Darren Shan. A Sötétség Vadászai

Darren Shan A Sötétség Vadászai

BEVEZETÉS Tragikus tévedések kora volt. Az én tragédiám tizennégy évvel korábban kezdődött, amikor úgy megigézett egy vámpír elképesztő mutatványokra képes tarantellapókja, hogy elloptam tőle. Sikeres tettemmel azonban mindent elrontottam, s bűnömért azzal kellett fizetnem, hogy nem lehettem többé ember. Halottnak tettetve magam elhagytam a családomat és az otthonomat, hogy az éjszaka egyik vérivó teremtményének inasaként a Cirque Du Freak társulatával járjam a világot. A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Egyszersmind Vámpír Herceg is, méghozzá olyan megdöbbentő események sorozata nyomán, melyekről még ma is alig tudom elhinni, hogy csakugyan megtörténtek. A hercegek a vámpírklán mindenki által tisztelt vezérei, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik. Mindössze öten vagyunk – a többiek: Paris Skyle, Mika Ver Leth, Nyíl és Vancha March. Hat éve vagyok herceg, s azóta élek erődítményünk, a Vámpírok Hegyének termeiben. Ez idő alatt megismerkedtem

népünk szokásaival és hagyományaival, s tanulgattam, hogyan válhat belőlem köztiszteletben álló, tekintélyes vámpír. Megismertem a hadviselés módozatait, valamint a fegyverek használatát. A harc szabályainak ismerete elengedhetetlenül hozzátartozott a vámpírok neveltetéséhez, most különösképpen – mert háborúban állunk. Ellenfeleink lilásvörös bőrű unokatestvéreink, a vérszipolyok. Sok tekintetben hasonlítanak ránk, vámpírokra, de egy nagyon lényeges szempontból mások, mint mi – megölik azt, akinek a vérét isszák. Mi nem ártunk azoknak, akikből táplálkozunk – csak kis mennyiségű vért szívunk a kiszemelt emberből –, míg a vérszipolyok szégyennek tartják, ha nem szívják ki áldozatuk összes vérét. Habár a vámpírok és vérszipolyok egymás iránti szeretete nem múlt el végérvényesen, a két klán évszázadok óta kínos fegyverszünetben él egymással. Ez hat évvel ezelőtt megváltozott. Akkor néhány vérszipoly egy Kurda Smahlt nevű

áruló vámpír segítségével megrohamozta a Vámpírok Hegyét, méghozzá azzal a céllal, hogy átvegyék az uralmat a Hercegek Termében. Legyőztük őket (nagyrészt annak köszönhetően, hogy még a támadás megindítása előtt lelepleztem a tervüket), majd amikor kifaggattuk az életben maradtakat, megdöbbenve értesültünk arról, hogy mi indította őket a támadásra. A vámpírokkal ellentétben a vérszipolyoknak nem voltak vezéreik – náluk e téren is teljes demokrácia uralkodott –, de amikor hatszáz évvel ezelőtt elszakadtak a vámpíroktól, a Mr. Tiny néven ismert titokzatos, nagy hatalmú mágus elment hozzájuk, és nekik adta a Tűz Koporsóját. Ez a koporsó elevenen elégetett mindenkit, aki belefeküdt – de Mr. Tiny elárulta, hogy egy éjszaka eljön valaki, aki sértetlenül fog kiszállni belőle. Ő fogja győzelmes háborúba vezetni a vérszipolyokat a vámpírok ellen, s attól kezdve ők lesznek az éjszaka egyedüli urai. A kihallgatás során legnagyobb riadalmunkra megtudtuk, hogy a Vérszipolyok Ura már el is jött, és vértestvéreink

világszerte készülődnek a kegyetlen, véres háborúra. Mihelyt kínos halálra ítélt támadóink sorsa beteljesedett, futótűzként terjedt el a hír a Vámpírok Hegyéről: “Hadban állunk a vérszipolyokkal!” És azóta is dúl a harc közöttünk, melyben ádáz küzdelmet vívunk, hogy megcáfoljuk Mr. Tiny baljós jövendölését, mely szerint mi leszünk a háború legyőzöttei, s el fognak törölni bennünket a föld színéről... Megint egy hosszú, fárasztó éjszakát töltöttünk a Hercegek Termében. Egy Staffen Irve nevű tábornok jött jelenteni nekem és Paris Skyle-nak. Paris volt a legöregebb élő vámpír: több mint nyolcszáz esztendő nyomta a vállát. Messziről föl lehetett ismerni lengő, fehér hajáról, hosszú, ősz szakálláról és hiányzó jobb füléről, melyet egy sok évtizeddel ezelőtti összecsapásban veszített el. Staffen Irve már három éve aktív frontszolgálatot telesített, és rendszeresen kaptunk tőle gyors helyzetjelentéseket a Sebhelyesek Háborújáról (a széles körben elterjedt kifejezés az ujjak végén látható hegekre utalt, melyek közös jellemzői voltak

a vámpíroknak és a vérszipolyoknak). Különös háború volt ez. Nem vívtunk nagy csatákat, s egyik fél sem használt lőfegyvereket – a vámpírok és a vérszipolyok csak kézifegyverekkel harcoltak: karddal, furkósbottal, lándzsával. A háború elszigetelt csatározások sorozatából állt: háromnégy vámpír egymással összefogva, életre-halálra összemérte az erejét nagyjából ugyanennyi vérszipollyal. – Négyen voltunk hármójukkal szemben – mesélte Staffen Irve az egyik legutóbbi összecsapásáról. – Csakhogy az én fiaimnak inukba szállt a bátorságuk, míg a vérszipolyok vérre szomjaztak. Egyiküket megöltem ugyan, de a többiek elmenekültek, két emberemet holtan, a harmadikat meg harcképtelenné vált fél karral hagyva hátra. – Emlegette valamelyikük a Vérszipolyok Urát? – kérdezte Paris. – Nem, fenséges úr. Azok, akiket élve fogok el, még kínzás alatt is csak nevetnek a kérdéseimen. A hat év alatt, amióta a Vérszipolyok Urára vadásztunk, soha nyomát se láttuk. Tudtuk, hogy még nem vérezték meg – többen is mondták a vérszipolyok közül, hogy még tanulja a

szokásaikat, s csak aztán áll be maga is vérszipolynak. Az általános vélemény szerint, ha van egyáltalán esélyünk rá, hogy meghiúsítsuk Mr. Tiny jóslatát, csak abban az esetben járhatunk sikerrel, ha felkutatjuk és megöljük őt, még mielőtt teljesen átveszi a klán feletti uralmat. Egy csomó tábornok várta, hogy beszélhessen Parisszel. Mihelyt Staffen Irve elment, rögtön elő is léptek, de intettem nekik, hogy menjenek vissza. Fogtam egy csupor meleg vért, és odanyújtottam a félfülű hercegnek. Mosolyogva lehajtotta, majd remegő keze fejével letörölte a vért a szájáról – hiába, a haditanács vezetése megviselte az agg vámpírt. – Fejezzük be mára? – kérdeztem; aggódtam az egészségéért. Megrázta a fejét. – Fiatal még az idő – motyogta. – Nem úgy, mint te – szólalt meg egy ismerős hang hátam mögött: Mr. Crepsleyé. A vörös köpönyeges vámpír ideje java részét velem töltötte: bátorított, s ellátott tanácsokkal. Kényes helyzetben volt. Egyszerű vámpír lévén nem rendelkezett semmilyen megnevezhető ranggal, s így még a

legközönségesebb tábornok is parancsolhatott neki. Ugyanakkor mint a testőröm nem hivatalosan a hercegek hatalmát gyakorolta (hiszen gyakorlatilag mindig az ő tanácsai szerint jártam el). A valóságban Mr. Crepsley közvetlenül Paris Skyle után következett a rangsorban, de ezt nyíltan senki sem ismerte volna el. A vámpírok roppant komolyan veszik a formaságokat! – Pihenned kellene – mondta Mr. Crepsley Parisnek, miközben kezét a herceg vállára tette. – Ez a háború sokáig el fog húzódni. Nem szabad túl hamar kimerítened magad. Később is szükségünk lesz rád. – Badarság! – nevetett Paris. – A jövő a tied és Darrené. Én a múlt vagyok, Larten. Ennek a háborúnak én már nem érem meg a végét, ha csakugyan oly soká tart, mint ahogy tartunk tőle. Ha most nem teszem rá a kézjegyemet, akkor soha nem fogom. Mr. Crepsley már épp tiltakozni akart, de Paris fölemelte görbe mutatóujját, s ezzel elhallgattatta. – Az öreg bagoly nem szereti, ha fiatalnak és férfiasnak

mondják. Én már utam végére érkeztem, és aki mást mond, az bolond, vagy hazug, vagy mindkettő. Mr. Crepsley engedelmesen fejet hajtott. – Jól van. Nem vitatkozom veled. – Remélem is – húzta el az orrát Paris, és elcsigázottan mocorgott a trónszékén. – De ez tényleg kimerítő éjszaka volt. Még beszélek ezekkel a tábornokokkal, aztán elvonszolom magam a koporsómhoz, és alszom egyet. Darren boldogulni fog nélkülem? – Menni fog neki – jelentette ki Mr. Crepsley bizakodva, és a tábornokok közeledtére alig észrevehetően mögém állt, hogy ha kell, rendelkezésemre álljon a tanácsaival. Paris még hajnalban sem vonult vissza a koporsójába. A tábornokoknak nagyon is sok megbeszélnivalójuk volt – a vérszipolyok hadmozdulatait tanulmányozva próbálták megállapítani Uruk lehetséges rejtekhelyét –, így majdnem dél lett, mire az agg herceg távozhatott. Rövid pihenőt engedélyezve magamnak bekaptam pár falatot, majd meghallgattam a Hegy három harci kiképzőjét, akik a frissen kinevezett tábornokokat oktatták. Ezután két új tábornokot kellett frontszolgálatra küldenem, hogy átessenek a

tűzkeresztségen. Sebtében elvégeztem a rövid szertartást – meg kellett kennem a homlokukat vámpírvérrel, és el kellett mondanom felettük egy ősi harci imádságot –, aztán sok szerencsét kívánva útra bocsátottam őket, hogy öljék a vérszipolyokat, vagy haljanak hősi halált. Ezek után jöhettek hozzám a vámpírok mindenféle problémáikkal és kérdéseikkel. Elvárták tőlem, a hercegtől, hogy a létező összes dologgal foglalkozzam, holott én csak egy ifjú, tapasztalatlan félvámpír voltam, ki inkább jobb híján, semmint megérdemelten lettem herceg. A klán tagjai azonban tökéletesen megbíztak a hercegeikben, s így engem is ugyanazzal a tisztelettel kezeltek, mint Parist vagy bármelyik másik herceget. Amikor az utolsó vámpír is elment, szundítottam három kurta órácskát a függőágyamban, melyet a Terem hátuljában szereltem föl. Ébredés után ettem egy kevés félig sült, sós vaddisznóhúst, s leöblítettem vízzel és egy csupor vérrel. Aztán visszaültem a trónomra, hogy tovább folytassuk a titkos haditervek készítését, és meghallgassam a jelentéseket. Vérfagyasztó üvöltésre ébredtem. Álmomból felriadva leestem a sziklába vájt cellám hideg,

kemény földpadlójára. Kezem önkéntelenül is rövid kardom után kapott, melyet éjjel-nappal a derekamra csatolva viseltem. De mihelyt oszladozni kezdett agyamról az álom köde, rájöttem, hogy csak Harkat üvöltött: megint valami lidérces álom gyötörte. Harkat Mulds törpe személy volt; kék köpenyt viselt, és Mr. Tinynek dolgozott. Valaha ember volt, habár nem emlékezett egykori önmagára, sem arra, hogy mikor és hol élt. Amikor meghalt, a lelke fogolyként itt maradt a földön, míg Mr. Tiny egy új, törpe testben vissza nem küldte az életbe. – Harkat – ráztam meg erélyesen. – Ébredj! Az egész csak álom. Harkatnak hiányzott a szemhéja, csak hatalmas, zöld szeme fénytelen, homályos tükrén látszott, hogy alszik. Most fény lobbant bennük, s ő hangos nyögéssel kigurult a függőágyából, akárcsak percekkel előbb én. – Sárkányok! – Sikoltását némileg tompította a maszk, melyet állandóan az arcán viselt; tíz-tizenkét óránál tovább nem volt

képes belélegezni a közönséges levegőt, így a maszk nélkül meghalt volna. – Sárkányok! – Nem – sóhajtottam. – Csak álmodtad őket. Harkat mereven rám szögezte természetellenesen zöld szemét, majd megnyugodva lerántotta a maszkját, és fűrészfogas hasítékra emlékeztető nagy, szürke szájával rám vigyorgott. – Bocs, Darren. Felébresztettelek? – Nem – füllentettem. – Már ébren voltam. Egy lendülettel visszapattantam a függőágyamba, aztán csak ültem, és elgondolkodva néztem Harkatot. Csúf volt az istenadta, nem vitás. Kurta, zömök testű, penészesszürke bőrű, se füle, se orra – illetve füle volt, csak a koponyája bőre alá rejtve, ellenben szagot vagy ízt egyáltalán nem érzett. Nem volt haja, a szeme kerek és zöld, mint már említettem, és éles kis fogakkal teli szájában alig látszott sötétszürke nyelve. Az arcát mintha úgy öltögették volna sebtében össze – tisztára mint Frankenstein szörnyetege. Na jó, én magam sem voltam egy szépség – ilyesmi nem jellemző a vámpírokra. Arcom, testem és végtagjaim csupa heg,

forradás és égésnyom, melyek legtöbbjét az Avatási Próbák során szereztem (ezeket két évvel ezelőtt, másodszori nekifutásra teljesítettem). Ráadásul még kopasz is voltam, mint egy csecsemő, attól, hogy az első Próbáim során csúnyán összeégtem. Harkat volt az egyik legjobb barátom. Már kétszer mentette meg az életemet: amikor útban a Vámpírok Hegye felé megtámadott egy veszett medve, és az első, kudarccal végződött Próbáim alatt, amikor vérbősz vadkanokkal küzdöttem. Rossz volt látnom, mennyire feldúlják az utóbbi pár évben sűrűn felbukkanó rémálmai. – Ez is ugyanarról szólt, mint a többi? – kérdeztem. – Igen – bólintott. – Egy hatalmas pusztaságban bolyongtam. Az ég vörös volt. Kerestem valamit, de... nem tudom, mit. Nyársakkal telerakott gödröket láttam. Egy sárkány rám támadt. Visszavertem, de... jött egy másik. Aztán még egy. Aztán... – Keservesen felsóhajtott. Harkat beszéde sokat javult azóta, hogy először megszólalt. Eleinte két-három szavanként meg kellett állnia levegőt venni,

de idővel megtanulta, hogyan szabályozza a légzéstechnikáját, és már csak a hosszabb mondatok közben tartott szünetet. – Megjelentek az árnyékemberek is? – faggattam tovább. Néha árnyalakok is jöttek, akik üldözték és megkínozták őt. – Most nem, de jöttek volna, ha... nem ébresztesz föl. – Harkat testét izzadság lepte el – a cseppek halványzöld színűek voltak –, s enyhén remegett a válla. Álmai nagyon meggyötörték, ezért ameddig csak bírta, ébren maradt, s így háromnaponként mindössze négy-öt órát aludt. – Akarsz enni vagy inni valamit? – érdeklődtem. – Nem – felelte. – Nem vagyok éhes. – Felállt, s kinyújtóztatta vaskos karjait. Mindössze egy kendőfélét viselt a dereka körül, így látni lehetett sima hasát és mellét – nem voltak mellbimbói, se köldöke. – Jó, hogy itt vagy – mondta, magára kanyarítva kék köpenyét, melynek viseléséhez ragaszkodott. – Idejét sem tudom, mikor... voltunk együtt. – Tudom – nyögtem keservesen. – Ez a háborúsdi teljesen

kikészít, de nem hagyhatom, hogy Paris egymaga kínlódjon vele. Szüksége van rám. – Hogy van a felséges Skyle úr? – kérdezte Harkat. – Állja a sarat. De nagyon nehéz dolga van. Rengeteg döntést kell hozni, számtalan csoport mozgását megszervezni, sok vámpírt a halálba küldeni... Egy darabig hallgattunk. A Sebhelyesek Háborújára gondoltunk, meg a vámpírokra – köztük megannyi jó barátunkra –, akik odavesztek a harcokban. – És te hogy vagy? – kérdeztem, elűzve sötét gondolataimat. – Sok a dolgom – válaszolta. – Seba egyre keményebben dolgoztat. Pár hónapos ténfergés után Harkat kezdett besegítem a szállásmesternek, Seba Nile-nak. Ő felelt azért, hogy a Vámpírok Hegyében ne fogyjanak ki az élelem-, ruhaés fegyverkészletek. Harkat kezdetben a ládákat, rekeszeket és zsákokat cipelte, de hamarosan megtanult eligazodni a készletekben s a vámpírok igényeinek kielégítésében, és azóta Seba első helyetteseként tevékenykedett. – Hamarosan vissza kell menned a Hercegek Termébe, nemde? – tudakolta. – Mert Seba szeretné, ha meglátogatnád.

Mutatni akar... néhány pókot. – A hegy a Ba'Halen pókjai néven ismert pókok ezreinek adott otthont. – Vissza kell mennem – feleltem sajnálkozva. – De igyekszem mielőbb benézni hozzá. – Jól tennéd – mondta erre Harkat komolyan. – Kimerültnek látszol. Nem Paris az egyetlen, akinek... pihenésre van szüksége. Nem sokkal ezután el kellett mennie, hogy felkészüljön egy tábornokcsoport érkezésére. Én meg a függőágyamban fekve bámultam cellám sötét sziklamennyezetét – már nem tudtam visszaaludni. Ugyanabban a cellában voltam, amit a Hegyre érkezésünkkor először osztottam meg Harkattal. Szerettem ezt a kis kamrát még leginkább ezt tekintettem valamiféle hálószobának –, de csak ritkán időzhettem benne hosszabb ideig. Az éjszakáim nagy részét a Hercegek Termében töltöttem, és az a pár szabad óra, ami még jutott, rendszerint elment evéssel vagy edzéssel. Végigsimítottam kopasz fejemen, és erről eszembe jutottak

az Avatási Próbák. Második nekifutásra simán teljesítettem őket. Nem kellett volna – hercegként már nem volt kötelező a próbák teljesítése –, de nem éreztem volna jól magam, ha nem csinálom végig. Az akadályok sikeres leküzdésével bebizonyítottam magamnak, hogy méltó vagyok a vámpírságra. A sebhelyeket és az égésnyomokat leszámítva nem sokat változtam az elmúlt hat év alatt. Félvámpír lévén ötévenként mindössze egy évet öregedtem. Valamivel magasabb voltam, mint amikor Mr. Crepsleyvel elhagytuk a Cirque Du Freaket, s valamelyest határozottabbakká, érettebbekké váltak a vonásaim is. De továbbra sem voltam teljes értékű vámpír, és amíg nem leszek az, sokat nem fogok változni. Akkor majd jóval erősebb leszek, be fogom tudni gyógyítani a sebeket a nyálammal, a leheletemmel öntudatlan álmot tudok majd bocsátani a kiszemelt emberre, és telepatikus úton fogok érintkezni vámpírtársaimmal. Sőt, képes leszek még suhanni is, így nevezzük a vámpírok szupergyors sebességű futását. Ezzel szemben nem fogom bírni a napot, és ezért fényes nappal nem járhatok-kelhetek többé a világban.

De mindez még odébb van. Mr. Crepsley egy szót sem szólt arról, hogy mikor leszek teljesen megvérezve, de úgy gondoltam, addig semmiképpen, amíg el nem érem a felnőttkort. Ez még tíz-tizenöt év – a testem olyan volt, mint egy tizenévesé –, tehát sokáig élvezhettem (vagy szenvedhettem) még hosszúra nyúlt gyerekkoromat. Félórát heverészhettem így, aztán fölkeltem és felöltöztem. Megszoktam már, hogy talpig világoskékbe kell öltöznöm, s nem maradhat el a hosszú, fejedelmi palást sem. A jobb hüvelykujjam most is beleakadt a tunika karjába – hat évvel ezelőtt eltörtem, s azóta is fura szögben kiállt. Vigyázva, nehogy különlegesen erős körmeimmel kiszakítsam az anyagot – a puhább sziklába lyukat tudtam vájni velük! –, kiszabadítottam az ujjam, és befejeztem az öltözködést. Könnyű cipőt húztam, majd tenyeremmel végigsimítottam a fejemen, nincs-e benne kullancs. Újabban, mindenki bosszúságára, nagyon elszaporodtak a Hegyben. Aztán elindultam vissza a Hercegek Termébe, hogy ismét eltöltsek ott egy taktikai megbeszélésekkel és vitákkal teli hosszú éjszakát.

A Terem ajtaját csak herceg tudta kinyitni, mégpedig vagy úgy, hogy egyik tenyerét ráfektette az ajtóra, vagy belülről, a trónszékén lévő kapcsoló megérintésével. A Terem falain, melyeket évszázadokkal ezelőtt Mr. Tiny és törpe népsége emelt, semmivel nem lehetett rést ütni. Az életünkben létfontosságú szerepet betöltő Vérkő itt, ebben a Teremben volt elhelyezve. Varázserejű tárgy volt. Minden vámpír, aki csak eljött a Hegyre (a világon szétszórtan élő háromezer vámpírnak életében legalább egyszer meg kellett tennie ezt az utat), kezét egyszer a Kőre tette, és átcsorgatta rajta vére egy részét. Ettől kezdve a Vérkő segítségével meg lehetett találni őt, bárhol járt is. Így például ha Mr. Crepsley tudni akarta, hol van most Nyíl, kezét a Kőre téve csak rá kellett gondolnia, és perceken belül meg tudta határozni a herceg helyzetét. Vagy ha gondolatban egy területre összpontosított, a Kő megmondta neki, éppen most hány vámpír található ott. Én nem használhattam a Követ mások felkutatására erre

csak telivér vámpírok voltak képesek –, engem viszont meg lehetett találni a segítségével, mivel a Kő vért vett tőlem, amikor herceggé választottak. Ha a Vérkő valaha a vérszipolyok kezére kerülne, minden vámpírt fel tudnának vele kutatni, aki csak összekapcsolódott vele. Többé nem tudnánk elrejtőzni előlük. És akkor megsemmisítenének bennünket. E veszély miatt akadtak vámpírok, akik el akarták pusztítani – de egy legenda szerint végveszélyben épp a Kő menthet meg minket. Épp ezen gondolkoztam, mialatt Paris a Vérkő segítségével mozgatta a csapatokat a harctéren. Amikor megérkeztek a vérszipolyok helyzetéről szóló jelentések, Paris a Vérkővel megnézte, hol vannak a tábornokai, telepatikus úton érintkezésbe lépett velük, így adva nekik parancsot a helyváltoztatásra. Mindez rettenetesen kiszívta az erejét. Mások is használhatták volna a Követ, de Parisnek mint hercegnek a szava parancs volt, és gyorsabbnak is gondolta, ha ő maga adja ki az utasítást. Míg ő a Vérkőre összpontosított, Mr. Crepsley és én időnk

java részét a hadijelentések egybevetésével és a vérszipolyok hadműveleteinek feltérképezésével töltöttük. A tábornokok közül sokan foglalkoztak ugyanezzel, de a mi dolgunk volt, hogy az ő megállapításaikból kiemeljük a lényeget, és javaslatokat tegyünk Parisnek. Volt egy halom térképünk, melyekre bejelöltük a vámpírok és a vérszipolyok pozícióit. Mr. Crepsley már legalább tíz perce vizsgálgatta aggodalmas arccal az egyik térképet. – Láttad ezt? – kérdezte végül, odaintve engem is magához. Ránéztem a térképre. Három sárga és két piros zászló volt beleszúrva egymáshoz közel, egy város körül. Öt színt használtunk a fejlemények nyomon követésére. Kéket a vámpírokra. Sárgát a vérszipolyokra. Zöldet a vérszipoly erődökre – olyan városok, városrészek jelölésére, melyeket támaszpontjukként védelmeztek. Fehér zászlót tűztünk azokra a helyekre, amelyeket csatában meghódítottunk. Pirosat azokra, amelyeket elveszítettünk. – Mit nézzek? – kérdeztem a sárga és piros zászlókat

bámulva. A kialvatlanságtól és attól, hogy túl sokat néztem a térképeket s betűztem a hevenyészve odafirkantott jelentéseket, csak homályosan láttam. – A város nevét – bökött oda ujjával Mr. Crepsley. A név elsőre semmit sem mondott nekem. De aztán bevillant. – A szülővárosa – motyogtam. Ebben a városban élt Mr. Crepsley, amikor ember volt. Tizenkét évvel ezelőtt visszatért ide, s magával vitt engem és Evra Vont – a kígyófiút a Rémségek Cirkuszából –, hogy megállítson egy Murlough nevű őrült vérszipolyt, aki lépten-nyomon gyilkolni vágyott. – Keresd meg a jelentéseket – mondta Mr. Crepsley. Minden zászlón volt egy szám, mely jelezte, hogy az irattárunkban hol szerepelnek a rá vonatkozó jelentések, úgyhogy pontosan tudtuk, melyik zászló mit jelent. Percek alatt kikerestem a tárgyhoz tartozó papírokat, és gyorsan átfutottam őket. – Az ott látott vérszipolyok közül kettő a belváros felé tartott – mormoltam. – A harmadik elment. Az első piros zászló egy évvel ezelőtt került oda... négy tábornokot öltek meg egy véres összecsapásban. – A másik piros zászló pedig azt a helyet jelöli, ahol Staffen

Irve két emberét vesztette el – tette hozzá Mr. Crepsley. – Akkor vettem észre, milyen lázas mozgolódás van a belváros körül, amikor ezt a második zászlót odatűztem. – Gondolja, hogy ez jelent valamit? – kérdeztem. Ennyi vérszipoly nem szokott egyszerre egy helyen lenni. – Nem tudom biztosan – válaszolta. – Lehetséges, hogy támaszpontot építettek ott, csak azt nem értem, hogy miért – ez a hely kiesik a többi erődítményük vonalából. – Elküldhetnénk oda valakit, hogy kémlelje ki – javasoltam. Elgondolkodott rajta, majd megrázta a fejét. – Már így is túl sok tábornokot veszítettünk el ott. Stratégiai szempontból nem valami fontos hely. Legokosabb, ha napirendre térünk fölötte. Mr. Crepsley megdörzsölte az arca bal oldalán húzódó hosszú forradást, és továbbra is töprengve meredt a térképre. Narancssárga tüskehaját még a szokottnál is rövidebbre vágta – a legtöbb vámpír rövidre nyírt hajat viselt a kullancsok miatt –, és az erősen megvilágított teremben majdnem úgy nézett ki, mintha kopasz lenne. – Zavarja, igaz? – jegyeztem meg. Bólintott. – Ha valóban támaszpontot építettek ki itt, akkor a

táplálékukat emberekből kell szerezniük. Még ma is az otthonomnak tekintem ezt a várost, és nem szívesen gondolok arra, hogy lélekben szomszédaimnak és rokonaimnak tekintett emberek vérszipolyok áldozataivá válhatnak. – Odaküldhetünk egy csapatot, hogy füstöljék ki őket. Felsóhajtott. – Nem lenne tisztességes dolog. Ezzel a személyes szempontjaimat a klán érdekei elébe helyezném. Ha valaha kijutnék a frontra, magam ellenőrizném az ottani helyzetet, de másokat nem szükséges odaküldenem. – Mennyi esély van rá, hogy mi ketten valaha is kijutunk innen? – kérdeztem fanyar képpel. Nem lelkesedtem a harcért, de a hatévnyi bezártság után szívesen kimerészkedtem volna pár éjszakára a Hegyből, még ha ez azzal járt volna is, hogy egyedül kell megverekednem tucatnyi vérszipollyal. – Ahogy elnézem a dolgok állását, nem sok – vallotta be Mr. Crepsley. – Azt hiszem, a háború végéig nem szabadulunk ki innen. Ha valamelyik herceg olyan súlyosan megsebesül, hogy vissza kell vonulnia a csatából, esetleg a helyére állhatunk.

Máskülönben... – Ujjaival idegesen dobolt a térképen, és elfintorodott. – Magának nem kell itt maradnia – mondtam csendesen. – Sokan vannak, akik elláthatnak engem tanácsokkal. Kurtán felnevetett. – Az már igaz, hogy vannak elegen, akik elirányítgatnának. De hányan kennének le neked egy nyaklevest, ha hibázol? – Nem sokan – kuncogtam. – A többiek számára herceg vagy, míg én elsősorban és leginkább kotnyeles kis kölyöknek tekintelek, aki hajlamos rá, hogy pókokat lopkodjon. – Milyen kedves! – fortyantam fel. Tudtam, hogy csak ugrat. Mr. Crepsley mindig a pozíciómnak kijáró tisztelettel bánt velem – de azért volt valami igazság a csúfolódásában. Sajátos viszony alakult ki kettőnk között; valami olyasmi, mint apa és fia között. Ő olyan dolgokat is mondhatott nekem, amiket más vámpír nem mert volna. Nélküle elveszettnek éreztem volna magam. Félretoltuk Mr. Crepsley korábbi otthonának térképét, és visszatértünk az éjszaka fontosabb ügyeire. Nem is sejtettük,

miféle események fognak végül visszavezetni bennünket Mr. Crepsley ifjúsága színhelyére, s hogy ott milyen szörnyű találkozásunk lesz a gonosszal. Nagy volt az izgalom a Vámpírok Hegyének termeiben és alagútjaiban – öt év távollét után visszajött Mika Ver Leth, és azt beszélték, hogy hírt hozott a Vérszipolyok Uráról! Én épp a cellámban pihentem, amikor a hír kipattant. Egy percig sem késlekedtem: gyorsan felöltöztem, és felsiettem a hegy tetején lévő Hercegek Termébe, hogy megtudjam, igaz-e, amit beszélnek. Amikor megérkeztem, Mika épp Parisszel és Mr. Crepsleyvel beszélgetett egy csapat hírekre szomjas tábornok gyűrűjében. Szokásához híven talpig feketében volt, karvalyszeme még a rendesnél is sötétebben, ádázabbul villogott. Amikor észrevette, hogy utat vágok magamnak a többiek között, egyik kesztyűs kezét üdvözlésre emelte. Vigyázzállásban viszonoztam köszöntését. – Hogy van a mi Kölyökhercegünk? – kérdezte, miközben szája feszes kis mosolyra rándult.

– Egész jól – feleltem, a sebesülés jeleit kutatva rajta. A Vámpírok Hegyére visszatérők közül sokan viselték magukon a harcban szerzett sebesülések nyomait. Jóllehet Mika fáradtnak látszott, a jelek szerint nem sebesült meg. – Mi hír a Vérszipolyok Uráról? – kérdeztem minden bevezető nélkül. – Azt beszélik, te tudod, hol van. – Bár tudnám! – fintorgott Mika. Majd körülpillantva így szólt: – Összehívhatnánk egy gyűlést? Vannak híreim, de szívesebben mondanám el mindenki füle hallatára. A jelenlévők erre sürgősen megindultak a székek felé. Mika letelepedett a trónjára, és elégedetten felsóhajtott. – De jó visszajönni ide! – És megveregette a keményfából faragott szék karfáját. – Vajon Seba gondját viselte a koporsómnak? – A vérszipolyokba a koporsóddal! – kiáltotta oda magáról megfeledkezve az egyik tábornok. – Mi van a Vérszipolyok Urával? Mika egyik kezével végigsimított koromfekete haján. – Először is tisztázzuk: nem tudom, hol van. – Halk nyögés hullámzott végig a termen. – De van róla hírem tette hozzá Mika, mire mindenki hegyezni kezdte a fülét. – Mielőtt

belekezdenék – folytatta –, mondjátok csak, tudtok a legújabb vérszipolyújoncokról? – Mindenki értetlen arccal bámult rá. – A háború kezdete óta a vérszipolyok egyre gyarapították seregeik létszámát azzal, hogy a szokottnál is több embert véreztek meg. – Ezt már tudjuk – mordult fel Paris. – Sokkal kevesebb vérszipoly él a világon, mint vámpír. Számítottunk rá, hogy fáradhatatlanul fognak toborozni. Emiatt nincs okunk aggodalomra – még így is óriási számbeli fölényben vagyunk. – Igen – bólintott rá Mika. – Csakhogy ők már megvérezetlen embereket is használnak. “Vémbereknek” nevezik őket. Minden jel szerint maga a Vérszipolyok Ura dobta be ezt az elnevezést. Hozzá hasonlóan a vémberek is a megvérezésük előtt, emberként tanulják meg a vérszipolyélet és a hadviselés szabályait. Azt tervezi, hogy egész hadsereget állít fel olyan emberekből, akik segítik őket. – Emberekkel el tudunk bánni – horkant fel az egyik tábornok, mire a többiek élénken helyeseltek. – Normális esetben – hagyta rá Mika. – De ezeknél a vémbereknél nem árt óvatosnak lennünk. Ha hiányzik is belőlük

a vérszipolyok ereje, harcolni megtanulnak úgy, mint ők. Ráadásul mivel nincsenek megvérezve, nem kell tartaniuk magukat a vérszipolyok korlátozó szabályaihoz. Nem kötelezi őket a becsület az igazság kimondására, nem kell követniük régi szokásokat – és nem muszáj beérniük pusztán kézifegyverekkel. Dühös morgás söpört végig a termen. – A vérszipolyok puskát használnak? – kérdezte Paris döbbenten. Fegyverek tekintetében ők még a vámpíroknál is szigorúbbak voltak. Mi használhattunk bumerángot és lándzsát is, de a legtöbb vérszipoly még ilyesmit se vett a kezébe. – A vémberek nem vérszipolyok – mordult fel Mika. – Ugyan miért ne használhatna lőfegyvert a meg nem vérezett vémber? Nem hiszem, hogy a tekintélyesebbek helyeselnék a dolgot, de ha az Uruk ezt parancsolta, akkor nekik sem lehet kifogásuk ellene. – De most nem a vémberekről van szó – folytatta Mika. – őket csak azért említettem meg most, mert összefüggnek azzal,

hogy miként szereztem tudomást az Urukról. Egy vérszipoly inkább kínhalált halna, semhogy elárulja a klánját, de a vémbereket nem ilyen kemény fából faragták. Pár hónapja foglyul ejtettem egyet, és sikerült kiszednem belőle néhány érdekes dolgot. Mindenekelőtt azt, hogy a Vérszipolyok Urának nincs állandó támaszpontja. Egy kis létszámú testőrséggel járja a világot, s hol ennél, hol annál a harci egységnél jelenik meg, hogy ébren tartsa bennük a harci szellemet. A tábornokok nagy izgalommal fogadták a hírt – ha a Vérszipolyok Ura nincs helyhez kötve, és nem is őrzik olyan szigorúan, akkor védtelenebb a támadásokkal szemben. – És ez a vémber tudta, hogy hol tartózkodik a Vérszipolyok Ura? – kérdezte Mr. Crepsley. – Nem – felelte Mika. – Látta őt, de annak is már több mint egy éve. Az útitervét csak a kísérői ismerik. – Még mit mondott el? – faggatta Paris. – Azt, hogy még mindig nincs megvérezve. És hogy minden erőfeszítése ellenére fogytán van a harci szellem. A vérszipolyok veszteségei óriásiak, és sokan nem hisznek abban,

hogy megnyerhetik a háborút. Egyesek békekötésről beszélnek – akár azonnali fegyverletétel árán is. Hangos örömujjongás tört ki a teremben. Néhány tábornok úgy fellelkesült Mika szavaitól, hogy egy kisebb csoport előrerohant, a vállukra kapták, s úgy vitték ki a teremből. Hallani lehetett, amint énekszóval, nagy nevetések közepette vonulnak a lenti sör- és borraktár felé. A többi, józanabb gondolkodású tábornok Paris felé tekingetett, tőle várva eligazítást. – Menjetek – mosolyodott el az öreg herceg. – Udvariatlanság lenne, ha hagynánk, hogy Mika és fellelkesült barátai magukban igyanak. A teremben maradt tábornokok megtapsolták az indítványt, és elsiettek. Csak néhány teremszolga, jómagam, Mr. Crepsley és Paris nem tartott velük. – Ostobaság – dörmögte Mr. Crepsley. – Ha a vérszipolyok csakugyan a megadást fontolgatják, akkor most kéne megszorongatnunk őket, nem pedig az időt vesztegetni... – Larten – szakította félbe Paris. – Eredj a többiek után, keresd meg a legnagyobb hordó sört, és idd le magad a sárga földig.

