NNCL v1.1. Darren Shan A HALÁL PRÓBÁI. Darren Shan regényes története ÖTÖDIK KÖNYV. Móra Könyvkiadó

NNCL1675-596v1.1

Darren Shan

A HALÁL PRÓBÁI Darren Shan regényes története ÖTÖDIK KÖNYV

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Trials of Death HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB

© Darren Shan, 2001 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével Madame Octa históriája olvasható a világhálón. akárcsak Darren Shané! Az összes rémséget megtalálod Darren Shan hivatalos honlapján:

www.darrenshan.com

Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája,

MÁSODIK KIADÁS

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2002 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2002

Norának és Daveynek – a legkedvesebb házigazdáknak a VZSR (Véres Zsigerek Rendjel) jár: a hatalmas és félelmetes Emily Fordnak Kellee “foglyot nem ejtő” Nunleynak a borzalom szakembereinek: Biddynek és Liamnek Gillie-nek és Zoének Emmának és Chrisnek

BEVEZETÉS Ha valaki azt állítja, hogy vámpírok a valóságban nem léteznek, ne higgy neki! A világ tele van vámpírokkal. Nem azokkal a gonosz, alakjukat örökösen változtató, a feszülettől rettegő lényekkel, akikről a legendák szólnak, hanem olyan tiszteletre méltó, hosszú életű, különlegesen erős teremtményekkel, akiknek vért kell inniuk, hogy életben maradhassanak. Csak épp annyira avatkoznak be az emberek dolgaiba, amennyire az elkerülhetetlen, és sohasem ölik meg azt, akinek a véréből ittak. A világ egy távoli, alig-alig megközelíthető, hóval borított szögletében emelkedik a Vámpírok Hegye, ahol tizenkét évenként a vámpírok összegyűlnek. Ilyenkor ülésezik a Vezérkar, melyen a vámpír hercegek elnökölnek (ők azok, akiknek minden vámpír engedelmességgel tartozik), és a megjelentek túlnyomó többségét a vámpír tábornokok alkotják. Ők az élveholtak társadalmának vezetői. Mr. Crepsley elvonszolt engem a Vámpírok Hegyéhez, hogy bemutasson a hercegeknek és a Vezérkarnak. Mr. Crepsley vámpír. Én vagyok az inasa, mellesleg félvámpír. A nevem Darren Shan. Hosszú, kemény és fáradságos út volt, egy barátunk, Gavner Purl, négy farkas és két törpe személy társaságában tettük meg. Ez utóbbiak roppant furcsa szerzetek; titokzatos gazdájuk, bizonyos Mr. Tiny szolgálatában állnak. Az egyiket útközben egy veszett medve megölte, amely egy halott vérszipoly vérétől tébolyodott meg. (A vérszipolyok annyiban különböznek a vámpíroktól, hogy a bőrük színe bíborlila, a szemük, a körmük és a hajuk vörös – és mindig megölik azt, akinek a vérét isszák.) A másik akkor megszólalt – első ízben, amióta törpe személy kapcsolatba lépett bárkivel –, és előadta, hogy Harkat Muldsnak hívják. Vérfagyasztó üzenetet bízott rá Mr. Tiny: hamarosan hatalomra kerül a Vérszipolyok Ura, háborúba viszi a bíborszínű vérszipolyokat a vámpírok ellen – és győzni fog! Végül megérkeztünk a Vámpírok Hegyéhez, amelynek belsejében, alagút- és barlangrendszerek mélyén gyülekeztek a vámpírok. Itt összebarátkoztam néhányukkal, többek között Seba Nile-lal, aki annak idején, Crepsley ifjúkorában, a tanítómestere volt; Vanez Blane-nel, a félszemű játékmesterrel és Kurda Smahlt-tal, aki eleddig tábornoki rangot viselt, de hamarosan herceggé fogják választani. A hercegek és a tábornokok többsége nem volt elragadtatva tőlem. Szerintük túl fiatal vagyok ahhoz, hogy vámpír lehessek, és bírálták Mr. Crepsleyt, amiért megvérezett. Hogy bebizonyítsam, méltó vagyok a félvámpírságra, vállalnom kellett az Avatási Próbákat – azaz egy sor kemény próbatételt, melyeket rendszerint a kezdő tábornokoknak kell teljesíteniük. Amikor eldöntöttem, hogy elfogadom a kihívást, felvilágosítottak: ha sikerrel teljesítem a próbákat, befogadnak a vámpírok közé. Azt azonban csak utólag árulták el (amikor már késő volt visszakozni), hogy ha kudarcot vallok – megölnek!

Khledon Lurt Termének nevezett tágas barlang szinte teljesen néptelen volt. Rajtuk kívül, akik az asztalomnál ültek – Gavner, Kurda és Harkat –, csak egyetlen vámpír volt jelen: egy magányosan üldögélő őr, aki a sörét iszogatta, és közben valami hamis dallamot fütyörészett. Nagyjából négy nap telt el azóta, hogy megtudtam: Avatási Próbákon való szereplésem alapján fognak elbírálni. Még most sem tudtam valami sokat a Próbákról, de társaim borús arcából, no meg abból, ami a Hercegek Termében elhangzott, arra következtettem, hogy győzelmi esélyeim legjobb esetben is csekélynek mondhatok. Miközben Kurda és Gavner egymás között suttogva tárgyaltak a Próbákról, én Harkatot figyeltem, akit azonban ritkán láttam (ugyanis ott fogták a Hercegek termében, és mindenféle kérdéseket tettek föl neki). Hagyományos kék öltözékében feszített, de a csuklyáját nem húzta a fejébe – már nem rejtegette előlünk hegekkel és varratokkal elcsúfított szürke arcát. Harkatnak hiányzott az orra, a füle pedig a bőre alatt rejtőzött. Két hatalmas, kerek, zöld szeme majdnem a feje tetején csücsült, egyenetlen, fűrészfogas szélű szája pedig tele volt éles fogakkal. A közönséges levegő mérgező számára – tíz-tizenkét óra alatt elpusztult volna tőle –, ezért különleges életmentő maszkot hordott. Ha evett vagy beszélt, lehúzta az állára, egyébként mindig a szája előtt viselte. Harkat egykor ember volt, de meghalt, és miután egyezséget kötött Mr. Tinyvel, ebben a testben tért vissza. Arra, hogy ki volt, és hogy miféle alkut kötött, már nem emlékezett. Harkat olyan értelmű üzenetet hozott a hercegeknek Mr. Tinytől, hogy küszöbön áll a Vérszipolyok Urának éjszakája. A Vérszipolyok Ura mitikus alak; a legenda szerint az ő érkezése adja meg a jelet a vámpírok és a vérszipolyok közötti háború kirobbantására, melyet – Mr. Tiny szerint – a vérszipolyok fognak megnyerni,

megsemmisítve a vámpírok egész haderejét. Harkat elkapta a pillantásomat, s maszkját leeresztve megkérdezte: – Láttál... sok termet? – Elég sokat – feleltem. – Vigyél... körbe... engem is. – Darrennek nem sok ideje lesz barlangi körsétákra – sóhajtott fel Kurda csüggedten. – Fel kell készülnie a Próbákra. – Mesélj még ezekről a Próbákról – kértem. – A Próbák vámpíremlékezet óta fajunk örökségének része – mondta Gavner. Gavner Purl vámpír tábornok testes, rövid barna hajú, sebhelyes, viharvert arcú. Crepsley gyakran csúfolta ziháló lélegzése és sűrű pillantásai miatt. – A régebbi időkben minden tanácskozás alatt megrendezték – folytatta Gavner –, és minden egyes vámpírnak teljesítenie kellett őket, még akkor is ha már tucatszor végigcsinálták. Körülbelül ezer évvel ezelőtt – nagyjából a tábornoki rang bevezetésével egy időben – átszervezték a Próbákat. Az új rendszerben – mert azelőtt csak hercegek és közönséges vámpírok léteztek – már csak azoknak kell alávetniük magukat, akik tábornokok szeretnének lenni. Sok egyszerű vámpír akkor is nekimegy, ha nem akar tábornoki rangot – időnként muszáj teljesíteni az Avatási Próbákat, ha valaki azt szeretné, hogy a társai tiszteljék –, de nem követelmény. – Nem értem – mondtam. – Azt hittem, ha valaki teljesíti a Próbákat, automatikusan tábornok lesz. – Nem – felelte Gavnert megelőzve Kurda, és ujjaival beletúrt a szőke hajába. Kurda Smahlt nem volt olyan izmos, mint a legtöbb vámpír – ő inkább az ész erejében hitt, mint az izmokéban –, és a többieknél kevesebb sebhelyet is viselt magán. Ámbár a bal arcán látható három apró, vörös heg elárulta, hogy a vérszipolyok egyszer és mindenkorra megjelölték. (Kurdának az volt az álma, hogy újra egyesíteni fogja a vámpírokat és a vérszipolyokat, és ezért évtizedek óta béketárgyalásokat folytatott a számkivetett gyilkosokkal.) – Ez csak az első lépés a tábornokká válás útján. Léteznek más módszerek is az erő, a kitartás és a bölcsesség kipróbálására, de ezekre később kerül sor. Az Avatási Próbákon való helytállás csupán azt jelenti, hogy az illető kivívja társai megbecsülését, és köztiszteletben álló vámpír lesz. Milyen sokszor hallottam azokat a szavakat, hogy “tekintélyes”, meg “köztiszteletben álló”! A vámpírok számára életbevágóan fontos a jó hírnév és a becsület. Az számított köztiszteletnek örvendő vámpírnak, akit a társai elismertek. – Mi történik ezeken a próbákon? – kérdeztem. – Sokféle próbatétel létezik, mind más és más – vette át a szót ismét Gavner. – Ötöt kell teljesítened. Véletlenszerűen kerülnek kiválasztásra, és egyszerre mindig csak egy. Lehet, hogy vadkanokkal kell megküzdened, vagy veszedelmes sziklákat kell megmásznod, vagy éppen kígyóktól hemzsegő gödrön kell átkelned egyik oldalról a másikra. – Kígyók? – kiáltottam fel ijedten. A Rémségek Cirkuszában a legjobb barátomnak, Evra Vonnak volt egy óriáskígyója, amelyiket megszokni ugyan megszoktam, de sohasem tudtam megkedvelni. Iszonyodtam a kígyóktól. – Darren próbatételei között nem fognak kígyók szerepelni – jelentette ki Kurda. – Az utolsó kígyótenyésztőnk kilenc éve halt meg, és azóta senki sem állt be a helyére. Maradt ugyan néhány kígyónk, de azok még egy dézsát sem töltenének meg, nemhogy egy gödröt! – A Próbákra egymást követő éjszakákon kerül sor – folytatta Gavner. – Kettő között mindössze egynapi pihenő van engedélyezve, ezért a kezdésnél különösen is óvatosnak kell lenned, ha már az elején megsebesülsz, nem sok időd marad a felépülésre. – Ami azt illeti, ebben akár szerencséjeis lehet – gondolkodott hangosan Kurda. – Nyakunkon az Élveholtak Fesztiválja. – Az mi? – tudakoltam. – Nagyszabású ünnepség, melyet annak örömére rendezünk, hogy a tanácskozásra jövő vámpírok mindegyike megérkezett – magyarázta Kurda. – A Vérkő segítségével pár éjszakával ezelőtt felkutattuk a későn jövőket, megtudtuk, hogy már csak hárman vannak úton a hegy felé. Ha az utolsó is befut, kezdetét veszi a Fesztivál, és attól kezdve három nap, három éjjel nem foglalkozunk hivatalos ügyekkel. – Ez igaz – bólintott Gavner. – Ha az ünnepség éppen a próbáid idején kezdődik el, akkor kapsz háromnapi pihenőt. Sokat nyernél vele! – Feltéve persze, hogy a későn jövök időben megérkeznek – jegyezte meg borús képpel Kurda. Ő szemmel láthatóan esélyt sem adott nekem arra, hogy teljesíteni tudom a próbákat. – Miért vagy olyan biztos abban, hogy kudarcot fogok vallani? – kérdeztem tőle. – Nem arról van szó, hogy kevésre tartalak – válaszolta Kurda. – Egyszerűen csak túl fiatal és túl tapasztalatlan vagy. Nem elég, hogy fizikailag felkészületlen vagy a feladatra, időd sem volt arra, hogy felbecsüld, valójában mi előtt állsz, és gyakorolj előtte. Bedobtak a mély vízbe, és ezt nem tartom sportszerűnek. – Még mindig a sportszerűség témáján lovagolsz? – szólalt meg a hátunk mögött egy hang – Mr. Crepsley.

Vele volt Seba Nile, a Vámpírok Hegyének szállásmestere is. Leültek, és néma főhajtásokkal üdvözöltek bennünket. – Túl készségesen beleegyeztél a Próbákba, Larten – felelte rosszallóan Kurda. – Nem gondolod, hogy alaposabban ismertetned kellett volna a szabályokat Darrennel? Még azt sem tudta, hogy a próbákon való elbukás a biztos halált jelenti! – Ez igaz? – fordult felém Mr. Crepsley. Bólintottam. – Mindeddig azt hittem, kiszállhatok, ha a dolog nem sikerül. – Ó! Világosabban meg kellett volna mondanom. Bocsánatot kérek. – Kicsit elkéstél a bocsánatkéréssel – húzta el az orrát Kurda. – Mindazonáltal kitartok a döntésem mellett – folytatta Mr. Crepsley. – Kényes helyzet volt. Rosszul tettem, hogy megvéreztem Darrent – semmit sem hozhatok fel a mentségemre. Mindkettőnk érdekében fontos lenne, hogy valamelyikünk tisztára mossa a nevünket. Ha rajtam múlt volna, vállaltam volna a kihívást, de a Hercegek Darrent választották. Márpedig az ő szavuk, amennyire én tudom, kötelez bennünket. – Egyébként még koránt sincs veszve minden – szólt Seba Nile. – Amikor hírét vettem a dolognak, egyenesen a Hercegek Termébe siettem, és felidéztem a már csaknem feledésbe merült “Felkészülési időszak” című záradékot. – A micsodát? – kérdezte Gavner. – Amikor még nem voltak tábornokok, a vámpírok nem készültek évekig a Próbákra – magyarázta Seba. – Sorsot húztak, amelyen kaptak egy próbatételt – ahogy most is –, de nem kezdtek hozzá rögtön a teljesítéséhez, hanem kaptak egy éjszakát és egy nappalt a felkészülésre. Ennyi gyakorlási idő állt rendelkezésükre. Sokan döntöttek úgy, hogy nem veszik igénybe a felkészülési időszakot – rendszerint azok, akik korábban már teljesítették a próbákat –, de senki sem kockáztatta a jó hírét azzal, hogy kihasználta annak előnyeit. – Sohasem hallottam erről a záradékról – morogta Gavner. – Én igen – jegyezte meg Kurda –, csak éppen soha nem jutott eszembe. Ma is érvényben van még? Több mint ezer éve nem alkalmaztuk. – Attól, hogy kiment a divatból, még nem vált érvénytelenné – nevetgélt Seba. – A felkészülési időszakot hivatalosan sohasem törölték el. És mivel Darren esete rendkívülinek mondható, megkértem a hercegeket, engedjék meg neki, hogy éljen ezzel a lehetőséggel. Mika persze ellenezte – ennek a vámpírnak a vérében van az ellenkezés –, de Paris meggyőzte. – Ezek szerint Darrennek huszonnégy órája van, hogy felkészüljön minden egyes próbatételre – összegezte Mr. Crepsley. – És mindegyik után huszonnégy órát pihenhet – ami összesen negyvennyolc órás kihagyást jelent az egyes Próbák között. – Ez jó hír – kiáltotta felderülő arccal Gavner. – Van még más is – folytatta Mr. Crepsley. – Arra is sikerült rávennünk a hercegeket, hogy töröljenek néhány baljósnak ígérkező próbát, amelyek nyilvánvalóan meghaladják Darren teljesítőképessége határait. – Mintha azt mondtad volna, hogy nem fogsz szívességekért folyamodni – jegyezte meg Gavner vigyorogva. – Nem is – válaszolta Mr. Crepsley. – Én csupán azt kértem, hogy a hercegek használják a józan eszüket. Ésszerűtlen volna egy vakot arra kérni, fessen egy képet, vagy egy némát, hogy énekeljen. Éppígy értelmetlen volna elvárni egy félvámpírtól, hogy telivér vámpírokkal egyenlő feltételek mellett versenyezzen. Még úgy is sok próbatétel marad, ha kiemelik azokat, amelyek Darren képességeivel minden kétséget kizáróan teljesíthetetlenek. – Én ezzel együtt sem tartom tisztességesnek a dolgot – zsörtölődött Kurda, majd szembefordult a vén Seba Nile-lal. – Van még más régi törvény is, amelynek jó hasznát vehetnénk? Olyasmi, hogy például gyerekek nem versenyezhetnek, vagy hogy akkor sem lehet megölni őket, ha elbuknak? – Semmi ilyesmiről nem tudok – felelte Seba. – Csak hercegeket nem lehet megölni, ha kudarcot vallanának az Avatási Próbákon. Az összes többi vámpírra ugyanazok a szabályok érvényesek. – Miért indulnának hercegek a Próbákon? – kérdeztem csodálkozva. – Réges-régen nekik is éppúgy részt kellett venniük a Tanácsülések idején megrendezett Próbákon, mint mindenki másnak – felelte Seba. – Némelyek időről időre mind a mai napig megcsinálják, ha úgy érzik, hogy próbára kell tenniük magukat. De vámpír nem ölhet meg herceget, ezért ha egy herceg úgy bukik el a Próbán, hogy közben nem hal meg, senki sem végezheti ki. – Mi történik ilyenkor? – kíváncsiskodtam. – Nem sok ilyen eset történt – mondta Seba. – Az a néhány, akikről tudok, elhagyta a Vámpírok Hegyét, és a vadonban érte utol a halál. Mindössze egy – Fredor Morsh – maradt meg a helyén a Hercegek Termében. Ez akkoriban történt, amikor a vérszipolyok elszakadtak tőlünk, és minden vezetőnkre szükségünk volt. Mihelyt a helyzet valamelyest rendeződött, elment, hogy szembenézzen a végzetével. – Gyere – mondta Mr. Crepsley, s nagyot ásítva felállt. – Elfáradtam. Ideje nyugovóra térnünk.

– Azt hiszem, én most nem tudnék elaludni – vetettem ellene. – Muszáj – mordult rám. – Ha teljesíteni akarod a Próbákat, életbevágóan fontos, hogy kipihenten vágj neki. Minden erődre és lélekjelenlétedre szükséged lesz. – Oké – sóhajtottam, és melléje szegődtem. Harkat is felállt. – Viszontlátásra holnap – köszöntem el a többi vámpírtól, akik viszonzásképpen gyászos képpel bólintottak. A cellámba érve igyekeztem a lehető legkényelmesebben elfészkelődni a függőágyamban – a vámpírok általában koporsóban aludtak, de én borzadtam tőle –, és Harkat is bemászott a sajátjába. Csak nagy sokára tudtam elszundítani, de végül sikerült, és bár egy teljes nappalt nem aludtam át, az éjszaka közeledtével viszonylag tiszta fejjel ébredtem. Akkor jelentkeztem a Hercegek Termében, hogy megtudjam, miből fog állni az első életre-halálra menő próbatételem.

A Hercegek Terme előtt Arra Sails várt Mr. Crepsleyre és rám. Arra a Vámpírok Hegyén ritkaságszámba menő női vámpírok egyike volt. Bátor harcos hírében állt, egyenlő vagy talán még különb is, mint a legtöbb férfi. Itt-tartózkodásom alatt, korábban megküzdöttünk egymással, és elnyertem nehezen kiérdemelhető tiszteletét. – Hogy vagy? – kérdezte, és megrázta a kezem. – Tűrhetően – feleltem. – Ideges vagy? – Igen. – Annak idején én is az voltam – mondta mosolyogva. – Csak a bolond vág neki úgy a Próbáknak, hogy még csak nem is ideges. Az a fontos, hogy ne ess pánikba. – Megpróbálom. – Remélem, nem veszed tőlem rossz néven, amit a Hercegek Termében mondtam – folytatta némi krákogás után. Arra ugyanis azt javasolta a hercegeknek, hogy vessenek engem alá a próbatételeknek. – Nem hiszek abban, hogy a vámpírok élete könnyű, még ha gyerekekről van is szó. Kemény életet élünk, amely nem való a gyengéknek. Ahogy odaát mondtam, szerintem meg fogsz felelni, de ha nem, én akkor sem fogok könyörögni, hogy hagyjanak életben. – Értem. – Azért még barátok maradunk? – Igen. – Ha szükséged van segítségre a felkészülésben, szólj nekem – folytatta. – Én háromszor teljesítettem a Próbákat. Be akartam bizonyítani – nem is annyira másoknak, mint inkább magamnak –, hogy jó vámpír vagyok. Kevés olyan dolog van, amit nem ismerek belőlük. – Gondolni fogunk rá – mondta Mr. Crepsley, és meghajtotta magát Arra előtt. – Udvarias vagy, mint mindig, Larten – jegyezte meg Arra. – És ugyanolyan jóképű... Majdnem hangosan felnevettem. Mr. Crepsley – jóképű? Még az állatkerti majomketrecben is tudtam volna nála vonzóbb külsejű egyedeket mutatni! De Mr. Crepsley olyan természetesen fogadta a bókot, mintha már hozzászokott volna az efféle hízelgéshez, és ismét meghajolt. – Te pedig éppoly gyönyörű, mint mindig – válaszolta. – Tudom – szaladt fülig Arra szája, s azzal elment. Mr. Crepsley feszült figyelemmel nézett utána, s máskor ünnepélyesen komoly arcán különös, álmodozó kifejezés jelent meg. Amikor észrevette, hogy vigyorgok, összehúzott szemöldökkel rám rivallt: – Min vigyorogsz? – Semmin – feleltem nagy ártatlanul, majd óvatosan megkérdeztem: – A barátnője volt? – Ha éppen tudni akarod, Arra valamikor a társam volt – közölte kimérten. – Úgy érti, a felesége? – pislogtam csodálkozva. – Bizonyos értelemben. – Sohasem említette, hogy nős! – bámultam rá tátott szájjal. – Nem vagyok az – már nem. De valaha az voltam. – Mi történt? Elváltak? Megrázta a fejét. – A vámpírok nem házasodnak és válnak úgy, ahogy az emberek. Mi inkább átmeneti időre elkötelezzük magunkat egy társ mellett. – Már megint kezdi? – néztem rá összeráncolt homlokkal. – Ha két vámpír egy párt akar alkotni – magyarázta –, megállapodnak, hogy bizonyos ideig – rendszerint öt vagy tíz évig – együtt fognak élni. Az idő leteltével megállapodhatnak újabb öt vagy tíz évben, vagy abban, hogy

útjaik elválnak. A mi kapcsolataink nem szokványosak, legalábbis emberi léptékkel mérve. Mivel nem lehetnek gyerekeink, ugyanakkor ilyen hosszú életet élünk, közülünk csak nagyon kevesen maradnak egész életükben élettársi viszonyban. – Furcsa. – A vámpíroknál ez a szokás – vont vállat Mr. Crepsley. Ezen elgondolkoztam. – Még ma is érez valamit Arra iránt? – kérdeztem végül. – Csodálom és tisztelem őt – válaszolta szűkszavúan. – Nem erre gondoltam. Szereti? – No nézd! – kiáltotta hirtelen, s láttam, hogy a nyaka elvörösödik. – Ideje, hogy megjelenjünk a hercegek színe előtt. Siessünk... nem szabad elkésnünk. És olyan gyors léptekkel indult el, mintha ezzel akarná elejét venni minden további személyes természetű kérdésnek. A Hercegek Termében Vanez Blane köszöntött bennünket. Mint játékmester ő felelt a három küzdőterem állapotáért, és felügyelt a versenyzőkre. Egyik szeme hiányzott, ezért bal felől elég félelmetes külsejűnek látszott. De ha az ember szemtől szemben vagy jobb kéz felől nézte, az első pillantásra láthatta, hogy egy kedves, barátságos vámpírral van dolga. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Készen állsz a Próbákra? – Nagyjából – feleltem. Félrehúzott, és halkan azt mondta: – Nem muszáj, ha nem akarod, de megbeszéltem a hercegekkel, és nincs ellenükre, ha megkérsz, hogy legyek a Próbákra felkészítő oktatód. Ez azt jelenti, hogy mesélek neked a teljesítendő feladatokról, és segítek a felkészülésedben. Amolyan párbajsegéded leszek, vagy mint az edző egy bokszmérkőzésen. – Jól hangzik – feleltem. – Nem bánod, Larten? – fordult Vanez Mr. Crepsley-hez. – Egyáltalán nem – hangzott a rövid válasz. – Úgy terveztem, hogy én leszek Darren oktatója, de te sokkal alkalmasabb vagy erre a munkára. Biztos, hogy nem esik nehezedre? – Persze, hogy nem – jelentette ki Vanez határozottan. – Akkor megegyeztünk. Mindhárman kezet fogtunk, és kölcsönösen egymásra mosolyogtunk. – Különös érzés ennyire a figyelem középpontjában lenni – mondtam. – Hogy annyian eltérnek a szokásuktól csak azért, hogy segítsenek nekem. Minden újonnan érkezettel így bánnak? – Az esetek többségében igen – válaszolta Vanez. – A vámpírok törődnek egymással. Muszáj – a világon mindenki más gyűlöl minket, vagy fél tőlünk. A vámpírok mindig számíthatnak a társaik segítségére. – Kacsintott egyet, és hozzátette: – Még egy olyan gyáva fickóéra is, mint Kurda Smahlt. Vanez nem gondolta komolyan, hogy Kurda gyáva volna – csak jólesett csipkelődnie azzal, aki hamarosan herceg lesz –, de a vámpírok közül sokan valóban annak tartották. Kurda nem szerette a harcot, a háborút, és hitt abban, hogy a vérszipolyokkal békét lehet kötni. Sok vámpír ezt teljességgel lehetetlennek tartotta. Egy őr elkiáltotta a nevemet, mire előreléptem, s a kör alakban elhelyezett padok mellett elhaladva kimentem az emelvényhez, ahol a hercegek trónszékei álltak. Vanez szorosan a hátam mögött állt, Mr. Crepsley azonban ülve maradt a székén – csak a Próbákra felkészítő oktatók kísérhették az emelvényhez a küzdőket. Paris Skyle, a fehér hajú, ősz szakállú herceg – egyszersmind a legöregebb élő vámpír – megkérdezte, elfogadom-e a sorshúzással nekem jutó Próbát. Mondtam, hogy elfogadom. Akkor fennhangon kihirdette, hogy felelevenítették a “Felkészülés időszaka” elnevezésű szabályt, valamint hogy néhány próbát, tekintettel a testmagasságomra és a koromra, kihagytak. Megkérdezte, van-e valakinek ellenvetése. Mika Ver Leth – aki eredetileg a Próbára bocsátást indítványozta – láthatóan helytelenítette ezt az engedményt, de csak bosszúsan babrálta fekete inge redőit, szólni nem szólt semmit. – Nagyon helyes – nyugtázta Paris Skyle. – Akkor kisorsoljuk az első próbát. Egy zöld ruhás őr számozott kövekkel teli zacskót hozott az emelvényhez. Közölték velem, hogy tizenhét kő van a zacskóban, mindegyikbe egy számot véstek bele, melyek egy-egy próbát jelölnek, és amelyiket kihúzom, azt a próbát kell teljesítenem. Az őr megrázta a zacskót, majd megkérdezte, akarja-e valaki megvizsgálni a köveket. Az egyik tábornok felemelte a kezét. Ez volt a gyakorlat – a köveket mindig megvizsgálták –, így aztán nem izgattam magam miatta, csak néztem előttem a padlót, és igyekeztem elhallgattatni gyomrom ideges korgását. Amikor megtörtént a kövek szemrevételezése, és minden rendben találtatott, az őr ismét megrázta a zacskót, majd odanyújtotta elém. Én becsukott szemmel belenyúltam, megragadtam az első követ, amely a kezembe akadt, és kihúztam.

– A tizenegyes – kiáltotta az őr. – A Vízi Labirintus. A teremben ülő vámpírok között halk sugdolózás, mormogás kezdődött. – Ez most jó vagy rossz? – kérdeztem Vaneztől, miközben a követ odavitték a hercegekhez ellenőrzés végett. – Attól függ – felelte. – Tudsz úszni? – Tudok. – Akkor első próbatételnek ugyanolyan jó, mint akármelyik másik. Lehetett volna rosszabb is. Miután a követ megvizsgálták – majd félretették, nehogy másodszor is kihúzzam –, Paris közölte velem, hogy holnap alkonyatkor kell jelentkeznem a próbatételre. Sok szerencsét kívánt nekem – őt ugyan hivatalos teendői távol fogják tartani, de egy másik herceg jelen lesz –, azzal elbocsátott. A termet elhagyva Vanez és Mr. Crepsley társaságában sietve indultunk, hogy felkészüljünk első életveszélyes próbatételemre. A Vízi Labirintus egy mesterséges, alacsony mennyezetű, vízzáró falú építmény volt. A négy külső falán elhelyezett négy ajtón lehetett ki- és belépni. Középről, ahonnan majd el kell indulnom, rendes körülmények között öt-hat perc alatt lehet kijutni belőle – feltéve, hogy nem tévedek el. De lévén ez próbatétel, egy a testsúlyom felényit nyomó követ kellett magammal cipelnem, ami persze lelassította a mozgásomat. A kővel együtt nyolc-kilenc perc már jó teljesítménynek számított. Ámde! Nemcsak a kővel kellett megküzdenem, hanem a vízzel is. Mert a próba első pillanatától fogva csöveken keresztül vizet szivattyúztak át föld alatti forrásokból a Labirintusba. A víz még jobban lelassította az ember mozgását, és így rendszerint negyedórába telt, míg valaki kitalált az útvesztőből. Ha ennél tovább tartott, az illető meglehetősen komoly bajba került – mert a Labirintus pontosan tizenhét perc alatt telt meg színültig vízzel. – Életbevágóan fontos, hogy ne essél pánikba – intett Vanez. Odalent voltunk az egyik gyakorlólabirintusban, az igazi valamivel kisebb hasonmásában. Az útvonal persze nem egyezett – a Vízi Labirintus falait ugyanis körös-körül el lehetett mozdítani, így az útvesztő minden alkalommal más és más képet mutatott – de tapasztalatszerző gyakorlásra nagyon megfelelt. – A Labirintusban kudarcot vallottak többsége a pániktól elvesztette a fejét – folytatta Vanez. – Csakugyan ijesztő lehet, amikor a víz szintje egyre emelkedik, és az előrehaladás mind nehezebbé és lassúbbá válik. Ezt a félelmet le kell küzdened, és minden erőddel az útvonalra kell összpontosítanod. Ha hagyod, hogy a víz elterelje a figyelmedet, összezavarodsz – és akkor véged. Az éjszaka első felét azzal töltöttük, hogy újra meg újra végigjártuk a Labirintust. Vanez megtanította, hogyan rajzoljak gondolatban térképet. – Külsőre a Labirintus minden fala ugyanolyan, de valójában nem egyformák – magyarázta. – Vannak megkülönböztető jegyek – egy elszíneződött kő, egy darabka egyenetlenség a padlón, egy repedés, vagy bármi. Ezeket az apró különbségeket kell megjegyezned, és ezekből kell megszerkesztened a belső térképedet. Így ha olyan folyosóhoz érsz, ahol már jártál, fel fogod ismerni, és nyomban, minden időveszteség nélkül elindulhatsz, hogy egy másik kijárót keress. Órákat töltöttem azzal, hogy gondolatban térképeket rajzoltam az útvesztőről. A dolog természetesen sokkal nehezebb, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az első néhány folyosót még könnyű volt megjegyezni – egy kicsorbult kő a bal felső sarokban, egy mohos kavicsa következő padozatán, az utána következőben a mennyezet kövei közt egy furcsa, dudoros darab – de minél messzebb jutottam, annál több jelet kellett megjegyeznem, és az egész annál zavarosabbá vált. Minden folyosón valami újdonságot kellett felfedeznem, mert ha olyan jelet használok, amilyet egyszer, egy másikban már megjegyeztem, könnyen összekeverhetem a két folyosót, és a végén csak körbeforgok. – Nem figyelsz oda! – rivallt rám Vanez, amikor gyors egymásutánban a hetedik vagy a nyolcadik alkalommal is leblokkoltam. – Igyekszem – morogtam vissza –, de nagyon nehéz. – Az igyekezet kevés – dörrent rám. – Ki kell kapcsolnod minden más gondolatot. Felejtsd el a Próbákat, a vizet, és hogy mi lesz, ha nem sikerül. Felejtsd el a vacsorát, a reggelit, és minden egyebet, ami elvonná a figyelmedet. Semmi másra ne gondolj, csak a Labirintusra. Teljesen be kell töltenie a gondolataidat, mert ha nem, a sorsod meg van pecsételve. Nem volt könnyű, de minden erőmet beleadtam, és nem egészen egy óra leforgása alatt jelentős javulást értem el. Vaneznek igaza volt – a megoldás abban rejlett, hogy minden más gondolat útját eleve el kellett vágnom. Nyilván unalmas órákon át a kivezető utat keresgélni egy labirintusban, de éppen az volt a feladatom, hogy nagyra értékeljem ezt az egyhangúságot. A Vízi Labirintusban bármiféle izgalom megzavarhat, és végső soron megölhet. Mihelyt kellő jártasságra tettem szert a térképkészítés gyakorlatában, Vanez egy hosszú kötelet tekert a derekamra, s a kötél másik végére egy nem túl nagy követ erősített. – Ez csak a testsúlyod negyedrésze – mondta. – Később majd nehezebbel is megcsináljuk, de nem akarlak a

