DARREN SHAN Végítélet DÉMONVILÁG

DARREN SHAN Végítélet DÉMONVILÁG

Hatodik könyv

Móra Könyvkiadó A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Demon Apocalypse First published in Great Britain by HarperCollins Children's Books 2007 HarperCollins Children's Books is a division of Harper Collins Publishers Ltd 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W6 8JB © Darren Shan, 2007 Darren Shan erkölcsi jogot formál arra, hogy a mű szerzőjének tekintsék A borítót Mel Grant készítette Fordította POLYÁK BÉLA Húzogatta és összerakta S. G. WILLS & L. MARTIN Köszönet a könyvért S. ANNÁNAK Hungarian translation © Polyák Béla, 2008 Hungarian edition © Móra Kiadó, 2008

Érdekel, hogyan folytatódik a pokoli kaland? Olvass bele honlapomba: www.darrenshan.com

Ajánlom ezt a kötetet: Bas barátomnak - visszatértem, és lesújtok, mint a végzet! A végzet prófétájának: Stella Paskinsnak S az apokalipszis lovasainak: a Christopher Little-féle társulat látnokainak VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár: a gonosz Elizabeth Eulbergnek, a Herceg asszonyának és a sötét lelkű Cynthia Eagannek - ne merj a kanálhoz nyúlni!

DARREN SHAN a szerzője az elképesztően nagy sikerű Vámpír könyveknek is. Kalandjairól emberek milliói olvastak a világ minden táján, a legkülönbözőbb nyelveken, ám életének igazi részleteit misztikus homály fedi. Teljes elszigeteltségben él Írország szívében. És soha nem iszik vért. Legalábbis ezt állítja...

Tartalom Első rész

BERANABUS A halál torkában Húzzuk a csíkot A fenevad ereje A veterán A monolit Grubbs Grady, a hős Egy régi ismerős A figyelmeztetés

Második rész BEC-E A hírnök A Tanítványok Közel a vég Újabb esély Jókor jött segítség Egyszer fenn... ...egyszer lenn Kill Bill 2. Új küldetés

Első rész BERANABUS A halál torkában Egy óriási skorpió alakját magára öltő démon az egyik női utas szemébe döfi a fullánkját. Amint a két szemgolyó kifolyik, a démon a véres szemgödrökbe köpködi petéit, majd féligmeddig emberi arcával figyeli, hogyan kelnek ki a petékből a tekergőző lárvák és kezdenek lakmározni az élő húsból.

Egy másik démoni fenevad - mely leginkább kedves kis nyuszira hasonlítana, ha nem lenne ronda púp a hátán - lehányja az egyik utast és két gyerekét. A savas lé sisteregve ömlik végig rajtuk, és csontig lemarja róluk a húst. A Démonvilág harmadik szörnyetege az egyik utaskísérőt üldözi. A lény teste akár egy kisfiúé, ám a feje nagyobb, mint egy felnőtté, haja nincs, helyette tetvek nyüzsgő rétege borítja a fejét, a két szeme helyén pedig tűz parázslik. Két tenyerében egy-egy mohó száj tátong, bennük vadul csattog a fogsor, miközben a démon a sikítva menekülő nőt űzi. Mindenki rettegve sikoltozik a gépen - aki nem, az csak azért hallgat, mert már halott -, és ez a hangzavar zene Vész herceg fülének. A démonmester a két üléssor közti folyosón lebeg, ajka szomorú mosolyra görbed, vörös szemének tekintete kivehetetlen. Nyolc karja közül egyik-másik meg-megrándul a sikolyok ütemére, mintha karmesterként zenekarát vezényelné. Aztán egyszerre fellángol a szeme, és megint rám mered. - Rosszul tetted, hogy megaláztál, Grubitsch - mondja. Még mindig feldühíti, hogy annak idején én nyertem a sakkjátszmánkat. - Tisztességesen kellett volna küzdened, a verseny szelleméhez hűen, hogy a győzelem vagy a vereség csakis az érdemeinken múljon. Miattad nem élvezet többé számomra a sakkozás. Pedig évszázadokon keresztül ebben is örömömet leltem. Így most már nem maradt más szórakozásom, csupán az emberek kínzása és szenvedése. Lassan közeledik az ülések között, lába helyén a húscafatok néhány centiméterrel a padló fölött lebegnek. A tátongó szívgödrében vadul tekergőznek az apró kígyók, gyűlölködve sziszegnek és mérget köpködnek felém. Sápadtvörös bőrének repedéseiből vér szivárog. A szája fölött, az orra helyén lévő lyuk pereme erősen megremeg, amint a démonmester kéjjel beszívja a halálra ítélt utasok rettegésének bűzét. Vérvörös szeme kitágul a morbid gyönyörtől. Mind a nyolc karját kinyújtja. Egyik-másik összemarcangolt kezével megsimogatja néhány utas fejét vagy arcát, ahogy elhalad mellettük, mintha csak valamiféle szentségtörő áldást osztana. Juni Swan, a fehér hajú, rózsaszín szemű albínó áruló mögötte lépked, arcán derűs mosoly. Egy nő a csecsemőjét magához szorítva térdre hull Vész herceg előtt, és fájdalmasan zokogva esdekelni kezd: -Kérem! A gyermekem! Könyörüljön meg a kisbabámon! Ne öljék meg, könyörgök! -„Engedjétek hozzám a kisdedeket" - mormol el egy istenkáromlást a démonmester, aztán három kezével elveszi a gyermeket az anyjától. Megsimogatja a kisfiú arcát, mire a baba felnevet. Vész herceg átadja a csecsemőt Juninak. -A tiéd, kedvesem. -Végtelenül nagylelkű vagy velem, uram - feleli Juni mosolyogva, majd megcsókolja a kisbabát. Neee!!! - üvöltök, de már elkéstem. Pár pillanat alatt az áruló már ki is szívta az életet a törékeny testből, a megmaradt szürkés csomót pedig könnyed mozdulattal dobja félre. A gyermek anyja fuldokolva mered rá, a szeme hatalmasra tágul a döbbenettől és a rettegéstől. Vész herceg föléje hajol, beszippantja fájdalmát, elégedetten felsóhajt, aztán továbblebeg, otthagyja a nőt démonszolgái kényére-kedvére. A félelemtől szédelegve hátrálok a közeledő démonmester elől. Mögöttem üresen sorakoznak a székek, mivel a többi utas a gép túlsó végébe menekült. Vész herceg elégedetten dünnyög: -Te legalább még mozogsz. Azt hittem, már semmi izgalmat nem fogsz okozni. -Hagyd békén őket! - ordítok rá. Remegő kezemet ökölbe szorítom. - Én kellek neked, a többieket hagyd békén!

-Nem tehetem, Grubitsch - feleli sóhajtva. - A csatlósaim megéheztek. Én pedig megígértem nekik, hogy jóllakhatnak. Nem kívánhatod, hogy megszegjem az ígéretemet. -A mesterem mindig tartja a szavát - teszi hozzá Juni kuncogva. Ránézek: kígyót melengettünk a keblünkön. Úgy bánt velem, mintha anyám helyett az anyám lenne. Szerettem. Hagytam, hogy közém és Dervish közé álljon. Ő pedig mindvégig arra készült, hogy eláruljon. -Szörnyeteg! - vágom oda neki sírva. - Hát mi vagy te, emberi alakot öltött démon? Sajnos nincs ilyen szerencsém - feleli könnyedén. - Ugyanolyan ember vagyok, mint te. Ráadásul akár hiszed, akár nem, ugyanabból a családból származunk. De veled meg az idióta nagybátyáddal ellentétben én úgy döntöttem, hogy nem harcolok hiába a nálunk nagyobb hatalommal, inkább a szolgálatába állok. -Elárultál minket! - kiáltom. Aztán hirtelen rájövök, hogy nem értem a dolgot. - De... de hát ez nem lehet. Amikor Vérfüreden menekültünk a démonok elől, segítettél nekünk. -Tévedsz - feleli mosolyogva. - Az csak a látszat volt. Amikor Davida Haymmel elmentünk hozzátok, varázslattal vettem rá Dervisht, hogy jöjjön el Vérfüredre és hozzon magával téged meg Bill-E-t is. A forgatáson aztán a bizalmadba kellett férkőznöm, ki kellett derítenem a titkaidat, hogy később mindent fel tudjuk használni ellened. Úgy játszottam veletek, mintha a gyalogjaim lettetek volna egy sakktáblán - dicsekszik. - Elhitettem veletek, hogy tagja lettem a szánalmas csapatotoknak, hogy megbízható szövetségesetek vagyok. Hagytam, hadd szövögessétek a kis terveiteket, és még azt is engedtem, hogy próbáljatok elmenekülni. Sokkal nagyobb öröm lett volna, ha úgy buktok el, hogy már karnyújtásnyira van tőletek a szabadulás. Végül aztán, pont mielőtt rést üttök a falon, lelepleztem volna magamat, hogy átadjalak titeket mesteremnek. Így is lett volna, csak éppen... -Csak éppen leütöttek - döbbenek rá az igazságra, ahogy eszembe jut a halódó démon, amelyik haláltusájában lecsapott Junira. Az áruló keserűen bólint. -Mire magamhoz tértem, már késő volt, nem tehettem semmit. Illetve csak annyit, hogy elhallgattattam Chuda Soolt, aki tudta, melyik oldalon állok valójában, aztán ott hagytalak titeket, és visszamentem a mesteremhez, hogy kiterveljünk egy újabb csapdát. - Ám úgy alakult, hogy a tervezettnél hamarabb kellett most lecsapnunk rád - veszi át a szót Vész herceg. - Öt-hat lépésnyire megáll, és élvezettel figyel, én pedig kezdem megérteni az ellenünk szőtt összeesküvést. - Megéreztem benned a varázserőt, pedig nagyon ügyesen titkoltad. Addig nem akartam semmit tenni, amíg pontosan meg nem tudom, mivel is állok szemben. Ám aztán Juninak látomása támadt. -Néha pár pillanatra belelátok a jövőbe - mondja Juni önelégülten. - Pár hónappal előre megláttam, hogy elkezdesz vérfarkassá változni. -Így aztán nem várhattam tovább - sóhajt fel a démonmester. - Még emberi formában akartalak megbüntetni. Az nem okozna örömöt, ha egy érzékeden állatot ölnék le. Ezért figyeltetni kezdtelek. Nagyon értek a vérfarkasokhoz, így pontosan tudtam, mikorra kell időzítenünk a csapdánkat, hogy éppen a végső átváltozásod előtt záruljon be. Már csak azért is tetszett ez a terv, mert így a lehető legtovább kellett gyötrődnöd a közeledő átváltozás miatt. -Remekül összejött minden - folytatja Juni gúnyosan vigyorogva. - Már épp indultam volna Carcery Vale-be, csak valamilyen ürügyet kerestem, amivel megmagyarázhatom a visszatérésemet. Aztán amikor a barátod meghalt, kapóra jött a pszichológusi álcám, gyorsan megszabadultam William Mauch-tól, és elfoglaltam a helyét. Bill-E-vel persze

kitörő örömmel fogadtatok. Dervish pedig... Nos, ő majd kibújt a bőréből, annyira örült nekem. -Te viszont elárultál minket - vádolom acsarogva, és pislogva próbálom visszafojtani a könnyeimet. Ti pedig megkönnyítettétek a dolgomat - morogja. Szemében gonoszság villan. Hogyan lehetséges, hogy eddig ezt nem vettem észre? - Dervisht elbűvölte a két szép rózsaszín szemem meg a tiszta fehér bőröm. Egyszer sem jutott eszébe, hogy mélyebbre pillantson, a szívembe nézzen. Még csak varázslatot sem kellett alkalmaznom, teljesen magától belém esett. Micsoda balek! Ahogy meghallom lesajnáló szavait, felpezsdül bennem a varázserő. Kiáltás tör elő a torkomból, az öklömet Juni felé lendítem, Bütykeimből energia sugárzik, tiszta, láthatatlan erő, amely gömb formában száguld előre. Az áruló felé irányítom, hogy robbantsa szét milliónyi húscafattá. Juni szemében rémület tükröződik. Próbálna védőbűbájt vonni maga köré, de már elkésett. Az energia el fogja pusztítani, atomjaira veti szét, és... Vész herceg hirtelen kinyújtja négy karját, megóvja velük Junit a csapástól, karjai elnyelik az energiát. A démonmester megremeg, pár lépésnyit hátrazökken, de aztán kihúzza magát és elmosolyodik. - Nagyon erős vagy, Grubitsch, de hiába, képzetlen. Talán ha több időt szenteltél volna a mágia elsajátítására, akkor képes lennél irányítani a benned lakozó nagy varázserőt, és meg tudnád védeni magadat meg ezt a többi szerencsétlent is itt. Ám te nem vállaltad a felelősséget, gyáván megfutamodtál. Ezért meghalsz, és meghal veled együtt mindenki körülötted. Üvöltve felé lendülök, és lecsapok rá egy újabb adag varázsenergiával, mely jóval erőteljesebb az előzőnél. A nyaláb a mellkasa kellős közepén találja el, és jó néhány méterrel odébb taszítja. Zuhantában a padlóra sodorja Junit, és ő maga is kis híján felbukik. Ám rögtön kiegyenesedik, és felnevet. A vércsöppeket úgy söpri le magáról, mintha a zakójára tapadt szöszt veregetné le. - Befejezted, vagy megpróbálod még egyszer? - kérdezi. - Harmadszorra talán több szerencséd lesz. Mit szól hozzá, Swan kisasszony? Juni bosszúsan tápászkodik fel, dühíti, hogy a földre került. - Szerintem vigyük, már eleget szórakoztunk - vakkantja. - „Vigyük"? - kérdezem értetlenül. - Mármint hová? - A birodalmamba - feleli Vész herceg. - Csak nem gondoltad, hogy itt végzek veled, ezekkel a jelentéktelen senkikkel együtt, gyorsan és egyszerűen? Ugyan, ugyan. Megfosztottál életem egyik nagy örömétől, a sakktól. Ezért drágán megfizetsz, mégpedig odaát a Démonvilágban, ahol oly kínzóan lassan múlik az idő, ahol akár ezer évig gyötörhetem a lelkedet... vagy még tovább is. -Nem éppen leányálom, abban biztos lehetsz - acsarog Juni kárörvendően. -Artéria! - szólítja Vész herceg a gyermektestű pokolfajzatot. A parázsló szemgödrű, szem nélküli démon kiemeli fejét az utaskísérő hasüregéből, és felnéz. A szájából béldarabkák lógnak le az állára. -Gerinc! - kiáltja a démonmester. Az óriási skorpió visszahúzza fullánkját, és a kabin mennyezetéről fejjel lefelé lógva fordul gazdája felé. -Csont! - hívja végül Vész herceg a nyúlszerű démont, mire a habzó szájú lény egy holttest fejére ugrik, majd egy újabb szökelléssel máris gazdája mellett terem.

A démonmester mögém mutat, a gép végébe, ahova a túlélők többsége rettegve, sírva visszahúzódott. - Végezzetek velük gyorsan! Nem sok időnk maradt, hamarosan bezárul az átjárónk. Csatlósai iszonytató röhögésben törnek ki, és rögtön felém vetik magukat. Megborzongok, mikor a szörnyetegek a közelembe érnek, de a következő pillanatban kikerülnek, egyik sem ér hozzám. Mögülem sikolyok hallatszanak - aztán borzalmas reccsenések, csámcsogás, harsogás, sistergés. Nem nézek hátra, pedig eszembe jut, hogy a varázserőm talán megvédhetné az utasokat a démoncsatlósoktól. Talán még végezhetnék is velük. De nem merek hátat fordítani Vész hercegnek. A démonmester jelenti a legnagyobb veszélyt. Ha hagyom, hogy hátba támadjon, akkor nekem biztosan végem. Persze hülyeség áltatnom magam. Így is, úgy is végem van. Hiszen épp most láthattam, hogy könnyedén képes kivédeni a legerősebb támadásomat is. Akár meg is adhatnám magam, hogy minél hamarabb vége legyen az egésznek. Ha könnyű halált ígért volna, talán bele is mennék az alkuba. Ezerévnyi kínzás gonosz, hálókkal teleszőtt világában viszont nincs ínyemre. Azért nem vagyok hajlandó egyszerűen megadni magam, hogy ilyen sorsra jussak. Ha ilyen hosszan el akar szórakozni velem, küzdjön meg érte. - Na gyere, te csökött, béna tapló! - kiáltom, és hátrálni kezdek. - Azt hiszed, elbírsz velem? Hát nagyon tévedsz! Most is legyőzlek, ahogy a sakkban is meg Vérfüreden is. Aztán éghet a pofád! A démonmester vonásai eltorzulnak. Több karját is felém emeli. Göcsörtös ujjainak hegyében kitörni készül a varázserő, a levegő valósággal sistereg tőle. Elbúcsúzom az élettől, próbálom felkészíteni magamat a halálra. Aztán egyszerre megenyhül az arca, és leengedi a karjait. - Nem, Grubitsch - szól kuncogva -, nem hagyom, hogy provokálj. Azt szeretnéd, hogy gyorsan végezzek veled. Ügyes húzás volt, de nem dőlök be neked. Azért jöttem, hogy magammal vigyelek, és el is viszlek. Majd később foglak megölni, amikor... Hirtelen elhallgat, mert tőlem balra a kabin falából erős hő sugárzik. Odapillantok, arra számítva, hogy a démonmester egy újabb csatlósa bukkan elő mindjárt. A gép oldala forró, fehér varázsfénytől ragyog. - Mester... - szólal meg Juni bizonytalanul, ahogy Vész herceg megtorpan. - Hallgass! - förmed rá a démonmester. Nem tudják, mi történik! A forrósággal mit sem törődve közelebb lépek a fényhez. Hiszen ha ez nem Vész herceg műve, akkor csak jót jelenthet. Talán kezd szétesni a gép, és ez most a hatalmas robbanás előjele. Ha csakugyan így van, akkor nem árt, ha jó közel állok hozzá. Akkor aztán ennek a mocsok démonmesternek tuti elmenne a kedve a kuncogástól. A gép oldalfalán ovális lyuk jelenik meg, úgy két méter hosszú és egy méter széles. A lyukon át egy embert pillantok meg odakint, aki a gép szárnyába kapaszkodik. A csavargó! Aki már hetek óta követ, figyel, hogy átváltozom-e vérfarkassá. Tegnap éjjel is a házunk közelében leskelődött, amikor kitörtem a pincéből, ahol Dervish bezárt a ketrecbe. Azt hittem, a vérfarkasok hivatásos hóhérai, a Bárányok közé tartozik, de ezt most már erősen kétlem. A koldus behajol a kabinba, felém nyújtja a karját, a másik kezével erősen kapaszkodik a szárnyba. Ruháját és haját vad erővel tépi a szél. - Gyerünk, fiam! - kiáltja. - Ugorj! Most azonnal!

- Nem! - üvölti Vész herceg és Juni egyszerre. Meglendülnek a démonmester karjai, és halálos adag varázserő lövell ki belőlük a koldus felé. Ám a lyuk peremén izzó fehér fény megállítja a nyalábot, és sistergő szikraeső közepette elnyeli az energiáját. Bambán, tátott szájjal meredek a csavargóra, agyam szédülten zakatol. - Gyerünk már, fiú! - kiált rám újra. - Még egy ilyen csapást nem tudok kivédeni. Ugorj, vagy véged! Vész hercegre és Junira nézek. Tekintetükből gyűlölet sugárzik. Juni egy bűbájt hadar morogva, az ajka elképesztően gyorsan mozog. A démonmester már gyűjti az erőt az újabb lövéshez. Gyors pillantást vetek magam mögé. Artéria, Gerinc és Csont felém igyekeznek az ülések közti folyosón, alig várják, hogy karmuk közé kaparintsanak. Visszafordulok Vész herceg felé, és beintek neki. Aztán kinyújtott karral a lyukba vetem magam. A koldus elkapja a kezemet, és kiránt a gépből. Aztán egy varázsszót kiált, mire a gép törzse kezd beforrni. Hallom, ahogy odabent Vész herceg dühödten felordít. Majd a lyuk bezárul, és már csak a szél üvöltése hallatszik. Hirtelen ráébredek, hogy egy csavargó karjába kapaszkodva görnyedek egy repülőgép szárnyán, több ezer méter magasban. Egy pillanatra elcsodálkozom, micsoda őrült dolog ez az egész. Aztán a szél belénk kap és letaszít minket a szárnyról. A gép száguld tovább. Zuhanunk.

Húzzuk a csíkot Émelyítő sebességgel zuhanunk, szabadesésben. Fölöttünk a kék égbolt, a felhők csak jóval alattunk, de egyre közelebb. Kétségbeesetten pillantok a koldusra, hátha meglátok a hátán egy összecsukott ejtőernyőt. De nem. Ugyanúgy zuhan alá, mint én, márpedig ha így landolunk, az kemény lesz. A szó legszorosabb értelmében. Üvöltve csapkodni kezdek a karommal. A rettegéstől félőrülten azt kívánom, bár mégis inkább a gépen lehetnék. A démonokkal szemben legalább lenne egy csöppnyi esélyem. Így viszont a biztos halál vár rám. -Tornázol, fiam? - kiáltja oda vidáman a koldus. - Ilyen jókedved van? -Mindjárt meghalunk! - ordítok vissza. A végtagjaimon összevissza lobog a ruha, a szél jéghidegen süvölt a fülembe. -Azzal még ráérünk - horkant fel a koldus, azzal megdönti a testét, és közelebb vitorlázik. Tudunk repülni. -Maga totál megőrült! - visítom. -Az lehet - mondja vigyorogva, aztán egyszerre ívbe hajlítja a testét, elsiklik mellőlem, átsüvít alattam, és megállapodik a túloldalon. - De az is lehet, hogy nem. - Fogja a karomat! - kiáltom, és kinyúlok felé. Ám ő elhúzódik mellőlem. -Nem fogom. Itt az ideje, hogy te is tégy valamit magadért. Van varázserőd, hát használd! -De nem tudom! Már hogyne tudnád - győzköd szemrehányóan, mint ha a tanárom volna, és az osztályterem biztonságában vitatkoznánk, és nem a semmiben zúgnánk lefelé olyan sebességgel, hogy belegondolni is rossz. -Mindjárt meghalunk! - ordítom megint. -Én biztos nem - mondja. - És te sem, ha összpontosítasz. De nem ártana igyekezned - teszi

hozzá, amint egyszerre beérünk egy vastag felhőpaplanba, majd a következő pillanatban már ki is zuhanunk belőle. - Nem sok időd maradt. - Lemutat a földre, amit most, a felhőn túljutva, már tisztán láthatok. Eszelős üvöltés tör ki belőlem, az agyam lebénul, és közben a gravitáció egyre vonz palacsintaszerű végzetem felé. Egyszer csak a koldus könnyedén megkérdezi: - Nem fázol? Micsoda őrült kérdés ez!? Egy pillanat alatt iszonyú dühös leszek. -Maga totál dilis? Mindjárt halálra zúzom magam ott lent, és közben az időjárásról akar beszélgetni? -Válaszolj - feleli nyugodtan. - Nem fázol? -Nem. De mi a jó... -Pedig ilyen magasban nagyon hideg van. A gép szárnyán úgy mínusz negyven fok lehetett. Egy átlagember pillanatok alatt jéggé dermedt volna. Téged viszont melegen tartott a varázslat. Ugyanígy a levegőben is tarthat... ha irányítod. -De hogy kell? - nyögöm kétségbeesetten. Rémülten meredek a tájra odalent. Már nem lehet több fél percnél, és jön a csontzenével kísért becsapódás. -Képzelj el egy madarat - mondja a koldus. - Gondolj arra, hogyan repül, hogyan ível föl a zuhanórepülésből a szárnya enyhe elfordításával. Képzeld magad elé, csak erre gondolj, semmi másra! Teszem, amit mond. Lehunyom a szememet, és magam elé képzelek egy ide-oda cikázó fecskét. Iskolából hazafelé menet meg a szobám ablakából számtalanszor láttam, hogyan röpdösnek az erdő fáinak legfelső ágai között. Mintha semmiség lenne az egész - egy apró szárnymozdulat, le a fejet, föl a fejet, így vitorláznak az áramlatok hátán, mintha ez lenne a legegyszerűbb dolog a világon. Fölemelem a fejemet. A szél süvítése halkul. Új érzés tölt el. Mintha már nem zuhannék, hanem... Kinyitom a szemem. Távolodom a földtől, két karom oldalt kinyújtva, a lábam hátrafeszítve, arcomat a felhők felé emelem, mellettem a koldus. Repülünk. - Na látod - szól megmentőm, és kajánul vigyorog. - Ugye milyen egyszerű?

Szállunk, repülünk. Mint az ég madarai. Nevetve kiabálok, majd szétvet az öröm. Repülök hason, háton, az oldalamon - mindent kipróbálok, ami csak eszembe jut. Bukfencezem a levegőben. Haláli élmény, izgalmasabb, mint a világ akármelyik hullámvasútja. -Elképesztő! - rikoltok oda a koldusnak, aki mellettem lebeg. - Hogy csinálom ezt? -Mágiával - feleli. -De hát ez nem varázslat, nem mondtam semmilyen bűbájt! -Az igazi nagy varázslóknak többnyire nem is kell. Döbbenten meredek rá. -Én nem vagyok varázsló! -Nem? - kérdezi, és a föld felé bólint. - Akkor mivel magyarázod ezt az egészet? - De hát Dervish azt mondta... én nem is... mint Bartholomew Garadex? - nyögöm ki végre. - Nem olyan vagy, mint Bartholomew - feleli. – Nem hasonlítasz egyik varázslóra sem, akit ismertem vagy akiről hallottam. Mégis varázsló vagy, ez nem kétséges. A varázserődet közvetlenül a világ energiájából meríted, ahogy a Démonvilág teremtményei. A démonok említésére eszembe jutnak a halálra ítélt emberek a repülőn.

-Vissza kell mennünk a géphez! - kiáltok fel. Némán szidom magam, amiért boldogan, gondtalanul röpködök, miközben Vész herceg meg a szolgái az utasokat trancsírozzák. Meg kell mentenünk a többieket! -Nekik már végük - sóhajt a koldus. -Nem, nincs végük! Meg kell őket... -Már halottak - vág közbe érdesen. - De még ha élnek is, mit tehetnénk? -Szembeszállunk a démonokkal! - ordítom bőszen. -És Vész herceggel? - A fejét csóválja. - Nekem is nagy a varázserőm meg neked is, fiam, de Vész herceg démonmester. Egykettőre végezne velünk. -Akkor is meg kell próbálnunk - suttogom. A gépen rekedt férfiak, nők és gyerekek járnak a fejemben. Szinte látom magam előtt, ahogy a démonszörnyek Junival együtt mindet lemészárolják. - Ha magukra hagyjuk őket... -Már magukra hagytuk őket - dörmögi. - Már akkor meghoztuk ezt a döntést, amikor kirántottalak a gépből. Minden utas halott, és a gép már nyilván le is zuhant, vagy nemsokára lezuhan, és így megsemmisül minden bizonyíték. -Hagyta meghalni őket! - hördülök föl. A koldus megvonja a vállát. - Ha meg tudtam volna menteni őket, megtettem volna. Egész életemet annak szenteltem, hogy az embereket megvédjem a Démonvilág lényeitől. Vannak csaták, amiket nem nyerhetünk meg. Néha még csak küzdeni sem érdemes. Némán repülünk tovább. A gépen történteken és a koldus szavain gondolkodom. Bensőm megdermed, félelem tölt el. Nem tudom kitörölni emlékezetemből az utasok - a sok halott arcát. Ugyanakkor titokban örülök, hogy nem mentünk vissza, így társam megkímélt attól, hogy újra szembe kelljen néznem a démonokkal. -Ez az egész tiszta őrület - morgom, és lenézek az alattunk elterülő tájra. - Egyáltalán ki maga? És mit keresett ott a gépen? Miért követ folyton? Azt hittem, maga is a Bárányokhoz tartozik. De igazából fogalmam sincs, kicsoda. Tudnom kell, hogy... -Türelem - csitít a koldus. - Amint biztonságban földet érünk, minden kérdésedre választ kapsz. Most csak repülj. Vitatkozni semmi értelme, összefűzöm a karomat, és gyorsabban eredek a nyomába. Próbálom a halottakat kiűzni a fejemből - de hiába.

Hosszú órákon át repülünk, többnyire a felhők felett, hogy az emberek odalentről ne láthassanak meg. Időnként meglátok egy-egy repülőgépet, de társam ilyenkor mindig másfelé terel. Kár - nagy kedvem lenne odalebegni az egyikhez, megzörgetni az ablakot, és halálra ijeszteni az utasokat meg a személyzetet. Fogalmam sincs, merre járunk. Felszálláskor nem kérdeztem Junitól, hova megyünk, azt sem tudom, meddig aludtam, úgyhogy még csak meg sem tudom becsülni, milyen messze lehettünk, amikor a démonok a gépre támadtak.

Juni... Ahányszor csak eszembe jut, fellángol bennem a harag. Megbíztam benne. Azt hittem, az én oldalamon áll, és úgy szeret, mintha az anyám lenne. Ehelyett végig hülyére vett, csak azzal foglalkozott, hogy előkészítse Vész herceg csapdáját, és hogy eltávolítson Dervish mellől. Kifaggathatnám a csavargót, mit tud róla. Honnan való, mit lehet tudni a múltjáról, a szokásairól, és főleg hogy hol találhatom meg - mert felkutatom és porrá égetem a szemét

boszorkányt, az biztos. Csakhogy erre most nincs idő. Rengeteg más kérdést kell feltennem a koldusnak. Annyi minden nem világos, annyi mindent meg akarok érteni. Ráadásul még a nevét sem tudom!

Úgy öt vagy hat órával azután, hogy kimenekültem a gépből, a csavargó végre lefelé irányít. A táj kopár, sivatagos, bár inkább köves, nem homokos. Emberi életnek sehol semmi nyoma, lehet már vagy egy órája is, hogy utoljára házat láttam odalent. -Most jön a neheze - szólal meg társam, ahogy egyre lejjebb ereszkedünk. - Úgy a legkönnyebb, ha egészen közel szállsz a talajhoz, lebegsz kicsit, és egyszerre nem gondolsz a madarakra. Pár másodperc után lehuppansz a földre. -Nem lehetne egyszerűen leszállni? - kérdezem. -Én le tudok, de nekem már nagy gyakorlatom van benne. Ha te csak úgy megpróbálod, valószínűleg a földbe csapódsz, és eltöröd a kezedet vagy a lábadat. A karját széttárva simán leereszkedik, és könnyedén a talpára érkezik. Kedvem lenne megpróbálni utánozni, hogy megmutassam, ügyesebb vagyok, mint hiszi. Csak hát hosszú, fárasztó napom volt, és nagyon nem hiányzik, hogy most összetörjem magam. Úgyhogy inkább leereszkedem egy méterrel a köves talaj fölé, majd kitörlöm agyamból a levegőben vitorlázó madarak képét. Pár másodpercig semmi nem történik. Aztán hirtelen meglódul a gyomrom, és a földre zuhanok. Jó bénán landolok, pont pofára esem. Felülök, köpködve törölgetem az arcomról a port meg a kavicsokat, aztán feltápászkodom és körülnézek. A világ végén vagyunk, a nagy semmi kellős közepén. Csak pár sziklaszirtet meg dombot látok, néhány csontszáraz kaktuszt, mást semmit. -Hol vagyunk? -Otthon - feleli a csavargó, azzal elindul az egyik domb felé. -Kinek az otthona ez? - kérdezem utána loholva. -Az enyém. -Na de kicsoda maga? Megtorpan, és döbbenten mered rám. -Hát nem is tudod? -Tudnom kéne? -Dervish csak elmondta... - Elhallgat, aztán egyszerre elneveti magát. - Idefelé neked végig fogalmad sem volt, ki vagyok? -Meg akartam kérdezni, de gondoltam, inkább majd később - bököm ki. A fejét csóválja, aztán megszólal: - Beranabus vagyok. - A neve ismerős, de nem ugrik be, honnan. -Milyen Beranabus? - kérdezem. -Egyszerűen csak Beranabus - feleli, azzal továbbindul. - Gyere. Sok megbeszélnivalónk van, de nem most. Nyílt terepen nem érzem biztonságban magam. Ennek hallatán idegesen körbepillantok, aztán sietve indulok a rongyos ruhás alak után. Néhány perc múlva egy barlang bejáratához érünk. Mivel nem is olyan rég nem éppen kellemes élményeim voltak egy másik barlangban, megállok, és gyanakodva lesek a homályba. -Semmi gond - nyugtat Beranabus. - A barlang biztonságos, helyzeténél fogva védett, ráadásul a tőlem telhető legerősebb bűbájokkal vettem körül. Nincs mitől félned. -Mondani könnyű - mormogom, mert nem igazán sikerült meggyőznie.

Beranabus elmosolyodik. Fogsora girbegurba, szürkésbarna. Ahogy egymás mellett állunk, közelről már látom, hogy apró szeme szürke, és hogy bőre a kosz meg a por alatt halványsápadt. Kopott és piszkos régi öltönyt visel. Az egyetlen, ami tiszta és friss rajta, az egy aprócska virágcsokor az egyik gomblyukába dugva. -Ha ártani akarnék neked - szólal meg -, bőven lett volna rá alkalmam, méghozzá sokkal több, mint itt a földön. Gondolom, ez nyilvánvaló. -Persze, tudom - motyogom. - Csak az van... hogy nagyon nem bírom a barlangokat. -Meg is van rá az okod - feleli megértően. - De ez nem olyan, mint az a másik barlang Carcery Vale-ben. Itt biztonságban leszel. Garantálom. A barlang alig négy-öt méter mély. Kutatva nézek körbe a falakon meg a talajon, nincs-e másik bejárata, ága, de sehol semmi. -Maga valami szerzetesféle, aki elutasítja a világi javakat? - kérdezem. -Nem - feleli Beranabus, és belép mellém. Leguggol, megérinti a barlang talaját, és varázsszavakat mormol. A földön megjelenik egy lyuk. Az egyik falról lógó kötéllétra a mélybe vezet. A lyuk széléhez lépek, és szorongva lepillantok. Az akna falán fáklyák lobognak, ezért nem is olyan sötét, mint ahogy első pillantásra gondoltam. Viszont igencsak mély, épphogy ki tudom venni az alját. -Nem azt mondta, hogy az igazi varázslóknak nem kell bűbájt mondaniuk? - fordulok Beranabus felé, hogy még húzzam kicsit az időt, mielőtt le kell ereszkednem. -Azt mondtam, többnyire nem kell - helyesbít. - De mindig van olyan helyzet, amikor még a legerősebb varázslóknak is mindenképpen szavakba kell sűríteniük a varázserejüket. - A lyuk szélére ül, és lelógatja a lábát. Aztán megfordul, megragadja a kötelet, és elindul lefelé. Mielőtt a feje eltűnne a lábam alatt, felpillant rám. - A lejáró egykét perc múlva bezárul. Ha jönni akarsz, szedd össze magad! -Mennék én, de nem tudok, mert útban van - vágok vissza. Majd amikor az öreg feje eltűnik a lyuk pereme mögött, erőt veszek magamon, és összeszoruló gyomrommal mit sem törődve leülök, kalimpálva megkeresem a himbálózó létra egyik fokát, és követem a házigazdát. Úgy félúton járok lefelé, amikor a lyuk szája csikorgó zajjal becsukódik. Igyekszem nem gondolni arra, hogy be vagyok zárva, nincs visszaút a külvilágba. A létráról leszállva tágas, jól kivilágított barlangban találom magam. Ahogy körbenézek, székeket látok, kanapét, egy hosszú asztalt, melynek egyik végén virágokkal teli váza áll, aztán pár szobrot, könyveket, fiókos szekrényeket meg egyéb kisebb-nagyobb holmikat. A barlang közepén tűz ég, lángjainál egy sötét bőrű, kopasz fiú ül és a kezét melengeti. -Megjöttem! - kiáltja Beranabus. -Látom - feleli a fiú, de föl se pillant. -Vendéget is hoztam. Erre egy hajszálnyit megmoccan a fiú feje. A szeme ragyogó kék, az arcán keserű kifejezés ül. - Nem úgy volt, hogy megölöd? - kérdezi. Dermedten várom Beranabus válaszát. -Azt mondtam, lehet, hogy meg kell majd ölnöm - szól mogorván. -Mi a jó... - török ki mérgesen, de közbevág. -Később megbeszéljük - csitít, aztán a fal tövében kiterített pokrócra mutat. - Előbb aludj. Én is alszom. Aztán evés közben majd mindent részletesen megbeszélünk. -Komolyan azt hiszi, hogy a történtek után el tudok aludni? - horkanok fel.

-Biztos vagyok benne - válaszolja nyugodtan. - Használd a varázserődet. Csak annyit kell tenned, hogy az alvásra gondolsz, és már alszol is, mint a bunda. -És ha nem akarok? -Kimerült vagy, pihenésre van szükséged, hogy tiszta fejjel tudj majd figyelni, és feltehesd a benned sorakozó összes kérdést. Ilyen állapotban meg se értenéd a válaszaimat. Nem akarok aludni, legszívesebben most azonnal meghallgatnám a mondandóját - de belátom, hogy igaza van. Hiszen már alig bírom nyitva tartani a szememet. - De előbb tudnom kell valamit - motyogom. - Dervish és Bill-E... jól vannak? -Gondolom - feleli a vállát megvonva. -Nem tudja biztosan? -Nem. De az biztos, hogy Vész herceg és Juni... - az áruló nevét szinte vicsorogva mondja ki - nem tudják, hova indultunk, miután otthagytuk a gépet. És kétlem, hogy Juni vállalná azt a kockázatot, hogy visszamegy hozzátok, mert tudja, hogy megelőzhetjük. -Figyelmezteti Dervisht? - kérdezem még. - Szól neki, hogy Juni Vész herceget szolgálja? -Pillanatnyilag nem tudok kapcsolatba lépni vele - mondja -, de amint lehet, eljuttatom hozzá a hírt. Addig kénytelen lesz magára vigyázni. Nem tetszik a dolog, de ennél többet hiába is várnék tőle. Tényleg elég nyúzott vagyok, és akkor sem tehetnék semmit, ha csúcsformában lennék, odabotladozom a pokróchoz, és úgy, ahogy vagyok, felöltözve lefekszem. Nem hiszem, hogy olyan könnyen el tudok aludni, ahogy Beranabus gondolja. Mégis, amint lehunyom a szemem, és az alvásra gondolok, érzem, hogy rögtön álomba merülök. Pár másodperc múlva ájultan alszom.

A fenevad ereje Egy szelet friss kenyér legyez az orrom alatt. Mosolyogva ébredek, orromat megtölti a meleg finomság illata. Néhány kába pillanatig azt hiszem, otthon vagyok Dervishsel, vasárnap reggel van, nem kell iskolába menni, gondunk egy szál se, és egy hosszú, nyugis nap vár ránk. Aztán egyszerre felfogom, amit látok. Előttem egy barázdált kéz tartja a kenyeret, mögötte szakállas arc. Hirtelen minden eszembe jut. És egyszeriben az összes kellemes gondolat elszáll a fejemből. -Mennyit aludtam? - kérdezem ásítva. Ahogy felülök, sziszegve állapítom meg, mennyire sajog a hátam. Nem vagyok hozzászokva, hogy a földön aludjak. -Sokat - feleli Beranabus, és a kezembe nyomja a kenyeret. - Nyolc órát? Tízet? Tizenkettőt? Megvonja a vállát. Körbenézek, az órámat keresem, de nem találom. Valószínűleg elszakadt a szíja aznap éjjel, amikor elkezdtem átváltozni. Felállok, és nyögve, nyújtózkodva masszírozni kezdem a derekamat. -Errefelé még nem találták fel az ágyat? - kérdezem panaszosan. -Néhány hónap alatt megszokod. Bambán nézek rá. Néhány hónap? Eszem ágában sincs annyi ideig itt maradni. De még mielőtt tiltakozhatnék, ellép mellőlem, és odamegy a tűzhöz. A morcos fiú még most is a lángok mellett gubbaszt. Én is odamegyek, és közben letörök egy jókora darabot a kenyérből, és a számba tömöm. Elég rágós, ráadásul vaj sincs hozzá, de olyan éhes vagyok, hogy még a kartonpapírt is megenném.

Beranabus leül a fiú mellé. Én állva maradok, úgy figyelem a furcsa párt, a vénembert meg a kamaszt, aki alig valamivel idősebb nálam. Az ápolatlan, szakállas, szőrös varázslót az öltönyében meg a kopott, de tiszta ruhát viselő, teljesen kopasz fiút - a segédje vajon? Vagy a szolgája? A srác sötét bőrén itt-ott apró hegek és halványuló zúzódások látszanak. Bal kezén hiányzik a gyűrűs- és a kisujj begye. Tekintete távoli, elgyötört. A lába csupasz. Beranabus is mezítláb van, levette és valahova félrerakta a bakancsát. -Ismerkedjetek össze. Grubitsch Grady, bemutatom Kernel Flecket - szól az öreg. -Inkább Grubbs - javítom ki, és a fiú felé nyújtom a kezem, de ő csak mordul egyet. - Jól értettem a nevedet? - kérdezem. A hűvös fogadtatás ellenére igyekszem barátságos lenni. Tényleg Korner, mint a fociban? - ugratom. -Nem. Kernel, majdnem mint a Cornel - felel helyette Beranabus pár másodpercnyi síri csönd után. - Ez egy jóval hosszabb név rövidítése, de arra már egyikünk sem emlékszik. Kernel szippant egyet, majd a lángok felé fordul. A tűz mellett nyársra tűzve kolbászok fekszenek. Fogja a nyársat, a kolbászokat a lángok közé tartja, és elmormol egy bűbájt. A tűz felizzik, és a kolbászok pár másodperc alatt megsülnek. Lehúz egyet a nyársról, ráfúj párszor, megeszi, majd leveszi a következőt és odanyújtja Beranabusnak. Aztán kivár kicsit, de utána odakínálja nekem a következő kolbászt. - Kösz - mondom, és máris beleharapok a kolbászba. Még nagyon forró, de isteni finom. Farkaséhesen befalom, aztán hálásan átveszek még egyet a sráctól. -Kernel szokott sütni-főzni - szólal meg Beranabus. Az egyik kezében újabb kolbász, a másikkal a lábujja körme alatt összegyűlt koszt kapargatja. -Kénytelen vagyok - mondja nekem Kernel. - Ha nem főznék, nyersen enne mindent. -Ha már megemésztetted, olyan mindegy - morogja az öreg. - Nem számít, hogy meleg volt-e vagy hideg, főtt vagy nyers. Mikor a lyuk fölött guggolsz, ez már semmit se számít. -A lyuk fölött? - kérdezem értetlenül. -Itt nincs vécé - közli Kernel, és keserű pillantást vet Beranabusra. A srác ezután csirkecombot süt, ezúttal is a bűbája segítségével. Eltűnődöm, vajon honnan szerzik a húst, de nem kérdezem meg. Kernel a combokat egy koszos, repedezett tálra halmozza, aztán nekiáll oldalast meg krumplit csinálni. Amikor elkészül, elveszi a tálról a saját adagját, a többit továbbadja. Beranabus beleharap egy csirkecombba, majd rám pillant. -Mondj el mindent, ami az utóbbi hónapokban történt. Sok mindent tudok, de még nem teljes a kép. Nem tudom, mikor jöttél rá, hogy kezdesz megváltozni, hogyan gyarapodott a varázserőd, és hogy reagáltál erre az egészre. -Azt hittem, maga fog válaszolni az én kérdéseimre. -Úgy is lesz - feleli. - De előbb meg kell tudnom mindent. Az megkönnyíti a dolgomat. Evés közben elmesélek mindent: hogyan fedeztem fel a forgatás után, hogy varázserőm van, hogyan küzdöttem ellene, beszámolok a rosszullétekről, és elmondom, hogy a varázserő segítségével próbáltam szembeszállni a fenyegetően közeledő átváltozással. -Na de mi bajod volt a varázserőddel? - firtatja. - A te helyedben a legtöbb ember odáig lenne az örömtől. -De én tudom, mivel jár a mágia - felelem halkan. - A varázserő összeköt a Démonvilággal. Na és azzal már volt szerencsém megismerkedni. És nem akarom, hogy megint magába szippantson. Az öreg és a fiú összenéz. Aztán Beranabus bólint, hogy folytassam.

