NNCL v1.0. Darren Shan A VÁMPÍROK HEGYE. Darren Shan regényes története NEGYEDIK KÖNYV. Móra Könyvkiadó

NNCL1556-534v1.0

Darren Shan

A VÁMPÍROK HEGYE Darren Shan regényes története NEGYEDIK KÖNYV

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Vampire Mountain HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB

© Darren Shan, 2001 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével Madame Octa históriája olvasható a világhálón. akárcsak Darren Shané! Az összes rémséget megtalálod Darren Shan hivatalos honlapján:

www.darrenshan.com

Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája,

MÁSODIK KIADÁS

Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2002 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2002

Ajánlás A borzalmas Fitzeknek: Ronannek, Lorcannek, Kealannek, Tiernannek és Mearának – éljen minden Viskó Lakó!!! a VZSR (Véres Zsigerek Rend) tagjainak: "Szörnyfigyelő" Ann Murphy "Közvetít?" Moira Reilly "Szeleverdi" Tony Purdue Bűntarsaimnak: Liam & Biddy Gillie & Zoé Emma & Chris

BEVEZETÉS – Csomagolj – mondta egy éjszaka Mr. Crepsley, már útban a koporsója felé. – Holnap indulunk a Vámpírok Hegyére. Megszoktam, hogy a legváratlanabb pillanatokban jelent be valamit – egyáltalán nem tartotta szükségesnek, hogy a döntéseit velem is megbeszélje –, de ez azért még tőle is szokatlan volt. – A Vámpírok Hegyére? – jajdultam fel, és utána iramodtam. – Minek megyünk oda? – Hogy bemutassalak a Vezérkarnak – felelte. – Ideje. – A Vámpír Vezérkarnak? Miért kell elmennünk oda? És miért éppen most? – Azért, mert ez a dolgok rendje – felelte. – És azért most, mert a Vezérkar tizenkét évenként egyszer ül össze. Ha az idei tanácskozásukat elmulasztjuk, sokat kell várnunk a következőig. Mindössze ennyit mondott, s a továbbiakban mintha meg se hallotta volna a kérdéseimet. Még napkelte előtt befészkelte magát a koporsójába, én meg végigizgulhattam az egész napot. A nevem Darren Shan. Félvámpír vagyok. Ember voltam nyolc évvel ezelőttig, amikor is a sorsom összehozott Mr. Crepsleyével, és kénytelen-kelletlen az inasává lettem. Keserves időket éltem át, míg végre sikerült alkalmazkodnom a vámpírhoz és az életmódjához, de végül beadtam a derekamat, elfogadtam a sorsomat, és megtanultam elboldogulni ebben az életformában. Egy különös utazó cirkusz tagjaiként jártuk a világot bizonyos Hibernius Tall vezetésével, és elképesztő előadásokat tartottunk a mi furcsa és csodálatos képességeinket nagyra értékelő közönségünk számára. Hat év telt el azóta, hogy Mr. Crepsley és én visszatértünk külön útjainkról a Rémségek Cirkuszába. Annak idején azért hagytuk el a társulatot, hogy megfékezünk egy Murlough nevű őrült vérszipolyt, aki rettegésben tartotta a vámpír szülővárosát. A vérszipolyok eredetileg szintén vámpírok voltak, de elszakadtak tőlük: ők ugyanis megölik azokat, akiknek a vérét szívják. A vámpírok nem – mi csak kis mennyiségű vért veszünk tőlük, azután továbbmegyünk, sértetlenül sorsára hagyva azt, akit kicsit megcsapoltunk. A vámpírmítoszok nagy része, melyekből a könyvek és a filmek tudósítanak, valójában a vérszipolyok tetteiben gyökerezik. Jó volt ez a hat esztendő. Rendszeresen felléptem a cirkuszban

Madame Octával, Mr. Crepsley gyilkos mérges pókjával, s a közönség minden este rettegő ámulattal nézte a produkciónkat. Megtanultam ezenlkívül néhány bűvös trükköt is, melyekkel tovább színesítettem a mutatványunkat. Jól kijöttem a társulat többi tagjával is. Lassanként megszoktam, s már kifejezetten élveztem a vándoréletet. És most, hatévi állandóság után, megint arra készültünk, hogy elinduljunk az ismeretlenbe. Csak nagyon keveset tudtam a Vezérkarról és a Vámpírok Hegyéről. A vámpíroknak a saját tábornokaik parancsoltak, akik megkövetelték a törvényeiknek való engedelmességet. Végeztek a megtébolyodott vagy gonosszá vált vámpírokkal, és rendet tartottak a többi élveholt között. Mr. Crepsley egykor maga is vámpír tábornok volt, de már régen lemondott a rangjáról, hogy miért, azt sohasem árulta el. A tábornokok bizonyos időközönként – mint most megtudtam, tizenkét évenként – egybegyűltek egy titkos erődítményben, hogy megvitassák azt, aminek megvitatására az éjszaka e vérszívó teremtményei összejöttek. Ilyenkor nem csak a tábornokok jönnek össze – hallottam, hogy közönséges vámpírok is elmehetnek oda –, de a többséget rendszerint ők alkotják. Mindeddig senki sem mesélte el, hol van ez az erődítmény, se azt, hogyan lehet eljutni oda, vagy hogy miért kell engem bemutatni a Vezérkarnak – de nemsokára meg fogom tudni!

Az utazás felvillanyozott, ugyanakkor nyugtalanított – kockázatos kalandnak ígérkezett az ismeretlenbe, és határozottan éreztem, hogy nem lesz sima út –, így aztán egész napot azzal töltöttem, hogy időhúzás céljából hátizsákokba rakosgattam a magam és Mr. Crepsley holmiját. (Egy valódi vámpír belehalna, ha pár óránál hosszabb időt kellene napfénynek kitéve eltöltenie, de a félvámpírokra a nap nincs ilyen hatással.) Mivel nem tudtam, hová megyünk, azt sem tudhattam, mit csomagoljak be és mit hagyjak itt. Ha a Vámpírok Hegye jeges, zimankós hely, vastag ruhákra és csizmára lesz szükségünk; ezzel szemben ha valahol a trópusokon található, oda póló és sort való. Kérdezősködtem a cirkusz néhány tagjánál, de senki sem tudott semmit. Egyedül Mr. Tall tanácsolta azt, hogy havas vidékre készüljek föl. Mr. Tall azok közé tartozott, akik a jelek szerint mindenről tudni véltek valamit. A kérdést illetően Evra is igazat adott neki. – Kétlem, hogy a napot kerülő vámpírok a Karib-tengeren építenék fel a támaszpontjukat! – jelentette ki. Evra Von kígyófiú volt: testét bőr helyett pikkelyek fedték. Pontosabban csak volt kígyófiú – ma már sokkal inkább kígyóembernek illenék neveznem. Az elmúlt hat év alatt Evra magas, széles vállú fiatalember lett. Nem úgy, mint én. Félvámpír lévén, jómagam a normális ütemnek mindössze egyötödével öregedtem. Ennélfogva a nyolc év alatt, amióta Mr. Crepsley megvérezett, azaz összekeverte a vérét az enyémmel, legföljebb egy-másfél évvel látszottam idősebbnek. Dühös voltam, amiért nem vagyok képes normálisan növekedni. Evrával régebben a legjobb haverok voltunk, de mindez már a múlté. Továbbra is barátok maradtunk, egy sátorban laktunk, de őt ma már jobban érdekelték a saját korosztályabeli férfiak – és nők! A valóságban persze csak egy-két évvel voltam fiatalabb nála, de külsőre gyereknek látszottam, és ami azt illeti, nehezére esett egyenrangúként kezelnie engem. Voltak persze előnyei is a félvámpír létnek – erősebb és gyorsabb voltam az embereknél, és jóval hosszabb élet várt rám –, de mindezt odaadtam volna, csakhogy úgy nézzek ki, mint a kortársaim. Szerettem volna olyan normális, hétköznapi életet élni, mint ők. Mint mondtam, Evra és én már nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint régebben, de mindmáig a barátom volt, ezért aggodalommal töltötte el a hír, hogy hamarosan indulunk a Vámpírok Hegyéhez.

– Abból ítélve, amit tudok, nem fogod élvezni az utat – figyelmeztetett mély hangján, melyre pár éve tett szert. – Talán jobb lenne, ha én is veled mennék. Legszívesebben ugráltam volna örömömben ajánlata hallatán, de Evrának is megvolt a maga élete. Nem lett volna tisztességes dolog elvonszolni őt a Rémségek Cirkuszából. – Nem – ráztam meg a fejem. – Maradj itt, és tartsd melegen a hálózsákomat. Elboldogulok. Különben is, jól tudom, a kígyók nem szeretik a hideget. – Ez igaz – nevetett. – Nagy valószínűséggel elaludnék és föl se ébrednék tavaszig! De ha nem jöhetett is velem, mindenesetre segített csomagolni. Nem sok holmim volt, amit magammal vihettem: váltás ruha, egy pár bélelt csizma, különleges, összehajtogatható főzőedények, a naplóm – ezt mindenhová magammal vittem – és pár apróság. Evra azt tanácsolta, vigyek magammal kötelet is – jól jöhet, ha majd hegyet kell mászni. – A vámpírok kiváló hegymászók – emlékeztettem. – Tudom – válaszolta –, de biztos, hogy a körmeiddel kapaszkodva akarsz lecsüngeni egy sziklás hegyoldalról? – De még mennyire! – zengett föl mögöttünk egy hang, még mielőtt válaszolhattam volna. – A vámpíroknak kifejezetten jót tesz a veszély! Megfordultam, és a rémülettől megfagyott a vér az ereimben: a Mr. Tiny néven ismert baljós alakkal találtam szembe magam. Mr. Tiny kicsi, kövér, ősz hajú, vastag pápaszemet és magas szárú, zöld csizmát viselő emberke volt. Előszeretettel játszadozott egy szív alakú órával. Úgy festett, mint egy kedélyes öreg nagybácsi, valójában azonban kegyeden, gonosz szívű ember hírében állt, aki képes lett volna egy szempillantás alatt kitépni a nyelvedet. Senki nem tudott róla valami sokat, de mindenki rettegett tőle. A keresztneve Desmond volt, aminek a rövid alakját a vezetéknevéhez illesztve a Mr. Destiny név kerekedett ki. Ami, mint jól tudjuk, azt jelenti: Mr. Végzet. Mr. Tinyt nem láttam azóta, amióta röviddel azután, hogy betársultam a Rémségek Cirkuszába, felbukkant itt. De sok történet keringett róla – hogy gyerekeket eszik reggelire, és városokat képes felgyújtani csak azért, hogy tüzüknél megmelengesse a lábát. Most itt állt tőlem pár méterre, csillogó szemmel, a háta mögött összekulcsolt kézzel, és hallgatta, mit beszélünk Evrával. Összeszorult a szívem. – A vámpírok különleges teremtmények – folytatta eggyel előbbre

lépve, mintha legalábbis kezdettől részt vett volna a társalgásunkban. – Szeretik a kihívásokat. Ismertem egyet, aki halálra sétálta magát a napfényen, mert valaki azzal gúnyolta, hogy csak éjszaka képes előbújni a rejtekhelyéről. Kinyújtotta felém a kezét, és akármennyire is meg voltam rémülve, gépiesen megráztam. Evra nem – amikor Mr. Tiny a kígyóemberrel is kezet akart fogni, ő csak állt remegve, és dühösen rázta a fejét. Mr. Tiny elmosolyogva visszahúzta a kezét. – Szóval hamarosan indultok a Vámpírok Hegyéhez összegezte a hallottakat, majd fölemelte a hátizsákomat, és anélkül, hogy engedélyt kért volna rá, belekukucskált. – Vigyél magaddal gyufát, Shan úrfi. Hosszú az út, és hidegek a nappalok. A Vámpírok Hegye környékén süvítő szelek még egy ilyen vastag bőrű ifjoncoknak is, mint te vagy, a csontjáig hatolnak. – Köszönöm a tanácsot – bólintottam. Ez volt a leginkább zavarba ejtő Mr. Tinyben: mindig udvariasan és nyájasan viselkedett, úgyhogy hiába tudtad, hogy még az ördög tekintetét is rezzenéstelenül állja, olykor-olykor akaratlanul is rokonszenvesnek találtad. – Nincsenek itt valahol a törpéim? – kérdezte. A törpe népség, e kék csuklyás köpenyt viselő kis lények, sohasem beszéltek, és mindent megettek, ami mozgott (beleértve az embereket is!). E titokzatos népség egyik csoportja szinte mindig a Rémségek Cirkusza társulatával tartott, jelenleg is nyolcan voltak velünk. – Talán a sátrukban vannak – feleltem. – Egy órája vittem nekik ennivalót, szerintem még most is esznek. – többek között az is az én feladatom volt, hogy ennivalót vadásszak a törpe népségnek. Régebben Evra is velem tartott ilyenkor, de amióta felnőtt, már nem volt kapható erre a piszkos munkára. Újabban két embergyerek, a cirkusz támogatóinak gyerekei segítettek nekem. – Nagyszerű – nézett rám sugárzó mosollyal Mr. Tiny, és elindult. – Ó – torpant meg hirtelen. – Van itt még valami! Szólj Lartennek, ne induljon el addig, amíg nem beszéltem vele. – Azt hiszem, sietős az utunk – ellenkeztem. – Lehet, hogy nem lesz időnk... – Mondd csak meg neki, hogy beszédem van vele – vágott a szavamba Mr. Tiny. – Biztos vagyok benne, hogy rám szakít majd időt. – Azzal pápaszemét ránk villantva búcsút intett, és elment. Aggodalmas pillantást váltottam Evrával, aztán kerestem egy doboz gyufát, bedobtam a

hátizsákomba, és elsiettem, hogy felkeltsem Mr. Crepsleyt.

Mr. Crepsley igencsak nyűgös volt, amiért fölébresztettem – utált naplemente előtt felkelni –, de amikor megmagyaráztam, miért zavartam meg az álmát, abbahagyta a morgolódást. – Mr. Tiny – sóhajtotta a bal arcán végigfutó hosszú sebhelyet vakargatva. – Hát ő meg mit akarhat? – Nem tudom – feleltem –, de meghagyta, hogy addig ne menjünk el, amíg nem beszélt magával. – Lehalkítottam a hangom, és szinte súgva folytattam. – Ha sietünk, észrevétlenül megléphetünk. Nemsokára bealkonyul. Egy órát napvilágnál is ki fog bírni, ha végig az árnyékban haladunk, nem? – Kibírnék – bólogatott Mr. Crepsley –, ha gyáva kutyaként, behúzott farokkal meg akarnék futamodni. De nem akarok. Állok Desmond Tiny elébe. Hozd ide a legjobb köpenyemet – a legelőnyösebb színben akarok mutatkozni a látogatóm előtt. Akármibe lefogadom, ezt tréfának szánta – a vámpír nem éppen a humorérzékéről volt híres. Egy óra múlva, napnyugtakor, felkerestük Mr. Tall lakókocsiját, ahol Mr. Tiny egy újabb keletű földrengés helyszínén szerzett élményeivel szórakoztatta a Cirque du Freak tulajdonosát. – Á, Larten! – zengedezett Mr. Tiny. – Pontos vagy, mint mindig. – Desmond – köszöntötte kimérten Mr. Crepsley. – Foglalj helyet – mondta erre Mr. Tiny. – Köszönöm, de inkább állok. – Senki sem szeretett ülni Mr. Tiny jelenlétében... ha netán váratlanul menekülésre kell fogni a dolgot. – Hallom, el akartok menni a Vámpírok Hegyéhez – kezdte Mr. Tiny. – Máris indulunk – erősítette meg Mr. Crepsley. – Ez lesz az első vezérkari ülés, amelyen csaknem ötven év óta először fogsz részt venni, igaz? – Jól értesültél – morogta Mr. Crepsley. – Nyitva tartom a fülemet. Egyet koppantottak az ajtón, és Mr. Tall beengedte a törpe népség két tagját. Az egyik enyhén bicegett. Csaknem olyan régóta volt már a Cirque du Freaknél, mint én. Ballábnak hívtam, de ez csak amolyan becenév – a törpéknek ugyanis nem volt nevük.

– Felkészültetek, fiúk? – kérdezte Mr. Tiny. A törpék bólintottak. – Nagyszerű – nézett Mr. Tiny mosolyogva Mr. Crepsleyre. – A Vámpírok Hegyéhez vezető út most is olyan veszedelmes, mint valaha volt, ugye? – Őszintén szólva egyáltalán nem könnyű – felelte óvatosan Mr. Crepsley. – Nem gondolod, hogy sok veszély leselkedik egy ilyen tapasztalatlan újoncra, mint amilyen Shan úrfi? – Darren tud magára vigyázni – közölte vele Mr. Crepsley, mire én büszkén elvigyorodtam. – Ebben biztos vagyok – bólogatott Mr. Tiny. – De mégiscsak szokatlan, hogy valaki ilyen fiatalon tegye meg ezt az utat, nem? – De – vágta rá Mr. Crepsley kurtán. – Ezért elküldöm veletek ezt a kettőt itt. Ők lesznek a testőreitek – mutatott széles mozdulattal Mr. Tiny a két törpére. – Testőreink? – mordult fel Mr. Crepsley. – Nincs szükségünk rájuk. Már sokszor megtettem ezt az utat. Tudok vigyázni Darrenre és magamra. – Persze, hogy tudsz – fuvolázta Mr. Tiny –, de egy kis segítség sosem árt, nincs igazam? – Csak láb alatt lesznek – morogta Mr. Crepsley. – Nem kellenek. – Az én törpéim? Láb alatt? – nézett rá elképedve Mr. Tiny. – Amikor létük egyetlen értelme, hogy szolgáljanak? Olyanok lesznek, mint a pásztorok: vigyázni fognak rátok, mialatt alusztok. – De én nem akarom, hogy... – Ez nem valami ajánlat – vágott közbe Mr. Tiny. Halkan beszélt, a hangjából ennek ellenére tisztán és világosan ki lehetett érezni a fenyegetést. – Veletek mennek. Nincs vita. Maguk fognak vadászni, és gondoskodnak az alvóhelyükről. Nektek csak annyi lesz a dolgotok, hogy ne "veszítsétek el" őket a havas pusztákon. – És amikor odaérünk? – csattant fel Mr. Crepsley. – Azt várod, hogy őket is bevigyem magammal? Azt nem lehet. A hercegek nem tűrnék el. – Dehogynem – szállt vele vitába Mr. Tiny. – Jusson eszedbe, kiknek a keze munkájával épült föl a hercegi palota. Paris Skyle-nak és a többieknek megvan a magukhoz való eszük. Nem lesz ellenvetésük. Mr. Crepsley minden ízében remegett a dühtől, de ahogy belenézett Mr. Tiny szemébe, és látta, hogy hiába is vitatkozik a kis emberrel, lassanként elpárolgott a haragja. Bólintott, és szégyenkezve, amiért meg kell hajolnia ez előtt az orrát mindenbe beleütő alak előtt, elfordította a tekintetét. – Tudtam, hogy be fogod látni, igazam van – mosolygott nyájasan Mr.

Tiny, majd hozzám fordult. – Felnőttél – jegyezte meg. – Belül, és ez a lényeg. A farkasemberrel és a Murlough-val vívott harcokban megedződtél. – Honnan tudsz te erről? – kapkodott levegő után Mr. Crepsley. Az ugyan köztudott volt, hogy megverekedtem a félelmetes farkasemberrel, de a Murlough-val való leszámolásunkról senkinek sem beszéltünk. Ha a vérszipolyok megtudják, a világ végéig üldözni fognak bennünket, hogy megöljenek. – Én mindenről tudok – locsogott vígan Mr. Tiny. – Ezen a világon semmi sem maradhat titokban előttem. – Nagy utat tettél már meg – intézte ismét hozzám a szavait –, de még hosszú utat kell bejárnod. Nem lesz könnyű sétagalopp, és most nem csak a Vámpírok Hegyére vezető útról beszélek. Erősnek kell lenned, és hinned kell magadban. Sohasem ismerheted be, hogy vesztettél, még akkor se, ha a kudarc elkerülhetetlennek látszik. Az igazat megvallva nem számítottam ilyen szónoklatra. Elképedve hallgattam, zsibbadt agyamban egyre csak az a kérdés motoszkált, hogy vajon miért mondja ezeket nekem. – Ennyi volt a mondanivalóm – közölte befejezésül, a kezében tartott szív alakú órát dörzsölgetve. – Szorít az idő. Mindannyiunkra vár valahol a számunkra kijelölt hely és megszabott idő. Én is indulok a magam útján. Hibernius, Larten, Darren. – Kurtán meghajtotta magát sorban mindhármunk felé. – Hamarosan újra találkozunk, ebben biztos vagyok. Hátat fordított, s miközben az ajtó felé tartott, gyors pillantást váltott a törpékkel. Aztán kiment. A hirtelen támadt csendben szótlanul néztünk össze. Mi volt ez? – kérdeztük magunktól és egymástól némán. Mr. Crepsley nem tűnt felhőtlenül boldognak, de nem halaszthatta el az utazást – minden másnál fontosabb, hogy időben megjelenjünk a Vezérkar színe előtt, mondta nekem. Így aztán, miközben a törpe népség a lakókocsija előtt várakozott, segítettem neki csomagolni. – Ez a ruha nem lesz jó – mutatott rikító színű kalózöltözékemre, amely ennyi évi koptatás és használat után is tökéletesen jó volt rám. – Ahová megyünk, ott nem páváskodhatsz ebben. Tessék – lökött oda nekem egy csomagot. Kibontottam: egy világosszürke zubbony és nadrág meg egy gyapjúsapka volt benne. – Mióta készül erre az útra? – kérdeztem. – Jó ideje – ismerte be, miközben megszokott vörös ruháját levetve az enyémhez hasonló színű holmikat húzott magára. – Nem szólhatott volna korábban róla?

– Szólhattam volna – felelte a tőle megszokott dühítő egykedvűséggel. Én is belebújtam az új ruhámba, és kerestem a zoknit meg a cipőt. Ezt látva Mr. Crepsley megrázta a fejét. – Cipő nincs – közölte. – Mezítláb megyünk. – A havon és a jégen? – kiáltottam felháborodva. – A vámpírok talpa keményebb, mint az embereké – felelte. – Alig fogod érezni a hideget, különösen gyaloglás közben. – És a kövek? Meg a tövisek? – zsémbeltem. – Csak még jobban megedzik a talpadat – vigyorgott, és lerúgta a papucsát. – Ez minden vámpírnál így van. A Vámpírok Hegyéhez vezető út nem pusztán utazás, hanem egyszersmind próba is. Csizma, dzseki, kötél – ilyesmi tilos. – Tisztára őrültség – sóhajtottam, de azért kivettem a zsákomból a kötelet, a váltás ruhát és a csizmát. Amikor elkészültünk, Mr. Crepsley megkérdezte, hol van Madame Octa. – Csak nem akarja őt is elvinni? – hördültem fel. Egy percig sem volt kétséges, kinek kell gondoznia, ha elvisszük magunkkal – nem Mr. Crepsleynek! – Meg akarom mutatni valakinek – felelte. – Remélem, valami pókevőnek – fintorogtam, de azért kivettem őt a koporsó mögül, ahol két fellépés között tartottam. Amikor fölemeltem a kalitkáját, hogy betegyem a hátizsákomba, Madame Octa mászni kezdett, de mihelyt újra sötétben találta magát, rögtön visszahúzódott a sarokba. Eljött az indulás pillanata. Evrától már korábban elbúcsúztam – aznap éjjel ő is fellépett, úgyhogy készülnie kellett –, és Mr. Crepsley is búcsút mondott már Mr. Tallnak. Senki más nem fog hiányolni bennünket. – Készen vagy? – kérdezte. – Készen – feleltem nagy sóhajjal. Kilépve a lakókocsi biztonságából magunk mögött hagytuk a tábort, és nyomunkban a néma árnyékokként osonó két törpével, elindultunk a vad és veszedelmes kalandokkal teli úton a távoli, idegen, jéggel és vérrel borított vidékre.

Röviddel éjfél előtt ébredtem. Kinyújtóztattam tagjaimból a merevséget – mit nem adtam volna egy ágyért vagy egy függőágyért! –, azután kiléptem a barlangból, hogy megszemléljem a kopár vidéket, mely körülvett bennünket. Nem sok lehetőségem volt a tájban gyönyörködni,

hiszen éjszaka utaztunk. Csak az ehhez hasonló nyugodt pillanatokban tudtam kis időre megállni és körülnézni. Még nem értük el a hóhatárt, de a civilizált világot többé-kevésbé magunk mögött hagytuk. Itt, ezen a köves és barátságtalan vidéken kevés és egymástól nagy távolságokra lakó ember élt. Még állatokat is csak elvétve láttunk, jóllehet voltak köztük elég strapabírók ahhoz, hogy ha nehezen is, de megéljenek errefelé. Leginkább rénszarvasok, farkasok és medvék lakták a vidéket. Hetek óta, talán egy hónapja is úton voltunk már – az első néhány éjszaka után elveszítettem az időérzékemet. Akárhányszor megkérdeztem Mr. Crepsleyt, hány kilométer lehet még hátra, ő csak ennyit felelt mosolyogva: "Még mennünk kell egy keveset." Amikor elértük a nehéz, sziklás terepet, a lábam egy-kettőre tele lett sebekkel. Mr. Crepsley bekente a talpamat az útközben talált gyógyfüvek nedvével, s pár éjszakán át, míg a sebeim be nem gyógyultak (gyorsabban gyógyultak, mint az emberek sebei), a hátán vitt. Attól kezdve semmi bajom sem volt. Egyik éjszaka azt találtam mondani: kár, hogy a törpe népség is velünk van, különben mindvégig vihetne a hátán, és suhanva tehetnénk meg az egész utat. (A vámpírok emberfeletti gyorsasággal tudnak futni, s valahogy úgy illannak át a téren, ahogy az angolna siklik ki a hálóból. Ők maguk "suhanásnak" hívják ezt.) Azt felelte, hogy lassú haladásunknak semmi köze a törpe népséghez. – A Vámpírok Hegyéhez vezető úton tilos a suhanás – magyarázta. – Ezen az úton a gyengének ki kell hullania az erősek közül. A vámpírok bizonyos értelemben könyörtelenek. Nem hiszünk abban, hogy támogatnunk kellene azt, aki maga nem képes elviselni a viszontagságokat. – Nem valami rendes dolog – jegyeztem meg. – És ha valaki öreg vagy sebesült? Mr. Crepsley vállat vont. – Az vagy el se indul, vagy belepusztul a vállalkozásba. – Ez tisztára hülyeség – háborogtam. – Ha én tudnék suhanni, biztos, hogy megtenném. Senki se tudná meg. – Még most sem értesz bennünket – sóhajtotta Mr. Crepsley. – A társ félrevezetése nem vall nemes érzületre. Mi büszke teremtmények vagyunk, Darren, a magunk szigorú szabályai szerint élünk. Úgy tartjuk, jobb meghalni, mint elveszíteni a becsületet. Mr. Crepsley gyakran beszélt büszkeségről, a jellem nemességéről, az önmagunkhoz való hűségről. A vámpírok kemény fickók, mondogatta,

amennyire csak lehet, szeretnek természetközelben élni. Ritka időszakoktól eltekintve az életük cseppet sem könnyű, de ők így szeretik. – Az élet egyetlen nagy kihívás – mondta nekem egyszer –, és csak azok tudják igazán, mit jelent élni, akik elfogadják a kihívást. Lassanként hozzászoktam a törpékhez, akik éjszakánként némán, közönyösen és pedánsan haladtak a nyomunkban. Nappal, míg mi aludtunk, vadásztak, hogy legyen mit enniük. Mire felkeltünk, már túl voltak az evésen, a pár órai alváson, és útra készen álltak. Mindig egyforma iramban követtek bennünket. Úgy masíroztak utánunk, néhány méterrel lemaradva, mint a robotok. Azt hittem, a bicegő majd kínlódni fog, de semmi jelét nem mutatta, hogy nehezére esne a járás. Mr. Crepsley és én többnyire szarvasokon éltünk. Forró, sós vérük kifejezetten ízlett nekem. Palackozott embervért is ittunk az úton – a vámpíroknak, hogy egészségesek maradjanak, rendszeres időközönként egy-egy adag embervért is kell inniuk, és noha jobban esett nekik, ha közvetlenül a vénából szívhatták ki, palackozva is tudták tárolni. Ezzel együtt, minden váratlan eshetőségre készen, be kellett osztanunk a készleteket. Mr. Crepsley nem engedte, hogy tüzet gyújtsak a szabadban – túl feltűnő lett volna –, de a pihenőpontokon rakhattam tüzet. A pihenőpontok olyan barlangok vagy föld alatti üregek voltak, ahol palackozott embervér és koporsók vártak ránk. Itt a vámpírok megpihenhettek, és egy vagy két napra meghúzhatták magukat. Nem sok ilyen hely akadt – körülbelül egy hétbe telt, mire egyiktől eljutottunk a másikig –, és volt köztük olyan is, amelyiket valamilyen állat elfoglalta vagy feldúlta, amióta Mr. Crepsley utoljára megfordult benne. – Hogy lehet, hogy pihenőpontokat engedélyeznek, cipőt vagy kötelet meg nem? – kérdeztem egy éjjel, miközben a lábunkat melengettük a tűznél, és sült szarvashúst falatoztunk (legtöbbször nyersen ettük). – A pihenőpontokat a vérszipolyokkal vívott hétszáz évvel ezelőtti háború után állítottuk fel – magyarázta a vámpír. – A harc során sok törzsünket elvesztettük, az emberek pedig még többet megöltek közülünk. A számunk vészesen megfogyatkozott. A pihenőpontok azt a célt szolgálták, hogy könnyebben juthassunk el a Vámpírok Hegyéhez. Egyesek ellenzik és soha nem is veszik igénybe, de a legtöbben elfogadják ezt a könnyítést. – Tulajdonképpen hány vámpír létezik? – tudakoltam. – Két- és háromezer közé tehető a számunk – válaszolta. – De lehet, hogy pár százzal több vagy kevesebb.