Próba előtt túlságosan kifárasztani. Most az a lényeg, hogy hozzászokj, aztán hozok egy másik követ, amelyik a súlyod harmadát nyomja, s a végén, egy rövid időre, csak hogy megtapasztald az érzést, kipróbáljuk az igazi súlyt is. A követ nem találtam túlságosan nehéznek – lévén félvámpír, sokkal erősebb voltam, mint ember koromban –, mindazonáltal meglehetősen kényelmetlennek tűnt. Egyrészt lassította az előrejutásomat, másrészt undok módon megakasztott a sarkokon, vagy beleakadt a repedésekbe, és ilyenkor meg kellett állnom, hogy kiszabadítsam. – Nagyon fontos: rögtön állj meg, mihelyt érzed, hogy beakadt valamibe – figyelmeztetett Vanez. – Ösztönösen rángatni akarod majd a kötelet, hogy gyorsan kiszabadítsd, de ezzel többnyire csak rontasz a helyzeten, és a végén még tovább is tart, mire megszabadulsz. A másodpercek életbevágóan fontosak a Labirintusban. Jobb módszeresen cselekedni, és négy-öt másodpercet veszíteni azzal, hogy kiszabadítod magad, mint kapkodással elvesztegetni tíz vagy húsz másodpercet. Voltak módszerek, amelyekkel elejét lehetett venni a kő és a kötél gyakori beakadásának. Amikor például sarokhoz vagy fordulóhoz érkeztem, meg kellett ragadnom a kötelet, és egészen közel kellett húznom magamhoz a követ – így már kevésbé hajlamos a megakadásra. Az is hasznos volt, ha pár percenként megráztam a kötelet – így mindvégig laza maradt. – Minden ilyesmit automatikusan kell csinálnod – intett Vanez. – Az agyadban semmi másnak nem lehet helye, mint a Labirintus térképének. Minden egyebet ösztönösen kell csinálnod. – Hiába minden – nyögtem lerogyva a padlóra. – Hónapok kellenének, hogy rendesen felkészülhessek erre. Teljesen reménytelen! – Már hogy lenne reménytelen! – üvöltötte Vanez. Aztán leguggolt mellém, és ujjával a bordáim közé bökött. – Érzed ezt? – kérdezte, és éles körmű ujját beledöfte a húsomba. – Jaj! – löktem félre a kezét. – Hagyja abba! – Fájt? – kérdezte, és újra belém bökött. – És ez? – Igen, fájt! Egy mordulással megint döfött rajtam egyet, aztán felállt. – Képzeld csak el, mennyivel hegyesebbek a nyársak a Halál Termében – mondta. Keserves sóhajjal feltápászkodtam, és letöröltem az izzadságot a homlokomról. Felkaptam a kötelet, megráztam, és indultam tovább a Labirintusban, magam után vonszolva a követ, s gondolatban térképeket rajzolva, ahogy Vanez tanította. Végül ebédszünetet tartottunk, és a Khledon Hurt Teremben összetalálkoztunk Mr. Crepsleyvel és Harkattal. Nem voltam éhes – persze, az idegességtől –, de Vanez erősködött, hogy ennem kell. Azt mondta, a Próba idején minden csepp energiámra szükségem lesz. – Hogy halad? – kíváncsiskodott Mr. Crepsley. Szerette volna végignézni a kiképzésemet, de Vanez közölte vele, hogy csak útban lenne. – Kifejezetten jól – hümmögte Vanez egy nyárson sült patkány csontjait ropogtatva. – Hogy őszinte legyek, igaz, jó képet vágtam, amikor szóba hozták a Próbák dolgát, de magamban arra gondoltam – bocsánat a szójátékért –, ez a víz túl mély lesz neki. A Vízi Labirintus ugyan nem tartozik a legkegyetlenebb próbatételek közé, de sok id?t igényel a felkészülés. A fiú azonban gyorsan tanul. Még jócskán van mit begyakorolnia – vízzel még nem is próbáltuk –, de már sokkal optimistább vagyok, mint néhány órával ezelőtt. Harkat magával hozta Madame Octát, és ezúttal denevérhúslevesben áztatott kenyérmorzsával etette. Beleegyezett, hogy ő viseli a pók gondját, míg én a Próbáimmal vagyok elfoglalva. A vámpíroktól kissé távolabb húzódva beszédbe elegyedtem a törpe személlyel. – Elboldogulsz vele? – kérdeztem. – Igen. Könnyű őt... gondozni. – Csak ne engedd ki a kalitkájából – figyelmeztettem. – Aranyosnak látszik, de a csípése halálos. – Tudom. Sokszor... figyeltelek... kettőtöket... a Cirque Du Freak... színpadán. Harkat beszéde kifejezetten javult – sokkal kevésbé mosta össze a szavakat –, de továbbra is hosszú szüneteket kellett tartania, hogy mondat közben levegőt tudjon venni. – Mit gondolsz... kész leszel, mire... a Próba elkezdődik? – kérdezte. Vállat vontam. – E pillanatban a Próbák izgatnak a legkevésbé. Még abban sem vagyok biztos, hogy az edzést be tudom-e fejezni. Vanez keményen megdolgoztat. Biztosan így kell, de teljesen ki vagyok dögölve. A legszívesebben bebújnék az asztal alá, és egy hétig mást se csinálnék, csak aludnék. – Kihallgattam... amit a vámpírok... beszéltek – mondta Harkat. – Sokan... kötnek fogadásokat rád. – Ó? – ültem föl érdeklődve. – És milyeneket? – Nincs sok... holmijuk, amire... fogadást köthetnek. A ruháik... ékszerek. A legtöbben... ellened fogadnak...

Kurda és Gavner... és Arra... állják a legtöbb... fogadást. Ok... hisznek benned. – Jó ezt hallani – mosolyogtam. – És Mr. Crepsley? Harkat megrázta a fejét. – Azt mondta... ő nem fogad. Főleg... gyerekekre nem. – Jellemző erre a sótlan, undok vén csibészre – húztam el a szám, s igyekeztem, hogy a hangomon ne érződjék túlságosan a csalódottság. – De hallottam... amit Seba Nile-lal... beszélgetett – folytatta Harkat. – Azt mondta... ha elbuksz, megeszi... a köpenyét. Boldogan elnevettem magam. – Miről társalogtok? – érdeklődött Mr. Crepsley. – Semmiről – néztem föl rá vigyorogva. Az evés végeztével Vanezzel visszaindultunk a Labirintusba, ahol nehezebb kövekkel, és vízben gyakoroltunk tovább. Ezek az órák életem legnehezebb pillanatai közé tartoztak. Mire Vanez végre-valahára azt mondta, hogy ennyi elég, eljött a pihenés ideje, már olyan fáradt voltam, hogy mozdulni sem bírtam. Végül két együttérző őrnek kellett bevinnie a függőágyamba. Amikor fölébredtem, minden tagom sajgott és teljességgel merev volt. Úgy éreztem, be sem tudok menni a Labirintusba, nemhogy kikeveredjek belőle! De pár perces járkálás után elmúlt a merevség, és minden a legnagyobb rendben volt. Rájöttem, hogy Vanez pontosan annyit gyakoroltatott velem, amennyit kellett. Egyszer és mindenkorra az eszembe véstem: ezentúl nem kételkedem a taktikai elgondolásaiban. Éhes voltam, de Vanez meghagyta, hogy ébredés után semmit se egyek – nehéz helyzetben akár egy-két fölös kiló is végzetes lehet. Amikor eljött az idő, Mr. Crepsley és Vanez felkeresett. Mindketten a legjobb ruhájukat vették föl: Mr. Crepsley élénkvörösben pompázott, Vanez valamivel halványabb volt mellette barna tunikájában és nadrágjában. – Készen állsz? – kérdezte Vanez. Bólintottam. – Éhes vagy? – Mint egy farkas! – Helyes – mosolygott. – A próba után a vendégem vagy életed legfinomabb ebédjére. Erre gondolj, amikor bajba kerülsz – sokat segít, ha van valami, amire várakozni lehet. Végigmentünk a fáklyákkal megvilágított folyosókon, egészen a Vízi Labirintusig. Vanez előttem lépkedett, Mr. Crepsley és Harkat mögöttem. Vanez bíborvörös zászlót lengetett, annak jeléül, hogy egy vámpírt kísér az Avatási Próbára. Amerre csak elhaladtunk, a vámpírok különös mozdulattal köszöntöttek: jobb kezük középső ujjának hegyével megérintették a homlokukat, ugyanakkor mutató- és gyűrűsujjuk hegyét a két szemhéjukra tették, hüvelyk– és kisujjukat pedig szétterpesztették. – Miért csinálják ezt? – kérdeztem Vaneztől. – Ez a szokás – felelte. – Ezt a mozdulatot “a halál érintése jelének” hívjuk. Azt jelenti: “Még a halálban is légy győzedelmes”. – Nekem elég lenne, ha csak sok szerencsét kívánnának – morogtam. – Ennek kicsit más a csengése – kuncogott Vanez. – Mi hiszünk abban, hogy a vámpírok istenei méltányolják azokat, akik nemes halált halnak. Megáldanak minket, ha egy vámpír büszkén fogadja a halált, és megátkoznak, ha valamelyikünk gyarló módon meghunyászkodik a halál előtt. – Szóval a saját érdekükben kívánják el tőlem, hogy bátran haljak meg – jelentettem ki gúnyosan. – A közösség érdekében – igazított ki Vanez komolyan. – Egy köztiszteletben álló vámpír mindig a saját érdekei elébe helyezi a klán javát. Még a halálban is. A jellel erre emlékeztetnek téged. A Vízi Labirintust egy hatalmas barlangban kialakított gödörben építették meg. Föntről úgy nézett ki, mint egy hosszú, téglalap alakú doboz. A gödröt negyven-ötven vámpír vette körül – ennél többen nem fértek be a barlangba. Ott láttam közöttük Gavnert, Kurdát, Seba Nile-t és Arra Sailst – valamint Mika Ver Lethet, a vámpír herceget, aki a próbák végrehajtására ítélt engem. Mika intett, hogy lépjünk elébe, majd ünnepélyesen bólintott Vaneznek és Mr. Crepsleynek, s végül jéghideg tekintetét megpihentette rajtam. Ezúttal is a már megszokott fekete ruha volt rajta, s még Mr. Crepsley-nél is szigorúbbnak látszott. – Felkészültél a Próbára? – kérdezte. – Felkészültem. – Tudod, mi vár rád? – Tudom. – A négy kijáraton kívül nincs más mód a Labirintusból való menekülésre – mondta. – Ha ezen a Próbán kudarcot vallasz, nem kell szembenézned a Halál Termével. – Inkább a nyársak, mint a vízbe fülladás – mordultam fel.

– Ezzel a legtöbb vámpír így volna – mondta egyetértően. – De nem kell aggódnod – ez állóvíz, nem folyó. – Mi köze ennek bármihez? – kérdeztem összevont szemöldökkel. – Az állóvíz nem tudja csapdába ejteni a vámpír lelkét – magyarázta. – Ó, ez az ósdi mese! – nevettem. Sok vámpír hitt abban, hogy ha egy folyóban vagy patakban leli halálát, a víz örök időkre foglyul ejti a lelkét. – Ez engem egy csöppet sem zavar. Inkább belefulladni nem szeretnék! – Akár így lesz, akár úgy, sok szerencsét kívánok – mondta Mika. – Nem, nem kíván – fintorogtam. – Darren! – sziszegte Mr. Crepsley. – Hagyd csak – intette le egy kézmozdulattal Mika. – Hadd mondja el a fiú, amit akar. – Maga kötelezett a próbák teljesítésére – mondtam. – Nem hitte el, hogy elég jó vagyok ahhoz, hogy vámpír lehessek. Boldoggá fogja tenni, ha elbukom, mert az a maga igazát fogja bizonyítani. – Az inasod nincs valami nagy véleménnyel rólam, Larten – jegyezte meg Mika. – Fiatal még, Mika. Nincs tisztában azzal, hol a helye. – Ne mentegetőzz miatta. Csak kimondta, amit gondol. – Ismét hozzám fordult. – Egyvalamiben igazad van, Darren Shan – nem hiszem, hogy megvan benned az, amivel vámpír módjára sikert érhetsz el. Ami pedig a többi kijelentésedet illeti... – Megrázta a fejét. – Egy vámpír sem örül, ha látja egy másik bukását. Őszintén remélem, hogy bebizonyítod: nem volt igazam. Szükségünk van derék és tiszteletre méltó vámpírokra – ma még inkább, mint valaha. Vérrel teli pohárral fogok tisztelegni előtted, ha kiállod a Próbát, és kész vagyok a nyilvánosság előtt beismerni, hogy rosszul ítéltelek meg. – Ó – feleltem zavartan –, akkor elnézést kérek azért, amit mondtam. Szent a béke? A fekete hajú, sastekintetű herceg ajkán feszes kis mosoly jelent meg. – Szent a béke – mondta, majd hangosan tapsolt egyet, és éles hangon felkiáltott: – Az istenek áldjanak meg a vámpírok szerencséjével! Ezzel kezdetét vette a Próba. Bekötötték a szememet, rátettek egy hordágyra, és négy őr becipelt a Labirintus közepébe – azért így, hogy ne tudjam megjegyezni az útvonalat. Mihelyt letettek, levették a szememről a kendőt. Egy körülbelül másfél méter széles, nem egészen két méter magas szűk folyosón találtam magam. Ennél a próbánál nem jött rosszul, hogy kicsi vagyok – a magas vámpíroknak meg kellett görnyedniük, ami még tovább nehezítette a járást. – Készen állsz? – kérdezte az egyik őr. – Igen – feleltem, s máris körbenéztem a folyosón, hol találom az első jelet. Bal kéz felől észrevettem egy fehéres követ a falban, és e kőtől kiindulva kezdtem rajzolni virtuális térképemet. – Itt kell állnod, amíg nem kezd el folyni a víz – mondta az őr. – Ez lesz a jele, hogy kezdetét veszi a Próba. Ha mi elmegyünk, téged attól kezdve senki sem tud ellenőrizni, így abban sem tud senki megakadályozni, hacsak nem a lelkiismereted, hogy csalj. – Nem fogok csalni! – kiáltottam felháborodva. – Meg fogom várni a vizet! – Ebben biztos vagyok – mosolygott bocsánatkérően a vámpír. – Akkor is el kellett mondanom – ez a hagyomány. Az őrök megragadták a hordágyat, és különlegesen puha talpú cipőjükben nesztelenül távoztak. A Labirintus tetejére üvegbura alá rejtett kis gyertyákat tettek, így minden bizonnyal akkor is jól fogok látni, ha a víz már magasan áll. Pattanásig feszülő idegekkel vártam, mikor kezd végre bugyogni a víz. Odabent egy gyáva hang folyton noszogatott, induljak csak el, még mielőtt megkapom a jelt. Soha senki nem fogja megtudni. Jobb egy kis szégyennel élni, mint az ostoba büszkeség miatt meghalni. Nem hallgattam a hangra – soha többé nem tudnék Mr. Crepsley, Gavner vagy a többiek szemébe nézni, ha csalnék. Végre bugyborgó hang hallatszott, és a közeli cső nyílásából folyni kezdett a víz. Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és a követ magam után húzva sietve elindultam. Szabályos időközönként megráztam a kötelet, ahogy Vanez tanította. Jó idővel indultam. A víz alig jelentett akadályt, és mindenfelé, amerre elhaladtam, sok feltűnő, jól megjegyezhető követ láttam. Nem estem pánikba, amikor zsákutcába kerültem, vagy vissza kellett fordulnom egy olyan folyosóról, ahol korábban már jártam; ilyenkor felszegtem a fejem, és egy másik folyosón indultam tovább. Öt-hat perc múlva nehezebbé vált az előrehaladás. A víz már a térdem fölé ért. Minden lépésnél erőt kellett kifejtenem, mivel a kő olyan súlyos lett, mintha legalábbis egy tonnát cipeltem volna. Nehezemre esett a lélegzés is, sajogtak az izmaim, különösen a lábamban és a hátamban. De még ekkor sem estem pánikba. Vanez erre is felkészített. El kellett fogadnom a vizet, s nem volt szabad

harcolnom vele. Éreztem, hogy lelassul az iramom, de nem foglalkoztam vele. Sok vámpír ott követte el a hibát, hogy megpróbált gyorsabban lépkedni – ettől idő előtt kimerültek, és soha nem értek a cél közelébe. Újabb pár perc telt el. Kezdtem nyugtalankodni. Nem lehetett tudni, mennyire voltam közel vagy távol a céltól. Lehet, hogy a kijárat ott várt a következő fordulónál – de az is lehet, hogy egészen másutt jártam. Mindenesetre ha látnám, felismerném – mind a négy ajtóra hatalmas fehér X-et festettek, melynek közepén jókora fekete gomb virított. Mindössze a gombot kell megnyomnom, mire az ajtó kinyílna, a víz kizúdulna, és én biztonságban lennék. Csak meg kellene találni. A víz már a mellemig ért, és a kő minden lépéssel egyre súlyosabb lett. Már nem rázogattam a kötelet – túl nagy erőfeszítést igényelt –, és éreztem, ahogy ott vonszolódik mögöttem, minduntalan azzal fenyegetve, hogy egyszer beakad a két lábam közé. Néha előfordult, hogy valamelyik vámpír lába körül összegubancolódott a kötél, és mivel ettől mozdulni sem tudott, ott helyben megfulladt. Befordultam egy újabb sarkon, és ekkor a kötél megakadt valamiben. Meghúztam kicsit – hiába. Vettem egy nagy levegőt, és lebuktam a víz alá, hogy megnézzem, mi történt. A kő beakadt a fal egy széles repedésébe! Mindössze pár másodpercbe tellett, amíg kiszabadítottam, mégis megtörtént a baj: amikor újra kidugtam a fejem a vízből, hirtelen ráeszméltem, hogy a világon minden kitörlődött az agyamból. Vajon jártam már ebben az alagútban? Körülnéztem, van-e valami ismerős jel, de egyet se láttam. Odafönt az egyik falon megpillantottam egy sárga követ, amiről rémlett, hogy korábban már elmentem mellette, de nem voltam benne biztos. Eltévedtem! Meglódultam. A folyosó végére érve befordultam egy másikba, s közben kétségbeesetten próbáltam rájönni, hol vagyok. Lassanként erőt vett rajtam a pánik. Csak az járt a fejemben: “Meg fogok fulladni!” “Meg fogok fulladni!” Elhaladhattam akár egy tucatnyi útbaigazító jel mellett, de annyira rossz idegállapotba kerültem, hogy egyiket sem ismertem föl. A víz már az államat nyaldosta, s bele-belecsapott a számba is. Fröcskölve csapkodtam magam előtt, mintha azzal arrébb tudnám tolni. Megtántorodtam, és elestem. Köpködve, zihálva evickéltem a felszínre, s rémületemben sikoltozni kezdtem... ... és ez végre magamhoz térített. A saját üvöltésemet hallva észhez tértem. Visszaemlékeztem arra, amit Vanez tanácsolt; megálltam, becsuktam a szememet, és addig nem moccantam, amíg úrrá nem lettem a vad rémület rohamán. Semmi másra nem gondoltam, csak az ünnepi lakomára, ami ezután vár rám. A friss húsra, a vad erdei gyökerekre és gyümölcsökre. Az embervérrel teli palackra, amelytől felfrissülhetek. És desszertnek a forró, lédús erdei bogyókra. Kinyitottam a szemem. A szívem már nem kalapált olyan vadul: a pánik első, legsúlyosabb rohamán szerencsésen túl voltam. Lassan, jel után kutatva, elindultam végig a folyosón. Ha rátalálok egyre, biztos, hogy eszembe jut a gondolatban megrajzolt térkép többi része is. Elértem a folyosó végére – semmi. A következő folyosó is ismeretlen volt számomra. Akárcsak az azután következő. És az utána következő. Éreztem, hogy ismét készül elborítani a pánik, amikor megláttam egy gyertyatartót, amit egy halványszürke, kör alakú kőre helyeztek – ez is az egyik jelem volt! Merev tekintettel bámultam a gyertyát, és vártam, hogy lelki szemeim előtt megjelenjen a térkép. Az agyam hosszú másodperceken keresztül ugyanolyan rémítően üres maradt, mint előtte – de aztán szépen kirajzolódott előttem a térkép. Előbb csak egyes részletei jelentek meg, egyik a másik után, majd hirtelen az egész összeállt. Még pár másodpercig ott álltam mozdulatlanul, hogy mielőtt továbbindulok, biztos legyek benne: minden világos. A víz már az alsó ajkamig ért. Az előrehaladás szinte lehetetlenné vált. Lomha ugrásokkal kellett előbbre-előbbre lódítanom magam, vigyázva, hogy a fejemet a víz fölött tartsam, de közben be ne üssem a folyosó mennyezetébe. Mennyi idő még, míg elfogy a levegőm? Három perc? Négy? Sokkal több nem lehet. Meg kell találnom a kivezető utat – méghozzá gyorsan! A fejemben lévő térképre összpontosítva megpróbáltam kitalálni, milyen messze lehetek attól a ponttól, ahonnan elindultam. Számításaim szerint közel járhattam az egyik oldalfalhoz. Ha így van, és a kijárat is közel esik, akkor van esélyem. Máskülönben a Próba gyakorlatilag véget ért. Egy sarkon befordulva nekimentem az első oldalfal síkjának. Azonnal felismertem, mert a kövei sötétebbek és durvább felületűek voltak, mint a labirintus közfalai. Fehér X nem volt ráfestve, a szívem mégis megdobbant az örömtől. Nyomban kitöröltem agyamból a térképet már nem volt rá szükségem –, és végigsiettem a fal mentén a következő sarokig, hátha meglátom a várva várt X-et. Az oldalfal négy különböző részét találtam meg, de egyiken sem volt kijárat. A víz már majdnem a plafonig ért. Egy ideje már inkább úsztam, mint lépkedtem, számat a folyosó tetejére szorítva, hogy kapjak levegőt. Minden rendben lett volna, ha nincs az a nyavalyás kő – mivel úszás közben magam után kellett vonszolnom, annyira lelassított, hogy voltaképpen inkább csak másztam a vízben, semmint úsztam. Amikor megálltam levegőt venni, ráeszméltem, hogy eljött a pillanat, amikor döntő elhatározásra kell jutnom. Vanez erre is felkészített a gyakorlólabirintusban.

Mindvégig remélte, hogy nem jutok el ebbe a szakaszba, de ha mégis, életbe vágó a helyes döntés. Ha így folytatom, elpusztulok. Alig haladtam valamicskét, és a víz egy vagy két percen belül elborítja az arcomat, és megfulladok. Itt az idő, hogy mindent egy lapra tegyek fel. Egy utolsó próbálkozás. Ha velem van a vámpírok szerencséje, akkor életben maradok. Ha nem... Vettem néhány mély lélegzetet, aztán lebuktam a víz alá, s lementem a fenékre. Fölemeltem a követ, hanyatt fordultam, rátettem a hasamra, és háton úsztam tovább. Elég ügyetlen dolognak látszott – minduntalan az orromba ment a víz –, de ez volt az egyetlen módja, hogy a kő ne húzzon le. A vámpírok tovább tudják visszatartani a lélegzetüket, mint az emberek – akár öt vagy hat percig is –, de mivel a hátamon úsztam, szüntelenül levegőt kellett kieresztenem az orromon, hogy a víz ne tudjon felszaladni az orrlyukaimba. Így két, legfeljebb három percem maradt, mielőtt elfogy a levegőm, és megfulladok. Úszva elértem egy újabb sarkot, s végignéztem a hosszú folyosón. Amit láttam, abból arra következtettem, hogy a végében nem lehet más, mint egy újabb oldalfal, de túlságosan messze voltam ahhoz, hogy ki tudjam venni, van-e rajta X vagy nincs. Rémlett, mintha volna, de lehet, hogy csak a képzeletem játszott velem – Vanez óvott a víz alatti káprázatoktól. Úszni kezdtem föl a folyosón. Félúton rájöttem, hogy nem X volt az, amit látni véltem – a kőfal egyik hosszú repedése tévesztett meg –, így aztán megfordultam, és gyorsan elindultam vissza, amerről jöttem. A kő súlya egyre nyomott lefelé. Megálltam, letettem a lábam a folyosó padlójára, aztán elrugaszkodtam, ráfeküdtem a vízre, és úsztam tovább. Hasztalan fürkésztem, meglátok-e egy újabb oldalfalat; a két következő sarkon túl csak újabb folyosók nyíltak meg előttem. Kezdtem kifogyni az oxigénből. Egyre nehezebben és nehezebben tudtam mozgatni a karomat és a lábamat. A következő forduló sem vezetett oldalfalhoz, de már nem volt időm, hogy egy újabb sarkot keressek. Minden erőmet összeszedve elúsztam a rövid folyosó végéig, ahol jobbra fordultam. Ismét egy rövid folyosóra jutottam. Ahogy elindultam rajta, a kő lecsúszott a hasamról, s végigkaristolt. Ösztönösen feljajdultam. A víz betódult a számon, s kiszorította a levegőt. Köhögve lódultam meg a mennyezet felé, hogy pótoljam az elveszett levegőt, de amikor felértem, rádöbbentem, hogy a víz felülkerekedett rajtam – nincs több levegő, amit beszívhatnék! Csak tapostam a vizet, miközben némán átkoztam a sorsomat és a vámpír isteneket. Eljött hát a vég. Megtettem mindent, amit csak megtehettem, de az nem volt elég. Az lesz a legjobb, ha most kinyitom a számat, benyelem a vizet, és a lehető leggyorsabban véget ér ez az egész. Meg is tettem volna, csakhogy ez a folyosó nem volt valami jól megvilágítva, és valahogy nem esett volna jól sötétben meghalni. Így nagy kínnal-keservvel újra lemerültem a fenékre, fölemeltem a követ, megint hanyatt fordultam, s a követ a hasamra téve, úszni kezdtem előre, hogy egy világosabb helyet keressek a halálom helyszínéül. Ahogy a folyosó végén balra fordultam, megláttam az oldalfal sötét köveit. Eszembe jutott, milyen izgalomba jöttem volna még pár perce is ettől a látványtól, és bágyadtan elmosolyodtam, Átfordultam a hasamra, hogy a lábamon állva érjen utol a halál – és ekkor megdermedtem. A falon ott volt az X! Bambán bámultam rá, miközben kincset érő légbuborékok gyöngyöztek ki a számon. Vajon most is csak a képzeletem játszik velem? Egy újabb repedés a falon! Csak az lehet. Ekkora szerencsém nem lehet. Jobb, ha nem is törődöm vele, hanem... Nem! Csakugyan X volt! Már nem volt se levegőm, se erőm, de az X puszta látványától új erőre kaptam. Eddig nem is sejtett tartalékaimat előszedve mint akit puskából lőttek ki, erőteljes lábtempózással megindultam a fal felé. Fejjel mentem neki, s miután visszapattantam róla, megfordultam, és tanulmányozni kezdtem az egyenetlen felszínű, nagy X-et. Annyira örültem, hogy majdnem elfelejtettem megnyomni a közepén lévő gombot. Milyen komikus lett volna – eljönni egészen idáig, és a célnál elbukni! De szerencsére megúsztam ezt a méltatlan helyzetet! A bal kezem jóformán magától mozdult, az ujjaim megtalálták és megnyomták az X közepébe helyezett fekete gombot. A gomb benyomódott, és amikor a kő visszacsúszott a falba, az X eltűnt. A víz sustorogva zúdult ki a falban keletkezett nyíláson át. Engem is magával sodort, ki az ajtón, ahol csak azért álltam meg, mert a kő fennakadt valamin. A szemem és a szám csukva volt, és ahogy a víz, mint valami áradat, átfolyt rajtam, kis ideig úgy tűnt, még mindig a labirintus fenekén vagyok. De lassanként apadt a vízszint, és ráeszméltem, hogy tudok lélegezni. Miközben mélységesen mélyet lélegeztem, kinyitottam a szemem, de rögtön hunyorognom kellett. A barlangban sokkal világosabb volt, mint fél órával ezelőtt, amikor Vanez Blane lehozott ide. Úgy éreztem magam, mintha a tengerparton sütkéreznék egy meleg nyári napon. Hangos éljenzés és kiabálás ütötte meg a fülemet. Kábán, mint a szárazra vetett hal, körülpislogtam. Örömtől ragyogó arcú vámpírok rohantak felém, pocsolyákon átgázolva, izgatottan hujjogatva. Annyira ki

voltam merülve, hogy nem ismertem fel az egyes arcokat. Egyet azért megfigyeltem: az élen rohanónak narancsszínű tüskehaj meredez a fején. Hát persze, ki más lenne, mint Mr. Crepsley? Amikor elvonult a víz, föltápászkodtam, megálltam a Vízi Labirintus ajtajában, és arcomon bárgyú vigyorral lapogattam a dudort, mely akkor keletkezett a koponyámon, amikor bevágtam a fejem a falba. – Megcsináltad, Darren! – bömbölte Mr. Crepsley, és hosszú karjával átölelt; ez igazán ritka érzelmi megnyilvánulás volt nála. Aztán egy másik vámpír is átölelt, miközben azt üvöltötte: – Már azt hittem, neked annyi! Olyan sokáig tartott, hogy biztos voltam benne, nem tudtad megcsinálni. Kipislogtam a vizet a szememből, és akkor megismertem Kurdát és Gavnert. És közvetlenül mögöttük Vanezt és Arrát. – Mr. Crepsley? Kurda? Vanez? Mit keresnek itt a tengerparton, fényes nappal? – kérdeztem. – Megsülnek a napon, ha nem vigyáznak. – Félrebeszél! – hahotázott valaki. – Csodálod? – felelte Mr. Crepsley, és büszkén átölelt. – Szeretnék leülni egy kicsit – motyogtam. – Szóljatok, ha már lehet homokvárat építeni. – Azzal letottyantam a fenekemre, s a barlang tetejét fürkészve szentül meg voltam győződve, hogy a kék eget látom magam fölött. Boldogan dudorászni kezdtem magamban, mialatt a vámpírok mind ott sürögtek-forogtak körülöttem.