Elmesélem, hogy találtunk rá a barlangra Carcery Vale-ben, hogy kerültem oda éjjel a fenevad hatása alatt, hogyan ástam ki a bejáratot rejtő földet. Elmondom, hogyan zuhant le Loch, hogyan fedezett minket Dervish, és hogy bukkant fel újra az életünkben Juni. -Ki az a Juni? - kérdezi Kernel az öregtől. -Vész herceg egyik szolgája - feleli a szemét összehúzva Beranabus. - Valójában... Elhallgat, és megköszörüli a torkát. - Swan kisasszonyról meg a múltjáról majd máskor beszélünk. Most inkább halljuk Grubitsch történetének a végét. -Inkább Grubbs - javítom ki újból, aztán előadom, mi minden történt az utolsó napokban, hogyan változtam át vérfarkassá, hogy öltem meg Bill-E nagyszüleit, majd hogy szöktetett meg Juni, akinek árulására a gépen derült fény. A végén már valósággal hadarok, minél előbb túl akarok lenni a történeten. Több részletet ki is hagyok, például a barlang falában megszólaló arcot sem említem, mert nem tartom fontosnak. Majd később ezekről is beszélek Beranabusszal. Az öreg figyelmesen hallgat, aztán mikor befejeztem a mondókámat, pár percig csak gondolkozik. -Amikor a barátod lezuhant - szólal meg végül; ugyanaz aggasztja, mint Dervisht, amikor a barlangba lépett -, az egész biztosan baleset volt? Nem láttatok senki mást...? -Nem - vágok közbe. - Csak mi hárman voltunk ott, senki más. Megcsúszott, leesett és meghalt. Baleset volt. Nem démon okozta, és nem is valamilyen gonosz mágus. -Rendben - dörmögi Beranabus. - Amikor értesültem róla, hogy a bejárat megnyílt, és valaki meghalt a barlangban, rögtön a legrosszabbra gondoltam. Már csak azért is, mert ez azt jelentette, hogy hatástalanok voltak a figyelmeztető bűbájaim. Már arról tudnom kellett volna, amikor az első követ megmozdítottátok. Így aztán persze azt hittem, hogy egy nagy varázserejű mágus feloldotta a bűbájt, és javában készíti elő a démonok invázióját. Még életemben nem siettem úgy, mint akkor. -Úgy rohant, mint akinek ég a háza - teszi hozzá Kernel, és most először látom mosolyogni. Ám a mosoly csupán egy pillanatra villan fel az arcán. -Dervish elmesélte, hogy igazából mi az a barlang - mondom halkan. - Hogy a démonok átjáróként használták. Azt is mondta, a két világ közötti alagutat újra meg lehet nyitni, és akkor a Démonvilág teremtményei ezrével jöhetnek át rajta, és elfoglalhatják a mi világunkat. Nem lehet, hogy Juni és Vész herceg éppen ezt...? Nem. - Az öreg arcán savanyú mosoly jelenik meg, újra előbukkannak ferdén álló, elszíneződött fogai. - Vész hercegnek nem áll érdekében megnyitni a két világ közötti alagutat. A legtöbb démon nagyon szívesen elpusztítaná az egész emberiséget, a démonmestert viszont az emberi nyomorúság és szenvedés élteti. Neki ugyanúgy érdeke, hogy az átjáró zárva maradjon, mint nekünk. Beranabus egy vékonyka csirke csonttal elkezdi piszkálni a fogát. Büdös a lehelete. Igazából úgy, ahogy van, büdös. Nyilvánvalóan nem erőssége a tisztálkodás. Aztán kiveszi a csontot a szájából, és folytatja: -A barlang miatt mentem Carcery Vale-be, de miattad maradtam ott. Megéreztem, milyen erő van benned, és hogy ez az erő majd kirobban, szinte szétvet. Ott akartam lenni, amikor kirobban... vagy éppen berobban. -Berobban? -El is pusztíthatott volna. Ha a varázserőd nem talál utat magának, belülről rombolt volna szét. De holdtöltéig nem lehetett tudni, mi lesz a dolog végkimenetele. Akkor megértettem, el kell jutnod odáig, hogy döntésre vidd a dolgot a fenevaddal. A vérfarkas-kór mindennek a kulcsa - magyaráz tovább. - A Grady család átka. Évszázadokkal ezelőtt az őseid

családjának vérébe démonvér keveredett. -Micsoda!? - kiáltok fel. - Az nem létezik! -Ilyesmi ritkán történik - folytatja az öreg. - A démonok többsége eleve nem is emberi alakban él. De az eset nem példa nélküli. Az ilyen frigyből származó utódok sosem hétköznapi szerzetek. Az embereknek és a démonoknak nem lenne szabad keveredniük. Amikor ez mégis megtörténik, az ivadékaik egészen elképesztő szörnyetegek, se nem emberek, se nem démonok, hanem a két fajta valamiféle rettenetes elegye. A legtöbbjük már a születést se éli túl. De olykor egyik-másik életben marad. Sötét arcára rebbenő árnyékokat vetnek a tűz lángjai. - És ezek közül néhány felnő és megerősödik, vagy a Démonvilágban, vagy itt a miénkben. Az egyik ősöd gyermeke is ilyen ivadék volt. A Démonvilág varázsereje egy ideig rejtve maradt, így az utód férfivá érhetett, és ő maga is apává lehetett. Majd amikor végül előtört a démoni örökség, az áldozat vérfarkas-szerű lénnyé változott. -Szóval ez is a démonok miatt van - morgok gyűlölködve. - Dervish már utalt valami ilyesmire, de nem voltam biztos a dologban. -Azért azt nem mondanám, hogy miattuk van - szól Beranabus. - Az ilyen keveredést gyakran éppen az emberek kezdeményezik. Nagyon is valószínű, hogy éppen az ősöd tette meg az első lépéseket, aztán... - Elhallgat, és egyértelmű jelet formál az ujjaival. - Érdekes lehetett a menyasszony - mormolja Kernel. Beranabus a tűzbe bámulva tűnődik, hogy is folytassa. -Te egész különleges vagy, még a Grady utódok között is. Soha még csak hasonlóról sem hallottam. A mágia kiszámíthatatlan, kaotikus erő. Mindenkiben másként nyilvánul meg. Mégis bizonyos alapvető szabályok szerint működik, melyek eddig mindenkire érvényesek voltak. Te viszont fittyet hánysz az összesre. -És ez jó vagy rossz? -Nem tudom. És ezért nem akartam szóba állni veled. Akkor még nem tudhattam, milyen módon fogsz megváltozni, mivé formál a mágia, amikor szétárad benned. És persze Junit is figyelembe kellett vennem. Nem tudtam, Dervishsel mennyire álltok közel hozzá, sem azt, hogy tudjátok-e, kinek az oldalán áll valójában. -Dehogy tudtuk! - kiáltok fel bőszen. - Vész herceg ölte meg a szüleimet és a nővéremet. Csak nem képzeli... Csigavér - szól közbe az öreg. - Most már bízom benned, de akkor még nem tudtam, mi a helyzet. Akár azt is hihettem, hogy Dervishsel mindketten Juni Swan cinkosai vagytok, és megpróbáltok csapdába csalni. Akár maga Dervish is feltárhatta a barlang bejáratát, hogy odacsaljon Carcery Vale-be. -Maga mindig a legrosszabbra gondol? Tiszta paranoia - szólok közbe cinikusan. -Már rég megtanultam, hogy ne bízzak senkiben - feleli szárazon. - Legalábbis addig ne, amíg be nem bizonyítják, hogy megérdemlik a bizalmamat. De még aztán is sasszemmel figyelek mindenkit. -Én már harminc éve, vagy talán még régebben vagyok Beranabusszal - szólal meg Kernel -, és néha még most is arra ébredek, hogy gyanakodva mered rám. -Harminc éve!? - Alaposan végigmérem. - Nem létezik, hogy ilyen öreg vagy. -Nemsokára erre is rátérünk - mondja Beranabus, mielőtt Kernel válaszolhatna. - De előbb befejezem, amit a varázserődről akartam mondani. Hol is tartottam? -Éppen ódákat zengtél arról, milyen különleges csodagyerek - feleli Kernel. -Csakugyan. - Az öreg arca felragyog. - A többi varázsló képességei születésüktől fogva nyilvánvalóak. Még ha ők maguk nincsenek is tisztában a bennük rejlő erővel, más

varázslók felismerik. Dervishnek meg kellett volna éreznie a varázserődet. De nem tudta, mert eltitkoltad előle... és magad elől is. -Nem, én tudtam róla. De csak a forgatás után - pontosít Beranabus -, pedig az erőd már előtte is megvolt. Megvan a születésedtől fogva. Valahol mélyen tudod, hogy mi vagy, már attól a naptól kezdve, hogy világra jöttél, csak féltél tőle. Nem akartál élni ezzel az erővel, nem akartad vállalni ezt a felelősséget. Ezért öntudatlanul úgy elfojtottad magadban a varázserőt, hogy ne hasson és senki ne vegye észre. Soha nem hallottam még olyan varázslóról, aki erre képes lett volna. Akadnak köztük, akik tagadják, hogy kiválasztottak lennének, és nem hajlandók fejleszteni az adottságaikat, de senki nem tudja teljesen magába temetni a képességeit. Neked viszont akkora erő adatott, hogy már gyerekként el tudtad titkolni tehetségedet a világ elől. Ha nincs a Grady család átka, rejtve maradt volna egész életedben, kárba veszett volna ez a hatalmas erő. -Bár úgy lett volna! - morgok dühösen. -Ne kívánd ezt - korhol Beranabus. - A varázserőd nélkül most már dühöngő vadállat lennél. Az önmagad és a képességed közé emelt fal omladozni kezdett, amikor először szálltál szembe démonokkal. Kénytelen voltál a belső erődből meríteni, amikor Vész herceggel és a talpnyalóival harcoltál. Azután megint elfojtottad a varázserődet, de ekkor már repedések mutatkoztak a páncélzatodon. És azóta valósággal pezseg benned a mágikus erő, utat keres magának, hogy kitörhessen. Sokáig sikerült lakat alatt tartanod, de aztán jött a családi átok. Kezdtél vérfarkassá változni. Ez Grubitsch Grady végét jelentette volna. De a benned megbújó varázsló szembeszállt a fenevaddal. Úgy érzed, a varázserődet használtad az átváltozás ellen, de nem így van - a varázserőd használt fel téged ebben a harcban. Nem engedte, hogy szörnyeteggé változz. -De igen, sajnos engedte - szólok közbe bűntudatosan. - Egy időre átváltoztam. És megöltem Spleen mamát és Spleen papát. Legközelebb, mikor holdtöltekor megint a vérfarkas lesz az úr, újból ölni fogok. -Tényleg így gondolod? - kérdezi az öreg. -Hát persze. - Értetlenül bámulok rá. A fejét csóválja. -A holdnak sosem lesz rád erősebb hatása, mint legutóbb volt. A fenevad átvette ugyan a helyedet egy rövid időre, de aztán sikerült felülkerekedned. Persze újra rád tör majd, de te megint legyőzöd. És legközelebb már könnyebben. A fenevad mindig is ott lesz benned, acsarog, fenekedik, és amikor a hold hívogató dalát hallja, küzd, hogy a felszínre törhessen. De te uralkodsz rajta. Mert legyőzted. -Dehogy győztem! - tiltakozom kiáltva. - Hiszen megöltem Bill-E nagyszüleit. Ezt nevezi győzelemnek? Még ha mostantól uralkodom is rajta, ez már mindenképpen megtörtént. Ne mondja nekem, hogy már minden rendben van! Magának talán nem nagy ügy, ha megöli a féltestvére nagyszüleit, de nekem az. Úgyhogy ne jöjjön itt... -Tanítsd meg neki, hogy kell emlékezni! - vág közbe Kernel. - Nincs kedvem végighallgatni, ahogy órákon át nyavalyog. Tanítsd meg neki a bűbájt, hadd lássa, mi történt. Akkor legalább elhallgat végre. -Te meg miről beszélsz? - mordulok rá. -Egy bűbájról, ami felidéz benned mindent, ami azalatt történt, hogy nem voltál önmagad feleli helyette Beranabus. -És az nekem miért lenne jó? -Mert megtudnád az igazságot. -De én már pontosan... -Azért csak tanuld meg azt a hülye bűbájt! - förmed rám Kernel.

Nyugtalanság tölt el, mivel nem szívesen élném át, hogyan gyilkoltam, de felkeltették a kíváncsiságomat, úgyhogy végül belemegyek a dologba. Beranabus utasít, hogy hunyjam le a szemem, és koncentráljak a lélegzetvételre. Beszívom a levegőt... benntartom öt másodpercig... aztán kifújom. Amikor ráérzek a megfelelő ritmusra, elmondja a bűbájhoz szükséges szavakat. Szótagolva tanít meg rájuk, így anélkül is elismételhetem őket, hogy ismerném a jelentésüket. Amint a bűbáj végéhez érek, a gondolataim között valahogy alakot ölt egy képernyő. Pont olyan, mint az otthoni nagy képernyős tévénk. Üresen szürkéllik, mintha ki lenne kapcsolva. Már épp szólni akarok Beranabusnak, hogy nincs adás, amikor a képernyő villódzni kezd. Fénypontok villannak fel rajta. Sistergés. Aztán... A barlang. Közvetlenül azután, hogy megfagyasztottam a vízesést. A fenevad szemével látok mindent. Összekuporodva üvöltök és pislogok a zseblámpa fényébe, amit a tétova léptekkel közeledő Juni tart a kezében. Tiszta őrület, de ahogy figyelem, mindannak ellenére, amit most már tudok róla, aggódom érte. Drukkolok, hogy meneküljön, mielőtt a fenevad nekitámad. Kis híján rákiáltok, de aztán eszembe jut, hogy ez csak egy emlék visszajátszása, nem élő adás. A barlangban Juni mellém lép, akár meg is érinthetne. Megáll, és ridegen végigmér. - Hát végül csak átváltozott a nagy Grubbs Grady - szól vicsorogva, és felém köp. - Te szánalmas hülye! Ha tudnád, micsoda gyötrelem volt nekem az elmúlt pár hétben, hogy jópofiznom kellett veled meg a nyomorult nagybátyáddal! A fenevad nagyot ordít, és felemeli a mancsát, hogy lesújtson Junira, széttépje. Most már a vérfarkasnak szurkolok, neki szorítok, hogy csinálja ki ezt a mocsok árulót. De mielőtt lecsaphatna rá, Juni elhadar egy bűbájt, mire a lény a földre zuhan, torokhangon nyögve és morogva fetreng, vergődik, majd remegve fekszik egy helyben. - Tessék - szól tettetett kedvességgel Juni. - Ez majd szépen lenyugtat. Lerakja a zseblámpát, és megkerül, minden oldalról megvizsgál, aztán előhúz egy jókora kést - az egyik konyhai késünket! -, és leteszi mellém. A fenevad üvölteni próbál, de nem jön ki hang a torkán. Juni odamegy a barlang falához, a jéggé fagyott vízesés mellé, ahol az ordításom nyomán megnyílt repedés húzódik. Hosszan nézi a jeget, aztán gondterhelten rám pillant. Megcsóválja a fejét, aztán egy bűbájt kezd mormolni. Percekig hallgatom, aztán mivel a bűbáj csak nem akar véget érni, a szememet továbbra is csukva tartva megkérdezem: -Nem lehet előretekerni ezt az izét? -Mit látsz? - kérdezi Beranabus. -A barlangban vagyok. Vérfarkassá változtam. Juni valami állati hosszú bűbájt darál éppen. -Valószínűleg Vész herceget idézi meg - közli az öreg. - Na jó, próbáld meg ezt. Ismét megtanít néhány szóra. Amint elismétlem az új bűbáj szavait, a kép elhalványul, majd pár pillanatnyi sistergés meg recsegés után újból kitisztul. Juni még mindig a bűbájt kántálja, de most már közvetlenül mellettem áll, fölém hajol. Vész herceg nincs ott, de a fal a repedés mentén sárgásvörösen izzik, a jég olvad, lassan ismét vízeséssé válik. A barlangban iszonyatos a hőség. A fenevadról, amivé átváltoztam, szakad a veríték. Juni felveszi a kést. Lehajol, balról odanyomja a torkomhoz, és egy gyors mozdulattal belevág. A sebből vér fröccsen elő, úszik benne a penge. Megdermedek - vérfarkasként is a múltban, és önmagamként is a jelenben. Aztán Juni egészen közel hajol a torkomhoz, rálehel, és a seb bezárul. Ezután jobbról szorítja a torkomnak a pengét, és megismétli az egészet. Végül a véráztatta kést odaviszi a falban húzódó repedéshez. - Mi történik? - kérdezi Beranabus, én pedig elmondom neki, mit látok. - Különös. Még sosem hallottam róla, hogy valaki így idézett volna meg egy démont. Persze Vész herceg nem

olyan, mint a többiek. Senki nem tudja, hogy a démonmesterek közül miért egyedül ő képes átkelni a mi világunkba, és azt sem, hogyan csinálja. Ezt a módszert nyilván ő tanította Juninak. Az áruló a késsel benyúl a repedésbe, és előbb az egyik, majd a másik oldalára keni fel a véremet. Aztán hátralép, és csak mondja, mondja tovább a bűbájait, egyre hangosabban, a két karját széttárva. Végül diadalmasan felkiált, és a szemét elfedve hátraugrik a repedéstől. Ahol nem történik semmi. Juni leengedi a karját, sokáig bámul a repedésre, aztán a késre pillant, végül énrám. Lassan odajön mellém, és zavartan lenéz rám. - Juniii... - A név a szikla mélyéből hallatszik. A hangot azonnal felismerem: Vész hercegé. - Juniii... - Szólítja újból az árulót, távoli, mohó, sóvárgó hangon. Juni visszasiet a falhoz, és halkan hadarni kezd. Nem hallom, mit mond. De aztán Vész herceg egy nevet sziszeg, melynek hallatán megfagy bennem a vér: - Billy Spleen... Juni bólint, leteszi a kést, rám néz, és gonoszul elvigyorodik. - Maradj itt szépen, kutyuli. Nemsokára érted jövök. Azzal már megy is, még a zseblámpát sem veszi fel a földről. A földön heverő vérfarkas vergődve próbál szabadulni varázskötelékeitől. Kis idő múlva aztán elcsendesedik, nem mozdul. A mancsai ragyogni kezdenek. Az izzó ragyogás szétárad a testén, felkúszik a mellső lábán, eléri a mellkasát és az arcát, majd az alsótestét és a hátsó lábait is. A vérfarkas feláll, és a fülét hegyezi, mintha valaki beszélne hozzá. Aztán leginkább beleegyező morgásféle hang tör elő a torkából, majd a fenevad rohanvást indul a barlang kijárata felé, ki a szabadba. Miközben végigcsörtet az erdőn, elmondom Beranabus-nak és Kernelnek, mi történik. Az öreg nem érti Juni viselkedését. -Mintha Vész herceget próbálta volna megidézni - mondja töprengve. - Csak épp valamiért nem hatott a bűbáj. De nem értem, mit változtatna ezen a másik fiú vére. -Szerintem nem a bűbáj miatt ment el Bill-E-ért - dünnyögöm. - És szerintem igenis hatott a bűbáj. Vész herceg állította meg Junit. Biztos úgy akarta, hogy ő is ott legyen, amikor átkel, és így egyszerre végezhessen mindkettőnkkel. -Lehetséges - feleli Beranabus, de hallani a hangján, hogy nem győztem meg. Az erdei száguldásnak vége. A fenevad odaért Bill-E-ék házához. A hátsó ajtó tárva-nyitva áll. A vérfarkas beront, és ott találja Junit, aki épp felemeli az eszméletlen Bill-E-t. Mellette holtan hevernek féltestvérem nagyszülei. A fenevad felüvölt és ráront Junira. Az áruló ledobja Bill-E testét. Ahogy összecsapnak, átváltozott énem foggal-körömmel marcangolja az albínó testét, aki kézzel-lábbal védi magát, bűbájokra most nincs ideje. A nevemet sikoltja, mire a fenevad ismét nagyot üvölt. Juni újra meg újra a nevemet sikítja, egyre kétségbeesettebben. Végül aztán - úgy egy perc múlva - a vérfarkas elereszti. Az áruló vértől csöpögve, meghökkenve tántorodik hátra. A fenevad dühödten morog, fenyegetően áll Juni és Bill-E között, így védi a máskülönben védtelen fiút. Ekkor a látvány egyszerre homályossá válik. Érzem, hogy a lény változni kezd. Juni megkönnyebbülten felsóhajt, széttárja a karját, és tettetett aggodalommal nyögi: - Grubbs? Te vagy? Kinyitom a szemem, és a képernyő eltűnik a fejemből. A döbbenettől tátott szájjal meredek Beranabusra.

-Nem én öltem meg őket - suttogom. - A megmentésükre érkeztem. Megvédtem Bill-E-t. Nem én öltem meg őket! - Az utolsó mondattal együtt kitör belőlem a zokogás. Összegörnyedek, és megkönnyebbülten, mindenről megfeledkezve bőgök - elmondhatatlan öröm, hogy újra az ártatlan Grubbs Grady lehetek, nem pedig az az undorító gyilkos, akinek eddig hittem magam.

A veterán A sírás után az első gondolatom az, hogy sürgősen vissza kell mennem Carcery Vale-be, és figyelmeztetnem kell Dervisht meg Bill-E-t, hogy veszélyben vannak. -Ezt már megbeszéltük - sóhajt Beranabus. -Nem érdekel! - csattanok föl. - Juni nemcsak engem akart elkapni, hanem Bill-E-t is. Talán nem megy vissza rögtön, de éppenséggel felhívhatja Dervisht, és kérdezősködhet rólam. Ha kiderül, hogy Dervish nem tudja, hol vagyok, és igazából mi is történt, akkor az áruló talán visszamegy, és... - Vadul megrázom a fejemet, próbálok nem gondolni arra, mennyi szörnyűséget követhetne el. - Oda kell mennünk, hogy figyelmeztessük őket! -Nem lehet - feleli halkan az öreg. - Nem az én feladatom az ő épségükről gondoskodni. -De hát hogy mondhat ilyet!? - kiáltok rá. - Hiszen Dervish a barátja! -Nem a barátom... talán inkább az alkalmazottam. -Micsoda? Miről...? - Elhallgatok, mert végre beugrik, hol is hallottam már Beranabus nevét. Dervish említette, amikor a munkájáról, a feladatáról mesélt. Rá kellett volna jönnöm, amikor az öreg a figyelmeztető bűbájról beszélt, de a fejem még most is kavarog. - Maga a Tanítványok vezetője - motyogom. -Nem egészen - szipákol Beranabus. - Nem sok közöm van hozzájuk. Igénybe veszem őket, ha szükséges, de a legtöbb csatát egyedül vívom meg a Démonvilágban. - Azért nem teljesen egyedül - szól közbe Kernel. Az öreg fölényesen Kernelre mordul, aztán visszafordul hozzám. -Nem én választottam ki a Tanítványokat. Ők kerestek meg engem azzal, hogy vezetőre és tanítóra van szükségük. Ahogy mondtam, alkalmanként igénybe veszem a segítségüket, de semmilyen más érdekem nem fűződik hozzájuk. -De hát Dervish is a maga embere - vetem ellene. - Ő azt mondta, maga azért küldte Carcery Vale-be, hogy vigyázzon a barlangra. Vagyis felelős érte. -Ugyan! - vakkantja. Hosszú haját kisimítja az arcából, és mogorván mered rám. - Ahogy korábban másokat, Dervisht is azért küldtem Carcery Vale-be, hogy figyeljen, és ha démonok vagy emberi szolgáik szimatolnának a barlang után, akkor azonnal jelentse nekem. Minden mást ennek a feladatnak kellett alárendelnie. Tartania kellett volna magát az utasításaimhoz, kerülnie kellett volna a feltűnést, és nem lett volna szabad magára vonnia egy démonmester haragját. Csak magának köszönheti a bajt. Én nem érek rá magánjellegű konfliktusokkal foglalkozni. Vész hercegnek semmi köze a barlanghoz, úgyhogy nem érdekel, mit csinál Dervishsel. -Maga egy szívtelen szörnyeteg! - förmedek rá. - Ugyanolyan gonosz, mint a démonok! -Az lehet - feleli Beranabus. - Ám a Tanítványok pontosan tudják, hogy akadnak olyan erők a világban, amelyek sokkal fontosabbak, mint bármi a magánéletükben. Ezért elfogadják, hogy túl kell lépniük az emberi kapcsolataikon, és arra a nemes ügyre kell összpontosítaniuk, amelynek az életüket szentelték. Én meg teszek a nemes ügyekre - vágok vissza. - Engem Dervish és Bill-E érdekel, senki más. Nekem ők mindennél fontosabbak, még az egész világ biztonságánál is!

-Öntelt és buta ez a fiú - jelenti ki Kernel, és hűvösen mered rám. - Képtelen más szemszögből nézni a dolgokat. Hiba volt, hogy ide hoztad. Küldd vissza! Hadd végezzen vele Vész herceg. -Ezt nem te döntöd el - dörren rá az öreg, és társára villan a szeme. - Törődj a magad dolgával. Ne felejtsd el, azért vagy itt, hogy szolgálj! - Igen, tudom - ismeri el Kernel, és lebiggyeszti az ajkát. Beranabus mély lélegzetet vesz, hogy lehiggadjon, majd ismét felém fordul. - Azt próbálom megértetni veled - mondja, és a hangján érezni, milyen nehezen tudja elfojtani haragját -, hogy Dervish sem akarná, hogy fogjuk magunkat és rohanjunk vissza. Pontosan tudja, milyen fontos a feladata, és azt is tudja, hogy kisebb összetűzésekbe nem avatkozom bele. Márpedig itt nincs másról szó. Épp ezért nem várja, hogy a segítségére siessek. Ezt a viszályt Vész herceggel és Juni Swannal csakis magának köszönheti, tehát neki kell megoldania. Közbeszólnék, ám emelt hangon máris folytatja, és belém fojtja a szót. -Ennyit erről, de ahogy ígértem, eljuttatok hozzá egy üzenetet. Nem tudok most azonnal kapcsolatba lépni vele, mert innen nem könnyű érintkezésbe lépni a külvilággal, de amint lehet, figyelmeztetem, hogy Juni áruló, és hogy veszély fenyegeti. Ez minden, amit tehetek. Ennél többet Dervish sem várna el. Hát jól van - felelem morogva. - Csakhogy én nem tartozom a Tanítványok közé, vagyis nem kell engedelmeskednem. Úgyhogy most azonnal el is megyek. Majd én figyelmeztetem, csak mutassa meg, merre induljak... - Kihívóan meredek rá, arra számítok, hogy tiltakozni fog. De csak halványan elmosolyodik. -A barlangunktól kelet felé a legrövidebb az út. Persze ez a rövid út kegyetlenül hosszú és fárasztó gyaloglást jelent. A nap kíméletlenül perzsel, kutat vagy forrást csak nagyon ritkán találsz, ételt pedig szinte semmit. Egy tapasztalt vándor vagy egy varázsló talán megúszná élve azt az utat. Ám te nem vagy éppen világlátott utazó, és azt sem igazán tudod, hogyan hasznosítsd a varázserődet. Egy héten belül véged lenne. De ha ragaszkodsz hozzá, menj csak, nem tartóztatlak. -Rendben - vágom rá, és hevesen bólogatok. - Megyek is. Már épp indulok a kötéllétra felé, de Kernel megállít. -Grubitsch... vagyis Grubbs. Beranabusnak igaza van. Ezt az utat nem éled túl. Ha most elindulsz, akkor neked véged. -Inkább meghalok úgy, hogy legalább megpróbáltam, mintsem hogy itt üljek, és csak várjam, mikor mészárolják le Dervisht és Bill-E-t. -De az egésznek semmi értelme - makacskodik Kernel. - Még ha túl is élnéd, hetekbe telik, mire valamilyen lakott területre érsz. Dervish tőlünk hamarabb értesülhet a történtekről. Gyakran jár itt egyik vagy másik Tanítvány. Akár holnap vagy holnapután felbukkanhat valamelyikük. Azzal semmit nem érsz el, ha mártírt csinálsz magadból. Örülnél, ha a nagybátyád azt hallaná tőlünk, hogy egy teljesen értelmetlen vállalkozás miatt áldoztad föl magad? Szerinted milyen érzés lenne ez neki? Ridegen bámulok rá, aztán lassan visszafordulok az öreghez. - Megesküszik rá, hogy a lehető leghamarabb értesíti Dervisht? A vén varázsló bólint. - Ahogy Kernel mondta, sokszor jár nálunk látogató. Amint érkezik egy Tanítvány, megkérem, hogy juttasson el egy üzenetet a nagybátyádnak.

- Na és ha hónapokig nem jön senki? Beranabus nem felel. Végiggondolom a dolgot, mérlegelem az indulás mellett és az ellene szóló érveket. Próbálom kitalálni, Dervish mit javasolna, mit tegyek. Végül arra jutok, tényleg nincs értelme, hogy útra keljek. -Na jó - sóhajtok, azzal visszaülök a tűz mellé. - Nem tetszik a dolog, úgyhogy ha bármi történik Dervishsel vagy Bill-E-vel, az a maga hibája. De úgy döntöttem, hogy megbízom magában. Nem tudom, ez jó döntés-e vagy sem, de most már mindegy. Egyébként pedig nyilván nem ok nélkül hozott ide. Tudni akarom, miért. -A fenébe is, tetszel nekem, fiú! - nevet föl az öreg. - Te aztán nem teketóriázol, egyből a lényegre térsz. Biztos vagyok benne, hogy lesz még veled gondom, nem is kevés, de azért örülök, hogy itt vagy. -Hagyjuk a hízelgést - felelem morogva. - Inkább bökje már ki, mit keresek itt! Rendben van. Mint már mondtam, nem sok közöm van a Tanítványokhoz. Többnyire jelentéktelen dolgokkal foglalkoznak. Megakadályozzák, hogy átkeljenek a világunkba a démonok, vagy ha már átjutott egy, akkor segítenek felszámolni az okozott kárt. Mindennek nem sok jelen tősége van, ha a fontosabb dolgokat helyezzük előtérbe. Pár száz áldozat... vagy néhány ezer... de még pár millió sem számít igazán. Tátott szájjal bámulok a vén csavargóra, aztán Kernelre. -Ezt most komolyan mondja? - kérdezem döbbenten. -Abban biztos lehetsz - feleli halkan, és sötét pillantást vet az öregre. -Nem engedhetem meg magamnak, hogy néhány ember halála miatt fecséreljem az időmet - magyarázza Beranabus. - Nekem ennél sokkal fontosabb feladatom van. -De hát mi lehet fontosabb az emberek megmentésénél? - kérdezem kihívóan. A világ megmentése - feleli a lehető legkomolyabban. - A világunkba átjutó démonok többsége igen gyenge. Egy ügyes démon viszonylag könnyen megnyithat egy kis átjárót a két világ között, főleg ha emberi segítője is van, a démonmestereknek viszont egyszerű az átkelés. Nagy ritkán előfordulhat, hogy megnyílik egy alagút, amilyen például a barlangban van ott Carcery Vale-ben, és ezen a nagy varázserejű démonok is átkelhetnek. De legtöbbször csak a kisebb hatalmúak jutnak át, és többnyire ők is alig néhány percig képesek itt maradni. Persze így is sok bajt okozhatnak, ez nem vitás, de semmiképpen nem veszélyeztetik az egész emberiséget. Az én feladatom az, hogy szembeszálljak az erősebb, nagyobb veszélyt jelentő szörnyekkel, amelyek képesek lennének eltörölni az emberi fajt a föld színéről. Ezek folyton az áttörés lehetőségét keresik. A Tanítványok akkor lépnek közbe, amikor a mi világunkban fény derül arra, hogy valahol áttörni készülnek a démonok. Nem engedhetem, hogy a démonmesterek is átkeljenek. Az ilyen terveket már csírájukban el kell fojtani. Ezért hát mi Kernellel a Démonvilágban tesszük a dolgunkat. A Tanítványoktól eltérően keveset tartózkodunk ebben a világban. A démonok között járunk-kelünk, kémkedünk, igyekszünk már a kezdet kezdetén kipuhatolni a terveiket, hogy mihamarabb meghiúsíthassuk egyiket a másik után. Próbáljuk egymás ellen fordítani azokat, akik összefogtak. Felkutatjuk és elpusztítjuk azokat a helyeket, ahol alagutat lehet építeni. Nincs könnyű dolgunk. Szüntelenül harcolnunk kell, és az összecsapások gyilkosan kegyetlenek. - Gyilkosan kegyetlenek... - visszhangozza suttogva Kernel. -Borzalmas feladat a miénk - folytatja Beranabus. - Nem is munka, talán inkább átok. De csinálni kell, mert a Démonvilág állandó fenyegetést jelent. Mi pedig, akiknek hatalmában áll, hogy visszaszorítsuk őket a saját világukba, nem mondhatunk nemet. Nagyon jól tudjuk, hogy ha nem vesszük fel a harcot ezekkel a szörnyekkel a saját világukban, akkor

bizony átkelnek a miénkbe, és itt támadnak ránk - az pedig az emberi faj végét jelenti. Amint megtudtam, hogy megnyílt a barlang bejárata, máris indultunk Carcery Vale-be. A figyelmeztető bűbájaimnak azonnal működésbe kellett volna lépniük, de valamilyen okból nem jeleztek. Szóval mikor Dervish értesített, azonnal rohantunk a helyszínre. Attól tartottam, hogy a Démonvilág lényei ügyködnek, és féltem, hogy későn érünk oda. Így aztán igencsak megkönnyebbültem, amikor még a nyomukat sem találtam sehol. -Na és Vész herceg!? - kiáltok föl. - És Juni? Ők nem érdekelnek. Vész hercegnek esze ágában sincs alagutat nyitni. Neki nagyon is megfelel a mostani helyzet. Gondoltam rá, hogy beszélek Dervishsel Juniról, de nem tudtam, megbízhatok-e benne. Akár az is előfordulhatott, hogy hűséget esküdött a sötét oldalnak, és Junival együtt épp azon ügyeskedett, hogy csapdába csaljon. -Dervish soha nem tenne ilyet! - tiltakozom felháborodva. -Nem, valószínűleg nem - ismeri el Beranabus -, de nem lehetett kizárni, hogy Juni valamilyen bűbájjal a maga oldalára állította. Akkor pedig felhasználhatta volna ellenem. Ezért inkább úgy döntöttem, nem szólok nekik, hogy ott vagyok. Kernelt hazaküldtem, én pedig ott maradtam, mert meg akartam bizonyosodni arról, hogy a démonok nem használják fel átkelőnek a barlangot. Úgy terveztem, újból lezárom a bejáratot, aztán mielőtt távozom, szólok Dervishnek Juniról. Na és akkor megláttalak téged... Megborzongok, a hátamon égnek áll a szőr. Nem vagyok hülye, kapiskálom, hova fog kilyukadni. De hallgatok, játszom a bambát, és reménykedem, hogy talán mégis tévedek. Nem akarok ötleteket adni az öregnek, nyilván megvan a magához való esze. Tuti ugyanarra gondol, amire én. -Mesterien titkoltad a varázserődet - mondja -, de amikor megérkeztem, már majd szétvetett, annyira feszített belülről. Szinte láttam, ahogy sugárzik belőled. -Dervish meg Juni nem látták - motyogom. - Pedig Juni még tesztelt is, vizsgálgatta, mennyi varázserőm van. De nem talált egy csöppet sem. -Már hogyne talált volna! - mordul rám Beranabus. - Még most sem látsz át a ravaszkodásán? Persze nem hibáztatlak. Ha egyszer már bízunk valakiben, attól kezdve nagyon nehéz olyannak látni az illetőt, amilyen valójában. Már tudod, hogy Juni mindvégig ellened mesterkedett, mégis változatlanul úgy gondolsz rá, mintha a barátod lett volna. Juni jóval nagyobb varázserővel bír, mint Dervish. Nagyon is jól tudta, hogy van benned varázserő. Azokat a teszteket csak azért csinálta, hogy kiderítse, mekkora fenyegetést jelentesz, és így tervelhették ki Vész herceggel a támadást. Szerintem nem sikerült annyi mindent megtudnia, amennyit remélt. Ezért döntöttek úgy, hogy a barlangban Kálinak szembe veled. Mágikus helyet választottak, hogy Vész herceg erősebb legyen. Aztán mikor elmenekültél, jött az újabb terv a repülővel. Nyilván úgy gondolták, a levegőben semmiképp nem tudsz eltűnni előlük, a legrosszabb esetben elintézik, hogy lezuhanjon a gép, és így végeznek veled. Juni mindvégig megtévesztett téged. Kicsalta a titkaidat, kiderítette a gyengéidet, hogy aztán később mindent felhasználjon ellened. Aljas, ravasz nő, az egyszer biztos. Ráadásul igen ügyesen sikerült éket vernie Dervish és közéd. Még a Bárányokat is odahívta, hogy azt hidd, Dervish képes lenne átadni a Gradyk hóhérainak és sorsodra hagyni. -Nem Dervish hívta oda őket? - Tátott szájjal, hamuszürke arccal meredek Beranabusra. -Hát persze hogy nem! - horkantja az öreg. - Ismerhetnéd a nagybátyádat. Te is láttad, hogyan küzdött az öcsédért. Érted is megtette volna ugyanazt. Nem olyan ember ő, aki csak úgy a sorsára hagyja a szeretteit.

Teljesen megdermedek. Azt hittem, Dervish elárult, pedig igazából én árultam el őt. Tudhattam volna, hogy nem szólna a Bárányoknak úgy, hogy előbb nem beszéli meg velem. Mindig nyílt és őszinte volt velem, attól a naptól kezdve, amikor eljött értem az ideggyógyintézetbe, és közölte, hogy démonok igenis léteznek. -Micsoda hülye voltam! - mormogom. Bizony - feleli Beranabus. - De hát időnként mindenkivel előfordul, hogy hülyét csinál magából. Az ember már csak ilyen. De ez most nem lényeges. Hol is tartottam...? Összeráncolja a homlokát, és segítségkérően néz Kernelre. -Éppen kiszúrtál egy csodásan ragyogó varázslényt, aki nem volt más, mint Grubbs Grady mondja gúnyosan Kernel. Egyszerre ráébredek, hogy valamiért féltékeny rám. -Igen, igen. Elnézést, de mostanában gyakran elkalandoznak a gondolataim. Nyilván a korom az oka, na és persze a számtalan összecsapás a Démonvilág lényeivel. Igen, szóval miután meggyőződtem arról, hogy nem fenyeget démonveszély, már épp távozni készültem Carcery Valeből, amikor felfigyeltem rád. Rögtön láttam, milyen varázserővel bírsz, milyen küzdelem dúl benned, hogy ezt elfojtsd, és hogy micsoda hatalmad lehetne, ha túlélnéd ezt a küzdelmet. Nem sokszor találkoztam életemben ilyen ígéretes tehetséggel. Ezért aztán ott maradtam, hogy figyelemmel kísérhessem, hogyan alakul benned ez a tehetség. Követtelek, és időnként szándékosan az utadba kerültem. Reméltem, hogy a benned buzgó varázserőre hatással lesz az én varázserőm közelsége. Próbáltam úgy irányítani az eseményeket, hogy a végeredmény nekem kedvezzen. Akár bocsánatot is kérhetnék, de az álszentség lenne részemről. -Akkor inkább csak folytassa - mordulok rá dühösen. Már nincs sok hátra. Amikor nem téged követtelek, azt lestem ki, mit csinál Dervish és Juni. Tudtam, hogy az az aljas nő valami gonoszságra készül, de hogy pontosan mire, azt nem. Aztán láttam, hogy megérkeznek a Bárányok. Egyszerre csak kitörtél a pincéből. Követtelek a barlangig, de oda nem mehettem le, mert Juni megérezte volna a jelenlétemet. Így hát csak vártam, míg megérkezett, elvégezte, amiért jött, majd távozott. Aztán kirontottál a barlangból. Siettem utánad az öcsédék házához, majd a repülőtérre. Mikor rájöttem, hogy Juni repülőre akar szállni veled, rögtön rájöttem, mit tervez, és követtelek titeket. -Meg is állíthatta volna - mondom ridegen. - Nyilván tudta, hogy egy csomó utast meg fognak ölni. Megtámadhatta volna, hogy megszabaduljak tőle. -Nem - feleli. - Még nem voltam egészen biztos a dolgomban. Megtörténhetett volna, hogy nem a gépen csapnak le rád, hanem csak elvisz valahova, és ott bukkan fel Vész herceg. Azt sem tudtam biztosan, nem vagy-e a szövetségese. Minden lehetőséget mérlegeltem, és úgy döntöttem, várok. Ez volt a helyes döntés, és ha újra ugyanebben a helyzetben lennék, most is így döntenék. Utálkozó arckifejezésemet látva mogorván néz rám, de aztán csak legyint. -Hát ennyi, most pedig itt vagyunk - mondja. - Ez a történet vége. -Nem egészen - felelem. - Azt még mindig nem mondta meg, mi szüksége van rám, hogy miért mentett meg és hozott ide. -Hát nem nyilvánvaló? - kérdezi a homlokát ráncolva. -De igen. Mégis magától akarom hallani. -Rendben. Varázsló vagy, és azt akarom, hogy légy a segédem, mint Kernel, kelj át velem a Démonvilágba, küzdj mellettem életed végéig, pusztítsd velem a démonokat.

A monolit

Törökülésben, görnyedten, összekulcsolt kézzel ülök a pokrócomon. Beranabus az asztalán heverő iratok között turkál, és közben hol magában motyog, hol fütyörészik. Kernel torna- és nyújtó gyakorlatokat végez, bemelegít. Nemsokára ismét harcolni fognak. Azt akarják, hogy én is tartsak velük. Tiszta őrület. Megmondtam az öregnek, hogy szó sem lehet róla. Hogy én itt hagyjam az emberek világát? És átkeljek a Démonvilágba? Aztán nap mint nap olyan szörnyetegekkel küzdjek, mint Vész herceg? Hát az kizárt. Beranabus nem próbált győzködni. Megvonta a vállát, és csak annyit mondott, mindenkinek az életében eljön az a pont, amikor súlyos döntést kell hoznia. Azzal otthagyott, ment készülődni. Egy darabig még elüldögéltem a tűz mellett, és figyeltem, ahogy készülnek az újabb összecsapásra. Aztán közelebb húzódtam, és most már félórája itt ülök némán, egyetlen szó nélkül. Kernel végzett a nyújtó gyakorlatokkal. Most lehajol, megérinti a lábujjait, és egyszerre a levegőbe emelkedik. Lassan körbefordul, mintha bukfencezne, majd lágyan leereszkedik, és kiegyenesedik. Észreveszi, hogy bámulom. Odalép mellém. -Jól szórakozol? - kérdezi. Jobban, mint a cirkuszban. - Kíváncsian nézem az arcát, a hegeit és zúzódásait, a régebbi csaták nyomait. A tekintetében félelem tükröződik. - Hogy vagy képes erre? - kérdem suttogva. - Én is harcoltam már démonokkal, tudom, milyen. Elképesztő bátorság kell ehhez... Vállat von, mintha valami semmiség lenne az egész. Megnyalja az ajkát, Beranabusra pillant, aztán letelepszik mellém. -Igazából nem nagyon van más választásom - mondja. - Volt egy testvérem. Illetve úgy tudtam... Mindegy, mondjuk így, bonyolult, most ne menjünk bele. Elrabolta egy démon, én pedig követtem. Így ismerkedtem meg Beranabusszal, meg másokkal is, például a nagybátyáddal. -Ismered Dervisht? - kérdezem meglepetten. -Igen. Már vagy harminc éve nem találkoztunk, de akkoriban jó barátok voltunk. Ha ő nincs, már nem élnek. Még mindig punkként nyomul? -Micsoda? - kérdezem értetlenül. -Akkoriban nagy punk volt. Taréjba nyírt haj, fülbevaló, bőrdzseki, láncok. -Nem - mondom nevetve -, ez nem lehetett ő, te valaki mást ismertél... - Egyszerre elbizonytalanodom. Úgyan hány Dervish nevű démonvadász Tanítvány lehet a világon? Na, majd kifaggatom erről. De most inkább mesélj még magadról. Kernel vállat von. -Hiába követtem a testvéremet. Mire végül hazatértem, az itteni világban jó néhány év eltelt. A Démonvilágban ugyanis másként múlik az idő. Nem tudtam visszazökkenni a régi kerékvágásba. Úgy éreztem, ez már nem az én világom többé. Úgyhogy elszegődtem Beranabus mellé. Ő tanított meg arra, hogyan lehetek úrrá az erőm fölött, és hogyan kell démonokat ölni. Azóta is ezt csinálom. - De hát hogy megy ez az egész? Van például szabadnapod? Vagy hétvégén is harcolsz? Meg ünnepnapokon is? Kernel felnevet. -Szabadnap? Persze. Két hét utószezonban, fél áron, a napsütéses délen, a pokol fenekén egy tengerparti tábortűz kellős közepén. Hát már hogy a jó fenébe lenne szabadnapunk? Nem harcolunk állandóan, hiszen pihennünk is kell, meg Beranabusnak időnként dolga van az itteni világban. De azért az év legnagyobb részében odaát vagyunk és folyik a harc. -És amikor nem harcolsz, olyankor mit csinálsz?

-Igyekszem összeszedni magam, és itt pihenek. -Nem is jársz el sehova? Soha, egyetlen napra sem? -Hova menjek, kirándulni? - Kernel gúnyosan horkant egyet. - Időnként felmegyek a létrán, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Néha még mászkálok is odakint egy-két órát. De hát nappal perzselő a forróság, éjszaka pedig meg lehet fagyni, és amúgy sincs errefelé semmi látnivaló, nincs mit csinálni. -És Beranabus nem visz magával, amikor megy valahova? -Csak nagy ritkán - feleli hevesen. - Jobban szereti, ha egyikünk itt van a barlangban, amikor épp nem harcolunk, arra az esetre, ha valaki kapcsolatba akarna lépni vele. Még amikor elvisz, akkor is mindig van valami dolgunk. Megyünk és jövünk, amilyen gyorsan csak lehet, kerüljük a feltűnést, meghúzzuk magunkat az árnyékokban. Elhallgat. Remeg a keze, és könnyek ülnek a szemében, de visszatartja őket, nehogy kicsorduljanak. Mondanék valami vigasztalót, de semmi nem jut eszembe. Témát váltanék, de hirtelen nem tudom, mi másról beszélgethetnénk. Talán a korát megkérdezhetem: nem egészen más téma, de talán kevésbé érzékeny pont. - Azt mondtad, hogy már harminc éve vagy Beranabusszal. Pedig ez képtelenség, alig tizenhatnak vagy tizenhétnek nézel ki. Fáradtan elmosolyodik. - Mondtam már, a démonok világában másként múlik az idő. Nem mindenütt egyformán, területenként változó. Vannak olyan helyek, ahol gyorsabban múlik, mint itt, meg olyanok is, ahol pont ugyanúgy, de a legtöbb helyen lassabban. Gyakran úgy érezzük, csak egy vagy két napot voltunk odaát, és amikor visszatérünk, azt látjuk, hogy közben itt fél év telt el. - Beszarás! - kiáltok fel döbbenten. Kernel keserűen bólint. -Szóval igazából csak... nem is tudom... úgy négy vagy öt évet töltöttem el mellette. De miközben a démonokkal harcoltunk, ebben a világban több mint harminc év telt el. -Szóval az öreg ebbe akar belerángatni? - Nagyot nyelek. - Azzal töltsem az életemet, hogy démonokkal csatázom? A szünetekben meg egy barlangban poshadjak? Aztán egy szép napon arra ébredjek, hogy évtizedek múltak el, és mindenki, akit valaha ismertem, rég meghalt. -Hát tényleg elég pocsékul hangzik - ismeri el Kernel, és szárazon felnevet. - De azért ennek is megvannak a maga előnyei. Például nálam nagyobb varázserejű ember alig akad az egész világon. Aztán ott van az is, hogy rendszeresen megmenthetem az emberiséget mindenféle elmondhatatlan veszélytől. Persze ez nem valami nagy vigasz, amikor itt rohadok a barlangban vagy éppen darabokra szaggat egy négyfejű óriásdémon. Elfintorodik, aztán feláll. Keserű, gúnyos mosolyában érzek némi szánalmat is. - Üdv a csapatban - mondja, azzal már megy is, hogy tovább készüljön.

Beranabus egy olyan ablak megnyitásával foglalatoskodik, amely átvezet a Démonvilágba. Dervishnek nem kis erőfeszítésébe került, hogy megidézze Vész herceget, az öreg azonban jóval gyakorlottabb. Néhány bűbáj, pár falra firkantott jel, egy röhejes kis táncikálás, és a világ máris kezd homályba borulni körülöttünk. Beranabus testéből füst gomolyog elő, és mindenféle alakokat ölt, többnyire állatformájú démonokét. A barlang mennyezete egy időre áttetszővé válik. Ezen keresztül vérvörös égboltot pillantok meg, rajta óriási démonok hemzsegnek, úgy száguldoznak föl-alá, akár a meteorok. Aztán a mennyezet ismét

megszilárdul. A füst elszáll, a levegő kitisztul. Beranabus pedig egy furcsán ismerős fekete tömb előtt áll. Nem is tudom, miért, de rögtön a monolit szó jut eszembe. -Nem rossz, igaz? - kérdezi az öreg. - Az ablakok megnyitásának Kernel a nagy mestere, de ő inkább a Démonvilágban van elemében. Ideát én is könnyen boldogulok. Aztán amint átkelünk, ott már a nyomába nem érek. Nemsokára te is megláthatod... már persze ha velünk tartasz. - Hátralép a monolittól. - Döntöttél már? -Igen, már rég eldöntöttem - vágom oda nyersen. - Nem megyek. Dehogynem jössz - válaszolja mosolyogva. - Ki tudna ellenállni egy ilyen kihívásnak? Itt az alkalom, hogy megtornáztasd a varázserődet, hogy végezz egy seregnyi démonnal, és megmentsd a világot. Végül úgyis velünk tartasz, úgyhogy inkább hagyd ezt a színjátékot... -Egyáltalán nem játszom meg magam! - kiáltom, és mérgemben egészen elvörösödöm. Elegem van a démonokból! Nem akarok harcolni velük. Nem érdekel, mennyi varázserőm van. Nem vagyok a segédje, és nem is leszek soha. Úgyhogy inkább... -Két elmélet létezik - vág közbe Beranabus könnyedén - a varázserő természetéről. Egyesek szerint csak a szerencsén múlik, kinek jut, kinek nem, a sors véletlenszerű játéka rendszer vagy cél nélkül. Mások viszont velem együtt úgy tartják, hogy egy erő arra törekszik, hogy az emberiség kerekedjen fölül ebben a harcban. Úgy hisszük, a varázslók azért birtokolják ezt a képességet, hogy a segítségével távol tarthassák a démonokat ettől a világtól, és komoly veszedelem idején hősök teremnek, akik képesek legyőzni a nélkülük feltartóztathatatlan gonosz erőket. Nem számít, melyik elmélet a helyes. Benned megvan a varázserő. Hogy okkal vagy véletlenül, az mindegy. Képes vagy elpusztítani a démonokat, meg tudod akadályozni az átkelésüket. Ha nem élsz a képességeddel, ha hátat fordítasz e kötelességednek, az csakis azért lehet, mert gyáva vagy, más magyarázat nincs. Sértő szavait hallva remegni kezdek a dühtől. Legszívesebben összes újonnan megismert erőmet latba vetve lesújtanék rá egy brutális erejű varázscsapással, hogy megtanulja, velem nem beszélhet így. De visszafogom magam. Mert rájövök: igaza van. Dervish szeret, ezért soha nem mondta ki mindezt, pedig nyilván ő is így gondolja. Nem tiltakozott, amikor megmondtam, hogy nem vagyok hajlandó varázslást tanulni. Elfogadta a döntésemet, és sosem éreztette velem, hogy gyáván meghátráltam. Úgy gondoltam, már elvégeztem a magam dolgát, és attól kezdve jogom van normális életet élni. De persze az egész csak humbug volt. Valahol legbelül tudtam, hogy azért nem akarok harcba szállni, mert félek. Tudta ezt Dervish, tudtam én is, és tudja most Beranabus is. Csak éppen most először ő ki is mondta. Az öreg előrehajol, a szemöldökét felvonja, úgy várja, mit felelek. Mikor válasz nélkül hagyom a sértést, szomorúan elmosolyodik. -Nincs időm arra, hogy pátyolgassalak. Ez halálosan komoly dolog, itt nincs helye hazugságoknak meg tettetésnek. Amikor még csak egy átlagos gyerek voltál, megengedhető volt a gyávaság, senkinek nem esett baja tőle. Most viszont már hősként kell viselkedned, különben százmilliók vesznek oda. -Ez azért túlzás, nem? - mormogom. Nem túlzás. Tényleg ennyi ember élete forog kockán, sőt még többé. Pár száz ember nem számítana. Annyit a gépen is veszni hagytam. Még pár millióval se nagyon törődnék... nem is árt, ha időnként néhány millióval csökken az emberek száma a világon. Nem árt kicsit kigazolni ezt a dzsumbujt, mondhatni. Az emberiség túlélné, minden menne tovább úgy, ahogy addig, nem számítana, csatlakozol-e hozzánk vagy nem. Csakhogy most tényleg milliárdos a tét. Világméretű mészárlás lenne, ha a nagy erejű démonok rászabadulnának a világra, szinte mindenki elpusztulna. Ezért nem engedheted meg magadnak, hogy most gyáva

légy. Kedves srác vagy, és sajnállak, mégsem tűröm el, hogy megtagadd a sorsodat. Szólít a kötelesség, engem is, Kernelt is, és téged is. Akár tetszik, akár nem, ez van. Úgyhogy te is velünk jössz az átjárón keresztül. Hacsak nem Vagy még annál is gyávább, mint gondoltam... Mereven bámul rám. Mögötte Kernel lehajtja a fejét. Biztosan szégyelli magát Beranabus helyett is, maga miatt is, meg mindazért, amiket kénytelenek megtenni. Amiket én is kénytelen leszek megtenni. -Képtelen vagyok rá! - tör ki belőlem a sírás. - Maga ezt nem érti. Folyton azok a csaták járnak az eszemben... Vész herceg, Véna és Artéria... meg Vérfüred... az egész borzalom. Először azért mentem bele, hogy megmentsem Bill-E-t, mert ő a testvérem, aztán Vérfüreden meg azért, mert csapdába kerültünk, és ha nem harcolunk, akkor végünk. Előtte még félni sem volt időm, soha nem tudtam átgondolni, akarok-e egyáltalán szembeszállni a démonokkal. Ez viszont más helyzet. Most én magam döntenék a rettegés meg a fájdalom mellett. Már a valóságban és az álmaimban is láttam, hogy a démonok milyen borzalmas dolgokra képesek. Nem tudok újra harcba szállni velük. Egyszerűen képtelen vagyok rá. -Dehogy vagy - feleli Beranabus makacsul. - Csak ha bele tudsz törődni, hogy egy gyáva senki vagy. Ha nem szégyelled, hogy úgy menekülsz, mint a megvert kutya. Nem szégyelled, Grubitsch? -Hát... - Egyszerre elakad a hangom. Kis híján kibököm a nemet. Mert tényleg nemet akarok mondani. Mindegy, hogyan, csak elkerüljem a démonokat. De a szégyen... a bűntudat... egy egész életre megbélyegez majd a gyávaságom. -Kérem - nyöszörgők -, ne kényszerítsen! Ezen már túl vagyunk - mondja az öreg. - Én nem kényszerítelek semmire. Csak épp nekem jutott az a kellemetlen feladat, hogy közölnöm kell veled a feladatodat. - Közelebb lép, megmarkolja a vállamat, és keményen a szemembe néz. - Szóval hős leszel vagy gyáva? Más választásod nincsen. Most kell döntened. A harc nem várhat a végtelenségig. Legszívesebben üvöltve elrohannék, de előtte még megmondanám neki, hogy elmehet a fenébe. De ez lehetetlen. Az adottságom a végzetem. -Remélem, gyorsan végeznek majd velem! - kiáltok fel, és vadul remegve kiszakítom magamat az öreg kezéből. - Pár percnél úgysem bírom tovább. -Én is ebben bíztam, mikor először átkeltem - szólal meg halkan Kernel, aztán odalép a monolithoz, egyik kezét a lapjára tapasztja, rálehel, majd átlép a megremegő felszínen. A következő pillanatban eltűnik. -Meglátod, Grubitsch, sokkal ügyesebb leszel, mint hiszed - próbál bátorítani Beranabus. Aztán ő is a monolithoz lép, és ráteszi a kezét. -Várjon! - szólok utána. Kérdően néz vissza rám. - Ha most ebbe tényleg belevágunk, egyvalamit tisztázzunk. A nevem Grubbs, világos? Rosszul vagyok attól, ha Grubitschnak szólítanak. Kajánul rám vigyorog, és Sweeney Toddot idéző rémes kedvességgel feleli: - Ha rendesen irtod a démonokat, úgy hívlak, ahogy csak akarod. De ha nem, akkor otthagyom a csontjaidat névtelenül szétszórva a Démonvilágban. - Azzal visszafordul a monolit felé, és rálehel. A kő felszíne újból megremeg, és az öreg átlép rajta, ő is eltűnik. Igyekszem nem gondolni arra, hogy itt az alkalom, felhúzhatnám a nyúlcipőt, meglóghatnék, eltűnhetnék a sivatagban, és így legalább a saját világomban halnék meg. Tartok tőle, hogy úrrá lesz rajtam a gyávaság, ha csak egy pillanatra is elgyengülök. Úgyhogy habozás nélkül

odaugrom a monolithoz, ráteszem a kezemet, és ahogy két társamtól láttam, rálehelek. Aztán átlépek a téboly világába.

