem a rajta szétszórt személyes tárgyait – hajkeféket, csatokat, egy púdertartót. A púderes doboz mellett egy fényképalbum hever. Felveszem és átlapozom. Fotók vannak benne Andeannáról és a fiáról. A fiú a legtöbb képen még gyerek, de a vége felé akad róla egy újabb kép is. Leborotválta a fejét, csillogó fejbőre glóriaszerű hatás kelt. – Gregory? – kérdem. – Igen, Greygo – lép oda hozzám, és a vállam felett a mosolygó fiatalemberre pillant. – Jóképű – jegyzem meg. – Ő azt hiszi – nevet fel –, de rémes ez a kopasz fej! Nagyon tehetséges színész, és ezt nemcsak az anyja mondja róla, a kritikusok is gyakran dicsérik. – Láthattam őt valamiben? – Kétlem. Jobban szereti a színpadot a filmnél vagy a tévénél, és előszeretettel játszik kis, de érdekes szerepeket. Ezért borotválta le a fejét is. Sokszor hord parókát, mivel egyik színdarabból ugrik a másikba. A tekintetem a fényképről Andeannára villan. – Hasonlít rád. – Igen – feleli Andeanna büszkén. – Az én finom vonásaimat örökölte, csak kis mértékben Mikis silány képét. Ettől persze Mikis dühbe gurult. Gyűlöli, hogy a fia jobban hasonlít rám, mint rá. Régebben azt hazudtam neki, hogy Greygo szeme és a szája az övé. Az évek során lassan el is hitte, bár ez nem igaz. Az én fiam. Ujjaival végigsimít a fiú arcán, majd kiveszi a kezemből az albumot és becsukja. – Mikis ragaszkodott a vérvizsgálathoz. Amikor észrevette, hogy Greygo nem hasonlít rá, elvonszolt minket egy orvoshoz, hogy megbizonyosodjon róla, ő az apa. Ha akár csak a gyanú árnyéka is felmerült volna, mindketten a Temze mélyén végezzük. Mikis nem az a fajta, aki felneveli egy másik férfi gyerekét, vagy akár csak életben hagyja. – Hol van Greygo? – tudakolom. – Turnézik egy színitársulattal. Rengeteget van úton. Szerintem könnyebb így neki. – Hogy érted ezt? Andeanna felsóhajt. – Greygo szereti az apját, és ez kölcsönös is, de tudja, hogy csalódást okoz neki. Mikis azt szerette volna, ha a fia a nyomdokaiba lép, de Greygo még gyerekkorában beleszeretett a színészetbe. Mikis megpróbálta eltéríteni, de Greygo hajthatatlan maradt. Amikor Mikis nem volt hajlandó tovább támogatni őt, megpályázott egy ösztöndíjat a Királyi Drámaművészeti Akadémián, a RADA-n, és meg is kapta. Minden más szülőt szétfeszített volna a büszkeség... tudod te, milyen nehéz bekerülni az
akadémiára? De Mikis ettől csak még depressziósabb lett. Szerintem az aggasztotta, hogy sok színész meleg, legalábbis a közhiedelem szerint. Félt attól, hogy Greygo is homár lesz. Egy olyan férfinak, mint Mikis, nincs rosszabb annál, mintha a fia homokos. Andeanna összevissza locsog, mert ideges. Finoman visszaterelem arra a témára, amit meg akartam értetni vele. – Vagyis egyedül vagyunk – jegyzem meg. Feszengve bólint. – Igen – mondja, majd reszketve csókra nyújtja az ajkát. A csók rövid ideig tart. Mikor szétválunk, nyugtalan az arca. – Tudom, hogy türelmes voltál, és tudom, hogy milyen nehéz volt. Nem akarlak bizonytalanságban tartani, de... – Nincs semmi baj. – Vannak dolgok, amiket nem mondtam el, dolgok... Elnémítom egy csókkal, de elszánta magát, hogy kimondja, amit akar. Mikis nőgyógyászati vizsgálatokra kényszerít. Az orvosom az egyik legrégebbi barátja, és a nő egyenesen Mikisnek jelent. Meredten nézem. Végre értem, hogy miért tartja a két lépés távolságot. A férjem a legváratlanabb pillanatokban ereszti rám azt a nőt. Néha hónapok telnek el a vizsgálatok között, hogy aztán egy héten háromszor is megnézzen. – Andeanna felpillant, könnyek gyűlnek a szemébe. – Rémes egy banya és alapos, mint maga az ördög. Nem számít, milyen óvintézkedéseket teszünk, nem lehetek biztos benne, hogy nem vesz észre valamit. Hát ezért... – Ó, Istenem – nyögök fel és átölelem. – El kellett volna mondanod. Ha tudtam volna... Jézusom, akkor én nem... akkor én soha... – Oda akarom adni magam neked – sírja –, és teljesen veled akarok lenni, de ha ez a nő rájön és elmondja Mikisnek... – Minden rendben – suttogom, és homlokon csókolom. – Tudok várni. Erre szipog egyet. – Nincs mire várni. Szeretlek, de nem fogom kockára tenni az életem. Ha el tudnánk szökni... ha úgy érezném, hogy nem talál meg minket... egy szempillantás alatt elhúznék innen. Mindent feladnék: a házat, az életmódomat, mindent. Még Greygóról is lemondanék, annyira szeretlek. De ránk találna és megölne minket. – Akkor nem, ha mi előbb végzünk vele – suttogom. Andeanna erre kuncog egyet. – Az már igaz. A lélek keselyűinek példányaival. – Komolyan beszélek. Egy pisztollyal. Egy késsel. Mikis Menderes is ember, őt is meg lehet ölni. Én meg tudnám... – Állj! – mosolyog rám. – Aranyos vagy... nem, nem is aranyos, hiszen nem lehet azt mondani valakire, hogy aranyos, amikor önként jelentkezik egy ember megölésére... de hülyeségeket beszélsz. Író vagy, nem pedig valami nehézfiú. Senkit sem tudnál megölni, és nem is várom el tőled, úgyhogy hagyd ezt a macsó szarságot! Nem illik hozzád. – És ha nem szarság? Ha tényleg meg tudnám ölni? Belecsíp az elmúlt pár évben növesztett úszógumimba. – Állj! – Rendben – préselek ki egy mosolyt. – Nem ölöm meg a férjedet. Ezen nevet, de aztán elkomolyodik az arca, és hátralép.
– Most már tudod. Most már tisztában vagy vele, hogy mennyire lehetetlen ez az egész. Még mindig akarsz velem találkozgatni? – a padlót bámulja. – Megértem, ha nem. Egyetlen reményünk, ha Mikis holtan rogy össze egy szívrohamban, vagy ha valamelyik vetélytársa elintézi. De nem hiszem, hogy ilyesmire sor kerülne. Habár mindkettőnknél öregebb, makkegészséges és varázslatos élete van. Akár a százat is megélheti. – Andeanna – mondom, mire ő reménykedve és félve néz fel rám. – Szeretlek, és ezen semmi sem változtathat. Ha nem kaphatok meg mindent, beérem azzal, amit megkaphatok. Nem bánod? – mosolyog rám kétkedve. Dehogynem bánom! Szétszaggat, hogy veled vagyok, de nem lehetsz az enyém. Ám még így is jobb, mintha egyáltalán nem lehetnék veled. Már csak az, hogy találkozunk, hogy beszélgetünk, hogy a karomban tartalak és megcsókollak... – abbahagyom, amikor érzem, hogy gombóc gyűlik a torkomba. Kölyökkorom óta nem sírtam (kivéve, amikor berúgtam és szánalmasan viselkedtem), és nem hozok szégyent a fejemre azzal, hogy most kezdek elpityeregni. Ó, Ed – zokogja, és a karjaimba veti magát. Átölelem, és azt suttogom, hogy minden rendben lesz, a szex nem számít, nekem az is elég, hogy egyszerűen vele lehetek. Végül Andeanna kibontakozik a karjaimból, felmarkol pár zsebkendőt az asztalról, és megtörli a szemét, majd leül, hogy újra kisminkelje magát. Én derülten figyelem. A tükörben látja, hogy vigyorgok, mire lehajtja a fejét. – A szokás hatalma – motyogja, majd feláll, és megköszörüli a torkát. – Viszont van olyasmi, amit megtehetünk, ha óvatosak vagyunk. – Miről beszélsz? Elpirul, és alig hallhatóan suttog valamit. – Nem értettem – mondom neki. Egyenesen rám szegezi a tekintetét, ezúttal dacosan, és csak úgy csillog a szeme. – Kézimunkázhatok rajtad... Hangosan felnevetek a váratlan ajánlat hallatán. – Mi az? – fortyan fel Andeanna, úgy téve, mint aki megsértődött. – Majd én megmutatom neked, hogy milyen ügyes a kezem! – Biztosra veszem, hogy ügyes vagy – vigyorodok el idétlenül. Erre megtornásztat ja az ujjait. – Királyok fizetnének egész vagyonokat néhány gyors húzásért... Erre már rám tör a nevetőgörcs, nem is emlékszem, hogy utoljára mikor volt ilyenben részem. – Elég! – kapkodok levegő után, az oldalamat markolva. – Hát, örülök, hogy meg tudlak nevettetni, még ha a testi vágyaidat nem is tudom kielégíteni – húzza fel Andeanna az orrát, majd magához int. Míg kuncogok, feláll, átölel és magával húz az ágyba. Játékosan birkózunk, ő csiklandozni kezd. Megcsókolom, a tenyerem a lábai közé siklik, mire örömében felsikolt. Abbahagyom, mielőtt ellökne, tiszteletben tartva a Török által ráerőszakolt határokat. Kisvártatva a teste elcsendesedik, és fejét a vállamra hajtja. – Sajnálom – dünnyögi. – Jobban akarlak, mint bármi mást ezen a világon. Neked akarom adni magam. Hogy nem tehetem meg... – Ne engedd, hogy ez lehangoljon! – csókolom meg a feje búbján, majd beletúrok a hajába, és még ezt az érintést is annyira élvezem, hogy beérem azzal, hogy itt meg kell állnom. – Eljön majd a mi időnk. Megoldódnak a dolgok. – Tényleg azt hiszed? – kérdi kétkedve.
– Naná! – sóhajtok fel. – A mesékben mindig így történik, és te éppen olyan szép vagy, mint a mesebeli hercegnők, szóval... – Lószart – mondja, és kedveskedve belém csíp. Aztán szorosan átöleljük egymást, mosolygunk, csókolózunk, forró leheletünk elkeveredik. Ha őszinte lennék hozzá, be kellene vallanom, hogy nem tudom, hosszú távon képes vagyok-e beérni egy ilyen szűzies kapcsolattal, ám egyelőre ez nem számít. Ő az enyém, és én az övé vagyok. Ez pedig elég. Egyelőre.
NYOLC A következő két hétben ugyanúgy telnek a napok. A nappalokat Joe-val töltöm, és a könyvön dolgozunk, ilyenkor az idő úgy vánszorog, akár egy csiga. Az éjszakákat Andeannára szánom, és ilyenkor az órák perceknek tűnnek. Nem tudok másra gondolni, csak rá, a Törökre, a gengszter jelentette fenyegetésre, kapcsolatunk behatárolt jellegére. Arról képzelgek, hogy megölöm a Törököt, hogy elkapom, amikor egyedül van és kinyuvasztom a szemétládát. De Andeanna elárulta, hogy a testőrei mindig vele vannak, csak otthon nem. Megpróbálhatnám ott kinyírni, ha nem lenne Andeanna. Viszont ha meglátna, amint végzek vele, lehet, hogy meggyűlölne, még akkor is, ha ez a szabadságot jelentené a számára. Ezt nem kockáztathatom. Megpróbálok a munkába temetkezni. Joe-val együtt kitaláljuk a főszereplő nevét – Don Sandersnek fogják hívni. Amikor Don visszatér az életbe, válaszok után kezd kutatni, amelyek megmagyarázhatják, hogy miért nem távozott a másvilágra. Ha az ember többet akar megtudni a halál utáni életről, olyanokat kell keresnie, akik halottakkal foglalkoznak. Így hát Joe és én nekilátunk jósokat és látnokokat felkutatni. Számos elismert médiumnak megvan a címe – köztük Andeanna barátjának, Etienne Andersnek is de nem zargatom őket. Inkább Sanders helyébe képzelem magam, és az interneten kezdek keresgélni. A kereső által kidobott eredmények egyik mókás csalótól a másikig vezetnek. Más irányú kutatásaim során rájövök arra, hogy a spontán öngyulladás nem csak emberek esetében figyelhető meg. Vannak beszámolók állatokról, bútorokról, könyvekről és mindenféle más tárgyról, ami egyszer csak lángra lobbant. Nem tudom biztosan, hogy ez miképpen hatna a regényemben, így inkább egyszerűen nem teszek majd róla említést. Amit az olvasó nem tud meg, attól nem zavarodik össze! * Andeanna belemegy, hogy az egyik estét velem és Joe-val töltse. Nem tervezünk semmi különöset – egy kocsmában fogunk vacsorázni –, de klassz lesz végre összehozni őket. Háromnegyed nyolcra tűzzük ki a találkát. Joe és én pár perccel korábban érkezünk, kikérjük az italainkat, és keresünk egy asztalt, ahonnan rálátunk az ajtóra. Joe elegánsra vette a figurát, még nyakkendőt is kötött. Mondtam ugyan neki, hogy ne legyen ennyire szertartásos, de ragaszkodott hozzá, hogy a lehető legjobban nézzen ki. – Úgy érzem magam, mint egy apa, aki arra vár, hogy áldását adhassa a fia menyasszonyára – közli. Eljön az este nyolc, majd el is múlik. Andeannának semmi jele. Nem aggódom, hiszen nő, így aligha várható el, hogy időben érkezzen. Ám amikor az óra a kilencet is elüti, már izzadok. Nem téveszthette el a kocsmát – jártunk már itt korábban. Talán csak az időpontot egyeztettük rosszul. Felhívom a mobilját, de ki van kapcsolva. Joe egyre jobban elkomorodik. Korábban már elsütött egy rakat borzalmas viccet, de most már azokból is kifogyott, így leginkább csak hallgat. Noha nem ismeri Andeannát, már előttem megsejti az igazságot – hogy nem fog eljönni. Nem mond egy szót sem, de abból, ahogy folyamatosan nézelődik körbe, látom, hogy feszeng. Végül, amikor már majdnem tíz óra, ismét megcsörgetem Andeanna mobilját. Végül feladom. – Felültetett minket. Joe megkönnyebbülten felsóhajt, hogy végre kimondatott az igazság. – Talán csak késik valami miatt – mondja diplomatikusan. – A forgalom, egy defekt vagy egy
baleset is lehet az oka. – Nem. Átvert minket. Kitalált valamit, csak hogy ne kelljen találkoznia veled. Nem tudom, miért, de ezt tette. Nekem azt mondta, hogy itt lesz ma este, de nem hiszem, hogy komolyan gondolta, hogy eljön. – Miért érdekelné ennyire, hogy elkerüljön engem? – kérdi Joe döbbenten. A homlokom ráncolom, ahogy végiggondolom. – Talán ismer téged. Azt mondta, hogy a lánykori neve Emerson, de lehet, hogy hazudott. A francba, az Andeanna is lehet álnév! Nem ez lenne az első hazugsága. Joe megrángatja a szakállát. – Tényleg azt hiszed, hogy ismerhetem? Megvonom a vállam. – Valószínűleg nem. Talán igazad van, lehet, hogy valami feltartotta. – Hát persze! – ragyog fel Joe bátorító mosolya. – Valószínűleg bármelyik pillanatban csöröghet, hogy tisztázza a dolgokat. Az este végén pedig mindnyájan nevetni fogunk az egészen. – Ja – mondom, de egy másodpercig sem hiszem. Több rumot döntök le, mint amennyit szabad lenne. Joe aggódó képet vág, és azt javasolja: az lenne a legjobb, ha meginnánk az italunkat és elmennénk. Mogorva természetem előtör, mint mindig, ha túl sokat iszom, így csak kigúnyolom az aggodalmát, és közlöm, lazítson kicsit. Javaslom, hogy gombolja ki a fullasztó inget. Amikor ez a felvetés felzaklatja – talán azt hiszi, ki akarom csúfolni a sebhelyeit –, erőszakosan megmarkolom a legfelső gombokat. Erre elveszti a türelmét, és kirohan az utcára, és még visszakiabálja: hogy utánamehetek, ha tudok, vagy inkább maradjak csak bent és pusztuljak meg. – Baszd meg! – morgom és bedobok még egy kupica rumot, aztán el is felejtem Joe-t. Andeanna árulása köti le minden gondolatomat. Épp nekiállok kigondolni, hogy mivel okozhatnék neki fájdalmat... talán felhívhatnám Mikist és elejthetnék pár utalást a neje helytelen viselkedéséről, amikor észreveszem, hogy egy csaj bámul rám. – Parancsol? – vakkantok oda. Elfordítja a fejét, és odaszól valamit a társaságában levő másik két lánynak. Erre mindhárman rám néznek, vihognak és visszatérnek az italaikhoz. Én tovább figyelem azt, amelyiken először megakadt a szemem. Nem tűnik többnek tizennyolc-tizenkilenc évesnél, a haja sötétszőke, rengeteg rajta a smink. Nincs semmi közös bennük Andeannával, leszámítva a nemét, de meggyőzöm magam az ellenkezőjéről, és úgy teszek, mintha szerelmem kiköpött mása lenne. Megvárom, míg a hármas egyik tagja kimegy a mosdóba, majd odalépek az asztalukhoz és leülök a székére. Ahogy a másik kettő tiltakozni kezdene, felemelem mindkét kezem, egy könnyed mozdulattal, mivel már félrészeg vagyok. – Minden rendben, hölgyeim, nem maradok soká, csak szeretnék bocsánatot kérni az előbbi gorombaságomért. Szélesen mosolygok, és a bájos szőke visszamosolyog. – Maga amerikai? – érdeklődik. – Igen. – New York-i? – Nem, de jól ismerem a várost. – Él egy bátyám New Yorkban – közli. – A jövő hónapban meg fogom látogatni. A barátnőjük visszatér, én pedig gyorsan felállok a székéről. – Meginnának velem egy italt? – tudakolom, mire mind leadják nekem a rendelést, én meg
elcsoszogok a bár felé. Amikor visszatérek, kiosztom a koktélokat, és amilyen szexisen csak tudom, azt dünnyögöm: – A nevem Ed. Megtudhatom a magáét? Miután egyeztet a barátnőivel, akik biccentéssel jelzik, hogy szerintük beszélgethet a magas amerikaival, a szőke elárulja, hogy Louise Maloretnek hívják és kenti, de jelenleg Roehamptonben él, ahol tanárnak tanul. A címről eszembe jut John Meyher. A véletlen egybeeséstől izgatottan elmesélem neki, hogy nemrégiben jártam arrafelé. Amikor megkérdezi, hogy miért, elárulom. – Kutatni voltam. Tudja, író vagyok. Ed Sieveking. Talán már hallott rólam? Nem lohaszt le, amikor kiderül, hogy nem. Azt mondom, hogy az Államokban jól ismernek. – A bátyja talán olvasta is a könyveimet. Hamarosan egy negyedik szék is kerül – egy híres amerikai író bármit megtehet! –, és nem telik sok időbe, hogy olyan meséket agyaljak ki, amitől még Pinocchio is elpirulna. Hogy Stephen King? Persze, hogy ismerem. Olvasták már a legfrissebb regényét? Még nem? Érdemes. Engem is említ benne. – Az egyik szereplő az egyik könyvemet olvassa – vihogok fel szerényen. – Viszonoznom kell majd a szívességet, hogy Steve-et boldoggá tegyem. Jobban érdeklik őket a filmcsillagok, mint az írók. Azt mondom, hogy két könyvemet is vászonra viszik, mire persze meg kell neveznem az összes színészt, aki kapcsolatba került a kitalált filmekkel. Amikor a kocsma bezár, a lányok elvonszolnak egy éjszakai lokálba. A táncparketten töltött pár kínos szám után kisietek a mosdóba, és elhányom magam. Ezután már jobb, és még jobb lesz, amikor valaki a szomszédos fülkéből kokóval kínál, méltányos áron. Általában nem drogozom, de az éjszaka szelleme magával ragad, és mire rábukkanok Louise-ra, már kerekre tágult a szemem, és a ritmusra rángatózom. Ezúttal, amikor a táncparkettre merészkedünk, semmi sem állíthat meg. Az éj nagy részében el nem eresztem Louise-t, olyan vagyok, mint valami igazi partiarc. Később arra eszmélek, hogy a ruhatár melletti alkóvban csőrözöm a csajjal. Nem tudom, hogy kerültünk oda – az utolsó óra teljesen kiesett. Két csókolózás között felvetem, hogy menjünk fel a Royal Munsterba. Némi tétovázás után – nem akarja, hogy azt higgyem, könnyű préda – belemegy, de először elmondja a barátnőinek, hogy hova viszem. Kezdek bűntudatot érezni, amíg a visszatérésére várok, ahogy eszembe jut Andeanna. Egy újabb kupica rum azonban segít elhallgattatni a lelkiismeretemet. A szobámba lépve az ágyra lököm Louise-t, és lényegében letépem róla a ruháit. Amikor már a nadrágomat húzgálom lefelé, és úgy zihálok, akár egy kanos kutya, megállít. – Várj egy kicsit! Feláll, kifordítja a retikülje tartalmát, és felkap egy óvszeres csomagot. Egyet kibont, és odanyújtja, hogy húzzam fel. – Szolgálatára! – mormogom, és álló farkamra húzom. – Viccesen beszélsz – nevet, majd leoltja a lámpát. A szex gyors. Ahogy vakon beléhatolok, felnyögök: – Andeanna! – Louise elengedi a füle mellett a nyelvbotlást, és hangosan a nevemet sikoltja. Erősen megmarkolom és dugni kezdem: ajkaimat hátrahúzva vicsorgok, őrülten izzadok a szex, az alkohol és a kokain keverékétől. Nemsokára eljutok a csúcsra, és nagyot nyögve, megremegve elélvezek, mint valami pornósztár. Louise egy tapintatos álnyögéssel fejezi be. Utána lehámozza rólam az óvszert, és gondosan egy zsebkendőbe bugyolálja. – Jobb, ha megtartod – közli. – így biztonságosabb. – Ezt meg hogy érted? – zihálom. Nagyon kellene egy kis víz, de nem bízom abban, hogy a lábaim
megtartanának, ha felkelnék. – Híres író vagy – vihogja. – Feljuttathatnék egy kis ondót, hogy aztán apasági pert akasszak a nyakadba. – Az istenit! Hát manapság ilyesmiket tanítanak az egyetemen? – Dehogyis! Erre a mamám tanított. Kuncogva alszunk el. * Louise már fent van, mire magamhoz térek: másnapos vagyok, de nem annyira, mint amilyenre számítottam. Anyaszült meztelenül mászkál ide-oda, szemügyre véve a hotelszobát. Mesél az albérletéről, a többi diákról, akikkel együtt lakik, a szörnyű konyháról és a pokolbeli főbérlőről. A tipikus diákgondokról. Reggeli után lezuhanyozunk, felöltözünk, telefonszámot cserélünk, majd csókkal búcsúzunk. Louise azt mondja, nem kell felhívnom, ha nem akarom. Erre azt felelem, fel fogom, de nem gondolom komolyan. Megkönnyebbült mosolya elárulja, tudja, hogy hazudok, így nem érzek bűntudatot. Azért sem érzek bűntudatot amiatt, amit tettem. Kellene – hiszen elárultam a nőt, akinek a szívemet adtam –, de nem érzek. Louise távozása után ezen meg az együtt töltött normális, vidám éjszakán morfondírozom. Aztán rájövök, hogy azért érzem így, mert az Andeannával töltött idő annyira abnormális. Miért érezzék bűntudatot, hogy megcsaltam egy férjes asszonyt, aki nem tud nekem mást adni a csókjain kívül? Szeretem Andeannát, és azt hiszem, ő is szeretne engem, ha mások lennének a körülmények, de most éppen nem vagyunk összeillő pár. Ő csapdában van, én pedig nem tudok segíteni neki kitörni a Török építette börtönből. Egyikünknek erősnek kell lennie, és szakítani, mielőtt elpusztítjuk magunkat. Úgyhogy elhatározom: hazamegyek Montanába. * Joe elszontyolodik, amikor elmondom neki, hogy itthagyom Londont. – És mi lesz a könyvvel? – hebegi. Megvonom a vállam. – Otthonról dolgozom rajta tovább, de kapcsolatban maradunk. Nem hiszem, hogy túl sokat számítana, az anyaggyűjtés nagyját már elvégeztük. Montanában jobban tudok majd dolgozni. Kevesebb dolog tereli el a figyelmemet. – Andeannára gondolsz – jegyzi meg halkan. – Ő az oka, amiért hazamész? Nem látom értelmét, hogy hazudjak. – Igen. – Elmondtad neki? Megrázom a fejem. – El fogod? – Nem tudom – sóhajtom. – Szeretném még egyszer látni, de eddig még nem értem el. Holnap korán elrepülök, úgyhogy... – Már holnap! Miért ilyen hamar? Jézusom, Ed, tudom, hogy lehangolódtál, de így elszökni... Biztosan jó ötlet? – Már ma elmentem volna, de előtte szerettem volna beszélni veled és tisztázni a dolgokat. Aznap éjjel úgy viselkedtem, mint egy pöcs. – Felejtsük el! Mindenki ostobaságokat művel, amikor részeg. Joe hátradől, és végigméri megpakolt bőröndjeimet: az egyikben a ruháim vannak, két másikban a jegyzetek, a térképek és a forrásanyag.
– Tényleg elmész – mondja rosszkedvűen. – Sajnos igen. Sóhajt egy nagyot. – Nem lep meg túlzottan. Éreztem, hogy a dolgok nem működnek közted és Andeanna között – egy darabig hallgat, majd így szól: – Ha szeretnéd, elmehetek hozzá, átadhatok neki egy üzenetet, megadhatom neki a címed. – Miért vesződnél? – ráncolom össze a homlokom. – Nem túl szép dolog istenhozzád nélkül elosonni. Emellett szeretnék találkozni azzal a szépséggel, akivel állandóan hencegtél. Gyanakvóan hunyorgok rá. – Csak nem az jár a fejedben, hogy megkörnyékezed, amint eltűntem a képből, ugye? – Dehogyis! – méltatlankodik. – Ed, hogy gondolhatsz egyáltalán... – Csak viccelek – mosolygok rá. – Ez nem volt vicces – szív egyet az orrán. – Dehogyisnem – vihogok, aztán kedveskedve megcsóválom a fejem. Hiányozni fog Joe. Lehervad a mosolyom. Talán ő sem kevésbé, mint amennyire Andeanna. * Nem sokon múlik, hogy nem hívom fel. Ahogy a nappal átadja a helyét az éjszakának, ezen vitatkozom magamban. Ő nem jött el. Ha fontos lenne neki, felhívott volna. De mi van akkor, ha rosszul ítéltem meg a helyzetet? Talán tényleg balesetet szenvedett. Mi van, ha karambolozott vagy tűz ütött ki vagy... Végül, amikor már tudom, hogy nem fogok nyugodtan aludni, ha nem próbálom meg elérni, ismét felhívom a mobilját. Ezúttal kicseng. Leteszem, mielőtt beleszólna. Remegek. Mit mondjak? Legyek könyörtelen vagy inkább megértő? Nincs tapasztalatom az ilyen helyzetekben. Végül lenyomom az újratárcsázás gombot, és úgy döntök, hadd gombolyítsa saját magát a beszélgetés fonala. – Halló? – hangja halk, remegő és erőtlen. – Én vagyok. Hosszú csend támad. – Nem hittem, hogy fel fogsz hívni. Olyan, mintha sírna. – Nem sokon múlt. Holnap elutazom. Hazamegyek Montanába. – Ó! – mondja erre szenvtelenül. – Ez minden, amit mondani tudsz? – csattanok fel. Sóhajt egyet. – Fáradt vagyok, Ed. – Ez meg miféle válasz? Az Isten szerelmére, elmegyek! Soha többé nem látsz, és csak annyit tudsz mondani, hogy... Kattanás. Rámeredek a telefonra, és csak lassan tudatosul bennem, hogy letette. Első reakcióm, hogy ledobom a készüléket, és azt kívánom, hogy menjen a fenébe. Aztán eszembe jut, hogyan beszélt, mennyire remegett a hangja. Valami nincs rendben. Újratárcsázok. Az ablakhoz lépek, kinézek a kihalt utcára, és hagyom, hogy a kinti világ nyugalma elárasszon. – Sajnálom – dünnyögöm, amikor beleszól. – Nem akartam dühbe gurulni. Fel vagyok dúlva, és nem gondolkodom tisztán. – Akkor már ketten vagyunk – nevet fel, majd elfojtja a feltörő zokogást. – Tényleg elmész? – Hacsak nem tudsz meggyőzni arról, hogy maradjak.
– Nem akarom, hogy elmenj – darálja monoton hangon. – De hogy meggyőzzelek... – érzem, hogy a vállát vonogatja. – Nem jut eszembe semmi, amit azért mondhatnék, hogy itt tartsalak. – Miért ültettél fel? – Ez egy hosszú történet. – Van valami köze Joe-hoz? – Joe-hoz? – kérdi értetlenkedve. – Kerülöd őt. Valahányszor össze akarok hozni egy találkozót, te... Keserű nevetése belém fojtja a szót. – Semmi köze nincs Joe-hoz – mondja gúnyosan. – A barátod járt a legkevésbé az eszemben. – Akkor miért nem jöttél el? Szünet, majd azt suttogja: – Szeretlek – sír. – Most le kell tennem. – Andeanna! Ne! – Ég veled, Ed! Majd elolvasom az új könyvedet, amikor megjelenik. Biztosan... – Odamegyek. – Ne! – kapkod levegő után. – Nem szabad! Nem biztonságos! – Nem érdekel. Megyek. – Nem engedlek be. Nem nyitom ki a kaput, és hívom Mikist. – Az sem fog megállítani. Addig nem megyek el, amíg meg nem tudom, hogy mi történt. Ha a Törökön kell is átgázolnom, hogy eljussak hozzád, akkor is megteszem. Felnyög, majd szipogni kezd. – Átkozott bolond vagy, de rendben. Gyere, ha muszáj! Várd meg, míg a kapu kinyílik, és elmegy egy kocsi. Ma éjjel Axel van őrségben. Szerintem rá tudom venni, hogy kiszaladjon, úgy, mint a múltkor. De ha nem megy el... ha nem látod a kocsiját, amint elhúz... akkor ígérd meg, hogy nem próbálsz meg bejönni! – Nem ígérhetem. Látnom kell téged. – Ha nem ígéred meg, már nem leszek itt, mire megjössz. A homlokomhoz nyomom a telefont, aztán leeresztem, és amennyire lehetséges, higgadtan azt mondom: – Rendben, megígérem. – Ha megszeged a szavad, köztünk vége mindennek! – Ennél jobban ismersz. – Igen, ismerlek. Nemsokára találkozunk. Legalábbis remélem. * Ötven méterre parkolok le a kúriához vezető leágazástól. Tiszta éjszaka van, így innen egyetlen kihajtó járművet sem téveszthetek el. Lekapcsolom a fényszórókat, és lecsúszom az ülésen, megkezdve őrködésemet. Eltelik egy óra. Kettő. Három. A türelem mindig is az egyik erősségem volt. Időnként egy héten át is követtem embereket, némán ücsörögtem szállodai szobákban vagy autókban, figyelve és várakozva. Akkor soha nem voltam ideges, de most az vagyok. Remeg a kezem. Végül, hajnali egy tájban a kapu kinyílik és egy autó bukkan fel. Oldalra dőlök, mielőtt a sofőr bekanyarodna. Pár másodperc, és már el is zúg mellettem; hallom, ahogy gázt ad, a motor felzúg az éj csendjében. Adok neki egy fél percet, aztán felülök és a telefonért nyúlok. – Ed? – Andeanna első csörgésre felveszi, kifulladva. – Épp az imént ment el egy kocsi. Axel volt?
– Igen. Húsz-harminc percre ugorhatott ki. – Kikapcsoltad a kamerarendszert? – Nem. Majd később letörlöm a felvételt a merevlemezről. Most nincs idő ezzel babrálni. Ez nem tetszik nekem, de bíznom kell benne. – Kocsival menjek vagy gyalog? – Kocsival és parkolj le hátul! – Hogy fogok elmenni? – Az elmúlt pár órát a zeneszobában töltöttem, és klasszikus felvételeket hallgattam. Amikor Axel visszajön, elbújsz. Ő bejön utánam a zeneszobába, és így nem hallja meg, amikor elmész. Ez megint csak nincs ínyemre. Szerintem kevésbé lenne kockázatos, ha itt hagynám a kocsit, de nem akarok vitába bonyolódni, nehogy meggondolja magát, és megtiltsa, hogy bemenjek. Így aztán úgy teszek, ahogy kéri, és csak remélhetem, hogy tudja, mit csinál. A kétszárnyú kapu ismét kinyílik, amikor odaérek. Átsuhanok rajta, majd élesen balra fordulok a behajtó végén, utána rögtön jobbra, a ház mögé kanyarodom. Amint leparkolok az árnyékok között, bent hagyom a slusszkulcsot, és Andeanna keresésére indulok. Nincs sehol, de az egyik ajtó nyitva áll. Egy nagy, hűvös ebédlőbe lépek. Arra számítottam, hogy Andeanna itt vár rám, de sehol senki. Óvatosan, nesztelenül átszelem az ebédlőt és a konyhát, de nem kapcsolok villanyt, tapogatózva haladok a sötétben. Amikor elérem a fényesen kivilágított nagyterembe vezető ajtót, felmérem a helyzetet. Rossz érzés kerít hatalmába. Miért nem jött elém Andeanna? Az alapján, amit tudok, akár a Török is lesben állhat az ajtó mögött, készen arra, hogy rám zárja a csapdát. Lehet, hogy a következő lépésem egyben az utolsó is. Még nem túl késő visszavonulni, hacsak nem kerültek az őrök máris a hátam mögé, még szabad az út. Áttörhetek a kapun, hogy teljes gázzal kilőjek az útra, egy pillanatra se lassítva. Továbbmenni viszont öngyilkosság. Kísérteteim érzik, hogy elbizonytalanodtam, ezért szorosan körülfognak, köpködnek, némán sikítoznak; megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy elbátortalanítsanak és visszaűzzenek. Ekkor Andeanna jut eszembe és a félelem a hangjában. Nem törődöm a kísértetekkel, a józanság hangja is süket fülekre talál. Továbbindulok. A terem üres. Sehol Mikis Menderes. Sehol Bond Gardiner. Nincsenek fegyveres őrök. Néma csend honol. – Andeanna? Nevét visszaverik a falak. Elindulok a lépcső aljához, és elhatározom, hogy addig nem megyek tovább, míg nem felel a kiáltásomra. – Andeanna? Amikor nem jön válasz, elindulok felfelé, megszegve iménti fogadalmamat. A kísértetek körülöttem cikáznak, mindent megtesznek, hogy a frászt hozzák rám. Ezt imádják, elevenebbek, mint hosszú idő óta bármikor. Lépteket hallok a hátam mögül. Gyorsan megpördülök, kezem a fegyverem után nyúl, ami nincs, de aztán megkönnyebbülök, amikor megpillantom a félhomályos nappaliból kilépő Andeannát. – Sajnálom – mondja, és megáll az ajtóban, két kezét idegesen keresztbe fonva a mellkasán. – Axelt figyeltem, mert attól tartottam, hogy elfelejtett valamit és visszajön. – Megijesztettél – mosolygok rá, és elindulok felé a mogorva képű kísértetek falanxán át. – Azt hittem... Megtorpanok. Andeanna nem lépett ki a fénybe, de most, hogy közelebb vagyok hozzá, már tisztábban látom. Rémes látvány. Véraláfutások vannak az arcán és a homlokán. Szemhéja fekete,
felpuffadt. – Jézusom! – suttogom. – Szép, nem? – végigsimít az arca bal felén és az egyik nagyobb véraláfutáson. – Hála Istennek, semmim sem tört el. Egyik vágást sem kellett összevarrni. Egy-két hét, és rendben leszek – halványan elmosolyodik. – Esetleg három. – A Török? – kérdezem, mire bólint. – Tud rólunk? – Nem. Már halott lennék, ha tudna. – Akkor miért...? – Gyere! – mondja, és hátrálni kezd. Tétován követem. Elnyúlik egy kanapén, és megütögeti a mellette levő helyet. Ahogy leülök, a térdemre teszi a kezét, és odahajol, hogy megcsókoljon. Összerezzen és abbahagyja. – Ne haragudj, csak fáj! Hallgatásba burkolózik, míg én elszörnyedve nézem az arcát. Örülök, hogy sötét van. Az árnyékok elrejtik a legcsúnyább sebeket. – Fel akartalak hívni, de nem voltam rá képes. Tegnap nem voltam olyan állapotban, hogy beszélni tudjak... Látnod kellene a bordáim! Ma pedig az őrök vigyáztak rám. Szerencsénk volt, amikor hívtál, mert Axel éppen a mosdóban volt. Éppen akkor akartalak én is hívni. Furcsa ez az időzítés. Talán telepatikus kapcsolat van köztünk. – Miért tette? – mordulok fel. – Egy vers miatt. – Tessék? – Bejelentkeztem Etienne-nél, még mielőtt találkoztam volna veled és Joe-val – magyarázza. – Etienne Anders, a misztikus, meséltem már róla? – Mi köze van neki ehhez? – Jósolt nekem – Andeanna szétzúzott szájú mosolyától majd megszakad a szívem. – Csodás dolgokat, boldogságot, szerető társat jövendölt. Nem tudja, hogy ki a férjem, de mindig megérzi, mikor szomorú vagyok. Most először jósolt ilyen reményt keltő dolgokat. Azt mondta, van egy új férfi az életemben, aki törődik velem, aki szeret engem, ha hagyom, és minden magától megoldódik. – Okos asszony – jegyzem meg, és sikerül felvillantanom egy beteges vigyort. – Pompás hangulatban jöttem haza – folytatja Andeanna. – Lényegében belebegtem az ajtón, és nekiálltam készülődni. Jó benyomást szerettem volna tenni Joe-ra. Éppen a lábamat borotváltam, majd leraktam a borotvát, és lefirkantottam egy buta kis versike kezdősorait, ami éppen akkor ötlött az eszembe: Szerelmem csókja utat tör Szíve adja a nagy erőt Minden ellenállást legyűr S falja szerelmemet. Vág egy grimaszt. – Szörnyű, nem? – Hallottam már rosszabbat is – mosolygok. – Bár nem gyakran. Elfacsarodik a képe. – Már a második versszakon töprengtem, mikor Mikis mögém lopódzott. Mielőtt megakadályozhattam volna, kitépte a kezemből a költeményt. És elvesztette a fejét. Ordított, és azt követelte, mondjam meg, hogy hívják a szeretőmet. Azt mondtam neki, hogy a vers róla szól, hogy viccből csináltam, mert eszembe jutottak az együtt töltött első idők, de nem hitte el. Sőt, csak
dühösebb lett. Akkor... – tétován int az arca felé. – Meg fogom ölni – mordulok fel. – Ne kezdd megint! – Mindezt egy kibaszott vers miatt művelte? – Mikis ilyen. Rosszabb lett volna, ha be is fejezem a verset. A harmadik vagy a negyedik versszakban megemlítettem volna a nevedet, mert azt terveztem, hogy odaadom neked. – A rohadék! Bárcsak itt lettem volna, hogy a markomba kaparintsam! – Nem is tudom – sóhajt fel. – Most az egyszer megalapozott volt a gyanúja. A vers egy valódi szeretőről szólt. Végül meggyőztem, hogy nem arról van szó benne... Annyira összevert, hogy végül megbizonyosodott róla, az igazat mondom: egy ilyen verés után képtelen lennék hazudni neki. De, hogy őszinte legyek, én zúdítottam a fejemre a bajt. Ezzel az állítással vitába tudnék szállni, de nem teszem. Inkább felállok és határozottan így szólok: – Gyerünk! – Hova? – kérdi riadtan. – Elmegyünk. Magammal viszlek. Ha nem tudlak téged is feltenni a montanai gépemre, megyünk a következővel. Pakold össze, ami nélkül nem tudsz meglenni, és ne felejtsd el az útleveledet! Megrázza a fejét. – Ülj le! Nem megyünk sehová. – De igen! – kötöm az ebet a karóhoz. – Nem hagylak itt ennek a kurafinak a kezei között. El tudlak rejteni, tudok szerezni hamis papírokat. Megváltoztatjuk a nevünket, és továbbállunk. Nem fog ránk találni. És ha mégis, azt megkeserüli. Biztonságban leszel velem, Andeanna. Esküszöm mindenre, ami szent, hogy megvédelek! Elképedve mered rám. – Tényleg komolyan gondolod – dünnyögi. – Nyugodtan felteheted rá a koronaékszereket, hogy igen – vigyorodom el és felé nyújtom a kezem. – Menjünk! Ő is felém nyújtja a kezét, de aztán megszakad a mozdulat. – Nem – suttogja. – Nem tudok menni. – De tudsz! – kiáltom, mire összerezzen. Lehalkítom a hangom, és letérdelek elé. – Azért nem, mert félsz? – Részben – feleli, és sírva fakad. A kísértetek szomorú képet vágnak és krokodilkönnyeket hullatnak. Nem hagyom, hogy eltereljék a figyelmem. – De még ha el is akarnék menni, nem vagyok olyan állapotban, hogy elszökhessek. Már a házban is megerőltető a járkálás. – Meg fogjuk oldani. Kölcsönözhetünk egy kerekes széket. A pokolba is, vinni is tudlak, ha kell! Megérinti az ajkam, hogy elhallgattasson. – Nem gondolkodsz tisztán! Hogyan rejtjük el a nyomainkat, ha én egy kerekes székbe kényszerülök vagy ha a válladon csüngök? Az emberek felfigyelnek ránk. Mikis a nyomunkba ered, és kideríti, hova mentünk. Ez lehetetlen most, ma éjjel! Az utolsó három szó reménnyel tölt el. – De el fogsz jönni? – ragadom meg a kezét. – Amint képes leszel rá? Tétován bólint. – Azt hiszem, igen. Mikis bántott már korábban is, de így még soha. Tényleg azt hittem, hogy meg fog ölni. Tudod, mi suhant át az agyamon? Kérdőn nézek rá. – Bárcsak hagytam volna, hogy megdugj – elpirul sötétlila véraláfutásainak leple alatt. – Csak ezt
sajnáltam. Sajnáltam, hogy nem élveztem ki teljesen, amikor volt rá lehetőségem. Ekkor jöttem rá, mennyire szeretlek, és hogy nem tudok tovább élni nélküled. – Andeanna – nyögök fel. Megcirógatja az államat, és megcsókol. Ezúttal nem rezzen össze közben. – Megtervezzük a dolgot – mondja. – Van időnk. Mikis gyűlöl, de ez a mi malmunkra hajthatja a vizet. Nem hiszem, hogy egyhamar meglátogatna. Az őrök problémát jelentenek, de tudlak hívni, amint alkalom adódik rá. Talán becsempészhetnél nekem pár altatót. Gyakran főzök az őrökre, és így meg tudnám... – Greygo! Hol vagy? Úgy fordulunk meg, mintha rugóra járnánk. Az ajtón át látjuk, hogy egy férfi áll a lenti hallban és felfelé néz, a lépcsőre. Először arra gondolok, hogy a Török az, és már-már megörülök, de aztán Andeanna felszisszen. – Axel! Az őr vagy meghallotta Andeannát, vagy csak megérezte a jelenlétünket, mert megfordul. A homlokát ráncolva indul el felénk. – Ki van ott? – kérdi, és hunyorogva mered a sötétbe. Talán négy-öt másodpercem van, mielőtt ideér. Higgadtan reagálok, mint a vendéglőben, amikor azt hittem, hogy megtámadnak. Körülnézek, fegyvert keresve. Az egyik polcon vázák állnak, de kicsik, törékenyek, használhatatlanok. Andeanna megmerevedik. – Ha meglát minket, vége. Elmondja Mikisnek. Ő pedig... Az őr már az ajtóhoz ért, de ott megáll. – Ki van ott? – vakkantja. – Greygo, te vagy? Egy nővel? Míg én elszántan kutatok valami után, amivel megvédhetem magam, Andeanna feláll és elindul az őr felé. – Üdv, Axel! Greygo nincs itt. Segíthetek? – Mi a szar? – dörmögi az őr, és Andeannára mered. Hátrál egy lépést, és elbotlik a fal mellett futó telefonzsinórban. Ez az én pillanatom. Talpra szökkenek, elsüvítek Andeanna mellett, és leszegett fejjel rohamot indítok. Az őr szeme felém villan, aztán, noha tudnia kell, hogy veszélyt jelentek rá, visszatér Andeannára. Kihasználom az értetlenségét, nekirohanok és a földre taszítom. A levegő hangos fújtatással szökik ki a tüdejéből. Keze a fegyveréért nyúl, de túl gyors vagyok. Megragadom a csuklóját, és szabad könyökömmel a szeme közé ütök. Ahogy Axel feje hátracsapódik, az ajtóhoz rántom, megragadom a telefonzsinórt, a torka köré tekerem, mindkét kezemmel erősen ráfogok, jobb térdemet nekifeszítem a derekának és húzni kezdem a kábelt. Az őr szeme kidülled, ahogy a zsinór a torkába mélyed. Rácsap a kezemre, és a zsinórt rángatja. Semmi haszna. A kábel megfeszül, és egyedül az én irgalmamtól függ az élete, bennem pedig nincs szemernyi sem. Andeanna felsikolt, ahogy az őr rugdosni kezd a lábával. A kiengedett bélsár bűze tölti meg a levegőt. A kezemet karmolja, körmei végigszántják az alkaromat. Nyelve visszataszítóan kibuggyan a szájából. Fogsorával összemorzsolja, vér serked belőle, aztán szétnyílik az állkapcsa, ahogy az életadó levegő után kapkod. A kísértetek tobzódnak a gyönyörtől és groteszk tapsviharban törnek ki. Ezt akarják: hogy rántsam le magamról a tisztes külsőt, engedjek alantas ösztöneimnek, ítéljem magam kárhozatra. Azt hiszik, hogy az erőszak megzavarja az érzékeimet és sebezhetővé tesz, hogy a hatalmukba keríthetnek. Lehet,
hogy igazuk van, de nem hagyhatom, hogy ez megállítson. A zsinórra koncentrálok, térdemet Axel hátába nyomom, leszorítom a padlóra, gondosan ügyelve, hogy izzadó ujjaim meg ne csússzanak, de közben nem feledem, hogy az őrnek fegyvere van, és a legcsekélyebb esély is elég lehet arra, hogy fordítson a helyzeten. Csúf, öklendező hangok. Tenyere a padlóra csattan, és a teste elernyed, ahogy elájul. Ha most elengedném, reggelre magához térne, felhorzsolt torokkal, talán pár napig nem tudna beszélni, de élne. El akarom engedni. Nem élvezem a gyilkolást. Viszont látott minket együtt. Elmondaná a Töröknek. Vagy ő, vagy mi. Ellazítom a fogást a zsinóron, hagyom, hogy a hurok elernyedjen, megtörlöm a kezem a nadrágomban, és aztán újra megfogom a kábelt. Egy hosszú percen át szorítom a nyakára tekerve, mielőtt eleresztem és felállok a hulla mellől. Andeanna lép oda hozzám, két kezét összekulcsolva, mintha csak imádkozna, ujjhegyeit az ajkához érintve. Körüljárja az élettelen testet, aztán rémülten mered rám. – Megölted – suttogja. – Muszáj volt. A kezemet nézi, ami éppen csak remeg. Szeretnék beszélni neki erről, de most nincs rá idő. Az őr nem Andeanna nevét kiáltotta, hanem a fiát kereste. – Hol van Greygo? – kérdezem. – Megfojtottad – mondja erre, elengedve a füle mellett a kérdést, annyira maga alá gyűri a hulla látványa. – Greygo nevét kiáltotta. Itthon van a fiad? – Megölted. Egyszerűen addig fojtogattad, amíg... Felemelem a kezem, hogy finoman arcon csapjam, de aztán eszembe jutnak a zúzódásai, úgyhogy leengedem. A vállánál fogva megragadom és gyengéden megrázom. – Andeanna! A tekintete egy szempillantás alatt ismét fókuszál és rám szegeződik. – Itthon van Greygo? Végiggondolja a kérdést, mielőtt válaszolna. – Nincs. – Akkor miért kiáltotta az őr az ő nevét? Erre összevonja a szemöldökét. Tekintete a testre villan, mire elé lépek, hogy eltakarjam előle, arra kényszerítve, hogy koncentráljon. A fejét rázza. – Nem tudom biztosan. Nem gondoltam arra, hogy itthon lehet. De hát egész éjjel a zeneszobában voltam. Lehet, hogy... – Meg kell néznünk. Az őrhöz lépek, és megkeresem a fegyverét. Az oldalára szíjazva találom meg, egy sima bőr pisztolytáskában. Andeanna levegő után kapkod, amikor meglátja kezemben a pisztolyt. – Ne! Nem hagyom, hogy bántsd Greygót! Ő a fiam. Nem fogod... – Ez csak önvédelemre kell. Ha muszáj, fejbe vághatom a fegyver agyával, de nem fogom lelőni. – Ha megölöd a gyermekem... – Világos. De most nézzük meg, hogy itt van-e egyáltalán! Segítek neki felmenni a lépcsőn. A lába gyenge, és többnyire rám támaszkodik. Sosem könnyű végignézni, ahogy meghal valaki. Még nehezebb azt végignézni, ahogy meggyilkolnak valakit. Ha tehetném, hagynám pihenni, de ha a fia az emeleten van, akkor semlegesíteni kell. Ha szerencsénk van,
alszik, és akkor bezárhatjuk a szobájába. Ha nincs szerencsénk, megpróbálom leütni. Nem akarok ártani neki, mert tudom, hogy Andeanna sosem bocsátaná meg nekem, ha bántanám. Megkérem rá, hogy kiáltsa a nevét, amikor elérjük a lépcsőfordulót. Első kísérletére csak valami erőtlen krákogás tör elő a torkából. Nagyot nyel, majd újra próbálkozik. – Greygo! Semmi válasz. – Greygo! Itt vagy? – Teljes a csönd. – Menjünk a szobájába! – suttogom. Andeanna előremegy, merev léptekkel halad, és az egyik ajtónál megáll: nem akarja kinyitni. Átfurakodom mellette, elfordítom a kilincset, és besurranok a hűvös, sötét szobába. A függönyök félre vannak húzva. Az ágy érintetlen. Senki nincs itt. – Hol lehet még? – Nem hiszem, hogy itt van. Bejött volna hozzám, ha hazajön. – De ha hazajött, hol lehet még? Vállat von. – Talán a biliárdszobában. Óvatosan indulunk arra. Andeanna némán, fürkészve figyel engem. Nem tudom, mi járhat a fejében, de kétlem, hogy bármi jó. A kísértetek még mindig őrülten kerengenek, mintha csak tüzes parázson ropnák a táncot. Évek óta nem voltak ilyen izgatottak. Még többre vágynak. Még a kislány is vérszomjas, látni szeretné, ahogy ismét ölök, ahogy még több bűntudatra, szenvedésre és tébolyra ítélem magam. A biliárdszobában ég a villany, de nincs itt senki. Beleszimatolok a levegőbe, arcszesz vagy cigifüst után kutatva. Nem érzek semmit. Csak krétaport. – Nincs itt – mondja Andeanna megkönnyebbülve. – Van még olyan szoba, ahol...? Határozottan megrázza a fejét. – Nincs itthon. – Biztos vagy benne? Bólint. – Megnézhetjük, nincs-e a kocsija a garázsban, de biztos vagyok benne, hogy nem lesz ott. Mostanra már találkoztunk volna vele, ha itt van. Valószínűleg igaza van, de azért mégis megkérem, hogy vigyen le a garázsba. Üres. Greygónak semmi nyoma. Egyedül vagyunk. Visszatérve az ebédlőbe szemügyre veszem a földön heverő őrt, és elgondolkodom, hogy mi legyen a következő lépés. Nem vérzik, ami jó. A fickó magas, de sovány. Nem lesz nehéz cipelni. – Be kell csomagolnunk – fordulok Andeannához, miközben végigtapogatom az őrt kulcsok, tárca, gyűrűk és láncok után kutatva. – Van gumitakaró a házban? – Nem tudom – feleli Andeanna, aki még mindig a férfi torkára tekert zsinórt nézi, a halál húsba mélyedő rút, vörös vonalát. – Ha nincs, fogunk pár rendes takarót, és műanyag zsákot húzunk rá. Óvatosan letekerem a telefonzsinórt a férfi nyakáról. Követem a folyosón a telefonig, és ellenőrzőm, van-e vonal. Van. Vagyis csak egy ruhával le kell törölnöm a kábelt, és visszaerősítenem a falra. – Gyorsan kell dolgoznunk – fordulok Andeannához, ahogy visszatérek az ebédlőbe. – Amint
becsomagoltuk, hozom a kocsimat, beteszem a csomagtartómba és... – elhallgatok. – Hol az ő kocsija? Miért nem hallottuk meg, ahogy bejött a felhajtón? Andeanna kifejezéstelen tekintettel mered előre. – Kocsival ment el innen, de nem azzal jött vissza. Miért tért vissza ilyen gyorsan, ráadásul gyalog? Megrázza a fejét. Ismét felé nyúlok, hogy megragadjam a vállánál fogva, de elhúzódik előlem. – Ne érj hozzám! – vicsorog. – Rendben – eresztem le a kezem. – Nem kell félned tőlem. Nem megyek túl közel hozzád, de ne ijedj meg tőlem! Össze kell tartanunk. – De hát megölted! – Igen, meg – sóhajtom. – De nem ez itt a gond. Hol a francban van a kocsija? Hangosabban beszélek, mint ahogy akarok. Andeanna pislog párat. – Axelnek egy öreg Skodája van, ami időnként lefullad. Nyilván megint lerobbant, útban a bolt felé. Ezért kiabálta Greygo nevét: remélte, hogy itt van, és segít neki megtolni a kocsit. – Meg kell találnunk. Azt fogjuk használni, hogy megszabaduljunk a tetemtől, aztán otthagyjuk valahol. Biztonságosabb lesz, mintha az én kocsimmal mennék. Azután pedig... – Megölted – szakít félbe Andeanna. – Már megint ide lyukadunk ki? – nyögök fel. – Hidegvérrel, higgadtan ölted meg, mintha nem lenne valami nagy szám, mintha nem először csinálnád – mondja nyugodt hangon. Szótlanul meredek rá, miközben körüljár, mint ahogy körüljárta a hullát is. A tekintetétől földbe gyökerezik a lábam. A kísértetek vele együtt köröznek, ide-oda billegve és gőgicsélve. – Egyszer láttam, ahogy Mikis megöl egy embert. Tizennégy évvel ezelőtt, Blackpoolban. Megtámadott minket, kés volt nála. Mikis lefegyverezte, elvette tőle a kést, és addig szurkálta, míg meg nem halt. – Andeanna, nincs most erre időnk. Ügyet sem vet rám. – Mikis nem esett pánikba. Biztosra vettem, hogy már volt ilyen helyzetben korábban. Tudta, mit tegyen, de még így sem reagált olyan szenvtelenül, mint te. Remegett. Kézen fogott, és futni kezdtünk, hogy aztán megálljon és káromkodjon egy sort: eldobta a kést, úgyhogy vissza kellett mennie érte. A szállodai szobánkban be kellett dobnia vagy fél üveg vodkát, mielőtt a reszketés enyhült volna. Szarul festett. Elhallgat. Rezignáltan karba fonom a kezem, és várom az elkerülhetetlen kérdést. – Te nem festesz szarul, Ed. Elintézted... igen, elintézted, de úgy, mintha csak egy borítékot tépnél fel. És most itt állsz, nyugodtan, összeszedetten, és mintegy mellékesen arról beszélsz, hogyan szabaduljunk meg a testtől. – Muszáj. Mert ha nem tesszük meg... – Korábban – vág közbe –, korábban, arról próbáltál meggyőzni, hogy menjek veled. Azt mondtad, meg tudsz védeni. Törődötten bólintok. – Igen, így volt. – Nem számítógépeket árultál, mielőtt író lett belőled, igaz? – Nem. Közelebb lép hozzám. – Mivel foglalkoztál akkor, Ed?
Fontolóra veszek egy sor hazugságot, aztán mindet elvetem. Eljött az igazság ideje. – Embereket öltem – mondom, majd szenvtelenül hozzáteszem: – Bérgyilkos voltam.
HARMADIK RÉSZ
KILENC Axel Nelke Skodáját fél mérfölddel a kapun túl találom meg, egy fa árnyékában. Ellenőrzőm az utca mindkét oldalát, életjelek után kutatva. Mivel semmi mozgást nem látok, előhúzom a Török egyik régi sofőrkesztyűjét, amelyet Andeanna szedett elő nekem – nem akarok ujjlenyomatot hagyni –, kinyitom a vezetőülés felőli ajtót, beülök, és megpróbálom beindítani, arra számítva, hogy nem sikerül. A motor azonnal életre kel. Pár másodpercig járatom, majd csinálok egy U-kanyart és elindulok vissza az udvarházhoz, ahol Andeanna vár Nelke-kel a bejárati ajtóban. A férfi testét sötét lepedőkbe és fekete műanyag zsákokba bugyoláltam. Azután vonszoltuk az ajtóhoz, hogy levettem a nadrágját és megmosdattam, hogy ne büdösítse be a kocsit azzal, amit a halálakor csinált. Járva hagyom a motort – nem akarom megkockáztatni, hogy esetleg ne tudjam ismét újraindítani – és besurranok. Andeanna falfehér. Nem sokat beszélgettünk azóta, hogy elárultam, mit csináltam valójában a múltban. Mindent el fogok neki magyarázni, de addig nem, míg van egy csomó teendőnk. Jobb lesz most csendben tenni a dolgom, és későbbre tartogatni az önvallomást. – Hova viszed? – kérdi Andeanna. – Még nem döntöttem el. Van valami javaslatod? Nem gúnyolódom. Tehetetlenül rázza a fejét. – Nem tudok egy helyet sem. Magabiztos mosolyt villantok rá, próbálom megnyugtatni. – Ne aggódj, majd én elrendezem! Bólint, de a mozdulatban nincs semmi melegség, sem köszönet, pusztán annak hűvös nyugtázása, hogy rám bízza a dolog elintézését. – Tudsz vezetni? – érdeklődöm. Erre összeráncolja a homlokát. – Hát persze! Már évek óta van jogsim. – Úgy értem, most tudsz vezetni? Elég nyugodt vagy hozzá? – Ó! – pillant a zsákba bugyolált testre, és nagyot nyel. – Miért kell neked sofőr? – A kocsim miatt – magyarázom türelmesen. – Valakinek vissza kell vinnie a Royal Munsterba. Ha te nem tudod, fel kell hívnom Joe-t. – Ne! – mondja gyorsan. – Senki mást nem akarok belekeverni. Majd én megcsinálom. Nem lesz könnyű, de menni fog. – A slusszkulcs benne van. A szálloda mögött van egy parkoló. Onnan hívj egy taxit, de a közelben szállj ki, ne közvetlenül a háznál! – Mi lesz a slusszkulccsal? Hogy kerül vissza hozzád? – Hagyd az ülés alatt! Ne zárd be az ajtót! – És mi van, ha valaki ellopja? Ilyenkor hogy aggódhat valaki egy kocsilopás miatt? – Hagyd csak ott! – csattanok fel. – Bérelt járgány, nem számít. És ne felejtsd el letörölni a kamerarendszer merevlemezét, amikor visszajössz! – Az istenit, igaz! Elfelejtettem volna... – újra a zsákra néz. – Visszajössz, amikor végeztél? – Most csak viccelsz, ugye?