– Ez sok! – füttyentettem elismerően. – Mi az a háromezer! – horkant fel. – Gondolj csak az emberek milliárdjaira! – Én kevesebbre számítottam – ismertem be. – Valaha százezernél is többen voltunk – világosított fel Mr. Crepsley. – De az már régen volt. – Mi történt velük? – faggattam. – Megölték őket – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Végeztek velük az emberek nyársai, a betegségek, a verekedések – a vámpírok nagyon szeretnek verekedni. Azokban az évszázadokban, amikor a vérszipolyok még nem szakadtak el tőlünk s nem váltak valódi ellenségeinkké, egymás között harcoltunk, és sokan párbajban vesztették életüket. Már-már a kipusztulás réme fenyegetett bennünket, de valahogy mégis sikerült életben maradnunk. – Hány vámpír tábornok van? – kíváncsiskodtam tovább. – Három-négyszáz. – Hát vérszipoly? – Kétszázötven? Háromszáz? Pontosan nem lehet tudni. Miközben ez a régi beszélgetés járt a fejemben, Mr. Crepsley kilépett a mögöttem lévő barlangból, és nézte a lemenő napot. Pontosan olyan színű volt, mint az ő narancssárga tüskehaja. Nagy formában volt – ahogy közeledtünk a Vámpírok Hegyéhez, egyre hosszabbodnak az éjszakák, úgyhogy a szokottnál nagyobb távokat tudott megtenni. – Mindig élvezettel nézem, ahogy lemegy – jegyezte meg Mr. Crepsley. Egyértelmű volt, hogy a napról beszél. – Azt hittem, hamarabb fog havazni – méláztam. – Nemsokára bőviben leszünk a hónak – nyugtatott meg. – A héten már el kell jutnunk a hótorlaszokhoz. – Lepillantott a lábamra. – Ki fogod bírni a kemény hidegeket? – Eddig mindent kibírtam, nem? – Ez volt az út könnyebbik része – felelte mosolyogva, majd látva kétségbeesett arcomat, hátba vágott. – Ne aggódj, minden rendben lesz. De szólj, ha megint felsérted a lábadat. Az út mentén itt-ott nőnek olyan cserjék, amelyeknek a nedve begyógyítja a bőr sérüléseit. Csuklyájukat az arcukba húzva a törpék is kijöttek a barlangból. Az ép lábú egy döglött rókát hozott magával. – Készen vagy? – nézett rám Mr. Crepsley. Bólintottam, és föllódítottam a hátamra a hátizsákomat. Végignézve az előttünk elterülő sziklás fennsíkon, feltettem a szokásos kérdést:

– Messze van még? Mr. Crepsley elmosolyodott, majd elindult, és csak a vállán át szólt vissza: – Még mennünk kell egy keveset. Mérgesen dünnyögve az orrom alatt visszatekintettem a viszonylag kényelmes barlangra, majd nyomába szegődtem. A törpe népség is felzárkózott mögénk, s kisvártatva furcsa, recsegő zajok jelezték, hogy a döglött róka csontjait ropogtatják. Négy éjszakával később szakadó hóesésbe jutottunk. Éjjeleken át egyetlen hatalmas, fagyos és kietlen hómezőn át vezetett az utunk, de aztán újból megjelentek a fák, a növények és az állatok. A lábamat két jégtuskónak éreztem, de összeszorított foggal tapostam a havat, és igyekeztem tudomást sem venni a hidegről. A legrosszabb az volt, amikor alkonyatkor föl kellett kelni, miután az egész napot magam alá húzott lábbal aludtam át. Az ébredést követő egy-két órában bizsergőn fájtak és viszkettek a lábujjaim, és azt hittem, egyenként le fognak törni. Aztán megindult bennük a vérkeringés, és ismét jól éreztem magam – egészen a következő éjszakáig. Borzasztóan kellemetlen a szabad ég alatt aludni! Rendszerint egymás mellett feküdtünk, ruhástól – a hóhatár elérése óta nem vetkőztünk-öltöztünk –, és rénszarvasbőrből hevenyészett durva takarót terítettünk magunkra. De még így is, hogy melegítettük egymást, majd megfagytunk. Madame Octának könnyű volt – vígan szunyókált kalitkája védelmében, s csak enni ébredt föl néhány naponként. Gyakran eszembe jutott, bárcsak helyet cserélhetnék vele. Ha a törpék érezték is a hideget, nem adták tanújelét. Ha aludni akartak, nem vesződtek takarókkal, csak leheveredtek egy bokor alá vagy nekitámasztották a hátukat egy sziklának. Az utolsó pihenőpont elhagyása után csaknem három héttel értük el a következőt. Alig vártam, hogy újra tűz mellett üldögélve főtt ételt ehessek. Még annak is örültem, hogy koporsóban fogok aludni – a kemény, hideg földön alvásnál minden jobb volt. Ez a pihenőpont egy erdős bevágás és egy bővizű patak fölé nyúló szikla aljába vájt üreg volt. Mr. Crepsley és én egyenesen oda tartottunk – a tiszta égbolton fénylő hold megvilágította az utat –, míg a törpék vadászni indultak. Alig tíz perc alatt föl is másztunk. Mr. Crepsleyt megelőzve igyekeztem az üreg bejáratához, hogy mielőbb meggyújtsam a tüzet. – Várj – szólalt meg halkan, és a vállamra tette a kezét.

– Minek? – vetettem oda mérgesen. Háromheti kényelmetlen alvás után meglehetősen ingerlékeny hangulatban voltam. – Vérszagot érzek – felelte. Megálltam, beleszimatoltam a levegőbe, és pár másodperc múlva én is megéreztem az erős és émelyítő szagot. – Maradj szorosan mögöttem – suttogta Mr. Crepsley. – Készülj fel, hogy el tudj futni, mihelyt szólok. Engedelmesen bólintottam, aztán követtem, miközben odakúszott az üreg bejáratához, majd tovább, az üreg belsejébe. Odabent sötét volt, különösen a holdfényes éjszaka után; lassan óvakodtunk befelé, hogy a szemünk megszokja a sötétséget. A mély barlang elkanyarodott balra, és tovább folytatódott húsz vagy még annál is több méter mélységben. A közepén elhelyezett három, emelvényre rakott koporsó közül az egyik félrelökött fedéllel lent hevert a földön, egy másik a tőlünk jobbra eső falnak csapva tört darabokra. Az összetört koporsó körül a fal és a föld vértől sötétlett. Már nem volt friss, de a szagából ítélve pár éjszakásnál régebbi sem. Miután Mr. Crepsley felderítette a barlang többi részét, hogy megbizonyosodjék, egyedül vagyunk benne, lekuporodott, és ujját a megalvadt vértócsába mártva megízlelte. – Na? – suttogtam, amikor felállt, és összedörzsölte a mutató- és hüvelykujja hegyét. – Vámpírvér – felelte csendesen. Görcsbe ugrott a gyomrom – reménykedtem, hogy valami vadállat vére. – Mit gondol... – de nem volt időm befejezni a kérdést, mert váratlanul suhogás hallatszott a hátam mögött. Hirtelen egy erős kar nyalábolt át hátulról, és éreztem, amint egy vaskos kéz szorosan a torkomra fonódik. Mr. Crepsley, ahogy már megszoktam, ismét villámgyorsan cselekedett. Máris ugrott, hogy segítségemre siessen – ám ekkor támadóm diadalmasan felmordult: – Hah!

Miközben tehetetlenül, dermedten álltam, életre-halálra kiszolgáltatva annak, akinek a kezében voltam, Mr. Crepsley, jobb keze ujjait egy-egy éles pengeként kimeresztve, már ugrott is, hogy lenyisszantsa a nyakamat

fogó kezet. Támadóm azon nyomban elengedett, s villámgyorsan a földre vetve magát hagyta, hogy Mr. Crepsley elzúgjon mellette. Amikor a vámpír egyet fordulva talpra szökkent, s öklét újabb ütésre lendítette, támadóm elüvöltötte magát: – Állj, Larten! Én vagyok... Gavner! Mr. Crepsley megtorpant, én pedig a kiállt ijedtségtől köhögve, de a félelemtől immár megszabadulva hátrafordultam. Egy testes, sebhelyes és foltos arcú, a kialvatlanságtól karikás szemű ember állt mögöttem. Hasonlóképpen volt öltözve, mint mi, csupán sapkáját egészen a fülére húzta. Rögtön felismertem – Gavner Purl vámpír tábornok volt. Évekkel ezelőtt, nem sokkal a Murlough-val történt összetűzésünk előtt találkoztam vele. – Gavner, te megveszekedett bolond! – kiáltotta Mr. Crepsley. – Ha eltalállak, megölhettelek volna. Miért kellett ilyen orvul becserkészned bennünket? – Meg akartalak lepni – vigyorgott Gavner. – Jóformán egész éjjel árnyékként követtelek titeket, és most láttam elérkezettnek a pillanatot a találkozásra. Arra nem számítottam, hogy a végén kis híján a fűbe harapok – zsörtölődött. – Ahelyett, hogy utánunk koslatsz, inkább arra figyelnél, mi van körülötted – mutatott Mr. Crepsley a vérfoltos falra és földre. – Vérszipoly! – szisszent fel Gavner. – Ami azt illeti, egy vámpír vére – világosította fel tévedéséről Mr. Crepsley. – Sejted, kié lehet? – kérdezte Gavner, miközben odasietett, hogy megvizsgálja a vért. – Nem – felelte Mr. Crepsley. Gavner körbejárta a barlangban elhelyezett koporsókat, alaposan szemügyre vette a vérfoltot és a széttört koporsót, hátha észrevesz valami útbaigazító jelet. Mivel semmi ilyesmit nem talált, visszatért hozzánk. – Talán valami vadállat támadt rá – tűnődött fennhangon, az állát vakargatva. – Medve – talán több is csaphatott le rá nappal, mialatt aludt. – Erről nem vagyok meggyőződve – vetette ellene Mr. Crepsley. – Egy medve feldúlta volna az egész üreget, de itt csak a koporsókban esett kár. Gavner ismét végigpásztázta a barlangot, s látva, hogy amúgy mindenütt rend van, bólintott. – Szerinted mi történt? – kérdezte. – Küzdelem – jelentette ki Mr. Crepsley. – Két vámpír között, vagy a halott vámpír és valaki más között.

– Ki jött volna ide, a pusztaságba? – kérdeztem. Mr. Crepsley és Gavner zavartan néztek egymásra. – Például vámpírvadászok – mormolta Gavner. Elakadt a lélegzetem. Már annyira megszoktam a vámpíréletet, hogy csaknem megfeledkeztem azokról az emberekről, akik szörnyetegeknek tartottak, ennélfogva mindenáron el akartak kapni és meg akartak ölni bennünket. – Vagy emberek, akik véletlenül botlottak bele, és pánikba estek – találgatott Mr. Crepsley. – Régen fordult elő utoljára, hogy vámpírvadászok támadó szándékkal eredtek a nyomunkba. Lehet, hogy csak egy balszerencsés találkozás volt. – Akár így, akár úgy, legjobb lesz, ha nem időzünk itt tovább, nehogy velünk is előforduljon valami hasonló – vélekedett Gavner. – Pihenőhelyet kerestem, de most amondó vagyok, jobb, ha elhagyjuk ezt a barlangot. – Egyetértek – felelte Mr. Crepsley. Így aztán még egyszer utoljára végigjártuk az üreget, majd az ellenséges támadás legkisebb jelére is éberen figyelve kivonultunk a szabadba. Egy vastag fáktól körülvett kis tisztás közepén vertünk tábort éjszakára, és szokásunktól eltérően tüzet is gyújtottunk – a barlangban tapasztaltak után mindhárman csontig fagytunk. Mialatt a halott vámpírról és arról beszélgettünk, hogy átkutassuk-e a környéket a holttestéért, visszatért a két törpe az elejtett vadászzsákmánnyal, egy rénszarvasborjúval. Gyanakodva méregették Gavnert, aki hasonló gyanakvással figyelte őket. – Hát nekik meg mi dolguk van veletek? – szűrte a szavakat a foga között. – Mr. Tiny ragaszkodott hozzá, hogy magammal hozzam őket – felelte Mr. Crepsley, majd látva, hogy Gavner újabb kérdést készül feltenni, tett egy csillapító mozdulatot. – Később. Előbb együnk, és közben gondolkodjunk el társunk halálán. A fák eltakarták előlünk a felkelő napot, így a hajnal beköszönte után is még sokáig fenn maradtunk, s a halott vámpírról beszélgettünk. Mivel érte már semmit sem tehettünk – a vámpírok úgy döntöttek, nem indulnak a felkutatására, mivel az sok késlekedéssel járna –, a beszélgetés végül más témák felé kanyarodott. Gavner ismét szóba hozta a törpéket, mire Mr. Crepsley elmesélte, hogyan jelent meg Mr. Tiny, s varrta a nyakunkba ezt a kettőt. Aztán megkérdezte Gavnert, miért szegődött a nyomunkba. – Tudtam, hogy be akarod mutatni Darrent a hercegeknek – felelte Gavner. – Ezért meghatároztam a pszichomintádat, és annak alapján

megkerestelek. (A vámpírok mentálisan össze tudnak kapcsolódni egymással.) – Emiatt ugyan százmérföldes kerülőt kellett tennem dél felől, de utálok egymagam utazni – olyan unalmas, hogy nincs kivel társalogni. Beszélgetés közben észrevettem, hogy Gavner bal lábáról hiányzik két ujj, és szóvá tettem. – Fagykár – felelte vígan, és megmozgatta maradék három lábujját. – Valamelyik régebbi vezérkari ülésre jövet ezen az úton eltörtem a lábam. Öt éjszakán keresztül kúszva kellett haladnom, míg elértem egy pihenőpontra. Csak a vámpírok szerencséjének köszönhettem, hogy két lábujjamnál többet nem veszítettem el. A vámpírok sokat emlegették a múltat, a régi barátokat és a korábbi tanácsüléseket. Azt hittem, Murlough-t is szóba fogják hozni – annak idején Gavner figyelmeztette Mr. Crepsleyt az őrült vérszipoly hollétére –, de egy szóval sem emlegették. – Hát te hogy vagy? – fordult hozzám Gavner. – Jól – feleltem. – Nem ment még el a kedved az élettől emellett az undok, mogorva alak mellett? – Eddig jól megvoltam vele – válaszoltam mosolyogva. – És szándékodban áll, hogy teljesen megtelj? – Tessék? Felemelte mindkét kezét úgy, hogy széttárt ujjai hegyén jól látszódjanak az apró hegek, melyek az illető vámpír voltát jelezték. – Tervezed, hogy telivér vámpírrá válj? – Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán egy gyors oldalpillantást vetve Mr. Crepsleyre, gyanakodva megkérdeztem: – Nincsenek ilyen terveim, ugye? – Nincsenek – felelte mosolyogva Mr. Crepsley. – Addig nincsenek, míg meg nem haladod az emberi élettartamot. Ha most tennénk telivér vámpírrá, hatvan-hetven évbe is beletelne, mire felnősz. – Szörnyű lehet egy gyereknek, hogy ilyen lassan nő – jegyezte meg Gavner. – Az – sóhajtottam. – Idővel a helyzet javulni fog – mondta vigasztalóan Mr. Crepsley. – Persze – fintorogtam gúnyosan –, majd ha már igazi felnőtt leszek... úgy harminc év múlva! Felálltam, és utálkozva megráztam a fejem. Gyakran vett erőt rajtam a csüggedés, amikor a felnőtté válás útjai még előttem álló évtizedekre

gondoltam. – Hová mész? – szólt utánam Mr. Crepsley, látva, hogy megindulok a fák felé. – A patakhoz – válaszoltam. – Megtöltöm a kulacsainkat. – Nem ártana, ha egyikőnk vele tartana – jegyezte meg Gavner. – Darren már nem gyerek – szólt Mr. Crepsley, mielőtt még bármit mondhattam volna. – Nem lesz semmi baja. Magamban elvigyorodtam – élveztem azokat a ritka alkalmakat, amikor a vámpír valami dicsérőt mondott rólam –, és tovább ballagtam a patak felé. A jéghideg, sebes folyású víz hangosan kotyogott és bugyborékolt, miközben teletöltöttem a kulacsokat. Ha ember vagyok, biztos, hogy lefagytak volna az ujjaim, de a vámpírokat sokkal keményebb fából faragták. Miközben a második kulacsot dugaszoltam be, aprócska leheletfelhő libegett felém a patak felett a túlsó partról. Meglepetten pillantottam fel. Miféle vadállat merészkedhetett ilyen közel hozzám? Egy kiéhezett, izzó szemű, éles fogait vicsorgató farkas bámult vissza rám.

A farkas némán vizslatott, miközben egyenetlen tépőfogai felett orrát húzogatva szimatolta a szagomat. Fogalmam sem volt, mitévő legyek, ezért lassú, nyugodt mozdulattal letettem a kulacsot. Ha segítségért kiáltok, esetleg megriad, és elmenekül – de az is lehet, hogy rám támad. Ha nem mozdulok, talán rám un, és eloldalog vagy éppenséggel a gyengeség jelének értelmezve mozdulatlanságomat, végezni akar velem. Kétségbeesetten próbáltam elszánni magam valami cselekvésre, de akkor a farkas megfeszítette a hátsó lábait, lesunyta a fejét, és egyetlen lendülettel átugrott a patakon – egyenesen a mellkasomra. Hátrazuhantam. Megpróbáltam kikecmeregni alóla, de szabályosan rám ült, és túl nehéz volt, semhogy félre tudtam volna lökni. Vadul kutattam a földön valami kő vagy bot után, amivel rásújthatok, de ujjaim csak havat markoltak. A farkas sötétszürke pofája, ferde vágású sárga szeme, s fekete orra és öt-hat centiméter hosszú, csupasz, fehér fogai rémítő látványt nyújtottak ilyen közelről. Nyelve féloldalt kicsüngött a szájából, és lassan zihált. A leheletén vér és nyers állati hús szaga érződött. Semmit sem tudtam a farkasokról – kivéve, hogy a vámpírok nem ihatják a vérüket –, így azt sem tudtam, hogyan viselkedjek: a pofáján vagy

a testén támadjam meg? Vagy feküdjek nyugodtan, és reménykedjek, hogy majdcsak elmegy? Vagy kiabáljak, hátha azzal elijesztem? Míg ezen főtt a fejem, a farkas lehajolt, kinyújtotta hosszú, nedves nyelvét, és... megnyalt! Úgy megdöbbentem, hogy csak feküdtem, és bámultam fölfelé, a félelmetes vadállat nyitott pofájába. A farkas megint képen nyalintott, aztán felállt, a patak felé fordult, a vízhez baktatott, és leheveredett. Én pár percig még mozdulatlanul feküdtem ott, ahol voltam, aztán felültem, s elnéztem, amint iszik a patakból. Láttam, hogy hím állat. Amikor eleget ivott, felállt, fölemelte a fejét, és elüvöltötte magát. A patak túlsó partján lévő fák közül három másik farkas jött elő, s leereszkedtek a partra. Ők is ittak. Két nőstény és egy kölyök, sötétebb szőrű és kisebb, mint a többiek. A hím figyelte, amint a többiek isznak, azután leült mellém. Odafészkelt az oldalamhoz, mint valami kutya, és egyszer csak arra eszméltem föl, hogy vakargatom a füle tövét. A farkas boldogan vinnyogott, és úgy forgatta a fejét, hogy a másik füle mögött is meg tudjam vakarni. Az egyik nőstény befejezte az ivást, és átugrott az innenső partra. Megszaglászta a lábamat, majd letelepedett a másik oldalamra, és odatartotta a fejét, hogy őt is vakargassam. A hím féltékenyen rámordult, de a nőstény oda se hederített. Nemsokára a másik kettő is csatlakozott a mellettem letáborozó farkasokhoz. A nőstény tartózkodóbbnak tűnt, mint a társai, és pár méterrel arrébb álldogált. A kölyök a félelem legcsekélyebb jele nélkül mászott fel a lábamon és a hasamon, s közben úgy szimatolt, mint valami vadászkutya. Fölemelte a hátsó lábát, hogy megjelölje a bal combomat, de a hím úgy rámordult, hogy ijedtében lebukfencezett rólam. Onnan aztán mérgesen ugatott, és visszasomfordálva újra fölmászott rám. De ezúttal nem próbálta megjelölni a territóriumát – szerencsére! Nem is tudom, meddig ültem ott, a kölyökkel hancúrozva és a felnőtt párt csiklandozva. A hím hanyatt vágta magát, hogy a hasát is meg tudjam simogatni. Itt világosabb volt a szőre, leszámítva a hasa közepén végigfutó fekete csíkot. A "Csíkos" nevet illőnek találtam egy farkasra, így megajándékoztam ezzel a névvel. Kíváncsi voltam, tudnak-e valamilyen mutatványt, ezért kerestem egy botot, és elhajítottam. – Hozd ide, Csíkos! Hozd ide! – kiáltottam, de a farkas nem mozdult. Azzal is megpróbálkoztam, hogy ülve figyeljen rám. – Ülsz, Csíkos! – parancsoltam. Csak nézett rám. – Ülsz! Így... – És

lekuporodtam a sarkamra. Egy kicsit hátrébb húzódott, mintha azt gondolná magában, hogy talán megbolondultam. A kölyök boldogan rám ugrott. Elnevettem magam, és tovább nem próbáltam trükkökre idomítani őket. Aztán elindultam vissza, a táborhely felé, hogy beszámoljak a vámpíroknak új barátaimról. A farkasok a nyomomba szegődtek – Csíkos mellettem, a többiek mögöttem lépdeltek. Mr. Crepsley és Gavner vastag réntakarókba bugyolálva aludtak, amikor megérkeztem. Gavner hangosan horkolt. Így, hogy csak a fejük látszott ki, beillettek volna a világ legrondább pólyásainak! Sokért nem adtam volna, ha van olyan fényképezőgépem, amellyel le lehet kapni a vámpírokat! Már éppen le akartam heveredni melléjük, amikor támadt egy ötletem. A farkasok a fák vonalában megálltak. Becsalogattam őket a táborba. Elsőnek Csíkos merészkedett be, s körbeszimatolt, hogy megállapíthassa, biztonságos-e a hely. Amikor megbizonyosodott róla, halkan felmordult, mire a többiek is beléptek a táborba, megtartva a tisztes távolságot az alvó vámpíroktól. A tűz túloldalán feküdtem le, s a takarót fölemelve hívogattam magam mellé a farkasokat. A takaró alá nem másztak be – a kölyök megpróbálta, de az anyja a tarkójánál fogva visszarántotta –, ám mihelyt elhelyezkedtem és betakaróztam, odakúsztak, és ráheveredtek a takarómra, beleértve a szégyenlős nőstényt is. Nehezek voltak, és a bundájukból áradó szag is bántotta az orromat, de fölségesen melegítettek, és annak ellenére, hogy olyan közel feküdtem ahhoz a barlanghoz, ahol nemrégiben megöltek egy vámpírt, tökéletes kényelemesen és biztonságban alhattam. Dühös mordulásokra ébredtem. Felülve azt láttam, hogy a három felnőtt farkas, középen a hímmel, félkörben állnak az ágyam előtt. A kölyök a hátam mögött lapult, és szemben velük a két törpe – szürke kezüket az oldaluknál behajlítva nyomulnak a farkasok felé. – Állj! – üvöltöttem el magam, s talpra ugrottam. A tűz másik oldalán – amely persze hamuvá lett, mialatt aludtam – Mr. Crepsley és Gavner is felriadt álmából, s villámgyorsan kibújtak a takarójuk alól. Én Csíkos elé szökkentem, s rávicsorítottam a törpe népségre. Ők visszabámultak rám kék csuklyájuk alól. Tisztán láttam a hozzám közelebb álló nagy, zöld szemét. – Mi történt? – kiáltotta sűrű pislogások közepette Gavner. A közelebbi törpe személy, ügyet sem vetve Gavnerre, a farkasokra mutatott, aztán megdörzsölte a hasát. Ez azt jelentette, hogy éhes.

Megráztam a fejem. – A farkasokat nem – mondtam neki. – Ők a b arátaim. Nem! – kiáltottam ellentmondást nem tűrően, amikor szavaim ellenére ismét megdörzsölte a hasát. A törpe személy tovább nyomult előre, de a mögötte álló – Balláb – utánanyúlt, és megérintette a karját. A törpe személy tekintetét Ballábéba fúrva egy percig mozdulatlanul állt, azután elcsoszogott oda, ahol a vadászatban elejtett patkányokat hagyták. Balláb még ott álldogált kis ideig, rejtőzködő zöld szemével farkasszemet nézve velem, aztán ő is csatlakozott a fivéréhez (mindig úgy gondoltam rájuk, mint testvérekre). – Látom, megismerkedtél néhány unokatestvérünkkel – mondta Mr. Crepsley, miközben tenyerét fölfelé tartva, hogy a farkasok meg ne ijedjenek, lassan átlépett a kialudt tűzön. Azok rámorogtak, de mihelyt megérezték a szagát, megnyugodva leültek. Mindazonáltal fél szemüket a nyammogó törpe népségen tartották. – Unokatestvér? – A farkasok és a vámpírok rokonok – magyarázta Mr. Crepsley. – A legendák szerint valaha egy faj voltunk, akárcsak eredetileg az emberek és a majmok. Néhányan közülünk megtanultak két lábon járni, és vámpírokká váltak – a többiek megmaradtak farkasnak. – Ez igaz? – néztem rá álmélkodva. – A legendáknál sohasem lehet tudni – vont vállat Mr. Crepsley. Lekuporodott Csíkos elé, és némán szemügyre vette. Csíkos felegyenesedett ültében, a nyakán felborzolta a szőrt, és hegyezte a fülét. – Szép példány – mondta a vámpír, és végigsimított a farkas hosszú orrán. – Született falkavezér. – Csíkosnak hívom a hasán végigfutó fekete csík miatt – közöltem vele. – A farkasoknak nincs szükségük névre – hozta tudomásomra Mr. Crepsley. – Ők nem kutyák. – Ne rontsd el a kedvét – lépett barátja mellé Gavner. – Hadd nevezze el őket, ha akarja. Nem árt vele senkinek. – Szerintem sem – hagyta rá Mr. Crepsley. Kinyújtotta a kezét a nőstények felé, akik odaléptek, és megnyalták a tenyerét. Még a szégyenlős is. – Mindig is értettem a farkasokhoz – jelentette ki leplezetlen büszkeséggel. – Hogyhogy ilyen barátságosak? – kérdeztem. – Én úgy tudtam, hogy a farkasok elhúzódnak az emberektől. – Az emberektől igen – válaszolta Mr. Crepsley. – A vámpírokkal más

a helyzet. Hasonlít a szagunk a sajátjukéhoz. Rokonlelkeknek tartanak bennünket. Nem minden farkas barátságos – ezeknek már egészen biztosan volt dolguk vámpírokkal –, de egyikük sem támadna soha a fajtánkbelire, még akkor sem, ha ki lenne éhezve. – Láttál többet is? – kérdezte Gavner. Megráztam a fejem. – Akkor valószínűleg ők is a Vámpírok Hegye felé tartanak, hogy csatlakozzanak más falkákhoz. – Miért mennének a Vámpírok Hegyéhez? – csodálkoztam. – A Vezérkar ülései idején mindig megjelennek a farkasok is – magyarázta Gavner. – Tapasztalatból tudják, hogy egy csomó hulladék ennivalóra számíthatnak ott. A Vámpírok Hegyének gondnokai éveken át hordják össze a készleteket egy-egy ülés előtt. Mindig van maradék, amit aztán kidobnak a vadon élőknek, hogy nekik is legyen mit enniük. – Elég hosszú utat kell megtenniük egy kis maradékért – jegyeztem meg. – Másért is jönnek, nemcsak az ennivalóért – világosított fel Mr. Crepsley. – Összegyűlnek, hogy együtt legyenek, hogy üdvözöljék a régi barátokat, hogy új párt találjanak, és hogy megosszák egymással az emlékeiket. – A farkasok tudnak egymással kommunikálni? – kérdeztem. – Egyszerű gondolatokat képesek közölni egymással. Nem kimondottan beszélgetésről van szó – a farkasoknak nincsenek szavaik –, de tudnak képeket továbbítani, egyebek között a megtett utat ábrázoló térképet is, amiből a többiek értesülhetnek arról, hogy hol érdemes vadászni és hol nem. – Nekünk viszont érdemes lenne indulni – szólt közbe Gavner. – Lemenőben van a nap. Ami azt illeti, Larten, olyan hosszú kerülőutat választottál, hogy ha nem lépünk ki, a végén elkésünk az ülésről. – Vannak más útvonalak is? – tudakoltam. – Természetesen – felelte. – Tucatszám. Ezért nem találkozunk össze más vámpírokkal – leszámítva a megboldogult földi maradványait. Mindenki más és más úton jön. Felgöngyöltük a takarókat, és elindultunk. Mr. Crepsley és Gavner szüntelenül az utat kémlelték, keresve a jeleket, hogy ki ölhette meg a vámpírt a mögöttünk hagyott üregben. A farkasok kissé lemaradva szaladtak az erdős vidéken, majd néhány órán át mellettünk futottak, hogy biztonságban legyenek a törpe népségtől, s végül beleolvadtak az előttünk elterülő sötétségbe. – Hová mennek? – kérdeztem.

– Vadászni – válaszolta Mr. Crepsley. – Vissza fognak jönni? – Nem lepne meg – hangzott a válasz. És hajnal közeledtével, ahogy nekiláttunk, hogy tábort üssünk, némán, mint a szellemek, megjelent a négy farkas, és ők is levackoltak mellettem és rajtam. Immár második napja sikerült egy jót aludnom – csak a kölyök hideg orra csiklandozott, amikor fényes délben bemászott a takaróm alá, és összegömbölyödve odabújt hozzám.

A vérfoltos barlanggal való találkozásunk után pár éjszakán át körültekintően folytattuk utunkat. De miután semmiféle jelét nem találtuk, hogy a vámpírgyilkos erre haladt volna, félretettük aggodalmainkat, és amennyire tőlünk telt, átadtuk magunkat az utazás kezdetleges örömeinek. Óriási volt például a farkasokkal való versenyfutás. Sokat tanultam abból, amiket tőlük láttam és amiket Mr. Crepsleytől hallottam, aki egyenesen farkasszakértőnek tartotta magát. A farkasok nem különösebben gyorsak, de fáradhatatlanok: néha negyven-ötven kilométert is megtesznek egy nap. Vadászatkor rendszerint kisebb állatokat ejtenek el, de olykor csapatostul megtámadnak nagyobb vadakat is. Érzékszerveik – látásuk, hallásuk, szaglásuk – kiváló. Minden falkának van vezére, és az ennivalót egyenlően osztják el maguk között. Remek hegymászók, és minden viszontagságot képesek túlélni. Gyakran vadásztunk együtt. Kimerítő volt csillagfényes éjszakákon tartani velük az iramot a csillogó hómezőkön át egy-egy szarvas vagy róka nyomában. Utána megosztoztunk a forró, véres zsákmányon. A farkasok társaságában gyorsabban telt az idő, és szinte észrevétlenül maradtak el mögöttünk a kilométerek. Egy hideg, csillagfényes éjszakán sűrű, tövises bozóttal benőtt ösvényhez értünk, mely megbújva haladt két toronyszerűen felmagasodó hegy között. A tövisek olyan vaskosak és élesek voltak, hogy még egy kifejlett vámpír bőrét is át tudták döfni. A völgy bejáratánál megálltunk, hogy Mr. Crepsley és Gavner megtanácskozhassa, hogyan haladjunk tovább. – Felmászhatnánk az egyik hegyoldalba – töprengett fennhangon Mr. Crepsley –, de Darren nem olyan gyakorlott hegymászó, mint mi vagyunk... Megsérülhet, ha meg talál csúszni.

– És mi lenne, ha megkerülnénk? – tette föl a kérdést Gavner. – Az túl sok időbe telne. – Nem áshatnánk utat alatta? – kockáztattam meg. – Az is túl sok időbe telne – felelte Mr. Crepsley. – Kénytelenek leszünk, amilyen óvatosan csak tudunk, végighaladni rajta. Levette a dzsekijét, és Gavner követte a példáját. – Miért vetkőznek le? – néztem rájuk értetlenül. – A ruháink valamelyest megvédenének bennünket, de a végén cafatokban lógnának rajtunk – magyarázta Gavner. – Jobb, ha megkíméljük őket. Amikor levette a hosszúnadrágját is, megláttuk sárga boxeralsóját, amelybe rózsaszín elefántokat hímzett valaki. – Ajándékba kaptam – mormolta, dühösen elvörösödve. – Gondolom, valami asszonyszemélytől, akivel romantikus közelségbe kerültél – jegyezte meg Mr. Crepsley, és rendes körülmények között kemény vonalú szája a két sarkánál felfelé rándult, azzal fenyegetve, hogy mindjárt elmosolyodik. – Szép nő volt – sóhajtott föl Gavner, és ujját végighúzta az egyik elefánt körvonalain. – Amúgy az alsóneműk terén gyalázatosan rossz ízlésű... – Nemkülönben a férfiak terén – tettem hozzá kissé pimaszul. Mr. Crepsleyből kirobbant a nevetés, de úgy, hogy még a könnye is kicsordult. Soha nem láttam még így nevetni – nem is képzeltem, hogy képes rá! Még Gavner is meglepettnek látszott. Sokáig tartott, mire Mr. Crepsley magához tért nevetőgörcséből. Amikor végre letörölte a könnyeit, és újra felöltötte megszokott komor ábrázatát, elnézést kért tőlünk (mintha bizony a nevetés bűn lenne). Ezek után bekent egy büdös folyadékkal, ami elzárta a pórusokat, és ettől a bőr kevésbé volt sérülékeny. Nem is vesztegettük tovább az időt, hanem elindultunk. Lassú, gyötrelmes út volt. Bárhogy próbáltam is vigyázni, néhány méterenként biztos, hogy tövisbe léptem, vagy valami végigkaristolt. Amennyire csak lehetett, igyekeztem védeni az arcomat, de vérpatakok csordogáltak rajta, mire eljutottunk a völgy közepe tájára. A törpék nem vették le kék köpenyüket, pedig már foszlányokban lógott rajtuk. Egy idő után Mr. Crepsley előreküldte őket, hogy nekik jusson a tövisek java, s közben kitapossák előttünk az ösvényt. Majdnem megszántam a két törpét, akik zokszó nélkül, némán trappoltak előttünk. A farkasoknak volt a legkönnyebb. Testalkatuk épp az ilyen vidékre tette őket alkalmassá, úgyhogy egykettőre utat találtak a tüskés bokrok

között. Azonban állandóan nyugtalannak tűntek. Egész éjjel különösen viselkedtek: rosszkedvűen, kúszva haladtak mellettünk, s időnként gyanakodva beleszimatoltak a levegőbe. Éreztük az idegességüket, de nem tudtuk mire vélni. Mialatt a lábamra figyeltem, nehogy rálépjek egy sor villogó tövisre, nekimentem a hirtelen megtorpanó Mr. Crepsleynek. – Mi van? – kérdeztem, átkukucskálva a válla fölött. – Gavner! – csattant fel, ügyet sem vetve a kérdésemre. Gavner zihálva csörtetett el mellettem (gyakran csúfoltuk hangos zihálásáért). Hallottam elfúló kiáltását, ahogy odaért Mr. Crepsley mellé. – Mi az? – kérdeztem. – Hadd lássam. A két vámpír szétvált előttem, és én egy kis anyagdarabkát pillantottam meg egy tövisbokorra feltűzve. Néhány csepp megszáradt vér virított a tövisek hegyén. – Ez olyan nagy ügy? – kérdeztem. A vámpírok nem válaszoltak azonnal – nyugtalanul pillantottak körül, egészen úgy, ahogy a farkasok. – Nem érzed a szagát? – válaszolt végül egy újabb, halk kérdéssel Gavner. – Minek? – A vérnek. Beleszimatoltam a levegőbe. Csak nagyon halványan lehetett érezni, hiszen a vér már megszáradt. – Mi van vele? – Jusson eszedbe, mi volt hat évvel ezelőtt – intett Mr. Crepsley. Levette az anyagdarabkát a tövisbokorról – a farkasok ekkor már hangosan morogtak –, és az orrom alá nyomta. – Szívd be mélyen a szagát. Nem emlékeztet valamire? Beletelt kis időbe – az én érzékeim nem voltak olyan kifinomultak, mint a telivér vámpírokéi –, de aztán felrémlett előttem egy hajdani éjszaka Debbie Hemlock hálószobájában, és eszembe jutott a padlón haldokló őrült Murlough vérének a szaga. Elfehéredő arccal döbbentem rá – egy vérszipoly vére volt!