Grubbs Grady, a hős Rögtön érzem, hogy ez a hely egészen más, mint Vész herceg hálószálakkal teleszőtt világa. Világoskék kockák meg mindenféle fura szögben álló idomok vesznek körül minket, mintha csak egy Picasso-képbe csöppentünk volna. Valamilyen völgyben vagyunk. Mindenütt fura, kék anyagú, keskeny, töredezett oszlopok meredeznek. Odaóvakodom a legközelebbi oszlophoz és megszagolom. Azt hittem, a kén bűzét fogom érezni, de inkább olyan szaga van, mint a rothadó gyümölcsöknek - mintha egy rakás barack vagy körte rothadna. -Ne nyúlj hozzá - figyelmeztet Beranabus. - Talán nem veszélyes, de ideát semmivel nem szabad kockáztatni. Minél kevesebb dologhoz érünk hozzá, annál jobb. -Hol vagyunk? - kérdezem. -A Démonvilágban, te agyatlan - veti oda Kernel. -Azt tudom, úgy értettem, melyik részében. Én semmit nem tudok erről az egészről. Egyetlenegy világ van? Vagy tíz, húsz, ezer? Van ezeknek nevük? Melyikben vagyunk most? -Ez nem olyan egyszerű, mint minálunk a földrajz - feleli Beranabus, és közben vizsla tekintettel méregeti az oszlopokat. - Itt a világok meg a zónák állandóan váltakoznak. A démonok univerzumában jó néhány önálló galaxis van. Az erősebb démonoknak akkora a hatalmuk, hogy képesek saját birodalmat teremteni maguknak, sőt akár el is foglalhatják és átalakíthatják egy másik démonét. Sosem tudjuk előre, mit találunk itt, amikor átkelünk. -De hát akkor hogyan vadásznak? - kérdezem. -Mindig egy adott démont veszünk célba. A világok változnak, de a démonok nem... kivéve persze az alakváltókat, de a belseje még azoknak sem változik, márpedig nekünk csak az számít. Ha tudjuk egy démon nevét, Kernel percek alatt megmondja, hol van éppen. Ha nem tudjuk a nevét, vagy nincs is neki, akkor már bonyolultabb a dolog. De minden démonnak van egy csakis rá jellemző lelki vibrálása vagy rezgése. -Mondhatjuk úgy is, hogy saját démonfrekvenciájuk van - veti közbe Kernel értetlen arckifejezésem láttán. - A démonoknak ugyanúgy van lelkük, mint az embereknek, és kibocsátanak egyfajta hullámot, amit mi érzékelünk. Olyan ez, mintha minden démon lelke külön rádióadás lenne, amit a saját hullámhosszán sugároz. Ha azt gyanítjuk, hogy egy démon a mi világunkba vezető alagutat vagy akár csak kisebb ablakot próbál megnyitni, befoghatjuk a jelét, és így meg tudjuk találni. -Persze ez nem könnyű - teszi hozzá az öreg -, főleg akkor nem, ha olyan démonról van szó, akivel korábban még nem volt dolgunk. De azért többnyire megtaláljuk őket. Kernel az egyik alacsonyabb oszlopra mutat. -Például ezt itt. Beranabus az oszlopra sandít. -Biztos vagy benne? -Igen. - Vagy neked megy ez egyre jobban, vagy nekem romlik már a látásom - mormolja az öreg, aztán felemeli a kezét, és egy energiabombát lő az oszlopba. A kékes anyag halványan felragyog. Sóhaj és nyögés valamiféle keveréke hallatszik a belsejéből. Aztán az oszlop megmozdul: egyik repedéséből szögletes alakú démon lép elő. Elönt a félelem, és felbuzog bennem a varázserő. Már emelem a kezemet, hogy megvédjem magam, de Beranabus harsány kiáltással megállít:

- Hátrább az agarakkal, fiú! - Aztán mosolyogva a démon elé lép. - Mit szólsz, legyen ma a pusztulásod napja? A démon mintha fuldokolna. Nem értek semmit a gurgulázásából, Beranabus annál inkább. - Nem, nem - mondja. - Eszünk ágában sincs békén hagyni. Tudod jól, kik vagyunk és mit akarunk. Szóval elmondod, amit tudni akarunk, vagy előbb gyötrelmesen megkeserítsük az életedet? A démon egy sor háromszögletű szemével Beranabusra mered, de inkább kétségbeesettnek tűnik, mint mérgesnek. Fura egy szerzet, nem igazán rémisztő sem a viselkedése, sem a külseje. Halkan morog valamit. Beranabus és Kernel összenéznek. -Ez biztos? - kérdezi Kernel, a démon pedig mereven bólint. -Nagyszerű! - Az öreg valósággal ragyog az örömtől. A fejét félrebiccentve várakozóan néz Kernelre. A tar fiú pár lépéssel odébb csoszog, majd valami különös kalimpálásba kezd. Mintha láthatatlan köveket rakna egyik helyről a másikra. -Ez meg micsoda? - kérdezem halkan Beranabustól, mert Kernelt nem akarom zavarni. Most megnyitok egy ablakot, vagyis egy átjárót - előzi meg Kernel az öreget a válasszal. A hangja érdes, feszült. - Ez a specialitásom, ehhez nagyon értek. Látok olyan fényfoltokat, amik mindenki más számára láthatatlanok. Ha összerakom a megfelelő foltokat, létrejön egy ablak. Azon át bárhova eljuthatunk, akár itt, akár a mi világunkban. -És ez most hova vezet majd? - kérdezem. -Mindjárt megtudod - feleli Kernel. - Prédára vadászunk. Te is akarsz démont ölni, nem? -Nem én. De tegyük fel, hogy igen. Ez itt nem jó? - mutatok a kék démonra, amelyik épp húzódik vissza a repedésbe, és kezd újból eggyé válni az oszloppal. -Azzal nem érdemes foglalkozni - legyint Beranabus. - A démonok annyian vannak, mint égen a csillag, és mind gonoszak. De a sok milliárd közül csak kevesen képesek átkelni a mi világunkba és kárt tenni bennünk. Ez a féleszű még ezt a völgyet se meri elhagyni. Itt elbújt és csak vár, mást nem is csinál. -És mivel táplálkozik? -A fene se tudja. - Beranabus szusszant egyet. - Talán semmivel. A legtöbb démonnak nincs szüksége semmilyen táplálékra, se ételre, se italra. Vannak persze olyanok, amelyeknek igen, de ők maguk döntöttek így. -De ha nem azért jöttünk ide, hogy ezt a démont elpusztítsuk, akkor miért? - kérdezem értetlenül. -Információért - feleli Kernel, és körbepillant. - Olyan ez, mintha nyomozók lennénk, akik ismernek egy csomó spiclit. Tudjuk, hol találunk puhány démonokat. Ezekhez elég gyakran ellátogatunk, kicsit kezelésbe vesszük őket, és megtudjuk, van-e valami akció készülőben. Márpedig legtöbbször van. Az ilyen démonok, mint ez itt, nem sok vizet zavarnak, viszont mindenféléről hallanak. Ebben az univerzumban nem sok minden marad titokban. A hírek gyorsan terjednek. És most milyen hírt mondott? - kérdezem meghökkenten. Nem tudom, mire számítottam, de biztosan nem erre a nyomozósdira. - Állítólag az egyik démon egy nőt próbál megszállni a mi világunkban - feleli Beranabus. - Ilyesmi gyakran megtörténik. Nem szoktunk ilyen ügyekkel foglalkozni, nem a mi gondunk. Persze az érintetteknek nem kis probléma. Arról van szó, hogy egyes démonok, akik nem tudnak átkelni a másik világba, az uralmuk alá vonják néhány ember elméjét. Azok aztán teljesen megőrülnek, és a démon rajtuk keresztül igyekszik a lehető legnagyobb zavart kelteni.

Máskor nem foglalkozunk ilyen jelentéktelen kis ügyecskékkel, de gondoltam, elsőre mégsem dobunk be a mélyvízbe. Kernel felhorkan. -Az én első küldetésemen bezzeg rögtön két olyan démonnal szálltunk szembe, akik majdnem áttörtek a mi világunkba, méghozzá Moszkva kellős közepén. Azóta sem volt dolgom ennél a párosnál vadabb vagy erősebb szörnyekkel. Iszonyú vérfürdőt rendeztek, kevésen múlott a dolog. Ők vágták le az ujjbegyeimet. - Meredten nézi a bal kezét, ujjai begörbülnek, ahogy felidéződik benne az emlék. -Miért nem növesztetted vissza őket? - kérdezem. - Azt varázslattal meg lehet csinálni, nem? -Általában igen. De ez nem olyan nagy veszteség. Úgy döntöttem, meghagyom az ujjaimat így, ahogy vannak. Legalább mindig emlékeztetni fognak arra, milyen veszéllyel kell szembenéznünk, és hogy a győzelem sosem biztos, bármikor ennek a pokolnak valamelyik bugyrában végezhetjük, és nyilván így is lesz. Megvan - szól közbe hirtelen Beranabus. Kernel előtt ugyanis megjelent egy bíborszínű átjáró ablak. Az öreg odasiet és átlép rajta - erre még csak lehelnie sem kell. Kernel ökölbe szorítja, majd ellazítja a kezét, aztán követi mesterét. Visszanézek oda, ahova a kék démon eltűnt, de már nem látom, pedig pontosan tudom, hova bújt. „Nem is olyan borzasztó ez - gondolom fejcsóválva. - Menni fog." Pedig tudom, hogy mindez még semmi, rosszabb, sokkal rosszabb dolgok várnak rám. Egyszerre csak zajt hallok odaföntről, a meteor méretű démonok felől. Ijedten gondolok arra, mi lesz, ha épp most támadnak rám, amikor egyedül maradtam. Az ablakhoz ugrom, és követem két társamat.

Tűz! Körbevesz és éget, vad vörös lángok csapkodnak felém mindenfelől. Máris megperzselődött a karomon a szőr, és tudom, hogy pár pillanat múlva meggyullad mindenem. Elönt a pánik. Üvöltenék Beranabusnak vagy Kernelnek, segítségért kiáltanék, de az ösztöneim nem engedik, hogy ilyen perzselő forróságban kinyissam a számat. - Na, hát ez totál... - Kernel bosszúsan megragadja a karomat és durván rázni kezd. - Ez tiszta röhej. Nem megy ez neki. Küldd vissza! -Majd beletanul - feleli Beranabus, aztán közelebb hajol hozzám, és odasúgja: -Használd a varázserődet, engedd, hogy irányítson! -Ez kész pokol! - nyögöm válaszul, a szám sarkán kipréselve a szavakat, és közben rémülten szorítom össze a szemem. Igen, egy a sok ezerből - morogja az öreg. - Minden eredeti fantáziájú démonra, aki megalkotja a maga saját, dermesztően újszerű birodalmát, jut sok ezer olyan, aki az elcsépelt emberi mítoszokat használja fel. De most már elég, szedd össze magad! Ne játszd az ostobát, nyilván te is érzed, hogy a varázserőd rögtön feltámadt, és megvédett a tűztől. Ha nem így lenne, már rég ropogósra sültél volna. Kinyitom előbb az egyik szememet, aztán a másikat is. Semmi mást nem látok, csak a lángokat. Beranabust és Kernelt is alig tudom kivenni a vadul csapkodó narancs és vörös lángnyelvek között. Még mindig érzem a borzasztó forróságot. Iszonyú hőség vesz körül, tudom, hogy rendes körülmények között ezt nem bírnám elviselni. Csakhogy már bizsereg körülöttem a varázserő, lehűt, megvédi szeplős bőrömet. Az öregnek igaza van: abban a pillanatban felbuzgott bennem, ahogy megérkeztem ebbe a világba, amint megpörkölődtek a szőrszálak a karomon. Ezt én is tudtam, éreztem, csak épp rögtön pánikba estem.

-Hol van a démon? - kérdezem, és próbálok a lángok mögé pislogni. Lenézek, és azt látom, hogy a tűz kellős közepén állunk. Még csak szilárd talaj sincs alattunk. És fölöttünk, körülöttünk sincs más, csupán a lángok fala. -A tűz maga a démon - világosít fel Kernel. - Ez egy univerzális démon. -És nekem tudnom kéne, hogy az mit jelent? - kérdezem mogorván. -Az univerzális démonok nem csupán elfoglalnak és uralnak egy-egy galaxist, hanem teljesen eggyé válnak azzal - magyarázza Beranabus. - Ez a démon itt imádja a tüzet, úgyhogy átlényegült lángokká. Így aztán az egész birodalma, mely voltaképpen maga a démon, tűzzé lett. -De hát hol kezdődik? - kérdezem. - És hol van vége? - Sehol - feleli az öreg. - Ez a démon teljes egészében egy az ő zárt, mégis korlátlan birodalmával. Az pedig olyan, mint a mi világegyetemünk: végtelen. Miközben próbálom megemészteni mindezt - már az se nagyon fért soha a fejembe, hogyan lehet végtelen a világegyetem, nemhogy egyetlen lény -, a lángok egyre hevesebben csapkodnak körülöttünk. Rettenetes üvöltés hallatszik, átható, fülhasogató hang. A dobhártyám berepedne, a szemem pedig kipukkadna, ha nem védeném magamat ösztönösen a varázserőmmel. Még szerencse, hogy ilyen öntudatlanul működésbe lép, mert ha nekem kellene irányítani, nagy bajban lennék! Egy óriási, dagadozó valami ölt alakot a lángok között, tisztára, mint a varázsló műfeje az Ózban, csak éppen legalább százszor akkora és százszor ijesztőbb, csupa ugráló árnyék, szikra és lángnyelv. A démon ismét felüvölt. Hatalmas, erős tűzököl formálódik a lángokból, és lesújt Beranabusra. Az öreg csak int az ököl felé, és a lángok elsiklanak mellette. A szakálla vége egy kicsit megperzselődik, de más baja nem esik. Újabb ököl jelenik meg, ez most Kernelt próbálja félresöpörni. A fiú a magasba ugrik, átszaltózik fölötte, fordulás közben kitátja a száját és mélyen beszívja a levegőt - és azzal együtt a lángokat is. Az arca elsápad, a fájdalomtól elfehéredik a bőre. A démon felsikolt. Kernel földet ér, köhint egyet, aztán megfordul, és átugorja az előző pillanatban megjelent újabb öklöt, mely megint őt veszi célba. Beranabus megmarkol pár lángot, és beletömi a gyomrába. A szó szoros értelmében látom, ahogy a keze áthatol a bőrén, be a húsába. Belegyömöszöli a tüzet a hasába. Aztán kihúzza a kezét, és a hasfala sértetlen marad. Újabb lángokat ragad meg, és ezeket is magába tömi. Jár a keze, be, ki, be, ki. Na és mit csinál eközben Grubbs Grady, a hős? Csak áll mellettük, tehetetlenül, reszketve, és nagyjából annyi hasznát vehetik, mint egy lyukas vödörnek. Segítenék én, de fogalmam sincs, hogyan tehetném. Az én varázserőm itt kevés. Bár valahol másutt lehetnék! Ez nem az én harcom. Aztán a csata hevében egyszer csak felfigyel rám a démon. Kétoldalt egy-egy újabb óriási ököl jelenik meg, és süvítve indulnak felém, hogy összetalálkozva kipüföljék belőlem az életet. A földre vetem magam. Csak éppen nincs alattam föld. Alul is lángok vannak. Nem tudom, eddig hogy lebegtem fölöttük, de most ennek vége. Zuhanok, pont úgy, mint amikor Beranabus kirántott a repülőgépből, zúgok lefelé, mint egy zsák kő, egyre messzebbről látom a varázslót és segédjét. -Segítség!!! - üvöltök feléjük. -Segíts magadon! - ordítja vissza az öreg, és hozzáfűz még egy brutális káromkodást. Hirtelen megállok a levegőben.

Elönt a megkönnyebbülés, de a következő pillanatban már el is száll, mert rájövök, hogy nem Beranabus vagy Kernel sietett a segítségemre. Egy hatalmas tenyér közepén állok, és a lángokból álló ujjak kezdenek rám zárulni. A hőség elviselhetetlen. Érzem, ahogy kínlódva, tiltakozva felbuzog bennem a varázserő, szinte könyörög, hogy irányítsam, használjam, harcoljak. De hát mit csináljak? Hogy győzhetnék le egy lángokból álló lényt? Ez lehetetlen! Vész herceg meg a szolgái legalább valódi, szilárd célpontok voltak, el tudtam találni őket, le lehetett sújtani rájuk. De ez itt tiszta őrület. Mind itt fogunk meghalni, eléget minket ez a világméretű démon. Nagyot üvöltök a lángok felé. Az ujjak megállnak, megremegnek, aztán szétnyílnak. Újból zuhanok. Elsírom magam. Nem tudok örülni annak, hogy az előbb sikerült elpusztítanom a kezet, mert biztosan tudom, hogy pár másodperc, és megjelenik egy másik, egy még nagyobb, még erősebb, még forróbb ököl. Egyszer csak megpillantom magam mellett Kernelt. A szeme kéken szikrázik, ragyog a haragtól. -Te béna amatőr! - acsarog felém. - Te gyáva féreg! -Nem megy... - motyogom. - Megmondtam, hogy nem lóg menni. Nem is akartam ide jönni. Lezuhanok, segíts...! -Fogd már be, te barom! - kiált rám. - Hagynom kéne, hogy megégj. - Kegyetlen hangon nevet. - Na mindegy, bakker. Azzal semmire nem megyünk, ha kipurcansz. - Elsiklik mellettem lefelé. Jóval gyorsabban száguld, mint ahogyan én zuhanok. Már csak egy pont a távolban, amikor megáll. Miközben bukdácsolok felé, látom, hogy a két keze ugyanúgy mozog ide-oda, mint amikor az ebbe a világba vezető ablakot megnyitotta. Úgy száz méterre lehetek tőle, amikor megjelenik a semmiben egy sötétzöld átjáró ablak. Kernel elsiklik mellőle, és úgy integet, mint a forgalmat irányító rendőr. Süvítve repülök az ablak felé. A lángok elmaradnak mellőlem. Az ablak egyre nagyobb, ahogy közeledem. Belém villan, mi lesz velem, amikor ilyen sebességgel átzúgok rajta, és a túloldalon földet érek. Aztán már ott is vagyok, és egyszerre minden elzöldül körülöttem.

Egy régi ismerős Nagy puffanással zuhanok Beranabus barlangjába, de nem törik el semmim. Nyögve próbálok feltápászkodni, de előbb körbenézek. A tűz kialudt, már a hamu is kihűlt. De a falakon fáklyák égnek, lángjukat bűbáj táplálja. Fölöttem úgy két méterrel ott a lapos átjáró ablak. Néhány másodperc múlva, miközben négykézláb igyekszem távolabb húzódni tőle, megremeg, aztán egyszerre széthullik és eltűnik. Az ágyamhoz kúszom és lihegve elterülök rajta. A szívem még mindig kalapál, annyira kikészített az összecsapás a tűzdémonnal, a csontjaim pedig sajognak a kemény landolástól. Lehunyom a szemem. Egész testemben remegek, ezért magamra húzom a pokrócot, hogy megmelegedjek. Csak fekszem a néma homályban, és a Démonvilágban történteken gondolkodom. Könnyek gyűlnek a szemembe a szégyentől. Tényleg úgy viselkedtem, mint egy gyáva nyúl. Mi ütött belém? Sokkal bátrabb voltam, mikor Vész herceggel kellett szembeszállnom. Akkor is féltem, mégis bátran harcoltam. Most mitől változtam meg? Órák hosszat csak heverek és töröm a fejem, majd végül nyugtalan, zaklatott álomba merülök. Mikor felébredek, Beranabusnak és Kernelnek még semmi nyoma. Egy darabig aggódom miattuk, de aztán eszembe jut, mit mondtak: az idő többnyire jóval gyorsabban telik itt, mint a

Démonvilágban. Egy odaát pár óráig tartó harc alatt nálunk napok, hetek vagy akár hónapok is elmúlhatnak. Zsibbadt tagokkal tápászkodom fel, és felfedezőútra indulok a barlangban, próbálok enniés innivalót találni. Rá is bukkanok a jókora készletre, melyet a barlang több sarkába szétosztva tárolnak. Van itt minden: tartós élelmiszer és palackozott víz. Éhen vagy szomjan halni nem fogok, az már biztos. Hacsak nem maradnak távol évekig... Ezután a tűzifát ellenőrzöm. A hasábokat meg a felaprított gyújtóst már látom is, de gyufát vagy öngyújtót sehol nem találok. Megpróbálom levenni a falról az egyik fáklyát, de mozdíthatatlanul oda van erősítve, letörni pedig nem akarom. Az öreg meg Kernel nyilván bűbájjal gyújtja meg a tüzet. Nem akarom összezavarni a varázserőmet, ezért inkább az ősember módszereivel próbálkozom: két fadarabot dörzsölök össze, aztán kővel kalapálok egy másikat, hátha végre nagy nehezen kipattan egy szikra. Ám hamarosan be kell látnom, még nem sikerült elérnem az ősember fejlettségi szintjét. Leülök, és gondterhelten nézem az odakészített hasábokat. Nincs éppen hideg a barlangban, de azért jó lenne, ha égne a tűz, nem is a melegsége miatt, hanem mert vigasztalóan hatna ropogása, a lángok természetes fénye. Úgyhogy végül mégis befelé fordulok, és megpróbálom előhívni magamból a varázserőt. Ám amint érte nyúlok, rögtön visszahúzódik. Érzem az erejét, de kisiklik a kezeim közül. Olyan érzésem támad, talán büntetni akar, mintha haragudna, amiért nem használtam a démon elleni küzdelemben. Elmehetsz a búsba, nehogy azt hidd, majd pont most segítek! Csinálj magadnak tüzet, ha tudsz, gyáva nyúl! Megadom magam. Fogok egy babkonzervet, előveszem a konzervnyitót, villát ragadok, aztán letelepszem az ágyamra, és hidegen befalom a babot. Evés közben az élettelen tűzrakó helyet bámulom. Eszembe jut a másik világ tüzes pokla, és a gyávaságom. Próbálok mentséget találni a töketlenségemre. Mit kellett volna tennem? Beszívni a lángokat, mint Kernel? Vagy betömködni őket a hasamba, mint Beranabus? Ha megmutatták volna, hogy kell ezt csinálni, talán még ment is volna. De egyből bele kellett vágnom a sűrűjébe, minden figyelmeztetés vagy jó tanács nélkül. Talán nem is gyáva voltam, csak felkészületlen. Persze hiába áltatom magamat. Még ha egy démonmesterrel szálltunk volna szembe, védekezhettem volna azzal, milyen tapasztalatlan vagyok. Ám Kernel azt mondta, csak egy kisebb démonnal harcolunk, mert Beranabus nem akar egyből a mély vízbe dobni, előbb egy jámborabb szörny ellen tesz próbára. Úgyhogy nincs mentségem. Talpra ugrom. Az lesz a legjobb, ha eltűnök innen. Nem akarok itt lenni, amikor visszatérnek. Eltűnök a sivatagban, hogy ne kelljen égni előttük. Elhúzom a csíkot, lesz, ami lesz. Vagy ropogósra sülök, vagy kockára fagyok. Eltévedek, és egyedül fogok kipurcanni. Legalább nem kell többé paráznom semmi miatt. Végre kiszállhatok ebből az őrült hajszából, nem érdekelnek többet sem a vérfarkasok, sem a varázslatok, sem a démonok. Sietve indulok a kötéllétrához, és lüktető izmokkal kapaszkodom fölfelé. A kapkodástól jól bevágom a fejemet a barlang mennyezetébe. Felszisszenek, megdörzsölöm a fejemet, visszalépek pár fokot, és keresni kezdem a nyílást. De sehogy nem találom. A szikla mindenütt szilárd. Végigsimítom, hátha találok egy repedést vagy egy gombot, de semmi. Nyilván varázslattal nyílik. Bosszúsan ereszkedem vissza a barlangba. A csalódottság miatt most még jobban utálom az egész varázslósdit. Miért nem lehetek egy tök átlagos kamasz, akinek tök átlagos problémái vannak? Sosem akartam, hogy varázserőm legyen. Totál hidegen hagyott az egész. Miért pont bennem alakult ki? Mi a jó fenéért jutott pont nekem?

Újból lefekszem a pokrócomra, és a kihűlt parazsat bámulom. Türelmetlenül várom, hogy Beranabus és Kernel visszatérjen. Félig-meddig azt kívánom, bár ott maradtam volna a Démonvilágban és megsültem volna.

Az idő kétségbeejtően lassan múlik. Meg se tudnám mondani, nappal van-e vagy éjszaka. Mikor nem alszom, csak üldögélek és elmélkedem, szinte oda se figyelve eszem, vagy körbekörbe járkálok a barlangban. Ha szólít a szükség, elmegyek a barlang hátsó végébe, kaparok egy lyukat, aztán mikor végeztem, betemetem. Az első pár alkalommal még undorodtam, de később már semmi gondom vele. Nem nagy ügy. Gyakran azon kapom magamat, hogy eltöprengek, vajon mi történik éppen odaát a másik világban, és ilyenkor azt kívánom, bár lenne bennem annyi bátorság, hogy visszamenjek, én is harcba szálljak, és így megmeneküljek a szégyentől. Képzeletben ezerféle vad forgatókönyvet végigpörgetek, és ezekben mind Grubbs Grady, a szuperhős kerekedik fölül. Az öreget és Kernelt szorult helyzetben találom, hátukat tüzes fal perzseli, a démon játszadozik velük. A szörny démoni kacajt hallat, és már épp végezni akar velük. Ekkor támadok rá, és pillanatok alatt darabokra szaggatom. Aztán odakiáltok döbbenten bámuló társaimnak: - Ugye nem gondoltátok, hogy cserbenhagylak benneteket? Csak ki kellett ugranom a klotyóra. Lelkesen buzdítanak, mikor végzek a szétmarcangolt démonnal, majd odasietnek mellém, hátba veregetnek, agyba-főbe dicsérnek, hálálkodnak, amiért megmentettem őket. Ábrándozás. Csak épp semmi köze a valósághoz. Hogy mást ne mondjak, akárhogy áltatom magam, még arra sem vagyok képes, hogy megnyissak egy átjáró ablakot a Démonvilágba. És még ha tudnék is, tuti biztos vagyok abban, hogy nem mernék átkelni rajta. Csakis képzeletben vagyok szuperhős. A valóságban megmaradtam gyáva nyúlnak.

Felriadok nyugtalan álmomból. Dobogást, dübörgést hallok. Rögtön arra gondolok, hogy vagy Beranabus és Kernel érkezett meg, vagy egy démon tör át éppen a világunkba. De ahogy körbenézek, nem látok senkit a barlangban. A homlokomat ráncolva eltöprengek: talán még álmomban hallottam a hangokat. Felülök, és hosszan hallgatózom. Néma csönd. Próbálok visszaaludni, de túlságosan zaklatott vagyok. Felállok, és százezredszer is körbejárok a barlangban. Aztán kocogásra váltok. Megteszek húsz kört, majd egy sorozat fekvőtámasz, guggolások, utána ismét kocogás. Ügetés közben árnyékbokszolással színesítem az edzést. Képzeletben szörnyek egész sorozatát ütöm ki. Végül helyben futva lenyomok pár sprintet. Elég régen nem voltam ilyen jó kondiban. Talán még soha. Eszembe jut Loch, és arra gondolok, hogy elégedett lenne azzal, milyen fitt lettem. Mindig nyaggatott, hogy mozogjak többet. Sokat mondogatta, hogy egy nagy rakás izom vagyok, csak éppen kidolgozatlan izom, és ha rendesen nekifeküdnék az edzésnek, bombaformába hozhatnám magamat. De hiába, engem ez sosem érdekelt. Mindig akadt valami sokkal érdekesebb, amivel eltölthettem az időt. Most viszont nem. Az olimpikonoknak is így kellene készülniük. Egy homályos, nyirkos barlangba bezárkózva, távol a világtól, nem tudnának semmi mást csinálni, csak edzeni. Valóságos csodát tesz az ember összpontosító képességével. Ha valaha kikerülök innen, talán ezzel kellene foglalkoznom: élsportolók, szuperatléták edzője lennék. Az tuti, hogy ezerszer jobb lenne, mint démonokat ölni.

Egyre csak edzek. Már órák óta kínzom magam, csak nagy néha állok meg, hogy kicsit pihenjek, vagy hogy egyek valamit. Annyira izzadok, hogy le kellett vennem a ruhámat. Csak az alsógatyámat hagytam magamon arra az esetre, ha Beranabus és Kernel váratlanul megjelenik. Hirtelen újra meghallom a dübögő hangokat. Három erős dobbanás, rövid szünet, majd újabb három. Aztán csönd. Mozdulatlanul állok és hallgatom a dobbantások visszhangját. A hangok odafentről jöttek, a barlang lezárt bejárata felől. A szívem egyszerre megtelik reménnyel. Odarohanok a kötéllétrához, és kapkodva felcsimpaszkodom a tetejére. A mennyezetnél megállok, és pár másodpercig várok, hátha újból meghallom a dobbantásokat. De semmi nem hallatszik, úgyhogy nagyot ordítok: - Hahóóó!!! - Aztán megint fülelek. Semmi. Lemászom a létrán, és körbenézek. Olyasmit keresek, amivel a barlang mennyezetét püfölhetném, de nem sok minden van idelent. Beletúrok Beranabus fiókjaiba - most először látom, mi mindent tart itt -, de csak papírt, tollat meg egy sor apróbb kacatot találok. Észreveszem, hogy a virágai továbbra is szépen nyílnak, ugyanolyan frissek, mint amikor idekerültem, de a következő pillanatban már máshol jár az eszem. Végül felkapok egy hasábot a farakásból, felcipelem magammal a létrán, és azzal döngetem meg a mennyezetet, háromszor verem oda, aztán kivárok, majd ismét háromszor. Az oldalamhoz szorítva tartom a hasábot, próbálom visszafojtani az erős lihegést, hogy jobban halljak, és sóvárogva várom a választ. De hiába. Újra meg újra megdöngetem a sziklát, de válasz egyszer sem érkezik. Végül feladom, és ledobom a fahasábot. Egy darabig még ott csimpaszkodom a létra tetején, aztán csalódottan elindulok lefelé. Félúton az jut eszembe, hogy ha ember döngette a barlang falát, akkor talán már elment, mire felértem a hasábbal. Mivel nem érkezett rögtön válasz, talán azt gondolta, hogy senki nincs itt, ezért majd később visszajön. Leérve megiszom egy fél üveg vizet, elmegyek „vécére", aztán visszaballagok a létrához, a hónom alá szorítom a fát, és újból felmászom. Odafönt leülök a létra egyik fokára, amilyen kényelmesen lehet, elhelyezkedem, és várok. Borzasztóan szeretnék már újra embert látni. Múlnak az órák. Mindkét kezem és lábam sajog, olyan régóta kapaszkodom görcsösen a létrába. Fáradt vagyok és bosszús. Arról győzködöm magam, hogy ez az egész csak időpocsékolás. Amit hallottam, az biztos csak leszakadt kődarabok hangja volt. A legjobb lenne lemászni, aludni pár órát, aztán nekiállnék megint edzeni. Már épp ott tartok, hogy tényleg elindulok lefelé, amikor ismét megdöndül a szikla: három visszhangzó dobbantás, szünet, majd újabb három, pont úgy, mint korábban. Izgatottan kapkodva emelem föl a fahasábot - és kicsúszik a kezemből! Villámgyorsan utánakapok, és sikerül megmarkolnom, magamhoz szorítanom. Meglendítem és nagy erővel a sziklának ütöm: egyszer, kétszer, háromszor. Várok, aztán újból püfölni kezdem a mennyezetet. Majd leengedem a hasábot, és fülelek. A szívem vadul dobog. Semmi. Perceken át lógok ott reménykedve, a választ várva. Aztán ahogy semmi nem töri meg a csöndet, rájövök, hogy hiába várok. Vagy csak valamilyen jókora állat lépteinek dobbanását hallottam, vagy olyan vastag fölöttem a szikla, hogy akármeddig verhetem, az ütéseim hangja nem hallatszik át rajta. Talán aki a túloldalon van, varázslatot alkalmaz, ezért hatol el hozzám a hang, vagy esetleg egy óriási pöröly van nála, azzal üti a követ.

Csalódottan mászom le a létrán, és az ágyamhoz megyek, hogy álomba meneküljek a keserűség elől. Lassan már a rémálmaim is vonzóbbak, mint a barlang egyhangúsága. Az órák továbbra is üresen múlnak, az edzésen kívül csupán egyetlen dolog köti le időnként a figyelmemet, mégpedig a szabályos időközönként hallható dübögés odafentről. Egészen biztos vagyok benne, hogy ember dobogását hallom, mivel nincs olyan állat, amelyik újra meg újra pontosan ugyanúgy dobogna a lábával. De mivel sehogyan sem tudok kapcsolatba lépni az illetővel, egy idő után már hidegen hagynak a hangok, és azon sem töprengek többet, ki lehet ott fent. A napok múlásával már alig figyelek fel az ismétlődően fel-felhangzó dobbanásokra. Aztán egy nap - vagy talán egy éjjel -, épp mikor egy négyperces sprint közepén tartok, egyszer csak egy zöld ablak jelenik meg a kialudt tűz mellett, és Kernel lép át rajta, majdnem pont előttem. Megtorpanok. Ridegen mered rám, majd kíváncsian pillant le csupasz mellkasomra és lábamra. Aztán az odakészített hasábokhoz lép, és egyetlen szavára meggyullad a tűz. Miközben öltözködöm, Beranabus is visszatér. A szakálla csúnyán megégett, a két keze is vörös, de máskülönben sértetlen. -Látom, jó melegen tartottad nekünk a barlangot - veti oda haragosan. -Még a tüzet se tudta meggyújtani - morogja Kernel. -Már meg se lepődöm rajta. -Mi lett a... Sikerült a démont...? - motyogom. -Lerendeztük - jelenti ki az öreg. - Kioltottuk örökre, a világa most már hideg, élettelen tér. Az emberiséget megmentettük, a rendet helyreállítottuk, a tragédiát elkerültük. -Szerencsére nem rajtad múlott - teszi hozzá Kernel. Elengedem a fülem mellett a megjegyzését. -Mennyi ideig tartott odaát a harc? -Fogalmam sincs - feleli Beranabus, miközben eltűnik mögüle az ablak. - Körülbelül egy napig. Itt mennyi idő telt el? -Pár hét. Talán három. -Unalmas lehetett. -Megérdemli - csattan föl Kernel, és megvetően mered rám. - Ha már így otthagyott minket... hogy boldoguljunk, ahogy tudunk... -Azért nem volt különösebben nehéz dolgunk - morogja az öreg. Nyilván eszébe sem jut, hogy a jóindulatától csak még rosszabbul érzem magam. -Azt ő nem tudhatta - sziszegi Kernel. - Magunkra hagyott minket. Nem érdekelte, hogy talán szükségünk lehet rá. -Ez nem igaz! - tiltakozom dacosan. - Igenis érdekelt. Tényleg elmenekültem, ez tény. Egyszerűen képtelen voltam... az egész annyira... megmondtam előre! - kiáltom. - Nem én akartam menni. Beranabus kényszerített. -Ezt a nyavalygást! - csúfolódik Kernel. - Tisztára mint egy ötéves dedós. Nem hittem volna, hogy valaki ebben a korban, ilyen fizikummal ennyire puhány lehet. Talán ha... -Elég! - dörren rá Beranabus. Aztán felsóhajt, az asztalához lép, és int nekem, hogy én is menjek oda. Lehuppan ósdi faszékébe, kinyújtóztatja kezét-lábát, megropogtatja az ujjait, és nagyot ásít. Utána leengedi a kezét, pár pillanatig a virágait babrálja, majd az asztalon heverő papírlapok közé túr, végül az egyik fiókból elővesz egy rajzot, és csak nézi merengve. -Sajnálom - szólalok meg halkan. -Semmi baj - sóhajt ismét. - Az én hibám volt. Azt hittem, keményebb fából faragtak.

Láttam, mennyire félsz, és mennyire nem akarsz belevágni ebbe az egészbe. De ismerve a múltadat, azt hittem, legyőzöd a félelmet, amikor szembe kerülsz egy démonnal, felülkerekedsz rajta, ugyanúgy, mint eddig. -Az más volt - felelem. - Legelőször halvány gőzöm nem volt arról, mibe csöppentem, Vérfüreden pedig csapdába estem, nem volt más választásom, küzdenem kellett. De azóta folyton rémálmok gyötörnek. Most már nem egyszerűen félek a démonoktól, hanem halálosan rettegek tőlük. - Értem - mondja az öreg. - Eddig nem értettem, de most már világos. - Újból a rajzra néz, aztán félreteszi. - Nem vagyok jó emberismerő. Máskor is követtem már el hibákat, többször megtörtént, hogy magammal vittem egy-egy felkészületlen gyereket a Démonvilágba, és odavesztek a harcban. De mindig keményen küzdöttek. Most először fordult elő, hogy olyasvalakit vittem át, aki képtelen felvenni a harcot a démonokkal. Ez súlyos hiba volt. Tudnom kellett volna előre, hogy így lesz. - Szóval akkor nem haragszik? - Nem. Csak szomorú vagyok. Nagyon nagy kár, hogy kárba vész a tehetséged. De ha nem társul hozzá a harcos ösztöne, akkor nincs értelme erőltetnünk. Azt hittem, küzdő típus vagy, de tévedtem. Egy szamárnak nem lehet a szemére vetni, hogy nem ló. Elhallgat, és megint az asztalon álló virágokra néz. Nem nagyon tetszik a végkövetkeztetése. Nem szívesen gondolok így magamra: Grubbs Grady, a szamár, aki még ló helyett sem jó. Pedig úgy néz ki, ez az igazság. Rendben, annyira nem vagyok tökös gyerek, hogy hős lehessen belőlem, de legalább van bennem annyi önérzet, hogy nem nyavalygok, amikor szembesítenek az igazsággal. -És most mi lesz? - kérdezem. -Hogy érted? -Hát harcolni nem tudok. Akkor mi lesz velem? Hazavisz? Vagy induljak el egyedül a sivatagon át? A homlokát ráncolva néz maga elé. - Nem nagyon érek rá. Csakhogy egyedül nem élnéd túl a sivatagi utat, az viszont kegyetlenség lenne, ha itt kellene várnod a végtelenségig. Úgyhogy elviszlek a legközelebbi emberi településig. Onnan aztán egyedül kell majd folytatnod az utad. Mikor hazaérsz, mondd el Dervishnek, mi történt. Kérd meg, hogy segítsen kifejleszteni a varázserődet. Ha küzdeni nem is tudsz, azért még hasznodat vehetjük. Például te is őrizhetsz bizonyos helyeket, és jelentheted, ha démonok jelenlétét érzed. Akár Tanítvány is válhat belőled. Tudom, hogy legszívesebben teljesen kimaradnál az egészből, de nagyon sokat jelenthet a tudásod, a képességed. Mit gondolsz, ilyen megbízást tudnál vállalni? -Persze - vágom rá. Őrülök, hogy mégsem vagyok teljességgel hasznavehetetlen. - Csak azért nem akartam sose a varázserőmmel foglalkozni, mert azt gondoltam, hogy akkor mindenképpen démonokkal kell majd harcolnom. De ha azt is lehet, hogy ilyen házőrző kutya vagy mi legyek... -Annál jobb nem is lehetsz - morogja Kernel. -Jól van, jól van - csitítja az öreg. - Örüljünk annak, ami van. Kernel nagyot köp a tűzbe. A nyála sisteregve elpárolog. Ez a gesztus többet elárul arról, mit gondol rólam, mint ha kimondaná a véleményét. -Mikor indulunk? - Már alig várom, hogy megszabaduljak a barlangból, a fojtogató bezártságtól és Kernel megvető tekintetétől. -Nemsokára - feleli Beranabus. - Előbb aludnom kell, aztán eszem valamit, és utána rögtön

mehetünk. -Rendben - nyugtázom vigyorogva, és már indulnék is, hadd menjen lefeküdni, de hirtelen eszembe jut a ritmikus dübörgés, és visszafordulok. - Majdnem elfelejtettem, valaki odafent... Elakad a szavam. Beranabus előrehajolva simogatja az egyik virág szirmait, és ellágyulva mosolyog. Egyszerre meglátom a rajzot, amit korábban nézegetett. A lapon egy lányarcról készült ceruzarajz. A régi papírlap megsárgult, megráncosodott, ám az arc megdöbbentően ismerős. -Ez kicsoda? - kérdezem krákogva. Beranabus értetlenül néz fel rám. Remegő kézzel mutatok a rajzra. - A lány... ki ez? -Ő... már sok-sok éve, hogy meghalt - feleli. - Szembeszállt a Démonvilággal, és az életét adta azért, hogy megvédje a mi világunkat. Mindannyian példát vehetünk róla... Ezzel most nem rád akartam célozni. Nem úgy értettem, hogy... -Hallottam valamilyen hangot - vágok közbe, és egyre csak a rajzot bámulom. - Carcery Vale-ben, a barlangban. Eddig nem említettem, mert nem tűnt fontosnak, és egy csomó más dolgot kellett elmondanom. Szóval ott lent a barlangban hallottam valamilyen hangot, és láttam egy arcot a sziklában. Egy élő, mozgó arcot. Benne volt a barlang falában, mégis ki tudta nyitni a szemét, és mozgott a szája. Megszólalt. Fölveszem az asztalról a papírlapot, és jó alaposan szemügyre veszem a lány arcát, állának vonalát, a szemét és a száját. -Ennek a lánynak az arca volt az. Megszólított... figyelmeztetni akart, azt hiszem, de nem tudom, mire. Valamilyen idegen nyelven be... -Lehetetlen! - csattan fel Beranabus, és kikapja a kezemből a rajzot. - Már majdnem ezerhatszáz éve, hogy ez a lány meghalt. Tévedsz. -Nem tévedek - felelem magabiztosan. - Ő volt az. Egészen biztos vagyok benne. Ki a fene ez, és miért igyekezett annyira, hogy kapcsolatba lépjen velem? Válasz helyett Beranabus csak ül, és némán mered maga elé. Az arcán döbbenet tükröződik... és félelem.

A figyelmeztetés - Képtelenség! - ismételgeti Beranabus reszkető hangon. - Képtelenség! - Fel és alá járkál a barlangban, a haja összevissza áll, a tekintete még a szokásosnál is vadabb. A lány képét a melléhez szorítva markolássza, egyre csak motyog, és időnként újra rákezdi: - Képtelenség! Lehetetlen! Teljes képtelenség! Kernellel összedugjuk a fejünket a tűz mellett. Tanácstalanságunk miatt egy időre elássuk a csatabárdot. -Máskor is volt már olyan, hogy így bepöccent? - kérdezem suttogva. -Még nem - feleli halkan. - Gyakran beszél magában, de ennyire izgatottnak még sosem láttam. - Te tudod, hogy ki az a lány? Kernel megrázza a fejét. -Csak azt tudom, hogy már régóta megvan neki az a rajz, és időnként előveszi, mereng fölötte egy darabig, aztán elrakja. -Azt mondta, hogy a csaj ezerhatszáz éve halt meg. -Igen, hallottam. -Szerinted ismerhette? Létezik, hogy már ő is élt akkor?