Mr. Crepsley leesett állal meredt a hercegre. – Paris! – kapkodott levegő után. – Túl régóta vagy itt bezárva – felelte Paris. – Menj, lazíts, rúgj ki a hámból, és vissza se gyere, amíg nem vagy másnapos! – De... – kezdett volna tiltakozni Mr. Crepsley. – Ez parancs, Larten – mordult rá Paris. Mr. Crepsley olyan képet vágott, mintha egy eleven angolna csúszott volna le a torkán, de mivel nem az a fajta vámpír volt, aki ne engedelmeskedett volna a feljebbvalójának, összecsapta a bokáját, és sértődötten kiviharzott, hogy meg se álljon a készletraktárakig. – Még sohasem láttam Mr. Crepsleyt másnaposan vigyorogtam. – Olyankor milyen? – Mint egy... hogy is mondják az emberek? Zsémbes? – Paris öklét a szájára nyomva köhögött (újabban sokat köhögött), aztán elmosolyodott. – De jót fog tenni neki. Larten néha túl komolyan veszi az életet. – Hát maga? – kérdeztem. – Nem akar velük tartani? Paris savanyú képet vágott. – Egy korsó sör végezne velem. Inkább kihasználom az alkalmat, befekszem a terem hátuljában lévő koporsómba, és

egy teljes napig aludni fogok. – Biztos? Maradhatok, ha akarja. – Nem. Menj csak, és érezd jól magad. Én jól el leszek. – Oké. – Leugrottam a trónomról, és indultam az ajtó felé. – Darren – szólt utánam Paris. – A túlzott alkoholfogyasztás a fiatalnak éppúgy árt, mint az öregnek. Légy bölcs, és csak módjával igyál. – Emlékszik, mit mondott nekem pár éve a bölcsességről, Paris? – kérdeztem. – Mit mondtam? – Azt, hogy a bölcsességhez nem vezet más út, mint a tapasztalat. – Rákacsintottam, kirobogtam a teremből, s nemsokára már egy narancssárga hajú, mogorva vámpírral osztoztam egy hordó sörön. Mr. Crepsley az éjszaka előrehaladtával egyre jobban felvidult, és mire másnap késő reggel visszatámolygott a koporsójához, már teli torokból énekeit. Amikor fölébredtem, nem tudtam, miért van két hold az égen, s miért zöldek. Keservesen nyögve dörzsöltem meg öklömmel a szememet, s aztán újra megnéztem. Akkor jöttem rá, hogy a földön fekszem, és a kuncogó Harkat

Mulds zöld szemébe bámulok fel. – Jól mulattál az éjjel? – kérdezte. – Megmérgeztek – nyöszörögtem a hasamra fordulva, miközben úgy éreztem, mintha egy vad viharban hánykolódó hajó fedélzetén lennék. – Ezek szerint most nem kérsz vaddisznóbelsőséget és... denevérhúslevest? – Ne! – borzadtam meg már az ennivaló gondolatától is. – Te meg a többiek az éjjel a sörkészlet felét... leguríthattátok a torkotokon – jegyezte meg Harkat, miközben fölsegített a földről. – Mi van? Földrengés? – kérdeztem, amikor elengedett. – Nem – felelte zavartan. – Akkor miért rázkódik a föld? Nevetve kormányozott el a függőágyamig. A cellánk ajtajában, a földön aludtam. Csak halványan emlékeztem rá, hogy valahányszor be akartam mászni az ágyamba, mindig kiestem belőle. – Csak elüldögélek egy kicsit a földön – mondtam. – Ahogy óhajtod – nevetgélt Harkat. – Kérsz egy kis sört? – Menj innen, vagy kupán váglak – mordultam rá. – Már nem szereted a sört? – Nem! – Érdekes. Pedig folyton arról énekeltél, hogy mennyire...

szereted. “Jöszte, finom söröcske, a herceg kupája, Sörherceg kupája váááár.” – Elvitetlek a kínzókamrába – fenyegetőztem. – Rá se ránts – folytatta Harkat. – Az egész klán meg volt veszve... az éjjel. Egy vámpírnak sokat kell innia, hogy... berúgjon, de a legtöbbnek sikerült. Láttam, amint egyesek szétszéledtek a járatokban, mint a... – Kérlek – rimánkodtam –, ne meséld el, hogy milyenek voltak. – Harkat nevetve rángatott fel a földről, és kivezetett a cellából, be az alagutak labirintusába. – Hová megyünk? – kérdeztem. – A Perta Vin-Grahl Terembe. Megkérdeztem Sebát, mit ajánl... másnaposságra... gyanítottam, hogy nem úszod meg... és ő azt mondta, egy zuhany rendszerint... megteszi. – Ne! – nyögtem. – Csak a zuhanyt ne! Könyörülj! Harkat oda se hederített a siránkozásomra, s nemsokára belökött a jeges vízfüggöny alá, mely a Perta Vin-Grahl Terem belsejében zuhogott alá a magasból. Azt hittem, mentem szétrobban a fejem, amikor vastag sugárban ömlött rám a jéghideg víz, de pár perc elteltével enyhülni kezdett szaggató

fejfájásom, és a gyomrom is megnyugodott. Mire szárazra törülköztem, százszor jobban éreztem magam. Visszafelé menet találkoztunk Mr. Crepsleyvel; egészen zöld volt az arca. Nyájasan jó estét köszöntem neki, de válaszul csak fogvicsorgatva felmordult. – Sohasem fogom megérteni, mi jó van az... alkoholban – jegyezte meg Harkat, mialatt öltözködtem. – Te még nem voltál részeg? – kérdeztem. – Lehet, hogy a régi életemben voltam... de amióta törpe személy vagyok, nem. Nincsenek ízlelőbimbóim... és az alkohol nem hat rám. – Szerencsés fickó vagy – morogtam kedvetlenül. Amikor elkészültem az öltözéssel, fölballagtunk a Hercegek Termébe, hogy megnézzük, nincs-e Parisnek szüksége rám. A terem azonban üresen tátongott, és Paris még elő sem bújt a koporsójából. – Járjunk egyet az alagutakban... a termek alatt – javasolta Harkat. Kezdetben, amikor először érkeztünk ide, a Hegybe, számos felfedezőutat tettünk ezekben a járatokban, de kéthárom év is

eltelt azóta, hogy utoljára kalandoztunk bennük. – Nincs semmi dolgod? – kérdeztem. – Van, de... – Összeráncolta a homlokát. Időbe telt, mire kiismertem Harkat arckifejezéseit – ha valakinek nincs szemhéja és orra, akkor nehéz megállapítani, hogy most morcosan néz-e vagy vigyorogva –, de már megtanultam olvasni az arcáról. – Megvár. Furcsán érzem magam. Járnom kell. – Oké – feleltem. – Csavarogjunk egyet. A Corza Jarn Teremben kezdtük, ahol az újonc tábornokok harci kiképzése folyt. Magam is sok órát töltöttem el itt, amikor azt tanultam, hogyan kell bánni karddal, késsel, bárddal és lándzsával. A fegyvereket általában felnőttekre méretezték, az én kezemben túl nagyok és ormótlanok voltak, de azért az alapvető tudnivalókat elsajátítottam. A legmagasabb rangú kiképző tanár egy Vanez Blane nevű vak vámpír volt. Mindkét Avatási Próbámon ő volt a felkészítő mesterem. A bal szemét sok évtizeddel ezelőtt, egy oroszlánnal vívott küzdelemben, míg a jobb szemét hat éve, a vérszipolyokkal való összecsapásban veszítette el. A vörösesszőke játékmester épp három ifjú tábornokkal

birkózott. Vaksága ellenére éppoly kemény és szigorú volt, mint régen, és rövid úton két vállra fektette mindhármójukat. – Ezt még tanulnotok kell – közölte velük, majd továbbra is a hátát fordítva felénk, köszöntött bennünket. – Helló, Darren. Üdvözöllek, Harkat Mulds. – Szervusz, Vanez – feleltük, cseppet sem meglepődve azon, hogy tudta, mi vagyunk ott; a vámpíroknak roppant kifinomult a szaglásuk és a hallásuk. – Hallottalak az éjjel énekelni, Darren – mondta, otthagyva három tanítványát, hadd fújják ki és szedjék össze ismét magukat. – Jaj, ne! – kiáltottam elszontyolodva. Eddig azt hittem, Harkat csak ugratott ezzel a dologgal. – Nagyon üdítő volt – mosolygott Vanez. – Nem én voltam! – nyögtem. – Mondd, hogy nem én énekeltem! – Ne izgasd magad – vigyorgott fülig érő szájjal Vanez. – Rajtad kívül még nagyon sokan csináltak bolondot magukból. – Be kéne tiltani a sört – morogtam. – A sörrel nincs semmi baj – ellenkezett Vanez. A sörivókat kéne féken tartani.

Elmondtuk neki, hogy járunk egyet az alsóbb alagutakban, és megkérdeztük, nem tart-e velünk. – Nincs sok értelme – felelte. – Nem látok semmit. Különben is... – Hangját lehalkítva elmesélte, hogy a kiképzésen részt vevő három tábornokot hamarosan akcióba küldik. – Köztünk legyen mondva, még nem volt dolgom katonai szolgálatra ennyire alkalmatlan hármassal – sóhajtotta. Sok vámpírt idő előtt dobtak ki a frontra, hogy pótolják a Sebhelyesek Háborújában elesetteket. A klánon belül sokan helytelenítették ezt – rendszerint legkevesebb húsz esztendő kellett ahhoz, hogy egy tábornok kivívja a többiek megbecsülését –, de Paris kijelentette, hogy súlyos helyzetekben drasztikus intézkedésekre van szükség. Vaneztól elbúcsúzva a raktárak felé vettük utunkat, hogy meglátogassuk Mr. Crepsley öreg tanítóját, Seba Nile-t. Seba a maga hétszáz évével a második legöregebb vámpír volt. Vörös ruhát viselt, akárcsak Mr. Crepsley, és a beszédstílusa is ugyanolyan választékos volt. A kor töpörödötté és ráncossá

tette, erősen sántított is – mint Harkat –, mivel ugyanabban a csatában, melyben Vanez a maradék ép szemét veszítette el, ő a bal lábán kapott súlyos sebet. Seba nagyon megörült nekünk. Amikor meghallotta, hogy felfedezőútra indulunk, mindenáron csatlakozni akart hozzánk. – Van valami, amit szeretnék megmutatni nektek újságolta. Amikor a termeket elhagyva beléptünk az egymásba csatlakozó alsó járatok kiterjedt övezetébe, körmeimmel megvakartam kopasz fejemet. – Kullancs? – nézett rám Seba. – Nem – feleltem. – Újabban pokolian viszket a fejem. De a karom meg a lábam is, és a hónaljam. Szerintem allergiás vagyok. – Az allergia nagyon ritka a vámpírok között – válaszolta Seba. – Hadd nézzelek. – A falakat sok helyütt borította világító zuzmó, s egy tömöttebb folt fényénél közelebbről is meg tudott vizsgálni. – Hmmm. – Éppen csak elmosolyodott, aztán elengedett. – Mi az? – kérdeztem. – Lassan nagykorú leszel, Shan úrfi. – Mi köze ennek a viszketéshez?

– Majd megtudod – hangzott a rejtélyes válasz. Seba a pókhálóknál minduntalan megállt, és szemügyre vette a pókokat. Az agg szállásmester szokatlan jóindulattal viseltetett a nyolclábú ragadozók iránt. Nem tekintette éppen házi állatkáknak őket, de sok időt töltött szokásaik és viselkedésük alapos megfigyelésével, és a gondolatai segítségével kommunikálni is tudott velük. Ezt Mr. Crepsley is meg tudta csinálni, sőt még én is. – Aha! – állt meg egy nagy pókháló alatt. – Ez az. Halkan füttyentett, s pár pillanat múlva egy különös, zöld pettyes, szürke pók ereszkedett le a pókhálón, egyenesen Seba felfelé fordított tenyerébe. – Hát ez honnan jött ide? – léptem közelebb, hogy alaposabban megnézzem. Nagyobb volt a közönséges hegyi pókoknál, és a színe is más volt, mint azoké. – Tetszik? – kérdezte Seba. – Én Ba'Shan pókjainak nevezem őket. Remélem, nincs kifogásod ellene... nekem kézenfekvőnek tűnt ez a név. – Ba'Shan pókjai? – ízlelgettem a nevet. – Miért éppen... Hirtelen torkomon akadt a szó. Tizennégy évvel ezelőtt elloptam egy mérges pókot Mr. Crepsleytől: Madame Octát.

Nyolc évvel később, Seba tanácsára, szabadon eresztettem, hadd találjon új otthonra a hegyi pókok között. Seba azt mondta, nem fog tudni párosodni velük. Azóta sem láttam őt, és hovatovább el is feledkeztem róla. De most rögtön eszembe villant, és már tudtam, honnan jött ez az új pók. – Madame Octa egyik leszármazottja, igaz? – nyögtem ijedten. – Igen – válaszolta Seba. – Párosodott Ba'Halen pókjaival. Három éve figyeltem fel erre az új törzsre, habár csak tavaly szaporodtak el. Most már ők vannak többen. Szerintem tíz-tizenöt éven belül ők lesznek a hegy domináns pókfajtája. – Seba! – kiáltottam ijedten. – Csak azért engedtem szabadon Madame Octát, mert azt mondtad, nem lesznek utódai. Ezek mérgesek? – Igen, de nem annyira, mint az anyjuk – vont vállat Seba. – Ha négy vagy öt egyszerre támad, akkor képesek ölni, de egyenként nem. – És ha feldühödnek, és egyszerre indítanak támadást? – üvöltöttem. – Nem fognak – közölte Seba kimérten. – Honnan tudod?

– Megkértem őket, hogy ne tegyék. Hihetetlenül intelligensek, akárcsak Madame Octa. Az értelmi képességeik vetekednek a patkányokéival. Azon gondolkodom, hogy képezni kéne őket. – Mire? – nevettem el magam. – Harcra – felelte sötét képpel. – Képzeld csak el, mi lenne, ha kiképzett pókok hadait küldenénk szét a világba, azzal a paranccsal, hogy kutassák fel és öljék meg a vérszipolyokat. – Mondd meg neki, hogy megőrült – fordultam esdeklő tekintettel Harkathoz. – Térítsd észre! – Én jó ötletnek tartom – vigyorgott Harkat. – Nevetséges! – fortyantam fel. – Meg fogom mondani Mikának. Ő utálja a pókokat. Csapatokat fog leküldeni ide, hogy tiporják szét, irtsák ki őket. – Kérlek, ne tedd – szólt csendesen Seba. – Még ha nem lehet is kiképezni őket, szeretem nézni, hogyan fejlődnek. Kérlek, ne fossz meg a kevés maradék örömöm egyikétől. – Oké – néztem sóhajtva a mennyezetre. – Nem szólok Mikának. – Se a többieknek – hangsúlyozta. – Nagyon népszerűtlenné válnék, ha kitudódna. – Mire gondolsz?

Bűntudatosan krákogott. – A kullancsokra – motyogta. – Az új pókok kullancsokkal táplálkoznak, és azok fölfelé menekülnek előlük. – Aha. – Eszembe jutott az összes vámpír, akinek le kellett nyírnia a haját és a szakállát, és még a hónalját is ki kellett borotválnia a kullancsáradat miatt. Elvigyorodtam. – A végén a pókok egészen a hegy csúcsáig fogják üldözni a kullancsokat, és azzal a járvány is véget fog érni – bizonygatta Seba. – De addig jobb lenne, ha senki sem tudná, mi okozta. – Fel is akasztanának, ha ez kitudódna! – hahotáztam. – Tudom – fintorgott. Megígértem, hogy hallgatni fogok a pókokról. Seba ezután elindult vissza, a termek felé – ez a rövid út is kifárasztotta –, mi pedig Harkattal tovább haladtunk le, a hegyi járatokban. Minél messzebbre jutottunk, Harkat annál hallgatagabbá vált. Nyugtalannak tűnt, de amikor megkérdeztem, mi baja van, azt felelte, nem tudja. Végül ráakadtunk egy alagútra, mely kivezetett a hegyből.

Addig mentünk, amíg ki nem értünk a meredek hegyoldalba; ott leültünk, és néztük az esti égboltot. Hónapok óta nem jártam odakint, és több mint két esztendeje nem aludtam a szabad ég alatt. Jólesett a friss levegő, de furcsa volt. – Hideg van – jegyeztem meg a karomat dörzsölgetve. – Tényleg? – kérdezte Harkat. Élettelen, szürke bőre csak a rendkívüli forróságot vagy a jeges fagyot érzékelte. – Késő ősz vagy tél eleje lehet. – Egy hegy gyomrában élve nehéz nyomon követni az évszakok múlását. Harkat nem figyelt rám. Az alattunk elterülő erdőt és völgyet fürkészte, mintha keresne ott valakit. Kicsit lejjebb ereszkedtem a hegyoldalban. Harkat mögöttem jött, majd hirtelen elém vágott, és megszaporázta a lépteit. – Óvatosan – szóltam utána, de oda se figyelt. Aztán futásnak eredt, s én jóval lemaradva mögötte azon töprengtem csodálkozva, hogy vajon mit játszik. – Harkat! – kiabáltam. – Elbotlasz és betöröd a fejed, ha... Megálltam. Egy szavamat se hallotta. Magamban morogva kibújtam a cipőmből, megtornáztattam a lábujjaimat, majd

gyorsan utánaeredtem. Igyekeztem nem túl sebesen rohanni, de a meredek lejtőn képtelenség volt lassítani, így hamarosan, kavics- és földlavinát görgetve magammal, száguldottam lefelé, miközben izgalmamban és rémületemben torkom szakadtából üvöltöztem. Valahogy sikerült állva és ép bőrrel megérkeznünk a hegy lábához. Harkat tovább rohant, egészen addig, míg egy kör alakú kis facsoporthoz nem ért. Ott megállt, s csak állt mozdulatlanul, mint egy kőszobor. Persze én is odaloholtam, és lihegve kérdeztem: – Mi... volt... ez? Harkat bal karjával a fák felé mutatott. – Mi az? – kérdeztem, mert nem láttam mást, mint fatörzseket, ágakat és leveleket. – Jön – súgta Harkat. – Kicsoda? – A sárkánymester. Furcsállva néztem rá. Olyan volt, mint aki ébren van, de lehet, hogy elszundított, és álmában járkál, mint egy holdkóros. – Azt hiszem, vissza kéne vigyelek – fogtam meg kinyújtott karját. – Rakunk egy jó kis tüzet, és...

– Helló, fiúk! – kiáltott ki valaki a facsoport belsejéből. – Ti vagytok a fogadóbizottság? Elengedtem Harkat karját, szorosan melléje léptem ekkor már én is kőszoborként álltam –, és tekintetemet visszafordítottam a facsoport felé. Felismerni véltem a hangot – habár reménykedtem, hogy tévedek! Pár perc múlva három alak bukkant ki a sűrű homályból. Két törpe személy, akik hajszálra ugyanúgy festettek, mint Harkat, azzal a különbséggel, hogy a fejükbe húzták a csuklyájukat, és azzal a merevséggel mozogtak, amit Harkatnak a vámpírok között töltött évek során sikerült levetkőznie. A harmadik alak egy alacsony, mosolygós, ősz hajú ember volt, akinek láttán nagyobb félelem fogott el, mint ha egy csapat portyázó vérszipollyal futottunk volna össze. Mr. Tiny! Hatszáz évi távollét után Desmond Tiny visszatért a Vámpírok Hegyére. És miközben örömtől sugárzó arccal közelített felénk, mint a hamelni patkányfogó cinkostársa, tudtam, hogy újbóli felbukkanása csak bajt jelenthet, semmi

mást. Amikor Mr. Tiny mellénk ért, egy rövid időre megállt. Alacsony, kövér kis ember volt, elnyűtt sárga öltözéket – felsőkabátot nem, csak vékony zakót – viselt, hozzá gyerekes, magas szárú, zöld csizmát és vastag üvegű szemüveget. Szív alakú órája, melyet mindig magánál hordott, egy láncon függött elöl, a kabátján. Egyesek szerint Mr. Tiny magát a végzetet képviselte – ha keresztnevének, a Desmondnak a rövidebb alakját illesztették a vezetéknevéhez, a Mr. Destiny név jött ki belőle. – Megnőttél, ifjú Shan – nézett végig rajtam. – És te, Harkat – mosolygott a törpe személyre, aki tágra nyílt, nagy kerek szemekkel nézett vissza rá. – Te aztán úgy megváltoztál, hogy rád se lehet ismerni. Nem viselsz csuklyát, a vámpíroknak dolgozol – és beszélsz! – Tudta... hogy tudok beszélni – motyogta Harkat, visszaesve régi, szaggatott beszédstílusába. – Mindig is... tudta. Mr. Tiny bólintott, majd indult tovább, előre. – Elég a

locsogásból, fiúk, dolgom van, méghozzá sietős. Minden perc drága. Holnap kitör egy vulkán az egyik trópusi kis szigeten. Tíz kilométeres körzetben mindenki elevenen meg fog sülni. Ott akarok lenni – nagy buli lesz! Nem tréfált. Ezért rettegett tőle mindenki. Gyönyörűségét lelte azokban a tragédiákban, amelyek a lelke mélyéig megrendítettek mindenkit, akiben maradt egy kis emberség. Fölkísértük Mr. Tinyt a hegybe; a két törpe személy mögöttünk lépkedett. Harkat sűrűn hátra-hátranézett “testvéreire”. Azt hiszem, beszélgetett velük – a törpe népség tudott olvasni egymás gondolataiban –, de nekem erről semmit sem szólt. Mr. Tiny más járaton át lépett be a hegybe, mint amin mi kijöttünk. Ez magasabb volt, szélesebb és szárazabb, mint a többi – sohasem jártam benne. Nem voltak kanyarulatai, s nem nyíltak belőle oldalfolyosók. Egyenesen vezetett föl a hegygerincre. Mr. Tiny észrevette, hogy megbámulom az ismeretlen járat falait. – Itt szoktam átvágni – mondta. – Az egész világon vannak

ilyen lerövidített útjaim, még olyan helyeken is, ahol álmodban sem gondolnád. Időt nyerek velük. Útközben elhaladtunk rongyokba öltözött, halottsápadt bőrű emberek mellett, akik az alagút szélére húzódva, mély meghajlással köszöntötték Mr. Tinyt. Ők voltak a Vámpírok Hegyében lakó Vér Őrei, akik vérükkel táplálták a vámpírokat, és cserében haláluk után kivehették azok belső szerveit és agyát – amiket aztán különleges szertartás keretében megettek! Ideges lettem attól, hogy őrök sorfala között kell el masíroznom – eddig sohasem láttam egyszerre ennyit belőlük –, de Mr. Tiny csak mosolyogva integetett nekik, megállni azonban nem állt meg, hogy szót váltson velük. Negyedóra sem telt belé, megérkeztünk a Vámpírok Hegyének termeihez vezető kapuhoz. Kopogtatásunkra a szolgálatban lévő őr szélesre tárta az ajtót, de amikor megpillantotta Mr. Tinyt, nyomban kezdte is visszacsukni. – Ki vagy? – kiáltotta védekezően, s keze már indult is a derekára csatolt kard markolata felé. – Tudod te, ki vagyok, Perlat Cheil – felelte Mr. Tiny, s egy mozdulattal félretolta az útból a megrökönyödött őrt.

– Honnan tudja a...? – kezdte Perlat Cheil, de elakadt a szava, s csak nézett a távolodó alak után. Remegés fogta el, s keze lehullott kardja markolatáról. – ő az, akinek gondolom? – kérdezte, miközben Harkattal és a törpe személyekkel együtt bevonultunk a kapun. – Igen – feleltem egyszerűen. – Charna zsigereire! – kapkodott levegő után, és jobb keze középső ujját a homlokához, a két mellette lévőt a szemhéjaihoz szorítva a halál érintésének jelét mutatta. Ezzel jelezték a vámpírok, ha úgy gondolták, hogy közel van a halál. Az alagutakban, melyeken végighaladtunk, elnémult a beszélgetés, s a szájak tátva maradtak. Még azok is, akik sohasem találkoztak Mr. Tinyvel, felismerték őt, és abbahagyták, amivel épp foglalkoztak, beálltak mögénk, s így vonultunk némán, mint egy gyászmenet. A Hercegek Termébe csak egy alagút vezetett – hat évvel ezelőtt ugyan rábukkantam egy másodikra is, ám azt azóta lezárták –, és ezt a hegy legkiválóbb őrei vigyázták. Az volt a dolguk, hogy megállítsanak és átkutassanak mindenkit, aki be

akart lépni a Terembe, de amikor Mr. Tiny megjelent, ők is eltátották a szájukat, leeresztették a fegyverüket, és szó nélkül továbbengedték őt is, és vele együtt az egész menetet. Mr. Tiny a Terem ajtajában megállt, és végignézett a kupolás építményen, melyet ő maga emelt hatszáz évvel ezelőtt. – Egész jól állta az idő próbáját, nem igaz? – kérdezte, csak úgy, senkihez sem intézve külön a szavait. Majd kezét az ajtóra téve kinyitotta, és belépett. Az ajtót csak a hercegek tudták kinyitni, de senkit nem lepett meg, hogy Mr. Tiny is képes rá. Odabent épp Mika és Paris tárgyalták a háború állását egy csomó tábornokkal. Kedvetlen és kialvatlan társaság volt, de mindenki azon nyomban összekapta magát, mihelyt meglátták a beballagó Mr. Tinyt. – Az istenek szakállára! – kapkodott levegő után Paris, s az arca elfehéredett. Összerándult, látva, hogy Mr. Tiny föllép a trónszékek emelvényére, de mindjárt össze is szedte magát, és kényszeredetten elmosolyodott. Desmond! – kiáltotta. – Örülök,

hogy látlak! – Én is neked, Paris – felelte Mr. Tiny. – Minek köszönhetjük a váratlan megtiszteltetést? – kérdezte Paris erőltetett udvariassággal. – Várj egy percet, mindjárt elmondom – válaszolta Mr. Tiny. Belehuppant az egyik trónszékbe – az enyémbe! –, és lábát keresztbe vetve kényelmesen elfészkelődött benne. – Hívd be a bandát – bökött mutatóujjával Mikára. – Mondani akarok valamit, ami mindenkire tartozik. Percek múlva szinte minden, a hegyben tartózkodó vámpír beözönlött a Terembe. Felsorakoztak a falak mentén – minél távolabb Mr. Tinytől –, és idegesen várták, mit fog mondani a rejtélyes látogató. Mr. Tiny szemügyre vette a körmeit, majd le-föl húzogatta őket a zakója mellrészén. A törpe személyek a trón mögé álltak. Harkat tőlük balra helyezkedett el, s bizonytalanul nézegetett maga köré. Éreztem, hogy nem tudja eldönteni, vajon a természet szerinti vagy a választott testvérei, a vámpírok mellett van-e a helye.

– Minden rendben? Mindenki itt van? – kérdezte Mr. Tiny. Felállt, s kacsázó lépteivel elballagott az emelvény széléig. – Akkor rögtön rá is térek a lényegre. A Vérszipolyok Urát megvérezték. – Megállt, mint aki várja az elszörnyedt morajt, a rémület nyögéseit és jajkiáltásait. De mindannyian némán, a döbbenettől mozdulatlanná dermedve meredtünk rá. Akkor folytatta. – Hatszáz évvel ezelőtt elmondtam az őseiteknek, hogy a Vérszipolyok Ura háborúba fogja vezetni ellenetek a vérszipolyokat, és eltöröl benneteket a föld színéről. Igazat mondtam – de nem az igazságot. A jövő egyszerre nyitott is és zárt is. Mindössze egyetlen “lesz” létezik, de gyakran számtalan “lehet” van mellette. Ami azt jelenti, hogy a Vérszipolyok Urát és híveit le lehet győzni. A vámpírok torkában elakadt a lélegzet, és érezni lehetett, amint a remény, mint egy felhő, összesűrűsödik körülöttünk. – A Vérszipolyok Ura jelenleg még csak fél-vérszipoly – folytatta Mr. Tiny. – Ha megtaláljátok és megölitek, mielőtt még

teljesen megvérezik, a győzelem a tiétek. Erre már kitört az örömujjongás, és a vámpírok vidáman csapkodták egymás hátát. Néhányan azonban nem csatlakoztunk az általános füttykoncerthez és víg kurjongatáshoz. Jómagam, Paris, Mr. Crepsley, akiknek már volt dolgunk Mr. Tinyvel, éreztük, hogy még nem fejezte be, és gyanítottuk, hogy valami turpisságnak kell lennie a dologban. Mr. Tiny nem az a fajta volt, akinél a nyájas mosoly csupa jó hírt jelent. Ő csak akkor szokott ilyen derűsen vigyorogni, amikor tudta, hogy mostantól szenvedés és nyomorúság következik. Az izgatott zajongás elcsitultával fölemelte a jobb kezét. A baljában a szív alakú óráját szorongatta. Az óra sötétvörösen izzott, s hirtelen ugyanilyen színben izzott fel a jobb keze is. Minden tekintet a bíborvörösen fénylő öt ujjra szegeződött, és a teremben kísérteties csend lett. – Hét évvel ezelőtt, amikor megtalálták a Vérszipolyok Urát, megvizsgáltam a szálakat, melyek a jelent összekötik a jövővel, és láttam, hogy öt esély van arra, hogy eltérítsétek útjából a

végzetet – mondta Mr. Tiny, miközben arcát bevilágította az ujjaiból sugárzó vörös fény. – Az egyik esély már megnyílt, és oda is veszett. Hüvelykujjában kihunyt a fény, s mindjárt el is rejtette a tenyerébe. – Kurda Smahlt volt ez az esély – folytatta. Kurda volt az a vámpír, aki ellenünk vezette a vérszipolyokat azzal, hogy megszerezhetik a Vérkő fölötti irányítást. Ha Kurda sikerrel jár, a vámpírok többsége beolvadt volna a vérszipolyokba, és a Sebhelyesek Háborúját ahogy ti nevezitek – el lehetett volna kerülni. Ti azonban megöltétek őt, s vele együtt elpusztítottátok legszebb reményeiteket az életben maradásra. Dőreség volt – tette hozzá rosszalló fejcsóválással. – Kurda Smahlt áruló volt – mordult fel Mika. – Árulásból soha semmi jó nem sül ki. Inkább a becsületes halál, semmint hogy egy köpönyegforgatónak köszönjem az életemet. – Így csak a bolondok beszélnek – vihogott Mr. Tiny, majd megmozgatta fénylő kisujját. – Ez jelenti a legutolsó esélyeteket,

ha az összes többit is elszalasztjátok. Erre még egy ideig nem kerül sor – ha sor kerül rá egyáltalán –, így ezzel most nem kell törődnünk. – Ezt az ujját is behajlította, s felmutatta a maradék három középsőt. – Most jutottunk el jövetelem okához. Ha sorsotokra hagylak, észrevétlenül elsiklotok az esélyeitek mellett. Folytatjátok, ahogy eddig, miközben a lehetőségek sorra bezárulnak előttetek, és mire észbe kapnátok... – szájával halk, pukkanó hangot hallatott. – Az elkövetkező tizenkét hónapban három találkozásra fog sor kerülni bizonyos vámpírok és a Vérszipolyok Ura között – feltéve, hogy megfogadjátok a tanácsomat – mondta tovább halkan, de jól érthetően. Három alkalommal lesz kényetekre-kedvetekre kiszolgáltatva nektek. Ha megragadjátok valamelyik alkalmat, és megölitek, megnyertétek a háborút. Ha kudarcot vallotok, akkor sor kerül egy végső, mindent eldöntő szembesítésre, s ezen múlik majd a földön élő valamennyi

vámpírnak a sorsa. – Idegesítő hatásszünet után még ennyit mondott: – Hogy őszinte legyek, remélem, hogy a dolog idáig fog fajulni... szeretem a nagy, drámai végkifejleteket! Azzal hátat fordított a teremnek, és nagyot húzott abból a flaskából, melyet az egyik törpe személy nyújtott át neki. Mialatt ivott, dühös suttogások és morgások hullámoztak végig az összegyűlt vámpírok sorain, s amikor ismét szembefordult a sokasággal, Paris Skyle-lal találta szembe magát. – Igazán nagylelkű voltál, Desmond, hogy mindezt tudattad velünk – mondta a herceg. – A többiek nevében is köszönöm. – Szóra sem érdemes – felelte Mr. Tiny. Már nem világítottak az ujjai, az óráját is elengedte, s mindkét keze az ölében pihent. – Fokoznád-e a nagylelkűségedet azzal, hogy elárulod nekünk, kik jutnak közülünk arra a sorsra, hogy találkozzanak a Vérszipolyok Urával? – tudakolta Paris. – Igen – válaszolta önelégült képpel Mr. Tiny. – De előbb egy dolgot tisztázni szeretnék: a találkozások csak abban az esetben jönnek létre, ha az illető vámpírok maguk döntenek úgy,

hogy üldözőbe veszik a Vérszipolyok Urát. Annak a háromnak, akit megnevezek, nem muszáj elfogadnia ezt a kihívást, és a vámpírok klánjának jövőjéért sem kell vállalnia a felelősséget. De ha nem vállalják, a sorsotok meg van pecsételve, mert egyedül hármójukban van meg a képesség arra, hogy megváltoztassák a sors könyvében leírtakat. Tekintetét lassan körbehordozva sorra belenézett minden vámpír szemébe, keresve benne a gyengeség vagy félelem jeleit. Nem volt senki, aki félrekapta volna a szemét, vagy arcán a csüggedés jelei mutatkoztak volna egy ilyen ijesztő megbízatás hallatán. – Nagyon helyes – morogta Mr. Tiny. – Az egyik vadász nincs jelen, így őt nem nevezem meg. Ha a másik kettő útnak indul Lady Evanna barlangjához, útközben alighanem összefutnak vele. Ha mégsem, akkor az illetőnek elillan az esélye, hogy aktív szerepet játsszon a jövő alakításában, és az ügy teljes egészében a fennmaradó kettőre hárul. – Mégpedig...? – kérdezte Paris feszülten. Mr. Tiny rám nézett, és ebben a pillanatban belém hasított a

szörnyű felismerés, hogy mi következik ezután. – A két vadász csakis Larten Crepsley és az inasa, Darren Shan lehet – közölte a világ legtermészetesebb hangján Mr. Tiny, és miközben minden szempár felénk fordult, minket keresett, olyan érzés fogott el, mintha egy láthatatlan szerkezet fogaskerekei egymásba kapcsolódnának. Abban a pillanatban tudtam, hogy a Vámpírok Hegyében töltött nyugodt és biztonságos évek számomra véget értek. A feladat visszautasításának lehetősége meg se fordult a fejemben. A hat év alatt, amióta a vámpírok között éltem, belém ivódtak a tőlük tanult értékek és hitek. Minden vámpír habozás nélkül életét adta volna a klán javáért. Természetesen itt nem pusztán arról volt szó, hogy adjam oda az életemet – küldetésem volt, amit teljesítenem kellett, s ha elbukom, mindnyájan megszenvedjük –, de az elv egy és ugyanaz. Kiválasztottak, és az a vámpír, akit egy feladatra kiválasztanak, nem mond nemet. Rövid tárgyalás vette kezdetét, melyben Paris közölte Mr. Crepsleyvel és velem, hogy itt nem egy hivatalos megbízásról

van szó, és nem kell beleegyeznünk, hogy az egész klánt mi képviseljük – nem vallunk szégyent, ha visszautasítjuk, hogy együttműködjünk Mr. Tinyvel. A tanácskozás végén suhogva lobogó vörös köpenyében Mr. Crepsley előrevonult, és kijelentette: – Örömmel elfogadom a lehetőséget, hogy üldözőbe vegyem a Vérszipolyok Urát. Erre én is kiléptem, bár nagy sajnálatomra nem volt ő rajtam a tiszteletteljes hatást keltő kék palástom, és reményeim szerint bátran közöltem: – Én is. – A fiú érti, hogyan fogja rövidre a mondókáját – jegyezte meg Mr. Tiny, Harkatra kacsintva. – És mi legyen velünk, többiekkel? – tudakolta Mika. – Öt évet töltöttem el a gyalázatos üldözésével. Szeretnék én is velük tartani. – Igen! Én is! – kiáltotta a tömegből egy tábornok, mire mindenki üvöltözni kezdett, hogy Mr. Tiny engedje őket is csatlakozni az üldözőkhöz. Mr. Tiny azonban megrázta a fejét.