A tüskés bozóttal benőtt ösvény hátralévő részét megkettőzött sebességgel, a szúrós tövisekkel mit sem törődve hagytuk magunk mögött.

Akkor megálltunk, de csak annyi időre, míg magunkra vettük a ruháinkat, s máris siettünk tovább. A közelben volt egy pihenőpont, amit Mr. Crepsley mindenáron el akart érni még hajnal előtt. Az út átlagos sebességgel órákba telt volna, de mi két röpke óra alatt tettük meg. Odabent, a menedékhely biztonságában, a vámpírok izgatott vitába kezdtek. A világnak ezen a részén még soha nem találkoztak a vérszipolyok ténykedésének jeleivel – a két nemzetség között létezett egy megállapodás az efféle birtokháborítások kivédésére. – Talán egy elmeháborodott kósza vándor – vélekedett Gavner. – Még egy hibbant vérszipolynak is van annyi sütnivalója, hogy jobban teszi, ha nem kószál erre – vetette ellene Mr. Crepsley. – Mi más magyarázata lehet? – kérdezte Gavner. – Elképzelhető, hogy kém – közölte némi mérlegelés után Mr. Crepsley. – Szerinted a vérszipolyok vállalnák egy háború kockázatát? – nézett rá kétkedő arccal Gavner. – Mit tudhattak meg, ami igazolna számukra egy ekkora kockázatot? – Lehet, hogy minket akarnak elkapni – szólaltam meg csendesen. Nem akartam közbeszólni, de úgy éreztem, meg kell tennem. – Mire gondolsz? – kérdezte Gavner. – Talán megtudták, mi történt Murlough-val. Gavner elsápadt, Mr. Crepsley szeme pedig összeszűkült. – Honnan tudhatták volna meg? – rivallt rám. – Mr. Tiny tudott róla – emlékeztettem. – Mr. Tiny tud Murlough-ról? – szisszent föl Gavner. Mr. Crepsley lassan bólintott. – De még ha elmondta is a vérszipoly dolgát, honnan tudhatták volna, hogy ezen az úton fogunk jönni? Bármelyik másik útvonalat is választhattuk volna. Nem akadhattak a nyomunkra. – Talán figyelik az összes útvonalat – találgatott Gavner. – Nem – felelte határozottan Mr. Crepsley. – Ez már tényleg túlzás. Bármi hozta is ide a vérszipolyt, biztos vagyok benne, hogy a dolognak semmi köze hozzánk. – Remélem, igazad van – mordult fel Gavner, s a hangján érezni lehetett, hogy hiszi is, meg nem is. Egy darabig még elvitatkoztunk ezen, meg azon is, hogy vajon ez a vérszipoly ölte-e meg a vámpírt az előző pihenőponton, de aztán pár órát aludnunk kellett. Ezúttal felváltva őrködtünk. Én alig aludtam valamicskét, annyira féltem, nehogy ránk támadjanak a bíborvörös képű gyilkosok.

Mihelyt az éjszaka leszállt, Mr. Crepsley azt javasolta, hogy tartsunk egy kis pihenőt, és addig ne menjünk tovább, míg meg nem győződünk az út biztonságos voltáról. – Nem vállalhatjuk annak kockázatát, hogy belerohanunk egy falka vérszipolyba – mondta. – Felderítjük a környéket, hogy lássuk, nem vagyunk-e veszélyben. Csak azután megyünk tovább, ahogy eddig. – Van időnk felderítő utakra? – tudakolta Gavner. – Szakítanunk kell rá – erősködött Mr. Crepsley. – Inkább áldozzunk fel pár éjszakát, mint hogy csapdába essünk. Mialatt ők felderítették a terepet, én a barlangban maradtam. Nem a magam jószántából – szüntelenül az járt a fejemben, hogy mi történt azzal a másik vámpírral –, de azt mondták, csak útban lennék... egy vérszipoly száz méterről meghallaná, hogy jövök. A törpék, a nőstény farkasok és a kölyök velem maradtak a barlangban. Csíkos a vámpírokkal tartott – a farkasok még nálunk is hamarabb megérzik a vérszipolyok közelségét, így neki alkalmasint nagy hasznát vehették. Magányosnak éreztem magam a vámpírok és Csíkos nélkül. A törpék távolságtartók voltak, mint mindig – a nap jó részében kék köpenyüket varrogatták, hogy hordható állapotba hozzák őket –, a nőstény farkasok pedig szunyókáltak. Csak a kölyök jelentett számomra valamelyes társaságot. Órákon át játszottunk egymással a barlangban és a közeli kis erdő fái között. Rudinak neveztem el Rudolf, a vörös orrú rénszarvas után, mert előszeretettel dörgölte hideg orrát a hátamhoz, mialatt aludtam. Az erdőben fogtam két mókust, úgyhogy reggel, amikor visszatértek a vámpírok, főtt étellel vártam őket. Sütöttem melléjük bogyókat és gumókat is – Mr. Crepsley megtanította, melyek a vadon termő ehető növények. Gavner megköszönte az ételt, de Mr. Crepsley kimérten viselkedett, és nem beszélt sokat. Újabb nyomait nem fedezték fel a vérszipolyok jelenlétének, és ez nyugtalanította őket – egy őrült vérszipoly nem tüntette volna el ilyen szakszerűen a nyomait. Ezek szerint egy – vagy több – tökéletes önuralommal bíró vérszipollyal volt dolgunk. Gavner előre akart suhanni, hogy tanácskozzon a többi vámpírral, de Mr. Crepsley nem engedte el. A saját biztonságunknál fontosabb, hogy betartsuk a törvényt, mely tiltja a Vámpírok Hegyére vezető úton való suhanást, jelentette ki. Különös volt, mennyire engedelmeskedett Gavner szinte mindennek, amit Mr. Crepsley mondott. Tábornokként bármire utasíthatott volna bennünket. De egyszer sem láttam, hogy érvényesítette volna a hatalmát

Mr. Crepsleyvel szemben. Talán mert valamikor Mr. Crepsley is magas rangú tábornok volt. Már éppen vámpír herceg lett volna belőle, amikor leköszönt. Lehet, hogy Gavner még mindig feljebbvalójának tartotta Mr. Crepsleyt. Miután az egész napot átaludták, a vámpírok ismét felderítő útra indultak. Úgy tervezték, ha mindent rendben lévőnek találnak, másnap este folytatjuk utunkat a Vámpírok Hegye felé. Egy egyszerű reggeli után elindultam Rudival az erdőbe játszani. Rudi boldog volt, ha távol lehetett a felnőtt farkasoktól. Ilyenkor szabadon kószálhatott, senki nem mordult rá, nem cibálta meg a fülét, ha rosszul viselkedett. Megpróbált fára mászni, de a legtöbbjéhez túl kicsi volt. Végül rátalált egy alacsonyan lelógó ágra, s azon félig fölmászott. Ott megállt, lenézett és nyüszített. – Gyere le – nevettem. – Annyira azért nem másztál magasra. Nincs mitől félned. De nem hallgatott rám, csak nyüszített tovább. Aztán kivicsorította a tépőfogait, és morgott. Nem értettem, miért viselkedik ilyen különösen, ezért közelebb léptem. – Mi bajod van? – kérdeztem. – Fennakadtál? Segítsek? A kölyök kaffogva csaholt. Látszott rajta, hogy nagyon fél. – Oké, Rudi – mondtam. – Fölmegyek, és... Vérfagyasztó ordítás forrasztotta torkomra a szót. Amikor megfordultam, egy hatalmas fekete medvét pillantottam meg, amint épp átlódult egy hótorlasz felett. Nagyot huppanva ért földet, akkor megrázta a pofáját, s fogát vicsorgatva nézett egyenesen rám – aztán villogó fogakkal, kimeresztett karmokkal elrugaszkodott, hogy rám vesse magát!

Ha Rudi nincs, a medve végzett volna velem. A kölyök leugrott a fáról, egyenesen a medve fejére, amitől az kis ideig semmit se látott. Ordítva csapott mancsával a kölyökre, aki lebukott, és beleharapott a medve egyik fülébe. Ettől a fenevad újból felordított, és vadul rázni kezdte a fejét. Rudi bírta még pár másodpercig, de aztán nagy ívben beröpült egy sűrű bokorba. Akkor a medve ismét ellenem fordult, én azonban, kihasználva a farkaskölyöktől kapott időt, addigra megkerültem a fát, és lélekszakadva rohantam a barlang felé. De hirtelen megtorpantam, mert meghallottam a rémült csaholást. A

vállam fölött visszapillantva láttam, hogy a kölyök visszamászott a fára, melynek kérgét a medve nagy darabokban hántja le két karmos mancsával. Rudi ugyan nem forgott közvetlen veszélyben, de tudni lehetett, hogy előbb vagy utóbb lecsúszik, vagy a medve rázza le a fáról, és az a végét fogja jelenteni. Nem vesztegettem az időt, sarkon fordultam, fölkaptam a földről egy követ meg a legvastagabb botot, ami a szemem elé került, és máris rohantam vissza, hogy megmentsem Rudit. Amikor a medve észrevett, elengedte a fát, és a hátsó fertályára tottyanva harciasan szembefordult velem. Hatalmas bestia volt, legalább másfél méter magas; elöl, a mellén fehér holdsarló virított fekete bundáján, és a pofája is fehérbe játszó volt. Szája habzott, szeme vérben forgott, mintha megveszett volna. Megálltam előtte, és a botommal megcsapkodtam a földet. – Gyere, mackó! – mordultam rá. A medve felhorkant, és megrázta a fejét. Fölpillantottam Rudira, hátha volt annyi esze, hogy időközben lecsússzon a fáról, és eliramodjon a barlang védelmébe. De nem: ott gubbasztott halálra váltan, s látszott, hogy a félelemtől moccanni sem bír. A medve lesújtott rám, de elugrottam előle. Akkor fölemelkedett a hátsó lábára, s rám vetette magát, hogy a puszta testsúlyával szétmorzsoljon. Megint elhajoltam, de ezúttal veszedelmesen közel került. A bot végével a szemét keresve döfködtem a pofáját, amikor berohantak a színtérre a nőstény farkasok – nyilván meghallották Rudi csaholását. A medve felüvöltött, amikor az egyik ráugrott, és fogát belemélyesztette a vállába, miközben a másik a lábait marcangolta éles fogával és körmével. Az elsőt igen gyorsan lerázta, így le tudott hajolni, hogy elbánjon a másikkal. De ekkor jöttem én, és botommal hatalmas ütést mértem a bal fülére. Fájhatott neki, mert mindjárt elfordult a farkasoktól, hogy nekem rontson. Sikerült ugyan elhajolnom előle, de egyik erős mellső mancsával eltalálta oldalt a fejemet, s ez elég volt ahhoz, hogy végigzuhanjak a földön. A medve ekkor felugrott, s mancsa egy-egy mozdulatával szerteszét hajigálva a farkasokat, megiramodott felém. Én négykézláb másztam hátrafelé, de nem elég gyorsan. Az állat egy szempillantás alatt ott állt fölöttem, diadalmasan üvöltve – sikerült zsákmányul ejtenie! Rásújtottam botommal a hasára, a követ is odavágtam, de ő rá se hederített e gyenge piszkálódásokra. Sanda pillantást vetve rám, ereszkedni kezdett lefelé...

...amikor váratlanul a törpe népség rávetette magát a hátára, és ezzel kibillentették az egyensúlyából. Jobb pillanatot nem is választhattak volna! A medve nyilván azt hitte, az egész világ összeesküdött ellene. Valahányszor a látóterébe kerültem, megjelent valaki, szinte a semmiből, hogy megküzdjön vele. Eget verő ordítással, őrjöngve vetette rá magát a törpe népségre. A bicegő ellépett előle, de a másik beszorult a hatalmas test alá. A törpe személy felemelte és nekifeszítette kurta karjait a medve törzsének, s megpróbálta félrelökni. Erős volt, de ekkora ellenféllel szemben semmi esélye nem lehetett: a medve valósággal a földhöz lapította. Rémséges recsegés-ropogás hallatszott, és amikor a bestia feltápászkodott, láttam, hogy a törpe személy ott fekszik darabokban, törött csontjai csupaszon, furábbnál furább szögekben kifacsarodva állnak ki a testéből. A medve fölemelt fejjel felordított az égre, majd éhesen bámuló tekintetét rám szögezve négykézlábra ereszkedett és elindult felém. A farkasok rárohantak, de egy mozdulattal lerázta őket, mintha csak legyek volnának. Én az ütéstől jóformán lábra se tudtam állni. Csúszva-mászva próbáltam menekülni a hóban. Amikor a medve gyilkos ölelésre tárta roppant karjait, a másik törpe személy – akit Ballábnak neveztem el – eléje lépett, megragadta a két fülénél fogva, és lefejelte! Életemben nem láttam még ilyen furcsa jelenetet, de hatott! A medve felmordult, és vaksin hunyorgatott. Balláb újból nekiment fejjel, és már húzódott vissza, hogy harmadszor is nekimenjen, amikor a medve, mint valami bokszoló, behúzott neki egy jobbegyenest. A mellén találta el Ballábat, aki elterült a földön. A csuklyája verekedés közben lecsúszott a fejéről, és végre megláthattam összevarrt, szürke arcát és zöld színű, kerek szemét. A szája fölött maszkot viselt, olyasmit, mint amit az orvosok tesznek föl operációhoz. Félelem nélkül nézett föl a medvére, várva a gyilkos ütést. – Ne! – rikoltottam, és felhúzva magam térdelő állásba, behúztam egyet a medvének. Rám vicsorgott, mire újból bepancsoltam neki, s villámgyorsan egy marék havat vágtam a szemébe. Mialatt a szemét törölgette, gyorsan körülnéztem, mit kaphatnék a kezembe. Mindenre el voltam szánva – a puszta kezemnél minden többet ért, ha fegyverként használhattam a bestia ellen. Először nem láttam semmit, de aztán megpillantottam a halott törpe személy testéből kiálló egyik törött csontvéget. Ösztönösen odapenderültem, megragadtam a

hosszabbik csontdarabot, és megrántottam. Csupa vér volt, csak úgy csúszkált a kezemben. Akkor erősebben megmarkoltam, s rángatni kezdtem ide-oda. Néhány rántás után sikerült kitörnöm, és így többé már nem voltam fegyvertelen. A medve ekkorra visszanyerte a látását, és újból meglódult felém. Balláb még mindig a földön feküdt. A farkasok dühödten ugattak, de semmit sem tehettek, amivel visszariaszthatták volna az ellentámadásba lendülő medvét. A kölyök még mindig odafönt kuksolt és kaffogott lefelé. Magamra voltam utalva. Egyedül kellett állnom a medve támadását. Most nem volt senki, aki segíthetett volna. Minden vámpírképességemet mozgósítva kiperdültem a vadállat rám kulcsolódni készülő karmai alól, majd a következő másodpercben felugrottam, s a csont éles és egyenetlen végét mélyen beledöftem a medve védtelenül hagyott nyakába. Az állat megtorpant. A szeme kimeredt. Mellső lábai lehullottak az oldalához. Egy pillanatig így állt ott, kínosan kapkodva levegő után, a nyakából kiálló csontvéggel. Aztán lerogyott a földre. Pár másodpercig rémesen rángatózott – aztán kimúlt. Rázuhantam a medve tetemére, és szabályosan kifeküdtem rajta. Sírtam és remegtem, inkább az ijedtségtől, mint a fájdalomtól. Korábban is néztem már farkasszemet a halállal, de ilyen vad küzdelmet még senkivel sem kellett vívnom. Végül az egyik nőstény farkas – a máskor többnyire ijedős – odakuporodott mellém, és körbenyaldosta az arcomat, hogy lássa, jól vagyok-e. Megpaskokam a nyakát, mintegy jelezve, hogy minden rendben van, majd odanyomtam az arcomat, a szőrében törölgetve le könnyeimet. Amikor valamelyest magamhoz tértem, fölálltam, és körülnéztem. A másik nőstény a fa alatt állva csalogatta lefelé Rudit, aki még nálam is jobban meg volt rettenve. Nem messze feküdt a halott törpe személy; vére vörösre festette a havat. Balláb már ült: gondosan számba vette a sebeit. Odamentem hozzá, hogy megköszönjem a segítséget. Kimondhatatlanul csúnyán festett a csuklyája nélkül: hamuszürke arcát megszámlálhatatlanul sok heg és öltés rútította el. Hiányzott a füle és az orra – vagy legalábbis én nem láttam –, kerek, zöld szeme pedig felcsúszott a feje tetejére, melyen egyetlen szál haj sem volt. Más körülmények között megijedtem volna tőle, de ez a lény az életét kockáztatta, hogy megmentse az enyémet, és így csak hálát éreztem iránta, semmi mást.

– Jól vagy, Balláb? – kérdeztem. Fölnézett rám, és bólintott. – Meleg helyzet volt – folytattam jókedvűen. Erre megint bólintott. – Köszönöm, hogy megmentettél. Ha nem lépsz közbe, nekem annyi. – Leültem mellé a földre, s előbb a medvére, majd a halott törpe személyre néztem. – Fogadd részvétem a társadért, Balláb – mondtam halkan. – Eltemessük? A törpe megrázta nagy fejét, s megpróbált felállni, de meggondolta magát. Egyenesen a szemembe nézett, mire én kérdőn bámultam vissza rá. Az arckifejezése láttán már-már azt vártam, mindjárt megszólal. Balláb fölnyúlt, s egy könnyed mozdulattal lerántotta az arca alsó felét takaró maszkját. Széles szája volt, telis-tele hegyes, sárga fogakkal. Kidugta a nyelvét – éppolyan fura szürke volt, mint az arca –, és megnyalta a száját. Aztán görbítgetni, húzogatni, feszegetni kezdte benedvesített ajkát, s végül elkövette az egyetlen dolgot, amiről azt gondoltam, hogy a törpe népség számára lehetetlen. Lassú, csikorgó, gépies hangon – megszólalt. – Név... nem Balláb. Név... Harkat... Harkat Mulds. És elhúzta fűrészfogas hasítékra emlékeztető száját. Gondolom, ez volt nála a mosoly.

Mr. Crepsley, Gavner és Csíkos épp egy sziklaboltozatú alagút-labirintust derítettek fel, amikor meghallották a küzdelem távoli visszhangját. Rohanvást indultak visszafelé, s negyedórával azután, hogy legyőztem a medvét, meg is érkeztek a harc színhelyére. Elképedve hallgatták beszámolómat a történtekről, valamint Harkat Muldsról. A törpe személy addigra visszavette a köpenyét és a csuklyáját, és amikor megkérdezték tőle, igaz-e, hogy tud beszélni, egy hosszú percig csak hallgatott, és már azt gondoltam, nem fog mondani semmit. De aztán bólintott, és azt mormogta: – Igen. Gavner a szó szoros értelmében hátraugrott pár lépést, amikor meghallotta, hogy a törpe beszél. Mr. Crepsley csak döbbenten rázta a fejét. – Erről majd még beszélünk – mondta. – Előbb foglalkozzunk a medvével. – Odakuporodott a kimúlt állat mellé, és a feje búbjától a sarka hegyéig alaposan szemügyre vette. – Meséld el pontosan, hogyan támadt rád – szólított fel, mire én elmeséltem, hogyan jelent meg váratlanul, s

rontott nekem vadul. – Nem értem – ráncolta Mr. Crepsley a homlokát. – A medvék csak akkor szoktak így viselkedni, ha valami felizgatta őket, vagy ha ki vannak éhezve. Ez az állat nem éhségében támadt rád – nézd meg, milyen kerek a bendője –, és ha semmi olyat nem csináltál, amivel felingerelhetted... – Habzott a szája – emlékeztem vissza. – Azt hiszem, veszett volt. – Hamarosan kiderül. – A vámpír éles körmeivel felhasította a medve hasát. A vágáshoz dugva az orrát megszagolgatta a kicsorduló vért. Aztán elfintorodott, és fölállt. – Na? – kérdezte Gavner. – A medve tényleg őrült volt – felelte Mr. Crepsley –, de nem a veszettségtől. Hanem mert vérszipolyvért ivott. – Hogyhogy? – kérdeztem elakadó lélegzettel. – Nem tudom – válaszolta Mr. Crepsley, és fölpillantott az égre. – Van még időnk hajnalig. Követjük visszafelé a nyomát, hátha útközben megtudunk egyet-mást. – És mi legyen a halott törpe személlyel? – nézett rá kérdőn Gavner. – Eltemessük? – El akarod őt temetni... Harkat? – tette föl Mr. Crepsley ugyanazt a kérdést, amit már én is. – Nem – rázta meg a fejét Harkat Mulds. – Akkor itt hagyjuk – vágta rá a vámpír. – A dögevő bogarak és madarak tisztára fogják takarítani a csontjait. Nincs vesztegetni való időnk. A medve nyomait könnyű volt követni – még egy hozzám hasonlóan tapasztalatlan kezdő is világosan láthatta a mély lábnyomokat és a letördelt ágakat. Az éjszaka a végéhez közeledett, mire egy kis kőrakáshoz értünk, ahol nyomban megértettük, mi vette el a medve eszét. A kőrakás alól félig kilátszott egy bíborvörös bőrű, piros hajú test – egy vérszipoly! – A koponyája be van zúzva. Nyilván lezuhant, és szörnyethalt – jelentette Mr. Crepsley, miután megvizsgálta a tetemet. – A medve már úgy talált rá, hogy el volt temetve, és kiásta. Látjátok rajta ezeket a harapásnyomokat? – mutatott a vérszipoly hasán tátongó lyukakra. – Ettől hatalmasodott el rajta a téboly – ugyanis a vérszipolyok és a vámpírok vére mérgező. Ha nem ölted volna meg, egy vagy két éjszakával később mindenképpen elpusztult volna. – Szóval itt van a mi titokzatos vérszipolyunk – morogta Gavner. – Nem csoda, hogy nem találtuk meg.

– Legalább ezentúl nem kell félnünk tőle, ugye? – sóhajtottam boldogan. – Épp ellenkezőleg – csattant fel Mr. Crepsley. – Most még több okunk van félni, mint eddig volt. – Miért? – csodálkoztam. – Hiszen meghalt, nem? – Ő igen – bólintott Mr. Crepsley, majd rámutatott a vérszipoly testét félig elborító kövekre. – De ki temette el? Egy szikla lábánál ütöttünk tábort: leveles ágakból készítettünk menedéket, ahol a vámpírok a napfénytől védve alhattak. Amikor behúzódtak az ágak védelmébe, Harkat és én leültünk a levélkunyhó bejárata elé, és a törpe személy hozzáfogott, hogy elmesélje hihetetlen történetét. A farkasok vadászni mentek, csak Rudi szunyókált az ölemben összegömbölyödve. – Az emlékeim... nem... állnak össze... teljesen – kezdte Harkat. A beszéd nem ment neki könnyen, gyakran meg kellett állnia, hogy lélegzetet vegyen. – Sokminden... homályos. Elmesélem... amire... emlékszem. Először is... én... szellem vagyok. Teljesen ledöbbentünk. – Szellem! – kiáltotta Mr. Crepsley. Láttam, hogy mindjárt leesik az álla. – Lehetetlen! – Ahogy mondod – tette hozzá vigyorogva Gavner. – Még hogy szellem! Mi, vámpírok nem hiszünk ilyen badarságokban, igaz, Larten? Mielőtt Mr. Crepsley válaszolhatott volna, Harkat helyesbített. – Azt kellett volna... mondanom, hogy... szellem voltam. Az egész... törpe népség... szellem volt. Amíg... meg nem állapodtak... Mr. Tinyvel. – Nem értem – szólt közbe Gavner. – Meg nem állapodtak? Miben? Milyen feltételekben? – Mr. Tiny... tud beszélni... a halottakkal – magyarázta Harkat. – Amikor meghaltam... nem hagytam el... a földet. A lelkem... itt ragadt. Mr. Tiny... rám talált. Az mondta... ad testet. És újra élhetek... Cserében... szolgálnom kell őt... törpe személyként. Harkat elbeszélése szerint minden törpe szerződést kötött Mr. Tinyvel, de mindenki más és más fekétellel. Nem kellett örök időkre őt szolgálniuk. Előbb vagy utóbb megszabadultak: egyesek arra, hogy szürke bőrű, törpe testükben éljenek tovább, mások újjászületésre, megint mások, hogy eljussanak a mennybe vagy a paradicsomba, vagy ahol a holt lelkek hazája van. – Ilyen hatalma van Mr. Tinynek? – hüledezett Mr. Crepsley. Harkat bólintott.

– És te mégis miféle alkut kötöttél vele? – kíváncsiskodtam. – Nem... tudom – válaszolta. – Nem... emlékszem. Rengeteg dologra nem tudott visszaemlékezni. Nem tudta például, ki volt életében, egyáltalán mikor élt és hol, sem azt, hogy mióta halott. Még arra sem emlékezett, hogy férfi volt-e vagy nő! A törpe népség "nemtelen", nem voltak se férfiak, se nők. Kék csuklyás köpenyüket csak a látszat kedvéért viselték. Ezzel szemben a maszkra szükségük volt, abból jó néhány tartalék is akadt náluk, többek között a bőrük alá varrva is hordtak egyet a még nagyobb biztonság kedvéért! A levegő ugyanis halálos méreg volt nekik – ha tíz-tizenkét órán keresztül közönséges levegőt szívtak be, meghaltak. A maszkjukban lévő vegyi anyagok tisztították meg a levegőt. – Hogy halhattok meg, ha már egyszer meghaltatok? – értetlenkedtem. – A testem... meghalhat, mint... akárki másé. Ilyenkor... a lelkem visszamegy oda... ahol volt. – És köthetsz másik szerződést Mr. Tinyvel? – érdeklődött Mr. Crepsley. – Nem biztos – rázta meg a fejét Harkat. – Nem... hiszem. Gondolom... csak egy lehetőséget... kapunk... egy új életre. A törpék olvastak egymás gondolataiban. Ezért nem beszéltek soha. Harkat nem volt benne biztos, tudnak-e a többiek beszélni, vagy sem. Amikor megkérdeztük, eddig miért nem szólalt meg, száját ferde vigyorra húzva azt felelte, hogy eddig nem volt miért. – Kell hogy legyen valami oka – erősködött Mr. Crepsley. – Annyi évszázad óta, amióta ismerünk benneteket, egyetlen törpe személy sem szólalt meg soha, még haldokolva vagy nagy fájdalmakat elszenvedve sem. Miért te törted meg most e hosszú hallgatást? És miért? Harkat habozni látszott, majd azt felelte: – Üzenetem van... Mr. Tiny meghagyta... hogy adjak át egy üzenetet... a vámpír hercegeknek. Úgyhogy... hamarosan mindenképpen... meg kellett volna... szólalnom. – Üzenet? – hajolt előre Mr. Crepsley, de ahogy ráesett a nap fénye, nyomban vissza is húzódott a leveles ágak védelmébe. – Miféle üzenet? – A hercegeknek... szól – felelte Harkat. – Nem hinném... hogy elmondhatom... nektek. – Rajta, Harkat – unszoltam. – Nem mondjuk meg nekik, hogy elárultad. Bízhatsz bennünk. – Nem fogjátok... elmondani? – fordult Harkat Mr. Crepsleyhez és Gavnerhez.

– Lakat van a számon – ígérte ünnepélyesen Gavner. Mr. Crepsley már nehezebben kötelezte el magát, de végül ő is rábólintott. Harkat vett egy mély levegőt. – Mr. Tiny azt mondta... mondjam meg a... hercegeknek... közeledik a... Vérszipolyok Urának... éjszakája. Ennyi... az egész. – Közeledik a Vérszipolyok Urának éjszakája? – ismételtem meg. – Hát ez meg miféle üzenet? – Nem tudom... mit jelent – felelte Harkat. – Nekem csak... át kell adnom... az üzenetet. – Mit gondol, Gavner... – kezdtem, de meglátva a vámpírok arcát, torkomra forrt a kérdés. Nekem ugyan semmit sem mondott Harkat üzenete, de a jelek szerint annál sokatmondóbb volt a vámpírok számára. Az arcuk még a szokottnál is jobban elfehéredett, és reszkettek a félelemtől. Ami azt illed, akkor sem nézhettek volna ki rémültebbnek, ha valahol a szabadban földhöz cövekelik őket, hogy ott várják ki a napfelkeltét!

Mr. Crepsley és Gavner nem magyarázták meg azonnal, mit jelent Harkat üzenete – a döbbenettől szólni sem tudtak –, így aztán a következő három-négy éjszaka alatt apránként és elsősorban Gavnertől kellett megtudnom, miről van szó. A dolog azzal állt összefüggésben, amit évszázadokkal ezelőtt, a vérszipolyok elszakadása idején Mr. Tiny mondott a vámpíroknak. A harcok elcsitultával meglátogatta a hercegeket a Vámpírok Hegyén, és elmondta nekik, hogy a vérszipolyok nem szerveződnek rangsor szerinti rendbe (ez Mr. Crepsley kifejezése), vagyis nincsenek tábornokaik, sem hercegeik. Senki senkinek nem ad utasításokat, és senki nem akar a többiek vezére lenni. – Többek között ezért váltak külön – magyarázta Gavner. – Nem tetszett nekik az, ahogy a vámpírok intézték az ügyeiket. Nem tartották rendes dolognak, hogy az egyszerű vámpírok engedelmességgel tartoznak a Vezérkarnak, a Vezérkar pedig a hercegeknek. Hangját lehalkítva, hogy Mr. Crepsley ne hallja, hozzátette: – Őszintén szólva bizonyos dolgokban egyetértek velük. Tényleg ideje volna változtatni egy s máson. A rendszer ugyan évszázadokig hibátlanul működött, de ez nem jelenti azt, hogy tökéletes volna.