-Nem. - Kernel a homlokát ráncolja. - Az kizárt. Itteni számítás szerint tényleg elélhetünk jó sokáig, ha a Démonvilágban harcolunk, akár több száz évig is. De nincs olyan ember, aki ezerhatszáz évig kihúzná. Legalábbis Beranabustól így tudom. Az öreg hirtelen megtorpan, felénk fordul, és rám mered. - Hé, te! - kiáltja. - Ide gyere! - Segítségkérően pillantok Kernelre. - Ne húzd az időt! sürget Beranabus. – Ide hozzám most azonnal! Nem akarom még jobban felhúzni, úgyhogy odaóvakodok elé, és biztonságos távolban megállok. Az öreg remegő kézzel fölemeli a rajzot. -Biztos vagy benne, hogy ő az? - kérdezi. -Igen - felelem. - Az ő arcát láttam a barlangban. Száz százalék. -Az életedet tennéd rá? - faggat morogva. -Azt azért nem - mondom habozva. - De biztos, hogy ő az. Egy ilyen arcot nem könnyű elfelejteni. Meg aztán nem mindennap történik velem olyasmi, hogy egy barlang falából megszólít valaki. Beranabus leteszi a rajzot, és ismét szemügyre veszi. - Szóval azt mondod, hogy a lány él? - kérdezi most már halk hangon. Vállat vonok. -Csak azt mondom, hogy beszélt hozzám. De nem igazi arc jelent meg előttem. Félig húsvér, félig pedig kő volt. Gondolom, lehetett éppen valamilyen szellem is... -Persze. De hogy épp az a barlang legyen a börtöne... hogy pont annak a foglya legyen... Hirtelen élesen rám mered. - Halljam, mit mondott neked? -Nem tudom, nem értettem. Valamilyen idegen nyelven beszélt. -Ne add az ostobát! Már hogyne... - Elhallgat, és próbál lehiggadni. - Csak szépen sorjában. Mondd el elölről, részletesen, mi történt. És most ne hagyj ki semmit! Mondj el mindent a barlangról, hogy mit láttál és mit hallottál ott. A legapróbb részlet is fontos lehet. Nem szívesen idézem fel újból a történteket, de nyilvánvaló, hogy az öreg semmit nem hajlandó elárulni, amíg nem engedelmeskedem, úgyhogy gyorsan ledarálom a sztorit, és ezúttal elmondok mindent, amit az első alkalommal kihagytam. Beszámolok a sziklában látott arcról. A felnyíló szempárról. Arról, hogy később a lány beszélt hozzám. A barlangban, aznap éjjel, amikor átváltoztam, kiabált, és mintha figyelmeztetni próbált volna. -De mire akart figyelmeztetni? - firtatja Beranabus. -Talán arra, hogy Juni áruló. Vagy hogy Bill-E veszélyben van. -Lehet - mormogja az öreg. - Elvégre vérrokonok vagytok, ez megmagyarázza, miért érdekli a sorsod. De ahhoz, hogy kitörjön a sziklából és megszólítson, iszonyú sok erő kell, ez óriási erőfeszítés lehetett. Miért szánta volna el magát erre? Csak azért, hogy megmentse az életeteket? Nem vár választ a kérdésre, úgyhogy nem is próbálok felelni. Ehelyett visszakérdezek arra, amit az előbb mondott: - Hogyhogy vérrokonok vagyunk? Csak legyint egyet, mintha ez nem is számítana. -A lányt Becnek hívták. Távoli ősöd. -Az én ősöm? -Igen, de nagyon távoli. Papnő volt... és varázsló. Bátor, igaz lelkű, önzetlen lány. -Ismerted? - kérdezi Kernel. Pár lépéssel arrébb áll, és figyelmesen hallgatja a beszélgetésünket. - Már éltél akkor? -Még Matuzsálemnél is vénebb lennék, ha így lenne - feleli Beranabus. Összevont

szemöldökkel nézi a rajzot. - Tudnom kell, mit mondott. Talán tényleg nem akart mást, csak segíteni nektek, de azt hiszem, ennél többről van szó. Meg kell értenünk a szavait. -De hát már mondtam, hogy nem értettem, mit beszél. Azt se tudom, milyen nyelven szólt hozzám. -Én viszont tudom - válaszolja az öreg, és int, üljek le az asztal mellett álló székre. Megint egy emlékező bűbájt fogok alkalmazni, ahhoz hasonlót, amivel bebizonyítottam, hogy nem te ölted meg a testvéred nagyszüleit. Ennek hatására mindent elismételsz, amit a lány mondott, én pedig lefordítom a szavait. Leülök. Beranabus odébb tolja az asztalon heverő dolgokat, majd gyengéd mozdulattal elém teszi a rajzot és felém fordítja. - Nézz a szemébe - mondja halkan. - Ne gondolj mind arra, ami az utóbbi időben történt veled. Hagyd, hadd vigyen vissza az emlékezeted. - Vár egy percet, aztán folytatja: - Mondd utánam a bűbáj szavait... Figyelmesen megismétlem minden szavát. Ahogy hatni kezd a báj, megremegnek a rajz vonalai. Összerezzenek, de mivel láttam már ennél sokkal hihetetlenebb dolgokat, nem is keveset, nem törik meg varázs. A vonalak megmozdulnak. Az arc nem emelkedik ki úgy a papírból, ahogy a barlangban a kőből, de ugyanúgy életre kel. A szemhéj megremeg, az ajkak szétnyílnak. A lány beszélni kezd. Hang nem hallatszik, csak azt látni, hogy mozog a szája. Ám amint a bűbáj szavainak végére érve Beranabus elhallgat, azon kapom magam, hogy a szám együtt mozog a lányéval. Csakhogy a torkomból nem a saját hangom tör elő - hanem az övé. Hadarva beszélek, zaklatottan, a torkom belefájdul abba, hogy ilyen szokatlan szavakat kell kipréselnem rajta. Kernelre esik a pillantásom. Homlokráncolva hallgat, ő sem érti, amit mondok. Beranabus azonban minden szót ért. S minél többet mondok, annál sápadtabb lesz az arca, annál jobban remeg. Még javában hadarok, mikor az öreg a földre roskad, és döbbenten mered rám. Kérdezném tőle rögtön, mit mondott a lány, de nem tudom. A szám mozog tovább, dőlnek ki rajta a halott lány szavai. Hallom, hogy elölről ismétlem a mondandóját. Beranabus felnyög, és befogja a fülét. -Nem! - lihegi. - Az isten verje meg! Nem!!! -Beranabus! - szólítja Kernel, és óvatosan a mesteréhez lép. - Mi történt? -Az ő hibája! - üvölt fel az öreg, és vádlón mutat rám. - Ha rögtön elmondta volna, mikor idehoztam... - Vadul csóválja a fejét, és nagyot káromkodik. Belőlem közben tovább dől a szó, képtelen vagyok elhallgatni. Ijedten gondolok arra, mi lesz, ha Beranabus így hagy. Akkor életem végéig megállás nélkül hadoválok majd. Végül nagy sokára az öreg lassan feltápászkodik, morog valamit, mire rögtön elhallgatok. A szám becsukódik. Megdörzsölöm sajgó állkapcsomat és torkomat. Meredten nézem a varázslót, és azon töröm a fejem, mivel dühíthettem föl ennyire. -Légy átkozott, Grubitsch Grady! - förmed rám keserű hangon, azzal odébb zavar, lezökken a helyemre a székébe, felveszi a rajzot az asztalról, és a melléhez szorítja. Haragos, reménytelen szeméből könnyek csordulnak elő. - Átkozott legyen a nap, amikor e világra jöttél! Ha tudom, milyen bajt hozol ránk, a születésed napján végeztem volna veled, te szerencsétlen, gyáva gyilkos féreg! -Beranabus! - kiált fel Kernel döbbenten, nekem pedig görcsbe rándul a gyomrom. -Tudom, mit beszélek! - vág vissza az öreg. - Még én védtem ezt az ostoba barmot, de minek!? Bár hagytam volna... - Elhallgat, összeszorítja a szemét, és felnyög. - De nem.

Nem tudhattad, mit teszel. Nem hibáztathatlak. -Nem érdekel, mit gondol rólam - csattanok fel. Mérges vagyok, és szégyellem magam. Csak bökje már ki, mit mondott a lány, maga kegyetlen vén zsarnok! Az öreg kinyitja a szemét, és halványan elmosolyodik. - Ez a beszéd, fiam. Végre egy kis spiritusz. - Aztán lehervad arcáról a mosoly. - Bec csakugyan figyelmeztetni akart, de nem az árulóra. A tét ennél sokkal nagyobb volt. Azt próbálta... Megköszörüli a torkát, majd tompa, élettelen hangon folytatja: - Fogalmam sincs, hogy került oda és hogyan tudott szólni hozzád, csak annyit tudok, hogy a lelke a halála után ott rekedt a barlangban, élet és halál között vergődött, fél úton a mi világunk és a Démonvilág között. Soha azelőtt nem hallottam ilyesmiről. Szellemeket már láttam, hogyne, de azok csupán halvány árnyai voltak korábbi önmaguknak. Ez egészen más. Bec valamiképpen szembeszegült a halál törvényeivel, és a lelke érintetlen maradt. Nem lett volna szabad... - Köhint egyet, megrázza a fejét, aztán folytatja: - Bec átlát a Démonvilágba a barlangból, ahol megrekedt. Évszázadok óta figyeli, mi történik odaát. Sok-sok évvel ezelőtt felfigyelt egy nagy hatalmú démonmesterre, aki azon mesterkedett, hogy megnyisson egy alagutat a mi világunkba. Amikor Bec megérezte, hogy kiássátok a barlang bejáratát, megijedt, mert attól tartott, a démon tudomást szerez a barlangról, és újból megnyitja a régi átjárót. Ezért próbált távol tartani benneteket. Később aztán értesült egy közelebbi, fenyegetőbb veszélyről is, és ezért volt olyan kétségbeesett, amikor utoljára próbált szólni neked. Végzetes hibát követtem el. Azt hittem, Vész herceg nem akar újabb alagutat nyitni a két világ között. Ám meggondolta magát. Miután Dervish beszámolt Juninak a barlangról, a démonmester elhatározta, két legyet üt egy csapásra. Azt tervezte, végez veled, az öcséddel és Dervishsel - vagy visszavisz hármótokat a Démonvilágba, hogy ott megkínozzon benneteket -, aztán megnyitja az alagutat, és a démonok seregestül kelhetnek át az emberek világába. Az öreg elhallgat. Kernellel a döbbenettől némán meredünk rá. -Juni nyilván elvégezte a szükséges áldozati szertartást, miután Dervishtől hallott a barlangról - folytatja Beranabus. - Több hétig tart, míg az áldozat vére átszivárog az alagút falán. Az átjárót megnyitó bűbáj csak ekkor hat. Hiába figyeltem, őriztem a barlangot, valahogy bejutott, és megölt valakit odabent anélkül, hogy észrevettem volna. Vész herceg ezután már akármikor megnyithatta volna az átjárót, de úgy döntött, teliholdkor indítja a támadást, amikor a legerősebb a mindannyiunkat körülvevő varázserő. Tudta, hogy a hold erejéből merítve néhány óra alatt végezhet a varázslattal. Így hiába is lepem meg eközben, csak rövid ideig kell távol tartania magától. Hogy minél drámaibb legyen a terve, azt találta ki, hogy egyazon napon rabol el vagy öl meg benneteket, mint amikor megnyitja az alagutat. Ám nem volt szerencséje, mert életre kelt a varázserőd, és emiatt minden félresiklott. Vész herceg elmulasztotta a lehetőséget, nem tudott leszámolni a Grady klánnal a barlangnál. Mivel fontosabb volt neki, hogy bosszút álljon rajtatok, egy hónappal elhalasztotta az átjáró megnyitását. -Akkor még van időnk! - kiáltok fel lélegzet után kapkodva. - Még nem késő! Már tudjuk, mire készül. Siessünk mind a barlanghoz, és szálljunk szembe vele! -Mind? - veti közbe gúnyosan Kernel. -Igen! Én is küzdeni fogok, hogy megmentsem Dervisht és Bill-E-t. Nem érdekel, milyen vadul harcolnak azok a rohadékok. Ha a családomról van szó, az egész más. -Te tényleg azt hiszed, hogy tetszés szerint megválaszthatod, mikor vagy gyáva és mikor nem? - kérdezi vicsorogva Kernel.

Mielőtt válaszolhatnék neki, Beranabus erőtlenül megszólal: -Már nem számít. Fölöslegesen vitáztok. A hősiességnek itt már semmi haszna. -Ezt meg hogy érti? - kérdezem idegesen. - Az ember itt könnyen elveszti az időérzékét - feleli halkan az öreg. - De ez nekem sosem volt gond, ugyanis egy érzékemmel ki tudok nyúlni a fenti világba, és így bármikor megtudom, milyen napot írunk. Ezt meg is tettem, miközben Bec szavait felidézted. Rosszul becsülted meg a távollétünkben eltelt időt. Hét hete volt, hogy megmentettelek a repülőn... Egész testemben megremegek, - De hát... az nem... talán Vész herceg megint elhalasztotta a... Azt mondta, előbb engem akart megölni, és én még élek. Lehet, hogy nem is... - De igen - forrasztja a szót a torkomra Beranabus. - Miután megállapítottam, milyen nap van, tovább tapogatóztam, messzebbre nyúltam. Ha a két világ között igen nagy átjáró nyílik, azt a varázslók képesek érzékelni. Bár hatottak volna a barlangot óvó bűbájaim, akkor hamarabb tudomást szerzek mindenről. Új varázsra kellett volna cserélnem a régieket, de azt hittem, nem sürgős. Száz éve nem követtem volna el ezt a hibát. Úgy látszik, öregszem... Nagyot sóhajt, és lehajtja a fejét. -A démonok a terv szerint átkeltek - folytatja aztán. -Három hetük volt, hogy megvessék a lábukat, sokasodjanak és minél nagyobb területet foglaljanak el. A városotok már az övék. Sőt valószínűleg már az egész országotok. Dervish... az öcséd... akit csak ismertél Carcery Vale-ben... -Szavai szörnyű suttogásba fúlnak, amitől olyan rettegés tölt el, amilyet még soha életemben nem éreztem. - A Démonvilág lényei kényük-kedvük szerint bántak velük. Mind meghaltak... és velük együtt nyilván még sok millióan.

Második rész BEC-E A hírnök Carcery Vale-ben mindenki... halott. Képtelen vagyok elhinni. Legszívesebben úgy üvöltenék, hogy szétrepedjen bele a fejem, ráordítanék Beranabusra, hogy ne hazudozzon, azonnal mondja meg az igazat. Csak éppen... látom, hogy igazat mondott, mert elárulja a tekintete. Megroggyant válla. Erőtlensége, ahogy rendezgetni kezdi az asztalát, mielőtt elindul Carcery Vale-be, hogy kiderítse, mekkora területet hódítottak meg a Démonvilág teremtményei. Igazat mondott. A démonok tényleg áttörtek. Dervish és Bill-E tehát... Nem fejezem be a gondolatot. Rosszullét és rettegés lesz úrrá rajtam. Utoljára akkor éreztem magamban ilyen ürességet, amikor elveszítettem a szüleimet és a nővéremet. Több hónapig tartott, mire összeszedtem magam, és hogy egyáltalán sikerült, azt csakis Dervishnek köszönhettem. Most viszont egyedül vagyok, gyötör a bűntudat, a szégyen és ráadásul a gyász fájdalma is. Nem tudom, van-e még innen visszaút. Kezd örvényébe vonni az őrület. Nem hiszem, hogy képes vagyok küzdeni ellene.

Kernel a tűz mellett ül és mogorván bámul a lángok közé. Időnként meg-megremeg, ilyenkor biztos a közeledő összecsapásra gondol. Sok éve harcol a démonok ellen, de mindig az ő világukban szállt szembe velük, ahol a varázsereje sokkal nagyobb, mint itt. A mi világunkban a képességei jóval szerényebbek. Persze ideát a Démonvilág szörnyei is gyengébbek, és ha csak néhányan volnának, akkor neki meg az öregnek állna a zászló. De ha sok ezer démon kelt át, és most szabadon garázdálkodnak... Hirtelen felhangzik fentről a dübögés. Három dobbantás, csönd, majd újabb három. Beranabus és Kernel idegesen felugranak az első hang hallatán, de aztán máris megnyugszanak. -El is felejtettem - szólok halkan. Az őrület egy időre visszahúzódik, mintha biztos volna abban, hogy akkor gyűr le, amikor csak akar. - Ez a dübörgés már vagy egy hete tart. Felmásztam a létrán, hogy megnézzem, honnan jön, de nem tudtam kimenni. -A bejáratot bűbájok védik - mondja Beranabus. - Csak mi ketten tudjuk kinyitni, Kernel és én. - Bólint a fiú felé, aki máris indul a kötéllétrához. - Csak óvatosan! - kiált utána az öreg. - Lehet, hogy nem baráti látogatás. Kernel hamarosan vissza is tér. Egy idősebb indiai asszonyt kísér be, aki világoskék szárit visel, és bár sántít, mégis fürgén szedi a lábát. Kedves arcát aggodalom szürkíti. Ismerősnek tűnik, de egy percig nem jövök rá, honnan. Aztán egyszerre beugrik: tavaly láttam Vérfüreden - álmomban. -Sharmila! - Beranabus röpke mosollyal üdvözli a vendéget. -Mester, rettenetes tragédia történt... - vág bele mondandójába hadarva a nő. -Tudom - sóhajtja az öreg. - A Démonvilág lényei átkeltek. Épp most értesültem róla. Nemsokára indulok Carcery Vale-be, de előtte elmondhatod részletesebben is, mi történt. A nő értetlenül mered Beranabusra. - Oda akarsz menni? -Igen, azt hiszem, ezt kell tennem - feleli Beranabus. - Szembe kell szállni velük, nem igaz? -De hát rengetegen vannak! - tiltakozik lihegve az asszony. Beranabus a homlokát ráncolja, aztán némi tűnődés után felém biccent. - A hölgy Sharmila Mukherji, az egyik Tanítványom. Sharmila, ő Grubitsch Grady. Illetve jobban szereti, ha Grubbsnak szólítják. Egyébként Dervish unokaöccse. Sharmila meglepően haragosan mered rám. -Dervish! Az ő feladata volt az alagút őrzése. Gondoskodnia kellett volna arról, hogy soha többé ne lehessen megnyitni. Kudarcot vallott. Ő tehet... -Semmi értelme bűnbakkeresésnek - vág közbe nyersen az öreg, elegánsan megfeledkezve arról, hogy nem sokkal korábban ő maga is ugyanezt tette, mikor engem okolt a történtekért. - Dervishben ugyanúgy megbíztam, ahogy bármelyikőtökben. Tudom, hogy minden tőle telhetőt megtett. Inkább röviden foglald össze, most mi a helyzet Carcery Vale-ben. -Semmi értelme - csattan fel Sharmila. - Vesztettünk. A démonok... - Elhallgat, és körbenéz a barlangban. Mikor megpillantja Kernelt, futólag rámosolyog. Aztán mikor visszafordul Beranabushoz, ismét a homlokát ráncolja. - Jó néhány napot vártam rád a fenti barlangban, és nem tudtalak elérni. Már évekkel ezelőtt mondtam, hogy meg kellene tanítanod nekünk a bejáratot nyitó bűbájt arra az esetre, ha valamilyen vészhelyzetben sürgősen beszélnünk kell veled. Persze valószínűleg már késő volt, mikor ideértem, de mégis, talán ha rögtön kapcsolatba tudok lépni veled...

Utólag könnyű okosnak lenni - feleli Beranabus. - Rég döntöttem így, és a mai napig tartom magam a döntésemhez. Nagyon fontos volt, hogy távol tudjam tartani magamtól a... - Elhal a hangja, mordul egyet, aztán folytatja: - Ezzel most nem jutunk egyről a kettőre. Kérlek, mondd el inkább, mi a helyzet most. -A legújabb fejleményekről én sem tudok - mondja keserűen Sharmila. - Négy nappal ezelőttig segítettük egy mást Sharkkal, de akkor megszakított minden kapcsolatot. Gondolom, elfogyott a türelme, és nélküled szállt szembe velük. Sosem volt valami nagy... Vállat von, aztán kihúzza magát, és kissé hadarva folytatja: -A démonok három héttel ezelőtt keltek át, rengetegen voltak. Együttműködtek, mint a katonák, akiket irányítanak, adott pontokat támadtak meg, és átvették az uralmai a barlang környéke fölött. Később aztán fellazult ez az egység, többen kiváltak közülük és ötletszerűen kezdtek pusztítani. De eleinte szervezetten támadtak. Márpedig erre nem számítottunk. Azelőtt soha nem fordult elő, hogy így összefogtak volna. Ki állhat e mögött? Kinek van akkora hatalma, hogy akár csak egy rövid időre ennyi szörnyetegnek parancsoljon? -Az most nem érdekes - feleli Beranabus. - Ezt ráérünk utólag kideríteni. Térjünk inkább vissza az áttöréshez. A démonok nappal is ugyanúgy tudták használni a varázserejüket, mint éjjel? -A legtöbben igen. Akadtak köztük persze gyengébbek is, de az első hullám jórészt nagy erejű démonokból állt. A napsütés egy cseppet sem zavarta őket. Különös - mondja eltöprengve az öreg. - Az nem lehet, hogy már előre összegyűltek. Értesültem volna róla, ha ilyesmi van készülőben. Vagyis akkor parancsolták oda őket, amikor ismét megnyílt a

barlang. De hogy ennyien ilyen hamar összesereglettek... Igazad van, tényleg nem így szoktak támadni. Itt valaki a háttérből irányította az eseményeket, egyezségeket kötött, szövetségeseket keresett, titokban szervezkedett, megegyezett a hozzá csatlakozókkal, hogy várják a parancsát, és azonnal felkerekedjenek. - Beranabuson borzongás fut végig. - Ezzel a legszörnyűbb rémálmunk vált valóra. Mindig is a hasznunkra volt az a gyengéjük, hogy folyton vetélkednek, egymás ellen acsarkodnak. Ám most úgy tűnik, akadt egy vezérük, aki egyesítette őket és az élükre állt... - Ahogy kimondta, már félre is söpri a gondolatot, és határozott bólintással jelzi Sharmilának, hogy folytassa a beszámolót. - Egyetlen nap alatt elfoglalták Carcery Vale-t és környékét - veszi fel ismét a fonalat az asszony. - Aztán folyamatosan terjeszkedtek tovább a következő pár napban, betörtek a szomszédos városokba és falvakba, és azokban is állásokat létesítettek. Akkorra az ottaniak persze már elmenekültek, a házak üresen álltak, de a démonok ezzel nem törődtek. Jobban érdekelte őket a hódítás, a területfoglalás, mint az áldozatok. Ez is nagyon eltér a megszokott viselkedésüktől. - Volt, aki túlélte a támadást? - Nem akartam közbeszólni, de már nem bírom tovább. Carcery Vale-ben voltak túlélők? Sharmila kegyetlenül felnevet. - Ugyan, kérlek! Iszonyatos vérfürdőt rendeztek ott. Alig néhány embert hagytak életben, hogy később megkínozhassák őket, a lakosok többségét az első nap lemészárolták. -De nem mindenkit - suttogom. Halvány reménysugár csillan föl előttem, ez szorítja vissza a kitörni készülő tébolyt, ez ad egy aprócska okot arra, hogy épen megőrizzem az elmémet. - Vész herceg gyűlöli Dervisht és Bill-E-t. Nem akarhatott gyorsan végezni velük. Talán életben hagyta mindkettőjüket, hogy később ráérősen, sokáig kínozza őket. -Mit számít ez? - mordul fel mogorván Beranabus. - Mit számít, élnek-e, ha egyszer egy seregnyi démon választ el tőlük? Folytasd, Sharmila! Az indiai asszony vállat von. -Ami még hátravan, az már könnyen kitalálható. Általános döbbenet, óriási zűrzavar, és eleinte a történtek tagadása. Felvilágosult korban élünk, amikor a tudomány nagy úr. Az

emberek nem hisznek a démonok létezésében. A többség még akkor sem hitte el, ami történt, amikor megjelentek a híradósok, és a felvételeket leadták a tévében. Sokan azt hajtogatták, hogy ezek számítógépes trükkök, az egész csak átverés, ravasz fogás, amivel valaki fel akarja hívni a figyelmet az új filmjére. Az is felmerült, hogy Davida Haym egy éve csak megrendezte a saját halálát, és igazából az ő műve ez az egész. Hát nem abszurd? Aztán ahogy múltak a napok, végül mindenki felfogta, hogy igazak a hírek. Túl sok ember halálát erősítették meg, sorra érkeztek az egyre újabb beszámolók, és a kormány semmit nem tagadott. -Legyenek áldottak! - horkan fel gúnyosan Kernel. - Mit szóltak a történtekhez nemzetünk nagy vezérei? Sokáig nem is találták a szavakat - feleli Shramila. - Az elmúlt évtizedekben sokszor figyelmeztettük őket arra, hogy a Démonvilág komoly fenyegetést jelent, pedig Beranabus mindig mondta, hogy fölöslegesen próbálkozunk, csak az időnket pocsékoljuk, úgysem tudjuk meggyőzni őket. -Még sosem találkoztam olyan politikussal, aki ne érdemelte volna meg, hogy a pokol egyik bugyrába taszítsák - morogja az öreg. -Senki nem hallgatott ránk - folytatja Sharmila. - Hiába tártunk eléjük bizonyítékokat, hiába írtuk le részletesen, mi történik, ha valaha sor kerül egy jelentős invázióra, úgy bántak velünk, mintha rögeszmés bolondok volnánk. Régóta vannak ugyan befolyásos támogatóink szerte a világon, de nem elegen ahhoz, hogy komolyan vegyenek bennünket. A legtöbb ország kormánya az első héten pánikba esve kapkodott összevissza. Először arról próbáltak megbizonyosodni, hogy a híradások tartalma nem kacsa. Már ez több napig tartott. Aztán nekiálltak megvitatni, mi állhat a történtek mögött, mit akarhatnak a démonok, hogyan lehetne megbékíteni őket, illetve mi a teendő, ha a támadók nem hajlandóak tárgyalni. Néhány kormány viszont gyorsan reagált, és azonnal csapatokat küldött. Ezek többnyire szomszédos államok kormányai voltak, amelyek felismerték, hogy következőként ők kerülnek majd célkeresztbe. A háború istenigazából a második héten kezdődött el. Háború... - mormogja Beranabus, és összeráncolja az arcát. - Az emberek többsége mit sem tud a valódi háborúskodásról. Csak vívják a piti kis területi harcaikat, kíméletlenül, nyakló nélkül pusztítják egymást, és azt hiszik, máris szakértői a háborúnak és a szenvedésnek. Ám a valódi háború sosem érte el őket, láthatatlan, elképzelhetetlen maradt. Ebben olyan ellenséggel kell harcolni, akit a megszokott fegyverek nem pusztítanak el, aki egy párhuzamos világban tanyázik, és amelyiket kizárólag az érdekli, hogy a világon élő összes embert lemészárolja. - Most már tudnak róla - mondja szárazon Sharmila. Láthatták a tudósításokat a tévében és az interneten. Egy hadseregnyi katona számolatlanul lőtte a golyókat a démonokba, dobálta rájuk a bombákat. A golyóktól sebzett szörnyek elestek, a bombák szétszaggatták őket. Csakhogy aztán fölkeltek, és szépen összerakosgatták a tagjaikat. Majd újból támadtak. Feltartóztathatatlanul. Cafatokra tépték a katonákat. Még most is újabb csapatokat akarnak bevetni, legalábbis pár napja így hallottam, és még nagyobb erejű rakétákkal akarnak a démonokra támadni. Pedig már kezdik megérteni, hogy hasztalan. Csak most fogják fel, miféle szörnyetegekkel van dolguk. De már késő. Az emberiség rengeteget tanult a háborúskodásról az elmúlt három hétben. Bár soha ne kellett volna ennyit tudniuk róla! - Atombombát nem vetettek be? - kérdezi nyugodt hangon Beranabus. -Atombombát!? - kiáltjuk Kernellel egyszerre.

-A politikusok korábban is folyamodtak már ehhez a megoldáshoz - mondja az öreg. - Azt állítják, nem azért készítik ezeket az eszközöket, hogy használják őket, de aztán ha fokozódik a feszültség, valakinek az ujja úgyis odatéved a gombra. Bolond, aki elhiszi, hogy nem így lesz. Még nem volt atomcsapás - közli Sharmila. - De persze szóba került az atombomba, és ha nincsenek a Tanítványok, talán már le is dobtak volna egyet-kettőt. Ám végre-valahára odafigyelnek ránk, most a hivatalnokok egymás sarkát taposva járulnak elénk, hogy felkérjenek bennünket tanácsadónak. Megmondtuk nekik, hogy a démonokat atombombával nem lehet megállítani, az alagút varázserő révén nyílt meg, ezért csakis varázserővel lehet lezárni. Nem örültek ennek a hírnek. Akadtak, akik ennek ellenére is meg akarták kockáztatni az atombomba bevetését, hátha mégis beválik. De egyelőre még nem került erre sor. Legalábbis mikor eljöttem, még nem... Tiszta őrület. Itt állunk, és arról beszélünk, hogy talán atombombát dobnak Carcery Valere. Megáll az ész. - Tennünk kell valamit! - kiáltok fel. Mindhárman homlokráncolva bámulnak rám. Valamit... oda kell... vagy... Ahogy tanácstalanul elhallgatok, Beranabus arcán cinikus mosoly jelenik meg. -Fejezd csak be nyugodtan. Ha bármilyen elképzelésed, terved van, szívesen meghallgatjuk. De persze nyilván nincs semmilyen. Ahogy nekem sincs. Akkor talán hallgassuk végig Sharmilát, hátha utána ki tudunk találni valamit. - Visszafordul az asszonyhoz. - A tanácsadáson kívül mit csináltak a Tanítványok? -Amikor rájöttünk, mi történik, Meera Flame egy kisebb csapat élén azonnal Carcery Valebe indult. - Meera... - nyögöm. - És mi lett... ? Sharmila felsóhajt. -A többség úgy vélte, hogy ez elsietett lépés. Azzal érveltünk, hogy nem tudunk eleget arról, mi is történik. A legtöbben úgy vélték, várni kellene egy vagy két napot, megtudni mindent, amit csak lehet, és aztán nagy erővel támadni. Meera nem értett egyet ezzel. Dervish a közeli barátja volt, és úgy gondolta, még van rá esély, hogy életben van. Önkénteseket kért. Páran melléálltak. Elindultak Carcery Vale-be. Azóta nem hallottunk róluk. És a többiek? - kérdi Beranabus, miközben velem fordul egyet a világ. Szédülten próbálom felfogni: ismét kiderült egy barátomról, hogy szinte biztosan halott. - Mit tettetek, miután alaposan felmértétek a helyzetet? -Ugyanazt, amit Meera - feleli keserű hangon Sharmila. - Megállapítottuk, hogy a barlang volt az áttörés helye, úgyhogy ott támadtunk, ám a démonok nagy erőkkel védték. A nyolc legjobb emberünk csapott le rájuk, Shark vezette őket. Fényes nappal támadtak, azt reméltük, meglephetik őket. De számítottak rájuk, harcra készen várták őket. Csak ketten élték túl az összecsapást, Shark volt az egyik. A többiek mind... -Ez nagyon rossz hír - morogja az öreg. - Jobban tettétek volna, ha megvártok. Tudom, nem várhattatok - folytatja gyorsan, látva, hogy Sharrnila máris tiltakozna. - Azt tettétek, ami minden más esetben helyes lett volna. Általában az a legokosabb, ha a lehető leghamarabb sor kerül az ellentámadásra. Ám ahogy te is mondtad, ez egészen rendkívüli eset. A démonokat olyasvalaki vezeti, aki igencsak jártas az emberi hadtudományban. Egy ilyen hadvezér nem követi el azt a hibát, hogy védtelenül hagyja a barlangot. Ezért ebben az esetben... - Elhallgat. Úgy látszik, nem akarja nyíltan bírálni Sharmilát és a többi Tanítványt.

-Azóta csupán a kárt igyekszünk a minimumra szorítani - folytatja hűvösen Sharmila. Már csak a beszámolójának vége van hátra. - Megtettük, amit csak lehetett, hogy ne hódítsanak meg újabb területeket. Teljes repülési tilalmat rendeltünk el, a környékbeli hajókat távoli kikötőkbe vezényelték vagy elpusztították. Megfigyelő hálózatot hoztunk létre, hogy szükség esetén akadályozzuk a démonok mozgását. De reménytelen a harc. Néhány héten belül megkezdődik a terjeszkedés - ha nem indultak meg máris. Amint a kezükben tudják az ország egészét, elindulnak, hogy újabb területeket foglaljanak el. Majd onnan még tovább. Persze felvesszük velük a harcot. Szétlőjük azokat a repülőket meg hajókat, amiket ők irányítanak, és elbánunk azokkal a démonokkal, amelyek repülni tudnak. Katonákat küldünk ellenük, hogy ideig-óráig feltartóztassák őket, és ne kelljen folyton őrülten ideoda kapkodnunk. Csakhogy már így is túl sokan vannak, nem bírunk velük, és egyre újabbak jönnek nap mint nap. Ha nem tudjuk megállítani őket az átjárónál... Elhallgat. Beranabus a homlokát ráncolva rágja jobb keze hüvelykujjának körmét. -Támadhatnánk az ő oldalukról - veti fel Kernel. - Átkelhetnénk a Démonvilágba, megkeresnénk az alagút túlsó végét, és ott csapnánk le rájuk. -Biztos, hogy számítanak erre - morogja az öreg. - Ott ugyanúgy felkészülten várják a támadást. Arról nem beszélve, hogy most világok millióiból tódulnak oda a démonok, alig várják, hogy átkelhessenek az alagúton és végre emberhúst kóstolhassanak, amíg még van. Semmi esélyünk nem lenne. Elkéstünk, azon az oldalon már semmit nem tehetünk. Vagy megállítjuk őket Carcery Vale-ben, vagy végünk. -Akkor irány Carcery Vale - mondja Kernel, és feláll. - Mikor indulunk? -Igen, gyerünk! - értek egyet, és melléje lépek. - Mikor megyünk? - Arra számítok, hogy tesz valami csípős megjegyzést, de csak néz rám nyugodtan pár pillanatig, aztán helyeslően biccent. -Nemsokára - motyogja Beranabus. - Előbb alszunk egyet, aztán... -Alszunk!? - förmedek rá. - De hát nem vesztegethetjük az időt azzal... - Elmondom, mi a helyzet - vág közbe az öreg. – Csak hogy mindenki tisztában legyen vele. Az emberiség a kipusztulás küszöbén áll. Lesújtott ránk a rettegett háború, és elvesztettük. Még egy végső, elszánt támadást intézünk a démonok ellen, minden erőnket latba vetve lecsapunk Carcery Vale-re, és harcolva végezzük. Igen, bizonyosan ott pusztulunk, hacsak nem történik csoda. Én ugyan hiszek a csodákban, de most ilyesmire nem számíthatunk. Amikor útra kelünk, meghalni indulunk. A halálunkat pedig az emberiség vége követi majd. Ám ennek ellenére úgy kell harcolnunk, mintha lenne esélyünk a győzelemre. Ha meg akarjuk őrizni ép elménket, úgy kell tennünk, mintha hinnénk a sikerben. Ehhez pedig az szükséges, hogy kipihenten, erőtől duzzadva támadjunk, minden testi és lelki erőnket bevetve. Úgyhogy igenis aludni fogok, jól tudva, hogy minden bizonnyal életemben utoljára teszem - nem számítva persze az örök álmot. Ugyanakkor nagyon remélem, hogy ez a pár órányi pihenés sokat jelent majd a harcban. Azt ajánlom hát, mindenki kövesse a példámat. Azzal a fekvőhelyéül szolgáló pokróchoz botladozik, leheveredik, behunyja a szemét, elmormol egy bűbájt, és máris alszik. - Igaza van - mondja halkan Sharmila. Ahogy rám néz, a tekintetében csalódás tükröződik. - Azt reméltem, Beranabus feléleszti bennem a reményt, előáll valamilyen titkos fegyverrel, amit bevetve felülkerekedhetünk a démonokon. De persze nem hittem ebben igazán. Aludjunk hát. Ha elindulunk, nem hiszem, hogy lesz még alkalmunk pihenésre. -Hozok egy pokrócot - mondja Kernel. -Nagyon köszönöm. Miközben Kernel takarót keres, Sharmila felém fordul.

- Amit a nagybátyádról mondtam... Nem volt igazságos. Csak bűnbakot kerestem. Biztos vagyok benne, hogy nem az ő hibája, ami történt. Vannak olyan erők, amelyeket képtelenség feltartóztatni. - Semmi gond - motyogom. Nem egészen értek vele egyet. Dervish figyelmét Juni kötötte le. Meg aztán értem is szörnyen aggódott. Tele volt a feje mindenfélével, nem figyelt rendesen a feladatára. Részben talán tényleg hibás, ahogy én is. Hiszen egyikünk sem jött rá, hogy Juni miben mesterkedik. Kernel leteríti Sharmilának a pokrócot. Az asszony rögtön le is fekszik, és elmondja ugyanazt a bűbájt, amit az öreg. Az arca kisimul, tisztán látni rajta, hogy zavartalan az alma. -Veled mi lesz? - kérdezi Kernel. - Akarod, hogy megtanítsam neked ezt a bűbájt? -Inkább ne. Valahogy olyan fura, hogy ilyen helyzetben alszunk. Megvonja a vállát. - Ha nem alszol, csak azon rágódsz, amit történt, és ami még történni fog - mondja. Ahogy belegondolok, belátom, igaza van. Kimerülten felsóhajtok. - Na jó. Taníts meg rá. Pár pillanat múlva a varázslatnak köszönhetően már alszom is. Megkönnyebbülten adom át magamat a kellemes, álomtalan alvásnak.

A Tanítványok Sharmila privát gépében ülünk, száguldunk Carcery Vale felé. Máskor ezt szupernek tartanám, de most nemigen lehetne olyasmit találni, ami lenyűgözne. A gépet a sokoldalú Sharmila vezeti. Az utastérben hat ülés van. Beranabus a hátsó székpár egyik ülését foglalta el, és most egyfolytában telefonálgat. Ha egy átjáró ablakon keresztül egyszerűen átlépünk Carcery Vale-be, azzal megspórolhattunk volna egy csomó időt, de az öreg előbb beszélni akart a Tanítványokkal, hogy egyeztessék a haditervet. Kernel bal oldalon ül, középen, és lefelé bámul a felhőkre. Én jobb oldalon elöl a gépen talált újságokat lapozgatom. A mészárlásról és az iszonyatról szóló riportok töltik meg az oldalakat. A fényképeken vértől iszamós démonok és áldozataik. Olyan szörnyetegek fotóit közlik a lapok, amilyenek eddig az emberek legvadabb rémálmaiban sem bukkantak fel. Az újságok több oldalt kitevő terjedelmes listákban közlik az áldozatok nevét. Nagy ritkán egy-egy túlélő beszámolója is olvasható. A vezércikkekben találgatások és elméletek: honnan érkezhettek a démonok? Mi a szándékuk? Hogyan lehet elpusztítani őket? Ez a legégetőbb kérdés: hogyan lehetne elpusztítani a világunkat megszálló szörnyeket? Az emberiségnek soha azelőtt nem kellett feltartóztathatatlan ellenséggel szembenéznie. Számtalan könyv meg film szól természetfölötti lények és az emberek közötti összecsapásról, de a szörnyeknek vagy földönkívülieknek mindig van egy gyenge pontja, valamilyen Achillessarka, amit előbb-utóbb felfedez a szimpatikus főhős, és így az utolsó pillanatban megmenti a világot. Itt azonban szó sincs ilyesmiről. Az újságok nem frissek, a legtöbb még az invázió eleje táján jelent meg, és a tudósításokban halványan érezni lehet az optimizmust. Ezzel együtt a sorok közül már kicsendül a kétségbeesés is, mivel egyre többen döbbennek rá az igazságra: képtelenek vagyunk elpusztítani őket! Találok pár rövidebb hírt a Tanítványokról is, de amit írnak róluk, az elég homályos és hiányos: az a szóbeszéd járja, írják, hogy létezik egy szakértő csoport, és ennek tagjai sok mindent tudnak a démonokról, már volt is velük dolguk. Varázslásról nem esik szó, neveket nem említenek.

Néhány régebbi újságban a hajmeresztő tudósítások mellett még megtalálom a szokott rovatokat, a sportoldalakat, a bulvárhíreket meg a töméntelen reklámot. Egy ideig nyilván próbálták megőrizni azt a látszatot, hogy minden rendben van. Aztán a későbbi lapok már szinte kizárólag a démonokról írnak. Semmi más nincs bennük, csak horror és tragédia, egyik oldal a másik után. Félóra elteltével nem olvasok tovább. Elegem lett. Az emberiség zsákutcába jutott. A kihalás vár ránk, mint a dinoszauruszokra is sok millió évvel előttünk. A különbség csak annyi, hogy ezúttal újságírók hada tudósít minden egyes újabb csapásról és kudarcról, cikkeikben zsigerekig ható érzékletességgel rögzítik gyors és fájdalmas elmúlásunkat. Ami engem illet, szerintem a dinoszauruszok jobban jártak. Ha már elkerülhetetlen az azonnali kihalás, jobb a tudatlanság. Pár óra múlva egy magánreptéren landolunk annak a kisvárosnak a közelében, amelyiktől nem messze folynak a harcok a démonok és az emberek között. A leszállópálya mentén jó néhány repülőgép és helikopter sorakozik. A reptér egyik sarkában jókora szürke épület. A gépből kiszállva arra indulunk. Elöl Beranabus lépked, mint egy magabiztos tábornok. Az épületben tizenegy embert találunk, különböző bőrszínű férfiakat és nőket vegyesen. Páran alig idősebbek nálam, de akadnak köztük olyanok is, akiket hetven-, nyolcvanévesnek nézek. A többiek harminc és hatvan közöttiek. Többségük elegánsan öltözött, de azért van egy-kettő, amelyik versenybe szállhatna Beranabusszal a legszakadtabb koldusnak járó díjért. Mindről lerí a kimerültség, egyértelmű, hogy erejük végén járnak. -Üdv, dicső vezér! - rikkantja gúnyosan egy nagydarab, tereptarka ruhás férfi, és szalutál a belépő Beranabusnak. Ökle bütykein tetovált betűk virítanak, a hüvelyk- és mutatóujja közötti bőrön pedig egy cápa feje. Ismerős az arca, ahogy Sharmiláé is rögtön az volt, ahogy megjelent a barlangban, a nevét is tudom, pedig soha nem találkoztunk. -A, Shark! - Az öreg megrovóan néz a férfira. - Sharmila már azt hitte, meghaltál. -Mikor megszakadt a kapcsolat, egyből a legrosszabbra gondoltam - teszi hozzá az indiai asszony, és Beranabust megkerülve közelebb lép. -Nem várhattam örökké, mikor érkezik el a messiás - dörmögi Shark. - Randim volt pár démonnal. Jeleztem volna neked, de tudtam, hogy magasságos vezetőnk nélkül nem jössz vissza. -Meg kellett várnom - feleli kimérten Sharmila. - Beranabus az egyetlen reményünk. Shark felhorkan: -Remény? Az meg micsoda? Hallottam már róla, még régen, gyerekkoromban mesélték. -Hallgass - szól rá csendesen Beranabus, és a jókora férfi engedelmeskedik, noha vádlón mered az öregre, mintha őt okolná szorult helyzetünkért. - Velünk tart még valaki? Beranabus az összes jelenlévőhöz intézi a kérdést. -Talán még ketten vagy hárman - feleli egy alacsony, sötét bőrű nő. -Akkor vágjunk bele. - Körbehordozza a tekintetét, és sorra mindenkinek a szemébe néz. -Nem akarok hiú reményeket ébreszteni bennetek. Óriási bajban vagyunk, és nem hiszem, hogy ki tudnánk lábalni belőle. Ám a háborút még nem veszítettük el. Ha sikerülne megsemmisítenünk a két világot összekötő alagutat, a démonok azonnal eltűnnének innen, visszaszippantaná őket a Démonvilág. Izgatott mormolás kezdődik a helyiségben. -Biztos vagy benne? - kérdi gyanakvóan Shark. - Nem csak azért mondod, hogy jobb kedvre hangolj minket? -Hazudtam én valaha is nektek? - kérdez vissza élesen az öreg. Aztán pár pillanatig hallgat, kivár. Aztán mikor senki nem felel, folytatja: - Egy Vész herceg szolgálatában álló ember

megölt valakit a barlangban, hogy megnyissa az alagutat. A démonmesternek ez a szövetségese később beleolvadt a sziklába, mégpedig azon a helyen, ahol a korábban létesített alagút nyílása volt - élő részévé lett az átjárónak. Ha megsemmisítjük az alagutat, a gyilkos meghal, a démonok újból a saját világukban találják magukat, és ideát ismét minden rendbe jön. -Na és hogy tudjuk lezárni az alagutat? - kérdezi Sharmila. -A barlang mélyén található egy mágneskő - feleli Beranabus. - A démonok felhasználják ennek a varázshatalmát. Ha sikerülne eljutnom a kőhöz, egy bűbájjal hatástalaníthatnám az erejét, és azzal egy csapásra megszabadulhatnánk a hívatlan vendégektől. De valakinek segítenie kell odalent a barlangban. - mégpedig Kernelnek vagy Grubbsnak. A többieknek az lesz a dolga, hogy épségben eljuttassanak minket oda. -Szóval azt akarod, hogy tisztítsuk meg neked az utat, akár az életünk árán - morogja Shark. -Úgy bizony - válaszolja Beranabus. - Öngyilkos küldetés, tudom. A démonok fészkének kellős közepébe kell eljutnunk. Várni fognak minket, számítanak a támadásunkra. Túlerőben lesznek, és valószínűleg jó néhányan akadnak köztük olyanok, amelyek erősebbek nálunk. Kicsi az esélyünk arra, hogy eljutunk a mágneskőig. Még ha sikerül is bejutnom a fiúkkal, nektek minden bizonnyal végetek - miközben a bűbájjal hatástalanítom a követ, tovább kell majd harcolnotok, hogy fedezzetek bennünket. Nem hiszem, hogy bármelyikőtök megúszná élve. -Elég nagy kérés ez - jelenti ki Shark ridegen. De nem nagyobb, mint amit saját magamtól kérnék. A barlangot emberáldozat nyitotta meg, bezárnia is emberáldozatnak kell. - Kernelre pillant, aztán énrám, pár pillanatig habozik, majd így folytatja: - Hogy hasson az ellenbűbájom, meg kell ölnöm Kernelt vagy Grubbst. Ha egyiküknek sem sikerül élve bejutnia, akkor a saját életemet áldozom fel. Azt hiszem, így is meg tudom oldani. Akárhogy is alakul, számomra nincs visszaút, ez végzetes összecsapás lesz. Messze be kell hatolnom az alagútba, hogy hasson a varázs. Ha végeztem, már nem lesz időm arra, hogy kiverekedjem magamat. Ehhez már öreg vagyok és fáradt. Sharkra néz, várja a választ. A termetes férfi bizonytalanul vállat von. Beranabus ismét az egész társasághoz fordulva folytatja: -Azt hiszem, egyikünk sem fogja túlélni ezt a napot. De ha sikerrel járunk, megmentjük az emberiséget. -Amíg meg nem nyitnak egy másik alagutat - szól Sharmila. - Ha mind odaveszünk, ki fogja aztán megvédeni az embereket? -Az már nem a mi gondunk - feleli az öreg. - Bízom benne, hogy új hősök születnek majd a világra, akik a jó ügy élére állnak. De akárhogy is alakul a jövő, mi már nem tudunk változtatni rajta. Most viszont meg kell hoznunk ezt az áldozatot, szembe kell szállnunk a veszéllyel. Velem tartotok? Aki nem, az most szóljon, és inkább távozzon, a többiekkel hadd végezzük a dolgunkat. Senki nem hátrál meg a kihívás elől. Eléggé elkeseredettek - de hát ki a jó franc ne lenne az ilyen helyzetben? -, de elfogadják Beranabus javaslatát. Ezt látva az öreg helyeslően mosolyog, majd körbejár a csoportban, sorra elbeszélget minden Tanítvánnyal, megbizonyosodik róla, hogy kellőképpen felkészültek a harcra, tanácsokat osztogat, egyezteti velük a tervét, igyekszik lelkesíteni őket. Mi meg Kernellel csak állunk a szoba közepén, és bizonytalanul nézünk egymásra. Igencsak mellbe vágott minket, amit Beranabus mondott: egyikünknek meg kell halnia. Nem tudjuk, mit mondhatnánk erre. Az még rendben van, ha az ember úgy indul harcba, hogy tudja:

valószínűleg vesztesként végzi. De egészen más helyzet az, ha közlik, a győzelemhez az kell, hogy szó nélkül hagyd magad levágni. Sharmila lép oda hozzánk, az arcán tétova mosoly. -Nem mondta előre, hogy egyikőtöket meg kell ölnie, ugye? -Fontos ember, rengeteg dolga van - vágja rá Kernel hevesen. - Nincs ideje mindent részletesen megbeszélni velünk. -Hűséges segítője vagy - sóhajt az asszony. - Ez rendben is van. De vajon vagy-e annyira hűséges, hogy az életedet is feláldozd? Beleegyeznél, hogy lemészároljon? - Felém fordul. - Na és te? -Azt tesszük, amit tennünk kell - vágja oda vadul Kernel. - Nem vagyunk már buta gyerekek. Tudjuk, mi a kötelességünk. Ha meg kell halnunk, hát meghalunk. Persze nem szívesen, de hát ha elveszítjük a háborút, a démonok úgyis végeznek velünk, ráadásul nyilván sokkal lassabban és fájdalmasabban. Sharmila félrehajtott fejjel néz minket. -Ne haragudjatok, nem a bizalmatlanság az oka, hogy kérdezősködöm. Csak éppen tudni akartam, milyenek azok a fiúk, akikért majd harcolok és meghalok. Most már biztos lehetek abban, hogy ha sikerül elérnetek a célt, nem fogtok meghátrálni. Köszönöm, hogy megnyugtattatok. Azzal otthagy minket, odamegy Beranabushoz, folytatják a megbeszélést. Kernel felém sandít. -Általában nem szoktam mások nevében beszélni - mondja -, pláne ha nem is tudom, éppen mit gondol az illető, de most úgy éreztem, ez a legjobb megoldás. -Miattam ne aggódj - felelem hűvösen. - Nem fogok csalódást okozni. -Bár hinni tudnék neked! - Nem azért válaszolja ezt, mert meg akar bántani. Csak kimondja nyíltan, amit gondol. - A Démonvilágban tényleg gyáva voltam - suttogom elvörösödve. - De ez most más. Most küzdeni fogok. És ha kell, az életemet adom. Nem félek a haláltól, legalábbis nem jobban, mint bárki más közülünk. -Nem? - Kernel hangján hallatszik, hogy nem győztem meg. - Szóval ha velem végez egy démon, te viszont Beranabusszal elérsz a mágneskőig, akkor hagyod, hogy egy kést döfjön a szívedbe vagy levágja a fejedet? -Habozás nélkül. Nem mintha olyan állati bátor lennék, inkább éppen azért, mert rohadtul félek. - Torz hangon felnevetek. - Ha nem engedem, hogy megöljön, akkor a démonok által megszállt világban kellene harcolnom az életben maradásért. Ettől viszont jobban félek, mint a haláltól. Kernel is nevet. -Hát tudod, talán őrülten hangzik, de így már hiszek neked. - Odanyújtja a kezét, én pedig megszorítom. - Sok szerencsét, Grubbs! -Neked is sok szerencsét! -Talán mindketten úgy halunk meg, hogy becsülettel harcolunk. -És talán magunkkal visszük a halálba az összes rohadt démont - felelem keserűen vigyorogva.