– Három vadásznak kell a nyomába erednie – se többnek, se kevesebbnek. Nem vámpírok segíthetnek nekik, de ha a saját fajtájukbeli közül csak egy is utánuk ered, elbuknak. Dühös morgás fogadta a szavait. – Miért kellene hinnünk neked? – kérdezte Mika. Tíznek nyilván több esélye van, mint háromnak, húsznak több, mint tíznek, és harmincnak... Mr. Tiny csettintett az ujjaival. Éles reccsenés hallatszott, és a fejünk fölül por szitált le. Föltekintve azt láttam, hogy a Hercegek Termének mennyezetén hosszú, egyenetlen vonalú repedések jelentek meg. Más vámpírok is észrevették, és rémülten felkiáltottak. – Te, aki még három évszázadot sem értél meg, te merészelsz nekem, aki az időt kontinensek lassú eltolódásában mérem, a végzet működéséről beszélni? – kérdezte Mr. Tiny fenyegető hangon. Újra csettintett az ujjaival, mire a repedések hasadékokká szélesedtek, és a mennyezetről kisebbnagyobb darabok hullottak alá. – Ezernyi vérszipoly sem tudna lyukat

vágni ennek a teremnek a falaiba, én meg csak csettintek egyet, és ledöntöm az egészet. – És fölemelte a kezét, hogy újra csettintsen. – Ne! – kiáltotta Mika. – Bocsánatot kérek! Nem akartalak megsérteni! Mr. Tiny leengedte a kezét. – Gondold meg, mielőtt még egyszer ellenkezel velem, Mika Ver Leth – mordult rá, majd fejével intett magával hozott törpe népségnek, akik megindultak a terem ajtaja felé. – Ők majd befoltozzák a tetőt, mielőtt elmegyünk – mondta Mr. Tiny. – De ha még egyszer feldühítetek, zúzalékkővé morzsolom ezt a termet, akkor semmi sem véd meg benneteket meg a drágalátos Vérkőtöket a vérszipolyoktól. Lefújta a port szív alakú órájáról, és ismét sugárzó arccal nézett körül. – Akkor hát megegyeztünk – hárman mennek? – Hárman – bólogatott Paris. – Hárman – motyogta sápadtan Mika. – Mint mondtam, nem vámpírok részt vehetnek – részt kell venniük – a vadászatban, de vámpírok egy évig nem

indulhatnak a vadászok keresésére, legföljebb olyan okból kifolyólag, aminek semmi köze a Vérszipolyok Urának üldözéséhez. Egyedül kell helytállniuk, és egyedül kell győzniük vagy elbukniuk. Ezzel befejezettnek nyilvánította a gyűlést. Egy fölényes kézmozdulattal elbocsátotta Parist és Mikát, maga elé intette Mr. Crepsleyt és engem, és a trónszékemen kényelmesen hátradőlve ránk vigyorgott. Míg beszélt, lerúgta lábáról az egyik csizmát. Nem hordott zoknit, és döbbenten láttam, hogy nincsenek lábujjai – a lába úszóhártyában végződött, és hat kis karom nyúlt ki belőle, mint a macskának. – Félsz, Shan úrfi? – kérdezte gonoszul csillogó szemmel. – Igen – feleltem. – De büszke vagyok, hogy segíthetek. – És mi van akkor, ha nem segítesz? – gúnyolódott. Ha kudarcot vallasz, és kiirtásra ítéled a vámpírokat? Vállat vontam. – Elfogadjuk, ami jön – feleltem, az éjszaka teremtményeinek közismert mondását visszhangozva. Mr. Tiny arcáról lehervadt a mosoly. – Jobban kedveltelek, amikor még nem voltál ilyen talpraesett – morogta, majd Mr. Crepsleyre pillantott. – Hát nálad mi újság?

Megrémít a felelősség súlya? – Igen – válaszolta Mr. Crepsley. – Gondolod, hogy össze is roppanhatsz alatta? – Meglehet – mondta Mr. Crepsley pléhpofával. Mr. Tiny elfintorodott. – Ti ketten nem vagytok valami szórakoztatóak. Képtelenség feldühíteni benneteket. Harkat! – ordította el magát, mire Harkat automatikusan elindult felé. – Te mit gondolsz erről a dologról? Izgat téged a vámpírok sorsa? – Igen – válaszolta Harkat. – Izgat. – Aggódsz értük? Harkat bólintott. – Hmmm. – Mr. Tiny megdörzsölte az óráját, amely egy pillanatra felizzott, majd megérintette Harkat fejének bal oldalát. Harkatnak elakadt a lélegzete, és térdre esett. – Lidérces álmaid vannak – jegyezte meg Mr. Tiny, ujjait továbbra is Harkat halántékán tartva. – Igen! – nyögte Harkat. – Szeretnéd, ha abbamaradnának? – Igen. Mr. Tiny elengedte Harkatot, aki felkiáltott, összecsikorgatta éles kis fogait, felállt, és kiegyenesedett. Kis zöld könnyek reszkettek a szeme sarkában.

– Ideje, hogy megtudd az igazságot magadról – mondta Mr. Tiny. – Ha velem jössz, elárulom neked, és nem lesznek többé lidérces álmaid. Ha nem jössz, tovább folytatódnak, sőt egyre félelmetesebbek lesznek, s egy éven belül idegroncs leszel. Harkat ezt hallva remegni kezdett, mégsem rohant oda Mr. Tiny mellé. – Ha várok... lesz még egy alkalom... hogy megtudjam az igazat? – kérdezte akadozva. – Lesz – válaszoka Mr. Tiny. – De addig sokat fogsz szenvedni, és nem kezeskedhetem a biztonságodért. Ha meghalsz, mielőtt megtudnád, ki vagy valójában, örökre elvész a lelked. Harkat bizonytalanul ráncolta a homlokát. – Van egy érzésem – motyogta. – Valami azt súgja... – megérintette mellkasa bal oldalát – itt. Úgy érzem, el kell mennem Darrennel... és Lartennel. – Ha ezt teszed, több esélyük van, hogy legyőzzék a Vérszipolyok Urát – mondta erre Mr. Tiny. – Nem létfontosságú ugyan, hogy te is részt vegyél benne, de fontos lehet. – Harkat – szóltam oda neki halkan –, nem tartozol nekünk

semmivel. Már kétszer megmentetted az életemet. Menj el Mr. Tinyvel, és tudd meg az igazságot magadról. Harkat ismét összeráncolta a homlokát. – Azt hiszem, hogy ha... elhagynálak benneteket azért, hogy... megtudjam az igazságot, annak, aki voltam... nem tetszene, amit tettem. – Pár nehéz pillanatig még eltöprengett a döntésén, de aztán odaállt Mr. Tiny elé. – Velük tartok. Akár jól teszem, akár nem, úgy érzem... az én helyem a vámpírok mellett van... Minden egyéb várjon a sorára. – Legyen hát – felelte fanyalogva Mr. Tiny. – Ha életben maradsz, útjaink még keresztezni fogják egymást. Ha nem... – mosolya egyenesen lesújtó volt. – Hogy fogjunk hozzá a kereséshez? – kérdezte Mr. Crepsley. – Említette Lady Evannát. Kezdjük vele? – Ha akarjátok – vont vállat Mr. Tiny. – Én nem irányíthatlak, nem is akarlak irányítani benneteket, de én nála kezdeném a keresést. Aztán már követhetitek a szívetek óhaját. Felejtsétek el, hogy valakinek a felkutatására indultatok, és menjetek oda, ahol otthon érzitek magatokat. A sors majd vezet benneteket a

saját tetszése szerint. Ezzel véget is ért a beszélgetésünk. Mr. Tiny búcsú nélkül távozott, magával vive törpe népét (míg mi beszélgettünk, ők végeztek a javítással). Kétségtelenül türelmetlenül várta már a másnapi végzetes vulkánkitörést. Aznap éjjel teljes volt a felfordulás a Vámpírok Hegyében. Vég nélkül vitatták és elemezgették Mr. Tiny látogatását és jövendölését. Abban mindnyájan egyetértettek, hogy Mr. Crepsleynek és nekem egyedül kell útra kelnünk, hogy összetalálkozzunk a harmadik vadásszal – akárki legyen is az –, de abban már megoszlottak a vélemények, hogy nekik, többieknek, mit kellene tenniük. Egyesek úgy gondolták, hogy mivel a klán jövője három magányos vadászon múlik, legjobb, ha megfeledkeznek a vérszipolyokkal vívott háborúról, mert az ilyenformán már semmiféle célt nem szolgál. A többség azonban nem értett egyet ezzel, s azt hangoztatták, hogy őrültség lenne abbahagyni a harcot. Mr. Crepsley röviddel hajnal előtt kivezetett engem és Harkatot a Hercegek Terméből, mondván, hadd vitatkozzanak

tovább egymással a hercegek és a tábornokok, miránk azonban ránk fér egy kiadós nappali nyugodalom. Nehéz volt elaludni, amikor egyre Mr. Tiny szavai jártak az eszemben, de pár órát azért valahogy sikerült szundítanom. Napnyugta előtt körülbelül három órával fölkeltünk, ettünk egy keveset, és összecsomagoltuk azt a pár holmit, amink volt (én például becsomagoltam egy tartalék öltözet ruhát, néhány palack vért és a naplómat). Külön is elbúcsúztunk Vaneztől és Sebától – az öreg szállásmestert különösen elszomorította a távozásunk –, majd a termekből kivezető kapunál találkoztunk Paris Skylelal. Elmondta, hogy Mika továbbra is segédkezik a háború éjszakáról éjszakára folyó levezérlésében. Amikor kezet fogtam vele, láttam, hogy nagyon rossz bőrben van, és olyan érzésem támadt, hogy nem sok esztendeje van hátra – ha küldetésünk sokáig tart bennünket távol a Vámpírok Hegyétől, könnyen lehet, hogy utoljára látom őt. – Hiányozni fog, Paris – öleltem át félszegen, miután kezet

ráztunk egymással. – Te is hiányozni fogsz nekem, ifjú herceg – felelte, s míg szorosan magához ölelt, a fülembe súgta: – Találd meg és öld meg őt, Darren. A csontjaimig hatoló hideget érzek a tagjaimban, de nem az öregségtől. Mr. Tiny igazat mondott – ha a Vérszipolyok Ura teljes hatalmat kap, biztos vagyok benne, hogy mindannyian elveszünk. – Meg fogom találni – fogadtam meg, és tekintetem összekapcsolódott az agg hercegével. – És ha a szerencse úgy hozza, hogy nekem kell őt megölnöm, nem fogom eltéveszteni a célt. – A vámpírok szerencséje kísérjen utadon – szólt. Csatlakoztam Mr. Crepsleyhez és Harkathoz. Integettünk azoknak, akik idáig kísértek bennünket, majd bevettük magunkat az alagutakba. Gyors és biztos léptekkel haladtunk, s két óra múlva magunk mögött hagytuk a hegyet, hogy a nyílt mezőn, a felhőtlen éjszakai égbolt alatt folytassuk utunkat. Ezzel kezdetét vette a Vérszipolyok Ura elleni hajtóvadászatunk. Jó volt megint úton lenni. Nagyon is tudatában voltunk, hogy

utunk egyenesen a pokol tüzébe vezethet, és hogy társainkra mérhetetlen szenvedések várnak, ha kudarcot vallunk, de mindezek miatt ráértünk később aggodalmaskodni. Ezekben az első hetekben csak arra tudtam gondolni, milyen nagyszerű, hogy kinyújthatom a lábam, hogy tiszta, friss levegőt szívhatok, s nem vagyok bezárva izzadságszagú vámpírok tucatjaival. Jókedvűen tapostam az ösvényt éjjelenként a hegyek között. Harkat keveset beszélt; sokat rágódott azon, amiket Mr. Tiny mondott neki. Mr. Crepsley morózus volt, mint rendesen, de én tudtam, hogy látszólagos búskomorsága ellenére éppoly boldog, hogy kint lehetünk a szabadban, mint én. Egyenletes, jó iramban haladtunk, sok-sok kilométert hagyva magunk mögött éjszakánként, nappal meg nagyokat aludtunk a fák, bokrok alatt, vagy barlangokban. Elindulásunkkor még erős Fagyok jártak, de ahogy lejjebb ereszkedtünk a hegyek közül, lassanként engedett a csípős

hideg. Mire leértünk a lapályra, már olyan kellemesen éreztük magunkat, mint az emberek egy-egy szeles őszi napon. Hoztunk magunkkal palackozott embervért, ennivalóval pedig a vadállatok szolgáltak. Régóta nem vadásztam már, de hamar belejöttem. – Ez ám az élet, nem igaz? – jegyeztem meg örvendezve egy reggel, frissen sült szarvashúst rágva. Legtöbbször nem gyújtottunk tüzet – a húst rendszerint nyersen ettük –, de hébe-hóba jólesett körülülni az égő fatönkökből emelt buckát. – De – bólintott rá Mr. Crepsley. – Bárcsak ezentúl mindig így járhatnánk a világot. A vámpír elmosolyodott. – Nem vágyódsz vissza a Vámpírok Hegyébe? Elfintorodtam. – Hercegnek lenni nagy dicsőség, de nem túl szórakoztató. – A beavatásod elég gorombára sikeredett – mondta erre részvevően. – Ha nem állnánk háborúban, maradt volna idő kalandos vállalkozásokra is. A legtöbb herceg évtizedekig járja a világot, mielőtt nekifog a fejedelmi teendői ellátásának. A te esetedben szerencsétlen volt az időzítés. – Még így sem panaszkodhatom – válaszoltam vidáman. –

Most szabad vagyok. Harkat felszította a tüzet, és közelebb húzódott hozzánk. Nem sokat szólt, amióta elhagytuk a Vámpírok Hegyét, de most leengedte a maszkját, és megszólalt. – Én szerettem a Vámpírok Hegyét. Otthon éreztem magam benne. Sohasem éreztem magam ennyire biztonságban... még a Cirque Du Freakben sem. Ha ennek vége lesz, és még lesz lehetőségem... választani, vissza megyek. – Vámpírvér van benned – mondta erre Mr. Crepsley. Tréfának szánta, de Harkat komolyan vette. – Lehet – válaszolta. – Gyakran gondoltam rá, hogy vajon nem vámpír voltam-e... előző életemben. Ez arra is választ adhatna, miért küldtek el a Vámpírok Hegyéhez... és hogy miért éreztem ott olyan jól magam. És megmagyarázná a nyársakat is... amiket álmomban látok. Harkat rémálmaiban ugyanis gyakran megjelentek a nyársak is. Ilyenkor megnyílt alatta a föld, s ő belezuhant egy nyársakkal teli gödörbe, vagy árnyalakok üldözték, s a kezükben lévő karót a szívébe döfték.

– Nincs valami új nyom, ami utalna rá, hogy ki lehettél? – kérdeztem. – A Mr. Tinyvel való találkozás nem frissítette fel az emlékezetedet? Harkat megrázta vaskos, nyak nélküli fejét. – Nem lettem okosabb – sóhajtotta. – Miért nem árulta el neked Mr. Tiny az igazságot, ha egyszer eljött az ideje, hogy megtudd? – töprengett hangosan Mr. Crepsley. – Nem gondolom, hogy ez... ilyen egyszerű – válaszolta Harkat. – Meg kell keresnem az igazságot. Ez benne van... a kettőnk megállapodásában. – És ha kiderülne, hogy Harkat tényleg vámpír volt? – kockáztattam meg. – Ha például annak idején herceg volt... vajon még mindig ki tudná nyitni a Hercegek Termének ajtaját? – Nem hinném, hogy herceg voltam – kuncogott Harkat, amitől széles szája két sarkán egy-egy tátongó rés keletkezett. – Hé! Ha belőlem lehetett Herceg, akkor bárkiből lehet! – szóltam oda neki. – Igaz – dünnyögte Mr. Crepsley, de gyorsan be is húzta a nyakát, nehogy egy szarvaslábbal eltaláljam.

Kijutva a hegyek közül, délkeletnek fordultunk, és hamarosan elértük a lakott terület peremét. Furcsa volt újra villanyfényeket, autókat, repülőket látni. Úgy éreztem magam, mintha eddig a múltban éltem volna, és most léptem volna ki egy időgépből. – Nagyon zajos – jegyeztem meg egy éjszaka, amikor egy forgalmas városon vágtunk keresztül. Azért tértünk be ide, hogy embervért igyunk. Körmünkkel álmukban kis hasítékot ejtettünk a bőrükön, szívtunk valamennyi vért, aztán Mr. Crepsley gyógyító nyálával beforrasztottuk a vágást, és az illető nem is sejtette, hogy a vérét vették. – Túl sok a zene, a nevetés, a kiabálás. – Csengett a fülem a lármától. – Az emberek folyton karattyolnak, mint a majmok mondta erre Mr. Crepsley. – Ez a szokásuk. Régebben mindig ellenkeztem, ha ilyeneket mondott, de már leszoktam róla. Amikor Mr. Crepsley inasa lettem, szüntelenül reménykedtem, hogy egyszer még visszatérhetek a régi életemhez. Arról álmodoztam, hogy újra ember leszek, és

hazamegyek a családomhoz és a barátaimhoz. Már nem gondoltam ilyesmire. A Vámpírok Hegyében eltöltött éveim leszoktattak emberi vágyaimról. Az éjszaka teremtményévé váltam – és meg voltam vele elégedve. A viszketés egyre tűrhetetlenebbé vált. Mielőtt elhagytuk a várost, egy patikában összevásároltam mindenféle viszketéscsillapító port és folyadékot, amelyekkel aztán szorgalmasan bedörzsöltem magam. De egyik sem hozott enyhülést. Semmi sem mulasztotta el a viszketést, úgyhogy idegesítően végigvakaróztam a Lady Evanna barlangjához vezető utat. Mr. Crepsley nem sokat mesélt a hölgyről, akihez mentünk, sem arról, hogy hol lakik, egyáltalán vámpír-e, vagy ember, és hogy miért kell meglátogatnunk őt. – El kéne mondania nekem ezeket a dolgokat – morogtam egyik reggel, miközben letáboroztunk valahol. – Mi lesz, ha történik magával valami? Akkor hogyan fogjuk Harkattal megtalálni őt? Mr. Crepsley végigsimította sebhelyes arcát – még ennyi

együtt eltöltött év után sem tudtam, hogyan szerezte sebeit –, és elgondolkodva bólintott. – Igazad van. Még az éjszaka beállta előtt rajzolok egy térképet. – És elmondja nekünk, kicsoda ez a nő? – Nehéz ezt elmagyarázni – nézett rám elbizonytalanodva. – Legjobb lesz, ha ő maga mondja el. Evanna nem egyformán mondja el a dolgokat mindenkinek. Lehet, hogy nem lenne kifogása az ellen, hogy megtudd az igazságot – de az is lehet, hogy nagyon is lenne. – Ő valami feltaláló? – faggattam tovább. Mr. Crepsley; volt ugyanis egy főzőedénykészlete, melyet apróra összecsomagolva hordott magánál. Egyszer elárulta nekem, hogy Evanna készítette. – Néha föltalál ezt-azt – válaszolta a vámpír. – Sok mindenhez van tehetsége. Leginkább békák tenyésztésével foglalkozik. – Tessék? – pislogtam. – Ez a hobbija. Vannak, akik lovakat, kutyákat vagy macskákat tenyésztenek. Evanna békákat. – Hogyan tenyészthet békákat? – horkantam fel értetlenül.

– Majd meglátod. – Előrehajolt, és megveregette a térdemet. – Bármit mondhatsz neki, csak ne hívd boszorkának. – Miért hívnám boszorkának? – Mert – olyasféle. – Egy boszorkányt fogunk meglátogatni? – szólt közbe Harkat riadtan. – Zavar téged? – nézett rá Mr. Crepsley. – Álmomban néha szerepel... egy boszorkány is. Nem látni az arcát... illetve nem látni tisztán... és abban sem vagyok biztos, hogy... jó-e, vagy gonosz. Van, úgy hozzá futok segítségért... néha meg rémülten menekülök előle. – Erről eddig sohasem beszéltél – mondtam. – Annyi sárkány, hegyes karó és árnyalak mellett... mit számít egy kis boszorka? – felelte reszketeg mosollyal Harkat. Most, hogy a sárkányokat említette, eszembe jutott, amit akkor mondott, amikor összetalálkoztunk Mr. Tinyvel. “Sárkánymesternek” nevezte őt. Megkérdeztem erről Harkatot, de nem emlékezett rá, hogy ezt mondta volna. – Ámbár álmomban néha sárkányok hátán lovagolva... jelenik meg – mondta elmélázva. – Egyszer kitépte az egyik agyát, és... odadobta nekem. Én kinyúltam utána, de... mielőtt elkaphattam

volna, felébredtem. Hosszan elgondolkoztunk ezen a képen. A vámpírok nagy fontosságot tulajdonítanak az álmoknak. Sokan hisznek abban, hogy az álmok kapcsolatot jelentenek a múlttal vagy a jövővel, és hogy sokat lehet tanulni belőlük. Harkat álmainak azonban mintha semmi közük nem lett volna a valósághoz, így aztán nem is foglalkoztunk vele tovább, hanem a másik oldalunkra fordultunk, és elaludtunk. Harkat nem – ő ameddig csak tudott, ébren maradt, hogy ne kelljen látnia a sárkányokat, a nyársakat, a boszorkányokat és mind a többi veszedelmet, melyek zűrzavaros álmaiban fenyegették. Így hát zöld szeme tovább parázslott az éjszakában. Egy este arra ébredtem, hogy tökéletesen jól érzem magam. Miközben bámultam a fejem fölötti alkonypírban égő, sötétedő égboltot, próbáltam megfejteni, mitől érzem magam ilyen kellemesen. Aztán rájöttem – elmúlt a viszketésem. Pár percig még nem mertem megmozdulni, nehogy újra kezdődjön, de

amikor végül fölálltam, sehol még egy icipici bizsergést sem éreztem. Fülig érő szájjal indultam el a kis tavacska felé, amely mellett letáboroztunk, hogy igyak pár kortyot. A hűs, tiszta víz fölé hajolva mélyeket kortyoltam. Ahogy fölegyenesedtem, egy ismeretlen arcot pillantottam meg a tavacska víztükrében – egy hosszú hajú, szakállas férfiarcot. Közvetlenül előttem volt, ami nem jelenthetett mást, mint hogy itt áll mögöttem – márpedig nem hallottam, hogy bárki is közeledne. Villámgyorsan hátrafordultam, s a kezem már a Vámpírok Hegyéről magammal hozott kardom markolatát fogta. Félig ki is húztam a hüvelyéből, s csak akkor álltam meg zavartan. Nem volt ott senki. Körülnéztem, hová lett a rongyos ruhájú, szakállas férfi, de nem láttam sehol. Fák, sziklák nem voltak a közelben, hogy elrejtőzhetett volna, és még egy vámpír sem tűnhetett el ilyen szempillantás alatt. Visszafordultam a tavacska felé, és újra belenéztem a víztükörbe. Ott volt! Tisztán láttam a szőrös képét, amint

fenyegetően nézett föl rám. Ijedt kiáltással ugrottam hátrébb. Csak nem a víz alól néz engem a szakállas fickó? Hogy vesz levegőt? Előbbre léptem, és harmadszor is farkasszemet néztem a szőrös emberrel – úgy nézett ki, mint egy barlanglakó ősember. Elmosolyodtam. Ő visszamosolygott. – Helló – mondtam. Az ő szája is megmozdult, de hang nem jött ki rajta. – Engem Darren Shannak hívnak. – Megint együtt mozgott a szája az enyémmel. Kezdett idegesíteni – gúnyolódik velem? És ebben a pillanatban rádöbbentem: én vagyok az! Most, hogy alaposabban szemügyre vettem, felismertem a szememet és a szájam formáját, s a jobb szemem fölött azt a kis háromszög alakú sebhelyet, amely immár ugyanúgy hozzám tartozott, mint az orrom vagy a fülem. Az én arcom volt, ehhez kétség sem fér – de honnan ez a rengeteg szőr? Megtapogattam az államat, s éreztem a sűrű, bozontos szakállt. Jobb kezemmel végigsimítottam a fejemen, s a megszokott kopaszság helyett elképedve morzsolgattam ujjaim között a tömött hajfürtöket. Kiálló hüvelykujjam beleakadt a

hosszú tincsekbe, úgy kellett, néhány hajszál fájdalmas kitépése árán, kiszabadítanom. Khledon Lurt nevére, mi történt velem? Gondoltam, most már a végére járok a dolognak. Lerántottam magamról a pólómat, s láttam, hogy a mellemet és a hasamat is sűrű szőrzet borítja. Sőt, a hónom alatt és a vállamon is gyűrűkbe göndörödött a szőr. Tetőtől talpig szőr borította a testemet! – Charna zsigereire! – ordítottam el magam, és rohantam, hogy fölébresszem a barátaimat. Mr. Crepsley és Harkat éppen a tábort bontották, amikor zihálva és kiáltozva közébük rontottam. A vámpír, megpillantva bozontos küllememet, kést rántott, és üvöltve rohant felém, hogy megállítson. Harkat ádáz arckifejezéssel azon nyomban mellé állt. Ahogy levegő után kapkodva megtorpantam, rögtön láttam, hogy nem ismertek fel. A magasba emeltem a kezem, hogy mutassam, fegyvertelen vagyok, s közben rekedt hangon elkiáltottam magam: – Ne bántsatok!... Én vagyok az! Mr. Crepsley szeme elkerekedett. – Darren?

– Az nem lehet – nyögte ki Harkat. – Szélhámos! – Nem! – kiáltottam. – Fölébredtem, elmentem a tóhoz inni, és ezt... ezt... láttam. – És meglengettem feléjük szőrös karjaimat. Mr. Crepsley előbbre lépett, visszadugta a kését a tokjába, és elképedt arccal nézett végig rajtam. – A tisztulás! – motyogta. – A micsoda? – kiáltottam. – Ülj le, Darren – felelte Mr. Crepsley komoly arccal. – Sok mindenről kell most beszélgetnünk. Harkat menj, töltsd meg a kulacsainkat, és gyújts új tüzet. Amikor összeszedte a gondolatait, elmagyarázta Harkatnak és nekem, mi játszódik le most. – Azt tudod, hogy a félvámpírok akkor válnak teljes értékű vámpírokká, ha több vámpírvért szivattyúznak át beléjük. De arról még egy szót sem beszéltünk – mert nem gondoltam, hogy ilyen hamar bekövetkezik –, hogy van egy másik módja is, hogy egy félvámpír vére átalakuljon. – Alapértelmezésben ha valaki rendkívül hosszú ideig marad meg félvámpírnak – ez átlagosan negyven év szokott lenni –,

akkor a vámpírsejtjei megtámadják az emberi sejtjeit, és átalakítják azokat vámpírsejtekké. Ezt a folyamatot nevezzük tisztulásnak. – Úgy érti, hogy telivér vámpír lettem? – vágtam közbe izgatottan, s kicsit félve is. Izgalmam annak volt betudható, mert ebben az esetben rendkívüli testi erőre tettem szert, továbbá képes voltam a suhanásra és a telepatikus kapcsolattartásra. Félelmem meg abból eredt, hogy mostantól teljes egészében kerülnöm kellene a nappali világosságot és az emberek világát. – Még nem – felelte Mr. Crepsley. – A szőr csak a kezdeti szakasz. Mindjárt le is borotváljuk, és bár vissza fog nőni, nagyjából egy hónap múlva megáll a növekedés. Ez idő alatt más változásokat is tapasztalni fogsz magadon – megnősz, fejfájások és heves energiakitörések kínoznak majd –, de ezek is el fognak múlni. Az átalakulás végére a vámpírvéred teljes mértékben kiszoríthatja az embervéredet, de az is lehet, hogy nem, és visszatérhetsz a normális állapotodhoz – pár hónap

vagy egy-két év erejéig. De az biztos, hogy néhány éven belül a véred egy szép napon teljes mértékben át fog alakulni. Most beléptél a félvámpír-lét végső szakaszába. Innen már nincs visszaút. Az éjszaka hátralévő részét a tisztulás részleteinek megtárgyalásával töltöttük. Mr. Crepsley elmondta, ritka dolog, hogy egy félvámpír húsz évnél hamarabb menjen át a tisztulás folyamatán. Az én esetemnek talán az a magyarázata, hogy amikor Vámpír Herceg lettem, a szertartás során több vámpírvér került be az ereimbe, és ez felgyorsíthatta a folyamatot. Visszaemlékeztem, hogy Seba alaposan szemügyre vett a Vámpírok Hegyének alagútjaiban, és megemlítettem a dolgot Mr. Crepsleynek. – Nyilván tudott a tisztulásról – mondtam. – Miért nem figyelmeztetett? – Nem az ő dolga volt – válaszolta Mr. Crepsley. Én vagyok a mestered, az én kötelességem, hogy mindenről tájékoztassalak. Biztos vagyok benne, hogy megemlítette volna nekem, hogy

leülhessek veled, és sorra mindent elmagyarázzak, de nem jutott rá idő megérkezett Mr. Tiny, és el kellett hagynunk a hegyet. – Azt mondta, Darren meg fog nőni a... tisztulás alatt – mondta Harkat. – Mennyire? – Nem lehet tudni – hangzott a felelet. – Pár hónap leforgása alatt akár a felnőttkori magasságát is elérheti de azért ez nem valószínű. Pár évvel idősebb lesz, de talán nem többel. – Végre olyan leszek, mint egy tinédzser? – kérdeztem. – Szerintem igen. Kicsit elgondolkoztam a dolgon, aztán fülig szaladt a szám. – Király! Csakhogy a tisztulás egyáltalán nem volt király! Már az is durvának hatott, hogy az összes szőrt le kellett borotválni – Mr. Crepsley hosszú pengéjű, éles kése majd lenyúzta a bőrömet –, de a testemben lejátszódó változások még ennél is sokkal kellemetlenebbek voltak. A csontjaim megnyúltak és összeforrtak. A körmöm és a fogam nőni kezdett – rágnom kellett a körmömet, a fogamat meg az éjszakai menetelés alatt

végig össze kellett szorítanom, hogy megtartsák a formájukat –, kezem-lábam hosszabb lett. Hetek alatt öt centivel magasabb lettem, minden porcikám fájt a hirtelen növéstől. Érzékszerveim mintha megzavarodtak volna. A hangok fölerősödtek – egy gally roppanása akkora robajjal járt, mintha legalábbis egy ház dőlt volna össze. A legenyhébb szagtól is viszketett az orrom. Az ízeket egyáltalán nem éreztem. Minden papírízűvé vált. Kezdtem sejteni, milyen élete lehet Harkatnak, és szentül megfogadtam, hogy soha többé nem csúfolódom vele, amiért nincsenek ízlelőbimbói. Rettentően érzékennyé vált szememet a legkisebb fény is elvakította. A hold reflektorként sütött rám az égről, és ha nappal kinyitottam a szemem, úgy éreztem, mintha egy-egy izzó tűt szúrtak volna bele, miközben jeges fájdalom hasított a fejembe. – Így hat a napfény a telivér vámpírokra? – kérdeztem egy napon Mr. Crepsleyt, miközben egész testemben reszketve, a nap fájdalmas sugarai elől szememet szorosan összezárva

feküdtem egy vastag takaró alatt. – Igen – válaszolta. – Ezért nem megyünk ki még rövid időszakokra sem a napfényre. A lesülés ugyan nem jár nagy fájdalommal – az első tíz-tizenöt percben legalábbis –, de a nap fénye az első pillanattól kezdve elviselhetetlen. A tisztulás alatt iszonyú fejfájások gyötörtek kormányozhatatlanná vált érzékszerveim miatt. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, menten szétrobban a fejem, és ilyenkor tehetetlenül sírtam a fájdalomtól. Mr. Crepsley segített, hogy úrrá tudjak lenni a fájdalom okozta kábultságomon. Könnyű anyagból hevenyészett kendővel bekötötté a szemem – egész jól láttam vele –, füldugót készített fűcsomóból, sőt még az orromat is ilyennel dugaszolta el. Kényelmetlen, nem vitás, és persze nevetséges – Harkat harsogó hahotázása nem könnyített a helyzetemen –, de a fejfájások jócskán enyhültek tőle. Egy másik mellékhatásként el kellett szenvednem a heves energiahullámzást is. Úgy éreztem magam, mintha elemek működtetnének. Éjszakánként előre kellett rohannom, messze megelőzve Mr. Crepsleyt és Harkatot, majd visszakutyagolni

hozzájuk, csak azért, hogy kifárasszam magam. Valahányszor megálltunk, tornagyakorlatokat végeztem, mint valami megszállott – fekvőtámaszok, nyújtógyakorlatok, felülések –, és mivel pár óránál tovább képtelen voltam többet aludni egyvégtében, rendszerint jóval hamarabb felébredtem, mint Mr Crepsley. Fákra, sziklákra másztam, folyókat, tavakat úsztam át, csak hogy levezessem természetellenesen felgyülemlett energiámat. Lebirkóztam volna egy elefántot is, ha utamba akad! Végül, hat hét után, lecsillapodott bennem a nagy zűrzavar. Nem kellett többé borotválkoznom (de a fejemen megmaradt a haj – nem voltam többé kopasz!). Levehettem a szememről a kendőt, elhajíthattam a füldugóimat, újra éreztem az ízeket, még ha kezdetben töredékesen is. Hét centiméterrel voltam magasabb, mint a tisztulásom kezdetén, és észrevehetően megvállasodtam. Arcbőröm megedződött, s ettől valamivel idősebbnek látszottam – most már elmentem tizenöt-tizenhat évesnek. De ami a legfőbb – továbbra is félvámpír voltam. A tisztulás nem semmisítette meg az emberi vérsejtjeimet. Ebben csak az