– Azt akarja mondani, hogy szívesebben lenne vérszipoly? – néztem rá hüledezve. – Szó sincs róla! – nevetett. – Gyilkolnak, és eltűrik, hogy az ilyen Murlough-féle őrültek kedvükre garázdálkodjanak a világban. Sokkal jobb vámpírnak lenni. De ettől még nyugodtan napirendre tűzhetnénk néhány ötletük megvitatását. Többek között a Vámpírok Hegyére való suhanás tilalmát, ami igazán nevetséges szabály, ennek ellenére csak a hercegek változtathatják meg. Nekik viszont semmi olyat nem kell megváltoztatniuk, amit nem akarnak, tekintet nélkül arra, hogy mi, többiek, mit gondolunk az adott dologról. A tábornokoknak végre kell hajtaniuk mindent, amit a hercegek parancsolnak, a közönséges vámpíroknak pedig mindazt, amit a tábornokok mondanak. Jóllehet a vérszipolyok nem hittek a vezérekben, Mr. Tiny azt mondta, egy éjszakán elő fog állni egy harcos. Úgy ismerik majd, mint a Vérszipolyok Urát, és a többiek vakon fogják követni, és mindent megtesznek, amit csak mond. – És mi ebben a rossz? – kérdeztem, mintha nem tudnám, hogy a vérszipolyok veszélyesek ránk nézve. – Várj csak, míg meghallod a következő jóslatot – felelte Gavner komoran. – Nem sokkal hatalomra kerülése után a Vérszipolyok Ura háborúba fogja vezetni alattvalóit a vámpírok ellen. Ezt a háborút a vámpírok képtelenek megnyerni, figyelmeztetett Mr. Tiny. El fogják törölni őket a föld színéről. – Ez igaz? – kérdeztem elborzadva. Gavner vállat vont. – Hétszáz éve ezt kérdezgetjük magunktól mi is. Mr. Tiny hatalmát senki sem vonja kétségbe – többször is bizonyságát adta annak, hogy belelát a jövőbe –, de néha hazugságokat mond. Gonosz kis féreg. – Miért nem veszik üldözőbe a vérszipolyokat, és ölik meg őket egytől egyig? – förmedtem rá. – Mr. Tiny azt mondta, bizonyos vérszipolyok túlélnék, és mindenképpen eljönne a Vérszipolyok Ura. Egyébként pedig a velük folytatott háború túl sok áldozatot követelne. Az emberek már halálra üldöztek, és nem sok híja volt, hogy teljesen ki nem irtottak bennünket. Legokosabbnak tűnt a fegyverszünet. – Semmiféle mód nincs rá, hogy a vámpírok legyőzzék a vérszipolyokat? – kérdeztem. – Nem tudom – vakargatta a fejét Gavner. – Többen vagyunk, mint ők, egyforma erősek is, ezért nem tudom, miért ne győzhetnénk le őket. De Mr. Tiny szerint nem számít, mennyien vagyunk.

Elhallgatott, majd kisvártatva hozzátette: – Egyetlen dolog van, amiben reménykedhetünk. A Vérkő. – Az mi? – Majd meglátod, ha megérkezünk a Vámpírok Hegyére. Egy szentként tisztelt bűvös ikon. Mr. Tiny szerint, ha elejét tudjuk venni, hogy a vérszipolyok kezébe kerüljön, akkor egy éjszaka, hosszú idővel a megvívott és elvesztett háború után, fajunk esélyt kap rá, hogy feltámadjon haló porából, és új virágzásnak induljon. – Hogyan? – néztem rá kíváncsiságtól összeráncolt homlokkal. – Ez a kérdés azóta készteti töprengésre a vámpírokat, amióta először tették fel – mosolygott Gavner. – Hadd lássam, te kitalálod-e – mondta, és rám kacsintott. Ilyen zavarba ejtő módon végződött a beszélgetésünk. Egy hét múlva megérkeztünk a Vámpírok Hegyéhez. Nem ez volt a legmagasabb hegy a vidéken, de égbe törő, meredek sziklái láttán az volt az ember érzése, hogy lehetetlen fölkapaszkodni a tetejére. – Hol van a palota? – kérdeztem, szememet a havas csúcsra meresztve, amely mintha egyenesen a fölötte függő, lassan megtelő holdra mutatott volna. – Palota? – kérdezte vissza Mr. Crepsley. – Ahol a vámpír hercegek laknak. – Mr. Crepslcy és Gavner harsány hahotázásban törtek ki. – Mi olyan vicces? – rivalltam rájuk. – Mit gondolsz, meddig sikerülne megmaradnunk észrevétlennek, ha palotát építenénk egy hegy oldalában? – tudakolta Mr. Crepsley. – Akkor hol...? – De már akkor kezdtem sejteni. – A hegy belsejében van! – Természetesen – mosolygott szélesen Gavner. – A hegy belseje egyetlen óriási méhkaptár, tele barlangokkal és kamrákkal. Minden, amit csak egy vámpír megkívánhat, megtalálható odabent – koporsók, dézsaszám az embervér, ennivaló és bor. Odakint csak akkor fogsz vámpírt látni, ha épp akkor érkezik, távozik vagy vadászni indul. – Hogy jutunk be? Mr. Crepsley megütögette oldalt az orrát. – Figyelj, és meglátod. Megkerültük a hegy sziklás alapját. Mr. Crepsley és Gavner rém izgatottak voltak – ámbár csak Gavner mutatta ki. Az öregebb vámpír ugyanolyan flegmán viselkedett, mint mindig, és csak olyankor vigyorgott magában, és dörzsölgette össze jó előre a tenyerét, amikor azt hitte, nem figyel rá senki.

Elérkeztünk egy hat vagy hét méter széles patakhoz, melynek vize igen sebesen folyt lefelé, és vastag sugárban zúdult az alant elterülő sík területekre. Miközben erőnket megfeszítve fölfelé haladtunk a sodrás ellenében, a magunk mögött hagyott síkon egy magányos farkas jelent meg vonítva. Csíkos és a többiek megtorpantak. Csíkos fülét hegyezve hallgatózott, majd visszaüvöltött. Aztán farkcsóválva rám nézett. – Búcsúzik – magyarázta Mr. Crepsley, de már magamtól is kitaláltam. – Muszáj elmenniük? – kérdeztem. – Ezért jöttek... hogy találkozzanak a fajtársaikkal. Kegyetlenség lenne arra kérni őket, hogy maradjanak velünk. Morcosan bólintottam, és lenyúltam, hogy megvakarjam Csíkos füle tövét. – Örülök, hogy megismertelek, Csíkos – mondtam. Aztán megpaskoltam Rudit. – Hiányozni fogsz, te kis vakarcs. A felnőtt farkasok elindultak. Rudi tétován nézett hol rám, hol a távozó farkasokra. Egy pillanatig azt hittem, talán mégis velem marad, de aztán vakkantott egyet, nedves orrát csupasz lábfejemhez dörgölte, és a többiek után iramodott. – Még találkozol vele – ígérte Gavner. – Visszafelé jövet megkeressük őket. – Persze – húztam el a számat, mint akit nem különösebben érdekel a dolog. – Minden oké. Csak egy falka buta farkas. Engem ugyan nem érdekelnek. Még ez a kölyök sem! – Persze, hogy nem – somolygott Gavner, miközben ő is a távozó falkát bámulta. – Gyerünk tovább – adta ki az utasítást Mr. Crepsley, és tovább lépdelt felfelé. – Nem állhatunk itt egész éjszaka néhány rühes farkas után epekedve. – Látva, milyen szemeket meresztek rá, zavartan elköhintette magát. – Tudod – tette hozzá csendesen –, a farkasok egyetlen arcot sem felejtenek el. A kölyök még vén korában is emlékezni fog rád. – Komolyan? – kérdeztem. – Igen – felelte, aztán megfordult, és továbbindult. Gavner és Harkat felzárkóztak mögé. Én még egyszer utoljára visszanéztem a távolodó farkasokra, aztán egy lemondó sóhajjal felkaptam a hátizsákomat, és indultam utánuk.

Fölértünk a tisztásra, ahonnan a patak sebes vize a hegy felszínére tört. Szuperérzékeny vámpír fülünket sértette a hangos csobogás, ezért igyekeztünk minél távolabb kerülni tőle. A csúszóssá vált köveken helyenként csatárláncba kellett fejlődnünk. Egy különösen jeges ösvényen Gavner is és én is elcsúsztunk. Én mentem elöl, Mr. Crepsleybe kapaszkodva, de az esés ereje kitépte a kezemet az övéből. Szerencsére Harkat szorosan fogta Gavnert, és fel tudott húzni mindkettőnket. Negyedóra múlva elértünk egy alagút szájához. Nem volt túl magasan, de a hegyoldal itt rendkívül meredeken szökött a magasba. Amikor lenéztem, nem győztem örülni, hogy nem kellett még följebb másznunk. Mr. Crepsley lépett be elsőnek, s őt követtem én. Az alagút belsejében sötétség honolt. Már épp meg akartam kérdezni Mr. Crepsleyt, nem állunk-e meg fáklyát gyújtani, de észrevettem, hogy minél beljebb hatolunk, annál több lesz a világosság az alagútban. – Honnan jön a fény? – kérdeztem. – Világító zuzmókból – felelte Mr. Crepsley. – Ez most valami vicc akar lenni? – morogtam. – Ez egyfajta fényt kibocsátó gomba – magyarázta Gavner. – Egyes barlangokban és az óceánok fenekén tenyészik. – Aha. Mindenütt, úgy értem, az egész hegyen van belőlük? – Nem mindenütt. Ahol nincs, ott fáklyát használunk. Az elöl haladó Mr. Crepsley ekkor megtorpant, és elkáromkodta magát. – Mi a baj? – tudakolta Gavner. – Omlás – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Nem tudunk továbbmenni. – Nem jutunk be? – kérdeztem ijedten. Rossz volt rágondolni, hogy hiába tettük meg ezt a hosszú és kimerítő utat, és itt, közvetlenül a cél előtt kell visszafordulnunk. – Vannak más utak is – nyugtatott meg Gavner. – A hegy belseje összevissza van furkálva. Visszafordulunk, és másik utat keresünk. – Jó lesz sietnünk – mondta Mr. Crepsley. – Nemsokára hajnalodik. Visszamentünk azon az úton, amelyen jöttünk – ezúttal Harkat vezette a sort. Kiérve az alagútból megpróbáltunk kilépni – ez persze nem jelentett valami gyors iramot, tekintve a nehéz körülményeket –, s így pár perccel a nap kibukkanása után el is értük a következő alagút bejáratát. Ez a járat szűkebbnek bizonyult az előzőnél: a két felnőtt vámpír csak meggörnyedve tudott haladni benne, Harkatnak és nekem elég volt behúznunk a nyakunkat. Itt gyérebben tenyészett a világító zuzmó, de annyi azért akadt, hogy különlegesen éles látásunkkal baj nélkül tájékozódhassunk.

Kis idő elteltével észrevettem, hogy nem fölfelé, hanem lefelé haladunk. Meg is kérdeztem a dolgot Gavnertől. – Ez csak erre az alagútszakaszra vonatkozik – felelte. – A végén fölfelé vezet majd. Mintegy félóra múlva megálltunk. Az alagút hirtelen megtört, s majdnem függőlegesen vezetett fölfelé. Nehéz szakasznak ígérkezett. A falak még jobban összeszűkültek körülöttünk, és meg mernék esküdni rá, hogy nem csak nekem száradt ki a szám az izgalomtól. Nem sokkal azután, hogy túljutottunk ezen a szakaszon, és az alagút ismét szintbe került, megérkeztünk egy kisebbfajta barlangba, ahol megálltunk egy kis pihenőre. Nem messze a lábunk alatt hallottam annak a pataknak a csobogását, amelyen egyszer már átkeltünk. A barlangból négy különböző járat vezetett ki. Megkérdeztem Gavnert, honnan tudja Mr. Crepsley, melyiket kell választania. A helyes útvonal meg van jelölve, felelte, és odavezetett, ahol az egyik járat nyílásának alján egy aprócska nyilat karcoltak a falba. – Hová vezet a többi? – tudakoltam. – Vagy sehová, vagy más alagutakba, vagy föl a termekbe. – Termeknek nevezték a hegynek azokat a részeit, ahol a vámpírok laktak. – Sok járatot még egyáltalán nem tártak fel, és nincsenek térképeink. Egyedül ne kószálj el semerre, mert könnyen eltévedhetsz – figyelmeztetett. Mialatt a többiek pihentek, megnéztem, milyen állapotban van Madame Octa, s hogy nem éhes-e. Az út nagy részét átaludta – nem szerette a hideget –, de időnként felébredt enni. Épp készültem levenni a takarót a kalitkájáról, amikor megláttam, hogy egy pók mászik felénk. Nem volt olyan nagy, mint Madame Octa, de veszélyesnek látszott. – Gavner! – kiáltottam, elhátrálva a kalitkától. – Mi a baj? – Egy pók! – Ó! Ne félj – nézett rám vigyorogva –, tele van velük a hegy. – Mérgesek? – kérdeztem, és lehajoltam, hogy szemügyre vegyem a pókot, amely nagy érdeklődéssel vizslatta a kalitkát. – Nem – válaszolta. – A csípésük nem súlyosabb a méhekénél. Levettem a kalitka takaróját, és kíváncsian vártam, mit tesz Madame Octa, ha meglátja az idegen pókot. Észre sem vette, csak ült egykedvűen, miközben a másik fölmászott a kalitkára. Sok mindent tudtam a pókokról – fiatalabb koromban jó néhány könyvet elolvastam róluk, és sok műsort végignéztem a vadon élő állatokról, de ehhez hasonló pókkal még nem

találkoztam. Szőrösebb volt a legtöbbnél, nem beszélve rikítóan sárga színéről. Megvártam, míg elmegy, akkor adtam néhány rovart Madame Octának, majd visszatettem a takarót, és én is lefeküdtem a többiek mellé, hogy szundítsak pár órát. Egyszer úgy rémlett, mintha gyerekek nevetgélnének valamelyik alagútban. Felültem, hallgatóztam, de többé nem hallottam a hangot. – Mi van? – dörmögte halkan Gavner, félig kinyitva az egyik szemét. – Semmi – feleltem tétován, aztán megkérdeztem, élnek-e vámpírgyerekek a hegyben. – Nem – felelte, és újra becsukta a szemét. – Amennyire én tudom, te vagy az egyetlen gyerek, akinek vámpírvér is csörgedez az ereiben. – Akkor biztosan csak képzelődtem – feleltem ásítva, és visszafeküdtem. Attól kezdve azonban nagyon éberen szunyókáltam. Azután tovább folytattuk utunkat föl a hegybe a nyilakkal megjelölt járatokban. Nagy sokára elérkeztünk egy tekintélyes méretű, az egész alagutat lezáró faajtóhoz. Mr. Crepsley itt rendbe szedte a külsejét, aztán puszta öklével erőteljesen bezörgetett az ajtón. Válasz nem érkezett, így ismét bekopogott. És ismét. Végre valami mozgolódás támadt a túloldalon, és az ajtó kitárult. Odabent fáklyák lobogtak. El kellett takarnunk a szemünket, hiszen a hosszas alagútban időzés után kellett néhány perc, amíg alkalmazkodtunk a nagyobb világossághoz. Előlépett egy sötétzöld ruhát viselő szikár vámpír, és végignézett rajtunk. Amikor meglátta Harkatot és engem, összevonta a szemöldökét, s ujjai szorosabban markolták a kezében tartott hosszú lándzsát. Több, ugyanolyan zöld ruhás alakot is láttam mögötte; egyikük sem volt fegyvertelen. – Igazoljátok magatokat a kapunak! – rivallt ránk az őr. A vámpíroktól tudtam, hogy itt így fogadják az újonnan érkezőket. – Larten Crepsley vagyok, a Vezérkart keresem – adta meg a szabályos választ Mr. Crepsley. – Gavner Purl vagyok, a Vezérkart keresem – csatlakozott hozzá Gavner. – Darren Shan vagyok, a Vezérkart keresem – mondtam én is. – Harkat Mulds... vagyok. A Vezérkart... keresem – zihálta Harkat. – Larten Crepsleyt elfogadja a kapu – közölte az őr. – Gavner Purlt is. De ezt a kettőt itt... – Lándzsája hegyével ránk bökött, és megrázta a fejét.

– Ők az útitársaink – jelentette ki Mr. Crepsley. – A fiú az inasom, félvámpír. – Kezességet vállalsz érte? – kérdezte az őr. – Igen. – Darren Shant elfogadja a kapu. – Lándzsája hegyével ekkor határozottan Harkatra mutatott. – De ez itt nem vámpír. Mi keresnivalója van a Vezérkar ülésén? – A neve Harkat Mulds. Törpe személy. Ő... – Egy törpe személy! – Az őr csodálkozásában még a lándzsáját is leengedte. Lekuporodott, és futólag megszemlélte Harkat arcát (Harkat az alagútba lépésünk után nem sokkal levette a csuklyáját, hogy jobban lásson). – Csúf példány, nem igaz? – jegyezte meg. Ha nem lett volna nála az a lándzsa, megmondtam volna neki a magamét a tapintatlanságáért. – Azt hittem, a törpe népség nem tud beszélni. – Mindnyájan ezt gondoltuk – bólintott Mr. Crepsley. – De tudnak. Legalábbis ez itt. Üzenetet hozott a hercegeknek, amit személyesen kell átadnia. – Üzenetet? – Az őr lándzsája hegyével megvakarta az állát. – Kitől? – Desmond Tinytől – válaszolta Mr. Crepsley. Az őr elsápadt, vigyázzállásba vágta magát, és hadarva mondta: – A Harkat Mulds néven ismert törpe személyt elfogadja a kapu. A Szálló nyitva van mindannyiótok számára. Lépjetek be, és érezzétek otthon magatokat. Oldalt lépett, és továbbengedett bennünket. A kapu pillanatok múlva bezárult mögöttünk. Megérkeztünk a Vámpírok Hegyének szálláshelyére.

Az egyik zöld ruhás őr fölkísért bennünket az Osca Velm Terembe, amely nagyon kellemes szálláshelynek ígérkezett (a legtöbb termet híres vámpírokról nevezték el). Egy kisebbfajta barlang volt, melynek hoporcsos falát feketére festette az évtizedes korom és pernye. Több helyen is égett benne a tűz, amitől meleg volt és világos, és a levegő megtelt finom füsttel. (A füst lassanként elszivárgott a barlang falának repedésein és a mennyezet lyukain át.) Számos durván kifaragott asztal és lóca is akadt a barlangban, hogy az érkező vámpíroknak legyen hol pihenni és enni (az asztallábakat nagy testű állatok csontjaiból faragták). A falon lógó, cipőkkel teli gyékénykosarakból mindenki kedvére válogathatott. Azt is tudni lehetett,

ki jött el a Vezérkar ülésére – az egyik falba egy nagy fekete követ illesztettek, amelyre rákarcolták az összes már megérkezett vámpír nevét. Mialatt az egyik hosszú asztalnál üldögéltünk, láttam, hogy valaki fölmászik egy létrán, és a mi neveinket is rávési a kőre. Harkat neve után zárójelbe odaírta: "törpe személy". Nem voltak sokan a nyugalmas, füstös teremben – mi, néhány újonnan érkezett, és egypár zöld egyenruhás őr. Egy hosszú hajú, felsőruhát nem viselő vámpír két nagy, henger alakú dobozzal lépett oda hozzánk; az egyik dugig volt száraz kenyércipókkal, a másik meg félig tele főtt és sült húsok porcogós darabjaival. Annyit vehettünk, amennyit akartunk, és miután letettük magunk elé az asztalra (tányérok nem voltak), az ujjainkkal és a fogunkkal téptük-marcangoltuk a húst. A vámpír ismét az asztalunkhoz lépett; ezúttal három jókora kancsóban embervért, bort és vizet hozott. Én bögrét is kértem, de Gavner felvilágosított, hogy egyenesen a kancsóból kell inni. Nehéz volt – első próbálkozásra végigcsurgattam a vizet az államon és a mellemen –, de mulatságosabb, mint pohárból inni. A kenyeret száraznak találtam, de a vámpír hozott forró húslevest (a tálakat különböző vadállatok koponyájából faragták ki), és ha az ember letört egy darabot a kenyérből, és pár másodpercre belemártotta a sűrű, sötét színű levesbe, mindjárt finomabb lett. – Király – mondtam lelkesen, már a harmadik szelet kenyeret mártogatva. – Nincs ennél finomabb – bólintott rá Gavner. Ő már az ötödik kenyérnél tartott. – Hogyhogy maga nem eszik levest? – csodálkoztam Mr. Crepsleyn, aki csak a száraz kenyeret rágcsálta. – Nem bírja a gyomrom a denevérhúslevest – felelte. A kanál úton a szám felé megállt a levegőben. A levesbe áztatott kenyérdarab lepottyant az asztalra. – Denevérhúsleves? – sikítottam. – Persze – válaszolta Gavner. – Miért, mit gondoltál, miből készült? Lebámultam a tányéromban sötétlő folyadékra. A barlangban félhomály volt, de most, hogy jobban odanéztem, láttam a léből kibukkanó vékony, bőrszerű szárnyat. – Azt hiszem, hányni fogok – nyögtem. – Ne butáskodj – kuncogott Gavner. – Ízlett, amíg nem tudtad, miből készült. Nyeld le, és képzeld azt, hogy frissen főzött finom csirkeleves. Sokkal rosszabbakat is fogsz még enni, mielőtt véget érne a Vámpírok

Hegyére tett utazásod! Eltoltam magam elől a tányért. – Kösz, jóllaktam – mormoltam. – Ennyi most elég. – Harkatra néztem, aki az utolsó cseppeket törölgette ki vastag szelet kenyerével. – Téged nem zavar, hogy denevért eszel? – kérdeztem. – Nincsenek ízlelő... bimbóim – vont vállat Harkat. – Nekem mindegy... mit eszem. – Egyáltalán nem érzel ízeket? – Denevér... kutya... egyre megy. Nem érzek... szagokat se... Nincs orrom. – Szeretnék kérdezni valamit – szólt közbe Gavner. – Ha orr híján nem érzed a szagokat, hogy tudsz hallani, amikor füled sincs? – Van... fülem – válaszolta Harkat. – A bőröm... alatt. – És odamutatott egy-egy pontra kerek, zöld szeme mindkét oldalán. (Nem vette vissza a csuklyáját.) Gavner áthajolt az asztal fölött, hogy közelebbről is megnézze Harkat fülét. – Látom! – kiáltotta diadalmasan, mire mind odahajoltunk, hogy megbámuljuk. Harkat nem bánta – szerette, ha a figyelem rá irányul. Szárított datolyára emlékeztető "fülei" alig-alig látszottak szürke bőre alatt. – Úgy is hallasz, hogy be vannak vonva bőrrel? – érdeklődött Gavner. – Remekül – dicsekedett Harkat. – Nem olyan... jól, mint a... vámpírok. De jobban... mint az emberek. – Hogy lehet, hogy füled van, orrod meg nincs? – értetlenkedtem. – Mr. Tiny... nem adott nekem... orrot. Sohasem kérdeztem... miért nem. Talán a... levegő miatt. Másik maszk... kellene, ha... orrom is volna. Furcsa volt belegondolni, hogy Harkat nem érzi a terem levegőjének pézsmaillatát, sem a denevérleves ízét. Nem csoda, hogy a törpe népség sohasem zúgolódott, amikor oszlófélben lévő, büdös állattetemet vittem nekik! Még sok kérdésem lett volna Harkathoz a korlátozott érzékszerveit illetően, de akkor Mr. Crepsleyvel szemben leült az asztalunkhoz egy öreg kinézetű, vörösbe öltözött vámpír, és rámosolygott. – Hetekkel ezelőttre vártalak – mondta. – Mi tartott ilyen sokáig? – Seba! – harsogta Mr. Crepsley, és átvetve magát az asztalon, vállon ragadta az öregebb vámpírt. Meglepődtem – még senkivel sem láttam ilyen barátságosan viselkedni. Örömtől sugárzó arccal engedte el a másik vámpírt. – De régen láttalak, öreg barátom! – Túlságosan régen – bólogatott az öreg. – Gyakran próbáltalak

mentálisan elérni, hátha itt vagy valahol a közelben. Amikor megéreztem a jöttödet, alig mertem elhinni. Az öreg vámpír pillantása végigsiklott Harkaton és rajtam. Az arca csupa-csupa ránc volt, de a szeme fiatalosan csillogott. – Bemutatsz a barátaidnak, Larten? – kérdezte. – Természetesen – íelelte Mr. Crepsley. – Gavner Purlt ismered. – Üdv, Gavner – biccentett az öreg. – Seba – viszonozta az üdvözlést Gavner. – Ő Harkat Mulds – folytatta Mr. Crepsley. – Egy törpe személy – jegyezte meg Seba. – Egyet sem láttam közülük, amióta Mr. Tiny meglátogatott bennünket. De akkor még fiatal fiú voltam. Köszöntelek, Harkat Mulds. – Helló – felelte Harkat. Seba lassan leeresztette, majd felemelte a szemhéját. – Beszél? – Várj, míg meghallod, miről kell beszélnie – mondta komoran Mr. Crepsley. – Ő pedig Darren Shan... az inasom – fordult végül felém. – Köszöntelek, Darren Shan – mosolygott rám Seba, majd különös pillantást vetve Mr. Crepsleyre, megkérdezte: – Neked, Larten...? Inasod? – Tudom – krákogott Mr. Crepsley. – Tudom, hogy mindig azt mondogattam, nekem sohasem lesz. – Méghozzá milyen fiatal – mormolta Seba. – A hercegek nem fogják jóváhagyni. – Nagy valószínűséggel nem – bólogatott szerencsétlen képpel Mr. Crepsley. De aztán előzte magától a borús gondolatokat. – Darren, Harkat, ismerkedjetek meg Seba Nile-lal, a Vámpírok Hegyének szállásmesterével. Ne engedjétek, hogy a kora megtévesszen benneteket – ravaszság, ügyesség és gyorsaság dolgában bármelyik vámpírral felveszi a versenyt, és ha valaki megpróbálna fölébe kerekedni, az alapos leckét kapna tőle. – Tapasztalatból beszélsz, mi? – kuncogott Seba. – Emlékszel, amikor el akartál lopni egy fél hordónyit a legfinomabb boromból, és egy rosszabb évjáratút próbáltál a helyére csempészni? – Kérlek – mondta erre sértődötten Mr. Crepsley. – fiatal voltam és ostoba. Semmi szükség, hogy emlékeztess rá. – Hogy történt? – kérdeztem. Nagyon élveztem a vámpír kínos zavarát. – Meséld el neki, Larten – mondta Seba, és Mr. Crepsley mogorván, mint valami gyerek, engedelmeskedett. – Ő ment előbb oda – mesélte kelletlenül. – Kiürítette a hordót, és

ecetet öntött a bor helyébe. Egy fél üveggel lehúztam belőle, mire észrevettem. Hajnalig okádtam tőle. – Nem! – hahotázott Gavner. – Fiatal voltam! – mordult rá Mr. Crepsley. – Nem volt több eszem. – De megtanítottalak a dolgokra, igaz, Larten? – jegyezte meg Seba. – Igaz – mosolyodott el Mr. Crepsley. – Seba volt a nevelőm. Amit tudok, javarészt tőle tanultam. A három vámpír egyre-másra elevenítette föl a régi történeteket, én pedig hallgattam őket. Rengeteg dolgot nem értettem – a nevek és a helyek semmit sem mondtak nekem –, így bámészkodni kezdtem; elnéztem a tüzek villódzó lángocskáit s a levegőben kanyargó füst szeszélyes rajzát. Csak akkor döbbentem rá, hogy elnyomott az álom, amikor Mr. Crepsley szelíden megrázott, mire fölnéztem. – Elfáradt a fiú – jegyezte meg Seba. – Először tette meg az utat – felelte Mr. Crepsley. – Nincs hozzászokva az efféle viszontagságokhoz. – Gyertek – állt föl Seba. – Keresek nektek helyet. Nem ő az egyetlen, akinek pihenésre van szüksége. Holnap majd beszélgetünk. Seba mint a Vámpírok Hegyének szállásmestere felügyelt a raktárakra és a szálláshelyekre. Az ő dolga volt, hogy a vámpíroknak legyen elég enni- és innivalója, no meg persze elegendő vér, és hogy minden vámpír le tudjon feküdni valahová. Többen is dolgoztak a keze alá, de ő volt a felelős. A hercegek mellett Sebát övezte a legnagyobb tisztelet a hegyen. Megkért, hogy az Osca Velm Teremtől a hálóhelyünkre vezető úton menjek vele. Útközben megmutogatta a többi termet is, és sorra elmondta a nevüket – a legtöbbjét kiejteni sem tudnám, nemhogy megjegyezni –, meg hogy milyen célt szolgálnak. – Beletelik kis időbe, mire megszokod a helyet – mondta, látva ködös tekintetemet. – Az első néhány éjszakán talán kicsit elveszett leszel, de idővel jól kiismered majd magad. A termeket a hálóhelyekkel összekötő alagútrendszerben a fáklyák ellenére a levegő hideg volt és nyirkos, de a sziklából kivájt kis hálókamrákban, melyek mindegyikét hatalmas fáklya világította meg, jó meleg fogadott bennünket. Seba megkérdezte, hogy egy nagy közös hálótermet kérünk-e, vagy inkább egyszemélyes kamrákban szeretnénk aludni. – Egyszemélyesben – vágta rá gondolkodás nélkül Mr. Crepsley. – Épp eleget hallgattam Gavner horkolását az úton! – Milyen kedves! – fortyant fel Gavner.

– Mi ketten Harkattal szívesen osztozunk egy hálókamrán – közöltem. Sehogy sem volt ínyemre egyedül maradni ezen a különös helyen. – Nekem... megfelel – egyezett bele Harkat. Valamennyi szobában koporsó helyettesítette az ágyat, de amikor Seba meglátta, milyen gyászos képet vágok a látványra, elnevette magát, és megnyugtatott, hogy ha akarom, kaphatok helyette függőágyat. – Holnap elküldöm hozzád az egyik emberemet – ígérte. – Mondd el neki, hogy mire van szükséged, és ő megszerzi – szeretném, ha a vendégeim jól éreznék magukat. – Köszönöm – feleltem boldogan, amiért nem kell minden áldott nap koporsóban aludnom. Seba indulni készült. – Várj – szólt utána Mr. Crepsley. – Valamit meg akarok mutatni. – Ó! – mosolygott Seba. – Darren, hozd ide Madame Octát – fordult hozzám Mr. Crepsley. Amikor Seba Nile megpillantotta a pókot, elakadt a lélegzete, és úgy bámult rá, mint akit megigéztek. – Ó, Larten – sóhajtotta. – Micsoda gyönyörű példány! Óvatos, finom mozdulattal elvette tőlem a kalitkát – és kinyitotta az ajtaját. – Vissza! – sziszegtem rá. – Nehogy kieressze! A csípése halálos. Seba csak mosolygott, és benyúlt a kalitkába. – Még nem találkoztam olyan pókkal, amelyiket ne tudtam volna elbűvölni – mondta. – De... – Nincs semmi baj, Darren – szólt közbe Mr. Crepsley. – Seba tudja, mit csinál. Az öreg vámpír rácsalogatta a pókot a kezére, majd kiemelte a kalitkából. Madame Octa most ott ült kényelmesen Seba tenyerében, aki fölébe hajolt, és halkan fütyülni kezdett. A pók lábai rángatóztak, és feszült pillantásából arra következtettem, hogy a vámpír nagy valószínűséggel beszélget vele – persze hang nélkül. Seba abbahagyta a fütyülést, és Madame Octa mászni kezdett föl a karján. A vállára érve odabújt az állához, és megpihent. Nem hittem a szememnek! Nekem szüntelenül fütyülnöm kellett – sőt, furulyáznom –, és közben állandóan arra összpontosítanom, hogy meg ne marjon, Sebával meg lám, milyen szelíden viselkedik! – Elbűvöl? – mondta Seba, és megsimogatta Madame Octát. – Ha lesz rá alkalmad, mesélj róla. Azt hittem, ismerem a világ összes pókját, de ez még nekem is újdonság.

– Gondoltam, hogy tetszeni fog. – Mr. Crepsley arca ragyogott a büszkeségtől. – Ezért hoztam el. Szeretnélek megajándékozni vele. – Megválnál egy ilyen gyönyörű póktól? – kérdezte Seba. – A kedvedért, öreg barátom – bármitől. Seba rámosolygott Mr. Crepsleyre, majd Madame Octára nézett, és egy bánatos sóhajjal megrázta a fejét. – Nem fogadhatom el – mondta. – Öreg vagyok, s már nem olyan mozgékony, mint valaha. Minden erőmre szükségem van, hogy el tudjam végezni azt a munkát, amit régen fél kézzel megcsináltam. Nincs időm arra, hogy gondját viseljem egy ilyen egzotikus állatkának. – Komolyan mondod? – kérdezte Mr. Crepsley csalódottan. – Boldogan elfogadnám, de nem tehetem. – Seba visszatette Madame Octát a kalitkájába, majd átnyújtotta nekem. – Csak egy fiatalnak van annyi energiája, hogy kielégítse egy ilyen képességű pók igényeit. Vigyázz erre a ritka és gyönyörű teremtményre, Darren. – Rajta lesz a szemem – ígértem. Valaha, amíg meg nem marta a legjobb barátomat, aminek következtében kénytelen lettem félvámpírrá válni, én is gyönyörűnek tartottam. – Most mennem kell – mondta Seba. – Nem csupán ti vagytok újonnan érkezettek. A legközelebbi találkozásig – Isten veletek! Ajtó nem volt a szűk kamrákon. Mr. Crepsley és Gavner jó éjszakát kívánt nekünk, majd ki-ki ment a saját koporsójához. Harkat meg én beléptünk a hálókamránkba, és szemügyre vettük a magunkét. – Nem hinném, hogy ez jó lesz neked – jegyeztem meg. – Semmi... vész. Én elalszom... a földön is. – Ebben az esetben reggel találkozunk. – Körbepillantottam az üregben. – Vagy éjszaka lesz akkor? Itt lehetetlenség megállapítani. Nem szívesen másztam be a koporsóba, de vigasztalt a tudat, hogy csak most az egyszer kell. Hanyatt feküdtem, s mivel a fedelet nem csuktam le, elnézegettem a szürke sziklamennyezetet. Azt hittem, az izgalomtól, hogy végre itt vagyunk a Vámpírok Hegyén, majd nem tudok elaludni – de perceken belül elnyomott az álom, és olyan békésen aludtam, mint a Cirque Du Freak-beli függőágyamban.