Amikor másnap felébredtem, úgy reszkettem, mint egy sáros-loncsos patkány. Tizenöt órát vagy még többet is aludtam egyvégtében! Vanez állt mellettem, ő köszönt jó reggelt. A kezembe nyomott egy kisebb bögrét, valami sötét színű folyadék volt benne, és rám parancsolt, hogy igyak. – Mi ez? – kérdeztem. – Brandy – felelte. Még soha nem ittam brandyt. Csak az első korty volt émelyítő, de utána egész kellemesnek találtam. – Csak lassan! – nevetett Vanez, látva, hogy döntöm lefelé. – Be fogsz rúgni! Letettem a bögrét, és vigyorogva csuklottam egyet. Ebben a pillanatban eszembe jutott a Próba. – Megcsináltam! – kiáltottam felszökkenve. – Megtaláltam a kivezető utat! – Meg ám! – bólogatott Vanez. – De nagyon szoros volt. Több mint húsz percet voltál bent. A vége felé már úsznod kellett, ugye? – Igen – válaszoltam, és elmeséltem, mi minden történt a Labirintusban. – Kiválóan teljesítetted – mondta Vanez, amikor befejeztem a beszámolót. – Ész, erő és szerencse – egy vámpír sem élhet sokáig, ha nincs meg mindhárom épp a kellő mennyiségben. Vanez elkalauzolt a Khledon Lurt Terembe, hogy egyek valamit. Az ott tartózkodó vámpírok tapssal fogadtak, és körém gyűltek, hogy gratuláljanak, milyen nagyszerűen teljesítettem a Próbát. Úgy tettem, mint aki félvállról veszi a dolgot; megjátszottam a szerény ibolyát, de belül hősnek éreztem magam. Már a harmadik tányér denevérhúslevest és az ötödik szelet kenyeret ettem, amikor megjelent a teremben Harkat Mulds. – Örülök... hogy túlélted – mondta a maga egyszerű, közvetlen modorában. – Én is – nevettem el magam. – Az ellened... fogadók... vesztettek, mert... teljesítetted az... első Próbát. Most majd... többen fogná rád... fogadni... hogy nyerjenek. – Jó ezt hallani. Te fogadtál rám valamiben? – Nekem... semmim sincs... hogy fogadhattam... volna – felelte Harkat. – Ha lett volna... feltettem volna rád. Mialatt beszélgettünk, elterjedt egy hír a teremben, amely megzavarta a jelen lévő vámpírok nyugalmát. Fülelni kezdtünk, és megtudtuk, hogy hajnal előtt megérkezett az egyik utolsónak befutó vámpír; egyenesen a Hercegek Termébe ment, ahol jelentést tett: idefelé jövet egy vérszipoly nyomára bukkant. – Lehet, hogy ugyanarról a vérszipolyról van szó, akit mi találtunk az úton – kockáztattam meg, a halott vérszipolyra utalva. – Lehet – mormolta minden meggyőződés nélkül Vanez. – Most kicsit magatokra hagylak benneteket. Maradjatok itt. Nem leszek sokáig távol. Amikor a játékmester visszajött, feldúltnak tűnt. – Patrick Gouldernek hívják a vámpírt – újságolta. – Teljesen más úton jött, és a nyomok egészen frissek voltak. Szinte bizonyos, hogy ez egy másik vérszipoly. – Mit jelent ez? – kérdeztem, a körülöttünk lévő vámpírok izgatottságát látva magam is elbizonytalanodva. – Nem tudom – ismerte be Vanez. – De két vérszipoly a Vámpírok Hegyéhez vezető utakon aligha lehet

véletlen egybeesés. És ha ehhez még hozzávesszük Harkat üzenetét a Vérszipolyok Uráról, akkor a helyzet cseppet sem szívderítő. Ismét elgondolkodtam Harkat üzenetén és Mr. Tiny hajdani kijelentésén, miszerint a Vérszipolyok Ura háborút fog indítani a vámpírok ellen, és meg fogja őket semmisíteni. Eddig más dolgok nyugtalanítottak, sőt ezután is – a Próbáknak még távolról sem volt vége –, de aligha lehetett figyelmen kívül hagyni az egész vámpírklánt fenyegető jóslatot. – Mindazonáltal minket most nem érdekelnek a vérszipolyok ténykedései – jelentette ki Vanez. – Nekünk most a Próbákra kell összpontosítanunk. A többi ügyet hagyjuk azokra, akik a leginkább fel vannak készülve az elintézésükre. De bármennyire is igyekeztünk kerülni a témát, a híresztelések egész nap követtek bennünket mindenhová, és ettől kezdve senki sem ejtett több szót az én előző éjszakai teljesítményemről – amikor az egész faj jövője forgott kockán, többé senkit sem érdekelt egy egyszerű félvámpír sorsa. Akkor sem igen figyelt fel rám senki, midőn alkonyatkor Vanez Blane társaságában megjelentem a Hercegek Termében. Néhányan a bíborszínű zászló láttán jobb kezük ujjait a homlokukra és a szemhéjukra nyomták (ez volt a halál érintésének a jele), de annyira el voltak merülve a gondolataikban, hogy nem tudták megvitatni velem az első Próbám sikeres teljesítését. Sokáig kellett várakoznunk arra, hogy a hercegek magukhoz intsenek bennünket – a tábornokaikkal közösen próbálták kideríteni, vajon mit akarnak a vérszipolyok, és hányan ólálkodhatnak a hegy körül. Kurda kiállt elidegenedett szövetségesei mellett. – Ha meg akartak volna támadni minket, megtehették volna az úton, amikor egyenként vagy kettesével jöttünk ide – kiabálta. – Lehet, hogy a visszafelé vezető úton akarnak megtámadni – vágott vissza valaki. – Miért tennék? – nézett rá kihívóan Kurda. – Eddig sem támadtak meg minket soha. Miért kezdenék most? – Talán a Vérszipolyok Urának utasítására – kockáztatta meg egy öreg tábornok, s szavai nyomán ideges morgás jelezte a többiek egyetértését. – Képtelenség! – horkant fel Kurda. – Én nem hiszek ezekben a régi mesékben. De még ha igazak is, Mr. Tiny azt mondta, közeledik az éjszaka – s nem azt, hogy már itt is van a nyakunkon. – Kurdának igaza van – jelentette ki Paris Skyle. – Meg különben is: gyávaságra vallana, ha a hegy felé vezető úton jövet vagy menet, egyenként támadnának meg bennünket – márpedig a vérszipolyok nem gyávák. – Akkor miért vannak itt? – kiáltotta valaki. – Mit akarnak? – Lehet, hogy velem akarnak találkozni – felelte Kurda. A teremben minden vámpír döbbenten meredt rá. – Mi okuk lenne rá? – kérdezte Paris. – A barátaim – sóhajtott fel Kurda. – Én ugyan nem hiszek ebben a Vérszipolyok Ura mesében, de sok vérszipoly igen, és sokakat éppúgy nyugtalanít, mint minket. Ők sem akarnak háborút, akárcsak mi. Lehet, hogy Mr. Tiny nekik is üzent, ahogy nekünk, és az a kettő, akit az úton láttunk, azért jött, hogy figyelmeztessen engem, vagy hogy megbeszéljük egymással ezt a dolgot. – De Patrick Goulder nem találta meg a másik vérszipolyt – emlékeztette Kurdát Mika Ver Leth. – Ha még életben van, nem kellett volna azóta kapcsolatba lépnie veled? – Hogyan? – tudakolta Kurda. – Egy vérszipoly mégsem ballaghat oda a kapuhoz, hogy név szerint érdeklődjön utánam. Az első pillanatban megölnék. Ha üzenetet hoz, akkor talán valahol a közelben várja, hogy elmenőben elkaphasson engem. Ez sokak szemében értelmes elgondolásnak tűnt, de voltak, akik elvetették – szerintük maga a feltételezés, miszerint egy vérszipoly útnak indul csak azért, hogy segítsen egy vámpírnak, őrültség. És a vita így folyt még órákig. Mr. Crepsley ritkán szólalt meg. Leginkább csak üldögélt a helyén, nem messze az első sortól, és figyelmesen hallgatta a többieket, miközben láthatóan erősen gondolkodott. Annyira elmerült a vita követésében, hogy észre sem vette, amikor megérkeztem. Végül a beszélgetés egyik lélegzetvételnyi szünetében Vanez előreosont, odasúgott valamit az egyik őrnek, aki előrement az emelvényhez, és belesuttogott Paris Skyle fülébe (az egyetlenbe, mivel a jobbat sok évvel ezelőtt lenyisszantották). A herceg bólintott, majd hangos tapssal csendet kért. – Megfeledkezünk a kötelességeinkről, barátaim – szólt fennhangon. – A vérszipolyokról érkező hírek aggasztóak, de nem boríthatják fel a tanácskozás normális menetét. Van itt egy ifjú félvámpír, akinek minden perc drága. Nem élvezhetnénk néhány perc nyugalmat, hogy napirendre tűzhessük az ő mindennél sürgetőbb ügyét? Amikor a vámpírok visszaültek a helyükre, Vanez fölkísért az emelvényre. – Gratulálok az első Próbád sikeres teljesítéséhez, Darren – mondta Paris. – Köszönöm – válaszoltam udvariasan. – Én, aki sohasem tanultam meg úszni, különösen is csodállak ezért a kockázatos megmenekülésért – tette hozzá Nyíl, a hatalmas, tar koponyájú herceg, akinek mindkét karja és a feje is tele volt tetoválva nyílhegyekkel.

– Én a te helyedben nem jutottam volna ki élve. – Jól szerepeltél, ifjú Shan – csatlakozott hozzájuk Mika Ver Leth is. – Egy jó kezdés fél győzelem. Még nagy utat kell megtenned, de készséggel elismerem, minden bizonnyal tévedtem veled kapcsolatban. – Ha időnk engedné, szívesen meghallgatnánk többet is a Labirintusban szerzett tapasztalataidból – sóhajtotta Paris. – De sajnos, ezt a beszámolót későbbre kell halasztanunk. Felkészültél a következő próbatételed kisorsolására? – Felkészültem. Előteremtették a számozott köveket tartalmazó zacskót. Miután ellenőrizték a köveket, belenyúltam, és a fenekéről kihalásztam egyet. – A huszonhármas – Kiáltotta az őr, miután megvizsgálta a követ. – A Tűk Ösvénye. – Azt hittem, csak tizenhét próba van – morogtam oda Vaneznek, mialatt a követ elvitték bemutatni a hercegeknek. – Tizenhét neked – hangzott a válasz. – De összesen hatvannál is több van. Sok kimaradt, mert jelenleg nem teljesíthető – mint például a kígyókkal teli verem –, mások meg a testméreteid és az életkorod miatt nem jöhetnek számításba. – Ez nehéz próba? – érdeklődtem. – Könnyebb, mint a Vízi Labirintus – felelte Vanez. – És a méreted is előnyödre válik. Ennél jobbat nem is remélhettünk volna. A hercegek szemügyre vették a követ, kihirdették jóváhagyásukat, aztán félrerakták, és minden jót kívántak nekem. Udvariasak voltak hozzám, de megértettem, hogy más köti le a figyelmüket, és nem éreztem magam mellőzöttnek. Miközben Vanezzel elhagytuk a termet, hallottam, amint újra fellángol a vita a vérszipolyokról. A levegőben érezhető feszültség majdnem olyan fullasztó volt, mint a Vízi Labirintust elárasztó baljós víztömeg. A Tűk Ösvényének nevezett hosszú, szűk üreg telis-tele volt éles, hegyes függő és álló cseppkövekkel. Vanez megmutatta, mielőtt elkezdtünk volna gyakorolni egy másik barlangban. – Az egész csak annyi, hogy végig kell mennem köztük? – kérdeztem. – Ennyi az egész. – Ez nem valami nehéz próba, ugye? – faggatóztam tovább bizakodva. – Majd meglátjuk, ugyanígy fogod-e gondolni holnap is – mordult fel. – Az álló cseppkövek rendkívül síkosak – elég egy rossz mozdulat, és egy szempillantás alatt felnyársalhatod magad. A függő cseppkövek közül pedig sok csak egy hajszálon függ, és akár egy váratlan zajtól is könnyen lezuhanhat. Ha egy ilyen eltalál, simán keresztüldöf. Figyelmeztetése ellenére továbbra is úgy gondoltam, ez könnyű menet lesz. De az első gyakorlási óra végére megváltoztattam a véleményemet. Egy olyan barlangban gyakoroltunk, ahol a sztalagmitok korántsem voltak olyan élesek és síkosak, mint a Tűk Ösvényén meredezők, és a sztalaktitok sem törtek és zuhantak le minden előzetes figyelmeztető jel nélkül. De bármennyire szelíd helynek tűnt is ez a másikhoz képest, többször jártam közel ahhoz, hogy felnyársaljam magam, és csak Vanez Blane fürge kezének köszönhettem, hogy megúsztam! – Mert nem fogod meg elég erősen! – ripakodott rám, amikor egyszer kis híján kiszúrtam az egyik szememet. Az álló cseppkő végigkaristolta az arcomat, és Vanez a nyálát kente rá a vágásra, hogy elállítsa a vérzést (az én nyálamnak, mivel még csak félvámpír voltam, nem volt ilyen sebforrasztó hatása). – Olyan, mintha egy bezsírozott oszlopon kellene megkapaszkodnom – fakadtam ki. – Épp ezért kell erősebben fognod. – De fáj! Összekaszabolja a tenyeremet. – Mi a jobb? – vágott a szavamba Vanez. – A vérző tenyér vagy a szívedbe fúródó hegyes cseppkő? – Hülye kérdés – morogtam. – Akkor hagyd abba a hülye viselkedést! – csattant fel. – Cafatokra fogod vagdosni a tenyeredet a Tűk Ösvényén – ezt nem lehet megúszni. Félvámpír vagy, úgyhogy a sebeid hamar be fognak gyógyulni. Nem szabad törődnöd a fájdalommal, az a fontos, hogy jó erősen megmarkold a cseppköveket. A próba után bőven lesz időd azon siránkozni, hogy mi lett a szegény kis ujjacskáiddal, meg hogy soha többé nem fogsz tudni zongorázni. – Azt eddig se tudtam – fortyantam fel dühösen, de attól kezdve szót fogadtam, és szorosabban markoltam az álnok kőoszlopokat. A foglalkozás végeztével Vanez különleges füveket és leveleket rakott a kezemre, hogy enyhítsék a fájdalmaimat, és a rám váró megpróbáltatásra megkeményítsék a tenyeremet. Egy ideig úgy éreztem, mintha égetnék az ujjaimat, de aztán a fájdalom fokozatosan enyhült, és mire elérkezett a gyakorlás második szakasza, már csak tompa lüktetést éreztem a két karom végében. Ezúttal a rejtett veszélyekre összpontosítottunk. Vanez megtanította, hogy alaposan vizsgáljak meg minden álló cseppkövet mielőtt egész súlyommal rátámaszkodnék. Ha valamelyik le találna törni, akkor zuhanás közben érhet utol a halál, vagy a reccsenés hangjára sorra letörnének a függő cseppkövek, ami éppoly nagy veszélyeket rejtene magában.

– Fél szemed mindig a mennyezeten legyen – intett Vanez. – A leváló függő cseppkövek nagy részét könnyen el lehet kerülni, egyszerűen csak el kell hajolni előle. – Mi van, ha nem lehet kikerülni? – kérdeztem. – Akkor bajban leszel. Ha egy megindul feléd, és semmiképpen sem lehet kitérni előle, akkor lökd félre, vagy kapd el. Elkapni nehezebb, de hasznosabb – ha félrelöksz az útból egy függő cseppkövet, az leválik és összetörik. Ettől a zajtól még a tető is leszakadhat. – Mintha azt mondta volna, hogy ez könnyebb lesz, mint a Vízi Labirintus – keseregtem. – Könnyebb – nyugtatott meg. – Ahhoz, hogy a Labirintusból kijuss, jócskán kellett szerencse is. A Tűk Ösvényén sokkal inkább te irányítod az eseményeket – az életed a saját kezedben van. A felkészülés harmadik menetére megjelent Arra Sails is, hogy egyensúlyjavító gyakorlatokat végeztessen velem. Bekötött szemmel kellett átmásznom egy csomó életlen cseppkő között, ezáltal megtanultam puszta érintéssel manőverezni köztük. – Rendkívül jó az egyensúlyérzéke – mondta Arra Vaneznek. – Ha nem fog összerándulni a markába hasító Fájdalomtól, akkor kiállja a próbát. Végül, sok órányi gyakorlás után, Vanez visszaküldött a cellámba, hogy szundítsak egyet. Ezúttal is csak annyit gyakoroltatott, amennyire épp szükségem volt. Akármilyen fáradt voltam, a függőágyban töltött pár óra elteltével frissnek és mindenre elszántnak éreztem magam. A Tűk Ösvényéhez nem jöttek el a vámpírok, hogy végignézzék a második próbatételemet. Vagy a Hercegek Termébe zárkóztak be, vagy valamelyik tanácsteremben gyűltek össze, hogy megvitassák a vérszipolyok miatt kialakult helyzetet. Csak Mr. Crepsley jelent meg, hogy biztasson, továbbá Gavner Purl és Seba Nile, de rajtuk kívül Harkat volt az egyetlen ismerős arc kicsinyke szurkolótáboromban. Az egyik őr szólt, hogy a hercegek elnézésemet kérik, de nem tudnak elnökölni a próbán. Vanez némileg sérelmezte a dolgot – kijelentette, hogy a próbát el kell halasztani, ha egyetlen herceg sincs jelen –, de az őr felidézett egy-két múltbeli esetet, amikor a hercegek szintén nem tudtak részt venni a próbán, mégis lefolytatták a távollétükben. Vanez megkérdezett, ragaszkodom-e a hercegi jelenléthez – azt mondta, ha kiverjük a huppot, talán rá tudjuk venni a hercegeket, hogy a Próbát halasszák későbbre egy vagy két éjszakával, míg egyikük időt tud szakítani a személyes megjelenésre –, de én azt feleltem, inkább szeretnék túlesni rajta. Az őr, akit a hercegek hozzám küldtek, megbizonyosodott róla, hogy tudom, mi a teendőm. Sok szerencsét kívánt, majd a Tűk Ösvényének bejáratához kísért, és ott utamra bocsátott. Felkapaszkodtam az első álló cseppkőre, és végignéztem a csillogó tüskék tengerén lent és fönt. Igen találóan nevezték el ezt a helyet – innen tényleg úgy festett, mint egy töméntelen tűből kirakott út. Legyűrve hideglelős rémületemet nagyon lassan, mint egy kígyó, mászni kezdtem előre. Itt nem kellett sietni; ha életben akartál maradni, lassan és biztosan kellett mozognod. Minden cseppkőoszlopot megvizsgáltam, mielőtt ránehezedtem volna: innen is, onnan is óvatosan megráztam, hogy lássam, elbírja-e a súlyomat. A lábam elhelyezése okozta a legfőbb gondot. A lábujjaimmal nem kapaszkodhattam bele az álló cseppkövek hegyébe, tehát csak valahova lejjebb léphettem, így olykor két oszlop közé kellett beékelnem a lábfejemet. Ezáltal ugyan áttehettem a testsúlyomat a karomról és a kezemről, de amikor tovább kellett lépnem, összevissza vagdostam a térdemet és a combomat. Azokon a helyeken volt a legrosszabb, ahol a függő cseppkövek mélyen lenyúltak az állók fölé. Ilyenkor valósággal végig kellett nyúlnom az álló cseppkövek tetején, hogy kígyószerű vonaglással araszoljak tovább előre. Sok csúnya vágást kellett elszenvednem a mellemen, a hasamon és a hátamon. Egy idő után megirigyeltem a hindu fakírokat, akik megtanultak szöges ágyon feküdni! Az út ötödénél járhattam, amikor megcsúszott a bal lábam, és nagy dördüléssel beleütközött az egyik álló cseppkőoszlopba. Amikor a magasból hideglelős csengés-bongást hallva fölpillantottam, láttam, hogy jó néhány függő cseppkő remeg a közelemben. Pár másodpercig úgy tűnt, nem fognak lezuhanni, de aztán az egyik levált, és nagy csattanással leesett a földre. A zajtól néhány másik is meglazult, és egyszer csak körös-körül potyogni kezdtek körülöttem a szögbombák! Nem estem pánikba. Szerencsére kevés esett olyan közel, hogy kárt tehetett volna bennem. Pontosabban fogalmazva, kettő. Az egyik ugyanis könyökből lenyeste volna a jobb karomat, ha nem veszem észre, és nem húzódok el az útjából, egy másik miatt meg gyorsan be kellett húznom a hasamat, nehogy egy kicsi, de annál élesebb kőszilánk új köldököt vágjon rajta. De amúgy el se kellett mozdulnom a helyemről – csak figyeltem, milyen új veszélyek leselkednek rám odaföntről, és vártam, hogy véget érjen az omlás. Végül ez is bekövetkezett, és a darabokra törő kövek fülsértő zajának visszhangja is lassan elült. Még vártam egy kicsit, nehogy valami megkésve elszabaduló kő eltaláljon – Vanez figyelmeztetett, előfordulhat ilyesmi is –, de amikor végre minden biztonságosnak tűnt, a magam óvatos, kényelmes tempójában továbbindultam. A lezuhanó, tűhegyes kövek elvonták a figyelmemet agyonszurkált, összevissza vagdalt testemről. A záporként zuhogó gyilkos tűk láttán magasba szökkent az adrenalinszintem, és átmenetileg immúnissá váltam a

fájdalomra. Minél messzebb jutottam, annál inkább helyreállt az érzékelésem, de a vágások zöme csak valami tompa sajgásként jutott el a tudatomig, és csak nagy ritkán rándultam össze a fájdalomtól, ha egy-egy különösen éles kőhegy a szokottnál is mélyebbre szaladt a húsomba. Félúton egy helyütt jól kitámasztottam a lábamat, és tartottam egy öt-hat perces pihenőt. A barlang itt jó magas volt, így ki tudtam egyenesedni, s megmozgathattam a karomat és a nyakamat, hogy kiűzzem tagjaimból a merevséget. Meleg volt, dőlt rólam az izzadság. Testhez tapadó bőrruhát viseltem, amitől még jobban izzadtam, de nem tehettem másként – a laza öltözék minduntalan beleakadt volna az álló cseppkövekbe. Sok vámpír ruha nélkül ment végig a Tűk Ösvényén, de – noha én minden további nélkül levetkőztem, amikor a Vámpírok Hegyéhez vezető úton végig kellett mennünk a tövises bozóttal benőtt völgyön – arra mégsem voltam hajlandó, hogy egy rakás idegen előtt pucéran mutatkozzam! Beletöröltem a kezem a nadrágom szárába, de addigra már az is csurom vér volt, úgyhogy még csúszósabb lett tőle a kezem, mint előtte. Amint körülnéztem, megláttam a földön néhány homokos mélyedést, ott aztán szárazra dörzsöltem a kezem. A homokos föld behatolt a sebeimbe, és úgy csípett, mintha csalánba markoltam volna. Amikor valamelyest enyhült a fájdalom, úgy döntöttem, ideje továbbindulnom. Eddig jó időt futottam, és már túl voltam az út háromnegyedén, amikor elkövettem az első komoly hibát. A barlang itt is viszonylag magas volt, de a sztalagmitok olyan sűrűn álltak ki a földből, hogy csak a tetejükön elnyúlva, mászva tudtam előrehaladni. A hegyük beleállt a mellembe és a hasamba, ezért gyorsabbra vettem az iramot, hogy minél előbb magam mögött tudjam e kínos helyet. Bal kézzel felnyúlva megtapogattam egy tekintélyes méretű álló cseppkövet – de csak futólag, hisz olyan nagy volt. Biztos voltam benne, hogy megbír. Ahogy ráhelyeztem a testsúlyomat, éles reccsenést hallottam: az oszlop csúcsa a kezemben maradt. Azonnal megértettem, mi történik, és már vonultam volna vissza, de elkéstem. A súlyom alatt letört az oszlop teteje, én pedig lecsúsztam róla, egyenesen a mellettem lévő oszlopsornak. A zaj nem volt különösebben hangos, inkább a mennydörgés lassan kialakuló morajlásához hasonlított. Ugyanakkor fölöttem felhangzott a már ismerős csilingelés. A fejemet forgatva szememet a mennyezetre tapasztottam, s láttam, amint néhány kisebb sztalaktit lezuhan, és darabokra törik. Rám nem jelentettek veszélyt – még ha eltalálnak, akkor sem okoztak volna nagy kárt bennem –, inkább a fejem fölött függő hatalmas darab láttán rándult görcsbe a gyomrom. Kis ideig még úgy tűnt, mintha biztonságban volnék – a kezdeti zajtól meg se rezdült a nagy kőoszlop –, de ahogy egyre-másra potyogtak le és törtek össze a kisebb sztalaktitok, ez a hatalmas is beremegett, előbb csak szelíden, de aztán ijesztően. Megpróbáltam elsurranni alóla, de fogva tartott a többi sztalagmit; beletelt volna pár percbe, mire kiszabadítom magam. Félig elfordulva igyekeztem helyet csinálni a manővernek. Közben bámultam odafönt a függő cseppkövet, s próbáltam kitalálni, mennyi időm van a szabadulásra. És ekkor eszembe jutott a körülötte lévő többi cseppkő. Ha a nagy lezuhan és széttörik, a vibráció hatására a körülötte lévő összes többi sztalaktit egyenesen rám zuhan! Míg ezen töprengtem, no meg azon, hogy miként meneküljek el az útjukból, a nagy kőoszlop hirtelen derékban kettétört, és az alsó fele, tűhegyes csúcsával lefelé, nyílként zuhant le egyenesen a hasam felé, hogy mindjárt átszögezzen! A másodperc törtrésze alatt kellett gondolkodnom, és döntenem. Félvámpír lévén, maradt egy esélyem. El nem mászhattam előle – erre már nem volt idő –, így aztán villámgyorsan hátat fordítottam, s erősen rátámaszkodtam a hegyét vesztett kőoszlop lapos tetejére. Ezzel szabadjára eresztettem a körülöttem lévő sztalagmitokat, amitől tucatnyi éles kőhegy bökött belém, de én a fájdalommal mit sem törődve mindkét kezemmel fölnyúltam a magasba, és erősen megragadtam a felém zuhanó sztalaktitot. A levegőben, pár centiméterrel a csúcsa fölött kaptam el. A két kezem között csúszott tovább, parányi ezüstszilánkokkal szórva tele a tenyeremet. Erősen a nyelvembe kellett harapnom, hogy a fájdalomtól fel ne üvöltsek. De akárhogy fájt is, még nagyobb erővel szorítottam a követ, s így annak tőhegye körülbelül két centiméterrel a hasam fölött állt meg. Pattanásig feszülő karizmokkal tudtam csak megtartani a súlyos cseppkövet a levegőben, de sikerült. Reszkető karral, óvatosan engedtem le magam mellé, nehogy zajt üssek vele, majd leváltam a sztalagmitról, és fújkálni kezdtem vérző tenyeremet, melyet valósággal szétszabdaltak a kő pengeéles oldalai. A vámpírok szerencséjének köszönhetően egyetlen ujjam sem nyíródott le, de ez az egyetlen dolog, amiért hálás lehettem. A testem többi része hasonlóképpen meggyötört volt. Úgy éreztem magam, mint akit agyonszurkáltak. Folyt a vér a nyakamból, a karomból, a lábamból, s a derekam fölött, a hátamban is éreztem a mély bevágást, ahol az álló cseppkő lapos teteje belenyomódott. De éltem! Akármilyen nehezemre esett is, rászántam az időt, hogy átevickéljek a hegyes kőrengetegen, s amikor végre kiértem, megálltam, letörölgettem a vért a kezemről, lenyalogattam az ujjaimat, és beledörzsöltem a nyálamat a legmélyebb vágásokba. A sebeket ugyan nem tudtam beforrasztani vele, mint a telivér vámpírok, de a fájdalmaim valamelyest enyhültek. Néhány könnycsepp végiggurult az arcomon, de tudtam, hogy az

önsajnálattal semmire sem megyek, ezért letöröltem őket. Inkább koncentrálj, intettem magam, jól tudva, hogy még nem értem ki a barlangból. Arra gondoltam, hogy le kéne vetnem a felsőmet, s csíkokra szabdalva be kéne göngyölnöm vele mindkét kezemet, hogy erősebben tudjak megkapaszkodni a kövekben. Csakhogy ez csalásnak számított volna, aminek még a gondolatától is felforrt bennem a vámpírvér. Ehelyett inkább újból földdel itattam fel a vért a tenyeremről és az ujjaimról. A lábfejemet és az alsó lábszáramat is végigdörzsöltem vele, hiszen ide folyt le a vér nagy része. Rövid pihenő után folytattam utamat. Ezen a részen könnyebben lehetett haladni, de már olyan megviselt állapotban voltam, hogy ez is nehéznek tűnt. Lassan haladtam, a kelleténél is alaposabban vizsgálva meg minden egyes kőoszlopot, mivel a világért sem szerettem volna kockáztatni. Végül több mint másfél óra múlva (a legtöbb vámpír negyven percen belül “futja végig” a Tűk Ösvényét) kikecmeregtem. Az a néhány barátom, aki ott várakozott, hogy együtt örüljön velem a sikeremnek, meleg fogadtatásban részesített. – Na? – kérdezte Vanez, miközben egy kéziszőttes törülközőt dobott a vállamra. – Most is úgy gondolod, hogy ez nem valami komoly próba? – Ha még egyszer ilyen ökörséget mondok, vágja ki a nyelvemet, és varrja össze a számat – néztem mogorván a játékmesterre. – Ugyan már – nevette el magát. – Lemossuk a vért meg a piszkot, aztán jöhet a balzsam és a kötszer! Vanez és Mr. Crepsley ekkor közrefogtak, s míg elbicegtem a Tűk Ösvényétől, magamban azon imádkoztam, hogy a következő Próba ne valami szűk, és borotvaéles tárgyakkal telezsúfolt barlangban legyen. Ha tudtam volna, hogy imámra mi lesz a válasz, nem buzgólkodtam volna annyira!

Mint kiderült, nem kellett attól tartanom, hogy harmadik próbatételemre közvetlenül ezután kerül majd sor. Miközben a Perta Vin-Grahl Teremben dideregtem a jeges vízesészuhany alatt, híre jött, hogy megérkezett az utolsó vámpír is. Ez azt jelentette, hogy másnap este, napnyugtakor veszi kezdetét az Élveholtak Fesztiválja. – Tessék – nézett rám örömtől ragyogó arccal Vanez. – Három éjjel és három nap más dolgod se lesz, mint inni, vigadni, gyógyulni és pihenni! Kitervelni se tudtuk volna tökéletesebben! – Nem is tudom – nyögtem, miközben a körmeimmel csipkedtem ki a lábamból és a lábfejemből a vágásokba szorult piszkot. – Szerintem néhány hét kellene – legalább! – Ugyan – legyintett Vanez. – Egy-két éjszaka, és olyan leszel, mint új korodban. Néhány heg és karcolás fog csak látszódni, de azok nem befolyásolják a hátralévő próbákon való szereplésedet. – A Fesztivál három napjára ráadásul megkapom a Próbára való felkészülés napját is, nemdebár? – érdeklődtem. – Természetesen – hangzott a válasz. – Míg tart az Élveholtak Fesztiválja, addig semmiféle hivatalos üggyel nem foglalkozunk. Az a pihenés, a játék és a régi históriák fölelevenítésének ideje. Az elkövetkező három nap és éjszaka idejére még a vérszipolyok kérdését is félretesszük. Hónapok óta erre várok – dörzsölte össze a tenyerét Vanez. – Mint játékmester a Fesztivál alatt egyáltalán nem foglalkozhatok a játékok szervezésével és lebonyolításával, úgyhogy magam is nyugodtan élvezhetem a versenyeket, nem kell örökösen mások miatt aggodalmaskodnom. – Egy szemmel is részt vehet a játékokban? – kérdeztem. – Persze – felelte. – Van ugyan néhány, amelyhez mindkét szemet használni kell, de a legtöbb nem ilyen. Várj csak, majd meglátod... mire véget ér a Fesztivál, sok koponyát be fogok törni. Vámpírok tucatjai térnek haza a tanácskozás végeztével átkozva a nevemet és azt az éjszakát, amikor kiálltak ellenem. Zuhanyozás után törülközőkbe burkolózva odaálltam néhány nagy lánggal égő fáklya mellé, hogy hamarabb megszáradjak. Ezután Vanez bekötözte a legcsúnyább sebeimet, és könnyű ruhadarabokba öltöztetett. De még a vékony anyagot is olyan kényelmetlennek éreztem, hogy a cellámba visszaérve ledobáltam magamról a ruhákat, és meztelenül nyúltam el a függőágyamban. Aznap éjjel nem sokat aludtam – fájtak a sebeim. Emiatt sokat forgolódtam, amitől persze mindig fölébredtem. Végül felkeltem, bebújtam egy rövidnadrágba, és elindultam, hogy megkeressem Harkatot. Mint kiderült, visszament a Hercegek Termébe – a Fesztivál kezdete előtt még egyszer, utoljára kikérdezték Mr. Tiny üzenetéről. Visszatértem a cellámba, kerestem egy tükröt, és a következő néhány órát a sérüléseim számlálgatásával töltöttem. A nap elteltével – már hozzászoktam a hegy belsejében érvényes időszámításhoz; eleinte nem tudtam, mikor van nappal, és mikor éjszaka – újra lefeküdtem, és ismét megpróbáltam aludni. Ezúttal sikerült elszundítanom, és noha elég nyugtalan volt az álmom, mégiscsak aludtam pár órát, mielőtt kezdetét vette volna a beharangozott nagy esemény, az Élveholtak Fesztiválja. A Fesztivál megnyitóünnepségét a végeláthatatlan Stahrvos Glen Teremben – más néven Gyűlésteremben –

rendezték. Az ünnepségen megjelent a hegy összes vámpírja, úgyhogy akármilyen óriási volt is ez a barlang, úgy összepréselődtünk, mint a heringek. Miközben vártuk a napnyugtát, nézelődtem; legalább négyszáz, ha nem ötszáz fejet számoltam meg. Mindenki élénk színű, tarka ruhákban pompázott. Az a kevés nő, akit a teremben láttam, lenge anyagból készült, hosszú ruhát viselt, a férfiak többsége pedig elegáns (de porlepte) köpenyt. Mr. Crepsley és Seba Nile egyforma piros öltönyükben úgy néztek ki egymás mellett, mint apa és fia. Még Harkat is kapott kölcsön egy új, világoskék öltözéket az ünnepi alkalomra. Egyedül én ríttam ki az ünneplők tömegéből. Elviselhetetlenül viszkettek a vágásaim és horzsolásaim, és ugyanazt a vékony anyagból készült inget és rövidnadrágot viseltem, amit Vanez hozott be a Perta Vin-Grahl Terembe. De még ezt is soknak éreztem – szüntelenül hátranyúlkáltam, mert zavart, amint a ruha hozzáért a bőrömhöz. Mr. Crepsley többször is rám szólt, hogy ne izegjek-mozogjak annyit, de nem bírtam megállni. – Keress majd meg – súgta oda Seba, amikor már vagy ezredszer rángattam kijjebb magamon a ruhát. – Van valamim, amitől enyhülni fog a viszketésed. Már épp meg akartam köszönni a vén szállásmesternek, de akkor hangos gongütés hallatszott, és torkomon akadt a szó. A teremben néma csend lett. Pár perc múlva belépett a három herceg. Némi várakozás után fölmentek az emelvényre, ahol mindenki jól láthatta őket. Egyedül az Élveholtak Fesztiválja és a Záróünnepség idejére hagyták el a hegytetőn lévő bevehetetlen termüket; a többi alkalommal legalább egyikük mindig jelen volt. – Jó látni benneteket, barátaim – mondta örömtől sugárzó arccal Paris Skyle. – Köszöntünk mindnyájatokat a Vámpírok Hegyén – szólt Mika Ver Leth. – És kívánjuk, hogy kellemesen érezzétek magatokat – tette hozzá Nyíl. – Tudom, hogy mindnyájan hallottátok már a vérszipolyokról szállongó híreket – vette vissza a szót Paris. – Zavaros időket élünk, sok mindenről kell beszélgetnünk, sok tervet kell készítenünk. De nem most, az elkövetkező három éjszakán. Mert ez itt az Élveholtak Fesztiválja, ahol minden vámpír egyenlő, és mindenkinek csak az a dolga, hogy jól érezze magát. – Bizonyára szeretnétek, ha minden úgy menne, mint a karikacsapás – folytatta Mika. – Előbb azonban felolvassuk azok nevét, akik a legutóbbi vezérkari ülés óta eltávoztak a Paradicsomba. Nyíl felsorolta annak a kilenc vámpírnak a nevét, akik az elmúlt tizenkét évben haltak meg. A teremben ülők minden egyes név elhangzásakor felmutatták a halál érintésének a jelét, és egyszerre mormolták: “Még a halálban is légy győzedelmes.” Amikor az utolsó név is elhangzott, Paris tapsolt egyet, és elkiáltotta magát: – Ezzel a napirend utolsó hivatalos pontját is teljesítettük. A Fesztivál zárásáig több ilyen nem lesz. Szerencse fel, barátaim! – Szerencse fel! – Kiáltották a vámpírok, s lelökve vállukról a köpenyt, ujjongva, torkuk szakadtából “Szerencse fel!”-t kiáltozva, összeölelkeztek. A következő órák olyan izgalomban teltek, hogy majdnem megfeledkeztem fájó és viszkető sebeimről. A régi barátaikkal és ellenfeleikkel erőiket összemérni vágyó vámpírok valósággal magukkal sodortak a küzdőtermekhez. Néhányan azt sem tudták kivárni, hogy megérkezzenek, már útközben nekiálltak birkózni vagy bokszolni. E gyakran viaskodva tiltakozó forrófejűeket a hidegvérűbb társaik rendre szétválasztották és magukkal vitték a küzdőtermekbe, ahol kényelmes körülmények között, a nézőket is megörvendeztetve folytathatták a viadalt. Pokoli lárma, ricsaj uralkodott mindhárom küzdőteremben. Mivel egyik hivatalos játékmester sem volt szolgálatban, senki sem osztogatott utasításokat, és arra sem figyelt senki, hogy minden rendben folyjék. A vámpírok mindenütt egy szóra egymásnak estek, s nagy élvezettel csépelték egymást. Mr. Crepsley sem volt különb a többinél. A vad tolongásban teljesen levetkőzte megszokott méltóságát, rohangászott, mintha megvadult volna, s ide-oda ugrándozva, üvöltve osztogatta a jobb- és balegyeneseket. Még a vámpír hercegek – beleértve a nyolcszáz esztendős Paris Skyle-t – is részt vettek az őrült viháncolásban. Igyekeztem valahogy átvergődni az eszelős vámpírok sűrűjén. Eleinte megrémített a viselkedésük – nem számítottam ilyesmire –, de csakhamar vidáman bujkáltam át a birkózók lábai között, amivel egyre-másra borítottam fel őket. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy háttal állunk egymásnak Harkattal. Ő is beállt a rohanók közé, akárcsak mi, többiek, és most szorgosan hajigálta a vámpírokat a háta mögé, egyet a jobb, egyet a bal vállán át, mintha legalábbis vattával kitömött zsákok lennének. A vámpíroknak tetszett a dolog – sehogy sem fért a fejükbe, hogy egy ilyen pöttöm alaknak honnan van ekkora ereje –, és sorba álltak, hogy próbát tegyenek vele. Én kihasználtam az alkalmat, s míg ott álltam háttal Harkatnak, igyekeztem kifújni magam – ki figyelt volna oda egy félvámpírra, amikor egy törpe személlyel mérhette össze az erejét! Mihelyt valamelyest újra erőre kaptam, elslisszoltam onnan, és visszasiettem az egymással viaskodó vámpírokhoz. Nem sokkal később a zűrzavar fokozatosan alábbhagyott. Sokan megsebesültek a harcban, és míg