Erre pislogni kezd, bántja az éles hangnem. Felsóhajtok. – Most egy ideig nem fogjuk látni egymást. Kétlem, hogy a Török összekapcsolja veled az őre eltűnését, de ne kockáztassunk! Azt szeretném, hogy amikor visszajöttél, hívd fel! Mondd meg neki, hogy Axelt elhívták valahova. Tűnj bosszúsnak! Utána már hadd törje csak a Török a fejét! A vállánál fogva megragadom a testet. Andeanna a lábát markolja meg. Arra számítok, hogy küszködni fog a súly miatt, de erősebb, mint amilyennek látszik, könnyen viszi. Kicipeljük Nelke hulláját és betesszük a csomagtartóba. Már majdnem rácsukom a tetőt, de félbehagyom a mozdulatot, kiveszem a kocsiemelőt, a szerszámosládát és a pótkereket, majd a hátsó ülésre pakolom. Így, ha defektet kapnék és meg kellene állnom az út mellett, nem kell kinyitnom a csomagtartót, a kíváncsi elhaladók elé tárva a hullazsákot. A kúriára pillantok, azon merengve, nem felejtettem-e el valamit. Gyorsan végiggondolom az éjszaka történteket. Telefonkábel a helyén. Padló feltakarítva. Egyetlen ruhadarab sem maradt ott. Ujjlenyomatok letörölve. Visszamehetnék, és én magam is elintézhetném a kamera rendszert, de már alig várom, hogy mielőbb elhúzhassak innen. Andeannára hagyom a dolgot, abban a reményben, hogy nem felejti el megint, különben megszívjuk. – Pár napig távol leszek Londontól – közlöm. – Az lesz a legjobb, ha addig nem telefonálok, míg nem végeztem. Felhívsz a maroktelefonomon... a mobilomon... három nap múlva, ha úgy látod, hogy biztonságos? – Fel. Nehéz megállapítani, hogy tényleg így is gondolja-e. – Andeanna... Rám néz, kissé zavart a tekintete. – Szeretlek. – Tudom. – Hívni fogsz, miután visszajöttem? – Hát persze! – Meg kellett ölnöm. Miattunk tettem. Ha ő... – Csak menj el, Ed! Tedd azt, amit tenned kell! Nem akarok beszélni róla! Majd hívlak! Talán nem három nap múlva, nem is egy hét múlva, de végül felhívlak, amikor már elrendeztem magamban a ma éjjel történteket. Szeretném megcsókolni, még egyszer utoljára, ha a dolgok rosszra fordulnának, és sosem látnám őt többé viszont, de biztosra veszem, hogy elhúzódna tőlem, ha megpróbálnám. Átveszem a teendők listáját. A test zsákban a csomagtartóban. Nelke személyes cuccai egy kis műanyag zacskóban az anyósülésen. Fegyvere a nadrágomba dugva, a derekamnál – majd az ülés alá csúsztatom, és addig ott is marad, míg meg nem szabadulok a tetemtől. Andeannának megmondom, mit tegyen. Nem vagyok benne biztos, hogy nem fog összeroppanni, miután elmentem – most összeszedettnek tűnik, de ha lesz ideje rágódni az elmúlt órában történteken, ki tudja, hogy reagál –, de bíznom kell benne. – Viszlát – dörmögöm. – Viszlát – bólint és elindul vissza, a házba. Beszállok a kocsiba, becsukom az ajtót. Egy profi hűvös nyugalmával mérem végig a kocsibejárót. Ügyet sem vetek a hátsó ülésen elterpeszkedő, rémesen vihogó kísértetekre, akik úgy viselkednek, mintha valami bulin vennének részt. Ehelyett bekapcsolom a légkondit és elindulok. * Nem ismerem az ország vidéki útjait, de rengeteget autóztam London környékén, így eleget tudok
ahhoz, hogy észak felé induljak, a legközelebbi sztráda felé (ők itt autópályának mondják). Az M25ösön délnyugat felé kanyarodom, míg el nem érem a Southamptonba vezető utat. Gyér a forgalom ebben az időpontban. Ha nem félnék attól, hogy megállítanak, tövig nyomnám a gázpedált. De a legkevésbé sem akarok összefutni a rendőrökkel, így a sebességhatáron belül maradok. Southampton előtt letérek az útról, hogy egy benzinkútnál tankoljak. Nem akarok megállni, nehogy a motor lefulladjon, de a tank szinte üres. Nem tudom biztosan, mihez kezdek, ha nem tudom beindítani a motort, így végiggondolom a lehetőségeket, míg tankolok. Letolom az út szélére, bérelek vagy lopok egy másik kocsit és átteszem abba a testet? Vagy a kocsiban hagyom a hullát, és lelépek, remélve, hogy nem vette fel az arcomat a kamerarendszer? Hála az égnek ezzel nem kell foglalkoznom. A motor pöccre indul, amikor visszaülök és elfordítom az indítókulcsot – úgy tűnik, az istenek az én oldalamon állnak –, így folytathatom az utam. Nyugat felé autózom. Erre jöttem akkor is, amikor Devonba mentem, így éppen olyan logikus menekülő útvonalnak tűnik, mint bármelyik másik. Egy órával később megállok egy országúti büfénél. Leparkolom a kocsit, a testet a csomagtartóban hagyom, zsebre dugom a kesztyűt, bemegyek és rendelek egy komplett angol reggelit. Keresek egy ablakot, ami a kocsira néz, és komoran, csendben eszem. Ezután betérek a büfé melletti újságoshoz, és kiválasztok egy térképet meg egy brosúrát a környékről. Hosszasan lapozgatom mindkettőt, csendes partvidéki városkát vagy falut keresgélve. Amikor találok egyet, ami megfelel a kritériumoknak, elindulok, a térképet nyitva lerakom magam mellé az anyósülésre, hogy ellenőrizhessem, merre kell mennem. (Nelke nyilván régimódi volt, vagy csak egy csóró szemétláda, mert nincs GPS-e. Tekintettel az autó korára, azt hiszem hálásnak kell lennem, hogy egyáltalán légkondi van.) Nem kapkodok, nem akarok túl korán érkezni. Ide-oda autózom a parton, gyönyörködöm a tájban, hallgatom a rádiót, turistamódba kényszerítem magam, hogy ne figyeljenek fel rám. Csak tizenegykor érem el a várost. Mikor megérkezem, elégedett vagyok a döntésemmel – álmos kis hely, ám elég zsúfolt ahhoz, hogy ügyet se vessenek egy idegenre. Tele van vendégházat hirdető táblákkal, de én egy külvárosban fekvő szálloda felé tartok. A regisztrációs pultban a lány ügyet sem vet rám, ahogy bejelentkezem, csak gépiesen mosolyog és kellemes itt tartózkodást kíván. A kocsit a közeli parkolóban hagyom, én pedig visszavonulok a hálószobámba, ahol levetkőzöm, és azon nyomban elalszom, amint magamra húztam a takarót. Nem álmodok semmit. Délután négykor megszólal az ébresztő. Miután elvégzem a dolgom a mosdóban, szemügyre veszem magam a fürdőszobai tükörben, némán, elmélyülten, és bár nem tetszik, amit látok, egyben örülök is. Azt hittem, már magam mögött hagytam a gyilkosságokat, de most ismét belecsöppentem a vérontás sűrűjébe. Olyan, mintha abba sem hagytam volna. Máris látom a jéghideg pillantást, amitől megpróbáltam megszabadulni. Ijesztő, hogy a múlt milyen gyorsan utol tud érni. A kísérteteknek nem tetszik a nyugodt képem. Azt hitték, jobban megráz majd a dolog. Mogorván bámulnak, csalatkozniuk kellett abban, hogy idegösszeomlást kapok. Hiába remélik, hogy sebezhető vagyok. Ezúttal egy csodás nő szerelméért harcolok, és ez segít abban, hogy ne essek szét. A szobámban vacsorázom, majd sétára indulok. Felkeresek pár kocsmát, és beszélgetésbe elegyedem pár zsémbes öregfiúval. Hagyom, hadd untassanak a meséikkel, és közben úgy teszek, mint akit érdekelnek. Ha megkérdik, azt felelem, hogy a számítógépes üzletágban dolgozom, de most szabadságon vagyok, lazítok egy kicsit, orvosi utasításra. Hajókról kérdezősködöm, hogy lehet-e bérel ni, és hogy vízre szállhatok-e egyedül. Egy Jock nevezetű vén fószer megkérdi, van-e tapasztalatom. Hajóztam mái egyedül korábban – jól elboldogulok a tengeren, amíg józan vagyok –,
így nem telik sok időbe meggyőznöm, hogy bennem megbízható kapitányra lelt. Elárulom neki, hogy valami könnyen kezelhető hajót szeretnék, olyan öt és nyolc méter közöttit. – Hát – nyújtja el a szót – ismerek egy embert, aki esetleg kölcsönadhatja egy-két napra az ő kis drágakövét, feltéve, ha rendben van az ár. Jock elvisz a barátjához, Peterhez, és az est legvégét már az öbölben töltjük, ahol bebizonyítom, hogy értek az ütött-kopott, viharvert bárkához. A kocsmában pár korsó mellett megköttetik az alku, és megegyezünk, hogy a slusszkulcsomat fedezetként nála hagyom minden reggel, amikor kihajózom. Miután ismételten áttanulmányozom a térképet és a brosúrát, elautózom egy félórára levő városba – arra az esetre, ha bárki is figyelné a hitelkártyámat –, ahol készpénzt veszek fel egy automatából. Másnap reggel kimegyek a rakpartra, menet közben vásárolok egy köteg kötelet. Átadom Peternek a pénzt és a slusszkulcsot, aztán nekivágok a hullámoknak. Szívesen magammal vinném most azonnal a testet és bedobnám a vízbe, de előbb a terepet akarom szemügyre venni. Megnézem, van-e a hajón távcső, aztán a part mentén haladok tovább. A fedélzeten teszek-veszek, partközeiben maradva, és azt mímelem, mintha a vidék érdekelne. Valójában a házakat figyelem, az utakat sasolom, egy eldugott zugot keresek, amire nem lehet rálátni a partról, ahol senki sem lesz szemtanúja annak, amire készülök. Még dél sincs, de már kiszúrom az ideális helyet. Szirtek borulnak a víz fölé, a közelben nincsenek házak, az egyetlen utat az öböl felől egy erdő takarja el. Döntésemmel elégedetten indulok tovább, és a nap hátralevő részét a pihenésnek szentelem. Ringatózom a hullámokon, figyelem a hajó mellett elsuhanó halakat, horgonyt vetek egy eldugott helyen, és beugrom a vízbe, hogy meztelenül ússzak, akár egy angolna. Később kikötök, és príma kis ebédet eszem egy kocsmában. Olyan hat körül érek vissza, megkeresem Petert, megegyezünk, hogy holnap ismét kiviszem a jachtot, és megkapom a slusszkulcsomat. Hunyok pár órát a szállodában. Már későre jár, mikor elindulok, de előtte még a recepciósnál érdeklődöm a helyi éjszakai életről. A rakpartra autózom és otthagyom a kocsim. Keresek egy kocsmát, felhajtok pár sört, majd visszatérek a kocsihoz és addig ülök benne a sötétben, míg meg nem bizonyosodom felőle, hogy egyedül vagyok. Kiszállok, felpattintom a csomagtartót, kibányászom a becsomagolt hullát, a vállamra vetem és felviszem a hajóra, ahol letakarom vitorlavászonnal és a tegnap vásárolt kötéllel Nem szívesen hagyom a testet a hajón éjszakára, mert aggaszt, hogy esetleg Peter valamiért még visszajön, de így jobb, mint reggel megpróbálni, amikor mindenfelé emberek mászkálnak. Kettőre már a szállodában vagyok, öt perccel később már alszom, háborítatlanul, mint egy ártatlan gyermek. Korán felkelek és a hajóhoz sietek. Peter még sehol, így a kulcsot és a készpénzt az egyik barátjánál hagyom, majd kicsorgok az öbölből és a tegnapi útvonalat követem ismét. Megállok, hogy az egyik sziklás partszakaszon feltankoljak kövekkel, azután irány a kiválasztott hely. Amint megérkezem, kicsomagolom a tetemet, és kötéllel ráerősítem a köveket. A hajó csendesen ring a vízen, én pedig a távcsővel szemügyre veszem a partvonalat. Amikor megbizonyosodom róla, hogy minden rendben, felnyalábolom a testet és a fedélzet szélére vonszolom. Még egy utolsó ellenőrzés, azután lehajolok, és Axel Nelke-et a hullámsírba lököm, még csak egy imát vagy szitkot sem küldve utána. Ezután következnek a személyes ingóságai, a fegyverét kivéve, amelyet a kocsi ülése alatt hagytam. Azt megtartom, arra az esetre, ha később szükségem lenne rá. Ismét végigpásztázom a partot – üres –, így nekivágok a csatornának, ahol henyéléssel töltöm a nap hátralevő részét, különböző helyeken, útközben eldobálva a lepedőket és a műanyag zsákokat. Már esteledik, mikor találkozom Peterrel, csekkolom, hogy megkapta-e a pénzt, és megköszönöm,
amiért kölcsönadta a hajóját. Megpróbál rávenni, hogy maradjak még egy napot, de azt felelem, mennem kell tovább. Meghívom egy pár kör whiskyre, aztán visszamegyek a szállodába, ahol kimosom a sót a hajamból. Már alig várom, hogy visszatérhessek Londonba, de későre jár. Jobb lesz reggel indulni, hiszen a sötétben túl sok csúnyaság történhet. * A hotel wi-fijének nem sok hasznát látom, mivel a laptopom Londonban van, és nincs okostelefonom. Viszont van itt egy kis vendégiroda, ahol fel tudok menni a netre, mielőtt kijelentkezem, és fel tudom térképezni a hosszú távú parkolási lehetőségeket Londonban. Szeretem az egyértelmű dolgokat, így a Heathrow parkolója mellett döntök. A honlapjukról kiderül, hogy van huszonöt napos parkolási díjuk, így egy hónapig senki sem fogja háborgatni a kocsit, addigra én már remélhetőleg jó messze járok innen. Üzletközpontok honlapjai között is szörfözöm egy kicsit, és végül a southamptoni WestQuay mellett döntök, mivel útba esik visszafelé menet. Amikor eseménytelen autózás után megérkezem – sokkal szerencsésebb voltam a Skodával, mint szegény Axel Nelke – veszek egy bőröndöt, egy széles karimájú kalapot, egy sötét napszemüveget, egy csomag törlőkendőt, egy pár új cipőt és egy kabátot. Úton a kocsihoz mindegyikről leveszem és kidobom a címkét. Felhúzom a cipőt, a bőröndöt a csomagtartóba teszem, a többi cuccot meg az anyósülésre, és elindulok. A térkép segítségével kora délutánra jutok el a Heathrow-ra, ahol a sorompónál megkapom a jegyemet, majd keresek egy csendes parkolóhelyet. Kibontom a kendőt, gyorsan megtisztítom belülről a kocsit, letörlöm a kormányt, a fogantyúkat, a kapcsolókat, mindent, amihez csak hozzányúlhattam. Végig kesztyűt viseltem, de paranoiás vagyok, aggaszt, hogy talán pár pillanatra levettem valamikor, és elfeledkeztem róla. Amikor ujjlenyomatokról van szó, az ember nem lehet elég óvatos, főleg nem manapság. Felveszem a kalapot, a napszemüveget és a kabátot, majd kiszállok – közben gondosan letörlöm az ajtó oldalát és a kinti fogantyút is kiveszem a bőröndöt a csomagtartóból, ismételten rászánva az időt, hogy letöröljek minden ujjlenyomatot, amikor visszacsukom. Elgondolkodom azon, hogy magammal viszem a slusszkulcsot, de nem akarom, hogy megtalálják nálam, így kinyitom a sofőroldali ajtót, és a műszerfal alá rejtem, így az ajtó nem lesz bezárva. Nem ez a legjobb módszer arra, hogy az ember megszabaduljon egy kocsitól, de megteszi. Ha kell, később még érte tudok jönni, és végérvényesen el tudom tüntetni. Most azonban csak meg akarok szabadulni a nyavalyástól. A fegyvert is az ülés alatt hagyom. Felmerült bennem, hogy menet közben kidobom valahol, de aztán az jutott az eszembe, hogy még hasznos lehet, ha van egy fegyverem, amihez hozzá tudok férni, ha a dolgok zűrösre fordulnának. Leveszem a kesztyűt és zsebre dugom, a bőröndömet pedig a buszmegállóba cigölöm, úgy téve, mintha tele lenne pakolva ruhákkal, arra az esetre, ha véletlenül figyelne egy sasszemű őr, és furcsának találná, hogy valaki hosszú távú parkolójegyet vesz, de nincs bőröndje. Ettől úgy nézek ki, mint bármelyik turista, aki éppen egy a napsütéses Délre tartó gépet igyekszik elérni. Rövid várakozás után a busz a parkolóból a terminálra szállít. Egész úton fennhagyom a kalapom és a napszemüvegem, a fejemet pedig lehajtom, mert túlságosan is jól tudom, hogy a britek mennyire odavannak a kamerákért – ebben a roppant körültekintő országban mindenfelé biztonsági kamerákat helyeztek el. Egy ideig mászkálok a reptéren, aztán felszállok a London szívébe induló metróra. Őrültség így visszatérni. Le kellett volna fizetnem valakit, hogy vegye fel az útlevelemet a szállodában – a reptéren mindig akadnak előzékeny ürgék, hátizsákos világjárók, akik nem
kérdezősködnek, ha elég lóvét virítasz –, aztán elcsípni az első külföldi járatot. Csakhogy nem futhatok el, addig nem, míg él a remény, hogy Andeanna szeret. Egész végig ezen töröm a fejem. A kezemet bámulom, azon merengve, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Hammersmithnél vonalat kell váltanom. Kiszállok és átsétálok a peronon a District Line-hoz. Ahogy a szerelvény közeledik, magamra vonja a figyelmemet egy férfi és a fia. A fiú nem lehet több négy-öt évesnél. Az arca sápadt és hangosan sír – úgy tűnik, megijesztette a közeledő vonat. Ahogy az apja nyugtatni próbálja, a kisfiú hányni kezd. Sajnálom a gyereket. Elfordítom a fejem, nem akarok betolakodni a magánéletükbe. Ahogy másfelé nézek, azt látom, hogy valaki rohan felém. Mielőtt reagálhatnék, egy férfi veti rám magát, vadul hadonászva karjaival, tágra nyitott szemmel, groteszk grimaszra nyíló szájjal. Az ösztöneim működésbe lépnek, és hátraugrom a tébolyultnak tűnő támadó elől. A bal sarkam beakad valamibe, én pedig dőlni kezdek hátrafelé, rá a sínekre, a közeledő szerelvény útjába. Már lassít, de nem fog tudni időben megállni és el fog gázolni. Karjaimmal kalimpálok, ahogy próbálom visszanyerni az egyensúlyom, de tudom, hogy már késő. Nekem annyi. Ahogy reménytelenül zuhanok hátrafelé, a peronőr megragadja a karom és visszaránt álló helyzetbe. – Csak nyugalom, uram! – kuncog, mintha az egész nem lenne valami nagy dolog, mintha nem az imént mentette volna meg az életemet. – Nem akarjuk még jobban ráhozni a frászt a fiúra, nemde? – Köszönöm – kapkodok levegő után. A szívem vadul ver, a lábam remeg, ahogy a szerelvény csikorogva elsüvít mellettem. Kinyújtom a kezem, de az őr már tovább is állt. Nincs ideje arra, hogy kezet rázzon mindenféle lökött amerikaiakkal, akik a földalatti legegyszerűbb és legtöbbször ismételt utasítását sem képesek betartani – hogy ne álljanak a peron szélére. Körülnézek, azt keresve, aki majdnem a végzetembe taszított. Ott áll előttem és engem bámul: Axel Nelke kísérteté. – Nem tartott sokáig, hogy csatlakozz – dörmögöm, és visszabámulok a valódi vagy képzelt kísértetre, akit körülvesz a többi árnyék: mind a heten összegyűltek, hogy együtt bámuljanak rám perzselő tekintettel. Milyen boldogok lettek volna a többiek, ha Axel sunyi kis terve beválik! Bár azt hiszem, egy kis irigység is vegyült volna bele. Ők hatan azzal töltötték az elmúlt pár évet, hogy megpróbáltak megőrjíteni vagy sokkolni a legkritikusabb pillanatokban – eredménytelenül. Milyen jelentéktelennek érezték volna magukat, ha Nelke csak úgy belibben a. színpadra, és első próbálkozásra megszabadul tőlem! – Sok szerencsét legközelebb! – vicsorgók rájuk, aztán felpattanok a metróra, és hazaindulok. Visszaérve a szobámba behajigálom a kabátot, a cipőt, a kalapot és a napszemüveget a bőröndbe – később majd megszabadulok ettől is –, majd zuhanyozni megyek. Húsz percen át áztatom magam, majd megtörülközöm és meztelenül leheveredek az ágyra, a mennyezetet bámulva. Éppen a könyökömet vakarom, mikor megcsörren a telefon. Nem a mobilom, amit egész végig kikapcsolva tartottam, míg távol voltam. Hanem a szobai. Gyanakodva meredek rá. Andeanna lenne? Túl korán van még ahhoz, hogy hívjon. – Halló? – szólok bele óvatosan. – Ed? Máris könnyebben veszem a levegőt. – Szia, Joe! Hogy s mint? – Te rohadék! Egy teljes percen át szidalmaz. Távolabb tartom a fülemtől a kagylót, hagyom, hagy engedje ki a
gőzt. Amikor szünetet tart, hogy levegőt vegyen, megkérdezem, befejezte-e. – Hogy befejeztem-e? Még csak most lendülök bele! Betegre aggódtam magam, már azt hittem, baleset ért. Felhívtam a kórházakat és a rendőrséget, hogy megtudjam, nem... – Mit mondtál a rendőrségnek? – szakítom félbe hirtelen. – Nem sokat. Csak megkérdeztem, hogy tudnak-e autóbalesetről vagy ilyesmiről. – Bejelentettél, mint eltűnt személyt? – Nagy volt a kísértés. – De nem tetted meg? – Nem – zsörtölődik. Ettől kicsit megkönnyebbülök. – Arra gondoltam, talán Andeannához lehet valami köze. Okos kis Joe. – Felhívtad? – kérdezem, és próbálok közönyös maradni. – Nincs meg a száma. Megnéztem a telefonkönyvben, de nincs benne, te pedig soha nem árultad el, hogy hívják a férjét. – Ami így is van rendjén. Nehéz elképzelni, ahogy felhívod és megkérdezed, hogy minden rendben van-e a felesége szeretőjével. – Na de kérlek! – fortyan fel Joe. – Azért belém is szorult egy kis józan ész. – Annál jóval több. Azt mondom neki, hogy Andeanna miatt voltam távol: randiztam vele, ami végül heves veszekedésbe torkollt, mire mérgemben csapot-papot itthagyva elrohantam Londonból, egy kicsit se törődve se Joe-val, se a könyvvel, se semmi mással, még arról is elfeledkeztem, hogy hazarepüljek. – Fel kellett volna hívjalak – ismerem el megadóan. – Hiba volt, hogy kétségek közt hagytalak, de teljesen szétszórt voltam. Csak vezettem, a kocsiban aludtam és akkor ettem, amikor megéheztem. – És tényleg vége van? – tudakolja Joe. – Nem tudom. Várok még egy kicsit, hogy felhívjon. Ha nem fog... Joe elmeséli, hogy eljött a szállodámba aznap reggel, amikor terveim szerint visszautaztam volna Amerikába. Szeretett volna kikísérni a géphez. Mivel azt hitte, már lekésett, elrohant a reptérre, de nem akadt a nyomomra, és kiderítette, hogy nem is csekkoltam be. Amikor a gép felszállt, én viszont továbbra sem tértem vissza a szállodába, aggódni kezdett. – Merre jártál? – kérdi. – Nem tudom biztosan – hazudom, és megpróbálom magam elé képzelni a Brit-szigetek térképét. – Összevissza kocsikáztam. Visszafelé áthaladtam Birminghamen, ezért azt gyanítom, hogy észak felé mentem. – Magaddal kellett volna, hogy vigyél. Bemutathattalak volna a családomnak. Van, aki még most sem hiszi el, hogy veled dolgozom a könyvön. Azt gondolják, csak kitalálom az egészet. A beszélgetés a Tűzsszellemre és jövőbeli terveimre terelődik. Joe tudni szeretné, hogy még mindig haza akarok-e menni az Államokba. Azt mondom neki, hogy nem tudom biztosan. – És mi van a könyvvel? – erőlteti a témát. – Most nem tudok foglalkozni vele, úgyhogy egy darabig hanyagolom. Később, amikor már ismét rendesen fogok tudni gondolkodni, újra belefogok. – Oké – sóhajt fel Joe. – Ha így akarod. – Nem így akarom, de nem vagyok megfelelő idegállapotban ahhoz, hogy foglalkozni tudjak egy ilyen komplikált regénnyel. Ígérem, hogy sort kerítünk majd rá, csak éppen azt nem tudom, hogy mikor. Megkérdezi, hogy szeretném-e, ha átjönne. Azt válaszolom, hogy piszkos vagyok, fáradt és össze
vagyok zavarodva. Megígérem, hogy egy-két nap múlva felhívom, és akkor majd találkozunk, leülünk és átbeszéljük a dolgokat egy üveg bor mellett, de most szeretnék egyedül lenni. Erre minden jót kíván, megígérteti velem, hogy nem menekülök el ismét a városból, azután leteszi a telefont, én pedig ott maradok meztelenül, az ágy szélén ülve. Néhány perc múlva bekapcsolom a mobilomat és mogorván meredek rá, várva, hogy Andeanna hívjon. Sóvárgom utána, hogy ismét halljam a hangját, de egyben rettegek is attól, hogy mit fog mondani.
TÍZ Semmi hírt nem kapok Andeannáról elalvásig. A másnapot várakozással töltöm. A korai ebéd után felmarkolom a mobilom, és leülök az ablak mellé, az alkonyatra várva. Az ég besötétedik, de még akkor sem mozdulok. Ha felpillantok, látom a kísérteteimet az üvegben, de inkább a lenti utcára szegezem a tekintetemet. Olyan biztosra veszem, hogy Andeanna nem hív, hogy amikor a mobilom végül megcsörren, meglepetésemben elejtem. Szitkozódva kapok utána és kurtán beleszólok: – Igen? – Én vagyok. Megkönnyebbülve indulok az ágyhoz. – Szia! – Londonban vagy már? – kérdi Andeanna. – Igen. – Hogy mentek a dolgok? – próbál unott hangot megütni. – Mindent elrendeztem. Lemaradtam valamiről? – Mikis harci riadót fújt. Azt hiszi, hogy Axel elárulta, és elmenekült, mielőtt megvalósulna a ház ellen tervezett rajtaütés. Az emberei átfésülik Londont. Még az én őreimet is elküldte, hogy részt vegyenek a keresésében. – Gyanakszik rád? – Nem. Bevette a mesémet: bekapta a csalit, horgostul, zsinórostul, úszóstul. Ezekről a kifejezésekről eszembe jut Axel Nelke. Megpróbálok nem gondolni rá, ahogy ott lebeg a tenger fenekén, és halak csupaszítják le a csontjait. – Találkoznunk kell – közli Andeanna. – De nem nálad – felelem azonnal. Morbid kacaj a válasz. – Nem. Valami semleges helyen, ahol nyugodtan beszélgethetünk. – Mondjuk egy parkban? – Igen, az jó. A St. James. Az Inn the Park mellett... az egy étterem. – Ismerem. Holnap? – Nem. Még ma éjjel. – Ma éjjel? Kinézek az ablakon. Odakint sötét van és esik. – Vagy ma éjjel, vagy soha – feleli, aztán leteszi. Csapdát szimatolok: találkozó a szabadban egy sötét, esős éjszakán. Ilyenkor kevesen járnak odakint, főleg ilyen időben. A Török és az emberei könnyen rajtam üthetnek. De bíznom kell Andeannában. Ha nem teszem, nincs mibe kapaszkodnom. Az utcák többnyire üresek, így a taxi gyorsan odaér. Miután kiszállok, mindössze négy emberrel találkozom a parkban. Andeanna egyedül van, amikor megpillantom, a tavacska mellett ül, egy apró esernyő menedékébe húzódva. Semmi jele lesben álló összeesküvőknek. De nem is lesz – akkor nem, ha tudják, ki vagyok, és hogy régebben mivel foglalkoztam. Ha Andeanna mesélt rólam a töröknek, volt rá ideje, hogy utánanézzen a múltamnak. Okosabb annál, semhogy alábecsüljön. A gyomrom görcsbe rándul, ahogy odasétálok Andeannához. Felpillant, tekintetünk rövid időre összetalálkozik, aztán elkapja a szemét. Az arca begyógyult, noha még mindig véraláfutásos a bal fele.
Lesöpröm a vizet a padról, és tőle majd félméternyire foglalok helyet, esernyőmet magasan a fejem fölé emelve. Hosszú, feszült csend támad. Végül, anélkül hogy rám nézne, megkérdezi, hogy mit csináltam Axellel. Tömören elmesélem, mi történt, kihagyva a neveket és a helyszíneket. – Igen okos – dünnyögi, miután befejezem. Megvonom a vállam. – Egy testtől nem nehéz megszabadulni. Ha az ember nem esik pánikba, kicsi az esélye, hogy valaki rajtakapja. Dobd a tengerbe, vesd egy kútba, temesd el az erdőben! Azok buknak le, akik nekiállnak őket feldarabolni vagy savval szétmaratni. – Gondolkodtam azon, amit mondtál. Hogy bérgyilkos vagy – végre felém fordítja a fejét és rám néz. – Ez igaz? – Igen. Összerezzen. – Pénzért öltél? – Így van. – Hányszor? Megrázom a fejem – éppen csak észlelhető a mozdulat – és a kísértetekre nézek, akik az elmúlt években kísérőimül szegődtek. Nelke mostanra kényelmesen beilleszkedett közéjük. – Nem akarod tudni. – Hányszor? – Andeanna nem tágít. – Fél tucatszor – felelem mereven. (Valójában csak ötször öltem pénzért. Egyszer bosszúból tettem, de nem most van itt az ideje, hogy ezt eláruljam.) – Csak rossz embereket öltél meg? Nem felelek. – Mondd, hogy nem öltél nőket és gyerekeket, Ed! Tekintetem a vékony kislányra siklik. Az baleset volt. Nem akartam ártani neki, de ez nem mentség. – Azt öltem meg, akiért megfizettek – dünnyögöm. – Hogy gyilkolhattál pénzért? – kapkod Andeanna levegő után. – Szimpla üzlet volt Ha én nem fogadom el a megbízást, elfogadta volna valaki más. Én csak eszköz voltam az igazi gyilkosok kezében. – Lószart! – sziszegi. – Te öltél! Másokat hibáztatni... – Ez az igazság – szakítom félbe. – Az áldozataim halálra voltak ítélve. Nem menthettem meg őket. A világ teli van kapzsi, alattomos gecikkel, akik készek átvágni bárkinek a torkát, ha megfelelő árat kapnak érte. Az arcára ráncok gyűlnek. – De miért voltál te is egy közülük? Miért keveredtél ilyen undorító ügyekbe? Hiszen intelligens vagy, tehetséges, gazdag. – Mit gondolsz, honnan származik a pénz? – teszem fel a kérdést. – Örökségről beszéltél... – Hazudtam. Abból szereztem vagyont, hogy embereket öltem, most is ebből a pénzből élek. Egyébként soha nem születhettek volna meg a könyveim. Valami vacak melóban ragadtam volna, azon erőlködve, hogy talpon maradjak. Már nyitja a száját, hogy tiltakozzon. Aztán becsukja és megrázza a fejét. – Azt hittem, ismerlek, Ed. – Ismersz is.
– Nem. Akibe én beleestem, az egy kedves, szelíd, gyengéd férfi volt. – Ez vagyok én, ilyenné váltam. – De hát gyilkos vagy! – kiáltja, majd azonnal körülnéz, hogy megbizonyosodjon róla, senki sem hallotta. – Az voltam – javítom ki. – A múltban. A gyilkos hat éve meghalt és eltemettem. – Axelig – szipog egyet. – Ami miattad történt – emlékeztetem. – Nem értelek – sóhajtja. – Ahogy arról beszélsz, amit tettél. Nincs benned semmi megbánás. Visszafojtom keserű kacajomat. – Szart se tudsz – mordulok fel. – Voltak olyan éjszakák, amikor egyedül ültem a sötétben, a fejemhez nyomott pisztollyal, és gyűlöltem magam. Próbáltam összekaparni annyi bátorságot, hogy mindennek véget vessek. Ám az emberben csak annyi önutálat van, amennyit össze tud szedni. Ha nem húzod meg a ravaszt, és én végül nem voltam rá képes, el kell fogadnod, amit tettél, és módot kell találnod arra, hogy együtt élj vele. Erősebben kezd esni az eső. Andeanna behúzza a lábait apró esernyője alá. Elveszem az övét és erővel a kezébe nyomom az enyémet. Nem húzódik el, amikor az ujjaink összeérnek. – Mondd el, hogy kezdődött! – suttogja. – Hosszú történet – figyelmeztetem. – Rengeteg időnk van. – Rendben... Emlékszel arra az éjszakára a hajón, amikor azt mondtam, hogy egyszer nős voltam? Ezen gondolkoznia kell, de aztán sikerül felidéznie első találkozásunkat és bólint. – Nos, igazából akkor kezdődött, amikor találkoztam Belinda Darnierrel... a feleségemmel. De még ennél is régebbre kell visszamennem, oda, amikor még a seregben szolgáltam... Nagyjából egy évvel apám halála után léptem be, alig várva, hogy letudjam a kamaszkor megpróbáltatásait, és többet lássak a világból. Jó katona lett volna belőlem. Élveztem, hogy egy finomra hangolt rendszer része vagyok, ahol mindenki tudta, hol a helye, és minden az egész javát szolgálta. Akkoriban még nem voltam ilyen visszahúzódó, halk szavú fickó. Jó kedélyű fiatalember voltam, aki szívesen barátkozott és jól kijött a többiekkel. A nők feszélyeztek – sosem volt természet adta sármom –, de remekül kijöttem a srácokkal. A legközelebbi barátaim Bili Phelps, aki a maga huszonhárom évével a legidősebb volt az újoncok között; a csendes és szorgalmas Abe Lambourne, aki viszont egészen megvadult, ha túl sokat ivott; és Lars Liljegren, Lily Lars, a született tréfamester voltak. Nem mi voltunk a három testőr, de azért közel álltunk egymáshoz. Bili huszonnegyedik születésnapja egy hétvégére esett, amikor épp mind eltávon voltunk. Pénteken addig ittunk, míg el nem ájultunk, a szombatot pedig arra szántuk, hogy kiheverjük a másnaposságot, de azért még aznap este is akcióba lendültünk. Volt két kadét, akiket ki nem állhattunk: Simon Dale és Parson McNally. Elég sokan utálták őket, mert hűségesebbek voltak a feletteseinkhez, mint hozzánk, többiekhez. Minden további nélkül beköpték az embert, csakhogy az őrmester kedvében járjanak. Lily Lars már alig várta, hogy valakiből tréfát űzhessen. Dale és McNally nem messze üldögéltek az asztalunktól, gyenge sört iszogattak, és úgy viselkedtek, mintha tábornokok lennének. Lars fel akarta rázni őket egy kicsit. Olyan terven törte a fejét, amivel felidegesíthetné őket, és Abe-bel hamarosan ki is sütöttek egyet. Bili és én is benne voltunk. Ha bármelyikünk józan lett volna, megállítjuk, de hát mind be voltunk rúgva.
Lars egyszer vett magának egy kézifegyvert, és vaktölténnyel töltötte meg, hogy ezzel kápráztassa el a hölgyeket. Abe-bel úgy tettek, mintha összevesznének valamin. Először csak kiabáltak, aztán ütésváltásra került sor. Talpra szökkentek, és egymást csépelve támolyogtak körbe a bárban. Bili és én követtük őket, úgy téve, mintha aggódnánk miattuk, félrelökdöstük a vendégeket az útjukból. Dale és McNally felé tántorogtak, mikor Dale előhúzta a fegyverét. Erre az emberek mind kiabálni kezdtek és fedezéket kerestek. Ám az öntelt kadétok nem. Azok csak nézték a két birkózót, hűvösen várva, hogy a cécó elcsituljon. Abe futni kezdett Lars elől, egyenesen Dale és McNally felé. Direkt megcsúszott, amikor Lars célba vette, így Dale lett a célpont. Amikor a kadét arcán megjelentek a félelem első jelei, Lars kétszer tüzelt. Dale erre felsikoltott és az arca elé kapta mindkét kezét. McNally is felkiáltott, és rémülten vetődött oldalra. Lars terve tökéletesen működött. Lars és Abe kétrét görnyedtek a nevetéstől. Bili és én is majd megpukkadtunk. Amikor Dale rájött, hogy bolondot csináltak belőle, az arca elkomorodott. Felállt, beletúrt tüsi hajába, és dühödt pillantásokkal méregette két hahotázó barátunkat, hogy azután előrántsa kését a bal combjára szíjazott tokból, lépjen egyet előre, az orránál fogva megragadja Abe-et, így szabaddá téve a torkát, majd a pengével felhasítsa a puha húst. Ahogy a meglepett tekintetű Abe vért spriccelve elzuhant, Dale Larsra vetette magát, Bili azonban a földre terítette. Én lefogtam Dale karját és beleharaptam. Lars túlságosan döbbent volt, hogy segítsen. Abe-et nézte, aki erőtlenül vergődött, a haláltusáját víva. Míg mi Dale-lel birkóztunk, McNally ugrott oda. Lehet, hogy a társa segítségére sietett, de az is lehet, hogy nekünk akart jót. Már soha senki nem fogja megtudni, mert ahogy odaugrott, egyenesen beleszaladt a késbe, ami jó egy hüvelyknyi mélyen fúródott bele a mellébe, a szíve alatt. Haldokló barátjának látványa fékezte csak meg Dale-t. A harci kedve elszállt és összecsuklott, karjával takarva el a szemét. Lars, Bili és én nem néztünk félre. Figyeltük, ahogy a két ember meghal, dermedten, a tudattól hogy világunk ilyen fatálisan és ilyen gyorsan megváltozott. Parson McNally halálát balesetnek nyilvánították, Simon Dale-t viszont perbe fogták Abe meggyilkolásáért, de a bíró enyhítő körülménynek tekintette Lars provokációját, és enyhe ítéletet szabott ki rá. Két éven belül szabadlábra került. Ez akkor felháborított, és még most is így vagyok vele. Dale sokkal súlyosabb büntetést érdemelt volna. Minket, többieket onnantól a sereg szégyenfoltjának tekintettek. Tudtuk, mit kell tennünk. Lemondásunkat szó nélkül elfogadták, és mind néhány nap eltéréssel szereltünk le. Mivel szégyelltük az Abe halálában játszott szerepünket, útjaink elváltak, és én azóta nem láttam se Bilit, se Larst. * Elhallgatok, és a tavat vadul ostorozó esőt figyelem. Andeanna némán hallgat, kezét a térdemen nyugtatva. Nyilván azalatt tette oda, míg beszéltem. – Nem a te hibád volt – mondja. – Senkinek nem akartál ártani. – Tudom – sóhajtom. – De hagytam, hogy megtörténjen, így engem is terhel a felelősség. Ez alól nincs feloldozás. Andeanna együtt érzően megszorítja a térdemet, azután elhúzza a kezét. Arról kérdez, mi történt utána. Örülök, hogy másról beszélhetek. Elmesélem, mi történt a következő pár évben, hogy miként lettem visszahúzódó, hogyan vetettem bele magam a gigászi ivászatokba, hogyan törtek rám a dührohamok, mesélek neki a börtönben töltött rövid időszakokról, ahová általában csendháborításért és köztulajdon-rongálásért kerültem. Céltalanul tévelyegtem egyik helyről a másikra, próbáltam idegen országokban elfelejteni a múltat, ahol a bűntudatom nem gyötört annyira. Egy mexikói bárban futottam össze régi instruktorommal, Carter Phell-lel. Azt hittem, a véletlen műve, de hamar kiderült, hogy kutatott utánam. Ő vett rá, hogy jó alaposan magamba nézzek, és
segített felismerni, hogy milyen szánalmas, önsajnálatba süppedt alakká züllöttem. Leszoktatott a piáról és egyenesbe hozott. Amint kijózanodtam, Carter elárulta, hogy miért mentett meg. Bérgyilkosok toborzásába vágott bele, és úgy gondolta, hogy én tökéletes tagja lennék a csapatának. – Növekvő piac, nemde? – kérdez közbe Andeanna gúnyosan. – Lényegében igen – dünnyögöm. Profi gyilkosokra mindig van kereslet, de bonyolult dolog felbérelni őket. Egy jó kapcsolatokkal rendelkező, megbízható közvetítő annyit kérhet, amennyit csak akar. Carter tavaly halt meg, és több mint nyolcmillió dollárt hagyott hátra az örököseire. – Mennyit keresett rajtad? – tudakolja Andeanna. – Nem annyit, mint amennyire számított – dörmögöm és visszatérek Mexikóhoz. Visszautasítottam Cartert, aki elfogadta a nemleges választ, és jó viszonyban váltunk el. Megadta az elérhetőségét, és azt mondta: az ajánlata bármikor érvényes. Eldobtam a papírcetlit, de előtte még megnéztem a számot. Így hagytam rá esélyt, hogy az agyam eltárolja a többi, emlékezetemben őrzött telefonszám mellé. A következő évek során többet láttam a világból, mint amiről valaha is álmodtam. Afrika, Ázsia, Dél-Amerika, Európa. Ide-oda barangoltam, ahogy a kedvem diktálta, szállodában vagy a szabad ég alatt aludtam, stoppoltam, blicceltem a tömegközlekedésen. Ekkor kezdtem el először írni. Naplót vezettem, lejegyeztem bele az élményeimet és a gondolataimat. Ebből aztán hosszabb leírások születtek azokról a helyekről, ahol jártam, és azokról az emberekről, akikkel találkoztam. Soha nem jutott eszembe, hogy a szavakkal keressem a kenyerem. Ezzel csak múlattam az időt. Seattle-ben változott meg minden, amikor összefutottam Belinda Darnierrel. Belinda és én nem voltunk egy súlycsoportban. Szép volt, egzotikus, és olyan körökben mozgott, ahova én szokványos esetben soha nem juthattam volna el. De akkoriban mellém állt a szerencse a lóversenyben, és viszonylag magas életszínvonalon éltem. – Régebben néha-néha szerettem hazardírozni – árulom el Andeannának. – Seattle-ben majdnem ötvenezer dollárt nyertem egy kombinált fogadáson. Így keveredtem Belinda világába. Egy tárlatmegnyitón találkoztunk. Megtetszett neki a sutaságom. Soha nem voltam valami tapasztalt a pénz vagy a nők terén, és míg a legtöbb ismerőse undorodva nézett át rajtam, Belinda érdekesnek talált. Engedte, hogy pár hétig elszórakoztassam. Egy komikus mellékszereplő lettem az életében, akivel kicsit ki lehet rúgni a hámból, ahogy errefelé mondjátok. – Úgy tűnik, sok közös vonásom van vele – fintorodik el Andeanna, és enyhe féltékenységet vélek felfedezni abban, ahogy összehúzza a szemét. – Belinda szép volt, de nem olyan szép, mint te – suttogom. – Hagyjuk a bókokat és folytasd a sztorit! – fortyan fel Andeanna, de nem tudja elrejteni röpke, elégedett mosolyát. – Elképesztő két hét volt. Csúcsszállodák, finom éttermek és pezsgő minden éjjel, bámulatos szex, nem volt egyetlen unalmas pillanatom sem ébredés és elalvás között. Biztosra vettem, hogy nem tart soká, amint a pénzem elfogy, már nem leszek a számára érdekes, de így is pompás volt. Elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam a hullámvasúton, és nyöszörgés nélkül engedem el, amikor véget ért. Úgy vélekedtem, egy olyan nőből, mint Belinda Darnier, még egy kis szelet is több annál, mint amiben jogom van reménykedni. Alig vártam, hogy majd elcsemegézzem az emlékeken. Belinda imádta a kaszinókat. Született szerencsejátékos volt, bár csak mások pénzével játszott. A lóversenyről hozott szerencsém kitartott, amikor magával hurcolt. További húszezret nyertem ruletten és huszonegyen, ami miatt Belinda még egy hétig édes volt hozzám. Vadul költekeztem, ötvendolláros borravalókat nyomtam a taxisok kezébe, csak úgy szórtam a pénzt ruhákra, órákra, borra, olyan
pazarlóan éltem fel a tartalékaimat, ahogy csak tudtam. Még egy röpke kokainos élményben is részem volt, ami ugyan nem volt a stílusom, de Belinda azzal cukkolt, hogy ne legyek prűd. Az egyik ilyen éjszakán, amikor tele voltam kokóval, meséltem Belindának a múltamról, arról, hogyan rúgtak ki a seregből, hogy mennyire gyűlölöm Simon Dale-t, és hogy Carter Phell milyen ocsmány ajánlattal keresett meg. Ettől az érdeklődése az egekbe szökött. Tudni akarta, hogy mennyit ér egy emberélet, hogy Phell miként képezte ki az embereit, hogy miféle emberekkel kell elbánnia egy bérgyilkosnak. Új keletű tisztelettel viszonyult hozzám, mintha csak valami híresség lennék. Ezt látva az egóm a magasba szökött. Nem tudtam neki elég gyorsan válaszolgatni. A pénz három hét alatt elfogyott. Arra számítottam, hogy Belinda is lelép, de megdöbbenésemre maradt. Egyfolytában azzal fenyegetőzött, hogy elmegy, de nem ment. Kábult voltam ettől, de egyben eksztázisba is estem. Eredetileg úgy terveztem, hogy Ausztráliába utazom, de lefújtam. Szereztem egy melót, béreltem egy lakást és egyfolytában drukkoltam. A pár hétből egy hónap lett, Belinda pedig felvetette, hogy otthagyja a kéglijét és hozzám költözik. „És ha már ott vagyunk – fűzte hozzá huncut mosollyal –, akár össze is házasodhatnánk. Már ha akarsz.” – Milyen romantikus! – jegyzi meg Andeanna és bosszús arca nevetésre ingerel. Vissza kell fojtanom a vihogást, és az eszembe idéznem, hogy nem most van itt az ideje a nevetgélésnek. Annyira lezsibbadtam, hogy csak bólintani tudtam Belinda váratlan ajánlatára. Azon morfondíroztam, vajon nem csak álmodom-e az egészet, miközben ő már az esküvőt tervezgette. Gyorsan lezajlott a szertartás az anyakönyvvezető előtt, rajtunk kívül csak Belinda pár barátja vett részt rajta, én mégis úgy éreztem magam, mint aki megnyerte a lottóötöst. Az a nap volt életem legboldogabb napja. És még ma is így gondolok rá, dacára annak, ami utána történt. Hosszú ideig biztos voltam benne, egy reggel majd arra ébredek, hogy Belinda eltűnt. De ahogy teltek-múltak a hetek, már kezdtem elhinni, hogy hosszú távra tervez velem. El nem tudtam képzelni, mivel érdemeltem ki jó szerencsémet, és nem is törődtem vele. Saját akaratából lett az enyém, és csak ez számított. Nem sokkal később Belinda fejfájásra kezdett panaszkodni. Legtöbbször fáradt és bosszús volt. Mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, de nem hallgatott rám. Végül, amikor az állapota nem javult, belement, hogy orvoshoz forduljon. Aznap korán értem haza a munkából, de ő nem volt otthon. Leszállt az est, de még mindig nem volt semmi nyoma. Próbáltam felhívni az orvosát, de a telefonja foglalt volt. Végül, amikor már egyre idegesebb lettem, nyílt az ajtó, és belépett rajta a hamuszürke Belinda. Úgy támolygott el mellettem, mintha nem is léteznék, töltött magának egy jókora adag vodkát, egy húzással felhajtotta, aztán rám meredt tágra nyílt, rémült tekintettel, majd ennyit mondott: „Rák.” És zokogni kezdett. * – Ó, Ed! – sóhajt fel Andeanna. – Sajnálom! Már korábban el kellett volna mondanod. Én sosem... – Tartogasd a könnyeidet addig, amíg nem hallottad az egészet – horkanok fel. Tragikus volt és szörnyű. Úgy éreztem, mintha eljött volna a világvége. Nem volt könnyű kihúzni a részleteket Belindából, valahányszor magyarázni kezdte, mindig összeomlott, így csak amikor az orvosával beszéltem, akkor derült ki, hogy milyen komoly az ügy. „Ez a rák egy ritka fajtája – magyarázta el a doki világosan. – Az agyban jelenik meg. Tulajdonképpen mostanra már halottnak kellene lennie, de szerencséje van, csak lassan terjed, viszont hamarosan így is megöli, ha nem kezelik.” „Lehet kezelni?” – kérdeztem, és kicsit reménykedni kezdtem.