Amikor fölébredtem, Harkat zöld szemét tágra nyitva állt a koporsója mellett. Nyújtózkodva jó reggelt kívántam neki. Némi késlekedéssel

megrázta a fejét, és rám nézett. – Jó reggelt – köszönt vissza. – Régóta ébren vagy? – kérdeztem. – Csak most... ébredtem föl. Amikor szóltál... hozzám. Elaludtam... állva. – De hiszen nyitva volt a szemed – néztem rá a homlokomat ráncolva. Bólintott. – Mindig nyitva van. Nincs... szemhéjam... se szempillám. Nem tudom becsukni. Minél többet tudtam meg Harkatról, annál különösebbnek találtam őt. – Ezek szerint alvás közben is látsz? – Igen, de... nem veszem észre... a dolgokat. Gavner jelent meg a szobánk bejáratában. – Ébresztő, fiúk! Közeledik az éjszaka – kiáltotta vidáman. – Vár ránk a munka. Kértek denevérhúslevest? Én evés előtt szerettem volna vécére menni. Gavner elvezetett egy kis ajtóhoz, amelybe belekarcolták azt, hogy WC. – Vigyázz, nehogy beleess! – figyelmeztetett. Azt hittem, viccnek szánta, de amikor beléptem, rájöttem, hogy a figyelmeztetés jogos volt – odabent nem volt toalett, csak egy kerek lyuk a padlóban, amely alatt egy hegyi patak folyt hangos csobogással. Lebámultam a lyukon – egy felnőtt nem fért volna át rajta, de én még igen –, és megborzongtam, amikor megláttam odalent a sötéten vágtató vizet. Rossz volt rágondolni, hogy odakuporodjak a lyuk fölé, de nem volt más választásom. – Itt minden vécé olyan, mint ez? – kérdeztem odakint Gavnertől. – Igen – válaszolta nevetve. – Így a legkönnyebb megszabadulni az ürüléktől. Több bővizű patak folyik lefelé a hegyről, és ezek fölé épültek a toalettek. A víz elmos mindent. Gavner elvezetett engem és Harkatot a Khledon Lurt Teremhez. Seba Nile előző nap már megmutatta nekem a termet, és elmondta, hogy itt fogunk étkezni. Mesélt egy kicsit Khledon Lurtről is; hajdan nagy tekintélyű tábornok volt, vámpírtársait védelmezve halt meg annak idején, a szakadár vérszipolyokkal vívott harcban. A vámpírok nagy élvezettel mesélték az elődjeikről szóló történeteket. Kevés írásos feljegyzésük maradt fenn, inkább a szájhagyományra támaszkodtak: a tűz vagy az asztal körül ülve mesélték a történeteiket és a legendáikat nemzedékről nemzedékre. A mennyezetről vörös drapéria csüngött le, a falakat is vörös kárpit

borította, és a terem közepén Khledon Lurt jókora szobra állt. (Mint a hegyen található szobrok legtöbbjét, ezt is állati csontokból faragták ki.) A fáklyák erős fényénél látni lehetett, hogy a terem csaknem megtelt már, mire mi hárman megérkeztünk. Leültünk egy asztalhoz Mr. Crepsley, Seba Nile és egy csomó vámpír mellé, akiket nem ismertem. A társalgás, mely az én fülemben rekedt ordítozásnak tűnt, többnyire harcokról és a hősies állhatatosság példáiról folyt. Első ízben volt alkalmam alaposabban szemügyre venni a vámpírokat ilyen nagy számban, és mondhatom, többet bámészkodtam, mint ettem. Nem különböztek feltűnően az emberektől, leszámítva a harcokban és az élet viszontagságaiban szerzett sebek nyomait – és mondanom sem kell, hogy nem akadt köztük napbarnított bőrű! És meglehetősen büdösek voltak. Nem használtak dezodort, ámbár néhányan vadvirágokból vagy szagos füvekből font fűzért viseltek a nyakukban és a csuklójukon. A vámpírok ügyeltek rá, hogy az emberek között élve rendszeresen tisztálkodjanak – az áporodott szag egykettőre a zsákmányához vezette volna a vámpírvadászt –, de itt, a hegy gyomrában nem törődtek az efféle fényűzéssel. A kormos-koszos termekben nem látták értelmét – egyébként is, itt képtelenség volt megmaradni tisztának. Nőket gyakorlatilag nem láttam köztük. Hosszas vizsgálódás után egyetlenegyet fedeztem föl az egyik sarokasztalnál, és egy másikat, aki felszolgált. Ettől eltekintve valamennyi vámpír férfi volt. Öreg is csak elvétve akadt; a jelenlévők között Seba tűnt a legöregebbnek. Meg is kérdeztem tőle. – Nagyon kevés vámpír éri meg az időskort – felelte. – Az embereknél ugyan jóval tovább élünk, de ritkaság, ha valaki vámpíridőben számolva megéri a hatvanas vagy hetvenes éveit. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. – A vámpírok korát kétféleképpen lehet mérni: földi években és vámpírévekben – magyarázta. – Ez utóbbi a test kora – testileg jómagam a nyolcvanas éveimben járok. A földi életkor arra utal hogy hány esztendő óta él egy vámpír. Fiatal fiú voltam, amikor vámpírvért csurgattak az ereimbe, így földi években számolva hétszáz esztendős vagyok. Hétszáz! Hihetetlen! – Sok vámpír számolja földi értelemben évszázadokban a korát – folytatta Seba –, mindazonáltal nemigen érik meg a hatvanas éveiket. – Miért nem? – néztem rá csodálkozva. – A vámpírok élete kemény. Szüntelen próbák sorozata, melyekben erő, ügyesség és bátorság dolgában vizsgáztatjuk magunkat. Nem

üldögélünk a kandalló előtt pizsamában és papucsban, várva a békés öregkort. A legtöbben, ha már túl öregek ahhoz, hogy gondoskodni tudjanak önmagukról, inkább állva fogadják a halált, de nem hagyják, hogy a barátaik viseljenek gondot rájuk. – Akkor maga hogy tudott ilyen sokáig élni? – kérdeztem. – Darren! – csattant fel Mr. Crepsley, villámló szemeket meresztve rám. – Ne fenyítsd meg a fiút – mosolygott Seba. – Leplezetlen kíváncsisága üdítően hat rám. A pozícióm miatt tudtam megérni ezt a magas kort – fordult vissza hozzám. – Sok évtizeddel ezelőtt megkértek, legyek a Vámpírok Hegyének szállásmestere. Ez nem valami irigyelt állás, mivel idebent kell élni – vadászni, harcolni nemigen járhat el az ember. De a szállásmesterség nélkülözhetetlen és megbecsült pozíció – udvariatlanság lett volna visszautasítani a felkérést. Ha szabad maradtam volna, már rég halott lennék – de aki nem erőlteti meg magát, az jóval tovább él, mint a kemény életet élő. – Szerintem ez őrültség – jegyeztem meg. – Miért ilyen kíméletlenek önmagukkal? – Ilyen az életmódunk – válaszolta Seba. – Ráadásul mivel több idő felett rendelkezünk, mint az emberek, kevésbé becsüljük meg azt. Ha vámpíridőben számolva egy hatvanéves embert húszéves korában véreztek meg, akkor több mint négyszáz földi évet fog élni. Aki ilyen sokat élt, a végén belefárad az életbe. Megpróbáltam az ő szemszögükből vizsgálni a dolgot, de nem volt könnyű. Száz- vagy kétszáz évesen talán másként fogok gondolkodni! Még nem fejeztük be az étkezést, amikor Gavner felállt, és közölte: el kell mennie. Megkérte Harkatot, hogy menjen vele. – Hová megy? – kérdeztem. – A Hercegek Termébe – válaszolta. – Meg kell jelennem a hercegek előtt, hogy beszámoljak a halott vámpírról és vérszipolyról, akiket utunk során fedeztünk fel. És Harkatot is szeretném bemutatni, hogy átadhassa az üzenetét. Minél előbb, annál jobb, úgy vélem. Miután elmentek, megkérdeztem Mr. Crepsleyt, mi miért nem mentünk velük. – Nekünk nincs semmi keresnivalónk a hercegek színe előtt – felelte. – Gavner tábornok, neki joga van kihallgatásra jelentkezni a hercegeknél. Nekünk, közönséges vámpíroknak, várni kell, míg meghívnak. – De maga régebben tábornok volt – emlékeztettem. – Biztosan nem bánnák, ha egy percre beugorna, csak hogy üdvözölje őket.

– De még mennyire hogy bánnák – felelte összevont szemöldökkel Mr. Crepsley, majd sóhajtva Sebához fordult. – Olyan nehezen tanulja meg, hogy mi a szokás nálunk. – Mint amilyen nehezen te a tanítói mesterséget – nevetett Seba. – Már elfelejtetted, mennyit kérdezgettél az életünkről, amikor te kaptál vámpírvért. Emlékszem, amikor egy éjszaka berontottál hozzám, és megesküdtél, hogy sohasem leszel tábornok. Közölted, hogy a tábornokok szellemileg visszamaradt fajankók, s nekünk a múltba merengés helyett inkább a jövőt kellene néznünk. – Ezt én sohasem mondtam! – kapkodott levegő után Mr. Crepsley. – Dehogynem – erősködött Seba. – És még mi mindent! Forrófejű ifjú voltál, sokat heveskedtél, úgyhogy néha már arra gondoltam, talán sohasem nő be a fejed lágya. Gyakran elfogott a kísértés, hogy elbocsássalak, de végül nem tettem meg. Hagytam, hogy kérdezgess, hogy szabadjára engedd az indulataidat, és idővel rájöttél, nem te vagy a legokosabb a világon, és hogy talán mégis a régi, bevált módszerek a legjobbak. A diák, míg tanul, nem méltányolja a tanárait. Csak később, amikor már többet tud a világról, érti meg, milyen sokkal tartozik azoknak, akik nevelték. A jó tanár nem vár dicséretet, sem szeretetet a fiataloktól. Kivárja, hogy idővel megkapja tőlük. – Te most dorgálsz engem? – kérdezte Mr. Crepsley. – Igen – mosolygott Seba. – Te nagyon jó vámpír vagy, Larten, de a tanítás terén még sok tanulnivalód van. Ne ítélj olyan könnyen. Fogadd el Darren kérdéseit és a makacsságát. Válaszolgass neki türelmesen, és ne szidd meg, ha más véleményen van. Csak így válik majd érett felnőtté, ahogy veled is történt. Tele voltam bűntudatos örömmel, miközben figyeltem, hogyan száll le Mr. Crepsley a magas lóról. Rendkívül jól megvoltam vele, de néha az agyamra ment a fontoskodásával. Jó volt látni, hogy valaki végre az orrára koppint! – Ne vigyorogj! – förmedt rám. – Nana! – néztem rá összevont szemöldökkel. – Hallotta, mit mondott Mr. Nile – legyen türelmes és megértő velem. Mr. Crepsley erre már úgy felkapta a vizet, hogy épp rám akart ordítani, amikor Seba finoman elköhintette magát. A vámpír odapillantott hajdani mesterére, fújt egy nagyot, és szégyenlősen elvigyorodott. Aztán ahelyett, hogy jól kiosztott volna, udvariasan megkért, hogy nyújtsak oda neki egy szelet kenyeret. – Ezer örömmel, Larten – feleltem kimérten, mire mindhárman

elnevettük magunkat. Eközben a Khledon Teremben időző többi vámpír harsányan üvöltözött, sztorizott és sikamlós viccekkel szórakozott.

Reggeli után Mr. Crepsleyvel elmentünk zuhanyozni, mert a nagy út után ragadtunk a piszoktól. Azt mondta, nem fogunk sűrűn mosakodni, de a kezdet kezdetén egy tusolás nem árthat. A Perta Vin-Grahl Terem egy hatalmas, nem túl különleges cseppkőbarlang volt, melyben az ajtótól jobbra, közvetlenül egymás mellett, két természetes vízesés zubogott. A víz a magasból zúdult le egy vámpírkéz által készített medencébe, s a barlang hátuljában, egy lyukon át folyt ki, hogy elvegyüljön a többi föld alatti vízfolyásban. – Hogy tetszenek? – üvöltötte Mr. Crepsley, hogy túlkiabálja a vízesések robaját. – Gyönyörűek – feleltem, miközben a fáklyafény visszatükröződését csodáltam a vízfüggönyön. – De hol a zuhanyozó? Meglátva a Mr. Crepsley arcán megjelenő szadistavigyort, rögtön tudtam, hol fogunk mosakodni. – Szó sem lehet róla! – kiáltottam. – Ez a víz biztosan jéghideg! – Úgy van – felelte Mr. Crepsley, miközben kibújt a ruháiból. – De a Vámpírok Hegyén nincs más fürdési lehetőség. Tiltakozásomat hallva nevetve lépett a közelebbi vízeséshez, és beállt a lezúduló vízsugarak alá. Már a látványától is elfogott a didergés, de nagyon vágytam már a mosdásra, és tudtam, ha most meghátrálok, ittlétünk alatt mindvégig csúfolni fog. Így aztán én is ledobáltam magamról a ruhát, odamentem a medence széléhez, beledugtam a lábujjamat a vízbe – brrr! –, aztán ugrottam egyet, be, egyenesen a másik vízesés alá. – Jajjaj! – üvöltöttem a jeges zuhany első érintésére. – Állatkínzás! – Az! – kiáltotta Mr. Crepsley. – Most már megértheted, miért mosakszik olyan kevés vámpír a vezérkar ülésének idején! – Törvény tiltja a meleg víz használatát? – rikácsoltam, miközben dühödten dörgöltem a mellemet, hátamat és hónaljamat, hogy mielőbb végezzek a zuhanyozással. – Nem erről van szó – felelte Mr. Crepsley, miközben kilépett a vízsugár alól. Ujjaival végigszántott narancssárga tüskehaján, majd megrázta magát, ahogy a kutyák szokták. – De a természet többi vadon élő teremtménye is beéri a hideg vízzel, így mi sem melegítjük meg, legalábbis

itt, a saját hazánk szívében nem. A medence közelében találtunk durva szövésű törülközőket; miután kiugrottam a vízesés alól, kettőt rögtön magam köré csavartam. Pár percig úgy éreztem, még a vér is jéggé fagyott bennem, de aztán magamhoz tértem, és még élvezni is tudtam a vastag törülközők melegét. – Éltetően hat az emberre – jelentette ki Mr. Crepsley, miközben szárazra dörgölte magát. – Én majd meghaltam tőle – morogtam, habár titokban kifejezetten tetszett e kezdetleges zuhany. Öltözködés közben megbámultam a barlang sziklás mennyezetét és falait, s azon tűnődtem, vajon mennyi idősek lehetnek ezek a termek. Meg is kérdeztem Mr. Crepsleyt. – Senki sem tudja, mikor jöttek ide először a vámpírok, vagy hogyan találtak rá a hegyre – felelte. – A legrégebbi lelet körülbelül háromezer éves, de nagyon valószínű, hogy a helyet csak alkalomszerűen vették igénybe kisebb vándorló vámpírcsoportok. Amennyire tudjuk, a termeket körülbelül ezernégyszáz évvel ezelőtt kezdték állandó támaszpontként használni. Ekkor költöztek be az első hercegek, s ettől kezdve tanácskozik a Vezérkar. Azóta a termeket megnagyobbították. Folyamatosan dolgoznak itt vámpírok: új helyiségeket vájnak ki, régieket nagyobbítanak meg, járatokat építenek. Hosszadalmas és fárasztó munka – gépeket nem használhatunk –, de rengeteg időnk van, hogy foglalkozzunk vele. Mire kijutottunk a Perta Vin-Grahl Teremből, addigra már mindenkihez eljutott Harkat üzenete. Miután elmondta a hercegeknek, hogy közeledik a Vérszipolyok Urának éjszakája, nagy nyugtalanság támadt a vámpírok között. Úgy futkostak a hegyben, mint a hangyák, vitték a hírt a többieknek, akik még nem hallották, izgatottan megtárgyalták, és őrült terveket szőttek a vérszipolyok felkutatására és megölésére. Mr. Crepsley megígérte, hogy végigvezet a termeken, de a zűrzavarra való tekintettel elnapolta a dolgot. Azt mondta, majd akkor megyünk, ha lecsillapodtak a kedélyek – ha most mennénk, könnyen letaposhatnának a feldúlt vámpírok. Csalódottságom ellenére beláttam, hogy igaza van. Ez most nem a felderítő kirándulások ideje volt. Mire visszaértünk a hálóhelyemhez, egy fiatal vámpír már elvitte a koporsóinkat, és helyettük függőágyakat szerelt fel. Felajánlotta, hogy amennyiben akarjuk, kerít új ruhát Mr. Crepsleynek és nekem. Megköszöntük, és elkísértük az egyik raktárhelyiségbe. A Vámpír Hegység raktárai tele voltak kincsekkel – élelemmel és vérrel teli hordókkal, valamint titkos fegyverkészletekkel –, de ezekre csak egy futó

pillantást vethettem; az ifjú vámpír egyenesen oda vezetett minket, ahol a tartalék ruhákat tárolták. Ott aztán magunkra hagyott, hadd válogassunk kedvünkre. Én olyan öltözéket szerettem volna, mint a régi, de mivel kalózruhát nem találtam, egy barna zubbonyt és hozzá sötét színű nadrágot választottam, no meg egy pár puha bőrű cipőt. Mr. Crepsley tetőtől talpig vörösbe öltözött – ez volt a kedvenc színe –, habár ezek a darabok korántsem tűntek olyan hóbortosnak, mint amiket általában hordani szokott. Miközben egy sapkát próbálgatott, ráeszméltem, mennyire hasonlít az öltözködése Seba Nile-éra. Megemlítettem neki, mire elmosolyodott. – Sok mindent Sebától lestem el – mondta. – Nemcsak az öltözködési stílusát, hanem a beszédmodorát is. Nem voltam mindig ilyen pontosan fogalmazó, megfontolt beszédű. Annyi idős koromban, mint te most, ugyanúgy összehordtam hetet-havat, mint bárki más. A Sebával töltött évek tanítottak meg arra, hogy fékezzem az iramot, és gondolkozzak, mielőtt megszólalok. – Azt akarja mondani, hogy egyszer majd én is olyan leszek, mint maga? – kérdeztem ijedten. Még csak az kell, hogy belőlem is ilyen komoly és mogorva alak váljon! – Lehetsz éppen, de megesküdni nem mernék rá – válaszolta Mr. Crepsley. – Sebát én mindenkinél jobban tiszteltem, ezért nagyon igyekeztem mindent pontosan úgy csinálni, ahogy tőle láttam. Te viszont mintha mindennek az ellenkezőjét akarnád tenni, mint amit mondok neked. – Annyira azért nem vagyok rossz – vigyorogtam, jóllehet volt egy szemernyi igazság abban, amit mondott. Valóban mindig makacskodtam. Nagyobb bámulója voltam Mr. Crepsleynek, mint sejtette, de a gondolatától is irtóztam, hogy mamlasznak látszódjak, aki mindent megcsinál, amit csak mondanak neki. Néha csak azért nem engedelmeskedtem a vámpírnak, nehogy azt gondolja, hogy figyelek arra, amit mond! – Egyébként pedig nincs hozzá szívem, és nem is akarlak úgy megbüntetni, ha hibázol, ahogy Seba büntetett engem annak idején – tette hozzá Mr. Crepsley. – Miért? Mit csinált? – kíváncsiskodtam. – Jó tanár volt, de szigorú – mesélte Mr. Crepsley. – Attól kezdve, hogy megmondtam neki, szeretném utánozni őt, nagyon odafigyelt rám. Ha valamire azt mondtam, hogy nem akarom vagy nem tudom, mindig kitépett egy szőrszálat az orrlyukamból!

– Nem! – szörnyülködtem. – Ahogy mondom – bólogatott mogorván. – Csipesszel? – Nem – a körmével. – Jaj! – Kértem, hogy hagyja abba, hogy már nem akarom utánozni őt, de nem hagyta abba; azt tartotta, amit az ember elkezdett, csinálja is végig. Miután hónapokig tépkedte a szőrt az orrlyukamból, támadt egy ragyogó ötletem, és kiégettem egy tüzes vassal – amit neked nem ajánlok –, így aztán nem nőtt vissza. – És mi történt utána? Mr. Crepsley elvörösödött. – Egy még érzékenyebb testrészemen kezdte tépkedni a szőrt. – Honnan? – csaptam le rá rögtön. A vámpír erre még jobban elvörösödött. – Azt nem mondom meg – túlságosan zavarba ejtő. (Később, amikor egyszer egyedül találtam Sebát, megkérdeztem tőle, mire ő komisz nevetéssel azt felelte: "A füléből!") Miközben a cipőnket húztuk, egy vékony, szőke, világoskék öltönyt viselő vámpír rontott be a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót. Aztán csak állt ott zihálva, rólunk tudomást sem véve, mígnem Mr. Crepsley oda nem szólt neki: – Te vagy az, Kurda? – Nem! – üvöltötte a vámpír, és megragadta a kilincset. Aztán megállt, és a válla fölött hátratekintett. – Larten? – Igen – felelte Mr. Crepsley. – Az más – lépett beljebb a jövevény. Közelebb érve a bal arcán három apró vörös heget pillantottam meg. Valahonnan ismerősnek tűntek, de nem jöttem rá, honnan. – Reméltem, hogy összefutunk valahol. Meg akartalak kérdezni erről a Harkat Mulds nevű személyről, meg az üzenetéről. Igazat mond? Mr. Crepsley vállat vont. – Én csak a szóbeszédet hallottam. Nekünk semmit sem mondott idefelé jövet. – Mr. Crepsley nem felejtette el a Harkatnek tett ígéretünket. – Egy szót sem árult el belőle? – kérdezte a vámpír egy felfordított hordóra telepedve. – Azt mondta, hogy az üzenet kizárólag a vámpír hercegeknek szól – világosítottam fel. – Te bizonyára Darren Shan vagy, akiről már hallottam – vett

szemügyre kíváncsian a vámpír. Kezet fogott velem. – Kurda Smahlt vagyok. – Mi elől futottál? – kérdezte Mr. Crepsley. – Kérdések elől – nyögött fel Kurda. – Mihelyt a törpe személynek és üzenetének híre ment, mindenki hozzám rohant, hogy megkérdezze, igaz-e, amit mond. – Miért éppen téged kérdeztek? – tudakolta Mr. Crepsley. – Mert többet tudok a vérszipolyokról, mint ők. És az invesztitúrám miatt – meglepő, mennyivel több tudást várnak el az embertől, ha odakint mozog a világban. – Gavner Purl beszámolt róla. Gratulálok – mondta Mr. Crepsley hűvösen. – Nem értesz egyet – jegyezte meg Kurda. – Semmi ilyet nem mondtam. – Nem volt rá szükség. Rá van írva az arcodra. De én nem bánom. Nem te vagy az egyeden, aki ellenzi. Hozzá vagyok szokva a vitákhoz. – Bocsánat, de mit jelent az, hogy "invesztitúra"? – kottyantottam közbe. – Így nevezik, amikor valaki feljebb kerül a szervezetben – magyarázta Kurda. Fesztelenül, többnyire mosolyogva, csillogó szemmel beszélt. Gavnerre emlékeztetett engem, és az első pillanattól kezdve nagyon bírtam őt. – Milyen magasra mész? – kérdeztem. – A csúcsra – felelte mosolyogva. – Herceget fognak csinálni belőlem. Nagyszabású ceremónia lesz, sok hűhó meg hajcihő. – Elfintorodott. – Attól félek, unalmas lesz, de nincs mit tenni. Évszázados hagyományok, betartandó szabályok és a többi. – Nem kellene ilyen lekicsinylően beszélned az invesztitúrádról – mordult rá Mr. Crepsley. – Ez nagyon nagy megtiszteltetés. – Tudom – sóhajtotta Kurda. – Csak szeretném, ha nem kerekítenének ekkora feneket ennek. Nem tettem semmi rendkívülit. – Hogy lesz valakiből vámpír herceg? – kérdeztem. – Miért? – kérdezett vissza csillogó szemmel Kurda. – Szívesen folyamodnál a címért? – Dehogy – nevettem el magam. – Csak kíváncsi vagyok. – Nincs állandó, meghatározott módja – válaszolta. – Ahhoz, hogy tábornok lehess, megszabott ideig tanulnod kell, és annak rendje és módja szerint le kell tenned a vizsgákat. A hercegeket ezzel szemben időnként és különböző okokból választják. Egy herceg többnyire olyasvalaki, aki sok

csatában kitűnt, s ezzel kiérdemelte társai bizalmát és csodálatát. Az egyik nagy tekintélynek örvendő herceg jelöli a címre. Ha a többi herceg is egyetért vele, az illető automatikusan hercegi rangra emelkedik. Ha valakinek ellenvetése van, a tábornokok szavaznak, és a többségi döntés határozza meg az illető sorsát. Ha két vagy több herceg ellenzi, akkor elvetik a javaslatot. – Nekem éppen csak hogy sikerült bejutnom – mesélte vigyorogva. – A tábornokok ötvennégy százaléka gondolja úgy, hogy alkalmas vagyok a hercegi címre. Ami azt jelenti, hogy kettőből majdnem egy úgy gondolja, hogy nem vagyok az! – Ez volt minden idők legszorosabb szavazása – jegyezte meg Mr. Crepsley. – Kurda földi időszámítás szerint mindössze százhúsz éves, vagyis vámpíremlékezet óta az egyik legfiatalabb herceg lesz. Sok tábornok úgy tartja, túl fiatal, semhogy tiszteletet parancsoló lehessen. Ha megválasztják, akkor engedelmeskedni fognak neki – ehhez kétség sem fér –, de nem örülnek neki túlságosan. – Jól van, elég! – kuncogott Kurda. – Ne magyarázkodj a nevemben. Még a végén azt fogja hinni ez a fiú, hogy a korom miatt elleneztek. Gyere ide, Darren. – Amikor megálltam mellette, behajlította a jobb karját és megmutatta kidudorodó bicepszét. – Mi a véleményed? – Nem valami nagy – feleltem kertelés nélkül. – A vámpírok istenei óvjanak bennünket az őszinte gyerekektől! – kurjantotta vidáman. – De igazad van – tényleg nem valami nagy. A többi hercegnek olyan karizma van, mint egy-egy tekegolyó. A hercegek mindig is a legnagyobb, legkeményebb, legbátrabb vámpírok közül kerültek ki. Én vagyok az első, akit emiatt jelöltek. – És megveregette a saját fejét. – Az eszem miatt! – Úgy érted, te okosabb vagy, mint mindenki más? – Sokkal – mondta, aztán elfintorodott. – Nem igazán – sóhajtotta. – Csak többet használom az eszemet, mint mások. Nem hiszem, hogy a vámpíroknak olyan mereven kellene ragaszkodniuk a régi dolgokhoz, ahogy most teszik. Szerintem nekünk is el kellene mozdulnunk egy huszonegyedik századi életmód bevezetése felé. És mindennél jobban hiszek abban, hogy mindent el kellene követnünk a békekötésért szakadár testvéreinkkel – a vérszipolyokkal. – A békeszerződés aláírása óta Kurda az első vámpír, aki érintkezik a vérszipolyokkal – morogta Mr. Crepsley. – Érintkezik? – kérdeztem tétován. – Találkozgattam velük – magyarázta Kurda. – Az elmúlt

harminc-negyven év nagy részét azzal töltöttem, hogy felkutattam őket, beszélgettem és ismerkedtem velük. Így szereztem a sebhelyeimet is. – És mutatóujjával megütögette a bal arcát. – Bele kellett mennem, hogy megjelöljenek... annak a jele, hogy felajánlottam magam nekik, bízva a könyörületességükben. Végre rájöttem, honnan voltak olyan ismerősek a hegek – hasonlókat láttam egy emberen, akit hat évvel ezelőtt vett üldözőbe Murlough, az őrült vérszipoly! A hagyománytisztelő vérszipolyok mindig megjelölték zsákmányukat, mielőtt végeztek velük, méghozzá mindig három karcolást ejtve a bal arcukon. – A vérszipolyok nem különböznek oly sokban tőlünk, mint ahogy a vámpírok többsége gondolja – folytatta Kurda. – Sokan boldogan visszatérnének az egy akolba. Kompromisszumot kell kötnünk velük – bizonyos kérdésekben mindkét félnek engednie kell –, de én biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni, és újra együtt tudunk majd élni velük, s ők velünk. – Ez áll a jelölése hátterében – mondta Mr. Crepsley. – A tábornokok közül sokán – de ötvennégy százalékuk feltétlenül – úgy vélik, ideje lenne kibékülni a vérszipolyokkal. A vérszipolyok megbíznak Kurdában, de ódzkodnak attól, hogy tárgyalásokba bocsátkozzanak más tábornokokkal. Ha Kurda herceg lesz, akkor teljhatalommal fog rendelkezni a tábornokok felett, és a vérszipolyok tudják, hogy egyetlen tábornok sem tagadja meg egy herceg parancsát. Ezért ha ő küld hozzájuk egy vámpírt a feltételek megvitatására, a vérszipolyok meg fognak bízni az illetőben, és hajlandók lesznek a tárgyalások megkezdésére. Nagyjából így lehet összefoglalni a dolgot. – Te nem helyesled a tervet, ugye, Larten? – kérdezte Kurda. Mr. Crepsley zavarba jött. – Sok minden van a vérszipolyokban, amit csodálok, és sohasem elleneztem, hogy folytassunk tárgyalásokat a köztünk tátongó szakadék áthidalására. De azt már nem szívesen venném, ha szószólójuk akadna a hercegek között. – Arra gondolsz, hogy engem használnának arra, hogy meggyőződéseikből többet erőltessenek ránk, mint mi rájuk? – kérdezte Kurda. – Valami ilyesmire. – Én egyenlő tagokból álló törzset szeretnék létrehozni – rázta meg a fejét Kurda. – Nem fogok semmi olyan változtatást erővel keresztülvinni, amivel a többi herceg és a tábornokok nem értenek egyet.

– Ebben az esetben sok szerencsét kívánok neked. De az én tempómhoz kicsit túl gyorsra veszed az iramot. Ha tábornok lennék, minden erőmmel ellened kampányolnék. – Remélem, elég sokáig fogok élni, hogy bebizonyíthassam, teljesen alaptalan az irántam tanúsított bizalmatlanságod – sóhajtotta Kurda, majd hozzám fordult. – Te mit gondolsz, Darren? Eljött az ideje, hogy változtassunk? – Nem tudok eleget a vámpírokról, sem a vérszipolyokról ahhoz, hogy véleményem lehessen – feleltem némi habozás után. – Ilyen nincs – fortyant fel Kurda. – Mindenkinek joga van ahhoz, hogy véleménye lehessen. Ki vele, Darren, halljuk, mit gondolsz. Szeretem tudni, mások mit forgatnak a fejükben. Sokkal egyszerűbb és biztonságosabb lenne az élet, ha mindannyian kimondanánk azt, amit gondolunk. – Hát – kezdtem lassan –, nekem nem nagyon tetszik az az ötlet, hogy kössünk egyezséget a vérszipolyokkal. Szerintem gonosz dolog megölni azokat az embereket, akikből vért szívunk. De ha te rá tudod venni őket, hogy ne öljenek, az csak jó lehet. – Ennek a fiúnak van sütnivalója – közölte Kurda, és rám kacsintott. – Azzal, amit most mondtál, dióhéjban összefoglaltad az én érvelésemet. Csakugyan nagyon sajnálatos dolog embereket gyilkolni, és éppen ebben a kérdésben kell a vérszipolyoknak engedményt tenniük, ha azt akarják, hogy az egyezség létrejöjjön köztünk. De ha nem állnak szóba velük és nem nyerjük el a bizalmukat, akkor sohasem fognak felhagyni a gyilkolással. Nem érné meg bizonyos szokásainkról lemondani, ha ezzel gátat szabhatunk a véres gyilkosságoknak? – Tökéletesen egyetértek – feleltem. – Hurm! – mordult fel Mr. Crepsley, és tovább nem volt hajlandó vitázni a dologról. – Egyébként nem rejtőzködhetek örökké – folytatta Kurda. – Ideje visszatérni, és elhárítani az újabb kérdéseket. Biztos, hogy nincs semmi mondanivalód számomra a törpe személlyel és az üzenetével kapcsolatban? – Sajnos nincs – közölte Mr. Crepsley szokatlan tömörséggel. – Nos, jó. Gondolom, majd megtudom, amikor meg kell jelennem a Hercegek Termében, ahol személyesen fogok találkozni vele. Remélem, jól érzed magad a Vámpírok Hegyében, Darren. Egyszer, majd ha lecsillapodik ez a zűrzavar, össze kell jönnünk, hogy egy jót cseteljünk. – Benne vagyok – mondtam.