elvonszolták magukat egy kötözőhelyre, az állva maradó küzdő felek letörölték az izzadságot a homlokukról, és egy bő korttyal csillapították szomjukat. Egy idő után a játék kezdett komolyra fordulni. A vámpírok – egyszerre ketten-hárman – betódultak a birkózószőnyegekre és a ringekbe, akik pedig túl fáradttá vagy sebesültek voltak, körbevették az egymással viaskodókat, és nagy hangon biztatták őket. Figyeltem, hogyan küzd Mr. Crepsley. A karate egy változatát űzte meglehetős szenvedéllyel. Úgy járt a keze, mint a motolla, még vámpír mértékkel nézve is ördögi gyorsasággal, s rendszerint másodpercek alatt lekaszálta az ellenfeleit. Egy másik szőnyegen Vanez birkózott. A félszemű játékmester nagyot alakított, ahogy előre megmondta, Csak azalatt, amíg néztem, három vámpírt küldött el vérző orral, kábán, és amikor elmentem, már a negyediknek sem volt sok hátra. Épp egy ring mellett kószáltam, amikor elkapott egy tele szájjal vigyorgó vámpír, és belökött a versenyzők közé. Nem tiltakoztam – a Fesztivál idején tilos volt visszautasítani bármiféle kihívást. – Mik a szabályok? – kiáltottam, hogy a nagy zajban hallani lehessen a hangomat. – Látod azt a két kötelet, amelyek onnan föntről, arról a rúdról lógnak le? – kérdezte a vámpír, aki beráncigált a ringbe. Bólintottam. – Kapd el az egyiket, és állj ide. Az ellenfeled fogja majd a másikat, és szembeáll veled. Aztán mindketten meglódultok a közép felé, és addig ütitek-rúgjátok egymást, amíg egyikőtök le nem esik. Az ellenfelem egy nagydarab, szőrös vámpír volt, pontosan olyan, amilyennek a képregényekben ábrázolják a szörnyeket. Esélytelenül szálltam szembe vele, de nem hátrálhattam meg. Jól megmarkoltam a kötelet, és meglódultam. Pár másodpercig elkerültem villámgyors ütéseit és rúgásait. Sőt, sikerült oldalba rúgnom és fejbe vágnom, amit ő föl se vett, ellenben kisvártatva egyetlen jól irányzott horogütéssel a padlóra küldött. A ringet körülálló vámpírok betódultak, hogy fölsegítsenek. – Jól vagy? – kérdezte az, amelyik a megkérdezésem nélkül benevezett a küzdelembe. – Remekül – feleltem, és nyelvemmel ellenőriztem, hogy nem tört-e ki valamelyik fogam. – Három- vagy ötmenetes a meccs? A vámpírok nevetve veregették a hátamat – szerették, ha valaki nem adta fel egykönnyen. Visszavezettek a kötélhez, és én ismét összemértem az erőmet a gorillával. Mindössze néhány pillanatig bírtam, de nem is vártak tőlem mást. Úgy vezettek el, mint valami bajnokot,és a kezembe nyomtak egy korsó sört. Nem szerettem az ízét, de udvariatlanság lett volna visszautasítani, így aztán meghúztam a korsót. Mosolyogva fogadtam az újabb ujjongást, aztán eltámolyogtam. Kerestem egy félreeső zugot, ahol leültem és kifújtam magam. Jócskán fogyott a sör, a bor, a whisky és a brandy (nem beszélve a vérről!), mégsem részegedett le egy vámpír sem. Egyszerűen azért, mert a vámpíroknak gyorsabb az anyagcseréjük, mint az embereké. Egy átlagos vámpírnak egy hordó sört kellene meginnia ahhoz, hogy becsípjen. Én, aki csak félvámpír voltam, a többieknél csekélyebb ellenállást tanúsítottam az alkohol hatásaival szemben. Már ennyi sör után is könnyű szédülést éreztem, ezért el is határoztam, hogy nem iszom többet – legalábbis ma este nem! Mialatt pihentem, odajött hozzám Kurda. Kipirult arccal, mosolyogva kérdezte: – Kész őrület, nem? Itt ez a sok vámpír, és mind úgy viselkednek, mintha zabolátlan kölykök volnának. Gondold csak el, milyen kínos volna, ha valaki meglátna bennünket! – De azért mulatságos, nem? – kérdeztem nevetve. – Az – bólogatott. – Mindenesetre örülök, hogy csak minden tizenkettedik évben kell végigszenvednem. – Kurda Smahlt! – kiáltotta valaki. Körültekintve Arra Sailst pillantottuk meg kedvenc pallóin, amint egy botot pörgetett a feje fölött. – Mit szólnál hozzá, Kurda? Összemérjük az erőnket? – Fáj a lábam, Arra – kiáltotta vissza egy grimasz kíséretében Kurda. A közelben álló vámpírok gúnyosan nevettek. – Ugyan már, Kurda – erősködött Arra. – Az Élveholtak Fesztiválján még egy magadfajta pacifistának sincs joga visszautasítani egy kihívást. Kurda egy sóhajjal lerúgta a cipőjét, és elindult. A vámpírok boldogan felüvöltöttek, és pillanatok alatt híre ment, hogy Kurda Smahlt harcba száll Arra Sails ellen. Hamarosan nagy tömeg verődött össze a deszkapallók körül; a legtöbben azt szerették volna látni, hogyan fekszik ki Kurda a küzdelem végén. – Tizenegy éve nem szenvedett vereséget a pallókon – súgtam oda Kurdának, miközben ő botot választott magának. – Tudom – sóhajtotta. – Ha lehet, ne menj túl közel hozzá – tanácsoltam (mintha bizony én olyan tapasztalt harcos volnék, holott mindössze egyszer álltam ki a deszkapallókra). – Minél tovább maradsz távol tőle, annál tovább maradsz állva. – Igyekszem nem elfelejteni.

– És legyél nagyon óvatos – figyelmeztettem. – Ha csak egy kis esélyt is adsz neki, képes és széthasítja a fejedet. – Te most bátorítasz, vagy elriasztasz? – szólt rám élesen. – Bátorítalak – vigyorogtam rá. – Elég rosszul csinálod! Kipróbálta az egyik botot, s mivel meg volt elégedve a fogásával, fölugrott a pallókra. A vámpírok nagy ujjongással hátrébb húzódtak, hogy nagyobb helyet hagyjanak Kurdának, ahová leeshet. – Évtizedek óta várok arra, hogy végre felcsaljalak ide – mosolygott Arra, és botját forgatva előretört. – Remélem, érdemes volt ennyit várnod – felelte Kurda, miközben kivédte Arra ütését, és eltáncolt a nő elől a pallókon. – Legutóbb sikerült kitérned előlem, de ezúttal nem úszod meg. Mindjárt... Kurda rövid ütésekkel támadásba ment át, mire Arra meglepődve ugrott hátra. – Te most beszélgetni akarsz, vagy küzdeni? – kérdezte nyájasan Kurda. – Küzdeni! – acsargott Arra, és erősen összpontosított. Percekig csak kerülgették, próbálgatták egymást, aztán Arra botja hirtelen lesújtott Kurda egyik térdére. Elég ártalmatlan ütésnek látszott, Kurda mégis megbillent, és fedezetlenül hagyta a testét. Arra fülig érő mosollyal szökkent előre, hogy letaszítsa ellenfelét a pallókról. Kurda azonban átugrott egy párhuzamos deszkára, és egy széles mozdulattal meglendítette a botját. Arrát a manőver teljesen készületlenül érte: tehetetlen volt a mindkét lábát elkaszáló bottal szemben. Hangos puffanással zuhant le a földre – vereséget szenvedett! A pár másodpercnyi döbbent csendet hangos üdvrivalgás váltotta fel; a vámpírok mind oda akartak rohanni, hogy megszorongassák Kurda kezét. Ő átfurakodott a sokaságon, egyenesen Arrához, hogy megnézze, minden rendben van-e. Amikor lehajolt, hogy fölsegítse a földről, a vámpírnő félrelökte a kezét. – Hozzám ne érj! – sziszegte. – Én csak... – próbált mentegetőzni Kurda. – Csaltál! – vágott a szavába Arra. – Sebesülést színleltél. Új menetet követelek! – Tisztességes küzdelemben győztelek le – jelentette ki Kurda egykedvűen. – Nincs olyan szabály, hogy nem lehet fájdalmat tettetni. Nem kellett volna rögtön ugranod, hogy megadd nekem a kegyelemdöfést. Ha nem égtél volna annyira a vágytól, hogy megszégyeníts, az én tervem se sikerült volna. Arra dühösen meredt a jövendő vámpír hercegre, majd lesütötte a szemét, és azt mormolta: – Van igazság a szavaidban. – Aztán fölnézett, egyenesen Kurda szemébe, és így folytatta: – Bocsánatot kérek, Kurda Smahlt, amiért megsértettelek. Dühömben mondtam, amit mondtam. Megbocsátasz nekem? – Igen, ha kezet fogsz velem – mosolygott rá Kurda. Arra rázott egyet a fején. – Nem tehetem – mondta siralmas ábrázattal. – Legyőztél, ezért szégyen, hogy nem vagyok hajlandó kezet fogni veled – de nem tudom rászánni magam. Kurdán látszott, hogy sérti a dolog, de mosolyt kényszerített az arcára. – Rendben van – mondta. – Mindenképpen megbocsátok. – Köszönöm – felelte Arra, majd sarkon fordult, s szégyenében kifutott a teremből. Kurda nehéz szívvel ült le mellém. – Sajnálom őt – sóhajtotta. – Kegyetlen dolog lehet, ha valaki ilyen makacsul ragaszkodik az elveihez. Élete végéig bántani fogja, hogy nem volt hajlandó kezet fogni velem. A saját szemében, és azokéban is, akik hasonlóképpen gondolkoznak, mint ő, megbocsáthatatlan dolgot követett el. Nekem nem számít különösebben, kezet fog-e velem vagy sem, de ő szégyenben maradt önmaga előtt. – Senki se hitt a szemének, amikor megverted – mondtam, hátha felvidítom. – Gondolom, verekedésben nem vártak tőled valami sokat. Kurda elnevette magát. – Ellenzem a verekedést – de nem azért, mintha nem tudnék! Nem tartozom a nagyhangú, hősködő vámpírok közé, de az a haszontalan, gyáva fickó sem vagyok, akinek sokan gondolnak. – Ha gyakrabban verekednél, nem gondolnának ilyeneket rólad – jegyeztem meg. – Ez igaz – ismerte be. – De nem számít, mit gondolnak rólam. – Kurda a szívem fölé tette a kezét, majd ujjaival gyengéden megnyomta a mellemet. – Az embernek itt kell megítélnie önmagát, nem holmi pallókon vagy ringben, vagy csatatéren. Elégedj meg azzal, ha a szíved mélyén tudod, hogy igaz vagy és bátor. A kilenc vámpír közül, akik a múltkori tanácsülés óta meghaltak, öten ma este is épségben, egészségben itt lehetnének, ha nem akartak volna olyan elszántan bizonyítani a többiek előtt. Ők juttatták önmagukat idő előtt a sírba, csak azért, hogy elnyerjék a társaik csodálatát. – Lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott. – Micsoda ostobaság – motyogta. – Értelmetlen és szomorú. És egy éjszaka mindnyájunk végét jelentheti. Fölállt, és kedvét vesztetten, búsan elballagott. Én még sokáig ültem ott, s míg elnéztem az egymással harcoló, vérző vámpírokat, egyre a békeszerető Kurda komoly és zavarba ejtő szavai jártak az eszemben.

Telt-múlt az idő, lassan eljött a reggel, és a vámpírok többsége nyugovóra tért. Ugyan boldogan harcoltak és ittak volna tovább is, de a hivatalos bálok közül az elsőt napnyugtakor nyitották meg, és erre fel kellett készülniük. Az Élveholtak Fesztiváljának idején összesen három bált rendeztek: mindhárom napot ezzel zárták. Két hatalmas termet nyitottak meg erre a célra, hogy az összes vámpír eljöhessen a bálba. Különös esemény volt ez. A legtöbben a már korábbról ismert színes ruháikban pompáztak, de az ingeket, nadrágokat és fejfedőket már rongyosra szaggatták, vérrel fröcskölték be, s ők maguk tele voltak karcolással, zúzódással és mindenféle sebekkel. Sokan törött karral vagy lábbal érkeztek, ennek ellenére mindenki kitódult a táncparkettre – legföljebb mankóval. Napszálltakor mindenki a mennyezet felé emelte az arcát, és vad farkasüvöltésbe kezdett. Percekig tartotta vonítás: mindenki üvöltött, ameddig bírta szusszal. Ezzel az általuk “éjszakai vonításnak” nevezett eseménnyel nyitották meg a Fesztivál első bálját. A cél a többiek túlüvöltése volt – aki a legtovább bírta, az nyerte el a következő tanácsülésig a “Vonító” címet. Vagyis ha most én győznék, az elkövetkező tizenkét évig mindenkinek úgy kellene szólítania engem, hogy Darren Shan, a Vonító. Mondanom sem kell, a közelében se jártam a győzelemnek – félvámpírként a hangom is a leggyengébbek között szerepelt, és a legelsők között hallgattam el. Aztán fokozatosan berekedtek és egyenként elhallgattak a többiek is, míg a végén már csak páran vonítottak az erőlködéstől nekivörösödött képpel. Mialatt az utolsók rekedtre üvöltötték magukat, a többiek kedvenceiket biztatták – “Tarts ki, Butra!”, “Ordíts, mint egy démon, Yebba!” –, és kézzel-lábbal döngették hozzá a padlót. Végül a szálfatermetű Yebba győzött. Korábban már kétszer nyerte el a címet – az előző alkalommal nem ő volt a bajnok –, és nagy népszerőségnek örvendett társai körében. Rövid szertartás következett, melyben egy hajtásra ki kellett innia egy csöbör vért, majd ezután Paris Skyle ráruházta a Yebba, a Vonító nevet. Mihelyt e szavak elhangzottak a herceg szájából, rázendített a zenekar, és a vámpírok táncra kerekedtek. A kizárólag dobosokból álló zenekar lassú heavy beatet játszott. A vámpírok feszes és kimért tánca közben – rövid lépések a gyászzene ritmusában – ősi dalokat énekeltek nagy csatákról és bajvívó vámpírokról, dicsőítve a nagyszerű halált haltakat, és átkozva az árulókat vagy a nemzetségre szégyent hozókat (ámbár az ő nevüket nem említették – az volt a szokás ugyanis, hogy az áruló és a tekintélyét vesztett vámpírok nevét soha többé nem ejtik ki). Megpróbálkoztam a tánccal – legalább egy kísérletet mindenkinek tennie kellett –, de nem ment valami fényesen. Gyors és hangos zenére biztosan elugrándoztam volna valahogy, de itt szabályosan kellett lépkedni. Ha valaki nem tudta, hogyan kell, csak nevetségessé tette magát. Nehézséget okozott az is, hogy nem ismertem a komor dalok szövegét. Tánc közben amúgy is még tűrhetetlenebbül viszkettek a sebeim, s emiatt minduntalan meg kellett állnom vakarózni. Pár perc után kimentettem magam, és leléptem. Elindultam, hogy megkeressem Seba Nile-t, aki azt mondta, van valamije, amivel el tudja mulasztani a viszketést. A második bálteremben találtam rá a szállásmesterre. Táncolt, ugyanakkor ő vezette az éneklést is, úgyhogy leültem, és vártam. Gavner Purl is itt téblábolt; ő vett észre, és leült mellém. Kimerültnek látszott, még a szokásosnál is erősebben lihegett. – Csak egy órával ezelőtt tudtam ledőlni egy kicsit a koporsómba – mesélte. – Elkapott pár hajdani nevelőm, és egész álló nap az ő történeteiket kellett hallgatnom. A zenekar rövid vérivási szünetet tartott, mielőtt felsorakoztak volna a következő szám előadásához. Seba meghajolt, és a szünet idejére levonult a parkettről. Integettem neki, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Ő megállt, felkapott egy korsó sört, és odaporoszkált vele hozzám. – Gavner. Darren. Jól érzitek magatokat? – Jól érezném, ha lenne hozzá erőm – szuszogta Gavner. – Hát te, Darren? – fordult felém Seba. – Milyennek találod az Élveholtak Fesztiválját? – Különösnek – feleltem kertelés nélkül. – Előbb versenyt vonítanak együtt, mint a farkasok, aztán meg úgy táncolnak, mintha robotok lennének! Seba elfojtott egy mosolyt. – Ne mondj ilyeneket – mondta szelíden feddő hangon. – Megsérted vele az érzéseinket. A vámpírok büszkék a tánctudományukra – szerintük ez az elegáns táncmodor. – Seba – mondtam, bőszen vakarva a lábamat –, emlékszik, hogy azt mondta, van valamije, ami elmulasztja a viszketést? – Emlékszem. – Adna belőle? – Nem olyan könnyű hozzáférni – felelte Seba. – Egy rövid utat kell tennünk hozzá, lenn, a termek alatti folyosókon. – Elvinne magával, ha lesz rá ideje? – kérdeztem. – Akár most is – válaszolta. – Csak előbb keresd meg Kurda Smahltot. Megígértem neki, hogy a

legközelebbi utamon elkísérhet – fel akarja térképezni a területet. – Mit mondjak neki, hová megyünk? – Mondd, hogy oda megyünk, ahol a pókok mászkálnak. Tudni fogja, mire gondolok. És hozd a gyönyörű pókodat – Madame Octát. Őt is magunkkal szeretném vinni. Amikor Kurdát megtaláltam, épp azokat a vámpírokat hallgatta, akik a hősi múlt legendás történeteivel szórakoztatták társaikat. A történetmesélőknek nagy keletjük volt a Fesztiválon. A vámpírok nemigen olvastak könyveket; inkább szájhagyomány révén tartották életben a múltjukat. Nem hiszem, hogy valaha is írásba foglalták volna a teljes történelmüket. Megráncigáltam Kurda könyökét, és odasuttogtam neki Seba üzenetét. Azt mondta, ő is velünk jön, csak várjak pár percet, míg összeszedi a térképrajzoló felszerelését. Találkozzunk lent a hegyoldalban, Seba szállása előtt, mondta. A szállásmester ugyanis az ide közel eső raktárak mellett lakott. Amikor Madame Octával együtt odaértem, megtudtam, hogy Gavner is velünk akar jönni. Úgy érezte, menthetetlenül elalszik, ha ott marad, ahol szól a muzsika. Ráadásul az égő fáklyák meleget árasztanak, és körülötte tolong a rengeteg vámpír. – Egy rövid kis séta az alsó fedélzeten, a kapitány parancsára! – mondta, egy matróz rekedtes, borízű hangján. Körülnéztem, nem látom-e valahol Harkatot – gondoltam, bizonyára ő is szívesen megnézné a Vámpírok Hegyének mélyebben fekvő alagútjait –, ám őt ámuló vámpírok gyűrűje vette körül. Harkat méreglebontó képessége még az övéknél is gyorsabb volt, ezért nappalt éjjé téve vedelhetett, meg se látszott rajta. A vámpírok csodálták, mennyit képes inni, s nevetve biztatták, miközben egyik korsó sört a másik után döntötte magába. Nem akartam kiszakítani újdonsült barátai köréből, így nem szóltam neki. Miután összegyűltünk Seba szállása előtt, elindultunk a föld alatti járatok felé. A termek és az alagutak találkozási pontjában lévő kapunál nem az állandó őrök álltak – a Fesztivál ideje alatt egy vámpír sem teljesíthette megszokott szolgálatát. Nem is voltak olyan rendesen öltözve, mint az igazi őrök, sőt egyesek ittak is, amit máskor szolgálatvégzés közben sohasem engedtek meg maguknak. Seba megmondta nekik, hová megyünk, mire intettek, hogy mehetünk, csak vigyázzunk, el ne tévedjünk. – Nem fogunk – somolygott Kurda. – A szagotokból ítélve bajosan találnátok meg egy almát egy almaboros hordó fenekén! Az őrök nevettek, és tréfásan megfenyegettek bennünket, hogy majd nem engednek vissza. Az egyik komolyabb képű megkérdezte, nem viszünk-e magunkkal fáklyákat, de Seba megnyugtatta, hogy minden rendben lesz – amerre megyünk, a járatok falai tele lesznek világító zuzmókkal. Amikor elértük azokat a folyosókat, ahol még sohasem járt, Kurda elővette a térképrajzoló felszerelését. Nem volt ez más, mint egy darab négyzethálós papír meg egy ceruza. Attól kezdve minduntalan megállt, és egy újabb apró vonalat húzott a papíron, jelezve az alagút hosszát, melyen épp áthaladtunk. – Ennyiből áll a térképkészítés? – kérdeztem. – Könnyűnek látszik. – Alagutakat nem nehéz feltérképezni – bólintott. – Más a helyzet nyílt terepen vagy egy tengerparti szakaszon. – Ne hallgass rá – szólt közbe Gavner. – Az alagutakat is nehéz berajzolni a térképbe. Egyszer megpróbáltam, és egy nagy összevisszaság lett belőle. Méretarányosan kell dolgozni, és nagyon pontosan kell berajzolni a hosszúságokat. Egy apró pontatlanság is félreviszi a térkép további részleteit. – Bele lehet jönni – mondta erre Kurda. – Ha igazán odafigyelnél, egykettőre megtanulnád. – Kösz, nem – tiltakozott Gavner. – Nem óhajtom a szabad időmet egy alagútrendszerben bolyongva tölteni, csak hogy térképet rajzolhassak róla. Nem értem, mi ebben a vonzó. – Engem elbűvöl – felelte Kurda. – Többet megértek a környezetemből, nem beszélve a kész teljesítmény felett érzett örömről. Ettől eltekintve gyakorlati haszna is van. – Gyakorlati haszna! – horkant fel Gavner. – Rajtad kívül senki se használja a térképeidet! – Nem úgy van – igazította helyre Kurda. – A térképkészítésben ugyan senki sem akar segíteni nekem, de nagyon is sokan szeretnék használni őket! Tudtad, hogy az elkövetkező néhány év folyamán egy új termet fogunk építeni, méghozzá minden eddiginél mélyebb szinten? – Egy raktárat – bólintott Gavner. – Ezt egy általam felfedezett barlangból alakítjuk majd ki, és egy olyan járattal fog kapcsolódni a többi teremhez, amelynek a létezéséről senki sem tudott, amíg én nem szimatoltam ki! – És itt vannak még a rések – jegyezte meg Seba. – Mik azok? – tudakoltam. – Olyan járatok, amelyek a termekbe vezetnek – magyarázta Seba. – A bejárati főkapun kívül sok út vezet egyenesen a termekbe. Kurda sokat felfedezett közülük, és fölhívta rá a figyelmünket, hogy támadás esetére lepecsételhessük őket. – Ki támadná meg magukat itt? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. – Seba állatok támadására gondol – mondta Kurda. – Kóbor farkasok, patkányok, denevérek gyakran

bejutnak a réseken, és megdézsmálják az élelmiszerkészleteket. Már kezdtek az idegeinkre menni. A térképeim segítségével nagyrészt elejét vehettük a betolakodásnak. – Jól van – mosolygott Gavner. – Tévedtem – hasznos célt szolgálnak a térképeid. De engem akkor sem csalsz le ide, hogy segítsek az elkészítésükben. Egy darabig némán mentünk tovább. A szűk, alacsony mennyezetű járatokban a felnőtt vámpírok nehezen tudtak előrehaladni. Pár percnyi megkönnyebbülést hozott, ha egy-egy rövid szakaszon a járat kiszélesedett, de aztán újra össze kellett görnyedni, s úgy araszolni tovább. Ráadásul sötét volt. Csak épp annyira láttunk, hogy menni tudjunk, de Kurdának több fényre lett volna szüksége a térképkészítéshez. Elővett egy gyertyát, s már épp meggyújtotta volna, amikor Seba rászólt: – Semmi gyertya! – De nem látok – panaszolta Kurda. – Sajnálom, akkor is így kell boldogulnod. Kurda morogva hajolt a papírja fölé, hogy szinte már az orrát is beleverte, s míg menet közben a vonalait húzogatta, persze, nem nézett a lába elé, s így sűrűn meg-megbotlott. Végre, miután kievickéltünk egy különösen szűk járatból, egy viszonylag tágas barlangba jutottunk, amely padlótól a mennyezetig telis-tele volt szőve pókhálókkal. – Maradjatok csendben – súgta Seba. – Nem illik megzavarni a lakókat. A “lakók” alatt természetesen a pókokat értette. Sok ezer – de lehet, hogy több százezer pók. Tele volt velük a barlang: a magasból leeresztett szálakon hintáztak, hálókban lapultak, a földön futkároztak. Olyanok voltak, mint az, amelyiket a Vámpírok Hegyére érkezésemkor láttam: szőrösek és sárgák. Egy sem volt köztük akkora, mint Madame Octa, de az átlagos pókoknál jóval nagyobbaknak tűntek. Némelyek egyenesen felénk vették az irányt. Seba óvatosan fél térdre ereszkedett, és füttyentett egyet. A pókok elbizonytalanodtak, majd visszairamodtak a sarkukba. – Ők voltak az őrszemek – mondta Seba. – Ha gonosz szándékkal jöttünk volna, megvédték volna a többieket. – Hogyan? – kérdeztem. – Azt hittem, nem mérgesek. – Egymagukban ártalmatlanok – magyarázta Seba. – De ha csoportosan támadnak, nagy bajt okozhatnak. Ha nem is halált – embernek talán, de vámpírnak semmiképpen sem –, de súlyos kellemetlenséget, akár részleges bénulást is. – Már értem, miért nem engedtél gyertyát gyújtani ismerte el Kurda. – Elég egy eltévedt szikra, és ez az egész terem úgy lobbanna lángra, mint egy darab száraz papír! – Pontosan. – Seba megindult a barlang közepe felé. Mi meg lassan ballagtunk utána. Madame Octa előremászott, egészen a kalitkája rácsáig, onnan nézte figyelmesen a pókokat. – Több ezer éve itt vannak már – suttogta Seba, miközben karját kinyújtva hagyta, hogy néhány pók végigmásszon rajta. – Ba’Halen pókjainak hívjuk őket az után a vámpír után, aki – ha hinni lehet a legendának – először hozta ide őket. Az emberek nem tudnak a létezésükről. Észre sem vettem, hogy a pókok kezdenek felmászni a lábam szárán – Madame Octa gondozásához hozzá voltam szokva, azelőtt meg kedvtelésből tanulmányoztam a pókokat –, de Gavneren és Kurdán látszott, hogy idegesen feszengenek. – Biztos, hogy nem marnak? – kérdezte Gavner. – Meglepődnék, ha marnának – felelte Seba. – Békés jószágok, rendszerint csak akkor támadnak, ha veszélyben érzik magukat. – Azt hiszem, tüsszenteni fogok – mondta Kurda, amikor egy pók rámászott az orrára. – Nem javasolom – figyelmeztette Seba. – Félő, hogy erőszakos cselekedetnek fogják értelmezni. Kurda visszatartotta a lélegzetét, és egész testében remegve próbált úrrá lenni tüsszentési ingerén. Mire a pók lekecmergett az orráról, az arca vérvörös volt az erőlködéstől. – Tűnjünk el innen – nyüszítette, majd hosszan, remegőn kifújta a tüdejébe rekedt levegőt. – Ez a legokosabb javaslat, amit az éjjel hallottam – csatlakozott készségesen Gavner. – Lassabban, barátaim – intette őket mosolyogva Seba. – Nem viccből hoztalak ide benneteket. Küldetésben járunk. Darren – vedd le a felsődet. – Itt? – néztem rá csodálkozva. – Azt szeretnéd, ha megszűnne a viszketésed, igaz? – Igaz, de... – sóhajtva engedelmeskedtem. Seba ezután keresett néhány régi, már elhagyott pókhálót. – Hajolj le – mondta, és beledörzsölte őket meztelen hátam bőrébe. – Mit csinálsz? – kérdezte Gavner. – Gyógyítom a viszketést – felelte Seba. – Pókhálóval? – kérdezte gyanakodva Kurda. – Nahát, Seba! Nem hittem volna, hogy hiszel ezekben a vénasszonyos mesékben.

– Ez nem mese – válaszolta Seba, miközben szorgalmasan dörgölte a szétmállott pókhálót agyongyötört bőrömbe. – A benne lévő vegyi anyagok elősegítik a gyógyulást, és csillapítják a viszketést. Egy óra múlva semmit sem fog belőle érezni. Seba ezek után vastag pókhálóréteget terített a legcsúnyább sebeimre, beleértve a két kezemet is. – Le fogjuk venni, mielőtt kimegyünk az alagutakból – ígérte –, de azt tanácsolom, egy vagy két éjszakáig még ne mosakodj, különben újra viszketni fog. – Hülyeség – mormolta Gavner. – Ez ugyan nem használ. – Ellenkezőleg; máris jobb – jelentettem ki. – Idejövet még majd megőrültem, úgy viszketett hátul a lábam, most meg jóformán semmit sem érzek. – Ha ez ennyire hatásos, hogy lehet, hogy eddig nem hallottunk róla? – tudakolta Kurda. – Nem terjesztem – válaszolta Seba. – Ha a pókhálók gyógyító hatása köztudott volna, a vámpírok örökösen leszaladgálnának ebbe a barlangba. Megzavarnák a pókok természetes életmenetét, akik emiatt még mélyebbre szorulnának vissza a hegyben, és a táplálékkészleteik pár év alatt kimerülnének. Csak akkor hozok ide le valakit, ha csakugyan az ő segítségükre szorul, és mindig megkérem, hogy tartsa titokban ezt a helyet. Ugye, bízhatok benne, hogy egyikőtök sem él vissza a bizalmammal? Mindnyájan megnyugtattuk efelől. Miután engem így ellátott, Seba kivette a kalitkájából Madame Octát, és letette a földre. Nyomban kíváncsi pókok sereglettek köré, de ő csak elbizonytalanodva gubbasztott a középen. Egyikük, egy világosszürke pöttyös hátú, megindult, mintha meg akarná támadni. Madame Octa egy könnyed mozdulattal félresöpörte, mire a többiek sietve visszavonultak. Amikor Madame Octa megismerkedett a hellyel, felfedezőútra indult a barlangban. Felmászott a falon, át a pókhálókon, megzavarva ezzel a többi pókot. Azok dühösen fogadták a betolakodót, de amikor meglátták, milyen óriási, és megértették, hogy nem akarja őket bántani, megnyugodtak, – Látjátok, rögtön felismerik a királynői méltóságot – jegyezte meg Seba, a Madame Octát hosszú sorokban követő pókokra mutatva. Legelöl a szürke pöttyös hátú haladt. – Ha itt hagynánk, királynőt csinálnának belőle. – Képes lenne párosodni velük? – kérdezte Kurda. – Valószínűleg nem – töprengett hangosan Seba. – De érdekes lenne, ha tudna. Évezredek óta nem történt vérfrissítés ezen a telepen. Engem biztosan elbűvölne, ha egy ilyen egyesülésből származó ivadékokat tanulmányozhatnék. – Felejtsd el – mondta Gavner, és összerázkódott. – Mi lenne, ha a kicsinyek éppoly mérgezők lennének, mint a kedves mamájuk? És ezerszám futkosnának az alagutakban, minden pillanatban készen arra, hogy megmarjanak valakit? – Aligha – mosolygott Seba. – A pókok nem szoktak önmaguknál nagyobb lényekkel kikezdeni, amíg akad számukra kisebb és sebezhetőbb zsákmány is. De Madame Octa amúgy sem az én pókom. Darrennek kell döntenie. Percekig figyeltem a pókot. Boldognak látszott, amiért szabadon időzhet a fajtájabeliek között. De nálam jobban senki sem tudhatta, milyen szörnyű következményekkel jár, ha megmar valakit. Jobb nem kockáztatni. – Nem hiszem, hogy itt kellene hagynunk – mondtam végül. – Nagyon helyes – zárta le a témát Seba, és halkan füttyentett. Madame Octa erre azonnal visszamasírozott a kalitkájába – jóllehet odabent el nem moccant volna a rács mellől, mintha magányosnak érezné magát. Megsajnáltam, de aztán emlékeztettem magam, hogy ő csak egy pók, és mint ilyennek nincsenek valódi érzései. Seba még egy kicsit eljátszott a pókokkal: fütyörészve hívta őket, másszanak föl rá. Én meg előkaptam Madame Octa kalitkájából a kis fémfurulyát, és együtt fújtam Sebával. Beletelt pár percbe, míg gondolataimat ráhangoltam a pókokéra – nem volt olyan könnyű mentálisan összekapcsolódni velük, mint Madame Octával –, de mihelyt sikerük, attól kezdve nagyon jól szórakoztunk Sebával: ugráltattuk őket kettőnk között úgy, hogy közben a fejünktől a sarkunkig össze legyünk kötözve egymással. Gavner és Kurda elgondolkodva nézett ránk. – Én is tudnám irányítani őket? – kérdezte Gavner. – Kétlem – válaszolta Seba. – Nehezebb, mint amilyennek látszik. Darrennek veleszületett tehetsége van a pókokhoz. Nagyon kevés ember tud kapcsolatot létesíteni velük. Szerencsés fiatalember vagy, Darren. Amióta sok évvel ezelőtt az a szörnyű dolog történt Madame Octa és a legjobb barátom, Steve Leopard között, kiábrándultam a pókokból – de most, Seba szavait hallva, feltámadt bennem valami a régi szeretetből, amit e nyolclábú ragadozók iránt éreztem. Elhatároztam, hogy a jövőben nagyobb érdeklődést mutatok a pókok hálóvilága iránt. A játékot befejezve Sebával lesöpörtük magunkról a pókhálókat – vigyázva, hogy a sebeimet gyógyító darabkákat a helyükön hagyjuk –, majd mind a négyen kimásztunk a járatokba. Néhány pók utánunk jött, de amikor megértették, hogy elmegyünk, visszafordultak kivéve a szürke pöttyöst, amelyik majdnem a járat végéig mászott utánunk rendületlenül, mintha belehabarodott volna Madame Octába, és most nem bírná elviselni, hogy szerelme elhagyja.