Állig felfegyverkezünk. Mindenki visz, amit csak bír: pisztolyokat, késeket, bárdokat. A démonokat ugyan nem lehet hétköznapi fegyverekkel elpusztítani, de különféle bűbájok révén varázserővel lehet felruházni a golyókat és pengéket.

-A Tanítványok közül hányan tudnak démonokat ölni? - kérdezem Kerneltől, miközben a tőrök között válogatok, próbálgatom, milyen a fogásuk, a súlyuk. - Ebben a világban? - Elfintorodik. - Ha egy átlagos átkelésről volna szó... Sharmila, Shark, meg talán még páran. De itt az átlagosnál jóval nagyobb varázserő vesz majd körül minket, mert alagútban leszünk, nem átjáró ablakban. Úgyhogy mások is képesek lehetnek elpusztítani a démonokat. Legalábbis ha szerencsénk van. Miközben a társaság javában készülődik, újabb Tanítvány érkezik: vénséges vén anyóka, bottal jár. Amikor meglátom, hogy fölemel egy buzogányt és megsuhogtatja a feje fölött, elmosolyodom. Mások is elvigyorodnak. Ám aztán a nénike elmormol egy bűbájt, mire a buzogány fejéből ujjnyi hosszú, varázserőtől ragyogó pengék nőnek ki. Ezután már senki nem mosolyog az újabb harcoson. Végül beszállunk a helikopterekbe, amiket kiterjedt katonai kapcsolatai révén Shark kölcsönzött valamelyik hadseregtől. Berepülünk az elfoglalt területre, és a barlangnál szállunk le, a lehető legközelebb a bejárathoz. Három helikopter van, mindegyik öt-öt fővel száll fel. Én Beranabusszal, Kernellel, Sharkkal és Sharmilával - kis csapatunk legjavával kerülök egy gépbe. Mindhárom helikopter pilótája hétköznapi ember. Egyszerű katonák, azoktól a csapatoktól érkeztek, amelyek éppen reménytelen küzdelmet folytatnak a démonokkal. Shark beavatott a tervünkbe néhány magas rangú tisztet, akik most átengedik neki a csapataik irányítását, és minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy a segítségünkre legyenek. A helikopter olyan simán, rázkódás nélkül emelkedik, mintha igazából a föld hullana ki alólunk. Még soha nem ültem helikopterben. Fura érzés. Nem akkora élmény, mint amikor Beranabusszal szabadon repültünk, de sokkal izgalmasabb, mint repülőgépen utazni. -Sose hittem volna, hogy ilyesmi megtörténhet velem - kiabálja túl a rotorok zúgását Shark, és elvigyorodik. - Nem mindennap adatik meg, hogy az ember véget vethet egy háborúnak. Filmekben csomószor látni ilyesmit, de a valóságban a háborúk különböző frontokon, egy sor csatában dőlnek el. Néha a győzelem jórészt egyvalakinek köszönhető, de sosem kizárólag egyetlen embernek. Most viszont nekünk jutott az a feladat, hogy egy lerohanással megmentsük a világot... - Lelkesen nagyot rikolt. -Őrülök, hogy ilyen jó kedve van - jegyzi meg gunyorosan Kernel. -Naná, hogy jó kedvem van - kiabál vissza Shark. - Miért is ne? Így is, úgy is meghalunk. Elfordulok a harcra kiéhezett Tanítványtól. A mostani összecsapásnál valószínűleg nagyon is jól jön ez a harci szellem, mégis ízléstelennek és ellenszenvesnek érzem ezt a kommandós hozzáállást. Ez nem játék. Nem díjat akarunk elnyerni. Ha elbukunk, az egész emberiséget magunkkal rántjuk. Nem értem, ilyen felelősség terhével a vállunkon hogyan lehet mást érezni, mint jeges kétségbeesést. Ahogy Carcery Vale felé száguldunk, lenézek a tájra. Már jócskán bent járunk a démonok területén. Ez volt az otthonom. Már nem az. A démonok támaszpontja lett. Mindenfelé elhagyott autók. Lángban álló épületek. Az utakat és a mezőket, réteket vértócsák pettyezik. Mindenütt lemészárolt emberek és állatok tetemei. Némelyik darabokra szaggatva, a testrészek szétszórva, mások morbid alakzatokba rendezve. Vagy ezzel szórakoztatták magukat a démonok, vagy így akarják elijeszteni azokat, akik a területükre tévednek. Meglátok pár szörnyet, amint néhány emberi testtel csinálnak valamit odalent. Első pillantásra nem tudom megállapítani, vajon az áldozataik élnek-e vagy már meghaltak. De nem is akarom tudni. Elfordítom a fejemet, és csak remélem, hogy a démonok a szerencsétlenek holttestével játszadoznak.

Más lények a fák koronájában vagy egy-egy árnyékos részen hűsölnek, elbújnak a nap elől. Bár az erősebb démonok fényes nappal is tevékenyek, nem szeretik a napsütést, és nem olyan erősek, mint éjszaka. Sokkal több szörnyeteget látnánk, valósággal nyüzsögnének, ha pár órával későbbre járna az idő. Elérjük Carcery Vale peremét. Itt még inkább szembeötlő a démonok jelenléte. A legtöbb épületet földig rombolták. Hullák mindenütt. Elrepülünk az iskola fölött. Az udvaron több tucat karóba húzott diák és tanár - lassan rothadó holttestük szürke és véres, legyek lakmároznak rajtuk. Most először jutnak eszembe az itteni barátaim. Egészen eddig csakis Dervish meg Bill-E járt az eszemben. Pedig nyilván mindenki más is a démonok áldozata lett. Frank, Mary, Leon, Shannon... és Reni. Gyorsan elkapom a tekintetemet a halottakról, nehogy felismerjek valakit. Majdnem elsírom magam, de erővel visszafojtom a könnyeket. Most nem gondolhatok a barátaimra, még a nagybátyámra és a testvéremre sem. Csakis úgy állhatok bosszút értük, ha a démonokra és az összecsapásra koncentrálok. Itt most szánakozásnak, kétségeknek és félelemnek nincs helye. Nem szabad arra gondolnom, mennyit szenvedhettek, milyen fájdalmakat kellett kiállniuk, és hogy vajon életben maradt-e valamelyikük. Csak a démonokra gondolhatok. A barlangra. A halálra. Semmi másra. Carcery Vale fölött a levegőben szinte egymást érik a vadászgépek és helikopterek. Shark előre iderendelte a rendelkezésére bocsátott csapatokat. Már vagy húsz perce folyik a terület szőnyegbombázása. Az elsődleges célpont a barlang bejárata, a legnagyobb erőkkel az itt sereglő démonokat támadják. A bombák szétrobbantják, darabokra szaggatják a kisebb erejű démonokat. Persze ez csak átmeneti eredmény, mivel a szörnyek rögtön összerakosgatják a testüket, amint véget ér a bombázás, de most a legkisebb előny is sokat számíthat. Közeledünk a barlanghoz. A környék a felismerhetetlenségig megváltozott. Azelőtt itt, a házunk mögött erdő volt, amely errefelé egészen Carcery Vale-ig, a másik irányba pedig több kilométeren áthúzódott. Mostanra a fákat mind eltüntették a gyújtóbombák. A földet hamu borítja, amelyből mindenütt fatönkök merednek ki. A táj puszta, sivár, halott. Akár egy aszteroida felszíne is lehetne. Nem e világi látvány. Mintha a távoli űrben járnék, vagy egy rossz álmot látnék. Elrepülünk egy jókora terméskő épület romjai fölött. Jó pár másodperc telik el, mire belém villan: hiszen ez a romhalmaz azelőtt az otthonom volt! A szép, háromszintes házból csupán egy romos váz maradt. Szinte örülök, hogy Dervish már nem láthatja. Mennyire szerette ezt a házat. Ha így látná, biztos megsiratná. A pilótánk folyamatosan tartja a kapcsolatot a többi géppel, parancsokat és irányadatokat vakkant a mikrofonjába, miközben óvatosan tereli át helikopterünket a levegőben cirkáló gépek között. Talán fél, de nem látszik rajta. Bárcsak az ilyen profikra bízhatnánk ezt az összecsapást! De hát nyilván minden háborúban kikerülhetetlenül részt kell vállalniuk a hétköznapi embereknek is. Ez mindig így volt, és most sincs másként. -Mintha a pokolba érkeztünk volna, nem? - kérdezi lelkesen Shark, és közben végigsimít a nyakába akasztott gépfegyver hosszú, csillogó csövén. -Reméljük, hogy mire végzünk, már a démonoknak lesz pokol - feleli rá Sharmila. A helikopter megtorpan a levegőben, lebegve áll. A pilóta várja, hogy a két másik gép beérjen minket. Lenézek. Először fogalmam sincs, merre lehet a barlang. Körülöttünk sorra robbannak a bombák, földet, köveket, húscafatokat és csontdarabokat szórnak szerteszét. Látom, ahogy az erősebb démonok nyugodtan jönnek-mennek - őket a varázserejük megvédi a robbanásoktól. Tágas kört alkotnak, sűrű, tömött sorban. Ennek a körnek a közepén végre

meglátom a barlang bejáratát. Csupán egy szűk lyuk a földben. Nem látszik rajta, milyen különleges. Az ember nem is gondolná, hogy épp egy ilyen helyen dől el világunk sorsa. Felzárkózik mellénk a második helikopter, majd a harmadik is. A Tanítványok a gépek nyitott ajtajánál állnak vagy térdelnek, erősen kapaszkodnak, készülnek, hogy kiugorjanak, amint elég közel értünk a földhöz. Az idős, járóbotos asszony lábát a gépből kilógatva ül, és buzogánya meredező varázstüskéit simogatja. A pilótánk hátranéz, várja Shark parancsát. A vérszomjas harcos csak hallgat, meglepően szomorú tekintettel pillant körbe, és nagyot nyel - most először mutatkoznak rajta a kétely jelei. Már kezdem azt hinni, hogy kiszállt belőle a korábbi harci szellem. Beranabus is erre gondolhat, mert már nyitja is a száját, hogy utasítsa a pilótát. Ám ekkor Shark felkapja a fejét, marconán elvigyorodik, és vadul bólint. A pilóta hadarni kezd a mikrofonjába, darálja a parancsokat. Az égről eltűnnek a repülőgépek. Katonákkal megrakott csapatszállító helikopterek gyűlnek körénk. Néhányuknak tisztán látom az arcát. Az elszántság mögött felismerhető a rettegés - éppúgy, ahogy a körülöttem állók arcán. A bombaeső megritkul, majd eláll. Odalent por kavarog, és egy időre eltakarja a démonok seregét. Shark üvöltve adja ki a parancsot a pilótának. Leszállunk.

Közel a vég Még földet sem értünk, a démonok máris támadnak. Borzalmas hangon üvöltenek, vadul ránk vetik magukat. Újabb szörnyek tolakszanak elő a barlangból, mindenféle undorító lények: az egyiknek tucatnyi karja-lába van, a másiknak akkora agyara, mint egy sarló, a harmadiknak vagy száz karma, a negyedik mérget köpköd, az ötödik tüzet okád... Nincs két egyforma köztük. Az első roham legjavát a katonák hárítják el. Kiugrálnak a helikopterekből, és golyósorozataikkal visszaverik a démonokat, egyik tárat a másik után ürítik beléjük. Tudják jól, hogy ezzel csak kis időre akasztják meg a szörnyeket, de így értékes időt nyernek, és ez alatt a néhány másodperc alatt kiszállhatunk az alakzat közepén leszálló három helikopterből. Az életüket kockára téve védenek bennünket. Ahogy elkezdődik a vérfürdő, Beranabus tenyere keményen csattan a hátamon. Még szinte fel se fogom, mi történik, máris lehuppanok a gép mellett, aztán rohanok, egy lépéssel előttem az öreg, tőlem jobbra Kernel, mögöttünk pedig Shark és Sharmila. A Tanítványok kis csoportja kétoldalt fedezi rohamunkat. Mindannyian arra összpontosítanak, hogy mi hárman sértetlenek maradjunk. Még a nyomunkban igyekvő Shark is visszafogja magát, csak akkor sújt oda, ha már közvetlenül minket fenyeget veszély, pedig legszívesebben azonnal nekirontana a démonok sűrűjének. Egy ideig úgy hatolunk át a démonok seregén, mintha ott se lennének. Egyik-másik ránk támad, de a Tanítványok úgy söprik félre őket, hogy még csak nem is lassítanak. Erőteljes csapásokkal lökdösik el a szörnyeket az útból, semmi mással nem törődnek, csak azzal, hogy megtisztítsák a barlanghoz vezető ösvényt. A démonok többsége vérszomjasan tódul a katonák felé - szerencsétlenek könnyű célpontjai a varázserővel gyilkoló szörnyeknek -, megörülnek, hogy hirtelen ennyi új áldozat pottyant az ölükbe. Aztán egyszer csak egy ismerős démon alakja jelenik meg a barlang bejárata fölött. Két kezem ökölbe szorul, a körmöm átszakítja a bőrömet. Már kezdett lassan megerősödni bennem a remény, de most azonnal semmivé lesz.

Vész herceg néz farkasszemet velünk. - Démonok! - süvölti régi ellenségem. A hangja koponyámba hasít, áthatol mindenen és mindenkin körülöttem. - Állítsátok meg a Tanítványokat! Álljátok útjukat, vagy visszakergetnek bennünket a saját világunkba! A csata képe egyetlen szempillantás alatt megváltozik. A démonok kivétel nélkül otthagyják a katonákat, és kicsiny csapatunk felé indulnak. Képtelenség megmondani, hányan lehetnek... talán két-három százan, vagy még annál is többen. Mintha vezényszóra vennének lélegzetet, mind egyszerre kezd acsarogni ránk. Bekerítenek. A démonok első hulláma rémisztő gyorsasággal áraszt el bennünket. Az egyik pillanatban még jó néhány méternyire vannak, a következőben pedig nekünk rontanak. Karmok villannak, fogak csattognak, mindannyiunkra rögtön legalább egy tucat szörny támad. Három Tanítvánnyal azonnal végeznek, legyűrik és darabokra tépik őket. A többiek szétszóródnak, eltávolodnak egymástól, így nem marad más választásuk, egyedül kénytelenek harcba szállni. Shark eltűnik három testes lény alatt, majd a következő pillanatban ismét felbukkan, egy jókora varázslövedékkel lesöpri magáról a támadóit, és közben szilajul nevet. Sharmila sorra hadarja a bűbájokat, és egymás után érinti meg a körülötte tolakodó démonokat, amelyeket azon nyomban lángok borítanak el. Az idős asszony úgy használja a botját, mintha puska lenne: varázserejével pusztító energiagolyókat lő a démonokra, a közelébe érőknek pedig beveri a fejét a buzogányával. Beranabus a véres pusztítással mit sem törődve nyomul tovább, csak az érdekli, hogy elérjük a barlangot. Kernel a nyomában lohol, ahogy én is. Gépiesen szaporázom, lihegve ugrálok át a sérülten fetrengő démonokon, Tanítványokon és katonákon. Legszívesebben megfordulnék és elmenekülnék. Énem gyávábbik fele könyörög és jajgat, hogy meneküljek. De felidézem Bill-E meg Dervish arcát, biztatom magam: még életben vannak, még megmenthetem őket. Ez a gondolat erőt ad. Elengedem a fülem mellett a jajkiáltásokat, és követem Kernelt meg az öreget. Hirtelen egy nyúl formájú démon szökell Beranabus elé. Felismerem: ott volt a repülőgépen, részt vett a vérengzésben. Csont az, Vész herceg egyik famulusa. A démon a következő pillanatban savat okád Beranabus arcába. Ám a varázsló felkészült a támadásra, és a hányadékot varázserejével visszalódítja a szörnyetegre. A savas okádék beteríti a démont és kezdi átmarni a bundáját meg a bőrét. Csont sikoltozva hengergőzik odébb. Apró mancsaival hevesen kapálózva próbálja letörölni a testét égető folyadékot az arcáról, mielőtt teljesen szétmarná a fejét. Az Artéria nevű pokolfajzat is megjelenik. Rögvest nekiugrik Beranabusnak, kezével melyben éles fogakkal teli száj nyílik - magához rántja az öreg bal lábát, és vadul ráharap. Beranabus felnyög, aztán erős rúgással úgy lódítja el Artériát, mintha focilabda lenne. A démon süvítve repül át társai fölött. Beranabus sántítva törtet tovább. A barlang bejárata már alig lépésnyire van - de Vész herceg is, aki továbbra is ott lebeg a lyuk fölött, mind a nyolc karját széttárja, és szánakozva mosolyog. Egy tigrisfejű démon veti rám magát, belekapaszkodik a derekamba, megperdít, csattogó fogsorral kapkod a torkom felé. Ösztönösen felizzik bennem a varázserő, és ahogy kicsap, elektromos villám hasít a lénybe. Rögtön elszenesedik és lehullik rólam, a húsa sistereg, szeme olvadtan folyik ki a gödréből. -Ez igen! - kiáltja a hirtelen mellettem termő Shark. Több sebből vérzik, az egyik füle hiányzik, a helyén egy harapásnyom látszik. - Jöttem segíteni, de úgy látom, itt nincs rám szükség.

-Ott van Beranabus! - kiáltom oda neki. - Beranabusnak segí... De mielőtt végigmondanám, Shark eltűnik mellőlem: elsodorja egy falkányi démon. Özönlenek rá, mint a hangyák. Még látom a kezét... a fogait, ahogy a szörnyekbe mar... hallom a nevetését... aztán a földre zuhan, teljesen ellepik, és többé nem látom. Döbbenten lépek arrébb, szédülten nézek körbe, Beranabust keresem. Az öreg varázsló megállt. Tucatnál is több démon sorakozott fel közte és a barlang bejárata között. Beranabus varázslövedékekkel bombázza őket, de a lények könnyedén hárítják a legerősebb lövéseket is, majd visszatámadnak. Nem lehet kikerülni őket. Hamarosan kifárasztják az öreget, lerohanják és végeznek vele. Kernel mestere mellé toppan, és ő is harcba száll. Csakhogy amint kilövi első néhány rózsaszín villámát, a repülőn is Vész herceggel tartó skorpiódémon, Gerinc ráveti magát tar fejére, és fullánkjával megcélozza a jobb szemét. A fullánk émelyítő pukkanással fúródik Kernel szemébe, majd nedvesen csillogva bukkan elő újra. A démon örömteli sikkantást hallat, és egy adag petét köp a fiú kocsonyás szemgödrébe. Kernel a fájdalomtól üvöltve vonaglik, miközben a peték kezdenek kikelni, a duzzadó lárvák felfalják, ami még maradt a szeméből, majd máris indulnak tovább az agya felé. Botladozva eltántorog Beranabus mellől, azt se tudja, hova lép. Gerinc újból lecsap, és Kernel bal szeme is kipukkad. Valami nagy erővel hátba vág, elterülök a földön. Karmok hasítanak a húsomba. Annyira váratlanul ért a támadás, hogy nem tudom használni a varázserőmet. Érzem, hogy közel a vég, és tulajdonképpen nem is bánom - csak már szabaduljak meg ebből az őrületből. Ám a következő pillanatban a démont lesöpri a hátamról egy varázslövedék. Ahogy remegve felülök, arra számítok, hogy Sharmilát vagy a botos nénit pillantom meg. De egyiküket sem látom sehol. Csak a démonokkal hadakozó Beranabus áll tőlem pár lépésnyire, és elszántan, reménytelenül küzd a szörnyekkel. De hát akkor ki... ? - A fiúhoz senki nem nyúlhat! - üvölti Vész herceg, és rádöbbenek, hogy a démonmester mentett meg. A szemembe néz, szája még szélesebb mosolyra húzódik. - Magamnak tartogatlak, Grubitsch. A repülőről megszöktél, de ezúttal már nem csúszol ki a markomból. Némi levegőhöz jutok, a démonok elhúzódnak tőlem, elindulnak, hogy végezzenek a Tanítványokkal és a még megmaradt néhány katonával. Szabad út nyílik előttem a barlang bejáratához - csakhogy ezen az úton ott vár Vész herceg. Egy végtelennek tűnő percig csak meredten bámulok a démonmesterre, ahogy ott lebeg türelmesen. Legszívesebben hanyatthomlok menekülnék. Semmi értelme bármivel próbálkoznom. Úgyse juthatok a barlang közelébe, Vész herceg simán végez velem. Az lenne a legokosabb, ha kapnám magamat, és szépen... - Nem! - tör ki belőlem a kiáltás. Elszánom magam, hogy nem futok el gyáván, hanem inkább meghalok én is a többiekkel együtt, ha ez a sors vár rám, még ha lassan, borzalmas kínok között végzem is Vész herceg keze által, ha ez lesz elbukásunk ára. Nem futok el. Elég volt a menekülésből. Itt az ideje harcolni végre. Összeszedem minden tartalék erőmet, és felkészülök arra, hogy bevessem magam a küzdelembe. Sietve megszólítom a bennem megbúvó varázserőt, beismerem, hogy eddig csalódást okoztam, mindig visszafogtam, és megígérem, hogy most viszont szabadjára engedem. Összefogunk, együtt harcolunk, és addig meg sem állok, míg nem győzünk... vagy amíg meg nem halok. Kérdezem, a segítségemre lesz-e? A varázserő rögtön kiáltja vissza a választ: Hogy a fenébe ne! Azonnal érzem is, ahogy az erő összegyűlik és növekedni kezd bennem. Nagyobb erő ez most, mint korábban bármikor. Nem tudom, méltó ellenfele leszek-e Vész hercegnek és a társainak, de e percben

legyőzhetetlennek érzem magam, mintha én lennék ebben a küzdelemben a legerősebb harcos. - Beranabus! - kiáltok. Már majdnem a barlang bejáratánál vagyok. Megkockáztatok egy pillantást hátrafelé. Az öreget körbevették a démonok. Nagyot káromkodva feléjük emelem a kezemet, és lecsapok rájuk a varázserőmmel. Ujjaim végéből fehér lángok csapnak elő. A lángok elborítják a démonokat, sisteregve futnak végig rajtuk, mint a villámcsapás. A lények sikítozva húzódnak félre. Beborítja őket a tűz, képtelenek kioltani. Sorra szétesnek, egyik pusztul a másik után. -Balor szemére mondom! - horkan fel Beranabus. Sántikálva indul felém, félúton lehajol, fölemeli az ordítva vergődő Kernelt és magával vonszolja. - Tudtam, hogy erős vagy, de azt nem gondoltam, hogy ennyire! -Bizony, bizony - szólal meg a fejünk fölül Vész herceg. - Grubitsch csakugyan rendkívüli fiú. Éppen ezért döntöttem úgy, amikor először végezhettem volna vele, hogy okosabb, ha nem a barlangban csapunk össze. Nem szívesen küzdöttem volna meg vele egyedül egy varázserővel átitatott helyen. -Szóval féltél tőlem! - kiáltok felé. Elérem a bejáratot, és most vicsorogva meredek fölfelé a démonmesterre. Továbbra is úgy érzem, senki nem győzhet le. Most először érzem úgy, hogy sikerülhet - győzhetünk, megnyerhetjük a csatát! -Hogy féltem? - morogja Vész herceg. - A félelem ronda szó, Grubitsch. És nem is egészen pontos ebben az esetben. Nem féltem attól, hogy megküzdjek veled. Csupán úgy akartam harcolni, hogy nekem nagyobb esélyem legyen a győzelemre. Elvégre miért harcoljak egymagam, ha akár meg is várhatom, amíg... - Int a barlang felé, és gonosz mosoly terül el a képén. Lenézek, és a diadalmas érzés egy szempillantás alatt úgy kialszik bennem, mintha égő gyufát dobnának egy vödör vízbe. A barlanghoz vezető járat tele van démonokkal. A szó szoros értelmében tele. Többen nyüzsögnek odalent, mint itt fönt. Ezernyi gonoszul csillogó szempár mered rám. Ugyanannyi vérszomjas száj nyílik ki, és sok ezernyi borotvaéles fog villan elő. A hozzám legközelebb várakozó szörnyeteg kezében pedig... Dervish levágott, élettelen, vérfoltos feje! Egy másik démon kezében Reni Gossel letépett feje. Egy harmadikéban Frank Martiné. Charlie Rall. Meera Flame. Mindenkit megöltek, akit szerettem. Egyedül Bill-E hiányzik - talán csak beljebb fogja a fejét valamelyik szörnyeteg, azért nem látom. -A barátaidat és a családodat előrevettem a sorban - jelenti ki büszkén Vész herceg. Úgy érzem, mindjárt szétrobban a világ, lassan úrrá lesz rajtam az őrület. - Megmondtam, megbüntetlek, amiért megaláztál - folytatja a démonmester. - Megígértem, hogy szörnyű, rettenetes büntetésben lesz részed. Így jár, aki kigúnyol engem, Grubitsch. Íme a bosszúm, most végre megismerheted Vész herceg kegyetlen haragjának erejét! -Grubbs! - kiált rám Beranabus. - Ők most nem számítanak. Ne törődj velük! Be kell... -Ne zavard a fiút! - szakítja félbe Vész herceg gyászos hangon. - Ez most az őszinte gyász ideje, nem az üres fogadkozásoké és az értelmeden hősködésé. Tekints alá, Beranabus! Akármilyen örök álmodozó vagy, te sem hiheted többé, hogy van még remény. Vége. A háború kimenetele eldőlt. Az emberiség elbukott. -Grubbs! Még nem késő, meg tudjuk... A szavai már el sem jutnak hozzám. Vész hercegnek igaza van. Végünk van. Képtelenség bejutni. Akit csak itt ismertem, mind halott. Akiket később megismertem, és még nem végeztek velük a démonok, nemsokára mind meghalnak. Ahogy meghal mindenki más is,

szerte a világon több milliárd férfi, nő és gyerek, akiket soha nem ismerhettem volna meg, még ha ezer életem van, akkor sem - mind, mind meghalnak. Térdre hullok, rettentő súllyal nehezedik rám ez a gondolat. Beranabus egyik kezével megragadja a vállamat - a másikkal még most is a nyöszörögve kapálózó Kernelt fogja -, és próbál talpra rángatni. De hiába, csak térdelek ott tovább, ömlenek a könnyeim, elönt a rettegés, és csak azt remélem, Vész herceg nem kínoz majd sokáig, magamban azért fohászkodom, hogy szánjon meg és végezzen velem gyorsan. Nyögve, sírva ringatom magam előre-hátra. Amikor aztán fölemelem a fejem és körbepillantok, azt látom, hogy a démonok nagy üdvrivalgással ünneplik győzelmüket. A katonák és a Tanítványok holttesteit úgy adják körbe egymásnak, mint jobb helyeken a szendvicstálakat egy partin. Üvöltéseik, horkantásaik és vicsorgó hangjuk zsibongva ér el hozzám, mintha zenét vagy egy hosszú, bonyolult varázsigét hallgatnék. Aztán egyszerre ráébredek, hogy ez a különös hang nem a démonoktól származik. Teljesen máshonnan jön... Alólam, a kőből. Ahogy lenézek, arra számítok, hogy Vész herceg valamilyen újabb kegyetlenségével találom szemben magam. Ehelyett a lány - Bec - arca néz vissza rám a sziklából kiemelkedve. Szeme nyitva, ajka szaporán mozog. Beranabus is észreveszi. Ujjaiból a vállamon kiszáll az erő, ahogy a lány arcára mered, elakad a szava, teljesen megfeledkezik a démonokról meg szerencsétlen küldetésünkről. - Még ilyet! - szól Vész herceg a homlokát ráncolva. - A kis Bec megjelenik, méghozzá ilyen elevenen, annyi évszázad után! Képtelenség. Hogy tudta a lelke...? - Elmosolyodik. - De mindegy is. Nagy az ereje, Beranabus, nagyobb, mint neked és Grubitschnak, de még ő sem menthet meg titeket. A kőbe zárva majd gyászolhatja szomorú elmúlásotokat. A lány most gyorsabban hadar, mint korábban bármikor, ajkairól ömlik a szó. Érzem, hogy bensőmben a varázserő lüktetni kezd kántálásának ritmusára. Nem értem, mit mond, ám a varázserő mintha értené - kavarogni kezd bennem, felpezsdül, próbál kapcsolatba lépni a lánnyal. Nincs vesztenivalóm, engedem, hogy kiáramoljon belőlem. Gondolatban megnyitom a kaput előtte, hadd kapcsolódjanak egybe a lánnyal. Amint valamilyen felfoghatatlan módon létrejön köztük a kötelék, érzem, hogy mozogni kezd a szám, előtörnek belőlem a szavai, éppen úgy, mint amikor a figyelmeztetését adtam át Beranabusnak a barlangjában. -Most már gyere - szólít Vész herceg, kecsesen közelebb lebeg, és int a körénk gyűlő démonoknak. - Elég ebből a gyerekes játszadozásból. Add meg magad, Grubitsch, és akkor kegyesebben bánok veled... kíméletesebben, mint ahogy elterveztem. -Nem adjuk meg magunkat! - kiáltja Beranabus hirtelen támadt erővel. Elengedi a vállamat meg Kernel kezét, és maga elé emeli a karját, készen arra, hogy szembeszálljon a démonmesterrel. -Intézzétek el! - utasítja szolgáit Vész herceg, és gúnyosan unott ásítást tettet. A legközelebbi démon üvöltve a varázslóra veti magát - ám a következő pillanatban egy láthatatlan védőburoknak ütközik és visszapattan róla. -Ügyes - morogja Vész herceg. - No de hogy képzeled, meddig tudod majd fenntartani ezt a pajzsot, vénember? - Ez nem az én művem volt - feleli Beranabus, és bizonytalanul felém pillant. A lánynak most már a keze is ki bukkant, mereven, szürkén nyúl ki a kőből, mintha egy szobor keze lenne. Megfogom: hosszú, vaskos ujjaim közt valósággal elvész a keze. Tovább halandzsázunk, ő és én, köztünk a varázserő köteléke. Kernel feljajdul. A férgek nyilván egyre mélyebbre rágják magukat az agya felé. Vadul dobálja magát a földön. A démonok mohón nyúlnak felé, ám a védőburkon ismét

fennakadnak. Kernel a földön vergődve mellém hemperedik. Beranabus lehajol, és kezét a fiú homlokára teszi. Fény villan elő az ujjaiból. A férgek összezsugorodva, döglötten hullanak ki Kernel vérző szemgödréből, sorra lepotyognak a földre. Kernel felnyög, és eszméletlenül eldől. Beranabus szembe fordul velem. Az arcán remény tükröződik. - Gyerünk! - mondja, és megragadja a könyökömet. - Ha fenn tudod tartani ezt a pajzsot, akkor nem tudnak megállítani minket. És akkor bejutunk a... Hirtelen felé kapom a fejemet - a lány rajtam keresztül hadar neki valamit. Fogalmam sincs, mi lehet az, de a szavakat hallva az öregből kétségbeesett nyögés tör ki. -Nem! Miért kellett ezt elmondanod? És éppen most! Azok után, amiken átmentünk... Mikor már olyan közel a cél! Nincs arra időm, hogy elmélázzak a szavain. Tekintetem visszafordul a lány arcára, a szemébe nézek, meredten bámulok különös, kőszürke pupillájába. Egyre gyorsabban és hangosabban hadarunk, és közben érzem, hogy heves varázserő gyűlik össze körülöttünk, amitől az összes szőrszálam égnek áll, majd a következő pillanatban tövig leperzselődik. A ruháim is mind elhamvadnak, Beranabus és Kernel ruhái szintén. Pár pillanat, és ott állunk ruhátlanul, szőrtelenül, és az energia egyre csak gyűlik tovább. Vész herceg megszimatolja a veszélyt. - Támadjatok! - parancsolja szolgáinak. - Pusztítsátok el a pajzsukat! Végezzetek velük! A démonok sietve engedelmeskednének, de igyekezetük hasztalan marad. A védőburok könnyedén visszaveri a támadásukat. Minél vadabbul vetik neki magukat, annál nagyobb erővel veti vissza őket. A varázslövedékek félerősödve pattannak le a pajzsról, telibe találják és darabokra szaggatják kilövőjüket. Egyes démonok megpróbálják karmaikkal, agyaraikkal széttépni a burkot, mások beássák magukat a földbe, hogy alulról támadjanak, de minden hiába. A varázserő heve szinte elviselhetetlen. Leírhatatlan a forróság. Ilyen lehet a hőség a Nap kellős közepén. A lány arca körül olvadni kezd a szikla, de Bec ott marad, alakja egyre jobban kirajzolódik, ahogy a kő lemállik róla. Rémült sikolyokat hallok. Nagy erőfeszítéssel fölemelem a fejemet. A démonok rémülten, zavarodottan merednek fölfelé. Fölnézek, és amit látok, az ép ésszel felfoghatatlan. Az ég hullámzik, valósággal lüktet. Alulról nézve lehet ilyen egy hatalmas trambulin, amin éppen ugrál valaki. Az égbolt közepén tölcsér formájú alakzat, mintha valami egyetlen pontba szippantaná a világot. Ahogy értetlenül bámulom, a tölcsér lefelé fordul, aztán fölfelé... lefelé, fölfelé... le, aztán föl. Talán csak képzelődöm, de mintha ennek a tölcsérnek a csúcspontja éppen mifölöttünk lenne, Kernel, Beranabus és Bec fölött, meg énfölöttem. Éles fény villan át a hullámzó égbolton. A felhők lángra gyúlnak. A tölcsér csúcsa egyre lejjebb ereszkedik, egyre közelebb hozzánk. A démonok rikoltozva, visítva menekülnek, szétszóródnak. Az ilyesmi nyilván mindennapos az ő világukban. Ott nem törődnek a varázserő őrületes szélsőségeivel. Arra viszont nem számítottak, hogy itt, a józan rend világában is tapasztalhatnak ilyet. Nem értik, hogyan lehetséges ez, és nem tudják, mit tegyenek. - Ez sem menthet meg titeket! - kiáltja Vész herceg, de a hangja nem éppen meggyőző. - Vissza, gyáva csürhe! - üvölt a menekülő démonok után. - Harcoljatok! Áttörjük a pajzsukat, és végzünk velük! Nem hagyhatjátok... Nem figyelek rá. Mintha pár pillanatnyi szünet támadna a bűbájban, visszanyerem az uralmat a szám fölött.

- Mi ez az egész? - kérdezem lihegve Beranabustól. De az öreg tanácstalanul rázza a fejét, aztán csak figyel minket, Becet és engem. Majd a bűbáj megint rám telepszik, és nem tudok újabb kérdést feltenni. Ismét Bec szól belőlem. Varázserőnk egybeolvad. Elménk összekapcsolódik. Agyamba képek villannak a lány életéből: egy egyszerű gazdálkodó közösség, démonok, egy küldetés, harcosok, egy varázsló, a világok közötti alagút lezárulása, feláldozza magát, a barlangban reked, aztán szelleme valamiképpen elválik a testétől, meghal, de mégsem egészen, foglyul ejti a barlang, évszázadokon át kísért, nem tud kiszabadulni a sziklafalak közül. Aztán hirtelen valaki másnak az elméjében találom magam. Egy kicsi, de modern falut látok, körülötte tündöklően ragyog az ég... Egy ismerős vonású kisbaba, mellette egy punk srác... Nem létezik, kizárt, hogy ez Dervish legyen! Pedig ő az, a taréjfrizurás srác az ifjú Dervish Grady, aki vállvetve harcol Shark, Sharmila, Beranabus és egy sötét bőrű férfi mellett, és ott van még... Kernel nyöszörögve felül. Erőtlenül megrázza a fejét. Előbb jobbra, aztán balra fordul vakon, mintha keresne valamit. Aztán odahúzódik mellém. Remegve, a fájdalomtól felfelnyögve kinyújtja a karját, és kezét ráteszi az enyémre. A varázserőm átsugárzik belé, majd visszafordul, és megerősödve, a vak fiúból még több energiát nyerve árad vissza belém. Kernel szája együtt mozog az enyémmel és Becével, varázsereje egybeolvad a miénkkel. A hangunk most erősebben szól. Az égen fekete, vörös és fehér színek kavarognak. Kövek és sziklák szakadnak ki a földből, süvítve repülnek fölfelé, meggyulladnak, aztán madarakká változnak át, vagy tehenekké, kocsikká, emberekké, majd visszaváltoznak kövekké. Sorban minden kiválik a földből és felemelkedik: a kidőlt fák, a lerombolt épületek, a holttestek, a démonok. Megszűnik a gravitáció ereje. Vész herceg megpróbál a közöttünk lévő láthatatlan pajzsba kapaszkodni, de lesodródik róla, és őt is elrepíti a varázserő. Távolodóban vaskos szitkokat üvölt felénk. A világ kezd széthullani. Pusztulás lesz úrrá mindenen. Már jobban félek, mint amikor azt hittem, végeznek velünk a démonok. Ez a Bec nyilván teljesen őrült. Az ezerhatszáz év a barlang fogságában elvette az eszét. Semmi mást nem akar, csak pusztítani, csak azt akarja, hogy mindenki ugyanúgy szenvedjen, ahogy ő szenvedett, szét akarja szaggatni a világot. És képes is erre. Kernel varázsereje meg az enyém összekapcsolódik az övével, így már olyan hatalmas, hogy rettenetes és értelmetlen bosszút állhat a világon. Próbálom megállítani. Teljes erőmből azon vagyok, hogy megszakítsam a köztünk létrejött köteléket, hogy megállítsam az ajkamat, hogy véget vessek ennek, mielőtt minden odavész. Ám a varázserő teljesen megbénít. Nincs menekvés. Ameddig a szem ellát, minden süvítve száll fel az égbe, miközben maga az ég egyre lejjebb ereszkedik, a tölcsér formájú alakzat csúcsa egyre közelebb ér. Beranabuson is látszik a félelem. Nagyon megörült, amikor látta, hogy a démonokat elsöpri a varázs, de ami most történik, az már túl sok. Azt látja, amit én is látok: szó szerint a világvége közeledik. Leül a földre - ez az egyetlen kis földdarab maradt érintetlen, melyet védőburkunk óv -, a száját eltátva, kidülledő szemmel mered ránk, tekintetében értetlenség és rettegés. Talán eszébe jut, hogy végezhetne velünk, hogy megakadályozza a világ pusztulását. De nem hiszem, hogy képes lenne rá. Nincs annyi ereje, hogy megtehetné. A tölcsér csúcsa már majdnem leért hozzánk. Összeszedem magam, hogy képes legyek a végső nagy erőfeszítésre, és egy csapásra meg tudjam szakítani ezt a természetfeletti, pusztító kapcsolatot, mely összeköt Kernellel és a lánnyal. Ám mielőtt nekigyürkőzhetnék, a tölcsér csúcsa - egy égkék pont - eléri láthatatlan pajzsunkat.

Ezer színben játszó villanás lobban fel előttünk. A testem szétrobban - legalábbis így érzem. Olyan érzés tölt el, mintha egyszerre lennék mindenhol, ugyanakkor mégsem lennék sehol, mintha egyszerre lennék egy végtelen kiterjedésű univerzum és egy jelentéktelen kis porszem. A tölcsér magába szippant. Körülöttem milliónyi villódzó színfolt. Egyiktől a másikig röppenek, ide-oda pattanok, olyan gyorsan száguldok, hogy légüres tér keletkezik a nyomomban, és beszívja utánam a tölcsér csúcsát. Halványan érzékelem, hogy Kernel és Bec varázsereje együtt lüktet az enyémmel. A cikázás megszűnik, viszont még gyorsabban süvítünk, mint eddig. Felvillan pár lila fénypötty, majd összeolvadnak, végül egy kis ablak formálódik belőlük. Átrepülünk rajta. Most sárga fények villódznak előttünk, aztán ezek is egybeolvadnak - az újabb ablakon is átszáguldunk. Sorra villannak fel a fények és az ablakok, egyre gyorsabban követik egymást. Kíváncsian a varázserőnkre összpontosítok, és rájövök, hogy az ablakokat Kernel hívja elő, és ő irányít át rajtuk bennünket. Fogalmam sincs, hogyan csinálja, és mi a célja. Szerintem ő maga sem tudja. Nem érzékelem sem az időt, sem a teret. Egyre csak sorjáznak az ablakok, a színek elhomályosodnak és összemosódnak, valahonnan egyre erősödő, félelmetes zajt hallok. Aztán egyszerre csak kihunynak a fények. Teljes sötétség vesz körül. Nem látok semmit. Mintha ugyanolyan vak lennék, mint Kernel. A zaj egyre erősödik, már olyan hangos, hogy akár egy kontinenst szét lehetne zúzni vele. A dobhártyám beszakad. A koponyám megreped. Az agyam bugyborékolva szétpattan. De mindez nem számít - továbbra is létezem. Még most is hallok, gondolkodom, érzékelek. A zaj valósággal összeszorítja a lelkemet. A fájdalom leírhatatlan. Üvöltenék, de nem bírok, és nem tudom enyhíteni a szorítást. A világ merő kín. Aztán egyszer csak elhal a hang. Megnyugszom. A fájdalom megszűnik. Édes, simogató csend vesz körül - melyet hirtelen egy lány örömteli nevetése tör meg.

Újabb esély Az első pillanatban azt hiszem, hogy a világunk, sőt az egész univerzum elpusztult, és csak képzelem a nevetést. De aztán a sötétség lassan oszlani kezd. Észreveszem, hogy újra használni tudom a szememet. Pislogva nézek körbe, de még nem tudom kivenni, hol vagyunk. Éjszaka van, és mintha fák között lennénk. Nincs kimondottan sötét - a fák ágai között a telihold fénye szüremlik át -, de a szemem még nem alkalmazkodott a fényhez, nem tud fókuszálni. Az agyam szédülten kavarog, őrült káosz örvénylik benne. -Mi történt? - kérdezi rekedten Beranabus pár lépéssel arrébb, és feltápászkodik a földről. Kernel a varázsló lába előtt fekszik, nyögve temeti a kezébe az arcát. - Hol vagyunk? -Nem tudom - suttogom. Kutatva fülelek. Hirtelenjében nem is tudom, mi az, ami hiányzik, de pár másodperc múlva egyszerre csak beugrik: a lány hangja. Kernel magában motyog valamit, aztán egyszer csak felpattan és kiabálni kezd: - A szemem! - üvölti. - A lárvák! A szemem! Nem látok...! Beranabus tenyerével befogja segédje száját, és elsuttogja egy bűbáj varázsszavait, hogy elűzze a fájdalmát. Kernel vadul hadonászik, de végül visszanyeri az önuralmát és lecsillapodik - bár továbbra is szaporán kapkodja a levegőt. Az öreg leveszi a szájáról a kezét. -Jobban vagy? - kérdezi. -A szemem...? - nyögi Kernel. -Nincs már szemed - feleli nyersen Beranabus.

-De... valahogy... kell lennie valamilyen... -Nincsen. Ezt nem lehet helyrehozni. De nyugodj meg, a varázserő segíteni fog, pótolja majd a szemedet. Nem leszel magatehetetlen. - Beranabus biztatóan megszorítja Kernel vállát. -Még az is lehet, hogy ha visszamegyünk a Démonvilágba, sikerül szerezni neked egy új pár szemet. Ha az istenek kegyesek hozzád, továbbra is látni fogod a fényfoltokat, és tudsz majd nyitni ablakokat. -Csak épp engem ez rohadtul nem érdekel! - veti oda neki keserűen Kernel, de az öreg elengedi a füle mellett az ellenséges hangot. -Legyetek türelemmel pár percig - mondja. - Ki kell derítenem, hol vagyunk. Lassan, behunyt szemmel, a levegőt mélyen beszippantva körbefordul, érzékeivel próbálja meghatározni a helyzetünket. Tudom, hogy hallgatnom kellene, kivárni, amíg végez, de képtelen vagyok csöndben maradni. -Mit csinált velünk Bec? Mi volt ez az egész? Hogy a föld darabokban fölemelkedett... az égből meg az a tölcsér... a fények és az ablakok, az a hang meg a fájdalom... -Honnan tudjam? - morogja Beranabus. - Talán el akarta pusztítani a démonokat, csak túl erősre sikerült a bűbáj, és már nem tudott úrrá lenni rajta. -De hát az ég! Látta? Azt hogy csinálta!? Mi a... -Hallgass már! - förmed rám a varázsló, és fél szemét kinyitva mogorva pillantást vet felém. - Nem tudok összpontosítani, ha folyton az ostoba kérdéseiddel nyaggatsz. -De hát széttrancsírozta a földet körülöttünk - kiabálom. - Megfordította a gravitációt, és ránk zuhant az ég. Aztán meg elröpített minket... ide. Egyáltalán a Földön vagyunk? Vagy a Démonvilágban? Vagy meghaltunk? -Nem tudom - feleli sóhajtva az öreg. - Fogalmam sincs, hol vagyunk, és nem tudom, hogyan hozott ide bennünket. Talán teleportálással, de ha igen, ilyet még sosem láttam. Csak azt tudom, miért tette, amit tett. - Pár pillanatig tétován hallgat, aztán kinyitja a másik szemét is, és szégyenkezve néz rám. - Újabb hibát követtem el. Az utóbbi időben nagyon sokat hibázom. Nem figyeltem föl a barlangban lezajlott áldozati szertartásra. Tévedtem, amikor azt hittem, hogy Vész herceg nem akarja újból megnyitni az alagutat. És most már azt is tudom, hogy a bezárását célzó tervem rossz volt. Azt mondtam a Tanítványoknak, hogy ha sikerült megsemmisítenünk az átjárót, akkor legyőztük az ellenséget, mivel a démonokat visszarántja magába a saját világuk. Réges-régen ez így történt. Azt hittem, ugyanez megismétlődik most is. De Bectől tudom, hogy nem így lett volna. -Vagyis hiába sikerül bejutnunk, akkor sem szabadultunk volna meg a démonoktól? kérdezem halkan. Megakadályoztuk volna, hogy még többen átkeljenek - feleli -, és a már itt lévők erejük jelentős részét elveszítették volna. Csakhogy a világ sokat változott. Ma már jóval kevesebb a varázserő körülöttünk. Ezért a varázslat nem szippantotta volna vissza az összes démont a másik világba. Az itt rekedt mestereknek még legyengülve is elég erejük lett volna az emberiség eltaposásához. Nem hiszem, hogy ők maguk tisztában voltak mindezzel - a viselkedésük mindenesetre nem erre vallott -, de Bec tudta, hogy semmi esélyünk. Hogy megmentse az életünket, a ti erőtöket is felhasználva belekezdett ebbe a bűbájba. Így összeszedhetjük az erőnket, és még egyszer megpróbálkozhatunk. -De hát mit próbáljunk? - nyöszörgöm kétségbeesetten. - Most is kudarcot vallottunk, pedig egy csomó Tanítvány segített. És ha az alagút bezárásának semmi értelme... -Kell legyen egy megoldás - motyogja Beranabus. - Ezért kell összpontosítanom, hogy rájöjjek, mi az. Sürget az idő. Bec kóstolót adott a démonoknak saját pokoli mágiájukból,

de nem tudhatjuk biztosan, hogy az égbe felröpített lények elpusztultak. De még ha így van is, az alagút változatlanul nyitva áll, és újabb démonok kelhetnek át rajta. Vissza kell hát térnünk, hogy ezt megakadályozzuk. Úgyhogy hallgass végre, hadd jöjjek rá, hol vagyunk. Utána annyit kérdezhetsz, amennyit csak akarsz. Újra behunyja a szemét és körbefordul, letapogatja a környezetet az érzékeivel. Kernel időközben arrébb vonszolta magát, és most egy fának támaszkodva ül. Remegő kézzel vizsgálgatja üres szemgödrét, és kipiszkál belőle néhány ott maradt döglött lárvát. Odalépek mellé, hogy megnézzem, hogy van, és segítsek, ha tudok, vigasztaljam, ha hagyja. Ekkor pillantom meg a sziklákat. A szemem már hozzászokott a félhomályhoz, a holdfény pedig erős, még a fák koronájának árnyékában is. Nem lehet nem észrevenni a köveket. Szerteszét hevernek, és tőlem balra egy nagyobb halom hever egy rakáson. Nem létezik, gondolom. Ez lehetetlen. Csak a képzeletem játszik velem. Persze tudom, hogy nem így van. A varázserőmmel is érzem, hogy ez itt a valóság. Hetykén buzog bennem. Magabiztosan. Diadalmasan. - Beranabus... - Grubbs - kiált rám mérgesen az öreg. - Megmondtam, hogy ne... -Tudom, hol vagyunk. Gyanakodva résnyire nyitja a szemét. -Hol? - Nem kell hozzá bűbáj. Csak körül kell nézni! - A kövekre mutatok. A homlokát ráncolva mered a halomra. Aztán egyszerre rádöbben, hogy már látta, és ettől leesik az álla. -Nem - krákogja -, ez lehetetlen. Ez valamilyen varázslat. Vagy csak hasonlít rá... -Nem, nem csak hasonlít. - Odamegyek a kőhalomhoz, felveszek egy kisebb darabot, teszek még pár lépést, és ledobom a nagyon is ismerős gödörbe - a barlang bejáratába. Nem mentünk sehová. Még mindig Carcery Vale-ben vagyunk.