– Larten – tisztelgett Mr. Crepsleynek Kurda. – Kurda. Azzal kiment. – Kedves fickó ez a Kurda – jegyeztem meg. – Tetszik nekem. Mr. Crepsley lapos pillantást vetve rám végigsimított a bal arcát elcsúfító hosszú forradáson, aztán elgondolkodva nézte az ajtót, amely mögött Kurda eltűnt, és ismét csak annyit mondott: – Hurm!

Eltelt pár hosszú, nyugodt éjszaka. Harkatot ott fogták a Hercegek Termében, hogy válaszoljon a kérdésekre. Gavnert lefoglalták a tábornoki teendői, és csak akkor láttuk, amikor visszavánszorgott aludni a koporsójához. Többnyire a Khledon Lurt Teremben időztem Mr. Crepsleyvel – rengeteg megbeszélni való témája akadt régi barátaival, akiket sok-sok éve nem látott –, vagy odalent tébláboltunk a raktárak valamelyikében hármasban Sebával. Az öreg vámpírt szinte mindenkinél jobban feldúlta Harkat üzenete. Ő, mint a hegy második legöregebb vámpírja – a korelnök a nyolcszáz évesnél is idősebb Paris Skyle herceg volt – az egyetlen, aki itt tartózkodott, amikor sok száz évvel ezelőtt Mr. Tiny itt járt, és azt a híres bejelentését tette. – Sok mai vámpír már nem hisz a régi mítoszokban – mondta. – Azt gondolják, mi találtuk ki Mr. Tiny figyelmeztetését, hogy a fiatal vámpírokat ijesztgessük vele. Pedig én még az arcára is emlékszem. Meg arra is, hogyan visszhangzottak a szavai a Hercegek Termében, és hogy a nyomukban milyen félelem fogott el mindannyiunkat. A Vérszipolyok Ura attól kezdve nem volt többé holmi legendás alak. Valóságossá vált. És most, a jelek szerint, közeledik. Seba elnémult. Már csak ímmel-ámmal kortyolgatta bögréjéből a meleg sört. – Még nem érkezett meg – jegyezte meg találóan Mr. Crepsley. – Mr. Tiny olyan öreg, mint maga az idő. Ha ő azt mondja, hogy közeledik az éjszaka, lehet, hogy még évszázadok vagy évezredek telnek el, mire megérkezik. Seba csak a fejét ingatta. – Évszázadok álltak a rendelkezésünkre ahhoz, hogy elhatározzuk magunkat, és megküzdjünk a vérszipolyokkal. Végeznünk kellett volna

velük, tekintet nélkül a következményekre. Jobb az emberek kezétől a kihalás szélére kerülni, mint ha a vérszipolyok irtanak ki bennünket írmagostul. – Ostoba beszéd! – csattant fel Mr. Crepsley. – Szívesebben próbálok szerencsét a Vérszipolyok mitikus Urával, mint egy hegyes karóval hadonászó hús-vér emberrel. És te is. Seba mogorván bólintott, és kortyolt egyet a söréből. – Lehet, hogy igazad van. Öreg vagyok. Már nem fog úgy az eszem, mint régen. Talán csak öreges aggodalmaskodás, amit érzek. Mindazonáltal... Mindenki hasonlóan pesszimista véleményeket hangoztatott. Még azok is ilyen "mindazonáltal"-lal vagy "mégis"-sel vagy "de azért"-tel fejezték be a mondókájukat, akik nyíltan gúnyolódtak holmi Vérszipolyok Uráról szóló rémhíreken. A feszültség szinte tapinthatóvá vált a hegy homályos járatainak és termeinek levegőjében, rátelepedett a jelenlévőkre, és valósággal fojtogatta őket. Minden jel szerint egyedül Kurda Smahltot nem zavarták a szállongó hírek. Attól számítva, hogy Harkat elmondta a rábízott üzenetet, a harmadik éjszakán úgy jelent meg a hálókamránk előtt, mintha mi sem történt volna. – Köszöntelek benneteket – mondta komoran, majd hangnemet váltott. – Két zaklatott éjszaka van a hátam mögött, de lassan elrendeződnek a dolgok, és így sikerült néhány órára szabaddá tennem magam. Gondoltam, végigviszem Darrent a termeken. – Szuper! – kiáltottam boldogan. – Úgy volt, hogy Mr. Crepsley vezet körbe, de sohasem jött össze. – Nem bánod, Larten, ha én viszem végig Darrent? – kérdezte Kurda. – A legkevésbé sem – válaszolta Mr. Crepsley. – Végtelenül megtisztelő, hogy a nagy méltóságok egyike időt szakít rá, hogy küszöbönálló invesztitúrája ellenére túravezetőnek ajánlkozzék. Kurda ügyet sem vetett a vámpír hangjából kiérződő maró gúnyra. – Ha akarsz, te is csatlakozhatsz hozzánk – ajánlotta szívélyesen. – Köszönöm, de nem – mosolygott összepréselt szájjal Mr. Crepsley. – Oké – felelte Kurda. – Nem tudod, mit veszítesz. Felkészültél, Darren? – Felkészültem – válaszoltam, s azzal elindultunk. Kurda először a konyhákat mutatta meg nekem. Óriási barlangok voltak ezek, mélyen a termek alatt. Hatalmas tüzek lobogtak bennük fényesen. A Vezérkar tanácskozása idején a Szakácsok éjjel-nappal

váltották egymást. Ugyanis csak így tudták ellátni élelemmel a vendégeket. – Máskor sokkal nagyobb itt a nyugalom – magyarázta Kurda. – Rendszerint mindössze harminc bentlakó vámpír tartózkodik a hegyben. Ha nem a megszabott időben, a többiekkel együtt eszel, akkor gyakran egyedül kell főznöd magadra. A konyhák részlegétől a tenyésztelepre mentünk, ahol a birkákat, kecskéket és teheneket tartották, illetve tenyésztették. – Sohasem tudtunk annyi tejet és húst felhalmozni, hogy jóltartsuk vele az összes vámpírt – magyarázta Kurda, amikor megkérdeztem, miért tartanak élő állatot a hegyben. – Ez itt nem szálloda, ahol szükség esetén feltárcsázod a szállítót, és feltöltöd a készleteket. Az élelmiszer ideszállítása rengeteg vesződséggel jár. Egyszerűbb, ha magunk neveljük az állatokat, és magunk vágjuk le, ha kell. – És mi a helyzet az embervérrel? – kérdeztem. – Azt honnan szerzitek be? – Nagylelkű véradóktól – mondta Kurda, és kacsintott hozzá. (Csak jóval később jöttem rá, hogy kitért a kérdés elől.) A legközelebbi állomásunk a hamvasztó volt. Itt hamvasztották el azokat a vámpírokat, akik a hegyben haltak meg. – És mi van, ha valaki nem akarja elégettetni magát? – kérdeztem. – Akármilyen furcsa, de a vámpírok nem szokták azt kérni, hogy a földbe temessék őket – válaszolta elgondolkodva Kurda. – Talán mert életük során túl sok időt töltöttek koporsóban. Mindemellett ha valaki el akarja temettetni magát, tiszteletben tartják a kívánságát. Nem is olyan régen még egy föld alatti folyóba bocsátottuk alá a holttesteket, ahol aztán elmosta őket a víz. Messze odalent a termek alatt van egy barlang, abban található az egyik legnagyobb folyó forrása. Ez az Utolsó Út Terme, amit ma már nem használunk. Majd megmutatom, ha eljutunk egyáltalán arrafelé. – Miért mennénk arra? – kérdeztem. – Azt hittem, azokat a járatokat csak a hegybe való ki-be járásra használják. – Az egyik hobbim a térképkészítés – világosított fel Kurda. – Szeretnék évtizedekre érvényes, pontos térképeket rajzolni a hegyről. A termekkel könnyű dolgom van, de a járatok már jóval több nehézséget jelentenek. Azokat még sohasem térképezték föl, és számos közülük nagyon rossz állapotban van. Valahányszor visszajövök ide, mindig igyekszem eljutni ezekre a helyekre, hogy folytassam a még feltáratlan részek feltérképezését, de sajnos nincs annyi időm erre a munkára, mint szeretném. És még kevesebb lesz, ha herceg leszek.

– Érdekes hobbinak hangzik – mondtam. – Elkísérhetlek a legközelebbi térképrajzoló utadra? Szeretném látni, hogy megy az ilyesmi. – Komolyan érdekel? – kérdezte meglepetten. – Miért ne érdekelne? Erre már elnevette magát. – Ahhoz vagyok szokva, hogy valahányszor térképekről kezdek beszélni, a vámpírok szeme lecsukódik. Az efféle földi dolgok nem nagyon érdeklik őket. Úgy tartják, hogy a térképek az embereknek valók. A legtöbben a veszélyek ellenére szívesebben fedeznek föl maguk új területeket, semhogy térkép alapján közelítsék meg a céljukat. A Hamvasztó Terem egy tágas, magasba nyúló, repedésekkel tarkított mennyezetű, nyolcszöglető üreg volt. A közepén egy gödröt pillantottam meg – itt hamvasztották el a halott vámpírokat –, a túloldalán pedig állatcsontokból kifaragott, hosszú, göcsörtökkel teli lóca állt. Két nő és egy férfi ült a lócán, egymás közt sugdolózva, a lábuknál pedig egy kisgyerek játszott a szanaszét heverő állati csontokkal. Nem hasonlítottak a vámpírokra – véznák és beteges külsejűek voltak, sima hajuk a fejükhöz tapadt, a ruha rongyokban lógott rajtuk, a bőrük halottsápadt és száraz, a szemük pedig kísértetiesen színét vesztett. Amikor beléptünk, a felnőttek felálltak, megragadták a gyereket, és a terem hátuljában nyíló ajtón át sietve visszavonultak. – Kik voltak ezek? – kérdeztem. – A kamra őrei – válaszolta Kurda. – Ők is vámpírok? – faggatóztam tovább. – Nem tűntek azoknak. És azt hittem, én vagyok az egyedüli gyerek a hegyben. – Te vagy – mondta Kurda. – Akkor ki... – Később kérdezz! – rivallt rám szokatlanul éles hangon Kurda. Látva megrökönyödésemet, bocsánatkérően rám mosolygott. – Mesélek majd, ha véget ért az utunk – mondta halkan. – Nem szerencsés ezen a helyen emlegetni őket. Nem vagyok ugyan babonás természetű, de ha az őrökről van szó, nem szívesen hívom ki a sorsot magam ellen. (Jóllehet felcsigázta a kíváncsiságomat, még sokáig semmit sem tudtam meg ezekről a furcsa "őrökről", mivel a körsétánk végére nem voltam olyan állapotban, hogy bármit is kérdezzek, és tökéletesen megfeledkeztem róluk.) Annyiban hagytam hát az Őrök dolgát, és alaposabban szemügyre vettem a hamvasztógödröt, amely nem volt más, mint egy földbe vájt, sekély mélyedés. A fenekén felhalmozott levelek és gallyak arra vártak,

hogy meggyújtsák őket. Hatalmas fazekak sorakoztak a gödör körül, mindegyikben furkósbotszerű husánggal. Megkérdeztem, mire valók. – Mozsártörők, a csontoknak – felelte Kurda. – Miféle csontoknak? – A vámpírok csontjainak. A csontok nem égnek el a tűzben. Ha már kialudt a tűz, kiveszik a csontokat, berakják az edényekbe, és a mozsártörőkkel porrá törik. – És mi történik a porral? – kérdeztem tovább. – Azzal sűrítjük be a denevérhúslevest – válaszolta nagy komolyan Kurda, majd elzöldülő arcomat látva elnevette magát. – Csak tréfáltam! A port kiszórják a Vámpírok Hegye környékén szüntelenül fújó szélbe, kiszabadítva ezáltal a halott vámpír szellemét. – Nem tudom, szeretném-e, hogy velem is ez történjen – jegyeztem meg. – Jobb, mint eltemetni valakit, hogy szétrágják a férgek – jelentette ki Kurda. – Bár ami engem illet, én azt szeretném, ha annak idején kitömnének. – Kicsit várt, aztán újra harsány nevetésben tört ki. A hamvasztót magunk mögött hagyva átmentünk a három tornaterembe (egyenkénti nevük Basker Wrent, Rush Flon'x és Oceen Pird volt, de a vámpírok csak tornatermeknek hívták őket). Szerettem volna megnézni a játéktermeket is, de miközben arrafelé mentünk, Kurda megállt egy kis ajtó előtt, fejet hajtott, lehunyta a szemét, és ujjhegyeivel megérintette a szemhéjait. – Miért csináltad ezt? – tudakoltam. – Ez a szokás – felelte, és továbbment. Én ott maradtam, a kis ajtót bámulva. – Ennek a teremnek mi a neve? – szóltam utána. Kurda habozott. – Oda ne menj be – mondta végül. – Miért ne? – makacskodtam. – Az ott a Halál Terme – felelte csendesen. – Egy másik hamvasztó? Megrázta a fejét. – Kivégzőkamra. – Kivégző? – Most már igazán kíváncsi lettem. Kurda látta rajtam, és felsóhajtott. – Be akarsz menni? – Lehet? – Lehet, de nem valami szívderítő látvány. Jobb volna továbbmenni a

tornatermek felé. Egy ilyen figyelmeztetés csak arra volt jó, hogy még jobban izgasson, mi rejtőzhet az ajtó mögött! Ezt látva Kurda kinyitotta, és bevezetett a terembe. A félhomályban először azt hittem, senki sincs odabent. De aztán észrevettem az egyik fehér bőrű őrt, aki a hátulsó fal árnyékában gubbasztott. Már épp meg akartam kérdezni Kurdától, kicsoda ő, de a tábornok gyorsan megrázta a fejét, és halkan odasúgta: – Itt aztán végképp nem óhajtok beszélni róluk! Én semmi szörnyűséget nem találtam ebben a teremben. A padló közepébe mélyített gödröt és a falak mentén sorakozó könnyű faketreceket leszámítva a terem üres volt és jellegtelen. – Mi olyan szörnyű ezen a helyen? – kérdeztem. – Mindjárt megmutatom – szólt Kurda, és a gödör széléhez vezetett. Amikor lenéztem a sötét mélybe, hegyes karók tucatjait pillantottam meg, melyek a padlóból kiállva fenyegetően meredeztek a mennyezet felé. – Nyársak! – kiáltottam elfúló lélegzettel. – Igen – felelte Kurda halkan. – Innen származik a szívet átdöfő nyárs legendája. Ha egy vámpírt behoznak a Halál Termébe, berakják a falak mentén sorakozó, erre szolgáló ketrecek egyikébe, amelyet kötelekkel a gödör fölé húznak. Aztán a magasból leejtik az illetőt, és a karók felnyársalják. Gyakran lassú és kínos halál vár a vámpírra, és az sem szokatlan, hogy háromszor vagy négyszer kell leejteni, mire meghal. – De hát miért? – kérdeztem döbbenten. – Kiket ölnek meg itt? – Az öreg vagy megrokkant, valamint a megtébolyodott és árulóvá vált vámpírokat – adta meg a pontos feleletet Kurda. – Az öreg vagy nyomorékká vált vámpírok maguk kérik, hogy öljék meg őket. Amíg elég erősek, szívesebben vívnak halálos küzdelmet, vagy veszik be magukat a vadonba, hogy vadászat közben érje utol őket a halál. De akiknek már nincs annyi erejük vagy képességük, hogy állva fogadják a végzetes csapást, azt kérik, hogy eljöhessenek ide, ahol szemtől szembe, bátran fogadhatják a halált. – Ez rettenetes! – kiáltottam. – Nem volna szabad megölni az öregeket! – Egyetértek – felelte Kurda. – Szerintem ez a vámpír nemesség félreértelmezése. Annak, aki öreg és beteg, még sok kincs lehet a tarsolyában, és személy szerint én a vámpírkor legvégső határáig szeretnék élni. A legtöbben azonban osztják a régi felfogást, mely szerint csak addig érdemes élni, míg győzik erővel, és képesek gondoskodni magukról. Az őrült vámpírokkal más a helyzet – folytatta. – A vérszipolyokkal ellentétben mi nem eresztjük őket szabadjára, hogy gátlástalanul kínozzák

és gyilkolják a zsákmányul ejtett embereket. És mivel nehéz őket fogságban tartani – egy őrült vámpír foggal-körömmel át tudja rágni magát akár a kőfalon is –, úgy bánunk el velük a leghumánusabban, ha kivégezzük őket. – Kényszerzubbonyba kellene bújtatni őket – javasoltam. – Olyan kényszerzubbonyt még nem találtak föl, amely egy vámpírt féken tudna tartani – jelentette ki zord mosollyal Kurda. – Hidd el nekem, Darren, könyörületes cselekedet egy őrült vámpírral szemben, ha megölik – egyrészt általában a világ, másrészt a saját érdekében. Ugyanez a helyzet az áruló esetében – tette hozzá –, ámbár ilyenek csak kivételesen akadtak közöttünk. A hűség mindenekfelett jellemző ránk – íme, a régi szabályokhoz való szigorú ragaszkodás egyik nagy előnye. A vérszipolyokat leszámítva – őket is árulóknak nevezték, amikor elszakadtak tőlünk, és nagyon sokat elfogtak és megöltek közülük – mindössze hat árulót végeztek ki itt azalatt az ezernégyszáz esztendő alatt, amióta vámpírok élnek ezen a helyen. Egész testemben remegve bámultam le a nyársakra, s elképzeltem magam, amint egy ketrecben megkötözve lógok a gödör felett, s várom, hogy mikor zuhanok le. – Bekötik a szemüket? – kérdeztem. – Az őrült vámpírokét igen, mert ezt diktálja a könyörület. De akik maguk választják a Halál Termét, nem akarják, hogy bekössük a szemüket – szembe akarnak nézni a halállal, hogy megmutassák, nem félnek tőle. Az árulókat viszont arccal felfelé kötözik a ketrecbe, hogy a nyársak a hátukon fúródjanak be. Nagy szégyen egy vámpírra nézve, ha nyársakkal ütött hátsebeibe hal bele. – Én akkor is inkább háttal szeretnék rájuk zuhanni, mint szemből – horkantam fel. – Remélhetőleg se egyik, se másik módon nem jutsz ide – mosolygott Kurda. Aztán megveregette a vállamat, és így folytatta: – Ez baljós hely, jobb elkerülni. Gyere, játsszunk inkább valamit! – És gyorsan kituszkolt a Halál Terméből, magára hagyva odabent rejtélyes őrét, a ketreceket és a nyársakat.

A tornatermek irdatlan nagy barlangok voltak, telis-tele jókedvű, harsány kiáltásokat hallató vámpírokkal. Épp ez kellett nekem, hogy a

hamvasztóban és a Halál Termében tett látogatásom után kicsit magamhoz térjek. Mindhárom tornateremben különböző versenyek zajlottak, melyek elsősorban a testi erők összemérését célozták – birkózás, ökölvívás, karate, súlyemelés stb. –, de szimultán sakkmérkőzések is folytak, mivel az is fejleszti az ember reakcióképességét, és élesíti az elméjét. Kurda a birkózók pástja közelében talált ülőhelyet, és onnan figyeltük, hogyan próbálják a vámpírok a szőnyegre vinni vagy kituszkolni a ringből ellenfeleiket. Gyorsan kellett tekingetni ide-oda, hogy követni tudjuk az eseményeket – a vámpírok gyorsabbak, mint az emberek. Olyan volt, mintha benyomott gyorsítógombbal néznék egy harci játékot a videón. A menetek nemcsak gyorsabbak voltak, mint ahogy az emberek játsszák, hanem sokkal vadabbak is. Egész éjszaka napirenden voltak a csonttörések, vérző arcok és sebek. Mint Kurdától megtudtam, ezeknél súlyosabb sérülések is elő-előfordulnak időnként – meg is ölhetnek valakit e játékokban, vagy olyan súlyos sérülést szenvedhet, hogy innen egyenesen a Halál Termébe vezet az útja. – Miért nem viselnek védőöltözetet? – kérdeztem. – Nem hisznek benne – felelte Kurda. – Inkább bezúzatják a koponyájukat, de nem vesznek föl sisakot. Néha az az érzésem, hogy egyáltalán nem ismerem a saját népemet – tette hozzá komor sóhajjal. – Talán jobb lett volna, ha megmaradok embernek. Elsétáltunk egy másik ringhez. Ebben lándzsákkal döfködték egymást a vámpírok. Némileg emlékeztetett a vívásra – az győzött, aki háromszor megszúrta vagy megvágta az ellenfelét –, csak sokkal veszélyesebb és véresebb játék volt. – Ez borzasztó! – kiáltottam elakadó lélegzettel, látva, amint az egyik vámpír felsőkarja szabályosan szétnyílik egy nagy erejű vágás nyomán. Ő meg nevetve gratulált ellenfelének a szépen bevitt támadáshoz. – Hát még ha a komoly mérkőzéseket látnád – szólalt meg egy hang a hátunk mögött. – Ez még csak a bemelegítés. Amint megfordultam, egy félszemű, vörösesszőke hajú vámpírt pillantottam meg; sötétkék bőrzubbonyt és nadrágot viselt. – Szemgolyózásnak hívják ezt a játékot, mert annyian veszítjük el benne az egyik vagy mindkét szemüket – tette hozzá, mintegy tájékoztatásul. – Maga is így vesztette el az egyik szemét? – kérdeztem, megbámulva bal oldali üres szemgödrét, és a körülötte éktelenkedő forradásokat. – Nem – felelte kuncogva. – Egy oroszlánnal vívott küzdelemben.

– Komolyan? – néztem rá elhűlve. – Komolyan. – Darren, bemutatom Vanez Blane-t – mondta Kurda. – Vanez, bemutatom... – ...Darren Shant – bólintott rá Vanez, és nyújtotta a kezét. – Már ismerlek a szállongó hírekből. Rég volt, hogy egy korodbeli megtette az utat a Vámpírok Hegyére. – Vanez az egyik játékmester – világosított fel Kurda. – Maga felügyel a mérkőzésekre? – kérdeztem. – Felügyeletről szó sincs – válaszolta Vanez. – A játékokba még a hercegek se szólhatnak bele. A vámpírok szüntelenül harcolnak – ez a vérünkben van. Ha nem itt, ahol el tudjuk látni a sérüléseiket, akkor odakint, a szabad ég alatt, ahol segítség híján könnyen elvérezhetnek. Én csak rajta tartom a szemem az eseményeken, ennyi az egész – fejezte be mosolyogva. – És ő készít fel a vámpírokat a küzdelemre – közölte Kurda. – Vanez az egyik legjobb oktató. Az utóbbi évszázadokban a tábornokok többsége nála tanulta a küzdősportokat. Magamat is beleértve. – Megdörzsölte a tarkóját, és vágott egy fintort. – Még mindig neheztelsz, Kurda, amiért egyszer leütöttelek egy buzogánnyal? – érdeklődött udvariasan Vanez. – Nem lett volna rá esélyed, ha előre tudom, mi az – vágta rá mogorván Kurda. – Azt hittem, egy füstölőedényt tartasz a kezedben! Vanez a térdét csapkodta nevettében. – Fényes pofa voltál mindig, Kurda – kivéve, ha harci eszközöket kellett a kezedbe venned. Az egyik legrosszabb növendékem volt – fordult hozzám. – Szívós volt, sovány, amellett izmos, és fürge, mint az angolna, de irtózott attól, hogy összevérezze a kezét. Nagy kár, mert ha rászánja magát, csodákat tudott volna művelni a lándzsával. – Semmi nagyszerűt nem látok abban, hogy az ember egy küzdelemben elveszítse a fél szemét – hördült fel Kurda. – Pedig van benne, feltéve, hogy te vagy a győztes – ellenkezett Vanez. – Minden sebesülés elfogadható, amíg győztesként kerülsz ki a harcból. Még egy félórán keresztül figyeltük, hogyan aprítják egymást a vámpírok – amíg ott voltunk, senkinek sem ütötték ki a szemét –, azután Vanez körbevezetett minket a tornatermeken, s közben elmagyarázta, milyen játékok vannak, azok hogyan szolgálják az állóképesség növelését, s készítenek fel a kinti világban való életre. A falakon mindenféle fegyverek lógtak – a nagyon régiektől egészen a

mindennaposan használt darabokig –, és Vanez elmondta, melyik micsoda és hogyan kell használni. Némelyiket le is vette, hogy megmutassa, hogyan kell bánni vele. Félelmetes pusztító szerszámok voltak – fűrészfogas élű lándzsák, éles szekercék, hosszú, villogó pengéjű kések, súlyos buzogányok, pengeélű bumerángok, melyekkel akár nyolcvan méterről is lehetett ölni, vastag tüskékkel kivert bunkósbotok, kőfejű pörölyök – egyetlen jól irányzott ütéssel be lehetett volna zúzni velük egy vámpír koponyáját. Egy idő után felfigyeltem rá, hogy a fegyverek között nincs egyetlen puska, se íj, se nyílvessző. Megkérdeztem, miért hiányoznak ezek a fegyvertárból. – A vámpírok csak kézitusát vívnak – közölte Vanez. – Nem használunk lőfegyvereket, például puskát, íjat vagy parittyát. – Soha? – kérdeztem. – Soha – felelte határozottan. – A kézifegyverekbe vetett bizalom számunkra szent dolog – akárcsak a vérszipolyok számára. Élete végéig megvetés övezné azt a vámpírt, aki puskát vagy íjat venne a kezébe. – Régebben még szigorúbban vették ezeket a dolgokat – szólt közbe Kurda. – Két évszázaddal ezelőttig egy vámpír csak saját készítésű fegyvert használhatott. Minden vámpírnak magának kellett megmunkálnia a késeit, lándzsáit és furkósbotjait. Ma már szerencsére nem így van, használhatunk boltban vásárolt eszközöket is. De sokan még ma is ragaszkodnak a régi szokáshoz, s így a Vezérkar ülése idején használt fegyverek túlnyomó része kézzel gyártott. A fegyvereket elhagyva megálltunk egy sor egymást részben átfedő, keskeny palló mellett. Vámpírok lépkedtek át egyensúlyozva egyikről a másikra, miközben hosszú, legömbölyített végű rudakkal igyekeztek letaszítani a velük szembejövő másik vámpírt. Megérkezésünkkor hatan foglalatoskodtak ezzel, de pár perc leforgása alatt mindössze egy maradt állva közülük – egy nő. – Szép volt, Arra – tapsolt Vanez. – Mindig csodáltam a bámulatos egyensúlyérzékedet. A vámpírnő leugrott a pallóról, egyenesen mellénk. Fehér blúz és nyersszínű nadrág volt rajta. Hosszú fekete haját hátul összekötve viselte. Nem tűnt különösebben csinosnak – az arca kifejezetten durva vonású és viharvert volt –, de már oly régóta csakis csúf, sebhelyes vámpírpofát láttam magam körül, hogy egyenesen filmcsillag szépségűnek láttam a nőt. – Kurda, Vanez – üdvözölte a vámpírokat, majd hideg, szürke szemét rám szegezve szinte egykedvűen tette hozzá: – És te vagy Darren Shan. – Darren, bemutatom Arra Sailst – mondta Kurda. Nyújtottam a kezem,

de a nő ügyet sem vetett rá. – Arra nem fog kezet azokkal, akiket nem tisztel – súgta Vanez. – És csak nagyon keveseket tisztel közülünk – tette hozzá Kurda fennhangon. – Velem továbbra sem vagy hajlandó kezet fogni, Arra? – Sohasem fogok kezet azzal, aki nem harcol – vetette oda Arra. – Ha herceg leszel, meghajlok előtted és teljesítem a parancsaidat, de kezet nem fogok veled soha, még ha kivégzéssel fenyegetnek is. – Nem hinném, hogy a választáson Arra rám szavazott – jegyezte meg derűsen Kurda. – Én sem szavaztam rád – közölte csúfondáros vigyorral Vanez. – Most láthatod, Darren, milyen egy átlagos napom – nyögött fel Kurda. – A vámpírok fele boldogan dörgöli az orrom alá, hogy nem szavazott rám, míg a többiek, akik viszont rám szavaztak, nyilvánosan nem merik bevallani, nehogy kitegyék magukat a másik tábor megvetésének. – Ne is törődj vele – kuncogott Vanez. – Ha herceg leszel, mindannyian kénytelenek leszünk hajbókolni előtted. Csak addig köszörüljük rajtad a nyelvünket, amíg megtehetjük. – Tilos kicsúfolni egy herceget? – kérdeztem. – Nem kifejezetten tilos, csak nem szokás – válaszolta Vanez. Alaposan szemügyre vettem Arrát, mialatt ő egy szilánkot távolított el botja egyik gömbölyű végéből. Éppoly keménynek látszott, mint akármelyik férfi vámpír – ha nem volt is olyan tagbaszakadt, mint ők, és izmok tekintetében sem maradt el tőlük. Mialatt figyelmesen néztem őt, eszembe jutott, milyen kevés női vámpírral találkoztam. Meg is kérdeztem erről. Szavaim nyomán hosszú csend támadt. A két férfi zavarát látva már arra gondoltam, ejtem a témát, de ekkor Arra huncutul rám nézett, és azt mondta: – A nőkből nem lesznek jó vámpírok. Az egész klán meddő, így sokunk számára nem tűnik vonzónak ez az élet. – Meddő? – kérdeztem vissza. – Nem lehetnek gyerekeink – magyarázta. – Hogyhogy... senkinek közületek? – A vérünkkel függ össze a dolog – vette át a szót Kurda. – A vámpírok se nemzeni, se kihordani nem tudnak gyermeket. Csak úgy tölthetjük fel sorainkat, ha embereket vérezünk meg. Szólni se tudtam a megdöbbenéstől. Természetesen már régen fel kellett volna tűnnie, hogy miért nincsenek vámpírgyerekek, és miért vág mindenki olyan meglepett arcot, amikor összetalálkozik egy fiatal

félvámpírral. De annyi minden mással volt tele a fejem, hogy valójában sohasem gondolkodtam el ezen a dolgon. – Ez a szabály a félvámpírokra is vonatkozik? – kérdeztem. – Attól tartok – nézett rám összeráncolt homlokkal Kurda. – Larten sohasem beszélt róla? Dermedten ráztam a fejem. Nem lehetnek gyerekeim! Erre nemigen gondoltam – tekintve, hogy az emberekhez mérten ötöd olyan lassan öregszem, gondoltam, jó sokára lesz, mire elérem azt a kort, hogy szülő lehessek –, de mindig azt hittem, van rá esélyem. Ijesztő volt a tudat, hogy sohasem leszek egy fiú vagy egy lány apja. – Baj – mormolta Kurda. – Nagyon nagy baj. – Miért? – kérdeztem. – A vámpírok kötelesek minden ilyesmiről tájékoztatni az újoncokat, mielőtt összevegyítik a vérüket az övékével. Többek között ezért sem vérezünk meg szinte soha gyerekeket – azt akarjuk, hogy az új vámpírok tisztában legyenek azzal, mibe egyeznek bele, és ennek mi az ára. Már az is elég nagy baj volt, hogy egy korodbeli fiúéval vegyítette össze a vérét, de hogy fel sem világosított a dolgokról... – Kurda komoran ingatta a fejét, és tétova pillantásokat váltott Arrával és Vanezzel. – Be kell számolnod erről a hercegeknek – húzta az orrát Arra. – Igen, tájékoztatni kell őket, de biztos vagyok benne, Larten feltett szándéka, hogy maga mondja el nekik – felelte Kurda. – Megvárom, míg ő hozza szóba a dolgot. Nem volna tisztességes beleavatkozni, mielőtt ő maga előadhatná a saját álláspontját. Ugye, ti ketten szintén ehhez fogjátok tartani magatokat? Vanez bólintott, és néhány pillanatnyi kivárás után Arra is követte példáját. – De ha nem hozza szóba hamarosan... – morogta fenyegetően. – Nem értem – szóltam közbe. – Mr. Crepsley bajba fog kerülni amiatt, amiért vért adott nekem? Kurda újabb pillantásokat váltott Arrával és Vanezzel. – Talán nem – felelte, igyekezve jelentéktelen dolognak feltüntetni az egész ügyet. – Larten agyafúrt öreg vámpír. Ismeri a dörgést. Biztos vagyok benne, hogy tud a hercegeket is kielégítő magyarázattal szolgálni. – Mondd csak – szólalt meg Vanez, mielőtt feltehettem volna egy újabb kérdést –, nincs kedved kipróbálni magad Arrával? – Úgy érti, álljak ki vele a pallókra? – kérdeztem elszörnyedve. – Biztosan találnánk egy neked való botot. Te hajlandó lennél, Arra? Nincs kifogásod az ellen, hogy egy nálad kisebb ellenféllel küzdjél meg?