Már épp indultunk volna vissza a termek felé, amikor eszembe jutott a régi temető, amelyről Kurda beszélt nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a Vámpírok Hegyére. Megkérdeztem, nem nézhetnénk-e meg. Seba benne volt, és Kurda is. Gavner nem lelkesedett az ötletért, de azért ő is velünk jött. – Borsódzik a hátam a sírkamrák látványától – mondta. – Furcsa ezt hallani egy vámpír szájából – jegyeztem meg. – Hát te nem koporsóban alszol? – Az más – vágta rá Gavner. – A koporsóba kényelmesen bevackolódok. Ellenben a sírokat, a hullaházakat és a krematóriumokat nem bírom elviselni. Az Utolsó Út Terme egy tágas, kupolás tetejű barlang volt. Falait vastagon benőtte a világító zuzmó. A barlangot középen sebes folyású, hangosan csobogó, széles medrű patak vágta ketté, majd eltűnt egy járatban, mely visszavezetett a föld mélyébe. Ahogy megálltunk a partján, kiáltoznunk kellett, hogy a zubogás el ne nyomja a hangunkat. – Régebben ide hozták le a halottak földi maradványait – mondta Kurda. – Levetkőztették, aztán lebocsátották a vízbe, és sorsukra hagyták. A víz elsodorta őket, keresztül a hegyen, ki a túlnani vadonba. – És ott mi lett a sorsuk? – kérdeztem. – Kivetődtek valami távoli partra, ahol felfalták őket a vadak és a ragadozó madarak. – Elfehéredő arcom láttán halkan felnevetett. – Nem valami szép halál, igaz? – Van olyan jó, mint bármelyik másik – ellenkezett Seba. – Ha én meghalok, ez legyen az én sorsom is. A halottak fontos részei a természetes táplálékláncnak. A holttestek elégetése pazarlás és veszteség. – Ma miért nem veszik igénybe a patakot? – faggatóztam tovább. – Megakadtak a holttestek – bökte ki vihogva Seba. – Kicsit lejjebb, az alagút mélyén összetorlódtak. Az elviselhetetlen bűz pedig itt terjengett a barlangban. Végül egy csapat vámpír kénytelen volt kötéllel a derekán leúszni odáig, hogy kiszabadítsa a hullákat. A társaik húzták vissza őket, mert ilyen sebes áramlattal szemben képtelenek voltak úszni. Én is segítettem a csapatot – folytatta Seba. – Szerencsére csak a kötelet húztam, a vízbe nem kellett bemerészkednem. Azok, akik leúsztak kiszabadítani a hullákat, sohasem bírták rászánni magukat, hogy elmeséljék, milyen látvány fogadta őket. Miközben a patak sötét vizét bámultam borzongva, hirtelen támadt egy gondolatom, és odafordultam Kurdához. – Azt mondtad, a tetemeket elmosta a víz, és így azok a vadak és a madarak táplálékává lettek. De hát a vámpírok vére mérgező, nem? – Vér nem volt bennük – felelte Kurda. – Hogyhogy? – néztem rá a homlokomat ráncolva. Kurda habozott, s helyette Seba válaszolt. – Addigra kiürítették belőlük a Vér Őrei, akik egyszersmind a belső szervek túlnyomó részét is eltávolítják. – Kik azok a Vér Őrei? – kíváncsiskodtam fáradhatatlanul. – Emlékszel azokra, akiket a hamvasztókamrában és a Halál Termében láttunk, amikor végigvezettelek a termeken? – vette vissza a szót Kurda. Felidéztem magamban azokat a rettentően furcsa, halottsápadt, kísértetiesen színtelen szemű alakokat, akik rongyokba bújva, némán és magányosan üldögéltek e baljós termekben. Kurda akkor nem akart beszélni róluk, mondván, majd később, de azóta annyi minden történt, hogy teljesen megfeledkeztem a rejtély megoldásáról. – Kik ők? – kérdeztem. – Mit csinálnak? – Ők a Vér őrei – válaszolta Kurda. – Több mint ezer évvel ezelőtt érkeztek a Vámpírok Hegyére – nem tudjuk, honnan –, és azóta is itt laknak. Nagyjából tízévenként ugyan el-elvándorol egy-egy kisebb csoportjuk, s néha új tagokkal kiegészülve vissza is térnek. A termek alatt, egy félreeső helyen vannak a szállásaik; ritkán érintkeznek velünk. Önálló nyelvük, szokás- és hiedelemrendszerük van. – Emberek? – vetettem közbe. – Hullarablók! – mordult fel Gavner. – Ne mondj ilyet – rótta meg szelíden Seba. – Hű szolgák, akik hálát érdemelnek tőlünk. Ők végzik a hamvasztás szertartását, valamint a holttestek előkészítésének nemes feladatát. Továbbá ők látnak el bennünket vérrel – tőlük származik a raktárainkban fellelhető emberi vér tetemes része. Sohasem tudtunk eleget készletezni belőle a Vezérkar ülésének idejére, rájuk viszont mindig számíthatunk. Azt nem engedik, hogy közvetlenül belőlük táplálkozzunk, inkább maguk csapolják le a vérüket, és korsókban átadják nekünk. – Miért? – kérdeztem zavartan. – Nem lehet valami nagy élvezet egy hegy belsejében élni, és odaajándékozni a vérüket. Mi ebből az ő hasznuk? Kurda kínosan köhécselt. – Tudod, mit jelent az a szó, hogy szaprotróp? Megráztam a fejem. – Olyan lények vagy mikroorganizmusok, amelyek mások ürülékével vagy holttestével táplálkoznak. Az Örök szaprotrópok. Megeszik a halott vámpírok belső szerveit – beleértve a szívet és az agyat is.

Csak bámultam Kurdára; azt hittem, tréfál. De zord arckifejezését látva megértettem, hogy nem. – Miért engeditek? – kiáltottam háborgó gyomorral. – Szükségünk van rájuk – válaszolta egyszerűen Seba. – Szükségünk van a vérükre. És egyébként sem ártanak nekünk. – Szerinted a holttestek felfalása nem ártalmas? – kapkodtam levegő után. – Még egy hulla sem jött panaszkodni – kuncogott Gavner, de a tréfa ezúttal erőltetetten hangzott. Látszott rajta, hogy éppoly kínosan érzi magát, mint én. – Nagyon óvatosan bánnak a tetemekkel – magyarázta Seba. – Szentként tisztelnek bennünket. Előbb lecsapolják a vért, amelyet saját készítésű, különleges hordókban tárolnak – innen ered a nevük is –, majd finom vágást ejtenek a felsőtesten, melyen át eltávolítják a belső szerveket. Apró horgokat vezetnek be a holttest orrába, s ezekkel veszik ki apránként az agyat. – Micsoda? – bömbölte Gavner. – Ezt még nem is hallottam! – A vámpírok többsége nem tud erről – ismerte be Seba. – Én azonban az évszázadok folyamán tanulmányoztam az Őrök módszereinek néhány részletét. A vámpírok koponyáit olyan nagy becsben tartják, hogy sohasem hasítják ketté. – Ez azért nyugtalanító – morogta Kurda, s arcáról lerítt, mennyire undorodik az egésztől. – Gyalázat! – hörögte Gavner. – Szemétség! – tódítottam én is. – A kiszedett szerveket és agyat ezután a biztonság kedvéért megfőzik – folytatta Seba. – A vérünk ugyanis az Őrök szervezetére is éppoly mérgező, mint bárki más számára. – És ezen élnek? – kérdeztem legalább annyira elbűvölve, mint felháborodva. – Nem – felelte Seba. – Nem élnének túl sokáig, ha csak ez volna a táplálékuk. Rendes ételt is esznek, a mi szerveinket különleges alkalmakra tartogatják – házasságkötések, temetések és más hasonló események lakomáira. – Undorító! – kiáltottam, s nem tudtam, nevessek-e vagy kikeljek magamból ekkora erkölcstelenség hallatán. – Miért csinálják ezt? – Nem tudjuk igazán, mi vonzót találnak benne – ismerte el Kurda. – De talán az is szerepet játszik benne, hogy meghosszabbítja az életüket. Egy átlagos Őr körülbelül százhatvan vagy még több évet él. Persze, ha vámpírokká válnának, még tovább élnének, de ilyesmi nem fordul elő – az Őrök tabunak tekintik a vámpírvér elfogadását. – Hogyan engedhetik meg, hogy ezt tegyék? – kérdeztem. – Miért nem zavarják el innen ezeket a szörnyetegeket? – Nem szörnyetegek – tiltakozott Seba. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy sajátos étkezési szokásokkal rendelkező nép – akárcsak mi magunk! Különben is, az ő vérüket isszuk. Tisztességes alku – a mi szerveink, cserében az ő vérükért. – Még hogy tisztességes – morogtam. – Egyszerű kannibalizmus! – Nem teljesen – ellenkezett Kurda. – Nem eszik meg a saját társaikat, úgyhogy ténylegesen nem lehet őket kannibáloknak nevezni. – Szőrszálhasogatás – mordultam rá. – Valóban egy hajszál választja el a kettőt, de azért van különbség – szögezte le Seba. – Én ugyan nem szeretnék Őr lenni, és nem is érintkezem velük, de végső soron nem mások, mint számkivetett emberek, akik úgy boldogulnak, ahogy tudnak. Ne felejtsd el, Darren, hogy mi is emberekből táplálkozunk. Helytelen lenne, ha megvetnénk őket, mint ahogy az emberek is rosszul teszik, hogy gyűlölik a vámpírokat. – Mondtam, ugye, hogy ez hátborzongató lesz – kuncogott Gavner. – Igazad volt – mosolygott Kurda. – Ez itt a halottak birodalma, és nem az élőké, jobb lesz hát, ha elmegyünk innen. Menjünk vissza a Fesztiválra. – Eleget láttál, Darren? – kérdezte Seba. – Igen – feleltem, s a hideg futkosott a hátamon. – Azt hiszem, hallani is eleget hallottam! – Akkor mehetünk. Elindultunk: Seba elöl, szorosan a nyomában Gavner és Kurda. Én egy kicsit hátramaradtam; néztem a vizet, s hallgattam, amint nagy zúgással beömlik, majd kifolyik a barlangból. A Vér Őreire gondoltam, s magamban elképzeltem vértelen, üres holttestemet, amint magával sodorja a sebes víz, és szikláról sziklára verődve utazik végig a hosszú vízi úton, mint egy tehetetlen rongybaba. Szörnyű kép volt. Fejemet rázva hessegettem el magamtól a borzalmas gondolatot, és lépteimet megszaporázva siettem a barátaim után. Ekkor még nem sejtettem, hogy ijesztően rövid idő múlva újra itt állok majd ezen a baljóslatú helyen, és nem azért, hogy másvalakit gyászoljak – hanem hogy kétségbeesetten küzdjek a saját életemért!

Az Élveholtak Fesztiválja aprólékosan kidolgozott, nagyszabású ünnepséggel zárult a harmadik éjszakán. A szertartások órákkal napnyugta előtt kezdődtek, és noha a Fesztivál hivatalosan az éjszaka beálltával ért véget, sok vámpír másnap hajnalig is folytatta a mulatságot. Az utolsó napon már nem rendeztek harci vetélkedőket. Ez a nap a történetmondásnak, a zenének és az éneklésnek volt szentelve. Sok mindent megtudtam a történelmünkről és az elődeinkről – megismertem a nagy vámpírvezérek neveit, az emberekkel és a vérszipolyokkal vívott ádáz csatákat –, és egész éjszaka boldogan hallgattam volna ezeket, ha nem kell indulnom, hogy megtudjam, mi lesz a következő próbatételem. Ezúttal a Lángok Termét húztam ki. Amikor fennhangon kihirdették, az ott várakozó vámpírok egytől egyig gyászos képet vágtak. – Rossz lesz, ugye? – kérdeztem Vaneztől. – Igen – válaszolta a játékmester őszintén. – Eddig a legnehezebb. Majd megkérjük Arrát, segítsen a felkészülésben. Az ő segítségével talán sikerülni fog. Idegesítően hangsúlyozta azt a szót, hogy talán. A következő éjszaka és nappal nagy részét azzal töltöttem, hogy megtanuljak elugrani a tűz elől. A Lángok Terme fémfalú, csupa lyuk padlójú, tágas helyiség volt. A Próba idején nagy tüzeket gyújtanak majd odakint, amiket vámpírok fújtatók segítségével pumpálnak be a terembe és föl, a padlóba ütött lyukakon át. És mivel olyan sok cső vezetett a tüzektől a lyukakig, képtelenség volt előre kikövetkeztetni a lángok útvonalát és kitörési pontjait. – Legalább annyira kell a füledet is használnod, mint a szemedet – oktatott Arra. A vámpírnőnek fel volt kötve a Fesztivál idején megsebesült jobb karja. – Hallani is lehet a lángokat, mielőtt megpillantja őket az ember. A termen kívül meggyújtották az egyik tüzet, és néhány vámpír fújtatóval kezdte bepumpálni, hogy megtanuljam felismerni a csövön át a lyukakhoz áramló lángok hangját. Arra mögöttem állva lökdösött el a felcsapó lángok útjából, ha nem voltam elég gyors. – Hallod a sziszegést? – kérdezte. – Igen. – Ez a melletted elhaladó tűz hangja. És amikor egy rövid füttyszerű hangot hallasz – mint most...! – rikkantotta, miközben visszarántott egy tűzoszlop elől, amely a lábamnál fakadt föl a padlóból. – Hallottad? – Többé-kevésbé – feleltem idegesen remegve. – Az nem elég – felelte összevont szemöldökkel. – Ha csak többé-kevésbé hallod, akkor meghalsz. Borzasztóan kevés időd van arra, hogy kikerüld a lángokat. A másodperc minden töredéke számít. Nem elég, ha azonnal cselekszel – jó előre kell cselekedned. Néhány óra alatt kitanultam a dolog fortélyát, és könnyedén kerülgetve a lángokat szökdécseltem keresztül-kasul a termen. – Jól van – mondta Arra, amikor egy időre megpihentünk. – De most csak egy tűz ég. A Próba idején mind az ötöt meggyújtják. Gyorsabban és több helyen fognak felcsapni a lángok. Még sokat kell tanulnod, mire azt mondhatjuk, hogy felkészültél. Az újabb gyakorlási idő elteltével Arra kivezetett a teremből, és elvitt a tűzhöz. Egészen közel vitt hozzá, aztán felkapott egy égő ágat, és végighúzta a lábamon és a karomon. – Hé! – üvöltöttem el magam. – Elevenen el akarsz égetni? – Maradj nyugton! – szólt rám szigorúan. – Hozzá kell szoknod a forrósághoz. A bőröd kemény; sok szenvedést kibírsz. De fel kell rá készülnöd. Senki sem jön ki ép bőrrel a Lángok Terméből. Tele leszel égési sebekkel. A túlélésed attól függ, hogyan reagálsz a sérüléseidre. Ha átérzed a fájdalmat és pánikba esel – meghalsz. Ha nem, életben maradhatsz. Tudtam, hogy nem mondana ilyeneket, ha nem volnának igazak. Mozdulatlanul, összeszorított foggal tűrtem, hogy az ág izzó végét végighúzza csupasz végtagjaimon. A viszkető sebhelyek, amelyek Seba pókhálós kezelése nyomán már majdnem meggyógyultak, újult erővel kezdtek gyötörni, tovább fokozva kínszenvedésemet. Az egyik szünetben alaposabban megvizsgáltam azokat a helyeket, ahol Arra végighúzta a tüzes ágat. Csúnya rózsaszínű foltokat láttam, melyek érintésre csíptek és égtek, mint amikor a napon leég az ember. – Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – kérdeztem Arrától. – Hozzá kell szoknod a lángnyelvek érintéséhez – válaszolta. – Minél több fájdalomnak tesszük ki a testedet most, annál könnyebben boldogulsz később. Ne táplálj illúziókat – ez az egyik legnehezebb próba. Rengeteget fogsz szenvedni, míg véget nem ér. – Köszönöm a biztatást – nyögtem. – Nem az a dolgom, hogy biztassalak – felelte huncut mosollyal. – Azért vagyok itt, hogy segítsek neked életben maradni.

Vanez és Arra rövid vita után eldöntötték, jobb, ha az eddig szokásos pár órai alvás nélkül futok neki a Próbának. – Szükségünk van erre a néhány ráadás órára – érvelt Vanez. – Három nap, három éjjel pihenhettél. A gyakorlás most fontosabb, mint az alvás. Így aztán szusszanásnyi pihenő után visszamentünk a terembe, ahol megtanultam, hogyan kell éppen csak kikerülni a lángokat. A Próbán a lehető legkevesebb elmozdulással kell kitérni a tüzek elől; így jobban lehet fülelni, és arra összpontosítani, hogy hol fog felcsapni a következő lángkitörés. Ez ugyan együtt jár azzal, hogy az ember megperzselődik, sőt, kissé meg is égeti magát, de ez még mindig jobb, mint mondjuk egy rossz lépés nyomán füstfelhőként szállni a magasba. Addig gyakoroltunk, míg összesen már csak fél óra maradt a Próba kezdetéig. Még beugrottam a cellámba, hogy kifújjam magam és ruhát váltsak – egy bőrből varrt rövidnadrág lesz rajtam, semmi más –, aztán visszamentem a Lángok Terméhez, ahol már sok vámpír gyűlt össze, hogy szurkoljanak nekem. Paris és Mika nem ért rá, így a kopasz és tetovált herceg, Nyíl jött el a Próbát felügyelni. – Sajnálom, hogy legutóbb egyikünk sem tudott eljönni – mentegetőzött, miközben felmutatta a halál érintésének jelét. – Minden rendben – feleltem. – Nincs harag. – Jóindulatú versenyző vagy – állapította meg Nyíl. – Ismered a szabályokat? Bólintottam. – Tizenöt percig kell bent tartózkodnom, és igyekeznem keli, hogy ezalatt ne süljek meg. – Jól fogalmaztál – mosolygott a herceg. – Felkészültél? – Majdnem – feleltem összekoccanó térdekkel. – Ha nem jutnék át – fordultam Mr. Crepsleyhez –, szeretném, ha... – Ne beszélj így! – vágott a szavamba dühösen. – A túlélésre koncentrálj! – Jó, jó – mondtam –, de tudom, milyen nehéz lesz. Mindössze annyit akartam mondani, hogy végiggondoltam a dolgokat, és ha meghalok, szeretném, ha hazavinne, és a síromba temetne el. Így közel leszek anyához, apához és Annie-hoz. Mr. Crepsley szeme megrándult (vajon a könnyeit tartotta vissza?). – Megteszem, amit kérsz – nyögte ki rekedten, és felém nyújtotta a kezét. Félretoltam, és ehelyett megöleltem. – Büszke vagyok, hogy az inasa lehettem – súgtam a fülébe, de mielőtt bármit válaszolhatott volna, már el is húzódtam, és beléptem a Lángok Termébe. Az ajtó nagy dördüléssel becsukódott mögöttem, s így nem hallhattam a tűz hangját, amelyet most kezdtek felszítani odakint. Elindultam a terem közepe felé, miközben a hőségtől és a félelemtől patakokban folyt rólam az izzadság. A padló máris átforrósodott. Szerettem volna nyállal bekenni a talpamat, hátha lehűl valamelyest, de Arra figyelmeztetett, hogy ezt ne tegyem már a legelején. Később ugyanis sokkal nagyobb lesz a hőség – tartogassam a nyálamat arra az időre, amikor valóban szükségem lesz rá. Gurgulázó hangot hallottam a padló alatti csövekből. Feszülten figyeltem, de csak az egyik cső remegett be. Lazítottam. Becsuktam a szemem, és nagy kortyokban ittam a tiszta levegőt, míg volt belőle a teremben. Mert ezzel a problémával is szembe kellett néznem – habár láttam nyílásokat a falakon és a tetőn, az oxigénellátás gyenge volt, és később a lángok között meg kell keresnem a légtölcséreket, mert ezek nélkül akár el is pusztulhatok. Miközben ezen töprengtem, dühös sziszegésre lettem figyelmes alattam, a padló belsejében. Kinyitottam a szemem, és tőlem jó pár méterre balra egy egyenetlen szélű lángtölcsért láttam a magasba szökni. A Próba tehát elkezdődött. Nem törődtem a feltörő lángokkal – túl messze voltak, semhogy árthattak volna nekem –, inkább arra füleltem, hol lesz a következő kitörés. A terem egyik távoli sarkában jelent meg. A kezdet tehát szerencsésnek mondható. Arra elmondása szerint olyan is előfordulhat, hogy a legelső lángoszlop telibe találja az embert, és nem is hagy pihenőt a Próba legutolsó percéig. Nekem legalább arra volt időm, hogy fokozatosan szokjam a forróságot. Jobbra, egészen közel, füttyszerű hangot hallottam. Félreugrottam a mellettem feltörő lángok elől, de össze is szidtam magam rögtön – igaz, hogy közel volt, de aligha ér el, ha a helyemen maradok, vagy óvatosan kikerülök az útjából. Ezzel az ugrással akár nagy bajba is sodorhattam volna magam. A lángok ekkor már gyors sorozatban követték egymást mindenütt a teremben. A levegő veszedelmesen felforrósodott, és már alig kaptam levegőt. A jobb lábfejemtől pár centiméterre sivító hang tört fel az egyik lyukból. Arra sem mozdultam, amikor a felcsapó tűz égette a lábamat – ennyit muszáj kibírnom. Mögöttem egy szélesebb lyukból vastagabb tűzoszlop emelkedett a magasba. Valamelyest előbbre mozdulva könnyedén elfordultam az útjából; éreztem, hogy a lángok csupasz hátam bőrét nyalogatják, de egyik sem kapott bele. A legnehezebb pillanatok azok voltak, amikor két vagy több lángtölcsér szökött fel egymáshoz közeli lyukakból. Ilyen tűzoszlopok közé szorulva semmit sem tehettem azonkívül, hogy a hasamat behúzva, nagy

óvatosan átléptem a lángfalon, ott, ahol a legvékonyabbnak láttam. Perceken belül a kínok kínját álltam ki a lábam miatt ez kapott a legtöbbet a tűzből. Beleköptem a tenyerembe, majd a nyállal bedörzsöltem a sarkamat: ez átmeneti megkönnyebbülést hozott. Úgy pihentethettem volna leginkább a lábamat, ha kézen állva megyek, de akkor meg a fejemet és a hajamat teszem ki a tűz közvetlen támadásának. A legtöbb vámpír a Próbákra készülve hónapokkal előbb leborotválja a koponyáját, és kopaszon várják a Próbák kezdetét. Így ha történetesen a Lángok Termét húzzák ki, növelik az esélyeiket, hiszen a haj sokkal könnyebben lobban lángra, mint a hús. De kifejezetten a Próbákra már nem borotválhatta magát valaki kopaszra. Az én esetemben olyan gyorsan követték egymást az események, hogy senkinek sem jutott eszébe ilyen értelemben felkészíteni a lángokkal való szembenézés lehetőségére. Az idő kerekét már nem lehetett visszaforgatni. Utolsó csepp erőmmel is a padlóra és a tűzre kellett összpontosítanom. Egy másodpercnyi szórakozottság is az életembe kerülhetett. Az orrom előtt egyszerre több lyukból is lángok csaptak fel. Óvatosan hátrálni kezdtem, s ekkor vad süvítést hallottam a hátam mögött. Hasamat behúzva oldalaztam balra, minél távolabb a lángfüggöny legvastagabb részétől. A veszély pillanatnyilag elmúlt, de észrevettem, hogy beszorultam egy sarokba. Vanez még az előtt figyelmeztetett erre, mielőtt Arrát megkértük volna, hogy gyakoroljon velem. “Tartsd távol magad a sarkoktól – mondta. – Amennyire csak lehet, mindig középre tarts. Ha mégis beszorulsz egy sarokba, gyorsan gyere ki onnan. A legtöbben, akik ottmaradtak a Lángok Termében, egy sarokban, tűzfalak mögé zárva pusztultak el, mert nem tudtak kiszabadulni.” Elindultam vissza, amerről jöttem, de a lyukakból egyre-másra lövelltek a magasba a lángok, s elzárták előlem az utat. Kénytelen-kelletlen tovább hátráltam a sarok felé, miközben figyeltem, hol támad egy váratlan rés a lángfalon. Sajnos egyet sem láttam. A hátam mögötti csövek bugyborékolása megállásra késztetett. A belőlük felsistergő lángok perzselték a hátamat. Fintorogtam, de nem mozdultam – nem tudtam, hová. Itt még kevesebb volt a levegő, mint a terem más részein. Kezemmel az arcom előtt legyezgettem, hátha a légáram hoz magával valamicske friss levegőt, de hiába. Az előttem magasodó lángoszlopok legalább két vagy három méter vastag tűzfallá olvadtak össze. A villódzó lángokon túl alig láttam a terem többi részét. Ahogy ott álltam, s vártam, mikor nyílik végre egy ösvény, amelyen át kiszabadulhatok a tűztengerből, a lábamnál egyszerre több lyukból is sziszegő hangot hallottam. Közvetlenül alattam egy hatalmas tűzgömb készült felrobbanni! A másodperc törtrésze alatt kellett döntenem és cselekednem. Itt nem maradhatok – mert megégek. Vissza nem mehetek – mert megégek. Oldalt nem léphetek – mert megégek. Előre, át a vastag tűzfalon? Lehet, hogy akkor is megégek, de azon túl szabad tér és levegő van – persze, ha sikerül kijutnom oda. Megoldásnak ez is szörnyű, de siránkozásra nem maradt időm. Becsuktam a szememet és a számat, karommal eltakartam az arcomat, és belevetettem magam a recsegő-ropogó tűztengerbe. A tűz magába nyelt és úgy kavargott körülöttem, mint valami bősz piros-sárga sáskahad. Soha, legszörnyűbb lidérces álmaimban sem tudtam elképzelni ilyen forróságot. Már-már sikoltásra nyitottam a számat. Ha megteszem, a tűz lezúdul a torkomon, és belülről kifelé eleven fáklyaként lobbanok el. Amikor kijutottam a tűzfal túloldalára, égett a hajam, és a testemen mindenfelé apró tüzek fakadtak, mint eső után erdőben a gombák. Ledobtam magam a földre, és ide-oda gurultam, miközben két kézzel csapkodtam a hajamat, hogy eloltsam. Nem is figyeltem a csövekből hallatszó sziszegésekre, süvítésekre. Ha e tébolyult pillanatokban kapnak el a lángok, egészen biztosan elégek. De mellém szegődött a szerencse... Darren Shan szerencséje... a vámpírok szerencséje. Most, hogy így sikerült kijutnom a lángok sűrűjéből, feltérdeltem, és halkan nyöszörögtem. Apránként szürcsölve a forró, híg levegőt, óvatosan tapogattam a fejem tetején izzó gubancot, nem maradt-e benne szikra, amely újra lángra szeretne lobbanni. Tetőtől talpig csupa feketeség és vörösség volt a testem. Fekete a koromtól, és vörös ott, ahol úgy megégtem, hogy a nyers hús is kilátszott. Szörnyű állapotban voltam, de mennem kellett tovább. Akármennyire fájt, akármilyen kínszenvedést okozott is minden mozdulat, mennem kellett. Ha nem teszem, a tűz falánk démonai megemésztenek. Felálltam, miközben a lángok robaján túl megpróbáltam kihallani a csövek sziszegését. Nem volt könnyű – a fülem úgy összeégett, hogy a hallásom is megsínylette –, de így is meghallottam a halk sziszegést és fütyülést, s néhány bizonytalan, meg-megroggyanó lépés után újra elindultam, hogy előre látva a lángkitörések helyét, kikerüljem azokat. A tűzfalon való kitörésemnek egyetlen jó következménye maradt, mégpedig az, hogy a lábam érzéketlenné vált. Térdtől lefelé jóformán nem is éreztem fájdalmat. Ez azt jelentette, igen súlyos égési sérülést szenvedtem,

és énem egy részét nyugtalanította, hogy mi lesz velem a Próba után. Mi lesz, ha a lábamon már nem lehet segíteni, és esetleg le kell vágni? De aztán elhessegettem a gondolatot: ezen még ráérek aggodalmaskodni. E pillanatban örültem a megkönnyebbülésnek, és ez megvigasztalt. A fülem azonban komolyan zavart. Megpróbáltam bedörzsölni nyállal, de a szám addigra már teljesen kiszáradt. Gyengéden dörzsölgettem hát az ujjaim között, de ez csak tovább rontott az állapotán. Végül békén hagytam, és lehetőség szerint igyekeztem nem törődni vele. A lángok megint egy újabb sarok felé terelgettek. Nem akartam még egyszer a csapdájukba esni, ezért alámerültem az egyik bömbölő tűzfalba, s a rettenetes fájdalmat elviselve a túloldalon kibújtam belőle. Amikor egy kicsit is enyhült a helyzet, mindig becsuktam a szemem – rettenetesen bántotta a forróság. Ugyanúgy kiszáradt, mint a szám, és már attól féltem, hogy megvakulok. Ahogy egy újabb gyalázatos tűzkitörést kikerültem, láttam, amint a teremben egyre másra hunynak ki a lángok. Gyanakodva megtorpantam. Vajon ez csak egy újabb, még kegyetlenebb roham előjele? Mindjárt megjelenik egy irdatlan nagy tűzgömb, hogy magával sodorjon? Ahogy ott álltam meg-megrándulva, a fülemet hegyezve, kivágódott a terem ajtaja, és vastag köpenyt viselő vámpírok léptek be rajta. Úgy bámultam rájuk, mintha idegenek volnának. Mit művelnek? Eltévedt tűzoltók lennének? Miért nem szól nekik valaki, hogy semmi keresnivalójuk itt? Ez veszélyes hely! Hátrálni kezdtem előlük. Szerettem volna figyelmeztetni őket, hogy fussanak innen, mielőtt eléri őket a nagy tűzgömb, de nem volt hangom. Még egy nyikkanás sem jött ki a torkomon. – Darren, vége van – szólt egyikük. A hangja Mr. Crepsleyére hasonlított, de nem lehetett ő. Mr. Crepsley nem őgyelegne be egy terembe, amíg ott Avatási Próba zajlik. Égett kezemmel intettem a vámpíroknak, és azt tátogtam: – Kifelé! Ki innen! – Darren – szólalt meg ismét a vezetőjük. – Vége van. Győztél! Nem értettem, hogy mit mond. Csak annyit tudtam, hogy még jönnie kell egy hatalmas tűzgömbnek, és ha ezek a meggondolatlan fickók elállják az utamat, nem fogom tudni kikerülni. Összevissza vagdalkozva próbáltam utat törni közöttük, hogy biztonságos helyre érjek. Elhajoltam az elöl jövő vámpír keze elől, de a mögötte haladó a tarkómnál fogva elkapott. Ez annyira fájt, hogy hangtalanul sikoltozva vetettem le magam a földre. – Óvatosan! – csattant föl a vámpírok vezetője, aztán fölém hajolt. Mr. Crepsley volt! – Darren – szólt halkan. – Minden rendben van. Megcsináltad. Most már biztonságban vagy. De én csak ráztam a fejemet, és egyre azt hajtogattam némán, eszemet vesztetten: – Tűz! Tűz! Tűz! Még akkor is ezt ismételtem, amikor feltettek egy hordágyra, és kivittek a teremből. Aztán doktorok jöttek, hogy ellássák a sebeimet, de én még akkor is ugyanezt hajtogattam, miközben jobbra-balra járt a szemem, rémülten kutatva, hol tűnik fel ismét a vörös-sárga rém. A cellám. Fekszem a hasamon. Doktorok vizsgálgatják a hátamat, hűs folyadékkal kenegetik a bőrömet. Valaki fölemeli megégett lábamat, s elakadó lélegzettel segítségért kiált. * A plafont bámulom. Valaki zseblámpával a szemembe világít, a pupillámat kémleli. Borotvát húzogatnak a fejemen; megskalpolnak, eltávolítják róla a megégett haj maradványait. Gavner Purl lép elő aggodalmas arccal. – Szerintem a fiú... – kezdi mondani. Sötétség. * Lidérces álmok. Ég az egész világ. Futok. Égek. Sikoltozok. Segítségért kiáltozok. Rajtam kívül mindenki más is ég. Felriadok. Vámpírok vesznek körül. A lidérces képek tovább peregnek az agyam egyik zugában. Meg vagyok győződve róla, hogy a cellám is ég. Menekülni próbálok. Lefognak. Átkozom őket. Viaskodok. Hullámokban borít el a fájdalom. Összerándulok. Ellazulok. Visszatérnek a tűzvészes álmok. Végül visszatértem delíriumos fantáziavilágomból. Hason feküdtem. Fejemet megmozdítva körbepillantottam a cellámban. Mr. Crepsley és Harkat Mulds ültek nem messze, és figyeltek. – Mintha... Gavnert... láttam volna – ziháltam. Mr. Crepsley és Harkat, arcukon aggódó mosollyal, felugrottak. – Itt járt korábban – mondta Mr. Crepsley. – Akárcsak Kurda, Vanez és Arra. A doktorok elküldték őket. – Meg... megcsináltam? – Igen. – Nagyon... megégtem? – Nagyon-nagyon – felelte Mr. Crepsley. – Olyan vagy... mint egy... odaégett kolbász – tréfálkozott Harkat. Erőtlenül nevettem.