„Igen – felelte habozva. – A műtét szóba sem jöhet, de van egy új eljárás, ami a sugársebészet egyik fejlett fajtáját alkalmazza. Nincs rá garancia, hogy működni fog, mivel még mindig csak kísérleti stádiumban van, de Belindának lenne esélye.” „Mikor kezdhetünk?” „Ez nem ilyen egyszerű. Mint mondtam, még kísérleti stádiumban van, így Belinda biztosítása nem terjed ki rá.” „Én állom a különbözetet” – fogadkoztam. Erre vágott egy fintort. „Komoly különbözetről van szó. Már az induláshoz háromszázezer dollárra van szükség.” Tátott szájjal meredtem rá: még álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyi pénzről lehet szó. „A legtöbb ügyfelemnek nem is említeném ezt az eljárást – folytatta –, de tudom, hogy Belindának akadt pár gazdag barátja az évek alatt. Gondolom, félretett némi ékszert és készpénzt. Ha elő tudja teremteni a pénzt, és ha a következő pár hétben fel tudjuk vetetni a programba, túlélheti. Ha nem...” Amikor később leültem Belindával beszélgetni, elmeséltem, mit mondott az orvos, mire keserűen felnevetett. „Nem voltam olyan takarékos, mint ahogy gondolja. Nincs ennyi megtakarításom, úgyhogy akár kezdhetünk is koporsót választani.” Mivel nem voltam hajlandó feladni a reményt, rávettem, hogy készítsen listát mindenéről, amije csak van. Ehhez hozzátettem az én szerény tulajdonomat, ezresre felkerekítve. Belindának nagyobb volt a vagyona, mint gondolta, de még így is hiányzott kétszáznegyvenezer a jelentkezéshez. A következő pár napban kétségbeesetten próbáltam pénzt felhajtani. Régi barátokat pumpoltam meg – nem volt valami vidám –, azután uzsorásokhoz fordultam. Tudtam, hogy senki sem fog ekkora summát egyben hitelezni, így az volt a tervem, hogy kisebb összegeket veszek fel több pénzkölcsönzőtől. A terv okos volt, de nem én gondoltam rá először, így az uzsorásokat nem lehetett bolonddá tenni. Az első két ügylet simán ment, de amikor belevágtam a harmadikba, megszólalt a riasztó, és végül kénytelen voltam visszafizetni minden kölcsönkapott pénzt. Kemény megtorlásnak kellett volna következnie, de amikor megtudták, hogy miért próbáltam meg őket palira venni, megsajnáltak és verés nélkül engedtek utamra. Viszont ugyanott álltam, ahol a hét elején, Belindára pedig lassú és fájdalmas halál várt. Ekkor jöttek az őrült ötletek. Kirabolhatnék egy bankot. Csempészhetnék drogot. Elrabolhatnék egy milliomoscsemetét. Fegyvert szegezhetnék a csodamasinás orvosokra, és kényszeríthetném őket, hogy kezeljék Belindát. Belinda szomorkás mosollyal hallgatta végig vad ötleteimet. Egyszer-egyszer megcsóválta a fejét, közölte, hogy őrült vagyok, majd hagyta, hadd tervezgessek tovább. Nemsokára az jutott eszembe, hogy felhívom Carter Phellt. Belinda ezt a gondolatot nem vetette el, szemben a többivel. De nem is ujjongott örömében, csak lebiggyesztette az ajkát, tekintete a távolba révedt és merengve hátradőlt. Belecsimpaszkodtam a reménybe, és tovább boncolgattam a gondolatot, miközben szinte tudatában sem voltam annak, hogy miről beszélek. „Rávehetném, hogy előlegezze meg a pénzt. A kiképzés pár hónapnál nem tarthat tovább, talán még rövidebb is lesz. Az első pár meló fedezni fogja a következő számlákat. Utána pedig a kezelés és a melók már szinkronba kerülnek.” „De te nem vagy gyilkos” – suttogta erre. „Viszont lehetek. Érted.” „Ezt nem kérhetem tőled. Biztos van más mód is.” Természetesen nem volt, és a következő hetvenkét órában meggyőztem arról, hogy engedje meg,
hogy megpróbáljam. Fenntartásaim voltak – nem lettem volna ember, ha nincsenek –, de felhívtam a Cartertől kapott számot. Meglepte, hogy hall felőlem, de belement, hogy oda repül egy találkozóra. Nem meséltem neki Belindáról, csak annyit mondtam, hogy égető szükségem van a pénzre. Beleegyezett, hogy előleget ad. Az összeget átpasszoltam Belindának, aztán jöhetett a kiképzés. – Ilyen egyszerűen ment? – kérdi Andeanna kétkedve. Bólintok. – Nem volt vesztegetni való időm, és Carter sem voll az a habozó típus. Egyikünk sem tudta, hogy képes leszek-e ölni, ezt az ember csak akkor tudja meg, amikor eljön a döntő pillanat. Carter már korábban is képzett ki olyanokat, akik meghátráltak, amikor eljött a lecsapás ideje. Megmondta, nem fog megorrolni rám, ha nem sikerül, és annyi időt kapok az előleg visszafizetésére, amennyi csak kell. – Rendes tag – morogta Andeanna. – Nem rendes – javítom ki –, hanem profi. A kiképzés fárasztó volt. Két hónap lényegében pihenés nélkül: esélyem se volt találkozni Belindával. Telefonon tartottuk a kapcsolatot. Bevették a programba, és elkezdődött a kezelés. Az orvosai elégedettek voltak azzal, ahogy a szervezete reagált. A tanoncidő kínkeserves volt, fizikailag és szellemileg is kimerítő. Végtelen leckék, minden ismert fegyver szétszedése és összerakása, bemutatók, hogyan változtassunk át köznapi tárgyakat fegyverré, miként kövessünk embereket, hogyan terveljünk ki egy rajtaütést, hogyan rendezzük el az országokba való be- és kijutást. Én azonban ráéreztem a dologra, ahogy azt Carter előre megjósolta. Jó szeme volt az emberekhez. A kiképzés végére még mindig nem tudtam, hogy képes leszek-e majd ölni. Kétségeim voltak. Meglátogattam Belindát, aki nyúzottnak, de egészségesnek tűnt. Orvosai bizakodtak, noha még hónapokba telt, míg kiderül, hogy sikerül-e legyőznie a rákot. Elmondtam neki a félelmeimet. Hogy nem akarok ölni. Hogy nem vagyok benne biztos, tudok-e. Erre átölelt, és azt mondta, nem vár tőlem semmit. Azt is mondta, hogy szörnyű lenne ilyet kérni, így nem is fogja. Ha meglelem magamban az erőt, örökre hálás lesz nekem, de ha nem, akkor sem fog haragudni rám. Bárhogy is, szeretni fog a végsőkig, bármikor is következzen be: hamarosan vagy még sokára. Higgadt beletörődése lett a döntő érv. Bátran és méltóságteljesen küzdött az életéért. Ha a javára tudom billenteni a csatát, megteszem, bármibe kerül is ez nekem. Még aznap délután felhívtam Cartert, és közöltem vele, hogy készen állok. Pár nappal később megkaptam az első megbízatásomat: egy üzletembert kellett likvidálni Németországban. Odarepültem, követtem a célpontot, egyik éjjel besurrantam a lakásába, ahol a szeretője élt, és amikor a nő nem volt otthon, belefojtottam a férfit a kádba, balesetnek tüntetve fel a dolgot. Reggel már egy gépen ültem, és estére otthon voltam Belindánál. – Mit éreztél? – nyögi Andeanna. Rövid szünetet tartok, mielőtt felelnék. – Őszintén? Izgalmat. Szörnyű volt, de egyben felpezsdítő is. Ujjongva jöttem el. Később következett az ürességérzet: nyomorultnak éreztem magam. Nem sírtam, de három hétig lidércnyomások gyötörtek, újra meg újra átéltem az egészet, képtelen voltam magam mögött hagyni. Bár Andeannának nem említem, mert nem akarom teljesen felfedni törékeny elmeállapotomat, ekkor jelent meg az első kísértet. Éppen egy bárban üldögéltem, ön sajnálatba merülve, amikor testet öltött. Átlépett a falon, majd rám vetette magát, néma károgással. Leestem a székről, és rettegve sikoltoztam, ami mindenkit megdöbbentett a bárban. Kimenekültem az éjszakába a kísértettel a nyomomban, aki
körém fonódva próbált bosszút állni. Végül labdává gömbölyödtem egy sikátorban, lehunytam a szemem, és álomba ringattam magam. Azt mondogattam, hogy csak képzelődöm, hogy a kísértetet csak az ital hozta elő, de amikor reggel felébredtem, még mindig ott volt. Ettől megtébolyodtam. Rátámadtam a jelenésre, megpróbáltam elkergetni. Nem hittem, hogy igazi kísértet lenne. Biztos voltam benne, hogy megőrültem, hogy a fantommal a tudatalattim büntet. Időpontokat egyeztettem pszichiáterekkel, aztán lemondtam őket. Ahhoz, hogy valakinek meséljek a kísértetemről, szükség lett volna arra is, hogy könnyítsék a rám nehezedő terhen és mesélnem kellett volna a merényletről is. Erre nem voltam képes, így saját magamnak kellett elbánnom a démonaimmal. Úgy éltem túl, hogy Belinda igényeit minden más elé tettem. Belinda visszaesett. Azt mondta, hogy az orvosok magasabb szintre akarják emelni a kezelést, de ehhez még több pénz kellene. Folytatnom kellett a gyilkolást, vagy Belinda meghal. Azt hittem, az első lesz a legrosszabb, utána lassan megszokom az emberölést, és a következő megbízatások már könnyebben mennek majd. Tévedtem. Másodszor egy nő volt a célpont, egy riporternő, aki a legnagyobb drogkartelleknek üzent hadat. Könyörögtem, hogy adja a munkát másnak, de azt felelte, hogy a bérgyilkosok nem lehetnek érzelgősek. Ha elutasítom a melót, nem kínál másikat. Egy hétig követtem a nőt. Technikai szempontból izgalmas gyakorlat volt. A hatóságok tudták, hogy a nő célpont, így mindenhova fegyveres őr kísérte. Úgy viszonyultam az egészhez, mint egy sakkjátszmához. Érzelmileg el tudtam távolodni a dologtól, egészen a tényleges kivégzés pillanatáig. Ám amikor túljártam az őr eszén, és eljött a pillanat, hogy meghúzzam a ravaszt... Megborzongok az emléktől. Ahelyett, hogy lőttem volna, haboztam, így a nőnek maradt ideje könyörögni. Ha elhallgatott volna, talán összeomlók és elengedem, de elkövette azt a hibát, hogy menekülni próbált. Ösztönösen cselekedtem és lőttem. A derekán találtam el, amitől összeesett, de nem halt meg. Ahogy ott hevert, mint valami sebesült rák, levegőért kapkodva, zokogva, kegyelemért esdekelve, nem tehettem mást, minthogy odalépek hozzá, és közvetlen közelről arcba lövöm. – Kérlek – szakít félbe Andeanna reszkető kézzel. – Kímélj meg a részletektől! Egy beteges szemétláda vagy. Nem akarom tudni, hogy ölted meg őket. Feláll, mire szelíden visszahúzom. – Már majdnem vége – fogadkozom. – Meg kell hallgatnod. – Nem akarom. – Tudom, de muszáj. Rám mered, aztán bólint. Én folytatom, most már gyorsabban, a finálé felé száguldva. Depressziós lettem, miután végeztem az újságírónővel. Gyűlöltem magam. Gyűlöltem Carter Phellt. Gyűlöltem Belindát. Megpróbáltam elhagyni őt és halálra inni magam. Mindketten fiatalon haltunk volna meg, szörnyű halállal. Egyszerűbb lett volna úgy. Humánusabb. A reptérig jutottam, de onnan nem vitt tovább a lábam. Bármennyire is próbáltam, Belinda csábereje túl erős volt. Visszasomfordáltam hozzá, szégyenkezve, amiért majdnem elhagytam. Elfogadtam egy újabb megbízatást, és gépiesen, egykedvűen, profin teljesítettem. A harmadik meló simán ment. Egy gengszter volt a célpont, aki megérdemelte a halált. Nem mintha sokat számított volna. Bűnös vagy ártatlan, kit érdekel? Nem törődtem már az erkölccsel, átadtam magam a sötétségnek. Legalábbis azt hittem. A negyedik munka viszont kiütött. Egy jelentéktelen orosz politikus volt a célpont, aki túl sok ellenséget szerzett magának. A helyiek nem mertek maguk szembeszállni vele – erős szövetségesei
voltak –, így felbéreltek engem. Akárcsak az első munkámnál, itt is balesetnek kellett tűnnie. Miután tíz napon át jártam a nyomában, rájöttem, hogy túl szorosan őrzik otthon is és a munkahelyén is. Újabb egy hétbe telt, mire rájöttem a megoldásra. Volt egy villája a hegyekben, ahol a legtöbb hétvégéjét töltötte. Meredek út vezetett fel. Ha letér az ember az útról, egyből a szakadékba zuhan. Nem odafelé ütöttem rajta, inkább kerestem egy leshelyet, ahol bevackoltam magam, puskámat az útra szegeztem, és vártam vasárnap estig, mikor elindult hazafelé. Egyedül ült a BMW-jében – vagy legalábbis ezt hittem amit elölről-hátulról egy-egy kocsi biztosított. A hátsó kerékre céloztam, kivártam a megfelelő pillanatot és lőttem. A gumi felrobbant, az autó pedig letért az útról, egyenesen bele a szakadékba. Ezután visszatértem a szállodába. Másnap, míg a taxit vártam, hogy a reptérre vigyen, megláttam a fényképét az egyik újságban. Szerepelt mellette egy kislány képe is. Megkértem a recepcióst, hogy fordítsa le a szalagcímet – Családi dráma! Ketten haltak meg a tragikus balesetben! –, majd fizettem neki, hogy fordítsa le az egész cikket. A célpont nem volt egyedül. Kilencéves kislánya a hátsó ülésen aludt, és így az apjával együtt halt meg. Ekkor lett vége. Már nem számított, mi lesz Belindával. Még egyszer ilyesmit nem bírtam volna elviselni. Kiszálltam a játszmából. Megmondtam Carternek, és ő elfogadta a döntésem. Kifizette a nekem járó pénzt, és nem haragudott. Belinda sem vitatkozott. Maga volt a megtestesült erő. Közölte, hogy kisírhatom magam a vállán, ha akarom, de még mindig képtelen voltam sírni. Nem éreztem mást, csak önutálatot. Azzal töltöttem a napjaimat, hogy zsibbadtan méregettem az öt kísértet képét, főleg a kislányét, akit véletlenül öltem meg, ahogy rémes forgószélként köröznek körülöttem, némán próbálva megtörni, öngyilkosságba kergetni vagy valami végzetes baleset felé terelni. Teljesen visszavonultam a világtól, arra várva, hogy a látomások végezzenek velem. A mélyponton voltam, amikor váratlan látogatóm érkezett. Egy arc a múltból. És ekkor tudtam meg a brutális, lesújtó igazságot arról, hogy valójában milyen mélyre süllyedtem. * Belinda újabb kezelésre ment, én pedig még aludtam. Azokról álmodtam, akiket megöltem. Még akkor sem tudtam elszökni előlük, amikor visszavonultam a nap végén. Ekkor valami ismeretlen kattanásra egy szemvillanás alatt magamhoz tértem, és egy revolver csövébe bámultam. Egy férfihang szólalt meg: „A legcsekélyebb gondot sem okozna, ha használnom kellene, úgyhogy én a helyedben olyan csendben maradnék, akár egy hulla.” Nem ismertem fel a hangot, de amikor hátralépett és felkapcsolta a villanyt, egyből rájöttem, hogy ki az. „Simon Dalé?” – kapkodtam levegő után. – Várj! – szakít félbe Andeanna. – Az a fickó, aki megölte a barátodat a seregben? – Igen. – Mi a francot keresett ő ott? – Mindjárt rátérek. Azt hittem, hogy még mindig álmodom, de aztán Dale meghúzta a ravaszt, mire a párna, amelyen a fejem nyugodott, tollzuhataggá robbant. Most már tudtam, hogy nem álom. „Ezt a golyót neked szánták” – vigyorodott el Dale rosszmájúan. Meglepetésemre egyáltalán nem féltem. Nem kavart fel a halál gondolata. Sok szempontból megváltás lett volna. A kísértetek lelkesen gyűltek körém, arcukra kiült az izgatottság, úgy várták a kivégzésemet.
„Személyes ügy vagy üzlet?” – tudakoltam. „Egy kicsit mindkettő.” „Carter küldött utánam?” Dale megrázta a fejét. „Ő nem tud erről.” Odahúzott egy széket és kényelembe helyezte magát. „Megpróbáltad valaha is kideríteni, hogy mi történt velem, miután kijöttem a börtönből? „Nem. Szart sem érdekelt. Nem számítottál.” „De most igen – vihogott. – Carter fogadott fel.” „Vagyis még mindig gyilkosságban utazol” – jegyeztem meg keserűen. Dale mosolya erre eltűnt, de a fegyvere nem. „Okos fiú" – vicsorgatta a fogait. „Akit untatsz. Ha meg akarsz ölni, essünk túl rajta!" „Nem foglak megölni – mondta erre Dale halkan. – Megfizettek érte, de most az egyszer elállok az üzlettől, így viccesebb lesz.” Erre már összehúztam a szemem. „Mi a frászról beszélsz?” „Egy nő keresett meg.” Leengedte a fegyverét, de nem tettem támadó mozdulatot. „Tudta, hogy viszály van köztünk. Megkérdezte, hogy elfogadnék-e a szokásosnál alacsonyabb árat azért a kiváltságért, hogy lepuffanthatlak. Nem tudom biztosan, hogyan talált rám. Úgy sejtem, Carter révén. Az az érzésem, hogy kutatott utána, elcsábította, majd addig kefélt vele, míg el nem ájult. Miután Carter kilőtte a tárat, és már prímán érezte magát, a nő rávette, hogy beszéljen. Tudod, milyenek a férfiak: ha a kedvünkre tesznek az ágyban, még azt is megmondjuk, hányszor töröljük ki a seggünket szarás után.” „Ki volt a nő?” – kérdeztem rekedt hangon, noha már tudtam, de azt reméltem, azért imádkoztam, hogy Dale bebizonyítsa, hogy tévedek. „Azt hittem, csapda – mosolyodott el Dale önelégülten. – Leellenőriztem a csajt. Megtudtam, hogy profi szélhámos, aki odavan a különös kockázatokért. A legutolsó terve egészen elképesztő volt. Meggyőzött valami balekot arról, hogy halálos rákja van. Felbérelt egy álorvost, hogy átverje a pasast. Meggyőzte az aggódó férjet... igen, a szerencsétlen marha elvette... hogy legyen belőle bérgyilkos. Fogta a pénzt, amit keresett, azt mondta, hogy a kezelésre kell, azután félretette. Mikor a pasas idegei felmondták a szolgálatot és visszavonult, megkeresett engem...” „Nem” – nyögtem fel erőtlenül. „Nem akartam elfogadni a melót – folytatta Dalé. – Próbálom nem keverni az üzletet a szórakozással. Ám ekkor támadt egy ötletem – felállt és az ajtóhoz sétált, ahol megállt és visszanézett. – Mi van akkor, ha elfogadom a melót, de ahelyett, hogy megölnélek, inkább elmesélem az igazságot? Te és a seggfej barátaid elcsesztétek az életem, Severs...” – Ez az igazi nevem – szakítom meg a történetet. – Brad Severs. – Nagyon amerikai – gúnyolódik Andeanna. „... és most itt az ideje, hogy viszonozzam a szívességet. Ölni túlságosan is egyszerű. Ez sokkal kellemesebb. Üdvözöld a kisasszonyt a nevemben is!” Ezzel rám kacsintott, majd kisurrant, engem pedig otthagyott, hadd fuldokoljak az ocsmány, embertelen igazság hálójában vergődve. *
Hosszú csend támad. Én arra az éjszakára gondolok, míg Andeanna összeilleszti a mozaikdarabkákat. – Felültetett? – kérdi végül. – Méghozzá nem kicsit – suttogom, és halott tekintettel bámulom a tavat örökké éber kísérteteim ködös alakján át. – Mindent jó előre eltervezett, amint megismerte titkolt múltamat. Kitalált rák, egy vagyonra tesz szert azzal, hogy rávesz, legyek bérgyilkos, azután Dalelel eltetet láb alól, amikor már nem érdeklem. – Nyilván lett volna könnyebb módja is annak, hogy pénzhez jusson – tiltakozik Andeanna. – Naná! De a pénz másodlagos volt. Ő a veszélyt élvezte. A játszmát. A borzongást. Ez éltette. Andeanna nagyot nyel. – Megölted? Lehunyom a szemem. Megfájdult a fejem. Bárcsak ihatnék valamit! – Másnap felkutattam. Abban a lakásban találtam rá, amelyben az orvosával laktak. Éppen a nappaliban keféltek, amikor megérkeztem. Berúgtam az ajtót, golyót röpítettem a barátja homlokába – kinyitom a szemem és ránézek a hat kísértet közül a jobbra legtávolabb állóra, aki mintha dühös képet vágna aztán célba vettem Belindát. Nem könyörgött kegyelemért. Csak ült a kanapén, meztelenül, halott szeretője vérével a testén, és olyan hideg tekintettel meredt rám, mintha csak gyémántból lett volna a szeme. Rengeteg mindent szerettem volna mondani, de egy árva szó sem jött ki a számon. Végül közöltem vele, hogy mosakodjon meg, öltözzön fel és vigyen el a pénzhez. „Arra semmi szükség – felelte pillanatnyi habozás nélkül. – Itt van.” Egy széfben tartották, készpénzben, mind a nyolcszázhúszezer dollárt: nemcsak a nekem kifizetett járandóság volt itt, hanem a többi balektól lenyúlt lóvé is. A lelkem ára, meg egy kis prémium. Az egészet egy nagy műanyag zacskóba dobáltam, aztán megpróbáltam megölni őt is. De képtelen voltam rá. Mert bármit is tett, egy részem még mindig szerette. Nem tudtam végezni vele. Viszont azt sem tehettem meg, hogy fogom magam, kisétálok, őt meg itt hagyom. Bűnhődnie kellett. Szorosan megkötöztem, hoztam egy kést a konyhából, és munkához láttam az arcán. – Ed! – kapkod levegő után Andeanna és a szája elé kapja a kezét. – Meg kellett lakolnia – dörrenek rá. – Addig faragtam a képét, míg biztos nem lettem benne, hogy már nem tudják visszavarrni. Semlegesítenem kellett, hogy soha többé ne tudjon úgy játszadozni senkivel, ahogy velem játszott. Andeanna rám mered. Hogy kitöltsem a csendet, befejezem a sztorit. A jajgató, ronccsá gyalázott arcú Belindát hátrahagyva elsétáltam a pénzzel. Több mint egy éven át mintha kábulatban éltem volna, az öngyilkosságot fontolgattam, a kísértetektől és múltam emlékétől gyötörve. (Még mindig nem említem a kísérteteket Andeannának. Fölösleges lenne ebbe is belemásznunk.) Csakhogy nem voltam elég erős ahhoz, hogy végezzek magammal, és fokozatosan visszatért az élni akarásom. A félelem, amit a kísérteteim miatt éreztem, akikről azt gondoltam, csak bennem léteznek, érdeklődéssé alakult át, amikor felmerült bennem a lehetőség, hogy mégiscsak rajtam kívül létező, természetfeletti fantomok lehetnek. Belevágtam hát a feladatba, hogy bebizonyítsam, a kísértetek valóságosak, abban a reményben, hogy ha ez sikerül, találok módot arra is, hogy megszabaduljak ettől a fél tucattól. Miközben mindenféle bizarr ötletet fontolóra vettem, novellákat kezdtem írni, abban a hiszemben, hogy hátha a fikciós irodalom segítségével bukkanok rá az igazságra. Egy idő után teljesen belefeledkeztem A félelem éjszakáinak papírra vetésébe. – A többi pedig már történelem – fejezem be derűsen. – És Belinda? – tudakolja Andeanna.
Üresen elmosolyodom. – Nevet változtatott és Simon Dale-nek kezdett dolgozni. Erre leesik Andeanna álla. – Hogy? Megvonom a vállam. – Belinda az intrikában és a gyilkosságban volt igazán remek. Amikor felépült, megkörnyékezte Dale-t és felajánlotta szolgálatait. Megkörnyékezte, hogy mennyivel többre juthatna, ha eltenné az útból Cartert és létrehozná a saját vállalkozását, amit ő, Belinda vezetne a színfalak mögül. Biztosra veszem, hogy Dale körültekintően járt el vele, de adott neki egy esélyt, amiből Belinda kihozta a maximumot. Még mindig együtt vannak. Úgy tudom, remekül boldogulnak. – Hát ez elképesztő! – nevet fel Andeanna. – Jézusom! Az eső elállt, de Andeanna nem engedte le az ernyőjét. Olyan szögben tartja, hogy eltakarja előlem az arcát. Gondolkodik. Tudni szeretném, hogy mi játszódik le a fejében, és hogy van-e közös jövőnk, most, hogy már ismeri az igazságot rólam. De inkább tartom a számat és várok. – Elmondtad volna? – kérdezi végül. – Ha Axel nem botlik belénk és elszökünk, bevallottad volna? – Nem tudom. – Ez nem elég jó válasz – morogja. – Ez az igazság. A múltam csukott könyv volt, amit soha nem állt szándékomban ismét kinyitni. De arra sem gondoltam soha, hogy ismét szerelmes leszek. Az elején folytattam volna a hazudozást, de hogy meddig tartott volna... tényleg nem tudom. Ismét hosszú csönd támad, majd Andeanna így szól: – Nem hiszem, hogy szeretni tudnálak. Embereket öltél. Értem, hogy ez a dolog nem fekete és fehér, és szeretnélek elfogadni így, de pénzért gyilkoltál, és ezt sosem tudnám elfelejteni. – Akkor menj vissza a férjedhez! – felelem nyersen. Lesüti a tekintetét. – Nem tudom, hogy képes lennék-e rá. Életem része vagy, miattam öltél. Nem tudlak kitépni magamból, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. – Akkor mit akarsz? – vicsorgatom a fogam, ahogy egyre dühösebb leszek. – Egyszerűen mondd el! Ha azt szeretnéd, hogy maradjak, maradok. Ha azt akarod, hogy menjek el, elmegyek. Rajtad áll. – Ed – rázza meg a fejét, és potyogni kezdenek a könnyei. Várom, hogy folytassa, de hiába. – Ennyi? Ed? – Igen – zokogja és feláll. – Át kell gondolnom a dolgot. Időre van szükségem. Egyedül. Hogy rájöjjek, mit is tudok kezdeni ezzel az egésszel. – Mi van akkor, ha addigra elmegyek? Nem fogok örökké itt lebzselni, arra várva, hogy meggondold magad. Vagy akarsz engem, vagy nem. Ilyen egyszerű az egész. – Nem ilyen egyszerű – ellenkezik. – Akarlak, de lehet, hogy nem tudlak így elfogadni. Ezzel megfordul, hogy elmenjen. – Andeanna! – kiáltok utána. Megáll és vár, de nem fordul meg. – Most, hogy már ismersz, tudod, mire vagyok képes. El tudom intézni a Törököt. Ha ő az egyetlen köztünk lévő akadály, őt le lehet küzdeni. Felém fordul, de aztán megrázza a fejét és elsiet, magamra hagyva a padon, a sötétben.
TIZENEGY A következő pár nappal és éjszaka során a kísérteteim jelentik az egyetlen társaságot. Némán virrasztanak, mint ahogy az elmúlt hat évben tették. Nem tudom, miért nem tudnak zajt csapni. Ha saját elmeszüleményeim, akkor nincs rá magyarázat, miért ne lennék képes őket hanggal is felruházni, éppen úgy, ahogy arcot is adok nekik. Ha viszont igaziak, kutatásaim során már rengeteg olyan szellemmel találkoztam, akiknek nem okozott gondot zajt csapni. Axel Nelke gyorsan beilleszkedett. Leszámítva a metróperonon ellenem intézett első alattomos támadását, azóta nem próbálta meg rám hozni a frászt, és olyan könnyedén besorolt a többiek közé, mintha évek óta a banda tagja lenne. Gyanítom (persze, csak ha igaziak), hogy képesek valahogy kommunikálni egymással, vagy csak ösztönösen reagálnak, amikor visszatérnek halottaikból. Tényleg azt hittem, hogy magam mögött hagytam a gyilkolást, hogy semmi nem vehet rá többé arra, hogy öljek. Reméltem, hogy egy napon talán levezeklem a bűneimet, hogy a kísértetek belátják, hogy megbántam, így megbocsátanak és továbbállnak. Vagy hogy meg tudok bocsátani magamnak, és akkor szertefoszlanak, amennyiben én vetítem ki őket. Egy részem ujjongott, amikor megöltem Axel Nelkeet. Egy részem sóvárogva várta az újabb esélyt, hogy lesújthasson, és ismét vért ízleljen. És ez a sötét, rémisztő, éhező részem azt akarja, hogy tegyem meg ismét. Amikor megcsörren a mobilom az éjszaka közepén, azonnal felriadok, érte nyúlok és beleszólok. – Andeanna. Döbbent csend. – Honnan tudtad, hogy én vagyok? – Ki más csörögne – nézek az órámra – hajnali négykor? – Valamelyik szeretőd – csipkelődik. – Ők kilenc előtt sosem hívnak – viccelődöm, és felülök a sötétben. Örülök, hogy hívott, de meg is rémiszt. Mi van, ha azt mondja, hogy soha többé nem akar látni? – Hiányoztál – sóhajt fel. – Ezt azt jelenti...? – kérdem reménykedve. – Hogy veled akarok-e lenni? Igen. A szívemet elönti a forróság. – Szeretlek – károgom. – Én is szeretlek – mondja egyszerűen, de mégis elbűvölően. – És most mi lesz? – tudakolom. Nem válaszol azonnal. Talán nincs mit mondania. Vagy csak tétovázik kimondani. Aztán, mogorván, ami más helyzetben vicces lenne, így szól: – Meg kell ölnünk Mikist, igaz? – Ha együtt akarunk lenni, akkor igen. – Nem szökhetnénk egyszerűen el? – Mindig a hátunk mögé kellene néznünk, aggodalmaskodva, gyanakodva. Elpusztítana minket a félelem. – Ő Greygo apja. – Egy semmirekellő rohadék – vágok vissza. – Csak a fiadnak fog hiányozni, meg talán pár kedvenc kurvájának. Andeanna sóhajt egyet. – Nem fogjuk megúszni. Az emberei hűségesek hozzá, főleg Bond. Utánunk jönnének.
– Akkor nem, ha ügyesen csináljuk. Hosszú, hosszú csend támad. – Mondd el, hogyan! És ezzel megköttetik komor egyezségünk. * Mikis Menderest viszonylag könnyű megölni. Az a nehéz, hogy elérjük, senki se vádolja Andeannát. Mikis emberei addig nem fognak nyugodni, míg el nem kapják a bérgyilkost és a megbízót. Gyanakodni fognak mindenkire, kezdve Andeannával és a fiával, mivel a legtöbbet ők nyerik a dolgon. – Én aztán nem – horkan fel Andeanna. – Mikis minden vagyonát Greygóra hagyja. Én semmit sem kapok. – Ez jó – dörmögöm –, de nem elég. El kell terelnünk a figyelmüket. Balesetnek kell feltüntetni, vagy bűnbakot kell eléjük vetni. – És azt hogyan? – Nem tudom. Még gondolkodnom kell rajta. Amikor leteszi, elmegyek zuhanyozni, mert tisztább lejjel tudok töprengeni a zubogó víz alatt. A terv vázlata szinte azonnal bevillan. Mindenekelőtt szükségem lesz egy fegyverre. Ez korábban probléma lehetett volna, de Axel Nelke pisztolya a Heathrow-n vár rám. Keserűen elmosolyodom, amiért engedtem az ösztöneimnek, és a kocsiban hagytam. Egy részem sejtette, hogy ebbe az irányba kanyarodnak a dolgok. Előrébb láttam, mint gondoltam volna, amikor megtartottam a fegyvert. Kilépek a zuhany alól, megtörülközöm, majd felöltözöm. Kabátzsebembe becsúsztatok egy pár kesztyűt, és metróra szállok a Heathrow felé. Ezúttal jó messze állok meg a peron szélétől. Vásárolok egy kalapot meg egy napszemüveget az egyik reptéri üzletben, felveszem őket a mosdóban, aztán busszal a parkolóig megyek. Megérkezve felhúzom a kesztyűt, majd egy ideig csak téblábolok, úgy téve, mintha eltévedtem volna, arra az esetre, ha a Török emberei rábukkantak volna a kocsira, és ráállítottak egy csapatot, hogy figyeljék. Senki gyanúsat nem látok, így megállok az autó mellett, kinyitom a sofőroldali ajtót, amit nem zártam be korábban, majd belenyúlok a zsebembe, és úgy teszek, mintha onnan húznám elő a slusszkulcsot. Aztán beszállok. Odabent állott a levegő, és az ülés hideg. Mindkét kezemet a volánra teszem és magam elé nézek, mintha csak mélyen elgondolkoznék valamin. Egy perc elteltével bal kezem lesiklik az ülés mellé. Ujjaim hideg fémhez érnek. Rántok egyet rajta, egyik ujjamat beakasztom a kengyelbe és felemelem. Lenézek, hogy megbizonyosodjam róla, nincs-e kibiztosítva, azután belököm a kabátom belső zsebébe. Ha lennének a környéken emberek, eljátszanám, hogy beindítom a motort, majd hagynám lefulladni, utána káromkodva kiszállnék, és úgy tennék, mintha elmennék keríteni egy szerelőt. De mivel egyedül vagyok, egyszerűen csak kiszállok és elsétálok. A busszal elmegyek a terminálig, onnan metróval vissza a Royal Munsterba, ahol beteszem a fegyvert a széfbe. Most, hogy a fegyverről már gondoskodtam, leülök kezemben egy tollal meg egy jegyzetfüzettel, és nekilátok kidolgozni a tervet. Leírok pár nevet – az enyémet, Andeannáét, Axel Nelke-ét, a Törökét, Bond Gardinerét – és vonalakat húzok közéjük. El kell érnem, hogy Nelke-et hibáztassák. Jó kiindulópont a Törököt Nelke fegyverével megölni, de a pisztolynak ezután Bond Gardiner kezébe kell kerülne, hogy össze tudja kötni az eltűnt őrrel. Postán nem küldhetem el neki, és a tett színhelyén sem hagyhatom. Nem fogja elhinni, hogy Nelke volt az elkövető, ha ügyetlenül terelem rá a gyanút. Kell, hogy legyen rá mód, amivel össze lehet őt kapcsolni a merénylettel, méghozzá jó okkal... Mereven elmosolyodom, amikor bevillan a válasz. Egy újabb szót írok fel a lapra nagybetűkkel:
BÉRGYILKOS. Amikor még űztem az ipart, én névtelen maradtam, de mások nem voltak ennyire szemérmesek. Akadtak, akik aláírták a művüket, mint valami művész. Ha egy ilyet be tudnék vonni a tervbe, máris lenne ürügyem arra, hogy miért hagyok hátra terhelő bizonyítékot. Gardiner így felkutathatná a bérgyilkost, majd a bérgyilkoson keresztül összeköthetné a fegyvert Nelke -kel. Szokványos körülmények között nem is gondolnék arra, hogy átverjek egy bérgyilkost – ez nagyon veszélyes –, de már eszembe is jut valaki, aki tökéletesen megfelel minden kritériumnak, és nemcsak szignózza gyilkosságait, de elszámolnivalója is akad a Törökkel. Ráadásul szívesen is hoznám szorult helyzetbe. Még rengeteg részlet vár kidolgozásra, de érzem, hogy a terv kezd szilárd alakot ölteni. Csak idő kérdése, mielőtt a halálos reteszek végzetesen a helyükre csusszannak. * Délután a gondolataim Joe-ra terelődnek. Az általam eszkábált csel messze nem üzembiztos, és nem szeretném, ha ráfaragna, ha a dolgok rosszul sülnek el. Ezért el kell szakítanom a köztünk lévő köteléket. Nem lesz kellemes, de az ő érdekében teszem. Derűsen szól bele a telefonba, amikor felhívom. – Szia, Ed! Mizújs? – Joe – mondom színtelen hangon – van egy kis gondunk. – Miféle gond? – Az ügynököm beszélt a szerkesztőmmel az együttműködésünkről, mire a csaj nagy patáliát csapott. A kiadók attól félnek, hogy egy jogi háborúskodás közepébe csöppennek, ha mi ketten összerúgjuk a port. – De hát ez őrültség! – mordul fel Joe. – Tudom, de én csak egy író vagyok. Az én véleményem nem számít. Joe felnevet. – Mondd meg nekik, hogy küldjék csak bátran a szerződést! Aláírok mindent, amit csak akarnak. – Jonathan is ezt javasolta, de nem haraptak rá. Azt mondják, hogy ez vagy egy színtiszta Ed Sieveking-könyv lesz, vagy le van fújva az ügylet. Joe sóhaja belém mar, de a legrosszabb még csak most jön. Meg kell acéloznom magam. – Engem hidegen hagy ez az egész – mondja, és próbál nem csalódottnak tűnni. – A legtöbb, amit reméltem, amikor elkezdtük az egészet, annyi volt, hogy megemlíted a nevem, így hát nem is lenne szabad túlzottan feldúlnak lennem. – Ami azt illeti, ez sem lehetséges. – Miért nem? – értetlenkedik. – Jonathan teljesen ki akar rekeszteni téged ebből. Szeretné, ha azt mondanám, hogy az egész kutatás és minden ötlet tőlem származik. Úgy véli, ha megemlítelek a könyvben vagy az interjúkban, követeléseket támaszthatsz a jogdíjak terén. Először felkaptam a vizet, de minél többet gondolkodom rajta, annál inkább hajlok az ő álláspontjára. Ezt az utolsó mondatot döbbent csend fogadja. – Joe? Ott vagy még? – Itt vagyok – mondja elhaló hangon. – Úgy értem, hogy az ötleteid egyáltalán nem voltak lényegtelenek – hadarom sietve. – Rengeteget segítettél, és nagy kár, hogy ezt nem tudjuk elismerni. De a kreatív munkához csak igen felszínesen járultál hozzá, igaz? – Hát persze – feleli reszkető hangon. – Utálnám, ha bíróság elé kerülne az ügy. Te is utálnád, nem igaz? – Gondolom, igen – feleli. Úgy beszél, mint akit elkábítottak.
– Vagyis írásban lemondanál minden igényedről a könyv kapcsán? – Lemondanák-e? De hát soha nem is írtam alá semmi ilyesmit. Hogy tudnék... – Majd küldünk egy formanyomtatványt – szakítom félbe. – Egy lemondó nyilatkozatot. Amint aláírtad a neved, ismét találkozhatunk, megihatunk együtt pár italt, és nevethetünk az egészen. – Úgy érted... – megköszörüli a torkát – Addig nem akarsz találkozni, míg a formanyomtatványt alá nem írtam? – Nem arról van szó, hogy nem akarok veled találkozni. Nem szabad találkoznunk. Az lesz a legjobb, ha addig kerüljük egymást, míg a könyv egy ideje kint nem lesz a polcon. – És ha nem beszélgetnénk a könyvről? – Sajnálom Joe, de az ügyvédeké a döntő szó. Hosszú ideje dolgozom már ezen az áttörésen. Nem akarod elcseszni nekem, igaz? – Persze hogy nem! – Nahát akkor! – dörgöm megjátszott jókedvvel. – Örülök, hogy ez is megoldódik. Fáj nekem, de azt hiszem, ez is része a siker árának. – Aha – feleli Joe fakó hangon. – Na, persze – vihogok az is lehet, hogy a sok hűhó után a könyv a kutyát sem érdekli majd. – Dehogy – tiltakozik Joe. – Remek könyv lesz! Biztosra veszem, hogy sikert arat. Összerezzenek. Könnyebb lenne, ha kijönne a sodrából és elküldene a picsába. – De most hagylak is – váltok joviálisra a végén. – Amikor elkészülök, majd küldök egy példányt, nem számít, mit mondanak azok a rohadékok. – Az klassz lenne. – Látjuk még egymást? – Naná, Ed! Így ért hát véget a barátságom Joe-val. * Amikor Andeanna felhív, közlöm vele, hogy találkoznunk kell. A Trafalgar teret ajánlja, ami egyik kedvenc helyünk volt, amikor még csak ártatlanul randizgattunk. A megbeszélt időben érkezem. A tér zsúfolásig teli turistákkal, még ezen a kései órán is. Mindenki kihasználja, hogy tiszta az ég, és meleg szellő lengedez. Talán ma van a nyár utolsó enyhe éjszakája, és ezt senki sem akarja kihagyni. Andeanna a szökőkútnál üldögél. Arcon csókol, amikor letelepszem mellé. Összeszedettebbnek tűnik, mint legutóbb. Az arca is szépen begyógyult. – Jól festesz – bókolok. – Tudom – nevet fel. – Téboly az egész. Zűrzavaros volt minden, amióta utoljára találkoztunk. Viszont ma reggel felébredtem, és valahogy könnyűnek, szabadnak, légiesnek éreztem magam. Bizarr. – Ez azért van, mert döntöttél, és elszántad magad rá, hogy megölöd a férjedet. Tudod, hogy ez a célod. A döntéstől megkönnyebbültél, ezért érzed magad úgy, mint aki tehertől szabadult meg. – Ó, Mr. Freud! – mosolyodik el. – Hogyan tettél szert ilyen bölcsességre? – Láttam már korábban ilyen reakciót. – Vagyis csak a trendet követem? – kiáltja hisztériát tettetve. – Igen – vigyorodom el önelégülten. – Először jön a fogadkozás: „Megölöm, semmi kétség.” Majd a zavarodottság: „Nem tudom megtenni! Ő a férjem! De muszáj! De hát képtelen vagyok rá!” – Hagyd abba! – kuncogja. – Ezután jön az elfogadás: „Meg fogom ölni. Nem nagy ügy az egész. Ó, milyenek ezek a körmök! Manikűröshöz kell mennem.” Andeanna a körmeire néz és elpirul.
– Szörnyűek! Holnap délelőttre kérek egy időpontot. – Könyvet kellene írnom erről – jegyzem meg szárazon. – Hogyan gyilkoljuk meg valamelyik szerettünket? – Jobb cím lenne a Hogyan gyilkoljuk meg valamelyik nem is annyira szerettünket? – Beismerem, neked van igazad. Csodás vele lenni, belenézni a szemébe, és nyomát sem látni benne a félelemnek, a kétségnek vagy a gyűlöletnek. Szeret és elfogad engem, és én tudom, hogy soha többé nem kérdez a múltamról, vagy arról, hogy miként tehettem ilyen rémes dolgokat. Megállapodásra jutottunk. – Gyűlölök arra gondolni, hogy megöletem Mikist – mondja végül Andeanna, és arcáról eltűnik a mosoly. – Minden hibája ellenére mindig gondoskodott rólam, és ő Greygo apja. – Tudom. – De az édeshármas nem működne – sóhajt fel. – Nem folytathatjuk úgy, mint eddig. Végül rájönne a dologra, és megölne minket. Nem válhatok el. Ha elmenekülök, a nyomomba ered. Arra sem várhatunk, hogy természetes halált haljon... még évtizedekig elélhet. Szóval vagy ez, vagy semmi. – Én nem tudom beérni a semmivel. – Én sem – bólint, és megfogja a kezem. – De gyorsnak kell lennie és a lehető legkevésbé fájdalmasnak. Nem szeretném, hogy úgy fojtsd meg, ahogy szegény Axellel csináltad. – Tiszta ügy lesz. Egyetlen golyó a fejbe. Erre komoran bólint. – Tudsz fegyvert szerezni? – Már van... Nelke-é. A szeme összeszűkül. – Nem fogja őket elvezetni hozzá a lőpor vagy a rovátkák vagy valami ilyesmi? – Ezt is akarom. Azt szeretném, ha azt hinnék, hogy Nelke nyírta ki a Törököt. – Axel? Ugyan miért? – Nincs indítékom, de szerintem nem is kell. Mikis arra gyanakszik, hogy Nelke elárulta, nem igaz? – Igaz, de Mikis mindig a legrosszabbat gyanítja mindenkiről. – És ezúttal igaza is lesz – horkanok fel. – Ez egy tökéletes kelepce. Mikis máris árulónak tartja Axel Nelke-et. Bond és a többiek keresni fognak valakit, akit fellógathatnak. Ha bedobjuk csalinak Nelke-et, hálásan ráharapnak, egészen addig, amíg nem játszunk túlságosan rá a koholt vádra. – Szóval megölöd Mikist Axel fegyverével, aztán a tetem mellett hagyod? – Az nem válna be. Ha Axel elég okos volt ahhoz, hogy észrevétlenül visszasurranjon Londonba és végrehajtsa a merényletet, akkor ahhoz is elég okos, hogy ne keverje magát gyanúba. Ha gyorsan cselekedtünk volna, amíg megvolt a tetem, elrendezhettünk volna egy autóbalesetet, és őt tehettük volna érte felelőssé – a fegyvert megtalálják a roncsok között, Bond meg összeadta volna a kettő meg kettőt. De mivel ehhez már túl késő, valaki mást kell a kezükre játszanunk. Egy csapat japán turista ül le a közelünkben. Én egy darabig még maradok a helyemen, nehogy úgy tűnjön, mintha megzavartak volna minket, majd felállok és sétára indulok Andeannával a téren, halkan, a szám sarkából beszélve. – Tegyük fel, hogy Nelke él, és meg akarja ölni a Törököt. Ő maga nem teheti meg, míg a Török emberei egész Londont tűvé teszik, hogy felkutassák. Akkor hogy lát neki a dolognak? – Kerít valaki mást, aki megteszi – feleli Andeanna azonnal. – Pontosan. De nem kockáztathatja meg, hogy felbérel egy keményfiút, aki elbaltázza a dolgot. Neki egy proli kell. És mivel Mikist jól ismerik, a halála pedig elszabadítja a poklot, olyasvalaki kell, akit nem riaszt el a megbízás nagysága. Egy átlagos bérgyilkos, már ha létezik ilyen egyáltalán, nem
eredne egy Mikis Mendereshez hasonló kaliberű célpont nyomába, csak akkor, ha a megbízó még nála is hatalmasabb. Ha a Török valamelyik riválisa nyakába sózhatnánk ezt az ügyet, sétagalopp lenne az egész. De nekünk csak egy Nelke-ünk van, így neki kell felfogadnia a bérgyilkost. – Axel megengedheti ezt magának? – Akkor igen, ha sikkasztott a Töröktől – kuncogok komoran. – És fogadhatsz rá, hogy Gardiner magától levonja majd az efféle következtetéseket, anélkül hogy komoly bizonyítékra lenne szüksége. De pénzügyi ösztönzésnél többre lesz szükségünk. Kell valaki, akinek más oka is van elfogadnia ezt a bizonyos munkát. – Nem értelek. – Egyetlen profi sem fogadna el pénzt egy olyan fickótól, mint amilyen Axel Nelke, hogy kinyírjon egy olyan jó kapcsolatokkal rendelkező tagot, mint amilyen a Török, hacsak nem személyes az ügy. Megállunk a Nelson-oszlop talapzatánál az egyik oroszlán mellett, és azt dünnyögöm: – Mondd neked valamit a Sebastian Dash név? – Nem. – Ő egy bérgyilkos, aki a múltban a Töröknek is dolgozott. Legutoljára valami félresikerült, és a Török nem volt hajlandó fizetni. Haraggal váltak el. – Vagyis felbéreljük Dasht, hogy ölje meg Mikist, majd elhitetjük Bonddal, hogy Axel küldte? – Nem. Dash nem fogadná el a melót. Nem rajong a Törökért, de annyira nem hülye, hogy ez befolyásolja a józan ítélőképességét. – Akkor mi hasznunk belőle? – Nem kell közvetlenül bevonnunk Dasht. Csak őt kell megtennünk bűnbaknak. Amikor a Török előkerül holtan, és megtalálják rajta Dash szignóját, Bond Gardiner és a többiek a legrosszabbat fogják feltételezni. Andeanna a homlokát ráncolja. – A szignóját? – Amikor Dash öl, amikor csak teheti, megoldja az áldozata bal cipőjén a fűzőt. Ha Londonba tudjuk csalni, hogy láthassák olyanok, akik felismerik, majd össze tudjuk kapcsolni Nelke fegyverével, megölhetem a Törököt és lemásolhatom Dash szignóját. Andeannát ez nem győzi meg. – Mi van akkor, ha Bond megtalálja Dasht, és kiszedi belőle, hogy nem is ő tette? – Mégis hogyan? Udvariasan megkérdezi? – Bond meg is kínozhatja. Megrázom a fejem. – A Sebastian Dash-félékkel nem szokás baszakodni. Ha Gardiner elcsípi Dasht, messziről fogja kinyírni, nem kockáztatja meg, hogy élve fogja el. Nem mintha arra számítanék, hogy lesz rá esélye. Amint Dash megtudja, hogy felültették, eltűnik a föld színéről. – Nem gondolod, hogy megpróbálja megtalálni, hogy ki állított neki kelepcét? – Hogy bukkanhatna a nyomunkra? Minden nyom Axel Nelke-hez fog vezetni, és őt soha senki nem fogja megtalálni. – És mi van Axel fegyverével? Hogy fogjuk azt Dashhez kötni? – Talán már a lövedék alapján azonosítani tudják a fegyvert. A meló után kimegyek a Heathrow-ra, ahol Nelke kocsija parkol, a vezetőülés alá csúsztatom a fegyvert, és otthagyom. Ha azonosítani tudják a lövedéket, visszaszerzem a fegyvert, és megszabadulok tőle. Ha nem tudják a golyót a fegyverhez kötni, feltöröm Nelke kocsiját. Pár héttel a gyilkosság után visszamegyek a parkolóba egy feszítővassal, betöröm az oldalablakot és...
– Ez mennyire valószerű? – szakít félbe. – Bond rájön, hogy valami nem stimmel, ha a kocsit, ahol a fegyver van, véletlenül feltörik. – Figyelj rám! Nelke nyilvánvalóan szerette a zenét, mivel egy nagyon komoly CD-lejátszó van a kocsijában. Azt kiszedem és feltörök más kocsikat is. A parkolóban kamerák vannak, vagyis gyorsan kell be- és kijutnom. A rendőrség valószínűleg nem fogja megtalálni a fegyvert, mivel ott nem is keresik. Viszont a kocsiból kiindulva el fognak jutni Nelke-hez, és megpróbálják felvenni vele a kapcsolatot, hogy értesítsék a rablásról. Gardiner egyik embere megkapja az üzenetet, elmegy a kocsiért, megtalálja a fegyvert, és máris kész vagyunk. Andeanna eltöpreng a terven. – Mit keresne a fegyver Axel kocsijában? – tudakolja. – Ha Dash volt a gyilkos, nem kellene megszabadulnia a fegyvertől? – Időnként a megbízó adja a munkaeszközt, amit a meló után visszakér, hogy megszabaduljon tőle. A kocsifeltörés és a cselből otthagyott fegyver túlságosan is a kezükre játszik, de nem ez lenne az első alkalom, amikor egy tervbe belekavarnak amatőrök. Gardiner be fogja szopni. – És ha nem? Megvonom a vállam. – Nem szavatolhatok semmit. Egyszerűen ki is nyírhatnám a Törököt, azután elsétálhatnék, de ha a gyilkosságot nem oldják meg, mindig gyanúsított maradsz. Mi történne hat hónap vagy egy év múlva, amikor összeköltöznénk? Az embereket érdekelné, hogy mikor találkoztunk, és hogy hol voltam azon az éjszakán, amikor a Törököt megölték. Viszont ha a merényletet lezártnak tekintik, mi tisztázva leszünk. Ha van másik terved, hogyan terelhetjük a gyanút Nelke-re, akkor csak rajta, csupa fül vagyok. – Tudod, hogy nincs. Lebiggyeszti az ajkát, majd azt kérdi: – Hogyan húzzuk csőbe Dasht? Elmosolyodom, mert meglep a gyors észjárása. – Még nem találtam ki. Egy ürüggyel kell előállnunk. Ideális esetben küldhetnénk egy hamis üzenetet Nelke nevében, és megetethetnénk Dasht egy kitalált célponttal, de ez nem működik. – Miért nem? – Dash nem fogadna el úgy egy megbízást, hogy nem végzi el a házi feladatát. Tudni szeretné, hogy ki ez a Nelke, hogy megbízható-e, hogy miként fogja kifizetni. – Akkor hogy csaljuk tőrbe? – Nem tudom – nyögök fel. – Talán úgy teszünk, mintha valamelyik másik megbízója lennénk. Ismerek embereket Angliában, akik a múltban dolgoztattak vele. Megpróbálok mintát szerezni a kézírásukról, Dash ragaszkodik hozzá, hogy a levelet kézzel írják, aztán hamisítok egy pár sort, amiben arra kérik, hogy repüljön ide egy munka miatt. Ha rá tudom venni, hogy eljöjjön, elhelyezem egy búvóhelyen, majd hagyok nála egy másik levélkét, amiben arra utasítom, hogy várjon, és megígérem neki, hogy nemsokára eljuttatok hozzá egy fegyvert. Andeanna hátat fordít és odébb sétál. Türelmesen követem, várva, hogy feldolgozza, mi az, ami zavarja. Végül hátranéz. – Ha Mikis kérné Dasht, hogy csináljon meg neki egy munkát, megtenné? – Mikis nem bérelné fel Sebastian Dasht. Mondtam, hogy haraggal váltak el. – De nem lehet, hogy Mikis szeretné helyrehozni a dolgokat kettejük között? Átgondolom a dolgot. – De, lehetséges... Az üzlet az üzlet, és Dash az egyik legjobb a szakmában.
– Vagyis ha Mikis munkát ajánl neki – forszírozza Andeanna az ötletet Dash nem érezne késztetést rá, hogy elfogadja? – Talán. A Török sértésnek venné, ha baráti jobbot nyújt, és Dash nem fogadja el. Andeanna megáll. Reszket, de az izgalomtól, nem a félelemtől. – Én tudom hamisítani Mikis kézírását. Évekkel ezelőtt megtanultam utánozni. Ha én írnék Dashnek Mikis nevében... Rámeredek, és szédülni kezdek a terv egyszerűségétől. – Beválna? – kérdezi. – Ez... Andeanna... én... Mivel nem találok szavakat, átölelem és forrón megcsókolom. A színtiszta gyönyör csókjával. Halált ígérő csókkal. * Keresünk egy csendes kávézót. Hátul leülünk egy asztalhoz, rendelünk két capuccinót, és halk beszélgetésbe elegyedünk. Nemsokára előveszem noteszemet és a tollamat, hogy megpróbáljunk pár sort írni Dashnek. – Nem írhatjuk le nyíltan a melót – dörmögöm, miközben írok. – Dash kézírásos leveleket kér az ügyfeleitől, hogy felhasználja ellenük, ha azok megpróbálják megszívatni. Kétértelműnek kell lennie, hogy senkinek se adjon tippeket, ha elkeveredne a postán. Befejezem az első vázlatot, és átnyújtom Andeannának. A feleségem megcsal. Nem örülök. Meg akarom ezt beszélni magával. A szállását már elrendeztem. Ha van szabadideje, kérem költözzön be, érezze otthon magát és várjon! Én lépek kapcsolatba magával. Mikis Menderes. – Benne kell lennie még a címeteknek, valamint a rejtekhelyének is – fűzöm még hozzá. – Mikis középső neve Theopolous – mondja Andeanna. – Mindig használja, amikor aláír valamit. – Rendben, ezt jó tudni. Mi van a többivel? Másodszor is elolvassa. – Ki kellene vennünk a feleségemet. Mikis mindig úgy hivatkozik rám, mint a nőjére. És nem hiszem, hogy leírná, hogy megcsalom. Valószínűbb, hogy valami olyasmit mondana, hogy egy másik férfival láttak. És... Átírjuk még párszor. Végül, amikor Andeanna már elégedett vele, halkan felolvassa, Mikis akcentusát utánozva. – A nőmet egy másik férfi karjaiban látták. Nem örülök. Beszélni akarok erről magával. Szállás rendelkezésre áll. Ha benne van, költözzön be és várjon! Keresem majd. – Biztos, hogy ilyen lényegre törő lenne? – Ez valóságos regény Mikis leveleihez képest. Elmosolyodom, kétrét hajtom a papírt, és ráírok a hátoldalára. – Most mit csinálsz? – érdeklődik Andeanna. – Felírom Dash kapcsolattartójának a nevét, egy svájci nőét. Neki kell elküldened a levelet. – Nekem? – riad meg Andeanna. – Azt hittem, te fogod elküldeni. Megrázom a fejem. – A levelet a Török saját levélpapírjára kell megírni és a helyi postán feladni. Biztonságosabb lesz, ha te csinálod. Andeanna bizonytalanul néz, majd bólint. Átveszi a cetlit, kettéhajtja és elteszi az erszényébe. – Mi van az ujjlenyomatokkal? – Minden fázisban viselj kesztyűt! Mielőtt a papírhoz érsz, mielőtt a tollért nyúlsz. Ügyelj rá, hogy
öntapadós boríték legyen, így nem kell majd megnyalnod a leragasztáshoz. – Mikor küldjem el? – Amint elrendeztem a rejtekhelyet. – Mennyi időt vesz igénybe, mire válaszol? – Az attól függ, épp merre jár és hogy milyen az időbeosztása. Nem adhatunk meg időkeretet, így tudni fogja, hogy nem kell sietnie, de nem akarja majd túl sokáig megváratni a Törököt. Én pár hétre szavaznék. Ha ennél több időbe kerül, kimegyek a Heathrow-ra és elviszem a kocsit, hogy a biztonsági őrök ne figyeljenek fel rá. – És ha Dash nem fogadja el? Akkor hogy... – elhallgat, a szeme tágra nyílik. – Mi van akkor, ha felhívja Mikist? – Nem fogja. A levélkében az áll, hogy költözzön be és várjon. Egy szóval sem említ közvetlen kapcsolatfelvételt. A nem létező utasításokat Dash nem fogja a sajátjaival helyettesíteni. Andeannát ez láthatóan nem győzi meg. – Mi van a rejtekhellyel? – Holnap felkeresek több ingatlanügynököt, Axel Nelke néven mutatkozom be, és közlöm, hogy a következő pár hónapra szükségem lesz egy elszigetelt helyre valahol. Készpénzzel fizetek. – Mi van a személyi okmányokkal? A hitelképességgel? A referenciákkal? – A diszkréció készpénzzel megvásárolható. Nem mindenhol, de mindig találsz olyanokat, akik készek eltekinteni a szabályoktól, ha megfelelő az ár. Kerülni fogom az értékesítőláncokat, független ügynököket cserkészek be, megfőzöm őket egy olyan mesével, hogy éppen egy zűrös válás közepén vagyok, és nem akarok irathalmot hagyni magam után. Amíg előre fizetek, addig nem lehet gond. – Megengedheted magadnak anyagilag? – Hát nem tudod? Épp egy hamarosan megözvegyülő nővel járok. Andeanna megrovóan int az ujjával. – Ez nem vicces. Emellett, ahogy azt már mondtam, minden Greygóé lesz. – Az nem gond – vigyorgok. – Greygót is eltehetjük láb alól. Erre elfehéredik. – Csak viccelek! Tudod, hogy nem érdekel a pénz. Majd szerzünk. Megfogja a kezem és megszorítja. – Félek, Ed. – Jól is teszed. Veszélyes vállalkozásba fogtunk, de végül minden jól alakul! – odahajolok hozzá és megcsókolom, majd a fülébe suttogok: – Bízz bennem!
TIZENKETTŐ A következő pár nap gyorsan elrepül. Kicsit megváltoztatom a külsőm, mielőtt becserkészném az ingatlanügynököket, másképp fésülöm a hajamat, rajzolok pár szeplőt az orrnyergemre, veszek egy olcsó szemüveget, meg egy használt öltönyt, aminek túl rövid a szára és az ujja. Névjegykártyákat nyomtatok ki Axel Nelke nevére, rajta hamis címmel és egy másik mobil számával, amit most vettem, és máris indulásra kész vagyok. Nehezebb a dolog, mint vártam. Az ügynökök nem tűnnek annyira nyitottnak a megvesztegetésre, mint Amerikában. Vagy csak nem hiszik el a válásról szóló mesémet, és azt gondolják, le akarom nyúlni őket. Végül azonban ráakadok egy elegáns kis emberre, aki James Biesty nemzetes úrként hirdeti magát. Ő együtt érez szorult helyzetemmel, és közli, hogy ismeri a tökéletes helyet, ami nekem kell: a kis ház már hónapok óta lapul a noteszában, de még csak ajánlatot sem tettek rá. A tulaj külföldön él, és van egy sor egyéb ingatlana, amelyek rendszeres jövedelmet biztosítanak neki, így nem fog rájönni a „mi kis megállapodásunkra”. – A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad – kuncog Mr. Biesty, mire elmosolyodom, mintha érteném, hogy miről beszél. Kimegyünk kocsival az ingatlanhoz, hogy lebonyolítjuk az átadás-átvételt. A ház kicsit rozoga, és mögötte forgalmas vasútvonal húzódik, de ez nem zavar. Eredetileg egy lakás kibérelésére gondoltam, de egy ház még jobb is, úgyhogy örülök. Lealkuszom az árból – szerintem James ezt el is várja, még egy ilyen kétes biznisz esetén is –, majd visszatérünk az irodába, hogy elrendezzük a fizetség dolgát. Az első három hónapot előre kifizetem. James beleegyezik, hogy visszatéríti az összeget, ha bonyodalmak támadnának, és idő előtt kellene kiköltöznöm, de mivel nem írunk számlát, csak az adott szavára hagyatkozhatom. Úgy gondolom, hogy állni fogja a szavát, de amúgy sem izgat a dolog. Ha minden jól megy, nemzetes Biesty uram szép kis haszonra fog szert tenni. Amint megvannak a ház kulcsai, közlöm Andeannával, hogy küldheti a levelet. Azután kezdődik a várakozás. Egy pár napig teszek-veszek a bérelt házban, kitakarítom és kiszellőztetem. A radiátorok olajtartálya kiürült, így feltöltöm. Ellenőrzőm az összes villanykörtét és kicserélem a kiégetteket. Nem próbálom bekapcsoltatni a telefont, hanem inkább veszek még egy mobilt, és otthagyom; teljesen feltöltöm az aksiját, majd pénzt is töltök rá. Veszek egy ágyat, több széket, meg mindenféle aprócseprő dolgot. A bútorokat kiszállíttatom, és mindenért készpénzzel fizetek. Amikor a házat sikerült úgy berendeznem, ahogy terveztem, feltérképezem a szomszédságot, jegyzeteket készítek a boltokról és a szupermarketekről. Ezt később legépelem, és a konyhaasztalon hagyom Dashnek, némi költőpénzzel és a környék térképével. Ezután hátradőlök, és naponta kétszer megcsörgetem a mobilt, arra várva, hogy felvegye. Megpróbálok visszatérni a Tűzszellemhez, de a valódi világban zajló akció túlságosan eltereli a figyelmem, így inkább hosszú sétákat teszek, múzeumokat és művészeti galériákat látogatok, meg elolvasok egy rakat könyvet, főleg régi krimiket. Bárcsak felhívhatnám Joe-t. Az idő gyorsabban telne, ha itt lenne, buta viccekkel szórakoztatna és elkísérne a kőrútjaimra. Ám elhatároztam, hogy nem keverem bele, így nem, hogy minden patikamérlegen van kimérve. Két hét elvánszorog. Visszamegyek a Heathrow-ra, hogy elvigyem a kocsit. Egy pár éjszakán át máshol parkolok, olyan helyen, ahol nincsenek kamerák vagy biztonsági őrök, majd visszaviszem a reptérre.
Újabb hét ketyeg le, és beköszönt az ősz. A levelek narancsra és barnára váltanak. Sötét felhők tolulnak a város fölé, és itt is maradnak, noha csak kevés eső esik. Korábban sötétedik, és egyre hidegebb van. Befektetek pár pulóverbe, és visszamegyek a házba, hogy befűtsek. Beállítom a termosztátot, hogy rendszeres időközönként kapcsoljon be. A telefon akkuját is újra feltöltöm, amíg ott vagyok. Végül, majd egy hónappal a levél feladása után, egy nap, mikor hívom a mobilt, egy férfi szól bele. – Halló? – Jó reggelt! Antóniával beszélek? – Attól tartok, rossz számot hívott. – Elnézést a zavarásért. – Egyáltalán nem zavart. Kezdődik a játszma! * Dashnek mutatkoznia kell. Semmi értelme egészen idáig elráncigálni a balekunkat, ha hagyjuk odabent üldögélni, elrejtve azok elől, akik felismerhetik. Ugyanakkor olyan helyzetbe sem akarjuk hozni, ahol összefuthat a Törökkel vagy az embereivel. Andeanna ajánl egy kocsmát, a Purple Platypust. A Török területén van (itt birtoknak hívják, ezt a kifejezést felírom a szótáramba, arra az esete, ha valaha is folytatnám a könyv megírását), de évekkel ezelőtt összerúgta a port a főbérlővel, és mostanában kerüli. Újabb levelet küldünk a bérgyilkosnak. Örülök, hogy sikerült megoldani. Találkoznunk kell, hogy megvitassuk a feltételeket. Ez személyes ügy. Csak maga és én tudhatunk róla. Legyen a Purple Platypusban hét és kilenc között minden este ezen a héten. Jelentkezni fogok. Biztos vagyok benne, hogy Dasht felismerik majd a kocsmában. Éppen olyan biztos vagyok benne, mint ahogy abban is, hogy nem barátkozik majd a helyiekkel. Amikor dolgozik, meglapul. Péntekre így is híre megy, hogy a városban van. Szombat reggelre a Török halott lesz, bal cipőfűzője megoldva, a pletykafészkek pedig délre már ki is tárgyalják Dash ügyét, és bűnösnek fogják találni. Pénteknek kell lennie, mivel a Török ekkor ad vacsorapartit viszonylag törvényes szaktársainak – bankároknak, tőzsdeügynököknek és a többi. Évente háromszor-négyszer rendez partit a házában. Az ilyen alkalmakkor megválik szokásos őreitől, mivel nem akarja elriasztani az üzlettársait, akik talán nem is tudnak kétesebb ügyleteiről. Ha az időzítés nem lenne ilyen tökéletes, másképp kellene rendeznünk a dolgot, de mivel Dash nem sokkal az istenadta lehetőség előtt érkezett meg, őrültség lenne elpazarolni. A péntek előtti napokban a merénylet miatt nyugtalankodom. Lehet, hogy a Török nem marad otthon a parti után. Vagy lehet, hogy meghívja valamelyik vendégét, hogy töltse az éjszakát az udvarházban. Vagy... Hogy eltereljem a figyelmem, csütörtökön lecövekelek a Purple Platypusban, és megfigyelem, hogy Sebastian Dash a megadott időben érkezik és távozik. Kicsit öregebbnek tűnik, és őszül a halántéka azóta, hogy legutoljára keresztezték egymást az útjaink, de még mindig remek formában van. Látványa keserű érzéseket kavar fel bennem, és minden bánatszilánk, amit esetleg amiatt érezhetnék, hogy belekeverem őt, szertefoszlik a mélabús emlékek ködében. Végre felvirrad a péntek. A délelőttöt próbával töltöm, gondolatban végigveszem az egyes lépéseket, megpróbálom a hibahatárt a lehető legszűkebbre szabni. Szétszedem a fegyvert, majd ismét összerakom, mint ahogy már többször megtettem azóta, hogy visszaszereztem Nelke kocsijából. Elteszek egy vadászkést is, arra az esetre, ha a pisztoly csütörtököt mondana.