volt a rossz, hogy a jövőben egyszer még át kell esnem a tisztuláson. Egyelőre viszont továbbra is élvezhettem a napsütést, mielőtt az éjszaka kedvéért végérvényesen hátat kell fordítanom neki. Habár nagyon is vágytam rá, hogy teljes értékű vámpírrá váljak, tudtam, hogy hiányozni fog a nappali világ. Mihelyt át fog alakulni a vérem, már nem lesz visszaút. Ezt elfogadtam, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem voltam tőle ideges. Így azonban hónapok – de az lehet, hogy néhány év – álltak rendelkezésemre, hogy felkészüljek a váltásra. Kinőttem a ruháimat és a cipőmet, így meg kellett állnom egy kis üzletnél, amelyben a hadseregtől visszamaradt katonai holmikat árultak (tudniillik ismét elhagyni készültünk a civilizált világot). A régiekhez hasonló darabokat válogattam össze, s a kékek mellé még két bíborvörös inget meg egy sötétzöld nadrágot. Mialatt fizetem, egy magas, vékony férfi lépett be az üzletbe. Sötétbarna ing, fekete nadrág és baseballsapka volt rajta. – Ezekre van szükségem – vetette oda a pult mögött álló

embernek, s elébe tolt egy listát. – A fegyverekhez engedély kell – válaszolta a kereskedő, félszemmel átfutva a listát. – Van – nyúlt a férfi a zsebébe, s eközben a szeme megakadt a kezemen. Megmerevedett. Én az új ruhámat magamhoz szorítva álltam ott, s jól látszottak ujjaim hegyén a hegek, ahol Mr. Crepsley annak idején megvérezett. A férfi a következő pillanatban ellazult, és elfordult tőlem – én azonban biztos voltam benne, hogy felismerte a hegeket, és tudta, mi vagyok. Az üzletből kisietve a város szélén találkoztam Mr. Crepsleyvel és Harkattal, és elmeséltem nekik, mi történt. – Ideges volt? – kérdezte Mr. Crepsley. – Követett, amikor kimentél az üzletből? – Nem. Csak egész testében megmerevedett, amikor meglátta a jegyeket. Aztán úgy tett, mintha nem látta volna. De tudta, hogy mit jelentenek – ebben biztos vagyok. Mr. Crepsley elgondolkodva dörzsölte meg a sebhelyét. – Olyan emberek, akik tudják az igazat a vámpírjegyekről, ha nem is gyakran, de előfordulnak. Ez az ember minden

valószínűség szerint egyszerűen csak hallott történeteket a vámpírokról és arról, hogy mi van az ujjuk hegyén. – De lehet vámpírvadász is – mondtam csendesen. – A vámpírvadászok ritkaságszámba mennek – de léteznek. – Mr. Crepsley elgondolkozott, majd meghozta a döntést. – Mindent úgy folytatunk, ahogy elterveztük. De nyitva tartjuk a szemünket, és te vagy Harkat éjszakánként őrködni fogtok. Ha megtámadnak, mi készen állunk. – Miközben megérintette kése nyelét, szája feszes kis mosolyra rándult. – Ott leszünk! Mire eljött a hajnal, már tudtuk, hogy nemsokára harcolnunk kell. Követtek bennünket, méghozzá nemcsak egyvalaki, hanem hárman vagy négyen. A városon túl pár kilométerrel felfedezték a nyomainkat, és azóta mindenütt a nyomunkban voltak. Bámulatos kitartással követek, és ha nem számítottunk volna rá, hogy valami baj lesz, akár azt is hihettük volna, hogy minden rendben van. De ha egy vámpír veszélyt szimatol, még a legfürgébb ember sem lepheti meg észrevétlenül. – Mi a terv? – kérdezte Harkat, miközben egy kis erdő közepén tábort ütöttünk, hogy az egymásba fonódó ágak és

levelek megvédjenek a napsütéstől. – Majd csak teljes napvilágnál fognak támadni – felelte fojtott hangon Mr. Crepsley. – Úgy teszünk, mintha mit sem sejtve aludnánk. Ha jönnek, elbánunk velük. – Bírja majd a napot? – kérdeztem. Jóllehet itt védve voltunk, a csata hevében könnyen előfordulhat, hogy ki kell mennünk a napfényre. – Az alatt a rövid idő alatt, míg elbánunk velük, nem ártanak meg a napsugarak – válaszolta Mr. Crepsley. Mohából és falevelekből ágyat hevenyésztünk magunknak, majd köpenyünkbe burkolózva lefeküdtünk. – Persze, az is lehet, hogy csak kíváncsiskodók – motyogta Harkat. – Talán csak meg akarják nézni... hogy néz ki igazából egy vámpír. – Ahhoz túl rámenősek, hogy pusztán meg akarjanak nézni bennünket – vetette ellene Mr. Crepsley. – Dolguk van velünk. – Most jut eszembe, az a fickó ott az üzletben fegyvereket vásárolt! – suttogtam. – A legtöbb vámpírvadász alaposan fel van fegyverkezve – morogta Mr. Crepsley. – Hol vannak már azok az éjszakák,

amikor egy puszta kalapáccsal meg egy fanyárssal jöttek ránk! Ezután már nem beszéltünk többet. Csendben, lehunyt szemmel feküdtünk (kivéve Harkatot, aki köpönyegével takarta el szemhéj nélküli szemét), s egyenletesen lélegezve alvást színleltünk. Csigalassúsággal múltak a másodpercek, vánszorogtak a percek, s egy örökkévalóságnak tűnt, mire egy-egy óra eltelt. Hat éve már, hogy utoljára ádáz csatát vívtam valakikkel. Természetellenesen hidegnek éreztem a lábam, s a gyomromban a félelem jéghideg kígyói tekeregtek. Köpenyem redőinek védelmében a kardom markolatának közelében tartottam begörbített ujjaimat, hogy bármelyik pillanatban kihúzhassam. Röviddel dél után a vadászok rászánták magukat a támadásra. Hárman voltak, félkörben közelítettek meg bennünket északi, délnyugati és délkeleti irányból. Először csak a levelek zizegését és egy-egy gally reccsenését hallottam, de ahogy mind közelebb jutottak, már nehéz zihálásukat, megfeszített csontjaik roppanásait, szívük rémülten felgyorsuló dobogását is érzékeltem.

Tíz-tizenkét méterre tőlünk a vadászok elrejtőztek egyegy fa mögé, és felkészültek a támadásra. Hosszú, feszült csend támadt – aztán lassan felhúzták az egyik puska ravaszát. – Most! – ordította Mr. Crepsley, s egy szökkenéssel talpra ugorva rávetette magát a hozzá legközelebb álló emberre. Miközben elképesztő gyorsasággal szabályosan maga alá gyűrte ellenfelét, Harkattal a másik két embert vettük célba. Az, akit én szemeltem ki, hangos káromkodással ugrott ki a fa mögül, és puskáját felemelve lőtt. A golyó centiméterekre elsüvített mellettem. Mielőtt újra tüzelhetett volna, már rajta voltam. Kicsavartam a kezéből, és eldobtam a puskát. Mögöttem is eldördült egy lövés, de majdnem függőlegesen föl, a levegőbe – gondolom, ott Harkat viaskodott a maga emberével. Arra nem volt idő, hogy megnézzem, hogyan boldogulnak a barátaim – az előttem álló fickó már elő is rántotta hosszú vadászkését, így nekem is készenlétbe kellett helyeznem a kardomat.

Ellenfelem szeme kerekre tágult, amikor meglátta a kardot – vérre emlékeztető vörös karikákat rajzolt a szeme köré –, majd ismét összeszőkült. – Te még csak kölyök vagy – horkant fel, felém suhintva a késével. – Nem – vágtam oda, miközben elléptem a kése útjából, ugyanakkor hirtelen ütést mértem rá a kardommal. – Sokkal több vagyok annál. Miközben újra felém suhintott, kardom egy fölfelé és kifelé ívelő könnyed mozdulatával átvágtam jobb keze húsát, izmait és csontjait, és három ujját elmetszve harcképtelenné tettem. Az ember felordított fájdalmában, és hátrazuhant. Én kihasználtam ezt a pillanatot, hogy megnézzem, hogyan boldogul Mr. Crepsley és Harkat. Mr. Crepsley már megadta a kegyelemdöfést saját emberének, és épp Harkat felé tartott, aki birokra kelt ellenfelével. Ugyan ő volt felül, de Mr. Crepsley láthatóan biztosra akart menni, ha netán fordulna a kocka. A csata kimenetelével elégedetten fordultam vissza a földön

fekvő emberhez, hogy a kellemetlen feladat előtt lelkileg megerősítve magam gyorsan végezzek vele. Megdöbbenésemre arcán torz vigyorral nézett rám. – A másik kezemet is le kellett volna vágnod! – vetette oda. Pillantásom ráesett a bal kezére, és elakadt a lélegzetem – egy kézigránátot szorított vele a melléhez! – Ne mozdulj! – kiáltotta, látva, hogy meglódulok felé. Hüvelykujjával félig már lenyomta a gyújtószerkezetet. – Ha ez felrobban, te is velem jössz! – Csak lassan – sóhajtottam kissé hátrébb lépve, s ijedten meredve a kibiztosított kézigránátra. – Ráérek lassítani a pokolban – kuncogott vérfagyasztóan. Kopaszra borotvált koponyájára kétoldalt, a füle mögött egy-egy fekete V betű volt tetoválva. – És most szólj a vámpír cimborádnak meg annak a szürke bőrű szörnynek, hogy engedjék el a társamat, különben... Éles füttyszó hallatszott balról, a fák közül. Valami eltalálta és kiröpítette az ember kezéből a gránátot. Ő fölordított, és már kapott is a következő gránát után (egész tüzérre való volt a mellkasa köré szíjazva). Egy második füttyszó kíséretében

csillogó, sokhegyű tárgy vágódott a koponyája közepébe. Egy morranást hallatva hátrarogyott, eszeveszetten rángatózott párat, majd mozdulatlanul elfeküdt a földön. Döbbenten bámultam rá, s önkéntelenül is közelebb hajoltam, hogy jobban megnézzem. A fejébe ékelődött tárgy egy arany dobócsillag volt. Sem Mr. Crepsley, sem Harkat nem hordott magánál ilyen fegyvert akkor ki dobhatta? Mintegy válaszul ki nem mondott kérdésemre egy alak ugrott ki egy közeli fa mögül, és nagy léptekkel elindult felém. – Csak egy hullának fordíthatsz hátat, senki másik! – förmedt rám, miközben villámgyorsan felé fordultam. – Erre nem tanított meg Vanez Blane? – El... elfelejtettem – ziháltam, túlságosan megrökönyödve ahhoz, hogy bármi más az eszembe jusson. A vámpír – mert csakis közülünk való lehetett – középmagas, testes, pirosas bőrű, zöldre festett hajú fickó volt. Bíborszínű állatbőröket viselt, melyeket hevenyészett öltésekkel varrt egymáshoz. Hatalmas szeme volt – majdnem olyan nagy, mint

Harkaté –, és meglepően kis szája. Mr. Crepsleytől eltérően nem takarta el a szemét, pedig kínosan hunyorgott a napfényben. Cipőt nem viselt, és fegyvere sem volt a dobócsillagokon kívül, melyekkel teletűzdelte a felsőteste köré csavart hevedereket. – Köszönettel visszaveszem tőled a shurikenemet – szólt a halott embernek, s azzal kifeszegette a fejéből, megtörölgette a vértől, és visszatette a dobócsillagot a hevederébe. Keze közé fogva és jobbra-balra elforgatva a fickó leborotvált fejét, jól megnézte a tetoválását meg a vörös karikákat a szeme körül. – Vémber! – horkant fel. – Nem először csapok össze velük. Nyomorult korcsok. – Ráköpött a hullára, majd meztelen lábával megfordította, hogy arccal lefelé feküdjön a földön. Amikor ismét hozzám fordult, már tudtam, ki ő sokszor lefestették előttem –, így a neki kijáró tisztelettel köszönthettem. – Vancha March – hajtottam fejet előtte. – Megtiszteltetés számomra, hogy megismerhetem fenségedet. – Hasonlóképpen – válaszolta vidáman. Vancha March volt az a Vámpír Herceg, akivel még nem

találkoztam – a legvadabb és leginkább hagyománytisztelő a hercegek között. – Vancha! – bömbölte Mr. Crepsley, letépve a kendőt a szeméről, s néhány ugrással mellettünk termett, hogy megveregethesse a herceg vállát. – Mit keres itt fenséged? Azt hittem, messze északon jársz! – Úgy is volt – szipogott Vancha, majd bal keze fejét végighúzva az orrán félrehajított valami zöldesen csillogó ragacsot. – De mivel ott nem történt semmi, délnek fordultam. Most Lady Evannához tartok. – Mi is – kottyantottam közbe. – Rájöttem. Két éjszaka óta követlek benneteket. – Hamarabb is mutatkozhatott volna fenséged – közölte vele Mr. Crepsley. – Először láttam az új herceget – válaszolta Vancha. Így kicsit meg akartam figyelni. – Szigorú képpel nézett rám. – E küzdelem alapján, meg kell mondanom, nem vagyok elragadtatva tőle! – Hibáztam, fenség – szóltam kimérten. – Aggódtam barátaimért, és elkövettem azt a hibát, hogy egy pillalatra megálltam, holott folytatnom kellett volna tovább. Vállalom a felelősséget a történtekért, és alázatosan esedezem bocsánatért.

– Legalább tudja, hogy kell rendesen bocsánatot kérni – nevetett Vancha, s jól hátba vert. Vancha March tetőtől talpig szutykos volt, és bűzlött, mint egy görény. Többnyire így festett – hamisítatlan természeti lény volt. Még a vámpírok között is a szélsőséges irányzat képviselői közé tartozott. Csak olyan öltözéket viselt, amelyet maga készített vadállatok bőréből, sohasem evett főtt ételt, és friss vízen, tejen és véren kívül mást nem ivott. Amikor Harkat bicegve elindult felénk – időközben végzett támadójával –, Vancha leült a földre, és keresztbe tette a lábát. Aztán fölemelte a balt, odahajolt, és rágni kezdte a lábkörmeit! – Szóval ő az a törpe személy, aki beszél is – motyogta, szemügyre véve Harkatot bal lába nagyujjának körme fölött. – Harkat Mulds, nemde? – Az vagyok, fenséges úr – válaszolta Harkat, levéve arca elől a maszkját. – Megmondhatom nyíltan a szemedbe, Mulds – nem bízom meg Desmond Tinyben, de egyetlen kurta hívében se! – Én pedig nem bízom meg az olyan vámpírokban, akik...

rágják a lábkörmüket – vágott vissza Harkat, majd kis szünet után nagy ravaszul hozzátette: – fenség. Vancha nagyot nevetett, és kiköpte a szájában lévő körömszilánkot. – Szerintem jól ki fogunk jönni egymással, Mulds! – Nehéz útja volt fenségednek? – érdeklődött Mr. Crepsley, és szemét ismét bekötve letelepedett a herceg mellé. – Nem mondhatnám – morogta Vancha, és lábat váltva a jobb lábkörmeit vette kezelésbe. – Nektek? – Jól jöttünk. – Van valami hír a Vámpírok Hegyéről? – tudakolta Vancha. – Sok – felelte Mr. Crepsley. – Tartogassuk éjszakára. – Vancha leengedte a lábát, és hanyatt elnyúlt a földön. Levette bíborszínű köpenyét, és magára terítette. – Alkonyatkor ébresszetek föl – mondta ásítva, majd hasra fordult, és a következő pillanatban horkolva aludt. Kimeredt szemmel bámultam az alvó herceget, a szerteszét köpködött lerágott lábkörömdarabkákat, a rongyos ruháit, piszkos zöld haját, majd Harkatra és Mr, Crepsleyre nézve azt kérdeztem suttogva: – Ő? Vámpír Herceg?

– Az – felelte Mr. Crepsley mosolyogva. – De hiszen úgy néz ki, mint egy... – motyogta tétován Harkat. – Ügy viselkedik, mint egy... – Ne tévesszen meg benneteket a külső – mondta Mr. Crepsley. – Vancha az egyszerű és kemény életmódot választotta, de ő a legkiválóbb vámpír. – Ha maga mondja – feleltem kétkedőn. A délután nagy részét azzal töltöttem, hogy hanyatt fekve bámultam a felhős égboltot, mivel képtelen voltam elaludni Vancha March fülrepesztő horkolásától. A vémbereket ott hagytuk, ahol megöltük őket (Vancha azt mondta, nem érdemlik meg, hogy eltemessük őket), és alkonyatkor folytattuk utunkat. Útközben Mr. Crepsley beszámolt a hercegnek Mr. Tiny látogatásáról a Vámpírok Hegyén, és elmondta, mit jövendölt. Vancha keveset szólt, mialatt Mr. Crepsley beszélt, és még azután is, hogy befejezte sokáig töprengett magában a hallottakon. – Nem hiszem, hogy zseninek kell lenni ahhoz, hogy kijelenthessük, én vagyok a harmadik vadász – mondta végül. – Nagyon meg lennék lepve, ha nem te volnál az – bólogatott Mr. Crepsley.

Vancha egy gally hegyével piszkálta a fogait. Most félretolta a gallyacskát a szájában, s köpött egy hegyeset a gyalogút porába. Vancha mesterien tudott köpni – sűrű, zöld színű gömböt köpött, és húsz lépésről eltalálta vele a hangyát. – Nem bízom meg abban a gonosz, minden lében kanál Tinyben – csattant fel. – Néhányszor összefutottam vele, és úgy döntöttem, az a legjobb, ha mindig az ellenkezőjét csinálom annak, amit mond. – Nagy általánosságban egyetértek – bólintott rá Mr. Crepsley. – De pillanatnyilag veszedelmes időket élünk, fenséges uram, és... – Larten! – szakította félbe a herceg. – Míg úton vagyunk, a “Vancha”, a “March” vagy a “Hé, te csúfság!” járja. Nekem itt ne alázatoskodj! – Jól van na, te csúfság – vigyorgott Mr. Crepsley, de aztán elkomolyodva folytatta. – Mondom, veszedelmes időket élünk, Vancha. A fajunk jövője forog kockán. Merjük figyelmen kívül hagyni Mr. Tiny jövendölését? Ha létezik számunkra remény, meg kell ragadnunk! Vancha szerencsétlen képpel felsóhajtott. – Tiny évszázadok óta rémisztget bennünket azzal, hogy

vereségre vagyunk ítélve abban a háborúban, amely a Vérszipolyok Urának megjelenésekor fog kirobbanni. Miért mondja akkor ennyi év után nekünk most azt, hogy a dolog nincs eleve eldöntve? Hogy megakadályozhatjuk, de csak akkor, ha követjük az utasításait? A herceg megvakarta a tarkóját, és odasercintett az ösvényt balról szegélyező bokrok közé. – Az egész egy nagy halom guanónak tűnik számomra! – Talán majd Evanna világosságot derít a dologra – vélekedett Mr. Crepsley. – Benne is van valamennyi Mr. Tiny hatalmából, ő is belelát a jövőbe. Talán képes lesz rá, hogy megerősítse vagy érvénytelenné nyilvánítsa Tiny jövendölését. – Ha így lesz, hinni fogok neki – közölte Vancha. – Evanna nem szeret beszélni, de amikor megszólal, mindig igazat mond. Ha ő azt mondja, hogy a sorsunk múlik ennek az útnak a sikerén, akkor boldogan veled tartok. Ha nem... – Vállat vont, s hagyta, hogy a mondat befejezetlenül lógjon a levegőben. Vancha March bizarr figura volt – és akkor még finoman

fejeztem ki magam! Soha életemben nem találkoztam hozzá hasonlóval. Öntörvényű fickó, na! Azt már tudtam, hogy a húst csak nyersen eszi, friss vízen, tejen és véren kívül nem iszik mást, s azt is, hogy maga készíti a ruháit a saját kezűleg elejtett állatok bőréből. De sok minden egyebet is megtudtam róla a hat éjszaka alatt, míg meg nem érkeztünk Lady Evannához. Úgy élt, mint a régmúlt korok vámpírjai. Réges-rég a vámpírok hittek abban, hogy a farkasok leszármazottai vagyunk. Ha életünk során jól viseljük magunkat, és hűek maradunk a hitünkhöz, halálunk után visszaváltozunk farkasokká, és szellemlényekként járjuk majd az örök éjszaka paradicsomának vadonát. E cél érdekében sokkal inkább farkasok módjára éltek, semmint emberekként, s azokat az eseteket leszámítva, amikor vért ittak, kerülték a civilizációt. Ruháikat maguk készítették, s a vadon törvényeit követték. Vancha a világért nem aludt volna koporsóban – azt állította, hogy az túl kényelmes! Szerinte egy vámpírnak a szabad ég alatt kell aludnia, s takarója nem lehet más, mint a saját

köpenye. Tisztelte azokat a vámpírokat, akik koporsóban szunyókáltak, de megvetette az ágyban alvókat. Nem mertem megmondani neki, mennyire kedvelem a függőágyat! Nagyon érdekelték az álmok, és gyakran evett mérges gombát csak azért, hogy vad álmai és látomásai legyenek tőle. Hitt abban, hogy a jövőnk kiolvasható az álmainkból, és ha megtanuljuk megfejteni őket, képesek leszünk a sorsunk irányítására. Elbűvölték Harkat lidérces álmai, és sokszor hosszú órákon át tárgyalt ezekről a törpe személlyel. Az egyetlen fegyvere a shuriken (a dobócsillag) volt, melyeket maga vésett és faragott ki különböző fémekből és kövekből. Úgy gondolta, hogy a kézitusának annak kell lennie, amit a neve takar – kézzel vívott tusának. Kardra, lándzsára, harci bárdra nem vesztegette az időt; nem is nyúlt hozzájuk. – De akkor hogy harcolsz olyasvalakivel, aki karddal jön ellened? – kérdeztem egyszer. – Vagy elfutsz előle? – Én nem futok el semmi elől! – felelte élesen. – Gyere... megmutatom. – Azzal kezét dörzsölve megállt velem szemben, és felszólított, hogy húzzam ki a kardomat. Látva

tétovázásomat, nagyot csapott a bal vállamra, és gúnyosan felkacagott. – Félsz? – Természetesen nem – csattantam fel. – Csak nem szeretnélek megsebesíteni. Erre már hahotázni kezdett. – Na, ettől nem kell tartanod, igaz-e, Larten? – Én azért nem lennék ebben olyan biztos – aggályoskodott Mr. Crepsley. – Igaz, hogy Darren csak félvámpír, de gyors. Vigyázz, Vancha, nehogy próbára tegyen. – Helyes – mondta erre a herceg. – Örülök, ha kemény ellenféllel találkozom. Könyörgő pillantást vetettem Mr. Crepsleyre. – Nem akarok fegyvertelen emberre támadni. – Még hogy fegyvertelen? – kiáltotta Vancha. – Két karom is van! – És meglengette őket felém. – Rajta – vezényelt Mr. Crepsley. – Vancha tudja, mit csinál. Kirántottam a kardomat, s Vanchával szembefordulva tessék-lássék feléje döftem vele. Ő meg csak állt mozdulatlanul. Egykedvűen nézte, amint hirtelen megállítom a kardom hegyét a melle előtt. – Szánalmas – fintorodott el. – Hülyeség az egész – mondtam. – Nem vagyok... Több szó nem jött ki a számon, mert hirtelen előre szökkent,

torkon ragadott, és körmével apró, fájdalmas vágást ejtett a nyakamon. – Jaj! – üvöltöttem fel hátratántorodva. – Legközelebb az orrodat nyisszantom le – közölte nyájasan. – Azt már nem! – hördültem fel, és felé suhintottam a kardommal – ezúttal istenigazából. Vancha elhajolt a penge elől. – Jó – mondta vigyorogva. – Így már jobb. Megkerült, s miközben tekintetével egy pillanatra sem engedte el az enyémet, ujjai lassan begörbültek. Kardom hegyét egészen addig földközelben tartottam, míg meg nem állt, majd egy szökkenéssel feléje döftem. Arra számítottam, hogy félre fog ugrani, ám ő a magasba emelte a jobb tenyerét, és nagy erővel félrelökte a pengét, mint egy gyeplabdaütőt. Míg én nagy keservesen visszalendítettem, ő odalépett, megragadta a karomat a csuklóm felett, csavart rajta egyet, amitől kihullott a kezemből a kard – és én ott álltam fegyvertelenül. – Látod? – szólt mosolyogva, s két kezét felemelve hátralépett, mutatva, hogy a harc véget ért. – Ha most vérre ment volna, azóta már fű nőne a seggeden.

Vanchának nagyon csúnya szája volt – ez még a szelídebb sértések közé tartozott. – Nagy ügy – morogtam fájó csuklómat dörzsölgetve. – Megvertél egy félvámpírt. Egy telivér vámpírt vagy egy vérszipolyt nem tudnál legyőzni. – Tudok, és meg is teszem – erősködött. – A fegyverek a félelem eszközei, csak azok használják, akik félnek. Akik megtanulnak a puszta kezükkel harcolni, mindig előnyt élveznek azokkal szemben, akik a kardjukra és a késükre hagyatkoznak. Tudod, miért? – Miért? – Mert ők arra számítanak, hogy győzni fognak – közölte megdicsőült arccal. – A fegyverek hamis barátok nem a természet művei –, és hamis önbizalmat ébresztenek. Amikor harcolok, én arra számítok, hogy meghalok. Még most is, amikor veled vívtam, felkészültem a halálra, és megadtam magam neki. A halál a legrosszabb dolog, ami ezen a világon érhet, Darren – ha elfogadod, többé nincs hatalma fölötted. Fölvette a földről a kardomat, átnyújtotta, s figyelte, mit

teszek vele. Az volt az érzésem, szeretné, ha eldobnám – éreztem is a kísértést, hogy elnyerjem vele a tiszteletét. De meztelennek éreztem volna magam nélküle, ezért visszacsúsztattam a hüvelyébe, és kissé szégyenkezve szegeztem pillantásomat magam elé, a földre. Vancha átfogta hátul a nyakamat, és barátságosan megszorította. – Ne érezd magad zavarban miatta – mondta. – Fiatal vagy, még rengeteg időd van, hogy tanulj. – Szeme összeszűkült, mert eszébe jutott Mr. Tiny és a Vérszipolyok Ura, és elkomorodva hozzátette: – Remélem. Megkértem Vanchát, tanítson meg puszta kézzel harcolni. A Vámpírok Hegyében már figyeltem, hogyan küzdenek fegyvertelenül, de ott mindkét fél fegyvertelen volt. Néhány leckét leszámítva, ami arról szólt, hogy mi a teendő, ha csata közben elveszítem a fegyveremet, sohasem tanították, hogyan kell puszta kézzel megverekedni egy állig felfegyverzett ellenféllel. Vancha szerint évekbe telik, mire valaki tökéletesen elsajátítja ezt a harcmodort, és számíthatok rá, hogy tanulás közben rengeteg sérülést fogok szerezni. Persze rögtön

elhessegettem az efféle aggodalmakat – tetszett a gondolat, hogy puszta kézzel legyőzhetek egy fegyveres vérszipolyt. Útközben nem tarthattunk edzéseket, de amikor nappalra megpihentünk, Vancha elmesélt pár alapvető védekező taktikát, és megígérte, hogy ha megérkezünk Evannához, megkezdjük a valódi munkát. A herceg sem mondott többet a boszorkányról, mint korábban Mr. Crepsley, bár annyit azért elárult, hogy ő egyszerre a leggyönyörűbb és a legkevésbé vonzó asszony – aminek, ugyebár, semmi értelme! Az hittem, hogy Vancha vad ellensége a vérszipolyoknak – az őket gyűlölő vámpírok legtöbbje a régi életmód elkötelezett híve volt –, de meglepetésemre semmi kifogása nem volt ellenük. – A vérszipolyok nemes természetű, becsületes fickók – jelentette ki pár éjszakával azelőtt, hogy megérkeztünk volna Evannához. – Nem értek egyet az étkezési szokásaikkal – semmi szükség rá, hogy vérivás közben öljünk –, de egyébként

csodálom őket. – Vancha jelölte Kurda Smahltot a hercegi címre – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Nagy csodálója voltam Kurdának – mondta erre Vancha. – Híres volt a nagy eszéről, de volt benne mersz is. Nem akármilyen vámpír volt. – Nem érzed... – Szavaim zavart krákogásba fúltak. – Mondd csak ki, amire gondolsz – sürgetett Vancha. – Azok után, amit tett, nem érzed kínosan magad, amiért jelölted őt? Hiszen ránk hozta a vérszipolyokat. – Nem – vágta rá kertelés nélkül Vancha. – Nem helyeslem, amit tett, és ha ott lettem volna a Tanácsban, nem szólaltam volna fel az érdekében. De azt tette, amit a szíve diktált. A klán javát akarta vele. Félrevezették, de nem hiszem, hogy igazából áruló lett volna. Rosszul cselekedett, de a szándékai tiszták voltak. – Egyetértek – csatlakozott Harkat a beszélgetéshez. – Szerintem csúnyán elbántak Kurdával. Az helyénvaló volt, hogy megölték, amikor... elfogták, de nem lett volna szabad kikiáltani gonosztevőnek, és... megtiltani, hogy kiejtsék a nevét a Hercegek Termében.

Nem szóltam semmit. Nagyon szerettem Kurdát, és tudtam, mindent elkövetett, hogy megmentse a vámpírokat a Vérszipolyok Urának haragjától. De megölte a másik barátomat, Gavner Purlt, és többek halálának lett előidézője. Többek között egy vámpírnőnek, Arra Sailsnek is, aki valaha Mr. Crepsley társa volt. Egy nappal korábban, hogy utunk első szakaszának végére értünk volna, megtudtam, kicsoda valójában Vancha igazi ellensége. Éppen aludtam, de mivel viszketett az arcom –a tisztulás egyik utóhatása volt ez –, déli tizenkettő előtt felébredtem. Felültem, s míg az államat vakargattam, megláttam Vanchát, amint a tábor szélén áll egy darabka medvebőrrel a derekán, és épp a nyálával kenegeti a bőrét. – Vancha? – szóltam oda neki halkan. – Mit csinálsz? – Sétálni készülök – felelte, és tovább kenegette a vállát és a karját a nyálával. Fölbámultam az égre. A felhőtlen, kék égről ragyogóan sütött le a nap. – Vancha, hiszen nappal van – mondtam megrökönyödve.

– Tényleg? – felelte maró gúnnyal. – Magamtól ki se találtam volna. – A vámpírok megégnek a napon – figyelmeztettem, arra gondolva, hogy talán beverte a fejét, és elfelejtette, mi is ő valójában. – Nem azonnal – mondta erre, majd éles pillantást vetett rám. – Gondolkoztál valaha arról, hogy miért égnek meg a vámpírok a napon? – Hát, ami azt illeti, nem nagyon... – Nincs ésszerű oka – közölte Vancha. – Az emberek által terjesztett mesék szerint azért, mert gonoszak vagyunk, és a gonosz lények nem tudnak szembenézni a nappal. De ez ostobaság – nem vagyunk gonoszak, de még ha azok volnánk, akkor is nyugodtan járhatnánk-kelhetnénk nappali világosságban. Nézd csak meg a farkasokat – folytatta. – Állítólag tőlük származunk, márpedig ők bírják a napsütést. Még a valódi éjszakai lények is, mint például a denevér és a baglyok, életben maradnak a napfényen is. Lehet, hogy a napsütés összezavarja,

de el nem pusztítja őket. Akkor miért öli meg a vámpírokat? – Nem tudom – ráztam meg tétován a fejem. – Miért? – Bár tudnám! – nevetett fel kurtán Vancha. – Senki sem tudja. Egyesek azt állítják, valami mágus vagy boszorkánymester elátkozott bennünket, én azonban nem hiszek ebben – a világ tele van a gonosz mágia szolgáival, de egyiknek sincs akkora hatalma, hogy ilyen halálos átok alá helyezzen bennünket. Én Desmond Tinyre gyanakszom. – Mi köze ehhez Mr. Tinynek? – néztem rá meg ütődve. – Az ősi, nagyrészt már feledésbe ment legendák szerint Tiny teremtette meg az első vámpírokat. Állítólag farkasokon végzett kísérleteket, és ennek során embervérrel vegyítette össze a vérüket, aminek ez lett az eredménye... – És megveregette a mellkasát. – Nevetséges – horkantam fel. – Lehet. De ha ezek a legendák igazat mondanak, akkor a mi nappal szembeni gyengeségünk ugyancsak Tiny műve. Állítólag attól való félelmében, hogy megnövekedett hatalmunk révén

átvesszük a világ feletti uralmat, beszennyezte a vérünket, és az éjszaka rabszolgáivá tett bennünket. – Abbahagyta a kenekedést, és összehúzta a szemét, hogy védekezzen a nap gyilkos erejű sugarai ellen. – Nincs szörnyűbb, mint a rabszolgaság – folytatta nyugodtan. – Ha a legendák igazat szólnak, és Tiny beavatkozása következtében csakugyan az éjszaka rabszolgák vagyunk, akkor csak egy módon szerezhetjük vissza a szabadságunkat – harccal! Ki kell hívnunk harcra az ellenséget, szembe kell néznünk vele, és jól a szeme közé köpni! – Úgy érted, Mr. Tinyt kell harcra hívni? – Nem közvetlenül őt. Ő túl ravasz, mire megfognánk, már ki is siklana a kezünk közül. – Akkor kit? – A szolgájával kell megvívnunk – felelte. Látva értetlen arcomat, meg is nevezte. – A Nappal. – A Nappal? – nevettem el magam, de komoly arcára pillantva rögtön abba is hagytam a nevetést. – Hogy tudnál megvívni a Nappal? – Egyszerűen – válaszolta Vancha. – Szembenézek vele, elviselem a nyilait, és újra meg újra visszamegyek, hogy még

többet kapjak belőlük. Évek óta rendszeresen kiteszem magam a napsugaraknak. Néhány hetenként járok egy órácskát a napon, hagyom, hogy lebarnítson, hogy megeddze a bőrömet, a szememet, és közben figyelem, milyen hosszú ideig élem túl. – Örült vagy! – kuncogtam. – Komolyan azt gondolod, hogy legyőzheted a Napot? – Miért ne? – válaszolta. – ő is csak egy ellenség. Ha szembe lehet szállni vele, akkor le is lehet győzni. – Értél már el valami eredményt? – tudakoltam. – Nem mondhatnám – sóhajtotta. – Nagyjából ott vagyok, ahonnan elindultam. A fény félig vakká tesz majdnem egy teljes napba telik, mire újból rendesen látok, és elmúlik a fejfájásom. A sugarak tíz-tizenöt perc alatt vörösre égetik a bőrömet, és rá nem sokkal jelentkezik a fájdalom is. Párszor sikerült majdnem nyolcvan percig kibírnom, de a végén csúnyán leégtem, és öt-hat éjszakába is beletelt, míg teljesen kihevertem. – Mikor kezdted ezt a te magánháborúdat? – Lássuk csak – mormolta –, nagyjából kétszáz éves

lehettem, amikor elkezdtem... – A vámpírok többsége nem tudta a pontos életkorát; ha valaki olyan sokáig él, mint ők, a születésnapoknak már nincs túlzottan nagy jelentőségük – ... és azóta háromszáz is elmúltam, úgyhogy lassan egy évszázada lesz. – Száz éve! – kapkodtam levegő után. – Hallottad már azt a mondást, hogy valaki fejjel megy a falnak? – Persze – vigyorgott. – Csak azt felejted el, Darren, hogy a vámpírok be tudják törni a fejükkel a falat! Rám kacsintott, aztán hangosan fütyörészve kiballagott a napra, hogy folytassa őrült háborúját azzal a hatalmas izzó gázgömbbel, amely millió és millió kilométer távolságra volt tőlünk, odafönt az égen. Teleholdnál érkeztünk meg Lady Evannához. Én még így sem vettem volna észre a tisztást, ha Mr. Crepsley nem bök oldalba, és nem mondja: – Megérkeztünk. Később tudtam meg, hogy Evanna varázslattal álcázta a helyet, úgyhogy ha valaki nem tudta, mire figyeljen, a tekintete átsiklott az otthona felett,

és nem ismerte fel. Meresztgettem a szemem, de pár másodpercig így is csak fákat láttam, semmi mást. Azután elmúlt a varázslat, a képzeletbeli fák “eltűntek”, és hirtelen egy kis tó kristálytiszta vizébe bámultam le, mely tompán, fehéren csillogott a holdfényben. A túlsó parton egy domb emelkedett, oldalában látni lehetett egy hatalmas barlang sötéten ásító, bolthajtásos bejáratát. Miközben a szelíden lejtő ösvényen lefelé lépegettünk a vízpart felé, az éjszaka megtelt hangos brekegéssel. Ijedten torpantam meg, de Vancha mosolyogva megjegyezte: – Békák. Figyelmeztetik Evannát. Abba fogják hagyni, mihelyt szól nekik, hogy minden rendben van. Pár perc múlva a békák kórusa tényleg elhallgatott, és újra csendben lépdeltünk tovább. Megkerültük a vízpartot, s közben Mr. Crepsley és Vancha figyelmeztette Harkatot és engem, nehogy rálépjünk valamelyik békára, melyek ezerszám pihentek a parton vagy a friss, hideg vízben. – Hátborzongatóak – súgta oda Harkat. – Úgy érzem, mintha... figyelnének minket.

– Figyelnek is – felelte Vancha. – őrzik a tavat és a barlangot, s védik Evannát a betolakodóktól. – Mit tehet egy csomó béka a betolakodók ellen? – nevettem. Vancha lehajolt, és felkapott egy békát. A holdfény felé tartva kétoldalt gyengén megszorította. A béka szája kinyílt, és kibújt rajta hosszú nyelve. Vancha jobb keze mutató- és hüvelykujjával elkapta, de óvatosan, nehogy megérintse a nyelv széleit. – Látod azokat a parányi hólyagokat a szélek mentén? – kérdezte. – Azokra a sárgásvörös dudorokra gondolsz? Mi van velük? – Tele vannak méreggel. Ha ez a béka rácsavarná a nyelvét a karodra vagy a vádlidra, a tömlők kipukkadnának, és a méreg beszivárogna a bőröd alá. Fél percen belül halott lennél – fejezte be gyászos képpel. Letette a békát a nyirkos fűre, és elengedte a nyelvét. A béka elugrált. Harkattal ezek után nagyon megnéztük, hová lépünk! A barlang bejáratához érve megálltunk. Mr. Crepsley és Vancha leültek, és maguk mellé tették a csomagjaikat. A herceg

elővett egy csontot, melyen már két éjszakája rágódott, és újra munkába vette; csak olyankor tartott szünetet, amikor leköpött egy-egy békát, ha túl közel mászott hozzánk. – Nem megyünk be? – kérdeztem. – Nem, hacsak nem hívnak – válaszolta Mr. Crepsley. – Evanna nem veszi jó néven, ha zaklatják. – Nincs egy csengő, hogy becsengethetnénk? – Evannának nincs szüksége semmiféle csengőre – felelte a mesterem. – Tudja, hogy itt vagyunk, és ha elérkezettnek látja az időt, ki fog jönni az üdvözlésünkre. – Evanna nem az a fajta hölgy, akit sürgetni lehet bólintott rá Vancha. – Egy barátom egyszer arra gondolt, hogy titokban lepi meg őt a barlangjában. – Vígan rágcsálta a csontot, majd folytatta. – Evanna bibircsókokkal rakta tele a testét. Úgy nézett ki, mint... mint... Vancha homlokát ráncolva töprengett. – Nehéz megmondani, mert soha életemben nem láttam hozzá hasonlót – pedig szinte mindent láttam már életem során! – Miért kellett idejönnünk, ha ennyire veszedelmes? – kérdeztem aggodalmasan. – Evanna nem fog ártani nekünk – nyugtatott meg Mr.

Crepsley. – Kicsit hirtelen természetű, úgyhogy legjobb nem ingerelni, de ha nem idegesítik fel, soha nem ölne meg senkit, akiben vámpírvér folyik. – Csak arra vigyázz, nehogy boszorkánynak hívd – intett Vancha már legalább századszorra. Fél órával azután, hogy letelepedtünk a barlang mellett, békák tucatjai – még a tó környékén látottaknál is nagyobbak – jöttek elő. Leültek körénk, s lassan pislogva bekerítettek minket. Már-már felugrottam volna, de Mr. Crepsley rám szólt, hogy maradjak veszteg. Percekkel ezután egy nő jött elő a barlangból. Soha életemben nem láttam nála csúfabb, ápolatlanabb asszonyt. Alacsony volt – alig magasabb, mint a tömzsi Harkat Mulds –, hosszú, fekete haja rendetlen csimbókokban lógott. Csak úgy hullámzottak az izmai, s a lába is vastag, erős volt. Füle hegyesen állt, orra apró – voltaképpen két lyuk volt az egész a felső ajka felett –, a szeme keskeny. Amikor közelebb ért, láttam, hogy az egyik szeme barna, a másik meg zöld. De ami még furcsább, váltogatta a színeit – az

egyik percben még a bal szeme volt barna, a másikban meg már a jobb. Elképesztően szőrös volt. Karját-lábát vastagon borította a sűrű, fekete szőr; szemöldöke két kövér hernyóra emlékeztetett, füléből és orrlikaiból bozontos szőr meredt ki. Egész csinos körszakálla volt, s a bajusza Otto von Bismarckét is megszégyenítette. Meglepődve láttam, milyen tömpék az ujjai. Úgy képzeltem, egy boszorkánynak hosszú, csontos ujjai vannak, de persze ezeket a képzeteket a gyerekkori mesék és képregények alapján alakíthattam ki. Körmét egészen rövidre vágta, kivéve a két kisujján, ahol hosszúra és élesre növesztette őket. Nem viselt sem hagyományos ruhát, sem Vanchához “méltó” állatbőröket: öltözete kötelekből állt. Hosszú, vastagra sodort, sárga kötelekkel csavarta körbe a mellkasát és az altestét, ezzel szemben a karját, a lábát és a hasát szabadon hagyta. Nehezen tudtam volna nála félelmetesebb, riasztóbb nőszemélyt elképzelni, és közeledtére egész bensőm kínosan háborgott.

– Vámpírok! – horkant fel, átlépdelve a békák között, melyek közeledtére szétváltak. – Mindig ezek a nyavalyás, ronda vámpírok! Miért van az, hogy jóképű emberek sohasem tévednek erre? – Talán attól félnek, hogy megeszed őket – felelte nevetve Vancha, majd elébe állt, és megölelte az asszonyt. Az viszonozta az ölelését, és eközben föl is emelte a Vámpír Herceget. – Az én kicsi Vanchám – gügyögte, mintha egy kisbabát szorítana magához. – Kicsit meghíztál, fenség. – Ladységed pedig csúnyább, mint valaha – mordult fel Vancha levegő után kapkodva. – Csak hízelegsz – kuncogott a banya, majd ledobta a herceget, és Mr. Crepsley felé fordult. – Larten – biccentett udvariasan. – Evanna – hajolt meg szertartásosan Mr. Crepsley. Aztán minden előzetes figyelmeztetés nélkül feléje rúgott. De akármilyen gyors volt is, a boszorkány még nála is gyorsabb volt. Megragadta Mr. Crepsley lábát, és megcsavarta. Mr. Crepsley megpördült a tengelye körül, majd végigterült a földön. De mielőtt mozdulhatott volna, Evanna ráugrott a hátára, elkapta

az állát, és durván hátrarántotta a fejét. – Megadod magad? – üvöltötte. – Meg – zihálta a vámpír, s az arca bíborvörössé vált nem a szégyentől, hanem a fájdalomtól. – Okos fiú vagy – nevetett az asszony, és gyors csókot nyomott Mr. Crepsley homlokára. Aztán fölegyenesedett, és szemügyre vette Harkatot meg engem, oly módon, hogy zöld szemét kíváncsian végigfuttatta Harkaton, a barnát meg rajtam. – Lady Evanna – köszöntöttem olyan melegen, amennyire csak tőlem telt, miközben minden erőmmel azon voltam, hogy ne koccanjanak össze a fogaim. – Örülök, hogy megismerhetlek, Darren Shan – felelte. – Légy üdvözölve nálam. – Úrnőm – hajtotta meg magát udvariasan Harkat. Ő korántsem volt olyan ideges, mint én. – Helló, Harkat – viszonozta az asszony Harkat meghajlását. – Te is szívesen látott vendég vagy nálam akárcsak a jó múltkor. – A jó múltkor? – visszhangozta a törpe személy. – Nem először látogatsz el hozzám – mondta az asszony. – Sok szempontból megváltoztál, kívül-belül, de azért rád ismerek.

Megvan ez a képességem. A külső nem sokáig tud megtéveszteni. – Úgy érti... tudja, ki voltam... mielőtt törpe személy lettem? – kérdezte Harkat meglepetten, hogy Evanna bólintott, izgatottan előrehajolt. – Ki voltam? A boszorkány megrázta a fejét. – Nem mondhatom meg. Magadnak kell kitalálnod. Harkat tovább erőltette volna a témát, de addigra az asszony már rám vetette a pillantását, és előbbre lépve hideg, érdes ujjai közé vette az államat. – Szóval ő a fiúherceg – mormolta, előbb balra, majd jobbra forgatva a fejemet. – Fiatalabbnak gondoltalak. – Idefelé jövet, az úton tört rá a tisztulás – sietett tájékoztatni őt Mr. Crepsley. – Így már érthető. – Nem engedte el az állam, s úgy fürkészett a tekintetével, mintha a gyengeségemet szondázná. Úgy éreztem, mondanom kell valamit, az első gondolatot, ami az eszembe ötlött. – Szóval maga boszorkány, ugye? Mr. Crepsley és Vancha egyszerre mordultak fel. Evanna orrlikai kitágultak, s egyszeriben odadugta elém az arcát, hogy csak pár milliméter választott el tőle.

– Minek mondtál te engem? – sziszegte. – Khm. Semminek. Bocsánat. Nem úgy gondoltam. Én csak... – Ti ketten tehettek róla! – harsogta, s tőlem elfordulva a megrettent Mr. Crepsleyre és Vancha Marchra vetette villogó tekintetét. – Ti mondtátok neki azt, hogy boszorkány vagyok! – Nem, Evanna – vágta rá Vancha. – Épp azt mondtuk neki, hogy ne nevezzen annak –biztosította Mr. Crepsley. – Ki kéne zsigereljelek mindkettőtöket – morogta Evanna, jobb keze kisujjával megfenyegetve őket. Meg is tenném, ha Darren nem lenne itt – de nem szeretnék elsőre rossz benyomást kelteni benne. – A szeme még villámokat szórt, de a kisujja már elernyedt. Mr. Crepsley és Vancha is fellélegezhettek. Szinte el se hittem. Tanúja voltam, amint Mr. Crepsley rezzenéstelen arccal fordul szembe fegyveres vérszipolyokkal, és biztos voltam benne, hogy Vancha hasonlóan higgadtan fogadja a legveszedelmesebb helyzeteket. S most mégis remegve állnak itt egy alacsony, csúfságosan csúf némber előtt, aki mindössze a két hosszú körmével fenyegette meg őket!

A két vámpír láttán kitört belőlem a nevetés, de akkor Evanna villámgyorsan felém fordult, és a nevetés elhalt az ajkamon. A nő arca teljesen megváltozott, s hatalmas szájával, hosszú tépőfogaival most sokkal inkább emlékeztetett állatra, mint emberre. Rémülten hátráltam meg előle. – Vigyázz a békákra! – kiáltotta Harkat, s megragadta a karomat, nehogy rálépjek az egyik mérges testőrre. Lepillantottam, hogy lássam, nem tiportam-e rá véletlenül valamelyikre. Mire felnéztem, Evanna újra a normális arcát mutatta felém. Mosolygott. – Látszatok, Darren – mondta. – Soha ne engedd, hogy becsapjanak. Vibrálni kezdett körülötte a levegő, s mire a vibrálás megszűnt, ott állt nyúlánk, karcsú, gyönyörű aranyhajú teremtésként, hófehér redőkben leomló palástban. Tátott szájjal bámultam rá, annyira elbűvölt a szépsége, Csettintett egyet az ujjával, s már újra a régi alakjában állt ott. – Varázslónő vagyok – mondta. – Párka. Bűbájosságok művelője. A rejtett tudás papnője. Nem pedig – nézett szúrós pillantással Mr. Crepsleyre és Vanchára – boszorkány. Sokféle

bűvös képességgel rendelkező teremtés vagyok. Ezek teszik lehetővé, hogy bármilyen alakot ölthessek – legalábbis azok elméjében, akik látnak. – Akkor miért... – kezdtem, de nyomban észbe kaptam. – ... választom ezt a csúf alakot? – fejezte be helyettem a mondatot. Fülig vörösödve bólintottam. – Így érzem jól magam. A szépség semmit sem jelent számomra. Az én világomban a legkevésbé fontos a külső. Ezt a külsőt vettem magamra, amikor először öltöttem emberi formát, ezért ehhez térek vissza a leggyakrabban. – Nekem jobban tetszel, amikor gyönyörű vagy – motyogta Vancha, de rögtön rá is tört a köhögőroham, amikor rájött, hogy ki is mondta, amire gondolt. – Vigyázz, Vancha – kuncogott Evanna –, nehogy rád is kezet emeljek, mint Lartenre sok évvel ezelőtt. Egyik szemöldökét felhúzva rám pillantott: – Elmondta neked valaha, hogy szerezte azt a sebhelyet? Ránéztem a Mr. Crepsley bal arcán végighúzódó sebhelyre, és megráztam a fejem. A vámpír arca bíborvörösre vált.

– Kérlek, úrnőm – könyörgött. – Ne beszélj róla. Fiatal voltam és ostoba. – Az bizony, Larten – hagyta rá Evanna, és vidoran oldalba bökött. – Akkor történt, amikor az egyik legszebb arcomat viseltem. Larten bortól mámorosan meg akart csókolni. Megkarmoltam egy csöppet, hogy figyelmeztessem a jó modorra. Elképedtem. Mindig azt hittem, hogy a vérszipolyokkal vagy valami vérszomjas vadállattal vívott küzdelemben szerezte azt a sebhelyet! – Kegyetlen vagy, Evanna – dünnyögte búsan Mr. Crepsley, és szánnivalóan szerencsétlen képpel simított végig a hegen. Vanchának taknya-nyála összefolyt a nagy hahotázásban. – Larten! – üvöltötte. – Na várj csak, ezt elmesélem a többieknek! Mindig furdalta az oldalamat, miért vagy olyan szűkszavú, ha rákérdeztek a sebhelyedre. A vámpírok rendszerint szeretnek hencegni a különbnél különb sebesüléseikkel, te meg... – Pofa be! – csattant fel Mr. Crepsley tőle szokatlan gorombasággal. – Begyógyíthattam volna – szólalt meg Evanna. – Ha azon

nyomban összeöltöm, most nem volna ennyire feltűnő. De ő úgy eloldalgott, mint egy kutya, amelyikbe belerúgtak, és harminc évig vissza se jött. – Úgy éreztem, nem látnak szívesen – mondta Mr. Crepsley halkan. – Szegény Larten – mosolygott negédesen Evanna. Ifjú vámpír korodban a nők kedvencének tartottad magad, de... – Hirtelen elfintorodott, és szitkozódni kezdett. – Tudtam, hogy el fogok felejteni valamit. Úgy terveztem, hogy már az érkezésetekkor felállítom őket, de valami elterelte a figyelmemet. Magában motyogva a békákhoz fordult, majd mély, brekegő hangokat hallatott. – Mit csinál? – kérdeztem Vanchától. – A békákhoz beszél – felelte a herceg, egyre Mr. Crepsley sebhelyén vigyorogva. Harkat elakadó lélegzettel térdre esett. – Darren! – kiáltotta, és rámutatott az egyik békára. Lekuporodtam mellé, és láttam, hogy a béka hátán ott látható Paris Skyle sötétzöld és fekete színekkel megrajzolt, kísérteties pontosságú arcképe.

– Bizarr – mondtam, és óvatosan – készen arra, hogy ha a béka kitátana a száját, rögtön visszarántsam a kezem – megérintettem a képet. Aztán bátrabban húztam végig az ujjamat a vonalakon. – Hé – kiáltottam –, ez nem is festék! Szerintem valamiféle anyajegy lehet. – Kizárt dolog – ellenkezett Harkat. – Egy anyajegy nem nézhet ki úgy, mint... egy személy, főleg nem egy olyan, akit... Hé! Ott egy másik! Megfordultam, és arra néztem, amerre mutatott. – Az nem Paris. – Nem, de az is egy arc – felelte Harkat. – És ott a harmadik – mutatott megint egy újabb békára. – Ott meg a negyedik – vettem észre, ahogy körbe pillantottam. – Csakis rájuk festhették – erősködött Harkat. – Nem – szólt közbe Vancha. Lehajolt, fölemelt a földről egy békát, és elénk tartotta, hogy jól szemügyre vehessük. Ilyen közelről és a hold erős fényében láthattuk, hogy a kép vonalai csakugyan a béka legfelső bőr rétege alatt húzódnak. – Mondtam, hogy Evanna békákat tenyészt – emlékeztetett

bennünket Mr. Crepsley. Kivette Vancha kezéből a békát, és ujját végighúzta a kövér, szakállas arc körvonalain. – Ez itt a természet és a mágia keveréke. Erős természetes jegyeket mutató békákat keres, e jegyeket aztán varázserő segítségével fölerősíti, majd szaporítja az állatokat, s így alakítja ki az arcokat. Ő a világon az egyetlen, aki ezt meg tudja csinálni. – Itt is vagyunk – lépett oda Evanna, s Vanchát meg engem félretolva kilenc békát vezetett Mr. Crepsley elé. – Bűntudatom van, amiért elcsúfítottalak a heggel, Larten. Nem kellett volna olyan mély sebet ejtenem rajtad. – El van felejtve, úrnőm – mosolygott a vámpír szelíden. – Ez a sebhely ma már hozzám tartozik. Büszke vagyok rá, még ha egyesek gúnyolódnak is rajta. – És dühös szemeket meresztett Vanchára. – Engem mégis bánt a dolog – folytatta Evanna. – Az évek során megajándékoztalak egy s mással – például az összecsukható főzőedényekkel –, de valahogy ezeket nem találtam kielégítőnek.

– Nincs szükség... – kezdte volna Mr. Crepsley. – Tartsd a szád, és hagyd, hogy befejezzem! – ripakodott rá Evanna. – Végül arra gondoltam, olyan ajándékot adok neked, amellyel mindent jóváteszek. Nem valami kézzelfogható tárgyat, csak egy kis... emléket, Mr. Crepsley lenézett a békákra. – Remélem, nem akarod nekem adni ezeket. – Nem egészen. – A Lady valami utasítást brekegett, mire az állatok új alakzatot vettek fel. – Tudok róla, hogy Arra Sailst hat évvel ezelőtt, a vérszipolyokkal vívott csatában megölték – folytatta eközben Evanna. Mr. Crepsley arca Arra nevének említésére megmerevedett. Nagyon közel állt hozzá, és a halála komolyan megviselte. – Hősi halált halt – mondta. – Nem őriztél meg tőle semmit, ugye? – Mire gondolsz? – Egy hajtincset, vagy egy számára különösen kedves kést, a ruhájából egy darabkát. – A vámpírok nem művelnek efféle ostobaságokat – morogta Mr. Crepsley. – Rosszul teszik – sóhajtotta Evanna. A békák idő közben

megálltak, s az asszony lenézett rájuk, bólintott, és félreállt. – Mi a... – kezdte Mr. Crepsley, de a szó hirtelen elhalt a száján, s csak bámulta tágra nyílt szemmel a békák hátán kirajzolódó hatalmas arcot. Arra Sails arca volt, minden béka az arc egy-egy részét mutatta. A legapróbb részletekig tökéletes arcmás volt, és sokkal színesebb, mint az eddig látottak – Evanna gazdagon bánt a sárgákkal, kékekkel és vörösekkel, hogy életet leheljen a szemekbe, az orcákba, az ajkakba és a hajba. A vámpírokat nem lehet lefényképezni – testük atomjainak fura ugrabugrálása miatt lehetetlen őket filmen rögzíteni –, de ez a lehető legközelebb állt ahhoz, hogy Arra Sails fotójának lehessen mondani. Mr. Crepsley mozdulatlanul, szorosan összezárt szájjal állt, de a szeme lassan megtelt melegséggel, szomorúsággal és... szerelemmel. – Köszönöm, Evanna – suttogta. – Nem kell – mosolygott szelíden Evanna, majd végigtekintett

rajtunk, többieken. – Azt hiszem, most egy kis időre magára kellene hagynunk. Gyertek be a barlangba. Szótlanul indultunk utána. Még az érdes modorú Vancha March is csendben maradt, mindössze rácsapott Mr. Crepsley bal vállára, és együttérzően megszorította. A békák szökdécselve követtek bennünket, csak a hátukon Arra képét mutató kilenc maradt a helyén. És Mr. Crepsley, aki szomorúan nézte egykorvolt társának arcát, és hosszan elmerengett a fájdalmas múlton. Evanna ünnepi lakomát készített nekünk, de minden zöldségből és gyümölcsből készült – ő ugyanis vegetáriánus volt, és nála senki nem ehetett húst. Vancha gúnyolta is ezért. – Itt még mindig csak legelni lehet, úrnőm? – De azért ő is megette a maga adagját, akárcsak én és Harkat, habár csupa olyasmiből állt, ami nem volt megfőzve. – Hogy tudod ezt megenni? – kérdeztem undorodva, amikor láttam, hogyan tömi magát egy nyers tarlórépával. – Minden csak alkalmazkodás kérdése – nézett rám vidáman, majd nagyot harapott a répába. – Hú... egy kukac!

Mire végeztünk, Mr. Crepsley is megjelent. Komor hangulatban töltötte az éjszaka hátralévő részét, keveset szólt, s többnyire csak bámult maga elé a semmibe. A barlang összehasonlíthatatlanul fényűzőbb volt, mint a Vámpírok Hegyének üregei. Evanna valóságos otthont varázsolt belőle: az ágyak puha állatbőrökből készültek, a falakat csodálatos festmények díszítették, s a lámpákban világító gyertyák pirosas fénybe vontak mindent. Voltak heverők, melyekre le lehetett dőlni, legyezők, melyekkel hűsíthettük magunkat, egzotikus gyümölcsök és bor. A sokévi kemény élet után valóságos palotának tűnt. Amikor kényelmesen elhelyezkedve emészteni kezdtünk. Vancha megköszörülte a torkát, hogy előadja jövetelünk okát. – Evanna, eljöttünk hozzád, hogy megbeszéljük... Ő azonban egy gyors kézlegyintéssel elhallgattatta. – Ma éjjel nem beszélünk ilyesmiről – jelentette ki. A hivatalos ügyek várhatnak holnapig. Ez most a baráti együttlét és a pihenés ideje. – Jól van, úrnőm. Ez itt a te birodalmad, s én meghajolok az

óhajod előtt. – Azzal kényelmesen hátradőlve nagyot böfögött, majd körülnézett, hová lehet köpni. Evanna elébe tolt egy kis ezüstedényt. – Á! – derült fel Vancha képe. – Egy köpőcsésze! – Fölébe hajolt, és erőteljesen beleköpött. A halk koppanást hallva boldogan felmordult. – A legutóbbi látogatása után napokig takarítottam szólt oda Evanna nekem és Harkatnak. – Köpések szerteszét. Remélhetőleg a köpőcsésze kordában fogja tartani. Bár lenne valami, amibe belepöccinthetné azt is, amit az orrából szed ki... – Most rám panaszkodsz? – érdeklődött Vancha. – Ó, dehogy, fenség – felelte a Lady gúnyosan. – Melyik nő tudna ellenállni annak a férfinak, aki beront az otthonába, és elborítja a padlót a nyálával? – Én téged nem tekintelek nőnek, Evanna – nevetett Vancha. – Ó? – kiáltotta jeges hangon a Lady. – És minek tekintesz, ha szabad érdeklődnöm? – Boszorkánynak – vágta rá a vámpír nagy ártatlanul, de már ugrott is föl a heverőről, s mielőtt Evanna bűbájt bocsáthatott

volna rá, kivágtatott a barlangból. Később, amikor Evanna már visszanyerte a humorérzékét, Vancha is visszatért. Egy ugrással fönt termett a heverőn, megveregette a párnát, aztán elnyúlt, és szórakozottan rágcsálni kezdett egy szemölcsöt a bal tenyerében. – Úgy tudtam, te mindig a földön alszol – jegyeztem meg. – Rendes körülmények között igen – felelte. – De udvariatlanság volna visszautasítani a vendégszeretetet, különösen akkor, ha a házigazda a Vadak Úrnője. – Miért hívjátok őt úrnőnek? – ültem fel kíváncsian. Talán hercegnő? – Hallod ezt, úrnőm? – hahotázott Vancha, hogy belezengtek a barlang falai. – A fiú azt gondolja, hercegnő vagy! – Mi ebben a különös? – kérdezte a Lady, a bajuszát simogatva. – Talán nem minden hercegnő néz ki így? – A Paradicsom alatt, talán – kuncogott Vancha. A vámpírok hite szerint a jó vámpírok lelke haláluk után a csillagokon túli Paradicsomba jut. A vámpírmitológiában nem létezik olyasmi, hogy pokol – a többség osztja azt a hitet, hogy a gonosz vámpírok a Föld foglyai maradnak –, de némelyek olykor emlegetnek egy “Paradicsom alatt” nevű helyet. – Nem –

folytatta Vancha elkomolyodva. – Evanna sokkal fontosabb és fejedelmibb személy, mint az egyszerű hercegnők. – Na látod, Vancha, ezt akár már hízelgésnek is vehetném – turbékolta Evanna. – Ha akarok, tudok én hízelegni – jelentette ki Vancha, és szellentett egy nagyot. – És bűzölögni is! – Undorító – húzta el a száját megvetően Evanna, de látszott, hogy alig bírja elleplezni a mosolyát. – Darren idefelé jövet kérdezősködött felőled – folytatta a herceg. – Nem mondtunk semmit a múltadról. Akarsz mesélni magadról? Evanna megrázta a fejét. – Mondd el neki te, Vancha. Nem vagyok mesemondó kedvemben. De fogd rövidre – tette hozzá gyorsan, látva, hogy Vancha már szóra nyitja a száját. – Úgy lesz – ígérte a vámpír. – És ne légy modortalan. – Lady Evanna! – hördült fel Vancha. – Hát szoktam én? – Ujjaival vigyorogva végiggereblyézte zöld haját, kicsit elgondolkodott, majd halk, szelíd hangon, amilyet még sose hallottam tőle, belekezdett. – Jól figyeljetek, gyerekek. – Egyik

szemöldökét a magasba rántva a jól ismert hangján, közbevetőleg mondta: – Így kell kezdeni egy mesét. Az emberek az “Egyszer volt, hol nem volt”-tal kezdik, de hát mit tudnak az emberek a... – Vancha – szakította félbe Evanna. – Azt mondtam, fogd rövidre. Vancha elhúzta az orrát, de aztán újra nekifogott, megint azon a halk, szelíd hangon. – Jól figyeljetek, gyerekek – nekünk, az éjszaka teremtményeinek, nem lehetnek utódaink. Asszonyaink nem szülhetnek, férfiaink nem nemzhetnek gyermekeket. Így van ez azóta, amióta az első vámpír megjelent a fénylő hold alatt, és azt gondoltuk, hogy ez így is lesz mindig. De ezerhétszáz esztendővel ezelőtt élt egy vámpír, akit úgy hívtak, hogy Corza Jarn. Minden tekintetben közönséges vámpír volt, járta a világot, mígnem találkozott egy vámpírnővel, Sarfa Grall-lal, akit megszeretett, és aki a társa lett. Boldogan éltek, együtt vadászva és harcolva, és amikor véget ért élettársi

szerződésük első szakasza, közös elhatározással újra egymás mellett döntöttek. A vámpírok között így működik a “házasság”. Nem maradnak együtt egy életre, csak legföljebb tíz, tizenöt vagy húsz esztendőre. Ha letelik ez az idő, megegyezhetnek abban, hogy újabb egy vagy két évtizedre együtt maradnak, vagy szétválnak, és ki-ki megy tovább a maga útján. – Együttélésük második szakaszának derekán – folytatta Vancha a mesét – Corzát különös nyugtalanság kerítette hatalmába. Vágyni kezdett arra, hogy Sarfával gyermekük lehessen, akit együtt nevelhetnek föl. Nem volt hajlandó elfogadni természetes korlátjaikat, és keresni kezdte a vámpírok sterilitásának orvosságát. Évtizedeken át tartó hasztalan kutatásában mindig mellette állt a hűséges Sarfa. Így múlt el száz év. Kétszáz. Sarfa meghalt, de Corzát ez sem tántorította el a kereséstől sőt, ha lehet, még elszántabban kutatta a megoldást. Végül, ezernégyszáz évvel ezelőtt, kutatóútja elvezette az órát viselő minden lében kanálhoz – Desmond Tinyhez. – Na már most – fűzte tovább komoran a szót Vancha –, nem

lehet tudni, hogy Mr. Tinynek pontosan mekkora hatalma van a vámpírokon. Van, aki szerint ő teremtett bennünket, mások azt mondják, egykor ő is közibénk tartozott, megint mások állítják, hogy egyszerűen csak egy érdeklődő megfigyelő. Corza Jam sem tudott róla többet, mint a többiek, ám ő hitt abban, hogy a boszorkánymester tud rajta segíteni, ezért követte őt az egész világon keresztül, mindegyre könyörögve, hogy oldja fel a vámpírok klánját sújtó gyermektelenség átkát. Mr. Tiny két évszázadon át csak nevetett Corza Jarnon, és könyörgését eleresztette a füle mellett. Azt felelte a vámpírnak – aki ekkor már öreg volt és gyenge, s a halál felé közelgett –, hogy ne gyötörje magát tovább. Gyerek nem való a vámpíroknak. De Corza továbbra sem fogadta el ezt a választ. Folyamatosan zaklatta, kínozta Tinyt, hogy nyújtson reményt a vámpíroknak. A saját lelkét ajánlotta fel cserébe a megoldásért, de Mr. Tiny gúnyosan kinevette, mondván, ha szüksége volna Corza lelkére,

egyszerűen elvenné tőle. – Ezt a részt még nem is hallottam – szólt közbe Evanna. Vancha vállat vont. – A legendák sokrétűek. Szerintem nem árt emlékeztetni a hallgatókat Tiny kegyetlen természetére, s én meg is teszem, valahányszor alkalmam nyílik rá. Végül – vette föl ismét a történet fonalát –, ő tudja, miért, de engedett. Azt mondta, hajlandó teremteni egy asszonyt, aki képes kihordani egy vámpír gyermekét, de megfejelte az ígéretet egy csalafintasággal – az asszony és a gyermeke vagy minden eddiginél hatalmasabbá teszi a klánt... vagy megsemmisít bennünket! Corzát feldúlták Tiny szavai, de már olyan régóta kereste lázasan a megoldást, hogy még ez a fenyegetés sem tudta visszariasztani. Elfogadta Tiny feltételeit, és hagyta, hogy vért vegyen tőle. Tiny ezután összevegyítette Corza vérét egy vemhes farkaséval, és különös varázslatot bocsátott az állatra. A farkas négy kölyöknek adott életet. Két normális külsejű

kölyök halva született, de a másik kettő élt – és ember formájú volt! Az egyik fiú, a másik lány. Vancha szünetet tartott, és Evannára nézett. Így tettünk mi is Harkattal, s a szemünk kerekre tágult. A boszorkány elfintorodott, majd fölállt, és meghajtotta magát. – Én voltam az a szőrös nőstény farkaskölyök. – A gyermekek gyorsan cseperedtek – folytatta Vancha. – Egy év alatt felnőttek, s elhagyták az anyjukat és Corzát, hogy saját útjukat járják a vadonban. Előbb a fiú ment el anélkül, hogy egy szót is szólt volna valakinek, és nem tudja senki, mi lett a sorsa. Mielőtt a lány is elment volna, átadott egy üzenetet Corzának, hogy adja tovább a klánnak. Tudatnia kellett a többiekkel, hogy mi történt, és hogy ő nagyon komolyan veszi a kötelességét. Corzának azt is el kellett mondania, hogy a lány nem alkalmas az anyaságra, egyetlen vámpír se keresse őt azzal a szándékkal, hogy társul szegődjön mellé. Megüzente, hogy sok mindent végig kell gondolnia, és évszázadokba – talán

még több időbe telik, mire eldönti, mi legyen. Ezután négyszáz évig nem látta őt vámpír. Vancha elhallgatott, elgondolkodott egy percig, majd megfogott egy banánt, és úgy ahogy volt, héjastulmindenestül enni kezdte. – Vége – mondta teli szájjal. – Vége? – kiáltottam. – Az nem lehet! Mi történt aztán? Mit csinált a lány ezalatt a négyszáz év alatt? És amikor visszajött, választott magának párt? – Nem választott – felelte Vancha. – Azóta se. És hogy mire jutott... – Elmosolyodott. – Talán kérdezzétek meg őt magát. Harkat és én egyszerre fordultunk Evanna felé. – Nos? – kérdeztük egyszerre. Evanna elbiggyesztette a száját. – Választottam egy nevet – mondta. Kitört belőlem a nevetés. – Nem tölthettél el négyszáz évet azzal, hogy nevet válassz! – Nem csak ennyire jutottam – bólintott –, de az idő nagy részét erre a választásra fordítottam. A sorslények számára a név életbevágóan fontos. A szerep, amely rám vár, nemcsak a vámpírklán, hanem a világ összes teremtményének a jövőjét

érinti. A név, amelyet választottam, összefügg ezzel a szereppel. Végül az Evanna mellett döntöttem. Azt gondolom – tette hozzá kis hallgatás után –, jó választás volt. Evanna ezzel fölállt, brekegett valamit a békáinak, mire azok megindultak a barlang bejárata felé. – Most mennem kell – mondta. – Eleget beszéltünk a múltról. A nap nagy részében távol leszek. Ha visszatérek, majd beszélgetünk az utatokról, és hogy nekem milyen szerepet kell játszanom benne. Azzal elindult a békák után, és hamarosan eltűnt, mintha a hajnal első sugarai nyelték volna el. Harkattal csak bámultunk utána. Azután Harkat megkérdezte Vanchától, hogy igaz-e a legenda, amit elmesélt. – Éppolyan igaz, amilyen igaz csak egy legenda lehet – válaszolta derűsen Vancha. – Mit jelent ez? – faggatta tovább Harkat. – A legendák a mesélés során változnak – magyarázta Vancha. – Tizenhét évszázad nagy idő, még vámpírmérték szerint is. Csakugyan az egész világon át követte Corza Jarn Desmond Tinyt? Ez a káoszügynök csakugyan hajlandó volt segíteni neki? Evanna és a fiú születhetett valóban nőstény

farkastól? – Vancha megvakarta a hónalját, megszaglászta az ujjait, és felsóhajtott. – Az egész világon mindössze hárman tudják az igazságot Desmond Tiny, a fiú – ha még él – és Lady Evanna. – Megkérdezted valaha Evannától, hogy igaz-e? – kérdezte Harkat. Vancha megrázta a fejét. – Világéletemben jobban tetszettek a nyugtalanítóan izgalmas legendák, mint a jó öreg, unalmas tények. Azzal átfordult a hasára, és már aludt is. Harkattal pedig halkan és el-eltűnődve tovább tárgyaltuk a történetet. A délt követő második vagy harmadik órában Vanchával együtt fölkeltem, és a barlang bejárata közelében, egy árnyékos helyen megkezdtük az edzést. Harkat érdeklődve figyelt bennünket, akárcsak a kora délutáni óráktól szintén ébren lévő Mr. Crepsley. Vancha bottal gyakoroltatott, mondván, hónapokba telne, mire igazi fegyverrel is kipróbálhatna. Egész délután azt figyeltem, amint egy villámgyors suhintással felém bök a bottal. Nem is kellett mást tennem, csak figyelni a bot mozgását, és észrevenni, felismerni, majd előre látni a támadó

legkülönbözőbb mozdulatait. Egészen addig gyakoroltunk, míg napnyugta előtt fél órával meg nem érkezett Evanna. Egy szóval sem említette, hol járt, mit csinált, és nem is kérdezte senki. – Volt mivel szórakoznotok? – kérdezte, amikor békáitól körülvéve belépett a barlangba. – Temérdek – válaszolta Vancha, és elhajította a botot. –A fiú meg akarja tanulni, hogy kell puszta kézzel harcolni. – Túl nehéz neki a kard? – Nagyon vicces – húzta el a száját Vancha. Evanna kacagása felderítette a barlang homályát. – Bocsánat. De a puszta kézzel – vagy a karddal – vívott harc olyan gyerekes dolog. Az embereknek az agyukkal kellene harcolniuk. – Hogyan? – néztem rá összeráncolt homlokkal. Evanna rám pillantott, s abban a minutumban kiment a lábamból az erő, és lerogytam a földre. – Mi történt velem? – nyöszörögtem szánalmasan vergődve, mint a partra vetett hal. – Mi bajom lett? – Semmi – válaszolta Evanna, s lábamba nagy megkönnyebbülésemre éppoly hirtelen visszatért az erő. Így kell az agyunkkal harcolni. A test minden része kapcsolatban áll az

aggyal. Nélküle semmi sem működik. Támadj az agyaddal, akkor biztos lehetsz a győzelmedben. – Én is meg tudnám tanulni? – kérdeztem lelkesen. – Igen – felelte Evanna. – De beletelne pár száz évbe, és el kéne hagynod hozzá a vámpírokat, hogy mellém szegődj inasnak. – Mit gondolsz, Darren? Megérné? – kérdezte mosolyogva. – Nem is tudom – motyogtam. Tetszett a gondolat, hogy varázslómesterséget tanuljak, de az nem vonzott, hogy Evannával éljek – amilyen hirtelen természetű volt, attól tartottam, nem bizonyulna megértő vagy elnéző tanárnak! – Értesíts, ha meggondoltad magad – mondta erre. Régóta nem volt már inasom, és akik voltak is, egy sem fejezte be a tanulmányait – pár év után mind elszökdöstek, el sem tudom képzelni, miért. Azzal Evanna besöpört mellettünk a barlangba. Amikor pár perc múlva kiszólt értünk, és mi is beléptünk, odabent egy újabb kész lakoma várt bennünket. – A varázserejét használta, hogy ilyen hamar elkészült vele? – kérdeztem, miközben leültünk enni.

– Nem – felelte. – Csak a normálisnál valamivel gyorsabban mozgok. Nagyon gyorsan tudok dolgozni, ha akarok. Hatalmasan bevacsoráztunk, aztán körülültük a tüzet, és elbeszélgettünk Mr. Tiny látogatásáról a Vámpírok Hegyén. Evanna a jelek szerint már tudott a dologról, de hagyta, hogy elmondjuk, és amíg a végére nem értünk, egy szót sem szólt. – A három vadász – mondta akkor elgondolkodva. Sok száz éve várlak már benneteket. – Vársz bennünket? – hökkent meg Mr. Crepsley. – Én ugyan nem látom olyan tisztán a jövőt, mint Desmond, de látok valamit abból, ami elkövetkezik... jobban mondva elkövetkezhet – hangzott a felelet. Tudtam, hogy jönni fog három vadász, hogy szembeszálljon a Vérszipolyok Urával, de nem tudtam, kik lesznek azok. – És azt tudod, hogy sikerrel fogunk-e járni? – nézett rá merőn Vancha. – Kétlem, hogy ezt akár Desmond is tudná – válaszolta Evanna. – Két erős jövőbe vezető út áll nyitva, egyik éppoly valószínű, mint a másik. Ritka, hogy a sors kerekének forgása

nyomán két ennyire egyenlő erejű lehetőség kristályosodjon ki. Rendes körülmények között sok út vezet a jövőbe. Amikor csak kettő van, mint most, a véletlen dönti el, melyiken indul tovább a világ. – Mi van a Vérszipolyok Urával? – érdeklődött Mr. Crepsley. – Van róla sejtésed, merre lehet most? – Van – mosolygott Evanna. Mr. Crepsley lélegzete elakadt. – De nem mondod el nekünk, igaz? – horkant fel méltatlankodva Vancha. – Nem – válaszolta még szélesebb mosollyal Evanna. Hosszú, girbegurba, sárga fogai voltak, mint egy farkasnak. – És azt elmondod, hogyan találhatunk rá? – faggatózott Mr. Crepsley. – És hogy mikor? – Nem tehetem – felelte Evanna. – Ha megmondanám, azzal megváltoztatnám a jövő alakulását, és erre nincs felhatalmazásom. Magatoknak kell őt felkutatnotok. Utatok következő szakaszán elkísérlek benneteket, de azt nem tehetem... – Velünk jössz? – rikkantotta meglepetten Vancha. – Igen. De csak mint útitársatok. Nem veszek részt a Vérszipolyok Urának keresésében. Vancha és Mr. Crepsley nyugtalan pillantást váltottak.

– Még sohasem utaztál együtt vámpírokkal, úrnőm – mondta Mr. Crepsley. Evanna nevetett. – Tudom, milyen fontos személy vagyok a népeteknek, s ezért igyekszem elkerülni a túl gyakori érintkezést az éjszaka fiaival – eluntam, hogy a vámpírok örökösen párosodni akarnak velem, hogy szüljek nekik gyerekeket. – Akkor most miért jössz mégis velünk? – tette föl a kérdést minden kertelés nélkül Vancha. – Szeretnék találkozni valakivel – felelte Evanna. Magam is megkereshetném, de inkább nem teszem. Idővel világos lesz, hogy miért döntöttem így. – A boszorkányok olyan átkozottul titkolózó természetűek – morogta Vancha, de Evanna nem kapta be a csalétket. – Ha szívesebben utaztok nélkülem, megtehetitek mondta. – Nem erőltetem rátok a társaságomat. – Megtiszteltetés számunkra, ha kísérőül szegődsz mellénk, Lady Evanna – biztosította Mr. Crepsley. – És kérlek, ne vedd sértésnek, ha gyanakvóak vagyunk, vagy olyannak

mutatkozunk, mintha nem látnánk szívesen. Nyugtalanítóan zavaros időket élünk, hangosan ugatunk olyankor is, amikor suttognunk kellene. – Jól mondod, Larten – mosolygott a Lady. – Ha eldöntöttük a dolgot, akkor csomagolok, és indulhatunk. – Ilyen hamar? – pislogott Mr. Crepsley. – Ez a pillanat éppoly alkalmas, mint bármelyik másik. – Remélem, a békák nem jönnek – fintorgott Vancha. – Őket nem viszem – felelte Evanna. – De most, hogy említed... – Látva Vancha képét, elnevette magát. – Ne aggódj... itt maradnak, és rendben tartják a házat, amíg vissza nem jövök. – Elindult, majd pár lépés után megállt, lassan hátrafordult, és lekuporodott a földre. – Van itt még valami – kezdte, és komoly arckifejezéséből sejtettük, hogy rossz hír következik. – Desmondnak el kellett volna mondania, de nyilván úgy döntött, nem említi – ez is csak egy újabb sakkhúzása, nem vitás. – Miről van szó, Lady? – kérdezte Vancha, amikor Evanna elhallgatott. – A Vérszipolyok Urával kapcsolatos vadászatról. Nem tudom, végül sikerrel fogtok-e járni, vagy kudarcot vallotok, de

mindkét lehetséges jövőbeli végeredménybe belekukkantottam, és összeszedtem pár dolgot, ami rátok vár. Arról a jövőről nem beszélek, amely a győzelmeteket követően jön majd el – ahhoz nem nekem kell magyarázatot fűznöm. De ha elbuktok... – E szavaknál ismét fölállt, és kinyújtotta a karját. Bal kezével – mely e pillanatban hihetetlenül nagynak tűnt – megfogta Vancha mindkét kezét, s a jobbjával ugyanígy Mr. Crepsleyét. Mialatt így állt kézen fogva velük, tekintetét belemélyesztette a szemembe, és beszélni kezdett. – Azért mondom ezt el nektek, mert úgy gondolom, hogy tudnotok kell róla. Nem azért mondom el, hogy megrémítselek, hanem hogy felkészítselek benneteket, ha az események a legrosszabbra fordulnának. A végzet úgy rendelte, hogy utatok négy ízben keresztezi a Vérszipolyok Urának útját. Minden alkalommal, amikor ez bekövetkezik, hatalmatokban áll végezni vele. Ha kudarcot vallotok, a sors akaratából a vérszipolyok kerülnek ki győztesen

a Sebhelyesek Háborújából. Ezt eddig is tudtátok. Desmond azonban azt már nem mondta el nektek, hogy ha a vadászat végére, amikor már négy ízben álltatok szemtől szemben a Vérszipolyok Urával, és mégsem sikerült őt megölnötök, csak egyikőtök marad életben, hogy tanúja legyen a vámpírok klánja bukásának. A földre sütötte a szemét, elengedte Mr. Crepsley és Vancha kezét, és alig hallhatóan suttogta, inkább csak lehelte: – A másik kettő addigra halott lesz. Ünnepélyes komolysággal vonultunk ki Evanna barlangjából, és a boszorkány jóslatán tépelődve körülálltuk a kis tavat. Kezdettől fogva tisztában voltunk azzal, hogy veszedelmekkel teli út áll előttünk, melynek minden lépésénél ott leskelődhet a halál. De ha számítottunk is a lehetséges végre, mégis csak más az, ha az emberrel közlik, hogy bukás esetén mindenképpen ez vár rá. Azon az első éjszakán nem követtünk egy bizonyos irányt, csak mentünk céltalanul, némán, bele a sötétségbe, jóformán észre sem véve, mi van körülöttünk.

Harkat nem szerepelt Evanna jövendölésében – ő nem tartozott a vadászok közé –, de éppoly zaklatott volt, mint mi, többiek. Hajnal felé, épp amikor letáboroztunk, Vancha egyszer csak harsány nevetésben tört ki. – Nézzetek magunkra! – kiáltotta gúnyosan, míg mi bizonytalanul bámultunk rá. – Egész éjjel úgy lógattuk az orrunkat, mint négy gyászhuszár. Ó, micsoda idióták voltunk! – Te olyan szórakoztatónak tartod, herceg, hogy a fejünk felett függ a halálos ítéletünk? – kérdezte fanyarkás mosollyal Mr. Crepsley. – Ó, ti kriptatöltelékek! – kurjantotta Vancha. – Hisz az a halálos ítélet ott függ a kezdet kezdete óta! A helyzet csak annyiban változott, hogy most már tudunk róla! – A kicsi tudás... veszedelmes dolog – mormolta Harkat. – Ez emberi gondolkodás – rótta meg Vancha. – Én szeretem tudni, mi vár rám, akár jó az, akár rossz. Evanna nagy szívességet tett nekünk azzal, hogy elmondta. – Miből gondolod? – kérdeztem. – Megerősítette, hogy négyszer nyílik alkalmunk megölni a

Vérszipolyok Urát. Gondoljatok bele – négy ízben múlik rajtunk az élete. Négyszer fogunk találkozni és megküzdeni vele. Lehet, hogy elsőre legyőz bennünket. Lehet, hogy másodszorra is. De azt csak nem gondoljátok komolyan, hogy egymás után négyszer megúszhatja? – Nem lesz egyedül – emlékeztette Mr. Crepsley. Testőrökkel utazik, és a környék összes vérszipolya a segítségére fog sietni. – Miből gondolod? – nézett rá haragosan Vancha. – Ő az Uruk. Az életüket is feláldozzák, hogy megvédjék. – A mi vámpírtársaink vajon támogatni fognak bennünket, ha mi kerülünk bajba? – érdeklődött Vancha. – Nem, de csak azért, mert... – Mr. Crepsley megakadt. –... mert Mr. Tiny megtiltotta nekik – vigyorgott Vancha. – És ha mindössze három vámpírt jelölt ki arra, hogy közelharcot vívjon a Vérszipolyok Urával, akkor talán... – ... vérszipolyból is csak hármat jelölt ki arra, hogy támogassák az Urukat! – fejezte be a mondatot izgatottan Mr. Crepsley. – Úgy van! – nézett rá sugárzó mosollyal Vancha. Vagyis

szerintem nekünk több esélyünk van rá, hogy legyőzzük őket, mint hogy a harc kiegyenlített legyen. Egyetértetek? – Mindhárman elgondolkodva rábólintottunk. – És most tegyük fel, hogy elbénázzuk a dolgot– folytatta. – Mind a négyszer. És ezzel elpasszoljuk azt a lehetőséget, hogy megsemmisítsük. Mi történik akkor? – Háborúba vezeti a vérszipolyokat a vámpírok ellen, és győz – válaszoltam. – Pontosan – hagyta helyben Vancha, és az arcáról lehervadt a mosoly. – Én egyébként nem hiszek ebben. Felőlem lehet a Vérszipolyok Ura akármilyen hatalmas, és mondhat Des Tiny akármit – ha háborút kell vívni a vérszipolyokkal, biztos vagyok benne, hogy mi győzünk. De ha mégsem, akkor jobb is, ha előbb halok meg, a jövőnkért vívott harcban, semhogy végignézzem, hogyan omlanak össze a világunk falai. – Bátor szavak – mordultam fel fanyarul. – Ez az igazság – erősködött Vancha. – Miért, te nem szeretnél inkább meghalni a Vérszipolyok Urának kezétől, ha annak árán maradna remény a túlélésre, hogy végignézheted a

klán pusztulását? – Mivel nem válaszoltam, Vancha tovább folytatta. – Ha igazak a jóslatok, és kudarcot vallunk, én nem akarom megvárni a végét. Szörnyű tragédia lenne, beleőrülne, aki látná. Hidd el nekem, az a kettő, aki, ha így fordul a kocka, időközben meghal, szerencsés fickó lesz. Kár lenne emiatt nyugtalankodnunk – ha elbukunk, az életben maradástól kell félnünk! Aznap nem sokat aludtam, szüntelenül Vancha szavai jártak az eszemben. Kétlem, hogy bármelyikünk is sokat aludt volna, leszámítva persze Evannát, aki még a hercegnél is hangosabban hortyogott. Vanchának voltaképpen igaza volt. Bukás esetén az életben maradónak lesz a legkeservesebb. Végig kell néznie a vámpírok pusztulását, és viselnie kell a rá háruló felelősség súlyát. Ha a sors szerint bukásra vagyunk ítélve, legjobb ha abban reménykedünk, hogy útközben ér bennünket a halál. Aznap este jobb hangulatban ébredtünk. Már nem féltünk attól, mi vár ránk, és a pesszimista megjegyzések helyett inkább

valamiféle útitervről tanácskoztunk. – Mr. Tiny azt tanácsolta, hallgassunk a szívünkre emlékeztetett bennünket Mr. Crepsley. – Azt mondta, ha rábízzuk magunkat a sorsra, az majd vezetni fog minket. – Szerinted nem kell keresnünk a Vérszipolyok Urának nyomát? – kérdezte Vancha. – A népünk hat évig próbálkozott, mindhiába – felelte Mr. Crepsley. – Természetesen nyitott szemmel kell járnunk, de amúgy azt gondolom, mennünk kell a magunk útján, mintha ő nem is létezne. – Nekem ez nem tetszik – mordult fel Vancha. A sors könyörtelen úrnő. Mi van akkor, ha nem vezet el minket hozzá? Szeretnél egy év múlva azzal visszamenni, hogy “Bocs, de nem futottunk össze a pasival. Pech, de mit csináljunk?” – Mr. Tiny azt mondta, kövessük a szívünk óhaját ismételte konokul Mr. Crepsley. – Oké – lökte a magasba Vancha mindkét karját. Úgy teszünk, ahogy mondod. De nektek kettőtöknek kell kijelölnötök az utat. Én – sok asszony tanúsíthatja – nagy gazember vagyok, akinek egyáltalán nincs szíve. Mr, Crepsley finoman elmosolyodott. – Darren? Hová szeretnél menni?

Már éppen mondani akartam, hogy nekem mindegy, amikor hirtelen felvillant bennem egy kép – egy kígyófiú képe, amint hihetetlenül hosszú nyelvével megérinti az orrát. – Szívesen megnézném, hogy megy Evra sora – mondtam. – Helyes – bólintott elégedetten Mr. Crepsley. – Épp az elmúlt éjjel tűnődtem azon, hogy vajon mit csinálhat most az én öreg barátom, Hibernius Tall? Harkat? – Jól hangzik – felelte Harkat. – Legyen hát. – Mr. Crepsley szembefordult Vanchával, és az olykor rá jellemző ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: – Felség, akkor irány a Cirque Du Freak. Így hát eldőlt, merre vesszük utunkat, s ezzel eldőlt a sorsunk is. Mr. Crepsley gondolatban fel tudta venni a kapcsolatot Mr. Tall-lal, és hajszálpontosan be tudta mérni a Cirque Du Freak jelenlegi helyét. A vándorcirkusz viszonylag közel volt, ha kiléptünk, három hét múlva csatlakozhattunk hozzájuk. Egy hét múlva ismét érintettük a civilizált világot. Miközben elhaladtunk egy kisváros mellett, megkérdeztem Mr.

Crepsleytől, miért nem szállunk buszra vagy vonatra, hiszen úgy gyorsabban eljutnánk a Cirque Du Freakbe. – Vancha nem helyesli azt a módot, ahogy az emberek utaznak – hangzott a válasz. – Soha életében nem ült autóban, sem vonaton. – Soha? – fordultam a mezítlábas herceghez. – Egy autót még le se köpnék – felelte. – Szörnyűségesek. A formájuk, a zaj, amit csapnak, a szaguk! – Összeborzadt. – És a repülő? – Ha a vámpírok istenei azt akarták volna, hogy repüljünk, adott volna szárnyakat – jelentette ki. – Hát te, Evanna? – kérdezte Harkat. – Te repültél valaha? – Csak seprűnyélen – válaszolta Evanna. Nem tudtam megállapítani, tréfál-e, vagy komolyan mondja. – Larten? – folytatta a kérdezősködést Harkat. – Egyszer, régen, amikor a Wright fivérek elkezdték a repülést. – Kis szünet után hozzátette. – Lezuhant a gépünk. Szerencsére nem túl magasan repült, így nem sérültem meg súlyosan. De ezek a masinák, amelyek fölszállnak a felhők fölé... inkább nem. – Fél? – vigyorogtam.

– Akit a kígyó megmart, az a gyíktól is fél – mondta erre. Szó se róla, különös csapatot alkottunk. Jóformán semmilyen tekintetben nem voltunk közös állásponton az emberi fajjal. Ők a technika korának teremtményei voltak, mi a múlthoz tartoztunk – a vámpírok mit sem tudtak számítógépekről, műholdvevő antennákról, mikrohullámú sütőkről, sem a többi manapság használatos kényelmi eszközről. Többnyire gyalog jártuk az utakat, egyszerű dolgokat kedveltünk, egyszerűek voltak az örömeink is, és úgy vadásztunk, akár az állatok. Miközben az emberek repülőgépekkel támadtak egymás ellen, s a harc annyiból állt, hogy gombokat nyomogattak, mi karddal és puszta kézzel vívtuk a csatáinkat. Vámpírok és emberek bár egyazon bolygón osztoztak, mégis két külön világban éltünk. Egy délután arra ébredtem, hogy Harkat panaszosan nyöszörög. Megint lidérces álma lehetett, mert vadul dobálta magát a füves parton, ahová ledőlt aludni. Fölé hajoltam, hogy felébresszem.

– Hagyd – szólt rám Evanna. A boszorkány egy fa alsó ágain kuporogva tapintatlanul és kíváncsian figyelte Harkatot. Egy mókus matatott hosszú hajában, míg egy másik a ruhaként használt kötelek egyikét rágcsálta. – Lidérces álma van – mondtam. – Gyakran álmodik ilyesmit? – Majdnem mindig, amikor elalszik. Föl kell ébresztenem, ha hallom, megint gyötri. – Újra odahajoltam. – Hagyd – mondta ismét Evanna, és leugrott a fáról. Odacsoszogott, és jobb keze három középső ujjával megérintette Harkat homlokát. Becsukta a szemét, egy percre lekuporodott, majd kinyitotta a szemét, és elvette a kezét. – Sárkányok – mondta. – Rossz álmok. Megint a látomások. Desmond nem említette, hogy el tudná árulni, ki volt Harkat az előző életében? – De igen, csak Harkat inkább velünk akart jönni, hogy együtt keressük meg a Vérszipolyok Urát. – Nemes, de ostoba cselekedet – gondolkodott hangosan Evanna. – Ha te megmondanád neki, ki volt, ez enyhítene a lidércnyomásain? – Nem. Magának kell kiderítenie az igazságot. Ha

beleavatkoznék, csak rontanék a dolgán. De van egy mód a kínjai átmeneti csillapítására. – Mi az? – kérdeztem. – Valaki, aki ért a sárkányok nyelvén, segíthet rajta. – Hol találunk ilyet? – fortyantam fel, de hirtelen elhallgattam. – Te tudsz...? – Hagytam, hogy a kérdés befejezetlenül lógjon a levegőben. – Én nem – felelte. – Sok állat nyelvén tudok beszélni, de a sárkányokén nem. Az ő nyelvüket csak az ismeri, akinek van kapcsolata a repülő hüllőkkel. – Felállt. Te tudnál segíteni. – Én? – néztem rá megrökönyödve. – Sohasem volt kapcsolatom egyetlen sárkánnyal sem. Nem is láttam soha. Azt hittem, képzeletbeli lények. – Most és itt valóban azok – bólintott Evanna. – De vannak más idők, más helyek, és a kötelékek úgy is létrejöhetnek, hogy valaki nem tud róluk. Ennek nem volt semmi értelme, de úgy gondoltam, ha valamiképpen segíthetnék Harkaton, akkor megteszem. – Mondd meg, mit tegyek – kértem. Evanna helyeslően elmosolyodott, majd azt mondta, tegyem

mindkét kezem Harkat homlokára, és hunyjam be a szemem. – Összpontosíts – mondta. – Keresnünk kell egy képet, amire ráirányíthatod a figyelmedet. Mit szólnál a Vérkőhöz? Magad elé tudod képzelni, ahogy ott áll vörösen lüktetve, titokzatos ereiben keringetve a vámpírok vérét? – Igen – feleltem, s minden további nélkül magam elé képzeltem a Követ. – Mindig csak rá gondolj. Pár percen belül kellemetlen érzékeléseid lesznek, s lehet, hogy bepillantást nyersz Harkat rémálmaiba. Ne törődj velük, összpontosíts továbbra is a Kőre. A többi az én dolgom. Úgy tettem, ahogy mondta. Eleinte könnyen ment, de aztán kezdtem furcsán érezni magam. Körülöttem mintha felforrósodott volna a levegő, és egyre nehezebben tudtam levegőt venni. Óriási szárnyak suhogását hallottam, aztán egy villanásnyi időre megláttam, hogy valami lehull a vérvörös égboltról. Összerándultam, és kis híján elengedtem Harkatot, de visszaemlékeztem Evanna szavaira, és minden erőmmel a Vérkő képére összpontosítottam.

Éreztem, hogy valami hatalmas ér földet a hátam mögött, s izzó szemek fúródtak a hátamba, de nem fordultam hátra, nem is húzódtam el előle. Emlékeztettem magam, hogy ez csak álom, illúzió, s a Kőre gondoltam. Látomásomban Harkat jelent meg előttem, amint kinyújtózva fekszik tűhegyes nyársakon, melyek mélyen behatolnak a testébe. Élt, de kimondhatatlan gyötrelmek közepette. Nem láthatott engem – két nyárs hegye épp abból a mélyedésből állt ki, ahol a szemgolyójának kellett volna lennie. – Az ő kínszenvedése semmi ahhoz képest, amit te fogsz érezni – mondta valaki, és felpillantva egy megfoghatatlan sötét árnyalakot láttam lebegni mellettem. – Ki vagy? – kérdeztem elakadó lélegzettel, egy pillanatra megfeledkezve a Kőről. – Én vagyok a Bíborszínű Éj Ura – válaszolta gúnyosan. – A Vérszipolyok Ura? – kérdeztem. – Az övék is, és mindenki másé – nevetett csúfondárosan az árnyalak. – Már vártalak, Átkozottak Hercege. Végre itt vagy – el

sem engedlek többé! – Azzal az árny előreszökkent, tíz karmos ujja maga volt a baljós fenyegetés. Fekete gödörként ásító arcából vörösen izzó szemek bámultak rám. Egy iszonyatos pillanatig azt hittem, mindjárt megragad és felfal. De ekkor egy vékonyka hang – Evannáé – azt suttogta: – Mindez csak álom. Nem árthat neked, még nem, nem, ha a Kőre összpontosítasz. Álmomban szorosan becsuktam a szemem, s az árnyalak támadásával nem törődve egyre a lüktető Vérkőre összpontosítottam. Sziszegő sikoly hallatszott, s úgy éreztem, mintha az őrület tajtékzó hulláma átcsapna a fejem felett. Aztán a lidércnyomás elmúlt, s én visszakerültem a valóságos világba. – Most már kinyithatod a szemed – mondta Evanna. Kipattant a szemem, elengedtem Harkatot, és úgy dörzsöltem a kezemet az arcomhoz, mintha valami szennyes dologhoz értem volna. – Jól csináltad – dicsért meg Evanna. – Az a... valami – ziháltam. – Mi volt az? – A Rombolás Ura – hangzott a válasz. – Az Árnyak Magisztere. Az örök éjszaka eljövendő uralkodója.

– Olyan hatalmas volt, olyan gonosz! – Az lesz – bólintott Evanna. – Lesz? – visszhangoztam. – Amit láttál, az a jövő árnyéka. Az Árnyak Ura még nem jött el az országába, de végül el fog jönni. Nem lehet elkerülni, emiatt tehát nem érdemes aggodalmaskodnod. Egyelőre csak az számít, hogy a barátod most zavartalanul alhasson. Lepillantottam Harkatra, aki békésen aludt. – Jól van most? – Egy darabig rendben lesz – felelte Evanna. – A lidércnyomások vissza fognak térni, és akkor majd szembe kell néznie a múltjával, meg kell tudnia, hogy ki volt, mert különben hatalmába keríti a téboly. Most azonban félelem nélkül, nyugodtan alhat. Elindult, hogy visszatelepedjen a fára. – Evanna – állítottam meg egy halk kiáltással. – Ez az Árnyak Ura... Volt benne valami ismerős. Az arcát nem láttam, de éreztem, hogy ismerem. – Kell is, hogy ismerd – felelte suttogva. Tétovázott, látszott rajta, hogy mérlegeli, mennyit mondhat el nekem. – Amit most mondok, maradjon köztünk – figyelmeztetett. – Nem terjedhet

tovább. Senkinek nem mondhatod el, még Lartennek vagy Vanchának sem. – Nem fogom – ígértem. Nem jött közelebb, úgy suttogta. – A jövő sötét, Darren. Két keskeny út van, mindkettő kanyargós, nehézségekkel teli, és holtak lelkeivel van kikövezve. Az egyik lehetséges jövőben a Vérszipolyok urából lesz az Árnyak Magisztere és a sötétség uralkodója. A másikban... Elhallgatott, s fejét hátrahajtotta, mintha az égen keresné a választ. – A másikban az Árnyak Ura te vagy. Azzal elment. Ott álltam zavarodottan, összetörve, és csak az járt az eszemben, bárcsak Harkat nyöszörgése ne ébresztett volna föl. Két éjszakával később megérkeztünk a Rémségek Cirkuszába. Mr. Tall és bűvös képességű művészei egy kis falu határában, egy elhagyott templom falai között léptek fel. Odaérkezésünkkor az előadás épp a vége felé közeledett, így mi is beosontunk, és hátulról figyeltük a finálét. Épp Sive és Seersa – az Ikercsavar – álltak egymás köré csavarodva a színpadon, elkápráztatva a közönséget hihetetlen és

akrobatikus mutatványaikkal. Utánuk Mr. Tall lépett elő, szokásos sötét öltönyében, magas, vörös kalapjában, kezén kesztyűvel, s kihirdette, hogy az előadás ezzel véget ért. A közönség lassan széledezni kezdett, de sokan morogtak a váratlan és gyenge befejezés miatt, amikor egyszer csak két kígyó siklott le a gerendákról, s a félelem újból végighullámzott az emberek sorain. Fülig szaladt a szám, amikor megpillantottam a kígyókat. A legtöbb előadás így fejeződött be. Az emberek mindig lépre mentek, azt hitték, a show-nak ezzel vége, de akkor megjelentek a kígyók, és még egyszer, utoljára frászt hoztak a közönségre. De mielőtt még a kígyók bárkiben is kárt tehettek volna, előlépett Evra Von – a gazdájuk –, és lecsillapította őket. Hát persze hogy most is, mielőtt még a kígyók leérhettek volna a földre, előbukkant valahonnan Evra. De most nem volt egyedül – egy kisgyerek volt vele, aki odament az egyik kígyóhoz, és megálljt parancsolt neki, míg Evra a másikat

tartotta féken. A gyerek új szerzemény volt. Gondoltam, biztosan Mr. Tall szedte föl valamelyik útján. Miután Evra és a kisfiú a testük köré csavarták a kígyókat, ismét előlépett Mr. Tall, és bejelentette, hogy az előadás ezzel csakugyan véget ért. Mialatt a közönség izgatottan tereferélve elvonult, mi a sötét háttérben várakoztunk. Aztán, amikor Evra és a gyerek lefejtették magukról kígyóikat, én is elszántam magam. – Evra Von! – kiáltottam. Evra meglepetten pördült hátra. – Ki van ott? Válasz helyett fürgén megindultam előre. Evra szeme kitágult az örömtől és a meglepődéstől. – Darren! – rikkantotta, és karját kitárva magához ölelt. Erősen magamhoz szorítottam, nem törődve a síkos pikkelyei keltette kellemetlen érzéssel: olyan jó volt ennyi év után újra látni őt. – Hol jártál? – kiáltotta, amikor végre elengedtük egymást. Örömkönnyek csillogtak a szemében – s az enyémet is elfutotta a pára. – A Vámpírok Hegyén – feleltem könnyedén. – Hát te?

– Bejártam a világot. – Kíváncsian nézett végig rajtam. – Felnőttél. – Csak mostanában. És korántsem annyira, mint te. Evra már kész férfinak tűnt. Csak pár évvel volt idősebb nálam, úgyhogy amikor először csatlakoztam a Rémségek Cirkuszához, nagyjából egykorúnak látszottunk. Most azonban nyugodtan nézhették volna az apámnak. – Jó estét, Evra Von – lépett mellénk Mr. Crepsley, hogy kezet fogjon Evrával. – Larten – hajtotta meg a fejét Evra. – Régen találkoztunk, örülök, hogy látlak. Mr. Crepsley kicsit arrébb állt, és bemutatta az útitársainkat. – Szeretném bemutatni Vancha Marchot, Lady Evannát és Harkat Muldsot, akit, azt hiszem, már ismersz. – Helló – morogta Vancha. – Köszöntelek – mosolygott Evanna. – Szia, Evra – mondta Harkat. – Ez beszél! – tágult kerekre Evra szeme. – Harkat mostanában sokat beszél – vigyorogtam. – Ennek van neve? – Van – felelte Harkat. – És “ez” nagyon szeretné, ha “ő”-nek hívnád. Evra nem tudta, mit is mondjon. Amikor együtt éltem vele,

sok időnk ment rá, hogy élelmet gyűjtsünk a törpe népségnek, és soha egyik sem szólt egy árva szót sem. Azt hittük, nem tudnak beszélni. És most itt vagyok egyikükkel – a bicegővel, akit annak idején Ballábnak csúfoltunk magunk között –, és úgy teszek, mintha semmi különös nem lenne abban, hogy tud beszélni. – Örömmel látlak ismét, Darren, a Cirque Du Freakben – szólak meg egy hang, és föltekintve Mr. Tall köldökével néztem farkasszemet. Már elfelejtettem, milyen gyorsan és hangtalanul tud mozogni a Cirkusz igazgatója és tulajdonosa. – Mr. Tall – biccentettem udvariasan (ő nem szeretett kezet fogni). Mr. Tall név szerint üdvözölte a többieket, beleértve Harkatot is. Amikor a törpe viszonozta a köszöntést, Mr. Tall a legcsekélyebb meglepetést sem mutatta. – Ennétek valamit? – kérdezte. – Az remek lenne – felelte Evanna. – És utána szeretnék pár szót váltani veled, Hibernius. Vannak dolgok, amelyeket feltétlenül meg kell beszélnünk.

– Igen – válaszolta Mr. Tall rezzenéstelen tekintettel. – Vannak. A templomból kifelé menet csatlakoztam Evrához, hogy feleleveníthessük kicsit a régi időket. A vállán ott pihent a kígyója is. Amikor kiléptünk, mellénk szegődött a kisfiú, akivel fellépett; úgy húzta maga után a másik kígyót, mint egy játékszert. – Darren – mondta Evra –, hadd mutassam be neked Shancust. – Helló, Shancus – ráztam kezet a gyerekkel. – Szia – felelte. Ugyanolyan sárgászöld haja, keskeny vágású szeme és színes pikkelyei voltak, mint Evrának. Te vagy az a Darren Shan, akiről engem elneveztek? – kérdezte. – Én vagyok az? – vetettem egy gyors oldalpillantást Evrára. – Igen – nevetett. – Shancus az elsőszülöttem. Gondoltam, jó lenne... – Elsőszülötted? – szakítottam félbe. – ő a te fiad? Te vagy az apja? – Remélem – vigyorgott Evra. – De hiszen olyan nagy! Hogy lehet már ekkora? Szavaim hallatán Shancus büszkén kihúzta magát. – Ötéves lesz nemsokára – mondta Evra. – Korához képest

tényleg nagy. Pár hónapja indítottam el a pályán. Született tehetség. Hát ez különös! Természetesen Evra a korától már nyugodtan megházasodhatott és gyerekei is lehettek, semmi okom nem volt rá, hogy így meglepődjek rajta de nekem úgy tűnt, csak néhány hónapja, hogy két tizenéves kölyökként együtt laktunk, s arról beszélgettünk, vajon milyen lesz, ha majd felnőttek leszünk. – Van több gyereked is? – érdeklődtem. – Kettő – felelte. – Urcha hároméves, Lilia pedig jövő hónapban lesz kettő. – Mindnyájan kígyógyerekek? – Urcha nem. Őt nagyon zavarja – szeretné, ha neki is volnának pikkelyei –, de mindent elkövetünk, hogy érezze, éppúgy szeretjük és éppoly különlegesnek tartjuk, mint a többieket. – Te és...? – Én és Merla. Nem ismered őt. Nem sokkal azután csatlakozott a társulathoz, hogy elmentél. Viharos szerelem volt a miénk. Letépi a fülét, és elhajítja, mint valami minibumerángot. Tetszeni fog neked. – Az biztos – mondtam nevetve, majd Evrával és

Shancusszal együtt a vacsorázni induló többiek után eredtem. Kész gyönyörűség volt újra együtt lenni a Rémségek Cirkuszával. Az elmúlt másfél hétben elég volt csak rágondolnom, amiket Evanna mondott, máris úrrá lett rajtam az idegesség és a búskomorság – de a cirkusz tagjai között egy óra alatt elillant minden félelmem. Sok régi jó baráttal találkoztam itt – Kezes Hansszal, Kétgyomrú Rhamusszal, Sive-val és Seersával, Végtag Cormackal és Vasfogú Gerthával. Láttam a Farkasembert is, ám az ő látványa korántsem szerzett akkora örömet, mint a többieké, és amennyire lehetett, igyekeztem is távol tartani magam tőle. Truska – aki, ha akarta, szakállt tudott növeszteni, és vissza is tudta húzni az arcába – ugyancsak megjelent, és nagy örömmel üdvözölt. Tört angolsággal beszélt. Hat éve még egy szót sem tudott a nyelvünkön, de Evra tanítgatni kezdte, és már egész jól ment neki. – Nehéz – árulta el, miközben elvegyültünk a többiek között egy tágas, lepusztult iskolában, amely jelenleg a cirkusz főhadiszállásaként működött. – Nem tudok jól a nyelvek. De

Evra van türelmes, és én lassan tanul. Van nekem sok hiba, de... – Mindannyian követünk el hibákat, szépségem – lépett mellénk Vancha. – Te azzal követted el a legnagyobbat, hogy nem faragtál tisztességes vámpírt belőlem, amikor alkalmad nyílt rá! – Átnyalábolta Truskát, és megcsókolta. Amikor elengedte, Truska nevetve rázta felé a mutatóujját. – Csúnya! – kuncogott. – Látom, ismeritek egymást – jegyeztem meg szárazon. – Ó, igen – vigyorgott huncutul Vancha. – Régi barátok vagyunk. Sok éjszakán át merültünk kettesben pucéron az óceánok mély és kék vizébe, igaz-e, Truska? – Vancha – fintorodott el Truska. – Megígértél, hogy ezt nem beszélsz! – Meg én – vihogott Vancha, majd Truska anyanyelvére fordítva a szót, tovább társalogtak. Úgy hangzott, mintha két fóka ugatna egymásra. Evra bemutatott Merlának, egy nagyon kedves és csinos nőnek. Evra kérésére levette a füleit. Elismertem, a mutatvány mesés, de udvariasan lemondtam róla, hogy a kedvemért el is dobja.

Mr. Crepsley éppoly boldog volt attól, hogy újra itt lehet, mint én. Kötelességtudó vámpírként élete java részét a tábornokoknak és ügyüknek szentelte, de gyanítottam, hogy a szíve titkon mindig visszahúzza a Cirque Du Freakbe. Boldog volt, ha felléphetett, és azt hiszem, nagyon hiányzott neki a színpad. Sokan megkérdezték tőle, végleges-e a visszatérése, és csalódottan fogadták, amikor azt felelte, hogy nem. Ő félvállról vette a dolgot, de szerintem mélyen meghatotta az érdeklődésük, és ha tehette volna, biztosan itt marad. Mint rendesen, törpe népség is tartózkodott a cirkuszban, de Harkat távol tartotta magát tőlük. Próbáltam bevonni őt is a másokkal folytatott beszélgetésekbe, de őket idegesítette a jelenléte – nem voltak hozzászokva, hogy egy törpe személy beszéljen. Az éjszaka nagy részét egyedül vagy egy sarokba húzódva Shancus társaságában töltötte, akit elbűvölt a külseje, és tapintatlan kérdések sorát tette föl neki (leginkább arra vonatkozóan, hogy Harkat most férfi vagy nő – valójában mint a

törpe népség minden egyede, sem ez nem volt, sem az). Evannát sokan ismerték a Cirque Du Freak társulatából, jóllehet nagyon kevesen találkoztak személyesen vele – a szüleik, nagyszüleik vagy dédszüleik meséltek nekik róla. Pár órán keresztül elvegyült az emberek között, és együtt emlegették fel a múltat – bámulatos név- és arcmemóriája volt –, de aztán elbúcsúzott a társaságtól, s elvonult Mr. Talllal, hogy különös, csodás és misztikus dolgokról (vagy éppenséggel a békákról, és mindenféle varázstrükkökről!) beszélgessenek egymással. A hajnal beköszöntével nyugovóra tértünk. Jó éjt kívántunk azoknak, akik még ébren maradtak, majd Evra elvezetett a sátrainkhoz. Mr. Tall készenlétben tartotta Mr. Crepsleynek a koporsóját, amelybe aztán a vámpír leplezetlen elégedettséggel be is mászott. A vámpírok ugyanis úgy tudnak ragaszkodni a koporsójukhoz, ahogy azt emberi lény fel se tudja fogni. Harkattal fölszereltünk két függőágyat az Evráék mellett álló sátrunkba. Evanna egy furgonba szállásolta be magát, mely Mr.

Tall autójához volt kapcsolva, Vancha pedig... Nos, amikor aznap este újra találkoztunk, esküdözött, hogy Truskával maradt, és nem győzött hencegni, milyen sikerei vannak a nőknél. De a hajába és a testét fedő állatbőrökbe ragadt levelekből és fűszálakból ítélve valószínűbbnek tartom, hogy egyedül, egy bokor alján töltötte a napot! Harkattal körülbelül egy órával napnyugta előtt ébredtünk fel, majd körülsétáltuk a tábort Evrával és Shancusszal. Hízott a májam, hogy Evra rólam nevezte el elsőszülött fiát, és megígértem, ha tehetem, ezentúl minden születésnapjára küldök ajándékot. Shancus azt szerette volna, ha egy pókot adnék neki – Evra mindent elmesélt neki Madame Octáról –, nekem azonban nem állt szándékomban elküldeni neki a Vámpírok Hegyének egyik mérges pókját – saját fájdalmas tapasztalatomból tudtam, milyen bajt tud okozni egy tarantellapók! A Cirque Du Freak nagyjában-egészében ugyanaz volt, mint régen. Néhány új számmal bővült a repertoárja, egy-két tag elhagyta a társulatot, de amúgy minden úgy ment, mint

hajdanán. Ha a cirkusz nem változott is, én igen. Ezt egy idő után megéreztem, amikor egyik lakókocsitól a másikig, egyik sátortól a másikig sétálva meg-megálltunk csevegni a művészekkel és a díszletmunkásokkal. Amikor még magam is köztük éltem, fiatal voltam – látszólag legalábbis –, és mindenki úgy is kezelt, mint egy gyereket. Ez mára megváltozott. Jóllehet nem néztem ki sokkal idősebbnek, biztosan volt bennem valami más, mert már nem beszéltek lekicsinylően velem. Igaz, hogy évek óta felnőttként viselkedem, de most gondoltam első ízben komolyan arra, hogy mennyire megváltozhattam, és hogy soha többé nem térnek vissza ifjúságom gondtalan, derűs napjai. Mr. Crepsley réges-rég mondogatta már nekem – rendszerint olyankor, amikor azon siránkoztam, hogy milyen lassan növök–, hogy eljön az az éjszaka, amikor azt kívánom, bár újra gyerek lehetnék. Most döbbentem csak rá, mennyire igaza volt. A gyerekkorom kínos hosszúságúra nyúlt, de a tisztulás egy-két

éven belül megszabadít mind az emberi véremtől, mind az ifjúságomtól, és onnan többé már nem lesz visszaút. – Úgy nézel ki, mint aki töpreng valamin – fordult hozzám Evra. – Az jár a fejemben, hogy mennyi minden megváltozott – sóhajtottam. – Megházasodtál és gyerekeid vannak. Nekem is itt vannak a saját gondjaim. Az élet azelőtt sokkal egyszerűbb volt. – A fiatalok számára mindig az – bólogatott Evra. Folyton mondom is Shancusnak, de nem hisz nekem, mint ahogy mi sem hittük el, amikor még csak növögettünk. – Öregszünk, Evra. – Nem, dehogy – felelte. – Csak egyre idősebbek leszünk. Évtizedekbe telik, mire megöregszem – évszázadokba, mire te megöregszel. Igazat mondott, mégsem tudtam megszabadulni attól az érzéstől, mintha egy éjszaka leforgása alatt aggastyánná lettem volna. Több mint huszonöt évig úgy éltem és gondolkodtam, mint egy gyerek – Darren Shan, a fiúherceg! –, de többé már nem éreztem magam annak.

Mr. Crepsley épp akkor talált ránk, amikor a tábortűz mellett forró sült kolbászt eszegettünk. Truska sütötte és osztogatta. A vámpír elvett egyet, megköszönte, és két gyors harapással le is nyelte. – Jóízű – mondta a száját nyalogatva, majd csillogó szemmel hozzám fordult. – Nincs kedved ma este színpadra állni? Hibernius azt mondta, előadhatnánk valamit. – De mit? – kérdeztem. – Már nincs velünk Madame Octa. – Varázstrükköket mutatnék be, mint amikor először társultam be a Cirque Du Freakbe, és te lennél a bűvészinasom. A vámpírokra jellemző gyorsasággal és erővel elkápráztatnánk a közönséget néhány igazán izgalmas bűvészmutatvánnyal. – Nem is tudom – feleltem. – Rég volt, lehet, hogy lámpalázas lennék. – Ugyan már. Csinálod, és kész. Azt a választ, hogy nem, nem ismerem. – Hát, ha így áll hozzá... – vigyorogtam. – Kicsit rendbe kell hozni a külsődet, ha ki akarunk állni az emberek elé – nézett végig rajtam kritikus szemmel Mr. Crepsley. – Esedékes egy hajvágás meg egy manikűrözés.

– Ezt majd én elintéz – szólt közbe Truska. – És van meg nekem Darren régi kalózruha. Meg tudok csinál, hogy megint legyen neki jó. – Megőrizted a régi ruhámat? – kérdeztem, visszaemlékezve rá, milyen fantasztikusan éreztem magam, amikor Truska, nem sokkal a cirkuszba való megérkezésem után, beöltöztetett kalóznak. Amikor útnak indultunk a Vámpírok Hegyéhez, itt kellett hagynom a káprázatos szerelést. – Tudok vigyázni a holmikat – mosolygott Truska. Előhozom és veszek terólad méret. Ma este talán még nem lesz kész, de holnapra átalakítja neked. Gyere hozzám mostantól egy óra, hogy megmérjek téged. Vancha elsárgult az irigységtől, amikor meghallotta, hogy színpadra fogunk állni. – És én? – mordult fel. – Én is tudok pár varázstrükköt. Én miért nem léphetek föl? Mr. Crepsley jól megnézte a zöld hajú herceget, ahogy ott állt mezítláb, koszosan, állatbőrökbe öltözve, teletűzdelve a

shurikenjeivel. Beleszagolt a levegőbe Vancha hat éjszakával ezelőtt, egy heves záporban zuhanyozott utoljára, azóta nem érte víz a testét –, és elfintorította az orrát. – Nem vagy kifejezetten szalonképes, fenség – jegyezte meg óvatosan. – Mi baj van velem? – nézett végig magán Vancha, de nem talált semmi kivetnivalót a külsején. – A színpadon elegánsan kell megjelenni – magyarázta Mr. Crepsley. – Belőled hiányzik valami, nem is tudom, pontosan mi. – Erről nem is tudtam – szólaltam meg én is. – Szerintem a műsorban van egy tökéletes szerep az ő számára. – Na látod! – ragyogott fel Vancha arca. – A fiúnak jó szeme van. – Rögtön az elején fölléphetne a Farkasemberrel együtt – javasoltam, nagy nehezen megőrizve a komolyságomat. – Úgy állítanánk be a dolgot, mintha testvérek volnának. Vancha vészjósló szemekkel meredt rám, miközben Mr. Crepsley, Harkat, Evra és Shancus az oldalukat fogták a nevetéstől. – Újabban túlságosan is felvágták a nyelvedet – förmedt rám,

s azzal elviharzott, hogy keressen valakit, akinek tovább henceghet. A megbeszélt időben megjelentem Truskánál, hogy méretet vegyen rólam, és levágja a hajamat. Evra és Shancus is visszavonultak, hogy felkészüljenek az esti fellépésre, Harkat pedig Mr. Crepsleynek segített összeszedni a számok kellékeit. – Jól van teneked az élet? – kérdezte Truska, miközben újonnan nőtt fürtjeimet nyírta. – Lehetne rosszabb is – feleltem. – Vancha mondta, hogy már herceg vagy. – Nem lett volna szabad elmondania – jegyeztem meg bosszúsan. – Te ne félj. Megtartom magamnak, amit megtud. Vancha meg én régi barát vagyunk. Ó tud, hogy én tartok a titok. – Leengedte az ollót, és furcsán nézett rám. – Láttál egyszer is Mr. Tiny, amióta innen elmészi? – kérdezte. – Érdekes kérdés – válaszoltam diplomatikusan. – Itt volt, sok hónappal ezelőtt. Jött Hiberniust látogat. – Ó? – Ez azelőtt lehetett, hogy felkereste a Vámpírok Hegyét. – Hibernius volt nagyon ideges a látogatás után. Mondott nekem, sötét idők várják miránk. Tanácsol nekem, ha akarok,

menjek haza népemhez. Mondtam, lehet, hogy itt vagyok biztonságosabban. – Mondott valamit – lehalkítottam a hangomat – a Vérszipolyok Uráról vagy bizonyos Árnyak Magiszteréről? Truska megrázta a fejét. – Csak azt, hogy mi mind állunk itt sötét éjszakák előtt, és lesz sok harc meg halál, mielőtt az egész véget ér. Aztán folytatta a hajvágást, s utána méretet vett rólam a ruhához. A kocsijából kilépve egyre a szavai jártak az eszemben, és elindultam megkeresni Mr. Crepsleyt. Vagy az aggodalomtól hajtva, szándékosan mentem egyenesen Mr. Tall lakókocsijához, vagy az is lehet, hogy véletlenül tévedtem arra. Akár így, akár úgy, néhány perc múlva ott álldogáltam, s azon törtem a fejem, vajon kérdezzem-e meg tőle, mi a véleménye a helyzetről. Ahogy ott álltam, latolgatva magamban a dolgot, egyszer csak nyílt az ajtó, és kilépett rajta Mr. Tall és Evanna. A fekete köpenybe burkolózott boszorkány szinte beleolvadt a felhős éjszaka sötétjébe.

– Szeretném, ha nem tennéd ezt – mondta Mr. Tall. A vámpírok jó barátaink. Segítenünk kellene nekik. – Nem foglalhatunk állást, Hibernius – válaszolta Evanna. – Nem áll módunkban kijelölni a sors kanyarulatait. – Akkor is – motyogta Mr. Tall, s az arca ezer ráncba gyűrődött. – Barátkozni a másikakkal, és tárgyalásokba bocsátkozni velük... nem szeretem az ilyesmit. – Pártatlannak kell maradnunk – erősködött Evanna. Nincsenek se szövetségeseink, se ellenségeink az éjszaka teremtményei között. Ha bármelyikünk állást foglal ebben a dologban, mindent elronthatunk. Ami minket illet, egyenrangúaknak kell tekintenünk őket, egyik sem lehet se jó, se rossz. – Igazad van – sóhajtotta Mr. Tall. – Túl hosszú időt töltöttem el Lartennel. Hagytam, hogy az iránta érzett barátságom elhomályosítsa az ítélőképességemet. – Nincs abban semmi rossz, ha barátkozunk ezekkel a lényekkel – felelte Evanna. – De bennünket személy szerint nem érinthet ez a dolog. Addig nem, amíg a jövendő szálai ki nem bogozódnak, és addig barátkoznunk is kell velük. Azzal megcsókolta Mr. Tallt az arcán – hogy ilyen alacsony létére hogy érte el ennek a hórihorgas embernek az arcát, fel

nem foghatom, de elérte –, és kisurrant a táborból. Mr. Tall keserves képpel nézett utána, majd becsukta az ajtót, és folytatta a munkáját. Én még egy percig ott álldogáltam, s magamban újra lepergettem az imént hallott beszélgetést. Nem voltam egészen biztos benne, hogy mi folyik itt, de úgy sejtettem, Evanna készül valamire, ami nem tetszik Mr. Tallnak – valamire, ami kedvezőtlenül hat a vámpírokra. Mint hercegnek meg kellett volna várnom, míg Evanna visszatér, és nyíltan kérdőre vonni az előbbiekről. Már a hallgatózás is méltatlan volt a rangomhoz, az meg kifejezetten otrombaság lenne, ha a táborból kilopózva a nyomába szegődnék. Az udvariasság és a jó modor azonban sohasem tartozott az erősségeim közé. Inkább tartson kevesebbre Evanna – vagy akár büntessen meg az arcátlanságomért –, de tudjam meg, miben mesterkedik, mint hogy hagyjam elillanni, és aztán később kínos meglepetés érjen. Lerúgtam a cipőmet, s kisiettem a táborból; az utolsó pillanatban még megláttam csuklyás feje búbját, amint a távolban eltűnik egy fatörzs mögött – boszorkányos gyorsasággal mozgott! Amilyen gyorsan és halkan csak tudtam, utánavetettem magam. Kemény erőpróbát jelentett lépést tartani Evannával.

Bámulatosan iramodott át, szinte nyomot sem hagyva maga után, a fák között. Ha az üldözés sokáig tartott volna, biztos, hogy elveszítem a nyomát, de három vagy négy kilométer után megállt, egy percre kifújta magát, majd elsétált egy fákkal és bokrokkal sűrűn benőtt kis részhez, ott füttyentett egy nagyot, és belépett a fák közé. Vártam kicsit, hátha újra kibukkan a fák rejtekéből. Hogy nem tette, elindultam utána, s a csalitos szélén megállva hallgatóztam. Mivel nem hallottam semmit, besurrantam a fák közé, és óvatosan haladtam egyre beljebb. A nyirkos föld elnyelte lépteim neszét, de nem akartam kockáztatni. Evanna hallása legalább olyan éles volt, mint a vámpíroké – egy halkan megroppanó gally elárulhatta volna a jelenlétemet. Ahogy óvatosan egyre beljebb nyomultam, halk beszélgetés foszlányai ütötték meg a fülemet. Többen is lehettek, de nagyon halkan folyt köztük a szó, és túl messze voltak, így nem értettem, mit beszélnek. Egyre kellemetlenebb érzésekkel lopakodtam mind közelebb és közelebb, mígnem már ki tudtam

venni a csalitos közepén összegyűlt sötét alakokat. Nem merészkedtem tovább, nehogy eláruljam magam, inkább meglapulva figyeltem és füleltem. Fojtott hangú beszélgetésükből csak időnként ért el hozzám egy-egy szó vagy félmondat. Hangjuk csak olyankor erősödött fel, amikor nevettek, de még ekkor is vigyáztak, nehogy túl hangosak legyenek. A szemem fokozatosan hozzászokott a sötétséghez, és az alakok lassan felismerhető formát kezdtek ölteni. Evannán kívül – akit még ilyen sötétben sem lehetett senkivel összetéveszteni – nyolc ülő, guggoló vagy fekvő alakot számoltam össze. Hét megtermett, izmos figurát, s a nyolcadik, egy csuklyás köpenyt viselő vékony ember italt és ételt szolgált fel a többieknek. Mindnyájan férfiaknak látszottak. A távolság és a sötétség miatt ennél többet nem tudtam megállapítani. Ha többre vagyok kíváncsi, vagy sokkal közelebb kell merészkednem, vagy holdvilágnak kellene lennie. A fák sűrű ágai között fölpillantottam a felhők borította égboltra, s megállapítottam, hogy erre nincs sok esély. Némán felemelkedtem, és hátrálva elindultam kifelé. Ebben a pillanatban a csuklyás szolga gyertyát gyújtott. – Öltsd el, te bolond! – rivallt rá az egyik megtermett férfi, s

egy erős kéz kiütötte a kezéből a gyertyát. Az leesett a földre, ahol egy láb durván rátaposott. – Bocsánat – nyikkant a szolga. – Azt hittem, Lady Evannával biztonságban vagyunk. – Soha nem vagyunk biztonságban – csattant fel a testes férfi. – Ezt vésd az eszedbe, és ne kövess el még egy ilyen hibát. A férfiak ezzel folytatták a beszélgetést Evannával. Halk szavaik nem jutottak el a fülemig, de már nem is érdekelt, hogy mit beszélnek. A gyertyavilág pár másodpercnyi fényénél jól láttam a lilásvörös bőrű arcokat, a vörös szemet és hajat, és már tudtam, kik és mik ezek a férfiak. S azt is, hogy miért osont el olyan nagy titokban Lady Evanna. Hogy találkozzon egy csapat vérszipollyal! Lopva, titkon magam mögött hagytam a csalitost. Mivel őröket nem láttam, se lélegzetvételnyi, se gondolkodni való időt nem hagyva magamnak, siettem egyenesen vissza a Cirque Du Freakbe. Tíz perc múlva lélek szakadva rontottam be a táborba. A műsor már elkezdődött, Mr. Crepsley a templom valahai

sekrestyéjéből figyelte, hogyan nyel le Kétgyomrú Rhamus egy autógumit. Király volt, ahogy ott állt vörös ruhájában, vérrel bekent sebhelyével a bal arcán, ami még feltűnőbbé tette a heget, s őt magát még a szokottnál is rejtélyesebb alaknak tüntette fel. – Hol voltál? – támadt rám, amikor zihálva beestem. Már mindenütt kerestelek. Azt hittem, egyedül kell fellépnem. Truska elkészítette a kalózjelmezedet. Ha sietünk, még... – Hol van Vancha? – vágtam lihegve a szavába. – Odakint duzzog valamerre – kuncogott Mr. Crepsley. – Még mindig nincs... – Larten – szakítottam félbe. Ijedten elhallgatott; valami baj lehet, ha a keresztnevén szólítom. – Hagyd most a műsort. Meg kell keresnünk Vanchát. Most azonnal! Nem kérdezett semmit. Odaszólt egy díszletmunkásnak, hogy mondja meg Mr. Tallnak, mégsem tud fellépni, s azzal kijött velem, hogy megkeressük Vanchát. A Harkattal közös sátrunkban találtunk rá. Épp a shuriken elhajításának technikájára tanította Harkatot. Harkatnak

nehezen ment – túl vaskosak voltak az ujjai, nem tudta velük lazán, könnyedén fogni az apró csillagot. – Nézd csak, kik jönnek itt – kiáltotta csúfolódva Vancha, amikor beléptünk. – A bohócok királya meg a fő-fő inasa. Hogy megy a showbiznisz, fiúk? Lecsaptam a sátor felhajtott lapját, és leültem a sarkamra. Vancha, látva komoly tekintetemet, eltette a shurikenjeit. Gyorsan és higgadtan elmondtam nekik, mi történt. Amikor befejeztem, a csendet Vancha törte meg: hosszan, cifrán elkáromkodta magát. – Nem kellett volna megbíznunk benne – prüszkölte. – A boszorkányok született árulók, hűtlenek, alattomosak. Talán épp ezekben a pillanatokban ad el bennünket a vérszipolyoknak. – Kétlem – felelte Mr. Crepsley. – Evanna aligha kérne segítséget a vérszipolyoktól, ha ártani akarna nekünk. – Gondolod, hogy csak azért ment oda, hogy a békákról társalogjon velük? – horkant fel Vancha. – Azt nem tudom, hogy miről társalognak, de nem hiszem, hogy elárul minket – felelte makacsul Mr. Crepsley. – Talán meg kellene kérdeznünk Mr. Talltól – javasolta

Harkat. – Abból, amit Darren mond, úgy tűnik, ő tudja... miben mesterkedik Evanna. Talán elmondja nekünk. – A te barátod – nézett Vancha Mr. Crepsleyre. – Megpróbáljuk? Mr. Crepsley megrázta a fejét. – Ha Hibernius tudna róla, hogy veszélyben vagyunk, és megtehetné, hogy figyelmeztessen vagy segítsen, megtenné. – Jól van hát – mosolygott Vancha komoran. – Magunknak kell elbánnunk velük. – Felállt, és megtapogat ta shuriken készletét. – Harcolni fogunk velük? – kérdeztem, s a gyomrom görcsbe rándult. – Nem ülhetünk itt tétlenül, arra várva, hogy ők támadjanak! – felelte Vancha. – A harcban életbevágóan fontos szerepe van a meglepetés erejének! Addig kell kihasználnunk, amíg megtehetjük. Mr. Crepsley zavartan nézett rá. – Lehet, hogy nem is akarnak megtámadni minket mondta. – Csak tegnap éjjel érkeztünk. Talán nem is tudták, hogy jövünk. Annak, hogy itt vannak, talán nincs is semmi köze hozzánk.

– Marhaság! – hördült fel Vancha. – Ölni jöttek ide, és ha nem mi ütünk elsőnek, rajtunk ütnek, mielőtt... – Én nem vagyok ebben olyan biztos – mormoltam félhangosan. – Ha visszagondolok, nem voltak éberek, sem feszültek vagy idegesek, mint az olyanok, akik harcra készülődnek. Vancha újabb szitkokat eresztett meg, de aztán újra leült. – Oké. Tegyük fel, nem azért jöttek, hogy megtámadjanak minket. Talán csak véletlenül alakult így, és nem tudják, hogy itt vagyunk. – Előrehajolt. – De végül megtudják, mert Evanna mindent el fog mondani nekik! – Gondolod, hogy beszélni fog rólunk? – kérdeztem. – Csak a bolond nem számol ezzel a lehetőséggel. Megköszörülte a torkát. – Ha netán elfelejtettétek volna, háborúban állunk. Nekem személy szerint semmi bajom az unokafivéreimmel, de pillanatnyilag az ellenségeink, nem lehetünk könyörületesek velük szemben. Tegyük fel, hogy ezek a vérszipolyok és a szolgájuk nem miattunk tartózkodnak épp itt. És akkor mi van? Kötelességünk, hogy megütközzünk velük, és lekaszaboljuk őket.

– Ez gyilkosság, nem pedig önvédelem – szólalt meg csendesen Harkat. – Az – felelt rá Vancha. – De inkább hagynád, hogy ők gyilkoljanak le valakiket a mieink közül? Az igaz, hogy utunk elsőrendű célja a Vérszipolyok Ura, de ha eközben alkalmunk nyílik elbánni néhány utunkba tévedő, elbitangolt vérszipollyal, bolondok – sőt árulók! volnánk, ha nem ragadnánk meg ezt az alkalmat. – És Evanna? – sóhajtott föl Mr. Crepsley. – Mi van, ha őa vérszipolyok pártját fogja ellenünk? – Akkor vele is megküzdünk – fintorodott el Vancha. – El tudod képzelni, mennyi esélyed lehet vele szemben? – mosolygott kétkedőn Mr. Crepsley. – Nem. De tudom a kötelességemet. – Felállt, és ezúttal látszott rajta, hogy mindenre el van szánva. – Én vérszipolyt fogok ölni. Ha velem akartok tartani, jöhettek. Ha nem... – Vállat vont. – Te mit mondasz, Darren? – nézett rám Mr. Crepsley. – Vanchának igaza van – feleltem lassan, minden szavamat megfontolva. – Ha futni hagyjuk őket, és később vámpírok

esnek el a kezüktől, mi leszünk az okai. Egyébként van valami, amiről elfeledkezünk – a Vérszipolyok Uráról. – Mr. Crepsley és Vancha értetlen arccal bámultak rám. – Úgy van megírva, hogy útjaink keresztezik az övét, de szerintem nekünk ki kell hívnunk a sorsot. Lehet, hogy ezek a vérszipolyok tudják, hol van vagy hol lesz az Uruk. Kétlem, hogy véletlenül vagyunk itt épp velük egy időben. A sors rendelhette így, hogy elvezessen bennünket hozzá. – Ésszerű érvelés – jegyezte meg Vancha. – Lehet – hagyta rá nem túl nagy meggyőződéssel Mr. Crepsley. – Emlékeztek Mr. Tiny szavaira? – kérdeztem. – Hogy kövessük, amit a szívünk diktál? Az én szívem azt súgja, hogy szálljunk szembe ezekkel a vérszipolyokkal. – Az enyém is – csatlakozott hozzám rövid habozás után Harkat. – És az enyém is – állt mellénk Vancha. – Azt hittem, neked nincs is szíved – morogta Mr. Crepsley, majd felállt. – Nekem is az a szívem vágya, hogy vívjunk meg velük, de az eszem mást mond. Akkor hát mehetünk.

Vancha vérszomjas vigyorral csapta hátba Mr. Crepsleyt, s azzal minden további késlekedés nélkül bevettük magunkat az éjszakába. A fákkal, bokrokkal sűrűn benőtt csalitoshoz érve megálltunk haditervet készíteni. – Négy különböző irányból közelítjük meg őket mondta Vancha, átvéve az irányítást. – Ebből arra fognak következtetni, hogy többen vagyunk. – Összesen kilencen vannak – jegyezte meg Mr. Crepsley –, beleértve Evannát is. Hogy osztozzunk meg rajtuk? – Két vérszipoly neked, kettő nekem, kettő Harkatnak. Darrené a hetedik és a szolga – ő minden bizonnyal csak félig vérszipoly, esetleg vémber, úgyhogy nem lesz vele túl sok gond. – És Evanna? – tudakolta Mr. Crepsley. – A végén közös erővel támadunk rá – javasolta Vancha. – Nem – döntötte el Mr. Crepsley. – Majd én elbánok vele. – Biztos? Mr. Crepsley bólintott. – Akkor nem marad más hátra, mint hogy ki-ki álljon a helyére, és indulás. Lopózzatok minél közelebb. Két shuriken

elhajításával adok jelt a támadásra. Karra-lábra fogok célozni. Ha meghalljátok az üvöltéseket és az átkozódásokat – vágjátok őket, ahol éritek! – Simábban menne minden, ha torkokra és fejekre céloznál – jegyeztem meg. – Nem az én stílusom – mordult fel Vancha. – Csak gyávák ölik le lesből, hátulról az ellenfelet. Ha majd muszáj lesz – mint amikor a kézigránátos vémbert öltem meg –, megteszem, de jobban szeretek becsületesen küzdeni. Négyen négyfelől megkerültük a fákat, s négy különböző irányból léptünk be a csalitosba. Az erdőben magamra maradva kicsinek és védtelennek éreztem magam, de mindjárt el is hessegettem az érzést, és a küldetésemre összpontosítottam. – A vámpírok istenei vezessenek és óvjanak bennünket – mormoltam magamban, mielőtt kivont karddal elindultam volna befelé. A vérszipolyok és Evanna még ekkor is a csalitos közepén megbújó kis tisztáson ültek, és halkan beszélgettek. A hold

kibukkant a felhők között, és noha a becsüngő faágak a fény nagy részét felfogták, a hely valamelyest világosabb volt, mint korábban, amikor itt jártam. Lassan előbbre-előbbre nyomulva olyan közel merészkedtem a vérszipolyokhoz, amennyire csak tőlem telt, aztán behúzódtam egy vastag fatörzs mögé, és vártam. Köröskörül néma csend honolt. Tartottam tőle, hogy Harkat elárulhatja nekik a jelenlétünket – ő nem tudott olyan csendben mozogni, mint a vámpírok –, de a törpe személy roppant óvatos volt, és semmi zajt nem csapott. Magamban számolni kezdtem. Kilencvenhatnál tartottam, amikor élesen fütyülő sziszegést hallottam valahonnan balról, majd meglepett rikoltás hallatszott. Egy másodperc sem telt el, jött az újabb fütyülés és az újabb ordítás. Keményen megmarkolva kardomat kiugrottam a fa mögül, és vad üvöltéssel berohantam a tisztásra. A vérszipolyok azon nyomban felszökkentek, s mire odaértem, már fegyverrel a kézben fogadtak. De akármilyen

gyorsan cselekedtek is, Mr. Crepsley és Vancha még náluk is gyorsabb volt. Amikor kardom pengéje összecsapott egy magas, csupa izom vérszipolyéval, akinek a bal lábszárából egy ezüst shuriken állt ki, Mr. Crepsley már föl is hasította egyik ellenfelünk hasát és mellét, egy pillanat alatt végezve vele. Vancha pedig egy másiknak a bal szemét nyomta ki hüvelykujjával, hogy jajgatva rogyott le a földre. Épp csak annyi időm maradt, hogy észrevegyem: a földre rogyó alak nem bíborvörös bőrű, mint a többi vémber volt! –, máris minden figyelmemmel az előttem álló vérszipolyra kellett összpontosítanom. Legalább két fejjel volt magasabb nálam, és jóval szélesebb vállú, izmosabb, mint én. De a méret, ezt megtanultam a Vámpírok Hegyében, nem minden, és míg ő kardjával vadul csapkodva rontott nekem, én csak rövideket szurkáltam, s cselesen hol itt, hol ott böktem belé, vágtam meg, hadd vérezzen, hadd dühöngjön, hadd vétse el minduntalan a

célt és a ritmust, egészen odáig, hogy a végén már kapkodva, találomra hadonászott a kardjával. Épp az egyik vágását hárítottam el, amikor valaki nekem jött hátulról, és elestem. Villámgyorsan megfordulva nyomban felugrottam, s láttam, amint egy vérszipolyvérbe borult arccal, levegő után kapkodva elvágódik. Harkat Mulds állt fölötte, bal kezében véres fejszével. Sebesült jobbja bénán csüngött az oldala mellett. Az eddig engem támadó vérszipoly hirtelen elbődült, s kardjával lesújtott a törpe személy fejére. Harkat épp időben lendítette föl fejszéjét, hogy kilódítsa a pengét a pályájáról, majd hátralépett, mintegy maga után csalva a vérszipolyt. Gyorsan körbepillantottam, hogy lássam, hányadán áll a küzdelem. Ellenfeleink közül már hárman a földön hevertek, habár a fél szemét vesztett vémber a kardja után tapogatózott, és látszott rajta, hogy hamarosan újra akcióba lendül. Mr. Crepsley egy késekkel operáló vérszipollyal küzdött, s úgy mozogtak, késeikkel vagdalkozva, egymás körül, mint egy pergő-forgó táncospár.

Vanchát teljesen lefoglalta egy szekercés óriás. A szekerce kétszer akkora volt, mint Harkat fejszéje, de az óriás úgy pörgette hatalmas ujjai között, mintha nem is lenne súlya. Vancháról dőlt az izzadság, a derekán ejtett sebből folyt a vér, de egy tapodtat sem mozdult a helyéből. Tőlem távolabb a hetedik vérszipoly – egy magas, karcsú, sima arcú, hosszú haját hátrakötve viselő, világoszöld öltönyös alak – és a csuklyás szolga figyelte a küzdőket. Mindketten erősen markolták hosszú kardjukat, s fel voltak rá készülve, hogy elmeneküljenek, amennyiben a csata vesztésre áll, vagy maguk is kilépjenek a küzdőtérre, és feltegyék a pontot az i-re, ha a győzelemre mutatkozna esély. Ez a cinikus hozzáállás mélységesen felháborított, s egyik késemet előrántva suhogva elröptettem a nálam nem sokkal magasabb szolga feje irányába. A köpenyes kis ember megpillantotta a kést, és elrántotta a fejét. A mozdulat sebességéből rögtön tudtam, hogy csakis az

éjszaka megvérezett teremtménye lehet, ember nem lett volna képes ilyen gyors mozdulatra. A mellette álló vérszipoly haragosan összeráncolta a homlokát, látva, hogy egy másik kés után nyúlok. Egy pillanatra megállt, majd mielőtt még célozhattam volna, néhány szökkenéssel átvágva a tisztáson, felém iramlott. A kést elejtve a magasba lendítettem a kardomat, hogy kivédjem a szúrását, de már éppen csak hogy meg tudtam ugyanezt ismételni, hogy a másodikat is elhárítsam. Gyors volt, mint a villám, és gyakorlott harcos. Bajban voltam. Amennyire tudtam, magamat védve elhátráltam a vérszipolytól. Lesújtó kardja hegyét csak elmosódó foltként érzékeltem, és bár derekasan védekeztem, a penge hamarosan utat talált a testemhez. Éreztem, amint sebet ejt a bal karomon, a vállam alatt... s mélyen belehasít a jobb combomba... cikcakkban föltépi a bőrt a mellemen... Hátamat egy fának vetettem, s a következő pillanatban jobb ingujjam beleakadt egy faágba. A vérszipoly kardjával az arcom felé sújtott. Azt hittem, itt a vég, de ekkor végre kiszabadult a

karom, és kardom pengéje megakasztotta s a föld felé kényszerítette az övét. Nyomtam lefelé erősen, abban reménykedve, hogy ellenfelem végül kiejti a kezéből, de olyan ereje volt, hogy egy könnyed mozdulattal visszalendítette a kardját a magasba, miközben a penge szikraesőt szórva végigsiklott az én kardom pengéjén. A mozdulat olyan gyors volt, és annyi erő rejlett benne, hogy amikor beleütközött a kardom markolatába, az nemhogy eltérítette volna az útjából, hanem az aranyabroncson áthatolva, húst, csontot átvágva, a penge tőből lemetszette kiálló jobb hüvelykujjamat! Felordítottam, amikor a hüvelykujjam elröpült valahova a sötétségbe. A kard kihullott a kezemből, és én tehetetlenül a földre estem. A vérszipoly, már nem látva bennem ellenfelet, hanyagul körülnézett. Mr. Crepsley ügye nyerésre állt a késes ellenféllel szemben, akinek arca már össze volt kaszabolva. Harkat, dacolva a sebesült karja okozta hátrányával, fejszéje élét

addigra már belemélyesztette a vele viaskodó vérszipoly hasába – ő ugyan üvöltve, vitézül harcok tovább, de a sorsa meg volt pecsételve. Vancha erejét megfeszítve tusázott az ellenséggel, de látható volt, hogy ha majd Mr. Crepsley vagy Harkat melléje áll, közös erővel végezni tudnak az óriással. Az a vémber, aki elvesztette egyik szemét, karddal a kezében már talpon volt, de támolygott, úgyhogy láttam, vele nem lesz nehéz elbánni. Mindezen események közepette Evanna közömbös arccal, a küzdelemből teljesen kimaradva, ült a helyén. Mi voltunk a győzelem várományosai, és ezt a zöld öltönyös vérszipoly is tudta. Fogát vicsorítva újból a fejem felé sújtott – úgy célzott, hogy egy vágással lenyisszantsa a nyakamról –, ám én a vágás elől kitérve, levetettem magam egy levélkupacra. Ahelyett, hogy rám ugorva végzett volna velem, sarkon fordult, odarohant a távolabb álló köpenyes szolgához, s a földről felkapva egy gazdátlan kardot, a szolgát maga előtt lökdösve,

sietve eltűnt a fák között. A fájdalomtól hangosan nyögve szökkentem talpra, fogamat összeszorítva fölkaptam imént leejtett késemet, és indultam, hogy segítsek Harkatnak végezni a vérszipollyal. Nem volt valami nemes cselekedet kést mártani egy harcos hátába, de e pillanatban csak azzal törődtem, hogy mielőbb vessünk véget a harcnak, és egyáltalán nem éreztem szánalmat a vérszipoly iránt, amikor késemmel a lapockái között, megmerevedő testtel végigvágódott a földön. Mr. Crepsley addigra már megadta a kegyelemdöfést a késsel felfegyverzett vérszipolynak, és miután elintézte a félszeműt is – egy gyors mozdulattal elvágta a torkát –, Vancha megsegítésére indult. Ez volt az a pillanat, amikor Evanna felállt, és odakiáltotta neki: – Engem is leszúrsz, Larten? Mr. Crepsley kezében megállt a kés, aztán leejtette a kezét, és féltérdre ereszkedett Evanna előtt. – Nem, úrnőm – sóhajtotta. – Nem teszem. – Akkor én sem emelek rád kezet – mondta Lady Evanna, és

sorra odalépett mindegyik halott vérszipolyhoz, letérdelt melléjük, s a halál jelével megérintve őket, azt suttogta: – Még a halálban is légy győzedelmes. Mr. Crepsley talpra szökkent, s figyelmesen nézte Vancha harcát a legnagyobb vérszipollyal. – Nem sok hiányzott hozzá, fenség – jegyezte meg szárazon, amikor az óriás irdatlan nagy harci bárdjával hajszál híján eltalálta Vancha koponyáját. Vancha válaszképpen éktelen szitkozódással tisztelte meg Mr. Crepsleyt. – Sértésnek vennéd, uram, ha felajánlanám a segítségemet? – tudakolta Mr. Crepsley udvariasan. – Ide, de gyorsan! – förmedt rá Vancha. – Kettő szökésben van. El kell, hogy... Charna zsigereire! – üvöltötte, mert csak a legutolsó pillanatban sikerült elkapnia a fejét a harci bárd elől. – Harkat, te maradj mellettem – rendelkezett Mr. Crepsley, és már indult is, hogy maga bánjon el az óriással. – Darren, te menj Vanchával a többiek után! – Jó – feleltem, nem említve, hogy elvesztettem az egyik

hüvelykujjamat. Az ilyen apróságok nem számítottak, amikor életre-halálra ment a küzdelem. Miközben Mr. Crepsley és Harkat nekimentek az óriásnak, Vancha egy nagy lendülettel kilépett oldalra, vett néhány mély lélegzetet, aztán bólintott, hogy kövessem, és a szökevény vérszipoly meg a szolga után vetette magát. Én szorosan a nyomában ügettem, s míg az ujjam helyén maradt véres csonkot szopogattam, bal kezemmel egy kést húztam ki az övemből. A fák közül kilépve a távolban megpillantottuk a két alakot. A szolga épp felkapaszkodott a vérszipoly hátára – nyilvánvaló volt, hogy suhanni készültek. – Azt már nem! – mordult fel Vancha, s utánuk küldött egy sötét színű shurikent. Magasan a jobb lapockája fölött találta el vele a szolgát. Az felkiáltott, és leesett a vérszipoly hátáról. Amaz megpördült, lehajolt, hogy felkapja lepottyant társát, majd amikor meglátta a közeledő Vanchát, fölugrott, kirántotta a kardját, és megindult Vancha felé. Én lelassítottam, hogy ne

legyek Vancha útjában, s míg vártam, hogyan alakul a küzdelem, félszemmel a földre esett szolgát lestem. Vancha már majdnem karnyújtásnyira ért a vérszipolytól, amikor megtorpant, mintha sebet kapott volna. Azt hittem, eltalálta valami – kés, nyílvessző –, de sebesülésnek nem látszott nyoma rajta. Csak állt, kinyújtott karral, s meredten bámult a vérszipolyra. Az is mozdulatlanul, vörös szemét tágra meresztve, bíborvörös arcán elképedt döbbenettel, állt. Azután leengedte a kardját, visszadugta a hüvelyébe, megfordult, és fölkapta a földről a szolgát. Vancha meg se próbálta megállítani. Hallottam, hogy a hátam mögött Mr. Crepsley és Harkat kirontanak a fák közül. Előrerohantak, majd mellém érve és meglátva a menekülő vérszipolyt, valamint Vanchát, aki csak áll, és tétlenül néz utána, megtorpantak. – Mi a... – kezdte Mr. Crepsley, de ebben a pillanatban a vérszipoly suhanósebességre kapcsolt, és eltűnt. Vancha visszanézett ránk, aztán lerogyott a földre. Mr. Crepsley szitkozódott – nem annyira durván, mint nemrégen Vancha, de majdnem –, és undorral a tokjába csúsztatta a kését. – Hagytad őket elmenekülni! – kiáltotta. Pár lépéssel ott

termett, majd megállt Vancha felett, és leplezetlen megvetéssel nézett le rá. – Miért? – hördült fel, és mindkét keze ökölbe szorult. – Nem tudtam megállítani – suttogta Vancha lesütött szemmel. – Meg se próbáltad! – mennydörögte Mr. Crepsley. – Nem tudtam harcra kelni vele – mondta Vancha. Mindig rettegtem tőle, hogy egyszer el fog jönni ez az éjszaka. Imádkoztam, hogy ne történjen meg, de a lelkem mélyén tudtam, hogy sor kerül rá. – Összevissza beszélsz! – rivallt rá Mr. Crepsley. – Ki volt ez a vérszipoly? Miért hagytad őt elmenekülni? – A neve Gannen Harst – felelte Vancha halk, megtört hangon. Fölnézett, s a szemében kövér könnycseppek csillogtak. – Az öcsém. Sokáig egy szó sem hangzott el. Harkat, Mr. Crepsley és én dermedten bámultunk Vanchára, aki a földre szegezte a szemét. Fejünk fölött a holdat vastag felhőtarajok takarták el. Amikor újra előbukkant, Vancha úgy kezdett beszélni, mintha a holdsugarak ösztökélnék szólásra. – Az igazi nevem Vancha Harst. Akkor változtattam meg,

amikor vámpír lettem. Gannen egy vagy két évvel fiatalabb nálam – vagy talán ő az idősebb? Oly rég volt, már nem is emlékszem rá. Gyerekkorunkban nagyon közel álltunk egymáshoz. Mindent együtt csináltunk odáig, hogy együtt csatlakoztunk a vérszipolyokhoz. Az a vérszipoly, aki megvérezett minket, tisztességes ember volt, és jó tanár. Pontosan elmondta, hogy milyen élet vár ránk. Elmagyarázta, hogyan élnek, miben hisznek, s hogy önmagukat a történelem őreinek tekintik azáltal, hogy életben tartják azoknak az emlékeit, akiknek a vérét isszák. – (Amikor egy vámpír vagy vérszipoly egy ember vérét szívja, az illető lelkének és emlékezetének egy részét is magába olvasztja.) – Elmondta, hogy a vérszipolyok vérivás közben megölik az áldozatukat, de ezt gyorsan és fájdalommentesen teszik. – Ettől már rendben is van a dolog? – horkantam fel. – A vérszipolyok felfogása szerint igen – válaszolta Vancha. – Hogy vagy képes... – kezdtem felháborodottan. Mr. Crepsley épp csak intett egyet, s én elhallgattam. – Ez a pillanat nem alkalmas erkölcsi kérdések megvitatására. Hagyd beszélni Vanchát. – Ezenkívül nincs sok mesélni valóm – folytatta Vancha. –

Gannen és én fél-vérszipolyok lettünk. Pár évig együtt inaskodtunk. De én nem tudtam megszokni a gyilkolást, így aztán kiszálltam. – Ilyen egyszerű volt? – kérdezte kétkedőn Mr. Crepsley. – Nem – felelte Vancha. – A vérszipolyok rendszerint nem hagyják életben azokat az inasokat, akik úgy döntenek, hogy nem maradnak együtt a klánnal. A maguk közül valókat nem ölik meg, de ez a törvény nem vonatkozik a félvérszipolyokra. A mesteremnek meg kellett volna ölnie, amikor elárultam neki, hogy ki akarok szállni. Gannen mentett meg. Könyörgött, hogy hagyja meg az életemet. Amikor ezzel nem ért célt, kijelentette, hogy a mesterünknek akkor őt is meg kell ölnie. A végén megkímélte az életemet, de figyelmeztetett, hogy a jövőben kerüljek minden vérszipolyt, beleértve Gannent is. Nem is láttam őt azóta, egészen ma éjszakáig. Éveken át kínszenvedés volt számomra az élet. Megpróbáltam a vámpírok módján táplálkozni, életben hagyni azokat, akiknek a vérét szívom, de a

bennem csordogáló vérszipolyvér erős volt, és nem engedett. Evés közben elveszítettem az önuralmamat, és akaratom ellenére öltem. A végén úgy döntöttem, nem eszem egyáltalán, inkább meghalok. Ekkor találkoztam össze Paris Skylelal, aki a szárnyai alá vett. – Paris megvérezett? – kérdezte Mr. Crepsley. – Igen. – Annak ellenére, hogy tudta, mi vagy? Vancha bólintott. – De hogy lehet valakit vámpírrá vérezni, ha az illetőt már megvérezték vérszipollyá? – kérdeztem. – Azokat lehet, akik még nincsenek teljesen megvérezve – magyarázta Mr. Crepsley. – Félvámpírból még lehet vérszipoly, és fordítva, de roppant veszélyes az eljárás, és ezért ritkán folyamodnak hozzá. Jómagam is csak három másik ilyen esetet ismerek – és a háromból két ízben halállal végződött mind a vért adó, mind a vért kapó számára. – Paris tisztában volt a kockázattal – mesélte tovább Vancha –, de nekem nem szólt róla, csak utólag. Nem vállaltam volna, ha tudom, hogy az ő élete is veszélyben forog.

– Mit kellett tennie? – kérdezte Harkat. – Vért venni tőlem, és vért adni nekem, ahogy minden ilyen esetben kell – felelte Vancha. – A dolog csak annyiban volt más, hogy az én vérem felerészben vérszipolyvér volt, ami méreg egy vámpír szervezetének. Paris befogadta az én szennyezett véremet, amit aztán a természetes védekezőrendszere elbontott és semlegesített. De könnyen bele is halhatott volna, ahogy az ő vére is megölhetett volna engem. A vámpírok szerencséje azonban velünk volt – mindketten életben maradtunk, ha rettentő kínok árán is. A Paris vére által átalakított vérszipolyvéremmel aztán már képes voltam uralkodni a táplálkozási ösztönömön. Paris vezetésével folytattam a tanulmányaimat, és idővel tábornokká képeztem magam. A vérszipolyokhoz fűződő kapcsolataimról a hercegeken kívül senki más nem tudott. – Jóváhagyták a megvérezésedet? – kérdezte Mr. Crepsley. – Miután sokszor bizonyítottam – igen. Gannen miatt aggódtak ugyan – féltek, hogy ha ismét összetalálkoznánk, majd nem tudom eldönteni, kinek tartozom nagyobb hűséggel...

ahogy ma éjjel is történt –, de ezzel együtt elfogadtak, és megesküdtek, hogy titokban tartják a valódi történetemet. – Nekem miért nem beszéltek rólad? – kérdeztem. – Ha megjelentem volna a Vámpírok Hegyén, mialatt ott voltál, elmondták volna. De illetlenség olyasvalakiről beszélni, aki nincs jelen. – Átkozottul dühítő história – morogta Mr. Crepsley. – Megértem, miért nem beszéltél erről korábban, de ha tudtuk volna, mehettem volna én az öcséd után, s rád hagyhattam volna azt az óriást. – Honnan tudhattam volna? – mosolyodott el halványan Vancha. – Csak akkor láttam meg az arcát, amikor már közelharcra került volna sor. Arra számítottam a legkevésbé, hogy vele futok össze. A hátunk mögött Evanna lépett ki a fák közül. Keze vörös volt a halott vérszipolyok vérétől. Volt nála valami. Amikor közelebb ért, láttam, hogy a levágott hüvelykujjam az. – Ezt találtam. Gondoltam, vissza szeretnéd kapni – mondta, és odadobta nekem. Elkaptam az ujjat, majd lepillantottam a csonkra, ahonnan

lenyisszantották. Nem is éreztem a fájdalmat, amíg Vanchát hallgattam, de most mintha kétszeres erővel lüktetett volna. – Vissza tudjuk varrni? – kérdeztem a fájdalomtól összerázkódva. – Valószínűleg – vette szemügyre Mr. Crepsley a csonkot és az ujjat. – Lady Evanna – te minden további nélkül vissza tudod illeszteni egy pillanat alatt, ugye? – Igen, de nem teszem – válaszolta Evanna. – A mások után kémkedők nem érdemlik meg, hogy különleges szívességeket tegyenek nekik. – Ujjával megfenyegetett. – Te kémkedtél, Darren! – Nehéz lett volna megállapítani, bosszantotta vagy mulattatta a dolog. Vanchánál volt fonal és halszálkából készített tű, s míg Mr. Crepsley a helyére illesztve fogta az ujjamat, a herceg – bár az esze közben másutt járt – visszaöltögette. Iszonyúan fájt, de elfordítottam a fejem, és összeszorítottam a fogam. A művelet befejeztével a vámpírok körbekenegették nyálukkal az illesztés

helyét, hogy felgyorsítsák a gyógyulás folyamatát, majd a hüvelykujjamat szorosan a többi ujjamhoz rögzítették, hogy a csontok összeforrhassanak, s azzal sorsomra hagytak. – Ez a legtöbb, amit tehetünk – mondta Mr. Crepsley. – Ha elfertőződik, újra levágjuk, és attól kezdve nélküle kell boldogulnod. – Jól van – morogtam. – Legyünk optimisták. – A fejemet kéne inkább levágni – kesergett Vancha. – A kötelességet előbbre valónak kellett volna tartanom a rokoni kapcsolatnál. Nem érdemlem meg, hogy éljek. – Ostoba beszéd! – fortyant fel Mr. Crepsley. – Nem is ember az, aki a testvérére támad. Azt tetted, amit bármelyikünk tett volna. Szerencsétlenségedre épp őbelé futottál, de ettől egyikünknek sem lett baja, úgyhogy szerintem... Evanna váratlanul kirobbanó nevetése a torkára forrasztotta a szót. A boszorkány olyan fékevesztetten hahotázott, mintha a vámpír valami bomba viccet mesélt volna. – Mondtam valami mulatságosat? – nézett rá zavartan Mr. Crepsley. – Ó, Larten, ha tudnád! – visította Evanna.

– Min nevet? – nézett Mr. Crepsley felvont szemöldökkel Vanchára, Harkatra és rám. Egyikünk sem tudta. – Bánom is én, min nevet – jelentette ki Vancha, és harciasan a boszorkány elé lépett. – Tudni akarom, hogy először is mi keresnivalója van itt, és hogy miért működött együtt az ellenséggel, amikor eddig úgy tett, mintha a mi szövetségesünk volna. Evanna abbahagyta a nevetést, és farkasszemet nézett Vanchával. Valami varázslat folytán megnőtt, s úgy magasodott a vámpír fölé, mint egy összetekeredett kobra. Ő azonban meg se rezzent. Evannából lassanként elszivárgott a fenyegető erő, s ő visszavette rendes alakját. – Soha nem állítottam, hogy a szövetségesetek lennék, Vancha – mondta. – Utaztam veletek, ettem veletek – de sohasem mondtam, hogy a ti oldalatokon állok. – Ez azt jelenti, hogy az ő oldalukon állsz? – kapta fel a fejét Vancha. – Nem állok senki oldalán – felelte a boszorkány hűvösen. – A vámpírok és a vérszipolyok megosztottsága engem nem

érdekel. Úgy tekintlek benneteket, mint ostoba, verekedő gyerkőcöket, akik egy éjszaka észhez fognak térni, és felhagynak azzal, hogy dühösen köpködjenek egymásra. – Érdekes meglátás – jegyezte meg Mr. Crepsley ironikusan. – Nem értem – szóltam közbe. – Ha nem az ő oldalukon állsz, akkor mit csináltál velük? – Beszélgettem – hangzott a felelet. – Felmértem, hányadán állok velük. Ugyanezt tettem veletek is: leültem az üldözőkkel, és szemügyre vettem őket. Most megtettem ugyanezt az üldözöttekkel is. Akárhogyan fog végződni a Sebhelyesek Háborúja, nekem a győztesekkel lesz dolgom. Nem árt jó előre tudni, milyen képességekkel rendelkeznek azok, akikkel közös lesz az ember jövője. – Ért ebből valaki valamit? – kérdezte Vancha. Evanna elégedett mosollyal nyugtázta zavarunkat. – Mondjátok, ti derék, harcias urak, szoktatok detektívregényeket olvasni? – kérdezte. Csak bámultunk rá értetlenül. – Mert ha olvasnátok, mostanára már rájöttetek volna, mi történik itt valójában. – Ütöttél meg már nőt? – tudakolta Vancha Mr. Crepsleytől. – Nem – felelte az.

– Én igen – hördült fel Vancha. – Nyugalom – kuncogott a boszorkány, de rögtön el is komolyodott. – Ha van valamitek, ami nagyon becses számotokra, és mások meg akarják szerezni, hová dughatjátok el a legbiztonságosabban? – Ha tovább folytatod ezt a sületlenséget... – fenyegetőzött Vancha. – Ez nem sületlenség – jelentette ki Evanna. – Erre a kérdésre még egy ember is meg tud felelni. Némán törtük a fejünket. Aztán fölemeltem a kezemet, mint az iskolában, amikor jelentkeztem, és kiböktem: – Az emberek orra elé, ahol mindenki láthatja? – Úgy van – tapsolt elégedetten Evanna. – A keresők – vagy üldözők – ritkán találják meg, amit keresnek, ha odateszik elébük. Azt, ami kiszúrja a szemüket, általában nem szokták észrevenni. – Mi köze ennek ahhoz... – kezdte Mr. Crepsley. – A csuklyás ember... nem szolga volt – vágott közbe Harkat komoran. Kérdő pillantással fordultunk felé. – Ezt nem vettük észre... ugye? – Pontosan – bólintott a boszorkány, és ezúttal csakugyan

érezni lehetett a hangjában némi együttérzést. – Azzal, hogy szolgának öltöztették, s úgy is bántak vele az út első percétől fogva, a vérszipolyok tudták, hogy támadás esetén a legkevésbé ő lesz a célpont. – Evanna a magasba emelte négy ujját, majd lassan behajlította a mutatóujját, és így folytatta: – Az öcséd nem azért futott el, mintha félt volna, Vancha. Menekült, hogy mentse a rábízott ember életét. Azt, aki szolgának volt öltöztetve – a Vérszipolyok Urát! Evanna parancsára – megfenyegetett, hogy megvakít és megsüketít bennünket, ha nem engedelmeskedünk – eltemettük a halott vérszipolyokat és vémbereket a cserjésben. Mély sírokba fektettük őket arccal az égbolt és a Paradicsom felé, s úgy hánytuk vissza rájuk a földet. Vancha teljesen vigasztalhatatlan volt. Amikor visszatértünk a Cirque Du Freakbe, kikövetelt magának egy üveg brandyt, bezárkózott vele egy kis lakókocsiba, és füle botját se mozgatta, akárhogy szólongattuk is. Magát okolta a Vérszipolyok Urának elmeneküléséért. Ha ő akkor megküzd a testvérével, a

Vérszipolyok Ura ki lett volna szolgáltatva nekünk. A négy előre megígért esélyünk között, hogy megölhetjük őt, nehéz volt elképzelni, hogy ennél egyszerűbb alkalom nyílik meg előttünk. Mr. Tall már tudott a történtekről. Várta az összecsapást, és elmondta nekünk, hogy a vérszipolyok már több mint egy hónapja követték a cirkuszt. – Tudták, hogy jövünk? – kérdeztem. – Nem – felelte. – Más miatt követtek minket. – De maga tudta, hogy jövünk... ugye? – vonta kérdőre Harkat. Mr. Tall bánatosan bólintott. – Figyelmeztethettelek volna benneteket, de az szörnyű következményekkel járt volna. Azoknak, akik belelátnak a jövőbe, tilos befolyásolniuk. Egyedül Desmond Tiny piszkálhat bele közvetlenül az idő dolgaiba. – Tudod, hogy hová mentek, vagy hogy mikor futunk ismét össze velük? – tudakolta Mr. Crepsley. – Nem – válaszolta Mr. Tall. – Ki tudnám deríteni, de hacsak lehet, nem kutatom a jövőt. Annyit mindenesetre elárulhatok, hogy Gannen Harst a Vérszipolyok Urának legfőbb

védelmezője. Az a hat, akit megöltetek, egyszerű testőr volt, akik helyére minden további nélkül mások fognak állni. Harst a fő-fő testőr. Ahová az Ura megy, oda megy ő is. Ha őt megölitek, nagyon megnő a valószínűsége, hogy megnyertétek a jövőt. – Bár én mentem volna Harst után, és nem Vancha – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Ne vesztegesd az időt a kihagyott lehetőség feletti kesergéssel – intette fejcsóválva Evanna, aki visszatérésünk óta most szólalt meg először. – Nem úgy volt megírva, hogy az üldözésnek ebben a szakaszában te kerülj szembe Gannan Harsttal. Vanchának kellett találkoznia vele. A végzet rendelése volt. – Nézzük a tényeket – mondtam. – Már tudjuk, kivel járja az útját a Vérszipolyok Ura. Szétküldhetjük Gannen Harst személyleírását, s felszólíthatjuk a mieinket, hogy keressék őt. És ezt a szolgajelmezt sem dobhatják be még egyszer – legközelebb már felkészültek leszünk, és tudni fogjuk, kit keressünk. – Ez igaz – hagyta helyben szavaimat Mr. Crepsley. És azt se

felejtsük el, hogy nekünk nincs veszteségünk. Éppoly erősek vagyunk, mint utunk elején, de bölcsebbek, és van még három esélyünk, hogy megöljük őt. – Akkor miért érezzük olyan nyomorultul... magunkat? – kérdezte Harkat lehangoltan. – A kudarc mindig keserű pirula, amit rosszulesik lenyelni – válaszolta Mr. Crepsley. Ezek után számba vettük a sebeinket. Harkat karján csúnya vágást ejtettek, de csontja nem tört. Egy kendővel felkötöttük, és Mr. Crepsley kijelentette, hogy két éjszaka leforgása alatt meg fog gyógyulni. Az én jobb hüvelykujjam ijesztő színt öltött, de Mr. Crepsley megnyugtatott, hogy nincs elfertőződve, és rendbe fog jönni, csak pihentessem. Már alváshoz készülődtünk, amikor dühös ordítozás csapta meg a fülünket. Sietve átvágtunk a táboron – Mr. Crepsley egy vastag köpenyt borított a fejére, védekezésül a reggeli nap sugarai ellen –, s annak határán kívül megtaláltuk Vanchát, aki vadul tépte le magáról az állatbőröket, s míg az üres

brandysüveg ott hevert mellette a földön, ő üvöltve veszekedett a Nappal. – Süss meg elevenen! – kiáltotta az égre. – Nem bánom! Felőlem tégy, amit akarsz! Lássuk, mire vagy képes... – Vancha! – kiáltott rá Mr. Crepsley. – Mit művelsz? Vancha megpördült, felkapta az üveget, és Mr. Crepsley felé bökött vele, mint egy késsel. – Ne közelíts! – sziszegte. – Megöllek, ha az utamba próbálsz állni! Mr. Crepsley megtorpant. Bölcsebb volt, semhogy ujjat akarjon húzni egy részeg vámpírral, különösen ha annak olyan ereje van, mint Vanchának. – Ez hülyeség, fenség – mondta. – Gyere be. Kerítünk egy másik üveg brandyt, és segítek meginni... – ... a Vérszipolyok Urának egészségére! – rikoltotta eszelősen Vancha. – Fenség, ez őrült beszéd – próbálta csillapítani Mr. Crepsley. – Az – hagyta rá a másik hirtelen elszomorodva. – De ez egy őrült világ, Larten. Azzal, hogy megkíméltem a testvérem életét – aki egyszer megmentette az enyémet –, elértem, hogy a legádázabb ellenségünk elmenekült, és a népünknek szembe

kell néznie a bukással. Miféle világ az, ahol egy jó cselekedetből gonoszság születik? Mr. Crepsley erre nem tudott mit válaszolni. – A halál nem fog segíteni, Vancha – szólalt meg Harkat. – Nekem tudnom kellene. – Nem fog segíteni, de büntetésnek jó lesz, és én megérdemlem, hogy megbüntessenek – felelte Vancha. Ezek után hogy nézhetnék herceg és tábornok társaim szemébe? Elszalasztottam a kínálkozó alkalmat, hogy megöljem a Vérszipolyok Urát. Jobb meghalni, mint ezzel a tudattal élni tovább, és szégyenkezni mindenki előtt. – Az a terved, hogy kint maradsz, és hagyod, hogy a Nap megöljön? – kérdeztem. – Igen – nevetett kajánul. – Gyáva vagy – jelentettem ki gúnyosan. Megkeményedett az arca. – Vigyázz, Darren Shan! Épp olyan hangulatban találsz, hogy nagy kedvem van pár koponyát bezúzni, mielőtt meghalok! – És bolond – tettem rá kíméletlenül még egy lapáttal. Elrobogtam Mr. Crepsley mellett, és ép bal kezemmel vádlón Vanchára mutattam. – Ki jogosított fel arra, hogy lelépj? Miből

gondolod, hogy abbahagyhatod a keresést, és fittyet hányhatsz ránk, a társaidra? – Miről beszélsz? – dadogta zavartan. – Én már nem vagyok a kutatócsoport tagja. Ez mostantól rád és Lartenre marad. – Igen? – Megfordultam, hogy tekintetemmel megkeressem Evannát és Mr. Tallt. Ott álltak egymás mellett a társulat tagjaiból összeverődött sokaság mögött, akik a herceg nagy kiabálására összeszaladtak. – Lady Evanna! Mr. Tall! Válaszoljanak, ha tudnak – van-e még Vanchának szerepe a Vérszipolyok Ura utáni hajszában? Mr. Tall nyugtalan, zavart pillantást vetett Evannára. Ő némi tétovázás után kelletlenül így válaszolt: – Megvan benne az erő, hogy befolyást gyakoroljon a keresésre. – De elbuktam – nyögte a legnagyobb zavarban Vancha. – Egyszer– hagytam helyben a szavait. – De ki a megmondhatója, nem lesz-e még egy lehetőséged? Senki nem mondta azt, hogy mindannyiunknak csak egy lehetőségünk lesz. Abból, amit tudunk, akár mind a négy alkalom múlhat éppen terajtad!

Vancha pislogni kezdett, és szép lassan tátva maradt a szája. – De még ha egyenlően oszlanak is meg az esélyek, van még három, és Darren meg én az csak kettő – szólt közbe Mr. Crepsley. – Egyikünknek tehát kétszer kell szembeszállnia a Vérszipolyok Urával, ha mind a négy esélyt kénytelenek leszünk felhasználni. Vancha álltában himbálózva fontolgatta a szavainkat, aztán ledobta az üveget, és botladozva megindult felém. Még időben elkaptam, és megtámasztottam. – Idióta vagyok, igaz? – nyögte. – Igaz – hagytam rá mosolyogva, aztán visszavezettem az árnyékba, ahol velünk együtt szunyókált egészen az est beálltáig. Napnyugtakor felkeltünk, és összegyűltünk Mr. Tall lakókocsijában. Miközben az estéből sötét éjszaka lett és Vancha számtalan bögre forró kávéval gyógyítgatta másnaposságát –, megbeszéltük, mi legyen a következő lépés. Végül úgy döntöttünk, legjobb, ha elválunk a Cirque Du Freaktől. Szerettem volna, ha tovább maradhatunk, s így volt ezzel Mr. Crepsley is, de sorsunk másfelé rendelt. Különben is,

elképzelhető, hogy Gannen Harst seregnyi vérszipoly élén visszatér, és nem szerettünk volna sarokba szorulni, sem a cirkusz társulatát kitenni ellenségeink haragjának. Evanna nem tartott tovább velünk. Közölte, hogy visszatér a barlangjába és a békáihoz, hadd készüljön fel a közelgő tragédiákra. – Mert lesznek tragédiák – mondta, s egy-egy szikra megcsillant barna és zöld szemében. – De hogy a vámpírok vagy a vérszipolyok számára-e, azt még nem tudom. Elkerülhetetlen, hogy a végén valamelyik oldalon könnyek hulljanak. Nem mondhatom, hogy amikor elment, különösebben megéreztem volna az alacsony, szőrös, csúf boszorka hiányát. Baljós jövendölései csak nyomott hangulatot keltettek bennünk, és úgy éreztem, mindenképpen jobb lesz nélküle. Vancha úgyszintén szeretett volna elmenni, méghozzá egyedül. Jóváhagytuk, hogy visszamenjen a Vámpírok Hegyére, és elmesélje a többieknek találkozásunkat a Vérszipolyok Urával. Nekik is tudniuk kell Gannen Harstról. Vancha később újra csatlakozni fog hozzánk, követve Mr. Crepsley agyhullámait.

Röviden elbúcsúztunk cirkuszbeli barátainktól. Evrát elszomorította, hogy ilyen hamar el kell mennem, de tudta, hogy az életem enyhén szólva bonyolult. Shancus még bánatosabb volt – közelgett a születésnapja, és nagyon számított egy mesés ajándékra. Megnyugtattam, hogy útközben keresek valami izgalmas dolgot, és elküldöm neki – ámbár arról nem kezeskedhetem, hogy a születésnapjáig időben meg fog érkezni. Az ígéretem mindenesetre felvidította. Truska megkérdezte, el akarom-e vinni magammal újonnan méretre igazított kalózöltözékemet. Megkértem, hogy őrizze meg számomra – útközben csak összepiszkolnám és elszakítanám. Megesküdtem neki, hogy visszajövök, és egyszer felpróbálom. Búcsúzóul hosszan megcsókolt, aminek láttán Vanchát majd megette a féltékenység. Mr. Tall a tábor szélén ért utol bennünket. – Bocsánat, de nem jöhettem korábban. A munka. A show-nak mennie kell – mentegetőzött. – Vigyázz magadra, Hibernius – mondta Mr. Crepsley, megrázva a hórihorgas férfiú kezét. Ezúttal Mr. Tall nem húzódott el a testi érintés elől. – Te is, Larten – felelte gyászos komolysággal. Majd

végignézve rajtunk így folytatta: – Sötét idők várnak ránk, a ti felderítőutatok kimenetelétől függetlenül is. Szeretném, ha tudnátok, hogy itt, a Rémségek Cirkuszában mindig otthonra találtok – mindnyájan. Nem játszhatok ugyan olyan aktív szerepet a jövő alakításában, mint szeretnék, de menedéket tudok nyújtani. Megköszöntük az ajánlatát, majd végignéztük, amint alakját elnyeli a szeretett cirkuszát körülvevő sötét árnyék. Elbizonytalanodva bámultunk egymásra – nem akaródzott elválni. – Na! – mennydörögte végül Vancha. – Ideje, hogy elinduljak. Hosszú az út a Vámpírok Hegyéig, még suhanva is. – A hegyi erődítmény felé tartó vámpíroknak nem volt szabad suhanniuk, de háborús időkben nem vették olyan szigorúan a szabályokat, hogy ezzel is meggyorsítsák a tábornokok és hercegek közötti kommunikációt. Sorra kezet fogtunk Vanchával. Elszomorított a gondolat,

hogy el kell válnunk a vörös bőrű, világossággal viaskodó hercegtől. – Fel a fejjel – nevetett, búskomor arcomat látva. Időben vissza fogok térni, hogy másodszor is megvívjak a Vérszipolyok Urával. Szavamat adom rá, és Vancha March sohasem szegi... – Hirtelen elhallgatott. – Most “March” vagy “Harst”? – töprengett fennhangon, majd köpött egyet a lába elé, a földre. – Charna zsigereire! Már olyan régóta vagyok Vancha March – most már megmaradok mellette. Homlokához emelt kézzel tisztelgett, majd sarkon fordult, és elügetett. Hamarosan futásra váltott, aztán egy villanással elérte a suhanósebességet, és eltűnt a szemünk elől. – Hát, hárman maradtunk – motyogta Mr. Crepsley, szemét búsan ránk szegezve. – Újra, mint amikor hat évvel ezelőtt elindultunk – mondtam. – De akkor volt úti célunk – jegyezte meg Harkat. Hová megyünk... most? Választ várva Mr. Crepsleyre néztem. Vállat vont. – Ezt még később is eldönthetjük. Egyelőre csak induljunk el.

Zsákjainkat hátunkra dobva még egy utolsó, sóvár pillantást vetettünk a Cirque Du Freakre, aztán arccal a hideg, barátságtalan sötétség felé fordulva újból nekivágtunk az útnak, kiszolgáltatva magunkat a sors erőinek és az éjszaka még ezután felbukkanó rémeinek. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK... Szegődj az ellenség nyomát kutató vadászok mellé. AZ ÉJSZAKA SZÖVETSÉGESEI