– Most én is... úgy beszélek... mint te – mondtam. – Igen – helyeselt. – De te... rendbe fogsz... jönni. – Tényleg? – néztem Mr. Crepsleyre. – Igen – válaszolta, és erőteljesen bólintott hozzá. – Rettenetes kínokat álltál ki, de nem szenvedtél maradandó sérüléseket. A legrosszabb állapotban a lábad van, de a doktorok azt is megmentették. Időbe telik, míg meggyógyulsz, és lehet, hogy a hajad nem is nő többé vissza, de nem vagy közvetlen veszélyben. – Szörnyen... érzem magam – mondtam. – Örülj, hogy egyáltalán érezni tudsz – felelte minden kertelés nélkül. – Mi lesz a... következő Próbával? – Most ne gondolj ilyesmire. – Muszáj... – ziháltam. – Adnak időt... hogy rendbe jöjjek? Mr. Crepsley hallgatott. – Mondja meg... az igazat – sürgettem. – Nem – sóhajtotta. – Kurda épp most van a Hercegek Termében, hogy megbeszélje az ügyedet, de nem fogja tudni rávenni őket, hogy halasszák el. A Próbák történetében példátlan, hogy két forduló között haladékot adjanak. Akik nem tudják folytatni, azokat... – Elhallgatott. – viszik a... Halál... Termébe – fejeztem be a mondatot. Mialatt ott ült, és azon gondolkodott, mit is mondhatna, amivel megvigasztalhat, visszatért Kurda. Az arca vörös volt az izgalomtól. – Ébren van? – kérdezte Mr. Crepsleytől. – Ébren vagyok – szóltam közbe. Odakuporodott mellém, és beszélni kezdett: – Nemsokára lemegy a nap. Ki kell választanod a következő Próbádat, vagy be kell ismerned, hogy kudarcot vallottál, és akkor elvisznek a kivégzőhelyre. Ha elviszünk a Hercegek Termébe, gondolod, hogy meg tudsz állni pár percig a lábadon? – Nem vagyok... benne biztos – feleltem őszintén. – Fáj a... lábam. – Tudom – mondta. – De fontos lenne. Kitaláltam valamit, amivel időt nyerhetünk, de csak akkor, ha képes vagy úgy tenni, mintha jól lennél. – Mit találtál ki? – kérdezte meghökkenve Mr. Crepsley. – Most nincs idő elmagyarázni – kiáltott rá élesen Kurda. – Hajlandó vagy megpróbálni, Darren? Erőtlenül rábólintottam. – Helyes. Fektessük egy hordágyra, és vigyük föl a Hercegek Terméhez. Nem szabad késlekednünk. A folyosókon át egyenesen a Hercegek Terméhez siettünk. Még idejében odaértünk napnyugtára. Vanez Blane kívül várt ránk, kezében bíborszínű zászlójával. – Mi folyik itt, Kurda? – kérdezte. – Lehetetlen, hogy Darren holnap ki tudjon állni egy újabb próbatételre. – Bízd rám – felelte Kurda. – Eredetileg Paris ötlete volt, de nem árulhatjuk el, hogy micsoda. Úgy kell tennünk, mintha készek lennénk folytatni. Minden azon múlik, hogy Darren megáll-e a lábán, és kihúzza-e a Próbáját. Gyerünk. És ne felejtsétek el, úgy kell viselkednünk, mintha semmi baj nem lenne. Semmit sem értettünk az egészből, de nem maradt más választásunk, azt kellett tennünk, amit mondott. Amikor beléptünk a terembe, odabent hirtelen csend támadt, és minden vámpír szeme ránk szegeződött. Kurda és Mr. Crepsley odavittek a hercegek emelvénye elé; Harkat és Vanez megálltak a hátunk mögött. – Ő az ifjú Shan úrfi? – kérdezte Paris. – Igen, fenség – válaszolta Kurda. – Rettenetesen néz ki – jegyezte meg Mika Ver Leth. – Biztos vagy benne, hogy alkalmas a Próbák folytatására? – Csak pihen, fenség – felelte Kurda könnyedén. – Színleli, hogy komoly sérülései vannak, hogy cipeltesse magát, mint valami uraságot. – Csakugyan? – kérdezte Mika, és csukott szája zord mosolyra rándult. – Ha így van, hagyjátok őt előrelépni, hogy kihúzhassa a soron következő próbatételt. Ugye, tudjátok, mit kell tennünk, ha erre képtelennek bizonyul? – kérdezte baljóslatú hangon. – Tudjuk – válaszolta Kurda, és letette a földre a hordágy ráeső felét. Mr. Crepsley követte a példáját. A két vámpír talpra segített, majd lassan levették rólam a kezüket. Reszkettem, inogtam, s talán el is estem volna, ha nincs ott az a sok vámpír – nem akartam gyengének mutatkozni előttük. A fájdalommal viaskodva az emelvényhez támolyogtam. Sok időbe telt, mire felkecmeregtem a lépcsőn, de nem botlottam el. Ezalatt senki nem szólt semmit, és amikor fölértem, előhozták a megszámozott köveket tartalmazó zacskót, és a szokott módon elvégezték az ellenőrzést. – A négyes – hirdette ki a zsákot fogó vámpír, amikor kihúztam a követ. – A Vérbősz Vadkanok. – Ravasz és bonyolult próba – mondta elgondolkodva Paris Skyle, miközben körbeadogatták a követ, hogy a hercegek is lássák. – Fel vagy rá készülve, Darren?

– Nem... tudom, miből... áll – feleltem. – De... ott leszek holnap... a megszabott időben... hogy szembenézzek... vele. Paris jóságos mosollyal nézett rám. – Jó ezt hallani. – Megköszörülte a torkát, és ártatlan szemeket meresztve rám, így folytatta: – Én, sajnos, nem leszek ott. Halaszthatatlan hivatalos ügyeim meggátolják, hogy ezen a próbán részt vehessek. Az én kedves Mika kollégám fog helyettesíteni. – Ami azt illeti, holnap én sem tudok kimozdulni innen – nézett rám ugyanolyan ártatlan tekintettel Mika is. – Minden időmet lefoglalja a Vérszipolyok Urával kapcsolatos ügy. Mi a helyzet veled, Nyíl? A tar fejű herceg komoran rázta a fejét. – Sajnos én is kénytelen vagyok kimenteni magam. A naptáram – hogy úgy mondjam – megtelt. – Fenséges urak – lépett elő gyorsan Kurda. – Már így is távol maradtak Darren egyik próbájáról. Akkor szemet hunytunk a dolog felett, de megbocsáthatatlannak tartjuk, hogy egy Avatási Próbán belül kétszer is hivatali mulasztást kövessenek el. Ezzel súlyos kárt okoznának Darrennek. A leghatározottabban tiltakozom. Paris már épp el akart mosolyodni, de idejében észbe kapott, és komoran összevont szemöldökkel mormolta: – Van igazság abban, amit mondasz. – Nem maradhatunk távol a fiú egy újabb próbájáról – helyeselt Mika. – Így vagy úgy, de egyikünknek jelen kell lennie rajta – vonta le a következtetést Nyíl. A három herceg összedugta a fejét, és csöndben megbeszélték egymással a dolgot. De közben vigyorogtak és kacsingattak Kurdára. Tudtam, hogy tartogatnak még valamit a tarsolyukban. – Nos hát – kezdte Paris fennhangon –, Darren a soron következő Próbára alkalmas állapotban megjelent előttünk. De mivel nem tudunk részt venni rajta, hogy felügyeljük a Próbát, úgy határoztunk, hogy elhalasztjuk azt. Bocsánatot kérünk, amiért kellemetlen helyzetbe hozunk ezzel, Darren. Megbocsátasz nekünk? – Ez... alkalommal... elnézem... – feleltem fülig érő szájjal. – Mennyi időt kell várnunk, fenséges urak? – kérdezte színlelt türelmetlenséggel Kurda. – Darren ég a vágytól, hogy teljesítse a Próbát. – Nem sokat – felelte Paris. – Mostantól számítva hetvenkét óra múlva, napnyugtakor–, egyikünk meg fog jelenni a Próba helyszínén. Megfelelő lesz így? – Kellemetlen, fenség – sóhajtott színpadiasan Kurda –, de ha várnunk kell, hát legyen. Meghajolt, majd levezetett az emelvényről, s miután visszafektettek a hordágyra, Mr. Crepsleyvel együtt kivittek a Hercegek Terméből. Odakint aztán letettek a földre, és hangos hahotázásra fakadtak. – Ó, te szélhámos Kurda Smahlt! – bömbölte Mr. Crepsley. – Hát ezt hogy tudtad kiagyalni? – Paris ötlete volt – szerénykedett Kurda. – A hercegek segíteni akartak Darrennek, de nyíltan nem javasolhatták, hogy időt adnak neki, míg felgyógyul a sebeiből. Kellett valami ürügy, hogy megóvhassák a tekintélyüket. Így megmarad a látszat, hogy Darren felkészült a Próbák folytatására, tehát nem kell szégyenkeznie a halasztás miatt. – Hát ezért... kellett állnom – mondtam vidáman. – Hogy senki... ne fogjon... gyanút. – Pontosan – bólogatott sugárzó arccal Kurda. – A teremben mindenki tudja, mi játszódott le valójában, de amíg a dolog úgy fest, mintha minden a szabályok szerint zajlana, addig senkinek nincs ellenvetése. – Három éjjel... és nappal – töprengtem fennhangon. – Elég lesz...? – Ha nem, mi akkor is megpróbáltuk – jelentette ki Mr. Crepsley elszántan. Aztán fürgén elindultunk, hogy kerítsünk egy doktort, aki valamelyest normális állapotba tudna hozni, mire eljön a pillanat, hogy szembenézzek a Vérbősz Vadkanokkal. Lassan telt az idő, amíg a függőágyamban fekve lábadoztam. Doktorok sürögtek-forogtak körülöttem, különféle folyadékokkal kenegették megégett testrészeimet, cserélgették a kötéseket, tisztogatták a sebeimet, nehogy elfertőződjenek. Gyakran mondogatták, milyen szerencsés vagyok, mivel egyik sérülésem sem bizonyult maradandónak, legföljebb talán a hajam nem nő ki többet. A lábam meg fog gyógyulni, a tüdőm rendben van, a bőröm nagy része újra ép lesz. Mindent összevéve jó formában vagyok, köszönjem a szerencsés csillagaimnak. Az igazság azonban az, hogy egyáltalán nem éreztem jó formában magam. Szüntelen fájdalmak gyötörtek. Rossz volt feküdni, de ha megmozdultam, a fájdalom szinte elviselhetetlenné fokozódott. Sokat sírtam a párnámba, azon keseregve, miért nem tudok elaludni, s addig föl se ébredni, amíg meg nem szűnnek a fájdalmaim. De még álmomban is kínoztak a tűz utóhatásai, rémítettek a lidérces álmok, amikből egész testemben remegve riadtam föl. Sokan meglátogattak, akik segítettek elterelni a figyelmemet a fájdalomról. Seba és Gavner órákat töltöttek mellettem, miközben történetekkel és viccekkel szórakoztattak. Gavner elnevezett Pirítósnak, mert szerinte úgy néztem ki, mint egy szelet megégett pirítós kenyér, és felajánlotta, hogy egy fáklyacsonkkal szemöldököt rajzol a homlokomra, mert az enyém a hajammal együtt leégett. Megmondtam neki, tudja, hová tegye a fáklyacsonkját – a fáklya többi részével együtt! Megkérdeztem Sebát, van-e valami speciális szere az égési sebekre. Reménykedtem, hogy az öreg vámpír tud valami hagyományos gyógymódot, amiről esetleg a doktorok nem hallottak. “Sajnos nem – felelte –, de ha

már begyógyultak a sebeid, újra lemegyünk Ba’Halen pókjainak barlangjába, és keresünk olyan pókhálókat, amelyek megakadályozzák a későbbi viszketés kialakulását.” Arra is gyakran meglátogatott, ámbár ilyenkor többet beszélgetett Mr. Crepsleyvel, mint velem. Sok időt töltöttek a régi éjjelek és a közös életük eseményeinek felemlegetésével. Egy idő után szöget ütött a fejembe, vajon nem akarnak-e ismét egymással élni, és ha igen, ez hogyan hatna az én kapcsolatomra a vámpírral. Amikor megkérdeztem Mr. Crepsleytől, ő zavartan köhécselt, aztán ingerülten rám szólt, hogy ne háborgassam ilyen képtelenségekkel – Arra és ő csupán jó barátok. – Na persze – kuncogtam, és sokat sejtetően rákacsintottam. Kurda csak pár alkalommal tudott beugrani hozzám. Most, hogy az Élveholtak Fesztiválja már nem jelentett akadályt, a vámpíroknak rengeteg megbeszélnivalójuk akadt egymással, s ezek nagy része a vérszipolyokkal állt összefüggésben. Kurdának mint rangidős tábornoknak és vérszipolyszakértőnek, ébren töltött ideje java részét megbeszéléseken és tárgyalásokon kellett töltenie. Az egyik ritka alkalommal, amikor Kurda el tudott szabadulni hozzám, épp Arra is nálam volt. Egész testében megmerevedett, amikor megpillantotta Kurdát, aki erre vissza akart vonulni, hogy elkerülje az összeütközést. – Várj – állította meg Arra. – Szeretném megköszönni, amit Darrenért tettél. – Ugyan, semmiség – mosolygott Kurda. – Nem, nem – ellenkezett a vámpírnő. – Sokan aggódunk Darrenért, de egyedül neked volt annyi eszed, hogy biztonságot teremts számára, amikor arra van szüksége. Mi csak tehetetlenül néztük volna végig a pusztulását. Nem értek egyet a módszereiddel – a diplomáciát csak egy hajszál választja el a gyávaságtól –, de néha célravezetőbbek, mint a mieink. Arra elment, Kurda pedig könnyedén elmosolyodott. – Tudod, ennél világosabban sohasem fogja közölni velem, hogy kedvel – mondta. Aztán megitatott vízzel – csak folyadékot vehettem magamhoz –, és elmesélte, mi történt, mialatt én harcképtelen voltam. Felállítottak egy bizottságot, megvitatandó a vérszipolyok ténykedésének jeleit, és hogy mit tegyenek, ha netán megjelenne a Vérszipolyok Ura. – Most először beszélnek komolyan arról, hogy békét kellene kötnünk a vérszipolyokkal – mondta. – Ez biztosan boldoggá tesz téged – jegyeztem meg. – Ha ez pár évvel ezelőtt történik, ujjongtam volna örömömben – mondta nagy sóhajjal. – De az az idő elmúlt. Szerintem ma már nem elég bizottságot felállítani ahhoz, hogy egyesítsük a törzseket és felvegyük a harcot a Vérszipolyok Urának fenyegetésével. – Azt gondoltam, te nem hiszel a Vérszipolyok Urában – néztem rá csodálkozva. – Hivatalosan nem is – rántott egyet a vállán. – De köztünk legyen mondva... – lehalkította a hangját – már a puszta gondolata is halálra rémít. – Te is valóságosnak tartod? – Ha Mr. Tiny azt mondja, akkor igen. Mindegy, miben hiszek vagy sem, Mr. Tiny hatalmában nem kételkedhetek. Ha nem teszünk gyorsan valamit, amivel meg tudjuk akadályozni, hogy egy Vérszipoly Úr megjelenhessen, akkor biztosan el fog jönni. Lehet, hogy szörnyű nagy áldozatba kerül megállítani, még mielőtt igazán elindulna, de ha csak ezen az áron kerülhetjük el a háborút, akkor azt a döntést is meg kell hozni. Furcsa volt hallani Kurda szájából egy ilyen vallomást. Ha ő – a vérszipolyok barátja – aggódik, akkor a többi vámpír ugyancsak meg lehet rémülve! Eddig nem sok ügyet vetettem a Vérszipolyok Uráról szóló fecsegésekre, de most elhatároztam, hogy ezentúl jobban oda fogok figyelni. Másnap éjjel – az utolsón, mielőtt kezdetét venné a negyedik próbatételem – bejött hozzám Mr. Crepsley, miután beszélt Vanez Blane-nel. Harkat már a függőágyam mellett volt – a törpe személy mindenki másnál több időt töltött velem. – Megtárgyaltuk a helyzetet Vanezzel, és egyetértettünk abban, hogy okosabb, ha erre a próbára nem gyakorlással, hanem pihenéssel készülsz fel – mondta. – Ahhoz, hogy megmérkőzz a Vérbősz Vadkanokkal, nem kell különösebb képzettség. Egyszerűen ki kell állnod ellenük, és mindkettőt meg kell ölnöd. Tudnod kell, hogy vámpírvérrel vannak megfertőzve – tehát a harc életre-halálra megy. – Ha le tudtam győzni egy megvadult medvét, elbánok két vadkannal is – próbáltam könnyed hangot megütni. – Egészen biztos – értett velem egyet Mr. Crepsley. – Ha nem volnának a sérüléseid, még arra is fogadni mernék, hogy fél kézzel legyőznéd őket. Elmosolyodtam, aztán elfogott a köhögés. A Lángok Terme óta sokat köhögtem. Természetes reakció volt a sok füstre, amit lenyeltem. A tüdőm nem károsodott komolyan, úgyhogy pár napon belül várhatóan a köhögés is meg fog szűnni. Mr. Crepsley a kezembe nyomott egy pohár vizet, amit lassan elkortyolgattam. Most már enni is tudtam, és nagyon jólesett az első szilárd étel. Meglehetősen rossz állapotban voltam még, de vámpírvéremnek köszönhetően gyors ütemben gyógyultam. – Alkalmasnak érzed magad a próbára? – tudakolta Mr. Crepsley.

– Jó lenne még egy teljes nap – sóhajtottam –, de azt hiszem, minden rendben lesz. Reggeli után majdnem negyedórát sétáltam, és jólesett. Amíg meg tudok maradni a lábamon, nem lesz semmi baj – addig csak izgulok. – Beszéltem Seba Nile-lal – váltott témát Mr. Crepsley. – Azt mondja, a tanácsülés végén vissza akar vonulni. Úgy érzi, elég sokáig szolgált a Vámpírok Hegyének szállásmestereként. Mielőtt meghal, még egyszer látni szeretné a világot. – Talán visszajöhetne velünk a Cirque Du Freakbe javasoltam. – Ami azt illeti, könnyen lehet, hogy nem megyünk vissza a Cirque Du Freakbe – mondta erre Mr. Crepsley, és feszülten figyelte, mit szólok ehhez. – Ó! – Seba felajánlotta, hogy legyek én a szállásmester. Gondolkodom rajta, hogy elfogadjam-e. – Azt hittem, senki sem akar szállásmester lenni – vélekedtem. – Hát, nemigen kapkodnak utána – bólintott Mr. Crepsley. – Pedig a szállásmestereket mindenki tiszteli. A Vámpírok Hegyének működtetése nagy felelősséggel jár – de adott esetben nagy előnyökkel is. Évszázadokon át hatással lehetsz minden új vámpír tábornok életére. – Miért magának ajánlotta fel a munkát? – kérdeztem. – Miért nem valamelyik segédjének? – A segédei fiatalok. Tábornokságról álmodoznak, vagy arról, hogy kimennek a világba, és ott futják be a maguk pályáját. Nem volna tisztességes dolog megfosztani őket az álmaiktól, amikor itt vagyok kéznél és átvállalhatom tőle ezt a nehéz és felelősségteljes munkát. – És maga akarja ezt csinálni, ugye? – Nem volt nehéz leolvasnom az arcáról. Bólintott. – Tíz-húsz évvel ezelőtt meg se fordult volna a fejemben. De amióta visszaadtam a tábornoki rangomat, céltalanná vált az életem. Amíg nem jöttem el erre az ülésre, nem tudtam, hogy ennyire hiányzott a klánhoz tartozás. Ideális helyzet lenne, hogy újra magamra találjak. – Ha ennyire szeretné, vállalja el – biztattam – De mi lesz veled? – kérdezte. – Mivel az inasom vagy, itt kellene maradnod velem, amíg elég idős nem leszel, hogy önállóan járd a világot. Van kedved hozzá, hogy életed következő harminc esztendejét ennek a hegynek a belsejében töltsd el? – Nem nagyon – feleltem. – Jól éreztem itt magam – eltekintve a Próbáktól –, de úgy képzelem, pár év múlva már unalmas lenne. – Végigsimítottam kopasz koponyámon, és hosszan elgondolkoztam a dolgon. – És Harkatra is gondolni kell. Hogyan jut vissza, ha mi itt maradunk? – Én... veled maradok... ha a maradás mellett... döntesz – szólalt meg Harkat. – Igen? – néztem rá meglepve. – Néhány emlékem... visszatért. A legtöbb... még homályos... de emlékszem, hogy... Mr. Tiny azt mondta... csak akkor jövök rá... ki voltam, mielőtt... meghaltam, ha... kitartok melletted. – Hogy segíthetnék neked abban én, hogy kitaláld, ki voltál? Harkat vállat vont. – Nem tudom... De addig... veled maradok... amíg megtűrsz... magad mellett. – És nem bánod, hogy el kell temetkezned egy hegy belsejében? – faggattam. Harkat elmosolyodott. – A törpe népség... kevéssel is... beéri. Visszafeküdtem, és végiggondoltam az ajánlatot. Ha maradok, sok mindent megtudhatok a vámpírok életmódjáról, és egyszer talán még vámpír tábornok is lehet belőlem. A gondolat vonzónak tűnt – már láttam magam, amint egy csapat vámpírt vezetek a vérszipolyok elleni csatába... mint egy kalózkapitány vagy egy csapattiszt! Másrészt lehet, hogy soha többé nem látom viszont Evra Vont vagy Mr. Tallt vagy a többi cirkuszbeli barátomat. Nincs több világ körüli utazgatás, nincsenek fellépések, se moziba meg kínai étterembe járás – legalábbis az elkövetkező harmincvalahány évben! – Fogas kérdés – töprengtem fennhangon. – Kaphatok egy kis gondolkodási időt? – Persze – felelte Mr. Crepsley. – Nem sürgős. Seba csak a tanácsülés befejezése után vár választ. A további részleteket majd akkor beszéljük meg, amikor már teljesítetted a Próbáidat. – Ha teljesítettem – vigyorogtam idegesen. – Amikor – ismételte meg Mr. Crepsley, és biztatóan mosolygott hozzá.

A negyedik próba – a Vérbősz Vadkanok. Olyan volt, mintha a hegyben összegyülekezett vámpírok fele eljött volna, hogy végignézze, miként verekszem

meg a két vadkannal. A kezdésre való várakozás alatt tudtam meg, hogy felfokozott érdeklődés előzi meg a szereplésemet. Sokan azt hitték, már jóval korábban el fogok bukni, és igencsak meglepte őket, hogy túléltem a Lángok Termét. A Vámpírok Hegyének történetmondói máris hozzákezdtek, hogy hőstetteimet valamiféle modern legendává gyúrják össze. Saját fülemmel hallottam, amint az egyik úgy mesélte el a Tűk Ösvényén tett utamat, mintha tíz lavinát éltem volna túl, és csak a próba teljesítése után operálták ki a gyomromba fúródott sztalaktitot! Jól szórakoztam magamban, amikor hallottam, micsoda sztorik keringenek rólam a vámpírok között. Persze, a legtöbbje csak mese! Ezeket hallgatva úgy éreztem magam, mintha én volnék Artúr király vagy Nagy Sándor. – Csak el ne bízd magad – nevetett Gavner, amikor észrevette, milyen feszült érdeklődéssel hallgatom ezeket a meséket. Ő szórakoztatott addig, amíg Vanez kiválasztotta a fegyvereimet. – A legendák nélkülözhetetlen velejárói a túlzások – magyarázta Gavner. – Ha ezen vagy az utolsó Próbán kudarcot vallasz, lusta, semmirekellő, ostoba fickónak fognak lefesteni, hogy intő például szolgálhass az eljövendő vámpíroknak. Dolgozz keményen, fiam, mondogatják majd, különben úgy végzed, mint az a senkiházi Darren Shan. – De azt legalább nem mondhatják majd rólam, hogy úgy hortyogtam, mint egy medve – vágtam vissza. – Túl sokat vagy együtt Lartennel – morogta fintorogva Gavner. Vanez egy fából készült kis buzogánnyal és egy rövid lándzsával tért vissza. – Ezek voltak a legjobbak – mondta, és a lándzsa hegyét végighúzta hiányzó bal szeme alatt az arcán. Nem valami különleges darabok, de megteszik. – Nagyon jók lesznek – feleltem, bár ezeknél valahogy veszedelmesebb fegyverekre számítottam. – Tudod-e, hogy mi fog történni? – kérdezte. – Egyszerre fogják beereszteni a két vadkant a szorítóba. Lehet, hogy rögtön egymásnak fognak esni, de mihelyt megérzik a szagomat, mindketten ellenem fordulnak. Vanez bólintott. – Pontosan így történt, amikor idefelé jövet az a medve megtámadott, és az oka is ugyanaz. A vámpírvér kiélesíti az állatok érzékszerveit, különösen is érzékennyé válnak a vérszagra. Ilyenkor azt támadják meg, akin a legerősebben érzik a vérszagot. Egészen közel kell menned hozzájuk, hogy végezni tudj velük. A lándzsával igyekezz a szemükbe döfni. A buzogányt tartogasd az orrukra, a pofájukra és a fejükre. A testükkel ne törődj – csak az erődet vesztegetnéd. Valószínűleg nem fogják összehangolni a támadásukat. Olyankor, amikor az egyik intéz gyilkos rohamot ellened, rendszerint a másik a háttérben marad. Ha egyszerre támadnának, csak akadályoznák egymást. Támassz bennük zavart, ha tudsz. Azon légy, hogy ne tudjanak megharapni. Ha közelharcba bonyolódsz, próbálj mielőbb kibontakozni belőle, még akkor is, ha emiatt el kell dobnod a fegyveredet. Ha a fogaikat sikerül elkerülnöd, legföljebb ennyit árthatnak neked. Kürtszó jelezte Mika Ver Leth érkezését. Ő fog elnökölni a Próbán. A fekete ruhás herceg jó estét kívánt nekem, és megkérdezte, felkészültem-e a Próba megkezdésére. Igennel válaszoltam. ő “szerencse fel!”-t kívánt, s miután a halál érintésének jelét mutatta, megnézte, nincs-e nálam eldugott fegyver. Ezek után elvonult a helyére, engem pedig bevezettek az arénába. Az aréna egy jókora, kör alakú, földbe ásott mélyedés volt, melyet erős cölöpkerítéssel vettek körül, hogy az állatok ne szökhessenek ki. A vámpírok itt álltak körös körül, és mint az ókori Colosseumban a római tömeg, nagy hangon buzdították a küzdőt. Mindkét karomat a magasba emeltem, és összerándultam a fájdalomtól. A sebek helyén mindenütt érzékeny volt a bőröm, főleg a kötések alatt, ahol már vékony hegek keletkeztek. A lábam nem fájt különösebben – sok helyütt egyszerűen kiégtek az idegvégződéseim, és hetekbe, talán hónapokba is beletelik, mire újra kifejlődnek. De mindenütt másutt merő sajgás volt a testem. Ekkor kitárultak a küzdőtérbe nyíló ajtók, és az őrök bevonszolták a két ketrecet. Halk moraj futott végig a vámpírok sorain. Amikor az őrök visszamentek, és bezárták az ajtókat, a magasból leeresztett kampókkal kinyitották a ketrecek ajtajait, majd kötelekkel kiemelték a ketreceket a gödörből. Amikor a vadkanok észrevették, hogy szabadon vannak, dühösen felmordultak, és nyomban fejjel egymásnak mentek. Mintegy másfél méter hosszú, egy méter magas vadállatok voltak. Abban a pillanatban, hogy orrukat megütötte a szagom, abbahagyták a verekedést, és elhátráltak egymástól. Az egyik észrevett, és felrikoltott. A másik követte a tekintetét, és amikor meglátott, rögtön támadásba lendült. Védekező mozdulattal emeltem föl a lándzsámat. A kan nem mert továbbközeledni, inkább vadul fújtatva és prüszkölve félrevonult. A távolabb álló ekkor lassú, céltudatos trappban megindult felém. Pár méterre tőlem megállt, gonoszul méregetett, mellső lábával a földet kapálta, majd hirtelen meglódult. Könnyedén elhajoltam előle, s eközben sikerült buzogányom fejével eltalálnom az egyik fülét. A fájdalomtól felüvöltött, s egy gyors fordulattal ismét rám rontott. Ezúttal átugrottam fölötte, és egy hajszálon múlt, hogy lándzsámat beledöfjem a szemébe. Amikor földet értem, a másik állat lendült új támadásba. Száját feltátva, agyarait vadul csattogtatva vetette rám magát.