Beranabus körbejárja a gödröt, belesandít, minden oldalról megvizsgálja. Időnként megáll, egy darabig motyog magában, közelebb óvakodik a gödör széléhez, aztán megint körözni kezd körülötte. Én eközben Kernellel foglalatoskodom. Harmatos levelekkel letörlöm az arcáról a vért meg a ragacsos anyagot. -Hogy érzed magad? - kérdezem. -Nem is fáj annyira - feleli. - Persze biztos később fog majd. Ilyen esetekben varázserővel késleltetni lehet a fájdalmat, de nem akármeddig. Ha elmúlik a bűbáj hatása, mindenképpen kórházba kell mennem. Már persze ha maradt még egyáltalán kórház... - Balra fordítja a fejét, aztán jobbra. - Mi van most, nappal vagy éjszaka? -Éjszaka. -Sejtettem. Viszont amikor megtámadtuk őket, még nappal volt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig eszméletlen voltam. -Nem is voltál. -Hát akkor...? - Félbehagyja a kérdést. -Nem tudjuk, mi történt. Beranabus most próbál rájönni. Kernel lassan bólint. Aztán azt kérdezi: - Hogy nézek ki?

Belebámulok a két üres gödörbe, ahol tegnap még a szemei voltak. Mélyükön még most is akad néhány döglött lárva. Egyik-másik csak félig látszik, a fejüket meg a testük egy részét már belefúrták a sötét húsba vagy a koponya csontjába. - Nem olyan vészesen - hazudom. Beranabus egyszer csak felkacag. Az első pillanatban azt hiszem, hogy a hazugságomon nevet, ezért mérgesen fordulok felé. És rögtön rájövök, hogy nem is hallotta, amit mondtam. - Hát persze - szól kuncogva. - Csak így lehetett. Egyetlenegy módon lehetett képes ennyi energiát kifejteni, méghozzá ilyen eredménnyel. Szóval te meg Bec együtt... igen, ez az. Csakis ez magyarázza meg az... Motyogni kezd, aztán ismét elcsendesül. Nem szólok, kivárom, hogy megértse a történteket, és aztán egyszerűen el tudja magyarázni nekem is. Miközben várok, jó alaposan megnézem magamnak. Szakáll és haj nélkül, anyaszült meztelenül igencsak furcsán fest. Persze nyilván én is furán nézek ki, csupaszon, mint egy ma született csecsemő. Bármilyen más helyzetben zavarban is lennék, de az elmúlt pár órában elképesztően sok őrült dolog történt, ezért aztán most tökéletesen hidegen hagy, hogy úgy ülök ott, mint egy leforrázott nudista. Beranabus felpillant, és a fák felé int. Az ágak széthajolnak, és így akadálytalanul tárul elé a telihold és körülötte az égbolt látványa. Az öreg szeme ide-oda cikázik a hold és a csillagok között. Szinte hallom, ahogy forognak a kerekek az agyában. Cikáznak a gondolatai. Aztán az ágak visszahajtanak a helyükre, és a varázsló ismét felnevet. - Tudtam! - kiáltja. Odalép a fához, amelyiknél Kernellel várakozunk, és leguggol mellénk. Valósággal ragyog a büszkeségtől, mint az újdonsült apuka, akinek a felesége épp most babázott le. - A mágia egyes számú szabálya az - fog bele a magyarázatba -, hogy bármi lehetséges. Mindig ez az első, amit megtanítok a segédeimnek, de ha valaki már olyan öreg róka, mint én, akkor időnként hajlamos megfeledkezni a saját alapszabályairól. Ha valamit még soha nem vittek véghez, és nagyobb varázserőt igényel, mint amekkorával a legnagyobb démonmesterek bírnak, még nem jelenti azt, hogy ez a valami lehetetlen. Bec nyilván rájött, mi is ő valójában. Évszázadokon át készült erre, és egyre csak várt türelemmel... Illetve az is lehetséges, hogy csupán a csata közben jött rá, hogyan is tudná megtenni. Talán éppen te adtad neki az ötletet, Grubbs. Vagy Kernel. Bár nem hinném, mivel ő utoljára kapcsolódott össze az erőtökkel, ugye? De azt hiszem, nem is fontos, melyikőtök volt. Talán Bec majd elmondja, már persze ha egyáltalán... - Egy pillanatra elhallgat. - Igen, nyilván életben van. Vagyis a szelleme legalább is. Nem semmisülhetett meg. Hacsak persze... - Megint elhallgat. -Csak nyugodtan, ráérünk - morgom türelmetlenül. - Majd szóljon, ha kigondolta. -Ez az egész teljesen hihetetlen - jelenti ki, és szertelenül rám vigyorog. - Akárhányszor megpróbálom végiggondolni, mindig felfigyelek egy-egy újabb mozzanatra. Óriási lépést tettünk előre - illetve ha egészen pontos akarok lenni, akkor inkább hátra. Mintha egyetlen elképesztő nap leforgása alatt, egyetlen bűbáj eredményeképpen a kerék fejlettségi fokáról az űrrepülés szintjére ugrottunk volna. Ami itt történt, azt évekig kell majd tanulmányozni és elemezni. Meg kell értenünk, hogyan is csináltátok, hogyan lehet uralkodni ezen az erőn, és még mi mindenre lehet felhasználni. Ez viszont... -Ha nem hagyja abba a kiselőadást, leütöm - figyelmeztetem. - Bökje már ki, mire jött rá... vagy legalább hogy mi a tippje, mi történt - teszem hozzá sietve, mert látom rajta, máris tiltakozna, hogy nem biztos abban, amit gondol. -Megértem, hogy nem láttok tisztán, és megértem, hogy választ akartok kapni a kérdéseitekre, éppen úgy, ahogy én. Csakhogy... - Elhallgat, összeszedi magát, és mély

lélegzetet vesz. - Egyszer még régebben kérdeztél tőlem valamit, Kernel. Ezt a kérdést a Tanítványok többsége is föltette, általában nem sokkal azután, hogy közöltem velük: a mágia révén bármi lehetséges. Emlékszel rá, mit kérdeztél? -Semmi kedvem a kitalálósdihoz - sóhajt Kernel. - Nem kérek mást, csak hogy visszakaphassam a szememet. Tudsz nekem újat varázsolni? Ezt most hagyjuk - hessegeti el a kérdést szuszogva az öreg. - Gondolkozz csak, fiam! Épp arról meséltél, amikor kisebb korodban életedben először nyitottál meg egy átjáró ablakot, és átléptél a Démonvilágba. Azt mondtad, minden bajod ezzel kezdődött, és ha vissza tudnál menni és meg tudnád állítani magadat, akkor a világon semmi gondod nem lenne. És ekkor kérdezted meg, hogy... -Na ne! - mordul föl Kernel. - Az nem lehet! -Először én is pontosan ezt gondoltam - feleli kuncogva Beranabus. -De hát azt mondta, egy varázsló sem képes rá! - veti ellene Kernel. -És igazam is volt. Soha egyetlenegynek sem sikerült, és mindig úgy gondoltam, hogy nem is fog soha senkinek. Mi most mégis megtettük. Te, Bec és Grubbs. Áttörtétek a legvégső határt. Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet. Már nem is gondoltam erre nagyonnagyon rég. Ha valaki már annyit látott a világból, mint én, akkor nem... -Miről van szó? - vágok közbe éles hangon, mert rettentően bosszant, hogy nem tudom, miről beszélnek. - Mi ez a nagy titok? Mit kérdezett Kernel? -Amit előbb vagy utóbb mindenki megkérdez - válaszolja mosolyogva Beranabus. - Amit nyilván te is megkérdeztél volna tőlem, ha már régebb óta vagyunk együtt, miután már többször elgondolkodsz azon, mikor mit rontottál el, mit kellett volna másként csinálnod, és mi lett volna, ha egyik vagy másik helyzetben más döntést hozol, akkor hogyan alakultak volna a dolgok. Az öreg elhallgat, felpillant a fákra, és azokon túl a holdra, mintha még egyszer meg akarna bizonyosodni a mondandójáról, mielőtt kiböki végre. Amikor ismét rám néz, még mindig mosolyog, de már kissé bizonytalanul, mintha nem tudná, vajon illik-e ahhoz a mosoly, amit mondani készül. - Kernel azt kérdezte - szólal meg végül halkan -, lehetséges-e visszamenni az időben.

Néhány másodpercnyi döbbent, hitetlenkedő csend támad. Aztán elnevetem magam. -Jó poén volt. Majdnem bevettem. De most ne viccelődjünk, inkább... -Nem vicceltem - mondja Beranabus. -Azt akarja beadni, hogy visszautaztunk az időben, mintha valami béna sci-fiben volnánk? -Nem úgy - szól közbe vihogva Kernel, aztán bedobja a csattanót: - Hanem mintha valami csúcskirály sci-fiben lennénk! -Na ne már - motyogom. - Éppen elég őrült a helyzet, minek ide egy ilyen eszement elmélet. Inkább logikusan végig kéne gondolni az egészet, lépésről lépésre megbeszélni, mi is történt, hogy rájöjjünk a megoldásra. Az ilyen dilis találgatás nem vezet sehova. -Ez nem dilis - feleli Beranabus. - És egyáltalán nem találgatás, hanem tény. -Azt nem hiszem. Biztosan téved. -Mi mással magyarázod ezt? - kérdezi, és a gödörre mutat, a kövekre meg a fákra. Talán valamilyen illúzió vagy bűbáj. Lehet, hogy az elménk becsap minket, vagy Bec vetíti elénk valahogy ezt a képet, hogy ne kelljen szembesülnünk az igazsággal, a rémes valósággal. Történt már velem ilyen, annak idején Vérfüreden. Lehet, hogy mindhárman eszméletlenül fekszünk a barlang bejáratánál, démonok marcangolják a testünket, és csak így tudunk

megszabadulni a fájdalomtól. Vagy átléptünk a Démonvilágba, és mi magunk teremtettük meg ezt a helyet. A rohadt életbe, még az is lehet, hogy meghaltunk, és ez már a halál utáni élet. -Nem haltunk meg - jelenti ki Kernel. - És ez itt nem a képzelet műve. A szemem világát adnám azért, hogy az legyen. -Az időutazás lehetetlen - mondom lassan, mintha egy dedósnak magyaráznék. -Akárcsak a repülés minden segédeszköz nélkül - vágja rá Beranabus. - Mégis úgy hasítottad a levegőt, mint egy madár. -Az egész más! - csattanok fel. - Ott arról van szó... - Elhallgatok, csöndben csóválom a fejem. -Hogy történhetett? - kérdezi Kernel. - Én hiszek neked, Beranabus... legalábbis azt hiszem... de hogy történt ez? Mindig azt mondtad, hogy a múlt az egyetlen olyan dolog, amin nem változtathatunk. -Így is van. Vagyis így volt. A démonok nem tudják megváltoztatni a múltat. Az is biztos, hogy a varázslók sem. Ellenben a Kah-Gash... Kernelnek elakad a lélegzete. -Biztos vagy benne? -Csak így történhetett - feleli meggyőződéssel az öreg. - Hiszen ez a legnagyobb hatalom... képes egész világegyetemek elpusztítására... Miért ne lenne képes visszafordítani az időt is? -De ha igazad van, az azt jelenti... Grubbs és Bec volt a két hiányzó láncszem. És háromnál nem lehetett több. Csak úgy működhetett a varázs, ha minden egyes elem a helyén volt. Legalábbis azt hiszem... - A homlokát ráncolva elhallgat. -Mi a jó francról van szó? - hadarom dühösen. - Mi vagy ki a fene az a Kakas? -Kah-Gash - javít ki Kernel. Egész testében remeg, de nem a fájdalomtól, és nem is azért, mert fázik. - Ősi, mitikus fegyver. El lehet vele pusztítani egy egész univerzumot, akár a miénket, akár a Démonvilágot. Sok millió évvel ezelőtt több részre osztották szét, nem tudjuk, pontosan mennyire. Több démonmester és varázsló is kutatott utána az évmilliók során, de egyiknek sem sikerült megtalálnia. Harminc évvel ezelőtt megtaláltuk az egyik elemét. Bennem. -Beléd ültettek valamit? -Nem. Én magam vagyok a Kah-Gash egyik eleme. -Nem értem. Hogy lehetsz egy fegyver egyik része? Hiszen te egy ember vagy. -Varázserejű ember vagyok - magyarázza. - A Kah-Gash varázsfegyver, nem egyszerű lőfegyver vagy ilyesmi. Bármilyen formát ölthet, amilyet csak akar. Próbálom felfogni ezt az egészet, és mellérakni azt is, amit pár perccel ezelőtt mondtak. -És akkor Bec meg én is részei vagyunk ennek a fegyvernek? -Így kell legyen - feleli Beranabus. - A csillagok nem hazudnak: visszamentünk az időben. Ez az az éjszaka, amikor az alagút újra megnyílt. Csak ti hárman csinálhattátok ezt. Mindannyian láttuk, ahogy megtörténik. Egyik világban sincs más olyan erő, amelyik képes lenne erre, csak a Kah-Gash. -De hogyan? - suttogja Kernel. - És miért? Ha ez tényleg a Kah-Gash műve, honnan vette azt a rengeteg energiát, ami az idő folyásának megfordításához szükséges? És miért éppen ezt az időpontot választotta? Miért állt meg itt, miért nem vitt még száz évvel vagy akár egymillióval tovább? Miért nem rombolta le teljesen az idő törvényeit? Beranabus a fejét vakarja. -Mit éreztél, miközben ez az egész történt? - kérdezi. Kernel vállat von.

-Hát hogy valamilyen óriási erő árad belém. -Honnan? -Mindenfelől. -És te, Grubbs? Meg tudnád pontosabban fogalmazni? -A földből - motyogom. - Az az erő alulról jött, a kőből. -És beléd áradt, vagy inkább csak keresztül rajtad? -Az nem ugyanaz? -Nem. Ha egyszerűen csak beléd tódul az a rengeteg energia, de nem engeded kiáradni, akkor szétrobbansz - feleli Beranabus. - Nem így történt, tehát nyilván tovább terelted a varázserőt. De hova? A démonokra? Az égbe? Hova? -A barlangba - szólal meg Kernel, miután hosszan elgondolkodott. - Az erő a földből áradt elő, áthaladt rajtunk, aztán visszatért a sziklába, a barlang falába... az alagútba. -Igen, tényleg így volt - értek egyet, a történtekre visszagondolva. Beranabus elmosolyodik. - A Kah-Gash tehát, vagyis a ti hármasotok, valamiféle nagyítóként vagy erősítőként működött. Energiát szívtatok ki az alagútból, majd visszafordítottátok. - Felemeli a kezét, hogy szokása szerint végigsimítson a szakállán, aztán rájön, hogy már nincs szakálla, úgyhogy csak megpaskolja az állát. - Persze nem tudhatom biztosan, talán soha nem is fogom bizonyosan tudni, de szerintem a következőképp történhetett a dolog. Amikor megnyílik egy ablak a Démonvilág és a mi világunk között, az olyan, mintha lyukat ütnénk egy gáton: anyag árad át az ő univerzumukból a miénkbe, és energiát hoz létre. A tér, az idő és a gravitáció - mindazok az erők, amelyek egyben tartják a világokat - átszivárog a másik világba minden egyes alkalommal, amikor valamelyik démon vagy varázsló átjárót hoz létre. Az ablakok persze kicsi és ideiglenes átjárók. Az ezek révén keletkező energia nagyon kevés. Ám ezúttal egy alagút nyílt meg, és nyitva is maradt éjjel-nappal. És ezen valóságos varázserőfolyam árad keresztül. Ti hárman ehhez az erőfolyamhoz csatlakoztatok. Sőt... nem is csak merítettetek belőle, hanem... - csettint egyet az ujjaival, ahogy megtalálja a megfelelő szót - ...hanem egyenesen meglovagoltátok! Hullámokban áradt át az energia. Ti pedig a hullámok közé vetettétek magatokat, megkerestétek az energia forrását, és átformáltátok, másfelé irányítottátok az áradó erőt. -Megkerestük a forrását? - kérdezi Kernel. - Vagyis átkeltünk a Démonvilágba? Nem - feleli Beranabus -, időben kutattátok a forrását, nem térben. Visszagörgettétek a hullámot, és követtétek, egészen addig az időpontig, amikor megnyílt az alagút. - Izgalomtól csillogó szemmel néz rám. - Ez pedig nem más, mint a telihold éjszakája. Az az éjszaka, amikor Vész herceg visszatért Carcery Vale-be. A Kah-Gash visszaröpített minket addig a napig, amelynek éjszakáján ismét megnyílt az átjáró, mégpedig azért, hogy megakadályozzuk az alagút újbóli megnyitását. Megragadja és erősen megszorítja a kezemet. -Hát nem érted? Kaptunk még egy lehetőséget. Egy újabb esélyt, méghozzá nem is csak arra, hogy helyrehozzuk a démonok által okozott kárt, hanem hogy megakadályozzuk az egész pusztítást. -De hát... az nem... nem lehet... - motyogom szédülten. -Grubbs - mondja Beranabus halkan -, ebben a percben Dervish és a testvéred még életben van. Most még segíthetünk rajtuk, megmenthetjük őket, de csakis akkor, ha elfogadjuk, hogy ez a helyzet, és máris cselekszünk. Döntsd el, mit akarsz: csak állsz ott, és hajtogatod, hogy nem igaz, amit az érzékeid súgnak, vagy segítesz, hogy megmentsem a világot és benne mindenkit, akit szeretsz.

Így persze már nem is nehéz a döntés...

Jókor jött segítség Beranabus leereszkedik a gödörbe, de csak addig a pontig, ahol a barlang nyílása tátong. Ott guggol, a szeme lehunyva, érzékeivel behatol a barlangba, hogy megállapítsa, kivel és mivel állunk szemben. Magamban megint azt kívánom, bár néhány nappal korábbra érkeztünk volna vissza. Akkor idehívhattuk volna a Tanítványokat, hogy ők is segítsenek. De Beranabus az előbb már elmagyarázta, hogy korábbra nem mehettünk vissza az időben. Mivel azt az energiahullámot követtük, amelyik az alagút megnyitásával keletkezett, csakis az átjáró létrehozásának időpontjáig jöhettünk. Azt mondta, olyan ez, mintha egy vasútvonal végére érnénk - ha nincs tovább sín, akkor az útnak vége, kész. Becnek nyoma sincs. Jól megnézek minden sziklát, hátha valahonnan felhangzik fura suttogása, de a lány nem mutatkozik. Beranabus egyértelműen aggódik miatta. Attól fél, Bec esetleg az élete árán juttatott vissza ide minket, és feláldozta értünk magát. Nem értem, miért parázik, ha tényleg így történt - elvégre Bec már eleve halott volt! -, de inkább hallgatok. Úgy látom, ez a lány az egyetlen az egész világon, aki érdekli. Nem hiszem, hogy értékelné, ha benyögnék egy-két poént róla. Kernel fel-alá járkál, tapogatózás nélkül próbál tájékozódni, mint egy denevér. Csak éppen radarsugarak - vagy mik is azok, amiket a denevérek kibocsátanak - helyett apró varázsjeleket lődöz szét, ezek visszapattannak, és így érzékeli, hogy mi van körülötte. Legalábbis elméletben, mert ha azt veszem, hány fának ment neki az elmúlt pár percben, úgy néz ki, a gyakorlatban nem igazán működik a dolog. -Auú! - Éppen megint beverte a fejét egy alacsonyan meredező ágba. Megáll, hátralép, és a homlokát dörzsöli. -Pihenhetnél egy kicsit - szólok oda neki türelmetlenül. - A végén egy ág majd ki... Hirtelen elhallgatok. Azt akartam mondani, hogy ha nem vigyáz, egy ág még kiszúrja a szemét, de ez nem túl időszerű figyelmeztetés. - Muszáj megtanulnom - morogja Kernel. - Beranabusnak szüksége van rám. Segítenem kell neki a démonok elleni harcban. Mellé lépek, megfogom az egyik karját, és óvatosan elvezetem a fáktól. A bátorsága láttán csodálat és szégyen tölt el. Oké, én is összeszedtem magam, és csatlakoztam hozzájuk, de csak akkor, mikor már nem volt más választásom. Az övé viszont igazi bátorság. Csak pár órája, hogy megvakult, mégis itt kínlódik, elszántan arra, hogy tovább harcoljon. Az ő helyében én nyafognék, mint egy csecsemő, elmerülnék az önsajnálatban, és rögtön kapnék az alkalmon, hogy kiszállhatok ebből a veszélyes buliból. -Majd én irányítalak - ajánlom neki. - Leszek a szemed a barlangban. Te csak figyelj a varázserődre. Amikor aztán használni kell, én szólok, hová irányítsd. Kösz - feleli, és halvány mosolyra húzódik az ajka. - De addig is gyakorolok, ha úgyis várnunk kell. Ártani nem árt, és legalább közben nem gondolok arra, ami történt. Egyébként is úgy érzem, kezdek belejönni. - Lefejti a karjáról a kezemet, az oldalához szorítja a két kezét, és erősen koncentrálva újból elindul. - Auú!

Kaparászást hallunk. A gödörből Beranabus bukkan elő, és csupasz bőréről leveregeti a földet meg a rátapadt kis kavicsokat. Félelmet nem látni az arcán, inkább mintha örülne, a maga visszafogott módján. -A helyzet jobb, mint amit remélni mertem - közli. - Vész herceg van odalent Junival meg néhány famulusával, azzal a hárommal, amelyik a repülőgépen is ott volt. Már elkapták Dervisht és Bill-E-t, itt őrzik őket. De rajtuk kívül más nincs itt, hacsak nem olyasvalaki, aki leplezi a jelenlétét, de ez valószínűtlen. Azt hiszem, csak öt ellenféllel kell számolnunk. Csettint egyet a nyelvével. - Esetleg héttel. -Ezt meg hogy érti? - csattanok fel. -Úgy, hogy nem tudhatjuk, kinek az oldalán áll Dervish és Bill-E. -Már hogyne tudnánk! - vágom rá. - Hát a miénken. -Valószínűleg. De ezt semmiképp nem szabad biztosra vennünk. Nem tudhatjuk, Juni milyen mélyen furakodott be az elméjükbe. Ha a bubája hatása alatt állnak, akkor akár a démonmester parancsait is követhetik. -Az kizárt! - vágom oda morogva. -Nem nyitok vitát - feleli Beranabus a vállát megvonva. - Csak azért mondom, hogy ezzel a veszéllyel is tisztában legyetek. Nem úgy képzeltem, hogy berontunk, és egyből lecsapjuk mindkettejük fejét, de előfordulhat, hogy egy kicsit megpiszkáljuk őket. -Én jól ismerem Dervisht és Bill-E-t - közlöm kimérten. - Sosem árulnának el minket, nincs olyan erős bűbáj, ami rávehetne őket. - Naiv vagy - vakkantja oda Beranabus, aztán maga mellé szólítja Kernelt. - Boldogulsz odalent, vagy csak az utunkban leszel? Úgy érzem, elképesztő érzéketlenség, hogy így beszél megvakult segédjével, de Kernel csak mosolyog. -Boldogulok. Grubbs majd kisegít egy jól irányzott lökéssel, ha kell. Nem sokat tehetek, de kavarok majd, amit tudok. -Csak nehogy őhelyettük minket kavarj meg! - morogja az öreg, aztán rendes hangon folytatja: - Nem szabad elbíznunk magunkat. Igaz ugyan, hogy csak öten vannak, de ez az ötös halálos is lehet. Vész herceg mindannyiunknál erősebb. Juni még akkor is felvenné veled a versenyt, Kernel, ha látnál, így pedig egyértelműen erősebb nálad. És persze a démonmester szolgái is veszélyesek. Elvégre a mi csapatunk csupán egy vénemberből, a vak segédjéből és egy olyan fiúból áll, aki csak vészhelyzetben képes bármire. -Maga aztán tudja, hogyan kell megnyugtatni az embert összecsapás előtt - jegyzem meg gúnyosan. -Eszem ágában sincs, hogy lelkesítő beszédet tartsak - feleli Beranabus. - Most tényleg legyőzhetjük őket, az esélyeink sokkal jobbak, mint az előző alkalommal. De ügyesnek és ravasznak kell lennünk, nem hibázhatunk. Kaptunk ugyan egy újabb lehetőséget, de harmadik már nem lesz. Láthattuk, mi történik, ha elveszítjük a csatát. Úgyhogy mindenki nagyon figyeljen, és adjon bele minden tőle telhetőt. Ne feledjétek, ha elbukunk, akkor meghalunk, és meghal velünk együtt a világon mindenki. Már indulna is, de megtorpan. -Majdnem elfeledkeztem a legfontosabb dologról. - Kurtán felnevet. - Túl öreg és szenilis vagyok már ahhoz, hogy én védelmezzem a világot. Ha ezt megússzuk élve, az lesz a legjobb, ha veszek magamnak egy pár papucsot, keresek egy csendes, nyugodt zugot valahol a világ egy távoli pontján, és... - Elhallgat, majd köhint egyet. - Bocsánat, elkalandoztam. Hol is tartottam? -A legfontosabb dolognál - válaszolja Kernel türelmesen.

-Csakugyan. A kulcsnál. - Pár pillanatig hallgat, majd mondatait jelentőségteljesen hangsúlyozva folytatja: - Már elmagyaráztam, hogyan nyitották meg az alagutat. Vész herceg egyik ember szövetségese áldozatot hajtott végre a barlangban, és neki most eggyé kell válnia a sziklával, csak így nyílhat meg az átjáró. Hacsak nincs odalent olyasvalaki, akiről nem tudok, ez az ember, vagyis a kulcs nem lehet más, csak a magát Juni Swannak nevező nő. -Nem lehet Artéria vagy valamelyik másik démonszolga? - kérdezem. -Nem, a kulcs csak ember lehet. Ez a szabály. -A szabályok változhatnak - mondja Kernel. - Bectől megtudtuk, hogy tévedtél a démonokkal kapcsolatban, nem szippantja vissza őket a világuk, ha az alagút újból lezárul. -Ez igaz - morogja Beranabus bosszúsan -, de arról nem tett említést, hogy ez a szabály is megváltozott volna. Különben meg az összecsapás során láttuk Vész herceget meg az összes szolgáját, egyedül Juni nem volt jelen. -Lehet a kulcs Dervish vagy az a fiú is - veti fel Kernel. Ezt hallva megdermedek, de mielőtt szólhatnék, Beranabus azt mondja: -Nem, ők nem lehetnek. Ha Juni megzavarta az elméjüket, csak nemrég állhatnak a bűbája hatása alatt. Vész herceg viszont már az előző holdtölte éjjelén meg akarta nyitni az alagutat. Ez pedig azt jelenti, hogy az áldozatra hetekkel korábban kellett sor kerüljön. Dervish és a fiú akkor még egyértelműen önmaga volt. Vagyis csak Juni lehetett a kulcs. Ő az elsődleges célpontunk. Ha sikerül végeznünk vele, győztünk. -Az nem lehet, hogy Vész herceg valaki mást használt fel? - kérdezem. -Nem. Csak az lehet a kulcs, aki az áldozati szertartást végezte. A démonmester később persze próbálkozhat újból, hátha rá tud venni valaki mást, hogy végezze el a szertartást. De ha most sikerül legyőznünk, akkor gondoskodhatunk arról, hogy ez többé ne történhessen meg. Tehát a célpontunk Juni Swan. A társai mindent megtesznek majd, hogy megvédjék. Szembe kell szállnunk velük, de nem szabad hagynunk, hogy eltérítsenek a célunktól. Junival kell végeznünk. A többiek nem számítanak. Akkor hát mindenki tudja, mi a dolga? Készen álltok az utolsó, mindennél fontosabb összecsapásra? Készek vagytok arra, hogy vakmerőn betörjünk a barlangba, és a földbe döngöljük a démonokat? - Egyik kezével megragadja a jobbomat, a másikkal Kernel bal kezét. - Követni fogtok, míg elérkezik a győzelem, a diadalmas vég? -Ez már inkább jó lelkesítő beszédnek - mondom vigyorogva. -Nagyon is alkalomhoz illő, egy kis buzdítás, mielőtt az oroszlánketrecbe lépünk - ért egyet Kernel. Kiélvezzük a csata előtti utolsó békés pillanatokat, mosolyogva fordulunk egymás felé bár Kernel irányzéka kicsit pontatlan, így leginkább az egyik közeli fára mosolyog. Aztán a barlang bejárata felé fordulunk, és megtesszük az első lépést a döntő ütközet felé. -Állj! - hördülök fel hirtelen, és ezzel rögtön el is rontom a hangulatot. De valami eszembe jutott, és nem tudom túltenni magam rajta. -Mi a baj? - kérdezi Beranabus. -Nincs baj. Vagyis... nem tudom, nem lehetne-e... igazából nem nagy ügy, de... - Csupasz testemre mutatok. - Nem szívesen harcolnék így. Nem tudna esetleg pár cuccot varázsolni nekünk? Az öreg hitetlenkedve mered rám - aztán elneveti magát. -Micsoda gondjaid vannak! Bár talán igazad van. Az ember mindig megfelelő öltözetben induljon csatába. - Egyik kezével elegánsan int, mire a fák lombja felől suhogás hallatszik. A következő pillanatban olyan érzésem támad, mintha durva pokrócot csavarnának körém. Ahogy lenézek, azt

látom, hogy a nyakamtól egészen a bokámig zöld, barna, vörös és sárga levelek takarója fed, éppen úgy, ahogy Beranabust és Kernelt is. -Hirtelenjében most ennyi telik tőlem - szól a varázsló. - Nem valami tartós anyag, de az összecsapás végéig kitart. -Tökéletes - felelem mosolyogva. Két karomat rázogatva kipróbálom, nem túl szoros-e az új öltözék. Aztán megint a gödör felé fordulunk, a szélére lépünk, és elindulunk lefelé.

A gödör aljából a barlangba vezető lyuk mintha szűkebb lenne, mint régebben. A szikla forró, és mintha lüktetne benne a varázserő. Némán mászom lefelé a sötétben, óvatosan tapogatom ki az apró kapaszkodókat, nehogy pár levert kavics zaja felhívja ránk a démonok figyelmét. Utálom az egészet. Semmiféle izgalmat nem érzek, ha a közelgő csatára gondolok, csakis félelmet. Ha bármilyen módon meg lehetne úszni, egy pillanatig nem haboznék. De nincs más választásom: az utolsó csepp véremig küzdenem kell, különben az egész világ - és benne mindenki, akit szeretek - a démonok kezére kerül. Úgy is felfoghatnám a dolgot, hogy igazi hős vagyok, de igazság szerint csak teszem, amit tennem kell. Nem mondhatok nemet. Vajon képes leszek-e megölni Junit, ha alkalmam adódik rá? Nem vagyok benne biztos. Mélységesen megvetem, talán még jobban, mint Vész herceget. Elvégre ő démonmester, gonosznak született, Juni viszont maga döntött úgy, hogy elárulja az övéit. Ugyanakkor mégiscsak ember, vele végezni nem ugyanaz, mint egy démont elpusztítani. Nem tudom, képes lennék-e rá. Remélem, nem nekem kell majd megtennem. Beranabus a megfelelő ember erre a feladatra, és szerintem örömmel vállalná, hogy megöli az áruló Swan kisasszonyt. De ha mégsem így alakul... ha én kerülök szembe vele... ha nekem kell végeznem vele... Próbálok nem gondolni erre. Semmi értelme előre parázni emiatt. Meglátjuk, hogy alakul a helyzet, és reméljük a legjobbakat. Úgy kell harcba szállnom, hogy minden erőmmel az összecsapásra összpontosítok, és bízom a győzelemben, nem pedig kétségek közt hányódva. Megint a mászásra koncentrálok. Rákmenetben ereszkedünk. Lassan, vigyázva keresem a következő kapaszkodót előbb az egyik kezemmel, aztán a másikkal, egyik lábammal, majd a másikkal, így érek egyre közelebb a démonokhoz odalent a barlangban.

Végre leérünk. Egymás mellé húzódunk a fal tövében. A barlang mélyéből fény szüremlik elő. Halványkék színű, nem természetes fény. Három különböző hangot hallok... Valaki kántál valamilyen szöveget. Időnként morgás és csattogás hallatszik. Aztán nyögés meg hüppögés. Beranabus ránk pillant, készen állunk-e, majd elindul a hangok felé. Pár lépéssel lemaradva követem, és kicsit jobbra húzódom, hogy ellássak mellette. Kernelt falevélbe burkolt karjánál fogva vezetem. Csomószor belebotlom a kiálló kövekbe, és már sajognak a lábujjaim, de nem törődöm a fájdalommal. Beérünk a barlang legnagyobb termébe, és borzongató látvány tárul a szemünk elé. Juni és Vész herceg a vízesés melletti repedés előtt áll. A repedés előtt, amelyiket én hasítottam a falba. Egy pillanatra elönt a bűntudat - vajon akaratlanul segítettem a démonoknak? Aztán rögtön megnyugszom. Azt súgja az eszem, hogy nincs miért okolnom magam. A szörnyek különösebb erőfeszítés nélkül maguk is megrepeszthették volna a sziklát. Juni és a démonmester mögött pár lépéssel ott térdel Dervish és Bill-E. A karjukat hátrakötötték, a szájukat betömték. Körülöttük Artéria, Csont és Gerinc kering vicsorogva.

Időnként fogcsattogtatva, karmukat meresztve a foglyoknak ugranak - aztán az utolsó pillanatban visszahúzódnak. A nyögdécselő, hüppögő hang Bill-E hangja. Rettegve próbál elhúzódni a démonok elől. Dervish mozdulatlanul, egyenes tartásban térdel, gyűlölködve mered Vész hercegre és Junira. Legyőzték, de nem törték meg. Elönt a megkönnyebbülés: ezek szerint Dervish és Bill-E ártatlan. Juninak nem sikerült a bűbájával maga mellé állítani őket, vagyis áldozatok, nem az ellenségeink. Nagy kő esik le a szívemről. Nem tudom, képes lennék-e végezni Junival, de a nagybátyám meg az öcsém ellen fordulni még akkor se tudnék, ha szövetségre lépnének a démonokkal. - Szép jó estét mindenkinek! - bődül el Beranabus. - A hangjától ugyanúgy összerezzenek, ahogy mindenki más a barlangban. Vész herceg, a három szolgája és Juni megpördül. Dervish és Bill-E is felénk fordítja a fejét. - Remélem, nem késtünk sokat - folytatja az öreg, azzal közelebb lép, és tisztelegve üdvözli Dervisht. - Útközben akadt egy kis gondunk. Ha elmesélnénk, mi történt, biztos, hogy nem hinnétek el. Csont, a nyúltestű démon vicsorogva lekuporodik, hogy erős hátsó lábaival elrugaszkodva a barlang másik végéből Beranabusra vesse magát és beterítse savval. -Várj! - tartóztatja Vész herceg a szörnyet. Nyolc keze egyikével megkopogtatja Juni karját, és a repedés felé biccent. Juni gyűlölködő pillantást vet ránk, majd visszafordul a szikla felé, és folytatja a kántálást. - Micsoda váratlan öröm! - szól a démonmester ridegen, és Dervish meg Bill-E mellett lebegve megindul felénk. -Hallottuk, hogy buli van, gondoltuk, beugrunk - veti oda neki Beranabus pimaszul, rá nagyon nem jellemző hangon. - Remélem, nem gond. Dehogy, egyáltalán nem - feleli Vész herceg mosolyogva. - Örömmel köszöntjük a vendégeket. Különösen az ifjú Grubitschot. Miután a repülőgépen kicsúszott a kezünk közül, azt hittem, jó ideig nem találkozunk újra. És tessék, egyszer csak felbukkan, él és virul, eljött ide, hogy meghalhasson. Mert ugye tudod, Grubitsch, hogy meg fogsz halni? Ugye tisztában vagy azzal, hogy a ti időtök lejárt, most vége mindannyiótoknak, neked, a nagybátyádnak és az öcsédnek is. - Fogd már be, te szemét mo... Hirtelen elhallgatok. Az öcsémnek nevezte Bill-E-t. Vész herceg persze tudta, hogy ő a testvérem - hiszen rá is lesújtott a családi átok -, de Bill-E nem. Még nem mondtuk el neki. Próbálok a démonmester mögé sandítani, hogy lássam Bill-E arcát, de Vész herceg eltakarja. -Bizony, Grubitsch - dorombolja a szörnyeteg. - Elmondtam neki. Ma este hosszan elcsevegtünk arról, hogyan hallgattad el előle az igazságot, és hogyan hagytad cserben, amikor a helyzet egyre fenyegetőbbé vált, mit sem törődve azzal, hogy így a kezem közé kerül. -Ez nem igaz! - kiáltom. - Ne higgy neki, Bill-E! Nem is... - Ez most nem érdekes - vág közbe Beranabus. - Azt akarom tudni, ki tervelte ki ezt az egészet. Melyik undorító pokolfajzatot szolgálod? Ki egyesítette a démonokat, és ki parancsolta meg nekik, hogy induljanak, amint az alagút megnyílik. Vész herceg meglepve pillant rá. -Tudsz a tervünkről!? -Nyilvánvalóan. Most pedig halljam, kinek az agyszüleménye volt? A démonmester csak nevet. - Nahát, Beranabus, igazán ügyes voltál. Ám ha nem vagy tisztában azzal, micsoda erővel akarsz szembeszállni, nem én leszek az, aki megvilágítja az elmédet. Nem az én feladatom magyarázatot adni. Végezd el a nyomozómunkát magad.

Biztos vagyok benne, hogy kiváló segédeiddel... Amint a világtalan Kernel Fleckre esik a pillantása, hirtelen elhallgat. -Hát ez meg mi? Mi történt a szegény Corneliusszal? -Nem érdekes - vágja rá Beranabus. - Azt akarom tudni, ki volt... -Ismerősek ezek a sebek - folytatja emelt hangon Vész herceg. - Ezek Gerinc nevű szolgám jelei. Az ilyen jellegzetes sebek eltéveszthetetlenek. Még néhány lárvaivadékát is látom a véres szemgödörbe beágyazódva. Vagyis a támadásra nemrég kellett sor kerüljön. Csakhogy Gerinc mindvégig velem volt. - Hátrapillant famulusára. A félig emberarcú skorpió értetlenül néz vissza rá. -És mi történhetett a hajatokkal? - tűnődik Vész herceg, ahogy visszafordul felénk. Ugyanolyan csupasz a fejetek, mint az enyém. Ti nemrég ádáz csatában vettetek részt, és úgy tűnik, Gerinccel is harcoltatok. De hogyan lehetséges ez? -Áruld el, melyik démon állt elő a tervvel, és cserébe elmondom, mi történt velünk - feleli Beranabus vigyorogva. -Ha hinnék neked, akár rá is bólintanék erre - mondja a démonmester. - Érzem, hogy valamilyen nagy varázslat és rejtély van emögött. Ha nem ismernélek, azt mondanám... -Elhallgat, majd pár pillanat múlva vicsorogva folytatja: - De nagyon is jól ismerlek, Beranabus. Hitszegő vagy. Fütyülnél az ígéretedre, és nem árulnál el nekem semmit. Úgyhogy inkább hallgatok, és majd szépen kínzással kiszedem a fiúkból az igazságot, miután végeztem veled. -Aligha - horkan fel az öreg. - A terv titkossága és a meglepetés ereje lett volna az egyedüli esélyetek. Most, hogy lelepleztünk, nyíltan fel kell venned velünk a harcot, méghozzá a mi világunkban, ahol gyengébb vagy. Nem győzhetsz le minket. Ha félbehagyod a varázslatot és visszamész a Démonvilágba, szabadon távozhatsz, beérem azzal, hogy lezárom az átjárót. De ha harcra kényszerítesz bennünket, mindannyiótokkal végzünk. Még az sem úszhatja meg, aki már egyszer meghalt. -Ohó - szól kuncogva Vész herceg -, szóval átláttál Juni kisasszony álcáján. -Amint megláttam, rögtön tudtam, hogy nem az, akinek mondja magát - feleli Beranabus. Juni eközben csak kántál tovább, mit sem törődve azzal, hogy róla van szó. - Jó darabig tartott, mire átláttam a csaláson, de már jóval azelőtt tisztában voltam a kilétével, hogy Grubbs ellen fordult. -Miről beszél? - motyogom értetlenül. -Csak figyelj - feleli Beranabus, azzal gyorsan elmormol egy bűbájt, és Juni felé int. Vész herceg moccanatlanul tűri, nem védi meg szolgáját. Sőt kimondottan élvezi a helyzetet. Junira nézek: az arcáról lehámlik egy réteg hús. Abbahagyja a kántálást és felkiált, de nem a fájdalomtól, csak meglepetésében. Kezét az arcához kapja, majd megperdül, és dühödt pillantást vet Beranabusra. Dervish a döbbenettől fojtottan felhördül. Térdelő helyzetben is szinte hátrahőköl a látványtól. Juni arca teljesen megváltozik: egészen csúnya lett. Ronda himlőhegek csúfítják. A haja rövid, piszkosszőke. A szeme kék. Sértetten, dacosan néz vissza ránk. Az arca telt, pufók. A bőre sápadt, de nem olyan halványfehér, mint lehámlott albínó maszkján volt. Eddigi énjénél fiatalabbnak tűnik, huszonöt-huszonnyolc évesnek saccolom. - Mi történik? - tudakolja Kernel. Mielőtt válaszolhatnék, Juni sikítani kezd. A hangja is egészen más, nem az, amit megszoktam. -Add vissza az arcomat, te szemét disznó! Kernel homloka hirtelen mély ráncokba gyűrődik.

-Nadia!? - kérdezi levegő után kapkodva. -Jó füled van - dorombolja Vész herceg. - Kár, hogy a szemed már nem olyan éles. -Bizony, Nadia Moore - morogja Beranabus. - Egy másik távoli rokonod, Grubbs, egyszersmind egykori kedvenc segítőm. Úgy tudtam, sok évvel ezelőtt odaveszett Vész herceg birodalmában, de úgy fest, csupán köpenyeget fordított, meg persze külsőt is. -Cornelius tudott róla - árulkodik élvezettel a démonmester. - Arról persze nem, hogy Juni Swanként újjászületett, de azt tudta, hogy Nadia életben van, ezzel a hamissággal sikerült megszabadulnia zsarnoki hatalmadtól. És ezt a tudását megtartotta magának, nem osztotta meg veled, Beranabus. Talán akadnak még más titkai is. Biztos vagy abban, hogy megbízhatsz benne? Az öreg csak horkant egyet, és elereszti a füle mellett az áskálódást. -Jobban tetszel így, Nadia - mondja. - A valóság mindig vonzóbb, mint egy maskara. Meg kellett volna tartanod a régi arcodat. -Már nem vagyok Nadia Moore - vágja oda acsarogva Juni. - Ő meghalt, ezt tanúsíthatod is, hiszen láttad. Odahagytam mindent, ami ő volt: a nevét, a vonásait, a barátait. Most már Juni Swan vagyok, és az is maradok, hiába fosztottál meg az álcámtól. -Bűntudatom volt, amikor meghaltál - mondja halkan az öreg. - Talán még soha nem éreztem ilyen kínzó bűntudatot hosszú, nyomorúságos életem során. De már semmit nem fogok érezni, amikor másodszor is meghalsz - amikor én magam végzek veled. - Vonásai megkeményednek. Vész herceghez fordul. - Megismétlem az ajánlatomat: ha most eltűnsz, szabadon távozhatsz. Még Nadia is veled tarthat. Ha maradsz, véged. -Micsoda nagylelkű ajánlat! - feleli a démonmester. - Ha veled lennének a Tanítványaid, talán még hajlanék is rá, hogy elfogadjam, és egy másik alkalommal szaggatnálak szét. Jobban szeretem az olyan küzdelmet, amikor nekem van nagyobb esélyem a győzelemre. De csupán hárman vagytok, te, a vak fiú meg ez a korcs, aki már bizonyságát adta gyávaságának. S bár te félelmetes ellenfél vagy, egymagad nem sok jóra számíthatsz. Ember vagy, és még nem született olyan ember, legyen bármily erős, aki képes lenne legyőzni egy démonmestert. Úgyhogy íme a válaszom az ajánlatodra... Vész herceg arcán ocsmány, gonosz vigyor terül el, majd a szörnyeteg érthetetlen parancsot rikolt szolgái felé. A démonok dobhártyaszaggató örömüvöltéssel vetik ránk magukat.

Egyszer fenn... Artéria és Vész herceg egyszerre támad Beranabusra. A skorpió formájú Gerinc Kernel felé indul, hogy befejezze művét, amelynek elkezdésére nem is emlékezhet. Csont pedig engem vesz célba. Más helyzetben egészen röhejes lenne, ahogy a nyúldémon felém ugrabugrál. Mintha egy Tapsi Hapsi rajzfilm őrült paródiáját látnám, amiben a nyúl bedilizett, és akit csak meglát, rá akar ugrani, hogy jól lesmárolja. Csak éppen ennek a szörnyetegnek a savas csókja lemarja a húst az ember arcáról, aminek a helyén egy sisteregve füstölgő ocsmányság marad - a Tapsi Hapsi-epizódokban nem pont ilyen poénokat látni. Csont röptében köpi a savat. A tócsányi folyékony halál ívben ömlik felém. Megpezsdül bennem a varázserő, felkapom a kezemet, és intek a halálos lötty felé. Az kettéválik, két adagban elzúg a fülem mellett, szétplaccsan a mögöttem lévő cseppköveken, és máris oldani, marni kezdi azokat, pusztítja a sok ezer éve gyarapodó kőszobrot.