Szerda óta nem hallottam Andeannáról – a Török vagy valamelyik embere nyilván vele volt múlt éjjel. Szeretném felhívni, hogy megtudjam, minden rendben van-e, de ostobaság lenne. Bíznom kell abban, hogy a vacsoraparti már elkezdődött, és hogy a Török utána egyedül marad. Egyedül, természetesen Andeannát leszámítva. Bárcsak ne lenne ott! Beszéltünk erről is. Valamelyik barátnőjénél is tölthetné az éjszakát, vagy meglátogathatná Greygót, aki éppen Közép-Angliában turnézik. Csakhogy a Török üzleti okokból szereti maga mellett tudni a feleségét. Gyanút kelthetne, ha lelépne. Andeanna felvetette, hogy üssem le, azt a látszatot keltve, mintha belefutott volna a gyilkosba. A gond csak az, hogy a bérgyilkosok nem ütik le azokat, akik az útjukba kerülnek. Egyszerűen megölik őket. Így azután az alkohol mellett döntöttünk. Andeanna időnként sokat nyakai, és ilyenkor előfordul, hogy elájul. A Török személyzete tud erről, és nem fogja összekötni a gyilkossággal. Legalábbis reméljük. Elmúlik hat óra. Hét. Nyolc. Dash mostanra már nyilván a Purple Platypusban ül, türelmesen, akár egy szfinx. Lehet, hogy ez az utolsó szabad éjszakája, talán életében is az utolsó, de semmit sem érzek iránta. Kilenc óra. Tíz. Ideje indulnom. * Északnak tartok, és a kúria kapujától nem messze parkolok le. Fényszórók ki, lejjebb csúszok az ülésben. Most már nincs bennem semmi félelem. Csak a munkára koncentrálok. Gyilkos gépezetté válok, minden kétség kiveszett belőlem. Az első vendégek röviddel tizenegy után távoznak – a korai madarak. Azután fél tizenkettőig senki, ám ekkor a többiek is szivárogni kezdenek kifelé. Még egy órát várok az utolsó kocsit követően, hogy tökéletesen biztos lehessek a dolgomban. A Török általában még a vacsora kezdete előtt hazaküldi a felszolgálókat (szereti ő maga felszolgálni az ételt), de időnként maradnak páran, hogy kitakarítsanak. Nem akarok beléjük futni, ha még ott vannak. Két óra. Életnek semmi jele. Kisurranok a kocsiból, átkelek az utcán, átugrom a falat és sietve megindulok az udvarház felé, kerülve a kocsibejárót, készen arra, hogy az emberi élet legkisebb jelére a földre vessem magam. Megkerülöm a házat. Nincs itt egyetlen nem várt személyautó vagy furgon sem. Idegesen pillantok a kamerák felé. Andeanna a terv szerint már korábban kikapcsolta a rendszert, még akkor, amikor a felszolgálók megterítettek. Ha így tett, Bond Gardiner és a többiek azt fogják felételezni, hogy valaki a csapatból szövetkezett össze az orgyilkossal – talán a személyzet egyik tagja volt maga a gyilkos is, álruhában. De ha Andeanna elfelejtette vagy rosszul csinálta, akkor rácsesztem. A hátsó ajtóhoz osonok és feltöröm. Andeanna azt javasolta, hogy nyitva hagyja, de jobb lesz, ha úgy tűnik, mintha felfeszítették volna. A Török általában nem gondol arra, hogy egy parti után beélesítse a riasztót – iszik egypár pohárral, és máris óvatlanná válik. Ha ezúttal szakított a szokásával, a tervünk azonnal hamvába hull. Nem üvölt fel sziréna. A terv eddig bevált. Sötét szobákon át jutok el a bejárati csarnokba, aztán felkaptatok a lépcsőn. Megállok a lépcsőfordulóban, és ellenőrzőm a fegyvert. Ki van biztosítva. Már csak a célpont kell. Kinyílik egy ajtó. Lekuporodom és megpördülök, automatikusan felemelem a fegyvert. Majdnem tüzelek, de még időben megfékezem magam. Hála Istennek, mert Andeanna az, aki egy vodkásüveget szorongat és rémesen néz ki. – Nem szabad megtennünk – nyögi és tántorogva elindul felém. Elkapom, mielőtt lebucskázna a lépcsőn. – Ő az én... rájönnek... nem tehetjük...
Elnémítom egy csókkal, érzem a vodka ízét az ajkán. Zokog, amikor szétválunk, de nem esdekel többé irgalomért. – Neked eszméletlennek kellene lenned – csipkelődöm vele. – Hamarosan az is leszek – szipogja és megrázza az üveget. – Egész vacsora alatt ittam. Mikis megszégyenített, mikor a szobámba küldött. Holnap a pokol vár rám, mert ő... – elhallgat. – Hoppá, egészen elfelejtettem! Mikisnek nem lesz holnap. – Nekünk viszont igen – mosolygok rá, és újra megcsókolom. – Nem felejtetted el kikapcsolni a kamerákat? – Persze hogy nem. Megcsókolom, harmadszor és utoljára. – Ebben az esetben minden oké. Menj vissza a szobádba és idd ki az üveget! Aztán aludj! – Talán nekem is jönnöm... – már azelőtt elhallgat, hogy rázni kezdeném a fejem. – Ragaszkodjunk a tervhez! Minél kevesebb látsz vagy tudsz, annál jobb. – Hívjalak holnap reggel? – Ne! – most már haragszom. – Nincs kapcsolatfelvétel. Játszd a gyászoló özvegy szerepét, méghozzá átkozottul jól! Kedden felszállok a Eurostar párizsi járatára. Te itt maradsz, eltemeted Mikist, elintézed a formaságokat, majd pár hónap múlva követsz. Ott találkozunk, egymásba szeretünk, amire mindenki azt mondja majd, milyen romantikus, és senki nem fog gyanítani semmit. Erre erőltetetten elmosolyodik. – Tudtam ám én ezt! A vodka miatt van. Soha nem bírtam az erős italokat, mindig sírni támad tőlük kedvem. – Nincs semmi baj, megértelek. De most irány az ágy! Bólint és arcon csókol, ajka éppen csak egy pillanatra ér hozzám, aztán visszasurran a szobájába és halkan becsukja az ajtót. Visszakapcsolok gyilkos üzemmódba, kitörlöm a gondolataim közül Andeannát és Párizst, és a jelenre, a Törökre és a fegyverre összpontosítok. Megyek tovább. Tudom, merre van Mikis szobája – Andeanna belevette legutóbbi kőrútunkba, amikor bejártam vele a házat. Megállok az ajtó előtt, és fülemet az ajtóhoz nyomom. Hortyogást hallok. Lenyomom a kilincset és belépek. A férfiasság szentélyébe érek. Gyönyörű nők fényképei díszítik a falakat, mindegyik asszony egyegy romantikus hódítás. A szeretői közti teret a Mikisről készült fotók töltik ki, többségük még fénykorában készült: itt egy futballpályán, ott egy póni hátáról hajol le lovaspólóütővel a kezében, amott egy hegyoldalban kapaszkodik, megint máshol egy edzőteremben látható, csupasz melle verítéktől fénylik, ahogy súlyt emel a feje fölé. És az ágyban ott fekszik maga a legenda, a nőcsábász, az asszonyverő Mikis Menderes, más néven a Török. Álmában kellene lepuffantanom, de nem vagyok rá képes. Ha üzletről lenne szó, habozás nélkül megtenném. De ez személyes ügy, nem lenne helyes. Az ágy lábához állok, a takarón át megragadom a bokáját és nagyot rántok rajta. A Török meglepett mordulással riad fel. Mikor észrevesz, értetlenség suhan át az arcán, aztán harag, de nem esik pánikba. Rám mered és tudom, hogy tudja: ennyi volt. – Ki a fasz vagy? – kérdi. – Szólíts Ednek! – Ki küldött? Nem felelek.
– Meg fogsz ölni? Nem felelek. – Kicseszett néma pöcs! Rágyújthatok egy cigire? – Nem. – Ugyan, ember, csak nem fogsz megtagadni egy... – Andeannáért. Erre ráncba gyúródik az arca, és rájövök, hogy ezt akartam, ezért ébresztettem fel. Látnom kell, ahogy a bűntudat végigsuhan a rohadék képén. Azt akarom, hogy tudja, azért fizet meg, mert verte a feleségét. – Andeannáért? – krákogja. – Mi a fasz köze van neki...? Az ujjam megrezzen. A fegyver visszarúg egyszer, kétszer, háromszor. Mikis Menderes arca eltűnik. A mögötte levő falon virágba borulnak a gondolatai, az emlékei és a személyisége véres maradványai. Teste groteszkül ráng egyet, aztán mindörökre elcsendesedik. Leengedem a fegyvert, és szemügyre veszem az okozott káoszt. Kétség sem férhet hozzá, hogy meghalt, de azért odamegyek, hogy ellenőrizzem. Aztán megtorpanok, mert eszembe jut a szőnyegre folyt vér és a benne maradó lábnyomok. Az ajtó felé fordulok és kisietek a szobából. Már a lépcsőnél járok, mikor eszembe jut a cipőfűző. Elfintorodom, visszaindulok, és megkeresem a cipőit. Az egyik faliszekrény tele van velük, kiemelek egy párat. Megkötöm a jobbon a fűzőket, míg a balon érintetlenül hagyom, azután leteszem őket az ágy mellé a padlóra. A rendőrség azt fogja hinni, hogy a Török tette oda. Úgy fogják hagyni, a többi dologgal együtt, ami a szobában van. Ők nem figyelnek majd fel a fűzőkre, de a Török csatlósai igen. Miután sikeresen hamisítottam Dash szignóját, kifelé indulok. A terv előtt még hosszú út áll, mire beteljesül. Akadhatnak még buktatók, de az az érzésem, hogy nem lesz semmi ilyesmi. A meló tökéletesen sikerült. Biztosra veszem, hogy a sors a mi oldalukon áll. Fütyörészni támad kedvem, ahogy lefelé trappolok a lépcsőn, átvágok a konyhán, a fák között, átmászom a falon, hogy visszaüljek a kocsiba. De nem teszem. Mert nem lenne profihoz méltó.
TIZENHÁROM Képtelen vagyok aludni, meg sem próbálom, és ahelyett hogy visszatérnék a Royal Munsterba merengeni, az éjszakát azzal töltöm, hogy London körül autózom, hallgatom a rádiót, ide-oda váltok az adók között, csöpögős nótákat dúdolok, érdeklődve hallgatom a problémáikkal betelefonálókat, a szerelmi történeteket vagy a nagyvárosi éjszakákról szóló meséket. A kora hajnali órákban leparkolok egy bagelestől nem messze a Brick Lane-en. Befalok egy lazacos-krémsajtos bagelt, majd rendelek még egyet, amit már lassabban majszolok el. Amikor leöblítettem az utolsó morzsákat is egy kávéval, a mosdóba indulok, ahol megnézem magam a tükörben. A szemem környéke némi feszültségről árulkodik, de ez az egyetlen jele annak, hogy nincs minden rendben. Visszamegyek a szállodába, lezuhanyozom, összepakolom az elégetendő ruháimat, és új farmert, inget, pulóvert veszek fel. Túl korán van még, hogy kimenjek a Heathrowra, így leülök az ágy végében, és átlapozok egy magazint. A szavak azonban mintha ott se lennének. Gondolataim visszaterelődnek a Török szobájába, arra, ahogy elzuhant, mikor megöltem, az utolsó arckifejezésére, a kezemben megugró pisztoly rúgására. A reggeli csúcsforgalomban érek a reptérre induló metróhoz, ami teli van mogorva ingázókkal. Acton Townnál felszáll egy terhes nő, akinek senki sem adja át a helyét. Én szívesen megtenném, de nem merek semmi olyasmit csinálni, amivel felhívhatnám magamra a figyelmet. Axel Nelke kocsija most még hidegebb, mint korábban. Beszállok, és a fegyvert bedugom az ülés alá. Fogom a slusszkulcsot, és amikor elmegyek, ezúttal bezárom az ajtót, mert ha pár hét múlva fel kell törnöm a kocsit, minek törném be egy bezáratlan kocsi szélvédőjét. London központjába visszatérve sétára indulok a Temze partján, és az egyik hídon keresek egy nyugis pontot, ahol a slusszkulcsot és a kesztyűmet beledobhatom a folyóba. Itt zárul le végérvényesen a balszerencsés Axel Nelke története. Utána vár rám a Royal Munster és az ágy. * Mikis Menderes meggyilkolása nagy szenzáció. A média jól ismerte, és előre megjósolható buzgalommal esnek neki a hullájának. Nem izgat a sok hűhó, nem foglalkozom újságcikkekkel, csak egy pár beszámolót csípek el a tévében. A rendőrségnek nincs egyértelmű gyanúsítottja, de „határozott nyomozati szálon” indultak el, ami azt jelenti, hogy fogalmuk sincs, ki a gyilkos. Andeannáról nincs semmi, ami jó, bár látok pár vágóképet a sápadt Greygóról, ahogy áttör a riporterek hadán a házuk előtt, és nem válaszol a kérdésekre. Erős a kísértés, hogy felhívjam Andeannát, hogy ellenőrizzem, minden rendben-e vele, de jobb nem piszkálni az alvó oroszlánt, és inkább Párizsra koncentrálok. Hónapokba telik, mire elszökhet és megint velem lehet. Addig hozzá kell szoknom a magányhoz. Megteszem az előkészületeket, hogy kedden kijelentkezhessek a szállodából. Az a tervem, hogy Párizsban fogok dolgozni a Tűzszellemen. Felhívom Jonathant, hogy tudassam vele a címváltozást. Megijed, amikor elárulom neki, hogy még nem kezdtem el írni, de megnyugszik, amikor tudatom vele a szándékomat, hogy pár hónapon belül be szeretném fejezni a könyvet. A hétfő meglepő sebességgel telik el. Annyira lefoglal a ruhák bepakolása, a jegyzeteim rendezése és az útiterveim ellenőrzése, hogy észre sem veszem, és már vetkőzöm is, hogy ágyba bújjak és elaludjak. Párizsról, Andeannáról és közös új életünkről álmodom. * A szállodaszámla teljes egészében lerendezve. Csomagok rendben. A szobában nem maradt semmi.
Vonatjegy biztonságban a pénztartó övben, az útlevelem és a hitelkártyáim mellett. Tartalék zokni és egy fogkefe az utazótáskámban, arra az esetre, ha késnénk. Egy könyv. Egy térkép Párizsról. Új szállodám neve és címe. Adieu! A St. Pancrason szállok fel a Eurostarra. Ahelyett hogy három csomaggal veszkődnék, a jegyzeteimmel és a könyveimmel teli két bőröndöt feladom poggyászként – azok majd csak utánam indulnak útnak, ami azt jelenti, hogy még egyszer ki kell majd mennem értük a párizsi vasútállomásra, de bőven lesz ráérő időm odaát, így nem izgat a dolog. Mielőtt becsekkolok és áthaladok a biztonsági ellenőrzésen, járok egyet az üzletek között, de semmi sem kelti fel az érdeklődésem. Még mindig majdnem egy órám van vonatra szállásig – mivel korábban még sosem utaztam Eurostarral, bőségesen hagytam időt magamnak. Hogy eltereljem valamivel a figyelmemet, veszek egy újságot és átfutom egy csésze kávé mellett. A címlap a királyi családról közöl valami szenzációt, és a következő hat oldalt is ugyanennek a sztorinak szentelték. Unatkozva lapozgatok. Néhány oldallal később rábukkanok egy cikkre, amelyet Mikis Menderes meggyilkolásáról írtak. Szemét az egész, de éppen ehhez van hangulatom. Miután átugrom az első pár szenzációhajhász bekezdést, hátradőlök, azzal a szándékkal, hogy ráérősen, fanyarul végigkuncogjam a hátralevő részt. Valami azonban nyugtalansággal tölt el. Az egyik kép az: egy fekete-fehér fénykép a Törökről és Andeannáról. Egy nagy asztalnál ülnek, és mosolyogva néznek a fényképezőgépbe. A Török vaskos szivart tart a kezében. Andeanna enyhén félrecsúszott fejdíszt visel. Mi zavar engem ezen a képen? Nincs rajta semmi szokatlan vagy szembeötlő. A Török önelégültnek tűnik, mint a legtöbb képen. Andeanna szomorkásan mosolyog, ami szintén gyakori eset volt. Csak akkor jövök rá, hogy mi az, mikor a képaláírásra fókuszálok, amit öntudatlanul elolvastam már az előbb, amikor először átfutottam a cikket. A szöveg mindössze ennyi: Mikis Menderes és néhai felesége. Néhai? Bután pislogok, és újra elolvasom, majd harmadszor is. Remegő kézzel futom át a cikk hátralevő részét, míg rá nem bukkanok nyolc bekezdéssel lejjebb: Bár nehéz bármilyen együttérzést tanúsítani Mikis Menderes iránt, a jelek szerint őszintén szenvedett, amikor ifjú felesége odaveszett egy autóbalesetben. Gyönyörű arája halálra égett, és a bánattól sújtott gengszter megesküdött, hogy sosem fog újra megnősülni. Ígéretéhez híven sosem vett el másik nőt, noha az évek során számos elbűvölő asszonnyal létesített kapcsolatot. Újra meg újra elolvasom a bekezdést, amitől rosszul leszek, de képtelen vagyok elfordítani róla a tekintetem. Már szólítják az utasokat a vonatomhoz, de meg se moccanok. Mintha csak a székbe gyökereztem volna, mintha az újság a kezembe ragadt volna, úgy siklik át a tekintetem a fényképről a szavakra, megint a fényképre, megint a szavakra, megint a... Többször is szólítják az utasokat a vonatomhoz, de oda se bagózok. Teljesen elmerülök a saját világomban. A szerelem és az ígéretek világában. Andeannáéban és a Törökében. Az ellentmondó igazságokéban és a fenyegető őrületében. Az árnyak világában.
NEGYEDIK RÉSZ
TIZENNÉGY Végül visszatér az élet a tagjaimba. Az újságot egyik izzadt kezemmel markolva áttántorgok a pályaudvaron a taxiállomáshoz, és közlöm az egyik taxissal, hogy vigyen vissza a Royal Munsterba. A szállodában meglepődnek a visszatérésem láttán, de fele annyira sincsenek megdöbbenve, mint én. Eldörmögök egy sztorit egy barátomról, aki súlyosan megbetegedett. A recepciós őszintén aggódik, és amikor rájön, hogy a csomagjaim nélkül jöttem vissza, felajánlja, hogy elintézi a visszahozatalukat. Erre elhaló köszönömöt mormolok. Új szobámban leroskadok az ágyra, és az újságban levő fényképre meredek. Halálra égett. Egész éjjel erősen markolom, még akkor is, amikor hol elalszom, hol felébredek a hosszú, sötét, tébolyító órák alatt. A kísértetek ujjonganak rémületem láttán, amitől rosszul vagyok. Körém fonódnak, és hol rám tekerednek, hol letekerednek rólam, mint a kígyók, amikor felpattan a szemem. Reggel a szobámba kéretem a reggelit, amelyet gépiesen elfogyasztok, erővel préselve le a torkomon az ételt. Ezután felhívom Andeannát. Bár veszélyes, de azt remélem, a hívás rendet tesz ebben az őrületben. A szám nem kapcsolható. Szeretném megpróbálni felhívni a házat is, de ha az újság téved (nyilván téved), Andeanna pedig él és jól van (nem lehet máshogy), akkor ez lenne életem legnagyobb hibája. Fel-alá járkálok a szobában, hogy működésre serkentsem az agyam. Kell lennie logikus magyarázatnak. Lehet, hogy az újságírót félretájékoztatták. Talán az egész cikk egy hatalmas hírlapi kacsa. Más forrásokat is ellenőriznem kell. Ha nem tévedés, talán csak ködösítés. Lehet, hogy Andeanna nem szeretett volna a sajtó elé állni. Talán elterjesztette a pletykát, hogy évekkel ezelőtt meghalt, így a riporterek nem háborgatják. Nem. Bármilyen hisztérikus vagyok, azt azért belátom, hogy szalmaszálba próbálok belekapaszkodni. Nem csinálhatsz hátraarcot: nem tehetsz úgy, mintha halott lennél és nem várhatod el, hogy a sajtó megegye. Mi van akkor, ha Andeanna volt a Török második felesége? Talán a Török egyszer már megnősült, és a lap összekeverte a fényképeket. Vagy ha Andeanna soha nem is ment hozzá? Abbahagyom a járkálást. Talán Andeanna csak a szeretője volt. Ismét megnézem a fényképet. Annak a nőnek tűnik, akit ismerek, de talán éppen a két nő közti hasonlóság vonzotta Menderest. Előrántom a noteszemet és a tollamat, majd lefirkantom: Deleena Emerson. Lehet, hogy ez volt az igazi neve. Talán az a nő volt az igazi, akibe eredetileg beleszerettem, és Andeanna Menderes a hamis. Megkönnyebbülés söpör végig rajtam. Tébolyító, háborodott pillanatok vannak mögöttem, amíg azt hittem, hogy egy kísértetbe szerettem bele. Tudtam, hogy őrültség, de nem találtam más magyarázatot. Mostanra viszont megvilágosodtam. Andeanna/Deleena hús-vér lény, mint mindenki más, csak éppen van valamilyen titkos, torz hátsó szándéka. Remélem, hogy tényleg szeret, hogy nem csak eljátszotta azért, hogy rávegyen, öljem meg a Törököt. Bármit meg tudok neki bocsátani, ha szeret. Ám bármi is mozgatja, valóságos, létező, élő. És meg fogom találni. * A hétvégére már nem tudom, mit gondoljak. Vajon igazi volt, kísértet, egy csaló vagy képzeletem kreálmánya? Még csak sejtésem sincs. Az elmúlt három napot a könyvtárban töltöttem. Nem volt könnyű, főleg úgy nem, hogy a kísértetek
egyfolytában gúnyolódtak rajtam, megpróbálták elterelni a figyelmemet és még jobban félrevezetni, de kényszerítettem magam, hogy összpontosítsak. Először az e heti napilapokon és folyóiratokon rágtam át magam, elolvastam minden megjelent cikket Mikis Menderesről. Többet tudtam meg róla, mint amennyi valaha is érdekelt. És rengeteg minden kiderült Andeannáról is. Tisztes családból származott. Az apja jól menő könyvelő volt, az anyja – Deleena Moore, született Emerson – háziasszony és amatőr színésznő. Andeanna okos diák volt, akire ígéretes jövő várt, de beleszeretett Menderesbe, és röviddel a tizennyolcadik születésnapja után hozzá is ment, a szülei akarata ellenére. Kötelességtudó hitves volt, lelkiismeretesen felnevelte közös fiukat, és soha semmi köze nem volt a Török üzleti ügyeihez. Egy hónappal a huszonhetedik születésnapja előtt halt meg. Huszonhét. Emlékszem, milyen fiatalnak gondoltam, mikor először találkoztunk. Huszonvalahánynak saccoltam, de később meggyőzött, hogy a negyvenes évei elején jár, és ennyinek is kellene lennie. Ha élne. Láttam fényképeket a Törökről és a szeretőiről. Egyikőjük sem ment volna el a felesége hasonmásának. Mélyebben is belenyúltam a múltba, és találtam felvételeket a Török régi kedveseiről, de azok sem hasonlítottak Andeannára. Talán a Török egyik ellensége talált egy hasonmást, kiokította Andeanna múltjáról, és rávette, hogy ültessen fel. De miért menne el valaki ilyen őrülten messzire? Hiszen sokkal könnyebben is meg lehet ölni egy embert. Ennek semmi értelme. Hacsak... Hacsak nem egy másik Sebastian Dash voltam! Talán a Töröknek volt egy ellensége belülről, és kellett neki egy balek. Ez megmagyarázná, hogy Andeanna miként tudott ki-bejárkálni az udvarházban. Talán Bond Gardinernek vagy a Török valamelyik másik megbízható segédtisztjének dolgozott, valakinek, akinek távol kellett maradnia a gyilkosságtól, és a lehető legbonyolultabb hálót kellett szőnie. Mennyi elmélet, és mindegyik csavarosabb, mint az előző! Felnyögök. Felállok a fényképek, az újságok meg a számítógép mellől és elindulok vissza a szállodába. Útközben azt veszem észre, hogy előkeresem a telefonomat és Joe számát tárcsázom. A hangpostája felel. Bármenynyire utálok is üzenetet hagyni, belekárogok: – Itt Ed. Beszélnünk kell. Kérlek, hívj fel vagy gyere a szállodába! Fontos. Helytelen dolog bevonni Joe-t. Bármilyen veszélyes is volt korábban a helyzet, mostanra már tízszer olyan valószínű, hogy katasztrófa lesz a vége. De kell valaki, akinek elmondhatom az ötleteimet, egy barát, aki segít egyenesbe jönni. Magamban megőrülnék. Szó szerint. A szobámba érve nem törődöm az elmúlt pár nappal és az éjszaka során összehordott jegyzeteimmel meg fénymásolatokkal. Ahelyett, hogy föléjük görnyednék, leülök az ablak mellé és kinézek az égre. A kísértetek most az egyszer békén hagynak. Kétlem, hogy sajnálnának. Valószínűleg csak egy kis nyugtot akarnak hagyni nekem, hogy megpuhítsanak, mielőtt megindítanák az újabb támadást. Órák telnek el, de még mindig meg sem moccanok. A körmömet rágcsálom, mikor valaki kopogtat az ajtómon. Gyanakodva lépek az ajtóhoz és résnyire tárom. Egy töredékmásodpercre azt hiszem, Andeanna az, amitől fellángol bennem a remény. Azután a szemem fókuszál és meglátom, hogy Joe az, aki láthatóan mélyen a gondolataiba merül. – Csengetett, milord? – Kösz, hogy eljöttél – engedem be. Joe végignéz a felforduláson. – Minden rendben? – Nem, semmi sincs rendben – felelem fulladozva. – Minden kibaszottul rémes!
Őrültség, de elmesélem neki az egész történetet: a múltamról, Andeannáról, a Törökről, Axel Nelke-ről, Sebastian Dashről, a gyilkosságról. Olyan dolgokat mondok el, amiket az ál-Andeannával sem osztottam meg: első ízben beszélek a kísérteteimről. Joe figyelmesen hallgat, nem kérdez semmit, bár a szeme idegesen cikázik ide-oda, amikor leírom a most is velünk lévő árnyakat. Végül kimerülten elhallgatok, és várom, mit szól. Anélkül, hogy bármit mondana, a fürdőszobába sétál, ahol tíz percet tölt el. Mikor visszatér, az arca nedves, vízcseppek csillognak a bajszán és a szakállán. Megcsóválja a fejét és azt mondja: – Ez volt az igazság, Ed? – Gondolod, hogy én találtam ki ezt az őrületet? – Író vagy. Az eszelős fordulatokról szól az egész életed. Talán ez is csak egy új ötlet a könyvedhez, és rajtam teszteled, hogyan... – Igaz – állítom le. – Minden szava. Nincs benne semmi marhaság. Erre beleroskad az egyik székbe. – Embereket öltél. – Igen. – Az a szarság arról, hogy a nevem nem kerülhet bele a könyvbe... csak azért volt, hogy távol tarts ettől az egésztől, hogy nehogy bajom essen? – Igen. – Kösz – mondja erre szárazon. – Nem vonhattalak bele. Ha valami rosszul sül el és te belekeveredsz... – Akkor miért vonsz be most? – Nincs senki más, akihez fordulhatnék – felelem őszintén. – Ha! – vigyorodik el Joe. – Elmehetsz, ha szeretnél. Nem kell maradnod. – Ezután a sztori után? Nem sétálhatok csak úgy egyszerűen ki egy ilyen rejtélyből, ahogy azt te is nagyon jól tudod, te manipulativ szarházi! – Gyűlölsz? – Igen – szökken talpra, de ezt majd máskor megbeszéljük. Először azt kell kitalálnunk, mi folyik itt. Mutasd meg a jegyzeteidet, talán van bennük valami, ami elkerülte a figyelmedet! Ezért hívtál ide, nem? – De igen – felelem szégyenkezve. – Akkor ne piszmogjunk, ahogy a színésznő mondta a püspöknek – a legközelebbi papírhalomhoz lép, majd visszapillant rám. – Ha ez megnyugtat, a te helyedben én is segítséget kérnék. – Kösz – mosolyodom el. – De ez még nem jelenti azt, hogy ez így helyes – morogja. – Csak annyit jelent, hogy éppen olyan bárgyú és önző vagyok, mint te. * Közeledik az éjfél, mikor először kávészünetet tartunk. Joe mostanra éppen olyan értetlenül áll a dolgok előtt, mint én. Az imposztorelmélet tetszik neki a legjobban, de felvet egy új lehetőséget is arról, hogy ki adhatott parancsot a nőnek. – Talán nem is volt közvetítő. Mi van akkor, ha ez személyes ügy volt, és a nő így próbált törleszteni Menderesnek? Mondjuk, a szeretője volt, de a gengszter dobta. A nő rájön, hogy ki vagy igazából és... – De hogyan? – szakítom félbe. – Nem szoktam az életrajzomat az interneten reklámozni. – Az emberek sokféleképpen képesek dolgokat kideríteni, amikor válaszokat keresnek. A nő
megtudja az igazságot rólad, és átver, hogy belezúgj és megöld Menderest. A halott feleségének adja ki magát, hogy így gondoskodjon róla, nehogy a szar gellert kapjon és rátapadjon. – Na de teljesen úgy néz ki, mint a nő a fényképeken! – dörmögöm. – Talán rokonok voltak – mondja erre Joe, mire felderül az arca. – Talán ez az! Egy húg vagy lány, aki meg akarta ölni Menderest azért, ahogy a feleségével bánt, amikor még élt! – Az újságok azt írták, hogy egyetlen gyerek volt, és nem is említenek más rokont Gregoryn kívül. – Minden családnak vannak titkai, Ed. Talán született egy lánya is, amikor még túl fiatal volt ahhoz, hogy férjhez menjen. A lány felnőtt, rájött, hogy Menderes régebben verte az anyját és nekifogott, hogy bosszút álljon. – Ez elég erőltetett, Joe. – Időnként az igazság olyan bizarr, hogy lábujjhegyre kell állnod, és erőlködni, hogy felérd ésszel. – Roppant költői – bólintok elismerően. – De nem fogadod el? Felsóhajtok. – Igencsak valószínűtlen. Joe ismét a gondolataiba merül. – Van más magyarázat is – mondja halkan. – Lehet, hogy a nő... – elhallgat és grimaszt vág. – Egy kísértet volt? – fejezem be helyette. Joe mogorván bólint és félrenéz. – Nem – suttogom. – A kísértetek nem igaziak. Erre tátott szájjal mered rám. – Hogy mondhatsz ilyet, amikor éppen az imént meséltél a saját különítményedről? Erőtlen kuncogást hallatok. – Csak azért, mert én látom őket, még nem jelenti azt, hogy igaziak. – Szerinted őrült vagy? – Nem szeretnék azt lenni – dünnyögöm. – Ezért kezdtem el az egész kutatást annak idején, hogy megpróbáljam bebizonyítani, hogy igaziak, hogy van túlvilág, hogy a holtak árnyai visszatérhetnek. Ez inkább kedvemre való volt, mint azt elfogadni, hogy elvesztettem az eszem. – És most inkább lennél őrült? – fintorodik el Joe. Vállat vonok. – Nem, de mivel olyan sokáig kutattam bizonyíték után eredménytelenül, nem hihetem, hogy ilyen megdöbbentő módon zuhanna az ölembe. Emellett, még ha a kísérteteim igaziak is, Andeanna akkor is más volt. Húsvér nő, nem pedig egy fantom. Mások is látták. – Én sosem láttam – emlékeztet Joe. – A pincérek látták, a taxisofőrök is, Axel Nelke is. Joe hunyorít egyet. – Talán meglelte a módját, hogy visszatérjen halottaiból és fizikai alakot öltsön, mint az a fickó a Tűzszellemben. Erre nyersen felnevetek. – Ne legyél hülye! – Hé, ez a te elméleted! – vág vissza. – Tudjuk, hogy Andeanna Menderes halálra égett. Mi van akkor, ha spontán emberi öngyulladás áldozata lett? Szörnyű halált halt, a lelke nem nyugodhat, visszatér egy új testben, hogy bosszút álljon a férjén, akit gyűlölt... – Ez a regény egyik eleme volt – mordulok fel. – Azért vettem komolyan, mert amikor az ember ír, a történet világát a lehető legvalóságosabbnak kell láttatnia. De közben tudom, mi a valóság és mi nem az. Ha nem tudod megkülönböztetni a kettőt, talán jobban teszed, ha...
– Várj csak! – szakít félbe Joe hevesen. – Én sosem láttam ezt a te álombéli szerelmedet. Amennyire én tudom, sosem létezett, csak a te fejedben. Azt mondod, hogy a pincérek és a taxisofőrök látták, de talán őket is csak képzelted. A francba, lehet, hogy én sem vagyok igazi. Lehet, hogy itt ülsz, és magaddal vitatkozol és... – ekkor csikorogva behúzza a féket és megvakargatja a fülét. – Elvetettem a sulykot, ugye? – Addig jól csináltad, míg ki nem írtad magad a történetből – mosolyodom el. – De érted, mit akarok mondani. Logikusan el kellene felejtenem mindazt, amit mondasz és hívni a diliházat. Csakhogy a barátom vagy, és inkább hiszek egy kísértetben, minthogy holdkórosnak bélyegezzelek. – Igazad van – sóhajtom. – Sajnálom, hogy felfortyantam. Az az igazság, hogy nem vagyok biztos benne, épelméjű vagyok-e. Ezért szeretném a lehető legnormálisabb mederben tartani a dolgokat. Ha tébolyult utakra tévedek, nem tudom, mi lesz a vége. – Oké – mondja Joe. – Leszállok a kísértetirányról, de kérdezhetek még valamit, mielőtt félreteszem? – Mi az? – Te... – vörösödik el a képe. – Te szexekél vele? Magamban tízig számolok, mielőtt felelnék. – Miért akarod tudni? – A kísértetek! néma, erőtlen, anyagtalan dolgok, de ez nem azt jelenti, hogy minden kóbor szellemnek ilyennek kell lennie. Szerintem egy fejlettebb kísértet mindenféle értelemben elmehet embernek, hamisíthatja a kinézetét, az illatát, talán még ha megérinted, akkor is embernek tűnhet. De vajon a legintimebb kapcsolatban is ilyen, amikor csak ti ketten vagytok, amikor minden feltárul, és amikor felfedezed szerelmed testének minden részletét? El nem tudom képzelni, hogy egy fantazmagória képes lenne ennyire meggyőző lenni. Végiggondolom szexmentes kapcsolatomat Andeannával. Azt, hogy mivel etetett a Törökről és a nőgyógyászáról. Hogy soha, de soha nem láttam meztelenül. Ideje nyugovóra térni.
TIZENÖT Arra kérem Joe-t, hogy derítsen ki mindent Andeanna Menderesről, amit csak tud: a múltjáról, a családjáról, a partnereiről. Hozzáteszem, hogy nyomozza le a távoli rokonokat, a régi barátokat is, mindenkit, aki közel állt hozzá. Próbáljon olyanokat találni, akik ismerik az új verzióját. – Kezdd azzal a kozmetikussal, Sharral, aki aznap éjjel ünnepelte a születésnapját, amikor találkoztunk! – tanácsolom. – Beszélj a barátaiddal, akik ott voltak a bulin! Vigyél magaddal egy képet Andeannáról, mutogasd körbe és kérdezősködj róla, hátha valaki emlékszik egy hasonlóan kinéző nőre! Míg Joe az Andeanna-szálat göngyöli fel, addig én ellenőrzőm Dash rejtekhelyét. Elhagyatottnak tűnik. A behajtón nem áll kocsi, függönyök széthúzva. Egy-két napot idecövekelve kellene töltenem, hogy biztos lehessek a dologban, de nincs kedvem vesztegetni az időm, így hátraosonok, és besurranok a tartalék kulccsal, amit magamnál tartottam. Óvatosan haladok szobáról szobára. Nincs egyértelmű jele annak, hogy Dash itt járt – az ágy le van húzva, a székek gondosan összerakva a fal mellett, a fűtés kikapcsolva, de a kenyereskosár mellett van egy darab sajt, ami nem volt itt korábban, és egy babkonzervet is találok a mosogató alatti szekrényben. Furcsa Dashtől, hogy itt hagyta ezeket a dolgokat, amelyek csak halványan ugyan, de akkor is utalnak arra, hogy itt lakott. Talán pánikba esve távozott. A rejtekhelyet elhagyva észak felé veszem az utam, ahol a következő három napot töltöm, megfordulok minden lepusztulnak tűnő krimóban és klubban. Kapcsolatba lépek mindenféle kisstílű gengszterrel. Edgar Sandersként mutatkozom be, és újságírónak adom ki magam, aki cikket ír Mikis Menderesről. Mindenkit meghívok egy italra, aki hajlandó csevegni velem. Sokan buzgólkodnak azon, hogy hozzátegyenek valamit Menderes legendájához, és így kis mértékben ők is részeseivé váljanak, ezért a legtöbben szívesen szóba elegyednek velem. Mindenféle szaftos sztorival ellátnak: mesélnek arról, hogy Mikis hébe-hóba lerándult vidékre, ahol birkák fejét csapdosta le, meg arról, hogy egyszer megette valakinek a díjnyertes pudliját, mert a kutya gazdája túl lassan fizette vissza a kölcsönét, és sokat hallok hihetetlen szexuális étvágyáról is. („Egyszer tizenkét nővel volt együtt egyszerre – árulja el egy Érnie nevezetű zsebmetsző. – Na, ezt nevezem én piszkos tizenkettőnek!”) Szórakoztató meséket hallok, de arról semmit, hogy ki ölte meg vagy hogy vajon miért végeztek vele. Végül a Star and Anchorban, egy komor, szürke helyen, amiben nincs az égvilágon semmi csillogás, összefutok Bond Gardiner bandájának egyik tagjával, egy John Horan névre hallgató fiatal, de már őszülő fickóval, aki épp ott biliárdozik. Miután hagyom, hogy párszor megverjen, megkérdezem, nem hallott-e furcsa történeteket arról, hogyan ölték meg a Törököt. – Miféle történeteket? – horkan fel John óvatosan. – Úgy hallottam, öngyilkosságot követett el, és valaki azért állította be gyilkosságnak, hogy feltupírozza a Török legendáját. – Marhaság! – Ahogy sejtettem – sóhajtok fel. – Úgy értem, hogy bízhatsz meg olyasvalakiben, aki egy pár cipőre épít egy összeesküvés-elméletet? Tudhattam volna, hogy ő... – Mi van ezzel a cipővel? – szakít félbe John. – Ez valami hülye agyrém csak Menderes cipőfűzőiről. Nem is kellett volna... – Folytasd! – mondja John mereven. – Hát, ez a fickó azt mondta, ismer egy újságírót a The Times-nál, és ő azt mesélte neki, hogy látott
egy pár cipőt az egyik fényképen és az egyiken nem volt megkötve a fűző. – Tényleg? – szív egyet az orrán John, átható tekintettel vizslatva. – Szerinte az emberek akkor csinálnak ilyesmit, amikor öngyilkosságot követnek el, és nem akarnak búcsúlevelet hátrahagyni. Az egyiken megkötik a cipőfűzőt, a másikon nem. Így tudatják az emberekkel, hogy nem baleset történt. John felnevet, ismét jókedvűen. – Ez a legnagyobb hülyeség, amit ezen a héten hallottam. – Hát igen – kuncogok fanyarul. – De, gondoltam, akár meg is kérdezhetem. – Nem árt, ha óvatos vagy – figyelmeztet John. – Az ilyen meggondolatlan kijelentések miatt könnyen kaphatsz errefelé egy taslit. Ha a helyedben volnék, egy francos szót sem szólnék a fűzőkről. Ezután így is teszek, mivel a reakciójából leszűröm, hogy felkeltettem az érdeklődését a cipőfűzőkkel. Nem tudom biztosan, mi történhetett Dashsel, hogy elmenekült-e vagy leterítették, de ez nem is fontos. Elég annyit tudni, hogy Bond és az emberei bekapták a csalit. Ennyiben hagyom Dasht, és innentől a kísérteties Andeannára koncentrálok. * Joe nem talált semmiféle eltitkolt húgot, sem lányt. Figyelemre méltó munkát végzett: összeállított egy családfát, egy fél albumot teleírt nevekkel, születési dátumokkal, fényképekkel, részletekkel. Többször is átnézem a képeket egy nagyítóval, de Andeanna egyik rokona sem hasonlít rá annyira, vagy egyik sem olyan korú, hogy elmenjen annak a nőnek, akit én ismertem és szerettem. – Többet felhívtam közülük – mondja Joe –, riporternek adtam ki magam, a múltjáról kérdezősködtem, a Törökkel élt életéről. A legtöbben szívesen meséltek róla, de miután hozzáment Mendereshez, senki sem maradt vele szoros kapcsolatban. – Mi van a barátaival? – A múltból bőségesen akadnak, de egy sincs a londoni évekből. Mintha a Török mindenkitől elzárva tartotta volna. Átpörgetem a lapokat, megcsodálva Joe ügyes kutatómunkáját, majd visszalapozok az első oldalra, az Andeanna szüleiről készült fotókhoz. Az anyja kilenc éve halt meg. Az apja egyedül él. – Ellenőrizted, hogy Deleena Emersonnak nincs-e másik gyereke? – Nincs nyilvántartva – feleli Joe. – De meg is kérdezted? Megrázza a fejét. – Ez nem olyasmi, amiről idegeneknek beszélni szoktak. Megkérdeztem, hogy volt-e Andeannának fivére vagy nővére, amire mindenki azt felelte, hogy nem. – Mi van az apjával? – Nem állt szóba velem. Nem hajlandó társalogni a lányáról. – Ha van olyan, aki tudja, akkor ő az. – Ez igaz. De ha nem akar beszélni róla... – Beszélni fog – mordulok fel. Joe hunyorogva néz rám. – Ed, ugye nem fogsz... úgy értem, nem teszel semmi törvénybe ütközőt, ugye? Nem akarok belekeveredni... – Ne aggódj! – állítom le. – Az erőszak nem az én stílusom. Erre felhorkan. – És ezt egy bérgyilkos mondja? – Egy volt bérgyilkos – vigyorgok rá üresen. – Ám még régen sem vertem meg senkit. Öltem, de
nem kínoztam meg soha senkit. – Érdekes megkülönböztetés – dünnyögi Joe, de nem erőlteti tovább a témát. – Lenne még valami. – Micsoda? – Andeanna halála. Tudod, hogy a rendőrség állítása szerint letért az útról és karambolozott, hogy a kocsi lángra lobbant, és ő már nem tudott kiszabadulni? – Igen. Mi van vele? – Nem voltak közvetlen szemtanúk, de pár autós messziről látta, ahogy a kocsi lebucskázik a meredélyen. Egyikük, Marian Fitzgerald szerint lángok csaptak fel a kocsiban még azelőtt, hogy nekiment volna a fáknak és felrobbant. – És? – A roncsot megvizsgáló törvényszékiek nem tudtak magyarázatot adni rá, hogy a kocsi egyáltalán miért tért le az útról. Tekintettel Marian Fitzgerald tanúvallomására, az jutott eszembe, hogy talán... – Joe elbizonytalanodik. – Folytasd! – nógatom halkan. – Lehetett SEÖ... – Azt hittem, már elvetettük ezt az elméletet! – fortyanok fel türelmetlenül. Vállat von. – Tudom, hogy valószínűleg semmi köze hozzá. Amikor először felhoztam, csak úgy felmerült a többi vad ötlettel együtt. Amikor azonban elolvastam a jelentést, elgondolkoztatott. Elkezdtem töprengeni valamin, amit te mondtál... azon, hogy az imposztor honnan tudhatta, hogy bérgyilkos vagy. – Voltak, akik tudták – dörmögöm. – Nem sokan, de egypáran igen. Egyikük nyilván elmondta Andeannának vagy annak, aki felbérelte, hogy átverjen. – Több mint valószínű, de ha elismerjük annak a lehetőségét, hogy a nő akár kísértet is lehet... csak azt mondom, hogy lehet, ne gyere ki a béketűrésből! – Folytasd! – sóhajtok fel fáradtan. – Ha spontán öngyulladás áldozata lett, és kísértet ként tért vissza – folytatja Joe –, talán a kutatásaid vonzották hozzád. A gondolataid csak e körül a téma körül forogtak. Lehet, hogy meg tudta őket csapolni. Vagy... a francba, Ed, tudom, hogy ennek kicsi a valószínűsége, de talán te hoztad vissza őt az életbe. – Te meg miről beszélsz? – tátom el a számat. – Ha Pierre Valance-nek megvan a hatalma ahhoz, hogy az agyhullámokat befogja és hangokká alakítsa, talán te is hasonló adottsággal bírsz. Talán öntudatlanul adtál alakot Andeannának, ahogy korlátozott alakot adtál a többi kísértetednek is. Ő szörnyű halált hal, valami, ami megmaradt belőle, London utcáin keringett az azóta eltelt években, te megérkeztél a városba, magadhoz vonzottad a szellemét, valahogy visszaadtad neki a testét, ő pedig megragadta a lehetőséget és kihasznált téged, hogy bosszút álljon a gyűlölt férfin. Eltöprengek Joe örült felvetésén. Mivel a barátom, és tudom, hogy jót akar, komolyan veszem. – Milyen állapotban találtak rá a nő holttestére? Joe ellenőrzi jegyzeteit. – A felismerhetetlenségig összeégett. – Nem porlott hamuvá. – Nem. Halványan elmosolyodom. – Látod? – Csakhogy az SEÖ áldozatai nem mindig égnek el teljesen – köti az ebet a karóhoz Joe. – És ha
nem is ezért halt meg, ettől függetlenül is adhattál neki te alakot. Ezt azért érdemes lehet észben tartanunk. Ha nem találunk más, elfogadható magyarázatot... ha nincs egy hasonmás... akkor más szálakat is meg kell vizsgálnunk, nem? – Felteszem, de – dünnyögöm, mert túl fáradt vagyok, hogy vitatkozzam. – Nem vagyok hülye. Nem keverem össze a könyv világát, amelyen dolgoztunk, az igazi világgal, de ha kizárunk minden más lehetőséget és csak ez marad... – Akkor majd utánajárok. De nem lesz rá szükség, mert nem egy kísértet volt. Ezt határozottan mondom, mert szeretném komolyan hinni, ám nem vagyok benne száz százalékig biztos. Tekintetem a szobában tartózkodó természetfeletti árnyakra villan, és azon mélázom, Joe talán meglelte a választ a talányra, amit az elmúlt években keresgéltem. Ha nem vagyok őrült... ha a kísérteteim többek, mint egy téveszmés elme termékei... akkor talán tényleg rendelkezem a képességgel, hogy alakot adjak ide-oda csapongó, helyhez nem kötött szellemeknek. Talán öntudatlanul én magam idéztem meg a saját kísérteteimet. Ha erről van szó, és a kísértetek valahogy belőlem merítik az erejüket, miért ne lennék képes még messzebb jutni, és fizikai testet adni egynek? * Andrew Moore Birminghamben él egymagában, és ritkán fogad látogatókat. Pénteken, kora délelőtt teszem meg a hosszú autóutat, megkeresem a házát, aztán felhívom a kocsimból. Nem próbálkozom Edgar Sandersként, hiszen Joe már kísérletezett a kitalált újságírócsellel. – Itt Andrew Moore. Miben segíthetek? – Jó napot kívánok, Mr. Moore! A nevem Edward Sieveking. Regényíró vagyok és kutatásokat végzek. Szeretnék találkozni magával, ha... – Mi ez az egész? – fortyan fel. – Maga riporter? – Nem, Mr. Moore. író vagyok. Könyveket írok. – Miféle könyveket? – Regényeket. Főleg horrorregényeket. Szünet. – Miért hívott, Mr. Sieveking? – Szeretnék beszélni magával az új könyvemről, amelyen dolgozom. – Mikis Menderesről szól? – Nem, nem közvetlenül róla. – De őmiatta akar velem beszélni? – Igen – vallom be –, ám legfőképpen a lányáról szeretnék kérdezni. – Bocsásson meg, Mr. Sieveking, de nincs semmi mondandóm egyikükről sem. – De... – Szép napot, Mr. Sieveking! Sok szerencsét a könyvéhez! Leteszi. Tíz percet várok, mielőtt újra hívom. A szünet dacára számít a hívásomra és a második csengetésre kurtán beleszól: – Mr. Sieveking? – Kérem, adjon egy esélyt, hogy... – A nem nálam nemet jelent. Ezzel vége is a beszélgetésnek. Amikor harmadszor hívom, már nem veszi fel. Félórát várok, mielőtt ismét próbálkozom – de nincs szerencsém. Kiszállok a kocsiból, a bejárati ajtóhoz sétálok és megnyomom a csengőt. Beletelik egy kis időbe, mire megjelenik. Félrehúzza az oldalsó ablakot borító függönyt, és egy mérges szempárba bámulok bele.
– Sieveking? – csattan fel, elhagyva az udvariaskodást. – Csak egy pár percig tartanám fel, Mr. Moore. – Azonnal távozzon, vagy rendőrt hívok! – Az nem lenne okos dolog – figyelmeztetem. – Ha a rendőrség kihallgat, el kell mondjam nekik, hogy miért vagyok itt, és ha a sajtó megszimatolja, hogy mire bukkantam, a környéket ellepik a riporterek. – Maga meg miről beszél? – mordul fel. – A lányáról, és arról a szerepről, amit Mikis Menderes halálában játszhatott. A függöny visszasiklik a helyére, és az ajtó feltárul. Andrew Moore nagydarab ember, vaskos és a kora ellenére egyenes a tartása, az arca tiszteletet parancsoló. – A lányom közel húsz éve halott. Semmi köze nincs annak a szemétládának a halálához. És most húzzon el innen a francba, mielőtt... – Nem azért jöttem, hogy pazaroljam a drága idejét – szakítom félbe. – Londonból autóztam el idáig, hogy személyesen beszéljek magával. Adjon öt percet! Ha nem keltem fel az érdeklődését, magamtól távozom, és nem fogom többé háborgatni. Moore rám mered, aztán oldalra lép és int, hogy menjek be. Beterel a kifogástalan állapotú nappaliba, egy öregember szobájába, ami teli van életének emlékeivel és fényképekkel. Nem számítok arra, hogy akár egyet is találok Andeannáról, a lányáról, akivel megszakította a kapcsolatot, de meglepetésemre több fiatalkori képét is felfedezem, Moore felesége mellett, a kiemelt helyeken. Leülünk, és megkérdi, hogy szeretnék-e valamit inni. – Inkább egyenesen rátérnék a jövetelem okára – felelem. – Remek! – bólint, láthatóan tetszik neki a nyíltságom. Mutatok neki egy elmosódott képet Andeannáról, amit a levéltárból szereztem. A többiek arcát kifakítottam. – Ő a maga lánya? – tudakolom. Előveszi a szemüvegét, és szemügyre veszi a fotót. – Gyenge felvétel, de igen, ő az. – Ezt a képet egy hónappal Menderes halála előtt készítették – hazudom. Erre vállat von. – Akkor nem Andeanna. – De hasonlít rá, nem? – erősködöm. – És akkor? – Ezt a nőt látták Menderes társaságában a halálát megelőző hetekben. Talán még vele is élt. Andrew-t kezdi érdekelni a dolog. – A rendőrség szerint ő ölte meg? – Nem tudják, a nő pedig eltűnt, és nem találják sehol. Megemészti a hallottakat, majd így szól: – Miért van itt? Csak mert ez a nő hasonlít a halott lányomra? – És mert Deleena Emersonnak hívta magát. Erre összerezzen. – Így hívták a feleségemet. Ismét a fényképre pillant, ráncos keze enyhén reszket. – Erről semmit nem olvastam az újságokban. – A sógorom a fővárosi rendőrségen dolgozik. Tudja, hogy érdekelnek a kísértethistóriák. Ő mondta nekem.
– A kísértethistóriák? – Egy nő, aki úgy néz ki, mint az ön lánya és a halott felesége nevét viseli, egyszer csak megjelenik Menderes életében, és a férfit pár hónapon belül megölik. Ez olyasminek tűnik, amit csak egy horroríró agyalhat ki. A sógorom arra gondolt, hogy mulattatna a gondolat. Az öregember arca elkomorodik. – Semmi mulatságos nem volt Mikis Menderesben. – Nem kedvelte? – kérdem könnyedén. – Nem volt benne mit kedvelni. Egy tolvaj strici volt, egy kötözködő pedofil – előredől, szemében leplezetlen gyűlölet villan. – Tudja, hány éves volt Andeanna, amikor ez a féreg először tette rá a mocskos mancsát? Tizenhét! Egy gyerek, akinek a házi feladatán és a kamasz fiúkon kellett volna járjon az esze! Tizenhét évesen egy ribancot csinált belőle. Ez volt Mikis Menderes. – Nem próbálta megakadályozni, hogy randizgassanak? – Már túl késő volt! – dörgi. – Csak akkor derült ki, mikor a lányom bőgve jött hozzánk és elmondta, hogy terhes. Felajánlottuk a segítségünket, hogy nevelje fel itt a gyereket, ahol megkapott volna minden szeretetet és törődést, de ő ragaszkodott hozzá, hogy Londonba költözzön. Azt mondta, a gyereknek apára van szüksége, és esküdözött, hogy szereti Menderest. A bánat és a bűntudat könnyei csorognak végig Moore arcán. Legszívesebben kisétálnék, és hagynám a múltat, de képtelen vagyok rá. Tudnom kell az igazat Andeannáról. – A gyerek – szólalok meg lágyan. – Gregory volt az? Bólint. – A lányának sosem volt másik gyereke? – Nem. – És mi a helyzet magával és a feleségével? – Andeanna volt az egyetlen gyerekünk – Moore letörli a könnyeket az arcáról és elfintorodik. – Menderes halála felkavarta a múltat. Általában nem vagyok ilyen puhány. – Most szívesen innék valamit, ha még áll az ajánlata – dörmögöm. – Egy csésze tea pompás lenne, ha megoldható. – Hát hogyne. Hálásan indul a menedéket jelentő konyha felé, csak annyi időre torpan meg, míg megkérdi, kérek-e tejet és cukrot. A falon függő, Andeannát ábrázoló fényképek nézegetésével ütöm el az időt. Már kamaszkorában is nagyon szép volt. Értem már, miért esett bele a Török, de hogy ő mit láthatott egy ilyen vadállatban, az továbbra is rejtély marad előttem. Moore összeszedettebbnek tűnik, amikor visszatér és átnyújt nekem egy csésze gőzölgő teát. – Megkérdezhetem, hogy miért érdekli ez annyira magát, Mr. Sieveking? – Amikor a sógorom viccelődve megemlítette, hogy a Török életében lehet, hogy volt egy kísértet, rögtön felkeltette az érdeklődésem. Arra gondoltam, hogy fogom az ötletet és egy sztorit kerekítek belőle egy gengszterről, akinek a halott felesége visszatér a sírból. De ezután arról értesültem, hogy a rendőrség szerint elképzelhető, hogy a Törökkel látott nő azért utánozta a maga lányának a külsejét, hogy elcsábítsa a Törököt és halálos kelepcét állítson neki. Moore erre felmordul. – Költői igazságszolgáltatás lenne, ha ez igaz – metsző pillantást vet rám. – Viszont újfent meg kell kérdeznem: miért keresett fel engem? Nem én béreltem fel a nőt, hogy maszkírozza magát Andeannának, ha erre gondol. – Nem erről van szó – mosolygok. – Én csak megpróbálom jobban megismerni a lányát, hogy milyen volt ő, és milyen lehetett a házassága. Ha valaki tényleg a bőrébe bújt, rengeteget kellett
kutatnia. Megpróbálok beférkőzni ennek a nőnek a gondolataiba, kitalálni, hogyan működik, és a nyomára akadni, ha tényleg létezik. – Nem értem. – Ha valaki tényleg a maga lánya hasonmását használta arra, hogy elkapja a Törököt – fejtegetem –, és ha megtalálom a párost, hogy azután leleplezzem őket, félredobhatom a horrorsztorit és megírhatom az igaz történetet. – Értem – vált fagyosra a mosolya. – Megpróbálja kihasználni a halott lányomat. Összeráncolom a homlokom. – Ha Andeanna közvetetten is, de részt vett annak a férfinak az elpusztításában, aki ellopta a gyerekkorát, tudni szeretne róla, nem? Erre megvakargatja a fülét. – Azt hiszem, igen. De a rendőrség nem fog értesíteni erről? – Nem nyomoznak közvetlenül ebben az irányban. Hogy őszinte legyek, örülnek, hogy Menderes halott. Nem nagyon törik magukat, hogy megtalálják a gyilkosát. Moore némán végigmér, aztán szárazon kuncog egyet. – Nem tudom miért, de maga tetszik nekem, Mr. Sieveking. Folytassa! Mondja, mi az, amit tudni szeretne? Néhány háttérinfóval összefüggő kérdéssel kezdem, megerősítve mindazt, amit Joe tárt fel, majd megkérdezem, hogy nem faggatta-e valaki Andrew-t a lányáról az elmúlt pár évben. – Nem – feleli. – Soha senkivel nem beszélek Andeannáról, csak Gregoryval. – Greygóval? – ráncolom a homlokom. Az öreg elmosolyodik. – Menderes hagyatéka. A bolond olyan nevet adott a fiának, amit nem tudott kiejteni, azután mindenkit arra kényszerített, hogy a rövid változatot használja. Számomra a fiú mindig Gregory marad. – Eljár ide? – El. Régebben, mikor még kisebb volt, rengetegszer eljött, hogy minél többet megtudjon a halott anyjáról. Első pillantásra megkedvelték egymást Deleenával, lévén mindketten színészek, és olyan sok közös vonásuk volt... De nekem beletelt egy kis időbe, mire összemelegedtem vele. Az idők során azonban megszerettem. Ő segített át a hosszú éjszakákon Deleena halála után. Mostanában már csak néhanap ugrik be, de gyakran felhív. Remek fiú. – Szokott beszélni vele Andeannáról? Andrew bólint. – Tízéves volt, amikor az anyja meghalt. Nem volt igazán lehetősége megismerni, így megkeresett Deleenát és engem, hogy megismerkedjen a múltjával. Ezen rágódom egy darabig. Állhatott Gregory Menderes a kivégzés mögött? Az ál-Andeanna azt mondta, hogy Greygo szerette az apját, de ha az ifjabb Menderes vonta be a nőt a dologba, mi mást mondana? Talán egy kapzsi, elhanyagolt fiú esetéről van szó, aki így bánt el kegyetlen, vagyonos apjával. – Gregory szerette a Törököt? – érdeklődöm. Andrew elfintorodik. – Bálványozta. Menderes régebben verte Andeannát, de soha, egyetlen ujjal sem bántotta a fiát. Nem sok jót tudok mondani erről az emberről, még holta után sem, de elsőrangú apa volt. Gregory fenntartások nélkül szerette. – És mi a helyzet a családi üzlettel? Gregory folytatni fogja most, hogy...
– Nem – szakít félbe Andrew. – Soha nem akart semmit kezdeni vele. Felnőtt korában nem hagyta, hogy az apja pénzt adjon neki. Elhatározta, hogy a saját lábára áll – az öreg kidülleszti a mellét. – Tudta, hogy ösztöndíjat nyert a RADA-ra? – Igen. Emlékszem rá, hogy Andeanna vagy bárki volt is, említette. – Az nagy dolog, nem? – Ha az ember színésznek készül, a RADA a legjobb – mondja büszkén Andrew. – Deleena majd szétrobbant a boldogságtól, amikor megtudta. Mind rettentő boldogok voltunk. Menderest kivéve. – Megfenyegette? – kérdezem, minden szalmaszálba belekapaszkodva. – Megfenyegette, hogy kitagadja Greygót vagy hogy megszakít vele minden kapcsolatot? – Nem – mosolyodik el Andrew mogorván. – Mint mondtam, remek apa volt. Morgott ugyan, amiért Gregory ezt a szakmát választotta, de soha nem hagyta, hogy ez éket verjen közéjük. Erőt vett magán, és párszor el is ment megnézni a színpadon. A fiú istenadta tehetség, és ezt nem azért mondom, mert ő az unokám. Olyan sokoldalú, hogy bármilyen szerepet el tud játszani, bele tud bújni a figura bőrébe. Sztár is lehetne, de nem volt hajlandó filmekben és tévéjátékokban szerepelni. Menderes ezt sosem értette. Képtelen volt felfogni, hogy Gregory csak olyan szerepek után sóvárog, amelyek a végsőkig feszítik színészi képességének határait. Nem érdekli sem a hírnév, sem a pénz. Hát ennyit a cselszövő fiú elméletéről. Tekintettel a rejtély összetett jellegére, nem is gondoltam komolyan, hogy ilyen egyszerű lesz a megoldás. – Ki másnak állt érdekében a Török halála? – tudakolom. Andrew felhorkan. – Nem tudom, és még annál is kevésbé érdekel. – Tartották a kapcsolatot Andeannával az esküvő után? Tudom, hogy maga és a felesége kitagadták, de azért szemmel tartották? Tud arról, hogy voltak-e közeli barátai Londonban? Hosszú csend támad, majd Andrew felsóhajt. – Deleenával tartották a kapcsolatot. A legelején nem, eleinte mindketten igyekeztünk elfelejteni a lányunkat, és minden erőfeszítése dacára sem voltunk hajlandóak ismét kapcsolatba lépni vele, de pár év elteltével Deleena meglágyult, és ők ketten ismét beszélő viszonyba kerültek. Gregory nyolcéves koráig én semmit sem tudtam erről. Egy napon Deleenát a konyhában találtam: ott zokogott, kezében egy szülinapi zsúron ácsorgó kisfiút ábrázoló képet szorongatott. Amikor megkérdeztem, miért sír, valósággal kirobbant belőle az igazság. Mérges lettem. Felhívtam Andeannát, hogy közöljem vele, szakítson meg minden kapcsolatot az anyjával – fanyarul elmosolyodik. – Persze amint meghallottam a hangját, én törtem ki zokogásban, és jó egy órát töltöttünk azzal, hogy bepótoltuk az elmulasztott éveket. Andrew elhallgat, és nyilván a lányára meg a fájdalmas múltra gondol. Adok neki pár percet, hadd elmélkedjen magában, aztán megérintem a bal térdét. – Ezután sokszor beszélgettek? – Nem olyan gyakran, ahogy szerettem volna – sóhajt fel. – Nehéz volt, mert megváltozott. Amikor elment itthonról, majd kicsattant az élettől, nem félt semmitől. Akkoriban pedig már rémült volt és magányos, rettegett Menderestől, ki volt szolgáltatva a férfi megalázó szeszélyeinek. – Miért nem hagyta el? – kérdem mérgesen, noha már tudom a választ: félt attól, hogy a Török utánamegy és megöli. – Erre kértük mi is – bizonygatja Andrew. – Mondtam neki, hogy itt mindig lesz egy kis zuga, hogy megvédem attól a szörnyetegtől. Különben meg fogja törni a lelkét. Aztán még ott volt Gregory kérdése is. A fiú bálványozta Menderest, a lányom pedig attól félt, hogy elveszti fia szeretetét, ha
elválasztja őket egymástól. – Az utolsó időkben láttuk is párszor – mondja Andrew halkan. – A halála előtti hónapokban háromszor eljött ide. Kétszer éjszakára is itt maradt, egyszer pedig egy egész hétvégére. – Nyilván jó lehetett – jegyzem meg. Andrew bólint, de nyugtalan arcot vág. – Nem csak azért jött, hogy velünk találkozzon – elhallgat és idegesen körülnéz. – Ami most jön... – krákogja. – Esküdjön meg rá, hogy soha senkinek nem mondja el! Előredőlök, a kezem ökölbe szorítom izgatottságomban. – Úgy lesz. – Esküdjön meg! – sziszegi. Ünnepélyes képet vágok. – Esküszöm. Nincs rá oka, hogy megbízzon bennem, de szerintem azért döntött így, mert beszélni akar róla valakinek, már régen kikívánkozik belőle. – Találkozgatott valakivel – mondja alig hallhatóan. A szívverésem felgyorsul. – Kivel? Andrew megrázza a fejét. – Nem mondta. Titok volt. Talán Deleenának elárulta, de nem hiszem. – Viszonya volt valakivel? – Nem tudom. Nem beszélt róla. Mindössze annyit tudok, hogy háromszor jött el ide, és innen ment el találkozni valakivel. Akkor surrant ki, mikor azt hitte, alszunk, és nem sokkal azelőtt tért vissza, hogy felkeltünk. Nem kérdeztünk semmit. Reméltük, hogy összeszedi minden bátorságát és elhagyja Menderest, de nem volt rá esélye, mert pár héttel később... A könnyek megállásra kényszerítik. Elmondott mindent, amit tudott. Szívtelenség lenne tovább gyötörni, egyben értelmetlen is, mivel már rábukkantam az igazságra, amiről tudtam, hogy ott rejtőzik valahol. Volt tehát egy szeretője. Valaki, aki ennyi éven keresztül is őrizte Andeanna emlékét, és várt az esélyre, hogy bosszút állhasson érte. Azért használom a bosszúállás szót, mert eszembe jut valami, amit Joe mondott, és ami csak most nyert értelmet, ennek az új információnak a fényében. Egy szemtanúról beszélt, aki lángokat látott felcsapni a kocsiban, mielőtt az még a fáknak ütközött volna. Azalatt rakom össze mindezt, amíg Andrew sír. Andeanna Menderesnek volt egy szeretője. Néhány héttel utolsó romantikus légyottjukat követően Andeanna odaveszett egy halálos kimenetelű autóbalesetben, bár semmi gond nem volt a kocsival, az út sem volt jeges, olajfolt sem volt rajta, vagyis nem volt rá magyarázat, miért tért le róla, hogy bekövetkezzen a baleset. Ehhez vegyük hozzá a kocsi felrobbanása előtt látott lángokról szóló beszámolót, és minden szépen a helyére kerül. Mikis Menderes meggyilkolta a feleségét. A Török rájött, hogy megcsalja. Dühében megölte, és balesetnek tüntette fel. Évekkel később a nő szeretője nekilát, hogy véghezvigye a bosszúját, és kiterveli a Török bukását. Felbérel egy hasonmást, hogy engem belekeverjen a cselszövésbe, bízva abban, hogy kísérteties közvetítője elegendő lesz ahhoz, hogy a szálak ne vezessenek el hozzá. Most már van, ami motiváljon. Mindössze annyit kell tennem, hogy megkeresem a bosszúálló szeretőt, és a nőt, aki manipulált. Azután megmutatom nekik, hogy bánok el azokkal, akik azt hiszik, hogy baszakodhatnak velem vagy az érzéseimmel, és meggondolatlanul palira vehetnek. Bárhova megyek is, hét kísértetet hurcolok magammal, azoknak az árnyait, akiket megöltem.
Bőven jut hely még kettőnek.
TIZENHAT Londonba visszatérve elmesélem Joe-nak az Andrew Moore-ral folytatott beszélgetésemet és az elméletemet. Nincs meggyőzve. Honnan tudja Andeanna szeretője, hogy a nőt megölték, feltéve, ha így történt? Miért várt volna ilyen sokáig a bosszúval? Miért nem lőtte le egyszerűen ő maga Menderest? Jogos kérdések, de nem vesztegetem rájuk az időm. Majd kipréselem a válaszokat a bűnösökből, mielőtt végzek velük. Arra kérem Joe-t, hogy koncentráljon az eredeti Andeanna halálát megelőző hónapokra, fésülje át az újságokat róla és a Törökről készült fényképek után kutatva, és készítsen jegyzeteket, hogy kik szerepelnek velük a képeken. Tekintettel a szorosan tartott gyeplőre, kétlem, hogy Andeanna a közvetlen baráti körüknél messzebbre kóborolhatott volna, amikor szeretőt keresett magának. Lefogadom, hogy a titokzatos férfi a Török valamelyik embere vagy szoros üzleti partnere volt. A lehető legteljesebb listát akarom arról, hogy a Török kikkel állt kapcsolatban ezekben a hónapokban. Joe kételkedik abban, hogy túl sok mindent találna, de azt mondja, megnézi, mit tud előbányászni. Másnap reggel folytatom a nyomozást Edgar Sanders bőrébe bújva, és visszatérek Menderes területére Észak-Londonba. Az élet a normális mederben csordogál tovább a Török halála után is. Bond Gardiner vette át az üzleti érdekeltségeit még a temetés előtt, egyetlen kihívója sem akadt. A helyiek is elégedettek Gardinerrel. Higgadtan és hatékonyan vezeti az üzletet, ugyanúgy, ahogy korábban folyt. És az itteniek nagyra értékelik a folytonosságot. Sok olyan ember van az általam megkérdezettek között, akik már hallottak az Államokból jött újságíróról, és alig várták, hogy bekerüljenek a könyvbe. Habozás nélkül beszélnek a Törökről, boldogan osztják meg velem inkrimináló sztorijaikat most, hogy ő már halott. Arra azért ügyelnek, hogy semmi olyat ne mondjanak, amit felhasználhatnék Gardiner vagy az emberei ellen, viszont Mikis Menderesszel kapcsolatban immár szabad a vásár. Rengetegen mesélnek a Török szerelmi életéről, de senki még csak nem is céloz rá, hogy a felesége hűtlen lett volna. Azt mesélik, hogy elbűvölő asszony volt, tökéletes anya, bár személyesen egyikük sem ismerte. Megkérdezem, hogy voltak-e barátai, akik többet mondhatnának róla, de úgy tűnik, magának való volt, és nem sokat beszélt társaságban sem. Az ő barátai egyben Menderes barátai is voltak. Tovább kérdezősködöm Andeannáról, eltökélve, hogy belefúrom magam szomorú, magányos világába. Végül egy sötét, esős szerdai napon, a King's Battalion névre hallgató kocsmában egy férfi vállon vereget, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem inni egyet a haverjaival. A kocsma végében kiszúrok egy asztalt, amelyet középkorú, elegánsan öltözött férfiak ülnek körül. Köztük van Bond Gardiner is. Összeszoruló gyomorral sétálok oda, és Gardiner biccentésére leülök közéjük. Végignézek az asztaltársaságon. Szúrós tekintetű kemény férfiak. Gardiner kirí közülük, noha ugyanúgy öltözik, mint a többiek, és nem tűnik fenyegetőbbnek sem. Körülötte mégis vibrál a levegő, a többiek több helyet hagynak neki. – Tudja, ki vagyok? – mordul rám. – Igen. Erre halványan elmosolyodik. – Úgy hallom, maga író. – Igyekszem azzá válni. – És ír egy könyvet. – Remélhetőleg. Korábban még sosem írtam, így nem tudom, hogy fog sikerülni.
– Amerikai? – Igen, montanai. Az északon van, Kanadánál. Gardiner egy levél gyufát tart a kezében, beszéd közben azzal játszik: újra meg újra felpattintja a fedelét és végighúzza a nagyujját a foszforos gyufafejeken. – Mondja, Mr. Sanders, mit keres egy jenki Londonban, és miért nyomoz Mikis Menderes után? Ott nincsenek gengszterek, ahonnan maga jött? – Csak egy-kettő – kuncogok egy jót. – Épp szabadúszó újságíróként dolgoztam itt. Aztán a Törököt... – Mr. Menderest – javít ki Gardiner. – Elnézést. Szóval Mr. Menderest megölték. Egy cikket akartam írni róla, de minél többet tudtam meg, annál jobban lenyűgözött. Gardiner tovább játszik a gyufákkal. – Igazságot szolgáltat neki – kérdi szelíden –, vagy csak a mocskot akarja felkavarni? Megvonom a vállam. – Nem fogom úgy beállítani, mintha valamiféle Robin Hood lett volna, de nem akarom démonizálni se. Az álarc mögötti embert szeretném megtalálni, feltérképezni, hogy honnan indult, miért választotta a bűnözők életét, és hogyan hatott ki ez a munkájára és a családi életére. Szeretném bemutatni, hogyan él egy mai gengszter, hogyan birkóznak meg ezzel a hozzá közelállók, hogy ugyanolyan kihívásokkal és problémákkal kell-e szembenézniük, mint bármely hétköznapi embernek. – Mondok magának valamit – vakkant közbe az egyik fickó. – Hétköznapi embereknek nem kell megbirkózniuk azzal, hogy valami rohadt bérgyilkos kiloccsantja az agyukat az otthonukban, az ágyban fekve! Egyetértő, dühödt mormogás a válasz a többiek részéről. – Nem jött még rá, hogy ki volt a gyilkos, igaz? – kérdi Gardiner. – Nem. – Tudatja velünk, ha megvan, ugye? – Naná! Majd küldök egy példányt a könyvből még kiadás előtt. Akár lektorálhatja is. Gardiner felnevet, mire oldódik a hangulat. – Mesélje el, eddig mire jutott! – Az egészet? – Csak a jó részeket. Elmondok pár színesebb sztorit, amit a nyomozás során szedtem össze. Gardiner és az emberei eleinte csendben hallgatják, de hamarosan hozzáteszik a saját történeteiket is a hallottakhoz. Mesélnek a Török pár melójáról, eldicsekedve azokkal, amelyek jól sikerültek, és jót derülve azokon, amelyek balul sültek el, mintha csak következmények nélküli játékról lenne szó. Felteszem azokat a kérdéseket, amelyekről úgy gondolom, egy újságíró feltenne, neveket és dátumokat egyeztetek. Lefirkálok pár részletet a jegyzetfüzetembe, hogy úgy tűnjön, mintha tényleg fel akarnám használni. Kisvártatva Andeannára terelem a szót. – Milyen volt a felesége? – Jó kis bige volt – közli egy tömpe orrú férfi, egy bizonyos Harry. – Igazi hölgy – javítja ki Gardiner. – Egy jó kis bige, egyben igazi hölgy – nevet fel a Larry nevezetű tag. – Fiatalon ment férjhez, igaz? Gardiner figyelmeztetően koppint kettőt az asztalon. – Ha erről a gyereklány szarságról akar beszélgetni, és hogy a férje egy mocskos vén kéjenc volt,
akkor mehet és megbaszhatja a... – Nem erről van szó – szakítom félbe. – Csak azt mondom, hogy ha fiatalon halt meg, akkor nagyon fiatalnak kellett lennie, amikor összeházasodtak, ha ilyen sok időt töltöttek együtt. Szeretném kihangsúlyozni, hogy Menderes milyen nagy értéket tulajdonított a családnak és a házastársi eskünek. Tudom, hogy voltak más nők is az életében, de a maga módján hűséges volt a nejéhez, aki a világ közepét jelentette a számára. Egyben ügyelt arra is, hogy megvédje őt a munkája árnyoldalától. Szeretném bemutatni Menderes könyörületesebb oldalát is. – A könyörületesebbet? – horkan fel Larry. – Mikis csak akkor mutatott könyörületet, amikor... Főnöke mérges pillantására elhallgat. – Igaza van, Sanders – mondja Gardiner. – Mikis gondoskodó típus volt. Imádta Andeannát és Greygót, ők mindig számíthattak rá. – Ja – bólogat jámboran Larry. – Szerette a feleségét. A banda többi tagja egyetértően dörmög. – Tudják, hogyan találkoztak? – Na, az volt csak a sztori! – derül fel Gardiner, és ezután elmeséli nekem a mozis történetet: hogy Andeanna épp a Török mögött ült egy premier vetítésen, és be nem állt a szája, míg végül a férfi megunta, megfordult, és közölte vele, hogy fogja be. Andeanna válaszul a fejére öntött egy egész papírvödörnyi pattogatott kukoricát. Hallottam már a sztorit jó párszor, de úgy teszek, mintha ismeretlen lenne előttem, és a megfelelő helyeken felnevetek. Végül összeráncolom a homlokom, és megköszörülöm a torkom. – Hallottam pár pletykát – fogok bele. – Nem szeretném kihozni a sodrából, de páran azt mesélték, hogy Menderes régebben verte a feleségét. Erre leolvad Gardiner mosolya. – Ki mondta ezt magának? – Többen is. – Kik azok? – hajol át fenyegetően az asztal felett. Megrázom a fejem. – Nem fedhetem fel a forrásaimat. – Darabokra tépem a rohadékokat, amiért ilyen hazugságokat terjesztenek – esküdözik. – Nem igaz? – Persze hogy nem! Ha erről említést tesz a könyvében, üveggolyót csinálok a tökeiből. Csak pislogok az egyértelmű fenyegetés hallatán. – Mikis nem volt tökéletes, de a feleségét nem verte. Kérdezzen meg bárkit, aki ismerte, ugyanezt fogják mondani. – Rendben – dörmögöm. – Csak azért hoztam fel, mert... – Fogja be! – mordul rám Gardiner. – Oké, oké. Az asztalt bámulom és kicsit izgek-mozgok, mintha mondani akarnék még valamit, de inkább meggondolom magam. – Mi az? – csattan fel Gardiner. – Semmi. Csak éppen... Nem is! Felejtsük el! – Mondja, amit mondani akart! – Csak egy újabb pletyka. Ne aggódjon, nem fogom... – Ki vele, vagy hadd segítsek... – kászálódik talpra. – Segítségért kiáltok, ha megtámad! – vinnyogom és felpattanok, elhúzódva tőle, és úgy teszek,
mintha már a puszta gondolat is rettegéssel töltene el, hogy megüt. Gardiner káromkodik egyet, de aztán fékezi magát, visszaül, és int, hogy én is telepedjek vissza a helyemre. Pár gondosan kiszámított másodpercet követően megjátszott óvatossággal ismét leülök az asztalhoz. – Mondja el, amit hallott! – utasít Gardiner ridegen. – Erről még senkinek sem beszéltem és nem is fogok. Magának se mondanám el, de tudom, hogy milyen közel álltak egymáshoz Menderesszel. Pár másodpercet kivárok, majd kirukkolok a kérdéssel, aminek a kedvéért az egész hét java részét kérdezősködéssel töltöttem. – Azt hallottam, hogy Andeanna Menderesnek viszonya volt valaki mással. Egy ér kezd el lüktetni Gardiner homlokán, de nem mond semmit. Az asztal körül ülők hitetlenkedve néznek. – Ez marhaság – szólal meg Larry. – Mi mást hallott még? – morogja Gardiner. – Semmit – dünnyögöm. – Mi. Mást. Még. A cimboráira nézek, majd kérdően Gardinerre, aki egy kurta legyintéssel elbocsátja őket. Amint hallótávolságon kívülre kerülnek, átsiklok a férfi melletti székre, és kezemmel eltakarva a számat, odasúgom. – Szerintem volt egy szeretője. Menderes rájött erre, és ezért megölte, aztán megrendezte az autóbalesetet. Gardinernek megfeszül az állkapcsa. – Ezt meg kitől hallotta? – Senkitől, legalábbis nem közvetlenül. Különböző beszámolókból raktam össze az elméletem. – Ezt az elméletet jobb lenne kibaszott gyorsan elfelejtenie – vicsorog rám. – Nem tehetem. Élettelen tekintettel mered rám. – Fogalma sincs róla, hogy mit tehetek magával, ha kihúzza a gyufát. – Dehogynem tudom – vágok vissza, és ezúttal nem sütöm le a szemem. – Nekem viszont igazolnom kell ezt az elméletet is vagy elvetnem. Addig fogok kutatni, amíg meg nem bizonyosodom valamelyikről. – Kábé egy perce maradt az életéből. Mi az utolsó kívánsága? – Mondja el az igazat! – kérlelem. – Ha tévedek, nézzen a szemembe és mondja meg! El fogom hinni, ha a szavát adja. Ha igazam van, erősítse meg! Bárhogy is, a történet itt nem érhet véget. Felesleges, hogy bármi visszajárjon kísérteni magát. Tőlem viszont csak az igazsággal szabadulhat meg. – Azt várja, hogy elhiggyem, megtartja magának? – mosolyodik el gúnyosan. – Muszáj lesz, mivel nincs bizonyíték, ami Menderest a felesége halálához kötné. Még csak arról sem pletykálnak, hogy ő ölte meg. Ez az elmélet a saját spekulációm. Ha elég ostoba lennék, hogy beletegyem a könyvbe, Menderes ügyvédei darabokra tépnének. Nem állhat ki csak úgy valaki és vádolhat meg egy másik embert azzal, hogy meggyilkolta a feleségét, méghozzá anélkül, hogy a legcsekélyebb bizonyítéka lenne rá. Remek reklám lenne a könyvnek, ha be tudnám bizonyítani, de bizonyíték nélkül nincs olyan kiadó, aki akár csak hozzányúlna. – És tőlem várja, hogy bizonyítékot szolgáltassak? – szív egyet Gardiner az orrán. – Ez nem kerül feljegyzésre – felelem szelíden. – Ez nem a könyvnek szólna, csak nekem.
Őrültségnek hangzik, és nem is várom, hogy megértse, de ez teljesen eluralkodott az életemen. Kezdetben csak egy sztori volt az egész. Mostanra viszont több lett. Nem használhatok fel bármit, amit mond: tanú nélkül, a bíróság előtt nyugodtan vallhatja, hogy szart se mondott nekem, de tudnom kell. Saját magam miatt. Gardiner rám sandít. Nem erre számított. Váratlanul felmordul, és közli, hogy álljak fel. Megmotoz, elrejtett hangfelvevőt keres. Amikor úgy találja, hogy tiszta vagyok, ismét leülünk, ő pedig közelebb hajol. – Igaza van. Önkéntelenül is megborzongok. – A nőnek szeretője volt? – Igen. – Menderes megtudta? – Rajtakapta őket. Éppen üzleti úton volt, de hamarabb ért haza, és együtt találta őket, amint éppen keféltek. Elvesztette a fejét és végzett mindkettőjükkel. Én segítettem neki elrendezni Andeanna balesetét és megszabadultam a másik tetemtől. Nem ezt szerettem volna hallani – egy halott szerető nem állhat bosszút –, de így is több, mint aminek a kiderítésében reménykedtem. Alig hiszem el, hogy Gardiner elmondta nekem. Szédelgek. Hirtelen olyan sok információ hullott az ölembe... – Ki volt az? – kérdezem. – Nem kell tudnia. – De igen, kibaszottul tudnom kell. Gardiner a karomra teszi a kezét, és erősen megszorítja. – Nem, kibaszottul nem kell. – Rendben – dörmögöm, mire még erősebben szorítja a karom, míg végül meg nem ismétlem: – Rendben! Gardiner elenged, visszatér a levél gyufájához, és ismét játszani kezd vele. – Mikis hirtelen haragú ember volt, és Andeannán töltötte ki a haragját. Szerette ugyan, de nem léphette át a saját árnyékát. Féltékeny volt rá, mint a fene, még akkor is, amikor nem kellett volna. Amikor ágyban találta... – fújtat egyet, mint egy sárkány, az orrlyukán keresztül. – Nem akarta megölni a feleségét, de nem tudott uralkodni magán. Remek munkát végeztünk, hogy eltussoljuk. Soha senki nem kérdezősködött erről, és már évek óta nem fáj miatta a fejem. De íme, a bizonyíték, hogy az ember soha nem lazíthat. – Kérdezhetek még valamit? Bizalmatlanul biccent egyet. – Miért mondja el? Gardiner vérfagyasztó mosolyt villant rám. – Mert megkérdezte. – De most komolyan! Sokkal könnyebb lett volna elijeszteni vagy elnémítani. A francba is, egyszerűen ki se kellett volna nyitnia a száját! Miért rukkol ki az igazsággal ennyi év után, amikor nem is lenne muszáj? Gardiner ezen eltöpreng, majd sóhajt egyet. – Rengeteg gazságot követtem el annak idején, de ez az egyetlen, ami miatt éjszakánként felriadok, és azt kívánom, bárcsak visszacsinálhatnám. Azt hiszem, már régen szerettem volna meggyónni, és maga éppúgy megteszi gyóntatónak, mint bárki más. – Mert megbízik bennem, hogy nem árulom el senkinek?
Üresen elvigyorodik. – Mert bármikor el tudom kapni, amikor csak akarom. Még csak ne is álmodjon arról, hogy ezt megosztja mással, mert abban a pillanatban halott lesz. Ami azt illeti, ebben téved, de nem javítom ki. Inkább azon mélázok, amit mondott. Zavaros ügy. Igazam volt abban, hogy Andeannát meggyilkolták, de a szeretőjét is megölték. Ez azt jelenti, hogy Andeanna halála nem kapcsolódott a Törökéhez, hogy egy olyan rejtélyt bogoztam ki, amelynek semmi köze ahhoz, aminek a felderítésébe belefogtam? – Most boldog? – érdeklődik Gardiner. – Sokkal boldogabb lennék, ha elárulná a nő szeretőjének a nevét. – Mindannyian akarunk olyasmit, ami nem lehet a miénk – elteszi a gyufát. – Csak annyit mondhatok, hogy olyasvalaki volt, akit nem lett volna szabad megölnünk. Ha kiderül az igazság, az katasztrofális lett volna. Kezdjen ezzel amit csak akar, de az elméleteit tartsa meg magának! És a kérdezősködésnek ezennel vége. Ha elég anyagot gyűjtött, hogy megírja a könyvét, akkor rajta! Ha nem, akkor az szívás. Többé nem járhat-kelhet kedvére a városban. Azt akarom, hogy tűnjön el a birtokomról! – Rendben. Végtére is megkaptam, amiért jöttem. Ez majdnem igaz. Már csak a szerető neve kell, hogy megbizonyosodjam arról, meghalt, hogy leellenőrizzem, nem hagyott-e hátra egy fiút vagy más rokont, aki megszervezhette az egész színjátékot Menderes megöletésére. De ha azon az úton megyek tovább, amin eddig, nem fogom megtalálni. Gardiner az út vége, legalábbis ami a nyílt kérdezősködést illeti. Egyvalaki kivételével. – Van még valaki, akivel szeretnék interjút készíteni, mielőtt elmegyek. Gregoryval. – Miért akar vele beszélni? – Csak az emberek kíváncsiságának kielégítésére... Az emberek tudni szeretnék, hogy miképpen hatott rá az apja halála, milyen viszonyban voltak, hogy tudott-e Menderes titkos életéről, hogy szerette-e ettől függetlenül. Az igazság az, hogy tudni szeretném, emlékszik-e halott anyja olyan barátjára, aki olyankor ugrott be látogatóba, amikor az apja távol volt. – Greygo kerüli a sajtót – mondja erre Gardiner. – Kétlem, hogy hajlandó lesz találkozni magával. – De ha hajlandó, beszélhetek vele? Gardiner ezen töpreng egy kicsit, majd vállat von. – Oké. De ő az utolsó. És ha bármit is megemlít arról, amit mondtam magának... – Nem fogok. Gardiner morran egyet. – Ebben az esetben van még valami. – Mi az? Megszorítja a jobb lábamat térd felett, zordan a szemembe néz, én meg azon töprengek, ha rosszul mértem fel a helyzetet, most kivisz hátra és agyonlő, hogy szavatolja a hallgatásomat. Ekkor azonban önelégülten elvigyorodik, és így szól: – Kaphatok egy dedikált példányt a könyvéből, amikor kijön?
TIZENHÉT A Royal Munsterba visszatérve elmesélem Joe-nak a különleges találkozót. Egyszerűen nem hiszi el, hogy Gardiner ilyen őszinte volt. – Hogyhogy megnyílt neked? Hiszen azt hiszi, újságíró vagy! Azt gondolnám, hogy valaki, aki olyan pozícióban van, mint ő, még a pontos időt sem mondaná meg egy firkásznak, nemhogy beismerje, hogy cinkostárs egy gyilkosságban. – Hát... furcsa volt – vallom be, jobb híján beérve ezzel a szóval. – Azt mondta, meg akart gyónni, és talán részben igazat is mondott... De szerintem amiatt is aggódott, hogy felkeltem a partnerei kíváncsiságát. Le kellett állítania, hogy ne kérdezősködjem és kutakodjam tovább. Ami azt jelentette: vagy vallomást tesz nekem, vagy megöl. Úgy sejtem, az igazság bevallása jelentette a kisebb felfordulást. – Talán tud valamit erről az ál-Andeannáról – veti fel Joe. – Ő profitált legtöbbet Menderes halálából, talán ő szervezte meg az egész felültetést. – Gondoltam erre én is, de úgyis Gardiner vette volna át az üzletet, amikor a Török visszavonul. Mindenki azt mondja, hogy olyanok voltak, mint a testvérek. Nem hiszem, hogy része lett volna benne. Joe erre vállat von. – És akkor most mi lesz? – Ideje, hogy meglátogassam Greygót. Lehet, hogy ő meg tudja mondani nekünk Andeanna szeretőjének a nevét. – Andeanna halott szeretőjét – javít ki Joe. – Élő, halott... – elfintorodom. – Úgy látom, nincs is olyan nagy különbség. * Gregory Menderes nem akar beszélni velem. Megvan a száma – a nyomozás során gyűjtöttem be –, de már hallott rólam és a könyvről, amit írni szándékozom, így amint megmondom, ki vagyok, leteszi. Ha tovább erősködöm, hangpostára kapcsol. Joe azt javasolja, hogy várjam meg a kúria előtt, de nem akarom úgy hajszolni, mint valami pofátlan paparazzo. Egy ideig békén hagyom inkább, és a Royal Munster környékén múlatom az időt, Andeannán és azon elmélkedve, amit megtudtam róla, megpróbálom összefűzni a rejtély különböző szálait. A következő szerdán megint felhívom Greygót, de ő már bontja is a vonalat. Amikor ismét hívom, és a telefon a hangpostára kapcsol, hagyok egy üzenetet: – Felfedeztem pár aggasztó titkot az anyjáról. Ha nem találkozik velem, engedély és megerősítés nélkül kell őket közölnöm. Nem szeretnék senkit meggyalázni, de ha nem hagy más választást, megteszem. Pár perccel később cseng a telefon. – Ha csak szarakodik velem, megbánja. Greygónak erős cockney-i akcentusa van, egyáltalán nem olyan, mint az anyjáé vagy az apjáé. Vagy legalábbis nem olyan, mint amilyen azé a nőé volt, akit én az anyjának hittem. – Nem szarakodom – bizonygatom. – Nem zavarnám, ha nem lenne fontos. Beszéltem a nagyapjával, így tudom, hogy mennyire... – Andrew-val? – szakít félbe meglepetten. – Elbeszélgettem vele Birminghamben. Ő mesélt a... – Andrew beengedte? – szakít félbe ismét Greygo. Válaszolt a kérdéseire?
– Igen. Továbbá kapcsolatba léptem Bond Gardinerrel és másokkal is, akik ismerték a szüleit. Szeretnék annyira teljes képet festeni az apja életéről, amilyet csak tudok. – Akkor miért hívogat? A véleményemre kíváncsi? – Nem. Kezdetben tényleg így volt, ez volt minden. Most azonban már többről van szó. Tegnap megtudtam valamit, ami mindent megváltoztat. Így a dolog mostanra személyes ügy lett, aminek talán semmi köze a könyvhöz. Az anyjáról van szó. Greygo hallgat. Végül, amikor már azt hiszem, megint bontja a vonalat, felcsattan: – Tudja, hol lakom? Nagyon is jól tudom. – Igen – felelem. – Tudna találkozni velem ma délután kettőkor? – Igen. – Készüljön fel, hogy lesznek őrök. Egyedül jöjjön. Két percet kap, hogy lenyűgözzön, úgyhogy javaslom, rögtön kezdje a nagy felfedezéssel! – Kösz... Már le is tette. – ...önöm – fejezem be, és diadalittasan elvigyorodom. Felhívom Joe-t, hogy elmeséljem neki a legfrissebb fejleményt. Aggódik – azt mondja, egyenesen besétálok az oroszlánbarlangba –, és megkérdezi, hívja-e a rendőrséget, ha estig nem lépek érintkezésbe vele. Azt felelem, ne vesződjön ezzel, csak keressen egy jó temetkezési vállalkozót. Nem nevet. Nem is kell, komolyan gondoltam, amit mondtam. * Hátborzongató visszatérni a Menderes-birtokra, és úgy tenni, mintha nem jártam volna még itt soha. A kapunál fegyveres őr fogad, akinek az utasítására kint hagyom a kocsimat és előtte sétálok fel a kocsibehajtón a lépcsősorig, ahol két társa átkutat. Ha Bond Gardiner alapos volt, ezek a fickók szinte a tökélyre törekszenek, éppen csak testüregmotozást nem végeznek. Gregory Menderes, akit kivétel nélkül mindenki Greygónak hív, odabent vár rám, a kúria egyik kisebb szobájában, egy bőrrel borított falú dolgozószobában. Egy íróasztal mögött ül. Borotvált arcán vékony sörtéjű borosta. Fehér öltönyt visel, az arca erősen napbarnított. Nem nyújt kezet. – Üljön le! – mordul rám. Noha a szoba halványan van megvilágítva, felismerem rajta az anyja vonásait. Nagyon hasonlít rá: ugyanaz az orr, szem és száj, bár az ő szeme életteli kék, míg az anyjáé lüktető zöld volt. Andeanna – az én Andeannám – emlékétől gombóc gyűlik a torkomba. – No, ki vele! – parancsol rám, mire köhögéssel szabadulok meg a gombóctól. – Az anyját meggyilkolták. Greygo fagyosan mered rám. – Ennyi? – kérdezi. Erre nem tudok mit felelni, csak zsibbadtan bólintok, annyira megdöbbent közönyös reakciója. – Nem tudom, ki tömte tele a fejét ilyen badarsággal, de tévedett. Ha ez az egész, amit mondani akart nekem, akkor a találkozónk már véget is ért. Szótlanul meredek rá. – Ezzel arra célzok, hogy távozhat, Mr. Sanders. Amikor végre megtalálom a hangom, azt hebegem: – Én ezt nem értem. A maga apja tette. Ő ölte meg az anyját. – Ez nevetséges – horkan fel Greygo. – Az apám szerette az anyámat. – Naná! – mosolyodom el gúnyosan. – Annyira szerette, hogy a szart is kiverte belőle, amikor
ránézett egy másik férfira. Greygo résnyire húzza a szemét. – Ezt a nagyapámtól hallotta? – Igen. De nem csak tőle. A Menderes-örökös lassan bólint. – Megpróbálták eltitkolni előlem. Azt hitték, nem tudom. De a gyerekek mindig... – gyorsan összeszedi elkalandozott figyelmét. – De ez lényegtelen. Az apám nem ölte meg az anyámat, akárhányszor verte is meg egyébként. Nos, ha ez minden, akkor elég sok a dolgom... – Az anyjának volt egy szeretője – vakkantom, elszánva rá magam, hogy kicsikarok belőle valami érzelmet. Hallgat, de abból, ahogy fészkelődni kezd, látom, hogy megfogtam. – Az apja végzett mindkettőjükkel. Ő rendezte úgy a karambolt, hogy balesetnek tűnjön, és Bond Gardinerrel takaríttatta el a szeretője testét. Greygo felemeli egyik kezét és rágni kezdi a körmét. – Mivel Bond az egyetlen ezen a világon, aki elmondhatta magának ezt a sztorit, felteszem, belőle szedte ki... – Nem árulhatom el a forrásaimat – felelem erőtlenül. Greygo halványan elmosolyodik. – Senki más nem lehetett. Meg vagyok döbbenve, hogy megosztotta magával. Soha senkinek nem beszélt róla, még nekem se. Azt hiszi, nem tudom, és én szíves-örömest meghagyom továbbra is ebben a tudatban. – Úgy érti, tudott a gyilkosságokról? – Egy gyilkosságról tudok – javít ki. – Axel Nelke-éről. Az arcom hamuszürkére sápad. – Így hívták a szeretőjét – folytatja Greygo. – A férfit, akit apám meggyilkolt, amikor rajtakapta őket. Örülök, hogy ülök, mert minden erő kifutott a tagjaimból. Úgy érzem magam, mintha egy zsáknyi holdkőzet lennék. – Jól van? – kérdezi Greygo, és mintha enyhe aggodalom csendülne a hangjából. – Nelke – kapkodok levegő után. – Szeretne egy pohár vizet? Nyissak ablakot? Egy kézlegyintéssel elhessegetem a javaslatait. – Az apja... valamelyik testőre nem tűnt el röviddel Mr. Menderes halála előtt? – zihálom. – Tessék? – Azt hallottam, hogy az apja egyik testőre eltűnt. Ez gyanúsnak tűnik. Greygo a homlokát ráncolja. – Semmi ilyesmiről nem hallottam. Bár nem követek minden apró-cseprő ügyet figyelemmel, de értesítettek volna egy ilyen fontos dologról. – Egyetlen őr sem tűnt el? – Nem. Elmerengek azon, hogy ez mit jelent, de üres a fejem, és ha nincs következtetés, amit le lehet vonni, akkor nem vonom le. – Ez az Axel Nelke, akit az apja megölt – hörgőm, és rámeredek a szobában gúnyosan vigyorgó kísértetre, akit ezen a néven ismertem, mielőtt megfojtottam volna egy telefonzsinórral, nem messze onnan, ahol most ülök. – Hogy nézett ki? Greygo felnevet.
– Tízéves voltam. Minden felnőtt egyformának tűnt. Axel Nelke hangtalanul vihog és fityiszt mutat nekem. – Voltak gyerekei? – Nem hiszem. Nőtlen volt, amikor ő és az anyám... – elfintorodik. – Nem értem – nyögöm. Nelke kísértete közelebb lebeg, úgy csücsörítve az ajkát, mintha meg akarna csókolni, de aztán felém kap ködszerű fogaival. – Olyan ez, akár egy rémálom, és minél jobban szeretnék felébredni belőle, annál mélyebbre süllyedek bele. Greygo értetlenül mered rám. Kisvártatva feláll és elindul az ajtóhoz. Attól tartva, hogy az őröket akarja hívni, felpattanok és elállom az útját. Amikor sietve lép egyet hátra, felemelem mindkét kezem, hogy jelezzem, nem akarok ártani neki. – Tudom, hogy furcsán viselkedem, elnézést emiatt. Ez az első könyv, amit írok, és el sem hinné, mennyire stresszes. – Akkor hagyja abba – jegyzi meg Greygo szárazon. – Talán úgy is teszek – sóhajtok, eljátszva, mintha ez szóba jöhetne. – Csak éppen egyre tébolyítóbbnak tűnik a dolog, minél messzebb jutok. Greygo nem veszi le rólam a szemét, de leül és int, hogy tegyek én is így. Amint elhelyezkedem, megkérdezi, miért reagáltam így Axel Nelke nevére. Pörögnek a kerekek az agyamban, és nem törődve a szóban forgó férfi kisértetével, aki épp megpróbálja elterelni a figyelmemet, beszélni kezdek. – Ezt a könyvet röviddel az apja halála után kezdtem írni. Először hagyományos módon szerettem volna elmesélni a történetét. Azután egy ember, aki Axel Nelke-nek nevezte magát, elmondta, hogy Mikis Menderest együtt látták egy nővel – aki a maga anyjának kiköpött mása volt – a halálát megelőző hetekben, és hogy ez a nő azután nyomtalanul eltűnt. Ez felkeltette a kíváncsiságomat és így jutottam el... Elhallgatok. Greygo arcát csak homályosan látom, de most szelíden mosolyog. Feláll, elindul az ajtó felé és int, hogy kövessem. Kilépve a szobából elküldi az őröket, és körbevezet a házban, bár nem mesél a szobákról, csak átsuhan rajtuk, menet közben meg-megérintve a falakat és a bútorzatot. – Bond Gardiner hazudott magának az anyámról – szólal meg, amikor felfelé kaptatunk a lépcsőkön. – Félre akarta magát vezetni. Igazából egész más történt. Az anyámnak volt egy rövid viszonya élete vége felé Axel Nelke-kel, az egyik testőrével. Apám már a kezdetektől fogva gyanította a dolgot. Párszor éppen csak megúszták a lebukást, ami figyelmeztethette volna őket, de mégis folytatták. Az ügy tragikus, de kiszámítható véget ért. Apám megölte Nelke-et. Nem tudom, hogyan, de azt hiszem, megfojtotta. Erre összerezzenek. Nelke kísértete felszegi az állát, és önelégülten rábök a nyaka körül húzódó sebre. – És az anyjával mit csinált? – hörgőm. – Biztos vagyok abban, hogy a szart is kiverte belőle, de szerette és soha nem ölte volna meg... nem lett volna rá képes. – De Gardiner azt mondta... – Mr. Sanders – csóválja a fejét –, azt hiszi, hogy ennyi éven át együtt éltem volna az apámmal ebben a házban, ha meggyilkolta volna az anyámat? – Ha maga sem tudott róla... – motyogom. – Csakhogy tudtam róla, már legalább öt éve. Senki sem gyilkolta meg az anyámat. Szünetet tart. Épp az egyik vendégháló előtt állunk. A folyosó hosszan és üres nyújtózik, mégis lehalkítja hangját, mikor azt mondja:
– Öngyilkos lett. Továbbindul. A pillanatnyi rettenetet legyűrve magam is utánasietek, megragadom a jobb karjánál fogva és megfordítom, hogy szembekerüljön velem. Nem lepődöm meg, hogy könnyeket látok megcsillanni a szemében. – Öngyilkosság volt? – sziszegem. – Igen. Az apám megölte Axel Nelke-et. Bond megszabadult a testtől, anyám viszont nem akart már tovább élni. Néhány héttel később autókázni indult, egy éles kanyarban lesodródott az útról, és direkt nekihajtott egy fának. Természetes, hogy rosszul leszek, valahányszor csak erre gondolok, és igen, egy darabig az apámat hibáztattam érte. Bárcsak gyengédebb, megértőbb lett volna az anyámmal... olyan, amilyen velem volt. Csakhogy anyám döntött úgy, hogy feladja. Apám is szenvedett, mikor elvesztette, jobban, mint ahogy bevallotta. Nem lett volna semmi értelme gyűlölni érte. Még szédelegve emésztem ezt az utolsó csavart. – Egy tanú szerint lángok csaptak fel a kocsiban az ütközés előtt. – Az lehetetlen. Öngyilkosság volt. – Ezt nem tudhatja biztosan – vitatkozom. – Senki sem volt vele a kocsiban. Maga azt szeretné, hogy öngyilkosság legyen, hogy ne kelljen hibáztatnia az apját. – Ez nem egy elmélet – feleli szelíden. – Ez az igazság. – Honnan tudja? – fortyanok fel. – Csak egy ember tudhatja biztosan, ő pedig... – ...halott – fejezi be Greygo higgadtan. – De a halottak is tudnak beszélni, és ezt a legautentikusabb forrásból hallottam. – Maga meg mi a francról beszél? – motyogom. Greygo nyugodtan a szemembe néz. – Hisz maga a szellemekben, Mr. Sanders? Hátrálok egy lépést, és a körülöttem lebegő hét árnyra pillantok. Arra számítok, hogy ugyanúgy vihognak rajtam és gúnyolnak majd, ahogy Nelke kísértete tette, de csak merednek rám vádlón, némán és komolyan. Majdnem elfutok, mert valami okból félek attól, amit Gregory Menderes mondani fog, ugyanakkor meg kell hogy hallgassam. Tudnom kell az igazságot vagy legalábbis az ő változatát. – Régebben ez egy kísértetjárta ház volt – mondja Greygo. – Gyakran kérdezgették tőlem, hogy milyen érzés ilyen fiatalon elveszteni az anyámat. Soha nem tudtam megmondani nekik, mert egészen a közelmúltig nem vesztettem el őt úgy igazán. – A halála éjszakáján meglátogatott a szelleme – folytatja. – Rémülten riadtam fel a sötétben, és valahogy biztos voltam abban, hogy meghalt az anyám, ám ehelyett az ágyamban találtam. Nem mondott semmit, de a fejemben hallottam, amint azt suttogja: minden rendben, nincs mitől félnem, nem fog elhagyni. Ekkor mély álomba merültem. Amikor apám másnap reggel elmondta a hírt, nyugodtan fogadtam, mivel tudtam, hogy anyám nem ment el igazából. – Azóta is mindig megjelent a házban. De mindig csak éjszaka. Valóságosnak tetszik, mint amilyen életében volt, de ugyanakkor van benne valami anyagtalan is. – Ez téboly – nyögöm. Greygo megvonja a vállát. Közben megérkeztünk Andeanna szobájához. A fia megáll az ajtóban és benéz. – Apám úgy őrizte meg a szobát, ahogy anyám hagyta. Sok időt töltött idebent, a kedvenc székében üldögélve vagy az ágyon heverészve. Greygo finoman, szeretetteljesen csukja be az ajtót. – Nem tudom, hogy látta-e őt más is. A szolgáink megéreztek valamit, egyre kevesebben voltak hajlandóak éjszaka dolgozni, így végül csak nappalra alkalmaztuk őket, de sosem hallottam, hogy
erről beszélgettek volna. Szerintem apám tudott anyámról. Gyanítom, hogy ezért nem nősült meg soha újra. – És Axel Nelke? – kérdem szkeptikusan. – Ő is errefelé lebzsel? – Nem – ráncolja homlokát Greygo. – Mindig csak az anyám volt itt. Nem tudom, ki lehetett az, akivel maga beszélt, hogy honnan tudott anyámról, és miért mondta magának azt, amit mondott. Hol találkozott vele? Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de aztán gyorsan be is csukom. Mit mondhatnék neki, hogy én találkoztam itt Nelke-kel? Hogy találkoztam a halott anyjával is? Ó, és mellesleg én vagyok az a fickó, aki megölte az apját, de nincs gond, mivel azért tettem, mert Andeanna erre kért? – Mutassa meg az anyját! – mondom inkább, mintha arra akarnám felszólítani, hogy bizonyítékkal támassza alá képtelen sztoriját. Greygo arca ellágyul. – Már nem jön ide többé. Azóta nem, hogy meghalt az apám. Szeretném azt hinni, hogy rá várt, hogy most együtt vannak és egy jobb helyre mentek tovább. – Nagyon romantikus – gúnyolódom. – Vagy talán csak azért időzött itt, hogy lássa az apját meghalni. Talán bosszúra várt. Talán ő tervelte ki a gyilkosságot. Greygo úgy mered rám, mintha megőrültem volna. Talán így is van. Ebben a pillanatban nem tudom, hol ér véget ez a világ, és hol kezdődik a többi. Kritizáltam Joe-t, amiért képtelenségeket hordott össze, de most már azon veszem észre magam, hogy még az övénél is meredekebb ötleteim támadnak. – Szemet szemért, életet életért. Talán az anyja talált rá módot, hogy a házon kívül anyagi testet öltsön. Talán felbérelt egy bérgyilkost, aki... Gregory Menderes nevetésben tör ki. – Ez őrültség! – Ezt pont maga mondja, aki azt állítja, hogy egy kísértettel élt? – emlékeztetem. – Igen, egy kísértettel, egy asszony árnyával, aki azért halt meg, mert hihetetlenül boldogtalan volt. És nem valami zombival, aki gyilkosságokat rendez el. Emellett, ahogy mondtam, az apám nem ölte meg, így nem volt miért bosszút állnia. – Már megint ide lyukad ki. Honnan tudja? Hogy állhat itt és állíthatja, hogy... – Mond magának valamit az a név, hogy Etienne Anders? – szakít félbe. Már majdnem azt felelem, hogy semmit, amikor eszembe jut a misztikus, akinek a felkeresésére még az ál-Andeanna biztatott, amikor a Tűzszellemhez gyűjtöttem anyagot. – Igen – felelem óvatosan. – Tudja, hogyan lépjen kapcsolatba vele? – Megvan a száma. – Beszéljen meg vele egy találkozót! Mondja, hogy én küldtem magát! Kérje meg, hogy teremtsem kapcsolatot maguk között! – Kapcsolatot? – most én meredek rá úgy, mintha megőrült volna. – Kivel teremtsen kapcsolatot? Greygo halványan elmosolyodik. – Ha nem találja ki, feleannyira sem okos, mint amilyennek hiszi magát. Kezet nyújt, én pedig kábultan megrázom. – További szép napot, Mr. Sanders! Kikísérném, de most szeretnék egy ideig egyedül maradni. Biztosra veszem, hogy megérti. – De a kísértet... az anyja... az igazság... – Etienne nálam jobban el tudja magyarázni – nyugtat meg. – Nekem nem hinné el. Menjen és
keresse fel! Hívjon fel, amikor végzett, ha van hozzá kedve, bár azt hiszem, nem lesz rá szüksége. Kurtán biccent, elfordul és visszaindul a dolgozószobájába. Én csak állok a lépcsőfordulóban, eszem kerekei csikorogva fordulnak meg. Majd, miközben a kísértetek komor libasorba rendeződve követnek, támolyogva elindulok lefelé a lépcsőn, hogy kibotladozzam a téboly és a halál házából, az azon kívüli rejtélyek árnyékvilágába.
TIZENNYOLC Még a kocsiból felhívom Etienne Anderst. A kezem annyira reszket, hogy többször is rossz gombokat nyomok le. Végre sikerül beütnöm a helyes kombinációt: a telefon hatszor kicseng, majd hangpostára kapcsol. Meghagyom a nevemet, a számomat, és arra kérem, hívjon vissza, amilyen gyorsan csak tud. A szívem dörömböl, a gondolataim egyre gyorsabban és gyorsabban köröznek, mint egy betépett aranyhal. Ha Gregory Menderes az igazat mondta, és a misztikus bizonyítani tudja, akkor egy kísértetbe szerettem bele, méghozzá egy olyanba, aki el tudta hitetni magáról, hogy élő ember. Ha ez a helyzet, az általam ismert világ egyszerűen megszűnt létezni. Hiszen hogyan bízhatnék meg bárkiben egy olyan valóságban, ahol kísértetek járhatnak közöttünk, és nem lehet róluk biztosan megmondani, hogy azok? Soha nem hittem, hogy a kísértetek igaziak lehetnek. A kutatással töltött összes év főleg azt a célt szolgálta, hogy az őrületemet kordában tartsam. A természetfeletti bizonyíték utáni nyomozás egyfajta tagadása volt annak, amiről biztosra vettem, hogy nem más, mint a cáfolhatatlan igazság: a kísérleteim annak a bizonyítékai, hogy idegösszeomlást kaptam. Nem hittem abban, hogy létezik Isten vagy élet a halál után. Ha tévedtem... ha Andeanna volt a bizonyíték, amit kétkedve kerestem... akkor az mindent megváltoztat. Ez egyrészt felvillanyoz. Másrészt viszont megrémiszt, mivel mindent, amit egykor igaznak hittem, át kell értékelnem. Újra meg kell próbálnom értelmet adni a világnak. Eszembe jut a Tűzszellem cselekménye. Már kezdtem úgy érezni, hogy messze kerültem a regénytől, mintha csak egy korábbi életből itt maradt relikvia lett volna. Most azonban azon kapom magam, hogy ismét a cselekményen jár az agyam. Közelebb jártam az igazsághoz, mint gondoltam? Lehet, hogy ügyefogyott kísérletezésem, hogy összerakjak egy tűrhető kísértethistóriát, valahogy átlökött egy láthatatlan határon, egyenesen bele a világ egy nagyon is valóságos, természetfeletti szegletébe? Önkéntelenül idéztem meg Andeanna Menderes kísértetét, életre keltettem őt vagy kinyitottam azt az ajtót, amelyen át a lelke besurranhatott és fizikai alakot ölthetett? Míg én a lehetetlenen emésztem magam, Joe hív. Tudni akarja, hogy ment a találkozóm Greygóval. Azt hazudom, hogy semmi újat nem tudtam meg, majd azt mondom, hogy beszéljünk pár nap múlva, addig nyomokat fogok hajkurászni. Nem akarok Joe-nak beszélni ennek az eszelős új világnak az útvesztőszerű rémségeiről. Nem akarom magammal vonszolni a sötétség mélyére, ahol a halottak megragadhatják az embert és kényük-kedvük szerint bánhatnak vele. Telnek-múlnak az órák. Próbálok nem gondolni Andeannára és Axel Nelke-re. Hiába. Végre ismét megcsörrent a telefonom. Rekedten szólok bele. – Halló? – Edgar Sanders? – tudakolja egy női hang. – Igen, az vagyok. – Itt Etienne Anders. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, mire visszahívtam, kedvesem. Mozgalmas napom volt. – Semmi gond. Köszönöm, hogy visszahívott. Suta csend támad. Arra vár, hogy mondjak valamit, de nem tudom, hol is kezdjem. Amikor rájön, hogy megkukultam, a megmentésemre siet. – A jövendőjét szeretné megtudni? – Nem, én... Azt szeretném, hogy idézze meg anyagi valójában egy halott asszony szellemét, akibe belezúgtam?
Nyissa ki a rejtélyek zárját, ami ez idáig ellenállt minden kísérletnek? – Gregory Menderes mondta, hogy érdemes lenne felhívnom. – Greygo? – érzem a hangján, hogy elmosolyodik. – Régebben az egyik kedvencem volt, Isten éltesse, bár mostanában nem nagyon láttam. Hogy van? Hallottam, mi történt az apjával, és küldtem is neki egy gyásztáviratot. – Remekül van. Ő... – na, mindent bele! – Az anyja, Andeanna miatt telefonáltam. – Igazán? – most már óvatosan cseng a hangja. – Egy könyvet írok, és van pár dolog, amit szeretnék megtudni róla. Greygo ajánlotta, hogy lépjek kapcsolatba magával. Azt mondta, hogy maga többet tud nála az ügyről. – Alig hiszem, kedvesem – feleli a nő. – Párszor csatornát nyitottam Greygónak, de nem... Tudja, mi az, hogy csatornát nyitni? – Amikor a misztikus szolgál csatornaként a holtak számára. – Így van. Engedem, hogy rajtam keresztül szóljanak. Szóval, párszor csatornát nyitottam Greygónak, de nem hallottam, hogy mit beszéltek. Időnként egyik-másik lélek átveszi felettem a hatalmat, és kizár, hogy négyszemközt beszélhessen a szerettével. – De hát ő mondta, hogy hívjam magát – nyekergem. Halk cuppanás hallatszik, ahogy beszívja az ajkát. – Nem gond, ha később visszahívom, kedvesem? Szeretném ezt Greygóval egyeztetni, mielőtt továbbmennénk. Nem mintha nem bíznék magában, de nem árt az óvatosság, nem igaz? – Ez csak természetes. De ha nem tudja elérni, tudatná velem? Nem akarok egész éjszaka várni, mint valami sültbolond. – Tudatom, kedvesem. Legyen nyugodt, nem fog sokáig tartani! Míg várakozom, visszapörgetem magamban a beszélgetést. Egy közvetítő. Így értesült Greygo az anyja haláláról? Az évek során rengeteg médiumnál jártam, és a többségük otromba sarlatán volt. Néhány elgondolkoztatott, hogy esetleg lehet bennük valami, de még a legjobbak sem tudtak konkrét bizonyítékkal szolgálni arra, hogy kapcsolatban állnak a holtakkal. Egyetlen sem tudott oly módon megfelelni a kérdéseimre, hogy az minden kétséget kizáróan bizonyítsa: tud kommunikálni a lelkekkel. Etienne tíz percen belül visszahív. – Elnézést a késedelem miatt, kedvesem. Kicsit elcsevegtem Greygóval az apjáról. Szörnyen zaklatott, és még mindig nem tudják, ki tette. Felajánlottam, hogy jöjjön el és próbáljon kapcsolatba lépni vele. Lehet, hogy az fényt tudna deríteni a történtekre. Ezt a fordulatot nem vettem számításba – hogy Mikis Menderes kísértete visszatér, és vádlón rám mutat. Noha mindenfelől téboly fenyeget, önvédelmi ösztönöm működésbe lép, és megkérdezem, hogyan reagált Greygo a felvetésre. – Kinevetett. Túllépni szeretne az apja halálán, nem pedig dagonyázni benne. És én megértem. Jobb nem elsietni ezeket a dolgokat. A holtak várhatnak, annyi szent. – És mi a helyzet velem? Áldását adta rá, hogy találkozzunk? – Vegyesen viszonyult hozzá. Megbánta, hogy mesélt magának a titkairól, de tekintettel arra, hogy már megtette, belement, hogy esetleg megismerje a többi részét is, ha már egyszer úgyis ennyi mindent megtudott. – Mikor tud fogadni? – Most lenne a legjobb. Van magánál toll? Megmondom, hogy jut el hozzám. * Etienne Anders egy kis lakásban dolgozik az East End egyik nagy bérházában. Nem itt él, mondja, amint elhelyezkedem a zsúfolt nappaliban, de az otthoni címét sosem adja meg senkinek, még a
legmegbízhatóbb ügyfeleinek sem. – Ez az egyik hóbortom, kedvesem. Amúgy teli vagyok velük. Középkorú asszony, kócos őszes-barnás hajjal, amelyet meg sem próbál fésűvel kordában tartani. A bőre enyhén barna. Kiálló járomcsontjai láttán arra gondolok, hogy egykor nagyon vonzó lehetett, de mára arcát ráncok és szemölcsök tarkítják. Meggörnyedve jár, bal válla lejjebb van, mint a jobb. Hófehér kesztyű van a kezén, de egyébként mindennapi öltözéket visel: buggyos farmert és egy kifakult pulóvert, a mellrészén Bob Marley képével. – Rémesen festek, nem igaz? – nevet fel, majd belerogy egy puha, ruganyos székbe. – Általában nem így szoktam, de hosszú napom volt. Megszokott esetben ilyenkor már nem dolgozom, mivel nem vagyok éjjeli bagoly. A tíz óra legtöbbször már ágyban talál – a fejem felett a falon függő digitális órára pillant, és felsóhajt. – De ma éjjel nem. Vágjunk bele, mit szól? – megfogja a kezem és a szemembe néz. – Nem fogom mindenféle süket dumával etetni, kedvesem. Ha a kuncsaftok azért jönnek, hogy elbűvöljék és szórakoztassák őket, akkor elbűvölöm és szórakoztatom őket. De amikor azt kérik, akkor rátérek a lényegre. – Tud beszélni a holtakhoz? – kérdem kétkedve. – N e m hozzájuk, hanem velük. Senkivel nem tudok kapcsolatba lépni, aki nem akarja, hogy kapcsolatba lépjek vele, és nem tudok megtalálni senkit, aki nem akarja, hogy megtalálják. Megnyitom az elmém és meghívom őket. Ha jönnek, jönnek. Ha nem, akkor nem. Ha Andeanna szeretne beszélni magával, megteszi. Ha nem... – Etienne vállat von. – Értem. – Remek. Hátradől, de nem engedi el a kezem. Behunyja a szemét. – Próbálkozott már korábban ilyesmivel? – Valójában párszor igen. – Akkor ismeri a menetet. Maradjon nyugton, ne mondjon semmit, ne zavarjon! Eltarthat egy ideig. Egyikünk sem tehet semmit, amivel felgyorsíthatnánk a dolgokat. Vesz egy nagy levegőt és ellazítja testét. A fejét hamarosan balról jobbra kezdi mozgatni és megmozdul az ajka, alig érthető szavakat formálva. Egyszer felkiált, egy kisfiú hangján, és már attól tartok, hogy ittragadok egy nyafogó gyerekkel, de aztán a fiú hangja elhal és Etienne folytatja a keresést. A kísérteteim körülötte rajzanak, ahogy a fejét forgatja, goromba mozdulatokat tesznek, gúnyolódva mindkettőnkön, ahogy azt gyakran teszik a szeánszokon. Ha Etienne tényleg képes arra, amit állít, akkor tudnia kellene, hogy hét rosszindulatú szellem van jelen a szobában. A helyzet az, hogy ez sem tudja elvenni a kedvemet, és felkészítem magam arra a halandzsára, amivel a fajtája szokott etetni. Öt-hat perccel később Etienne Anders abbahagyja a vergődést és felül: a szeme még mindig csukva, ajkai kísérteties mosolyra húzódnak. – Helló, Ed! – mondja, csak éppen nem a saját hangján. Hanem Andeannáén. Megdermedek. Bármire is számítottam, nem ez volt az. Talán legjobb esetben a hangja valami nyöszörgő utánzatára. Csakhogy ez igazi, ez tényleg annak a nőnek a hangja, akivel a hajón találkoztam, a nőé, aki elcsábított, és aki eltetette velem láb alól a Törököt. Egy kísértet hangja. – Ki vagy? – krákogom. – Ez egy hangfelvétel? – Ne légy buta, Ed! – most már látom Andeanna mosolyát is. Kedves, de egyben aggódó mosoly, ugyanolyan, mint amit akkor villantott rám, amikor először csókolóztunk. – Tudod, hogy én vagyok. Előredőlök, ujjaim a misztikus ujjaiba mélyednek. – Szeretném hallani, hogy kimondod.
– Andeanna Menderes vagyok – sóhajtja –, de Deleena Emersonnak neveztem magam azon az éjszakán, amikor először találkoztunk Shar buliján. – Meghaltál – suttogom. – Évekkel ezelőtt. Halott vagy. – Igen, Ed, tudom. – De igazi voltál! – kiáltom. – Megérintettelek. Megcsókoltalak. Szerelmeskedtünk... – Nem – javít ki. – Nem tudtunk. Megtettem volna, ha képes vagyok rá, de vannak határok. – Ki állítja őket? – hörgőm, de ő csak mosolyog és a fejét csóválja. – Hogy vagy? – kérdi, mintha csak egy nappal korábban váltunk volna el. – Mit gondolsz, hogy a faszba lehetek? – csikorgatom a fogaim, és többé már nem Etienne Anderst látom, többé már nem kételkedem. Éppen úgy Andeannával csevegek, mint amikor még élt. Amikor azt hittem, hogy él. Minden kétségem eloszlott. Meglepően könnyen megszokom, hogy a valóság tengelye elmozdult. – Tőlem telhetően igyekeztelek szemmel tartani – feleli Andeanna, miközben a kísérteteim a háttérbe húzódnak, csalódottan és búsan. Az ő képükre is kiül az értetlenség. – Az idő nagy részében veled voltam. Próbáltam tudatni veled, hogy ott vagyok, de már nincs többé hatalmam. Ha nem jöttél volna el ide, soha többé nem beszélhettünk volna egymással. Ezért említettem neked Etienne-t. Nem tudtam, mi fog történni Mikis halála után, de gyanítottam, hogy valami ilyesmi. Nem akartalak magyarázat nélkül itthagyni. Érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, de visszatartom őket. – Megmagyarázni, hogy átvertél? Hogy kihasználtál, aztán eldobtál? Hogy rávettél, öljem meg a volt férjedet, azt ígérve, hogy így az enyém leszel, miközben tudtad, hogy ez csak elszakít minket egymástól? – Sajnálom – motyogja és szégyenkezve lehajtja a fejét. – Nem volt rá más mód. Meg kellett őt öletnem. Mint ahogy ő is megölt. Félreteszem a haragom, és a rejtély közvetlen darabkájára összpontosítok. – A Török ölt meg? – kérdem, mire bólint. – De Greygo azt mondta... – Greygo tizenkilenc éves kora után kezdett eljárni ide – szakít félbe. – A halálom óta vele voltam, mint ahogy a te kísérteteid veled vannak, de ez nem volt elég. Csak úgy ismert, ahogy egy gyerek ismeri az anyját. Vágyott rá, hogy többet tudjon meg rólam. Megfutotta a köreit a misztikusoknál és a látnokoknál, mert sóvárgott rá, hogy beszélhessen velem, és tőlem hallja, ahogy azt mondom: szeretem. Etienne volt az egyetlen, akin keresztül szólni tudtam hozzá. Ő éppolyan különleges, mint amilyen te vagy. Mindkettőtöknek olyan kapcsolata van a holtakkal, ami a legtöbb élőből hiányzik. – Greygo régóta gyanakodott. Mikis vigyázott, hogy soha ne árulja el titkolt botlását, de néha túl sokat ivott és a nevemet nyöszörögte álmában, a megbocsátásomért könyörögve. Greygo pedig törte a fejét, hogy az apja miért érez bűntudatot. Sok időbe telt, mire feltette a kérdést – a misztikus felszegi állát, Andeanna büszke módján. – Az apám ölt meg? Már a kérdésbe majdnem belepusztult. El akartam mondani neki az igazat, hogy a szörnyeteg ellen fordítsam, aki elvette az életemet. Ám annyi félelem volt a szemében, olyan félelem, hogy ha igent mondok... – elfelhősödik az arca. – Bármennyire gyűlöltem is Mikist, szerettem Greygót, és nem tudtam volna elviselni, ha összetörik. Kitaláltam hát az öngyilkosságról szóló mesét, és elég igazságot kevertem bele, hogy megmagyarázza Mikis bűntudatát. Greygónak ez fájt, de nem annyira, amennyire az igazság fájt volna. – És az apja megölése... szerinted az nem fájt neki? – Dehogynem – sóhajtja de nem volt más választásom. Meg kellett ölnöm Mikist. Addig nem lelhettem nyugalmat, amíg meg nem tettem. – Mondd el, hogy csináltad! – suttogom. – Mondd el, hogyan öltöttél emberi alakot és találtál rám!
Etienne vállat von, pontosan úgy, ahogy Andeanna szokta, amikor olyan kérdést tettem fel, amire nem tudott felelni. – Nem tudom. – Marhaság – morgom dühösen. – Ez az igazság – mondja szelíden. – Ez a való világ, Ed, nem az, ami a könyveidben van. Nem létezik válasz minden kérdésre. Éveken át csak egy testetlen lény voltam, aki a kúrián kísértett. Időről időre megpillantottam más kísérteteket, de sehogy sem tudtam kapcsolatba lépni velük. Egyedül voltam, magányos, de legalább ott volt Greygo. Láttam őt felnőni. Ott voltam, amikor először hozta haza a barátnőjét. Rajta tartottam a szemem és beszéltem hozzá, noha ő nem hallhatott. – Az egyik éjjel éreztem, hogy megváltozom. Hogy alakot öltök. Megijedtem. Ismét ki tudtam tapintani dolgokat, éreztem a szagokat, hallottam, láttam. Az első sokk után csodálatos volt. Csakhogy mivel megszilárdultam, láthatóvá lettem, így el kellett mennem, mielőtt meglátnak. Így hát felkaptam Greygo pár ruháját és elmenekültem. – A városban kószáltam és eközben megerősödtek a csontjaim és a húsom, és ha azt hiszed, ez fájdalommentes volt, nem is tévedhetnél nagyobbat. Fáztam, féltem, szenvedtem. Aztán, amikor felkelt a Nap, szétfoszlottam, akár egy vámpír. A napfény mindig megsemmisített. Ezért nem találkoztam veled soha nappal, csak mindig késő este, amikor a napnak már nem volt ereje. – Másnap éjjel ismét alakot öltöttem, ott, ahol széthullottam. Meztelen és védtelen voltam, így elbújtam, és csak akkor jöttem elő, amikor a város nyugovóra tért. Visszamentem a kúriába és feltúrtam a régi szobámat. Eladtam az ékszereimet, a sajátjaimat, olyan tárgyakat, amelyeket Mikis megtartott, így nem volt lelkifurdalásom, amiért ellopom őket, és kivettem egy kis lakást, ahova minden éjjel még hajnal előtt visszatértem, hogy másnap este egy ismerős és biztonságos helyen öltsek testet újra. – Nem sokkal ezután a bosszún kezdtem törni a fejem. Az arca elkomorodik, és elcsodálkozom, hogy milyen sok van a misztikus arcában Andeannáéból. Mintha csak belülről szállta volna meg Etienne Anderst, a saját képére formálva a misztikus vonásait, beolvasztva őket a sajátjaiba. – Nem a gyűlölet hajtott. Mikis megölése olyasmi volt, amit egyszerűen meg kellett tennem. Anélkül, hogy tudtam volna, hogyan öltök testet újra, ösztönösen is tudtam, hogy miért teszem: azért, hogy Mikis megfizessen. – Honnan tudtad? – kérdem. – Egyszerűen tudtam. Ez... – betegesen rám vigyorog. – Ez afféle halott dolog. Meg kellene halnod és visszatérned ahhoz, hogy megértessem veled. – Ennyire azért nem izgat, hogy megtudjam – vágok pléhpofát, és néhány másodpercig egymásra mosolygunk, úgy, ahogy szoktunk, mintha az egész csak valami remek tréfa lenne. – Mindegy – mondja. – Azt tudtam, hogy egyedül nem tudok végezni Mikisszel. Nem voltam gyilkos. Valaki mást kellett találnom. – És itt jövök én a képbe – mordulok fel, mire komoran bólint. – Miért én? – Szimpla balszerencse – sóhajtja. – Ne hazudj! Felhajtottál engem és trükkel belevittél ebbe a viszonyba! Bábuként rángattál. – Nem igaz – rázza hevesen a fejét. – Nem erről volt szó. Tudom, hogy annak látszik, de esküszöm mindenre, ami szent, esküszöm Greygóra, hogy nem neked állítottam csapdát. – Nem hiszek neked – mormogom. Fájdalom suhan át az arcán. – Véletlenül voltam ott, azon a hajós bulin. Rengeteg bulira belógtam. Tekintettel arra, hogy ki és
mi voltam, nem lehettem azokkal, akik ismertek, amikor még éltem. Buliba induló csoportokhoz csapódtam, pár órára embernek tettettem magam, aztán még hajnalhasadás előtt elosontam, mint Hamupipőke. – Aznap éjjel semmi más nem járt a fejemben, csak hogy egy jót mulassak. Mint oly sok más éjjelen, ez most sem sikerült, így keveredtem a fedélzetre, hogy ott borongjak a sors kegyetlen fordulatán, ami ide vetett. És akkor ott találtam magam melletted. Noha a misztikus nem nyitja ki a szemét, szemhéjai úgy merednek rám, mintha Andeanna szelleme átlátna a vékony bőrrétegen. – Azonnal tudtam, hogy erőszakos ember vagy. Láttam a kísérteteidet, és érzékeltem az őket fűtő gyűlöletet, amit irántad éreznek. Lelöktem a poharam a fedélzetről, hogy beszélgetést kezdeményezhessek veled és... a többit már tudod. – Azt hittem, tudom. De miért nem mondod el, hogy mi történt valójában? Ez soha nem a szerelemről szólt. Kezdettől fogva eszközt láttál bennem, nem igaz? Módot arra, hogy megölhesd Mikist? Nagyot sóhajt. – Azon az első éjszakán csak érdekből cselekedtem, de ez megváltozott, ahogy egyre több időt töltöttünk együtt. Elfelejtettem, ki vagyok. Beléd szerettem. Őrület volt az egész, és mindent összekuszált, de nem tehettem róla. Amikor veled voltam, valódi és élő voltam, kétségbeesetten vágytam a szerelemre. Ezt nem színleltem, Ed. Ezeket az érzelmeket nem tudtam volna eljátszani. – Hazudsz. – Nem hazudok! – kiált fel. – Figyelj rám! Hallgass meg! Tudom, hogy gyűlölsz, és minden jogod megvan rá, de ne csukd be a füled az igazság elől! Szeretlek, Ed, és ha valaha is szerettél annyira, ahogy azt állítottad, a szíved mélyén tudod, hogy nem hazudok. Az a szörnyű igazság, hogy tényleg tudom. – Mi van Axel Nelke-kel? – kérdezem, és alig várom, hogy eltereljem a beszélgetést a szerelem témájáról. Rám mered a lehunyt szemhéjakon át. Csalódást okoz neki a reakcióm, de aztán megvonja a vállát. – Axel a szeretőm volt és Mikis megölte. Mi többet szeretnél még tudni? – Az őrről, akit megöltem, azt mondtad, hogy Axel Nelke volt. – Hazudtam. Amikor átláttál az első álcámon, Deleena Emersonén, tudtam, hogy a következőt a lehető leghitelesebben kell alakítanom. El kellett mondanom annyit az igazságból, amennyit csak mertem. Ha kitalálok egy nevet az én fiktív testőrömnek, megsejthetted volna, hogy hazudok. Úgy éreztem, biztonságos Axel nevét használni. Tudtam, hogy így véletlenül sem fogok rossz vezetéknevet mondani, vagy azt, hogy vörös a haja, hogy azután később már azt mondjam, szőke. – De akit megöltem... – Egy őr volt, akinek nem tudtam a nevét. A legtöbb éjjel ő volt szolgálatban. Általában tízkortizenegykor lekoccoltak, ha Mikis vagy Greygo nem volt otthon. – Nem te csaltál kelepcébe, hogy megöljem? – Dehogyis! Én csak Mikis fejét akartam, senki másét. Nem tudom, hogy az az őr miért tért vissza aznap éjjel. Vajon az igazat mondja? Nem tudom. Ha láthatnám a szemét, okosabb lennék. – Greygo nem hallott arról, hogy eltűnt volna valamelyik őr – jegyzem meg. Keserűen elmosolyodik – Greygo nem akart tudni Mikis ügyleteiről, így amikor csak lehetett, titkoltak előle mindent. Ha akkoriban otthon lett volna, feltűnt volna neki, hogy eltűnt az őr. Mivel azonban nem volt, Mikis nem
látta okát, hogy megossza vele a kellemetlen hírt. – Miért hívtál oda? – kérdezem, mert még nem akarom ejteni a témát. – Ki verte össze az arcodat? Az is csak színjáték volt? – Saját magam – motyogja. – Addigra már beléd szerettem. A hajón arra gondoltam, hátha fel tudlak bérelni, hogy megöld Mikist. Addigra viszont már tudtam, hogy bármit tettél is a múltban, többé nem vagy gyilkos. Ám még így is te maradtál a legbiztosabb reményem. Arra gondoltam, felbujthatlak a gyilkosságra. Így hát az irántam érzett szerelmedet arra használtam, hogy Mikis ellen fordítsalak. – Vagyis manipuláltál! – üvöltök rá. – Igen is, meg nem is – szipogja. – Mindkettő nem lehetséges, Andeanna! – Pedig így volt – tiltakozik. – Szerettelek, Ed... és ez igazi volt. Csakhogy meg kellett ölnöm Mikist. Az elsődleges feladatom, létezésem egyetlen oka az volt, hogy Mikis megfizessen. Vagyis, igen, tényleg felhasználtalak, viszont nem színleltem a szerelmem, hogy így nyerjelek meg magamnak. – Az volt a tervem, hogy megmutatom neked, Mikis mennyire megvert, ettől te elveszíted a fejed és célba veszed. Utána elmondtam volna, hogy mi az igazság. Vagy ha szétfoszlok Mikis halála után, ahogy azt gyanítottam is, megpróbáltam volna Etienne-en keresztül felvenni veled a kapcsolatot, ahogy azt most teszem. Ekkor bukkant fel az őr, te megölted és ezzel új terv öltött alakot a fejemben. Elárultad az igazságot a múltadról, te kérted, hogy elintézhesd Mikist, te tervelted ki a merényletet. Én nem így akartam, mert bonyolult volt, és túlságosan mélyen belekeveredtél, de képtelen voltam rá, hogy eltérítselek az útról. – Elmondhattad volna az igazságot – vitatkozom. Halvány mosoly suhan át az ajkán. – Hogy kísértet vagyok? Éjszakai árny? Hittél volna nekem? – Valószínűleg nem – motyogom. – De ha hagyod, hogy valamelyik éjjel lássam, amint szétbomlasz... – Gondoltam erre. De úgy éreztem, ha hagyom, hogy meglásd, mi is vagyok igazából, már nem tudnál szeretni többé. Aggasztott, hogy esetleg elijesztelek. – Engem nem olyan könnyű elijeszteni – mordulok fel. – Az már igaz! – vigyorodik el, majd megcsiklandozza a bal csuklómat az egyik ujjával. – Ha ez vigasztal, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy megvédjelek. A saját érdekemben hazudtam, de a te érdekedben is. Elárulhattalak volna Bondnak, olyan bizonyítékokat helyezhettem volna el, amelyek rád terelik a gyanút. Csakhogy azt szerettem volna, hogy elmenekülj. – Nagyon figyelmes vagy – fortyanok fel. Csend telepszik ránk. Én azon rágódom, amit Andeanna mondott. Túlságosan tébolyult ahhoz, hogy igaz legyen. Szeretném kapásból elutasítani. De milyen más alternatívám van? Andeanna Menderest húsz éve meggyilkolták – ez tény. Beleszerettem egy nőbe, aki nagyon hasonlít rá – ez is tény. Megbízható forrásból tudom, hogy az asszony kísértete a halála óta az egykori háza termeit járta – ez is tény. És most ez a nő egy médiumon keresztül beszélget velem – ez is tény. Túl sok a tény ahhoz, hogy figyelmen kívül tudjam hagyni őket. Amikor nincs racionális válasz, el kell fogadnunk a tébolyultat. Bármilyen lehetetlen is, bármilyen eszelősen hangzik is, az igazság tagadhatatlan. – Egy kísértetbe szerettem bele – nyögök fel. – Igen – mosolyodik el Andeanna szomorkásan. – És egy kísértet szeretett beléd. Hihetetlen, de ettől jobb kedvre derülök. Kiderült az igazság. Egy szörnyű, torz igazság, de most
már kezdek megbarátkozni vele. Nem lesz könnyű, de legalább nem kell többé ide-oda loholnom esztelenül, hamis nyomokat kergetve, megőrjítve magamat a válaszok után kutatva. – Tudom, hogy sokat kérek – dünnyögi Andeanna –, de mit gondolsz, meg tudsz bocsátani? – Nem tudom – felelem. – Ez a sztori teljesen kicsinálta az életemet. Nem tudom, hogy mit érzek irántad, vagy mit fogok érezni egy hét, egy hónap, egy év múlva. Ha azt mondanám, biztosan meg tudok bocsátani, hazudnék. – Ez így tisztességes – bólint. – Mindig tisztességes voltam veled – mutatok rá, kihangsúlyozva minden szót. – Én viszont nem – bólint. – No és – dőlök hátra, szemügyre véve a csatornát nyitó misztikus arcát. – Most mi a következő lépés? – Külön utakra indulunk – feleli azon nyomban. Furcsamód bánat nyilall belém. Annak dacára, amin miatta keresztülmentem, még mindig szeretem, és a gondolat, hogy örökre elválunk, rettegéssel tölt el. – Nem lehetne... nincs rá mód, hogy mi...? – Nincs – mondja kedvesen. – Tovább kell mennem. Mikis halála felszabadított, és már szólítanak. Létezik egy másik világ vagy dimenzió, és én oda tartozom. Mennem kell. Menni akarok. Azt hiszem, élvezni fogom. Érzem, hogy valami végigfolyik az arcomon. Először azt hiszem, pókok potyognak a mennyezetről. De ahogy pislogok egyet, rájövök, hogy csak a könnyeim. – Nem tudsz visszajönni? – nyüszítem, és sikerül felvillantanom egy erőtlen mosolyt. Tudom, milyen butaságot kérdezek. – Talán csak egy hétvégi eltávra? – Kétlem, hogy van ott olyan, ahova megyek – kuncog Andeanna. – De ha mégis, kérvényezni fogok egyet. Jobb ingujjammal letörlöm az arcom, vigyázva, nehogy megtörjem a kapcsolatot a médiummal, miközben azt kívánom, bárcsak visszatarthatnám a könnyeimet, hogy Andeanna arcára összpontosíthassak, ami még soha nem ragyogott ilyen tisztán, mint most, Etienne Anders vonásaiban. Andeanna az arcomhoz nyomja az ajkát, és letörli az egyik könnycseppet a nyelve hegyével. Felnyögök, mire elhúzódik tőlem és eltűnik a mosolya. – Most mennem kell. Etienne sem tudja a végtelenségig fenntartani a kapcsolatot. – Csak még egy pár... – kezdem, de ő lassan ingatja a fejét. – Mielőtt elmegyek, lehetne még egy utolsó kérésem? – Hát persze – felelem, és ismét csorogni kezdenek a könnyeim. – Egy utolsó csók, Ed? – Soha nem tudtam nemet mondani egy hölgynek – nevetek fel szaggatottan. – De ígérd meg, hogy nem mondod el Etienne-nek! – somolyog Andeanna – Nem szeretném, hogy azt higgye, kihasználom a testét. – Soha senkinek nem fogok mesélni a ma éjszakáról – esküdözöm. – Még Joe-nak sem? – A lényeget elmesélem neki, de semmi többet. Megérdemli, hogy megtudja az igazságot, amit egyébként ő már előttem megsejtett... De nem fogom megosztani vele a részleteket. Arra képtelen lennék. – Ez a csók el fog kísérni, Ed – hajol előre Andeanna. – Csak semmi hosszadalmas búcsúzkodás! Egy utolsó csók és... huss... köd előttem, köd utánam! – Szeretlek, Andeanna – sírom.
– Én is szeretlek – suttogja, majd az ajkát az enyémhez nyomja, elborítva a közelgő végkifejlet szülte éhséggel. Magamhoz ölelem, annyira magamhoz szorítom, amennyire csak tudom, ujjaink összefonódnak, könnyek csorognak végig az arcomon, és azt kívánom, bárcsak eltűnhetnék az ajkai között, bárcsak vele tarthatnék az úton. Azért fohászkodom, hogy egy napon követhessem, és ismét megízlelhessem édes ajkát. Aztán vége lesz. Már azelőtt érzem, hogy szétválnánk, abból, ahogy az ajka elernyed, ahogy szempillái végigsimítanak az arcomon, ahogy eltűnik belőle az energikusság. Lassan elengedem, mire hátradől székében. Andeanna nincs többé, csak Etienne Anders, a médium, a közvetítő, a világok közötti híd. – Ég veled! – suttogom. És talán csak a visszhang az, vagy a képzeletem játszik velem, netán csak szeretném ezt gondolni, de mintha a levegő megrezzenne, és az enyhe kis szellő egy éppen csak hallható hangot sodorna felém. – Ég veled, Ed! Azután eltűnik. Vége. Bár nyomorultul érzem magam, egyben remekül is vagyok, mert megérintett a csoda, és tudom, hogy nem számít, milyen magányos lettem, soha nem leszek többé teljesen egyedül. A szeretteink nem hagynak el minket. Egyszerűen csak eltűnnek a szemünk elől egy időre, de várnak ránk... az árnyékok között.
ÖTÖDIK RÉSZ
TIZENKILENC Kész vagyok az összes megtakarításomat átutalni Etienne Andersnek, de ő csak nevet, amikor megemlítem a fizetséget, és közli, hogy az első alkalom ingyenes. Hevesen tiltakozom, de hajthatatlan. Azt mondja, hogy az arcomon tükröződő öröm éppen elég fizetség neki, és azt javasolja, ha mindenképpen fizetni akarok, jótékonykodjak. – Jól ment, igaz? – tudakolja, miközben egy halom zsebkendővel szárítgatom az arcom. – Most már nyugodtan elmondhatom, hogy rémesen festett. Úgy vonszolta magával a fájdalmát, akár egy horgonyt. Most viszont csak dagadó vitorlákat látok a fújdogáló szélben. – Szép szófordulat – bókolok. – Az efféle rizsa az erősségem – vigyorog. – De segített, nem? Eljutott hozzá? – Igen – eresztem le a nedves zsebkendőket, és felderül az arcom. – Nyilván nagyon különleges lehetett, abból ítélve, amilyen hatást gyakorolt életében a férfiakra. Greygo kisbabaként bömbölt, amikor először lépett vele kapcsolatba. – Hát, én nem pont azt mondanám, hogy bömböltem – mordulok fel. – Hát persze hogy nem – nevet fel. – A férfiak szeretnek keménykedni, csakhogy egy férfi soha nem tud igazán lóvá tenni egy nőt, még akkor sem, ha száz évig él. Meghív, hogy maradjak egy csésze teára, de inkább egyedül lennék. Szeretném magamban visszapörgetni a beszélgetést Andeannával, elraktározni minden egyes szavát és mozdulatát. Etienne kikísér a bejáratig, és biztat, hogy jöjjek el máskor is. Tudom, hogy nem fogok visszajönni, de köszönetet mormolok, és megígérem, hogy kizárólag csak vele fogok a jövőben tárgyalni, ha szükségem lenne egy médiumra. Azután kilépek az ajtón és nekivágok az éjszakának. Vár rám életem hátralevő része. * Lassan visszaautózom a szállodáig a szitáló londoni ködben. Azt hiszem, hamarosan elhagyom a várost. Túl sok emlék köt ide. Egy napon majd ismét eljövök, meglátogatom a vendéglőket és a kocsmákat, ahol Andeannával gyakran megfordultunk, hajózom egyet a Temzén, és felidézem azt a pohár bort, ami az egészet elindította, de jelenleg szeretnék messze kerülni innen és lazítani. Talán valahol a trópusokon, ahol elnyújtózhatok egy strandon, jó sokat úszhatok és álmodozhatok Andeannáról. A Tűzszellemnek várnia keli. Majd holnap délelőtt felhívom Jonathant, és megmondom neki, hogy vonja vissza a szerződést. Lehet, hogy egy-két év múlva apránként ismét visszatérek a sztorihoz vagy egy másikhoz, de az is lehet, hogy nem. Talán örökre végeztem az írással. Miért keressek csodákat a papíron, amikor saját magam éltem át őket a való életben? Rámosolygok a visszapillantó tükörben a mogorva kísértetekre. Nem orrolok már rájuk. Sajnálom a hét árnyat, mert látom, hogy valójában micsodák: csapdába esett, elkínzott lelkek. Most, hogy már tudom, hogy igaziak, kereshetek módot arra, hogy felszabadítsam őket, hogy elszakadhassanak e világi láncaiktól, hogy követhessék Andeanna lelkét, bármi vár is rájuk a túlvilágon. Eddig az volt az elsődleges célom, hogy bizonyítsam: épelméjű vagyok. Most, hogy már nem kételkedem többé abban, hogy rendben van a fejem, összpontosíthatok arra, hogy miként segítsek azokon, akiket akaratlanul is ehhez a fizikai világhoz kötöttem. A vidám szállodai ajtónálló, Fred Lloyd behúzódott az eső elől az előcsarnokba. Intek neki, ahogy elgurulok mellette, de nem lát engem. Meg kell majd kérdeznem, nem ismer-e egy jó strandot. Biztosra veszem, hogy tudna ajánlani valami érdekes helyet.
Az alagsori parkolóban csend honol. Az erős sárgás fény a sarkokba kényszeríti a komor árnyékokat, és a benzinszag most kevésbé átható, mint általában, ami arra utal, hogy a padlót nemrég mosták fel. Befordulok egy üres parkolóhelyre és kiszállok a kocsiból. Nem sokkal messzebb egy égkék BMW sorol be, és egy magas férfi száll ki belőle. Észreveszi, hogy közeledem és udvariasan bólint. – ’Estét! – Jó estét! – felelem, és éppen csak rápillantok, ahogy elhaladok mellette. A gondolataim ide-oda ugrálnak, még mindig azon álmélkodom, ami ma este történt. Amikor a férfi mögém lép és elgáncsol, azt hiszem, az egész csak véletlen. Már arra készülök, hogy egy kacajjal hárítsam el a bocsánatkérését, ám ekkor a földre lök és rám veti magát. Először arra gondolok, hogy egy rabló. Aztán arra, hogy ez nem lehet, hiszen egy BMW-t vezet. De aztán nem pocsékolok több időt arra, hogy ezen merengjek. Leszorított a földre, de a szorítása nem tökéletes. A jobb kezem szabad. Összeszorított ujjaimmal pengét formázok, és a vállam felett hátradöfök, egyenesen a járomcsontjába. Körmeim a húsába vájnak és a szeme felé csúsznak. Ettől egy kicsit hátrahőköl, én pedig lelököm magamról és jó alaposan belekönyökölök. Míg támadóm a földön fetreng, én talpra szökkenek és megpördülök, hogy belerúgjak, ha fegyvert vagy kést rántana. Ám ő a földhöz tapad ijedten, az arcába kapott karmolást tapogatja, és úgy reszket, akár egy gyerek. – Ki vagy? – förmedek rá, és lábammal megbökdösöm a lábszárát, hogy felkeltsem a figyelmét. – Baszd meg! – kiáltja, és felém rúg. – Mondd meg, ki vagy, különben... – Ebből elég, Mr. Sieveking – szólal meg mögöttem egy hang. Nem fordulok meg és nem tátom el a számat. Ennél okosabb vagyok, így inkább jobbra pördülök, hogy bevetődjem a legközelebbi kocsi mögé, fedezéket keresve. Egy golyó tépi fel a betont előttem. – A következő találni fog. Tegye mindkét kezét a tarkójára, Mr. Sieveking, azután ereszkedjen térdre! Méltatlankodó grimasz kíséretében teszem, amire utasít. A csali eközben feláll, és lép egyet előre, hogy beleöklözzön vagy belerúgjon az arcomba. – Erre semmi szükség, Langbein biztos úr! – Kimondtad a nevem! – nyüszít fel a közeg. – Nem számít. Már senkinek sem fogja elmondani. Langbein rám mered, ujjai megfeszülnek az oldala mellett, de marad, ahol van. – Hozd a kloroformot, Alan! – mondja a fegyveres, és Langbein odacsoszog a BMW-hez. – Most egy időre elaltatjuk, Mr. Sieveking. Szép álmokat kívánnék, de mindketten tudjuk, hogy innentől magára csak rémálmok várnak. – Ki a fasz maga? – kérdem, de nem várok választ. – Hamarosan meglátja – mormolja. Langbein visszajön egy üvegcsével, kinyitja, és a tartalmából önt egy keveset egy szövetdarabra, aminek a közepén sötét folt kezd terjengeni. – Biztosra veszem, hogy vissza fogja tartani a lélegzetét és ájulást színlel majd – mondja a mögöttem álló –, de addig nem engem le a fegyvert, míg meg nem bizonyosodtam róla, hogy ki van ütve. – Ha pénz kell... – Nem pénzről van szó. – Hajlandó elmondani?
– Hamarosan, Mr. Sieveking, hamarosan. Langbein a számra és az orromra nyomja a zsebkendőt, és ott is tartja, a másik kezével satuba fogva a fejemet, hogy ne tudjak elhúzódni. Ahogy a belélegzett gáztól szédelegni kezdek, a fegyveres férfi elém lép, és meglátom az arcát. Ez egy előre eltervezett mozdulat, azt a célt szolgálja, hogy levegő után kapjak és gyorsabban szívjam be a mérgező gázt. Az utolsó dolog, amit hallok, mielőtt elájulnék, foglyul ejtőm hangja, aki azt mormolja: – Szép álmokat, Severs! És az utolsó dolog, amit könnyező szememmel még látok, nem más, mint Sebastian Dash elmosódó arca, ahogy fölém hajol és felnevet. Aztán már csak a sötétség marad. * Lassan térek magamhoz. Először azt hiszem, az ágyam biztonsága vesz körül. Azon töröm a fejem, miért van olyan sötét, miért ring az ágyam és mi ez a furcsa dohogás. Ahogy aztán a gondolataim helyrerázódnak, eszembe jut Sebastian Dash vigyorgó képe, és kisvártatva már minden világos. A számat betömték és a kezemet hátrakötötték. Próbálom megmozdítani az ujjaimat, hogy kitapogassak egy lazán hagyott részt, de Dash éppúgy ért a csomókhoz, mint én. Mindketten ugyanazoktól a tanároktól tanultunk. A kötéllel is meg fogok próbálkozni – aki nem mer, az nem nyer –, de Dash nem az a fajta, aki hagyja, hogy a halacska szabadon fickándozzon, ha már egyszer horogra akadt. Egy mozgó autó lezárt csomagtartójában vagyok. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el azóta, hogy kiütöttek. El sem tudom képzelni, hova vihetnek. Épp ahogy a kezemen, kötél feszül a bokáim körül is. A kettőt egy harmadikkal kötötték össze, még jobban meggátolva a mozgásomat. A nyakam körül is van egy hosszú, vékony hurok, amit a többihez erősítettek. Amikor erőlködöm, megfeszül. Biztosra veszem, hogy Dash úgy kötötte meg, hogy ne fojtson meg: élve akar addig, míg el nem játszadozott velem. De elég időre el tud vágni az éltető oxigéntől ahhoz, hogy szükség esetén újra elájuljak. Míg a kötelek gyenge pontjait keresgélem, arra is próbálok rájönni, hogyan eshettem Sebastian Dash csapdájába. Nyilvánvaló, hogy nem menekült el, amikor a Törököt megölték. A veszéllyel dacolva maradt, hogy felkutassa azt, aki felültette. Ő maga addig nem foglalkozhatott ezzel, míg Bond Gardiner és az emberei rá vadásztak. Vagyis segítsége volt – a csali, Alan Langbein. Valószínűleg Dash őt fogadta fel arra, hogy utánajárjon a dolgoknak, kérdéseket tegyen fel, járja a kocsmákat. Langbein nyilván hallhatott az újságíróról, aki könyvet ír, utánam nézett, talán követett is és fotókat csinált rólam. Csak magamat hibáztathatom. Elővigyázatosabbnak kellett volna lennem. Egy pillanatig sem figyeltem arra, nem követnek-e. Azt hittem, Dash már kikerült a képből. Rácsesztem, ilyen egyszerűen, és most az életemmel fizetek a hibáért. Tovább küszködöm a csomókkal, és terveket szövögetek, hogyan mászhatnék ki a slamasztikából – a gyomrába fejelek, amikor kinyitja a csomagtartót, szemem köpöm, esetleg ráharapok az orrára. Csakhogy tudom, hogy az ügy reménytelen. A hollywoodi hősök minden héten ilyen szorult helyzetekből verekszik ki magukat, de a valóságban másképp mennek a dolgok. Amikor megkötözik az embert kezénél-lábánál fogva, egy kötél feszül a torka körül, és egy gyilkos kocsijának csomagtartójában vergődik, az azt jelenti, hogy vége a filmnek, jöhet a stáblista. Kísérteteim tudják, hogy végem. Ott guggolnak szorosan körülöttem. Érzem őket, noha nem látok sokat, hallom károgó nevetésüket, hiszen tudják: sokkal hamarabb eljön a szabadulásuk órája, mint
hittem. Nem kell nekik a segítségem, hogy elmeneküljek ennek a világnak a vonzásából. Egy golyó az agyamba, Sebastian Dash jóvoltából, és minden gondjukat letudják. Megpróbáltatásaik hamarosan véget érnek. Másrészt viszont az enyém csak most kezdődik. Hova mennek a bűnös lelkek, amikor levetik halandó kötelékeiket? Attól tartok, sok jóra nem számíthatok. A kocsi lelassít és balra kanyarodik. Az ezt követő zötykölődésből kitalálom, hogy letértünk a főútról. Valami kellemes és csendes hely felé tartunk. Végül az autó lefékez és megáll, én pedig hallom, ahogy a sofőr kiszáll. Nem hallok újabb zajokat, ami vagy azt jelenti, hogy egyikük még mindig a kocsiban ül, vagy azt, hogy nem tartott velünk. Egy kulcsot dugnak a csomagtartó zárjába és felcsapják a fedelet. Foglyul ejtőm fürgén odébb lép, arra az esetre, ha sikerült volna valahogy kiszabadulnom a gúzsból. Bár odakint világosabb van, mint a csomagtartóban, éjszakai sötétség honol, így beletelik egypár pillanatba, mire megszokja a szemem és ráfókuszál a fegyverrel a kezében álló Sebastian Dashre. Rámeredek és elönt a megvetés. Ő persze felkuncog utálkozó képem láttán, ellenőrzi, szorosan tartanak-e a köteleim, majd odahajol, hogy kivegye a számból a pecket. – Rég nem láttalak, Brad. Nem válaszolok semmit. – Felszedtél néhány kilót, de jól áll neked. Még mindig hallgatok, mire drámaian felsóhajt. – Antónia miatt vagy ilyen sótlan? – Baszódj meg! – vicsorgók rá. – Ahá, tehát tud beszélni! – nevet fel Dash gúnyosan, majd leguggol, és a szemembe fúrja a tekintetét. – Életed legnagyobb hibáját követted el, amikor belekevertél ebbe a szarba – közli fagyosan. – Nem gondoltál arra, hogy keresni fogom azt a szarházit, aki felültetett? A válaszomra vár, én meg hagyom, hadd várjon. – Mi késztetett erre az őrültségre, Brad? Régóta gyűlölsz, de nem voltál annyira hülye, hogy utánam gyere, még akkor sem, amikor talán elkaphattál volna, amikor formában voltál, a csúcson. Így hát azt feltételeztem, soha nem is fogod megpróbálni. Azt hittem, már letudtuk a mi kis civódásunkat. – Az nem civódás volt – vágok vissza. – Nem? – már ismét mosolyog. – Akkor mi? Vérbosszú? Nem válaszolok. – Lényegtelen. Hamarosan úgyis megtudjuk. Majd a végén minden kiderül. Feláll, elővesz egy mobilt... az én mobilomat... és fél kézzel tárcsáz. Amikor felveszik, beleszól: – Kész? Rövid szünet. – Egyedül van? Újabb szünet. – Ha valami hülyeséget tenne, akkor vége az üzletnek, és soha nem fogja megtudni. Hosszabb szünet támad, majd Dash felmordul, bontja a vonalat és új számot hív. – Ott van. Azt mondja, egyedül van és fegyvertelen. Ne felejtsd, mit mondtam! Ha valami nem oké... Dash hallgat, ismét belemordul a készülékbe, majd leteszi. – Miről van szó? – érdeklődöm. – Rólad – vigyorodik el önelégülten, és rám csapja a csomagtartó fedelét, ismét bezárva a sötétségbe. *
Amikor a csomagtartó ismét kinyílik, Alan Langbein áll Sebastian Dash mellett. A két férfi kiráncigál. Dash elővigyázatosan a fejemet fogja, arra az esetre, ha rúgni akarnék összekötözött lábammal. Majd ledobnak a földre. Egy tölgyligetben vagyunk. Ahogy a hátamra fordulok, megpillantok egy harmadik alakot is a többiek mögött. Bond Gardiner. – Ő az, aki maga szerint megölte Mikist? – dörren Gardiner hangja. – Az egyetlen és igazi Ed Sieveking – bólint Dash. – Nekem azt mondta, hogy Edgar Sandersnek hívják és könyvet ír. Dash felnevet. – Lehet, hogy ez nem is volt akkora marhaság. Ő a híres Ed Sieveking. Bizonyára olvasott már a kritikusok által feldicsért műveiről a Timesban vagy a Guardianban. Olyan modern klasszikusok szerzője, mint A félelem éjszakája és A tél árnyai. – A nyár árnyai – javítom ki automatikusan. – Rendszeres szereplője a bestsellerlistáknak – folytatja Dash. – Nemzedékének legsikeresebb horrorírója. Gardiner felmordul. – Nem vagyok valami nagy könyvmoly. – Én sem hallottam még róla – ráncolja a homlokát Langbein. – Pedig rengeteg horrort olvasok. Biztos, hogy sikeres író? Dash erre a szemét forgatja. – Csak vicceltem, Alan! Ez a szerencsétlen pöcs még a silány fércművein sem keres egy vasat sem! Nem igaz, Brad? – Baszódj meg! – morgom. – Ha ilyen korlátozott a szókincse, nem is csoda – vigyorog Dash, majd ismét Gardinerhez fordul. – Nem is vártam, hogy felismerje az írói álnevét. Viszont fogadok, hogy ezt ismerni fogja: Elland Severin. Gardinernek tágra nyílik a szeme. – A bérgyilkos? – Talált, süllyedt. – De ő évekkel ezelőtt visszavonult! – És írógépre cserélte a fegyverét... vagy inkább számítógépre, Brad? – Számítógépre – fintorgok. – Miért hívja egyfolytában Bradnek? – tudakolja Gardiner, – Ez az eredeti neve. Brad Seversként került a seregbe. Akkorra nyúlik vissza a mi kapcsolatunk Braddel. Együtt voltunk újoncok. Akkor még Simon Dale-ként ismert, és nem rajongott sem értem, sem a haveromért, Parson McNallyért. Pár barátja felhúzott minket, mire kitört a verekedés. Parson és Brad egyik cimbije nem úszta meg élve. Én börtönbe kerültem, Brad meg maradt szabadon. Néhány évvel később felbérelt minket Carter Phell, bár egyikünk sem tudott a másikról. Egy nő révén találkoztunk. A szép Belinda Darnier révén... Akiből mára a csúnyán összevagdalt arcú Antónia Smith lett. – Akkor megfizettem Bradnek, amiért elcseszte az életemet – folytatja Dash. – Viszont irgalmas voltam hozzá. Meg is ölhettem volna, de nem tettem. Azt hittem, azzal vége a viszálynak köztünk. Csakhogy láthatóan ő másként képzelte. – Hogy van mostanában Belinda? – mosolygok rá gúnyosan. – Gazdag. Nem olyan bájos, mint amilyen régebben, bár a plasztikai műtét eltüntette a legcsúnyább sérüléseket. Ugrálni fog örömében, amikor ezt elmesélem neki. Mindig is szerette volna, hogy
intézzelek el. Felbérelt volna mást is, de megmondtam neki, hogy szerintem... Bond Gardiner köhint egyet, félbeszakítva Dasht. – Nem azért vagyok itt, hogy meghallgassam, miként rendezik a régi adósságaikat. Nem tudom, mi van maguk között, és, hogy őszinte legyek, kibaszottul nem is érdekel. Mindössze annyit akarok megtudni, ki ölte meg Mikist és miért. – Brad volt az! – dörgi Dash. – Ez igaz? – fordul felém Gardiner. – Igen – sóhajtom. Gardinernek megroggyan a válla. – Miért? – Hosszú történet. Nem éri be a vallomásommal, és maradunk ennyiben? – Nem! – vakkantja, és Dashre néz. – Maga tudja, miért tette? A kérdezett a fejét rázza. – Fogalmam sincs. – Mondd meg nekik, amit tudni akarnak! – mordul fel Langbein, és belerúg a bal combomba. – Akár meg is teheted, Brad – szólal meg ismét Dash. – Addig nem hagyunk békén, míg meg nem teszed. Nem vagyok szadista, de tudod, hogy ha muszáj, tudok komisz is lenni. A forrófejű Alan pedig örömét leli abban, ha basáskodhat mások felett, nem igaz, Alan? – Kibaszottul igaz – nevet fel Langbein. Megjátssza a keményfiút, próbál nem kilógni a képből, de látom rajta, hogy új még neki ez a helyzet. Elcsípek egy gyors szemvillanást Dash és Gardiner között. Tudom, mit jelent, és némi megnyugvást lelek a tudatban, hogy nem én leszek az egyetlen, aki ma csatlakozik a holtak sorához. Nem látom értelmét, hogy végigjátsszam a partit. Szeretném azt hinni, hogy nem török meg a nyomás alatt, de mindenki megtörik. Csak éppen rengeteg fájdalmat kell az embernek elviselnie, mielőtt magától megeredne a nyelve. Inkább sértetlen méltósággal távozom, mintsem hogy vinnyogni lássanak Alan Langbein ütései és rúgásai hatására. Emellett így megtarthatom magamnak azokat a részleteket, amelyeket inkább nem árulnék el – például Joe szerepét a történetben. – Egy hajón kezdődött – fogok bele, innen indítva a történetet. A sztori hosszú, szövevényes, még zanzásítva is, és a Nap már felkel, mire befejezem. Elmesélem, hogyan találkoztam először Andeannával, hogy milyen nevet mondott, hogyan szerettem bele, miként tudtam meg, ki is valójában, hogyan öltem meg az őrt, miként szabadultam meg a testtől, hogyan terveltük ki a Török megölését, hogy mire bukkantam az újságban, míg a vonatra vártam, hogyan találkoztam Andrew Moore-ral, Gardinerrel, Greygóval és a médiummal. Némán hallgatnak végig, bár Dash párszor felszisszen, amikor elmondom, hogy húztam csőbe. Amikor befejezem, hosszú csend támad. Olyan sztorival álltam elő, ami elkíséri majd őket egészen a sírig. Amikor már a nevemet is elfelejtették, és talán már a sajátjukat is, Andeannáéra akkor is emlékezni fognak, és eszükbe jut majd ez a mese a természetfeletti szerelemről, a gyilkosságról és a csalárdságról. Végül Dash töri meg a csendet. – Ez az őrült szarházi az igazat mondja. – Nem – ingatja a fejét Gardiner. – Azt hiszi, hogy azt mondja, pedig nem. Mert az lehetetlen. Dash kuncog. – Maga nem hisz a kísértetekben? – Nem. – És te, Alan?
Langbein megrázza a fejét. – Ez túlságosan elbaszott ahhoz, hogy igaz lehessen. Ez a fickó tiszta flúgos. Szívességet teszünk neki azzal, hogy megöljük. Dash eddig a kocsinak dőlt, de most ellép onnan, és lassan megfordul, tekintete végigpásztázza a pirkadat vetette árnyékos zugokat. – A kísérteteid most is velünk vannak? Azoknak az árnyaira pillantok, akiket megöltem, ahogy felsorakoznak előttem. Alakjuk kirajzolódik a hajnali tájban, arcuk izgatott a várakozástól, de egyébként nyugodtak, most, hogy eljött a vég. Türelmesen állnak, érzik, hogy felesleges gúnyolódni velem életem utolsó pillanataiban. – Igen. – Merre? Amennyire mozdulni tudok, mutatom. – Amott. Dash hunyorog, majd hosszú másodpercekig hallgat, végül csalódottan így szól: – Semmi. Semmit sem látok. – Senki nem látja őket, csak én. – Talán csak a fejedben léteznek. – Lehet – mosolygok, mert tudom, hogy nem így van. Dash most rám néz, arca furcsán együtt érző. – Időnként álmodom azokról, akiket megöltem, és azok soha nem könnyű éjszakák. De hogy minden egyes nap lásd őket ébredés után... – megborzong, majd Gardinerre pillant. – Eleget hallott? Szerintem nem lenne jó a kelleténél többet időznünk itt. Gardiner láthatóan elbizonytalanodott. A történetem megrázta. Gyanakvóan mér végig, mintha csak fertőző beteg lennék. – Ez így nem oké – dünnyögi. – Nem hisz neki? – érdeklődik Dash. – Elmondott mindent, amit tud, de van még valami más is. Valaki csőbe húzta, mint ahogy ő csőbe húzta magát. És kísértet nem lehetett. – Nekem mindegy – vonja meg a vállát Dash. – Tisztáztam a nevemet, és előkerítettem a holdkórost, aki felültetett. Ha folytatni akarja a hajszát, az a maga dolga. – Csináljuk ki! – kurjant fel Langbein. – Ontsuk ki a buzi belét! Dash és Gardiner láthatóan jól szórakozik. Hogyhogy nem látja Langbein, hogy mi történik majd? Legszívesebben figyelmeztetném. Ha nem lenne ekkora pöcs, talán meg is tenném. De az, aki egy földön fekvőt rugdos, nem szolgált rá, hogy figyelmeztessék. – Maga mit mond? – fordul Dash Gardinerhez. – Végeztünk vagy sem? Gardiner habozva bólint. – Azt hiszem, végeztünk. – Akkor rendeztük a számlát? Tisztázza, hogy nem én öltem meg Menderest? – Ja. – Csodás! – vigyorodik el Dash, majd felemeli a fegyverét és kétszer tüzel. A két golyó szétzúzza Alan Langbein szegycsontját és cakkos élű, vöröses fehér szilánkokra robbantja a mellét. A férfi kalimpáló karokkal vágódik neki a kocsinak – olyan, mint Krisztus. Vért köhög fel, maga elé köpi a földre, azután ernyedten, holtan összerogy. – Haj, szegény Alan! Ismertem, Horatio – szavalja Dash. – Mutasson némi tiszteletet a holtak iránt! – vág mogorva képet Gardiner.
– Hiszen beleegyezett – megy át védekezésbe Dash. – Engem nem zavart volna, ha életben marad, hiszen nekem nem árthatott. De maga komoly gondba került volna. Előbb-utóbb megkeresi és megzsarolja. A Langbeinhez hasonlók hamar kapzsivá válnak. – Tudom, de attól még nem szeretem. Egy zsarut megölni mindig mocskos meló. – Ezúttal nem – ellenkezik Dash. – Majd úgy tüntetjük fel, mintha egymást lőtték volna le. Így nem kell aggódnunk a testek eltüntetése miatt vagy hogy a nyomok elvezethetnek hozzánk. Ez a tökéletes megoldás. – És nem gondolja, hogy Langbeint vagy Sievekinget összekapcsolják Mikisszel? – Miért tennék? Alan nem dolgozott a Menderes-ügyön, Ed meg csak egy író. Majd törni fogják a fejüket, hogy mi lehetett ez az egész, megmozgatnak egy csomó követ, hogy rájöjjenek, de ha mi tartjuk a szánkat, ki tudná ezt magán és rajtam kívül? – Andeanna – válaszolom halkan. A két férfi rám mered: Dash megvetően, Gardiner feszengve. – Na jó – vigyorodik el Dash gúnyosan. – A kisértetén kívül? – Az, aki csőbe húzta – feleli Gardiner. – Én nem tudok csak úgy lelépni, mint maga. Maradnom kell és meg kell birkóznom az itt maradt szarral. Dash erre megvonja a vállát. – Mindannyiunknak megvan a maga keresztje. Kétlem, hogy én többet törődnék vele, de a maga dolga, ha mégis így tesz. Mindössze annyit szeretnék tudni, hogy végezünk-e Braddel? Itt az ideje, hogy megkapja a kedves herceg a jó éjt puszit? Gardiner ezen eltöpreng. – Igen – mondja, és elindul Langbein kihűlő teteme felé. – Mit művel? – érdeklődik Dash, árnyalatnyi feszültséggel a hangjában. – Elveszem Langbein fegyverét – feleli Gardiner és le sem lassít. – Úgy kell feltüntetnünk a dolgot, mintha egymást lőtték volna le, nem? – Én is el tudom venni – vágja rá Dash gyorsan, és óvatosan lép egyet balra, hogy védve legyen. Gardiner átnéz a válla felett. Amikor látja, hogyan áll Dash, megfordul, és mindkét kezét leengedi az oldala mellé. – Nagyon egyszerű a dolog – dörmögi –, úgyhogy csak egyszer fogom elmondani. Ez a zsák szar megölte Mikis Menderest. Mikis mintha a testvérem lett volna. Bosszút esküdtem, és be is fogom teljesíteni ezt a bosszút. Ha ez gondot jelent magának, akkor a kapcsolatunk éppen most készül igen komolyan rosszra fordulni. Látom, hogy Dash a lehetőségeit mérlegeli, hogy eldöntse, megbízhat-e a fegyveres Bond Gardinerben. Egy pillanatig úgy tűnik, tiltakozni fog, és a szívemben felüti aprócska fejét valami reményféle – ha ők ketten nekiállnak egymásra lövöldözni, még akár meg is úszhatom. Azután Dash elmosolyodik. – Szolgálja ki magát! – mondja nagylelkűen, és ezzel annyi is a jövőmnek. Gardiner odalép az elterült Alan Langbeinhez, felhúz két műanyag kesztyűt, egy közelben talált ággal felhajtja a halott rendőr dzsekijét és kiveszi a fegyverét a pisztolytáskájából. Dash éberen figyeli minden mozdulatát. Gardiner mögém siet. Rezignáltan, de mégis rettegve hallgatom, ahogy közeledik, számolva minden egyes lépését. Nem félek a haláltól, de most, hogy eljött értem, azt sem mondhatom, hogy szívesen látom. A gondolat, hogy átlépjek a nagy ismeretlenbe, félelemmel tölt el. Tudom, hogy Andeanna vár, de lehet, hogy fizetnem kell a bűneimért. Talán a kísérteteim rárontanak majd a lelkemre, elválasztanak minket egymástól, és az örökös kárhozat vár majd rám.
Gardiner fölém tornyosul. Felé fordítom a fejemet, nem törődve a nyakamra tekert kötéllel, és nézem, ahogy felhúzza a pisztoly kakasát, majd a halántékomnak nyomja a csövét. Szeretném behunyni a szemem, és sötétben várni ki a véget, de képtelen vagyok rá. A szemhéjam egyszerűen nem engedelmeskedik. Kénytelen leszek végignézni a saját halálomat. – Hé! – kiált fel Dash. Összerezzenek, várom, hogy eldördüljön a lövés, de Gardiner leveszi ujját a ravaszról és kérdően Dashre néz. – Ne így csinálja! – Miért ne? – Úgy kell tűnnie, mintha egymást ölték volna meg – siet oda Dash idegesen. – Hogy lőtte volna le Brad Alant, ha a golyó közvetlen közelről fúrta át az agyát? Gardiner a homlokát ráncolja. – Erre nem gondoltam. – Nem bizony – bólogat Dash. – Nem gondolt. Dash rám mered, majd elrakja a pisztolyát és lehajol. – Fogja meg a lábát! – mondja Gardinernek. – Nem szeretnék nyomokat hagyni. Odébb cipelnek, távolabbra Langbeintől, és talpra rángatnak, mire azonnal eldőlök. Nem fogom megkönnyíteni ezeknek a rohadékoknak a dolgát. – Talpra! – mordul rám Dash. – Cseszd meg! – Tartsa meg nekem! – kéri Gardiner Dasht. – Egy faszt fogom – horkan fel a másik. Gardiner elmosolyodik. – Még mindig nem bízik bennem? – Nem erről van szó. A golyók gellert kaphatnak, és még a legjobb mesterlövész is hibázhat. Ha azt hiszi, hogy mellette fogok állni, míg maga célba veszi, akkor kibaszottul elment az esze. – Oké – térdel le mellém Gardiner. – Sieveking. – Gardiner – felelem udvariasan és mindennek dacára vigyorogva. – Maga jó benyomást tett rám a kocsmában. Megbíztam magában, mert azt hittem, becsületes ember. Közben meg bolondot csinált belőlem. És ezt nem szeretem. Legszívesebben visszavinném az udvarházba és hagynám, hogy a fiúk eljátszadozzanak magával, olyan poklot zúdítva magára, amilyet elképzelni sem tud. Csakhogy Dashnek igaza van: minden érintettnek, beleértve magát is, az lesz a legegyszerűbb megoldás, ha itt végzek magával, és úgy tüntetjük fel, mintha Langbein tette volna. – Azt szeretné, hogy álljak fel és férfiként fogadjam a dolgot? – vigyorgok rá gúnyosan. – Ha nem teszi, mindkét térdébe beleeresztek egy-egy golyót, belököm a csomagtartóba és hagyom, hadd kínlódja végig a visszautat Londonba, ahol majd kezdetét veszi az igazi fájdalom. Végigveszem a választási lehetőségeimet. Még néhány órányi élet rengeteg kibaszott szenvedésért cserébe. Nem valami vonzó ajánlat. Persze amíg élek, van rá esély, hogy megléphetek, hogy Gardiner karambolozik, vagy leinti a rendőrség. Az esélyek ellenem szólnának, de... Nem. Elég egy pillantást vetni Gardiner arcára, és tudom, hogy nem fog hibázni. Mindössze a szétlőtt térdeim és a kínzás várna rám. Nem éri meg. Kiszámoltak. – Jól van, essünk rajta túl! – mordulok fel, és hagyom, hogy újra talpra rángasson. Míg Gardiner hátrál pár lépést, úgy számolva a lépteit, mintha csak párbajozni készülne, Dash engem figyel. – Nem én akartam így, Brad. Te kényszerítettél. Nem hagyhattam... – Baszd meg magad! – szakítom félbe ridegen. Dash összeráncolja a homlokát.
– Mondták már, hogy gyerekesen viselkedsz? – Készen állok – szólal meg Gardiner. Tőlem oldalt állt, a jobb karját maga elé nyújtva, a balt kissé behajlítva a háta mögött tartja. – Viszlát – vereget arcon Dash. – Vicces volt, míg tartott. Átadom üdvözletedet Antóniának, te meg add át az enyémet a kísérteteknek! Ellép tőlem. Alig két lépést tesz meg, mikor Gardiner tüzel. Behunyom a szemem és megfagy a vér az ereimben. Várom a fájdalmat, de nem érzek semmit. Nem merek abban reménykedni, hogy elvétette, így arra gondolok, bizonyára az idegvégződéseim reagálnak lassan. Ám ekkor valaki felnyög, és nem én vagyok az. Kinyitom a szememet és megpillantom a földön, vértócsában heverő Sebastian Dasht, feltépett gyomorral, amint kitekeredett tagokkal mered rá a felhasított résen át kitüremkedő beleire, arcára kiül a fájdalommal kevert értetlenség, – Mi a fasz? – kapkod levegő után, és két ujját belenyomja a lyukba, hogy megbizonyosodjon róla, nem álmodja az egészet. Gardiner elindul felénk, egy pillanatra sem engedve le a karját, készen arra, hogy tüzeljen, ha Dash a fegyveréért nyúlna. Én földbe gyökerezett lábbal állok ott, éppen olyan döbbenten, mint Dash. A bérgyilkos felnéz, a szeme tágra nyitva, ahogy válaszokért esdekel. – Maga lelőtt. Azt hiszem... Vérhullám tör fel a torkán és kiömlik a száján. Gardiner gyorsan hátralép, nehogy a vér ráfröccsenjen a cipőjére. Dash ettől mintha erőre kapna, és a fegyvere után nyúl. Kirántja a tokjából, de az ujjai lassan mozdulnak és csúszósak a vértől. Nincs esélye. Gardiner még két golyót küld Dash mellébe. A fegyver kicsúszik a bérgyilkos kezéből, aki sápadt arccal, reszkető testtel hanyatlik vissza a fűbe. Fájdalmasabb a halála, mint Langbeiné. Nem mondhatom, hogy sajnálom, bár igazából nem is örülök neki, mivel tudom, hogy minden bizonnyal nekem is hasonló sorsot szánnak. Dash megpróbálja elállítani a vérzést, de még így, haldokolva is tudja, hogy reménytelen a dolog. Feladja hát, a feje hátranyaklik, szemei az égre merednek. Szinte derűs kifejezés költözik az arcára, ahogy egy szót suttog: – Antónia. Aztán meghal. És most rajtam sor. Bond Gardiner fagyosan mér végig. – Miért? – kérdezem halkan. A gengszter balra dönti a fejét. – Muszáj volt. – Miért? Letörli a fegyvert, átsétál a liget túloldalára, Langbein kezébe nyomja a pisztolyt, majd átkutatja a rendőrt, és talál is nála egy svájci katonai kést. Kipattintja a leghosszabb pengét és leguggol mögém. Megfeszülök, arra számítva, hogy átvágja vele a torkom, de ehelyett a kötélen lát munkához. Pár másodperc és szabad vagyok, végtagjaim bizseregnek, ahogy a vér visszaáramlik beléjük. – Ha nem ölöm meg Dasht – csattintja vissza a pengét, hogy aztán zsebre vágja a kést –, magát kellett volna megölnöm. És azt nem akartam. Bicegve teszek pár lépést, összedörzsölöm a kezem, félig-meddig még mindig attól tartva, hogy álmodom. – Életben fog hagyni? – Nem fogom, mert már megtettem – javít ki. – Maga szabad. Tűnjön el innen a francba, mielőtt
meggondolom magam. Szédelegve indulok el, és végig az jár az eszemben, hogy mindjárt felkapja Dash fegyverét és hátba lő. Amikor elérem a tisztás szélét és még mindig nem lőtt, megállok és lassan, minden tiltakozó ösztönöm dacára, megfordulok. A kísérteteim hangtalanul, gyűlölködve ordibálnak. Ha hangot tudnának adni a haragjuknak, valószínűleg azt üvöltenék: „Ez így nem tisztességes!” Ügyet se vetek rájuk, inkább Bond Gardinert nézem. Dash teste felett áll, az arcáról nem olvasható le semmi. Visszasétálok és megállok Gardiner balján. Ő először észre sem vesz, de amikor meglát, elkomorul a képe. – Mondtam, hogy menjen el. – Addig nem tudok, míg el nem mondja, mi folyik itt. Felsóhajt, aztán mogorván bólint. Elfordul Sebastian Dashtől, és a kocsi másik oldalára sétál, ahonnan nem láthatja a tetemeket. Követem a példáját, mellette nekidőlök a motorháztetőnek, és kivárom, míg elővesz egy levél gyufát és nekilát játszadozni vele, ugyanúgy, mint a kocsmában. – Maga tényleg elhitte, hogy Andeanna kísértete szeretett bele magába? – kérdi végül. – Tudom, hogy ő volt. – Elhitt mindent, amit a misztikuson keresztül mondott magának? – Igen. – Maga bolond – morogja. – Amikor megölte azt a testőrt, Andeanna azt mondta magának, hogy Axel Nelke volt? – Igen. – Majd a szeánszon a médiumon keresztül azt mondta, hogy Nelke volt a régi szeretője és igazából nem is tudta a testőr nevét? Mikor bólintok, Gardiner felhorkan. – Miután kinyírta az a tagot az udvarházban, átkutatta, hogy megnézze, ki volt, vagy egyszerűen csak a tárcájában hagyta a kártyáit és vele temette őket a tengerbe? – Dehogyis! Átkutattam a zsebeit és elvettem... Rémülten hallgatok el. Elfeledkeztem a kártyákról, de most már magam előtt látom őket, miután Gardiner az eszembe juttatta őket. A hitelkártyák, a jogosítvány, a Blockbuster tagsági kártya. Éppen csak átnéztem őket, viszont gondosan elolvastam a nevet, ami minden kártyán ugyanaz volt. Axel Nelke. Gardiner jót kuncog, ahogy a tantusz – az egyik tantusz – leesik. – Az őr, akit megölt, tényleg Axel Nelke volt. Az egyik emberem. – No de Andeanna... a szeretője... azt mondta... – Hazudott. – Nem. Biztos volt egy másik Axel Nelke is, ennek a fickónak az apja vagy a nagybátyja vagy... – Ne alázza meg önmagát! – horkan fel Gardiner. – Az a nő játszott magával. Pontosan tudta, ki volt. Úgy sejtem, hogy direkt csalta oda. Szerintem Axel volt a kísérleti nyúl. A csaj látni akarta, hogy megy-e még magának a gyilkolás. – Maga hazudik, csak gyötörni akar. Azért mondja mindezt, hogy... – Miért is? – gúnyolódik Gardiner – ...hogy összezavarjon – fejezem be sután. – Miért tenném? – kérdez vissza. – Hogy félrevezessen. Hogy megállítson... – nem jut eszembe több ötlet. – Ha meg akartam volna állítani, megölöm. Ezt még egy magához hasonló epekedő holdkórosnak is látnia kell. Itt és most én vagyok az egyetlen a világon, akiben megbízhat, mert én semmit sem nyerek
azzal, ha hazudok magának. Az igazat mondja. Könnyebb lenne, ha hazudna, ha ez csak valamiféle átverés lenne, de sokkal célravezetőbb lett volna lelőnie, minthogy csőbe húzzon és hazudjon. Az őr Axel Nelke volt. Andeanna hazudott nekem. Miben nem mondott még igazat? – Tényleg a Török ölte meg? – károgom rekedten, de Gardiner nem felel. Mintha a gyufák kötnék le minden figyelmét. – Ő volt! – kiáltom. – Megvan még Etienne Anders címe? – kérdezi, – Igen – felelem megzavarodva. – Szeretném megkapni. – Mi köze van neki... – Magát csőbe húzták! – vakkant rám. – Nem volt semmiféle kísértet. Kétlem, hogy Anders állna az átverés mögött, de biztosan benne van. Ha megtalálom, talán ki tudom facsarni a ringyóból az igazságot. – De hát Anders csak a csatornát nyitotta meg! Andeanna rajta keresztül szólt hozzám. Gardiner pofon vág. Amikor nagy szemeket meresztek, újra pofon vág, azután nyakon ragad, és a képébe húzza az arcomat. – Hát nem fogja fel, maga kicseszett tökfilkó? Nem. Volt. Semmiféle. Kísértet. Magát bepalizták. Valaki Andeannának öltözött és csellel rávette, hogy ölje meg Mikist, azután felbérelt egy ravasz médiumot, hogy elhitesse magával, a nő egy szellem volt. – Az nem lehet – nyögök fel és elhúzódom tőle. A gyufa kicsúszik a kezéből, mire lehajol, hogy felvegye. Én kihasználom ezt a pár másodpercet, hogy kiagyaljak valamit, amivel bizonyíthatom, hogy nem vettek palira. – Greygo – hörgőm. – Ő is látta a kísértetet. Ő is felkereste Anderst. Erre ellágyul Gardiner arca. – Szegény Greygo. Annyira szeretett volna az anyjáról hallani, mindig csak kérdezgetett, mindent tudni akart. Nyilván könnyű célpont volt. – Ezt meg hogy érti? Gardiner kihúz egy gyufaszálat, meggyújtja, végignézi, ahogy a láng fellobban, aztán elfújja. – Greygónak termékeny a képzelőereje – mondja a vékony füstfelhő mögül. – Mikis régebben azt mondogatta, hogy álomvilágban él. Bárki manipulálta magát, beelőzte Greygónál is. Nem tudom, hogy csinálták, de ha be tudtak csapni olyasvalakit, mint maga, nem lehetett nehéz hipnotizálni egy hangyás kölyköt. – Nem. Maga téved. – Mi lenne, ha tegeződnénk ezek után? Gondold végig, Brad! Greygo felkeresett... – Ed – szakítom félbe. – A nevem Ed. – Mindegy. Greygo felkeresett egy csomó médiumot. Hiányzott az anyja, és bármennyit is beszéltünk róla, nem volt neki elég. Mindig többet akart. A médiumok közül csak egy lett volna, aki kapcsolatba tudott lépni az anyjával? Csak egy érhetett el sikert ott, ahol a többiek elbuktak? – A logika nem érvényes a kísértetekre. Az árnyak időnként csak úgy tudnak beszélni, ha van... – Hagyd abba! – fortyan fel. – Téged átvertek, mint ahogy Greygót is. Ha ezt képtelen vagy belátni, akkor ostobább vagy, mint gondoltam, és talán végeznem kellene veled, és itt hagyni ezzel a kettővel – dühösen a mögöttünk heverő hullák felé bök. – Miért nem öltél meg? – érdeklődöm, mert a körülmények dacára is kíváncsi vagyok. – Túl bonyolult lenne. A rendőrség nem fogja elhinni, hogy Langbein és Dash egymást nyírta ki, de elfogadják, mert örülnek, hogy megszabadultak ettől a kettőtől. Ám ha odadobok nekik egy harmadik
tetemet is, akkor nem tudnak megnyugtató magyarázatot kreálni, így tényleg nyomozniuk kell. Ezen eltöprengek, de végül megrázom a fejem. – Ezt nem veszem be. Bedobhattál volna a csomagtartóba, hogy máshol ölj meg. – És ezt csak most mondod? – kuncogja, és úgy tesz, mintha felnyögne, remélve, hogy ezzel leállíthat. – Miért kíméltél meg? – feszegetem tovább a témát. – Miért meséltél Nelke-ről? Bevallottam, hogy én öltem meg a Törököt. Miért nem hasítottál szíjat a hátamból, hogy betöltsd a bosszúd? – Mert nem te vagy a bűnös. Te csak eszköz voltál valami okos faszkalap kezében. Amikor megtalálom, könyörtelenül fel fogom hasogatni, de a hírnököt nem szokásom lelőni. Valószerűnek hat ez a kifogás, és máskor talán el is hinném. Csakhogy Gardinert szemmel láthatóan megrázta valami, és olyan tisztán átlátok rajta, mint amilyen tisztán idelátszanak Sebastian Dash véres maradványai a kocsi szélvédőjén át. – Az igazat, Bond! – mondom szelíden. – Ne traktáljuk többé egymást hazugságokkal! Itt nincs helyük. Mondd el, miért kíméltél meg! Gardiner a gyufákra bámul, végighúzza rajtuk az ujját, majd beszélni kezd, anélkül hogy felnézne. – Mert megsajnáltalak. Erre majdnem felnevetek. Ez eddig a legszánalmasabb hazugság. Már nyitom a számat, hogy kigúnyoljam, de aztán lassan be is csukom, és egy szót se szólok. Mert ez nem hazugság. – De miért, az Isten szerelmére? – motyogom. – Nem Isten miatt – feleli. – Hanem Andeanna miatt – felemeli a fejét, és bár a tekintete szúrós, egyszersmind lágy is a pillantása. – Sokkoltál, amikor felbukkantál a kocsmában azzal a szöveggel, hogy Andeannának szeretője volt. Mivel olyan sokat tudtál, kaptál tőlem egy félig-meddig igaz sztorit, és azt reméltem, ez majd kielégít. Ha tudtam volna, ki vagy valójában... – megacélozza magát és folytatja. – Andeannának tényleg volt egy szeretője, de Mikis soha nem tudta meg. Erre összeszűkül a szemem. Bármennyire meg vagyok hökkenve, értem már, miről beszél Gardiner. – Te voltál az – suttogom. Egyetlen határozott, gyors bólintás a válasz. – Ezért élsz még. Mert a szemedben ott tükröződött az a szerelem, amit én éreztem. És bár nem az igazi Andeannába szerettél bele, azt hitted, ő az, és kész lettél volna feláldozni érte mindent. És tisztellek ezért. Megölted Mikist és Axelt, vagyis nem kellene, hogy így tegyek, de nem tehetek róla, mégis így van. – A Krisztusát! – nyögök fel. – Szentséges, kibaszott Szűz Mária! – Ne káromkodj! – dorgál meg. – Az egész egy nagy hanta volt – dünnyögöm. – A Török nem is tudott a viszonyról! – Nem. – Nem ölte meg Andeannát! – Nem. – Azt hittem... még amikor meg voltam róla győződve, hogy nem kísértet volt, amikor azt feltételeztem, hogy csőbe húzott... azt hittem, hogy csak egy bosszúálló szerelmes vagy egy rokon menne el olyan messzire, hogy ilyen tekervényes úton öljön meg egy embert. Gardiner felmordul. – Közelebb álltam Mikishez, mint bárki máshoz ezen a szaros sárgolyón. Még ha meg is gyilkolta volna Andeannát, akkor sem tudtam volna megtorolni. Gyűlölhettem volna érte, de nem tudtam volna megölni vagy hagyni, hogy másvalaki megtegye. – Ez őrület! De miért hazudott volna nekem? Mit nyer egy kísértet azzal, hogy hazudik?
– Hát baszd már meg! – ordít fel Gardiner. – Mikor fogod már fel azzal a kibaszott vaskos fejeddel, hogy az a nő nem egy kísértet volt? Hogy átvertek? – Nem így van – tiltakozom. – Te nem voltál ott. Nem hallottad, hogy az a nő úgy beszélt, mint Andeanna, nem láttad, miként változott meg az arca és lett belőle Andeannáé. Nem átverés volt, tényleg ő volt az. – Te soha nem találkoztál az igazi Andeannával! – bömböl fel. – Hát nem érted? A nő, aki elcsábított, csak egy szélhámos volt. Fogalmad sincs róla, hogy beszélt Andeanna, hogyan húzódott mosolyra a szája, mikor boldog volt, vagy hogyan grimaszolt az orrával, amikor bedühödött. Semmit nem tudsz róla. – Tévedsz – ellenkezem tovább. – Ő Andeanna volt. Túl sokat tudott róla ahhoz, hogy ne ő legyen. Bejárása volt az udvarházba. Ott volt, amikor megöltem Nelke-et és a Törököt. Tudott a viszonyról és a sztoriról, amit te meséltél nekem arról, hogy a férje megölte. – Anders ennek nagy részét kiszedhette Greygóból. – Greygo tudott a viszonyról? – provokálom. – Hát, nem, vagyis nem hiszem, de... – Nincs de. A kísértet tudta, hogy Andeanna hűtlen volt. Nem árulta el a szeretője igazi nevét, de csak azért, mert meg akart védeni téged, mint ahogy te is megvédted. – Nem – morogja Gardiner. – Nem kísértet volt. – De az volt! – kiabálom és szembefordulok vele. Egy fejjel magasabb nálam és súlyosabb is jó tíz kilóval, de nem érdekel. Amilyen hangulatban vagyok, magával az ördöggel is megküzdenék. – Ne tagadd tovább! Hiszen sehogy máshogy nincs értelme a dolognak. Kísértet volt. – Szélhámos – dünnyögi és hátrál egy lépést. – Kísértet. – Az lehetetlen. – Miért? – megyek utána, ahogy hátrál előlem. – Miért ellenkezel ennyire? Mert nem hiszel a kísértetekben? – Nem erről van szó. – Akkor miről? Nem válaszol. – Miről? Gardiner abbahagyja a visszavonulást. Megáll, mire nekiütközöm. – Nem lehetett kísértet – jelenti ki kerek perec, aztán a fülemhez hajol, és lesújt rám a mennykő, amitől ismét a rémítő téboly tengerén találom magam, a hullámok között hánykolódva. – Azért nem lehetett kísértet, mert Andeanna nem halt meg.
HÚSZ A Szent Mihály Pszichiátriai Klinika Darlingtontól nem messze található, az ország északkeleti részén, viszonylag közel Joe szülővárosához, Newcastle-hoz. Eljátszadozom a gondolattal, hogy meghívom Joe-t az útra – ismeri a környéket és jó kalauz lenne –, de ez azzal járna, hogy elmondom neki az igazat, amit pedig nem akarok. Addig nem, míg utána nem jártam. Amikor Gardiner végzett a mondandójával, velem együtt elhagyta a ligetet. Később telefonált egyet, megadta helyzetünket, és leült egy kőfalra, hogy ott várjon. Nem sokat beszélgettünk. Amikor megérkezett a kocsi, a sofőr kíváncsian méregetett, de nem kérdezte meg, ki vagyok. Gardiner közölte vele, hogy keressen egy olyan várost, ahol van vasútállomás. Ott kitettek, hogy elindulhassak észak felé. – Ne felejtsd el – közölte búcsúzóul –, hogy erről ne beszélj senkinek, és soha ne gyere vissza! Ez most már az én rejtélyem. Elrendezem, hogy az emberek azt higgyék, Dash ölte meg Mikist, de én tudom az igazságot, és nem fogom elfelejteni. Ha ismét meglátom a képedet Londonban, halott vagy. Nem üres fenyegetés volt, de mégsem ejthetem az ügyet. Ha a nyomozás ismét visszavezet Londonba, vállalom a kockázatot, már ami Bond Gardinert illeti. Vettem egy jegyet az állomáson, majd kerestem egy csendes kocsit, amikor megérkezett a vonat és hátradőltem merengeni. Itt tartok most, nézem, amint elsuhan szemem előtt a táj, és megpróbálok értelmet adni mindannak, amit megtudtam. Gardiner megígérte, hogy odatelefonál a kórházba és elhárít minden akadályt a látogatásom elől, de ha mégsem tenné meg, akkor sem tudnak kint tartani. Semmi sem állhatja utamat. Látnom kell. Tudnom kell. * Gardiner elengedett, miután lecsapott rám a szenzációval. A szégyenkezéstől eltorzuló arccal lépett el tőlem. Ez a szégyenkezés árulta el, hogy nem hazudik. – Nem halt meg? – hörögtem, amikor már többre voltam képes, mint egy elhaló, ziháló nyikkanásra. – Mi a faszt akar ez jelenteni? Nem válaszolt rögtön; láthatóan undorodott magától, amiért elárulta az igazságot. Egy mozdulattal elhessegetett, és bár szerettem volna megragadni a torkánál fogva és kiszorítani belőle a válaszokat, nem szóltam egy árva szót sem, míg ő nagy levegőket vett és megpróbált lecsillapodni. Végül megnyugodott annyira, hogy folytatni tudja, de csak úgy sikerült befejeznie a sztorit, hogy közben péppé lapította a kezében szorongatott levél gyufát. – Soha nem lett volna szabad semminek sem történnie Andeanna és köztem – fogott bele. – Régóta vonzódtunk egymáshoz, de hűségesek voltunk Mikishez, és tudtuk, milyen veszélyekkel jár, ha megcsaljuk. Éveken át ellenálltunk a csábításnak. Rengeteg időt töltöttünk együtt, mert Mikis bízott bennem Andeanna kapcsán, de soha nem cselekedtünk az érzelmeink alapján. Egészen addig... – Ő tette meg az első lépést. Az egyik este a tévét néztük, amikor mindenféle figyelmeztetés nélkül odahajolt hozzám és megcsókolt. El kellett volna húzódnom, de én csak ültem ott kábultan. Levette a blúzát és... – Gardiner elpirult. – Nem kell újra átélnünk minden részletet, azt hiszem. Megtettük, amit nem lett volna szabad, másnap reggelre megbántuk, és megesküdtünk, hogy soha nem történik meg újra. – De megtörtént – szakítottam félbe halkan. Erre még jobban elvörösödött. – Hát igen. Óvatosan terveztük meg a találkáinkat, általában akkor, amikor Mikis nem volt az országban, és csak a miénk volt a ház. Néhányszor akkor találkoztunk, amikor Andeanna a szüleit
látogatta meg. Nem kockáztattunk. Azt hiszem, a végtelenségig folytathattuk volna, ha... – ekkor Bond habozva elhallgatott. – Ha a Török nem jön rá? – szólalok meg, hogy ösztönözzem a folytatásra. Megrázza a fejét. – Mikis soha nem tudta meg. Gondolod, hogy életben lennék, ha Mikis leleplez minket? Még a barátságunk sem számított volna. Végzett volna velem. – De akkor mi történt? – Eljött a téboly – feleli, és látszik rajta, hogy feszeng. * Én is feszengeni kezdek a vonaton, ahogy felidézem a beszélgetésnek ezt a részét, és az úti célomra gondolok. Korábban csak egyszer jártam egy elmebetegnek nyilvánítottaknak fenntartott intézményben, amikor A lélek keselyűihez gyűjtöttem anyagot. Lehangoló élmény volt. A látogatás után egyszerűen kiválogattam azokat a jeleneteket, amelyeket az elmegyógyintézetes jelentben használni akartam. Bárcsak a hamarosan rám váró élményeket is ilyen könnyedén ki tudnám válogatni! * – Csak később jöttem rá, hogy a viszonyunk Andeanna idegösszeomlásának a mellékterméke volt – mesélte tovább Gardiner tompa hangon. – Erős nő volt, aki nem félt semmitől, de Mikis lassan összetörte. Szerette Andeannát, de nyers volt vele. Erőszakos ember volt, ugyanolyan, mint te vagy én. Hagyta, hogy munkájának brutalitása kihasson a magánéletére is. Házasságuk évei alatt azért lágyult valamelyest, és próbálta kárpótolni Andeannát, ezért is látogathatta meg a szüleit, de már túl késő volt. Annyira késő, amire egyikünk sem gondolt. Tudod, Mikis csalta Andeannát. És ezt Andeanna is tudta. Soha nem beszélt róla senkinek, de tudta. – Mi köze van ennek... – kezdek bele a kérdésbe, de nem hagyja, hogy végigmondjam. – A nőt Christina Whiteoaknak hívták, és Arnold felesége volt. Tudod, ki ő? Én csak elképedten csóválom a fejem. – Arnold Whiteoak egy hadianyaggyáros volt, egy igazi zsoldos. Nem érdekelte, hogy kinek ad el. Végül ez lett a veszte, mert olyan sokáig játszotta ki egyik csoportot a másik ellen... De ez most nem is róla szól, hanem a gyönyörű feleségéről, Christináról, akinek viszonya volt Mikisszel. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor Mikis hagyta, hogy a vágya az üzlet útjába álljon. Arnold Whiteoak igazi cápa volt, sokkal hatalmasabb, mint Mikis. Ha rájött volna, a vérével mossa fel az utcákat, és ezt Mikis is tudta, mégsem állt le. – Úgy volt, hogy Mikis és Andeanna együtt töltik a karácsonyt és az újévet Skóciában. Jártak már ott párszor, Mikis rajongott a kiltért, a skót dudákért és a patakokban folyó whiskyért. Előszeretettel mondogatta, hogy a szívében igazi kelta. Abban az évben kimentette magát, hogy hamarabb hazatérhessen az ünnepekről. A karácsonyi vacsorán még ott maradt, de aztán hazarongyolt Londonba. Andeannának azt mondta, hogy sürgős üzleti ügyek miatt kell mennie. Ez önmagában nem lepte volna meg Andeannát, Mikis gyakran megkurtította a nyaralásokat, de ezúttal gyanakodott rá. És követte. Huszonhetedikén indult Londonba, anélkül hogy bárkinek is szólt volna róla. Vonatra szállt, majd az állomásról hazataxizott. Nyilván sejtette, hogy mire készül Mikis, de nem tudom, hogy eleve azzal a szándékkal érkezett, amit később elkövetett, vagy csak a pillanat szülte reakció volt. Kétlem, hogy ő maga tudta volna. * Későre jár, mire megérkezem Darlingtonba. Sötét van, esik, nyomorúságos az idő. Amikor leszállok a vonatról, nyolc kísértetem – a dühöngő Mikis Menderes is csatlakozott a menethez útközben –, félkörben helyezkedik el a vágány mellett, önelégülten mosolyogva, mint valami hűvös
fogadóbizottság. Ismét bizonytalan vagyok, hogy valóban léteznek-e vagy csak a képzeletem játszik velem. Jelenleg meglennék nélkülük is – éppen elég feszült vagyok –, de mivel nem tudom eloszlatni őket és, már azt sem állíthatom, hogy értem az árnyakat, leszegem a fejem, és átcsörtetek köztük, igyekezve nem figyelni rájuk, miközben a taxiállomást keresem. A klinika nem olyan, mint amilyennek vártam. Modern épület egy gyárnegyed mögött, a homlokzatán nincs semmi, ami elárulná valódi rendeltetését, csak egy kis tábla lóg a bejárat felett, meg egy mentő áll a kocsibejárón. – Szeretné, hogy megvárjam itt és visszavigyem? – kérdezi a taxis, amikor kiszállok. – Nem tudom biztosan – dünnyögöm. – Csak azért mondom, mer’ beletelhet egy időbe, mire kiér ide valaki ilyen későn. Valamivel többe kerül, ha megvárom, de ha nem, akkor lehet, hogy tovább ragad itt, mint szeretne. Egy maréknyi bankjegyet nyomok a markába. – Ennyi elég? – Ó, hogyne! Ennyiért akár reggelig is várok, ha kell. Odasétálok az ajtóhoz, ideges pillantást vetek a csengőre, majd megnyomom. Kisvártatva már bent is vagyok, hogy szembenézzek a múlt egy élő kisértetével. * – Beletelt némi időbe, mire megtalálta őket – Gardiner arca olyan komor lett, mint a halál, dacolva a kora reggeli Nap csillogó sugaraival. – Az egyik vendégszobában voltak. Mikis évekkel később elmesélte nekem, hogy azon a szinten minden ajtót nyitva talált. Andeanna nyilván szobáról szobára járt, kinyitotta az ajtókat, benézett, majd nem zárta vissza őket, hanem egyből ment tovább. – Soha nem jöttünk rá, honnan vette a kést. Talán útban hazafelé vásárolta, vagy Skóciából hozta magával. Gyakran elképzelem, ahogy ül a vonaton, ölében a táskájával, benne a kés, keze a táskában, a nyelét markolja, arra összpontosítva, amit tenni készült. A jobb keze teljesen össze volt hasogatva. Abban szorongatta a pengét, vagy már az úton, vagy csak mikor a szobákat járta. Nem hiszem, hogy érezte volna a fájdalmat. A tébolytól teljesen elzsibbadhatott. Gardiner elhallgat és ujjai rászorulnak a levél gyufa maradványaira. Azt hiszem, sejtem, mi jön most, és én is majdnem annyira nyugtalan vagyok emiatt, mint Gardiner. – Végül csak rájuk talált. Mikis érezte a huzatot, amikor kinyílt az ajtó, de nem törődött vele. Azt hitte, nem csukta be rendesen. Majdnem tíz perc telt el, mire Andeanna sikoltani kezdett: addig nyilván végig ott állt, nézte és hallgatta őket, kezében szorongatva a kést. Szeretném leállítani. Bár én forszíroztam a dolgot, kockáztattam érte az életemet, megöltem négy embert, vagy legalábbis közreműködtem a halálukban, de most azt szeretném, hogy Gardiner ne fejezze be a történetet. Már-már arra kérem, hogy hallgasson, de a torkomon akadnak a szavak. – Mikis pár éve berúgott, és elmondta, hogy a felesége sikolya volt a legvérfagyasztóbb dolog, amit valaha is hallott. Azt mondta, olyan volt, akár egy gőzgép füttye, csak éppen gyűlölettel teli. Mikis sírva mesélte mindezt. Azt mondta, ezt a hangot képtelen kiverni a fejéből. Még mindig ott visszhangzik a fülében és gyakran kergeti az öngyilkosság szélére. Ha nincs Greygo, már évekkel korábban fellógatta volna magát. – Éppen Christina volt akkor felül, ezt a részletet is csak évekkel később árulta el Mikis, és hátrafordult, amikor meghallotta a sikolyt. Megpillantotta az ajtóban álló Andeannát, amint egyik kezével a fejét fogta, a másikat pedig a háta mögé rejtette. Christina egy pillanatig elképedve meredt rá, aztán felnevetett. Gardiner ledobta az összegyűrt levél gyufát, majd a zsebéből előhalászott egy másikat, feltépte, meggyújtott egy szálat, és folytatta a történetet, megvárva, míg az ráég a körmére. Még akkor sem
rezzent össze, amikor végül kialudt kemény, kérges bőrén. – Ha nem nevetett volna, talán a sikollyal véget is ér a dolog. Csakhogy ez Andeanna háza volt. Az ő otthona. Az ő férje. És itt volt ez a nő, ez a kurva, és épp Mikisszel baszott. És kinevette őt. Gardiner újabb gyufát gyújtott meg, felemelte és odabiccentett a lángnak. – Andeanna ettől életre kelt. Olyan gyorsan mozdult, hogy Mikis alig látta, mi történik. Andeanna átszaladt a szobán, de Christina még mindig csak nevetett. Erre Andeanna belevágott a ringyó mellébe a késsel, aztán felhasította a torkát. – De nem állt le – folytatta Gardiner, amikor leégett a gyufa. – Folytatta a vagdalkozást. Mikis csak feküdt az ágyon, és meredten bámulta a feleségét. Mikis arca és a teste ekkor már csurom vér volt, és képtelen volt felemelni a kezét, mivel tudta, hogy úgysem számítana, még ha képes is lenne rá. A második vágás után vége volt mindennek. A többi már csak puszta mészárlás volt. * – Puszta mészárlás – suttogom magamban, míg dr. Jan Tressmanre várok. Egy fiatal ápolónő harmadszor kérdezi meg, kérek-e valami inni. Aggódó arcot vág. Talán a külsőm miatt. Nem tudom biztosan, hogyan festek, de nem vagyok a megszokott önmagam. Nem emlékszem, hogy mikor borotválkoztam, vagy zuhanyoztam utoljára. Órákat töltöttem el egy kocsi csomagtartójában. Vérfoltok vannak a nadrágomon: Dash rám fröccsent vére. A világom fenekestül felfordult, kifordult, darabokra szakadt, hogy azután a lidércnyomásos téboly ragasztójával újra összetapasszák. Azt hiszem, bizton mondhatom, hogy nem vagyok éppen életem legkirobbanóbb formájában. * – Mikis azt hitte, meg fog halni – folytatta Gardiner. – Amint Andeanna végzett Christinával, biztosra vette, hogy rá fog támadni. Úgyhogy csak feküdt ott és várta a halált, nem tett semmit, hogy elkerülje. Teljesen ki volt szolgáltatva a feleségének. Aki viszont megkímélte az életét. Andeanna mohón bámulta, kezében a késsel, a melle vadul zihált. Talán csak az mentette meg Mikist, hogy nem mozdult, hogy védje magát. Talán Andeanna azt várta, hogy felemeli a kezét vagy hogy összerezzen vagy... felnevet. Ám ő csak feküdt ott, kétségbeesetten nézett rá, míg végül Andeanna lekászálódott az ágyról, behúzódott az egyik sarokba, leguggolt és dudorászni kezdett. – Mit dudorászott? – tudakoltam. Gardiner hitetlenkedve meredt rám. – Honnan a faszból tudjam? – bődült el. – Számít az? – Csak kíváncsi voltam – feleltem, meghökkenve a reakciójától. – Miért nem keressük meg inkább ezt a misztikust és kérdezzük meg, hátha ő tudja? Talán van egy szellem CD-lejátszója. – Gardiner a fejét csóválta. – Micsoda egy hülye, elcseszett kérdés... Na mindegy, szóval dudorászott. Mikis nem fekhetett ott egész éjjel, bármennyire is szeretett volna. Felkelt, megnézte, hogy Christina meghalt-e, azután kisurrant Andeanna mellett, és rohant a telefonhoz, hogy hívja a rendőrséget. – Azt hittem, hogy ők lettek volna az utolsók, akiket be akar ebbe vonni. – Ők is voltak, csakhogy Mikis annyira feldúlt volt, hogy nem tudta, mihez kezdjen. Már beütött két számot, mire elkezdte felmérni a következményeket. Ha kihívja a zsarukat, azzal mindkettőjüknek vége. Andeannát elszállítják, letartóztatják és bírósági tárgyalás vár rá. A részletek kiszivárognának a sajtóba, előkerülne Christina neve, Arnold Whiteoak pedig kinyíratná Mikist. – Szóba sem jöhetett, hogy világgá kürtöljék a történteket. Mikis így hát letette a telefont, úgy, ahogy volt, meztelenül leült a padlóra, és átgondolta a dolgot. Működésbe léptek a túlélési ösztönei és felhívott engem. Egymaga nem tudta megoldani az ügyet, és én voltam az egyetlen, akiben megbízott. Tudta, hogy én nem fejném meg, bármennyit is érjen az ügy, és hogy nem lengetném Damoklész kardjaként a feje felett élete
hátralevő részében. – Telefonon nem árulta el, hogy mi történt, csak annyit közölt, vészhelyzet van. Amikor megérkeztem és megláttam Christinát és Andeannát, rögtön tudtam, hogy nagy szarban vagyunk. Szerettem volna odafutni Andeannához és megnyugtatni, de sikerült uralkodnom magamon. Mikis megtudta volna, hogy van köztünk valami, ha megteszem. Amilyen állapotban volt, akkor és ott puszta kézzel fojtott volna meg. Mikis addigra már felöltözött, de nem mosta le a vért magáról. Összefoglalta, hogy mi történt, elmagyarázta a terve lényegét, és megkérdezte, mi a benyomásom – Gardiner ekkor felvillantott egy félmosolyt. – A benyomásom – ismételte felhorkanva. – Mi volt a terv? – Két legyet ütni egy csapásra – válaszolta Gardiner. – Ha csak Christina lett volna, megszabadulunk a testtől, és imádkozunk, hogy Arnold soha ne tudja meg. De... Elhallgat, így én fejezem be helyette. – Ott volt Andeanna. – Igen. Akármennyire szerette is Mikis, nem hagyhatta, hogy szabadon lófráljon. Láttuk, hogy cserbenhagyta az ép elméje. Nem segíthettünk rajta, így csak egy megoldás maradt... meg kellett ölnünk. * Egy középkorú, őszülő, pufók orvos lép be a váróba, és körbepillant. – Mr. Sieveking? – kérdezi és máris előlép, hogy kezet rázzon velem. – A nevem Jan Tressman. – Doktor úr – köszöntöm. – Kérem, szólítson Jannak! Szemügyre veszi az arcomat és a ruháimat. Ha az ápolónő nem is vette észre a vérfoltokat a nadrágomon, Tressman megteszi, és megfeszül az ajka. – Szüksége van segítségre? Mr. Sieveking? – Nincs. Sosem voltam jobban. Erre kétkedve felmordul. – Szóval azért jött, hogy meglátogassa az egyik páciensünket? – Igen – suttogom. – Közös ismerősünk – gondosan ügyel rá, hogy ne említse Bond Gardiner nevét – azt mondta, hogy Miss Emerson nem ismeri magát. Ez így van? Hogy így van-e? Verjenek agyon, ha tudom, de belemegyek Gardiner sztorijába. Így kevésbé komplikált. – Igen, így. Tressman beharapja az alsó ajkát. – Miss Emerson nem szokott hozzá, hogy meglátogassák. Legtöbbször igen engedelmes, de idegesen reagál az ismeretlen arcokra. Amikor valakit behozunk a környezetébe... például egy új ápolónőt... általában fokozatosan tesszük. Kezdetben nincs is közvetlen kapcsolat közöttük. Az ápolónő távol marad tőle, míg Miss Emerson meg nem tanulja elfogadni a jelenlétét. Aztán lassan közelebb kerül hozzá, és már aktívabb szerepet játszik a páciens életében több, egymást követő napon át. De az, hogy besétáljon egy idegen és meglátogassa... – megcsóválja a fejét. – Soha nem látogatja senki? Tressman habozik, végül kiböki. – Csak a fia. – Greygo? – kapkodok levegő után. – Igen, Gregory Menderes. Néhány évvel ezelőtt jött először, még azelőtt, hogy én itt kezdtem volna
dolgozni. És azóta rendszeresen látogatja. Nem hittem volna, hogy Greygo tud az anyjáról. Viszont Gardinert se kérdeztem a Menderesörökösről. Annyit tudtam, hogy Greygo szinte megszállottan szeretett volna többet megtudni az anyjáról. Nyilván valahogy felkutatta, valószínűleg Mikis révén derítette ki a dolgot, aki talán akkor mondta el neki az igazságot, amikor egyszer az önsajnálattól hajtva leitta magát a sárga földig. – Mit csinál Greygo, mikor látogatóba jön? – Leül az anyjával, beszélget vele, mesél neki magáról. – Az anyja tudja, ki ő? Tressman felsóhajt. – Miss Emerson képességeit meghaladja egy efféle felismerés. Törékeny szellemi állapota, amihez hozzájárul a gyógyszerezése is... Erről tud? Mereven biccentek. – Valahol mélyen tudja, hogy van egy fia, mivel szokott babázni, és olyankor gyakran tesz úgy, mintha a gyereke lenne, de képtelen arra, hogy hús-vér alakban is felismerje. Gregory megpróbálta felrázni az elméjét első látogatásakor: elmondta az anyjának, hogy ő kicsoda, hozott fényképeket a gyerekkorából, könyörgött, hogy ismerje fel, ám most már tudja, hogy ez sosem fog megtörténni. Így hát megelégszik annyival, hogy eljön hozzá és elüldögél vele. Némán emésztem a hallottakat. Szomorú dolgok ezek, de egyben nyugtalanítóak is. Greygo azt mondta nekem, hogy látta anyja szellemét, miközben felnőtt, hogy beszélgetett vele. Ha ez egy fedősztori lett volna, elfogadom, csakhogy elküldött Etienne Andershez, aki nemcsak hogy alátámasztotta az állításait, de még kapcsolatot is létesített a kísértettel. Ez csak valami rafinált csel volt, hogy félrevezessenek, már ami az igazságot illeti? Vagy egy még kiszámítottabb manőver? Lehet, hogy Greygo húzott csőbe egy Andeanna-hasonmással? Lehet, hogy ő tervelte ki az apja vesztét, akit állítása szerint annyira szeretett? Minden ellentmond ennek a hipotézisnek – mindenki azt mondta, hogy Greygo mintagyerek volt –, de a tények kezdenek a Menderes-örökös ellen szólni. Lehet, hogy újra sarokba kell szorítanom, és fel kell tennem neki néhány nyers kérdést. A jelenre összpontosítva mérlegre teszem a szóban forgó ügyet. A lehető legkevésbé vágyom arra, hogy felkavarjam Miss Emersont. Ha annyira elmerült a saját világában, mint ahogy Gardiner és Tressman mondja, semmit nem nyerek abból, ha kifaggatom. Megkérdezem az orvost, hogy megnézhetném-e úgy, hogy nem mutatkozom előtte. – Hát persze – derül fel az arca. – Ez lenne a legjobb. Helyeslően mosolyogva távozik, hogy előkészítse a látogatást, én pedig ismét magamra maradok, és nincs más dolgom, mint eltöprengeni a ligetben hallott kinyilatkoztatásokon. * Gardiner nem tudta megölni Andeannát. Bár egyetértett azzal, hogy a likvidálása elkerülhetetlen, ő volt Andeanna titkos szeretője, és amikor arra került sor, hogy párnát tegyen az arcára és kiszorítsa belőle a szuszt, visszariadt a tettől. Felkapott egy párnát az ágyról, de csak egypár lépést tudott megtenni vele. A nő üres tekintete, reszkető keze, dudorászása, viszonyuk emléke... Végül csak állt ott, párnával a kezében és a fejét rázta. – Mikis rám ordított, hogy öljem meg. Az együtt töltött évek során egyedül akkor fordult ellenem. Megütött és megfenyegetett, hogy megöl. Nem ütöttem vissza, csak álltam ott, és megmondtam neki, hogy képtelen vagyok rá. Végül a Török kikapta a párnát Gardiner kezéből, és elhatározta, hogy ő maga teszi meg. Andeanna fölé magasodott. A párna már csak pár centire volt a nő arcától, mikor ő is leállt.
– Az arca miatt – krákogta Gardiner. – Meg se rezzent. Csak dudorászott, a szemében nyoma se volt a megértésnek. Azt hinné az ember, ez megkönnyíti a megölését, pedig nem. Mikor Mikis félredobta a párnát, azt hitte, az életének vége. Meg fog szabadulni Christina Whiteoak hullájától, a feleségét pedig bezárja a házába, felfogad egy hallgatag vén banyát, hogy ápolja, de biztosra vette, hogy az igazság idővel kiszivárog. Túlzás lett volna azt remélni, hogy Andeanna örökre kómában marad. Magához tér majd, és akkor romba dönti Mikis életét. És ő semmit nem tehetett, hogy megakadályozza. – Az én ötletem volt, hogy cseréljük ki a testeket – folyatta Gardiner fahangon. – Ez akkor jutott eszembe, amikor arról beszélgettünk, hogyan szabaduljunk meg Christinától. Mikis olyan helyre akarta dobni, ahol sosem találják meg, de én arra gondoltam, jobb lenne, ha úgy rendeznénk, hogy rátaláljanak. Ha eltűnik, a férje nem fog felhagyni a kereséssel, de ha úgy tüntetjük fel, mintha baleset történt volna... – Aprócska gondot jelentett viszont, ahogy meghalt – jegyeztem meg. Gardiner bólintott. – Darabokra vagdalták. Mikis azt kérdezte, csak nem a lépcsőről akarom legurítani, hogy azt valljuk, megbotlott, egy késsel a kezében. Erre kijöttem a sodromból, és közöltem vele, ne viselkedjen már úgy, mint egy kretén. Nem ígérkezett könnyűnek, de meg lehetett csinálni. Ha tüzet gyújtunk, a lángok elpusztítják a bűntett bizonyítékát. A nőnek csak a húsa sérült meg. Ha megszabadulsz a hústól, megszabadulsz a sebektől is. Mikis persze aggódott. Túl sok minden sülhetett el balul. Nem látta szükségét, hogy túlbonyolítsuk. Már majdnem meggyőzött, amikor eszembe villant egy új terv. És tényleg a villan szó írja le a legpontosabban. Az ötlet egyetlen émelyítő másodperc alatt robbant be az agyamba. Mondhatjuk, hogy ez volt zsenialitásom egyetlen pillanata. Szörnyen egyszerű ötlet volt: gyújtsuk fel a hullát, de tegyünk úgy, mintha Andeanna lett volna. Christinát a felismerhetetlenségig el kell égetni, hogy megszabaduljunk a szúrt sebektől. És így a teste bárkié lehet. Ha felöltöztetjük Andeanna ruháiba, berakjuk a kocsijába... Mikis már akkor, még a dolgok legelején szükségesnek ítélte, hogy karambolozzon... aztán azt mondjuk, a Török neje az, ki kérdőjelezné meg a dolgot? Mikis azt hitte, elment az eszem. A két nő egyáltalán nem hasonlított egymásra. Nem is voltak egyforma magasak. Nem stimmelt a foglenyomat. És ott volt Arnold Whiteoak... A test elégetésének az volt az igazi indoka, hogy így vezessük félre Christina férjét. Hulla nélkül viszont folytatni fogja a keresést, és Mikis úgy vélte, az Andeanna jelentette fenyegetés is megmarad, hogy egy nap majd kifecseg valamit, és ez ráébreszti Whiteoakot az igazságra. Én győztem meg arról, hogy Andeanna nem tesz ilyet. Hogy nem lesz rá képes. Gardiner gyorsan és meggyőzően beszélt, és sikerült rávennie Mikist a tervre. Szétverték a nő állkapcsát, hogy a rendőrség azt higgye, a balesetben törtek ki a fogai. A trükk persze nem állna ki egy tüzetesebb vizsgálatot, de ha a karambolt megfelelően tudják kivitelezni, ugyan miért gyanakodna bárki is a cserére? Hiszen Andeanna kocsija lesz, az ő ruhái, ékszerei. Mikis azt vallja majd, látta, ahogy elhagyja a házat. Miért hinné a rendőrség, hogy másvalaki volt és nem az, akinek tűnik? – Mikis azonban még mindig nem értette, mi értelme kicserélni a testeket – dörmögte Gardiner. – Addig nem látta át a trükköt, míg el nem mondtam neki, hogy mit tehetünk Andeannával. És ekkor Gardineren erőt vett a szégyen, és gyakorlatilag összezsugorodott tőle. * Tressman bedugja a fejét a váróba és odafüttyent nekem. Én talpra kecmergek, és követem őt egy hosszú, fehér folyosóra. Bevezet egy kicsi, sötét szobába, ami egy duplafalú üvegen át egy nagyobb helyiségre néz. A tükör mellett áll egy szék, nem messze tőle egy hangszóró. A tükrön túli szoba üres. – Mindjárt itt lesz – közli Tressman. – Ez az egyik pihenőhelye, itt nyugodtan fog viselkedni. Maga
addig maradhat és figyelheti őt, ameddig csak tetszik. Ő nem láthatja magát. Odakint egy ápolónő fogja várni, amikor távozni óhajt. – Maga nem marad? – Sok a dolgom. Az adminisztráció... – Szeretném, ha maradna – szakítom félbe. – Lehet, hogy lesznek kérdéseim. – Miről? – Az állapotáról. A kortörténetéről. Az elmeállapotáról. Az orvos cinikusan felnevet. – Nincs elméje. A korábbi orvosainak igen ügyesen sikerült gyógyszerezéssel megszüntetniük. Kíváncsian meredek rá. – Maga nem helyesli a korábbi kezelését? Szomorúan megrántja a vállát. – Két gyerekem egyetemre jár, a harmadik pedig speciális bánásmódot igényel. Az elődöm tudta, hogy szükségem van az extra bevételre. Ő mutatott be Mr. Gardinernek, és én az ő kezéből fogadtam el a harminc ezüstpénzt. Nagyon is tisztában vagyok a vétkeimmel, de azért még mindig meg tudom különböztetni a jót a rossztól, és ahogy ezt a nőt kezelték, az a lehető legrosszabb volt. Soha nem hagytam volna jóvá, amit vele tettek, semmi pénzért. – Nem lehet rajta segíteni? – kérdezem halkan. – Nem. A kár már jóval azelőtt megtörtént, hogy az én gondjaimra bízták. Maga Isten sem lenne képes visszafordítani azoknak a szereknek a hatását, amiket belenyomtak. A személyiségét kitörölték, és soha többé nem lehet helyrehozni. A szobába vezető ajtó kinyílik, mire elhallgat. Némán figyeljük, ahogy egy fiatal fekete ápolónő bevezet egy ráncos öregasszonyt, aki rövid, reszketeg léptekkel csoszog előre, néhány babát szorítva a melléhez. Ajkai szótlanul mozognak, egy ritmusban nyakának rángásával. A rettenet, az undor és a sajnálat keverékével figyelem tovább. * Gardiner terve – önmagában rém egyszerű, ha sikerül megúszniuk a megrendezett karambolt – az volt, hogy Andeannát berakják egy elmegyógyintézetbe, ahol élete végéig begyógyszerezve tartják. Kapcsolatba léptek olyan orvosokkal, akik jöttek nekik valamilyen szívességgel, vagy más miatt kényszerültek arra, hogy kövessék az utasításaikat. – Mikist rögtön fellelkesítette az ötlet, amint elmagyaráztam – mondta Gardiner mindenféle büszkeség nélkül. – Pár perc múlva már telefonált is: először egy kenti kórházat hívott, majd egy darlingtonit, és végül ide került be Andeanna. Drága volt, de Mikist nem érdekelte. Minden jobb volt annál, mint felelni Arnold Whiteoaknak a felesége haláláért. – És nem féltetek, hogy valahogy mégis rájön? – Nem. Senki más nem tudott a viszonyukról. Andeanna volt az egyetlen kapocs. Gyorsan kellett cselekedniük. Másnap kora hajnalban bedugták Christina tetemét Andeanna kocsijának a csomagtartójába, miután egy kalapáccsal megdolgozták az állkapcsát, ráadták Andeanna egyik ruháját és pár személyes tárgyát. Gardiner vezette a kocsit, Menderes követte. Találtak egy csendes útszakaszt, ahol megálltak. Közösen készítették elő a testet és a kocsit – nem először rendeztek meg balesetet –, aztán Gardiner beszállt, és elindult a dombról lefelé egy facsoport felé. Amikor meggyújtotta a hullát, egy darabig még tovább vezette a lángoló kocsit, és csak akkor vetődött ki, amikor már csak egy köpésnyire járt a fáktól. Ügyelve rá, hogy végig fedezékben maradjon, átfutott az erdőn, egészen le a következő útszakaszig, ahol a Török várt rá. Aztán visszaindultak Londonba, hogy összeszedjék Andeannát.
– Megkötöztük, mielőtt elmentünk – mesélte Gardiner –, de nekem egész úton csak az járt a fejemben, hogy valahogy kiszabadította magát, és most egy késsel vár ránk. Nem ez a gondolat ijesztett meg, mert addigra már megbántam, amit kitaláltam. Egy részem azt szerette volna, hogy magához térjen, arra vágytam, hogy az ő kezétől haljak meg. De Andeanna nem szabadította ki magát. Soha többé. Nem is reagált, amikor betuszkolták Christina Whiteoak kocsijának hátsó ülésére, és ráterítettek egy plédet. Menderes zokogott, és esküdözött, hogy sutba dobja az egész tervet, inkább maga mellett tartja Andeannát, segít neki, hogy visszanyerje az ép eszét és az irgalmáért esdekel. Ha a Török tényleg megpróbálta volna megállítani Gardinert, ő nem vitatkozott volna vele. De a zokogás, a tiltakozás dacára a bánattól sújtott férj nem próbálta meg visszafogni őt, így hamarosan már észak felé autózott, hátrahagyva főnökét a telefon mellett, hadd várja be, amint a rendőrség közli vele a tragikus hírt felesége haláláról. – És ennyi volt – fejezte be Gardiner rekedt hangon. – Útközben kocsit cseréltem, Christináét egy a birminghami reptérhez közeli szálloda előtt hagytam, azután meggyőződtem róla, hogy Andeannát biztonságosan elzárják. Aláírtam a papírokat, az anyja nevét mondtam be, és kifizettem, mint később kiderült, az első részletet a sok közül. Az orvosa... a mi orvosunk... tudta, mit várunk tőle, és megígérte, hogy gondoskodni is fog róla. Meg sem kérdeztem, hogy ez mivel jár. Ha száz évig élek is, akkor sem teszem. Soha nem fogom. Vannak dolgok, amelyekről jobb nem tudni. Ezzel teljes szívemből egyetértettem. Rengeteg mindent tudtam Andeanna Menderesről, a Törökkel folytatott házasságáról és az azt követő életéről, ami nélkül boldogabb lettem volna, ha nem tudom. De olyan messze jutottam, és olyan sok mindent kiderítettem, hogy most már nem állhattam le. Így aztán tovább nyomultam, és megkérdeztem, melyik klinikára utalták be. Bond Gardiner habozás nélkül adta meg a címet, a többi pedig – ahogy mondani szokás – már történelem. * Amíg a fáradt öregasszony be nem tipegett a szobába, dédelgettem magamban a reményt, hogy talán ő az én Andeannám. Hogy valahogy visszanyerte az ép elméjét – talán új orvosa segítségével –, és belefogott, hogy elpusztítsa azt a férfit, aki oly sok éven át tönkretette. Arról ábrándoztam, hogy belenéz a tükörbe, megérez engem a túloldalon, és mindentudóan elmosolyodik. „Sokáig tartott, mire eljutottál ide, Ed” – kuncogja. Ám ezek a csalókra remények abban a szempillantásban szertefoszlanak, amint belép. Ez a nő Andeanna Menderes. Bármilyen megtört és nyúzott is, éppen elég ideig nézegettem a róla készült fényképeket, hogy felismerjem az igazit, amikor látom. Csakhogy, a francba is, esély sincs rá, hogy ő legyen a nő, aki elcsábított. Arcát fájdalom és téboly barázdálja, olyan nyomok, amelyeket semmilyen smink nem tudna eltüntetni. A kezei véznák: csontos karjai végén lógó torz indák. Meggörnyedve jár. A haja ősz, ügyetlenül van levágva, hajvégei tépettek és egyenetlenek. Ez az igazi, ma élő Andeanna. Az én kísértetem egy illúzió volt, ügyes rekonstrukció a múltból. Most már látom. Mi több, el is fogadom. Bárki – vagy bármi – volt is a szerelmem, nem az új, erőre kapott, bosszúálló Mrs. Menderes. Könnyek csorognak az arcomon. Oly sok évig voltak bedugulva a könnycsatornáim, és most tessék, huszonnégy órán belül másodszor játszom szökőkutat. A nő szépsége megindít, mert bárhogy néz is ki, hiába az üres tekintet, a csoszogó mozgás, ez a nő szép. Egy idő előtt megöregedett asszony, akit kegyetlenül megfosztottak az elméjétől és a személyiségétől, egy szenvedő lélek. Ám mégis az a fajta szépség, amit nem lehet nem észrevenni. Valami megmoccan a látómezőm szélén – dr. Tressman nyújt át egy fehér zsebkendőt. Szomorú mosollyal rázom meg a fejem. Nem akarom letörölni a könnyeimet. Élvezem a melegségüket az
arcomon. Ők a biztosítékai annak, hogy bármit tettem és bárki voltam is, részben még mindig ember vagyok. – Hogy tehették ezt vele? – zokogom. – Még az is irgalmasabb lett volna, ha megölik. De ilyen állapotba taszítani... elpusztítani az elméjét... – Egyetértek – sóhajtja Tressman. – A halál valóságos megváltás lett volna. – Nem tehet valamit? Mondjuk adhatna egy injekciót... – Igen, megtehetném – dünnyögi. – És gondolkoztam is rajta, nemcsak Mrs. Emerson esetében, de más, hozzá hasonlóknál is. Csakhogy én az élet védelmére esküdtem fel, nem arra, hogy elvegyem. Emellett ki vagyok én, hogy ilyen kérdésekben döntsek? Igenis történnek csodák. Láttam már Miss Emersonhoz hasonló embereket, bizonyos esetekben még nála is rosszabb állapotban, akik végül kiemelkedtek a téboly elveszett mélységeiből, és ott folytatták az életüket, ahol abbahagyták. – De maga azt mondta, hogy elpusztították az agyát! – Így van – bólint. – Viszont, bár sokat tudunk az agyról, semmit nem tudunk a lélekről. Nem számítok arra, hogy Miss Emerson felépül. Lehetetlennek tartom, de bármilyen csekély esély is van rá, azért létezik. Ahol élet van, ott remény is van. Ez fogja vissza a kezem, még a legkomorabb órákban is, amikor a legrettenetesebb kínokat látom. – Engedje meg, hogy én döntsek róla! – suttogom. – Én véget vethetnék a nyomorúságának. – Ezért nem fog soha maga ilyen választási lehetőséget kapni – mosolyog rám fanyarul. – A gyengéket és a sérülteket az erősekre kell bíznunk, hogy elviseljék a szenvedéseiket, különben azoknak az irgalmára kellene bíznunk őket, akikből az hiányzik. – Én tudok irgalmas is lenni – mordulok fel, mert nincs ínyemre a burkolt célzás. – Tud az lenni, Mr. Sieveking? Tényleg tud? Azokra gondolok, akiket megöltem. Tekintetem végigsuhan az engem szorosan körbevevő kísérteteken – láthatóan őket éppúgy lenyűgözi a szobában levő nő, mint engem. Inkább nem felelek. Az ápolónő bennmarad Andeannával, de elvonul az egyik sarokba, hogy olvasni kezdjen egy gyűrött regényt. Andeanna ide-oda mászkál, miközben én rejtekhelyem csendjéből figyelem. Végighúzza ujjait a falon lévő színes festményeken (úgy néznek ki, mintha gyerekek festették volna, de valószínűleg a páciensek munkái), és kísértetiesen elmosolyodik, majd hirtelen félbehagyja. Megáll egy nagy fejű, tiszta kék kisfiú képe előtt, és meredten nézi, egyre szélesebb mosollyal, majd nekinyomja a homlokát az alak hasának és élesen feljajdul. – Most mi történik? – kérdezem döbbenten. – A képet egy férfi rajzolta, aki legalább olyan régóta itt van, mint Miss Emerson. Kiegyensúlyozottabb páciens és vannak világosabb időszakai. Szerelmes Miss Emersonba, és amikor megtudta, hogy volt egy gyereke, neki festette ezt a képet. Miss Emerson néha felismeri, és ilyenkor meggyászolja mindazt, ami elveszett számára. – Mintha azt mondta volna, hogy már semmit sem képes felismerni. – Időnként emlékszik bizonyos dolgokra, de úgy, hogy azt mi nem érthetjük. – Vagyis nem teljesen agyhalott? Az orvos vállat von. – Amikor meglátogatja az igazi fia, nem tudja, ki ő. Egy férfi rajzol egy bizarr képet a gyerekéről, akit ő sosem látott, és az felkavar benne valamit. Az emberi léte egyes nyomai megmaradnak, de ezek olyan nehezen megfoghatók, hogy lehetetlen őket megmagyarázni – a vállamra teszi a kezét. – Nem lehet megmenteni, ha ezt akarta kérdezni. Andeanna elfordul a képtől, és a szoba közepére csoszog. Szeme a semmi tágra nyílt tava. Leül a padlóra, elpakol maga körül, és lerakja a babáit. Félredöntött fejjel tanulmányozza őket, aztán
felkapja a nagyobbikat és ráncigálni kezdi a haját. – Addig játszik velük, míg vissza nem visszük a szobájába – mondja Tressman. – Úgy tesz, mintha a fia lenne, képzeletbeli édességekkel eteti, talán még a mellét is előveszi és megszoptatja – tapintatosan köhint egyet-kettőt. – Arra kell kérnem, hogy távozzon, ha erre sor kerül. Nézem Andeannát, aki most az ölébe fekteti a babát és felvesz egy másikat – az egy lány –, levetkőzteti és ruháját ráhúzza pótfiára, miközben mosolyog és gőgicsél. Ezután ringatni kezdi a babát a karjában, és elfojtott hangokat hallat. Szeretnék elmenni, de képtelen vagyok eltépni róla a tekintetem. Nem csak arról van szó, hogy sajnálom. Egy részem maradni akar, mert azt hiszi, hogy én is idetartozom. Érzem, hogy mocorog bennem a téboly. Könnyű lenne feladni, elhagyni a való világot, az igazság utáni hajszát, a tudásvágyat, és egyszerűen csak csatlakozni Andeannához céltalan és gondtalan életében. Üldögélni egy szobában, gyerekes képeken merengeni, babákat öltöztetni, másokra hagyni az aggódást és a tervezgetést. A maga kifacsart módján maga lenne a mennyország. De még nem jött el a mennyország ideje. Most a pokol idejét írjuk. Addig nem lelhetek menedéket, míg meg nem fosztottam a hazugságot minden sallangtól, míg ki nem derítettem, hogy kibe szerettem bele és ki rabolta el a lelkemet. Ha most feladom, mindörökre gyötörni fog az emléke. Soha nem lelhetek nyugalmat. Nem ücsöröghetek Andeannával és babázhatok. El leszek zárva, hogy a sikolyaim ne ijesszék meg a többi pácienst. Andeanna egyik tenyerével rácsap a padlóra, a másikkal magához öleli a babát. Az arca eltorzul és ismét ráüt a padlóra. Az ápolónő odasiet az egyik falra magasan felerősített, bezárt szekrényhez, kinyitja, és kivesz belőle egy kis táskát. – Bódítószerek? – kérdezem, és már távozni készülök, mert nem szívesen lennék tanúja, ahogy begyógyszerezik Andeanna Menderest. – Semmi ilyen szörnyűség – mosolyog rám Tressman. Az ápolónő Andeanna kezébe nyomja a táskát, ő pedig a padlóra rázza a tartalmát. Megkönnyebbülve látom, hogy nincs köztük semmi ijesztő, csak hétköznapi kozmetikumok – rúzs, szempillafesték, pirosító. Andeanna végigtapogatja a tubusokat és a dobozkákat, majd a rúzs mellett dönt. – Most már nem fog megmozdulni – jegyzi meg Tressman. – Amikor ebbe belefog, órákra elfeledkezik mindenről – rám pillant. – Ha szeretné, most bevihetem hozzá. Ilyenkor a babáján kívül nem vesz észre semmit. Megrázom a fejem. – Eleget láttam – suttogom. Tressman szája elvékonyodik. – Megkérdezhetem, miért érdekli Miss Emerson? Tudom, hogy semmi közöm hozzá, és nem is kell válaszolnia, de... – A szeretője voltam – felelem szelíden. Rám néz, majd Andeannára, majd ismét rám. – Mielőtt még idekerült volna? – Annál sokkal később. Arcára ráncokat gyűr a gondolkodás. – Nem értem. – Én sem – felelem elfojtott, keserű nevetéssel. Még egy utolsó, vágyódó pillantást vetek Andeannára és élettelen kisbabájára, majd hátat fordítok nekik.