Elugrottam előle, de eközben megbotlottam. Kiderült, hogy roncsolt idegvégződéseim következtében mindkét lábam kissé megbízhatatlanná vált. Mivel a sarkam állandóan el volt zsibbadva, bármikor, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, elbotolhattam. Vagyis ügyelnem kellett a lépéseimre. Az egyik vadkan észrevette csetlés-botlásomat, és oldalról keményen nekem jött. Szerencsére az agyaraival nem ért el, így aztán – habár az ütés ledöntött a lábamról – el tudtam gurulni előle, és a következő pillanatban már újra talpon voltam. Nem sok időm maradt, hogy felkészüljek a következő támadásra. Szinte még föl se ocsúdtam, máris jött felém a hatalmas, ziháló test. Ösztönösen oldalt léptem, és lándzsámmal vaktában odaszúrtam. Fülrepesztő üvöltés volt a válasz, és amikor fölemeltem, a lándzsa hegye vöröslött a vértől. Az állatok lassan köröztek körülöttem, s ezalatt szusszanhattam egyet. Jól láthattam, melyiket sebeztem meg: a pofája egyik oldalán egy hosszú vágásból csöpögött a vér. De a seb nem volt súlyos, úgyhogy tudtam, ez nem fogja visszatartani a további támadásoktól. A következő pillanatban csakugyan rám vetette magát. Buzogányommal rávágtam, mire prüszkölve elfordult tőlem. A másik vad dühvel rontott nekem, de túl korán szegte le a fejét, így aztán ügyesen el tudtam lépni előle. Odafentről a vámpírok mindenféle tanácsot és biztatást üvöltöttek le nekem, de én inkább az állatokra összpontosítottam. Most újra széles köröket írtak le körülöttem, s közben nagyokat fújtatva meg-megkaparták a földet. A sértetlen vadkan hirtelen megtorpant, és rohamra indult. Félreugrottam előle, de ő fejét feltartva jött utánam. Lábizmaimat megfeszítve odaugrottam, hogy buzogányommal kiloccsantsam az agyvelejét. De rosszul időzítettem az ugrást, és ő előbb ért oda hozzám. Fejével és vállával ledöntött a lábamról. Végigzuhantam a földön. Mielőtt felpattanhattam volna, már rajtam is volt; arcomba gőzölt forró lehelete, agyarán halványan csillogott a gödör mélyére lejutó fény. Felé csaptam buzogányommal, de ebből a helyzetből nem tudtam erőt vinni az ütésbe. Minden további nélkül lerázta magáról, és rémítően közeledett felém az agyaraival. Éreztem, hogy az egyik már fel is hasította a kötést a hasamon, és nem sok híja volt, hogy utat találjon az alatta lévő, gyógyulófélben lévő érzékeny bőrhöz. Ha nem mozdulok el innen, még komoly kárt tesz bennem. Erősen megmarkoltam a buzogány végén lévő gömböt, s benyomtam a vadkan tátott pofájába, eltompítva vele undok szörtyögését. Az állat dühödt morgással meghátrált. Miközben feltápászkodtam, a másik hátulról vad erővel nekem jött. Átbukfenceztem az elsőn, és nekivágódtam a cölöpkerítésnek. Ahogy szédülő fejjel felültem, hallottam, hogy az egyik fenyegető morgással rohan felém. Arra nem maradt időm, hogy kiszámítsam a mozdulatot, csak úgy vaktában elhajoltam balra. Az állat célt tévesztve, óriási csattanással csapódott fejjel a kerítésnek. Miközben támolyogva, fejét rázogatva, zavarodottan elvonult, meg tudtam keresni az imént elejtett lándzsámat. Reméltem, hogy össze fog rogyni, de néhány másodperc elteltével összeszedte magát, és éppoly gonosznak és céltudatosnak látszott, mint eddig. A buzogányom azóta is ott akadt beszorulva a másik vadkan pofájába. Nem lehetett visszaszerezni, legföljebb, ha magától kiesik. Ekkor úgy döntöttem, elég, ideje leszámolni a csúf vadakkal, és erősen megragadtam a lándzsámat. Mélyen előrehajolva, fegyveremet magam elé tartva, megindultam előre. A kanok nem tudták mire vélni a viselkedésemet. Egy-két bátortalan előretörés után óvatosan visszavonultak. Nyilván nem lehetett bennük nagy mennyiségű vámpírvér, különben folyamatosan, saját biztonságukkal mit sem törődve, vadul támadtak volna. Miközben a küzdőtér távolabbi sarka felé tereltem őket, egyre a sebesült pofájú kant figyeltem. A kettő közül ő látszott a bizonytalanabbnak, ő volt az, aki kicsivel gyorsabban hátrált, mint a másik. Valami gyávaságfélét éreztem benne. Támadást kezdeményeztem a bátrabbik ellen, amelyiknek a szájában maradt a buzogányom: megsuhogtattam felé a lándzsámat, mire menekülésre fogta a dolgot. A másik eközben valamelyest megnyugodott, így irányt változtatva ráugrottam a hátára. Megragadtam a nyakát, és jó erősen tartottam. Ő ordítva, vadul kapálózva vonszolt magával körben az arénában, aztán kimerülve megállt. Miközben agyaraival felém döfködött, lándzsámmal megcéloztam a szemét. Elvétettem – széthasítottam az orrát, lenyestem a fülét –, de aztán egy újabb próbálkozásra sikerült kinyomnom a jobb szemét. Úgy üvöltött, hogy majdnem megsüketültem. Még vadabbul hányta-vetette a fejét, s ha nem is komolyan, de sikerült agyarával megsebeznie a hasamat és a mellemet. Én keményen fogtam, nem törődve a fájdalommal, amit a kezemen és karomon gyógyulófélben lévő, de most újra felszakadó és vérző sebeim okoztak. Fölöttem a vámpírok izgatott kiabálása – Öld meg! Öld meg! – betöltötte és felforrósította a levegőt. Sajnáltam az állatot – csak azért támadt rám, mert feltüzelték –, de tudtam, hogy vagy ő, vagy én. Itt nem volt helye könyörületnek. Ferdén oldalazva a vadkan elé kerültem – veszélyes manőver volt –, és felkészültem a szemből való támadásra. Jobbra tartottam, amerre nem láthatott, s lándzsámat a fejem fölé emelve vártam a legkedvezőbb

pillanatot a támadásra. A rövid ideig tartó őrjöngés lecsillapodtával a kan megmaradt szemével észrevett, és tétován megállt – biztos célpontként kínálva fel ezzel magát. Én abban a pillanatban lesújtottam, s lándzsám hegyét a jobb szeme helyén tátongó üregen át mélyen benyomtam az eszét vesztett állat agyába. Valami iszonyatos buggyanás hallatszott, mire a vad szabályosan megőrült. Hátsó lábaira állva fülrepesztő sikolyt hallatott, majd teljes súlyával a földre vetette magát. Elugrottam az útjából, de mihelyt földet ért, vadul hányni-vetni kezdte magát, mint valami betöretlen ló. Sietve hátráltam, de a vadkan jött utánam. Nem láthatott – már nem látott senkit és semmit –, a saját üvöltésétől nem is hallhatott, de mégis követett. Menekülésre fogtam a dolgot, de közben láttam, hogy a másik vadkan támadásra készül. Hirtelen nem tudtam, mit kezdjek magammal, s megálltam. A végét járó vadkan nekem jött, én aláestem, s a lándzsa kiesett a kezemből. Amikor megpróbáltam átfordulni, az állat rámzuhant, még egyet vonaglott, aztán mozdulatlanná dermedt. Kimúlt – és én beszorultam alá! Minden erőmet megfeszítve próbáltam lelökni magamról, de nem bírtam. Ha jó erőben lettem volna, meg tudom csinálni, de tele voltam égési és egyéb, vérző sebekkel. Egyszerűen nem maradt annyi erőm, hogy arrébb toljam a hatalmas dögöt. Megpihentem, hogy erőt gyűjtsek, mielőtt egy mély lélegzetvétellel újra nekiveselkednék, de ebben a pillanatban megállt mellettem a második vadkan, és a fejével nekirontott a fejemnek. Nagy üvöltéssel, kínnal-keservvel próbáltam arrébb húzódni, de nem tudtam. A vad úgy nézett rám, mintha vigyorogna, de lehet, hogy csak a szájában lévő buzogány miatt láttam így. Leszegte a fejét, és meg akart harapni, de a buzogány miatt nem tudott. Morogva hátrált néhány lépést, megrázta a fejét, még továbbhátrált, majd mellső lábával a földet kapálva lejjebb bocsátotta az agyarait... és vérszomjas dühvel rám rontott. Az életben néhányszor már sikerült kikeverednem szorult helyzetemből, de ezúttal elhagyott a szerencsém. Most csak a vadkan könyörületében bízhattam, és tudtam, hogy ő sem lesz nagyobb irgalommal irántam, mint én voltam a társa iránt. Ahogy ott feküdtem, szememet a vadkanra szegezve, és várva a véget, valaki hangosan felkiáltott fölöttem. A vámpírok elnémultak, így a hang tisztán és érthetően visszhangzott végig a barlang termén: – NE! Egy árnyék ugrott le a küzdőtérre, beszökkent a köztem és a vadkan között lévő üres térbe, felkapta elejtett lándzsámat, és tompa végét a földbe szúrva hegyével megcélozta a támadni készülő vadkant. Az állatnak se irányt váltani, se megállni nem maradt ideje; egyenesen belerohant a lándzsa hegyébe, s felnyársalva magát nekiütközött védelmezőmnek, aki félrelökte, nehogy rám essen. Az állat lerogyott a porba, s utolsó erejével megpróbált lábra állni. De már nem volt ura a lábának. Halkan felhördült, aztán vége lett. Ahogy elült a por, erős kezek megragadták a rajtam fekvő állatot, és levonszolták rólam. Aztán a kezek megkeresték az enyémet, és talpra segítettek. Pár pillanatnyi hunyorgás után felismertem, ki sietett megmentésemre – Harkat Mulds! A törpe személy megnézte, nem törött-e csontom, aztán elvezetett a vadkantetemektől. Odafönt a vámpírok pisszenés nélkül néztek bennünket. Aztán, ahogy elindultunk az ajtó felé, páran pisszegni kezdtek. Majd itt-ott füttyszó harsant. Csakhamar az egész terem megtelt hurrogással, füttyögéssel. “Szégyen-gyalázat!” – kiabálták. – “Halál mindkettőjükre!” Harkattal megálltunk, s döbbenten néztük a feldühödött vámpírokat. Nemrégen még úgy ünnepeltek, mint bátor szívű harcost – most meg a véremet követelik! Nem minden vámpír vett részt az általános ordítozásban. Mr. Crepsley, Gavner és Kurda nem emelték föl a hangjukat, és nem követeltek igazságszolgáltatást. Seba sem, aki csak szomorúan rázta a fejét, és elfordult. Miközben a vámpírok gúnyosan és dühösen kiáltoztak felénk, Vanez Blane átlépte a kerítést, és besétált a küzdőtérre. Fölemelt kézzel intett, mire lassan elcsendesedett a terem. – Fenség! – kiáltotta ekkor Mika Ver Lethnek, aki kővé dermedt arccal állt a cölöpkerítés mellett. – Engem az imént látottak éppúgy lesújtanak, mint bármelyikőtöket. De a dolog nem volt kitervelve, és nem Darren követte el. A törpe személy nem ismeri a mi módszereinket, és a maga belátása szerint cselekedett. Könyörgök, ne ródd ezt fel nekünk. Szavait hallva néhány vámpír gúnyosan hurrogni, pisszegni kezdett, de Mika Ver Leth egy határozott mozdulattal csendet parancsolt. – Darren – szólalt meg halkan a herceg. – Előre kiterveltétek ezt a törpe személlyel? Megráztam a fejem. – Én éppúgy meg vagyok lepve, mint mindenki más – feleltem. – Harkat – mordult fel Mika. – A saját elhatározásodra avatkoztál be, vagy parancsnak engedelmeskedve? – Nem parancsra – válaszolta Harkat. – Darren a... barátom. Nem... állhattam ott... hogy végignézzem... a halálát. – Megsértetted a törvényeinket – figyelmeztette Mika.

– A ti törvényeitek – vágott vissza Harkat. – Nem az enyémek... Darren... a barátom. A karvaly arcélű Mika zavartan húzta végig fekete kesztyűs ujját a felső ajkán, miközben eltöprengett a kialakult helyzeten. – Meg kell ölni őket! – kiáltotta dühösen az egyik tábornok. – Vigyük mindkettőt a Halál Termébe, és... – Ilyen hamar kész volnál végezni Desmond Tiny küldöttével? – szólt közbe csendesen Mr. Crepsley. A fejünket követelő tábornok mély hallgatásba burkolózott. – Nem szabad elhamarkodottan cselekednünk – intézte szavait Mr. Crepsley az egész teremhez. – Az ügyet a Hercegek Termébe kell vinnünk, ahol józanul megvitathatjuk, mit tegyünk. Harkat nem vámpír, nem ítélhetünk felette úgy, mintha az volna. Nincs jogunk elítélni őt. – És mi legyen a félvámpírral? – emelte föl a szavát egy másik tábornok. – Őrá vonatkoznak a törvényeink. Elbukott a Próbán, tehát ki kell végezni. – Nem bukott el! – kiáltotta Kurda. – A Próba félbeszakadt. Megölte az egyik vadkant... Ki meri azt állítani, hogy nem tudta volna megölni a másikat is? – Csapdába került! – bömbölte az előbbi vámpír tábornok. – A vadkan már készült a halálos csapásra! – Lehetséges, de ezt már soha nem fogjuk biztosan tudni – szögezte le Kurda. – Darren a korábbi Próbákon már bizonyságot tett az erejéről és a találékonyságáról. Elképzelhető, hogy le tudta volna lökni magáról a dögöt, és az utolsó pillanatban elkerüli a halálos csapást. – Lehetetlen! – horkant fel a tábornok. – Valóban? – Kurda úgy felhúzta magát, hogy ő is beugrott a küzdőtérre Harkat, Vanez és jómagam mellé. – Van még valaki, aki biztosra veszi, hogy Darren veszített volna? – Lassan körbefordulva sorra farkasszemet nézett a teremben összegyülekezett vámpírokkal. – Van valaki, aki szerint teljesen reménytelen helyzetben volt? Hosszú, kínos csend támadt, melyet végül egy női hang tört meg – Arra Sails hangja. – Kurdának igaza van! – A vámpírok kényelmetlenül feszengtek; arra igazán nem számítottak, hogy épp Arra áll ki Kurda mellett. – A fiú helyzete veszélyes volt, de nem feltétlenül végzetes. Akár túl is élhette volna. – Én azt mondom, Darrennek joga van újra kiállni a küzdőtérre – jelentette ki Kurda, kihasználva a jelenlévők elbizonytalanodásából eredő csendet. – Napoljuk el a Próbát, és holnap rendezzük meg még egyszer. Mindenki Mika Ver Leth-re nézett, tőle várva állásfoglalást az ügyben. A herceg pár percet gondolkozott a dolgon, majd Mr. Crepsleyre nézett. – Nos, Larten? Neked mi a véleményed? Mr. Crepsley mogorván megrántotta a vállát. – Való igaz: Darren nem szenvedett vereséget. De a szabályok megszegése rendszerint vesztésre utal. A Darrennel való kapcsolatom arra késztet, hogy mellette érveljek. De sajnos, nem tudom, milyen érvekkel támasszam alá a kegyelemkérést. Akárhogyan nézzük is, elbukott a Próbán. – Larten! – rikoltotta Kurda. – Te nem tudod, mit beszélsz! – De tudja – sóhajtottam. – És igaza van. – Félretoltam az útból Harkatot, és magam álltam Mika Ver Leth elé. – Nem hiszem, hogy megmenekültem volna – vallottam be becsületesen. – Nem akarok meghalni, de nem kérek külön kegyet. Ha meg lehet ismételni a Próbát, megismétlem. Ha nem, akkor se lesz egy rossz szavam sem. Helyeslő mormogás támadt a teremben. Azok, akik dühösen támasztották a kerítést, most szépen visszavonultak, és várták, hogyan dönt Mika. – Úgy szóltál, ahogy egy igazi vámpírhoz illik – mondta elismerően Mika. – Nem hibáztatlak a történtekért. Nem hibáztatom a barátodat sem – ő nem közülünk való, tehát nem várható el tőle, hogy úgy cselekedjék, ahogyan mi. Nem teszünk lépéseket Harkat Mulds ellen – ezt én, itt és most, felelősséggel kijelenthetem. Egyesek haragosan meresztgették a szemüket Harkatra, de szólni senki sem mert ellene. – Ami pedig a te sorsodat illeti – folytatta Mika, majd elbizonytalanodott. – Mielőtt ítéletet hirdetnék, beszélnem kell a többi herceggel és a tábornokokkal – mondta végül. – Nem hiszem, hogy megkímélhetjük az életedet, de valami igaza Kurdának is van – lehetséges, hogy megismételhetjük a Próbát. Legjobb tudomásom szerint ilyesmit még sohasem engedélyeztek, de akadhat esetleg egy régi törvény, amelyre hivatkozhatunk. Amíg megtanácskozzuk a dolgot kollégáimmal, térj vissza a celládba – adta ki az utasítást. – Mihelyt eldöntöttük a dolgot, tájékoztatni fogunk. A magam részéről azt tanácsolom – tette hozzá súgva –, békülj ki az istenekkel, mert attól tartok, hogy hamarosan meg kell jelenned előttük. Engedelmesen bólintottam Mika Ver Leth felé, s meghajtott fejjel vártam, míg ő és a többi vámpír kivonul a teremből. – Nem hagyom, hogy harc nélkül pusztulj el – ígérte Kurda, miközben elsurrant mellettem. – Kiszabadulsz ebből a helyzetből, biztos vagyok benne. Kell hogy legyen valami útja-módja. Azzal elment. Akárcsak Vanez Blane, Mr. Crepsley és a többiek mind, és csak én meg Harkat Mulds maradtunk a küzdőtéren a kimúlt vadkanok társaságában. Amikor Harkatra néztem, szégyenkezést láttam az arcán. – Nem akartam... bajt csinálni – mondta. – Nem gondolkoztam... csak cselekedtem. – Ne rágódj ezen – vigasztaltam. – A te helyedben valószínűleg én is ezt tettem volna. Különben is, annál

rosszabbat, mint hogy megölnek, nem csinálhatnak velem – és ha te nem sietsz a segítségemre, akkor is meghaltam volna. – Nem... haragszol? – kérdezte Harkat. – Persze, hogy nem – mosolyogtam rá, s azzal elindultunk a kijárat felé. Azt már nem mondtam meg neki, hogy inkább szerettem volna, ha nem kíméli meg az életemet. Ha a vadkan végez velem, az gyors és könnyű halált jelentett volna. Ezzel szemben most egy hosszú és feszült várakozás következik, melynek végén szinte biztos, hogy görcsbe ugrott gyomorral indulok majd el a Halál Terme felé. Ott aztán felfüggesztenek a karók fölé, ahol csúf, gyötrelmes és megalázó vég vár rám. Ennél jobb lett volna, ha a küzdőtéren ér utol a gyors és nemes halál. Harkattal a függőágyamon ültünk, és vártunk. A szomszédos hálókamrák üresek voltak, akárcsak a folyosók. A vámpírok vagy a Hercegek Termében gyűltek össze, vagy azon kívül várakoztak az ítélet kihirdetésére – legalább annyira odavoltak a szövevényes ügyekért, mint a verekedésért, és alig várták, hogy első kézből értesüljenek a legfrissebb hírekről. – Hogy jutott eszedbe a segítségemre sietni? – kérdeztem egy idő után Harkattól, csak hogy megtörjem az idegtépő csendet. – Meg is ölhetett volna. – Az igazat megvallva... a magam érdekében... tettem, és nem... érted – válaszolta Harkat szégyenlősen. – Ha meghalsz... lehet, hogy soha... nem tudom meg... ki voltam. Ezen jót nevettem. – Ezt inkább ne mondd meg a vámpíroknak. Csak azért bántak veled ilyen jóindulatúan, mert annyira tisztelik a bátorságot és az önfeláldozást. Ha megtudnák, hogy azért tetted, hogy a magad bőrét mentsd, nem tudom, mit tennének veled! – Te nem... bánod? – kérdezte Harkat. – Nem – feleltem mosolyogva. – Ha úgy döntenek... hogy megölnek... hagyod? – Nem tudom megakadályozni őket ebben – válaszoltam. – De szó nélkül... elfogadod? – Nem tudom biztosan – sóhajtottam. – Ha a küzdelem után rögtön elvisznek, mentem volna szó nélkül... abban a felajzott állapotban nem éreztem halálfélelmet. Most, hogy lecsillapodtam, rettegek a haláltól. Remélem, emelt fővel megyek majd oda, de félek, hogy sírva fogok kegyelemért könyörögni. – Te nem – mondta erre Harkat. – Te túl... kemény vagy. – Gondolod? – nevettem fanyarul. – Harcoltál... vadkanokkal, és szembenéztél... tűzzel és vízzel... Korábban sem mutattál... soha félelmet. Miért... mutatnál most? – Az más volt – feleltem. – Volt esélyem a küzdelemre. Ha most úgy döntenek, hogy megölnek, abban a biztos tudatban kellene a Halál Terméhez vonulnom, hogy elvesztem. – Ne aggódj – mondta Harkat. – Ha... meghalsz, lehet, hogy... törpe személyként... térsz vissza. Harkat idomtalan testére, sebhelyektől szabdalt, eltorzított arcára, zöld szemére és az életben maradásához nélkülözhetetlen maszkjára bámultam. – Hát, ezzel igazán megvigasztaltál – mondtam gúnyosan. – Csak próbállak... felvidítani. – Inkább ne! Kínos lassúsággal múltak a percek. Szerettem volna, ha mielőbb meghozzák a döntést, még ha az számomra a halált jelentette volna is, mert addig sem kellene itt ücsörögnöm a teljes bizonytalanságban. Végül, egy örökkévalóságnak tűnő idő után, léptek kopogása hallatszott a folyosóról. Harkat és én leugrottunk a függőágyról, és az ajtóhoz futottunk. Idegesen egymásra pillantottunk, mire Harkat halványan elvigyorodott. Én is – de az én mosolyom még halványabbra sikerült. A léptek lelassultak, megálltak, majd újra megindultak, szinte nesztelenül. A folyosó homályából kibontakozott egy alak, és besurrant a cellánkba – Kurda. – Mi van? – kérdeztem. – Azért jöttem, mert kíváncsi voltam, hogyan viselitek a feszültséget – mondta, és furán mosolygott hozzá. – Jól! – kiáltottam mérgesen. – Remekül! – Gondoltam. – És fejét kapkodva körülkémlelt. – Eldöntötték már... mi legyen? – kérdezte Harkat. – Nem. De már nem tart soká. A... – megköszörülte a torkát. – A halálodat fogják követelni, Darren. Erre számítottam, mégis szíven ütött a dolog. Meg-megrogyó térddel hátráltam néhány lépést. Ha Harkat nem kap el és nem tart meg, elestem volna. – Megpróbáltam jobb belátásra bírni őket – folytatta Kurda. – Mások is – Gavner és Vanez a karrierjüket tették kockára, amikor szót emeltek az érdekedben. De nincs rá példa. A törvények világosan beszélnek – a

Próbákon való elbukást halállal kell büntetni. Igyekeztünk meggyőzni a hercegeket, engedjék megismételni a Próbát, de minden könyörgésünk süket fülekre talált. – Akkor miért nem jönnek értem? – kérdeztem. – Még mindig vitatkoznak. Larten előszólítja az öregebb vámpírokat, hátha ők hallottak valami hasonlóról a múltban. Keményen küzd érted. Ha létezik valamiféle kibúvó a törvény alól, ő meg fogja találni. – De nem létezik, igaz? – kérdeztem borúsan. Kurda megrázta a fejét. – Ha Paris Skyle nem lát lehetőséget a megmentésedre, akkor szerintem a többiek sem látnak. Ha ő nem segíthet rajtad, kétlem, hogy bárki más segíthetne. – Ezek szerint a dolog eldőlt. Végem van. – Nem feltétlenül – felelte Kurda, és elfordította a tekintetét. Furcsa volt látni a zavarát. – Nem értem – néztem rá összevont szemöldökkel. – Épp most mondtad... – Az ítélethez kétség sem fér – vágott a szavamba. – De ez nem jelenti azt, hogy itt kell maradnod, és szembe kell nézned vele. – Kurda! – kiáltottam elhűlve, levegő után kapkodva. – Kiszabadulhatsz innen – sziszegte. – Tudok egy utat, ami elkerüli az őröket, egy rést, amelyről soha senkinek nem tettem említést. Időt nyerhetünk, ha ritkán használt járatokon át vágjuk keresztül a hegyet. Már nincs messze a hajnal. Ha egyszer kijutottál a szabadba, egészen napnyugtáig futhatsz. De nem hinném, hogy akkor is bárki üldözőbe venne. Mivel nem jelentesz fenyegetést, valószínűleg utadra fognak engedni. Az lehet, hogy megölnek, ha valahol összefutnak veled, de egyelőre... – Ezt nem tudom megtenni – szakítottam félbe. – Szégyent hoznék Mr. Crepsleyre. Az inasa vagyok. Neki kellene bűnhődnie helyettem. – Nem – felelte Kurda. – ő nem felelős érted, amióta elkezdted a Próbákat. Lehet, hogy mindenféléket mondanak majd a háta mögött, de nyíltan senki se fogja kétségbe vonni a jó hírét. – Nem tudom megtenni – ismételtem, de már kevesebb meggyőződéssel. – És te? Ha megtudják, hogy segítettél a szökésben... – Nem tudják meg – jelentette ki Kurda. – Eltüntetem a nyomaimat. Amíg téged nem kapnak el, addig én is biztonságban vagyok. – És ha engem elkapnak, és kiszedik belőlem az igazságot? – Ezt a kockázatot vállalnom kell – vont vállat Kurda. Nem tudtam, mitévő legyek. A bennem lakozó vámpír maradni szeretett volna, és vállalni a sorsot, ami rá vár. Emberi énem ugyanakkor unszolt, hogy ne legyek ostoba, ragadjam meg a lehetőséget, és meneküljek. – Te még fiatal vagy, Darren – mondta Kurda. – Butaság lenne, ha eldobnád magadtól az életet. Hagyd itt a Vámpírok Hegyét. Kezdj új életet. Elég tapasztalatot szereztél, hogy mostantól a magad lábán is megállj. Nincs szükséged arra, hogy továbbra is Larten vigyázzon rád. Sok vámpír éli a maga életét, függetlenül tőlünk, többiektől. Légy a magad ura. Ne engedd, hogy mások ostoba büszkesége elhomályosítsa az igazságérzetedet. – Neked mi a véleményed? – fordultam Harkathoz. – Szerintem... Kurdának igaza van – felelte Harkat. – Miért hagynád... hogy megöljenek? Menj. Élj. Légy szabad. Én... veled megyek... és segítek. Később... talán majd te... is tudsz segíteni... nekem. – Harkat nem jöhet – jelentette ki Kurda. – Túl széles, nem férne át néhány általam kiszemelt járaton. Megbeszélhetitek, hogy valahol találkoztok, ha véget ér a Vezérkar tanácskozása, és ő is távozhat anélkül, hogy felkeltené bárki gyanúját. – A Cirque... Du Freakben – mondta Harkat. – Meg tudod... majd találni? Bólintottam. A cirkuszban eltöltött évek alatt sok embert megismertem szerte a világon: olyanokat, akik segítettek Mr. Tallnak és kollégáinak, amikor az ő városukban léptünk fel. Ők majd útbaigazítanak, hogy megtaláljam a vándorcirkuszt. – Akkor hát, döntöttél? – kérdezte Kurda. – Arra nincs idő, hogy itt álljunk, és tanakodjunk. Vagy velem jössz, most rögtön, vagy itt maradsz, és szembenézel a halállal. Nagyot nyeltem. Szemem a lábfejemre szegezve egy pillanat alatt döntöttem, majd farkasszemet nézve Kurdával kijelentettem: – Veled megyek. Nem mondhatom, hogy büszke voltam magamra, de a szégyen is sokkal édesebb érzés volt, mint amit a Halál Termében éreztem volna a kihegyezett nyársak döféseitől. Sietve haladtunk végig az elhagyatott járatokon egészen a raktárakig. Kurda bevezetett az egyik raktár hátulsó részébe, ahol félretolt néhány nagyméretű zsákot, és mögöttük, a falban, megpillantottam egy kisebbfajta lyukat. Hozzá is látott, hogy bepréselje magát, de visszahúztam, és kértem, pihenjünk pár percet – fájt minden porcikám. – Képes leszel folytatni az utat? – kérdezte. – Igen, de csak ha rendszeres pihenőket tartunk – feleltem. – Tudom, minden perc számít, de túlságosan

kimerült vagyok ahhoz, hogy megállás nélkül végigcsináljam. Amikor úgy éreztem, rendben vagyok, követtem Kurdát. Egy meredeken lefelé tartó, szűk folyosón találtam magam. Javasoltam, hogy csússzunk le rajta, de Kurda elvetette az ötletet. – Nem megyünk el a végéig – mondta. – A járat közepe táján van egy palló, amely átvezet egy másik járatba. És csakugyan, pár perc múlva elérkeztünk egy sziklapadhoz, amelyen át kijutottunk az alagútból, és hamarosan visszajutottunk a vízszintes síkra. – Hogy találtál rá erre a járatra? – kérdeztem. – Követtem egy denevért – válaszolta, és kacsintott hozzá. Egy elágazáshoz érve Kurda megállt, és térképet vett elő. Pár pillanatig némán tanulmányozta, majd balra fordult. – Biztosan tudod, merre kell mennünk? – érdeklődtem. – Nem egészen – nevette el magát. – Ezért hoztam magammal a térképeimet. Ezek közül a járatok közül néhányban évtizedek óta nem jártam. Megpróbáltam bevésni, merre megyünk, ha netán Kurdával valami történne, és egyedül kellene visszatalálnom, de képtelenségnek bizonyult. Annyit kanyarogtunk, oly sok helyen fordultunk erre meg arra, hogy csak valami lángész tudta volna megjegyezni az útvonalat. Párszor keskeny patakocskákon is átkeltünk. Kurda elárulta, hogy valamivel messzebb más patakokkal összefolyva széles folyóvá dagadnak, s valaha annak vizébe temették a halottaikat. – Akkor úszva biztos révbe juthatunk – tréfálkoztam. – Ha már erről van szó, miért nem csapkodunk a karunkkal, s röpülünk el innen? – vágott vissza Kurda. Némelyik folyosón vaksötétben tapogatóztunk, de Kurda még ekkor sem gyújtott gyertyát – azt mondta, a lecsöpögő viasz könnyen nyomra vezetné az üldözőinket. Minél messzebbre jutottunk, annál nehezebb volt tartanom vele az iramot, és gyakran csak azért kellett megállnunk, hogy lélegzethez jussak, és annyi erőt gyűjtsek, hogy tovább tudjak menni. – Ha volna elég hely, vinnélek – mondta Kurda az egyik pihenő alkalmával, miközben ingével letörölgette az izzadságot és a vért a nyakamról meg a vállamról. – Rövidesen tágasabb járatokba érünk, s akkor majd segítek, ha akarod. – Az nagyon jó lesz – ziháltam. – Mi lesz, ha kijutunk az alagutakból? – tudakolta. – Akarod, hogy elkísérjelek egy darabon. Megráztam a fejem. – Észrevennének a tábornokok. Ha már egyszer kijutottam, magam is elboldogulok. A friss levegő majd magamhoz térít. Keresek egy helyet, ahol pár órát pihenhetek, akár el is alhatok, aztán... Elhallgattam. A mögöttünk hagyott egyik járatból kavicszörgést hallottam. Kurda is meghallotta. Sietve a járat szájához lépett, és lekuporodva feszülten hallgatózott. Pár pillanat múlva visszarohant hozzám. – Jön valaki! – suttogta, és fölráncigált a földről. – Siessünk! El kell tűnnünk innen! – Nem – sóhajtottam, és visszaültem. – Darren! – reccsent rám halkan. – Nem maradhatsz itt! Ki kell jutnunk, mielőtt még... – Nem tudok – mondtam. – Ez a mászás is nehezemre esett... elképzelhetetlen, hogy részt tudjak venni egy üldözési versenyben. Ha megtalálnak, akkor kész, mindennek vége. Menj csak, és bújj el. Én majd úgy teszek, mintha egyedül csináltam volna. – Tudod, hogy nem hagynálak magadra – felelte, és leült mellém. Csendben várakoztunk, miközben a léptek egyre közeledtek. A zajból ítélve csak egyvalaki követett bennünket. Reméltem, hogy nem Mr. Crepsley – irtóztam a gondolattól, hogy szembe kelljen néznem vele azok után, amit tettem. A nyomunkba eredő vámpír elérkezett a járat szájához; egy percig fürkészett bennünket a homályból, majd sietve kilépett. Gavner Purl volt az! – Ti ketten aztán alaposan benne vagytok a kulimászban! – förmedt ránk. – Kinek volt az az ostoba ötlete, hogy elszökjetek? – Az enyém! – mondtuk egyszerre Kurdával. – Egyik rosszabb, mint a másik – rázta a fejét elkeseredetten Gavner. – Na, ki vele – mi az igazság? – Az én ötletem volt – válaszolta Kurda, s megszorította a karomat, hogy eszembe ne jusson tiltakozni. – Én vettem rá Darrent, hogy jöjjön velem. Én vagyok a hibás. – Idióta! – szidta Gavner. – Ha kiderül, véged van. Nemcsak arról feledkezhetsz el, hogy valaha is vámpír herceg legyen belőled, de jó esélyed van arra, hogy téged is elvisznek a Halál Termébe, ahol ugyanaz a sors vár rád, mint Darrenre. – Csak ha beárulsz – mondta Kurda halkan. – Azt hiszed, nem teszem meg? – kérdezte Gavner kihívóan. – Ha az lett volna a szándékod, hogy megbüntess minket, nem jöttél volna egyedül. Gavner szótlanul meredt a rangidős vámpírra, aztán elkáromkodta magát.