Utolsó ugrásával a nyúlszörny közvetlenül előttem terem. Kinyúlok, megragadom és kitekerem a nyakát. A csigolyái recsegve-ropogva törnek. Alighogy elhajítom a gurgulázó testet, varázslattal máris meggyógyítja magát és felpattan. Mosolyogva nézem, mivel felbátorított, hogy varázserőmmel milyen könnyedén elhárítottam a támadását. Integetve biztatom: -Gyere csak, te répamajszoló! Az ugrani készülő Csontnak éppen megfeszül a hátsó lába, ajka éppen mohón hátrahúzódik, amikor Kernel botladozik el mellettem. Gerinc a fején trónol, a fullánkját próbálja valamelyik szemgödrébe döfni, Kernel pedig hadonászva tartja távol. - Szólj, ha segítség kell! - kiáltom felé. A következő pillanatban Csont elugrik, és máris újból okádja a savat, úgy hogy megint rá kell figyelnem. Ahogy ismét elhárítom a nyúldémon támadását, megpillantom Beranabust. Vész herceg átölelve tartja az öreget, mind a nyolc karját köré fonta, mint egy pók, amelyik legyet fogott, és épp felfalni készül. Artéria a varázsló hátán ül, és az egyik vállát harapdálja. Egyik keze Beranabus testébe fúródott. Látom, ahogy a bütyke mozog a bőr alatt. Talán csak rosszul látom a barlang félhomályában, de mintha megváltozott volna Beranabus bőrének a színe. Mintha lilás árnyalatban játszana, a szeme pedig mintha megnőtt volna, és úgy látom, egészen sötétszürke lett. Ahol pedig Artéria csócsálja a vállát, a sebből folyó vér... tényleg sárga? Tétován bámulok Beranabusra, miközben Csont újból nekem ugrik, és megint kiontja pusztító hányadékát. Máris felé fordulok, egy intéssel megdermesztem a szószt, majd ököllel átlyukasztom a szilárdra fagyott savat, és megragadom az elvetemült veteménylény fülét. - Most már tényleg elég ebből a szarakodásból! - mordulok rá, és ledugom a másik öklömet a torkán. Csont szeme ijesztően kidülled. A démon fuldokolva próbálja átharapni a karomat. De csak a húst sikerül neki csúnyán összemarcangolnia. Belém hasít a fájdalom, de érzéketlenné teszem a karomat, és a nyúl gyomrába lenyomott kezemre összpontosítok. Jókora varázserőt sugárzok az öklömbe, majd szétrobbantom odabent, és perzselni, égetni kezdem vele a démont. Csont levegőért kapkod, riadt dühvel pislog, az állkapcsa elernyed, az összes végtagja remeg. Sav csöpög a szájából, de egy varázsszavamra köddé lesz, mielőtt kárt tehetne bennem. A nyúlrém füle egyszer csak leszakad. Ledobom a földre. Pár másodpercig még ide-oda csapkod a barlang talaján, de ahogy Csontból kiszáll az élet, a füle se mozdul többé. A démon teste előbb mélyvörös színt ölt, majd darabokra hullik, és hamuvá lesz. Kihúzom a kezemet az ocsmány halomból, és undorodva nézek le rá. Elindulok a vízeséshez, hogy leöblítsem a karomat és kimossam a sebeimet. De a következő pillanatban jobb ötletem támad: varázserőt irányítok a karomra. Pár másodperc, és máris tiszta és sértetlen a bőröm. Királyság! Először ösztönösen Beranabus vagy Kernel felé indulnék, hogy segítsek valamelyiküknek. Ám ekkor eszembe ötlik a varázsló figyelmeztetése. Az egyes számú közellenség Juni Swan! Vele kell leszámolni. Nem tudom biztosan, képes vagyok-e rá - a kételyek megint visszalopóznak belém -, de mindenképpen meg kell próbálnom. Beranabust és Vész herceget körülsasszézva odasietek, ahol az átvedlett Juni két karját széttárva dühödten hadarja a repedésbe a bűbáj szavait. Egy pillanatra úgy látom, mintha a repedésben a sziklafalból kibukkanna egy arc, aztán rögtön el is tűnik. Nem tudom, vajon Becet láttam-e, netán a démonok hordájának előfutárát, vagy csupán a fény villant meg a kövön. Nem szívesen érnék Junihoz - már a gondolatától is elfog a rosszullét. Inkább összekulcsolom a kezemet, és egy varázslövedékkel próbálok rátámadni. De nem történik

semmi. Pedig érzem magamban a varázserőt, csak épp olyan, mintha valamiféle gát választana el tőle, az akadályozná, hogy egybekapcsolódjunk. Egyszerre rájövök, mi a baj: a vérfarkas! Hiszen telihold van. Beranabus azt mondta, hogy mostantól könnyen visszafojthatom farkas énemet, de mindig is ott lesz bennem, mindig ott fog vergődni a mélyben, nyüszít majd és ki akar törni. - Most nem érek rá játszadozni, farkas pajtás - morgok. Erőt veszek magamon, és visszakergetem a fenevadat, hogy börtöne zugában némán üvöltse tiltakozó éji dalát a következő holdtöltéig. Amint elhárult az akadály, a varázserő vadul felizzik bennem. Megint célzok vele, és ezúttal már érzem, ahogy a varázserő összegyűlik, felizzik a kezemben. Juni felé lendítem a kezem, és útjára indítom a lövedéket. A jókora gömb süvítve száguld felé - majd váratlanul egy láthatatlan védőburoknak ütközik, és pattogó szikrákat szórva elenyészik. Juni hátrafordul, acsarogva mered rám egy darabig, majd tovább kántál. - Bvvubbs! - nyögi felém Dervish, ahogy újból csapásra emelem a kezemet. Kínlódva próbál lábra vergődni. Mellette Bill-E úgy bámul rám, mintha azt se tudná, ki vagyok. - Bvvubbs! - hörgi ismét Dervish a szájába tömött rongyon keresztül. Feléjük intek, mire a kötelek és a szájukba gyömöszölt rongyok lehullanak, majd elhamvadnak. Amint megszabadul, Dervish felugrik, odalép és megölel. -Azt hittem, meghaltál! - kiáltja, és a mellkasához szorítja a fejemet. -Nem úgy tűnik - felelem vigyorogva, és én is átölelem. Pár pillanatig megfeledkezem az összecsapásról és mindarról, ami kockán forog. Olyan jó érzés, hogy megint láthatom, hogy újra magához ölel, hogy ismét vele lehetek, aki apám helyett apám lett. Ha itt és most vége lenne a világnak, az számomra nem lenne szomorú vég. -Grubbs? - szólal meg tétován Bill-E, és kutatva mered rám. - Tényleg te vagy az? -Hát persze... öcskös. - Zavartan mosolygok rá. -Kár, hogy nem mondtad el - mormogja vádlón. - Már olyan régen... ha tudtam volna... egész életemben azt hittem, hogy senkim nincsen. El kellett volna mondanod! -Tudom - sóhajtok. - Hülye voltam. Megbocsátasz? -Kizárt, kopaszkám - feleli vigyorogva. Aztán a vigyor rögtön lehervad az arcáról, amint meglátja a repedés mellett ügyködő alakot. -Ő is itt van!? - bök felé dühösen. - Ez tényleg Juni? -Igen - morogja Dervish. - Az arca ugyan más, de ugyanaz a hazug bűz árad belőle. Tudod, mit mondott nekünk, Grubbs? Hogy megtámadtad. Azt mondta, miután megölted Bill-E nagyszüleit... - Hirtelen elhallgat. - Nem is te ölted meg őket, ugye? -Hát persze hogy nem! - vágom rá felháborodottan. Arról persze hallgatok, hogy jó ideig én magam is az ellenkezőjét hittem. -Tudtam! - jelenti ki büszkén Bill-E. - Mondtam én, hogy Grubbs nem gyilkos. Én sem hittem igazán - motyogja Dervish. - Csak hát olyan meggyőzően adta elő. Zokogva jött meg. Azt mondta, látta, ahogy végzel velük, és Bill-E-t is meg akartad ölni, de neki sikerült elcsalogatni onnan. Végig olyan erős maradt. Átsegített bennünket a temetés előtti és utáni nehéz napokon. Sokat vigasztalta Bill-E-t. Magára vállalta, hogy beszél a nyomozást végző rendőrökkel. Jobban szerettem, mint valaha. Aztán egy nap azzal állt elő, hogy megkereshetnénk téged, a barlang varázserejének segítségével a nyomodra bukkanhatna. Én hülye pedig hittem neki. Akkor már Bill-E is velünk lakott. Juni azt mondta, vigyük őt is, mert a jelenléte fokozhatja a bűbáj hatását. Ezt nem igazán értettem, de hát ő erősebb volt nálam, többet tudott a varázslásról, úgyhogy hittem neki. Amikor ideértünk, rögtön ránk rontottak a démonok. Juni hátulról leütött, aztán megkötöztek minket. Vész herceg közölte,

hogy meg fogja nyitni az alagutat. Megvolt az áldozati szertartás, és a gyilkos beleolvad a kőbe, hogy nyitva tartsa az átjárót. Azzal hencegett, hogy a Démonvilág összes teremtményét átengedi, majd lassan végez velem. Aztán meg valami különlegességet tartogat Bill-E számára. Őt úgy... - Dervish - szakítom félbe halkan -, ha Juni a végére ér ennek a bűbájnak, a pokol összes démona elszabadul. Meg kell ölnünk. Most rögtön. Nagybátyám mord arccal bólint. -Rendben. Te csak törd át a védőburkot. A többit bízd rám. -Biztos, hogy nem lesz gond? - kérdezem. Hálás vagyok, amiért magára vállalja ezt a borzasztó feladatot, de éreztetni akarom vele, hogy ha úgy érzi, nem képes végezni azzal a nővel, akit olyan sokáig szeretett, akkor számíthat rám. -Bárkivel szembeszállnék, aki meg akarja ölni, csak hogy én tehessem meg! - feleli Dervish. Az arckifejezéséből áradó vad gyűlölet egészen megrémít. Gyors pillantást vetek a barlang másik felébe. Kernel épp az egyik cseppkőoszlopnak szorítja Gerincet, miután sikerült az oszlop köré tekernie fullánkos farkát. Egyik kezével leszorítja a fullánkot, a másikkal pedig a démon ocsmány pofáját püföli. Beranabus bőre időközben még lilább lett, mint amikor legutóbb felé néztem. Az öreg egyre csak küzd Vész herceggel. A démonmester üvölt, mint a farkas, mellkasában a tekergőző kígyók ki-kikapdosnak a varázsló felé villás nyelvükkel. Artéria már a másik kezét is begyötörte Beranabus bőre alá, és most éppen a fejét igyekszik befúrni a húsába, hogy a csontokat átrágva a húsos belső részhez jusson. Nem valami biztató az öreg helyzete, de tudom jól, inkább azt választaná, hogy végezzünk Junival és hagyjuk őt a sorsára, mintsem a segítségére siessünk, és eközben Juni megnyithassa az alagutat. Ismét szabadjára engedem a bennem feltoluló varázserőt, hagyom, hogy összegyűljön az öklömben, és lesújtok vele Juni pajzsára, újra meg újra meg újra. Dervish pár lépéssel arrébb áll, félrehúzódik a varázslövedékek útjából. Meredve nézi Junit, a keze remeg, alig várja, hogy megszorongathassa az áruló torkát. Bill-E hátulról fedez, figyeli a démonokat, nehogy valamelyik váratlanul rám támadjon. A burok kezd gyengülni. Minden újabb varázslövedék hangosabban sercegve csapódik neki, és egyre tovább tart, mire elhal az erejük. Még néhány bomba, és a pajzsnak annyi, Juni a kezünkben lesz. -Mester! - kiált Juni. - Segíts! Kell még egy kis idő! -Gerinc! - üvölt Vész herceg. - Csont! - A szolgáit keresi, aztán nagyot káromkodik. Artéria, támadd a fiút! Beranabust bízd rám. Recsegő, cuppanó hang hallatszik. Bill-E rám kiált: - Vigyázz, Grubbs! - figyelmeztet. - Ott van... Artéria a hátamra veti magát, amitől egy pillanatra megrogyok. De arra már nem marad időm, hogy megforduljak és levakarjam magamról a pokolfajzatot - Dervish ugyanis megragadja a két lábát, meglódítja a testét, és nekivágja a démon fejét a barlang mennyezetéről lefelé meredező egyik cseppkőnek. A szörny koponyája szétreped, szivárogni kezd az agyveleje. A rusnya poronty fejéről tetvek záporoznak alá és szóródnak szét a földön. Dervish párszor megforgatja feje fölött a démont, mint egy lasszót, aztán áthajítja a barlang túlsó végébe, ahol az nagy puffanással vágódik a falnak, majd a földre zuhan. Persze nemsokára összeszedi magát, de az legalább két-három percig eltart. Az nekem bőven elég lesz.

- Mester! - visítja újból Juni, de nem hagyja félbe a kántálást, a bűbáj szavai között kiált Vész herceg felé. Igazi arca messze nem olyan magabiztos, mint amit akkor viselt, amikor a barátunknak tettette magát. Valódi ábrázatát elcsúfítja a félelem és az aljasság. - Még egy perc! - rikoltja. - Már csak ennyi kell. Vész herceg akkorát üvölt, hogy bármelyik farkas megirigyelhetné, majd bosszúsan elengedi és félretaszítja Beranabust. Hallom, ahogy suhogva felém száll. -Grubbs! - kiált rám Dervish. -Mindjárt... - motyogom, újból célzok, és kilövök még egy utolsó varázsbombát. Ahogy becsapódik a védőburokba, mintha gránát robbanna. Aztán a lövedék nagy recsegéssel áttöri a burkot, telibe találja Junit, és a földre löki. Már nyitnám a számat, hogy örömömben felkiáltsak, de még levegőt se tudok venni, a démonmester máris nekem esik. Ocsmányul káromkodva kapkod mind a nyolc karjával a szám és a torkom felé, karmol, szorongat, minden erejével azon van, hogy egyszerre tépjen darabokra és fojtson Levegőért kapkodva megmarkolom két karját - erősen a varázserőmre összpontosítok -, majd tiszta erőből megrántom őket. A karok kiszakadnak a démonmester testéből. Vész herceg fájdalmas üvöltést hallat, és már illesztené is vissza a karjait, csakhogy én rögtön tűzcsóvát küldök végig rajtuk, és a karok hamuvá égnek, mielőtt a démonmester megkaparinthatná őket. Dervish közelebb lép, hogy segítsen. - Ne! - kiáltom a levegőből, mert közben Vész herceg dühödten a mellkasához ölelt. Testében a kígyók azért marakodnak, hogy melyikük haraphassa ki a szememet. - Végezz Junival! Itt boldogullvlvb... Vész herceg az egyik véresre marcangolt, összeroncsolt kezét benyomja a számba. Ujjai megnyúlnak és lehatolnak a torkomba. A szemem sarkából látom, hogy Dervish tétovázik. Ösztönösen és azonnal a segítségemre sietne. Ám a következő pillanatban meglátja, hogy Juni feltápászkodik, és folytatja a bűbájt. Dervish nagyot káromkodik, és ráveti magát. Leharapom és kiköpöm a számban kaparászó ujjakat. Vész herceg szörnyű hangon rikolt. Az egyik kígyó tar koponyámba mélyeszti az állkapcsát, és kiharap belőle egy jókora cafat húst. Kitépem a dögöt a démonmester mellkasából, és leharapom a fejét. Kezdem élvezni ezt a harapdálást. Vész herceg hat megmaradt karja ádázul feszül a testemre. Érzem, hogy csontjaim recsegnek-ropognak. Tudom, ha a démonmester tovább fokozza szorítása erejét, eltörnek a bordáim, átszúrják a szívemet meg a tüdőmet, és akkor nekem végem. De most nem törődöm ezzel. Csak az érdekel, hogy időt nyerjek, és Dervish nyugodtan leszámolhasson az árulóval. Csak azért vagyok itt, csak azért élek még, hogy megállítsam Junit. Ha meg kell halnom, hogy megakadályozhassuk aljas tervét, az baj, mégis örömmel adnám ezért az életemet. Ám mielőtt nemes gesztussal beadnám a kulcsot az ügy érdekében, újra feltűnik a színen Beranabus. Felkap egy követ, megtölti varázserővel, és Vész herceg fejéhez vágja. A kő áthatol csonton és bőrön, és félig belefúródik a démonmester koponyájába. A másik fele a bal füle fölött áll ki a fejéből. Vész hercegből dühödt, fájdalmas kiáltás tör ki. Megpördül, és nagy erővel Beranabusnak lök. Nekivágódom az öregnek, és mindketten elterülünk a földön. Vész herceg már indulna is felénk, de egyszerre eszébe jut Juni. Habozva hátrapillant. Juni Dervishsel hadakozik, de még

birkózás közben is a bűbáj szavait kántálja. Dervish nagyokat sóz rá, és közben hullanak a könnyei. Két kezét összekulcsolja, így üti Junit. Az áruló heges, puhány arca már egy ronda, véres massza. A vér a haját is összefröcskölte, a szemét alig látni, annyira feldagadt az arca meg a szemhéja. Ahogy Vész herceg feléje fordul, hogy a segítségére induljon, Juni elhallgat, és csábosan rámosolyog Dervishre. Arca megvonaglik, és egyszerre a régi Juni Swan vonásait ölti magára, noha változatlanul püffedt az ütésektől, és csurog róla a vér. -Dervish, drága szerelmem - zihálja. - Kérlek, ne bánts! Nagyon fáj, amit csinálsz. -Elárultál minket! - üvölti Dervish, és valósággal ömlenek a könnyei. - Hibát követtem el - motyogja Juni. - De szeretlek! Kérlek, ne bánts! Jóvá teszek mindent, ha megengeded. Dervish rámered, ütésre emelt karja lehullik, kiszáll belőle az őrült düh, a válla megereszkedik, a teste elernyed. Odalép Juni mellé. Ha nem tévedek, meg akarja ölelni. Ez megrémít - de még inkább megrémít, amit a következő pillanatban veszek észre: a repedés körül lüktetni kezd a sziklafal! A hasadék mélyéről fény ragyog. A repedés tágulni kezd. - Dervish! - kiáltok nagybátyámra. - Befejezte a bűbájt. Jönnek a démonok! Meg kell ölnöd! Dervish megdermed, mozdulatlanul áll. Beranabus elszántan előreveti magát, de a démonmester elkapja, és csak nevet. Topogó lépteket hallok a hátam mögül. Félig hátrafordulok, és azt látom, hogy Artéria fogait vadul csattogtatva nekem ugrik. Magam elé kapom a karomat - de már késő. A démon vékony lábával a mellkasomon landol. A rúgástól átrepülök a barlangon, és nekivágódom a sziklafalnak a vízesés mögött. Köpködve, a jéghideg víztől reszketve tápászkodom fel. Levélkosztümöm teljesen szétázott, most kezd lehullani. A zubogva aláhulló víztől nem hallom, nem látom, mi történik a barlangban. Ahogy elhúzódom a vízeséstől, Artéria ismét nekem ront. Elrugaszkodik, hogy megint odébb rúgjon, ám ezúttal megragadom kicsi gyerektestét, kartávolságra eltartom magamtól, és próbálom összeszedni az erőmet, hogy végezhessek vele. De túlságosan fáradt és csüggedt vagyok. Elgyötörten pillantok körbe, hátha valaki segít vagy erőt ad. Kernel továbbra is a maga külön harcát vívja Gerinccel, még mindig nem tudott végezni vele. Kínlódva szorítja a cseppkőoszlophoz, úgy hadakoznak. Vész herceg kíméletlenül szorongatja Beranabust hat karjával, a szíve helyéről elő-elővágódó kígyók pedig minden eddiginél vadabbul kapkodnak az öreg után. A démonmester diadalmasan nevet, biztos abban, hogy legyőz minket. A hasadék körül a sziklafal egyre hevesebben lüktet, minden pulzálással változik a repedésből áramló fény színe, és a nyílás egyre csak nő, tágul, hosszabbodik. Egyszer csak a semmiből kerekedő mágikus szél söpör végig a barlangon. Érzem, ahogy elsüvít mellettem, a repedés felé tart. Előbb csak enyhe fuvallat, aztán fokozatosan erősödik, port és törmeléket sodor magával, berepíti a hasadékba. Bill-E botladozva, nyögve húzódik arrébb, érzi, hogy valamilyen katasztrófa van készülőben. Közvetlenül a repedés előtt - melyen át nemsokára démonok ezrei érkezhetnek világunkba - Juni Swan áll, és vadul csókolja Dervisht, ragyogó fehér haja legyezőként terül szét feje körül az egyre növekvő erejű légvonatban. - Szerelmem! - turbékolja Juni, amint egy kicsit elhúzódik nagybátyámtól. Rózsaszín szeme gonoszul csillog. Lágyan simogatja Dervish arcát, csábítóan mosolyog rá, aztán újra csókolgatni kezdi. Dervish meredten, elbűvölten áll, úgy látszik, hat rá az áruló varázsa. Juni odasimul hozzá, a vállára hajtja a fejét, így mormogja bűbája szavait: - Sosem tudnál ártani a

te Junidnak. Ugyanúgy szeretsz, ahogy én téged. Micsoda barbárság, hogy kezet emeltél rám! De megbocsátok neked. Annyira szeretlek, hogy sosem tudnék haragudni rád. Arcának álcahúsa és - bőre már visszanőtt, éppen olyan sima és fehér, amilyennek mindig ismertük, csupán néhány vércsík csúfítja. Juni ismét gyönyörű. Különös, de egészen jól áll neki a leplezetlen gonoszság. Sokkal szebb most, mint amikor jónak tettette magát. Kiáltanék Dervishnek, hogy magához térítsem, hogy figyelmeztessem, de nem bírok. Csak Artériát tudom távol tartami magamtól, ennyire futja az erőmből. - Amikor ennek a csetepaténak vége, elviszlek a Démonvilágba - duruzsolja Juni Dervishnek. - Végül persze meg kell majd halnod, de az még ráér. Olyan csodákat mutatok neked, olyan fenséges bánásmódban részesítelek, hogy azután nem bánod a halált sem. Sőt szívesen fogsz meghalni,hogy azzal is örömöt okozz nekem. Ugye, szerelmem? Dervish üres tekintettel bámul rá. Egyszerre csak Bill-E kiáltása harsan: - Dervish! Félek! Juni felnevet. - Ne félj, buta fiú! Rólad sem feledkeztem meg. Hogy is feledkezhettem volna? Hiszen te vagy itt a legfontosabb... Dervish megragadja Junit a derekánál, és úgy kapja fel, mintha súlytalan lenne. - Nem! - visítja az áruló, és összevissza csapkod, de képtelen elérni Dervisht, aki úgy tartja, hogy ne férhessen hozzá. Nagybátyám nekifeszül a varázsszélnek, és elvonszolja magát a lüktető sziklafal mellől. Juni fölfelé nyújtogatja mindkét karját, a levegőből próbál varázserőt meríteni. Ajkáról egy újabb bűbáj szavai sorjáznak. Vész herceg riadtan kiált fel, és otthagyja Beranabust. Ám Dervish olyan fürge, hogy minden erőfeszítésük hiába. Körbepillant, és gyorsan jobbra ugrik. Magasan a feje fölé emeli Juni testét, majd minden erejét összeszedve ráejti egy alacsony, álló cseppkő hegyére. A cseppkő csúcsa mélyen belefúródik Juni hátába - majd egy pillanat múlva kibukkan a mellkasán. Dervish felkiált, félreugrik, aztán mintha nem is tudná, hogyan került Juni az oszlopra, csodálkozva és értetlenül bámul az árulóra, akinek keze-lába vadul rángatózik, testéből fröcsköl a vér. -Drága kis hattyúm!* (* Swan = hattyú (angol)) - üvölt fel Vész herceg, és egy pillanat alatt Juni mellett terem. -Mester... - hörög Juni. A szája megtelik vérrel. - Segíts... gyógyíts meg. Vész herceg lenyúl, megérinti, és moccanatlanul tanulmányozza a sebet. Aztán lassan, szomorúan megrázza a fejét. - Nem tudlak meggyógyítani - mondja. Juni hitetlenkedve mered rá. Aztán egyszerre kitisztul a tekintete. - Értem. Köszönöm, mester. Köszönöm mindazt... amit megmutattál... amit értem tettél... Örökké hálás leszek neked... és örökké szeretni foglak... A démonmester kinyújtja egyik karját, és nyirkos ujjaival megsimogatja Juni arcát. Arcán szomorú mosoly jelenik meg - nem a szokásos gúnyos félmosoly, hanem egy már-már emberi kifejezés. -Hiányozni fogsz - dörmögi. -Te... - Junin hirtelen reszketés fut végig, szeme kimered. - A halál! - zihálja. - Itt van. Érzem. De még... ne! Mester, ne engedd, hogy elvigyen! Szabad akarok lenni. Ne... Elnémul. Szája megdermed, szeme lecsukódik. Vész herceg lehajol, megcsókolja a homlokát, majd pár lépéssel arrébb lebeg.

- Minden jót, kedves hattyúm - mormolja. Csak ekkor merem végre elhinni, hogy Juni meghalt, de hogy ez mit is jelent, arra csak akkor ébredek rá, amikor meghallom Beranabus halk nevetését. A kulcs megsemmisült... Az alagutat nem lehet megnyitni... Győztünk!

...egyszer lenn A nehezen kivívott győzelem édes érzése alig két másodpercig tart. Na jó, mondjuk háromig. Aztán egyszerre döbbenten veszem észre, hogy a sziklafal a repedésben és körülötte még most is lüktet. A fények vadabbul villognak, mint a diszkóban. A szél tovább erősödik. -Beranabus! - kiáltok fel. - Miért nem áll le? -Majd mindjárt - morogja az öreg, és kétkedve mered a hasadékra. - Le kell állnia. Hiszen megöltük a kulcsot. Csak néha egy vagy két percig is eltart, mire minden érzékszervműködése leáll, és teljesen kiszáll a testből az élet. Amikor a lét utolsó szikrája is kialszik, akkor a varázs is megszűnik. -De ha a démonok még azelőtt átkelnek... Beranabus vállat von, amitől rögtön felszisszen. Hátranyúl, hogy begyógyítsa a jókora sebet a lapockája mellett. Bőre és szeme visszanyerte megszokott színét. Ismét úgy fest, mint egy megfáradt vénember, nem pedig mint egy nagy hatalmú varázsló. -Néhányan talán átcsusszannak, de nem sokan - mondja. - Azokkal pedig könnyen el... Ostobák vagytok - horkan fel Vész herceg. Kárörvendően mered előbb Beranabusra, aztán a Junitól nem messze fekvő Dervishre. Juniról ismét lefoszlott az álca, újból eredeti vonásai láthatóak, valódi arca, mely a veréstől sebes és véres. Devish arcán undor és fájdalom tükröződik, ahogy ránéz. - Azt hiszitek, legyőztetek? Tényleg azt képzelitek, hogy ilyen könnyen diadalmaskodhattok? Öntelt lettél és korlátolt, Beranabus, nyilván sokszor győztél le könnyedén kisebb démonokat. Juni halála nem menti meg a nyomorult kis világotokat - sem az életeteket. Ő ugyan meghalt, ám én még elszántabban török arra, hogy lassú és gyötrelmes halállal büntesselek titeket, téged meg a korcs Gradyket. -Tévedtünk! - üvöltök fel. - Nem Juni volt a kulcs! Akkor az egyik démon az! - Feléjük fordulok, és ijedten próbálok rájönni, melyikük lehet az, Artéria vagy Gerinc. -Lehetetlen - zihálja Beranabus, és nehézkesen talpra áll. - Démon nem lehet a kulcs, és különben is mindkettőjüket láttuk a jövőben. -Tudtam! - szisszen fel Vész herceg. - A jövőből jöttetek vissza! - Döbbenten mered az öreg varázslóra. - Hogy csináltátok? Azt hittem, ez végképp lehetetlen. Hogyan...? -Beranabus - vágok közbe -, végeznünk kell velük, mielőtt a démonok... -De nem lehetnek ők! - makacskodik. - Őket láttuk. -Akkor kell legyen itt valaki más! - kiáltok tehetetlenül. - Még egy emberi démonszolga, biztos bűbáj rejti, azért láthatatlan. Meg kell találnunk... most rögtön! Beranabus bólint, arrébb lép, és érzékeivel meg tekintetével egyszerre kutatva vizslat körbe a barlangban. Én is vadul tekingetek mindenfelé. -Grubbs... - nyög fel Bill-E, és kúszva-mászva felém indul. A szél erősen verdesi, cibálja a haját meg a ruháját, a repedés pedig mintha magába akarná szippantani. -Ne most, Bill-E. Dervish! - Nagybátyám nem felel. - Dervish! - ordítok nagyot. Pislogva néz fel rám. - A kulcs még életben van. Nem Juni volt az. Meg kell találnunk! Ha nem sikerül, az alagút nyitva... -Grubbs... - nyögi újra Bill-E. -Ne zavarj már! - kiáltok rá, aztán leguggolok mellé, és a szemébe nézek. - Ne haragudj, most nem

érek rá. Ha nem találjuk meg azt, aki az áldozatot végrehajtotta, akkor egyesül a sziklával, aztán áttódul ide az összes démon, és mindenkit megölnek. Felállok. Bill-E megragadja zilált, alkalmi levélhacukámat. Káromkodva ellódítom a kezét. Már fordulnék el, hogy folytassam a keresést, amikor pár szót suttog, ám olyan halkan, hogy nem hallom. Majdnem tovább lépek, de a szavaiból érthetetlenül is olyan izgalom árad, hogy megtorpanok. -Micsoda? - kérdezem. Nem is nézek rá, hanem ismét a barlang árnyait fürkészem. A távolabbi zugokban alig látni valamit. A repedésből áradó fény azonban egyre hevesebben lüktet, vadul váltogatja a színét. Bill-E megismétli, amit mondott, de megint túl halkan. - Beszélj már hangosabban, a jó életbe! - dörrenek rá. - Nem érek rá egész nap itt... -Szerintem én vagyok a kulcs - hörgi. Alig egy óra alatt mintha másodszor állna meg körülöttem a világ.

Némán bámulok Bill-E-re. Biztos vagyok benne, hogy rosszul hallottam. De ha mégis jól hallottam, nagyon remélem, hogy félreértettem. - Tessék? - zihálom. - Azt hiszem... nem direkt... nem is biztos... de... Nem volt a halottak között - szólal meg a fejemben egy hang. - Amikor a jövőben a barlanghoz érve benéztél, nem láttad Bill-E-t. Dervish ott volt,

Reni is, meg szinte mindenki, akit ismersz. De az öcséd nem. -Ó, jaj! - vihorászik Vész herceg, és távolabb lebeg. Arca valósággal ráng a gonosz kárörömtől. Végre nagy sokára fény gyúl az agyamban. -Nem! - tör ki belőlem a tiltakozás. A szót rögtön elkapja ajkamról a szél. - Ez nem lehet igaz! -Grubbs...? - szólít Dervish. Talán valami ijesztő kifejezést lát az arcomon. -Grubbs! - kiált felém Beranabus a barlang másik végéből. Fogalma sincs, itt mi történik. Munkára, fiam! Meg kell találnunk a kulcsot. Már nincs sok időnk. -Csakhogy te már megtaláltad, igaz, Grubitsch? - kérdezi negédesen a démonmester. -Hazugság! - vágom oda. -De hisz tudod, hogy én sosem hazudok - feleli Vész herceg a fejét csóválva. Bill-E hasra zuhan, és csúszni kezd a repedés felé. Dervish megragadja és erősen tartja. Vész herceg gúnykacajával és a démonszél süvítésével mit sem törődve melléjük guggolok. Már hallom a másik világból közeledő démonok üvöltését és visítozását. De eleresztem a fülem mellett, csak Bill-E-re figyelek, akiről lerí a félelem. Rámosolygok, és bár ez nem nagy vigasz, ő mégis erőt merít belőle, majd akármennyire is fél, végül megszólal. -Loch volt az áldozat - motyogja. - Tudod, mennyire utáltam, hogy folyton ugratott, mindig azt éreztette velem, hogy egy. senki vagyok. Ő meg a kemény csávó. Igazán megvédhettél volna, Grubbs. Elvégre a bátyám vagy. Azt akartam, hogy állj ki saját magadért. - Sejtem, mit fog mondani, és legszívesebben rögtön elbőgném magam, de a szemem száraz marad. Most nem sírhatok. - Mindig csak cukkolt - mondja Bill-E keserűen. - Állandóan kigúnyolt és piszkált. Nem tudta megállni. Aznap, amikor felfedeztük a barlangot... és tudod, te rosszul voltál... mi meg Loch-kal felmásztunk a vízesés fölé, hátha ott van Lord Sheftree kincse... Mintha ezer éve történt volna. Szinte hihetetlen, de ilyen ártatlan butaságokkal szórakoztunk, mint a gyerekek. Tényleg igaz lehet, hogy nem is olyan régen még fontosnak tartottunk egy láda elásott kincset, és a legnagyobb gondunk egy keménykedő srác volt? Vagy csak álmodtuk az egészet?

- Vissza akartam vágni - folytatja Bill-E remegő hangon. - Már majdnem fölértünk a vízesés fölé. Loch megcsúszott, és épphogy elkapta egy kiálló kő peremét. Alig bírta megtartani magát pár ujjával. Odanyújtottam neki a karomat. Felém kapott. Én pedig... hirtelen... elrántottam a kezem! Összenézünk. Mindketten jól tudjuk, miért tette. Dervishnek viszont fogalma sincs róla. Nem tudhatja, hogy Loch ezerszer csinálta ugyanezt Bill-E-vel a suliban, folyton ezzel égette a többiek előtt: felé nyújtotta a kezét, mintha jattolni akarna, aztán az utolsó pillanatban elkapta Bill-E elől. Dervish úgy mered ránk, mintha mindkettőnknek elment volna az esze. - Elrántottam a kezem - ismétli meg Bill-E kongó hangon. - Ráadásul orrot is mutattam neki, és odaszóltam: „Szivacs, haver!" Aztán kinyújtottam rá a nyelvemet. De nem akartam, hogy leessen! Csak hülyét akartam belőle csinálni. Viszont a következő pillanatban a másik keze lecsúszott a kőről. Mozdulni se tudtam, rögtön lezuhant. Betörte a fejét, ahogy leesett. Szétrepedt a koponyája. Ő volt az... Elhallgat. Az arca fehér, mint a fal. Egész testében remeg. A szél vadul lökdösi, sokkal erősebben, mint engem, Dervisht vagy bárki mást a barlangban. -Nem - jelentem ki higgadtan. - Nem ölted meg. Ez így nem áldozat. Nem te vagy a kulcs. - Pedig tudom, hogy igazat mond. Hiába is tagadom, tudom. -Grubbs - zihálja Dervish. - Miről beszélsz? Mi ez az egész? Megőrültél? Tényleg azt hiszed, hogy ezt Bill-E idézte elő? -Dehogyis! - hazudom. - Szó sincs róla. - Közben már a kirakós minden darabja a helyére került a fejemben. Loch halála nem baleset volt. Aztán a vére eltűnt a barlang talajában. Erről félig-meddig el is feledkeztem, de most eszembe jut - akkor csak néztem a földet, és azon tűnődtem, hova lett az a sok vér. Most már tudom: felszívta a varázslat. Áldozati vér lett belőle, holott senki nem szánta annak. Bill-E tényleg bűnös. Ha szigorúan értelmezzük a törvényt, megölte Loch Gosselt, és most a barlang varázsereje őt teszi felelőssé. Már rég rá kellett volna jönnöm. Carcery Vale-be érkezése után Beranabus mindig figyelte a barlangot. Nem is értette, hogy szökhetett be Juni észrevétlenül, és hogyan hajthatta végre az áldozati szertartást. Bill-E-re persze egy percig sem gyanakodott. Hitt nekem, amikor azt mondtam, hogy rajtunk kívül nem volt ott más, és Loch balesetben halt meg. A démonoknak könnyű dolguk volt. Nem kellett legyilkolniuk az egyik mágusukat, még csak be sem kellett tenniük a lábukat a barlangba, ami azzal a kockázattal járt volna, hogy a bejáratot őrző Beranabus felfigyel rájuk. Ölükbe hullott az áldozat, semmit nem kellett tenniük érte. Vész hercegnek és Juninak már csak annyi dolga maradt, hogy pár héttel később megjelenjenek és elmormolják a szükséges bűbájokat, és persze gondoskodniuk kellett arról, hogy a gyilkos jelen legyen. Csak éppen nem tudták, ki volt az. Azt hitték, én voltam, a bennem tomboló fenevad vagy a varázserőm hatására gyilkoltam. Ezért küldött Juni a barlanghoz aznap éjjel, amikor átváltoztam, és ezért vette a véremet, amivel bekente a repedés két oldalát. Amikor aztán semmi nem történt, rájöttek, hogy csakis Bill-E lehet a bűnös. Ezért sietett annyira Juni a házához: magával akarta vinni a barlangba. Tehát nem személyes ügy volt, nem a bosszúvágy vezette őket. Vész herceg nagyon is gyakorlati okból akarta a markába kaparintani Bill-E-t. És persze eszébe sem jutott megölni. Egész más terve volt az ifjabbik Grady fiúval. A szél tovább erősödik. Dervishnek erősen meg kell vetnie a lábát, hogy tartani tudja BillE-t. Rémülten néz rám. - Grubbs! Most mit csináljunk?

Vagyis már ő is tudja és megérti, mit kell tennünk. Csak éppen nagyon nem akarja elfogadni, mert annak a következményei rá hárulnának. Márpedig ezt nem akarja vállalni. Ami nagy baj, mert én sem. -Bill-E a kulcs - jelentem ki. -Az nem lehet - tiltakozik Dervish bágyadtan, meggyőződés nélkül. -Grubbs! - kiált oda Beranabus. - Hallom őket, jönnek! Mi a fenét...!? Bill-E a kulcs!!! - üvöltöm neki, mire az öreg szája tátva marad, úgy mered rám. - Ő ölte meg az áldozatot. Nem szándékosan, baleset volt, de... -Te nem tudod, mit beszélsz! - hörren rám Dervish. Elkeseredetten nézek rá. -De igen, sajnos nagyon is tudom. -Mi a baj? - motyogja Bill-E, és tanácstalanul pillant ránk. - Ez nem jó hír? Most, hogy tudjuk, ki az, varázslattal be lehet zárni az átjárót, nem? Vagy... jobb lett volna, ha befogom a számat... ha meg se szólalok? -Dehogy - felelem mosolyogva. - Jól tetted, hogy elmondtad. Nem lesz semmi gond. Meg fogjuk állítani a démonokat. Igazi hős vagy. Nélküled sosem jöttünk volna rá, hogyan győzhetjük le őket. Bill-E arca ragyog a büszkeségtől. Dervish elborzadva bámul rám, egész testében remeg, és továbbra is erősen tartja Bill-E-t. Reményvesztve fordulok Beranabus felé, de vigyázok, hogy a mosoly csak akkor hervadjon le az arcomról, amikor Bill-E már nem látja, nehogy észrevegye, milyen kétségbeesésről árulkodik a tekintetem. -Nincs más megoldás? - kiáltom az öreg felé. -Nincs - feleli. A hangjában egy csöpp szánalmat sem lehet érezni, csakis elszántságot. Elindul felénk, az ujjai megfeszülnek. Ám alig tehet meg három-négy lépést, egyszer csak előtte terem Vész herceg, kilő rá egy jókora varázsbombát. Beranabus kénytelen hátrálni. -Nem, nem, Beranabus - gügyögi a démonmester. - Nem engedhetem, hogy tönkretedd ezt az elbűvölő jelenetet. Micsoda nagyszerű finomság! A fiú bátyja és nagybátyja gyötrő dilemmával szembesül. Micsoda remek szórakozás! Beranabus már mozdul, hogy ő is célba vegye Vész herceget egy varázslövedékkel, de a démonmester megelőzi. A varázsló összerogy, védtelenül elterül, minden ereje elfogyott. A szél már viharos erejű. Rángatja Bill-E lábát, a levegőbe emeli. Dervish már nem sokáig tudja tartani. Még egy perc, vagy talán annyi se, aztán Bill-E-t magába rántja a hasadék, teste eggyé olvad a sziklával, és ő maga lesz az élő alagút a mi világunk és a Démonvilág között. - Dervish! - kiáltok. -Képtelen vagyok megtenni! -De akkor a démonok... - Tudom. De akkor se... - A széllel dacolva magához húzza Bill-E-t, és erősen átöleli. Az arcán csorognak a könnyek. -Grubbs - nyög föl Bill-E, és Dervish ölelésében felém fordítja a fejét. - Mi történik? Mit kellene megtennünk? -Dervish - szólok nagybátyámhoz határozottan. Bill-E kérdését eleresztem a fülem mellett. - Ha nem teszed meg, mind itt pusztulunk. És meghal rajtunk kívül mindenki más is. Bill-E is. Nem tudjuk megmenteni. -Akkor csináld te - veti oda kihívóan. -Nem megy. Ő az öcsém. -Mit csináljon? - kiabálja Bill-E, miközben Dervishsel farkasszemet nézünk.

Aztán nagybátyám jobb keze lassan elindul felfelé Bill-E hátán, majd megáll a nyakánál. Az ujjai szétterülnek, Dervish erősen belemarkol Bill-E húsába. Közben mindvégig a szemembe néz. Kicsordulnak a könnyeim, már nem tudom visszafojtani a sírást. Bill-E-nek fogalma nincs arról, mi készül. Csak bámul rám a homlokát ráncolva, és próbálja megérteni, mi történik körülötte. Remélem, nem fogja. Jobb, ha nem jön rá, jobb, ha Dervish gyorsan csinálja, és Bill-E számára az egész csak egy röpke, váratlan pillanat. Dervish most a másik kezét csúsztatja fel Bill-E testén. Nem tudom, mire készül, hogy megfojtsa Bill-E-t, vagy hogy kitörje a nyakát. És nem is tudom meg. A keze ugyanis félúton felfelé megtorpan. -Nem megy - suttogja Dervish. A két rövid szó egy megtört ember vallomása. -Tudtam! - nevet fel Vész herceg. - Az emberi lények annyira kiszámíthatóak! Hiába bukik el az egész világ, még ha ez az egész emberiség végét jelenti is, képtelen vagy rávenni magad arra, hogy árts szeretett unokaöcsédnek. Halálra ítéled magadat, őt és az egész világot a szerencsétlen szereteted miatt. - Boldogan felsóhajt. - Az ilyen pillanatokért érdemes végigunatkozni a hosszú évezredeket. Dervish fájdalmasan felnyög, és még jobban magához szorítja Bill-E-t. El sem akarja engedni, mintha inkább hagyná, hogy őt is beszippantsa magába a hasadék, és együtt vesszenek oda. Csak éppen Bill-E nem halna meg, hanem valami szörnyűséges, torz, embertelen szörnyeteggé válna. Elgondolom, hogy szenvedne a szikla foglyaként, hogyan tartaná életben mindörökre a varázserő, hogyan gyötörné a bűntudat, amiért a démonok játékszerévé lett, miközben rajta kívül minden élő embert lemészároltak a Démonvilág szörnyei. Kínozni fogják. Mardosni fogja a bűntudat. Az őrület lenne az egyedüli menedéke, de a démonmesterek varázserővel nyilván megvilágosítják az elméjét, csak hogy tovább gyötörhessék. Örökké tartana a gyötrelme, a szenvedése, az őrülete, a fájdalma. Nem engedhetem. Amikor beléptem a barlangba, úgy éreztem, képtelen lennék végezni Dervishsel vagy Bill-Evel, mert esetleg szövetkeztek Vész herceggel. Még akkor sem, ha ezzel megmenteném a világot. Emiatt most sem tudnám ezt megtenni. Ám azért, hogy megkíméljem Bill-E-t a halálnál is rosszabb sorstól... ha a számomra mit sem jelentő embermilliárdok érdekében nem is lennék képes erre, az öcsémért megtenném. - Bill-E - szólítom, és mosolyogva hajolok felé. - Akarsz segíteni, hogy szétrúgjuk ezeknek a moslék démonoknak a seggét? Visszamosolyog rám. -Naná, végre egy kis harci szellem. Hogy csináljuk? -Grubbs - nyög fel Dervish. Csendre intem, és visszafordulok Bill-E-hez. -Fogd meg a kezem, öcskös! Csukd be a szemed. Gondolj erősen... - nagyot nyelek - az anyukádra. Gondolj az anyukádra. -Az meg mire jó most? - kérdezi kételkedve. -Ettől kitisztul a fejed, megszabadulsz a rossz gondolatoktól és a félelmeidtől - hadoválok. - Segítened kell, csak így tudom megállítani a démonokat. De csak akkor segíthetsz, ha nyugodt vagy. Nem lesz könnyű, de meg kell próbálnunk. Szóval gondolj a mamádra, meg olyasmikre, amiket együtt csináltatok. Ettől pozitív energia támad benned, amit én felhasználhatok. Annak az erejével útját tudom állni a démonoknak. -Nem rossz - lihegi Bill-E, és felragyog az arca. Kinyújtja a karját, összeszorítja a szemét, és koncentrál. A szemhéja remeg, mögötte ide-oda rebben a szeme, ahogy kedves emlékek

után kutat. Teljes mértékben megbízik bennem. Vész herceg közelebb lebeg. Megállíthatna minket, megölhetne vagy visszatarthatna, de egészen lenyűgözi a jelenet. Egészen megfeledkezett küldetéséről, a világméretű mészárlásról. Ebben a pillanatban semmi más nem érdekli, csak a keserédes emberi fájdalom. Dervish Bill-E vállára hajtja a fejét, nem néz az arcába. Nem látom sem Beranabust, sem Kernelt, sem Gerincet, sem Artériát. Nem is érdekel, hol vannak. Most csak mi ketten vagyunk az egész világon: Bill-E és én. Csak mi számítunk. Várok, amíg a varázserő felgyülemlik bennem, aztán megfogom Bill-E kezét. Megtorpanok. Egy pillanatra elönt a kétely, alig hiszem el, mire készülök. Nem tehetem ezt! Aztán átnézek Bill-E fölött. A hasadékból karmok nyúlnak elő. Fölöttük hatalmas, felhőszerűen homályos arc, melynek minden vonásából süt a vegytiszta gonoszság. Színe a sötét ezerféle árnyalata. Az arc teljes szélességében kitölti a hasadékot. Fogalmam sincs, mi lehet az - nem egyszerű démon, az biztos -, de azt tudom, hogy létének egyetlen értelme a pusztítás, és ha nem állítjuk meg, iszonyatos rombolást visz végbe. - Szeretlek, öcskös - suttogom. Úgy érzem, megszakad a szívem. Megragadom Bill-E mindkét kezét. Áradni kezd belőlem a varázserő Bill-E-be. Lágyan, melegen, nyugtatóan tódul belé az energia. Az arcán még szélesebbre húzódik a mosoly, ahogy eltölti a varázserő melegsége, vagy felmerül emlékezetében egy különösen kedves pillanat. Talán mindkettő. A hasadékban lebegő arc megremeg a gyűlölettől. A lény szájából sistergő sziszegés tör elő - mintha a tenger vize forrna. Sötét indák nyúlnak felém, mintha ezernyi kígyó tekergőzne, el akarnak szakítani az öcsémtől, örökre el akarnak választani minket, hogy Bill-E-t gonosz céljaik szolgálatába állítsák. - Jobb, ha most elhúzunk, öcskös - szólok zokogva, és kinyúlok a varázserőmmel. Bill-E szíve abban a pillanatban megáll, ahogy az energia megérinti. Nem érez fájdalmat. A sötét indák széthullanak. Az árnyas arc egy hatalmas, gyűlöletteli üvöltés kíséretében semmivé lesz. A repedésből a csalódott démonhad sikoltozása hallatszik. A szél elhal, a démonok sivítozásának hangját pedig lassan recsegés-ropogás nyomja el, ahogy a hasadék bezárul. Fel-felhangzik még néhány magasabb hangú üvöltés, majd csend támad. Vége. Előrehajolok, és megcsókolom halott öcsém homlokát. Könnyeim még meleg bőrére hullanak. Aztán átölelem testvéremet és az őt ölelő Dervisht, és magamban azért fohászkodom, hogy Vész herceg gyorsan végezzen velem, mert ha nem siet, a szívet tépő iszonyú fájdalomtól megőrülök.

Kill Bill 2. Valami morgást hallok, egyre közelebbről, meg apró lábak lépteinek neszét, fogak csattogását - Artéria. Erősen összeszorítom a szemem, némán könyörgök azért, hogy a démongyerek mihamarabb végezzen velem. - Állj! - kiált rá Vész herceg. - Hozzám! Vonakodva kinyitom a szemem, és felnézek. Vész herceg arcán szomorú elégedettség ragyog. Artéria duzzogva húzódik gazdája mellé. Mögöttük megpillantom Beranabust: gyenge és kimerült, mégis diadalmas mosoly ül az arcán. Kernel még mindig Csonttal kínlódik. Dervish Bill-E mellkasára tapasztja a fülét. Pár másodpercig hallgatózik, majd fölemeli a fejét. Ahogy rám néz, a tekintete olyan, mintha kísértetet látott volna.