– Szokatlan élmény lesz – felelte elgondolkodva a vámpírnő. – Nálam jóval nagyobb férfiakkal való küzdéshez vagyok szokva. Érdekes lesz, ha most egy kisebbel kell elbánnom. Fölugrott a palánkokra, és botját megpörgette a feje fölött, majd a két karja alatt. Olyan gyorsan pörgette, hogy szemmel nem is tudtam követni, és már azon gondolkoztam, talán mégse kellene kiállnom ellene; de ha most meghátrálok, gyávának fognak tartani. Vanez kerített nekem egy kellően kis botot, és pár percen keresztül mutogatta, hogyan kell használnom. – Fogd középen – tanácsolta –, így mindkét végével támadhatsz. Ne lengesd túlságosan, mert úgy az ellenfél könnyebben talál rajtad szabad támadási felületet. Célozz a lábára és a gyomrára. A fejével ne foglalkozz – túl alacsony vagy, hogy olyan magasra célozz. Próbáld elbuktatni. Menj rá a térdére és a lábujjaira – ezek a leggyengébb pontok. – És mi van az önvédelemmel? – szólt közbe Kurda. – Szerintem az még fontosabb. Arrát tizenegy éve senki sem verte meg a pallókon. Azt mutasd meg neki, Vanez, hogyan védje ki, hogy Arra bezúzza a koponyáját, a többi nem érdekes! Vanez megmutatta, hogy kell kivédeni a mélyütéseket, oldalvágásokat és a fejre célzott csapásokat. – A dolognak az a trükkje, hogy mindeközben meg kell őrizned az egyensúlyodat – mondta. – Nem a földön harcolsz. Nem elég pusztán kivédeni egy ütést – szilárdan kell állnod a lábadon, hogy felkészülten fogadhasd a következőt. Néha jobb bekapni egy ütést, mint elhajolni előle. – Mesebeszéd – horkant fel Kurda. – Igenis mindig hajolj el előle, Darren. Nem szeretnélek hordágyon visszaszállítani Lartenhez! – Ugye, nem fog komolyan megütni? – néztem rájuk ijedten. – Persze, hogy nem – nevetett Vanez. – Kurda csak rád akar ijeszteni. Nem fog kesztyűs kézzel bánni veled – Arra képtelen könnyedén venni a dolgokat –, de biztos vagyok benne, hogy nem akar komoly kárt tenni benned. – Fölpillantott Arrára, és csak az orra alatt dörmögve tette hozzá: – Legalábbis remélem!

Kibújtam a cipőmből, és felmásztam a deszkapallókra. Egy-két percig szoktattam magam hozzájuk, ide-oda csúszkáltam, s közben arra figyeltem, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat. A bot nélkül könnyű

volt – a vámpíroknak kiváló az egyensúlyérzékük –, de vele már nem annyira. Majdnem leestem, amikor gyakorlásképpen suhintottam vele egyet-kettőt. – Rövideket döfj! – kiáltotta Vanez, és előreugrott, hogy elkapjon. – Véged van, ha ilyen lengőütésekkel próbálkozol! Úgy tettem, ahogy Vanez tanította, és csakhamar rájöttem a dolog csínjára-bínjára. Még egy rövid ideig ugrabugráltam egyik pallóról a másikra, aztán néhány guggolás és szökdelés után készen álltam a viadalra. A pallók közepén találkoztunk, és köszönésképpen összeütöttük a botjainkat. Arra mosolygott – nyilván nem sokra tartotta az esélyeimet. Aztán egy lendülettel eltávolodtunk egymástól, és Vanez tapsa megadta a jelt a harc megkezdéséhez. Arra rögtön támadott, és botja végével hasba szúrt. Amikor elléptem előle, vadul megforgatta botját a levegőben, és lesújtott vele a fejemre – de teljes erőből! Szerencsére időben emeltem föl a botomat, hogy hárítsam az ütést, de annak ereje az ujjaimtól kezdve az egész testemet elérte, annyira, hogy térdre kényszerültem tőle. A kezem megcsúszott a boton, de még elértem, mielőtt kiesett volna az ujjaim közül. – Meg akarod ölni? – kiáltotta Kurda dühösen. – Kisfiúk, akik nem tudják magukat megvédeni, ne jöjjenek fel a pallókra – rikoltotta vissza Arra. – Na, ennek én véget vetek – jelentette ki bőszen Kurda, és nagy léptekkel megindult felém. – Ahogy óhajtod – felelte Arra, és botját leeresztve hátat fordított nekem. – Ne! – mordultam fel, s talpra szökkenve a magasba emeltem a botomat. Kurda megtorpant. – Darren, nem muszáj... – De én akarom – szakítottam félbe, majd odakiáltottam Arrának: – Gyerünk... felkészültem. Arra mosolyogva fordult felém, de ez a mosoly már inkább csodálatot, semmint gúnyt fejezett ki. – A félvámpírban van kurázsi! Jó tudni, hogy a fiú nem teljesen gerinctelen. Akkor hát lássuk, mi kell ahhoz, hogy inába szálljon a bátorsága! Újra támadott, ezúttal rövid, váltakozó irányból jövő ütésekkel, jobbról balra ugorva, minden előzetes figyelmeztetés nélkül. Amennyire tőlem telt, kivédtem az ütéseit, de jutott belőlük mindkét karomra és vállamra is.

Lassan, a testemet védve visszahátráltam egészen a palló végéig, majd amikor egy nagy ívű ütéssel megcélozta a lábamat, elugrottam előle. Arra nem számított az ugrásra, és ez kibillentette az egyensúlyából. Ezt a pillanatot használtam ki, hogy bevigyem az első ütésemet, és keményen rávágtam a bal combjára. Nem okozhattam vele súlyos sérülést, de nem számított rá, ezért meglepetésében felordított. – Darrennél a találat! – ujjongott Kurda. – Itt nincs pontozás – förmedt rá Arra. – Jó lesz vigyáznod magadra, Arra – nevetett Vanez, és csak úgy csillogott az ép fél szeme. – Az az érzésem, a fiú el fog páholni. Soha többé nem dughatod be a képedet a tornatermekbe, ha egy tizenéves félvámpír kölyök ellátja a bajodat a pallókon. – Azon az éjszakán, amelyiken vereséget szenvedek egy ilyen kölyöktől, nyugodtan beszíjazhatsz a Halál Termének egyik ketrecébe, és lehajíthatsz a nyársakra – vetette oda Arra. Most már tényleg dühös volt – nem örült neki, hogy azok odalent heccelődnek vele –, és amikor legközelebb rám nézett, már nem volt mosoly az arcán. Óvatosan mozogtam. Tudtam, egy jó ütés még nem jelent semmit. Ha elbízom magam, és ellankad a figyelmem, pillanatok alatt végez velem. Amikor átlépett, és szembefordult velem, én hátráltam. Hagytam, hadd jöjjön pár méterrel közelebb, s akkor átugrottam egy másik pallóra. Néhány távolodó lépés után átugrottam egy következő, majd ismét egy másik pallóra. Abban reménykedtem, hogy ezzel felbosszantom Arrát. Ha a végletekig el tudom odázni az összecsapást, talán kijön a sodrából, és elkövet valami butaságot. Csakhogy a vámpírok legendásan türelmes lények, és ez alól Arra sem volt kivétel. Úgy jött a nyomomban, mint macska a veréb után, ügyet sem vetve az odalent összeverődött bámészkodók csúfolódására – várta, hogy mikor unok rá az összecsapást elodázó taktikámra, s jön el az alkalmas pillanat, amikor lesújthat rám. Végül beszorított egy sarokba, és nem volt mese, harcolnom kellett. Bevittem néhány mélyütést – a lábujjaira és a térdére, ahogy Vanez tanította –, de nem volt bennük erő, s Arra rezzenéstelen arccal viselte el őket. Ahogy előrehajoltam, hogy ismét odavágjak a lábujjaira, átugrott egy másik deszkára, és botja laposabb felével rácsapott a hátamra. Felordítottam a fájdalomtól, és hasra vágódtam. A botom leesett a földre. – Darren! – kiáltotta Kurda, és odarohant. – Hagyd! – kapta el Vanez hátulról a tábornokot. – Megsebesült!

– Életben marad. Ne szégyenítsd meg ezek előtt a vámpírok előtt. Hagyd, hadd harcoljon. Kurda, bár nem szívesen, de engedett Vaneznek. Arra eközben úgy döntött, nekem már befellegzett. Ahelyett, hogy botjával végigvágott volna rajtam, benyomta a hasam alá a furkó gömbölyű végét, és úgy próbált legurítani a pallóról. Az arcán ismét ott ragyogott a mosoly. Hagytam, hadd fordítson át, de közben kézzel-lábbal erősen megkapaszkodtam a deszkába, így nem estem le. Akkor egy lendülettel körbefordultam, mígnem fejjel lefelé csüngve fölkaptam a botomat a földről, és a következő mozdulattal Arra lábikrái közé döftem, majd hirtelen csavartam rajta egyet, amitől a vámpírnő elterült. Akkorát sikoltott, hogy már azt hittem, sikerült kiütnöm és ezzel győznöm, de ő esés közben elkapta a pallót, és ugyanúgy megkapaszkodott benne, mint az imént én. A botja viszont nagyot koppant a padlón, és odébb perdült. A nézésünkre összeverődött vámpírok – lehettek már vagy húszan-harmincan – hangos tapsban törtek ki, miközben mi ketten ismét feltápászkodtunk, és árgus szemekkel figyeltük egymás mozdulatait. Fölemeltem a botomat, és mosolyogva, hetykén mondtam: – Úgy látom, ezúttal én vagyok előnyösebb helyzetben. – Nem sokáig – mordult rám Arra. – Mindjárt kitépem a kezedből azt a botot, és bezúzom vele a koponyádat! – Csak nem? – vigyorogtam. – Akkor hát lássuk – próbálja meg! Arra széttárt kezekkel közelített felém. Ami azt illeti, nem számítottam rá, hogy a botja nélkül is támadni fog, és nem is nagyon tudtam, mit tegyek most. Nem szívesen ütöttem volna meg egy fegyvertelen ellenfelet, különösen nem egy nőt. – Ha akarja, fölveheti a botját – ajánlottam fel. – A pallókat elhagyni tilos – válaszolta. – Akkor kérjen meg valakit, hogy adja fel. – Ez sincs megengedve. Meghátráltam. – Nem akarom megütni, ha egyszer nincs mivel védekeznie – mondtam. – Mi lenne, ha én is eldobnám a botomat, és puszta kézzel harcolnánk tovább? – Az a vámpír, aki elhagyja a fegyverét, bolond – közölte Arra. – Ha eldobod a botodat, le fogom nyomni a torkodon, ha végeztünk egymással idefent a pallókon, csak hogy megleckéztesselek. – Oké! – csattantam fel bosszúsan. – Legyen úgy, ahogy akarja. – Abbahagytam a hátrálást, fölemeltem a botot, és ráhúztam vele.

Arra a nyakát behúzva várta az ütést – így alacsonyabban volt a gravitációs központja, és nehezebb lett volna egy csapásra végezni vele –, ennélfogva jól meg tudtam célozni a fejét. Botom végével rácsaptam az arcára. Az első két ütés elől még el tudta rántani a fejét, de a harmadikkal képen találtam. Nem vérzett, de csúnya hurka keletkezett a nyomában. Ezúttal Arra döntött a visszavonulás mellett. Kelletlenül, a kezére és a karjaira mért kisebb ütéseimet derekasan állva, de a nagyobbak elől bölcsen kitérve, meghátrált. Korábbi fogadkozásomat feledve elbíztam magam. Azt hittem, azt csinálok vele, amit akarok. Ahelyett, hogy rászántam volna az időt, és lassan fárasztottam volna ki, gyorsan akartam végezni vele, és ez lett a vesztem. Botomat megsuhintva célba vettem oldalt a fejét, hogy odasózzak egyet a fülére. Csakhogy az ütés sem elég erős, sem elég gyors nem volt. Eltaláltam ugyan a fülét, de jóformán föl se vette. És mielőtt visszaránthattam volna a botot, Arra mindkét keze akcióba lendült. A jobbjával elkapta a bot végét, és tartotta erősen, miközben ökölbe szorított baljával állon vágott. Aztán még egyszer, de úgy, hogy a csillagokat láttam. Amikor a harmadik balegyenesre készült, gépiesen elléptem előle, s ebben a pillanatban villámgyorsan kicsavarta a kezemből a botomat. – Na! – kiáltotta diadalmasan, a feje fölött megpörgetve a botot. – Hát most ki van előnyösebb helyzetben? – Nyugi, Arra – nyögtem idegesen, és csak úgy söpörtem előle. – Emlékszik, az előbb felajánlottam, hogy vegye vissza a botját? – És én visszautasítottam – horkant fel. – Hadd kapjon egy botot, Arra – kérlelte Kurda. – Nem várhatod el tőle, hogy puszta kézzel védje magát. Ez nem volna méltányos. – Na, mi legyen, fiú? – kiáltotta Arra. – Megengedem, hogy kérj egy másik botot, ha akarod. – A hangjából ítélve nem sokra becsült volna, ha elfogadom az ajánlatát. Megráztam a fejem. Bármit odaadtam volna egy botért, de nem kérhettem kivételes kegyet, ha egyszer Arra sem kért. – Oké – mondtam –, harcolok tovább így, ahogy vagyok. – Darren! – hördült fel Kurda. – Ne légy idióta! Lépj vissza, ha nem kell másik bot. Eddig is derekasan harcoltál, és megmutattad, hogy bátor vagy. – Ha most kiszállsz, már akkor sem kell szégyenkezned – helyeselt neki Vanez. Belenéztem Arra szemébe. Tisztán láttam, ő is arra számít, hogy

visszavonulót fújok. – Nem – mondtam. – Nem hagyom abba. Addig nem szállok le ezekről a pallókról, amíg ki nem ütnek. És megindultam előre, behúzva a nyakamat, ahogy Arra tette az előbb. Ő meglepetten pislogott, aztán a magasba emelte a botot, és felkészült, hogy véget vessen a küzdelemnek. Nem tartott sokáig. A bal kezemmel még ki tudtam védeni az ütését, a második a hasamat érte, a harmadik elől elhajoltam, a negyediket pedig jobb kézzel félreütöttem. Az ötödik ütés azonban telibe találta hátul a fejemet. Szédelegve rogytam térdre. Aztán suhogó hangot hallottam, és amikor Arra botjának vastagabb vége nagyot csattant a bal arcomon, lezuhantam a földre. Arra eszméltem, hogy a mennyezetet bámulom, és körbe vagyok véve aggódó arcú vámpírokkal. – Darren? – szólongatott ijedten Kurda. – Jól vagy? – Mi... történt? – nyöszörögtem. – Leütött – felelte. – Ájultan feküdtél öt-hat percig. Már azon voltunk, hogy segítségért küldünk. A fájdalomtól összerándulva, nagy nehezen felültem. – Miért forog a szoba? – nyögtem. Vanez nevetve segített talpra állni. – Rendbe fog jönni – jelentette ki a játékmester. – Egy kis agyrázkódásba még egy vámpír se pusztult bele. Egy napig alszik, és kutya baja sem lesz. – Milyen messze van még a Vámpírok Hegye? – kérdeztem elhaló hangon. – Szegény gyerek azt se tudja, jön-e vagy megy! – rivallt rá Kurda, és már mozdult, hogy elvezessen. – Várj! – kiáltottam kissé tisztuló fejjel. Körülnéztem, nem látom-e valahol Arra Sailst, és észrevettem odafönt az egyik pallón, amint valami krémmel kenegeti összevert arcát. Kitéptem magam Kurda kezéből, odatámolyogtam a vámpírnőhöz, és amilyen szilárdan csak tudtam, megálltam előtte. – Na? – nézett rám tartózkodóan. Kinyújtottam a kezem, és azt mondtam: – Rázza meg. Arra a kezemre, aztán még kissé homályos szemembe nézett, és azt felelte: – Attól, mert egyszer jól küzdöttél, még nem vált belőled harcos. – Rázza meg! – ismételtem dühösen.

– Mert ha nem? – Akkor visszamászok a pallókra, és addig harcolok, míg meg nem teszi! – mordultam rá. Arra sokáig nézte az arcomat, aztán bólintott, és megfogta a kezemet. – Legyen veled az erő, Darren Shan – mondta mogorván. – Erő – ismételtem elgyengülve, aztán beleájultam a karjába, és attól kezdve semmiről sem tudtam egészen másnap éjszakáig, amikor magamhoz tértem a saját függőágyamban.

Két éjszakával az Arra Sailsszel való találkozásom után Mr. Crepsleyt és engem kihallgatásra rendeltek a vámpír hercegek elé. Még minden tagom sajgott, úgyhogy csak Mr. Crepsley segítségével tudtam felöltözni. Nyögve-jajgatva emeltem föl a karomat a fejem fölé – kék-zöld foltok mutatták Arra ütéseinek a nyomát. – Hogy lehettél olyan ostoba, hogy kihívtad Arra Sailst verekedni? – korholt Mr. Crepsley. Amióta csak hírét vette a vámpírnővel folytatott küzdelmemnek, megállás nélkül ugratott és csúfolódott, de én tudtam, hogy a szíve mélyén büszke rám. – Még én is százszor meggondolnám, hogy kiálljak-e vele szemtől szembe a pallókon. – Ezek szerint bátrabb vagyok magánál – vigyorogtam önelégülten. – Ne keverd össze a hülyeséget a bátorsággal – szólt rám szigorúan. – Komoly sérülést is szerezhettél volna. – Úgy beszél, akárcsak Kurda – morogtam. – Ami a vámpírok harcmodorát illeti, abban nem értek egyet Kurdával – ő pacifista, ami ellenkezik a természetünkkel –, abban viszont igazat adok neki, hogy néha jobb elkerülni az összecsapást. Reménytelen helyzetben, ha amúgy semmi sem forog kockán, csak a bolond vállalja a harcot. – Nem volt reménytelen! – fakadtam ki dühösen. – Majdnem legyőztem őt! – Veled nem lehet beszélni – felelte mosolyogva Mr. Crepsley. – De a legtöbb vámpír ilyen. Ez annak a jele, hogy már tanultál egyet-mást. És most fejezd be az öltözködést, és tedd elfogadhatóvá a külsődet. Nem várakoztathatjuk meg a hercegeket. A Hercegek Termét a Vámpírok Hegye belsejének legmagasabb szintjén alakították ki. Egyetlen bejáratához egy hosszú és széles, hegyi

őröktől őrzött folyosón át lehetett eljutni. Még nem jártam itt – erre a folyosóra csak az léphetett be, akinek a hercegek termében volt dolga. A zöld ruhás őrök minden lépésünket figyelték. Fegyvert nem vihettünk be magunkkal, és semmi olyasmit sem, amit fegyverként lehetett volna használni. Cipőt sem engedélyeztek – a sarkában könnyen el lehetett volna rejteni egy apró tőrt –, és a folyosó három különböző pontján tetőtől talpig átkutattak bennünket. Az őrök még a hajunkat is végiggereblyézték egy fésűvel, hátha hajszálvékony huzalokat rejtettünk oda! – Minek ez a felhajtás a biztonság körül? – súgtam oda Mr. Crepsleynek. – Úgy tudtam, a hercegeket minden vámpír tiszteli, és aláveti magát a parancsaiknak. – Így is van – felelte. – Leginkább a hagyomány kedvéért történik mindez. A folyosó végén beléptünk egy hatalmas barlangba, amelyben egy különös, fehéren fénylő kupola magasodott. Még soha életemben nem láttam hozzá hasonlót – a falak valósággal pulzáltak, mintha élnének, és sehol egyetlen illesztési pont vagy vonal nem látszott rajtuk. – Mi ez? – kérdeztem. – A Hercegek Terme – válaszolta Mr. Crepsley. – Miből van – kőből, márványból, vasból? – Senki sem tudja – vont vállat Mr. Crepsley. – Odavezetett a kupolához – a folyosónak ezen a felén minden őr a terembe nyíló ajtónál csoportosult –, és szólt, hogy tegyem rá mindkét kezem. – Meleg! – kiáltottam elakadó lélegzettel. – És lüktet! Mi ez? – A régi időkben a Hercegek Terme is olyan volt, mint az összes többi – mesélte Mr. Crepsley a tőle megszokott körülményes stílusban. – De aztán egy éjszaka megjelent itt Mr. Tiny, és közölte, hogy ajándékot hozott nekünk. Ez röviddel azután történt, hogy a vérszipolyok különváltak a vámpíroktól. Az "ajándék" ez a kupola volt – melyet az ő törpe népsége épített anélkül, hogy egyetlen vámpír is szemtanúja lett volna –, s hozzá a Vérkő. A kupolának és a Kőnek is varázsereje van. Mindkettő... – Larten Crepsley! Darren Shan! – kiáltotta az egyik őr. Odasiettünk. – Most bemehettek – közölte az őr, és széles lándzsája hegyével négyszer ráütött az ajtóra. Az ajtó kinyílt – pontosan úgy, mint az elektronikus vezérlésűek –, és mi beléptünk. Odabent nem égtek fáklyák, mégis olyan nappali világosság ragyogott, mint sehol másutt a hegy belsejében. Maguk a falak sugározták a fényt, hogy mitől, azt csak Mr. Tiny tudta volna megmondani. A kupola belsejében koncentrikus körökben ülőhelyek sorakoztak, mint valami

templomban. A középső, tágas térben négy fából faragott trónszék állt egy emelvényen. A négyből három trónon vámpír hercegek ültek. Mr. Crepsley korábban elmondta nekem, hogy legalább egy közülük mindig hiányzik a tanácsülésről, arra az esetre, ha valami történne a többiekkel. A falakon nem volt semmi – se festmények, se portrék, se zászlók. Szobrokat sem láttam sehol. Ez afféle tárgyalóterem volt, nem parádékra és ceremóniákra való. Az ülőhelyek legtöbbje el volt foglalva. Hátul ültek a közönséges vámpírok, középen a hegy személyzete, az őrök és hasonlók, az első üléseket pedig a vámpír tábornokok foglalták el. Mr. Crepsley és jómagam elölről a harmadik sorhoz mentünk, és beültünk a már ott várakozó Kurda Smahlt, Gavner Purl és Harkat Mulds mellé. Örültem, hogy viszontláthatom a törpe személyt. Meg is kérdeztem, mit csinált, amióta nem találkoztunk. – Kérdésekre... válaszolgattam – felelte. – Elmondtam... mindig ugyanazt... újra meg újra. – Visszajött valami az emlékeidből? – kérdeztem. – Nem. – Pedig nagyon igyekezett – nevetett Gavner, és előrehajolva megszorította a vállamat. – Halálra gyötörtük Harkatot a kérdéseinkkel, hogy megpróbáljuk emlékezésre bírni. De neki egy árva panaszszó sem hagyta el a száját. Én az ő helyében már réges-rég kiborultam volna. Még aludni sem hagyták! – Nincs szükségem... sok alvásra – mondta szégyenlősen Harkat. – Felépültél mar az Arrával vívott csörtéből? – kérdezte Kurda. – Hallottam róla! – kiáltott közbe Gavner, még mielőtt válaszolhattam volna. – Mi a mennyet képzeltél? Inkább dobjanak egy skorpiókkal tele gödörbe, mint hogy felugorjak a pallókra Arra Sailsszel! Láttam, hogyan vert pacallá egy éjjel húsz harcedzett vámpírt! – Jó ötletnek tűnt – vigyorogtam. Gavnernek el kellett válnia tőlünk, mert fontos tárgyalása volt néhány tábornokkal – a vámpírok szünet nélkül életbe vágóan fontos kérdésekről tárgyaltak egymással a Hercegek Termében –, és mialatt várakoztunk, Mr. Crepsley még elmondott egyet-mást a kupoláról. – Varázsereje van. Sehol másutt nem lehet bejutni, csak az egy szem ajtón át. Se szerszámmal, se robbantással, se savval nem lehet rést ütni a falain. Ez a kőkeményebb anyag, amit ember vagy vámpír valaha is ismert. – Honnan származik? – kérdeztem. – Nem tudjuk. A törpe népség hozta lezárt vagonokban. Hónapokba

telt, mire laponként fölvontatták. Nekünk nem volt szabad néznünk, ahogy a lapokat összeillesztik. Azóta számtalanszor megvizsgálták a legkiválóbb építészeink, de senki sem tudta megfejteni a titkát. Az ajtaját csak vámpír herceg tudja kinyitni – folytatta. – Vagy úgy, hogy két tenyerét közvetlenül az ajtó lapjára fekteti, vagy a trónszékén ülve, tenyerét erősen rányomva a két karfára. – Biztosan elektronikus vezérlés? – jegyeztem meg. – A panelek "olvassák le" az ujjlenyomataikat, igaz? Mr. Crepsley megrázta a fejét. – A termet évszázadokkal ezelőtt építették, amikor az embereknek még fogalmuk sem volt az elektronikáról. Vagy paranormális módon működik, vagy olyan technológiával, amely sokkal, de sokkal fejlettebb, mint bármi, aminek a létezéséről tudunk. Látod azt a vörös követ, ott a hercegek mögött? – kérdezte. Az emelvény mögött öt méterre, egy oszlop tetején ovális, nagyjából két futballabdányi méretű kő csücsült. – Az ott a Vérkő. Ő a kulcsa a kupola rejtélyének, de nemcsak annak, hanem a vámpírok hosszú élettartamának is. – A micsodának? – kérdeztem. – A hosszú élettartamnak. Annak, hogy ilyen sokáig élünk. – Mi köze lehet egy kőnek a hosszú élethez? – kérdeztem zavartan. – A kő többféle célt szolgál – fejtegette. – Amikor a többiek befogadnak maguk közé egy vámpírt, az illetőnek oda kell állnia a Kő elé, és rá kell helyeznie mindkét kezét. A Kő olyan simának látszik, mint egy üveggolyó, holott éles, mint a legélesebb borotva. Érintésre kiserken a vér, ezt a Kő felissza – innen ered a neve –, s eközben örökre bekapcsolja az illető vámpírt a klán mentális közösségébe. – Mentális közösségébe? – ismételtem, s közben ki tudja, hányadszor sóhajtottam fel magamban, hogy miért nem tud Mr. Crepsley egyszerűbb szavakat használni. – Azt tudod, hogy hogyan kutatják fel gondolatban a vámpírok azokat, akikkel össze vannak kötve? – Igen. – Nos, a trianguláció módszerét használva a Kő útján át megkereshetjük és meg is tudjuk találni azokat, akikkel nem vagyunk összekötve. – Triangu... micsoda? – nyögtem elkeseredetten. – Tegyük fel, hogy te egy valódi vámpír vagy, akinek a vérét felitta a Kő – kezdte magyarázni. – Amikor egy vámpír a vérét adja, egyúttal a

nevét is megadja, amelynek alapján attól kezdve a Kő és a többi vámpír felismeri őt. Ha én meg akarlak keresni, miután teljes jogú vámpír lettél, elég, ha ráteszem a kezem a Vérkőre, és közben a nevedre gondolok. A Kő másodperceken belül megmutatja nekem a pontos helyedet, bárhol ezen a kerek világon. – Akkor is, ha én nem akarom, hogy megtaláljanak? – kérdeztem. – Akkor is. De a helyzeted meghatározása nem volna elég – mire odaérek, már lehet, hogy továbbálltál onnan. Ezért van szükség a triangulációra, azaz a háromszögelésre, amely pusztán annyit jelent, hogy a dologhoz hárman kellenek. Ha én meg szeretnélek találni, érintkezésbe kell lépnem valakivel, akivel összeköttetésben állok – például Gavnerrel –, és gondolatban közölnöm kell vele a te hollétedet. Ezek után az én vezetésemmel a Vérkövön keresztül ő meg fog találni téged. Egy darabig szótlanul töprengtem a hallottakon. A rendszer valóban szellemes volt, de észrevettem néhány hátulütőjét is. – Bárki használhatja a Vérkőt, ha meg akar találni egy vámpírt? – tudakoltam. – Bárki, akiben megvan a mentális keresés képessége – felelte Mr. Crepsley. – Még egy ember vagy egy vérszipoly is? – Nagyon kevés embernek van olyan fejlett elméje, hogy a Követ használhassa, de a vérszipolyok képesek rá – válaszolta a vámpír. – Ebben az esetben nem jelent veszélyt a Kő? – faggatóztam. – Ha egy vérszipoly tenné rá a kezét, nem tudna minden egyes vámpír nyomára bukkanni – vagy legalább azokéra, akiket névről ismer –, és nem vezethetné el hozzájuk a társait is? Mr. Crepsley ajkán zord mosoly jelent meg. – Látom, hiába páholt el Arra Sails, az agyadat nem érte kár. Jól okoskodsz – a Vérkő a vámpírfaj végét jelenthetné, ha rossz kezekbe kerülne. A vérszipolyok hajtóvadászatot rendezhetnének ellenünk. Még azokat is megtalálnák, akiknek a nevét nem tudják, mert a Kő nemcsak a neve, de a tartózkodási helye alapján is megmutatja a vámpírt a keresőjének, aki ezek után még akár Angliában vagy Amerikában, vagy a világ bármely pontján is a nyomára tud bukkanni, és oda irányíthatja a társait. Ezért őrizzük ilyen gondosan a Követ, amely sohasem kerülhet ki a kupola biztonságos belsejéből. – Nem lenne egyszerűbb összetörni? Kurda, aki eddig csak hallgatta a beszélgetésünket, elnevette magát. – Évtizedekkel ezelőtt ugyanezt javasoltam én is a hercegeknek. A Kő

ugyanúgy ellenáll minden eszköznek vagy robbanószernek, mint a kupola fala, de ez még nem jelenti azt, hogy lehetetlen volna biztonságosan megszabadulni tőle. Hajítsátok be a nyavalyást egy tűzhányóba, vagy vessétek a legmélyebb tenger fenekére, könyörögtem nekik, de hallani sem akartak semmi ilyesmiről. – Miért nem? – kérdeztem. – Számos oka van – válaszolta Mr. Crepsley, megelőzve Kurdát. – Először is a Kő segítségével meg lehet találni a hiányzó vagy bajba került vámpírokat, no meg azokat, akik megőrültek, és szabadon járnak-kelnek. Jó tudni, hogy több is összeköt bennünket a klánnal, mint pusztán a hagyomány, hogy mindig számíthatunk segítségre, ha úgy élünk, ahogy kell, és büntetésre, ha nem. A Kő megtart bennünket a kiszabott úton. Másodszor, aVérkőre szükség van a kupola ajtajának működtetéséhez. Amikor egy vámpírból herceg lesz, a Kőnek létfontosságú szerepe van a szertartás menetében. Az illető vámpír két másik herceggel együtt körülállja a Követ. Egyik kezükből mindketten vért adnak neki, míg a másik kezüket mindnyájan a Kőre fektetik. A vér a régi hercegekből átáramlik az új hercegbe, majd a Kőbe, és újra vissza. A ceremónia végére már az új herceg működtetheti a terem ajtaját. A Kő nélkül csak névleg lenne herceg. Van egy harmadik oka is, hogy miért nem semmisítjük meg a Vérkőt. A Vérszipolyok Ura miatt – mondta elsötétülő arccal. – A mítosz szerint ha a Vérszipolyok Ura hatalomra kerül, el fogja törölni a vámpírfajt a föld színéről, ám a Vérkő révén eljöhet az éjszaka, amikor feltámadunk. – Hogy lehet az? – kérdeztem. – Nem tudjuk – felelte Mr. Crepsley. – De pontosan ezeket a szavakat használta Mr. Tiny, és mivel a Kő ereje is az övé, nem árt figyelni arra, amit mond. Most még inkább védelmeznünk kell a Követ, mint eddig bármikor. Harkat üzenete a Vérszipolyok Uráról sok vámpírt szíven ütött és elbátortalanított. Amíg a Kő itt van, addig reménykedhetünk. Ha most eltávolítanánk innen, azzal csak tápot adnánk a félelemnek. – Ó, te kriptatöltelék! – fortyant fel Kurda. – Kinek van ideje efféle ósdi mítoszok hallgatására? Meg kell szabadulnunk a Kőtől, le kell zárnunk a kupolát, és építenünk kell egy új termet a hercegeknek. Mindentől eltekintve ez az egyik fő oka, amiért a vérszipolyok nem hajlandók egyezséget kötni velünk. Nem akarnak ők is rákapcsolódni Mr. Tiny varázskütyüjére, és ugyan ki vethetné ezt a szemükre? Félnek összekapcsolódni a Kővel – ha megtennék, többé sohasem válhatnának külön a vámpírok családjától, mert a Kő segítségével mindig a nyomukban lehetnénk. Ha viszont megszabadulnánk a Kőtől, visszatérhetnének

hozzánk, és azzal megszűnnének vérszipolyok lenni. Egyetlen hatalmas vámpírcsalád lennénk, és egy csapásra eltűnne a Vérszipolyok Urának fenyegetése. – Ez azt jelenti, hogy ha herceg leszel, attól kezdve törekedni fogsz a Kő megsemmisítésére? – kérdezte Mr. Crepsley. – Megemlítem mint lehetőséget – bólintott Kurda. – Ez kényes kérdés, nem is számítok rá, hogy a tábornokok beleegyeznek, de idővel, a vérszipolyokkal folytatott tárgyalásaink előrehaladtával azt remélem, ők is csatlakoznak az elgondolásomhoz. – Világosan megmondtad ezt, amikor a megválasztásodat kérted? – kérdezte Mr. Crepsley. – Hát, nem, de ezt nevezik politikának – feszengett Kurda. – Van, hogy bizonyos dolgokat el kell hallgatni. Nem hazudtam. Ha valaki megkérdezte volna, mit gondolok a Kőről, elmondtam volna nekik. De hát... nem kérdezték – fejezte be akadozva. – Politika! – hördült fel Mr. Crepsley. – Szomorú nap virrad ránk, vámpírokra, amikor a hercegeink önként besétálnak a politika hitvány kelepcéjébe. – Orrát a magasba emelve hátat fordított Kurdának, és tekintetét előre, az emelvényre szegezte. – Kihoztam a sodrából – súgta oda nekem Kurda. – Őt könnyű kihozni a sodrából – válaszoltam vigyorogva. Aztán megkérdeztem, nekem is össze kell-e kapcsolódnom a Vérkővel. – Addig valószínűleg nem, amíg egészen nem válsz vámpírrá – felelte Kurda. – A múltban a félvámpíroknak is megengedték, de akkor is csak kivételes helyzetben. Szerettem volna még többet is megtudni a titokzatos Vérkőről és a kupolával kapcsolatban, de ebben a pillanatban egy komoly képű tábornok súlyos botjával ráütött az emelvény padlójára, és elkiáltotta a nevemet, valamint Mr. Crepsleyét. Eljött a hercegekkel való találkozás pillanata.