– Most már szeretnék elmenni. – Biztos? – Láttam, amiért jöttem. Nincs okom itt maradni. Nem tudom, hogy kimenni van-e, de nem maradhatok itt elbújva, nem igaz? Tressman értetlenül mered rám, mire keserűen felnevetek. – Minden rendben, csak költői kérdés volt. – Van hol aludnia ma éjjel? – tudakolja Tressman és kinyitja az ajtót. – Nem tudom. Lehet, hogy visszaindulok Londonba. Megy még ilyenkor vonat? – Kétlem. Viszont ajánlhatok egy jó szállodát. – Kösz. Ha tudná, milyen napom volt... – sikerül felvillantanom egy röpke mosolyt. – Alig állok a lábamon. Azt hiszem, át tudnék aludni... Elhallgatok, bár nem tudom biztosan, miért hagytam félbe a mondatot. A baba képe villan az eszembe, de nem azé a babáé, amit Andeanna szorongatott. Hanem a festményen látott fiúé, akinek olyan hatalmas kék feje volt. Csak épp most mások a vonásai. Mert az én arcomat viseli, és rám nevet. Tressman becsukja a megfigyelőszoba ajtaját. – Várjon! – állítom meg, és visszacsörtetek, mintha csak a kép erőltetné rám az akaratát. Szinte hallom a kacaját. Nem mehetek el úgy, hogy ne tudjam meg, miért kuncog a baba. – Biztosan jól van? – tér vissza velem Tressman a helyiségbe. Egy éles kézmozdulattal elnémítom. A gondolatok vasúti szerelvényekként torlódnak össze a fejemben. A kirakós darabkái összeillesztődnek, kéretlenül állnak össze képpé. Még nem látom át az egészet, de tudom, hogy valami köze van az üveg túloldalán látható asszonyhoz, és még inkább a babához, amelyiknek az arca most már pirosítótól vörösük. Mi van ebben a kicseszett babában, ami ennyire felkavart? Azután tudatom sötétlő vizéből egy kérdés bukkan a felszínre, és én ösztönösen is tudom, hogy ez fog elvezetni a válaszokhoz. Nem tudom, mit jelent a kérdés, vagy hogy miképpen szolgál majd kulcsként a kirakóshoz, de mindenesetre engedek a késztetésnek és szabadjára engedem. – Ha Miss Emerson szerint ez a baba a fia – motyogom oda az összezavarodott dr. Tressmannek –, akkor mi a francért bánik úgy vele, mintha egy lány lenne?
HUSZONEGY Az éjszakát a kedves doktor által ajánlott szállodában töltöm, és bár békés hely, én pedig kimerült vagyok, fel-felriadok álmomból, gyötörnek a kérdések és a felmerülő, homályos válaszok. Kezdetben nem hiszem el, amit az ösztöneim súgnak. Attól tartok, hogy az elmegyógyintézet tébolya viselt meg ennyire, hogy mindez csak egy elborult elme kreálmánya. Órákat pazarolok el, hogy olyan elméleteket cáfoljak meg, amelyekről a szívem mélyén tudom, hogy igazak. Kitérek a megvilágosodás elől, és elkeseredetten kutatok más megoldások után, de az az átkom, hogy újra és újra visszatérjek ugyanahhoz a torz, eszelős igazsághoz. Egyfolytában a babán jár az eszem, ahogy Andeanna ráadja a kislány ruháit és bekeni az arcát a sminkkel. Ha meg tudnék szabadulni ettől a képtől, talán máshol kutathatnék hamis válaszok után. De magamnak képtelen vagyok hazudni, bármilyen elszántan próbálkozom is. Az igazság nem hagyja magát megcáfolni. Reggelre feladom a küzdelmet. Nem ismerem a teljes történetet, de nem lesz nehéz kitölteni a részleteket. Igen, veszélyes lesz és rémes, de nem lesz nehéz. Tudom, kihez forduljak, és azt is, hogy hogyan találjam meg és hogyan kényszerítsem vallomásra, ha ellenállna. Nem lesz több baszakodás hazugságokkal és kísértetekkel. Végeztünk ezzel a szarral. Már csak az igazság pokoli verme maradt. * Expresszvonattal indulok vissza Londonba. Az alváshiány nyilván legyűrt, mert nem rémlik, hogy vettem volna jegyet, vagy egyáltalán hogy felszállok. Az utolsó dolog, amire emlékszem, a szállodában elköltött korai reggeli. Aggódnom kellene Bond Gardiner figyelmeztetése miatt, de nem érdekel. Biztos vagyok benne, hogy be tudok jutni a városba, és kisurranni onnan, mielőtt bárki lebuktatna. A kimerültség jobban zavar, mint Gardiner fenyegetése. Nem szeretném elveszteni az önuralmamat. Összeszedettnek kell maradnom. Hátradőlök az ülésen, behunyom a szemem, kizárom a körülöttem levő világot, és megpróbálok aludni. Csakhogy nem járok nagyobb sikerrel, mint a hotelben. A baba még mindig kísért, kitölti a gondolataimat, nem hagyja, hogy bármi is elterelje a figyelmemet. Talán az őrülteknek nem kell alvás. Talán a tébolyuk is elég ahhoz, hogy életben maradjanak. * Egy taxiban ülök. Megint csak nem rémlik, hogy mozogtam volna – nem emlékszem rá, hogy leszállok a vonatról. Kinézek a szélvédőn és halkan felnyögök. Ismét Londonban vagyok. Érzem, hogy az egyik zsebemben dudorodik valami. Hagyom, hogy az ujjaim belekotorjanak, és egy fegyvert tapintanak ki. Axel Nelke fegyvere. Nyilván elmentem érte a Heathrow-ra, feltörtem a kocsit és visszaszereztem. Előredőlök és megkérdezem a sofőrt, hogy még menynyi az út. – Tíz perc, haver – feleli vidáman. Nem kell megtudakolnom, mi is az úti cél. Hátradőlök és szelíden elmosolyodom. Az elmegyógyintézet óta első ízben el tudok szakadni a baba képétől és a hozzátartozó összes kérdéstől és választól. Már nem kell többé találgatnom. Plusz-mínusz tíz perc, és minden tisztázódik. * Ismét kimaradnak dolgok. Amire legközelebb emlékszem, hogy a Menderes-birtokon lopakodom előre. A kísértetek mellettem sorjáznak, hétrét görnyedve, komoly képpel, mintha csak szagot fogtak volna. Úgy néznek ki, mint a vadászebek. Éhes, pokoli ebek, nem sokkal evés előtt.
Hátrafelé kerülök, halkan betörök egy ablakot, és átsuhanok az ismerős szobákon, némán törve előre. Egy árva lélekkel sem találkozom. Áldozatomat a biliárdszobában találom, amint egyedül játszik: ebben a játékban a győzelem és a vereség ugyanazt jelenti, a diadal kéz a kézben jár a bukással. Megvárom, míg beüti a feketét, majd lassan tapsolva elindulok felé. Gregory Menderes riadtan felnéz, védekezően maga elé emelve a dákót. Amikor meglát, a dákó vége lehanyatlik, majd ismét felemelkedik, mintha nem tudná eldönteni, hogy fenyegetést jelentek-e rá nézve. Végül félreteszi, és óvatosan rám mosolyog. – Mr. Sanders. Megkérdezhetem, hogy jutott be? – A nevem Ed Sieveking – felelem halkan. – De ezt már úgyis tudtad, nem? Greygo szeme összeszűkül, de hallgat. – Ki van még rajtunk kívül a házban? – Senki – mosolyog rám. Előhúzom a fegyverem és célba veszem, mire lelohad a mosolya. – Senki – ismétli, ezúttal komoran. – Személyzet? – A takarítók korán jönnek, és mára már végeztek. Mint ahogy a kertészek is. A legtöbbször magamnak főzök vacsorát. Nincs itt senki más. – Őrök? – Azóta nincsenek, hogy apám meghalt. Egy darabig még itt tartottam őket, hogy elijesszék a médiát, de mostanra alábbhagyott az iránta tanúsított érdeklődés, így többé nincs rájuk szükség. Váratlan ajándék. A fegyvert továbbra is rászegezem, és rátérek az ügyre. – Most jöttem Darlingtonból – közlöm, mire a fiatalember elsápad. Az arca már nem napbarnított, és biztos vagyok benne, hogy soha nem is volt az, csak a találkozásunk előtt fújta be, hogy elrejtse bőre természetes színét. Leesik az álla. Erre a reakcióra számítottam. A megerősítésre, hogy nem tébolyodtam meg. – Felmegyünk az emeletre – mondom. – Elvezetsz oda, ahol a ruháidat tartod. Aztán átöltözöl. Ha úgy teszel, mintha nem tudnád, miről beszélek, olyan helyen lőlek meg, ahol garantáltan fájni fog. – Ed... – fog bele. – Indulás, Gregory! És hallgass! A fegyverre néz meg a rángatózó ujjamra, aztán savanyúan bólint és elindul a folyosó felé. Magam elé engedem és most már annyi mindent meglátok, oly sok árulkodó jelet, amit nyilván tudat alatt már korábban is kiszúrtam, csak nem figyeltem rá. Epe tolul a torkomba, de visszanyelem, ahogy felzárkózom mögé, vigyázva, nehogy túl közel kerüljek. Nem kockáztathatok, már nem, amikor ilyen közel jutottam az igazsághoz, hogy érzem, ahogy átsiklik a szőrszálak között a tarkómon, akár egy kígyó. Ha Greygo fél is – és nyilván fél –, ügyesen álcázza. Ami nem lep meg. Hiszen megszokta, hogy leplezze az érzelmeit. A RADA-n kapott képzés, a színpadon töltött évek, a karakterszerepek iránti fogékonysága... Eszembe jut Andrew Moore, ahogy azt mondja, hogy az unokája lehetne sztár is, hogy dönthetne a hírnév mellett is. Csakhogy Gregory Menderest soha nem érdekelte a hírnév, csak mesterségének csiszolása, a művészet tökélyre vitele, hogy miként bújjon bele olyanok bőrébe, akiknek tűnni akar. Bárcsak gondosabban feltérképeztem volna a múltját, elmélyedtem volna a szerepekben, amelyeket az évek során alakított! Lefogadom, hogy találnék előjeleket. Joe és én csak Andeannára és Mikisre összpontosítottunk. Soha nem ástuk bele magunkat a fiuk múltjába. Nem gondoltam, hogy megérné.
Joe... Mit gondolna minderről? Soha nem árulhatom el neki, bármi lesz is a vége. Soha senkinek nem árulhatom el. Ez az a fajta igazság, amit az ember a szíve mélyén hordoz, és soha nem mond el senkinek. Ha élve keveredek ki belőle, majd kitalálok valamit Joe-nak. Ebben jó vagyok. Hiszen azért csak sikerült a mesékből is megélhetést teremtenem. Greygo az anyja hálószobájába vezet, és elindul a beépített szekrény felé. – Megállj! – förmedek rá, és elébe kerülök, majd széthúzom a szekrényajtókat. Négy polcot látok, teli ruhákkal és dobozokkal. – Ezek a jelmezek? – Igen, de van még egy táska a legalsó polc alá tuszkolva. Az is kell a teljes hatás eléréséhez. Elhátrálok a beépített szekrénytől, és megütögetem a fegyver ravaszát az ujjammal. – Még csak meg se próbálj előszedni valamit, ami akár távolról is hasonlít egy fegyverre! – figyelmeztetem. Greygo letérdel, és benyúl a sötétbe. Egy tömött műanyag zsákot emel ki belőle. Közlöm vele, hogy öntse a tartalmát a szoba közepén a padlóra. Mindenféle testpárnák, fűzők, melltartók, harisnyanadrágok, bugyik záporoznak elő. Rámeredek az alsóneműkre, majd megköszörülöm a torkom, és megint legyűröm a feltoluló epét. – Öltözz át! – harákolom. Vita nélkül vetkőzik le, felfedve simára borotvált mellét, karját és lábát. A bokszeralsónál megáll. – Gond lenne, ha félrenéznél? – Igen. – Ed, kérlek, nincs rá szükség, hogy... – Csak csináld! Greygo bánatosan felsóhajt, majd letolja az alsónadrágját. A nemi szerve körül le van gyantázva a szőr. A meztelensége felkavar. Nem vagyok homofób, de attól, hogy így látom, és eszembe jut mindaz, ami köztünk zajlott, hányingerem támad. Bár nem olyan erős, mint az én helyzetemben sok férfinak lenne. És ez meglep. Azt hittem, jobban fog feszélyezni a dolog nemi oldala. Talán később így is lesz, amikor majd lesz időm gondolkodni és mindezt felidézni. Most azonban minden olyan, akár egy valószerűtlen álom. – Öltözz fel! – vicsorgatom a fogam, és lesütöm a tekintetem. Bonyolult dolog az öltözés. Minden lépést pontos sorrendben kell végrehajtani. Kényelmetlennek tűnik, főképp az ágyék körül, de Greygót láthatóan nem zavarja, észre sem veszi a testébe mélyedő szíjakat. Amikor az összes párna a helyén van, pontosan a megfelelő helyen, felhúzza a harisnyát és felveszi a melltartót szintetikus, de valósághű kinézetű mellére. Ezután visszatér a gardróbhoz, ahonnan kiválaszt egy piros ruhát, belelép és ráhúzza a combjaira, a szíjakra és a párnákra. Arra számítok, hogy megfordul és megkér, húzzam fel a hátán a cipzárt, de egyedül is megoldja, majd magas sarkú cipőbe bújik. Már csak a paróka van hátra. Az egyik dobozból szedi elő, rögzíti a megfelelő helyen, hogy azután hátravesse a fejét és rám mosolyogjon, bevetve bája minden fegyverét. Torkomon akad a szó. Döbbenten lépek hátra, és majdnem elejtem a fegyvert. Az álcához kell még pár simítás, mielőtt tökéletes lesz. Greygo vonásai hihetetlenül hasonlítanak az anyjáéhoz, de még mindig van benne valami férfias, viszont még se smink, se rúzs, se fülbevalók, se szempillák nincsenek. Plusz hiányoznak a színezett kontaktlencsék. Ám ez az alak, még így, félkészen is, összetéveszthetetlen. – Andeanna – nyögök fel.
Gregory Menderes felhúzza egyik szemöldökét, összehúzza a száját és az ő hangján így szól: – Az egyetlen és páratlan – vigyorodik el szexisen. – Egy csókot a régi idők emlékére, Ed? Képtelen vagyok felelni. Csak nézem annak a férfinak az arcát, aki az a nő, akibe beleszerettem, akiért öltem, és várom, hogy a téboly fúriái alázuhanjanak a meggyötört mennyből és elvigyenek magukkal. * Greygo leül az öltözőasztalhoz, és munkához lát az arcán. Nézem, amint Andeanna életre kel a tükörben, és csak ámulok az átváltozás láttán. Nemcsak a kinézetről van szó. Ahogy Greygo dolgozik, úgy válik nővé – ahogy a kezét mozdítja és hajlítja a nyakát, ahogy a vállát tartja, ahogy finoman himbálja a csípőjét, miközben előre-hátra dől a székben, ahogy keresztbe veti a lábát. Még úgy is, hogy tudom, ki ő valójában, még így is erővel kell magam emlékeztetnem, hogy ő nem Andeanna – hogy ő egy férfi és nem egy nő, egy könyörtelen szélhámos, akire a halál vár, nem pedig a bálványozni való, visszatért szerelmem. – Már az elejétől fogva csőbe húztál, igaz? – motyogom. – Hát persze – feleli Andeanna hangján. – Ezt ne! – förmedek rá. – A saját hangodon beszélj! – Ez az én hangom, drágám – feleli, anélkül hogy hangnemet váltana. – Hagyd abba – figyelmeztetem – vagy istenemre mondom... Úgy sóhajt fel, ahogy Andeanna tette, mikor az életéről mesélt a Törökkel. – Nem érted, Ed. Amikor így vagyok öltözve, amikor ezt az arcot és testet viselem, én az anyám vagyok. Nem változtathatom meg a hangom csak a te kedvedért. Ha azt akarod, hogy Greygóként beszéljek, ki kell bújnom ezekből a ruhákból. Akarod, hogy megtegyem? – Nem. Nem könnyű szembenézni vele ebben az álruhában, de ha levetné, a beszélgetés hátralevő részében azt szeretném, hogy vegye vissza. Nem hiszem, hogy el tudnám hinni, hogy ő Andeanna, az én Andeannám, ha nem látom őt végig nőnek öltözve. – Egy kérdés, mielőtt belevágunk. Azért rendezted így apád halálát, hogy rátedd a kezed a pénzére? Andeanna megrázza... Nem. Úgy kell rágondolnom, aki a valóságban. Tehát Greygo megrázza nőnek álcázott fejét. – Semmi ilyesmi nem volt benne – feleli. – Meglep, hogy megkérdezted. – Csak meg akartam bizonyosodni róla. Leülök az ágyra, az ölembe teszem a fegyverem és intek, hogy kezdje. – Felteszem, ismered az egész sztorit, hogy anyám hogyan kapta rajta apámat és vesztette el a józan eszét? – Igen, ismerem. – Remek, így rengeteg időt nyertünk. De most térjünk rá az én sztorim kezdetére! Az anyám iránt érzett szeretet minden mást felülírt. Ebbe beletartozott az apám és az irántad érzett szeretet is. – Még hogy irántam! – horkanok fel. Elmosolyodik, de nem erőlteti a dolgot. – Anyám mindig tudta, hogy én... mondhatjuk, hogy különleges vagyok? – Mondjuk azt, hogy ferde vagy, mint egy bumeráng – javítom ki. Vállat von. – Különösebben soha nem izgatott a szex, szóval ez vita tárgya. Soha nem féltem attól, hogy ki vagyok, de ismertem apámat, és tudtam, fájna neki az igazság. Éppen elég nehéz volt elmondani neki, hogy színésznek akarok állni, de ha azt is bevallom neki, hogy meleg vagyok... szerintem még ezt is
lenyelte volna és elfogad olyannak, amilyen vagyok, de a lelke legmélyéig megrázta volna. Nem akartam még több nyomorúságot csempészni az életébe, azok után, ami az anyámmal történt, így jobbára szüzességi fogadalmat tettem. Sőt, párszor még nőkkel is megpróbáltam, hogy úgy tűnjön, mintha tüzesvérű hetero lennék. Mindenesetre most nem az én szexuális irányultságom a téma. – Nem? Megrázza a fejét. – Amit anyám látott bennem kisgyerekként, az nem a fasz iránti sóvárgásom volt, már elnézést a nyerseségért, hanem a vágy, hogy szeretnék nőies lenni. Imádtam nőnek öltözni, szép ruhákat és fehérneműt felpróbálni. Részese szerettem volna lenni ennek a csillogó és jelmezes világnak. A szexnek ehhez semmi köze sem volt. Tudta, hogy sokszor beszökdöstem a szobájába és kifosztottam a gardróbját. Sőt időnként találtam ott olyan ruhákat is, amelyek túl kicsik lettek volna neki, és biztosra vettem, hogy csak azért vásárolta őket, mert rám gondolt. Az apám viszont semmit sem tudott erről, míg kilencévesen rajta nem kapott anyám egyik ruhájában. Akkor majdnem agyonvert. – Greygo arca ellágyul. – Soha nem hibáztattam érte, hiszen az ő nemzedéke így gondolkodik. A francba is, hiszen a mi nemzedékünkből is sokan ugyanígy gondolkodnak! Greygo kajánul rám mosolyog. – És mi van veled, Ed? Erről sosem beszélgettünk korábban. Te hogy állsz a homoszexualitáshoz? – Élni és élni hagyni – morgom. – Nincs gondom a melegekkel, de nem is érdekelnek. – Milyen kár – dünnyögi, és játékosan lebiggyeszti az ajkát. Az ajkait nézem. Eszembe jut az összes alkalom, amikor csókoltam őket. A bennem levő keményvonalas hetero szeretné, hogy visszaborzadjak, vagy esetleg szétverjem őket, hogy megfizessen azért, amit tett. Ám az igazat megvallva nem izgatom magam. Kellene, mégsem teszem. Annyira szerettem Andeannát, hogy nem hiszem, hogy érdekelt volna, ha mondjuk kiderül róla, hogy transzvesztita. Akkor nem, ha minden más klappol. Együtt tudtam volna élni ezzel. Olyan szintű alkalmazkodás lett volna, amit boldogan vállalok. Érte. – Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megütött – folytatja Greygo. – Ezután anyám segítségével illegalitásba vonultam. A szárnyai alá vett, és megengedte, hogy nőnek öltözzem, amikor apám nem volt a közelben. Megtanított sminkelni, és hogy miként hordjam a női ruhákat, de még azt is, hogy hogyan tüntessem el az alteregóm nyomait, amikor kiléptem a szobájából. Az ő révén tanultam meg, hogy milyen fontos különválasztani a különböző személyiségeimet. – Anyám olyan bátor volt – mondja Greygo lágyan. – Apám szörnyen megverte volna, ha rájön. Életében az volt az egyetlen alkalom, amikor anyám becsapta, és azt is miattam tette. – Nem az volt az egyetlen alkalom – ellenkezem. – Ott volt a viszonya is. Erre kuncogni kezd. – Axel Nelke-kel? Tuti, hogy mostanra már tudod, mi az igazság. Nem tudom, Andrew honnan vette az ötletet, hogy anyámnak viszonya volt. Bond mindvégig fedezte a hazugságot a saját indokaiból. Akárcsak én. De nyilván már felfogtad, hogy anyám mennyire hűséges és odaadó volt. Soha nem csalta volna meg apámat. Meglepetten döbbenek rá, hogy nem tud arról, hogy anyja elszórakozott Gardinerrel. A bennem rejlő kicsinyes gyűlölködés rögtön szeretné szétzúzni az illúzióit, de ez csak másfelé terelné a beszélgetést, én pedig nem akarom pazarolni az időt. Azért jöttem ide, hogy többet tudjak meg, nem azért, hogy felvilágosítást adjak. – Lesújtott, amikor meghalt – folytatja elfelhősödő tekintettel. – Nemcsak az anyámat vesztettem el, hanem a tanáromat, a bizalmasomat és a barátomat is. Anyám nemcsak mindennapi életem hatalmas szeletét jelentette, hanem titkos életem teljes egészét is.
Már elkezdem mondani, hogy milyen nehéz lehetett, pusztán megszokásból szeretném kifejezni az együttérzésemet, de ekkor elhallgatok, és a homlokom ráncolom. – Csakhogy nem halt meg. – Most már tudom, de akkor még nem tudtam. Akkor azt hittem, a világ többi részével egyetemben, hogy odaveszett az autóbalesetben. Éveken át gyászoltam, mielőtt rájöttem volna, hogy még életben van. – Hogy jöttél rá? – tudakolom, majd némán figyelmeztetem magam: már-már megsajnáltam. Nem szabad elfelejtenem, mit is tett. Jobb lesz, ha a sajnálatot magamnak tartogatom. – Régóta tudtam, hogy valami nem stimmel apámmal: abból, ahogy anyám nevének említésére reagált, a Bonddal váltott óvatos pillantásokból. Elkezdtem kihallgatni a beszélgetéseiket és kutatni az iratai között, mikor távol volt, de sikertelenül. Az áttörésre akkor került sor, amikor letartóztattak – nevet fel Greygo. – Régebben transzvesztita bárokba és klubokba jártam. A ruhák miatt mentem, nem az alkalmi szexért. Éppen egy zártkörű bulin voltam, amikor razziáztak. Mivel kiskorú voltam, letartóztattak. Fel kellett hívnom valakit, de apámat nem mertem, így hát Bondot hívtam. Tudtam, hogy anyám számíthatott rá, és reméltem, hogy én is számíthatok. Letette az óvadékot és elvitt a lakására. – Bond semmit sem kérdezett arról, hogy mit kerestem azon a helyen, nem akart tudni róla. Kevert nekem egy italt, hagyta, hogy megfürödjek, még pár ruháját is kölcsönadta. Ekkor üzleti ügyben el kellett mennie, rajtam pedig úrrá lett a szimatolhatnék. Találtam pár levelet, amit a Szent Mihály Pszichiátriai Klinikáról küldtek és egy bizonyos Deleena Emerson nevű páciensről szóltak. Azonnal felhívtam az orvosát, és követeltem, hogy mondja el, mi az igazság. Megfenyegettem, hogy elárulom, ha nem hajlandó együttműködni. – Elszörnyedtem, mikor megtudtam – dörmögi Greygo. – Apám szerette anyámat. Képtelen voltam megérteni, hogy tehette ezt vele. Akkor még nem tudtam Christina Whiteoakról, és egyetlen okot sem tudtam elképzelni, hogy miért... Nem tudja kimondani, hogy „tette tönkre az életét” vagy „pusztította el”. Ez az első igazi jele annak, hogy Gregory Menderes valóban szerette az apját. – Meglátogattad az anyádat? – Természetesen. Elszöktem, leintettem az első arra járó taxit, és annyi pénzt kínáltam a sofőrnek, amennyit csak kér, hogy vigyen Darlingtonba. Amikor odaértem... – elhallgat, az ajka elvékonyodik. – Oké, ezt a részt átugorhatod. Én is láttam őt, úgyhogy el tudom képzelni. Hálásan bólint. – Hogy rövidre fogjam a hosszú mesét, mikor visszatértem, leültem elbeszélgetni Bonddal, és kicsikartam belőle a történteket. Apámat képtelen voltam megkérdezni. Soha nem is tettem meg. Egészen a végéig azt gondolta, hogy halottnak hiszem anyámat. – Nem tudtam, mit tegyek. Szerettem volna gyűlölni valakit, de kit? Bondot nem volt értelme, ő csak parancsot teljesített. A Szent Mihály személyzetét sem lehetett, ők idegenek voltak, akiket vagy lefizettek vagy megfélemlítettek. Egyetlen embert gyűlölhettem igazán, és ez az ember az volt, akit képtelen voltam valaha is gyűlölni: az apám. – Hogyhogy nem tudtad gyűlölni? – szakítom félbe. Greygo vállat von. – Úgy, hogy szerettem. – De ellopta tőled az anyádat. Kitörölte az elméjét és bezárta egy diliházba. – Tudom, de ezt leszámítva... – beteges kacajt hallat. – Úgy értem, tudtam, hogy gyűlölnöm kellene, tudtam, hogy gyűlölnöm kell, de nem tudtam rávenni magam. Azt akartam, hogy fizessem meg azért, amit tett, de ugyanúgy nem tudtam megtámadni, mint ahogy a saját szívemet se tudom kivágni, hogy
aztán ismét visszavarrjam a helyére. Én képtelen voltam gyűlölni vagy ártani neki, Ed. Ám Andeanna Menderes nem volt az. Greygo feláll az öltözőasztaltól és megfordul. Annyira nőiesnek tűnik, hogy egy pillanatra tényleg elfelejtem, ki is ő, és majdnem odaugrok, hogy magamhoz öleljem Andeannát, megcsókoljam és megmondjam, mennyire hiányzott. Még időben észbe kapok, de nem sokon múlik. – Ez nemcsak egyszerűen álruha – lép felém párat Greygo. – Nem csak eljátszom, hogy nő vagyok. Amikor átváltozom, teljesen átváltozom. Amikor Andeannaként voltam veled, nem tudtam, hol végződöm én, és hol kezdődik az anyám. Nem játszottam, hanem én voltam Andeanna Menderes. – Ártatlannak vallod magad? – csikorgatom a fogaimat. – Csak nem valami elbaszott skizofrén kifogással jössz itt? Nem én voltam, az anyucim volt az. Ezt próbálod előadni? – Nem – sóhajtja. – Én terveltem ki az elcsábításodat és a merényletet. Én álltam minden mögött, és tudatában voltam minden egyes lépésnek. De amikor elmélyedtem ebben a szerepben, akkor teljesen elmélyedtem benne. Túlléptem azon, hogy szerepet játszom. Figyelj ide! Hallgass meg! – megérinti a torkát és érzékien végigsimít rajta. – így kell beszélnem, amikor olyanná leszek, mint ő. Ilyenkor nincs saját hangom. Ha az életem függne tőle, akkor sem tudnám Greygo vagy a többiek hangját produkálni. Üresen meredek rá. – Miféle többiekét? Erre meglepett képet vág. – Azt hittem, tudod. Vadul pörögnek a kerekek az agyamban, és ekkor megértem. – Etienne Anders. Te voltál a misztikus is. – Hát persze! Hogyan tudtam volna másképp anyám hangját reprodukálni? Etienne volt a leggyengébb alakításom. Átláthattál volna rajta, ha nem kötnek le annyira a gondolataid. Soha nem bújtam bele igazán a bőrébe. Felraktam egy rakás sminket, meg belebújtam a ruháiba, de soha nem éreztem magam igazi médiumnak. Kelletlenül elvigyorodom, ahogy visszagondolok erre. Igaza van – észre kellett volna vennem. Az erőltetett óvatosság, a vastag smink, az abszolút tökéletes hang, amikor megidézte Andeannát, a hasonló arcvonások... Múlt éjjel, amikor az egészet összeraktam, azt feltételeztem, hogy a misztikus egy felbérelt cinkostárs volt, de persze sokkal biztonságosabb volt a mesteri színjátszónak egy másik jelmezbe bújnia, és neki magának eljátszania a szerepet. A homlokom ráncolom, ahogy eszembe jut, mit is mondott Greygo – a többieket említette, többes számban. – Még ki voltál? – kérdem, és gondolatban sorra veszem azoknak az arcát, akikkel mostanában találkoztam, olyanok után kutatva, akiket Greygo eljátszhatott, mint nő. – Csak egyvalaki – feleli és elillan a mosolya. – Kicsoda? Habozik kicsit. – Nem lényeges. – Mondd meg! – mordulok rá. – Nem fog tetszeni. Közel kellett kerülnöm hozzád, hogy megtudjam, mi indít be, hogy szemmel tarthassalak. Nem tudom, hova fog kilyukadni. Ki lehetett? A személyzet egyik tagja a Royal Munsterban? Eszembe jut Fred Lloyd, és elmosolyodom az abszurd ötlet gondolatán. Újabb arcok villannak fel, amennyit csak fel tudok idézni, de egyik sem stimmel. – Feladom – dörmögöm.
– Tényleg tudni akarod? – kérdi, mire ravaszkásan rámosolygok. – Jól van – veszi le a parókáját és lehajtja a fejét. A vállát meggörnyeszti, szétterpeszti a lábát és máris férfiasabb lesz tőle, hiába a női ruha és smink. Amikor ismét felnéz, van valami szörnyen ismerős a mosolyában. Bár érzem, hogy fel kellene ismernem, addig nem tudom hova tenni, míg enyhe északi akcentussal meg nem szólal. – Jó utad volt északon, Ed? Magaddal kellett volna vinned engem is. Elmehettünk volna egy focimeccsre. Addig nem láttál igazán remek meccset, míg nem jártál a Fény Stadionjában! Ezt a hangot bárhol felismerném, még csak arc sem kell hozzá. Egyetlen igaz barátom hangja, akire szert tettem azóta, hogy Belinda évekkel ezelőtt átvágott. Ő az egyetlen, akit Andeannát leszámítva beengedtem az életembe. Joe. A rejtély többi darabkája egyetlen pillanat alatt a helyére kerül. Joe volt az, akihez akkor fordultam, amikor Andeannával problémáim támadtak. Ő volt az együtt érző hallgatóság, aki mindig ott volt, kivéve persze, amikor Andeannával találkoztam. Greygo volt a szerelmem és a legjobb barátom is. Amit az egyik nem tudhatott meg rólam, kideríthette a másik. Bármennyire döbbent is vagyok, el kell ismernem a dolog zsenialitását. Gregory Menderes egy másik ligában játszik. Ismertem pár ravasz rohadékot annak idején, de Greygo mindet elhomályosítja. Már-már megvetésre méltó könnyedséggel játszadozott velem. Csak ott hibázott, hogy nem végzett velem, miután megöltem az apját. Azon morfondírozom, hogyan fuserálhatta el ennyire a tervnek ezt a létfontosságú részét. Voltak még mások is, akiket velem akart megöletni, míg benne vagyok a buliban? – Hónapokon át öltöztem be anyám ruháiba, egyre jobban elmélyedve a szerepben. Szavai váratlanul törik meg a csendet. Felnézek, és látom, hogy Greygo megszabadult a sminkjétől. Még mindig rajta van a női ruha, de most már ő maga beszél, nem Andeanna vagy Joe. Egy időre nyilván nem voltam magamnál, de nem használta ki a lehetőséget, hogy rám támadjon. – Soha nem próbáltam meg ilyen elszántan valaki más lenni. Tökéletesnek kellett lennem, ha azt akartam, hogy működjön. Amikor nyaralni mentem, egész végig anyámnak maszkíroztam magam, úgy aludtam, ettem, flörtöltem, mintha ő lennék. Férfiakat vittem fel a szobámba és szeretkeztem velük, jelmezem határait feszegetve. Kezdetben hibákat követtem el, de végül megtanultam elrejteni minden árulkodó férfias jelet. Megtanultam, hogyan érjem el, hogy egy férfi belém szeressen, de soha ne ismerjen meg, hogyan legyek nő és ne csak nőhöz hasonlatos. És ezután készen álltam. Megnyalja az ajkát. Az apró rúzsdarabok úgy csüngnek róla, mint kifakult vérfoltok. – Nem te voltál az első – közli félénken. – Előtted volt két másik, két, hozzád hasonló bérgyilkos. Ugyanúgy környékeztem meg őket, ahogy téged, és megpróbáltam elérni, hogy belém essenek. Nem működött a dolog. Vonzódtak ugyan hozzám, de... – Várj! – szakítom félbe. – Nem értem. Miért nem béreltél fel egyszerűen valakit, hogy ölje meg az apádat? – Többször is megpróbáltam, a Bondtól és az apámtól kicsalt nevekkel. Egy sor kapcsolattartót nyíltan felkerestem, és egész vagyont kínáltam nekik, ha megpróbálkoznak a merénylettel. De nem haraptak rá a csalira. Anyámnak öltözve csak egy nő voltam, múlt nélkül – mindenki azt hitte, hogy meghalt, így hát a Deleena Emerson álnevet kellett használnom. A gond csak az volt, hogy egyetlen bérgyilkos sem intéz el egy olyan célpontot, mint a Török, ha a jövendő megbízója egy senki, aki nem tudja megvédeni őt a Török embereitől, amikor azok bosszúért lihegve üldözőbe veszik. Greygóként talán rávehettem volna valamelyiküket, de saját magamként nem szentesíthettem a merényletet. Az anyámként kellett megtennem. Ezért hát úgy döntöttem, írok egy forgatókönyvet. – Egy forgatókönyvet – mordulok fel. – Pontosan! Egy film noirba illő cselekményt, ahol a
cselszövő femme fatale elcsábítja a tehetséges, de hiszékeny balekot, belekeveri őt a megpróbáltatások sorába, amiben szerepel egy feleségverő férj és... – elismerően bólintok az ötlet ravaszsága láttán. – Pontosan így történt – bólint Greygo. – Csakhogy kezdetben nem működött. Nem tudtam hinni a sztoriban. Higgadtan, a szobám biztonságában meg tudtam tervezni, de a való világban eggyé kellett válnom a történettel. Engem ugyanúgy meg kellett hogy győzzön az előadás, mint azokat, akiket belerántottam. Az első két bérgyilkossal ezt nem sikerült elérnem. Már azon gondolkoztam, hogy soha senkivel nem fog sikerülni, és ekkor te beestél az életembe. Átszeli a szobát és letérdel elém. Két keze közé fogja az arcomat. Ha lejjebb rántaná, kitéphetné a fegyvert az ujjaim közül és lőhetne, mielőtt még esélyem lenne reagálni. De nem teszi. – Ha ez némi vigasz, tényleg rajongok a könyveidért. Még azelőtt olvastam A félelem éjszakáját és A nyár árnyait, mielőtt megtudtam volna, ki vagy valójában. Pislogok egyet. – Tényleg azt hiszed, ez a legjobb alkalom, hogy dicsérd a munkáimat? Kuncog egyet. – Nyilvánvalóan igen, hiszen így kezdődött az egész. A könyveidről kezdtem el beszélgetni apám egyik barátjával az egyik éjszakai bulin. Ezt a bizonyos barátot Carter Phellnek hívták... – Carter – nyögök fel. Tudhattam volna, hogy régi mentorom még visszajár kísérteni. A múlt soha nem hal meg igazán és temetődik el. – Phell javára írandó, hogy témát váltott – folytatja Greygo. – Csak később, miután már felhajtott pár italt, keresett meg, és megkérdezte, tudom-e, hogy ki vagy igazából. Szerette volna megosztani ezt a szaftos kis pletykát az egyetlen emberrel, akivel találkozott és olvasta Ed Sieveking könyveit. Nem azért tette, hogy bajba keverjen, hiszen tudta, hogy nem veszek részt apám kétesebb ügyleteiben, hogy nem fogom megpróbálni kihasználni ezt az információt. A maga furcsa módján büszke volt rád, és szerette volna a tudomásomra hozni, hogy milyen messzire jutottál. Amennyit csak lehetett, kutattam más bérgyilkosok után, de nem sok mindent lehet kideríteni a fizetett gyilkosokról. Egyszerűen nem kerülhetsz elég közel hozzájuk. Az írók mások. Ők szeretik a kérdéseket, és közlékenyek. Sokkal könnyebb egy írót kiismerni, felhasználni. Greygo elmeséli, hogyan fésülte át az internetet velem készült interjúk után. Elment olyan íróolvasó találkozókra, ahol ott voltam, néha a fél világot is átrepülte, hogy halljon engem beszélni. Kutatott az ismerőseim, az ügynökök és a kiadók után és elővigyázatosan ugyan, de minden információt kipréselt belőlük. Csakhogy ez nem volt elég. Ettől még nem tudott belelátni a fejembe. Nem szeretett volna próba nélkül megkörnyékezni Andeannaként, így kitalálta Joe-t, hogy a közelembe férkőzzön. Levelezett velem, ráérősen, semmi olyat nem tett, amivel felkeltette volna a gyanakvásomat. Nem volt kész terve arra, hogyan csábítson Londonba, ám volt egy olyan megérzése, hogy egy napon a kirakós darabjai szépen a helyükre kerülnek. Mint ahogy így is történt, amikor érdeklődni kezdtem a spontán emberi öngyulladás után, miután párszor említést tett róla az e-mailjeiben. – Attól a pillanattól fogva a kezemre játszottál – sóhajt fel. – Semmi különös nem volt abban, hogy Londonba hívtalak, úgy tűnt, mintha csak reagálnék a tervedre, hogy könyvet írsz arról a témáról, amire én hívtam fel a figyelmedet. Természetesnek tűnt, hogy nagy lelkesedésemben arra kérlek, hogy gyere ide, ahol közösen kutathatnánk. Kitaláltam Joe-nak egy tragédiát, hogy így álcázzam magam: állítólagos sebhelyei miatt nyugodtan hordhattam vastag ruhákat, karomra és lábamra ruhakitömő párnákat rögzítettem, hogy nagyobbnak tűnjek, mint amekkora vagyok. Így elfogadtad a szakállamat is, hiszen jó okom volt rá, hogy hordjam. Az arcomat sem vetted alaposabban szemügyre, mert nem
szeretted volna, hogy azt higgyem, a sebhelyeim nyomait kutatod. – Mindenre gondoltál, igaz? – horkanok fel. – Muszáj volt – motyogja. – Ideges voltam az első találkozásunkkor, de minél több időt töltöttünk együtt, annál kevésbé kellett színészkednem. Joe minden ízében éppen olyan valóságos volt számomra, mint az anyám, egészen a végéig. Egy percre sem jutott eszedbe egyiküket sem összekötni Gregory Menderesszel, mivel mindkettő valóságos, egyedi és teljes volt. – Azt hiszem, a többit már ki tudod találni – dől hátra a sarkára ülve Greygo. – Zsonglőrködtem az alteregók között, vigyázva, nehogy összekuszáljam a szálakat. Nem volt könnyű, hogy az egyik pillanatban még a karjaid között Andeanna legyek, aztán meg Joe, aki melletted áll jóban-rosszban. Nem volt könnyű észben tartani, hogy mit mondtál nekem az egyik alakomban, és aztán vigyázni arra, nehogy ez a tudás véletlenül elhagyja a másik száját. – Virtuóz előadás – jegyzem meg csípősen. Erre megvonja a vállát. – Szerintem ezt nem lehet ilyen egyszerűen összefoglalni. Nem színészkedtem: mint ahogy azt már mondtam, ezekké a figurákká váltam. Lelkeket teremtettem, nemcsak arcokat és testeket, és magamban hordoztam őket, éppen olyan egészekként, amilyen én vagyok. – Szép szavak – mordulok fel. – Ez az igazság – köti az ebet a karóhoz. – Mit tudsz te az igazságról? – vicsorgók rá. – Egyetlen kibaszott, hatalmas, lélegző, két lábon járó, beszélő hazugság vagy! Még hogy lelkeket? Embernek kellene lenned ahhoz, hogy megértsd, mit jelent az, hogy lélek! Én viszont meg tudom neked mondani. Felemelem a pisztolyt és a homlokához nyomom a csövét. – A lelkek valóságosak és tovább tudnak állni. És amikor meghalsz, a tiéd egészen a pokolig megy majd, te beteges, torz állat! Nem mutatja, hogy félne, egyszerűen csak rám néz, tekintete félig sajnálkozó, félig pedig... mi is? – Hát nem érted? – mordulok rá. – Meg foglak ölni. – Igen, tudom. – És nem izgatod magad? Valami nevetésfélét hallat. – Mostanában nem volt valami nagy szám az életem. Részben azért tudtam olyan könnyen belesimulni az egyes karakterekbe, mert szerettem Joe és Andeanna lenni. Olyan kedvesek voltak. Éjszakánként tudtak aludni, nem gyötörték őket rémálmok. Nem kellett belenézniük a tükörbe, ahonnan egy szörnyeteg nézett vissza. Boldogabb voltam, mikor ők voltam. Ha folytathatnám, hogy ők legyek, talán félnék a haláltól, de most már Greygo vagyok. Csak és kizárólag én. És gyűlölöm magam. Ezért nem félek. Anyám és apám nélkül, Joe nélkül és nélküled... semmi vagyok, csak egy ember üres árnya. Megkönnyebbülést fog hozni a halál. Könnyek csorognak az arcán. Lehet, hogy csak megjátssza – végtére is a legkiválóbban képzett színészek egyike –, de nem hiszem. Azt gondolom, tényleg nyomorultul érzi magát, és éppen olyan magányos, ahogy azt mondja. – Miért nem öltél meg? – zokogom, és ismét könnyek folynak egykor könnytelen szememből. – Nem ez volt a terved? Hogy csőbe húzol és engem is megöletsz? Bólint. – Amint megölted az apámat. Egyszerű lett volna besétálni a szobájába, eltüntetni a Sebastian Dashre utaló bizonyítékot és a helyére a sajátomat rakni. Jó pár olyan tárgyad került hozzám, ami ellened vallod volna. És elég könyörtelen is lettem volna hozzá. Hiszen szegény Axelt is én csaltam
tőrbe, hogy teszteljelek, hogy próbára tegyelek a valódi műsor előtt. Andeannaként olyan brutális tudtam lenni, amilyennek lennem kellett. – De akkor miért nem tetted meg? – sikoltom. – Tudod, hogy miért. – Nem, nem tudom. Miért? Lesüti a szemét, az arcát könnyek áztatják. Amikor ismét felnéz, sóvárgás és kínok egész világa tükröződik a tekintetében. – Nem tudtalak megölni – zokogja. – Hazardírozásba kezdtem, hogy megmentselek. Tudtam, hogy Ednek és Andeannának vége, de reméltem, hogy folytathatjuk még Edként és Joe-ként. Szerettem volna, ha elmenekülsz és folytatod az életed. Utánad mentem volna. Lehettünk volna barátok. Noha tudtam, hogy ez még visszafelé is elsülhet, képtelen voltam rávenni magam, hogy végezzek veled. Pedig el... kellett volna... hogy engedjelek. Heves zokogás rázza a testét. Mint ahogy az enyémet is. Már-már túljutottunk a szavakon, de egyvalamit még tudnom kell. Mielőtt vége lesz, mindenre magyarázatot kell kapnom. – Mondd meg az igazat! Miért nem árultál el? Felnéz, tekintetünk egymásba kulcsolódik, és szinte alig hallhatóan azt súgja: – Mert szeretlek. Az hittem, olyan mélyre hulltam a téboly szakadékába, amennyire csak lehet. Tévedtem. – Szeretsz? – habogom dühödten a gyalázatos kijelentés hallatán. – Őrület, nem igaz? – károgja. – Ezt nem mondhatod komolyan! Nem mondhatod! – De mondom. Szeretlek, Ed és tudom, hogy így is, úgy is meg fogsz ölni, de te kényszerítettél, hogy mondjam ki, hát kimondtam. – Te nem tudsz szeretni! Egy szörnyeteg vagy! – Bárcsak az lennék! – feleli halkan. – De ez az egész mindig is a szeretetről szólt. Az anyám és az apám iránti szeretetről, majd az irántad érzett szerelemről. Nem lett volna ilyen elcseszett az egész, ha érzelmileg el tudok távolodni bármelyikőtöktől is. A szerelem egy ribanc, és tudod, a szerelem juttatott el minket idáig. Tagadd, ahogy csak szeretnéd, de te is tudod. Mert máshogy nincs értelme. Valami metsző visszavágást keresgélek magamban, de döbbenten arra jövök rá, hogy igaza van. Mindenben. Egész lényemmel azt kívánom, bárcsak ne volna. Hogy bárcsak egy gonosz, számító szemétláda lenne vagy egy beteges fasz, aki csak szórakozásból vetett a pokol mélyére, de nem az. Csak egy magányos, megsebzett, de egyben találékony és tehetséges fiatalember, akinek a hozzá legközelebb állok iránti szeretete tönkretett mindnyájunkat. – Tudod, mi az igazi őrület? – kérdezem csendesen, és ajkam önmagamat gúnyoló mosolyra húzódik. – Hogy én is szeretlek. Greygo némán mered rám: nem a kinyilatkoztatás döbbenti meg, hanem az arckifejezésem. – Mindazok után, amit velem műveltél, függetlenül attól, hogy férfi vagy, még mindig te vagy az, akibe beleszerettem, akinek az egész világot a lába elé terítettem volna. – Ed... – nyöszörgi. Lefelé fordítom a pisztoly csövét, majd ledobom a padlóra. Szóba sem jöhet, hogy megöljem. Bármilyen hazug manipulátor is, Greygo mégiscsak Andeanna, mégiscsak Joe, mégiscsak ő minden, ami kezdett valamit jelenteni nekem. Gyűlölhetem, de megölni nem ölhetem meg, mint ahogy Belindát sem tudtam, amikor elárult. Gregory Menderes jól választotta meg a balekját. Mintha csak álmodnék, felállok és az ajtó felé indulok. – Ed? – szólal meg mögöttem Greygo.
– Viszlát, Andeanna! – Elmész? Megállok, de nem fordulok hátra. – Szeretnéd, hogy maradjak? – Hát persze! Feláll és csoszogó léptekkel utánam indul. – Nem maradok – dünnyögöm. Erre megtorpan. – Ed? – mondja ismét, és ezúttal félelem csendül a hangjából. – Elpusztítottál – suttogom. – De azt mondtad, hogy szeretsz. – Szeretlek is. – Akkor maradnod kell. Ketten együtt meg tudjuk oldani, meg tudjuk menteni egymást. Nem lesz könnyű, de ha semmi jó nem sül ki belőle, akkor egyszerűen befejezzük... – Mi már befejeztük – sóhajtok nagyot. – Nem! – tiltakozik. – Ez azért van, mert férfi vagyok? Ezen tudok változtatni! Minden lehetséges. Ha türelmes vagy, átműttethetem magam és tényleg Andeanna lehetek. – Nem – mosolyodom el keserűen. – Ahogy mondtam, ez számomra nem probléma. Azt hittem, az lenne, de nem az. Azt hiszem, metroszexuálisabb vagyok, mint sejtettem. De ne légy többé más! Légy önmagad! Most már itt az ideje. – De ha elmész... – Ég veled, Greygo! – Ed! – kiáltja. – Elpusztítottál – suttogom ismét, ezúttal csak magamnak, és az ajtó felé indulok. – Ed! Ne! Mi együtt... – fog bele, de már késő. Vége van. Nekem annyi.
EPILÓGUS London hideg és rideg város télen. Sötétek az utcák, sötétek az emberek, sötétek a kísértetek. A kísértetek mindenhol ott vannak. Nemcsak a saját bagázsomat látom már – akik unos-untalan vidáman gúnyolódnak rajtam, örömüket lelve a bukásomban –, de mindenki másét is, aki itt halt meg és itt maradt az épületekhez és az utcákhoz kötve. Öregekét, fiatalokét, ártatlanokét és bűnösökét, a távoli múltból és a közeli jelenből. Bármerre megyek, mindenütt látom őket. Beletörődő tekintettel, szomorúan néznek utánam, türelmesen, mindentudóan, ahogy mosdatlanul, borotválatlanul, szakadt ruhában és mocskosan, zokogva, nyöszörögve, motyogva eltámolygok mellettük. Igaziak vagy csak képzelem őket? Nem tudom. Ez már aligha számít többé. A válaszok a bölcseknek valók, nem az olyan bolondoknak, mint amilyen én vagyok. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el a leszámolás óta Greygóval. Egy hét? Egy hónap? Azóta a szabad ég alatt, régi raktárakban vagy hidak alatt éjszakáztam. Nem mintha sokat tudnék aludni. Az ébrenlét alatt látott kísértetekkel ezerszer szívesebben nézek szembe, mint azokkal, amelyek az álmaimat kísértik – Andeannával, Joe-val, Greygóval és Etienne-nel. A negyedik nem olyan gyakran bukkan fel, mint a másik három, de a misztikusnak is megvannak a maga pillanatai, amikor a vonásai fortyogó hús-vér tócsákká olvadnak szét előttem, hogy alóla kibukkanjon egy vigyorgó csontváz, ami aztán szétporlad, és én meglátom mögötte Gregory Menderes szomorkás, elgyötört arcát. Néha eszembe jut Belinda is, és azon töröm a fejem, vajon hiányzik-e neki Dash, vagy eszébe jutok-e egyszer-egyszer. Már nem gyűlölöm. Ezen a világon akadnak rosszabbak még Belinda Darnier-nél is. Visszamehetnék. Felkutathatnám Greygót és véget vethetnék a szenvedésnek, megölhetném vagy megbocsáthatnék neki, szétzúzhatnám vagy magamhoz ölelhetném. De nem fogom megtenni. A téboly elemésztett. Már nincs elég erőm, hogy uraljam az életemet. Egész végig egy tragikus színdarab egyik szereplője voltam. Most ugyanazzal a méltósággal és belenyugvással kell fogadnom az elkerülhetetlen véget, mint Othello vagy Macbeth tette. Nincs más út. Az egyetlen, ami megnyugtat ebben a könyörtelen, kísértetekkel teli, rideg városban, az, hogy a halálom bizonyos. Nappalaim és éjjeleim meg vannak számlálva. Bond Gardiner meg fog találni, és beváltja az ígéretét. Olyan ember, aki megtartja a szavát. Még ha nem is akar megölni, megteszi. Ő éppen olyan biztosan kötődik a végzetéhez, mint én az enyémhez. Csak idő kérdése. Addig is megtörtén és magányosan kóborlok a kísértetek városában, és képtelen vagyok kiverni a fejemből Andeannát. Istentől és az emberektől elvágva, a holtak árnyai között keresek menedéket és vigaszt, várom, hogy elragadjanak. Vége
Nem mindenki az, akinek látszani akar Ed, az amerikai író a múltja árnyai elől a kísértetek birodalmába menekül. Legújabb hátborzongató történetéhez a spontán emberi öngyulladást választja témának, és egy barátja meghívására Londonba utazik, hogy anyagot gyűjtsön a készülő könyvhöz. Ám váratlanul egy titokzatos nő vonja magára a figyelmét. Szenvedélyes szerelem szövődik közöttük, de hamarosan kiderül, hogy Deleena talán még Ednél is sötétebb titkokat rejteget. Hogy meg tudja védeni kedvesét az alvilág egyik leghírhedtebb gengszterfőnökétől, a férfinak egész addigi életét fel kell rúgnia, fel kell áldoznia mindent, ami csak számított neki. De vajon megéri ekkora árat fizetni a szerelemért?