- Bill-E... - Ki ne mondd! - kiáltok rá zokogva, mielőtt befejezhetné a mondatot. - Meg kellett tennem. Nem azért, hogy megállítsam a démonokat, hanem az ő kedvéért. Többet szenvedett volna, mint bármelyikünk. Használták volna. Nem engedték volna meghalni. Itt rekedt volna, kitéve a démonok kényének-kedvének, azzal a tudattal, hogy a szörnyek miatta keltek át a mi világunkba. Ezt nem engedhettem. Ha lett volna bármilyen más lehetőség... Dervish megfogja az egyik kezemet és vigasztalóan megszorítja. Mindketten újra elsírjuk magunkat. - Igazán csodálatos - mormolja Vész herceg, fájdalmunkban gyönyörködve. - Bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat! Most, hogy ezt láthatom, nem is bánom a tervünk bukását. A testvéreim majd egy másik alkalommal áttörnek. Ez a világ már nem sokáig képes ellenállni a Démonvilág támadásának. Azzal az erővel úgysem lehet szembeszegülni. Ezért csatlakoztam én is a pusztítás ügyét szolgálókhoz, akármennyire is örömömet lelem az emberek tartós szenvedésében és fájdalmában. Ki tudja, minek tettem volna ki magamat, ha nemet mondok. Ám ennél jobbat nem is remélhettem, egyik világon sem. Ma este óriási szívességet tettetek nekem. Szinte csábít, hogy életben hagyjalak benneteket... csakhogy nekünk elszámolnivalónk van. Még egy kis ideig élvezem a gyötrődéseteket, aztán elérkezik a régóta vágyott bosszú perce. - Jól van, jól van - motyogom, de alig figyelek rá. Kisimítom Bill-E haját a szeméből. Nem törődöm a démonmester fenyegetőzésével. Nem érdekel semmi más, csak hogy meg kellett ölnöm az öcsémet, és ezután soha semmilyen örömöt nem fogok találni az életben. Minél hamarabb meghalok, annál jobb. Csakhogy a másik énem igenis törődik a fenyegetésekkel. Vész herceg szavainak hatására hirtelen feléled. Energia árad végig a karomban. Megállítanám, de nem engedelmeskedik. Különös erő ez, nem az a varázserő, amelyikkel a démonok ellen harcoltam - vagy amelyikkel megöltem Bill-E-t. Inkább arra az energiára hasonlít, ami akkor töltött el, amikor úgy éreztem, hogy mindennek vége, és visszafordítottam az időt... - Megint visszamehetünk! - kiáltom, és levegő után kapkodva felpattanok. - Visszamehetünk az időben, hogy megmentsük Bill-E-t! Vész herceg gyűlölködve sziszeg, nem tetszik neki az ötlet. Hat megmaradt karját lóbálva közelebb lebeg. Hisztérikusan felnevetek, én is fölemelem a karomat, megcélzom a démonmestert, és kizúdítom az energiát, ami már jó néhány másodperce ott bizsereg az ujjaim végében. Arra számítottam, hogy egy jókora varázsgömb odébb taszítja Vész herceget, aztán az energia visszarepít minket a múltba, ahol mindent helyrehozhatok. Ám a varázserő nem bomba vagy kisebb lövedék formájában sugárzik ki belőlem, hanem hullámban árad. Ráadásul nem is a démonmester felé, hanem Bill-E testébe. Próbálom irányítani, de nem megy. A varázserő áramlik belőlem, és halott öcsémbe tolul. Vész herceg a homlokát ráncolja, elbizonytalanodva figyel - talán azon tűnődik, ez is része-e az időutazást előidéző bűbájnak. Beranabus felénk vonszolja magát, nem akarja harc nélkül adni az életét. Dervish még mindig Bill-E-t siratja, gőze sincs arról, mi történik körülötte. Ekkor Bill-E egyszer csak megmozdul. Először azt hiszem, csak Dervish lökte meg a testét, de aztán látom, hogy megremegnek az ujjai, ökölbe szorítja a kezét. A szája kinyílik. A testén remegés fut végig. Megremeg a szemhéja. -Ez meg mi? - morogja Vész herceg. - Feltámasztás? Lehetetlen. Éreztem, ahogy távozik a fiú lelke. -Bill-E!? - kiált fel Dervish hitetlenkedve. Ahogy Bill-E felül és körülnéz, nagybátyánk a

szó szoros értelmében hanyatt esik a meglepetéstől. Bill-E! - kiáltom én is izgatottan. Megragadom öcsém kezét, és alaposan megszorongatom. A fájdalom elszáll, öröm tölt el. Valahogy sikerült életre keltenem. A varázserőm segítségével visszaadtam az életét. Most már minden rendben lesz. Legyőztük a démonokat, és ráadásul még Bill-E-t is sikerült megmentenünk. Ez aztán nem kis teljesítmény egy napra! - Ne haragudj, meg kellett tennem, nem volt más választásom. De most már nem számít, mert élsz! Széttapossuk ezeket a mocskokat, és... Hirtelen elhallgatok. Bill-E furán néz rám, mintha nem ismerne meg. Az arca egészen különös. A bőre hullámzik, vonaglik, éppúgy, mint Junié, amikor átalakult. Aztán megszólal, és egy árva szót nem értek abból, amit mond, mert azon a nyelven beszél, amelyiken a sziklából kiemelkedő lány. Bec szavait hallom, nem Bill-E beszédét. Vész herceg felhördül: - Hát te...!? Nem! Nem tűröm, hogy... Bill-E felemeli a kezét, és a démonmesterre mutat. Bec nyelvén kiált valamit, mire Vész herceg recsegő hangon üvöltve hívja a szolgáját: - Artéria! Támadás! A pokolfattyú már ugrik is, ám Bill-E karja feléje lendül. Ujjaiból energiabomba süvít elő, telibe találja Artériát, és a démon ezernyi apró cafatra robban szét. Tuti, hogy többé nem rakosgatja össze magát. A pokoli porontynak vége, végre brutális, ám csodálatos módon utolérte a vég. Bill-E feláll. A bőre meg a húsa továbbra is hullámzik. Sőt mintha a csontjai is átformálódnának. Megváltozik a szeme meg a füle. Az egész arca. A vonásai lágyabbak lesznek, az arca keskenyebb. Egyre... nőiesebb. Vész herceg döbbenten mered halott szolgája maradványaira. Teste remeg a dühtől és a félelemtől. - Nem lett volna szabad visszatérned, kislány! - vágja oda acsarogva Bill-E-nek. Ez nem járja. Látom, keresed a bajt, és biztosíthatlak róla, meg is találod. Bill-E úgy nevet, ahogy még soha nem hallottam nevetni. Megpillantja Gerincet, és könnyedén int felé. A démon vad üvöltés közepette szétolvad, másodpercek múlva csupán egy gennyfoltos tócsa marad utána. Kernel meghökkenten tapogatózik, nem érti, hova lett az ellenfele. Bill-E ismét szembefordul Vész herceggel. Az arca felismerhetetlen. Ahogy a teste is: alacsonyabb lett, és a ruhái lötyögnek rajta. Azt hihetném, hogy elment az eszem, ha nem látnám, hogy Dervish és Beranabus is döbbenten merednek rá. Arcukra teljes értetlenség ül ki. Bill-E újból megszólal, és ezúttal éppen olyan tisztán hallom szájából a lány szavait, mint amikor Bec először szólított meg a sziklafalból. Vész herceg megremeg, aztán dühösen fintorog. - Hát legyen. Talán igazatok van, még nem jött el az én időm. De eljön hamar, abban biztosak lehettek! Nem kell újabb másfél évezredet várnotok rá! A démonmester kihúzza magát, és rám mered. - Élvezd hát a diadalt, Grubitsch. De ne feledd: közeleg a világvége, és bármit tesztek, akár te, akár a kis papnő segéded, nem tudjátok megakadályozni. S azt se feledd, hogy megölted az öcsédet. A te kezed által ért véget az élete. Mit gondolsz, hogy fogsz aludni ma éjjel? Meg az elkövetkező... Bill-E egy röpke bűbájt morog felé. A démonmester lábfeje helyén fityegő húscafatokat hirtelen patkányok hada kezdi falni. Vész herceg üvöltve csapkodja őket, aztán gyorsan

visszahúzódik a mögé a cseppkőoszlop mögé, amelyikről Juni Swan karóba húzott teste lóg. Letépi a holttestet az oszlopról, magához öleli, gyűlölködve ránk acsarog, majd sietve a falban húzódó, már alig pár centiméter széles repedés felé lendül. Keményen nekipuffan, de aztán varázsereje segítségével nagy nehezen sikerül átfurakodnia rajta. A repedés pereme jókora cafatokat lehasít a testéből és az árulóéból, és a patkányok is mind lehullanak a lába csonkjáról. Lepottyannak a barlang talajára, egy-két pillanatig zavartan forgolódnak, aztán a felszín felé iramodnak, vissza oda, ahonnan Bill-E megidézte őket. Csak persze valójában nem is Bill-E volt az - hanem Bec. Ahogy figyelem, miként néz végig magán, hogyan tapogatja meg kíváncsian a törzsét és az arcát, ráébredek, hogy Bill-E igenis halott. A távoli múltból itt maradt lány költözött be a testébe, és most a sajátjává formálja.

Néhány óra múlva otthon ülünk a tévészobában Dervish-sel. Kernel is ott van velünk, éppen alszik. Almában fel-felnyög, most kezdi gyötörni a fájdalom. Beranabus és Bill-E... vagyis Beranabus és Bec a másik szobában vannak, már jó ideje tárgyalják a történteket. A varázsló magánkívül volt az örömtől, amikor rájött, ki bújt bele Bill-E bőrébe. Majd elolvadt a gyönyörűségtől. Erősen magához ölelte a lányt, boldogan sírt, hosszan csókolgatta az arcát. Bec is felszabadultan ölelte az öreget, neki is hullottak a könnyei, és egyre csak azt ismételgette: „Bran!" Dervishsel szótlanul ülünk. Nagybátyám a semmibe mered, arcára vékony rétegben rászáradtak a könnyek. Időnként lassan megcsóválja a fejét, és halkan szusszant egyet. Ennél tovább nem is jutunk a „beszélgetésben". Nem is tudom, mit érzek. Megmentettem ugyan a világot a Démonvilág teremtményeitől, de milyen áron? Meg kellett ölnöm a saját testvéremet... Senki nem érdemel ilyen kegyetlen sorsot. Már megbántam, és azt kívánom, bár meg nem történtté tehetném az egészet. Talán mégis jobb lenne Bill-E-nek, ha szenvedések közepette, de életben van, mint ha halott. Volt nekem jogom ahhoz, hogy helyette meghozzam ezt a döntést? Nem tudom. Talán tényleg vissza tudnék menni az időben. Még nem beszéltem erről Beranabusszal, de szerét ejtem, amint végeztek Beckel. Megtalálom a módját, hogy visszamenjünk, ahogy legutóbb. Meg kell akadályoznunk, ami történt. Ki kell szabadítanunk Bill-E-t Juni karmai közül, hogy meg se nyithassa az átjárót. Miért ne tehetnénk meg? Hiszen egyszer már sikerült az időutazás. Nem érdekel, mit zagyvált Beranabus a hullámokról meg vasútról meg a sín végéről - megtalálom a módját, hogy visszamenjek.

A Nap egy látszólag átlagos napra virradt, és arra a világra sugározza fényét, amely mit sem tud arról, milyen közel került ahhoz, hogy a démoni pokol legmélyebb bugyrába zuhanjon. Nagy sokára belép végre Beranabus és Bec. Bill-E arca és alkata már szinte teljesen eltűnt. A helyét átvette a lány, saját képére formálta a testét. Még a haja is megváltozott: most mélyvörös színű. Csupán pár apró nyoma maradt az öcsémnek - Bec ugyanúgy jár, ahogy Bill-E, és a bal szemhéja valamivel lejjebb van, mint a jobb -, de biztos vagyok benne, hogy nemsokára ezek a jelek is eltűnnek majd. - Elnézést, hogy ilyen sokáig elmaradtunk szabadkozik Beranabus, és helyet foglal Dervishsel szemben. - Sok megbeszélnivalónk volt. Amennyire lehetett, rövidre fogtuk, csak a legfontosabb dolgokat vettük végig. Bec a kanapéra mered, aztán inkább a földre ül, a varázsló lába mellé. Aggodalmas pillantást vet rám.

- Remélem, nem gond, hogy bebújtam ebbe a testbe. - Már beszéled a nyelvünket? - kérdezem meglepetten pislogva. -Beranabus megtanított egy bűbájra - feleli. - Igazából a saját nyelvemen beszélek, de a varázs átalakítja a szavakat, és így meg tudom értetni magam. - Felsóhajt. - Ha már akkor ismertem volna ezt a bűbájt, amikor először megszólítottalak, sokkal egyszerűbb lett volna minden. - Minden más esetben azt mondanám, hogy ne foglalkozzunk a múlttal, de most... - kezdem, de Dervish közbevág: -Te meg ki a fene vagy!? - kiált a lányra. - Mit csináltál Bill-E-vel? -Bill-E meghalt - szólal meg Beranabus. - Ő pedig egy régi barátom, Bec. -Nem! - üvölt fel Dervish, és talpra ugrik. - Ez Bill-E teste! Csak ellopta. Láttam! Azonnal adja vissza! - dühöng. Mindkét keze ökölbe szorul. -Ne haragudjon, de nem adhatom vissza - mondja halkan Bec. -De még ha vissza is tudná adni, mi értelme volna? - szúrja közbe Beranabus a rá jellemző nyers modorban. - A fiú halott. Bec az élettelen testet töltötte be a szellemével. Ha kiköltözne belőle, nem maradna utána más, csak egy holttest. -Vissza akarom kapni! - acsarogja Dervish. A szeme vadul villog. -Értem - mondja ünnepélyesen Bec. - El akarod temetni. - Nem! - üvölt fel Dervish. - Át akarom ölelni, és meg akarom mondani neki, mennyire szeretem. Meg akarom... - Elhallgat, oldalra dől, leroskad a kanapéra, és zokogva a párnába fúrja az arcát. Legszívesebben odahúzódnék mellé, átölelném, vigasztalnám. De még rengeteg kérdésre kell választ kapnunk. Bármilyen kegyetlenül hangzik is, Dervishsel csak később törődhetek. -Hogy csináltad? - kérdezem halkan a lánytól. - Mit? -A végére gondolok. Hogy vetted fel Bill-E testét? Vállat von. - Láttam mindent, ami a barlangban történik. Ugyanis visszabújtam beléd. Amikor visszafordítottuk az időt, eggyé váltam a testeddel és a szellemeddel. Ott is maradhattam volna, elbújhattam volna benned, ez volt a szándékom. Aztán mikor megértettem, mire készül Vész herceg, és rájöttem, hogy nem fogod megvédeni magad, tennem kellett valamit. Nem voltam biztos benne, hogy tudom használni a halott fiú testét. Azt hittem, még ha sikerül is belebújni, csak ideiglenesen maradhatok benne. Úgy gondoltam, hogy beleköltözöm, elüldözöm Vész herceget, aztán kibújok belőle. De legnagyobb meglepetésemre a test tökéletesen befogadott. Sőt képes voltam átalakítani, és megalkotni belőle a régi külsőmet. Erre nem volt feltétlenül szükség, megtarthattam volna az öcséd külsejét, de az biztos sok gondot okozott volna, nyilván neked is. - Szóval ez most már a te tested? - kérdezem. - A barlangban töltött sok száz év után élsz és virulsz? Jöhetsz-mehetsz, mint bárki más? A lány újra megvonja a vállát, és Beranabusra pillant. -Még nem tudjuk - szólal meg halkan az öreg, és megsimogatja Bec rövid, vörös haját. -Lehet, hogy a test a megszokott módon fog fejlődni és öregedni, de az is lehet, hogy nem. Majd meglátjuk. Erre a kérdésre csak az idő hozza meg a választ. -Apropó, idő... - Elszántan hajolok előre. Erre akartam rögtön rákérdezni, csak nem lett volna valami udvarias ajtóstól rontani a házba. - Hogy hoztál vissza minket a jövőből? Bec lassan csóválja a fejét. -Nem egyedül hoztalak vissza titeket. Együtt csináltuk, Kernel, te meg én. -De te kezdted el. Te ismerted a bűbájt. Te irányítottad az egészet. Ismét a fejét csóválja.

-Nem én, hanem a Kah-Gash. Persze mi is részei lettünk a fegyvernek, de neki saját akarata van. Amikor eggyé váltunk vele, a varázserőnk hozzáadódott a Kah-Gash varázserejéhez. Ő pedig megmutatta nekünk, hogyan egyesíthetjük az elménket és az erőnket. Felhasznált minket. Ahogy te sem tudtad, én sem láttam előre, mire készül. Az időutazás ugyanúgy meglepett, mint téged. Elhallgat és körbenéz, sorra megbámulja a székeket, az ablakokat, a tévét. Számára nyilván minden ismeretlen és felfoghatatlan. Olyan korból érkezett, amikor a világ még sokkal egyszerűbb volt. Alig várja, hogy felfedezze ezt a világot, kérdezősködhessen, megtudja, melyik furcsa tárgy mire való. De még nem végeztem. - Emlékszel a bűbájra? - kérdezem. - Meg tudjuk csinálni újból? Pár pillanatig a homlokát ráncolva töpreng. - Furcsa. Általában elég egyszer hallanom valamit, és rögtön megjegyzem. Ritka jó a memóriám, sosem felejtek el semmit. De most csak egészen halványan emlékszem a bűbájra. Nem tudnám elismételni. -Azért megpróbálhatnád - makacskodom. Bólint. - Ha segítesz, mindent megteszek, ami tőlem telik. A segítséged nélkül viszont semmire nem megyek. Neked kell irányítanod, mint legutóbb. -Grubbs - szólal meg Beranabus -, nem tudsz újra visszamenni. -Miért nem? - kiáltom mérgesen. Dervish a hangomból áradó düh hallatán felkapja a fejét. -Mi a jó francért nem? -A Kah-Gash azért fordította vissza az időt, mert a világ a megsemmisülés küszöbén állt, és nem maradt más választása - magyarázza nyugodtan Beranabus. - Csakhogy ez óriási erőket megmozgató és veszélyes vállalkozás volt. Ha rosszul sikerül, annak az eredménye hatalmas káosz lett volna, az idő folyásának megbolydulása, és talán mindkét világ pusztulása. Nem vállalhatjuk újra ezt a kockázatot egyetlen ember kedvéért. -Csakhogy ez az egyetlen ember többet jelent nekem, mint a világon az összes többi együtt! - vágok vissza dühödten. -Hiába - feleli az öreg -, mert a Kah-Gashnak viszont semmit nem jelent. Ha jelentene, akkor nem itt ülnél és vitatkoznál, hanem sorra mondanád a bűbájokat, próbálnád összeszedni a szükséges energiát. Legutóbb te magad indítottad el az egészet. Te tetted meg az első lépést. Ha azt akarod, hogy újra megtörténjen, neked kell cselekedned. -De nem tudom, mit csináljak! - dühöngök tovább. Kérdezed meg a Kah-Gasht - mondja Bec. - Korábban is szólt hozzánk és irányított minket. Olyan, mint egy ember. Megszólíthatod, beszélhetsz hozzá. Kérdezd meg, és meglátod, mit válaszol. -Nem hinném, hogy ez... - tiltakozik Beranabus. -Hagyd csak - szól közbe a lány. - Ha úgy érzi, hogy meg kell tennie, és meg is teheti, akkor nem szabad megakadályoznunk. Bizonytalanul nézek rá, aztán lehunyom a szememet, és összpontosítok. A varázserőt keresem magamban, és hamar meg is találom: az energiának saját akarata van. Már nincsen köztünk válaszfal. Soha többé nem okoz nehézséget, hogy hozzáférjek. Éppen úgy részem, mint az oxigén a tüdőmben. Felteszem kérdésemet a Kah-Gashnak, elmondom, mit akarok. A segítségét kérem, könyörgök neki. De nem érkezik válasz. Ahogy gondoltam. Most, hogy eggyé váltunk, kezdem megérteni énemnek ezt a titokzatos másik felét. Beranabusnak igaza volt. A KahGash nem engedi szétrombolni az időt csak azért, hogy megmentsem Bill-E-t. -Még ha végig is mondanád a bűbájokat - szólal meg Beranabus, ahogy kinyitom

könnyező szememet -, ezúttal nincs olyan forrás, ahova visszamehetnél. Ebben az időfolyamban nem nyílt meg az alagút, ezért nincs olyan energiafolyam, amelyiken visszaevickélhetnél. -Kereshetnénk egy másik helyet, ahol áttörtek a démonok - felelem nyöszörögve. -Nem - mondja az öreg -, ehhez nyitott átjáróra van szükség, olyan pedig nincsen. Talán mégsem kell nyitva lennie az átjárónak - tiltakozom kétségbeesetten még egyszer, utoljára. - Próbálkozhatnánk egy lezárt alagútnál. Lehet, hogy megrekedt ott az energia, és az átjáró tárolja, mint egy elem vagy egy akkumulátor. -Lehetséges éppen - ismeri el Beranabus. - Ám még ha jelen van is az energia, és fel tudod használni, egészen a szolgálatodba állított erő forrásáig visszautaznál az időben. Nem hiszem, hogy szabályozni lehetne, és kiszállhatnál egy nappal, egy héttel vagy egy hónappal korábban. -Na és aztán!? - vágom rá zokogva. - Visszamegyünk a forrásához, aztán legfeljebb várunk. Nekem jó így. Beranabus jóindulatúan elmosolyodik. - A mostanihoz hasonló méretű alagút legutóbb több mint háromszáz évvel ezelőtt nyílt meg és zárult le. - Három... száz...? - motyogom. Érzem, hogy a remény utolsó szikrája is kilobban bennem. - Törődj bele, Grubbs - mondja Beranabus. - Az öcséd meghalt, és nem tudod feltámasztani. Semmiképpen. Bele fogsz zavarodni, ha ezt nem tudod elfogadni. -Talán nem is lenne olyan nagy baj - sóhajtok fel, aztán csak ülök és sírok, és némán búcsút mondok szegény, szerencsétlen Bill-E Spleennek. Nyugodjék békében. A rohadt életbe!

Új küldetés Dervish hálószobájában vagyunk. Nagybátyám az ágya végén ül, és üres arccal mered maga elé. Még nem mosta le a koszt meg a vért sem az arcáról, sem a kezéről. Ahogy én sem. Túlságosan kimerültek vagyunk, nem jutnak eszünkbe ilyen hétköznapi dolgok. Az élet majd megy tovább, biztos vagyok benne - mindig így van. De ebben a pillanatban olyanok vagyunk, mint két zombi, akik alig tudnak megmozdulni. -Na én megyek, szia - motyogom, és már fordulok is az ajtó felé. -Várj! - szól utánam Dervish. - Nem szeretnék most egyedül lenni. Maradj itt, kérlek! Fáradtan bólintok, aztán huzigálni kezdem varázshacukám leveleit. Cafatokban lóg rólam, könnyű lesz leszedni. De pár levél leszedegetése után elunom a dolgot, és úgy, ahogy vagyok, lehuppanok Dervish mellé az ágyra. Átkarolom, ő is engem. Erősen öleljük egymást. Amikor ideköltöztem hozzá, sokszor ölelt meg így, főleg olyankor, amikor valamelyik brutális rémálmomból ébredtem. Most azonban a rémség nem álom, hanem valóság, és az ölelés nem sok vigaszt nyújt. - Meg kellett tenned - suttogja Dervish. Újból elerednek a könnyeim. -Az öcsém volt - nyögöm panaszosan. - Mit szólt volna ehhez apa? Ugyanazt mondta volna, amit én - szólal meg Dervish rekedten. - Megtetted, amit tenned kellett. Nekem kellett volna magamra vállalnom. Engem jelöltek ki, hogy vigyázzak rá, ahogy rád is. Enyém volt a felelősség. De nem volt hozzá elég erőm. Kudarcot vallottam. Ha te nem vagy olyan erős és bátor, mind meghaltunk volna, és Bill-E iszonyatos kínokat állna ki. Jól döntöttél. Légy büszke, ne szomorkodj!

- Büszke! - kiáltok fel, és keserűen nevetek. - Na persze. Dervish felsóhajt. -Talán tényleg nem ez a jó szó. Azt kellene érezned, hogy... Nem is tudom... talán nincs is erre jó kifejezés. De helyesen döntöttél, az biztos. És ez elég is. Erre kell gondolnod, és így kell tovább élned. Mert ha hagyod, hogy ez az egész tönkretegye az életedet, ha hagyod, hogy az őrület úrrá legyen rajtad... akkor nem egy unokaöcsémet veszítem el, hanem kettőt. -Pedig nagyon csábító - motyogom. - Ki akarok szállni, Dervish. Tudni akarom, milyen elveszíteni az eszemet, őrültnek lenni. Biztosan könnyebb lenne, mint most. Ennél bármi csak könnyebb lehet. Dervish egy percig hallgat, majd azt mondja: -Állapodjunk meg valamiben. Ha leküzdöd ezt a csábítást... ha megőrzöd az ép eszedet, bármilyen fájdalmas... akkor én is. -Szóval ugyanezt érzed? - kérdezem. Meglep, hogy csak így beismeri. Bólint. Egész testében reszket, ebből tudom: ez az igazság. -Ahogy mondtad, ennél bármi csak könnyebb lehet. Viszont itt vagyunk egymásnak. Ha te küzdesz, én is küzdeni fogok. Ha nem veszíted el az eszedet, akkor én sem az enyémet. Rendben? Még erősebben ölelem magamhoz. Úgy érzem, még soha nem szerettem ennyire. - Rendben. Dervish a mennyezet felé pislog. -Tudom, őrültségnek hangzik - mondja -, de Juni miatt is szomorú vagyok. Tudom, gonosz lélek volt, és most gyűlölöm azért, amit tett, de nagyon sokáig szerettem. Tényleg úgy gondoltam, hogy életünk végéig együtt maradunk. De meg kellett halnia, és örülök, hogy én végeztem vele, csak hát... -Megértelek. Nekem is hiányzik. Meglepett, hogy Vész herceg magával vitte a holttestét. Gondolom, el akarja hamvasztani, vagy eltemeti. - Vagy megeszi, az sokkal valószínűbb! - horkan fel Dervish. Halkan, fájdalmasan felnevetünk - ez lehet az első lépés afelé, amit egy napon talán majd hétköznapi életnek tekintünk. Aztán még mindig egymást átölelve lehunyjuk a szemünket, így hallgatjuk a ház és a külvilág neszeit. Majd lassan rémes látomásokkal tarkított, mégis régóta várt álomba merülünk.

Amikor fölébredek, már sötét van. Dervish halkan hortyog mellettem. Pár percig mozdulatlanul fekszem, élvezem a közelségét. Bill-E-re meg Loch-ra gondolok, elveszített testvéremre és barátomra. Próbálom visszatartani a könnyeimet, és nagy nehezen sikerül is. Óvatosan lecsusszanok az ágyról, lassan, nehogy felriasszam Dervisht. A levélöltönyöm teljesen széthullott. Lesöpröm magamról az utolsó pár széttöredezett darabkát, aztán átmegyek a szobámba, lezuhanyozom, és rendes ruhát húzok. Öltözködés közben újra felidézem a történteket: azt az éjszakát, amikor majdnem átváltoztam vérfarkassá, a menekülést, az összecsapást a repülőgépen, Beranabus megjelenését, a démonok elleni harcot, utazásunkat vissza az időben - és Bill-E halálát. Csak nekem tűnik ez soknak, vagy tényleg túlzás, hogy egy kamasznak ennyi mindennel kelljen megbirkóznia? A legtöbb barátomnak soha nem volt nagyobb gondja, mint a pattanásos arcbőr meg a szájszag. Miért nem egyenlő arányban oszlik meg köztünk az őrület? Miért nem Charlie-t sújtotta a vérfarkas-átok, és miért nem Frankről derült ki, hogy varázsló?

Miért nem Leont árulta el Juni, miért nem Robbie-t vette maga mellé segédjének Beranabus? Ja, és a lányokat se felejtsük ki. Reninek is kijutott, neki meghalt a bátyja, Loch, de miért nem inkább Marynek kellett megölnie a testvérét, és miért nem inkább Shannon utazott vissza az időben? Felnevetek - szerencsére még tudok egyáltalán nevetni. Tudom, mennyire röhejes ez az egész, de azért egy csöpp igazság mégis van benne. Iszonyatos teher mindez egyetlen embernek, különösen ha az illető ilyen fiatal, ilyen tapasztalatlan, és... a fenébe is, mit szépítsük: ilyen gyáva, mint én. Egyszerűen disznóság. De hát mikor igazságos az élet? A dolgok nem ilyen egyszerűek, a fájdalom, a baj és a megpróbáltatások nem egyenlő arányban oszlanak meg azok között, akik képesek megbirkózni velük. Egyesek rákényszerülnek, hogy Atlasszá legyenek, és egymaguk tartsák meg a világ súlyát. Nem volna szabad így lennie, mégis így van. Egyetlen apró vigaszom van: nem buktam el. Botladoztam, és végig azt kívántam, bár kiszállhatnék. Mégis maradtam, tettem a dolgom. És végül győztünk. Nagyszerű lett volna, ha veszteség nélkül jutunk el idáig, és Bill-E meg Loch még most is élne és virulna. De összességében nem nagyon panaszkodhatom. Beranabus nyilván ugyanezt mondaná. És igaza is lenne. Ettől persze még nem érzem jobban magam. Pusztítóan fájdalmas érzés, hogy meg kellett ölnöm Bill-E-t. Nem hiszem, hogy ez a fájdalom valaha is enyhülne, akármennyit agyalok rajta. Mikor végeztem az öltözéssel, elindulok megkeresni Beranabust, Kernelt és Becet. Próbálok azzal foglalkozni, mire van szükségük, addig se gyötröm magam Bill-E miatt. Beranabus súlyosan megsérült az utolsó összecsapásban, nyilván ápolásra van szüksége. Kernelnek, gondolom, komoly fájdalmai lehetnek. Azt mondta, kórházba kell majd vinni. Erről gondoskodhatok. Becnek pedig... Nem igazán tudom, mit tehetnék egy olyan lányért, aki már ezerhatszáz éve meghalt, és hipp-hopp, egyszer csak itt találja magát modern korunkban. Talán először is körbevezethetném a házban. Megtaníthatnám, hogyan kell kinyitni és becsukni az ajtókat meg az ablakokat, elmagyarázhatnám, mire való a tévé, a számítógép és a CD-lejátszó. De nem... ezek ráérnek később is. Először azt kellene megmutatnom neki, hogy kell fürdővizet engedni vagy a zuhanyt használni. Aztán adni kellene neki pár ruhát, amíg el nem jut Carcery Vale-be, hogy rendesen bevásárolhasson. Megmutatnám, mi hol van a konyhában, és hogyan kell kinyitni egy konzervet, elmondanám, mi az a hűtőszekrény, meg hogy a víz a csapból folyik, már nem kútból húzzuk. Éppen lefelé trappolok a lépcsőn, amikor meghallom Becet. Illetve... nem is meghallom, hanem inkább megérzem: a galérián van. Irányt váltok. Szeretném megtudni, jól érzi-e magát. Amikor rábukkanok, a régóta halott Gradyk meg a távoli rokonok képeit nézegeti, lassan lépked egyik festménytől vagy fényképtől a másikig. Rezzenetlen tekintettel, a fejét kissé oldalra billentve nézi a portrékat. -Ezek nem rajzok - bök néhány fotóra. Hátra sem nézett, ugyanúgy megérezte a jelenlétemet, ahogy én az övét. -Ezeket fényképnek hívják. -Valamilyen varázslattal készülnek? A rajtuk lévő emberek élnek a képen? Az ő lelkük is csapdába esett, mint az enyém a barlangban? -Nem, ezek csak képmások. Géppel készülnek. -Géppel? - A gép az egy bonyolult eszköz. Bec megfordul.

-Semmit nem tudok erről az új világról. Mindvégig a barlangban voltam. A Démonvilágba be tudtam lesni, de az itteni világba nem. Nem tudom, mi változott és mi nem. -A legtöbb dolog egészen más. Sőt talán minden. Eltart majd egy darabig, mire hozzászoksz, de ne aggódj. Fogd fel úgy, mintha egy klassz kaland lenne, mintha egy új bolygót fedeznél fel. -Jó. Már nagyon izgulok. Félek, de izgulok is. - Felsóhajt, és újra a képek felé fordul. Ezek a családtagjaid? -Nem mind. - Odalépek mellé. - Azoknak a képe van itt, akiket utolért a családi átok, meg akik segíteni próbáltak nekik, és így vesztették életüket. Azt ugye tudod, hogy a családunkban sokan farkasszerű szörnnyé változtak? Igen, láttam néhányat - feleli. - Nem gondoltam volna, hogy az átok ilyen sokáig hat. De igazából mégsem lep meg. A démonvér nagyon erős. - Félénken pillant rám. - Mi ketten rokonok vagyunk. Nagyon távoliak, sok-sok nemzedék választ el minket, de azért rokonok vagyunk. -Igen, tudom. -Az a gonosz papnő, Juni Swan, vagy Nadia Moore, vagy mindegy, minek hívod, szintén közénk tartozott. Brantől tudom, hogy képes volt a jövőbe látni. Talán a démoni örökségünk volt különös hatalmának a forrása. Csak mordulok egyet. Semmi kedvem Juniról beszélni. -Az a fiú... Bill-E... ő is a rokonod volt, igaz? -Igen - motyogom. - Az öcsém. -Nagyon sajnálom, ami... - kezdene vigasztalni, de félbeszakítom: -Ne aggódj emiatt. Nem a te hibád. Bill-E örülne, hogy így alakult. Mindig nagy híve volt az újrahasznosításnak. -Az újra...? - Bec a homlokát ráncolva, értetlenül néz rám. -Majd elmagyarázom. Hol van Beranabus és Kernel? -Kint. Már... - Csak egy röpke pillantást vet rám, de ez is elég, azonnal tudom, mit csinálnak, és hogy mit várnak tőlem. -Máris? - kérdezem hűvösen. - Nem tudnak várni még egy kicsit? -Nem. - Ismét a portrék felé fordul. - Én nem megyek velük. Bran azt mondta, maradjak itt. Azt kérte, legyek Dervish mellett, így ő vigyázhat rám, én pedig őrá. Úgy gondolta, mindkettőnknek jót fog tenni a másik jelenléte. - Majd én vigyázok Dervishre! - csattanok fel mérgesen. Bec vállat von. Én csak Bran szavait ismétlem. Azt is mondta, hogy Dervish nagyon sok mindenre megtaníthat ennek az új világnak a tudnivalóiból, ő viszont még többet taníthatna neked a varázslásról. Őszerinte mindenkinek így lenne a legjobb. - Hát azt majd meglátjuk - fujtatok, aztán elviharzok. Mielőtt befordulnék a sarkon, még visszapillantok rá. - Ha esetleg úgy alakulna, hogy nem térek vissza... ha valami történik velem... tényleg vigyázol majd Dervishre, ugye? - Többször vigasztaltam már olyanokat, akik elveszítették egy családtagjukat. Ez sokszor megtörtént a falunkban. Megteszem, ami tőlem telik. Ígérem. Bólintok köszönetképpen, aztán sietve indulok lefelé, hogy megbeszéljem a helyzetet Beranabusszal, és megmondjam neki, mit gondolok.

Az öreg és Kernel a ház előtt várakozik. Mindketten tőlünk kölcsönzött ruhákba öltöztek, és most az út közepén guggolnak. A sebeiket amennyire lehetett, begyógyították, de még így is

tele vannak vágásokkal meg kék foltokkal, és persze Kernel szemét nem lehetett helyrehozni. Az ismerős monolit közöttük lebeg a levegőben. -Máris menni kell? - kérdezem Beranabust kurtán. -Vár a munka - feleli sietve. - Beszéltél Beckel? -Igen. Abban a tévhitben van, hogy én is elmegyek. Azt mondja, őt bízta meg, hogy vigyázzon Dervishre. -Bec itt marad? - kérdezi csodálkozva Kernel. Gondolkodtam rajta, hogy őt is magunkkal kellene vinnünk - feleli az öreg. - Elvégre nélküle nem próbálhatjuk ki rendesen a Kah-Gasht. Pedig már nagyon régen várom, hogy megtaláljam az ehhez szükséges elemeket. Talán őrültség itt hagyni. De ez a fegyver kissé megrémiszt. Igaz ugyan, hogy az erejének köszönhetően visszajöttünk az időben és megállítottuk a démonokat, korábban viszont odavonzotta Grubbst a barlangba, és ezzel elindította ezt az egész eseménysort. -A Kah-Gash vonzott volna oda? Nem emlékszem. -Aznap éjjel, amikor kezdtél átváltozni vérfarkassá, és úgy mentél a barlanghoz magyarázza Beranabus. - Amikor szinte teljesen kiástad a bejáratot. Nem Bec szólított oda, és akkor még Vész herceg sem tudott semmit az egészről. Csakis a Kah-Gash műve lehetett, hogy odakerültél. Azt akarta, találd meg a bejáratot. És nem tudom, mi oka lehetett erre. Talán el akarta érni az alagút megnyitását újból. -Szóval azt mondod, nem bízhatunk benne? - kérdezi mogorván Kernel. - Nem sajnáltuk sem az időt, sem a fáradságot, rengeteg áldozatot hoztunk, sok kockázatot vállaltunk, hogy megtaláljuk... és tessék, most kiderül, hogy nem merjük majd használni? -Végül mindenképpen használni fogjuk - feleli Beranabus. - Kénytelenek leszünk. Csak éppen előbb kettőtökön keresztül ki akarom ismerni, hogy amikor legközelebb fel akarjuk használni az erejét, tudatában legyek, mivel is van dolgunk. Úgy gondolom, jobb, ha nem vagytok együtt mind a hárman, amíg rá nem jövünk, hogyan tudjuk irányítani a Kah-Gasht. -Akkor miért nem engem hagy itt és viszi inkább Becet magával? - kérdezem. Beranabus felsóhajt. -Ő már rengeteget szenvedett, és ezért mélyen együtt érzek vele. Tudod, gyerekkoromban igen szeleburdi voltam, bár gondolom, ezt most nehéz elképzelni. Becnek köszönhetem, hogy új irányt vett az életem. Segített elindulnom egy új úton, és felnyitni a szemem a valóságra. Olyan sokkal vagyok az adósa, hogy soha nem tudom meghálálni neki, amit értem tett. Megérdemel egy új emberi életet. Ha tehetném, örökre itt hagynám. Ez persze nem lehetséges, de mivel éppen olyan a helyzet, hogy egyikőtöket kis ideig külön akarom tudni a másik kettőtől, örömmel adom meg neki ezt a szabadságot. Isten a tanúm rá, megérdemli. -Még sosem hallottam tőled ilyen emberséges szavakat - mormolja Kernel. Aztán a homlokát ráncolva azt mondja: - Ha gyerekkorodban ismerted, az azt jelenti, hogy ezerhatszáz éve már éltél. Azt hittem, nincs olyan ember, aki ilyen hosszú ideig élhet. -Nincs is - horkan fel Beranabus. Alvadt vért töröl le az arcáról: a vérfolt mintha sárgás lenne, nem vörös. - Láttad, ahogy átváltoztam a barlangban, igaz? - szegezi nekem a kérdést. -Hááát... valamit láttam, de nem tudom, mit - felelem óvatosan. -Időnként felszínre tör bennem. Néha kénytelen vagyok az erejére hagyatkozni, a hatalmát igénybe venni. Előhívni persze veszélyes játék. Megvan a kockázata, hogy elveszítem fölötte az uralmamat, és átveszi az irányítást. No de vannak olyan helyzetek, amikor muszáj kockáztatni. - Elfintorodik, aztán hadarva, tompa hangon folytatja: - Szóval félig

démon vagyok. Az apám démon volt. Tőle származik a varázserőm. Így élhetek ilyen régóta a Földön. -És ezt eddig titkoltad!? - suttogja Kernel. Nem vagyok éppen büszke rá - közli harapósan az öreg. - Anyámat megejtette egy démon. Almában nem gondolta volna, hogy ilyesmi megtörténhet. Szörnyű tréfája ez a sorsnak... vagy ki tudja, talán épp így védi magát a Démonvilágtól a mi univerzumunk. -És akár démon is lehettél volna? - kérdezi Kernel. - Egész idő alatt emberként éltél. Ha úgy döntesz, démon is lehetett volna belőled? -Bizony. Mindig is megvolt a lehetősége annak, hogy igazi démonná váljak. Még most is megvan. Az énem démoni fele állandóan csábít, ösztökél, hogy szenteljem magam inkább a gonoszságnak, csatlakozzam a Démonvilág lényeihez, és segítsek nekik meghódítani ezt a világot. Nap mint nap meg kell küzdenem vele. Eddig még mindig sikerült felülkerekednem. -És melyik démon az apja? - kérdezem. - Csak nem Vész herceg? -Ugyan, ne nevettesd ki magad! - horkan fel. - Apám egy kisebb hatalmú démon volt. Sok száz évvel ezelőtt felkutattam és végeztem vele, levágtam a fejét. A koponyáját egy ideig ágytálnak használtam. - Hüvelykujjával a monolit felé bök. - Most, hogy meghallgattátok családom gyászos történetet, indulhatnánk? -Én nem megyek - jelentem ki újra. - Itt maradok Dervishsel és Beckel. Beranabus vállat von. -Ahogy akarod. -Miért kell ezt így mondania? Elvégeztem a dolgomat. Megállítottam a démonokat, most már nem törhetnek át. Megöltem az öcsémet, hogy megmentsem a világot. Mit akar még tőlem!? - kiáltom. Ám az öregnek még csak a szeme sem rebben. - Én nem akarok tőled semmit... hanem ez a világ. És az itt töltött sok-sok évem fő tapasztalata az, hogy a világ mindig még többet akar. Nem érdekli, mennyi áldozatot hoztál, mennyi erőfeszítést tettél. Csak azt akarja, hogy küzdj tovább érte. Mert az ő szempontjából nem pihen sem a jó, sem a rossz. Persze kétlem, hogy maga a világ egyáltalán felfogja ezeket a fogalmakat. -Hát éntőlem a világ elmehet a jó búsba! - üvöltöm. - Végeztem! Megtettem, amit kellett, és most ki akarok szállni, ahogy Bec is kiszállt. -Nekem nem áll hatalmamban, hogy elengedjelek vagy tartóztassalak - feleli Beranabus halkan. - A lelkiismeretedre hallgatva kell döntened. És fölösleges kiabálnod velem. Csak magadra lehetsz mérges. Ha önző lennél, hidegen hagyna, mi történik a világgal, vagy ha akár csak tizedannyira gyáva lennél, amilyennek hiszed magad, akkor most visszamennél a házba, aztán eljárnál szépen iskolába, és hosszú, boldog, hétköznapi emberi életet élnél. És ehhez minden jogod meg is van. Egy lépéssel közelebb lép, és megcsóválja a fejét. -De nem ezt akarod, igaz? Képtelen lennél rá. Láttad az árnyszörnyet a barlangban, amelyik majdnem átért az alagúton... az a vezérük. -Hatalmas volt - suttogom. - Erőteljes. Nagyon gonosz. -Minden démon gonosz - mondja az öreg. - Ez valahogy más. Még nem tudom, miért, de rá fogok jönni. Mindenképpen felkutatom, még ha ezer világot kell felkeresnem, és millió démonnal kell végeznem, akkor is. Kernel el tudott volna vezetni hozzá, hihetetlenül ügyesen rátalált a gonosz szörnyekre, de azt hiszem, most már nem várhatok tőle annyit, mint régebben.

Lehet, hogy nem várhatsz tőlem annyit - morogja Kernel -, de arra még képes vagyok, hogy néhány jókorát behúzzak, ha ilyeneket mondasz, te vénember! - Aztán acsarogva teszi hozzá: Vagy inkább vén démont kellene mondanom? Beranabus felnevet. - Akár működik Kernel varázsereje, akár nem, mindenképpen megtalálom és megölöm azt a szörnyeteget, nehogy másik alagutat nyisson a két világ között. Te pedig segíteni fogsz nekem. Én is tudom, Kernel is tudja... és te is tudod. És ezért vagy mérges. Nincs választásod, mert a lelkiismereted szava diktál. Mindazok ellenére, ami történt, a gyász ellenére, a bűntudat ellenére, a félelem ellenére, jönnöd kell. Nem tudnál szembenézni önmagaddal, ha nem tartanál velünk. - Nem várhatnánk egy kicsit? - kérdezem. - Legalább néhány napot, hogy meggyászolhassam Bill-E-t, és egy kicsit Dervishsel lehessek? A Démonvilág nem vár - feleli az öreg, és halványan elmosolyodik. - Egyikünknek sem könnyű ez. Kernelnek orvoshoz kellene mennie. A Démonvilágban növeszthetünk neki új szemet, de azt csak ott tudja majd használni. Amikor visszatér a mi világunkba, a szeme kis idő múlva szétmállik. Ez iszonyú fájdalmas lesz, sőt a fájdalom minden visszatérés alkalmával erősödni fog. Többé már aligha tekinthet hazájaként erre a világra. Én is le szeretnék ülni. Beckel, elmesélni neki, mi minden történt az elmúlt másfél évezredben, elbeszélgetni a régi időkről, újra közelebbről megismerni egymást. Én szeretném kalauzolni ebben a számára rémisztő új világban. Szívesen nyugdíjba vonulnék, hogy a társaságában tölthessek néhány békés, nyugodt évet, amíg aztán fáradt vén lelkem el nem hagy. Kernel tönkrement szeme sem számít. Az én szánalmas vágyaim meg még annyit sem. Gyalogok vagyunk a világok közötti hatalmi játszmában. Oda megyünk, ahol szükség van ránk, és tesszük, amit tennünk kell. Minden egyéb csak másodlagos lehet. -Tudom - sóhajtok -, és meg is értem. De Bill-E... és Dervish... -Fogd fel úgy - szólal meg halkan Kernel -, hogy ahelyett, hogy itt gyászolnád az öcsédet, és csak várnád a világvégét, gyászolhatod a Démonvilágban is, miközben apró darabokra trancsírozhatsz egy sereg démont. - Feltápászkodik, és a fájdalomtól eltorzult arccal, kinyújtott karral odabotladozik a monolithoz. Megérinti az átjáró ablak fekete felszínét, megáll, felemeli a fejét, mintha még egyszer, utoljára - akár csak így, szem nélkül, a kötésen át - meg akarná nézni magának az eget. Aztán halkan nyögve lép egyet előre, és eltűnik. -El akarok köszönni Dervishtől - motyogom. -Ne - mondja Beranabus -, ne tedd. Attól csak még fájdalmasabb lenne az elválás. Jobb, ha most továbbállunk, amíg alszik. Nem fog örülni, de megérti majd. -Hogy fogja kimagyarázni Bill-E eltűnését a rendőrségnek, a tanároknak, mindazoknak, akik ismerték? -Majd kitalál valamilyen sztorit. Mindig is jó volt abban, hogy a tényekhez igazítsa a látszatot. - Beranabus felém nyújtja a kezét. -Na és a barlang? - kérdezem, csak az időhúzás kedvéért. - Megint le kell zárni a bejáratát, nehogy a démonok... -Erről már gondoskodtam - vágja rá az öreg. Kezdi elveszíteni a türelmét. - Újabb figyelmeztető bűbájokkal vettem körül, Dervish pedig elintézi a gödör betemetését a lehető leghamarabb. -Legutóbb nem sok hasznát vette a figyelmeztető bűbájoknak - emlékeztetem. -Úgy van, mégpedig a Kah-Gash miatt - feleli bosszúsan. - Hatalmánál fogva képes

megtörni minden bűbájt, az enyémet is, bárkiét a világon. De ha ti Kernellel mellettem vagytok, akkor nem kell többé emiatt aggódnom. Ha a démonok újból próbálkoznának a barlangnál, rögtön tudnék róla. Most pedig jössz vagy nem? És mielőtt döntesz, jusson eszedbe, hogy a Bárányok még most is keresnek. -Nemrég még tartottam tőlük, de most már nem ijesztenek meg - felelem ajakbiggyesztve. -Helyes. Mert még náluk is sokkal nagyobb erejű ellenféllel kell szembenézned. Lassan, tétovázva bólintok, aztán megfogom az ősöreg varázsló kezét. -Félek - suttogom. - Még soha életemben nem féltem így, ami nem kis dolog. -Tudom - feleli Beranabus csöndesen. - Valószínűleg mindig is félni fogsz. Ha ez vigasztal, én is félek, még ennyi évszázad után is. -És hogy küzdi le a félelmét? - kérdezem. Megvonja a vállát. -Harcolok. -Ez elég is? -Elég kell legyen. Nyomasztó kételyek közt gyötrődve a monolithoz lépünk. A varázsló és segédje, a világ megmentői, az univerzum rabszolgái. Tenyerünket a tükörsima kő felszínére simítjuk. Hirtelen áradni kezd a varázserő. A fejünket hátrahajtjuk, éppúgy, mint Kernel; még utoljára felpillantunk a csodásan ragyogó, csillagpöttyös égboltra. Dervishre gondolok, Bill-E-re meg mindarra, amit magam mögött kell hagynom. Aztán az elkövetkező összecsapásokra, a magányra és a fájdalomra. Legszívesebben futva menekülnék és elbújnék valahol. De nem tehetem. Nem, nem menekülök. Beranabus finoman megbök. Mély levegőt veszek, aztán az öreggel együtt határozottan előrelépek, hogy szembenézzek sorsommal a démonok ocsmány világában.