– Igazad van – nyögte. – Nem akarom végignézni, hogy megölnek benneteket. Ha most visszajöttök velem, soha senkinek sem kell tudomást szereznie a dologról. Pillanatnyilag csak Harkat és én tudunk róla. Visszavihetjük Darrent, még mielőtt meghozzák az ítéletet. – Miért? – kérdezte Kurda. – Hogy elvigyék a Halál Termébe, és felnyársalják? – Ha a hercegek ezt az ítéletet szabják ki rá, akkor – igen – felelte Gavner. Kurda megrázta a fejét. – Épp ez elől szöktünk meg. Nem engedem, hogy visszamenjen csak azért, hogy megöljék. Rossz döntés ilyen könyörtelenül megfosztani egy fiút az életétől. – Akár rossz, akár jó, a hercegek ítélete ellen nincs fellebbezés! – csattant fel Gavner. Kurda összehúzott szemmel nézett rá. – Te is egyetértesz velem – suttogta. – Te is úgy gondolod, hogy meg kell mentenünk az életét. Gavner kelletlenül bólintott. – De ez csak a magánvéleményem. Nem óhajtom ezen az alapon semmibe venni a hercegek döntését. – Miért nem? – nézett rá felvont szemöldökkel Kurda. – Akkor is engedelmeskednünk kell nekik, ha tévednek, vagy ha igazságtalanul kormányoznak? – Nálunk ez a szokás – mordult fel Gavner. – A dolgokon lehet változtatni – győzködte Kurda. – A hercegek túlságosan merevek. Nem veszik figyelembe, hogy a világ előrehalad. Néhány héten belül magam is herceg leszek. Megváltoztathatok bizonyos dolgokat. Engedd elmenni Darrent, és én érvénytelenítem az ellene hozott döntést. Tisztára mosom a nevét, és lehetővé teszem, hogy visszatérjen és befejezze az Avatási Próbát. Csak most az egyszer hunyj szemet a történtek felett, és esküszöm, nem fogod megbánni. Gavnert zavarba ejtették Kurda szavai. – Helytelen dolog összeesküdni a hercegek ellen – morogta. – Senki sem fogja megtudni – ígérte Kurda. – Azt fogják hinni, hogy Darren magától szökött el. Sohasem fognak vizsgálatot indítani ellenünk. – Ez mindennel ellenkezik, amiben hiszünk – sóhajtotta Gavner. – Néha el kell vetnünk a régi hiteket az újak kedvéért – jelentette ki Kurda. Miközben Gavner azon tépelődött, mit tegyen, én is megszólaltam. – Ha akarod, visszamegyek. Félek a haláltól, ezért hagytam, hogy Kurda rábeszéljen a szökésre. De ha te azt mondod, hogy vissza kell mennem, megteszem. – Nem akarom, hogy meghalj! – jajdult fel Gavner. – De a szökés még sohasem oldott meg semmit. – Lárifári! – kiáltotta Kurda. – Sokkal jobban járnának a vámpírok, ha többnek lenne annyi sütnivalója, hogy kereket oldjon, mihelyt észreveszi, hogy egy küzdelemben esélytelenné vált. Ha most visszavisszük Darrent, a biztos halálba visszük. Mi értelme volna ennek? Gavner némán végiggondolta a dolgot, majd komoran rábólintott. – Nincs ínyemre, de két rossz közül ez a kisebbik rossz. Nem árullak be. De! – emelte föl a mutatóujját csak akkor, ha megígéred, hogy ha egyszer herceg leszel, elmondod az igazságot a többieknek. Őszintén bevallunk mindent, s ha tudjuk, visszaszerezzük Darren jó hírét, ha pedig nem, akkor elfogadjuk a ránk kiszabott büntetést. Rendben? – Benne vagyok – mondta Kurda. – Szavadat adod rá? Kurda bólintott. – Szavamat adom. Gavner hosszan kieresztette a tüdejében rekedt levegőt, majd figyelmesen rám nézett. – Egyébként hogy vagy? – kérdezte. – Nem vészes – hazudtam. – Úgy festesz, mint aki lábra se tud állni – mondta fejcsóválva. – Végig tudom csinálni – erősködtem. Aztán megkérdeztem, hogy talált ránk. – Kurdát kerestem – mesélte. – Reménykedtem, ketten együtt talán ki tudunk sütni valamit, hogy kimásszunk a csávából. Nyitva volt a térképes szekrénye. Akkor még nem gondoltam semmi rosszra, de amikor beugrottam a celládba, és Harkatot egyedül találtam, összeállt bennem a kép. – Hogy tudtál nyomon követni bennünket a járatokban? – faggatta Kurda. Gavner a lábam elé mutatott, ahol egy vércsepp vöröslött a földön. – Végig, az egész úton vérnyomokat hagyott – közölte. – Még egy bolond is rátalált volna. Kurda lehunyta a szemét, és elfintorodott. – Charna vinné el! A kémkedés sohasem volt erős oldalam! – Való igaz! – horkant fel Gavner. – Úgyhogy ha tényleg ki akarunk jutni, nem ártana, ha máris indulnánk! Mihelyt észreveszik Darren távollétét, perceken belül utánaküldenek egy csapat nyomkövetőt, akiknek semeddig sem fog tartani, hogy rátaláljanak. Ki kell vinnünk a hegyből a szabadba, és akkor reménykedhetünk, mert

napvilágnál nem tudják tovább üldözni. – Pontosan így gondoltam én is – bólogatott Kurda, és máris elindult. Én követtem, amilyen gyorsan csak tudtam, Gavner pedig zihálva lépkedett a nyomomban. A járat végére érve Kurda balra fordult. Én mentem volna utána, de Gavner megragadta a karomat, és megállított. A jobb felé nyíló járatot kémlelte. Amikor Kurda észrevette, hogy lemaradtunk, megállt, és visszanézett. – Miért késlekedtek? – szólt vissza. – Én már jártam a hegynek ezen a részén – felelte Gavner. – Az Avatási Próbám során egy elrejtett ékszert kellett megkeresnem. – És? – Innen már kitalálok – folytatta Gavner. – Ismerem a legközelebbi kijárathoz vezető utat. – Én is – közölte Kurda. – Erre van. Gavner megrázta a fejét. – Arra is ki lehet jutni, de gyorsabb, ha ezen a másik járaton megyünk. – Nem! – csattant fel Kurda. – Én azt mondom, hogy erre! Én vagyok a vezető. Nincs időnk arra, hogy összevissza tekeregjünk a hegyben. Sokba kerülne nekünk, ha tévednél. Az az út, amit én mutatok, egészen biztos. – Az enyém is – ragaszkodott az igazához Gavner, s mielőtt Kurda tiltakozhatott volna, már be is bújt a jobb oldali járatba, magával húzva engem is. Kurda hangosan szitkozódva hívott vissza bennünket, de látva, hogy Gavner nem törődik vele, kénytelen volt utánunk sietni. – Hülyeség – lihegte, amikor beért bennünket. Át akart nyomakodni mellettem Gavnerhez, de a járat túl szűk volt. – A térkép szerinti utat kell követnünk. Én jobban ismerem ezeket a járatokat, mint te. Ez az út sehová se vezet – ez csak egy zsákutca! – Dehogyis – ellenkezett Gavner. – Ezen az úton negyven percet nyerünk. – És mi van, ha... – Ne vitatkozzunk – vágott a szavába Gavner. – Minél többet beszélünk, annál lassabban haladunk. Kurda valami érthetetlen morgással válaszolt erre, de többet nem szólt. Mindazonáltal nem úgy tűnt, mint aki belenyugodott. Végigmentünk egy rövid járaton, mely átvezetett egy dübörgő hegyi patak alatt. A víz olyan közel folyt, hogy attól féltem, mindjárt áttöri az alagút falát, és elnyel bennünket. Fülsiketítő zubogásától nem hallottam semmit, s a sötétségben látni sem lehetett semmit. Olyan érzésem volt, mintha egyedül lennék. Örömteli megkönnyebbüléssel fogadtam az alagút végét jelző halvány fényt, és megszaporáztam a lépteimet, amennyire csak tudtam. Gavner és Kurda is kilépett – nyilván ők is szerettek volna mielőbb kijutni ebből a járatból. Miközben levertük magunkról a járatban ránk ragadt piszkot, Kurda előrement, és átvette a vezetést. Ekkor már egy kis barlangban tartózkodtunk, amelyből három járat vezetett ki. Kurda a távolabbi, baloldali járatra mutatott. – Arra megyünk – mondta, újra magához ragadva a vezetést. – Én is azt választottam volna – vigyorgott Gavner. – Akkor siessünk – fortyant fel Kurda. – Mi ütött beléd? – csodálkozott Gavner. – Olyan furcsán viselkedsz. – Nem! Szó sincs ilyesmiről – meresztette rá haragosan Kurda a szemét, de a következő pillanatban erőtlenül elmosolyodott. – Bocsánat. A hegyi folyó alatti járat az oka. Tudtam, hogy át kell haladnunk rajta. Ezért akartam másfelé menni... hogy elkerüljük. – Féltél, hogy a víz áttörheti a falat? – nevetett Gavner. – Igen – válaszolta kimérten Kurda. – Én is féltem – vallottam be. – Nem szívesen másznék át túl gyakran ilyen helyeken. – Gyávák – kuncogott Gavner. Mosolyogva indult Kurda felé, de hirtelen megtorpant, és oldalt kapta a fejét. – Mi a baj? – kérdeztem. – Mintha hallottam volna valamit – felelte. – Mit? – Mintha valaki köhögött volna. A jobb oldali járatból hallatszott. – Az üldöző csapat? – kérdeztem aggodalmas arccal. – Kétlem – ráncolta a homlokát Gavner. – Ők a hátunk mögül közelednének. – Mi van? – türelmetlenkedett Kurda. – Gavnernek úgy rémlik, hallott valamit – feleltem, miközben a tábornok odalopódzott, hogy megnézze, mi van a járatban. – Ez csak a víz – legyintett Kurda. – Nincs most időnk, hogy...

De már késő volt. Gavner ugyanis belépett az alagútba. Kurda odasietett mellém, és bekukucskált a sötétbe, amerre Gavner eltűnt. – Mi menjünk tovább – morogta. – Ő csak hátráltat bennünket. – És ha tényleg van ott valaki? – kérdeztem. – Nincs itt senki rajtunk kívül – felelte Kurda élesen. – Menjünk tovább, az a bolond meg majd utolér bennünket. – Nem – makacsoltam meg magam. – Megvárom. Kurda fölnézett az ég felé, de mogorva képpel lecövekelt mellettem. Gavner alig pár perce ment el, de amikor visszatért, mintha éveket öregedett volna. Remegett a lába, és jóformán még ki sem lépett az alagútból, már letottyant a földre. – Mi a baj? – kérdeztem. Szótlanul rázta a fejét. – Találtál valamit? – tudakolta Kurda. – Ott... – Gavner hangja elcsuklott. – Nézzétek meg – suttogta. – De vigyázzatok. Nehogy meglássanak. – Meglássanak? Kik? De ő nem felelt a kérdésemre. Nyugtalanul lopakodtam be a járatba. Kurda mögöttem jött. Már majdnem elértem a rövid alagút túlsó végét, amikor a belőle nyíló tágas barlangban fáklyafényre lettem figyelmes. Hasra vágtam magam, s kúszva mentem tovább, hogy belássak a barlangba. Attól, amit láttam, megfagyott a vér az ereimben. Húszan-harmincan lebzseltek odabent. Egyesek ültek, mások matracokon heverésztek, megint mások kártyáztak. Első látásra vámpíroknak látszottak – elnagyolt, durva arcvonások, hevenyészve nyírt hajak. De rögtön feltűnt, hogy bőrük bíbor árnyalatú, hajuk és szemük pirosba hajló. Semmi kétség, ők azok – rokonaink és ellenségeink –, a vérszipolyok! Kurdával óvatosan visszahátráltunk Gavnerhez, a kisebbik barlangba. Leültünk mellé, és egy ideig egyikőnk se szólt egy szót se, Végül Gavner törte meg a csendet, furcsán színtelen hangon, mint aki megtébolyodott. – Harminckettőt számoltam meg. – Harmincöten voltak, amikor mi benéztünk – mondta erre Kurda. – Még két, hasonló méretű barlang nyílik oda – folytatta Gavner. – Még azokban is lehetnek. – Mi dolguk van itt? – kérdeztem súgva. Mindkét vámpír rám nézett. – Mit gondolsz? – kérdezte vissza Gavner. Idegesen megnyaltam a szám szélét. – Meg akarnak támadni minket? – kockáztattam meg. – Eltaláltad – felelte Gavner zord képpel. – Nem feltétlenül – szólt közbe Kurda. – Az is lehet, hogy azért jöttek, mert egy szerződés feltételeiről akarnak tárgyalni velünk. – Gondolod? – húzta el a szót gúnyosan Gavner. – Nem – sóhajtotta Kurda. – Nem igazán. – Figyelmeztetnünk kell a vámpírokat – vélekedtem. Kurda bólintott. – De akkor mi lesz a szökéseddel? Egyikünk elvezethet a... – Felejtsd el – vágtam a szavába. – Egy ilyen helyzet elől nem fogok megszökni. – Akkor induljunk – állt föl Kurda, és már indult is a patak alatt elvezető járat felé. – Minél hamarabb értesítjük a többieket, annál hamarabb visszatérhetünk, és... – Lehajolt, hogy belépjen a járatba, de hirtelen megállt, és kiperdült oldalra. Intett nekünk, hogy maradjunk ott, ahol vagyunk, majd óvatosan bekémlelt az alagútba. De vissza is ugrott nyomban. – Jön valaki! – súgta. – Vámpír vagy vérszipoly? – kérdezte Gavner. – Túl sötét van, nem látni. Gondoljátok, hogy megvárhatjuk, amíg ideér? – Nem – felelte Gavner. – El kell tűnnünk innen. – Gyorsan végignézett a három kivezető járaton. – A középsőn elindulva visszajutunk a termekbe, de nagyon sok időbe telik. Ha észreveszik Darren vérnyomait, és utánunk jönnek... – Induljunk el a bal oldali járaton – javasolta Kurda. – Az nem vezet föl – húzta össze a szemöldökét Gavner. – A térképem szerint igen – ellenkezett vele Kurda. – Van egy nagyon rövid összekötő járat, alig lehet észrevenni. Én is csak véletlenül bukkantam rá. – Biztos vagy benne? – kérdezte Gavner. – A térkép nem hazudik – válaszolta Kurda. – Akkor menjünk – határozta el magát Gavner, azzal nekiiramodtunk. Még a fájdalmaimról is megfeledkeztem; ez nem az a pillanat volt, amikor magammal törődhettem volna.

Az egész vámpírklánt veszély fenyegette, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy mielőbb visszajussunk a Hercegek Termébe, és figyelmeztessük őket. Amikor odaértünk a Kurda által emlegetett keresztfolyosóhoz, lecövekeltünk. A járat ugyanis beomlott. Kétségbeesetten meredtünk a jókora kőkupacra, majd Kurda dühében átkozódva belerúgott a kőomlásba. – Ne haragudjatok – sóhajtotta végül. – Nem a te hibád – mondta Gavner. – Nem tudhattad. – Hogyan tovább? – kérdeztem. – Vissza, a barlangon át? – tanácstalankodott Gavner. Kurda megrázta a fejét. – Ha felfedeztek bennünket, akkor arrafelé követik a nyomunkat. Van egy másik alagút, amit használhatunk. Az ugyanabba az irányba visz vissza, és kapcsolódik a termekbe vezető többi járathoz. – Akkor menjünk arra – mordult fel Gavner. Elindultunk Kurda után a sötét alagútban. Nem sok idő múlva Kurda megállt, és egészen közel hajolva suttogta: – Elérkeztünk a barlang mögé, ahol a vérszipolyok tanyáznak. Lassan, óvatosan lépkedjetek. Ha észrevesznek, védjétek magatokat – aztán rohanjatok, ahogy a lábatok bírja! – Várj csak – szóltam. – Nekem nincs fegyverem. Márpedig ha megtámadnak, szükségem lesz rá. – Nekem is csak egy késem van – felelte Kurda. – Gavner? – Nálam kettő van, de mindkettőre szükségem lesz. – Szóval, mivel harcoljak? – sziszegtem. – A büdös leheletemmel? – Ne sértődj meg, Darren, de ha Kurdával nem tudjuk kivédeni a támadásukat, nem hinném, hogy neked volna valami esélyed – felelte Gavner zord mosollyal. – Ha bajba kerülünk, kapd fel gyorsan Kurda térképét, és míg mi itt harcolunk, te fuss, ahogy a lábad bírja, a termek felé. – Ezt nem tehetem – kapkodtam levegő után. – Tedd, amit mondtam – mordult rám Gavner, s ezzel lezárta a vitát. Ekkor ismét elindultunk, még óvatosabban, mint eddig. A barlang felől hangok szűrődtek ki – a vérszipolyok nevetgélése és halk beszélgetése. Ha egyedül lettem volna, rémülten menekülök innen, de Kurdát és Gavnert keményebb fából faragták, az ő nyugalmuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy meg tudtam őrizni az önuralmamat. A szerencsénk addig tartott ki, amíg egy hosszú alagútba befordulva össze nem Futottunk egy magányos vérszipollyal, aki az övével babrálva ballagott felénk. Szórakozottan emelte ránk a tekintetét, de dermedt rémületünk láttán egy pillanat alatt felfogta, nem vérszipolyok vagyunk, és már nyitotta is a száját, hogy elordítsa magát. Gavner odaugrott, kezében megvillantak a kései. Az egyiket a vérszipoly hasába döfte, a másikkal meg elnyisszantotta a torkát, még mielőtt kiáltásával felriaszthatta volna a társait. Az egész egy hajszálon múlt, úgyhogy nekünk csak egy halvány, megkönnyebbült mosolyra futotta, miközben Gavner végigfektette a hullát a földön. Ám amikor indultunk volna tovább, az alagút túlsó végében megjelent egy másik vérszipoly, s minket megpillantva segítségért kiáltott. Gavner kétségbeesetten felnyögött. – Fuccs a rejtőzködésnek. Meglátva a barlangból kiözönlő vérszipolyokat keményen megvetette a lábát az alagút közepén, mindkét oldalon elállva az utat, és hátraszólt a vállán keresztül: – Ti ketten tűnjetek el innen. Ameddig tudom, fel tartóztatom őket. – Nem hagyom, hogy egyedül szállj szembe velük – tiltakozott Kurda. – De igen, ha van egy csöpp eszed – förmedt rá Gavner. – Ez egy nagyon szűk járat, egyvalaki ugyanúgy elállhatja az útjukat, mint kettő. Fogd Darrent, és amilyen gyorsan csak bírtok, siessetek a termek felé. – De... – mondta volna tovább Kurda. – Addig vitatkozol, míg már ennyi esélyünk sem lesz! – üvöltötte Gavner, miközben késeit suhogtatva meghátrálásra késztette az egyik már veszedelmesen közel került vérszipolyt. – Húzd el a hátam mögül azt a hullát, nehogy átessek rajta – aztán nyomás! Kurda szomorúan bólintott. – Szerencse fel, Gavner Purl. – Szerencse fel – morogta Gavner, miközben visszavert egy újabb támadást. Elvonszoltuk a halott vérszipolyt társunk útjából, és visszavonultunk az alagút bejáratához. Kurda ott megállt, és némán figyelte, hogyan vagdalkozik Gavner két késével a vérszipolyok felé. Már-már karnyújtásnyira megközelítették, és csak pillanatok kérdése volt, hogy mikor vetik rá magukat, megfosztják a késeitől, és megölik. Kurda megfordult, hogy elvezessen, de aztán megállt. Elővette a térképet. – Emlékszel arra a régi sírkamrára, ahol egyszer jártunk? – kérdezte. – Az Utolsó Út Termére?

– Igen – feleltem. – Vissza tudnál találni onnan a termekhez? – Talán. Eltette a térképet, és végigmutatott a járaton, amelyben álltunk. – Menj ezen végig, aztán fordulj jobbra, utána még egyszer jobbra, és négyszer balra. Akkor eljutsz a sírkamrához. Várj ott pár percet, hátha csatlakozik hozzád valamelyikünk. Tartsd vissza a lélegzetedet. Próbáld megigazítani a kötésedet, hogy ne csöpögjön le a véred. Aztán indulj el. – Te mit fogsz csinálni? – kérdeztem. – Én segítek Gavnernek. – De ő azt mondta... – Tudom, mit mondott! – rivallt rám Kurda. – Nem érdekel. Kettőnknek több esélyünk van feltartóztatni őket. – Megragadta, és erősen megszorította a vállamat. – Szerencse fel, Darren Shan! – Szerencse fel – válaszoltam szerencsétlen képpel. – Ne maradj itt, és ne figyelj minket – figyelmeztetett. – Indulj azonnal. – Jó – mondtam, és már futottam is. A második jobbra fordulásnál megálltam. Tudtam azt kellene tennem, amit Kurda mondott, de elviselhetetlen teherként nehezedett rám a tudat, hogy magukra hagytam a barátaimat. Miattam kerültek ebbe a szorult helyzetbe. Becstelenség lett volna hagyni, hogy egyedül nézzenek szembe a halállal, miközben én épségben, sértetlenül elillanok. Valakinek figyelmeztetni kell a vámpírokat, de úgy gondoltam, ne én legyek az. Ha azt mondom Kurdának, hogy elfelejtettem, merre kell visszamenni, kénytelen lesz ő maga elindulni, s akkor én itt maradhatok, és harcolhatok Gavner mellett. Visszamentem hát az alagúthoz, amelyben már ádázul folyt a küzdelem. Láttam, hogy Gavner továbbra fél kézzel tartja távol magától a vérszipolyt. Kurda kénytelen volt előbbre mozdulni. Vitatkoztak.– Mondtam, hogy menj innen! – mennydörögte Gavner. – Én pedig mondtam, hogy nem megyek! – rikoltotta Kurda. – Mi van Darrennel? – Elmondtam neki, merre kell visszamennie. – Bolond vagy, Kurda – kiáltotta Gavner. – Tudom – nevetett Kurda. – Most pedig vagy odaengedsz engem is, vagy kénytelen leszek veled is megküzdeni, mint a vérszipolyokkal! Gavner késével egy, a bal arcán kerek, sötétvörös anyajegyet viselő vérszipoly felé bökött, majd pár lépést visszatáncolt. – Oké – dörmögte. – Ha legközelebb kicsit alábbhagy a harc heve, lépj a jobbomra. – Rendben – felelte Kurda, és kését az oldalához szorítva várakozott. Előrelopakodtam. Nem akartam a kiabálásommal elvonni a figyelmüket. Már majdnem odaértem, amikor a vérszipoly egy vagy két métert hátrált, s ezt látva Gavner elkiáltotta magát; – Most! Kihúzódott balra, Kurda pedig előbbre lépett, betöltve a Gavner mellett keletkező őrt. Láttam, hogy már késő: nem foglalhatom el Kurda helyét, így kelletlenül visszafordultam. Eközben azonban történt valami, amitől úgy maradtam, félig megfordulva, mint akibe belecsapott a villám. Vagy még inkább, mintha földbe gyökerezett volna a lábam. Mihelyt Kurda előrelépett Gavner mellé, a magasba emelte a kését, és dühödten lesújtott vele. A kés mélyen behatolt a célba vett ellenfél hasába, és biztos halált okozva felhasította azt. Gyönyörűen végrehajtott támadás lett volna, ha valamelyik vérszipoly lett volna a célpont. De Kurda nem valamelyik bíborvörös bőrű betolakodóba mártotta a kését – Gavner Purlt döfte le vele! Nem értettem, mi történt. Gavner sem értette. Nekitántorodott a falnak, és csak bámulta a hasából kiálló kést. Elejtette a sajátjait, s két kézzel megragadva próbálta kirántani Kurdáét a hasából, de már elhagyta az ereje, és lassan lecsúszott a földre. A kettőnk döbbenetével ellentétben a vérszipolyokon a csodálkozás legkisebb jele sem mutatkozott. Kifejezetten ellazultak, sőt a hátul állók visszatértek a barlangjukba. Ekkor a vörös anyajegyes előrelépett, megállt Kurda mellett, és szemügyre vette a haldokló vámpírt. – Egy pillanatig azt hittem, az ő segítségére jöttél – mondta. – Nem – válaszolta Kurda gyászos hangon. – Ha lehetett volna, harcképtelenné téve otthagytam volna valahol, de a többiek a mentális jeladásai alapján rátaláltak volna. Van egy fiú is, valahol elöl – egy félvámpír. Megsebesült, nem lesz nehéz elkapni. Élve fogjátok el. Őt nem tudják nyomon követni. – Arra a fiúra gondolsz, aki ott áll mögötted? – kérdezte a vérszipoly. Kurda villámgyorsan megpördült. – Darren! – kapkodott levegő után. – Mióta állsz itt? Mennyit...

Gavner felnyögött. Kurdával és a vérszipollyal mit sem törődve odaugrottam, és lekuporodtam haldokló barátom mellé. A szeme tágra volt nyitva, de mintha semmibe bámulna bele. – Gavner? – suttogtam a kezét fogva, amely a saját vérétől piroslott, ahogy megpróbálta kihúzni a testéből a kést. A vámpír tábornok gyengén köhögött, és minden ízében remegett. Éreztem, hogyan száll el belőle a élet. – Itt vagyok veled, Gavner – suttogtam sírva. Nem vagy egyedül. – Majd én... – Bo-bo-bo – dadogta. – Mit mondasz? – zokogtam. – Ne siess. Rengeteg időd van. – Szemenszedett hazugság volt. – Bo-bocsáss meg, hogy ho-ho-horkoltam... nem ha-ha-hagytalak aludni – zihálta. Nem tudtam, nekem szánta-e a szavait, vagy valaki másnak, de mielőtt megkérdezhettem volna, a vonásai megmerevedtek, és a lelke elszállt a Paradicsomba. Homlokomat rászorítottam Gavner homlokára, keservesen sírva öleltem őt magamhoz. A vérszipolyok könnyen elkaphattak volna, de csak néztek zavartan, senki sem mozdult, hogy rám tegye a kezét. Ott álltak körülöttem, és várták, mikorhagyom abba a sírást. Amikor nagy sokára fölemeltem a fejem, senki sem mert a szemembe nézni. Mindenki lesütötte a szemét – Kurda volt köztük a leggyorsabb. – Megölted őt! – sziszegtem. Kurda nagyot nyelt. – Meg kellett ölnöm – krákogta rekedten. – Nem volt idő, hogy lehetővé tegyem számára a nemes halált; ha a vérszipolyokra bízom, könnyen meglehet, hogy te azalatt leléptél volna. – Mindvégig tudtad, hogy itt vannak – suttogtam. Bólintott. – Ezért nem akartam a patak alatt átvezető úton jönni. Féltem, hogy ez lesz a vége. Minden rendben lett volna, ha azon az úton megyünk, amerre én akartam. – A cinkosuk vagy! – kiáltottam. – Áruló! – Te ezt nem érted – sóhajtotta. – Szörnyűségnek látszik, de nem úgy van, ahogy gondolod. Meg akarom menteni a fajunkat, és nem halálra ítélni. Vannak dolgok, amikről nem tudsz – amikről egy vámpír sem tud. Gavner halála nagyon sajnálatos, de ha rendesen elmagyarázom. – A pokolba a magyarázkodásoddal! – üvöltöttem. – Áruló vagy! Gyilkos! Aljas söpredék! – Megmentettem az életedet – emlékeztetett Kurda szelíden. – Gavner élete árán – zokogtam. – Miért tetted? A barátod volt. Ő... – Megráztam a fejem, és gyorsan összeszedtem magam. – Nem érdekes. Nem akarom hallani. – Előrehajolva felvettem a földről Gavner egyik kését, és megsuhogtattam a levegőben. A vérszipolyok azon nyomban fölemelték a fegyvereiket, és felsorakoztak egymás mellett. – Ne! – kiáltotta elébük lépve Kurda. – Azt mondtam, élve akarom megkapni őt. – Kés van nála – mordult fel az anyajegyes. – Talán hagyjuk, hogy lenyesse az ujjainkat, miközben megpróbáljuk elvenni tőle? – Ne izgulj, Glalda – felelte Kurda. – Ura vagyok helyzetnek. Kezét széttárva, lassan közelített felém. – Állj! – üvöltöttem rá. – Egy lépéssel se közelebb! – Fegyvertelen vagyok – mondta. – Nem érdekel. Így is, úgy is megöllek. Megérdemled. – Lehet – hagyta rám Kurda –, de akkor sem hiszen hogy képes lennél megölni egy fegyvertelen ember akármit követett is el. Ha tévednék, a lehető legsúlyosabban fogok fizetni a tévedésemért – de nem hiszem, hogy tévedek. Hátrahúztam a kést, hogy egy lendülettel belédöfjem, de ezt hallva leeresztettem. Igaza volt – még ha hidegvérrel megölte is Gavnert, akkor sem tudtam rászánni magam, hogy én is ezt tegyem vele. – Gyűlöllek! – kiáltottam, és felé hajítottam a kést. Miközben elhajolt előle, sarkon fordultam, és visszarohantam az alagútban, majd befordultam jobbra, és futottam tovább, ahogy a lábam bírta. Hallottam, amint Kurda azt üvölti a nyomomba eredő vérszipolyoknak, hogy ne bántsanak. Sebesült vagyok, úgysem érek messzire, érvelt. Az egyik visszaordított neki, hogy néhányadmagával elém vág, és elállja a termek felé vezető járatokat. Egy másik arra volt kíváncsi, van-e nálam más fegyver is. Aztán egy darabig nem hallottam az ellenség és az áruló kiáltozását, s csak futottam vakon a sötétségben, siratva áldozatul esett barátomat – a szegény, halott Gavner Purlt. A vérszipolyok nem sajnálták az időt a felkutatásomra. Tudták, hogy nem menekülhetek. Sebesült vagyok és kimerült, úgyhogy nincs más dolguk, mint szorosan a nyomomban haladni mindaddig, míg utol nem érnek. Én csak futottam tovább, s miközben egyre közelebbről hallottam a hegyi patak dübörgését, ráeszméltem, hogy a lábam egyenesen a régi sírkamrához visz. Arra gondoltam, irányt kellene változtatnom, hátha túljárok Kurda eszén, de féltem, hogy eltévedek, és soha többé nem találnék vissza a termekhez. Mindenképpen azokon az utakon kellett haladnom, amelyeket már ismertem. Csak reménykedhettem, hogy a tető leomlasztásával el

tudom zárni valamelyikben az utat a hátam mögött. Berontottam az Utolsó Út Termébe, és megálltam kifújni magam. Hallottam a vérszipolyok közeledését. Jó lett volna megpihenni, de nem volt rá idő. Nagy nehezen feltápászkodtam, és körülnéztem, merre menjek tovább. Az üreg eleinte ismeretlennek tűnt, és már azon kezdtem töprengeni, vajon nem tévesztettem-e el az utat, s nem egy másik barlangba jutottam-e be. De aztán rájöttem, hogy egész egyszerűen a patak szemközti partján vagyok, s nem ott, ahol korábban jártam. A part széléig merészkedve átnéztem a vízen, s megláttam az alagutat, amely mellett el kell haladnom. Ekkor észrevettem egy halottsápadt, fehér szemű, rongyos ruhás alakot. Ott ült a fal mellett, egy kövön – a Vér egyik őre! – Segítség! – kiáltottam, mire a vékony kis ember meglepetten felugrott, és hunyorogva nézett rám. – Vérszipolyok! – rikácsoltam. – Megszállták a hegyet! Menj és figyelmeztesd a tábornokokat! Az őr összehúzott szemmel megrázta a fejét, és motyogott valamit egy számomra ismeretlen nyelven. Már nyitottam a szám, hogy elismételjem a figyelmeztetést, de ekkor valami jelt mutatott, majd újra megrázta a fejét, és kibújva a barlangból eltűnt a túlnani alagút sötét árnyai között. Veszett káromkodásban törtem ki – ezek szerint a Vér Őrei is lepaktáltak a vérszipolyokkal! –, de aztán lenéztem a lábamnál folyó sötét vízbe, és megborzongtam. Nem volt különösebben széles, máskor könnyedén át tudtam volna ugrani rajta – most azonban el voltam csigázva, mindenem fájt, és reménytelennek láttam a helyzetet. Semmi mást nem akartam, csak lefeküdni, és hagyni, hadd kapjanak el a vérszipolyok. Értelmetlennek látszott, hogy továbbmenjek. Úgyis elkapnak. Mennyivel könnyebb volna, ha most megadnám magam, és... – Nem! – kiáltottam hangosan. Megölték Gavnert, megölnék a többi vámpírt is – köztük Mr. Crepsleyt ha nem én érkezem elsőnek a termekhez, és nem állítom meg őket. Tovább kell mennem. Hátráltam pár lépést, hogy nekifussak az ugrásnak. Amikor a vállam fölött hátrapillantottam, megláttam, amint az első vérszipoly belép a barlangba. Még néhány lépést tettem hátrafelé, majd nekifutottam, és ugrottam. De már akkor tudtam, hogy nem jutok át. Vagy a hely nem volt elég, vagy a lendület bizonyult kevésnek. Összevissza hadonásztam a karommal, hátha bele tudok kapaszkodni a túlsó part egy kiálló kövébe, de egy jó méter hiányzott, így belepottyantam a patak jéghideg vizébe. Nyomban elkapott egy örvény, s mire újra sikerül felszínre vergődnöm, már csaknem a fejem fölött tátongott a barlangból kivezető és a hegy belsejébe visszavezető alagút szája. Rémülten nyújtottam ki a kezem, sikerült megkapaszkodnom a part egy kiszögellésél. Maradék erőm végső megfeszítésével félig kimásztam a biztonságot jelentő partra, s a víz sodrásával dacolva a sziklán ide-oda verődve csimpaszkodtam bele egy nyaláb vízinövénybe. Veszélyes helyzet volt, de ki tudtam volna kecmeregni belőle, ha egy tucatnyi vérszipoly, akik addigra átkeltek a vízen, nem állnak a fejem fölött, mellükön összefont karral, türelmesen várakozva. Egyikük rágyújtott egy cigarettára, s az égő gyufát az arcomba fricskázta. Szerencsére nem talált el; a lángocska szisszenve aludt ki a vízben, s a gyufaszál ijesztő sebességgel tűnt el a hegy belsejébe vezető sötét alagútban. Ahogy ott kapaszkodtam, csuromvizesen a jéghideg vízben, s azon töprengtem, most mitévő legyek, egyszer csak Kurda nyomakodott át a vérszipolyok között, és térdre esve nyújtotta felém a kezét, hogy kihúzzon. De nem ért el. – Fogja meg valaki a bokámat, és engedjetek le – mondta. – Minek? – kérdezte a Glalda nevű vérszipoly. – Hadd fulladjon bele. Így egyszerűbb. – Nem! – reccsent rá Kurda. – A halála nem szolgál semmiféle célt. Fiatal, és nyitott az új eszmékre. Szükségünk lesz az ilyen vámpírokra, ha majd... – Jó, jó – sóhajtotta Glalda, és intett két emberének, ragadják meg Kurda lábát, és engedjék le őt a part alá, hagy mentsen ki engem. Rámeredtem Kurda kinyújtott kezére, majd az enyémtől centiméterekre lévő arcára. – Megölted Gavnert! – mordultam rá fogamat vicsorgatva. – Ezt majd később megbeszéljük – felelte a csuklóm után kapva. Elrántottam előle a kezemet, és ráköptem az ujjaira, habár ettől kis híján beleestem a vízbe. Nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy hozzám érjen. – Miért tetted? – nyöszörögtem. – Túl bonyolult – rázta a fejét Kurda. – Gyere velem majd később elmagyarázom. Ha már biztonságban leszel, száraz ruhában, és enni is kaptál, akkor majd leülünk, és... – Ne érj hozzám! – sikítottam, amikor újra felém nyújtotta a kezét. – Ne légy ostoba – mondta. – Nem vagy abban a helyzetben, hogy vitatkozhass. Fogd meg a kezem, hagy húzzalak ki a partra. Ígérem, nem esik bántódásod. – Ígéred – gúnyolódtam. – A te szavad semmit se ér. Hazug vagy és áruló. A te szavadra még azt se hinném el, hogy a Föld gömbölyű. – Higgy, amit akarsz! – csattant fel. – De egyedül én menthetlek ki a biztos halálból, úgyhogy ne nagyon

szívózz velem. Fogd meg a kezem, és hagyd abba ezt idióta viselkedést. – Semmit sem értesz – ráztam meg utálkozva a fejem. – Fogalmad sincs a becsületről meg a hűségről. Inkább meghalok, de nem adom magam egy ilyen aljas fickó kezére. – Ne legyél már... – kezdte Kurda, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, elengedtem a sziklát, elrúgtam magam a parttól, és hagytam, hogy a víz magával sodorjon. – Darren!... Ne! – sikoltotta Kurda, s erre egyszer megpróbált elkapni. De elkésett – ujjai csak a levegőt markolták. Engem pedig bevitt a víz a folyó közepébe, ahol se Kurda, sem a vérszipolyok nem érhettek el. Míg ott bukdácsoltam le-föl, egy pillanatra különös békesség ömlött el rajtam. Tekintetem összekapcsolódott Kurdáéval, majd halványan elmosolyodtam, és a halál érintésének jelét mutattam felé. – Még a halálban is hadd legyek győzedelmes! – kiáltottam, s egy röpke, néma fohászban elsóhajtottam, bár igaz lenne, amit mondtam, és bár rábírná áldozatom a vámpírok isteneit, hogy rettenetes bosszújukkal lesújtsanak az árulóra és szövetségeseire. Aztán, mielőtt Kurda válaszolhatott volna, az ár magával ragadott, és belezuhantam a habzó, kavargó iszonyatba, bele egyenesen a hegy éhes gyomrába. FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK. Darren Shan történetének őrületes iramú folytatása... A VÁMPÍR HERCEG