A három szolgálatban lévő herceg Paris Skyle, Mika Ver Leth és Nyíl volt. (A távollévőt Vancha Marchnak hívták.) Paris Skyle-nak hosszú, ősz szakálla és lengő fehér haja volt, a jobb füle hiányzott, és a nyolcszáz vagy még annál is több esztendejével ő számított a legöregebb élő vámpírnak. Mindenki tisztelte, és nemcsak kora

és rangja, hanem ifjúkori hőstettei miatt is. A legendák szerint Paris Skyle mindenütt megfordult, és mindent végigcsinált. Sok különös történet keringett róla – hogy Kolumbusszal együtt hajózott át Amerikába, s ő vezette be a vámpirizmust az Újvilágban; hogy ő is ott harcolt Jeanne d'Arc oldalán (bizonyára mint vámpír szimpatizáns), és ő ihlette Bram Stoker hírhedt Drakuláját. Mindez persze nem jelentette azt, hogy e történetek ne lennének igazak – a vámpírok már a puszta létezésüknél fogva is különös teremtmények. Mika Ver Leth a maga "csekély" kétszázhetven évével a legfiatalabb vámpír herceg volt. Fényes fekete hajával és átható pillantású szemével hollóra emlékeztetett, ráadásul általában feketében is járt. Még Mr. Crepsleynél is szigorúbbnak látszott – a homloka és a szája környéke csupa-csupa ránc volt –, komorságáról az jutott eszembe, hogy igen ritkán mosolyoghat, vagy talán soha. Nyílnak, a vaskos felépítéső, kopasz vámpírnak mindkét karját és oldalt a fejét nyílvesszőket ábrázoló tetoválások díszítették. Félelmetes harcos hírében állt, a vérszipolyok iránti gyűlöletéről legendák keringtek. Mielőtt tábornokká választották volna felesége is volt, emberek közül való asszony; egy vérszipoly ölte meg, aki azért jött, hogy megküzdjön Nyíllal. Akkor ő visszatért a vámpírok közé; megfontolt volt és magának való, és szorgalmasan készült a tábornokságra. Azóta minden mást kizárva csak a munkájának élt. Mindhárom herceg jól megtermett, izmos férfi volt. Még a vén Paris Skyle is úgy nézett ki, mint aki könnyedén fel tudna dobni akár fél kézzel is egy ökröt a vállára. – Köszöntelek, Larten – állapodott meg Paris barátságos, meleg tekintete Mr. Crepsley arcán, miközben elgondolkodva simogatta hosszú ősz szakállát. – Öröm itt látni téged a Hercegek Termében. Nem reméltem, hogy még egyszer láthatom az arcodat. – Megfogadtam, hogy visszajövök – felelte Mr. Crepsley, és meghajolt a herceg előtt. – Nem is kételkedtem benne – mosolygott Paris. – Csak nem gondoltam, hogy még életben leszek, és személyesen köszönthetlek itt. Rég elhullattam már a csikófogaimat. Az éjszakáim meg vannak számlálva. – Túlélsz mindannyiunkat, Paris – felelte Mr. Crepsley. – Meglátjuk – sóhajtotta. Aztán rám szegezte a pillantását, miközben Mr. Crepsley meghajolt a másik két herceg előtt. Amikor a vámpír újra megállt mellettem, az öreg herceg ismét megszólalt: – Ő pedig nyilván az

inasod – Darren Shan. Gavner Purl elismerően nyilatkozott róla. – Jó vérű, erős szívű fiú – mondta Mr. Crepsley. – Ügyes inas, egy éjjel első osztályú vámpír válik majd belőle. – Na igen, majd egy éjjel! – horkant fel Mika Ver Leth, olyan szemmel nézve végig rajtam, ami cseppet sem esett jól. – Most még csak egy fiú! Nem olyan idők járnak ránk, hogy gyerekeket fogadjunk be magunk közé. Mi ütött beléd, hogy... – Kérlek, Mika – szakította félbe Paris Skyle. – Ne szóljunk elhamarkodottan. Mi itt mindnyájan tudjuk, milyen ember Larten Crepsley. Adjuk meg neki azt a tiszteletet, amit megérdemel. Nem tudom, miért döntött úgy, hogy egy gyereknek ad vért, de biztos vagyok benne, hogy magyarázattal fog szolgálni. – Szerintem akkor is őrültség manapság – morogta Mika Ver Leth. Paris megvárta, míg elhallgat, s akkor újra felém fordult. – Bocsáss meg, Darren, amiért ilyen udvariatlannak mutatkozunk – szólt mosolyogva. – Nem szoktunk gyerekekkel beszélni. Régen volt, amikor utoljára jelent meg előttünk gyerek. – Én valójában már nem vagyok gyerek – motyogtam. – Nyolc esztendeje lettem félvámpír. Nem tehetek róla, hogy a testem nem öregedett. – Épp erről van szó! – hördült fel Mika Ver Leth. – Az a vámpír tehet róla, aki megvérezett. Ő... – Mika! – szólt rá élesen Paris. – Ez a nemes jellemű, köztiszteletben álló vámpír és az inasa bizalommal állt a színünk elé, hogy elnyerjék a jóváhagyásunkat. Akár megadjuk nekik, akár nem, udvarias bánásmódot érdemelnek, nem pedig goromba felelősségre vonást. Főleg nem a társaik előtt. Mika összeszedte magát, felállt, és meghajolt felénk. – Bocsánat – mondta összeszorított foggal. – Tiszteletlen hangot ütöttem meg. Nem teszem többet. Halk moraj futott végig a termen. A sustorgásból ítélve merőben szokatlan dolognak számított, hogy egy herceg bocsánatot kérjen alacsonyabb rangútól, kivált ha az illető már tábornok sem volt. – Nos, Larten – mondta Paris, miközben székeket hoztak előre nekünk. – Üljetek le, és meséld el, mi történt veled, amióta utoljára találkoztunk. Leültünk, és Mr. Crepsley elmesélte a történetét. Beszámolt a hercegeknek arról, hogy beállt a Cirque Du Freak társulatába, hogy hol mindenütt járt, ki mindenkivel ismerkedett össze. Amikor a Murlough-val való találkozás került sorra, kérte, hadd beszéljen róla csak és kizárólag a

hercegeknek. Suttogva számolt be nekik az őrült vérszipolyról, és arról, hogy miként végeztünk vele. A hercegeket feldúlta a hír. – Aggasztó – töprengett fennhangon Paris. – Ha a vérszipolyok megtudják, ürügyként használhatják egy háború kirobbantására. – Hogy tehetnék? – felelte Mr. Crepsley. – Én már nem tartozom a klánhoz. – Ha kellőképpen feldühödnek, előfordulhat, hogy átsiklanak ezen az apró részleten – vélekedett Mika Ver Leth. – Amennyiben a Vérszipolyok Uráról szóló hír igaz, akkor nagyon oda kell figyelnünk mindenre, ami összefügg az unokafivéreinkkel. – Ezzel együtt én mégsem hiszem azt, hogy Larten hibázott – szólalt meg most első ízben Nyíl. – Más volna a helyzet, ha tábornok lenne, de mint szabad embert nem kötik a törvényeink. Az ő helyében én ugyanezt tettem volna. Tapintatosan járt el. Nem hinném, hogy hibáztathatjuk őt emiatt. – Nem – csatlakozott hozzá Mika is. Majd rám nézve hozzátette: – Emiatt nem. Most, hogy Murlough ügye lekerült a napirendről, visszaültünk a székünkre, s olyan hangosan szólhattunk, hogy a teremben ülők mindnyájan hallhassák. – És most térjünk vissza az inasod dolgára – mondta fennhangon, komor ábrázattal Paris Skyle. – Mindnyájan tudjuk, hogy a világ nagyot változott az elmúlt pár évszázadban. Az emberek jobban védelmezik egymást, és a törvényeik is szigorúbbak, különösen a gyerekeik vonatkozásában. Ezért nem vérezünk már meg gyerekeket. Igaz, a múltban is csak ritkán folyamodtunk ehhez. Kilencven éve vettünk be utoljára gyereket magunk közé. Mondd el nekünk, Larten, miért döntöttél úgy, hogy szakítasz ezzel az újabb hagyománnyal. Mr. Crepsley megköszörülte a torkát, majd egyenként farkasszemet nézett a hercegekkel, mígnem tekintete végül megállapodott Mika arcán. – Nincs rá megalapozott okom – mondta nyugodtan, mire a teremben kiáltozás támadt, s a nyomában fojtott hangú, izgatott társalgás vette kezdetét. – Csendet kérek! – kiáltotta Paris, mire azon nyomban néma csend lett. – Kérlek, Larten, hagyd most a tréfát – fordult vissza hozzánk bosszús arccal. – Nem adhattál vért csak úgy, szórakozásból, egy gyereknek. Kellett, hogy valami oka legyen. Talán megölted a szüleit, és úgy érezted, neked kell felnevelni őt? – Élnek a szülei – közölte Mr. Crepsley.

– Mindkettő? – szólt közben éles hangon Mika. – Igen. – Ezek szerint keresik őt? – tudakolta Paris. – Nem. Megrendeztük Darren halálát. El is temették őt. Halottnak hiszik. – Ezt legalább jól csináltad – mormolta Paris. – De miért kellett egyáltalán megvérezned? – Mivel Mr. Crepsley nem felelt, hozzám fordult. – Nos, Darren? Te tudod, miért vérezett meg? Abban a reményben, hogy ezzel kihúzom a vámpírt a csávából, azt feleltem: – Megtudtam az igazságot róla, s így részben talán önvédelemből tette – azt gondolhatta, vagy az inasává kell tennie, vagy meg kell ölnie. – Ez érthető indok – vélekedett Paris. – Csak nem az igazság – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Egyáltalán nem féltem attól, hogy Darren leleplez. Valójában csak azért jött rá az igazságra velem kapcsolatban, mert megpróbáltam megvérezni egy barátját, egy vele egyidős fiút. A teremben ismét felcsapott a lárma, és ezúttal hosszú percekbe telt, mire a hercegek le tudták csillapítani a kedélyeket. Amikor végre helyreállt a rend, Paris az eddiginél jóval aggodalmasabb arccal folytatta a kérdezősködést. – Meg akartál vérezni egy másik fiút? Mr. Crepsley bólintott. – De az ő vérét megfertőzte a gonosz – nem lett volna jó vámpír belőle. – Tehát ha jól értem, megpróbáltál megvérezni egy fiút, de nem tudtad; a barátja rájött, úgyhogy helyette beléje csorgattál vámpírvért? – morogta Mika. – Nagyjából így lehetne összefoglalni a dolgot – hagyta jóvá Mr. Crepsley. – Még hozzátartozik, hogy sietve kellett megvéreznem, anélkül, hogy feltárhattam volna előtte a teljes igazságot magunkról, ami megbocsáthatatlan hiba volt. Csak annyit hozhatok fel mentségemül, hogy előzőleg hosszasan megfigyeltem, és a véradás idején már meggyőződtem a becsületességéről és a jellemességéről. – Mi vitt az első fiúhoz – a rossz vérűhöz? – kérdezte Paris. – Tudta, hogy ki vagyok. Egy régi könyvben megtalálta a képemet, amit még akkor rajzoltak rólam, amikor a Vur Horston nevet használtam. Kérte, hogy hadd lehessen az inasom. – Nem mondtad el neki, hogy nálunk mi a szokás? – nézett rá szigorúan Mika. – Nem mondtad meg neki, hogy nem szoktunk gyerekekből vámpírt

csinálni? – Próbáltam, de... – Mr. Crepsley csüggedten rázta a fejét. – Az egész olyan volt, mintha nem lennék ura az akaratomnak. Tudtam, hogy rosszat teszek, de ha nem lett volna gonosz a vére, megvéreztem volna. Nem tudom megmagyarázni, miért, mert magam sem értem. – Ennél elfogadhatóbb magyarázattal kell szolgálnod – figyelmeztette Mika. – Nem tudok – válaszolta halkan Mr. Crepsley. – Nincs elfogadható magyarázatom. Ekkor halk, udvarias köhintés hallatszott a hátunk mögül, és Gavner Purl lépett elő. – Közbenjárhatok a barátom érdekében? – kérdezte. – A legnagyobb mértékben – felelte Paris. – Örömmel meghallgatjuk a szavaidat, ha azok a helyzet tisztázását szolgálják. – Ezt nem tudhatom, annyit mindenesetre megjegyeznék, hogy Darren nem közönséges fiú – kezdte Gavner. – Megtette a nagy utat a Vámpírok Hegyéhez – nem kis teljesítmény az ő korában –, és útközben megküzdött egy medvével, amit egy vérszipoly vére megmérgezett. És bizonyára hallottatok a pár éjszakával ezelőtti, Arra Sailsszel vívott mérkőzéséről. – Hallottunk – kuncogott Paris. – Darren ügyes és bátor, agyafúrt és becsületes fiú. Hiszem, hogy jó vámpír lesz belőle. Sőt, kiváló, csak esélyt kell kapnia. Igaz, hogy fiatal, de nála fiatalabbak is bejutottak már közénk. Te magad mindössze kétesztendős voltál, amikor eret vágtak rajtad, nemde, Felség? – nézett Gavner egyenesen Paris Skyle szemébe. – Itt most nem erről van szó! – kiáltotta Mika Ver Leth. – Ez a fiú lehet felőlem a második Khledon Lurt is, az sem számítana itt semmit! A tényekkel nem lehet vitázni – a vámpírok ma már nem véreznek meg gyerekeket. Veszedelmes precedensül szolgálna, ha hagynánk, hogy ez következmények nélkül maradjon. – Mikának igaza van – szólalt meg csendesen Nyíl. – Itt most nem a fiú bátorságáról és képességeiről van szó. Larten hibázott, amikor megvérezte őt, és ezt nekünk tudomásul kell vennünk. Paris megfontoltan bólintott. – Igazat mondanak, Larten. Rosszul cselekednénk, ha ezt nem vennénk figyelembe. A mi helyünkben te magad sem tűrnéd a szabályok ilyen megsértését. – Tudom – sóhajtotta Mr. Crepsley. – Nem is bocsánatot, csak kellő megfontolást kérek. És hogy Darrent ne feddjétek meg. A hibát én

követtem el, egyedül engem büntessetek. – Semmiféle büntetésről nem tudok – mondta Mika nyugtalanul. – Nem áll szándékomban megbüntetni téged. Meg sem fordult a fejemben, hogy besározzam a te becsületes nevedet. – Egyikünk sem tenne ilyet – csatlakozott hozzá Nyíl. – De milyen lehetőség áll még előttünk? Olyat tett, ami rossz – és nekünk el kell ítélnünk ezt a rosszat. – De úgy, hogy közben ne feledkezzünk el a könyörületességről – gondolkodott hangosan Paris. – Nem kérek könyörületet – szólt határozottan Mr. Crepsley. – Nem vagyok zöldfülű vámpír, aki tudatlanságból tette, amit tett. Nem kérek különleges elbírálást sem. Ha úgy döntötök, hogy kivégzést érdemlek, zokszó nélkül elfogadom az ítéleteteket. Ha... – Nem ölhetik meg miattam! – kiáltottam elszörnyedve. – Ha úgy határoztok, hogy próbára bocsátotok – folytatta Mr. Crepsley, mintha meg se hallotta volna a kifakadásomat –, alávetem magam minden próbának, és ha kell, a halált is vállalom. – Szó se lehet róla – fortyant fel Paris. – A próbákat azoknak tartogatjuk, akik még nem bizonyítottak egy csatában sem. Még egyszer mondom – a jó híredhez kétség sem fér. – De talán... – kezdte tétován Nyíl, majd mély csendbe burkolózott. Aztán pár pillanat múlva folytatta. – Azt hiszem, kitaláltam. Most, hogy szóba kerültek az erőpróbák, támadt egy ötletem. Igenis van megoldás ebben a dologban, olyan, amihez nem kell megölnünk régi barátunkat, sem a nevét nem kell meghurcolnunk. – Ujjával rám mutatott, és hűvösen annyit mondott: – Bocsássuk próbára a fiút. Hosszú, töprengéssel terhes csönd támadt. – Igen – mormolta végül Paris Skyle. – A fiút bocsátjuk próbára. – Mondtam, hogy nem akarom ebbe Darrent belekeverni! – tiltakozott Mr. Crepsley. Hangja már-már fenyegetőző volt. – Nem – szállt vele vitába Mika. – Azt mondtad, nem akarod, hogy őt büntessük. Nos, nem is fogjuk – az erőpróba nem büntetés. – Ez így sportszerű, Larten – csatlakozott Mikához Paris is. – Ha a fiú kiállja a próbát, elfogadjuk, hogy úgy döntöttél, megvérezed őt, és több szó nem esik a dologról. – És ha elbukik, a szégyen az övé lesz – tette hozzá Nyíl. Mr. Crepsley megvakarta az arcán végighúzódó sebhelyet. – Tisztességes megoldás – mondta elgondolkodva –, de a döntés joga Darrené, nem az enyém. Én nem kényszeríthetem bele egy erőpróbába. –

Felém fordult. – Hajlandó vagy próbára tenni magad a klán előtt, és tisztára mosni a nevünket? Kényelmetlenül izegtem-mozogtam a székemben. – Hát... tulajdonképpen pontosan milyen próbáról van szó? – kérdeztem. – Jó kérdés – mondta erre Paris. – Nem lenne tisztességes dolog odaállítani, hogy küzdjön meg valamelyik harcosunkkal – egy félvámpír nem ellenfél egy tábornok számára. – A keresés meg túl sokáig tartana – vélekedett Nyíl. – Akkor nem marad más, mint a megpróbáltatások – dörmögte az orra alatt Mika. – Ne! – kiáltotta valaki a hátunk mögött. Körülnézve Kurdát pillantottam meg, amint kivörösödött arccal, nagy léptekkel tartott az emelvény felé. – Ezt nem tűrhetem! – mennydörögte. – A fiú még nincs felkészülve a megpróbáltatásokra! Ha mindenáron próbára akarjátok tenni, várjátok ki, míg idősebb lesz! – Várakozásról szó sem lehet – mordult fel Mika, s felugorva néhány lépést tett Kurda felé. – Itt nekünk van jogunk parancsokat osztogatni, Kurda Smahlt – még nem vagy herceg, ne viselkedj hát úgy, mintha az lennél. Kurda megtorpant, s haragos arccal nézett Mikára, majd féltérdre ereszkedve fejet hajtott előtte. – Bocsáss meg, Felség, amiért tiszteletlenül szóltam. – Megbocsátok – morogta Mika, és visszatért a trónszékére. – Megengedik Hercegségetek, hogy szóljak? – kérdezte Kurda. Paris Mikára nézett, aki megrándította a vállát. – Szólj – mondta az öreg herceg. – Az Avatási Próbák tapasztalt vámpíroknak valók – kezdte Kurda. – Nem gyerekeknek szánták. Nem volna méltányos, ha Darrent köteleznénk rájuk. – Az élet sohasem bánt méltányosan a vámpírokkal – szólt közbe Mr. Crepsley. – Ezzel szemben lehet igazságos. Nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy Darrent alávessük a próbáknak, de a döntés igazságos, és ha ő is beleegyezik, akkor én támogatom. – Elnézést – szólaltam meg én is –, miféle próbákról van szó? – Az Avatási Próbák olyan próbatételekből állnak amiket azoknak a vámpíroknak kell teljesíteniük, akik tábornokok akarnak lenni – magyarázta kedvesen mosolyogva Paris. – Milyen feladatokat kell teljesítenem?

– Öt fizikai erőpróbát – válaszolta. – Ezek véletlenszerűen kerülnek kiválasztásra, és minden vámpír számára mások. Az egyikben alá kell merülnöd egy mélyvízben, s fel kell hoznod a fenekéről egy beleejtett medált. Egy másikban lezúduló kőtömbök elől kell félreugrálnod. Megint egy másikban keresztül kell menned egy termen, melynek padlója égő parázzsal van tele. Vannak különlegesen nehéz próbák, de könnyű egy sincs köztük. A kockázat óriási, és bár a legtöbb vámpír túléli őket, előfordulnak véletlen halálesetek. – Nem szabad belemenned, Darren – sziszegte Kurda. – A próbákat telivér vámpíroknak találták ki. Te még nem vagy elég erős, se gyors, se tapasztalt. Ha igent mondasz, azzal a saját halálos ítéletedet írod alá. – Nem értek egyet – mondta erre Mr. Crepsley. – Darren igenis képes a próbatételek teljesítésére. Nem lesz könnyű dolga, lehet, teljes erejéből küzdenie kell, de nem engedném, hogy vállalja, ha úgy gondolnám: nincs esélye a próbákon való megfelelésre. – Szavazzunk – indítványozta Mika. – Én a próbák mellett vagyok. Nyíl? – Egyetértek – próbák. – Paris? A legöregebb élő herceg tétován ingatta a fejét. – Kurdának igaza van abban, hogy a próbák nem gyerekeknek valók. Megbízom az ítéletedben, Larten, de attól félek, hogy az optimizmusod itt nem helyénvaló. – Tudsz mást javasolni? – kérdezte éles hangon Mika. – Nem, de... – Paris melléből mély sóhaj tört fel. – Mit gondolnak a dologról a tábornokok? – fordult a teremben ülő tábornokok felé. – Kurda és Mika véleményét hallottuk. Van valakinek hozzátennivalója? A tábornokok halkan tanácskoztak egymás között, majd felállt egy ismerős alak, és megköszörülte a torkát. Arra Sails volt. – Én tisztelem Darren Shant – kezdte. – Kezet fogtam vele, és akik ismernek, tudják, milyen sokat jelent ez számomra. Hiszek Gavner Purlnek és Larten Crepsleynek, akik szerint a fiú nagy nyeresége lesz a vámpírnemzetségnek. Ugyanakkor Mika Ver Lethszel is egyetértek – Darrennek ki kell próbálnia magát. Mindnyájunknak teljesítenünk kellett a próbákat. Segítettek azzá lennünk, amik vagyunk. Nekem mint nőnek nem sok esélyem volt, de mert győztem, egyenlőként ülhetek a többiekkel ebben a teremben. Nem szabad kivételt tennünk. Semmire se megyünk az olyan vámpírral, aki nem képes a végsőkig megfeszített erővel harcolni. Nincs szükségünk gyerekekre, akiket pátyolgatni és hajnalonta gondosan

koporsóba kell dugni. De ezzel együtt – folytatta Arra – nem hiszem, hogy Darren csalódást okozna nekünk. Szerintem ki fogja állni a próbákat, és méltónak fog bizonyulni a vámpírságra. Én teljes mértékben megbízom benne. – Rám mosolygott, majd szemét dühösen Kurdára villantotta. – És ne törődjetek azokkal, akik mást mondanak – akik szerint kíméletesen kell bánnunk Darrennel. Csak szégyent hoznánk rá, ha megtagadnánk tőle a próbákon való részvételt. – Minő emelkedett szavak! – gúnyolódott Kurda. – Elismételnéd őket Darren temetésén is? – Jobb büszkén meghalni, mint szégyenben élni – vágott vissza Arra. Kurda csendben elkáromkodta magát. – Mit szólsz hozzá, Darren? – kérdezte aztán. – Hajlandó vagy farkasszemet nézni a halállal, csak hogy méltónak bizonyulj ezeknek a bolondoknak a szemében? – Nem – feleltem, s láttam, hogy Mr. Crepsley arcán egy pillanatra fájdalmas kifejezés suhan át. – De hajlandó vagyok vele farkasszemet nézni, hogy a magam szemében méltónak bizonyuljak – tettem hozzá. Amikor a vörös köpenyes vámpír ezt meghallotta, büszkeségtől ragyogó arccal intett felém az öklével. – Szavaztassuk meg az összes jelenlévőt – javasolta Paris. – Hányan gondolják azt, hogy Darrent vessük alá az Avatási Próbáknak? Minden kéz a magasba emelkedett. Kurda, arcán undorral, elfordult. – Darren! Hajlandó vagy alávetni magad a próbáknak? Mr. Crepsleyre néztem, és intettem neki, hogy hajoljon közelebb. Azután suttogva megkérdeztem, mi történik, ha nemet mondok. – Kegyvesztett lennél, és szégyenszemre elzavarnának a Vámpírok Hegyéről – felelte ünnepélyes komolysággal. – Emiatt magának is szégyenkeznie kellene? – kérdeztem, jól tudva, milyen fontos neki, hogy ne essen folt a becsületén. Fölsóhajtott. – A hercegek előtt nem, de saját magam előtt igen. Miután én választottalak és én véreztelek meg, minden téged ért szégyen egyszersmind az én szégyenem is lenne. Alaposan meghánytam-vetettem magamban a dolgot. A nyolc esztendő alatt, míg az inasaként szolgáltam, sok mindent megtudtam Mr. Crepsleyről – az életéről, a gondolkodásáról. – Ezt a szégyent nem tudná elviselni, ugye? – kérdeztem. Arcvonásai ellágyultak.

– Nem – mondta halkan. – Attól kezdve minden alkalmat megragadna, hogy szembenézhessen a korai halállal. Vadállatokat venne üldözőbe, vérszipolyokkal harcolna, és addig nem nyugodna, míg egyikük meg nem ölné. Így van? – Valahogy így – felelte egy gyors fejbólintással. Ezt nem engedhetem. Hat évvel ezelőtt, amikor Murlough-t üldöztük, az őrült vérszipolyt, aki elrabolta Evrát, Mr. Crepsley a saját életét kínálta fel neki a kígyófiú életéért cserében. Ugyanezt megtette, amikor én kerültem a gyilkos keze közé. Annak alapján, amiket hallottam, nem lelkesedtem ezekért a próbákért, de vállalnom kellett, ha azt akartam, hogy Mr. Crepsley ne maradjon szégyenben. Tartoztam neki azzal, hogy ki merjek állni a tűzvonalba. A hercegekkel szembefordulva felálltam. – Alávetem magam a próbáknak – jelentettem ki határozottan. – A kérdés tehát eldőlt – mosolygott helyeslően Paris. – Térj vissza holnap, amikor kisorsoljuk az első próbatételt, Most menj, és pihenj. Ezzel véget is ért a találkozónk. Gavner, Harkat és Kurda társaságában elhagytam a termet. Mr. Crepsley ott maradt, hogy valamit még megtárgyaljon a hercegekkel – gondolom, a dolog Mr. Tinyvel, Harkat üzenetével és az idevezető úton talált halott vérszipollyal és vámpírral állt összefüggésben. – Örülök... hogy végre... eljöhettünk – mondta Harkat, miközben visszafelé ballagtunk a szállásunkra. – Egyre jobban untam... mindig ugyanaz a látvány. Elmosolyodtam, aztán aggódva pillantottam Gavnerre. – Milyen nehezek ezek a próbák? – kérdeztem. – Nagyon – felelte sóhajtva. – Kemények, mint a Hercegek Termének a sziklafala – morogta Kurda. – Annyira azért nem – szólt Gavner. – Ne túlozd el a veszélyt, Kurda, megijeszted a fiút. – A legkevésbé sem szeretném – válaszolta Kurda, és bátorítóan rám mosolygott. – De tény, hogy a próbákat felnőtt vámpírok számára találták ki. Én magam, a többi vámpírhoz hasonlóan, hat éven át készültem rájuk, és így is csak éppen hogy átcsúsztam. – Darrennel nem lesz semmi baj – erősködött Gavner, de a hangján érezhető volt a rosszul leplezett aggodalom. – Egyébként meg bármikor kiszállhatok, ha úgy érzem, ez nekem nem megy – kiáltottam nevetve, hogy kicsit felvidítsam Kurdát. Kurda döbbent arccal meredt rám.

– Mondd, te nem figyeltél oda? Nem értetted, miről van szó? – Mire gondolsz? – kérdeztem. – Az Avatási Próbák közben nem sétálhatsz ki – világosított fel Gavner. – Megbukhatsz, de el nem mehetsz, a tábornokok nem fogják megengedni. – Akkor megbukom – rántottam egyet a vállamon. – Ha látom, hogy a helyzet kezd reménytelenné válni, egyszerűen bedobom a törülközőt, úgy csinálok, mintha kificamodott volna a bokám vagy ilyesmi. – Nem érti! – nyögött fel Gavner. – Rendesen el kellett volna magyaráznunk neki, mielőtt hagyjuk, hogy belemenjen. A szavát adta rá, most már nem táncolhat vissza! Ó, hogy a Harnon Oan fekete vére...! – Mi az, amit nem értek? – néztem rá zavartan. – Az Avatási Próbák során a bukás nem jelent mást, mint halált! – felelte zord képpel Kurda. Csak bámultam rá, és egy szó sem jött ki a torkomon. – A kudarcot vallók majd mindegyike belehalt abba, hogy nem sikerült végrehajtania a feladatot. De ha felsülsz, és nem halsz meg, elvisznek a Halál Termébe, beszíjaznak egy ketrecbe, felfüggesztenek a gödör fölé, és – nyelt egyet, elfordította a tekintetét, és vérfagyasztó suttogással fejezte be a mondatot: – addig dobálnak le a nyársakra, amíg bele nem halsz!

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK...