Darren Shan GYILKOS SZÜLETIK

Darren Shan

GYILKOS SZÜLETIK Larten Crepsley regényes története

Móra 2014

2

Tartalomjegyzék ELSŐ RÉSZ Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet MÁSODIK RÉSZ Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tízedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet HARMADIK RÉSZ Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet NEGYEDIK RÉSZ Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet

3

ELSŐ RÉSZ A pókháló valami csemege ott, ahonnan jöttél?

4

Első fejezet Azon a szürke kedd reggelen, amikor az első napsugár belopózo a szobába, Larten Crepsley felébredt és ásíto . Honnan tudha a volna, hogy aznap délig gyilkossá fog válni? Bágyadtan heverésze az ágyán, egy szalmával megtömö zsákon, és elnézte a levegőben úszó porszemeket. Öreg, sötét házuk ablakain alig sütött be a nap, kivéve ilyenkor. Hajnalban. Gyakran ébredt néhány perccel a reggeli ébresztő elő – vagyis mielő anyja körbekiabálta volna a házat. Ez volt a nap egyetlen csendes része, az egyetlen lehetősége, hogy hátradőljön és lustán vigyorogjon a világra. A szobában hat gyerek feküdt, öt közülük horkolt és forgolódo álmában. A régen terjedelmesebb család már kissé megfogyatkozo : ke en közülük fiatalon meghaltak, a legidősebb nővérüket pedig egy éve férjhez adták. Bár még csak zennégy éves volt, de Larten úgy gondolta, a szülei örömmel szabadultak meg tőle – sose dolgozo keményen, és kevés pénzt hozott haza. – Felkelni! – hangzo fel Larten mamájának érdes hangja a szomszéd szobából, ahonnan a vékony falon át néhány koppintással adott nyomatékot szavának. A gyerekek nyögve-ásítozva kikecmeregtek az ágyból. Az ágytál keresése közben egymásnak ütköztek, az idősebbek arrébb lökték a fiatalabbakat. Larten csak feküdt, és ravaszul mosolygo . Ő már elvégezte a dolgát, amíg mindenki aludt. Vur Horston egy szobában aludt a Crepsley gyerekekkel. Vur az unokatestvérük volt. A szüleit háromévesen elveszte e, apját egy balesetben, anyját pedig valamilyen betegségben. Larten anyja számon tarto a a beteges özvegyet, és mikor az kilehelte a lelkét, gyorsan lecsapo az árván maradt, aprócska fiúra – két 5

dolgos kéz mindig jól jön. Néhány évig teher lesz ugyan a szülők számára, de feltéve, hogy életben marad, fiatalon dolgozni kezdhet, és szép kis jövedelmet szerezhet a nevelőszüleinek. Larten közelebb állt Vurhoz, mint bármelyik édestestvéréhez. Amikor anyja hazahozta a csendes, komoly árvát, Larten épp a konyhában ült. A háziasszony ado Vurnak egy kis tejbe áztato kenyeret – ritka csemege –, leülte e Larten mellé, neki pedig megparancsolta, hogy vigyázzon rá és ne engedje lábatlankodni. Larten féltékenyen bámulta az idegent, főleg a kezében tarto , ritkán láto finomságot. Mintegy válaszként, Vur ártatlanul ránéze , ke étörte a kenyeret, és a nagyobbik felét Lartennek nyújtotta. Azóta legjobb barátok. – Felkelni!! – kiálto Larten anyja újra, és nagyot ütö a falra. A gyerekek kitörölték a maradék álmot a szemükből, és gyorsan magukra kapkodták ruháikat. Az anyjuk hamarosan beviharzik a szobába, és ha addig nincsenek készen, jaj nekik. – Vur – mormogta Larten, és bordán bökte. – Ébren vagyok – válaszolt, és megfordult, hogy rámosolyogjon. – Nem kell menned? – kérdezte Larten. – Majd’ kipukkadok – kuncogott Vur. – Gyerünk már! – kiálto Larten az egyik húgára, aki úgy trónolt az éjjeliedényen, mintha az övé lenne. – O az ágy, ha olyan nagyon sürgős – húzta fel az orrát a kislány. – Hát, az is egy megoldás… – mondta Larten. Megese , hogy ágyba vizeltek – az a nagyszerű a szalmában, hogy nagyon gyorsan szárad. – Nem – mondta Vur összeszorított foggal. – Várok. Larten ruhái a földön hevertek, az ágya melle . Gyorsan 6

felhúzta őket, de nem ve e le a vékony mellényt, amiben aludt. Larten anyja rendes nő volt – minden második vasárnapon mosott, az egész családra. Ilyenkor minden gyereknek az ágyában kelle várnia, csupaszon a takaró ala , míg a ruháikat vissza nem kapták. Ezután a következő két hétig váltás nélkül viselhették őket. Larten húga végze a dolgával. Mielő legkisebb öccse birtokba vehe e volna a tálat, Larten keresztülrohant a szobán, felemelte, és odaadta Vurnak – óvatosan, nehogy kilö yintse a tartalmát. – Én hősöm – nevete Vur, és míg egyik kezével célba ve e az edényt, a másikkal lustán kitörölte a csipát a szeméből. Bár Vur egyidős volt Lartennel, mégis sokkal kisebb volt nála – alacsony, vézna, szelíd fiú. Ritkán harcolt bármiért, kerülte a kihívásokat. Larten sokszor kiállt melle e, pedig Vur soha nem kért segítséget. – Mi tart ilyen sokáig? – rikácsolt Larten anyja vasvillatekintetet meresztve rájuk. – Jövünk már! – kiabáltak vissza a gyerekek. Az ajtóhoz közel állók már indultak is – az se zavarta őket, ha egy-két ruhadarabnak még híján voltak. – Vur! – kiáltott. – Csak egy pillanat… – lihegte a fiú dolga közepette. Larten anyja hunyorgo , és próbálta eldönteni, hogy megbüntesse-e vagy sem. Végül szívo egyet az orrán, és elvonult. Larten megkönnyebbülten sóhajto . Azt nem bánta, ha őt verték – elbírt ő mindenféle kemény verést – de utálta, ha Vurt bánto ák. Larten apja szinte soha nem emelt kezet a törékeny árvára, de a felesége ugyanannyit pofozta, mint az összes többi porontyát. Az ő szemében mind egyenlők voltak. 7

Mikor Vur végze a dolgával, Larten odadobta neki a ruháit, és lerobogo a lépcsőn a zsúfolt konyhába, ahol a testvérei már javában dolgoztak a reggeli eltüntetésén. Ennivalóból sose volt sok, így aztán annak juto a legtöbb, aki hamarabb ért oda. Az apjuk, aki már három órája elindult dolgozni, nagylelkűen hagyo nekik néhány darab malacfület – mindig megoszto velük mindent, amit csak lehete . Az idősebb (és gyorsabb) gyerekek izgato an vete ék magukat a porcos falatokra. Mire Larten és Vur odaértek, már csak néhány zsírfolt maradt utánuk, így be kelle érniük egy kis szikkadt kenyérrel és híg kásával. Larten kitépe egy jó darab kenyeret legidősebb bátyja disznófültől zsíros uj ai közül és odadobta unokatestvérének, majd nevetve iszkolt el a lendülő ököl elől. Felkapo két kis csorba tálkát, belemeríte e őket a kásás fazékba, csurig töltö e mindke őt és visszasiete a hátsó ajtóhoz, ahol Vur várta. Ahogy átvágo a konyhán, lenyalta a tálkák oldalán lecsurgó kását, nehogy egy csöpp is kárba vesszen. Csendben e ek, úgy rágva a kenyér kemény héját, mintha hús lenne, a maradékot pedig beleázta ák a kásába. Larten előbb végze , mint Vur, és sikerült újratöltenie a tálkáját, mielő a fazék kiürült. Megette a felét, a többit pedig meghagyta Vurnak. Kint hideg volt és ese az eső, de a konyha o honos volt. Az anyjuk még nem gyújto be – csak este szoko , mikor hazaért munkából –, de az apró szoba mindig meleg volt, főleg mikor annyi test zsúfolódott benne össze. – Gyerünk! Mozgás! – kiabált az anyjuk a lépcsőn lefelé jövet. Akiket elért, derékszíj al, a távolabb állókat csak fenyegetően felemelt kezével noszoga a az ajtó felé. – Gondoljátok, hogy nincs jobb dolgom, mint nézni, ahogy falatoztok egész nap? Nyomás kifelé! A gyerekek még rágva és nyeldekelve kisorjáztak az u d v a r b a . Anyjuk magára maradva nekikezdhete , hogy 8

felmosson utánuk, mielő elindult volna a négy fogadó egyikébe, ahol takarított. Kint az udvarban két hordó állt, az egyik ivásra, a másik mosdásra való vízzel. A Crepsley gyerekek ritkán közelíte ék meg a mosdóvizet, de Vur minden reggel odament lemosni a koszt az arcáról és a nyakáról. Larten megpróbálta lebeszélni erről az eszelős szokásról – egy ilyen reggeli mosdás után a vizes fiút fél óráig rázta a hideg – de Vur csak mosolygo , bólogato , aztán másnap ugyanúgy folytatta. Larten szomjasan ivo , belemárto a arcát a vízbe és nem törődö a tarkóját verő esővel. Mikor felegyenesede , fakó narancssárga foltok maradtak utána a vízen. A haja – csakúgy, mint Vuré – lángoló narancsszínűre volt festve. A festék beleivódo a fejbőrébe, és soha nem tudta kimosni, de néha kis festékcsomók váltak le a hajáról. Nézte az örvénylő festékfoltokat. Szépek voltak. Belemárto a uj át a vízbe és különféle mintákat rajzolt vele. Majdnem odahívta Vurt, de a felhők rendre eltünedeztek és pár másodpercen belül úgyse maradna semmi, amit unokatestvére megcsodálhatna. – El onnan – mordult rá egyik bátyja, és félrelökte. Larten szitkozódva felkiálto és felé rúgo , de csak a hordót találta el. A bátyja újra meglökte. A fiatalabbik fiú szemében harag csillant, és előrelépe , hogy megverekedjenek. De Vur időben észreve e a veszélyt, és gyorsan cselekede . Nem szere e, ha Larten verekedésbe keverede , még akkor sem, ha nyert – ahogy az gyakran megtörtént. – Ha nem indulunk most, elkésünk – figyelmeztette barátját. – Rengeteg időnk van – vonta fel a szemöldökét Larten. – Nincs – mondta Vur. – Ma hajfestés lesz. Ha nem érünk oda korán, Traz meg fog verni. 9

– De hát alig néhány napja festett! – fakadt ki Larten. – Higgy nekem! – kérte Vur. – Ma megint csinálja. Larten morgo , de elfordult a bátyjától, és odaballago Vurhoz, aki egy darab ruhával törölge e a nyakát. A hajfestéses napok sose voltak előre kijelölve. Úgy tűnt, Traz találomra választja ki az időpontokat, de Vur valahogy mindig tudta, hogy mikor lesz a legközelebbi. Sose mondta el Lartennek, hogy honnan, de tíz esetből nyolcszor igaza volt. – Kész vagy? – kérdezte Larten, mintha bizony ő le volna, aki annyira menni akar. – Kész! – mondta Vur. – Akkor indulás! – vakkanto a Larten, és a két, kamaszkort még el sem ért fiú elindult munkába.

10

Második fejezet A gyárhoz kacskaringós út vezete keskeny, mocskos utcákon át. Bár még korán volt, a város pezsge az éle ől. Ezekben a sötét őszi hónapokban ügyesen ki kelle használni a rövid, szürke nappalokat. A kereskedők még pirkadat elő felállíto ák sátraikat, és már javában árulták a sok gyümölcsöt, zöldséget, húst, halat, cipőt, ruhát, kötelet, edényeket, serpenyőket és rengeteg minden mást. Larten és Vur néha ellátoga ak a nagy vasárnapi vásárba is, ahol állatok cseréltek gazdát és a sátrakban sosem láto , ismeretlen tájakról mesélő áruk sorakoztak. A két barát csak bámulta a világjáró kereskedőket és a ritkaságaikat, kalandról és felfedezésről álmodozva. Azok a vásárok tele voltak rejtéllyel és varázslattal. Ezek a kis utcai standok viszont útban voltak. Időbe telt, míg a fiúk kikerülték a tömeget, és a barátságtalan kereskedők rájuk kiabáltak, ha túl közel mentek. Állandóan a tolvajok mia aggódtak, és számukra egyik mocskos utcagyerek olyan volt, mint a másik. Voltak kereskedők, akik korbáccsal csaptak minden ütőtávolságba tévedő gyerek felé. – Ha felnövök, kereskedő akarok lenni – mondta Vur mosolyogva, mikor elhaladtak egy halárus melle , észre sem véve a halakból áradó undorító bűzt. – Aha – mondta Larten. – Vadászhatnánk elefántra, és eladhatnánk az agyarát. – Nem – borzongott meg Vur. – Félnék, hogy megennének. – Akkor én megszerzem az agyarakat, te meg eladod őket! – döntötte el Larten. Rengeteg legendát hallo ak az elefántokról, de még csak képet se lá ak róluk soha. A vad mesék alapján úgy vélték, ezek a furcsa teremtmények nagyobbak öt háznál is és fejükön húsz 11

agyar meredezik – tíz-tíz az ormányuk mindkét oldalán. A két fiú gyakran tervezge e a jövőt. Csak néhány éve virradt fel a zenkilencedik század, és a világ egy misz kus, felfedezésre váró hely volt, amely nyíló virágként bontakozo ki az utazók elő . Vur messzi városokba akart ellátogatni, piramisokat megmászni, átvitorlázni az óceánon. Larten grisre, elefántra és bálnára akart vadászni. De tudta, mennyire valószínűtlen ez; mindke en o ragadnak majd a gyárban, kamaszkoruk derekán megházasodnak, családot alapítanak, és soha az életben nem lépik át szülővárosuk határait. De álmodha ak. Bármilyen szegények is voltak, erre megvolt a joguk. Tizenöt perccel a szoko idő elő érkeztek a gyárhoz, de Traz már o állt az ajtó elő : melle e több vödörnyi festék, kezében kefe, szemében pedig gonosz csillogás. Traz a főnökük, úgyneveze munkafelügyelőjük volt. Nagyon régóta tagja volt a gyár személyzetének – már akkor is, amikor Larten apja kisfiúként dolgozo o . Kegyetlenül hajszolta a munkásokat, de kiváló eredményeket ért el és alacsonyan tartotta a költségeket, ezért a tulajdonosok elnézték brutalitását. Traz éles pillantást vete a lehajto fejjel, remegő térddel érkező fiúkra. Számára a festés örömeihez hozzátartozo a gyerekek meglepése. Imádta, mikor időben érkeztek, és mégis egy hosszú sor végén találták magukat… Mire sorra kerültek, már hivatalosan is későn érkezőnek számítottak, és Traz okkal ütlegelhette őket. Traz kifejeze en utálta ezt a Horston-fiút. A vézna kis kölyök túl okos volt. Ügyesen álcázta az intelligenciáját, de ilyenkor kibújt a szög a zsákból. Csak a kifejeze en ravasz gyerekek voltak képesek átlátni Traz tervein. Ezek ke en majdnem minden festős napon korán érkeztek, és Traz biztosra ve e, hogy nem a Crepsley-gyerek a lángész. – Korán jö etek! – vakkanto 12

rájuk, mikor a fiúk megállak

előtte, mintha a korai érkezés bűncselekmény lenne. – Anyánknak ma előbb kelle indulnia, mint máskor – motyogta Larten. – Kidobott minket, úgyhogy idejöttünk. Traz vicsorgo , de úgy döntö , nem erőlte a dolgot. Már gyülekeztek a kölykök, és Traz akart túl sok időt pazarolni a festésre – őt hibáztatnák, ha csökkenne a termelés. – Hajolj előre – ragadta meg Larten nyakát durván. Lefogta a fiút, közben a kefét belemárto a egy vödörnyi narancssárga festékbe, és keményen végighúzta a szúrós sörtéket Larten fejbőrén. A festék erősen csípe , és Larten hiába zárta be szorosan a szemét, még így is belecsöppent egy kevés. Traz még kétszer megismételte ugyanezt, mielő elengedte a prüszkölő fiút. Míg Larten odébb tántorgo – vadul dörzsölte a szemét –, Traz már nyomta is Vurt a vödör fölé. Vele még kegyetlenebb volt, és ötször is végighúzta a fején a festékkel vastagon bevont, szúrós kefét. Vur nyöszörögve sírt, mikor Traz végre elengedte, de egy szót sem szólt, csak Larten után botladozott. Traz minden egyes kölyök haját befeste e a gyárban. A szín a munkájukat jelezte. A néhány szerencsés, aki szövőszéken dolgozo , kék volt, a takarítók sárgák, és így tovább. A narancssárgák a selyemgubókat forrázták. Traz szere e egy pillantással megállapítani, kinek hol a helye. Így, ha egy narancssárga kobakot láto a szövőszékek környékén, rögtön tudta, hogy lógós kölyökkel van dolga. Larten és Vur a selyemhernyós csapatban dolgoztak, amióta először beléptek a gyárba – nyolcévesen. Azóta narancssárga volt a fejük. Larten már nem is emlékeze , hogy azelő milyen színű volt a haja. Larten apja annak idején izmos fiú lévén a nehéz rakományokat, ládákat ide-oda szállító csapatba került. A haját fehérre feste ék, és bár még Larten születése elő o hagyta a 13

gyárat, hajfürtjei megőrizték természetellenes színüket. Larten tehát beletörődö , hogy haja egy életre narancssárga marad. Senki sem tudta, miféle mérgeket kever Traz a festékbe, de ha egyszer beleszivárogtak a fejbőr pórusaiba, bizony o is maradtak. Larten azon sem csodálkozo volna, ha kiderülne, hogy még az agya is narancssárga. Mikor tehát átjuto ak Trazon, elindultak a selyemhernyók termébe, hogy megkezdjék a műszakot. Napi zenkét órát dolgoztak a gyárban he hat napon át, és még a legtöbb vasárnapon is nyolcat, ami egy szűk maréknyi szabadnapot hagyo csak évente. Keményen éltek, de lehete volna rosszabb is. Némelyik gyerek például rabszolga volt, Traz megvásárolta őket szegény vagy kapzsi szüleiktől. Ők megállás nélkül robotoltak, kivéve mikor aludtak. Egy bizonyos kort elérve szabadon engedték volna őket, de a legtöbbjük jóval ez elő meghalt. És még ha életben is maradtak, elnyerve a szabadságukat, azok az emberi roncsok már csak lopásra vagy koldulásra voltak képesek. A gyár főként szőnyegeket gyárto , de készíte ek selyemruhákat is törzsvevőiknek, akiknek több pénzük volt, mint amiről Larten és Vur valaha is álmodni mert volna. A selyem a hernyók gubójából származott. Lartenék csapata volt a felelős a gubó selyemszálainak meglazításáért. A selyemhernyók gondosan tenyészte molyok petéiből keltek ki, apróra vagdalt eperfalevéllel hizlalták őket egy meleg teremben. A teremben sokezer hernyó nyüzsgö plafonig érő fapolcokra zsúfolva. Larten járt már néhányszor a teremben; majszolásuk hangja olyan volt, mint a szemerkélő eső kopogása a házuk tetején. Mikor telee ék magukat, a hernyók begubóztak. Ez eltarto háromnégy napig. Ekkor egy még melegebb terembe vi ék őket, úgy nyolc-kilenc napig. Aztán forró kemencékben megsütö ék 14

őket, így megölve a hernyókat, de megőrizve a gubókat. I léptek be a képbe Lartenék. Amint kiszállíto ák nekik a selyemgubókat, szor rozásba kezdtek. Kupacokba váloga ák őket méret, szín és minőség alapján, majd forró vízzel teli üstbe márto ák őket, hogy szétválasszák a szálakat. Mihelyt ezzel készen le ek, továbbíto ák az anyagot a következő csapatnak, akik a gubók szétszedése után a selyemfonalat orsóra tekerték, és végezetül átadták a szövőknek. Habár Larten nem emlékeze a haja színére a gyárba érkezésekor, azt sose felejte e el, amikor először márto a a kezét a hordónyi, hajszál híján forrásban lévő vízbe. Traz mosolyogva figyelte, ahogy a fiú összeszedte minden bátorságát, és beledugta az uj ait az üstbe. Mikor Larten hozzáért a vízhez, nagyon sikoltva elránto a a kezét. A munkafelügyelő jót nevete , aztán erősen megragadta a fiú csuklóját, és kegyetlenül lenyomta a víz alá. Szadista módon vihogo , míg Larten zokogott, a húsa pedig egyre vörösebbé vált. Larten figyelmesen vizsgálta az uj ait. Megkeményedtek, foltosak voltak, és vágások csú to ák őket. A bőrkeményedések meg a foltok nem zavarták, de a sebek mia aggódo . A selyemhernyók mocskos kis lények voltak. Larten sok gyereket ismert a csapatból, akik egy elfertőződö , piszkos seb mia veszítették el uj ukat vagy kezüket. Néhányan bele is haltak a vérmérgezésbe. Az üszkösödés bűzénél semmi sem lehete rosszabb. Néha egy-egy kölyök megpróbálta elrejteni az elfertőződö sebet, és bolond módon remélte, hogy valami csoda folytán meggyógyul. De a szag mindig elárulta őket, és Traz örvendezve vágta ki a bomló húst felhevíte késével, vagy fejszével az egész elhalt végtagot is készségesen levágta. Larten rettegett az efféle fertőzésektől. Remélte, hogy ha mégis eljönne a nap, lesz elég bátorsága Traz elő kést ragadni, és saját magának izzó vassal fertőtleníteni az egészet. De tudta, hogy ez 15

nagyon nehéz lenne, és félt, hogy ő is megpróbálná elrejteni a sebet, ahogy előtte már olyan sokan megtették. – Látok valami zöldet… – mormolta Vur Larten bal keze fele . Larten szíve a torkában kezdett dobogni, előrehajolt… Aztán meglátta Vur pajkos vigyorát. – Majom! – vicsorgo unokatestvérébe.

Larten, és játékosan belebokszolt

– Teljesen rendben vannak – nevete Vur – A legfinomabb kezecskék a gyárban. De elég az időpazarlásból, munkára! Larten sóhajtva belenyúlt a vödrébe és kihalászo néhány selyemgubót, megvete e a lábát és beledugta a kezét egyenesen a fortyogó üst közepébe. Először karjába hasíto a fájdalom, de kemény bőre másodpercek ala hozzászoko a forrósághoz, és Larten egy nyikkanás nélkül dolgozott egész délelőtt.

16

Harmadik fejezet Az órák lassan, csendben teltek. A gubómerítés nem volt valami izgalmas munka, a gyerekek hamar unatkozni kezdtek. Larten szívesen beszélgete volna Vurral és a többi társával, de Traz szüntelenül portyázo mindenü a gyárban, és bár hatalmas ember volt, fenemód nesztelenül tudo mozogni. Ha beszélgetésen kapott, véresre verhetett. Azt rebesge ék, egyszer kivágta egy lány nyelvét, és a tárcájában tarto a. Jobb a békesség – néma csöndben dolgoztak, és csak akkor szólaltak meg, ha munkával kapcsolatos kérdés merült fel. A tűz egész nap ége a forró vizes üstök ala , hiszen a rabszolgák éjjel is dolgoztak, így a terem örökösen tele volt füs el. Nem telt bele sok idő, és mindannyian köhögtek, prüszköltek és kormot dörzsöltek a szemükből. Larten sose tudta száműzni a füstös ízt a szájából. Nyelve még álmában is koromtól volt nehéz. A ruhája is bűzlö , csakúgy, mint Vurnak. Némely este, ha Larten anyja gonosz kedvében volt, ordíto velük, és arra kényszeríte e őket, hogy levetkőzzenek. A ruhákat kidobta az udvarra, és a két barátnak korán ágyba kelle bújnia, hogy elrejtsék meztelen testüket csúfolódó testvéreik elől. Larten apja nem akarta őket a gyárba küldeni. Éppúgy utálta azt a helyet, mint ők, pedig ő elszökö onnan és elhelyezkede máshol. Az idősebb gyerekeknek sikerült is máshol munkát találni, de a lehetőségek erősen megcsappantak, mire Lartenre és Vurra került a sor. A selyemgyár akkoriban nyert el egy jól jövedelmező szerződést és Traz félig-meddig rendes munkabért ajánlott. A szerencsétlen párosnak nem volt más választása. Az üstök ala tartaniuk.

égő tüzet egy bizonyos hőfokon kelle

17

Amint Larten érezte, hogy a víz hőmérséklete csökken, újabb hasábokkal táplálta a tüzet. A terem hátsó részében egész halom fa állt. Szemben vele, Vur éppen végze egy újabb adag gubó forrázásával, aztán kocogva elindult a hátsó gödör felé. Traz vonakodva ismerte el a vécészünetek szükségességét, és ha elkapo valakit, hogy futás helye sétál, annak garantáltan járt egy tisztességes verés. Larten elvigyorodo . Vurnak elég gyenge volt a hólyagja, és átlagosan naponta háromszor is meglátoga a a pöcegödröt, míg Larten csak egyszer. Megpróbált kevesebbet inni, de nem segíte . Az első napokban Traz sokat verte ezért, mert azt hi e, a fiú csak a munkát akarja kerülni. Végül megérte e, hogy Vur őszintén panaszkodik, és bár még mindig gyakran kiabált vele, megengedte, hogy akkor menjen ki, amikor akar. Vur gondterhelten ügetett vissza. – Mi a baj? – suttogta Larten. – I az egyik tulaj – zihálta Vur. – Trazzel útban vannak a frissen kikelt hernyók terme felé. A hír futótűzként terjedt, hirtelen mindenki gyorsabb tempóban kezde dolgozni. Sosem jelente jót, ha a tulajdonosok meglátoga ák a gyárat. Trazt ilyenkor görcsös idegesség fogta el munkaadói társaságában. Alázatosan körbeveze e a főnököt a gyárban, hamis mosolyt ragaszto az arcára, és izzadt, mint egy disznó. De amint a látogató távozo , Traz jól meghúzta az irodájában tarto rumos üveget, aztán dühöngő viharként végigsöpört a termeken, és mindenben meglátta a hibát; ott is, ahol nem volt. Nehéz napok voltak ezek. Bármivel ki lehete hozni a sodrából. Még a szövőszékeknél dolgozó, legügyesebb – és általában a legjobban fizete – munkások is kaptak a korbácsból ilyen időkben. 18

Larten munka közben a legkülönfélébb istenekhez imádkozo , hogy tartsák távol Trazt az üstjeiktől. Bár nem volt vallásos, úgy érezte, baj esetén mindent meg kell próbálni. Vesze bömbölés ütö e meg a fülüket, mire az összes kölyök lesunyta fejét és olyan gyorsan forrázta a selyemgubókat, amennyire csak lehete . A baj o kezdődö , hogy a gubót a vízben kelle tartaniuk, amíg kellően meg nem lazultak a szálak. Ha Traz kemény gubót találna a kosarukban, annak még fájdalmasabb következménye lenne, mint a lassú tempónak. A felügyelő dühös medveként csörtete be a terembe, ellenségesen méregetve a gyerekeket, hátha valaki rápillant. De a kölykök merőn bámultak bele az üstjeikbe. Traz kicsit felvidult, mikor észreve e, hogy a legtöbbjük remeg. Ez kissé megcsapolta tombolós kedvét, de még három-négy gyereket jól el kell vernie, hogy igazán lecsillapodjon. Amint Traz elhaladt melle e, egy lány kezéből kicsúszo pár gubó és a felbukkant a víz felszínére. Traz sasként csapott le rá. – Tartsd lent azokat a mocskokat! – üvöltö e, és tarkón csapta a lányt, aki összerándult, és lenyomta a gubókat az üst legaljára, könyékig eláztatva a ruháját. – Sajnálom, uram – rebegte a lány. Traz belemarkolt a hajába – a lány új volt a csapatban, és elköve e azt a hibát, hogy nem vága a azon nyomban rövidre – és felrántotta a fejét a sajátjához. – Ha még egyszer megteszed – vicsorogta –, leharapom az orrodat. Ha bárki más szájából hangzik el ez a nevetséges fenyegetés, biztosan jót neve ek volna. De Traz pályafutása során már több orrot és jelentős számú fület is leharapo és mind tudták, hogy komolyan mondja. Egyetlen hang se hallatszott.

19

Traz elengedte a lányt. Az újoncok nem érdekelték. Tudta, hogy a fiatalok re egnek tőle, és valószínűleg minden éjjel szerepel a rémálmaikban. Túl könnyen megrémíte e őket. Neki a tapasztaltabb, dörzsöltebb kölykök kelle ek, emlékeztetni akarta az idősebbeket a hatalmára, nehogy engedékenyebbnek higgyék őt. Körbehordozta tekintetét a termen. Állt az egyik sarokban egy magas, lusta fiú. Traz elindult felé, de útközben meglá a Vur Horstont, és irányt változtato . Lassan elhaladt melle e, azt az illúziót keltve, hogy elmenekült a felügyelő dühe elől. De háromnégy lépés múlva megállt, megfordult, és odalépett a fiú mögé. Vur tudta, hogy bajban van, de tovább dolgozo . Nem adta jelét, hogy tudatában lenne Traz jelenlétének. Larten lá a, hogy Traz az unokatestvére véresre verését fontolgatja. Kissé felemelte a fejét – amivel könnyen magára vonha a Traz figyelmét –, hogy lássa, mi történik. Larten émelyge , gyűlölet kavarta fel a gyomrát, de tehetetlen volt. Egy kis ideig Traz nem te semmit, csak figyelte a gubókat merítgető Vurt. Aztán beledugta mocskos, vastag uj át a vízbe, és lent tartotta néhány másodpercig. – Langyos – mondta. Kihúzta az uj át, és szárítgatni kezdte. Vur nyelt egyet, de nem mozdult. Szerete volna néhány hasáb fát dobni a tűzre – habár a hőmérséklet tökéletes volt –, de lent kellett tartania a gubókat. Ha idő előtt kiveszi őket, még nagyobb bajban lesz, mint most. Traz mogorván összeráncolta a homlokát Vur mögö . Azt remélte, a fiú pánikba esik, elengedi a selyemgubókat, és okot ad neki a verésre. – Milyen hitvány, haszontalan alak vagy te – mondta Traz. Ahogy próbált valami sértőbbet kitalálni, eszébe juto , valaki egyszer azt mondta neki, hogy a Horston fiú árva. – Szégyenfolt 20

az anyád emlékén – tette hozzá, és elégedetten nyugtázta, hogy a fiú háta meglepetten és dühösen megfeszül. – Nem tudtad, hogy ismertem őt, igaz? – kérdezte Traz kihívóan, és körbejárta Vur üstjét. Közben ropogta a az uj ait, mintha a harcra készülne. – Nem, uram – krákogta Vur. – Nem itt dolgozott, vagy igen? – Nem. – Hát akkor mit gondolsz, honnan ismertem? Vur megrázta a fejét. Vele szemben Larten sejte e, hogy mit tervez a felügyelő, de nem tudta figyelmeztetni Vurt. Csak remélhe e, hogy Vur is átlát Traz mocskos tervein. Általában Vur jobb emberismerő volt Lartennél, de a félelem néha összezavarja az ember gondolatait. – Nos? – dorombolt Traz. – Nem tudom, uram. – Fogadók – ragyogott fel Traz. – Fogadókból ismertem. Vur felkapta a fejét és összeráncolta homlokát. Larten felnyögö – Vur ráharapo a csalira. Az egész kezde nagyon rosszul kinézni. – Elnézést, uram, de téved. Az anyám nem dolgozo fogadókban. – Ó, dehogynem – szipogott Traz. – Nem, uram – mondta Vur – Varrónő volt. – Nappal – mondta csúfondárosan a felügyelő. – Éj elente kiegészíte e a fizetését. – Ado Vurnak néhány másodpercet, hogy ezt megeméssze. – Sok fogadóban dolgozo . Magam is sokszor találkoztam vele. Vur fiatal volt, nem csókolt még lányt, de bizonyos dolgokkal már sztában volt. Lassan megérte e, mire céloz a felügyelő. 21

Elvörösödött. A legrosszabb az volt, hogy nem tudta biztosan, hazudik-e Traz. Szinte biztos volt benne, hogy csak csúfot űz belőle, de csak néhány emléke maradt a szüleiről… Ezért nem tudta teljesen figyelmen kívül hagyni az ocsmány rágalmazást. – Nem volt valami szép – folyta a Traz, élveze el figyelve a fiú elkínzott tekintetét. – De a munkáját elég jól végezte. Értve? Vur reszketni kezde , de nem a félelemtől. Eddig képes volt kordában tartani az indulatait – sokkal jobban, mint Larten te e volna –, de ilyen természetű sértegetéssel még sosem találkozott. Traz súgo valamit a fiú fülébe, mire Vur arca falfehérré vált, és a néhány selyemgubó kicsúszo a kezei közül, s most a felszínen úsztak. – Tartsd lenn azokat a szutykokat! – bömbölte Traz, és erős ütést mért Vur koponyájának bal oldalára. Vur oldalra tántorodo . A gubók most mind kicsúsztak a kezeiből, és bugyborékolva a felszínre törtek. – Idióta! – üvöltö e Traz, és cifra szitkokkal folyta a, mindegyiket egy-egy ütéssel toldva meg. Vur megpróbálta a víz alá nyomni a gubókat, de Traz gorombán ellökte az üs ől, le a földre. Ahogy leért a padlóra, Traz hasbarúgta. Vur fájdalmasan felkiáltott, és lehányta Traz bakancsát. A felügyelő dühe megduplázódo . A leghitványabb jelzőkkel ille e a fiút és az üstből kihalászo gubókat vagdoso Vur arcába. Vur rákként hátrált, ahogy megpróbálta elkerülni a lö yedt lövedékeket. Larten és a többiek leese állal figyeltek. Még sose látták Trazt ennyire dühösnek. Már senki nem dolgozo . Minden szempár a feldühödö zsarnokra és védtelen áldozatára szegeződött. Mikor az üstben nem maradt gubó, Traz a következőből kapkodta ki az utánpótlást. Azelő soha nem te kárt az értékes selyemfonál-labdacsokban, de o akkor valami elpa ant benne. 22

Nem Vur volt a hibás. Az egész már hosszú-hosszú ideje halmozódo a gyűlöle el telt felügyelőben, és Vur egyszerűen a lehető legrosszabbkor volt rossz helyen. Traz nagyokat dobbanto , ahogy a menekülő Vurt köve e és valóságos gubózáport zúdíto rá, a legkülönfélébb mocskos jelzőkkel illetve a fiút és anyját. Larten lá a, hogy barátja közel jár már az ajtóhoz, és imádkozo , nehogy elérje. Elképzelte, ahogy Traz rácsapja a fiúra az ajtót, újra meg újra, hogy darabokra zúzza törékeny kis testét. Jobb lenne, ha Vur a padlón esne össze – akkor Traz csak az ökléve, lábával és a gubókkal tudná ütni. Mintha meghallo a volna Larten imáját, Vur abbahagyta a kúszást, és megállt a közeledő felügyelő elő . De nem azért maradt o , mert feladta. Valami elpa ant benne, éppúgy, mint az elvetemült Trazban. Tudta, hogy őrültség, amire készül, de képtelen volt megállítani magát. Lehet, hogy az anyját bemocskoló sértések egyike késze e erre. Lehet, hogy elrepedt egy bordája, és a fájdalomtól elborult az agya. Vagy talán azóta készülődö ez a pillanat, hogy először belépe a gyárba, és egyszerűen az volt a végzete, hogy egy napon visszavágjon a világnak, a világnak, amely annyira visszataszítóan bánt a védtelen, elhagyott gyerekekkel. Vur felkapo ordított:

a földről egy selyemgubót, Traz felé hajíto a és

– Hagyj békén, te… Szünetet tarto , amint a gubó épp a szeme közö találta el a munkafelügyelőt, majd olyan szitokárada al fejezte be megkezde mondatát, amely bőven felért a Traz által használtakkal. Traz kővé dermedve állt. A gubó csak egy nedves, ragacsos kis foltot hagyo maga után, és már sokkal rosszabb dolgokat is 23

mondtak rá részegek, gazemberek és rosszhírű nők. De soha, egyetlen kölyök nem beszélt még így vele. És soha nem ütö ék még meg egy csoportnyi száját tátó gyerek előtt. Traz mindig is szörnyeteg volt, de abban a pillanatban átlépte a puszta brutalitás határait. Ezelő is előfordult már, hogy ájultra vert egykét gyereket. Harapo már le orrokat és füleket, és a pletyka a lány kivágo nyelvéről is igaz volt. Haltak meg gyerekek a felügyelete ala gennyedző sebektől, éhezéstől, és ő csak nevetett a szenvedésük láttán. De nyíltan, szánt szándékkal meggyilkolni saját emberét – ilyet még soha nem tett. A selyemgubó a padlón ereszte e magából a vizet, és Vur átkozódásának a visszhangjai elhaltak, Traz elveszte e az eszét. Hirtelen történt, szörnyű volt: mielő bárki felfogha a volna, kilőtt a fiú felé. Egyik hatalmas mancsával felkapta Vurt a padlóról. Vur káromkodo és puha gubó helye most az öklével ütö . De Traz már nem viccelt. Hurrikánként ránga a Vurt a legközelebbi üsthöz és útjából félresöpört egy halálra rémült lányt. Mielő Vur ltakozhato volna, Traz felfordíto a és a víz alá nyomta, vastag, szőrös és nagyon erős kezével egészen az üst fenekére szorítva a fiú fejét. Vur vadul rugdalózo . Az egyik lába eltalálta Traz állát, aki felhorkant és megcsúszo . Vur úgy tört a felszínre, mint egy selyemgubó. De Traz hamar visszanyerte az egyensúlyát és újból lenyomta a fiút a víz alá, szabad kezével pedig lefogta a lábait. A víz forróságával cseppen sem törődve tarto a Vurt és uj ait mélyen belevájta a fiú koponyájába. – Engedje el! – üvöltötte Larten, önmagát is meglepve. Traz szeme megvillant, és rávicsorgott. – Maradj ki ebből! – Hagyja abba! – kiabálta Larten. – Meg fogja ölni! 24

– Igen – röhögött Traz. – Azon vagyok. Larten nyolcéves kora óta re ege a vezetőjüktől, de azon a hideg, szürke kedden nem volt idő félelemre. Vur fuldoklo . Lartennek azonnal cselekednie kellett, ha nem akart elkésni. Elhagyta üstje biztonságát, a nevető Traz felé rohant és rávete e magát a vademberre. A padló vizes volt, remélte, hogy Traz elveszí az egyensúlyát, ha jól derékon kapja. Ha ki tudná szabadítani Vurt az üstből, elmenekülnének, mint a patkányok, és sose jönnének vissza. Az apja nem bánná, főleg ha megtudná, mi történt. Bizonyos dolgokat még a Traz-félék sem úszha ak meg. De Traz a Crepsley fiú minden mozdulatát kiszámíto a. Felkészült az ugrásra, és megvete e a lábát. Mikor Larten elrugaszkodo , ő egyszerűen elengedte Vur lábait – amelyek most már mozdulatlanul lógtak – és egy hatalmas ütést mért Larten koponyájára. Larten úgy érezte, hogy betört a feje. Néhány pillanat erejéig közel állt az ájuláshoz. Bármikor máskor kifeküdt volna egy ekkora ütéstől, de most tudta, hogy Vur élete van a kezében. Nem engedhe e meg magának, hogy most essen össze. A lelke legmélyéből merített erőt, megrázta a fejét, és feltérdelt. Traz meglepődö . Azt hi e, megölte a fiút, vagy legalábbis olyan erősen megütö e, hogy a hátralevő életét fogyatékosként élje le. Még abban a sötét gyilkolási hévben is elismerően figyelte, ahogy Larten feltápászkodik és először térdre, majd talpra áll. A lábai részegen dülöngéltek, de Traz csodálta a fiút, aki felkelt, hogy megverekedjen vele. Traz haragja egy kissé leapadt, és rámordult a fiúra. – Maradj lent, te bolond. Larten válaszként csak felnyögö és előretántorgo . Ezú al meg se próbálta megütni a hatalmas embert. Egyedül Vur lábaira koncentrált. 25

Mozdulatlanok voltak, mint egy döglö kutyáé, és Larten tudta, hogy pusztán másodpercei vannak rá, hogy kihalássza barátját – hacsak nincs máris túl késő. Traz a lépkedő fiúra sandíto . Mikor megérte e, hogy Lartent csak a fuldokló fiú érdekli, Traz lefele nézett és felszisszent. Vur Horston többé nem mozdult, és megszűnt a szájából feltörekvő kis légbuborékok áramlata is. Traz kényelmetlenül érezte magát, bár bűntudatot nem érze . Nem hi e, hogy a tulajdonosokat izgatná ez a kis baleset, ha a fülükbe jutna, de mindig volt egy kis esély, hogy megelégelik a viselkedését. Elengedte Vur lábait, ellépe az üs ől és kifacsarta a vizet a kabátuj ából. Közben keményen gondolkodott. Larten kevesebbet tudo a világról, mint Traz, így még mindig reménykede . Boldogan felnevete , mikor Traz arrébb ment, megragadta Vur lábait és kiránga a őt az üstből. Unokatestvére nehezebb volt a szoko nál, mindene átázo , és Larten még mindig szédült az ütés erejétől. De csak néhány másodpercbe telt kiszedni és lefektetni őt a földre. – Vur! – szólíto a meg gyengéden mozdulatlan barátját. Mikor nem érkeze válasz, oldalra fordíto a Vur fejét és szé eszíte e a száját, hogy utat engedjen a víznek. – Vur! – ráütö a néma fiú hátára. – Jól vagy? Hallasz engem? Meg… – Csönd legyen! – vakkanto Traz. Amikor Larten pislogva felnéze , hogy visszatartsa a feltörő könnyeket, még hidegen hozzátette: –Nem tehetsz érte semmit. A kis patkány halo . Neki már csak a koporsó van hátra.

26

Negyedik fejezet A világ vadul forogni kezde a kábult, émelygő Larten körül, miközben Traz szembenéze a többi kölyökkel. A munkafelügyelőt csak az állása megőrzése érdekelte. Egy fikarcnyit sem izgatta a meggyilkolt Horston fiú elázott teteme. – Ide hallgassatok! – bődült el Traz, metsző pillantást vetve a társaságra. – Az a büdös kis patkány megtámado ! Mindenki látta! Önvédelemből cselekedtem, és bárki, aki mást mond, pórul fog járni. Traz körbehordozta a tekintetét a teremben, kihívóan a gyerekek szemébe nézve. Mind lehorgaszto ák a fejüket, mire Traz büszkén kidülleszte e a mellét. Nem volt mitől félnie. Ezek a gyáva kukacok sose szállnának szembe vele. – Ezt az ostoba fiút fel fogom lógatni egy kampóra a hátsó udvarban! – kiálto a Traz jó hangosan.– Nézzétek meg jól, véssétek az agyatokba mielő hazamentek! Ez történik minden kötöznivaló bolonddal, aki megtámadja a vezetőjét. Ebben a gyárban nem lesznek lázadások! Magában máris kezdte eltúlozni a fiú te eit. Azt mondja majd a tulajdonosoknak, hogy többen támadtak rá. Hogy szerveze felkelés volt, amelyet a Horston fiú vezete . Sajnálatot színlel, és azt mondja, a gyár érdekében kelle megölnie a fiút. Hadd higgyék azt, hogy többen esküdtek össze ellene. Hadd higgyék azt, hogy veszélyben forgo a profitjuk, akkor még meg is jutalmazzák Trazt az önfeláldozó tettért. A pénz embereit mindig könnyű lecsendesíteni. Ha elegendő aranyat csúsztatsz a zsebükbe, minden te edet támogatják. Hidegen hagyja őket, ha megölsz egy árvát, egészen addig, amíg pénz üti a markukat. Lent a padlón, Larten iszonyodva bámulta Vurt. A halo 27

fiú

jobb szeme csukva volt, a bal résnyire nyitva, mintha kacsintana. Larten azt kívánta, bárcsak tényleg tréfálna. Nem bánta volna, ha barátja felül és kineveti, amiért bevette a trükköt. Sírva fakadna örömében, ha ez történne. De Vur nem színészkede . Larten már sokszor találkozo a halállal – egy nővére, gyerekek a gyárban, begyűjtésre váró hullák az utcákon. A halo ak jéghideg mozdulatlanságát nem lehete eltéveszteni. – Félre az utamból – morgo Traz megvetően, és odébb lökte Lartent. Larten nem figyelt Traz beszédére. Nem tudta, mire készül a felügyelő s most zavarodottságában azt hitte, segíteni próbál. – Felesleges – suttogta. – Nem segíthet rajta. Meghalt. Traz felhúzta a szemöldökét és felröhögött. – Segíteni? Nem hallo ad, mit mondtam? Intő példaként fogom fellógatni a hátsó udvarban! Larten leesett állal bámult a hatalmas emberre. – Menj haza apádhoz! – fújtato Traz. – Mondd meg neki, szerencséje van, hogy téged viszontláthat élve. Megölhe elek volna téged is, amiért rám támadtál. De én kegyes vagyok hozzád, és elengedlek. Larten nem mozdult. Már nem sírt; a szemeiben jéghideg tűz lángolt. – Indulj már! – nóga a Traz, és úgy kapta a vállára Vur tetemét, mint egy zsák gubót. – Ma délután o hon maradhatsz. De holnap reggel az első utad ide vezessen! És szólj apádnak, hogy vigye el innen ezt pénteken – néhány napig akarom csak föllógatni, mint egy fácánt. Miközben Traz megfordult, Larten higgadtan felve valamit a földről. Soha nem emlékeze rá, mi volt az; a padló azon részén mindenféle kacat hevert szanaszét – letört körmök, régi orsók, 28

törö kések. Annyit érze , hogy a valami hideg volt, éles, és tökéletesen belesimult apró, remegő kezébe. – Traz – szólalt meg Larten meglepő szelídséggel. Ha kiálto volna, a férfi talán megérzi a rá leselkedő veszélyt és elhajol. De így, Traz egyszerűen megállt, és olyan félmosollyal néze hátra, mintha egy régi barát szólíto a volna meg a vasárnapi vásárban. Larten előrelépe , és felemelte a kezét. A szeme fénytelen és kifejezéstelen volt, akárcsak halo barátjáé, de szája sötét vigyorba torzult. Valami gonosz, gyilkos dolog a lelke legmélyében megérezte a szabadság illatát. Larten keze immár üresen hanyatlott vissza teste mellé. Akármi is volt benne egy perccel korábban, az már mélyen Traz torkábam bújt meg. Traz elkerekedő, kidülledt szemekkel meredt Lartenre. Nem ejte e el Vurt, sőt, egyre erősebben szoríto a. A szabad kezével megpróbálta kiszedni a légcsövébe szorult tárgyat. De az erő hamar elhagyta az uj ait, nyaka pedig iszamos volt a vértől. A válla megroggyant, a karja lehanyatlo . Kinyito a a száját és beszélni próbált, de szavak helyett vér buggyant fel a torkából. Még mindig Lartenre szegeze tekinte el térdre rogyo . Megingo , aztán elterült a padlón. Elengedte Vur testét és az elgurult mellőle. A teremre telepedő csend ijesztőbb volt, mint Traz bármely eddigi üvöltése. Vur halála váratlan volt, de korántsem számíto egyedülálló tragédiának ebben a nyomorúságos gyárban. Traz meggyilkolása viszont alapjaiban renge e meg az i dolgozó gyerekek világát. Ezek után már semmi nem lehet ugyanolyan. Larten megnyalta a száját és előrehajolt. Az a gyűlöletes dolog a bensőjében ki akarta tépni a gyilkos tárgyat Traz torkából, hogy kivájja vele Traz halo szemeit. De ahogy kinyújto a a kezét, és meglá a maga elő véres, remegő uj ait, pislogo egyet és 29

megrázta a fejét. Hátralépe , azon szörnyülködve, hogy mit te , és mit akart tenni. Zavarodo an, émelyegve te néhány lépést hátrafele. Ahogy pillantása Trazről Vurra ese , te ének súlya villámcsapásként hasíto belé. Megölt egy embert. És nem akárkit, hanem Trazt, a tulajdonosok üdvöskéjét. Senki nem szerette Trazt, de elismerték kitűnő munkáját. Lartennek felelnie kell majd a felügyelő haláláért, és tudta, az elszámolásnak egyetlen módja lehet: egy gondosan megkötö hurok a nyakába . Larten meg se próbált segítséget kérni a társaitól. Nem tartoztak neki semmivel. Ha mellé állnának vagy megpróbálnák elrejteni, ők is bajba kerülnének. Vadul, az epe feltörő hullámai ellen harcolva megfordult, és kétségbeese en kereste az ajtót. Teljesen összezavarodo , és már azt sem tudta, merre találja. Amint meglá a, rohanni kezdett az életéért. Mintha csak erre a jelre várt volna, egy fiú felemelte az uj át, és Lartenre mutatva felsikoltott: – Gyilkos! Pillanatokon belül hangzavar támadt, mindenki Larten nevét kiáltozta, mutoga ak rá és üvöltö ek, mint az állatok. De nem köve ék – felesleges le volna. Azt majd mások elintézik. Hamarosan egy csapatnyi félelmetes, eltökélt hóhér fogja Lartent üldözni, azon versenyezve, melyikük kapja el előbb a hidegvérű, narancssárga hajú gyilkost.

30

Ötödik fejezet Larten céltalanul rohant. Saját szomszédságukon túl nem nagyon fedezte még fel a várost, de a gyár környékét úgy ismerte, mint a tenyerét. Utcák, sikátorok, romok és sötét zugok – ha sztán gondolkodo volna, nyomtalanul és gyorsan felszívódhato volna, vagy legalábbis talált volna olyan helyet, ahol meghúzhatja magát, amíg leszáll az est. De Larten pánikba ese . A legjobb barátját a szeme elő gyilkolták meg, mire ő megölt egy embert. A szíve eszevesze en dübörgött. Sokszor elvágódo a kövezeten, horzsolásokkal borítva kezétlábát. Az agyában kavargó káoszban egyetlen szta gondolat hallatszott: ROHANJ! Ha azonnal a keresésére indulnak, Lartent a gyár körül bolyongva találták volna. Teljesen elveszte e az irányérzékét, könnyű préda volt. De a Traz hullájára és a sikoltozó gyerekekre rátaláló emberek csak döbbenten fogták a fejüket. Részletes beszámolót akartak Traz halálának körülményeiről, utolsó pillanatairól. Ha valaki üldözőbe veszi, rögtön akadt volna, aki csatlakozik hozzá. De a káoszban mindenki azt hi e, hogy valaki már keresi a fiút, és csak múltak az értékes percek. Odakint Larten zsákutcába ért. Hátrafelé figyelt, az üldözőit keresve, így aztán egyenesen nekirohant a falnak. Fájdalmas kiáltással zuhant a földre. Ahogy a fejét dörzsölgetve feltápászkodott, egy kislányt vett észre, aki egy lépcsősor alján ült és őt figyelte. Nem lehetett több négy-vagy ötévesnél. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány. Larten megrázta a fejét. – Megsebesültél – mondta a kislány. 31

Larten nem érte e, miről beszél. A lány a fejére mutato ; Larten odakapo és lá a az uj ain, hogy vérzik. Most, hogy tudatában volt a sebnek, a fájdalom is utolérte. Elfintorodott. – Az anyukám meg tud gyógyítani – mondta a kislány. – Engem is meggyógyít, ha elesek. – Minden rendben – nyögte Larten. – Jól vagyok. – Olyankor ad nekem egy csésze cukros teát – folyta a a lány. – Cukorral… – ismételte dicsekedve – Kóstoltad már? – Nem – válaszolta Larten. – Pedig csudajó – suttogta a kicsi. Larten körülnéze . A pánik nagyján már túl volt. Nem tudta, miért, de már nem félt. Még mindig messze volt a normális önmagától, de már azon gondolkozo , mit csináljon és hova menjen. Gyorsan el kell tűnnie, és ez csak úgy sikerülhet, ha nem enged utat a félelemnek. – Köszönöm – mondta a kislánynak, és elindult visszafelé. – Ugyan mit? – kérdezte az. – Hogy megnyugtattál. A kislány felnevetett. – Butáskodsz. Gyere vissza játszani! De Lartennek nem volt ideje játékra. Őt abban a pillanatban egyetlenegy játék érdekelte csak: elkerülni az akasztófát. A téren jobbra fordult, és egyke őre maga mögö hagyta az utcákat, ahol felnő . Bár ezt a környéket nem nagyon ismerte, azért volt valami halvány elképzelése a városról. Kele irányban indult tovább – arra juthato leggyorsabban a külvárosba. Nem futott, csak tempósan sétált. A fejét lehorgasztotta, kerülte a szemkontaktust. Senki sem figyelt fel rá. Csak egy mocskos, véres, remegő fiú – a város tele volt velük. Eltévedt árvák. A gyárban valaki végre megkérdezte, mi történt Traz 32

gyilkosával. Mikor rájö ek, hogy a fiú büntetés nélkül elmenekült, nagy le a felháborodás. Senki sem szere e Trazt, de egy olyan lázadó kis fa yú, mint Larten Crepsley, nem ölhet meg egy keményen dolgozó munkafelügyelőt, hogy aztán szabadon elgaloppozzon. A társaság az utcára csődült, és ahogy terjedt a gyilkosság híre, úgy csatlakoztak hozzájuk egyre többen. Az élet abban a kerületben szerfele egyhangúan folyt – egy üldözés nagy eseménynek számíto . Késeket, kampókat és mindenféle egyéb éles fegyvereket markoló férfiak, nők és nédzserek csatlakoztak a gyári munkásokhoz,. Többen hoztak magukkal kötelet is. Sose volt hiány jelentkezőkben, ha akasztásról volt szó.

Mire a tömeg a keresésére indult, Larten már nem volt közvetlen veszélyben. Kiáltásaik nem érték el őt, és az emberek se ve ék még hírét a tragédiának. Üldözőinek nyoma sem volt, Larten egyenletes tempóban haladt tovább. Eszébe se juto hazamenni. Tudta, hogy o fogják először keresni, de mégsem ez volt az igazi ok. Ha hihe e volna, hogy a szülei megvédik őt, talán visszament volna. Ha hihe e volna, hogy igazságos bíróság elé állítják, talán nem menekül el. Ha le volna igazság a Földön, kegyelemért könyörögve vete e volna magát a földre. De Vur Horston nem érdekelne senkit. A gyárban gyakran haltak meg gyerekek. Amíg a tulajdonosok nyereségesek voltak, nem izga ák magukat az efféle események mia . Egy munkafelügyelő megölése viszont botrányt jelent. Példát kell mutatniuk, nehogy a többi gyerekmunkás folytassa Larten példáját. Az apja gondos, törődő ember volt, és házsártos anyja is szere e őt a maga módján. De az élet nehéz és a szegényeknek 33

gyakorla asan kell gondolkodni. Nem tudnák őt megvédeni a dühöngő tömegtől, sőt Larten gyanította, hogy meg se próbálnák. Rögtön kiadnák üldözőinek és csak átkoznák, amiért bolondul elvesztette a józan eszét. Larten sose hallo a még a szólást: „felégetni minden hidat”, de most teljesen megérte e volna. Ebben a városban többé nem volt otthona. Egyedül maradt a világban és a halál jegyét hordozta. Alkonyodo , mire Larten kiért a városból. Az egész napos szürke égbolt kezde sötétedni, ahogy leszállt az est. A levegő kegyetlenül fagyos volt, Larten vacogo rövid uj ú ingében. Éhes volt és szomjas, de leginkább a hideg aggaszto a. Ha nem akar megfagyni az úton, menedéket kell találnia. A hideg ellen felhúzo vállal gyalogolt egy darabig a főúton, majd letért egy földútra. Úgy képzelte, keres egy közeli falut és elbújik egy istállóban vagy ólban. Nem tudta, mennyit kell gyalogolnia, de úgy gondolta, néhány mérföldnél nem lehet több. Ha nem kezde volna zuhogni az eső, továbbment volna. Talán megcsúszo volna, és kificamodo , fájó bokával feküdt volna, a fagyhalálra várva. Vagy időben búvóhelyre lel, reggelire elcsen néhány tojást, aztán munka után néz. Talán jól fizető állást talál, helyrehozza az életét, megházasodik, családot alapít, majd öregkorában, 40-45 évesen szépen csendesen meghal. De Larten sorsa nem az árokba, vagy egy közeli faluba vezete . Az eső teljesen elázta a, így azonnal fedezéket kelle keresnie. Egy terebélyes fával is megelégede volna, de a felhők vihart ígértek, és hallo már emberekről, akiket fa ala villám hasíto ketté. Barlang nem volt a környéken. Tehát… Larten fohászkodva néze körbe. Az eső egy rövid szünetében imái meghallgatásra találtak, és néhány fehér követ pillanto meg. Egy temetőhöz ért. Larten azelő

egyetlenegyszer járt temetőben. Egy vasárnap, 34

amikor Vurral a város északi részében csavarogtak, ahol a hatalmas temető terpeszkede . Azt reméltek, hogy látnak majd szellemeket – korábban hallo ak már meséket a temetőben garázdálkodó Fejnélküli Lovasokról. Persze egy visszajáró lélekkel sem találkoztak – a szellemek éjjel jönnek elő –, viszont rengeteg síremléket csodálhattak meg. A város szegényeit tömegsírokba talicskázták, bármiféle tábla vagy felirat nélkül. Akiknek volt egy kis pénzük, külön sírhelyet vásárolha ak maguknak. A tehetős emberek pedig síremléket állítottak a halottaiknak. A földkupacok és a sírkövek nem segíte ek Lartenen, de néhány igazán gazdag család kriptákba temetkeze – a halál kicsiny termeibe. Ha a halo akat szárazon tartják, akkor egy éjszaka erejéig az élőt is. Larten nem tudta, vannak-e kripták ebben a kis temetőben, de reménykedve letért az ösvényről. Keresztülvágo az elázo réteken, és óvatosan közelíte a holtak (remélhetőleg) alvó birodalmához.

35

Hatodik fejezet Bár az északon talált valóságos várossal össze sem lehete hasonlítani, a temető nagyobbnak bizonyult, mint Larten gondolta, és jó néhány kripta tornyosult a keresztek és sírkövek fölé. A fiú összevissza bolyongo a sírok közt, imákat mormolva minden általa ismert istenséghez. Akármennyire is körül akart nézni szellemek, boszorkányok és démonok után kutatva, a földre szegezte a tekintetét. A ól tarto , ha meglátja őket, azok is észreveszik őt. Azt remélte, ha nem néz rájuk, ők se látják meg őt. Bolond gondolatmenet volt, de erőt ado neki a továbbjutáshoz. Az első kriptába nem tudo bejutni. Az ajtók szorosan be voltak zárva. A következő kapuján vastag lánc tekerede körbe. Minden erejét összeszedve meglökte a kaput, mire a lánc engedett egy keveset – de nem eleget. Larten mozgást vélt hallani a háta mögül. Feszülten, fejét lehajtva várta a támadást. Amikor semmi sem ugro rá a sűrűsödő sötétségből, szemével megkereste a következő kriptát és elindult felé. Ezt az ajtót majdnem kihagyta. Ugyan zsanérokon lógo és résnyire nyitva is volt, sziklából faragták, így Larten nem hi e, hogy meg tudja mozdítani. De az eső kérlelhetetlenül ömlö , a csontjai közé pedig fáradtság és hideg lopózo . Minden különösebb remény nélkül megragadta az ajtót és meghúzta. Az ajtó olyan simán nyílt ki, hogy Larten megcsúszo és elese . Egy sáros pocsolya közepébe po yant – onnan néze farkasszemet az eléje táruló sötétséggel. Talán azért nyílt ki olyan könnyedén az ajtó, mert valaki belülről megtaszíto a… De ha szellem játszott is vele, ő nem látta. – Megőrültél? – su ogta egy ijesztően Vurra emlékeztető hang a fejében. – Ne menj be oda! Az a halottak otthona! 36

De Lartennek nem volt más választása – ha i nem talál menedéket, akkor sehol. Bármennyire is rémítő egy kriptában töltö éjszaka gondolata, o bent nagyobb biztonságban lesz, mint i kint. Így hát egy utolsót fohászkodva talpra állt, megtörölte kezét a nadrágján, majd fejét lehajtva belépe a kriptába. Elsőre úgy lá a, koromsötét van odabent. De kis időre behunyta a szemét, és mikor újra kinyito a, már valamennyire láto . A tetőben üvegberakások szűrték meg a holdfényt. Larten ezt furcsállta – talán az itt nyugvók valamelyike félt a sötétben? Amíg a szeme hozzászoko a sötéthez, az ajtóból vizsgálga a a kriptát. Kétoldalt téglafalak rejte ék a koporsókat. Középen egy furcsa, díszes szökőkút állt. Szellemeknek semmi nyoma. Larten felbátorodva elindult a kripta közepébe. I hűvös volt, de mégis melegebb és jóval szárazabb, mint odakint. Hogy felmelegedjen, fel-alá dörzsölte a karjait. Később le kell majd vetnie a ruháit, hogy megszáradhassanak, de nem akarta elsietni a dolgot –félt, hogy a koporsókból feltámadó szellemek rátámadnak. És nem kifejeze en akart meztelenül rohangálni a temetőben! Larten erőtlenül felkuncogo az elképzelésen. Válaszként megkordult a gyomra, mire vágo egy kis fintort. Már régóta éhes volt, de eddig igyekeze figyelmen kívül hagyni korgó hasát. Bárcsak ebéd után érkeze volna az a gyártulajdonos! Bár a gyerekeknek sose járt valami sok ennivaló délben, az a néhány szelet kenyér és pár kanál híg leves kapóra jö volna. Traz a lehető legrosszabb időpontban ölette meg magát. Larten önkéntelenül felnevete . Tudta, hogy ölni rossz dolog, és azt kívánta, bárcsak visszamehetne, hogy visszacsináljon mindent – de igazság szerint nem sajnálta Traz halálát. Vurral nem egyszer kérték az isteneket, hogy sújtsanak le a kegyetlen felügyelőre. Nem hi e, hogy az emberek sok könnyet ejtenek majd Traz sírja felett. 37

Odaballago a szökőkúthoz, és közelebbről már lá a, hogy teljesen besző ék pókhálóval. Pókokat keresve néze végig a fonalakon – eve már rovart, ha más nem akadt – de azok vagy elrejtőztek, vagy már továbbálltak. Sóhajtozva ve e tudomásul, hogy be kell érnie a hálóval – volt más lehetősége? Néhány uj ával elszagga a a fonalakat. Ezután addig tekerge e-forga a az uj ait, amíg vastagon be nem fedte őket a pókfonál. Mikor már teljesen eltakarták a bőrét, szorosan összezárta a szemeit, és fogaival lehántotta a fonalat. Öklendezni kezde a dögletes íztől, majdnem el is hányta magát, de nyelt egyet és leerőlte e torkán az undorító, poros fonalakat. Egy levegővételnyi szünet után újabb adagot csavart az uj ai köré, a szökőkút csúcsától lefele haladva. Közben pókok, vagy akár kiszáradt legyek után kutato , de nem járt szerencsével. Ekkor, a kripta ünnepélyes, komor csendjében, míg ő pókfonalat szopogato az ujjáról, valaki magasan fölö e megszólalt. – A pókháló csemegének számít ott, ahonnét te jössz? Lartennek a torkán akadt a pókfonál, a szemei az ajtó fele falra meredtek. Az egyetlen hely, amit elfelejte ellenőrizni, amikor belépett! Valami lógo o , a téglafalon. Egy vörös bőrű szörnyeteg! Sápadt, alabástrom arcát sötét, ősz szálakkal tarkíto lobonc keretezte. A körmeit a téglák közé vájva gonosznak, vérszomjasnak tetsző vigyorral figyelte Lartent. Larten kilő az ajtó felé, bár tudta, hogy hiába. A teremtmény leugrik a falról, elzárja az egyetlen menekülési utat, rátámad és végez vele. De a lény legnagyobb meglepetésére egy tapodtat se mozdult, és egy pillana al később Larten az ajtóban állt. A szabadság ott volt, néhány lépésnyire! – Arra kérnélek, maradj még egy darabig – mormolta a lény, és 38

valami a hangjában megtorpanásra késztette Lartent. Megkockáztato egy gyors pillantást felfele, és lá a, hogy a valami lehajto a a fejét. Így már csak néhány arasz választo a el az arcukat. Larten malac módra visíto az ajtófélfának.

fel, és vak rémületében nekiment

De nem menekült fejvesztve a kriptából. A teremtmény hangja nem volt fenyegető. Csak… furcsán magányos. – Mi vagy te? – zihálta Larten. – Nem inkább, ki t sztelhetsz személyemben? – kérdeze vissza a lény. Elengedte a téglákat, kecsesen leugro a földre és felegyenesedett. Larten már lá a, hogy a szörny igazából egy férfi – legalábbis az arca és teste egy férfié. Testét vörös köpönyegbe burkolta, és a bőre – már amennyit Larten láto belőle – semmiben sem különbözött bárki más bőrétől. – Nem szörnyeteg vagy? – ráncolta gyanakvóan a homlokát Larten. – Nem nevezném magam annak – kuncogo nagyon sokat előszeretettel teszik.

fel a férfi –, bár

Larten őszinte csodálkozására a férfi kezet nyújto neki. A szíve hevesen dobogo , de faragatlan dolog le volna visszautasítani a barátságos gesztust. Saját remegő karját nyújtva kezet rázo vele. A férfi szorítása laza volt, de Larten roppant erőt érzett az ujjaiban. – A nevem Seba Nile – mondta a férfiú. – És ma éjjel ez i az otthonom. Szíves örömest megosztom veled, ha kívánod. – Köszönöm – mondta Larten megilletődve, de közben arra gondolt, biztosan álmodik. – Az én nevem Larten Crepsley.

39

– Légy üdvözölve, Larten – mondta Seba melegen, és anélkül, hogy elengedte volna a fiú kezét, visszaveze e őt a kripta árnyai közé.

40

Hetedik fejezet Seba Nile a földön ült. Arrébb söpröge e a port, és vörös köpönyege mélyéből előhúzo egy almát. Éles, de szta körmével ke észelte, és az egyik felet a fiúnak nyújto a. Larten farkasétvággyal pusz to a el a gyümölcsöt. Mikor Seba lá a, mennyire éhes újdonsült társa, felajánlo a neki a másik felet is. Larten épp csak annyi szünetet tartott, hogy megköszönje, azután Seba példáját követve keresztbe te e a lábait és eltünte e az almát, még a magokat is. – Látom, jó ideje nem e él– jegyezte meg Seba szárazon. – Adnék még, ha volna mit, de sajnos nincs. Később vadászhatsz velem, vagy hozhatok ennivalót neked, ha inkább i maradnál a száraz melegben. Larten elgondolkodva piszkálga a egy almamag két foga közé szorult maradványait. Gyanakodva Sebára sandított: – Maga mit akar? – Nem akarok semmit – válaszolta Seba. – Akkor miért segít nekem? Miért engedi, hogy i miért ad nekem enni?

maradjak,

Seba mosolygott. – Egyszerűen jó vendéglátó vagyok. –Nem hiszek magának! – fújt Larten. – Senkit ne nevezz hazugnak, amíg nem vagy biztos a vádban – jegyezte meg Seba jegesen. – Egy kriptában lakik – szögezte le Larten. – Semmi jóban nem sántikálhat, aki ilyen helyen üt tanyát. Seba felhúzta a szemöldökét. – Ugyanezt mondhatnám neked, ifjú barátom! Larten erőtlenül felnevetett. – Igen, ebben van valami. 41

– De mondd, te miért vagy i ? – kérdezte Seba. Látva, hogy Larten ajkai elvékonyodnak, hozzáte e: – Persze nem kell elmondanod, de gondterheltnek tűnsz. Jobban esik majd a pihenés, ha nyíltan beszélsz velem. Larten megrázta a fejét. – Kezdje maga. Mit csinál itt? – Gyakran húzódom ilyen helyekre – mondta Seba. – Kriptákban alszik? – kérdezte Larten. – Általában. – De miért? – Mert vámpír vagyok. Larten elgondolkodott. – Mi az, hogy vámpír? Seba meglepődött. – Nem hallo ad a meséket? Azt hi em, a világnak ezen a részén… Hallottál, netán, az élő holtakról? Az éjszaka gyermekeiről? – A szellemekre gondol? – Nem. A vámpírok… – kereste a megfelelő szavakat Seba. – Várjunk csak! – csillant fel Larten szeme. – Csak nem vérszívó, ugye nem? – De bizony! – sugárzott Seba. – Emlékszem, Vur mesélte… – Mit is? Larten csak halványan emlékeze … Hiszen Vur rengeteget mesélt neki. Valamiféle sötét teremtmények, akik vért isznak és örökké élnek. – Rengeteg mendemonda szól rólunk – kezdte Seba. – A legtöbbjük ócska pletyka. Vért iszunk, hogy életben maradjunk, de nem vagyunk gyilkosok. Sose okozunk fájdalmat annak, akiből táplálkozunk. – Egy szörnyeteg, amely nem öl? – kételkedett Larten. 42

– Nem szörnyeteg – javíto a ki Seba. – Csupán emberek, rendkívüli erővel. Vagy szánalmas gyengeséggel, a ól függ, hogy nézzük… Seba kinyújtóztatta a lábait. – Nem tudnám pontosan megmondani a korom, de ötszázon már túl vagyok. Larten elvigyorodo , azt hi e, Seba csak a bolondját járatja vele. Aztán meglátta Seba arckifejezését, és lehervadt a mosolya. – Minden vámpír emberként kezdi életét – folyta a Seba. – De amikor egy másik vámpír megvérez bennünket, letérünk az emberiség megszokott ösvényéről… Felemelte a kezeit; Larten egy-egy sebhelyet fedeze minden uj begyén.

fel

– Mesterem felhasíto a az uj begyeimet, majd a sajátjait is, és belém áramoltatta a vérét – így lettem vámpírrá. – De miért tette ezt? – kérdezte Larten. – Mert megkértem rá. Seba elmagyarázta, hogy a vámpírok az embereknél zszer lassabban öregednek, tehát évszázadokig elélhetnek. Mesélt Lartennek csodás erejükről és gyorsaságukról, valamint a becsületkódexről, ami szerint éltek. Beszélt a vámpírélet hátulütőiről, hogy az emberek félnek tőlük és üldözik őket, hogy néhány órányi napsütés megöli őket, és hogy nem lehetnek gyermekeik. Larten táto száj al hallga a. A barátaihoz hasonlóan hi a boszorkányok, szellemek, mágia és démonok világában. De ez volt az első alkalom, hogy valójában szembesült ezzel a világgal, és az jóval különbözött attól, amit ő elképzelt. Seba elmesélt néhányat a rengeteg vámpíros mítosz közül. A kereszt elüldözi, a szenteltvíz megége őket. A szívükbe karót kell 43

döfni, aztán levágni a fejüket és egy útkereszteződés közepébe temetni, nehogy fel találjanak támadni. Alakváltók: bármikor képesek denevérré vagy patkánnyá változni. – Nevetséges téveszmék – horkanto Seba. – Csak egy csapat fantáziatúltengésben szenvedő bolond primitív vádaskodása. Larten már hallo a némelyik történetet, más szörnyetegekkel a főszerepben. Megkérdezte Sebát, vajon azok is léteznek-e: boszorkányok, démonok, és a többi. – Szellemek, bizony. – mondta Seba komolyan, – És boszorkányok. Hogy a démonok és a többiek… Nos, én ötszáz év ala sem találkoztam.

eggyel

Elmesélte Lartennek, hogyan vérezte meg a mestere még gyermekorában. Beszélt az országokról, ahova ellátogato és a híres emberekről, akikkel találkozo . Larten nem nagyon ismerte fel a neveket, de ezt nem árulta el – nem akart tudatlannak látszani. Végül, amikor Seba úgy érezte, a fiú egyelőre eleget hallott a vámpírok világáról, ő kérdezett vissza. – És te? – kérdezte szelíden. – Miért vagy i , oly messze az otthonodtól és a többi embertől? Larten első gondolata az volt, hogy kitalál valami mesét – nem akarta bevallani szörnyű bűnét –, de Seba őszinte volt vele és cserébe nem akart hazudni neki. – Megöltem egy embert – mondta tompán, mint egy szellem, és elmesélte Sebának az egész szerencsétlen történetet. Sírt, míg beszélt. Most először gondolt bele, mi mindent veszíte el; nem csak legjobb barátját, de a szüleit, testvéreit, az egész eddigi életét. Mégsem engedte, hogy a könnyek eluralkodjanak rajta, akkor is tovább beszélt, amikor már nagyon fájtak a szavak. Seba lassan bólintott, mikor befejezte. 44

– Abból, amit elmondtál, úgy vélem, az a kegyetlen ember megérdemelte a halált. Bizony, jóval azelő , hogy megadtad volna neki a végső döfést. De gyilkolni mindig fáj. Helyes, hogy szenvedünk, ha ölünk. Ha nem éreznénk tőle fájdalmat, sokkal szabadabban gyilkolhatnánk, és képzeld csak el, milyen világban élnénk akkor? – Gonosz vagyok – nyögte Larten. – Ha meghalok, a pokolba kerülök, vagy valami még rosszabb helyre. – A pokolnál is rosszabb? – mosolygo komoran a vámpír. – Micsoda hely lehet! De nem hinném, hogy a lelked örök kárhozatra lenne ítélve. – De hát leszúrtam Trazt! – mondta könnyeit törölgetve Larten. – A pillanat hevében – emlékezte e Seba. – Miután meggyilkolta a te ártatlan barátodat. Ez nem egy vérszomjas vadállat műve. – Hát nem volt helytelen? – suttogta Larten. – Persze, hogy helytelen volt! – kapta fel Seba a fejét. – Elve él egy életet, ami nem a éd volt, és ez még sokáig kísérteni fog. De minden ember hibázik néha. Azok az igazán gonoszak, akik boldogan köve k az erőszak ösvényét, ha azon találják magukat. Neked van választásod. Befogadhatod a sötétséget, és szörnyeteggé válhatsz. Vagy elutasíthatod, és megpróbálhatsz jó életet élni e ől az éjszakától fogva. – Mi van, ha nem tudok? – kérdezte Larten gyászosan. – Ha élveztem Traz megölését? – Így volt? Larten megrázta a fejét, aztán sóhajto és bólinto . – Erősnek éreztem magam. Sokkal nagyobb volt nálam, és már annyi fájdalmat okozo nekem – nekünk! Egy részem meg akarta ölni. Miután ledö em, előrehajoltam… hogy kiszúrjam a szemét. 45

Kínozni akartam, pedig már halott volt! – De uralkodtál magadon? – kérdezte Seba nyomatékosan. – Igen. De nehéz volt. Seba összepréselte az ajkait. Igazából lenyűgözte őt a fiú őszintesége. – Van egy módszerünk – kezdte lassan. – Amivel próbára tesszük az embereket, mielő megvéreznénk őket. Az efféle hatalmat csak annak lehet odaajándékozni, aki elég erős és megbízható ahhoz, hogy megfelelően tudja használni. Ha gyengéket, gyávákat véreznénk meg, azok jó nagy pusz tást végeznének az emberek között. – Érezzük a gonosz ízét az emberi vérben – folyta a Seba. – Egészen édeskés az aromája. Az ember hitvány, keserű ízt várna, de a gonoszságot gyakran édes, kellemes külső rej . Persze az eredmény nem mindig helytálló, néha hibázunk. De a legtöbb esetben pontos. Téged is ellenőrizhetlek, ha akarodgondolod. Larten elbizonytalanodott. Ha az eredmény ellene szólna… – Nem foglak bántani – ígérte meg Seba. – Ha a véred nem felelne meg az én ízlésemnek, holnap továbbállok és magadra hagylak, boldogulj, ahogy tudsz. Mi vámpírok nem ítélkezünk az emberek felett, és nem is avatkozunk bele a dolgaikba. Larten nyelt egyet, majd tétován bólinto . Félt a ól, amit a vámpír esetleg kideríthet róla, de inkább meg akarta tudni az igazat magáról, mint hogy élete végéig bizonytalanságban éljen. – Ez egy kissé fájni fog – mondta Seba, és a fiú karjáért nyúlt. Az egyik éles körmével belekarcolt a bőrbe Larten könyöke ala . Larten pofát vágo . A vámpír a sebre tapaszto a a száját és belekóstolt a vérébe. Egy rémisztő pillana g Larten azt hi e, becsapták, a vámpír az utolsó cseppig kiszívja a vérét. De akkor Seba eleresztette, és megízlelgette a vért a szájában. – Nos? – kérdezte Larten, míg Seba nyelt és a szemei 46

összeszűkültek. – Érdekes évjárat – ugra a a vámpír, de Larten nem tudo semmit a borokról, úgyhogy csak pislogo . Seba megnyalta az ajkát. – Kevert véred van. Larten megborzongott. – Tehát rossz vagyok? – Nem. Nos, marad utána egy kis édes utóíz, de nem vészes. Azt mondanám, te egy erős akaratú, lobbanékony fiú vagy, aki a többségnél egy lehele el könnyebben folyamodik erőszakhoz, ha provokálják. Ezt persze, tudjuk – gondoljunk csak a mai te edre. De nem hiszem, hogy a rossz hajlamaid uralkodnak a jók fele . Óvatosan kell majd az élet ösvényét bejárnod, kordában kell tartanod az érzelmeidet, hogy uralkodhass rajtuk. Véleményem szerint igenis választhatod a jó utat. Larten megkönnyebbült, de gondterhelt maradt. A mai szörnyű kirobbanása után nem lehete biztos benne, hogy meg tudja fogadni Seba jó tanácsait, és bejárni azt a jó utat. Eszébe juto , ahogy megnyalta az ajkait, meg hogy milyen csalódást érze a sötét oldala, amikor megállíto a a Traz szemét kiszúrni készülő kezét. – Most itt hagylak – kászálódott fel Seba. – Hová mész? – rémült meg Larten. Félelem markolt a szívébe a gondolatra, hogy egyedül marad a kriptában. Nem a holtak szellemétől félt, hanem attól, hogy Seba talán sose jön vissza. – Muszáj vadásznom – mondta Seba. – Vérre? – Nem. Múlt éjjel i am. Egy vámpírnak elég hetente néhányszor inni. Sőt, sok is, de mi inkább gyakran iszunk keveset, mint ritkán sokat. Így könnyebben irányíthatók az ösztöneink. Most csak ennivalót kerítek – a legtöbb élőlényhez hasonlóan, nekünk is kell ennünk. 47

– Visszajössz? – kérdezte Larten, reményei szerint nem túl elhaló hangon. – Ma éjjel ez az o honom – mondta Seba egyenesen. – Ha nem volnék hajlandó megosztani veled, felszólítanálak, hogy távozz. Csak egy bolond túrja ki magát a saját házából. Larten mosolygo és vacogo . – Mielő egy kis tüzet gyújtani?

elmész, nem tudnál

– Nem – guggolt Seba a fiú mellé. – Alkalmanként tüzet gyújtunk, de nem szokhatunk hozzá. Egy vámpírnak el kell viselnie a kényelmetlenségeket. Ha az inasom szeretnél lenni, ebbe bele kell törődnöd. A nedves ruháidat levetheted, hogy megszáradhassanak, de ennél többet nem segíthetek. – Álljon meg a menet! – kapta fel a fejét Larten. – Ki mondta, hogy inas akarok lenni? Én nem leszek vámpír. – Igazán? – dorombolta Seba. – Akkor erre válaszolj nekem: ugyan hová máshova mennél? Ugyan ki más fogadna be egy kárhozo at, mint az átkozo ak családja? Ugyan hová rejtőzhetne a sötétség teremtménye, ha nem az éjszaka árnyai közé? – Kárhozo ? – visszhangozta Larten elgyengülve. – Azt mondtad, nem vagyok… – Csak költői kifejezésként használtam – mondta Seba. – Az emberek szemében minden gyilkos kárhozo . De a vámpírok már rég megtanulták, hogy a kárhozat mélyén is lakozhat nemesség. Seba kecsesen felállt, és szemügyre vette őt a magasból. – Nem foglak kényszeríteni. Ez nem úgy megy. A döntést mindenkinek szabad akaratból kell meghozni, és tudnod kell, hogy nem minden csatlakozni vágyó kérése talál meghallgatásra. Ha úgy döntesz, hogy kipróbálod a vámpíréletet, sok év el fog telni még, amíg megvérezhetünk. Először emberként fogsz szolgálni. Inasként velem utazol, vadászol nekem, nappal vigyázol 48

rám, éjjel tanulsz tőlem. Csak akkor veszünk bárkit is szárnyaink alá, ha mindkét fél teljesen biztos benne, hogy ez az, amit az inas az élettől akar. – Első döntésedet még az éjjel meg kell hoznod – folyta a Seba. – Ha többet szeretnél megtudni rólunk, maradj. Ha pedig úgy érzed, a te sorsod másfelé vezet, menj tovább. Néhány óráig távol leszek. Ha itt leszel, mikor visszatérek, ám legyen. Megfordult, indult volna, de még egyszer megállt. – Nem kell egyedül lenned. A világ nem kényszerí magányt.

ránk a

Ezt mi magunk választjuk, vagy el is utasíthatjuk. És ezzel az ősöreg vámpír elsuhant az éjszakába. Larten sokáig nézte az ajtót, miután Seba eltávozo , és azon gondolkodo , amit az imént megtudo . Ez a nap az örökkévalóságig nyúlt, mint egy végtelen rétestészta – lassan már ahhoz is fáradt volt, hogy koncentráljon. Kényszeríte e magát, hogy tisztán gondolkodjon. Tudta, hogy sorsdöntő pillanatok ezek. Ha rosszul dönt, megbánja, valószínűleg nagyon hamar. Seba azt mondta, évei lennének a választásra. Nem vérezik meg őt, csak ha már teljesen biztosak benne, hogy ez a sorsa. De Larten érezte a szíve mélyén, hogy a döntés igazából ma éjszaka szüle k. Ha most hátat fordít az emberiségnek, örökre megpecsételi a sorsát. Míg jövőjét mérlegelte, ámula al gondolt rá, mennyi mindent láthatna és tanulhatna egy vámpír inasaként, és félve gondolt arra, mi mindent hagyna maga mögö . De először is a többi lehetőségét ve e számba. Ha elutasítaná a vámpírt, hova mehetne? Miből élne? Ahogy belegondolt, rájö , hogy ez nem is fontos. Az egész arról szólt: rálép, vagy rá se teszi a lábát erre az izgalmas, 49

veszélyes, kanyargós ösvényre. Vajon ez a sorsa? Ha nem, akkor i kell hagynia ezt a kriptát rögtön. Jobb rá se lépni a rossz ösvényre, mint elindulni rajta, remélve, hogy majd jön valami jobb. Larten birkózo még egy kicsit a kérdéssel, de végül eldöntö e, hogy a szívére bízza a választást. Amikor már biztos volt a válaszban, lehámozta magáról a ruháit, hadd száradjanak, és csak üldögélt a sötétben. A fogai összekoccantak, vadul reszkete , de aztán eszébe juto , hogy egy vámpír inasához nem méltó az ilyen viselkedés. Kihúzta hát magát, leküzdö e a reszketést és a vacogást, és csak ült, nyugodtan és szilárdan, türelmesen várva hogy mestere, Seba hazatérjen.

50

MÁSODIK RÉSZ Hölgyeim és uraim – most figyeljenek!

51

Nyolcadik fejezet A vadmacska megérezte a veszélyt, gyanakodva körbekémlelt és fújt. Mikor nem érkeze válasz, lehajto a a fejét és lakmározni kezde az imént elejte patkányból. A vadmacska magányos vadász. A közönséges macskától eltérően fajtájának semmi köze az emberekhez, jobb szeret a nyílt vidéken vadászni, mint a városok vagy falvak hulladékából megszerezni betevő falatját. Míg az állat lakomázo , egy árny osont felé. A ragadozó nesztelenül suhant egyre közelebb. A vadmacska újra megérezte a veszélyt és megpördült. De túl későn reagált! Az árny villámgyorsan lecsapo rá, és nyakánál megragadva megtekerte a fejét. Amíg szegény pára nyivákolt és rángatózo , támadója a földre szoríto a és két kezével a vadállat szájába nyúlt. A macska igyekeze megharapni az uj ait, de reménytelen helyzetben volt. Néhány másodpercig bírta, majd az állkapcsát ke északíto ák és vége lett. Larten Crepsley áldozata melle térdelt, kezét sztára törölte a fűben. Elégede en végigmérte a vadmacskát. A vámpírok nem ihatnak macskák véréből, de kivéreztetve és jól átsülve a tetemből kiváló vacsora lesz. Larten talán megkínlódik majd a vastag, kemény hússal, de Seba éles fogai könnyen átharapják. A néhai patkányt odébbrúgva Larten a vállára lendíte e a zsákmányt. Nehéz volt, de megtorpanás nélkül, fütyörészve sétált, míg vissza nem ért a régi várromhoz, ahol a mestere aludt. Csaknem öt év telt el, amióta Larten észreve e Sebát a kripta falán. Larten megnő , és bár nem sokat vállasodo , kopo barna inge ala erős izomzat rejtőzö . A legtöbb korabeli fiatal jól 52

megkínlódo volna a macskával, de Larten nehezebbet – mindig szó nélkül.

cipelt

már

Felhős, de szép este volt. Nemsokára bealkonyodik és Seba egy órán belül felébred. A korosodó vámpír szerete későn kelni. Gyakran mondoga a Lartennek: ha már ötszáz éve élsz, kevés dolog van a világon, amiért megérné korábban felkelni. Három napja ütö ek tanyát a régi várromban. Seba nem mondta el, miért pont i állnak meg, mérföldekre a legközelebbi falutól, és Larten nem is kérdezte. Megtanulta, hogy ne kérdőjelezze meg gazdája tetteit. Sebának nem volt ideje lusta kérdésekre. Elvárta, hogy Larten figyeljen, tanuljon és csak akkor válaszolt, ha a kérdés megérdemelte a választ. A felesleges kérdésekre válaszként inkább csak fültövön legyintette. Larten mosolyogva végigsiete egyikén.

a romos falmaradványok

Seba ritka pofonjai a közelébe sem értek Traz egykori kirohanásainak. A vámpír egyetlen ütéssel megszabadítha a volna Lartent a fejétől, ezért mindig óvatosan ütö . Soha nem okozo igazán fájdalmat a fiúnak, inkább csak csipkedte. Annakidején még Larten anyja is nagyobbat ütö , mint Seba Nile. Seba a valamikori kandalló üregében pihent. A sok éve ledőlt kémény téglái véde kis beugrót hoztak létre. Larten a közelben vete e meg az ágyát, odakint, hogy bárki erre tévedőt megállíthasson, mielőtt bele találna botlani az alvó vámpírba. Larten felakaszto a a vadmacska hulláját egy falból kiálló kampóra. Elvágta a torkát és amíg annak folyt ki a vére, ő tüzet rako . Gyakran e ék nyersen a húst, de a macskát muszáj volt megsütni, mert a vére megmérgezte volna Sebát. Larten élvezte az elmúlt öt évet – még azokat a hideg, nyirkos 53

éjszakákat is, amikor élő patkány gusztustalan húsába kelle beleharapnia. Egyetlenegyszer sem bánta meg, hogy Seba inasa lett. Nehéz élet volt, de csak erre vágyo . Még ember volt, és a vámpírok világából sok minden tokzatosnak tűnt elő e, de nem volt kérdés, hogy ez az ő sorsa. Seba figyelmes, jó tanító volt, ennek ellenére Larten tanítóévei nem voltak könnyűek. A vámpírinasoknak sokkal nehezebb dolguk van, mint tanítójuknak. Hiába kedveze neki mestere ember volta mia , Seba mégiscsak az éjszaka különleges gyermeke volt. Erősebb, gyorsabb, kitartóbb bármelyik embernél, és az inasának tartani kelle a tempót. Ha Seba egész éjjel menetelt, Larten sem maradhato le. Ha Seba medvével birkózott, Larten ugrania kellett, hogy segítsen. Sok inas szörnyű véget ért, mielő megvérezhe ék volna őket. Így van ez a vámpíroknál – csak a legkitartóbbakat fogadják be. Ha kudarcot vallasz, a klánnak jobb nélküled. Larten is tudta, hogy ha el találna bukni, cseppnyi együ érzésre sem számíthatna. És ő nem is keresné. Míg a nap lefele araszolt a láthatáron, Larten felhasíto a a vadmacskát, majd a húst két nyársra húzta és a tűz fölé fektette. Csakhamar ínycsiklandozó illat kezde szállni a levegőben, de Larten igyekezett figyelmen kívül hagyni. Ha Seba nyálcsorgatáson kapná a fiatalembert, valószínűleg félredobná a tetemet, és ragaszkodna ahhoz, hogy nyers húsra vadásszanak. Míg a sülő macskát őrizte, Larten egy dalt dúdolt, amit Seba taníto neki. Ősrégi dallam volt, nem a vámpírok, hanem az emberek háromszáz évvel ezelő világából. Larten szívesen tanult volna vámpírénekeket is, de Seba azt mondta, jobb azokat meghagyni a Vámpírok hegyének, és a hatalmas Termeknek. Ahogy eszébe juto a klán legendás o hona, csendes sóvárgás öntö e el a szívét. Seba nem mondo neki sokat a Hegyről, de 54

Larten eleget hallo már róla, hogy az álmai szárnyaljanak. A képzeletében már rég megelevenede egy fenséges hely, telistele nemes vámpírokkal. Nagyszerű te ekről meséltek i , pazar lakomákat rendeztek a Hercegek és a Generálisok szteletére, és a vámpíroknak sokféle lehetőségük akadt, hogy összemérhessék erejüket társaikkal. Az emberek világában kevés dolog jelent valódi kihívást egy vámpírnak, de a Hegy alagútjaiban és barlangjaiban igazán megtudhatták, milyen fából faragták őket. Larten abbahagyta a dúdolást, és továbbra is a sülő macskán tarto a a szemét. Úgy te , mintha a tűz vidám pa ogását hallgatná, de igazából a nesztelen, puha léptekre koncentrált a háta mögött. – Velünk óhajt vacsorázni ma este, uram? – kérdezte, anélkül hogy hátranézett volna. Valaki tapsolt. – Nagyon jó – jegyezte meg az idegen, és kilépe takarásából. – Micsoda fül!

az árnyak

– Emberhez képest – dünnyögte Larten, és megfordult, hogy üdvözölje a látogatójukat. A neszekből már tudta, hogy vendégük vámpír – ugyanúgy mozgo , mint Seba, amikor Larten érzékeit akarta próbára tenni. Ha a vámpírok oda akartak lopózni egy emberhez, olyan csendben tudtak mozogni, hogy lehetetlen volt észrevenni őket. De ez itt esélyt akart adni Lartennek. A vámpír olyan magas volt, mint Seba, csak vállban kicsit szélesebb. Hosszú, fehér hajával és szürke szakállával még nála is öregebbnek látszo , és hiányzo a jobb füle. A lyuk körül a hús nyers rózsaszínben játszott. – Neved? – kérdezte a megmelengetni a kezét.

vámpír. Odament

55

a

tűzhöz

– Larten Crepsley. Seba Nile inasa vagyok. – Hát persze – mondta. – Erre magam is rájö em. Az én nevem Paris Skyle. Nem beszélt rólam Seba? – Nem, uram. – Jó. Nem szeretem, ha a hátam mögö kitárgyalnak – kacsinto a vámpír, és kíváncsian szemügyre ve e Larten arcát. – Hosszú ideje vagy már Seba mellett? – Csaknem öt éve – felelte Larten. – Akkor hosszú még az út a vámpírságig? – Seba nem mondta, de azt hiszem, igen. Paris szaglászni kezde a macska irányába. – Hogy megválaszoljam az első kérdésed, igen, örömmel elfogadom a vacsorameghívást. De a jövőben légy óvatosabb, ne hívj meg minden erre tévedő vándort vacsorázni. Ne osztozz bárkivel a kenyéren, főleg, ha nem tudod, jó szándékkal jön-e. – Tudtam, hogy maga barát – magyarázkodo Larten. – Seba várta magát. Nekem ugyan nem szólt róla, de azért ki tudtam találni. – Lehet, hogy ellenségre várt – dörmögte Paris. Larten megrázta a fejét. – Amikor az ellenségre vársz, nem mosolyogsz! – Egyes vámpíroknak szokása – ellenkeze Paris, de nem vitatkozhato tovább, mert megjelent az ásítozó Seba Nile. Paris felkiálto örömében, amikor megpillanto a Sebát előbújni a „hálószobájából”. A két vámpír vesze ül vigyorogva szoronga a egymás kezét. Larten nagyon izgato volt – ez volt az első alkalom, hogy vámpírral találkozo , amióta Seba inasa le – de igyekeze uralkodni az érzelmein. Ha ő is úgy vigyorogna, ahogy a két vén vámpír, Seba úgy nyakon vágná, mint annak a rendje. Így hát, 56

reményei szerint közömbös arccal a tűz melle maradt, és úgy vizsla a a sercegő vadmacskát, mintha az égvilágon semmi más nem érdekelné.

57

Kilencedik fejezet Seba és Paris sokáig ügyet sem vete Lartenra, de ő nem bánta. Jól lá a, hogy ezek ke en réges-régi barátok, és rengeteg mondanivalójuk van egymásnak. Felszolgálta a vacsorát és bort töltö nekik egy kulacsból, amit a legutóbbi városban vásárolt, majd leült és csak hallga a, ahogy híreket cserélnek és más vámpírokról beszélnek. – A fülemet a legutóbbi Gyűlésen veszte em el – mesélte Paris. – Csodáltam, hogy nem talállak ott. – Eltörtem a lábam útközben – grimaszolt Seba, kissé vörös arccal. – Egy barlangban kelle lábadoznom öt hónapig. Denevéreken, és néha hegyi kecskén éltem. Kecskevér! Azt hi em, ütö az órám, de aztán felgyógyultam, és tavasszal kisántikáltam a barlangból. Paris jót nevetett: – Láttam is; mintha bicegnél egy kicsit! – Mesélj csak a füledről – furcsán festesz nélküle! Paris megvonta a vállát: – Birkóztam. Az ellenfelem körmei beleakadtak a hallókámba, és ahelye , hogy az időt pazarolva kiszabadíto a volna őket, egyszerűen csak elrántotta a kezét. – Fáj? – kérdezte Seba. – Meghiszem azt. Válaszképpen bele is martam az arcába. Később aztán egy korsó sör felett békét kötöttünk. Larten tudo egy keveset a Gyűlésekről. Tizenkét évente tarto ák a Vámpírok Hegyében, és a világ minden sarkából érkeztek oda vámpírok. Törvényeket hoztak és versenyeket tarto ak i , miközben barátságok születtek és megújultak. 58

Larten elképedve tudta meg, hogy Paris Skyle egyike a hat Vámpír Hercegnek. A vámpírok három osztályra oszlo ak – ezernyi hétköznapi vérszívó, száz és száz tábornok, és mind e fele , a Hercegek. A kezükben tökéletes hatalom. A szavuk törvény. Larten képzeletében a Hercegek pompás öltözékben elevenedtek meg, mint a királyok a régi mesékben. Azt hi e, szolgák és őrök hadával körülvéve utaztak. De egy pár ráncon kívül Paris nagyon hasonlíto Sebára. Elnyű ruháit az út pora fedte. Cipőt nem hordott, és nem volt nála se korona, se jogar. És ha csak a kísérete nem rejtőzött a közelben, egyedül utazott. Paris elhajíto egy csontot, és biccente Lartennek, hogy szolgáljon fel még egy kis húst. No, hercegi étvágya, az volt – éppen a harmadik fogásnál tartott. – Mi baja a hajadnak? – kérdezte Paris, míg Larten egy nagy szelet húst ado neki. A fiú haja fakult ugyan egy keveset az évek során, de a színe még mindig ugyanaz a természetellenes narancssárga volt. – Festék – felelte Larten feszélyezetten. – Narancsra fested a hajad? – nevette el magát Paris. – Az a festék évekkel ezelő Seba. – Nem tehet róla.

ivódo

bele a bőrébe – mondta

– Az istenek nevében, egyáltalán minek festetted be? – Nem volt választásom – mondta Larten csendesen. – Egy gyárban dolgoztam. A vezetőnk így jelölt meg minket. Ez volt az… egyenruhánk. Paris figyelmesen nézte a fiút, amíg egy nagyobb húson rágódo . – Jó ideje nem fogadtál már magad mellé inast – pillantott Sebára. – Kockázatos vállalkozás ez manapság – sóhajto Seba. – Én jobb szere em, mikor elvihe em egy csecsemőt a bölcsőjéből 59

úgy, hogy az nem is érdekelt senkit. De a Hercegek ezt már nem engedik. Ma már csak azt szabad elvinnünk, aki nem fog hiányozni az embereknek. És az Istenek legyenek veled, ha megvéreznél egyet, mielőtt eljönne az ideje. – Változnak az idők – jegyezte meg Paris. – Szerintem jó irányba. Jó, hogy az emberek többet törődnek a porontyaikkal, s hogy nem válogathatunk már oly szabadon, mint régen. – Lehet – mondta Seba kelletlenül. – Az efféle veszélyes manőverek nem nekem valók. Az évszázadok ala nem egy nagyszerű vámpírt taníto am ki és véreztem meg. Már többet tettem a klánunk érdekében, mint amennyi elő volt írva. Paris meglenge e a kezét Larten irányába. – S most mégis i vagy, egy új tanítvánnyal. Seba elmosolyodott. – Crepsley mester különleges eset volt. Ha egy fiút éjnek idején egy sötét kriptában pókhálón lakmározva találsz… nos, ez már önmagában bizonyos határvonalat húz a gyermek és az emberi világ közé. Ha nem én, hát egy másik vámpír biztosan befogadta volna közénk. – Érdekesnek hangzik a történet – dünnyögte Paris. – Egy éjjel majd el kell mesélned nekem, Larten. Cserébe én is elmesélek ezt-azt, ha érdekel. Seba jót nevetett: – A legény még nem sokat tud rólad, Paris, de eljön majd a nap, amikor felfedezi, micsoda aranybányája vagy te a legendáknak, s majd akkor emlékeztet eme elhamarkodo ígéretedre! Talán megéled, hogy megbánhasd szavaidat. – Badarság – horkanto Paris. – Soha nem fáradok bele nagyszerű hőstetteim elmesélésébe. A beszélgetés folytatódo , s Lartenről újra elterelődö a szó. De ő örült, hogy bevonták a társalgásba, még ha csak ilyen rövid időre is.

60

Mennyire várta már, hogy vele is egyenrangúként társalogjanak az olyan öreg és bölcs vámpírok, mint ez a kettő! Paris most a frissen szerze dzsungelbéli kalandjairól kezde mesélni Sebának. Úgy tűnt, minden Larten által ismert országban járt már – meg még rengeteg másikban. Larten teljesen el volt varázsolva, de elnézést kért és elindult, hogy további eleség után nézzen, amit majd később felszolgálhat a vámpíroknak. Előbb a kötelességek. Larten sokszor vadászo egyedül. Az első pár évben ügyetlenkede , de Seba jól kitaníto a, és most már a legtöbbször a saját feje után mehete . Szere e Sebával űzni a vadat, de jobban vonzo a őt az egyszemélyes vadászat magánya. Gyerekként sose félt a sötétben, de tarto tőle. Mostanra teljesen kibékült vele, sőt egyre jobban megszere e. Naplemente után az emberek nyugovóra tértek, és a világ az éjszaka teremtményeinek a kezei, illetve karmai közé került. Larten boldogan csavargo , teleszívta tüdejét az erdő éle el terhes illatával, hallga a az apró élőlények neszezését az avarban, a baglyok huhogását, a denevérek visongását. Habár az érzékei messze nem voltak olyan élesek és kifinomultak, mint Sebának, jobban megtanult látni, hallani és szagolni, mint a legtöbb ember valaha is fog. A szeme elő bontakozo ki egy új világ, lá a a természet végtelen körforgását: állatok születnek, megesznek más állatokat, harcolnak és meghalnak. Ezernyi dráma játszódo egyszerre mindenhol: a bokrokban, a fák lombjában, az avarban. Larten csak néhányat tudo követni – láto egy baglyot, amint lecsapo egy párzó egérpárra. Egy rókát, aki a patakból ivo és közben úgy mustrálta a vizet, mintha saját tükörképét csodálta volna. De ez a néhány elkapo pillanat olyan őszinte mosolyt varázsolt az arcára, amilyet az emberek meséi sohasem tudtak. Az árnyékba húzódva figyelte, ahogy egy döcögős úton emberek haladnak el melle e, három-négy lábnyira onnan, ahol 61

ő állt. Elégede séggel töltö e el, hogy tudtuk nélkül követhe őket. Akár szerezhetne is tőlük gyümölcsöt, húst és bort. De a vámpírok természetüknél fogva nem hajlo ak a tolvajlásra, hacsak a szükség úgy nem diktálta. Jobb szerették a vadászatot. Az erdőben újra részese le a vadászó-gyilkoló láznak. Egy patakból puszta kézzel fogo ki két halat. A vámpírok nem tűrték jól a halak vérét, de megfelelően elkészítve és jól átsütve a húsuk ehetővé vált, mint a vadmacskáé. Az egyik halat Larten elrakta, a másikat pedig kibelezte és csaliként a parton hagyta. A ragadozók türelmével lapult a közelben. Egy patkány jelent meg és kóstolgatni kezdte a belsőségeket, de Larten mostanában már több rágcsálót volt kénytelen enni, mint amennyit szeretett volna. Végre megjelent egy hermelin. Rávete e magát a halra és mohón falni kezde . Larten hagyta egy percig, aztán lecsapo rá és rövid úton elintézte. Megmosta a kezét a patakban és közben majdnem elkapo egy újabb jó nagy halat, de az kicsúszo az uj ai közül és a mélyben kerese menedéket. Larten gondolatban szerencsét kívánt neki, ahogy Seba taníto a – mindig szteld azokat, akik elszabadulnak –, aztán zsákmányával együ visszatért a várromhoz. Éppen egy vita kellős közepén találta Parist és Sebát. Paris hadonászva kiabált, fiatalabb vámpírtársa ajkán pedig fanyar félmosoly ült. – Életre szóló meg szteltetés! – fortyant fel Paris. – Vámpírok ezrei álmodoznak erről. – A legtöbb álmodni se mer róla – vágta rá Seba. – Érvényre ju athatnád a nézeteidet! – mondta Paris. – Ha kifogásolod, ahogyan azokkal bánunk, akik gyerekekből csinálnak vámpírt, hát segíthetnél nekünk újraírni a törvényeinket! – De nem szeretném – ellenkeze 62

Seba. – Régimódi vagyok.

Nem értek egyet bizonyos változásokkal, amelyek az elmúlt néhány évszázadban léptek érvénybe, de elismerem a változás szükségét. Én nem fogok lázadni. – Szükségem van rád! – győzködte Paris. – Évszázadunkban sok új Herceg jön majd. Pillanatnyilag én vagyok a második legfiatalabb, de hatszáz évemmel nem sokáig leszek az. A gondolat, hogy egy csapat fiatal, makacs és önfejű Herceggel üldögéljek együtt… a hideg kiráz tőle! Szükségem van egy szövetségesre, aki úgy látja a dolgokat, mint én, de megtalálja a hangot az újoncokkal is. Te vagy a legjobb mindkét világban, Seba, a régiben és az újban egyaránt. – Te hízelegsz nekem – dünnyögte Seba. – Jól esik, hogy ily jó véleménnyel vagy rólam, mégis… – elhallgato , ahogy észreve e a figyelő Lartent. – Paris épp egy nagyszerű ajánlatot te nekem, Larten. Felajánlo a… hogy hozzásegít ahhoz, hogy Herceg váljék belőlem. – Vámpír Herceg! – ese le Larten álla. Nem sokat tudo Seba múltjáról. Úgy sejte e, hogy mestere tábornok, de nem tudha a biztosan. De még ha így is volna, sose gondolta, hogy túlságosan jelentős alak lehetne, hisz alig volt kapcsolata a klán többi tagjával. – Legalább a fiú értékeli az ötletet – jegyezte meg Paris savanyúan. – Az i ú bolondokat mindig vonzza a hatalom szaga – vágo vissza Seba elutasítóan. Larten grimaszolt, és majdnem visszaszólt mesterének, de időben elharapta a nyelvét, nehogy a vendég elő vágják nyakon. – Hogyan lesz valakiből Herceg? – kérdezte inkább Paristől. Seba elhúzta a száját – szere e volna, ha Larten hallgatja még 63

egy kicsit a beszélgetést, mielő boldogan válaszolt.

kérdezni kezd – , de Paris Skyle

– Valamelyik uralmon lévő Herceg kinevez egy tábornokot – fogo bele Paris. – Ha a társai is beleegyeznek – egyetlenegy ellenezhe , de nem több – akkor jön a szavazás. Ez eltarthat néhány évig, mert legalább is a tábornokok háromnegyedét meg kell kérdezni. Ha a többség támogatja a döntést, a következő Gyűlésen beiktatják. – És mit kell tenni, hogy kinevezzenek? – faggatózott Larten. –Méltónak kell rá bizonyulnod – vágo közbe Seba. – O kezdődik, hogy tudod, mikor kérdezhetsz, és mikor kell csendben maradnod! – Nyugalom, barátom! – nevete Paris. – Felkavartalak. De ne a fiún töltsd ki a mérged! – Nem vagyok mérges – sóhajto Seba. – Ámulok és bámulok az ajánlatodon, de meg kell kérjelek, ne hozd ezt fel többször. Ha mégis megtennéd, vissza kellene hogy utasítsalak, és ez mindkettőnknek kellemetlen lenne. – Nem értelek – horkant fel Paris. – Hiszen megérdemled! Mindenki sztel. Ha lenne benned egy kis hatalomvágy, már párszáz éve jelölve lehettél volna. – De nincs bennem hatalomvágy – mondta Seba halkan. A tűz lobogó lángjaiba bámult, és olyan csöndesen beszélt, ahogy Larten azelő még soha nem hallo a. – Én tartok a valódi hatalomtól, Paris. Lá am, mit művelt a társaimmal. Kifacsarta, kifordíto a magukból őket. Vannak – például te –, akik nem engedik, hogy eluralkodjon rajtuk, akik megvédik a lelkük épségét, ők erősek. Ám én nem hiszem, hogy ilyen lennék. – Sok mindenen változtatnék, ha lehetne. Visszahoznám az egyszerűbb, sztább életmódot. Szerintem túl sokat érintkezünk az emberekkel. Nem tetszenek nekem a lázongások. Nem szeretem ezt a zsákutcát, amibe a vérszipolyokkal való 64

kapcsolatunk torkollott. Kevesebb személyes szabadságot javasolnék, a tábornokoknak nagyobb hatalmat a közönséges vámpírok fele : szigorúbb, rendezettebb közösséget szeretnék. – És mi a baj ezzel? – vonta fel a szemöldökét Paris. – Én magam is így érzem. – De te képes vagy semlegesen dönteni – tárta szét a karját Seba. – Tudod tartani az egyensúlyt a személyes vágyaid s a társadalom szükségletei közö . Tudsz pártatlanul dönteni. Mindkét fél érveit meghallgatod. Én erre képtelen lennék. Az érzelmeim vezérelnének. Úgy érzem, nem tudnék Herceghez méltóan önzetlen módon viselkedni. Kérlek, Paris, ne kísérts! Van, aki hatalomra születe – én nem. Ha elfogadnám a hercegi hatalmat, még éltedben megbánnád. S ami még fontosabb: én szintúgy. Larten jól megrökönyödö Seba beszédén. Ezidáig szentül hi e, hogy Seba mindig teljesen ura az érzelmeinek, s ez bármilyen próbát kiáll. Aggodalommal töltö e el, hogy Seba is tarthat valamitől. Az utóbbi öt évben mestere egyre arra bizta a Lartent, hogy szálljon szembe félelmeivel, s győzze le őket – hogy hátrálhat meg most a saját félelme előtt? – Fiatal barátunk csalódo – jegyezte meg Paris, olvasva Larten arcáról. – Larten esze mint a borotva, de maga még tapasztalatlan – mondta Seba mereven. – Idővel talán az én véleményemen lesz. Talán nem. – Ha ő nem, hát én igen! – te e a kezét Seba vállára Paris, s elmosolyodo . Majd Lartenre pillanto és felhúzta a szemöldökét. – Töröld csak le ezt az ábrázatot a képedről! – dörrent rá. – Egy inas soha ne alázza meg mesterét, még egy lealacsonyító gondolattal sem. 65

– De… azt mondta… azt hittem… – Azt gondolom, Seba téved – inte e le Paris. – Kitűnő, a klánnak értékes Herceg válna belőle. De én csak az alapján ítélhetem meg, amit látok. Ő az alapján ítéli meg magát, amit érez. Ilyen őszintén, igazságosan kéne mindnyájunknak megítélnie magát. A leg-feddhetetlenebb vámpír tudja csak elismerni a saját kételyét önmagában. Seba nagyon nagyot nő a szememben a mai beszélgetés során. A tiedben is, ezt ugyancsak remélem. A két vámpír tovább beszélgete . Larten hallga a őket egy ideig, aztán elindult és szórakozo an barangolt az erdőben. Gondolatban újra lejátszo a a beszélgetést, és azon törte a fejét, kik lázonghatnak, s hogy vajon kik – illetve mik – azok a vérszipolyok. Sose hallo még róluk. De leginkább Seba döntésén morfondírozo és azon, hogy ez tulajdonképpen milyen érzéseket kelt benne. Mire Larten visszatért a romokhoz, Paris már elment. A fiú körülnéze , hátha megpillantja még a Herceget, de egyedül voltak. – A legtöbb vámpír nem törődik a búcsúzkodással – mondta Seba, anélkül hogy felnéze volna. – Olyan sokáig élünk, hogy egy idő után megunjuk a folytonos istenhozzádokat. Ne vedd udvariatlanságnak. Larten azt hi e, mestere azért kerüli a tekintetét, mert szégyelli magát. De amikor odaaraszolt a tűz mellé, megpillanto a Seba csendesen vágyakozó, sóvárgó arcát… és megértette, hogy a vámpír gondolatai most messze járnak. – Azt kívánod, bárcsak elfogadtad volna –mondta Larten szelíden. Seba bólinto . – Egy részem epekedik a hatalom után. – Az arca keserű mosolyba gyűrődö . – De ezt a részemet nem szeretem; ez a rész aggaszt. Azt mondtam, hogy vegyes véred van, 66

mikor próbára te elek, Larten. Azt viszont nem mondtam el, hogy nekem is. A mesterem majdnem elutasíto , mikor megkóstolta a vérem… De végül ado egy lehetőséget. Már rég halo , de nem telik el éjszaka úgy, hogy ne gondolnék rá. Az ő szteletére minden éjjel megfogadom, hogy nem engedek sötét részem sötét vágyainak. Seba sóhajto s elhallgato . Larten halkan eltakaríto a a vacsora nyomait, elolto a a tüzet, szétszórta a hamut, eltünte e a vadmacska maradványait. Végül Seba felpillantott. – Észrevetted Paris mezítelen lábát? Furcsa kérdés volt, de Larten hozzászoko kérdésekhez.

már a furcsa

– Igen. Gondoltam, jobban szeret így utazni, mint cipőben. – Nem! Egyes vámpírok, igaz, megtagadják a lábbeli viselését bizonyos okokból, de Paris nem tartozik közéjük. A Vámpírok Hegyére vezető úton megy most, hogy odaérjen a legközelebbi Gyűlésre. Amikor elindulunk erre az útra, félrerakjuk a cipőket, és meztélláb utazunk. Klánunk egyik szabálya. – Te is elmész a következő Gyűlésre? – El, el – mondta Seba savanyúan. – Ha a törö engedik.

lábaim

– No és… – hezitált Larten dübörgő szívvel. – … elviszlek-e magammal? – Seba megrázta a fejét. – Emberinasok nem utazhatnak ezen az úton. Legalább félvámpírnak kellene ahhoz lenned. – Szóval magamra hagysz – dünnyögte Larten. Nem ese kétségbe; néhány hónapot kibír a mestere segítő keze és esze nélkül. – I hagylak, ez igaz – mondta Seba –, de nem egyedül. Mielő levenném a cipőmet, és elindulnék, egy kis kitérőt teszünk. Egy 67

régi jó barátom a közelben utazgat éppen, és arra gondoltam… jól éreznéd magad az ő remek társaságában. – A vén vámpír szélesen, melegen elmosolyodo . – Mondd, Larten, hallo ál-e már a hátborzongató, hihetetlen és csodálatos Cirque du Freakről – a Rémségek Cirkuszáról?

68

Tízedik fejezet Gervil ége . Lángnyelvek nyaldosták a lábát, a karját, vörös glóriát vontak a feje köré. A közönség sikoltozo , néhányan el is ájultak. Többen már a hatalmas sátor hátsó részében lévő kijártok felé menekültek. A kis színpadon Gervil megvonaglo , térdre ese , aztán úgy gurult ide-oda, mintha a lángokat próbálná eloltani. Egy maroknyi bátor férfi megpróbált a színpadra ugrani, és Gervil segítségére sietni. De amint a színpad deszkáira léptek, megjelent elő ük Mr. Tall, a cirkuszigazgató. Mintha a levegőből öltött volna alakot az orruk előtt. – Uraim, kérem, térjenek vissza a nézőtérre és foglaljanak helyet. – mormolta a maga mély, rekedt, kísérte es hangján, az ajkai alig mozogtak. – Fáradozásukat méltányoljuk, de higgyék el, felesleges. A férfiak kételkedve bámultak a hihetetlenül magas és karcsú, fekete öltönyt és vörös kalapot viselő, csontos férfira. Hatalmas kezei, fekete fogai és még feketébb szemei voltak. Lá ák már az előadás elején, amikor elmondta a nyitóbeszédet. Különösnek és furcsának találták, de egyébként ártalmatlannak. De most, a szemei mint egy-egy feneketlen kút, s a férfiak úgy érezték, mintha ennek a fantasz kus cirkusznak a vezetője a szívük mélyébe látna fekete szemeivel, és egyetlen fü yszóval megállíthatná őket, ha akarná. – A Rémségek Cirkusza már több mint háromszáz éve utazgat a világban – mormolta Mr. Tall, és akármilyen halkan beszélt, minden egyes vendég sztán hallo a őt. – Ez idő ala több vendégünket is elveszte ük sajnálatosan véres körülmények közö – ahogy az előadás elején mondo am volt, eme csodálatosan veszélyes helyen nem tudjuk garantálni az Önök biztonságát. De az évek ala soha egyetlen előadónkat sem veszte ük el. És ma éjjel sem fogjuk megtörni e csodás 69

hagyományt. Most figyeljenek! Mr. Tall újra beleolvadt az árnyakba, és a közönség látha a, hogy Gervil már nem szenved. A színpad közepén ült, még mindig vadul lángolva, de már vigyorgo . Az elképedt, száját tátó közönség felé inte , kecsesen felugro s meghajolt. Amint megérte ék, hogy az egész az előadás része volt, falrengető üdvrivalgásban törtek ki. A hangos taps közepe e Mr. Tall észrevétlenül leosont a színpadról, és a közönség látóköréből kiérve megállt o , ahol Larten ült elvarázsolva – mint mindig, amikor Gervil játékát látta. – Eleven a közönség ma – mondta Mr. Tall. – De ez után, gondolom, csendesebbek lesznek. Megvizsgálta édességeket.

a

Larten

tálcáján

sorakozó

játékokat

és

Felkapo egy Gervil-bábut, és összeráncolta a homlokát. A bábu egy hónapig lángol, miután boldog tulajdonosa meggyújtja. Ez lenyűgöző volt, de Mr. Tall jobb szere e volna, ha egy évig tartanak a lángok. Elsétált a bábuval, a problémán morfondírozva. Larten szinte észre se ve e. A tekintete az igazi Gervilre tapadt, aki most egy hölgyet invitált fel a színpadra, s udvariasan megkérte, hogy gyújtsa meg a nyelvét. Larten már hat hete a társula al utazgato , de még mindig leese az álla az előadások ala . A ma es elég normálisan kezdődö . Mr. Tall nyitóbeszéde után a közönség férfitagjainak nagy örömére egy tucat lengén öltözö táncos hölgy ve e birtokba a színpadot. Mr. Tall nem szere e a táncosokat – szerinte lealacsonyíto ák a cirkusz színvonalát – de várták őket. A végére úgyis elfelej őket mindenki – hazafele menet már Gervilről, Laveesháról és a többiekről fecsegnek izgato an. De sokan csak a félpucér hölgyek mia jö ek el a cirkuszba, és Mr. Tall tudta, hogy jó üzlet megadni a közönségnek azt, amit szeretne., Legalábbis kezdetben. 70

A táncosok után Rax következett, az élő kalapács. Szögeket vert be fába és kőtömbökbe a puszta fejével. Mókás, de nem túlságosan látványos mutatvány volt. Merle a köve e őt, a mágus, aki a hasbeszélő Verus felesége volt. Ügyes varázsló volt, és nagyjából annyi ruha volt rajta, mint a táncosokon, így hát nagy tapssal fogadták. De Raxhoz hasonlóan semmi különlegeset nem produkált. Az első igazán varázslatos rém Gervil volt. Az ő megjelenése jelezte, hogy kezdődik az igazi előadás. A közönség szerencsés tagjai innen kezdve mesés, hihetetlen utazásra keltek. Mire egy órával éjfél elő kiözönlö ek a cirkuszból, képzeletük örökre megváltozott. A tar, szőrtelen Gervil anélkül tudta felgyújtani magát, hogy a legkisebb baja ese volna – igazán egyedülálló tulajdonság. Larten is tudta, hogy sok ember, aki ellátogato a cirkuszba, abban a hiszemben élt, hogy szemfényvesztés az egész. És míg a nézőtéren egyik bámulatból a másikba estek, Larten biztosra ve e, hogy a másnap reggeli hideg fényben sok közülük meggyőzi magát: ügyes trükk volt az egész! Larten viszont tudta az igazat. Ezekkel az emberekkel utazo , velük eve , elintézte az apró-cseprő ügyeiket, hallga a a meséiket. Minden egyes előadó igazi volt. Mr. Tall cirkuszában nem volt helye a szemfényvesztésnek. Gervil lángra lobbanto a a szemgolyóit – e ől a résztől Lartent mindig kirázta a hideg – és befejezte mutatványát. Óriási tapsvihar közepe e sétált le a színpadról. Ezután egy hosszabb szünet következete , amit Larten a tálcáján sorakozó apróságok eladásával töltö . Mosolyogva rázta a fejét, amikor megkérdezték, hogy bírta ki Gervil a lángokat. A második felvonás csillagai Salabas és Laveesha voltak, köztük Merle a – hogy a közönség levegőhöz is jusson. Gyakran 71

mindhárom felvonásban trükköket bemutatva.

szerepelt,

különféle

nagy

sikerű

Kártyákkal kezdte. Most a szabadulási művészetben való tehetségét muta a be, láncokból és kötelekből tekergőzö ki, s az egészet megkoronázta egy nyársakkal kirako ketrec alól való meneküléssel. Gyors, izgalmas szám volt, de semmi az elő e és utána lévőkhöz képest. Salabas Skin átlagos embernek néze ki. Úgy mesélt az életéről, mintha nagyon unalmas le volna. „ S aztán, egy nap, éktelenül viszketni kezde a bőröm. Megvakartam, és akkor…” Megragadta a jobb karján a húst, és meghúzta. A bőre úgy nyúlt, mint a rétestészta! Ámuló, hitetlen, tágra nyílt szemek és elakadó lélegzetek kísérték Salabas, amíg az egész testén húzta-vonta a bőrt. A hasa két oldalát fél méterre húzta egymástól. Orcáit széthúzva hívta fel a porondra közönség tagjait, s azok vagy ötven pecket ékeltek az arcába. Masnira kötötte mellkasán a bőrt. A nagy fináléként Salabas a nyaka köré gyűjtö e a bőrét. Egyre többet s többet, míg ki nem alakult egy furcsa maszk a szája, az orra elő . Gusztustalan, hátborzongató és re entő mókás volt. Salabas orkánszerű tapsvihar közepette távozott, mint mindig. Laveeshát csak úgy hívták: a tetovált hölgy. A legtöbb rémcirkusznak volt legalább egy tetovált embere, de Laveesha tetoválásai rejtelmesek és igézőek voltak. Alakot válto ak, ha valaki a közelükben ült és merőn bámulta őket. A festék megremege s szé uto , szétváltak a formák és újra alakot öltö ek egy új képben, feltárva a néző legbensőbb vágyát vagy titkát. Laveesha mindig figyelmezte e a közönséget a tetoválások erejére, s megmondta, ne jöjjenek a közelébe, ha olyan sötét tkaik vannak, amiket inkább nem osztanának meg a világgal. 72

Gyilkosokat lepleze le, és más bűnözőket. A legtöbbek szeme elő halo szere eik arca rajzolódo ki, vagy olyanoké, akik után vágyakoztak. Laveesha előadása megrázó volt és felkavaró. De mindig voltak jelentkezők, még az után is, hogy az első néhány sírva, sikoltozva vagy ártatlanságát bizonygatva botladozo vissza a helyére. Vonzo a őket a rejtélyes nő, árnyas kíváncsiság fúrta az oldalukat; vajon mit rejt a lelkük? Mint egy különös tükör, olyan volt ő, amely csak a leginkább elrejtenivaló vonásaidat mutatja. Laveesha egész éjjel fogadha a volna az érdeklődőket, de hat jelentkező után elvonult. Babonás hölgy volt, a hetes számot nem szívlelte. De míg meghajolt, jó néhány ember elosont, hogy a sátrában keresse fel őt. Soha nem ajánlotta fel, hogy a sátrában jósol nekik, de minden előadás után meglátoga ák páran. Larten kihallgatha a volna ezeket a találkozókat, de nem te e; részben mert pofátlanság le volna, részben mert félt a ól, amit esetleg megtudhat. A második szünetben is körbejárt tálcájával. A Salabas-figurák pillanatok ala eltűntek – főleg az ehető változat fogyo boszorkányos gyorsasággal. És habár sok gyönyörűen megmunkált Laveesha-bábu is sorakozo a tálcán különféle tetoválásokkal, Larten csak néhányat tudo eladni belőlük. Ha az ő vállát nyomta volna a felelősség az egész vállalkozásért, bizony nem törődö volna holmi Laveesha-bábukkal. De a legtöbb édességet, bábut és játékot maga Mr. Tall készíte e, és ő a teremtésben látta a jutalmat, nem a kelendőségben. – Mivel a pénzre nincs szükségem, odaadnám az árumat akár ajándékba is – mondta neki egy nap. – De az emberek nem értékelnek semmit, amiért nem fizettek. Larten megjegyezte magának azt, ahogy Mr. Tall az emberek szót használta, de nem szólt semmit. Mr. Tall rejtélyes alak volt, a lábnyomaiban is kérdések sarjadtak, de a Cirque du Freak igazgatója rendíthetetlenül őrizte tkait. Larten arra juto , hogy 73

többet tudhat meg odafigyeléssel, mint kérdések feltevésével. Amíg Larten és társai eladták tálcájuk tartalmát, a színpadon akrobaták suhantak ide-oda. A legtöbbjük az előadás kezdetén is feltűnt már táncos hölgyként, csak most más jelmezt öltö ek. Miután elhagyták a színpadot, néhány bohóc idéze elő kisebb káoszt a nézőtéren – vízzel ázta ák el a közönséget, és malac vicceket meséltek. Mr. Tall mesterien tudta megítélni a közönség pillanatnyi hangulatát. Igaz, hogy Laveesha igazi csillaga volt a cirkusznak, mégis komor, sötét hatással volt a nézőkre. Ezek az egyszerű, szokásos mutatványosok békésebb vizekre kormányozták a műsort, és felkészíte ék a felemelő fináléra, amely mindenki arcára garantáltan mosolyt varázsol. (Máskor meg Laveeshát hagyta a műsor végére, és komor, kényelmetlen hangulatban engedte útjára a közönséget. Szerete kísérletezni a sorrenddel.) Amint a bohócok kisebb csetepaté közepe e elvonultak, Hamish, a Hasbeszélő lépe a pódiumra. Mutatványát egy bábuval kezdte, mint a legtöbb hasbeszélő. De néhány perc elteltével lete e a fabábut és egy nőre mutatott az első sorból. – Azt hiszem, maga titokban odavan értem, hölgyem! Az asszony felháborodva kinyito a a száját, hogy ltakozzon, de mindenki meglepetésére ennyit mondott: – Igen, Hamish, maga a legvonzóbb férfi, akit valaha láttam! A férje ráüvöltö , de haragos kiáltása félúton elhalt, és azt rebegte: – Én is csodálom magát, Hamish! Harsány nevetés harsant fel a nézőtéren, amikor rájö ek, hogy Hamish valahogy manipulálta a házaspárt. Hamish sorra bolondot csinált a nézőkből és azt monda a velük, amit csak akart, de a saját hangjukon. A nevetés nem akart alábbhagyni.

74

Hamish már a mutatványa vége felé járt, amikor Merle a utoljára a színpadra lépe . Hamish felhúzta az egyik szemöldökét, Merle a megrázta a fejét. A férfi felé nyújto a enyhén remegő kezeit. Merle a csak mosolygo , s hívogató mozdulatot te a mutatóuj ával. Hamish térdre ese , és drámaian felkiáltott: – Gyönyörű vagy, Merletta! Te vagy a cirkusz igazi csillaga! A felharsanó fü yögés és taps közepe e Hamish feltápászkodo és szenvedélyesen megcsókolta Merle át, mielőtt elhagyta volna a színpadot. A való életben a hasbeszélő és a varázslónő házasok voltak, de ezt a nézőknek sose mondták el. Jobb móka volt elhitetni a közönséggel, hogy Merletta így levette Hamisht a lábáról. Néhány apró trükk után Merle a ke éfűrészelt egy hölgyet, aztán eltűnt, mint a kámfor. Ekkor Mr. Tall sétált fel a színpadra az utolsó mutatványossal, Cseles Charlie-val. Közben Larten és társai körbejártak, s rothadt zöldségeket, gyümölcsöket osztoga ak a nézőknek, meg piszkos, sáros köveket és méretes széndarabokat. – Hölgyeim és uraim – most figyeljenek! – kiálto a Mr. Tall, és a magasba nyújto egy tömör aranyrudat. Egyöntetű sóhaj szakadt fel a nézőtérről, minden tekintet a sárga rudacskán függö . Egész vagyon voolt ez a rúd. A tömegben akadt ugyan egy-két tehetősebb ember, de a legtöbb mégis szegény volt, s a túlélésért küzdö nap-nap után ebben a bűnös nagyvilágban. Egy ilyen aranytömb örökre megváltoztatná az életüket. – Maguk mind kifize ék a belépőjegy árát, s vásároltak apró csecsebecséinkből, amit ezúton is köszönünk. Mégsem kell könnyebb tárcával hazatérniök – megadom maguknak az esélyt, hogy megnyerhessék ezt az aranyrudat és gazdagabban sétáljanak ki innét, mint azt valaha álmodni merték volna! Miután én távozom, Charlie tesz egy kihívást. Aki legyőzi őt – nos, övé az arany. 75

Mr. Tall lesuhant a színpadról és Cseles Charlie előrelépe . Fehér öltönyt viselt és hozzá illő kalapot. Rámosolygo a néma, mohó, sóvárgó tömegre. – Nagyon egyszerű lesz, jó hölgyek és urak. Mindössze ennyi a teendő: vágják hozzám lövedékeiket – értem ezala azokat a tárgyakat, amiket segítőink a kezükbe nyomtak –, de dobhatnak mást is: cipőt, érméket, amit akarnak. Az első, aki eltalál engem, megkapja az aranytömböt. Charlie állt, mosolygo és várt. Néhány pillana g mozdulatlanságba dermedt a világ. Sokan ráncolták a homlokukat, a csapdát próbálták kiszagolni – lehetetlen, hogy ennyire egyszerű legyen elnyerni egy aranyrudat. Végül egy férfi, aki egy leheletnyivel gyorsabb vagy mohóbb volt a többinél, felpattant és egy fej káposztát dobott a színpadra. Charlie arrébb lépett, a káposzta elszállt mellette. – Elég gyenge első dobás! – csipkelődö biztosan tudnak jobbat is!

Charlie. – Gyerünk,

Amint kimondta, lövedékek kezdtek záporozni rá minden irányból. Őrült, barbár, eszevesze módon hajigáltak bármit, ami a kezük ügyébe került. Páran lerúgták a cipőjüket, vagy a zsebükbe túrtak a frissen vásárolt csecsebecsékért, és azokkal próbálták eltalálni az arany embert. Sokan az első sorig nyomultak, hogy több esélyük legyen, tülekedve, fellökve az útjukban állót. Egy férfi előhúzo egy pisztolyt, s két lövést adott le a mutatványosra. Charlie kicseleze mindent, még a pisztolyból kilő golyókat is. Nem mozgo hihetetlen sebességgel; egyszerűen csak olyan ügyesen táncolt ide-oda, hogy minden felé repülő tárgy elől arrébb tudott csusszanni. Éveknek tűnt, holo igazából a mutatvány alig több mint egy percig tarto . A repülő dolgok zápora szemerkélő esővé 76

fogyatkozo , aztán abba is maradt. Az emberek lihegtek, mohón bámulták Cseles Charlie-t, koszfoltokat keresve hófehér öltönyén. Egyet sem találtak. Charlie lassan körbefordult, még a kalapját is leve e, hadd lássa mindenki: semmi nem találta el! Ezután egy kacsintás kíséretében meghajolt, és lesuhant a pódiumról. A csalódo ság helyét átve e a kuncogás – az emberek kineve ék egymást és magukat, érezték a helyzet humorosságát. Volt, aki elkeserede , de a legtöbbjük élvezte a mutatványt. Mr. Tall megjelent a színpadon, és nyugodalmas jó éjszakát kívánt nekik – a válasz falrengető, orkánszerű tapsvihar volt. A nézők boldogan, emelkede hangulatban áramlo ak ki a sátorból, még több csemegét és apróságot megvásárolva, mielő hazaindultak volna, hogy aludjanak egy szemhunyásnyit, mielő kora reggel dolgozni indulnak. Amint az utolsó látogató eltűnt, Larten lete e a tálcáját és elindult, hogy a színpad takarításába besegítsen. Ehhez a munkához már nem annyira fűlö a foga, de jó sokan besegíte ek, és így egész gyorsan végeztek. Éjfélre már egy nagy, barátságosan ropogó tábortűz melle üldögélt a cirkuszi társulat tagjaival, kezében egy bögre tejjel, szívében a boldogság melegével. Boldog volt, amiért megint a részese lehete egy ilyen legendás, egyedülálló, hátborzongató, bizarr és fantasz kus előadásnak.

77

Tizenegyedik fejezet Larten másnap reggel későn ébredt, és egy ideig csak heverésze a lakókocsija famennyezetére mosolyogva. A függöny résein bekúszó fényben fürdő porszemeket figyelte és a régi időkre gondolt: amikor o hon, míg a többiek aludtak, ő már felébredt, hogy meglesse a felkelő Napot. Ezek az emlékek nem fájtak. Voltak idők, amikor Lartennek hiányzo a családja, és még mindig nagyon hiányzo neki Vur. De azóta sok év eltelt. Szere e új életét, és nem sajnálta a múltat. Larten gyorsan megmosdo hátul, egy kádnyi hidegvízben. A lakókocsin Hamish-sel és Merle ával osztozo . A varázslónővel általában jól ki lehete jönni, de a sztaság kérdését nagyon szigorúan ve e. Ragaszkodo hozzá, hogy Larten harmadnaponta megmosdjon. Eleinte sokat morgo mia a, de most már nem bánta. Megtörülközö , felkapo valami ruhát, és elindult a dolgára. A munkások Mr. Tall vezetése ala már dolgoztak a sátor lebontásán. Larten segíte a székek összehordásában, aztán csatlakozo a sátor vásznát felgöngyölítőkhöz – fáradságos, de élvezetes munka, amiben szinte az egész társulat részt vett. Délre végeztek is a munkával. A társulat nekivágo az útnak, járműként ló vonta a szekerek szolgáltak. Larten elöl utazo Hamish szekerén. Szere e, ahogy elsuhan melle ük a táj. Hamish sose űzö csúfot a barátaiból, nem ado olyan szavakat a szájukba, amiket nem akartak kimondani – képességét a színpadra tartoga a. Ilyenkor csöndesen viselkede , keveset beszélt, és inkább a lovakra figyelt. Amikor Larten belefáradt a táj nézegetésébe, megkérte Merle át, hogy tanítson neki néhány trükköt. Neki nem voltak bizarr képességei, épp ezért sose válhato belőle előadó a Rémségek Cirkuszában – de gyors keze és ügyes szeme segítségével bármilyen trükköt végre tudo hajtani, ha egyszer 78

már lá a lassan előadva. Merle a azt állíto a, akár bűvészkarriert is csinálhatna, ha ahhoz lenne kedve. Larten persze tudta, ebbe nem fog belevágni, hiszen ő ekkor már vámpír tábornoknak készült, de jó móka volt varázslóinast játszani. Merle a á smételte e vele azokat a kártyatrükköket, amelyeket már elsajá to , majd néhány új fogást taníto a fiúnak. Larten képes volt ide-oda csúsztatni az uj ai közö a lapokat, eltüntetni, majd újra láthatóvá tenni őket. Merle a bizonyos volt benne, hogy ha így folytatja, túl fogja szárnyalni őt. Született tehetség volt. A lakatok, kötelek, láncok terén Larten máris felülmúlta tanítóját. Merle a senkit sem láto , aki olyan könnyedén nyito volna fel bármilyen zárat, mint ez a narancssárga hajú fiú. Nem sok mindent lehete neki tanítani a szabadulóművészetről – alighogy elsajá to a az alapokat, messze túlszárnyalta Merlettát. Később Larten ide-oda kóborolt a kocsik közö , meglátogatva barátait, akiket azóta szerze , hogy csatlakozo a Rémségek Cirkuszához. Bár néhány művész hiú volt, túl büszke ahhoz, hogy vegyüljön – Gervil és Rax különösen magasan hordák az orrukat –, a legtöbbjük szívesen fogadta, ahogy a munkások is. Larten még soha, sehol sem érezte olyan jól magát, mint i . Ha nem érezte volna a lelke mélyén azt a késztetést, hogy felfedezze az éjszaka sötétjét, igazán szívesen letelepedett volna a cirkuszban. Végül is Mr. Tall lakókocsijában kötö ki. A cirkuszigazgató magányos ember volt, hosszú utazásaik során legtöbbször egyedül üldögélt kocsijában. Ódzkodo a fizikai kontaktustól, még Seba kezét se rázta meg, amikor megérkeze Lartennal. Pedig ők ke en régi jó barátok voltak – Mr. Tall melegen üdvözölte Sebát, órákig beszélge ek –, de a hórihorgas férfi, ha tehette, barátai érintését is kerülte. Bár Mr. Tall általában nem örült a látogatóknak, Lartennel 79

közölte, hogy felkereshe , amikor csak akarja. Talán azért, mert Larten Seba inasa volt, vagy egyszerűen csak érdekelte őt ez a fura hajú fiú. Akárhogy is, majd minden nap együtt töltöttek egy-két órát. Amikor Larten kopogo és belépe , Mr. Tall éppen egy Laveesha-figurán dolgozo . Az óriási ember hatalmas lapátkezekkel rendelkeze , de uj ai még Lartenéinél is ügyesebbek voltak. Körmei és egy apró, éles üvegszilánk segítségével olyan finom, apró bemetszéseket tudo ejteni a bábukon, szobrokon, amelyeket mások csak nagyítóval láthattak. Mr. Tall odanyújto neki egy tucat festékes tubust. Larten munkához láto azokon a kész szobrokon és bábukon, amik már csak őrá vártak. Gyakran dolgoztak ők ke en így, csendben. Néhanapján Mr. Tall a múltjáról kérdeze , vagy mesélt neki Sebáról, Parisról és a többi vámpírról. Larten mindig élénken figyelt, szivacsként szívo magába minden szót. Mohón várta, hogy bármi újat megtanulhasson a vámpírok klánjáról. – Seba üdvözletét küldi – szólalt meg Mr. Tall egy idő múlva. – Jól van, már majdnem oda is ért a Vámpírok Hegyéhez. Törö lábak nélkül. Összeneve ek. Mr. Tall nem volt vámpír, mégis képes volt gondolatban összekapcsolódni a klán tagjaival. Amikor két vámpír ily módon összekö az elméjét, képesek megtalálni egymást függetlenül a ól, hogy melyikük épp hol tartózkodik. Ugyanígy tudnak egyszerű gondolatokat cserélni egymással. Larten el nem tudta képzelni, hogyan lehet erre képes Mr. Tall, de nem merte megkérdezni. Titokzatosságban Mr. Tall még Seba Nile-t is felülmúlta. – Vágyódsz rá, hogy követhesd – jegyezte meg Mr. Tall. – Bizony – bólinto Larten. Századjára is elképzelte, ahogy végigjárja az utat a legendás hegyhez, és boldogan felsóhajtott. 80

– Nehéz élet – mondta Mr. Tall. – Hosszú, magányos, éjsötét. Sokkal gyümölcsözőbb karriert építhetnél, ha velünk maradnál, és a színpadi tehetségedet csiszolgatnád. Larten nem mondta el Mr. Tall-nak, hogy trükköket tanul Merlettától, de nem lepte meg, hogy az igazgató tudja. – Miért szeretnél vámpírrá válni? – kérdezte Mr. Tall. Larten meghökkent, elgondolkodott. – Nem is tudom – lá a be homlokráncolva. Ez olyan kérdés volt, amit még soha nem te fel magának. Amióta találkozo Sebával a kriptában, csak az ösztöneit követte. – Az évszázadok múlása vonz? – fagga a tovább Mr. Tall. – Sok ember sóvárog a hosszú élet után. El akarod nyújtani a természetes életidődet, és négyszáz… ötszáz… vagy még több évig élnél? Larten megrázta a fejét. – Nem ez érdekel. – Akkor a hatalom? Amint megvéreznek, erősebb leszel bárki emberfiánál. Kényszerítheted őket, hogy szteljenek és engedelmeskedjenek neked. – Seba… – kezdte volna Larten. El akarta mondani, hogy Seba lemondo a hercegi posztról. De aztán megtorpant; vajon el szabad-e mondania? Lehet, hogy ezt Seba nem szívesen árulná el még egy olyan közeli barátjának se, mint Hibernius Tall. – Seba azt mondta, egy vámpír ne keresse a hatalmat – vágta ki magát. – Amikor megvéreznek minket, magunk mögö hagyjuk az emberiséget. Azt is mondta, hogy a tábornokok nem helyeslik, ha egy vámpír az embereket megpróbálja uralma alá vonni. – Hát akkor miért akarsz annyira csatlakozni hozzájuk? – kérdezte újra Mr. Tall, és felpillanto . A tekintete sötéten sisterge . Larten szere e volna elkapni a pillantását – furcsán megrémült –, de végül állta az égető tekintetet. 81

– Nem tudom – mondta Larten. – Ezt kell tennem. Ha meg tudnám magyarázni, megtenném, de… Mr. Tall felmordult. – A végzet áldozata. – mormolta kissé félrebillente fej el, mintha próbálna kiszimatolni valamit. Larten hirtelen észreve e, hogy a karaván megállt. Mindig Mr. Tall vezényelte a társulatot egyik helyről a másikra. Volt egy hűséges pej lova, de csak nagy ritkán ült ki, hogy onnan irányítsa. Képes volt közölni a gondolatait az álla al, így nyugodtan üldögélhete lakókocsijában, míg az állat a jó irányba veze e a menetet. Larten kinéze az ablakon. Keresztúthoz érkeztek. A ló elindult jobbra, de most megállt, mintha hezitálna, a fejét balra döntve. Úgy látszo , mintha a ló nem tudná eldönteni, merre menjenek, de Larten tudta, hogy igazából Mr. Tall az, aki nem tud hirtelen dönteni. – Vannak az életben, akik tudatlanul szolgálják a végzetet – mondta szelíden. – Az életük kiterítve elő ük, mint egy térkép, de ők ezt nem tudják. Irigylem tudatlanságukat – én, sajnos, túl sokat tudok. Mások úgy irányítják az életüket, ahogy szeretnék. Ők szabadon választhatnak, mehetnek erre, mehetnek arra. Irigylem a szabadságukat – én, sajnos, sose választhatok olyan szabadon, mint ők. – Néha látom más emberek sorsát is – folyta a Mr. Tall, a hangja már csak su ogás, a szeme a távolba meredt. Larten nem volt benne biztos, egyáltalán tudatában van-e Mr. Tall, hogy beszél. – Próbálom kizárni az elmémből, de néha nem vagyok rá képes. Vonzó a változtatás lehetősége, a közbeavatkozásé, hogy elhárítsam a másokra váró fájdalmakat. A végzet kártyavár – pöckölj meg egyetlen kártyalapot, és az egész összedől. Segíthetek az embereken, és retteghetek a következményektől… 82

Mr. Tall arca egészen elsötétült, vonásai szinte eltűntek; majd újra felderült. Megeresztett egy vékony mosolyt Larten felé. – Néha többet gondolkodom, mint kéne, és még többet beszélek. Ne is figyelj rám ilyenkor, fiatal barátom. Jobb, ha annál maradok, amihez értek: vezessem ezt a rémséges társulatot, és faragjam a szobrokat, amiket senki sem akar megvenni. Larten nemigen tudta, mit mondjon, így hát csak bámulta a rejtélyes igazgatót, aki most lehorgaszto a a fejét és már csak a Laveesha-bábura figyelt. Odakint a ló meghozta a döntést, és magabiztosan elindult jobbra. Habozás nélkül folytatva erede útját egyre beljebb vitte Lartent a végzet sötét kárhozatalába.

83

Tizenkettedik fejezet Három éjjel később Larten Crepsley életében először színpadra lépett. Merle a ve e rá az utolsó pillanatban. Larten már előkészíte e az árusító tálcáját, és Merle ára mosolygo , mikor meglá a – azt hi e, csak arra járt. Amikor azonban megállt elő e, kissé bosszúsan felnéze – Merle a is tudta, hogy sok a munkája –, hogy aztán kis híján eldobja a tálcát. Merle a ugyanis azt kérdezte: – Szeretnél szerepelni a mai előadásomban? Larten azt hi e, rosszul hall. De mielő megkérhe e volna Merlettát, hogy ismételje meg, ő már mondta is tovább: – Nem lesz semmi dolgod, csak kitekeregni pár láncból és kinyitni néhány lakatot. Könnyű lesz. Persze, csak ha nem félsz. Rávigyorgo , mintha biztosra venné, hogy Larten nem fogja elutasítani a kihívást. Pedig majdnem megte e, a szégyentől félve, amit a műsor hozhat. – Nem tehetem – kapkodo semmim, amit felvehetnék!

levegő után Larten. – Nincs

Minden előadónak egyedi, rá illő jelmeze volt. – Ó, nem is kell. A nézők közö fogsz ülni, én kérek egy önként jelentkezőt, és téged foglak választani. Így nincs is szükség jelmezre. Larten igyekeze kitalálni valami más mentséget, de Merle a megint megelőzte. – Hibernius ötlete volt. – Mr. Tall szeretné, hogy fellépjek? – hördült fel Larten. – Azt mondja, megvan benned minden, ami kell. Én is így hiszem, bár én nem küldtelek volna fel ilyen korán a deszkákra. 84

Talán csak egy hónap múlva. De Hibernius szerint készen állsz, és ő ritkán téved az efféle dolgokban. – Jól van, rendben – motyogta Larten, és félrete e a tálcáját. Nem kért meg senkit, hogy vegye át – biztosra vette, hogy ezt már Mr. Tall elintézte. Larten leült egy székre a sátorban, és idegességében a körmét rágta. Szédült, és a hányinger is kerülge e, miközben a nézőtér sorai megteltek beszélgető emberekkel. Ha csak Merle a kérte volna, biztos nem egyeze volna bele… de sejte e, hogy Mr. Tall figyeli. Nem akart csalódást okozni az embernek, aki átmene o hont adott neki. Amikor kialudtak a fények és elkezdődö a műsor, Larten alig kapo levegőt. Az első néhány produkció úgy jö és ment, hogy észre se ve e – később a sorrendre sem emlékeze . Csak ült, körmeit rágva és kezeit tördelve, csodáért imádkozva az istenekhez. De az imái nem találtak meghallgatásra, és Merle a ugyanúgy fellépe a színpadra, mint máskor. Általában a szabadulási technikák csak a második fellépésén kerültek elő, de talán érezte, min megy át Larten, így hát ma ezekkel kezde . Kicseleze néhány bilincset, kitekerge a kötélcsomókból, aztán előrelépe , és kért egy önként jelentkező fiatalembert, aki lenne oly szíves és segítene neki. Néhány tucat kéz a magasba lendült – Merle a szépsége biztosíto a, hogy önkéntesekből mindig jó sok akadjon – de Larten nem volt köztük. A pillanat hevében úgy döntö , nem rakja fel a kezét. Mr. Tall biztosan megszólja majd, de még a szidás is jobban hangzo , mint a fellépés a színpadra… Legnagyobb meglepetésére a jobb keze a magasba lendült, olyan lendüle el, hogy majd kiese a székből. Megpróbálta 85

visszahúzni, de saját végtagja nem engedelmeskedett neki. – Nagyszerű! – kiálto fiatalúr.

Merle a. – Maga éppen megfelel,

Tapsot neki, hölgyek és urak! Bátor fiú, ugye az? A nézők udvariasan megtapsolták, és Larten egyszer csak azon kapta magát, hogy már a széksorok közt oldalazik egyenesen a színpad felé. Biztosra ve e, hogy Mr. Tall varázsa irányítja. Félúton a széke és a színpad közö visszanyerte az uralmát a végtagjai fele , de már túl késő volt visszakozni. Nagyot nyelt, és megte e az utolsó lépéseket. Félszegen vigyorgo , amikor Merle a szembefordíto a a közönséggel. Rengetegen voltak! Larten még csak oldalról lá a a közönséget, vagy köztük járkált a portékájával. De most, hogy egyenest rá bámultak, most lá a először, mennyien vannak. Lá a a mohóságot a szemükben – szórakozni jö ek, és könyörtelenek lesznek, ha nem kapják meg, amire várnak. Az életük rövid volt és nehéz. Ritka és kivételes alkalom volt ez számukra, hogy elmeneküljenek egy fantasz kus világba, és szitkokkal árasztanák el azokat, akik csalódást okoznak nekik. Larten térdei összekoccantak, mire Merle a arcon verege e, és odaszólt a közönségnek: – Úgy látom, szégyenlős! Fü yögés hullámzo a sátorban, egyesek arra bízta ák Lartent, hogy csókolja meg a varázslónőt. Most még idegesebbnek érezte magát, mint a székében ülve. Éppen a lehetséges szökésen morfondírozo , amikor Merle a megragadta a csuklóit, és a háta mögö bilincsbe zárta őket. Felkiálto , de addigra már Merle a térdre taszíto a őt. Éljenzés hallatszott – a közönség szerette a goromba, durva játékot. 86

– Fog-e ez az i ú bolond a szabadságáért könyörögni? – kérdezte hetvenkedve Merletta. – Fog bizony! – mennydörgött vissza a nézőtér. – Fog-e a padlón csúszni-mászni mint egy féreg, fogja-e a lábam uj át csókolni? – De mennyire hogy fogja! – Fog-e… – Nem fog semmit! – horkanto Larten, ellökte Merle a kezét és feltápászkodo . Dühében kibújt a bilincsekből és elhajíto a őket. Harciasan megállt Merle ával szemben, hogy súlyos szitokkal illesse, de mielő megtehe e volna, Merle a lélegzete teátrálisan elakadt. – Megesküdtem volna, hogy bezártam a lakatokat! – kiáltotta a közönségnek. – Lehet, hogy nem is olyan buta ez a fiú? Larten csak állt, míg néhányan – inkább nők, akik megsajnálták – tapsoltak egy kicsit. Merle ára szegezte a tekintetét, de egy gyors oldalpillantást megengede magának, és lá a, hogy a szemekben lakozó mohóság helyét kezdi átvenni a növekvő kíváncsiság. Merle a újra hátracsavarta a kezét, de ez alkalommal szelídebben csinálta, és Larten sem hadakozo ellene. Mozdulatlanul tűrte, hogy a varázslónő megkötözze és két újabb bilincset rázárjon a kezére. Mikor készen le , az eredményt megmutatta a közönségnek. – Így – mosolygott elégedetten. – Ez majd kifog rajta. Azzal megint úgy fordíto a Lartent, hogy a nézőtér kitűnően lássa. – Nos, mit tegyünk vele? Különböző javaslatokat kiálto ak be. Ezala 87

Larten fürgén

dolgozo , kilazíto a a köteleket, kinyito a a zárakat. Merle a éppen a tömeg ötleteit mérlegelte, amikor Larten kiszabadult, megkocogtatta Merletta vállát, és diszkréten köhintett. Merle a felsikolto , mintha re enetesen meglepődö volna. Larten felemelte szabad karjait és mosolygo . A közönség viharos éljenzéssel fogadta el az újabb tehetséges előadót. Ezek után a műsor már ment, mint a karikacsapás. Larten úgy érezte, álmodik. Nem akarta, hogy vége legyen. Imádta a közönség nevetését és tapsát. Az egész előadásuk Merle ával nem tarto tovább három vagy négy percnél, de amikor később visszaemlékeze , és másodpercről másodpercre újrajátszo a a csodálatos élményt, úgy érezte, egy óráig o volt a színpadon. Larten re enetesen élvezte nagy pillanatát a reflektorfényben és már nem is érte e, hogyan félhete annyira. Soha nem volt még részeg, de most megrészegült a boldogságtól. Úgy érezte, övé a világ, és most semmit sem csinálhat rosszul. Egetverő tapsvihar közepe e hagyta el a színpadot. A közönség megszere e őt, s most mia a örültek ennyire – érezték, hogy újonc, és hogy mennyi mindent jelent ez a pár perc neki. Úgy érezte, sose felej el ezt a csodálatos érzést. Élete különleges pillanata volt ez, és ő megpróbálta az összes boldogságot kiszívni belőle. Mr. Tall a kijáratnál várta őt. Elégedettsége jeléül bólintott. – Jól csináltad – mormolta. Larten arca felragyogott, gondolatai az egekben szárnyaltak. – Most viszont vár rád valami sokkal földhözragadtabb, mégis ugyanannyira fontos munka. Larten kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire Mr. Tall oldalra billentette a fejét, és Larten megpillantotta a tálcáját. – Ó – érte e meg Larten, egy árnyalatnyival kevésbé ragyogó arccal. – Azt hittem… 88

– Nálunk nem üldögélhetsz a babérjaidon – közölte vele Mr. Tall, de Larten ezt a kifejezést még sose hallo a, ezért elmondta így is: – Nem üldögélhetsz karba te kézzel a szebbik feleden. Egy pillanatnyi siker – bravó. Örülök, hogy jól ment. De nem engedheted, hogy a fejedbe szálljon a dicsőség. Lesznek még éjszakák, lesznek jobb előadások. Most viszont menj, és dolgozz meg a kosztodért! Ez a mi világunk. – Hát persze csalódottságát.

–

mondta

Larten,

félretéve

gyerekes

Örült, hogy Seba nem lá a őt ilyen hiún viselkedni. Magához ve e a tálcát, megvárta a következő előadás végét, aztán körbejárt a nézőtéren. Mosolygo , amikor az emberek megdicsérték, vagy megverege ék a hátát, ugyanakkor a munkájára figyelt és magabiztosan kínálgatta a portékáját, mint egy igazi profi. Aznap éjjel ünnepeltek. Gyakran rendeztek par kat a Rémségek Cirkuszában. Ezek az ünnepségek fizetségül szolgáltak a kemény munkáért, és egyben alkalmat adtak Mr. Tall-nak meghívni a közeli városokban élő befolyásos embereket. Bár törvény nem lto a a rémcirkuszokat (efféle korlátozásokat csak egy évszázaddal később vezettek be), könnyebben ment a dolguk, ha az emberek egy bizonyos rétegét boldoggá tették. A pénzzel és hatalommal bíróknak mindig jobb hízelegni, mint bosszantani őket. Larten mindig elég szégyenlős volt az ilyen alkalmakkor. Inkább a há érben maradt, ételt-italt szolgált fel, kerülte a beszélgetést. De aznap éjjel a helyzet magaslatán volt. Az is rásegíte , hogy néhány vendég felismerte őt, és megállt, hogy kifejezze az elismerését. Sőt, még néhány fiatal hölgy is szóba elegyede vele, akik rámosolyogtak, és ravasz pillantásokat küldtek feléje, amiket a jámbor fiú egyszer sem vett észre. Larten gyorsan megtanult bármiféle varázslatos trükköt, de még rengeteget kellett tanulnia ahhoz, hogy kiismerje a nőket! 89

A par után megpróbált aludni, de túlságosan izgato volt, le sem tudta hunyni a szemét. Folyton vissza-visszaképzelte magát a színpadra. Azt kívánta, bárcsak többet tehete volna, és próbálta kitalálni, mit csinálna, ha megint felléphetne a deszkákra. Ha már elaludni úgysem tudo , felkelt, hogy meglesse a napfelkeltét. Ahogy az első napsugarak eláraszto ák a világot, megmelengetve a földet, felébresztve az állatokat és a madarakat, úgy érezte, ő is ragyog. Inkább nem mászott vissza az ágyába, tudván, hogy úgysem fog már aludni. És rég volt már talpon ilyen korai órán, jó lesz most sétálni és figyelni a világ ébredését. Mr. Tall több város és falu közelébe hozta őket. Az emberek sok mérföldet megte ek, hogy láthassák a Cirque du Freak legendás előadásait, de a cirkuszigazgató igyekeze mindent könnyebbé tenni a számukra. Larten a farmok közö kóborolt, élvezte a végtelen mezők zöldjét, a hajnali, csípős szellőt. Mosolygo , mintha a tehenek és a birkák régi jó barátai volnának. Észreve egy hazafele tartó rókát. Elkapha a volna, de nem volt rá szükség – Seba nemsokára a Vámpírok Hegyének a termeiben fog lakomázni, a cirkuszban pedig mindig tele volt az éléskamra. Larten ösvényeken sétált, órákig ide-oda ténferge az erdőkben, mielő megállt volna pihenni. Akkor aztán leült egy dombra, amelyről pompás kilátás nyílo a legközelebbi kis falura, és boldogan itta magába a napfényt. Megéhezett, úgyhogy keresni kezde egy boltot vagy egy fogadót, ahol esetleg vehet ennivalót. Ahogy nézege e a falut, észreve néhány lakost az apró templom felé sietni. Alig egy perccel még néhány feltűnt, utánuk igyekezve. 90

Larten érdeklődését felkelte e valami. Ma nem templomos nap volt, és ezek az emberek nem úgy néztek ki, mint akik istentiszteletre mennek. Sőt. Ezek az emberek rémültnek tűntek. Larten levágtato a dombról. Újabb néhány helybéli siete el melle e. Rá se hederíte ek, pedig egy ismeretlen arc általában sok kíváncsi tekintetet vonz. A templom ajtaja elő megtorpant. Odabentről mérges mormogást és zokogást hallo . Az egésztől kezde nagyon rossz érzése lenni. Talán jobb lenne, ha nem lépne be. Lépe is volna vissza, de egy négygyermekes család torlódo fel mögö e, míg ő tétovázo . A legkisebb gyereket karjában tartó apa űzött tekintettel meredt rá. – Menj! – dörrent rá a férfi. – Az ajtót! Larten kitárta az ajtót és félreállt, míg a család betódult a templomba. Még mindig visszafordulhato volna, ha a nő nem inte volna neki, hogy menjen be. A sírás határán volt és Larten nem akarta még jobban felizgatni, így hát belépe elő e, és hagyta, hogy az asszony becsukja maguk mögött az ajtót. Larten nyugtalansága tovább nő odabent. Azóta nem járt templomban, mióta Seba szolgálatába állt. A vámpíroknak megvoltak a maguk istenei, és bár Larten nem sokat tudo róluk, abban biztos volt, hogy az emberi vallásokhoz már semmi köze. De nem ez volt szorongásának az oka. Lá a az emberek szemében a zavart, a zaklato ságot. Sokuk zokogo . Mások szitkozódtak, és úgy járkáltak fel-alá, mint a ketrecbe zárt farkasok, ingerülten morogva a többiekre. Egy csapatnyi férfi a templom közepén, az oltár elő álldogált, olyan szorosan egymás melle , mintha őriznének valamit. Ha nő vagy gyermek a közelükbe ment, mérgesen visszaküldték őket a 91

padokba. Larten a csapatnyi férfi felé indult, mintha zsinóron húzták volna. Úgy érezte, ez a templom rá várt, i muszáj elintéznie valamit. A férfiak gyanakodva bámulták a közeledő Lartent. Lá a, ahogy hangtalanul azon vitatkoznak, odaengedjék-e magukhoz az ismeretlent, vagy küldjék el, mint a többi fiatalt. Larten kihúzta magát és egyenesen a férfiakra néze , nem gyorsíto és nem is lassíto . Amikor odaért, a férfiak fala egy helyen szétnyílt, hogy átvághasson köztük. Larten egy fiút pillanto meg a padlón térdelve, korabelit vagy egy kicsit fiatalabbat. A fiú körül négy test feküdt: egy férfi, egy nő és két gyerek. Karjuk a mellkasukra hajtva. A fiú előre-hátra dülöngélt, halkan nyöszörgö , vérfoltos karjait kinyújto a. Az egyik kezét a férfi homlokán tartotta, a másikat az asszony arcán. A férfi, a nő és a gyerekek halo ak voltak, és Larten azt is lá a, hogy nem természetes úton haltak meg – a torkuk el volt metszve. És azt is lá a, a nyakukon látható kevés vérből és az arcuk sápadtszürke színéből, hogy a gyilkosuk ivo belőlük. Sőt, sokkal rosszabb: az összes vért kiszívta belőlük.

92

Tizenharmadik fejezet Larten halálra rémült. Ez egy vámpír munkája. De Seba megesküdö , hogy az éjszaka gyermekei nem ölnek embert! Azt mondta, a tábornokok gyorsan végeznek azzal a vámpírral, aki ok nélkül embert öl. Ez egy elszabadult, őrült vámpír munkája… Vagy lehet, hogy a mestere hazudott neki. A nyöszörgő fiú nyilvánvalóan a holtak rokona volt, erről árulkodo hasonló tes elépítése, arca. A férfi és a nő: apja és anyja. A halo fiú és lány: húga és bátyja. Larten szíve azon nyomban megszakadt az árva fiúért. Tudta, milyen fájdalmas dolog elveszteni azokat, akiket szeretsz. Ekkor Lartent arrébb lökte egy hosszú, szürke hajú férfi. A férfi szitkozódo , de nem lépe vissza úgy, mint a többiek. Letörölte az izzadságot az arcáról és megköszörülte a torkát. – Az én Diánám láto hajnalhasadás előtt.

valamit a házunk elő , épp

A férfiak elcsendesedtek, minden szem a beszélőre tapadt. Idegesnek látszo , mint akinek nem tetszik a rá irányuló figyelem, de folytatta. – Odakint volt. Az árnyék a sötétben suhant. Azt mondta, olyan volt, mint egy ember, de mégis más. Azt hi e, szörny. Mondtam neki, hogy ne legyen ostoba – a gyerekek folyton képzelődnek a sötétben. De amikor meghallottam ezt… Az ember keresztet vete . A földön térdelő fiú őt bámulta, a szemei kitisztultak, a könnyek helyébe lángoló harag költözött. – És merre tartott ez a szörny? – kérdezte egy másik férfi. – A Strasling-ház felé – válaszolt az ember, mire rémült sóhaj szakadt fel az egybegyűltek szorongó tüdejéből. A térdelő fiú lassan felállt. Tekintetét még mindig a szürke hajú férfira szegezte, aki nyelt egyet és megkérdezte: 93

– Láttál valamit, Wester? A fiú megrázta a fejét. – Az istállóban aludtam. Jon náthás volt, úgy horkolt, mint egy disznó. A hangja elől menekültem az ólba. – A Strasling-házhoz kéne sietnünk! – visíto egy nő. – Vigyünk kereszteket meg karókat, és… Elhallgato a többiek tekintetének súlya ala . Larten meglepődö a reakción – azt hi e, a lakosok mohón ve k magukat a bosszú lehetőségére. De körbenéze , és lá a, hogy a legtöbben szégyenkezve a padlót bámulják. – Mind tudjuk, hogy miért történt ez – mondta Wester. Vékony hangja meg-megremege , de sztán csenge . – Papa segíte megölni egy olyan szörnyet tavaly. Elköltöztünk, hátha a fajtája bosszút akar rajtunk állni, de gondolom, így is megtaláltak minket. Mama mondta neki, hogy nem mentünk elég messzire, de... Könnyek szöktek a fiú szemébe, a hangja elfúlt. Az emberek keresztet vete ek, és vigasztaló szavakat motyogtak. De senki nem mozdult, hogy megölelje szegény fiút, vagy hogy részvétét nyilvánítsa. – A Strasling-házhoz kell mennem – törölte ki Wester a szeméből a könnyeket. – Tudom, hogy ha valaki velem jönne és segítene megölni ezt a szörnyet, egy másik a halála napjáig a nyomában lenne, ahogy ez is apám után jö . Nem kérek segítséget, de ha valaki felajánlja, nem utasítom vissza. Wester állt a hullák közö , és lehajto fejjel várta, hogy valaki válaszoljon. Amikor senki sem szólalt fel, szomorúan bólinto , és felemelt egy táskát, ami az apja balján hevert. – Hálás lennék, ha eltemetnétek őket, meg engem is, ha megtaláljátok a csontjaimat. Elindult a férfiak közö – azok úgy rebbentek szét elő e, mint 94

farkas elő a bárányok –, és végigmasírozo a keskeny folyosón. Halkan kicsusszant az ajtón és puhán becsukta maga mögött. – Segítenünk kell neki! – kiálto fel újra a nő. – Ha nem segítünk, nem vagyunk jobbak, mint a… – Tudjuk, mik vagyunk! – ordíto rá egy férfi. – Szerinted közülünk bárki szívesen engedi el ezt a kis kölyköt egyedül? De Jess Flack közbeszólt, és most nézd, mi le vele! Ha békén hagyta volna azt a szörnyeteget, amikor az a falujukba ment, még most is élne, a családjával együtt! – Imádkozunk érte – botladozo férfi.

oda az oltárhoz egy másik

Larten rájö , hogy ő a pap. – Talán lesz annyi ereje, hogy megölje ezt a sátáni teremtményt, és ezzel pontot tesz a rémtettek végére. A többi férfi igencsak kételkedő fejet vágo , de csendben maradtak, és inkább visszatértek feleségükhöz és gyerekeikhez. Rövid idő múlva csak Larten és a pap maradt o . A pap bizonytalanul rámosolygo az i ú idegenre, és inte neki, hogy üljön le. Válaszként Larten a lába elé köpö . A padok közül elakadó lélegzetek hangja hallatszott. – Gyávák! – horkant fel Larten, mintha a szavak a lelke legmélyéről, egy sötét és dühös helyről jönnének. – Remélem, a marháitok megdöglenek, a termésetek elhal, meg egytől egyig a pokolban égtek el! – ugyanazt a hideg, jeges dühöt érezte, mint aznap, amikor megölte Trazt. A tömeg döbbenten bámulta. Larten lszívesen szórt volna még rájuk néhány átkot, de végül meggondolta magát és végigsietett a kis folyosón. Wester Flacknek jelentős előnye volt, ha nem éri utol időben, elveszí – és a többi emberrel ellentétben, Larten nem ismerte a Strasling-házhoz vezető utat. Néhány perccel később Larten megtalálta Westert. A fiú 95

felhúzo szemöldökkel, gyanakodva mérege e a narancssárga hajú idegent. – A nevem Larten Crepsley, és segítek neked, ha megengeded. – Miért? – kérdezte Wester. – Nem tudom, ki vagy. Mi közöd hozzánk? Larten úgy döntö , nem fej ki abbéli aggodalmát, hogy a rémte egy olyan vámpír munkája is lehet, mint a mestere – ezért Westernek más, ugyanannyira igaz okot mondott. – Magamat látom benned. Egyszer én is kiálltam egy kegyetlen gyilkos ellen, és senki sem segíte nekem. Egyedül kelle szembenéznem vele. – Mi történt? – kérdezte Wester. – Megöltem. Wester nyelt egyet, aztán így szólt: – Ez nem közönséges gyilkos, hanem egy szörny. Erősebb és gyorsabb, mint mi. Valószínűleg meg fogok halni, és ha velem jössz, te is. – Nem félek a haláltól – mondta halkan Larten. – És nincs családom, akiket féltenék tőle, mint azok a gyávák a templomban. – Ne hibáztasd őket – fújt egyet Wester. – A szörnyek ritkán jönnek ide, és ha jönnek is, nem ölnek sokat. De ha felmérgesíted őket… – Mi? Hát nem ez az első eset? – kérdezte Larten, mire Wester megrázta a fejét. Larten megnyalta cserepes ajkát, és igyekeze természetes hangnemben feltenni a következő kérdést. – Van nevük ezeknek a szörnyeknek? – Az öregasszonyok rengeteg névvel ille k őket – horkanto Wester. – Mi csak vérszívóknak hívjuk őket, hiszen megisszák az 96

áldozataik vérét. – Felhúzo szemöldökkel Lartenre pillanto . – Még mindig velem akarsz jönni? – Úgy látod, hátrálok? – mordult fel Larten. – Bocsáss meg – sóhajto Wester. – Nem akarok gorombán viselkedni, de most mintha nem is önmagam lennék. Mikor besétáltam a házba, és megtaláltam őket… Larten megszoríto a a fiú vállát. Visszaemlékeze , milyen érzés volt elveszteni Vurt, és próbálta elképzelni, milyen lehet az egész családodat egyszerre elveszteni úgy, hogy te vagy az egyetlen túlélő… Majd megszakadt a szíve a fiúért, és magában megfogadta, hogy mindent megtesz ennek a magányos, bátor árvának a védelmére. – Mi az a Strasling? – kérdezte. – Egy öreg, leége kúria – világosíto a fel Wester. – Egy gonosz ember élt o . Sötét mágiát űzö és sok embert megölt. A falusiak szerint villám csapo a házába, és minden o élő Isten keze által halt meg. De szerintem ők gyújto ák fel a kúriát, és bezárták a menekülni próbálókat. – Szép kis helyre költöztetek – jegyezte meg gúnyosan Larten. Wester megeresztett egy gyenge nevetést. – Nem volt sok választásunk. Papa segíte megölni azt a szörnyet, azután már nem lá ak minket szívesen sehol. Szerintem i is csak azért fogadtak minket be, mert szégyellték, ami a Strasling-házban történt. – Ez a szörny, amit megöltek az apádék – faggatózo óvatosan. – Milyen volt?

Larten

- Nem tudom. Sose mondta el. De vele volt ez a zsák, amikor utánament. Elhoztam otthonról. Wester kinyito a belekukkantott.

a

bőrből

97

készült

zsákot,

Larten

Láto egy kalapácsot, egy keresztet, egy üvegnyi átlátszó folyadékot, amiről gyaníto a, hogy szentelt víz; fokhagymát, egy kisebbfajta fűrészt és három hegyes karót. – A kereszt és a szenteltvíz megsebesí , de nem öli meg – magyarázta Wester, mint egy gyakorlo vámpírvadász. – A karót bele kell döfni a szívébe, le kell vágni a fejét, ki kell kotorni az agyát, a helyébe fokhagymát tenni. Aztán a testét és a fejét külön el kell temetni egy keresztút közepén. Larten mereven bólinto , rémült izgalommal bámulva az eszközöket. Ha tényleg egy igazi vámpírra vadásznak, akkor a szent hozzávalók feleslegesek, a fűrész meg a fokhagyma meg csak babonás díszítőelem. De egy karó a szívbe… igen, ez a legerősebb élő holtat is a pokolba küldené. – Nappal alszanak – te e hozzá Wester. – Ha szerencsénk van, megöljük, mielőtt felébred. – És ha nincs? Wester mosolygo , de a mosolyában semmi boldogító nem volt. – Akkor jó lesz békét kötnöd isteneddel, mert hamarosan találkozol majd vele.

98

Tizennegyedik fejezet A romos kúria falai feketék voltak a régi tűztől, ami lerombolta. Még mindig érződö valami a levegőben, pedig már évek teltek el a tűz óta. Sötét, lto hely még Lartennek, az éjszaka barátjának is. Nem lepte meg, hogy a szörnyeteg – a vámpír? – ezt a helyet választo a búvóhelyéül. Mindke en magukhoz ve ek egy karót, a kalapács Wester kezében volt. Lartennek adta a keresztet és zsebre dugta a szenteltvizet. A fokhagymát és a fűrészt a zsákban hagyta a romok elő , mondván, előbb meg kell találniuk a vérszívót. A rémült fiúk lassan se enkedtek be a romos falak közé. Szó nélkül haladtak, hosszasan vizsgálgatva minden új szobát vagy folyosót, mielő beléptek volna. A tető és az emelet beomlo , de i -o megmaradt egy kis padló meg cserép, ferde és fenyegető árnyékokat vetve rájuk. Számtalan helyen lapulhato a naptól irtózó gyilkos. Ha Larten egyedül le volna, csendben megvárta volna a verőfényes delet, hogy akkor aztán csigalassan, a lehető legkevesebb zajt ütve keresse meg a szörnyet. De Wester nem akart várni a bosszúval. Képtelen volna egy helyben maradni – eszét vesztené, ha megpróbálná. Larten észreve e a pincébe vezető ajtót. Félig-meddig eltakarták a törö , lezuhant gerendák. Úgy döntö , nem szól Westernek. Talán úgy a legjobb, ha a fiú nem veszi észre, ha feltérképezi a romos ház maradékát, és beletörődik, hogy a szörny már nincs itt. Akkor hazamehetnének, és vége lenne. De Larten azért jö , hogy leleplezze az igazságot, nem azért, hogy még jobban elhomályosítsa. Azért jö , hogy segítsen Westernek, nem azért, hogy furfangosan félrevezesse a veszély útjából. Az árva megérdemli a bosszút. Így hát Larten 99

megrántotta Wester ingujját, és az ajtóra mutatott. Wester arcából kifuto a vér. Egy pillana g úgy tűnt, mintha menteni akarná az irháját. De aztán összeszedte magát, határozo an bólinto , egyenest a lefele vezető lépcsőhöz ment, és arrébb lökte az útból a deszkákat. Csendben ereszkedtek lefelé, és hamar egy apró pincében találták magukat, amit egykor valószínűleg étel és bor tárolására használtak. Sötét volt, de nem koromsötét. A fény beszűrődö repedésein és a lépcső tetejéről.

a plafon

Valami feküdt a fal tövében a jobb oldalukon. Emberforma teste köré vastag takarók tekeredtek. Wester megindult feléje, de Larten megállíto a. Mielő bármit csináltak volna, lassan megfordult, és ellenőrizte a falakat meg a plafont. Egyszer már meglepték így, egy ilyen helyen – nem akart még egyszer bedőlni a cselnek. Mivel csapdára utaló jelet nem láto , előrearaszolt, de oldalazva, a fekvő testhez vezető egyenes utat Westernek hagyva. Hadd sújtson le ő először. Ha pedig a fiú kudarcot vallana, azonnal a segítségére siet. Szívesebben veze e volna ő az akciót – a Sebával eltöltö éveknek köszönhetően ügyesebb és erősebb volt, mint bármelyik korabeli fiú –, de ez Wester harca volt, nem az övé. Wester már közel járt a vérszívóhoz, amikor Larten rádöbbent egy buktatóra. Hogy Wester a szörny szívét megcélozhassa, le kell rántania róla a takarókat! Ezzel lehetőséget adna a vérszívónak, hogy megvédje magát. Gyorsan Wester elé suhant. A fiú felszisszent, és felemelte a karót; annyira a feladatára koncentrált, hogy egy pillana g fel sem ismerte Lartent. Aztán a tekintete kitisztult, és a fiú egy kissé megnyugodott. Larten a takarókra mutato , majd saját magára, és úgy te , mintha lerántani a takarókat. Wester bólinto . Larten azt is 100

megpróbálta elmutogatni, hogy a karót olyan gyorsan dö e a lény szívébe, ahogyan csak tudja. A fiú megint bólinto , de már idegesnek tűnt – mit gondolt Larten, hogy majd elálldogál i és elfütyül egy nótát, mielőtt lecsap a szörnyetegre? Lassan kartávolságba értek. Larten keze remege , de nem zavarta – csak egy bolond nem re egne ebben a helyzetben. Előrehajolt egy kicsit. Ki akarta nyújtani az uj ait, de félt, hogy az ízületei megroppannának, és felébresztenék az alvó bestiát. Larten Westerre néze . A fiút a rosszullét kerülge e, de megtörölte izzadt homlokát, és oda helyezte a karót, ahol feltételezhetően a lény szíve volt. Felemelte a kalapácsot is. Akárcsak Larten, ő is reszketett, de erősen szorította fegyvereit. Larten megragadta a durva szövésű pokrócokat, hogy lerántsa őket. De mielő bármit tehete volna, a takarókat erősen magához ránto a az ala uk fekvő figura. Larten egyensúlyát vesztve megtántorodott és nekiesett Westernek. Mindkét fiú felsikolto , és Wester családjának gyilkosa talpra ugrott. Az amatőr merénylőkre morgo . Larten még a pince sötétjében is sztán lá a, hogy ez a lény közel sem vámpír, és ezért az apró örömért hálát rebege – legalább Seba nem hazudo neki. A szörnyeteg bőre élénk lila színben játszo , haja, szeme, ajkai és a körmei vörösek voltak. Alakra, ruházatra ember is lehetett volna, de nyilvánvaló volt, hogy nem az. Wester talpra kecmerge és vadul meglendíte e a karót. Erre a lila bőrű teremtmény a karjára vágo . Larten csontok roppanását hallo a, aztán Wester fájdalmában ordítva a padlóra zuhant. Immár használhatatlan ujjai közül kiese a karó és elgurult. Ekkor a vörös hajú lény Lartenra pillanto , és megtorpant a fiú 101

narancssárga haja lá án. Egy pillanatra elbizonytalanodo , mintha nem tudná, mihez kezdjen. Larten kihasználta ezt és karóját a szörny felé hajíto a. Míg az lebuko , Larten oldalra vete e magát. Megragadta Wester elgurult karóját, és ellenfelétől biztonságos távolságban megvete e a talpát. A lila képű alak kiegyenesede és nézte őt, de Larten most nem rá figyelt, hanem a környezetére. Karóval az oldalán mozdulatlanul, lélegzetét visszafojtva állt. Wester feltornázta magát a padlóról és hadonászni kezde a kalapáccsal. A gyilkos kikapta a kezéből és tökéletes nyugalommal letörte a fejét. A fiú megtörten bámult a kezében maradt fadarabra, aztán a szörnyeteg fejbe kólinto a, és a fiú elvágódo . Lehetetlen volt eldönteni, eszméletlen-e vagy meghalt – de Lartennek arra se volt ideje, hogy aggódjon érte. Miala Westert elintézte, a szörny távolabb került Lartentől. Lartent megkísérte e a gondolat, hogy kereket old a lépcsőn keresztül, mágnesként vonzo a a lépcső, de tudta, hogy a szörny pontosan erre vár. Ha hátat fordít neki, azzal aláírja a halálos ítéletét. Így hát egy helyben maradt, mozdulatlanul, pislogás nélkül. A szörnyeteg most felé fordult. Szemei gyanakodva összeszűkültek, ahogy fiatal, de távolról sem bolondos ellenfelét fixírozta. de láthatóan nem tekinte e méltó ellenfelének bolond támadóját. A lény lépe egyet, vékony mosoly futo át arcán, majd támado , méghozzá olyan gyorsan, hogy emberi szem nem követhe e. De Larten arra is ki le tanítva, hogyan kövesse a vámpír tűnékenységét. Seba számtalanszor intéze színlelt támadást ellene, hogy érzékszerveit élesítse és megtanítsa neki, hogyan védje meg magát egy nála sokkal gyorsabb ellenféllel szemben. Amint a szörny támadásba lendült, Larten felemelte a karót oda, ahová a lényt érkezni becsülte. Igyekeze úgy gondolkozni, mintha ez az egész csak egy újabb gyakorlat volna. 102

Nagy örömére a karó húsba tépe , a szörnyeteg pedig a karját markolászva arrébb tántorodo . Bár ő nem csak megsebezni akarta a teremtményt, az legalább bebizonyosodo , hogy van esélye. Újra a környezetére figyelt, és várta, hogy ellensége másodszor is támadjon. De a szörnyeteg nem mozdult. Szélesen mosolygo , szinte vigyorgo . Megnyalta az egyik uj át, és a karján vérző vágásra kente a nyálát, mire a seb elkezde összecsukódni. Seba nyála ugyanezzel a gyógyító hatással rendelkeze ! Amennyire Larten tudta, ilyen nyála csak a vámpíroknak lehet. Összezavarodott. Hát ez a furcsa teremtmény mégiscsak a klán tagja? Miközben Larten ellenlábasának a nemze ségét találga a, a szörnyeteg beszélni kezdett. – Vámpírinas vagy. Éreztem a mestered szagát, de biztosra akartam menni, ha érted mire gondolok, hmm? – a lény beszédébe valami idegen íz vegyült, és a beszéde is furcsa volt. – Mi vagy te? – vicsorgo Larten anélkül, hogy leengedte volna fegyverét. A lény felvonta a szemöldökét. – A mestered nem beszélt neked a vérszipolyokról? Larten emlékezetébe hirtelen villámként csapódo Seba és Paris beszélgetése. Seba akkor mondott valamit a vérszipolyokról. Larten elraktározta, hogy majd máskor gondolkodhasson a dolgon. Most úgy látszott, a máskor eljött. – A gyorsaságod és a nyálad vámpírra vallanak – mondta Larten. – És vért iszol. De nem vagy vámpír, ugye? – Inkább lennék kutya, mint vámpír. Nincs közöm a klán tagjaihoz – úgy köpte ki a szót, mint valami szitkot. – Én egy sztább nemzet tagja vagyok. A vérszipolyok teljesen lecsapolják áldozataikat. Mi nem csak iszogatunk belőlük parazita módjára, mint a te mestered. – Akárhányszor iszol, gyilkolsz? – akadt el Larten lélegzete. 103

– Ezt így kell csinálni – szögezte le a vérszipoly. – Mielő megszelídültek volna, a vámpírok is úgy táplálkoztak, mint mi. Nem iszunk sokszor – nem szükséges, ha vérszipoly vagy –, de amikor eljön az ideje, akkor fenékig ürítjük a poharat. Így az áldozat lelkének egy darabját is megragadjuk, őrizzük és tiszteljük. – Mit beszélsz? – kérdezte Larten. A vérszipoly felmordult. – A mestered hanyag. El kelle volna mondania, hogy ha tökéletesen lecsapolsz egy embert, akkor magadba szívod az emlékeit, ily módon a lelkének egy részét életben tartva. Mi, vérszipolyok, minden táplálkozásunk végén ölünk, de az áldozataink bennünk tovább élnek évtizedekig, sőt évszázadokig. – És szerinted ezzel kiegyenlí tek a számlát? – horkanto Larten.

fel

– Igen – válaszolta a vérszipoly. – Ahogy a vámpírok is így hitték, mielőtt meggyengültek volna. Wester felnyögö és megmozdult. A vérszipoly az eszméletlen fiúra nézett. – Ő is egy Flack. Azt hi em, végeztem az összessel. Milyen nagylelkű, hogy így eljö hozzám. Szégyellhe em volna magam, ha kiderül, hogy félmunkát végeztem. A gyilkos elindult a fiú felé, de Larten közéjük ugrott. – Hagyd békén. – A barátod? – kérdezte a vérszipoly. – Nem – válaszolta Larten. – Ma találkoztam vele először. – Akkor ehhez neked semmi közöd! – csa ant fel a vérszipoly. – Újonc vagy, a hátsódon még o a tojáshéj, ezért hajlandó vagyok elnézni a közbelépésedet. A vámpírok nem ü k bele az orrukat a vérszipolyok dolgába, és mi sem ártjuk bele magunkat az övékbe. Jogom lenne megölni téged, amiért rám támadtál, de 104

hajlandó vagyok elengedni. Csak kalandra vágytál, hmm? De az embergyerek meghal. Az apja megölte egy jó barátomat. – Westernek ahhoz semmi köze nem volt! – ellenkeze Larten, és egy tapodtat se mozdult. A vérszipoly megrázta a fejét. – A mi világunkban az apa bűne a fiú bűne. És a felesége és a lánya bűne. Utoljára szólok. Tűnj innen. – Nem – mondta Larten határozo an. – Meg akarod ölni Westert? Előbb ölj meg engem. A vérszipoly felkacagott. – Legyen! A vérszipoly ez alkalommal re entő gyors volt. Larten lecsapo rá a karóval, de karját a lény félrelökte és erősen mellbe rúgta. Larten átrepült a szobán és a falnak csapódo . Csillagok ragyogtak a szemei elő , de pislogással elűzte őket és megpróbált talpra állni. A vérszipoly szelíden fejbe kólintotta. Larten legyőzötten összecsuklott. A vérszipoly leguggolt mellé. – Mondj le róla – su ogta. – Ha lemondasz róla, nem öllek meg, ígérem. Miért pazarolnád az életedet egy semmirekellő emberre, akit ráadásul nem is ismersz? – Megesküdtem… hogy… segítek neki. – nyöszörögte Larten. – De már nem tudod megmenteni – érvelt a vérszipoly. – Akkor… meghalok… vele. A… szavamat… adtam. A vérszipoly vörösen villogó szemei rémisztőek voltak, de Larten nem ve e le róla a tekintetét, még csak nem is pislogo . Seba arra tanította, hogy nézzen szembe a félelmeivel. A vérszipoly az egyik éles, csorba körmével Larten torkához 105

nyúlt. Larten be akarta csukni a szemét, imádkozni akart, de nem te e. Ehelye a gyilkos szemeibe bámult, és eltökélte, hogy a hóhérjára nézve fogja várni a halált, nem fog elbújni. A hegyes karom belevágo Larten húsába és ő már biztosra ve e, hogy i a vég. De a vérszipoly most elve e a kezét, és a nadrágjába törölte a fiú vérét. Felállt, és rámosolygo a zavarodott fiúra. – Igazi vámpír lesz belőled – mondta vonakodó elismeréssel. – Még jobb vérszipoly válna belőled – egy ilyen tüzes kölyök közénk való, ó igen. De te már a mesteredet választo ad, és nem foglak arra kérni, hogy hűtlen légy hozzá. Ám ha bármikor eleged lesz a klán korlátaiból, keress meg. A vérszipoly megropogta a a kezeit és az eszméletlen Wester felé köpö , azzal a megvetéssel, ahogy nemrég Larten a pap lábát köpte le. – Nem kéne elmennem innen, de ha nem teszem, megint utánam jön, és te megint segítesz majd neki – mert ugyebár a szavadat adtad – és másodszor már nem hagyhatlak futni. Már úgyis rég voltam napon. Egy kis leégés jót tesz. Mindenki szenvedjen néhanapján, hmm? A lila bőrű szörnyeteg a lépcsőkhöz sétált, de onnan még egyszer visszanézett a száját tátó Lartenra. – Nem kérdezem a mestered nevét, mint ahogy a édet sem. De én nem félek megmondani az enyémet. Ha kérdezi, mondd meg a mesterednek, hogy az életed MURLOUGH kezében volt, és ő úgy döntö , kegyes lesz. Emlékezzen erre, és emlékeztesse a klánját is rá, amikor legközelebb a vérszipolyok nevét szidják a Hegy átkozott Termeiben. Egy utolsó horkantás kíséretében Murlough felmasírozo a lépcsőkön és átszökkent a korhadt deszkákon, gerendákon. Kirohant a romok közül, átsuhant a mezőkön, máris kínlódva a 106

nap perzselő melegétől, új búvóhely után kutatva, ahol meghúzhatja magát, amíg újra le nem száll az éj, és amíg a világ nem lesz újra az övé.

107

Tizenötödik fejezet Wester a szabadban, talajszinten tért magához. Nyögdécselve felült és zavarodo an körülnéze . Larten o ült a közelében. Látni akarta, hogy rendben van-e a fiú. Most, hogy magához tért, Wester ajkaihoz emelt egy kis csokor harmatvízzel megtelt levelet. – Mi történt? – kérdezte Wester, miután ivott. – A szörnyeteg leütö minket – füllente e Larten. – Amikor magamhoz tértem, már sehol sem találtam. Felcipeltelek ide, aztán elmentem vizet keresni, hogy kimossam a sebeimet és hozzak neked innivalót. – Nem ölt meg minket? – kerekedtek el Wester szemei. – Úgy néz ki – vigyorodott el Larten. – Miért? Larten megvonta a vállát. – Ki ismerhe gondolatait?

egy szörnyeteg

Wester feltápászkodo a törö karja okozta fájdalomtól nyöszörögve, és visszasán kált a pincelejárathoz. Larten már hívta volna vissza, de Wester felmordult: – Biztosra kell mennem. Larten a napon heverésze , amíg Wester körbevizsgálta a pincét. Úgy tért vissza, mintha a maradék erejét és életkedvét a pincében hagyta volna. Ledobta magát Larten mellé. A szemei csordultig voltak könnyel. – Kudarcot vallottam – nyöszörögte. – De megpróbáltad – vigasztalta Larten. – Mindke en tudtuk, hogy nincsenek esélyeink. Szerencse, hogy egyáltalán túléltük. – Inkább ölt volna meg! – zokogo fel Wester. – Hogy menjek 108

így vissza? Azt fogják hinni, hogy nem mertem szembenézni vele, hogy gyáva voltam… – A sebeid! – szólt közbe Larten. – Mindenki tud sebesüléseket hamisítani – mordult fel Wester, és lábnyomok után kutatva felállt. – Mire készülsz? – kérdezte Larten, sejtve a választ. – Megkeresem azt a szörnyeteget – mondta Wester. – Egyszer megtaláltam, megtalálom még egyszer. Larten sztában volt vele, hogy a terv őrültség – a vérszipoly már mérföldekre lehete akkor tőlük, de nem szólt. Westernek idővel magának is kellett rájönnie a reménytelenségére. – Amíg a karod meg nem gyógyul, képtelen leszel megvívni ellene – próbált másfelől közelíteni Larten. – Pihenned kell, erőt kell gyűjtened, meg kell egy új kalapács és karók. Wester bólinto . Megpróbálta megmozdítani az egyik uj át és elfintorodott. – Sínbe tudod tenni? – kérdezte. – Nem – mondta Larten. – De ismerek valakit, aki igen. Vissza kéne menned, hogy eltemesd a családodat. De ha tényleg nem akarsz – folyta a gyorsan, mielő Wester közbevághato volna, – velem jöhetsz, és menedéket találhatsz a Rémségek Cirkuszában. - Az meg mi? – kérdezte Wester. – Mindenkinek más. – mondta Larten elmélázva, megszorítva Wester ép karját, az utat mutatva. – Neked például lehet ideiglenesen rókalyuk, ahol meghúzhatod magad. De persze tudta Larten, hogy igazából új otthont ajánl a fiúnak. Wester törö

karja meggyógyult, ahogyan megtépázo

lelke

is. Az első néhány éjszaka re enetes volt, zokogás és szitokszavak 109

órái. Larten nem bírt volna egyedül Westerrel, de a cirkuszban sokan ismerték azt az érzést, ami most Westert kínozta, a szere eid elvesztését, hogy hirtelen egyedül vagy a világban. Mindent megtettek a szerencsétlen árva érdekében. Wester tele volt ötletekkel arra nézve, hogy miképpen fogja meggyilkolni a gyűlölt szörnyeteget. Ezerféle tervet eszelt ki. Larten csendben hallga a, soha nem mutato rá a vad tervek hibáira, és ahogy Wester haragja elcsitult, ő is észreve e őket, és lassan abbahagyta a sötét beszédet. Nem felejte e el a rá váró mészárlást, és Larten sejte e, hogy még nincs vége a dolognak, de egy kis időre Wester szíve elcsitult. Wester már azelő segíteni kezde Lartennek a munkájában, hogy összeforrt volna a karja. El volt ájulva a mesés cirkusztól. Keményen dolgozo és gyorsan hozzászoko a cirkuszi élethez. Larten elgondolkodo , hogy vajon minden fiú ilyen könnyen beilleszkedne a társulatba, vagy ő és Wester különcök? Úgy érezte, a Rémségek Cirkusza nem való akárkinek. Külsőre teljesen normálisak voltak, Larten mégis úgy gondolta, hogy éppen annyira rémségesek ők a maguk módján, mint a cirkusz többi tagja. Sokat beszélge ek az életükről, főként éjjel, amikor Hamish és Merle a már aludtak. Larten mesélt Westernek Vur Horstonról és Trazról, hogy hogyan vált gyilkossá a gyárban. Félt, hogy Wester megrémül majd és idegenkedni fog tőle, de új barátja nem szólt egy szót sem, miala Larten kitárta elő e a lelkét, csak csendben figyelt, és mikor befejezte, megszorította Larten kezét. A közelmúlt eseményeiről azonban már nem mesélt ilyen részletesen. Hagyta, hadd higgye Wester, hogy ő már évek óta a cirkusszal él. Nem szívesen mesélt volna Sebáról és a vámpírok világáról. Wester valószínűleg meglátná a kapcsolatot köztük és a szörnyeteg közö , és talán Lartent is úgy meggyűlölné, mint a 110

teremtményt, akinek még a nevét se tudta. Ha Seba az éjszaka közepén tér vissza, mikor Wester már alszik, Larten eltűnhete volna anélkül, hogy felébreszte e volna. Megkérhe e volna Sebát, hogy észrevétlenül, csöndben surranjanak el. Bölcs volt és öreg mestere biztosan szteletben tarto a volna inasa kívánságát, így Larten elkerülhe e volna az igazság kényszerű felfedését. De Seba minden figyelmeztetés nélkül tért vissza egy este, röviddel az előadás kezdete elő . Megkocogta a inasa vállát, s mikor az megfordult, Seba kacsintott, és így szólt: – Remélem, emlékszel még rám! Larten felkiálto örömében – jobban hiányzo neki az öreg vámpír, mint gondolta – és a nyakába vete e magát. Seba meglepődö , de nem tolta el magától a fiút. A vámpírok nem annyira érzelmesek, mint az emberek, de nem is teljesen érzéktelenek. Egy-egy ritka érzelemnyilvánítást néha megengedtek maguknak. – Nemsokára mesélhetsz – mondta Seba, mikor Larten elengedte. – Gondolom, rengeteg mindent el szeretnél mondani. – És én biztosra veszem, hogy neked még több mesélnivalód van – vigyorgo Larten. Mindke en felneve ek – Seba persze szinte semmit nem fog elmondani Lartennek hosszú útjáról, és még annyit se a Vámpírok Gyűléséről. – Hamarosan felkereslek – mondta Seba. – Először meg kell keresnem Hiberniust. Hálával tartozom neki, amiért vigyázott rád. Ekkor észreve valakit, aki meredten bámulta őket. Azonnal érezte a kapcsolatot Larten és a fiú közö , de nem kérdeze rá. Larten majd elmondja, amikor akarja. Amint Seba otthagyta, Wester bizonytalanul közelebb jött. – Ez meg ki volt? Larten megtört. Sóhajtott. 111

– A mesterem – felelte. Lerakta a tálcáját és Wester szemébe nézett. – Ma este nem dolgozunk. Rengeteg mondanivalóm van, magamról… a mesteremről… és a vámpírokról. Larten elmondo mindent: hogyan találkozo össze Sebával, hogyan szolgál már évek óta vámpírinasként, mesélt a klánról, és végül felfedte az igazságot Murlough-ról. Wester szótlanul hallga a, kifejezéstelen arccal. Sokáig hallgato , miután Larten befejezte a beszédet. Amikor végül is megszólalt, azt kérdezte: – A vámpírok tehát vért isznak, de nem ölnek embert? – Így van. – De hát még csak egy párral találkoztál. Hogy lehetsz biztos benne? – Seba ezt taníto a nekem. Hiszek neki. És Murlough is ezt mondta. – De szerinte régen a vámpírok is öltek. Larten vállat vont. – Nem sok mindent tudok a vámpírok történelméről. Lehet, hogy egykor olyan szörnyetegek voltak, mint Murlough. De már nem azok. Murlough szavaiból úgy ve em ki, hogy a két klán tagjai nem szívlelik egymást. Szerinte a vámpírok gyengék, amiért nem ölik meg az áldozataikat. – Te már ittál vért? – Nem, én még ember vagyok. Seba addig nem tesz vámpírrá, amíg nem tudjuk mindketten biztosan, hogy ez a helyes. – Ha hazudsz nekem… Ha Seba hazudo neked… ha a vámpíroknak bármi közük van ahhoz, ami a családommal történt… – Haragos könnyek futották el a fiú szemeit. – Az életemre esküszöm, a vámpíroknak semmi köze ahhoz – mondta Larten anélkül, hogy leve e volna a szemét a reszkető 112

Wester tekintetéről. – Ha nem hiszel nekem, ölj meg i és most, dö karót a szívembe, úgy, ahogyan Murlough szívébe dö ed volna. – Legyen úgy – csuklo keresek egyet.

el Wester hangja. – Várj i , amíg

Larten szája is tátva maradt, úgy bámult a közönyös arcú Westerre. Végül észreve e barátja arcának rándulását, és szitkozódva belebokszolt. – Komolyan vetted! – hahotázott Wester. – Fogd be! – morgott Larten. – Mindig ilyen könnyen lóvá lehet tenni téged? – Ha így folytatod, én fogok karót keresni – fenyegetőzö Larten. Wester még egyet nevetett, aztán felsóhajtott. – Szóval itt hagyod a Rémségek Cirkuszát? – Gondolom, igen – dünnyögte Larten. – Imádom a cirkuszi életet, de mindennél jobban vámpír akarok lenni. Nem tudom miért – egyszerűen akarom. – Azt hiszem, én is – válaszolta Wester szelíden. Larten elképedt. – Nem gondolhatod komolyan. Nem is tudtál a vámpírokról, amíg nem mondtam el, hogy léteznek. – Te se tudtál róluk, amíg nem találkoztál Sebával – vágo vissza Wester. – De ez az élet nehéz… rengeteget kell tanulni… nem tudod, mire vállalkozol. – Ahogy te se tudtad, amikor csatlakoztál Sebához! – ellenkeze Wester. – Szolgálok én is inasként. Ha nem tetszik, 113

talán visszajövök ide. De érzem, mint ahogy te is érezted a kriptában. Nem tudom megmagyarázni, egyszerűen tudom, hogy ez az utam. Szerintem te is tudod. Szerintem ezért hoztál ide, ahelye , hogy simán o hagytál volna a Strasling-házban. Talán éppen ezért segíte él nekem. Larten gondterhelten mustrálta Westert. A fiúnak ugyanannyi joga volt választani, mint neki, de Larten hirtelen félteni kezdte elárvult barátját. Ahogy végiggondolta a vámpírélet kihívásait, rájö , hogy nem kívánná ezeket a megpróbáltatásokat senki emberfiának. Wester lá a a bizonytalanságot Larten szemében. Idegesíte e őt – Lartennek semmi joga nincs helye e választani –, de elrejtette az érzelmeit, és így szólt: – Azt hiszem, a sors is így akarja. Megtagadnád tőlem a végzetemet? Larten az ajkába harapott, majd megrázta a fejét. – Nem én döntök. Hanem Seba. Meg fogom őt kérdezni, és szólok pár jó szót rólad, ha komolyan gondolod. Wester komolyan gondolta, így hát aznap este, miután Seba elköszönt Mr. Talltól, Larten bejelente e neki Wester kérését. Míg Larten elmesélte a történetet, a vámpír figyelmesen vizsgálta Westert. A fiú tekintete határozo volt, a kezei sem remegtek. Nyugodt, komoly kisugárzása tetsze Sebának. Lá a benne a lehetőséget. De látott valami mást is. – Egy dolgot megkövetelek az inasaimtól – mondta Seba. – Igazságot. Nézz a szemembe és mondd meg őszintén: azért akarsz vámpírrá válni, hogy levadászd és megöld a vérszipolyt, aki lemészárolta a családodat? – Részben – válaszolt halkan Wester. – Hazudnék, ha mást 114

mondanék. De ez nem minden. Szeretnék megint tartozni valahová. Egy család tagja szeretnék lenni. Élhetnék talán i , a cirkuszban, de nem ezt érzem helyesnek. Amikor Larten mesélt rólatok, az életetekről, hogy hogyan üdvözlitek és sztelitek az éjszakát… felkavarodott a lelkem. – Igen költői módon fejezted ki magad – mosolyodo el Seba. – Jobban forog a nyelve, mint a éd, Crepsley úrfi. – Mosolya elhalványult, most újra Westerre figyelt. – És ha azt mondom, tedd félre a megtorlásra vágyó gondolataidat, ha azt mondom, ne keresd a bosszút, még akkor se, ha véletlenül botlasz bele Murlough-ba az éjszaka közepén? – Nem engedelmeskedhetnék efféle utasításoknak – válaszolta Wester. – Lemészárolta a családomat. Sosem fogom megbocsájtani vagy elfelejteni. Igenis keresni fogom a bosszút, akár vámpír vagyok, akár ember. Seba elismeréssel adózo a fiú őszinteségének. Wester nyíltan beszélt vele, és igazság szerint a bosszúszomja érthető volt. Még a klán többi tagjánál szigorúbb szabályoknak engedelmeskedő tábornokok is meggyilkolhatnak egy vérszipolyt, ha az a családtagjukat mészárolja le. – Meg kell ízleljem a véredet – mondta Seba. – Ha inasommá fogadlak.

szta,

Wester nyugodtan tűrte, hogy Seba megvágja a karját és kortyintson egyet a sebből. A fiúk síri csöndben várták az eredményt. Seba elfintorodo és kiköpte a vért – Larten szíve megszakadt. Wester sóvárgása a vámpírság után eleinte riaszto a, de aztán hozzászoko a gondolathoz, és megszere e. Most úgy látszo , hogy a mester el fogja utasítani Westert, és ez sokkal jobban fájt Lartennek, mint gondolta volna. Seba néhány lélekőrlő pillanatig csak bámult Westerre… …aztán rákacsintott! – Kitűnő véred van – jelente e ki. – Éppenséggel sztább, mint 115

Larten úrfié, vagy az enyém. Mostantól az inasom vagy. Hozz magaddal mindent, amit nem szeretnél i hagyni ebben az életben. Öt perc múlva indulunk. Wester és Larten meglepe örömmel összenéze . Amint a sátrak felé rohantak, hogy gyorsan összeszedjék a holmijukat, Larten azon kapta magát, hogy úgy gondol Westerre, mint arra fiúra, akit egykor Vur Horstonnak hívtak –nem csupán barátra, hanem testvérre talált.

116

HARMADIK RÉSZ Hány veszteséget kell elviselnem?

117

Tizenhatodik fejezet Larten Khledon Lurt Termében üldögélt sört kortyolgatva, és a terem falairól, plafonjáról lógó vörös drapériákat, Khledon Lurt szobrát meg persze a vámpírokat nézege e. Csaknem egy hete érkeztek, de még mindig úgy érezte, kilóg az éjszakai teremtmények soraiból. Életében először járt a Gyűlésen, és nem igazán tudott szabadulni a gondolattól, hogy nem tartozik ide. Lete e a korsóját és megdörgölte a hegeket az uj begyein. Felidézte, hogyan mélyeszte e Seba éles körmeit a puha húsba. Larten örömmel fogadta a fájdalmat, ami azt jelezte, hogy maga mögö hagyja az emberi világot, és megteszi az első lépést az éjszakába, ahonnan nincs visszaút. Büszke volt a z kicsi sebhelyre – annyi idő óta még mindig fényesek –, de i bizony nem sokat jelente ek. Valódi vámpírrá válni – sokkal több szükséges ehhez, mint az puszta megvérezés. Larten attól félt, nem lesz elég erős. Majdnem harminc éves volt, emberi léptékkel számítva most lenne élete csúcsán. Ha az emberek közö küzdö e volna fel magát, mostanra valószínűleg megbecsülés és biztonság venné körül. De zennyolc évesen félvámpírrá, öt éve pedig teljes vámpírrá vált, így hát úgy néze ki, mint aki még félig-meddig nédzser. Minden tapasztalata és utazása semmiségnek tűnt a többi vámpír kalandjaival összehasonlítva, hiszen ők számtalanszor utazták már körbe a földgolyót. A több száz esztendős lények mellett gyereknek érezte magát. – Hát i vagy – köszöntö e Wester és lehuppant mellé, és felhörpintett fél korsó sört. – Charna zsigereire! Ez jól esett. Az ősi káromlás viccesen hangzo az i ú Wester szájából, de Larten nem akarta megsérteni barátját, ezért el se vigyorodott. – Elképesztő ez a hely – áradozo 118

Wester. – Annyi alagút és

terem. Jártál már Perta Vin-Grahl Termében? Nem, felejtsd el – beleszimatolt a levegőbe. – Érzem, hogy még nem. – Hadd találgassak… Perta Vin-Grahl Terme lehet a fürdő – jegyezte meg Larten szárazon. – Olyasmi – kuncogo Wester. – Mindenképp hozz magaddal valami köpenyt, ruhát, amibe csavarhatod magad, ha végzel. Ezek itt nem hódolnak a törölköző, vagy fürdőköpeny használatának. Wester ivo még a söréből és csillogó szemmel néze szét a Teremben. Ő és Larten ugyanakkor le ek megvérezve, de Wester csak két éve vált igazi vámpírrá. Larten mindig gyorsabban tanult, mindig néhány lépéssel elő e járt a gyakorlatok során. Most fordult a kocka; Wester sokkal simábban illeszkede be a Vámpírok Hegyében folyó életbe, mint Larten. Könnyedén elvegyült a többi vámpír társaságában, fagga a őket az életükről, a történelmükről, felfedezte a Hegyet, otthonává tette. Larten inkább Seba melle maradt, keveset beszélt, és nem nagyon tudta, hogyan viselkedjen. Mesterük nem akarta elhozni őket a Gyűlésre – úgy vélte, a fiatalok várhatnak még zenkét évet. De a fiúk hevesen győzködték és végül vonakodva bár, de engede . Akkor Larten azt hi e, Seba Westert akarja óvni: talán fél a fiatalabb fiút a mezítlábas, hosszú mene ől a kemény, hideg földön át. Most azonban Larten azt kezdte gyanítani, hogy Seba őbenne láto valami gyengeséget. Csöndben hallga a Westert, ahogy beszámolt róla, kikkel találkozo , milyen új barátokat szerze , mi mindent tudo meg a klánbeli életről. Egy idő múlva a fiú lehalkította a hangját, és azt mondta: – Megint megtudtam valamit a vérszipolyokról. A két i ú vámpírt megszállo an érdekelték a lila bőrű, 119

rejtélyes renegátok, ámbár Seba szinte semmit nem mondo nekik a másik klánról. És Wester érdeklődésének persze nyomós oka volt. – Kábé ötszáz éve hetvenen elszakadtak a klántól. Kirobbant a háború. Év zedekig tarto , vérszipolyok a vámpírok ellen – gyűlölték egymást! Végül békét kötö ek, és azóta egy kényszeredett, feszült fegyverszünet időszaka tart. – Vajon miért kötö ek békét? – tűnődö Larten. – Miért nem harcoltak addig, míg meg nem ölik az összes árulót? – Még nem tudom a választ – mondta Wester. – De tudod mit jelent mindez? Larten kérdőn felvonta a szemöldökét. – Seba élt akkor. Valószínűleg harcolt is a háborúban. – Lehet, hogy ezért nem beszél a vérszipolyoktól – su ogta Larten. – Ja. És lehet, hogy a hercegi posztot is közvetlenül-közvetetten ezért nem fogadta el. Ez a régi történet évekkel ezelő száján.

csúszo

ki véletlenül Larten

Azonnal megbánta, és megeske e Westert, hogy sose emlí az esetet a mesterük elő . D azért sokszor beszélge ek erről, amikor maguk voltak, hogy megpróbálják felfedni a Seba ködös múltjában lappangó titkokat. – Egyébként hallo ál már Desmond Tiny-ról? – kérdezte Wester. – Nem. Mert? – Egy tábornok említe e, amikor a háborúról mesélt. Megkérdeztem pár vámpírt róla. A neve hallatára idegesek le ek, és sürgősen elterelték a témát. – Gondolod, áruló volt? – vete e fel Larten, aki Westertől 120

tudta, hogy az árulók neveit soha, senki nem mondta ki hangosan. – Lehet – válaszolta Wester, de a hangja bizonytalanul csengett. A megbeszélés félbeszakadt, amikor Seba feltűnt a Terem ajtajában és hangosan köszöntö e őket. Nem egyedül jö : vele volt egy nem túl bizalomgerjesztő vámpír, lila bőrruhában, mezítláb. Westernél nem lehete magasabb, de vállban mindkét inast messze túlszárnyalta. Zöld haja, nagy, dülledt szeme és apró szája volt. Testét bőrszíjak övezték, amikre fura fémcsillagokat erősített. – Larten, Wester, ez i Vancha March – muta a be nekik a fura figurát Seba, miközben leült az asztalukhoz. Vancha biccente az i ak felé és kiálto egy bögre tejért. Azonnal o terme egy szolga. Vancha egy hajtásra kii a a tejet, hangosat böffente és még egyet rendelt. Koszos kézfejével megtörölte a száját és a fiúkra mosolygott. – Seba mesélt rólatok. Friss vér, mi? – Már több mint öt éve, hogy megvéreztek – javította ki Larten. Vancha felnevetett. – Szóval nekünk tökéletes újonc vagy. Üdvözöllek titeket a klánban. Jobb kezének középső uj át a homlokára nyomta, mutató- és gyűrűs uj át a két szemhéjára te e, hüvelyk- és kisuj át pedig eltarto a tőlük. A halál érintésének a jele – ezt a mozdulatot Larten már többször megfigyelte, amióta megérkeztek a Hegybe. Vancha, kezét mozdulatlanul tartva, ünnepélyesen így szólt: – Még a halálban is légy győzedelmes. Azzal böffente egyet, és kiálto egy jó szelet nyers húsért, amibe aztán felszabadulva beleharapo . Lartent fintorgásra késztette a koros vámpír faragatlan viselkedése. – Vancha, hogy is mondjam, a hagyományok vámpírja – 121

dünnyögte Seba. Vancha állán sötét vér csordogált. – Hány éves? – kérdezte Wester, de azon nyomban fel is emelte a kezét. – Nem, hadd találjam ki! Próbálom megtanulni. – Sok sikert – horkanto Vancha. – Én még mindig nem tudom kitalálni, melyik ráncos vérszopó hány éves. A ól függ, mennyi idősen vérezték meg őket. – Tudom, de meg lehet becsülni… – vizsgálga a Wester Vanchát. – Sápadt, mint a legtöbb vámpír, sebek, hegek… – valamivel száz felett. Eltaláltam? – Igen – bólinto Vancha elismerően. – Re entő boldog voltam, mikor elértem a három számjegyet. Úgy hiszem, százéves korod elő nem is lehetsz igaz vámpír. Csak mostanában kezdtem magam a klán igazi tagjának érezni. Larten elmosolyodo . Először hallo a, hogy rajta kívül még egy vámpír elismeri a kívülállóság érzését. Első benyomása ellenére egyre jobban megkedvelte a piszkos, büdös Vancha Marchot. – Mit érte Seba az ala , hogy maga a hagyományok vámpírja? – kérdezte Larten. – Nem élek az emberi kényelemmel – jelente e ki Vancha. – Mint a régmúlt vámpírjai, én is igyekszem olyan távol maradni az emberiségtől, amennyire csak lehetséges. Az ételt nyersen eszem, csak vizet vagy tejet iszok – a vér magától értetődő –, magam varrom a ruháimat és sosem alszom koporsóban. – Miért nem? – Túl puha – vágta rá Vancha, és jót nevete arckifejezésén.

a fiatal vámpír

– Vancha egy egyszerűbb vámpírnemzetségre üt vissza – szögezte le Seba. – Sok hozzá hasonló járta a világot, amikor még gyermeke voltam az éjnek. A legtöbb már meghalt, vagy együ 122

változo a korral. Csak kevésnek van meg az ereje, hogy úgy éljen, mint Vancha. – Nem biztos, hogy erőnek nevezném – kuncogo Inkább afféle őrültségnek.

Vancha. –

– Tán van valami köze az anyádhoz – mormolta Seba gonoszkodva, mire Larten meglepetésére Vancha elpirult. Mielő a két i ú tovább kérdezősködhete volna, egy náluk alig idősebb vámpír lépe az asztalukhoz. Fekete haja és éles szeme volt. Sötét ruhákat hordo . Larten ilyennek képzelt volna el egy emberformát öltött hollót. – Elnézését, Nile mester, de a mesterem szót óhajt váltani magával. – Persze, Mika – bólintott Seba. – Nemsokára felkeresem. A vámpír meghajolt, kíváncsian Vanchára pillanto , majd visszavonult. Seba felsóhajtott. – Sejte em, elintéznivalót.

hogy

Lare

kioszt

majd

nekem

egy-két

Lare egyike volt a Vámpír Hercegeknek. Larten még egyiküket se lá a – nem sűrűn jö ek elő a Hercegek Terméből. Még abban sem volt biztos, hogy Paris Skyle – az egyetlen vámpír, akivel a Gyűlés elő találkozo – o volt-e velük a Hegyen. Egy herceg mindig távol maradt a biztonság kedvéért, ha a többiek odavesznének valami esetleges balesetben. Seba feltápászkodott és morcosan masszírozta fájó hátát. – Egy vámpírnak se kéne eddig élnie – morogta. – Jó száz éve dicsőségesen el kellett volna haláloznom. – Kétszáz – vágta rá Vancha komolyan, majd vidoran kacsintott. 123

– Készüljetek, i ak – fordult Seba Lartenhoz és Westerhez. – Nemsokára kezdődik az Élőholtak Fesz válja. Mindig érdekes, főleg az újoncoknak! – Ez meg mit jelentsen? – fordult Larten Vanchához, miután Seba távozott. – Azt, hogy mindenki meg fog próbálni legyőzni benneteket. Próbára teszik az erőtöket, hogy lássák, milyen fából vagytok faragva. Ez az igazi tűzkeresztség – sok frissvérű túl sem éli az első fesztiváli éjszakát. Vancha a szájához emelte a tejesbögréjét és a megszeppent fiatalokra röffent. – Reméljétek, hogy mellétek szegődik a vámpírok szerencséje, különben lehet, hogy reggel már a hullátok fele emelem poharamat!

124

Tizenhetedik fejezet Az Élőholtak Fesz válja napnyugtakor ve e kezdetét Stahrvos Glen Termében, amit a legtöbben a Gyülekezés Termének ismernek. Sok száz vámpír tolongo a barlangban, a legjobb öltözékükben feszítve. Még Vancha is meg sz to a bőrruháit. Szinte mindenki a férfi nembe tartozo – Larten csak egy maroknyi nőt láto , de azok is éppolyan keménykötésűnek tűntek, mint a férfiak. Izgato ság lengte be a Terem hűvös levegőjét, de Larten és Wester egyszerűen csak idegesek voltak. Talán csak képzelődtek, de úgy érezték, mintha a vámpírok éhes farkasok prédára vadászó pillantásával figyelnék őket, a bárányokat. – Maradjunk együtt, amikor kitör a pokol – mormolta Wester. – Jó – bólintott Larten azonnal. – Fedezzük egymás hátát. Hangos gongszó ütö e némíto a el a beszédet. Larten csodála al nézte a négy belépő Herceget, akik egy emelvényre léptek fel. Elragadtatással lá a viszont Paris Skyle-t a királyi négyes tagjaként. A többi Herceg még nála is idősebbnek látszo – egyikük mintha ezer éves lenne, bár Larten tudta, hogy még a vámpírok se élnek olyan sokáig– de könnyedén mozogtak és büszkén. Ma éjjel mindegyikük úgy birkózik majd, mint egy közönséges vámpír, és ha gyengének mutatkoznak, veszélybe kerül a rangjuk! A vámpírok csak akkor tanúsíto ak nagy szteletet az öregek iránt, ha azok derekasan megállták a helyüket harci helyzetben. A gyengéktől elvárták, hogy mihamarabb megleljék halálukat. – Üdvözlöm a klán gyermekeit! Köszönjük, hogy ilyen messzire utaztatok, hogy velünk lehessetek! – szólo a legkorosabbnak tűnő Herceg, Lare Shment. 125

– Az istenek biztosan büszkék mindannyiótokra! – mosolygo szélesen a második, Azis Bendetta. – Ahogy mi is – tette hozzá Paris. – És reméljük, hogy sürgős ügyeiteket már elintéztétek – szólalt fel végül a negyedik, egyben legfiatalabb herceg, Chok Yamada. – Mert próbák és kihívások, dicső legendák és egetverő ivászatok három éjszakája következik! A bejelentést falrengető ováció fogadta. – De mielő elszabadul a pokol – folyta a Yamada, – halljuk azon vámpírok nevét, kik eltávoztak a Paradicsomba az utolsó Gyűlés óta. A Hercegek felváltva sorolták a sok vámpír nevét, akik az elmúlt 12 évben meghaltak. A vámpírok minden egyes név elhangzása után a halál érintésének jelét muta ák, és egyhangúan mormolták: – Még a halálban is légy győzedelmes. Lare fejezte be Osca Velm nevével. A tömeg soraiból szomorú sóhaj szakadt fel. – Ki volt Osca Velm? – suttogta Larten Vanchának. – Egy Herceg – válaszolt komoran. – Nem is hallo am, hogy elvesztettük. Biztos nemrégiben esett el. – Tudjuk, hogy Sire Velm halála sokatoknak újdonság. – szólt Paris. – Nem ültünk fele e ünnepséget, mert így kívánta. Mindig azt mondta, nem kéne felhajtást rendezni egy vén csontkollekció körül. Sokan felneve ek, de Vancha sötéten bólogato . – Ismertem Oscát. Émelyge volna egy puccos temetéstől. Kiváló vámpír volt. Egyszer úgy földhöz teremtett, hogy három bordám is beletörött. Amikor a sóhajtozás és a mormolás elhalt, Lare Shment 126

tapsolt, és így szólt: – Tegyen hát ez pontot a hivatalos események végére. Ne is legyen több a Döntés Ceremóniájáig. Szerencse fel, gyermekeim! – Szerencse fel..! – visszhangozták mindenfelől a csillogó szemű vámpírok. És még mielő elhaltak volna a kiáltások, kirobbant a zűrzavar és beterítette a Vámpírok Hegyének minden Termét. Larten és Wester tehetetlenül sodródtak a megvadult vámpírok tömegében. Tervük, miszerint segí k egymást, pillanatok ala szertefoszlo , elválaszto ák őket egymástól, hogy ki-ki úgy védje magát, ahogy tudja. Bár a vámpírok egymást csak a játékok termeiben hívha ák ki párbajra, már az alagutakban kirobbantak kisebb-nagyobb verekedések. A klánból sokak csak ennek éltek, a bátorság és erő zenkét évenként ismétlődő ünnepének. A legutóbbi Gyűlés óta egyre csak vártak, és a legtöbbjük már szomjazo a harc vad ízére. Senki nem lépe közbe – ezek a közjátékok nem voltak szokatlanok. Egyszerűen továbblökdösték őket a barátaik, vagy hagyták őket birkózni a porban. Három Termet tarto ak fenn játékok számára. Több matrac és kötéllel körülkeríte ring állt a kétkezi harcok kedvelőinek rendelkezésére. Más helyeken karddal, dárdával, késekkel vagy sok más fegyverrel párbajozha ál. Voltak hosszú pallók, amiken egyensúlyozni kelle , gömbölyű végű husángok, amikkel hatékonyan lehete egymást leütni a pallóról, és kötelek, amikben leütés esetén meg lehetett kapaszkodni. Teli söröshordók, és persze számtalan korsó vér várta a szomjas vámpírokat. Lartennek nem juto eszébe megkérdezni, honnan származik a friss vér, és bár Wester agyán á uto a kérdés néhány napja, Seba azt mondta neki, hogy nem ez a legjobb pillanat ilyesmiken rágódni. Megígérte, hogy majd később 127

elmagyarázza. Larten komolyan a ól félt, hogy meg fog halni. Eddig még nem hívták párbajra, de már sok mellément rúgást és ökölcsapást bezsebelt. Valami eszevesze egyén elhajíto egy fejszét, ami erede célját elvétve elsüvíte Larten feje melle , néhány arasznyira a koponyájától. Larten megpördült a tengelye körül, hogy egy jó vaskos káromkodással fejezze ki nemtetszését, amikor megpillantotta a fejsze elhajítóját: Chok Yamada! Bár viszonylag új volt még a vámpírvilágban, azért annyira nem volt naiv, hogy nyíltan átkokat szórjon egy Herceg fejére! Larten felemelte a kezét, hogy köszöntse a hahotázó herceget, de közben nekiütközö egy vámpír. Larten felkiálto és megfordult, hogy szembenézzen egy magas, ronda tábornokkal, akinek az orra már annyiszor eltörhete , hogy nem is hasonlíto egy orra. – Verseny háromig – mordult fel a tábornok. Mielő Larten megkérdezhe e volna, miféle párbajra hívták ki, a tábornok megragadta a nyakánál fogva, földhöz vágta és odaszögezte a karjait. – Egy nekem – röhögö feltápászkodni.

a tábornok, és hagyta Lartent

Larten felkészült a tábornok következő támadására. Megpróbált kitérni a nagydarab vámpír útjából és elkapni a karját, de a tábornok olvaso a gondolataiban. Rácsapo az i ú vámpír kezeire, felkapta a derekánál fogva és újra a földhöz teremtette. – Tedd már érdekesebbé a dolgot – horkanto a tábornok, miala a megre ent Larten felkanalazta magát a padlóról és levegőért kapkodott. Larten szitkozódo egyet és megcélozta a tábornok orrát. A tábornok elkapta a fejét, és hátracsavarta Larten két karját. 128

Larten felordított, a tábornok térdre kényszerítette őt. – Könyörögj kegyelemért – vicsorgott ellenfele. Larten megmondta neki, hova dugja a kegyelmét. A tábornok hörögve felnevete , aztán újra, utoljára a földhöz szegezte a fiatalt. Köszönés nélkül távozo , maga mögö hagyva egy poros, szédelgő Lartent, aki feltápászkodo és vérvörös arccal, megszégyenítve bámulta a földet. Körülö e i ú vámpírok gyülekeztek és szarkasz kus tapsba kezdtek. Mielő a dühös Larten kihívha a volna párbajozni az egyik tapsolót, egy másik vámpír köszöntötte őt. – Friss vér! Jöjj, nézz szembe Staffen Irve-vel, ha mersz! Hadd lássuk, miből faragtak! Staffen Irve nem sokkal volt idősebb, mint Larten. Furkósbotot tartott a kezében, amelyről rövid láncon vasgolyó lógott. – Használtál már efféle fegyvert? – kérdezte, miután egy ugyanilyet odalökött Lartennek. – Nem – méricskélte Larten a bot súlyát és a golyó lengését. – Akkor reméljük, gyorsan tanulsz, fiú! – nevete Staffen, és Larten arca felé csapo . Ha az ütés talált volna, Larten biztosan elvesz néhány fogát. Szerencsére időben elhajolt, így a golyó a vállát érte. Larten grimaszolt és meglendíte e a láncot. A vasgolyó ártalmatlanul ütközö Staffen bordáinak. A fiú felmordult és újra lecsapott Larten vállára. Larten alig egy percig tarto ki. Kivéde egy pár ütést, és néhányszor sikerült eltalálnia ellenfelét, de amikor a vasgolyó keményen a jobb térde alá vágódo , elese és nem kelt fel többé. Staffen rávert néhányszor a hátára, de aztán megérte e, hogy a harcnak vége. Megtorpant, és felsegítette Lartent. – Nem rossz – jegyezte meg, amikor Larten a könnyeit visszafojtva feltápászkodo . – Nem a legreménytelenebb újonc 129

vagy, akivel eddig találkoztam, de sokat kell gyakorolnod a következő Gyűlésig. A közelükben álló vámpírok jót nevettek. Lartennek úgy tűntek, mint egy csapat károgó varjú. Boldogan közéjük robbant volna, hogy letépje a fejüket, de a verekedés vágya elszállt belőle. Hátat fordíto megszégyenülése tanúinak és elsétált, igyekezve nem figyelni gúnyolódásukra. Irve szavainak reményt kellett volna kelteniük benne, de Larten úgy érezte, végtelen munka sem készítené fel a következő, vagy bármelyik Gyűlésre. Kudarcot vallo , vesztes volt. A Hegyhez vezető úton arról álmodo , hogy megnyer minden párbajt és azonnal hőssé válik. Persze tudta, hogy ez nem valami realista hozzáállás, de biztosra ve e, hogy megállja majd a helyét. Most már sztábban láto . Képzeletében még több vámpír nevete rajta, hahotájuk elkísérte, ő pedig egyre mélyebbre horgaszto a a fejét. Az egyik nő egy hosszú husángot fogva hangosan utána kiálto , párbajozni hívta. De Larten már nem bírta volna ki, ha egy nő is megalázza; nem érdekelte, hogy a Fesz vál idején nem utasíthat vissza kihívásokat. Ki akart innen szabadulni. Dühtől vörösen rohant a kijárat felé és kislisszolt. Kisebbnek és magányosabbnak érezte magát, mint valaha, amióta ijedt kisfiúként elmenekült a selyemgyárból.

130

Tizennyolcadik fejezet Az alagutak sebesült és pihenő vámpírokkal voltak tele. Larten nem láto hullákat, de biztosra ve e, hogy a Fesz vál végére összegyűlik majd egy pár. Egy vámpír se fogja szánni azokat, akik elesnek. Az emberek talán az élet pazarlásának vélnék ezt az egész Fesz vált, de a vámpírok számára nincs nemesebb dolog, mint harcban halni dicső halált. Larten nem vágyo a halálra, de az legalább megkímélte volna ezektől a megaláztatásoktól. Azt is tudta, hogy ezzel a meghátrálással csak rosszabbá tesz mindent – már nem csak béna újoncnak fogják látni, hanem gyávának is, aki elsompolyog, amint keményebbre fordulnak a dolgok –, de már nem érdekelte. Már csak egy csöndes zugra vágyo , ahol meghúzhatja magát, és ahol nyugodtan ápolgathatja sérült lábát és büszkeségét. – Hé! – kiálto valaki. Larten megtorpant és körbenéze . Az alagút egyik fülkéjében három fiatal legény kártyázo egy asztal körül. A legmagasabb barátságosan mosolygott. – Játszol? Larten pislogott. – Miért nem verekedtek ti is? – kérdezett vissza. – Ez a párbajozás annyira zennyolcadik századi! – nyújto a felé a kezét nevetve a vámpír. – A nevem Tanish Eul. Gyere, ülj le közénk! A kártya sokkal civilizáltabb módja az idő elütésének. Larten Tanish Eulra és barátaira mereszte e a szemét. Az asztalon egy üveg bor állt, de észreve még néhány palackot a közelben. A fiúk a legújabb emberi divat szerint öltözködtek, a hajukat gondosan hátrafésülték. Az egyikük még monoklit is viselt! Sose találkozott még ilyen vámpírokkal. Tanish Eul megmozgatta az uj ait. – Nem nyújthatom örökké a kezem. 131

Larten iszonyatos késztetést érze , hogy csatlakozzon hozzájuk, a borukat igya és megmutassa nekik a kártyatrükkjeit. Őket biztos nem érdekelné az eddigi sikertelensége a játékokban, csak nevetnének rajta és elhitetnék vele is, hogy nem fontos. Te egy lépést a hármas felé, de meg is állt rögtön. Ha Seba i találná, kártyával és borral a kezében, ahelye hogy a harcmezőn küzdene, nagyot csalódna. – Köszönöm – dünnyögte, – de mennem kell. – Ahogy gondolod – ereszte e le a kezét Tanish. – De gyere bármikor. Mi mindig tárt karokkal várunk. Larten inte a furcsa öltözékű vámpíroknak, és ajkát összeharapva lelépe . Egy idő után elterelte a gondolatait Tanishról, és újra büszkesége romjain kezde gondolkodni. Az egyik távolabbi teremben szándékozo megpihenni, de csak ment, egyre mélyebbre az alagutak labirintusába. Lábaiban szinte saját akarat ébredt. Egy kapuhoz érkeze , ahol néhány őrnek kijelölt vámpír elégedetlen, morcos pillantásokat vete rá, de nem foglalkozo velük, csak ment tovább a mélyebben fekvő, sötét alagutakba. A falakon rajzolt jelek muta ák az utat. A foszforeszkáló zuzmók fényében olvasta le őket, amik errefelé mindenü nő ek. Egy elágazásnál kísértést érze , hogy a jelöletlen útra forduljon, elvesszen és a Hegy isten háta mögö sarkaiban bolyongjon az örökkévalóságig. De akármennyire rosszul érezte magát, ahhoz a mélyponthoz még nem érkeze meg, még csak a közelében se volt. Végre-valahára egy nyíláshoz ért, amin keresztül kimászo a Hegy ormára. Selymesen sötét volt az éj, a Hold keskeny sarló az égen, melle e néhány halványan pislákoló, távoli csillag. Hó kavargo körülö e, narancssárga haját nemsokára puha fehér sapka fedte. Nem foglalkozva az elemek harcával, lefele ugrált a Hegyről. A lábába hasító fájdalomtól grimaszolt, de nem lassíto miatta. 132

Kis idő múlva egy néhány fából álló csalitost pillantott meg. Vacogo ; a ruháját elázta a a hó. Lekuporodo egy fa mohos tövébe, és végre feltűrte a nadrágja szárát, hogy megvizsgálja a térde körüli részt. Talán elrepedt egy csontja, de nem tudha a biztosan. Azt kívánta, bárcsak az idevezető úton történt volna vele ez. Törö lábbal el kelle volna mulasztania a Gyűlést, mint Sebának huszonnégy éve. Így lett volna a legjobb. Hirtelen halk lihegés ütö e meg a fülét. Szűkülő szemmel, éles tekinte el pillanto fel. Amióta vámpírrá vált, a látása hihetetlenül jó le . Éjszaka is majdnem olyan sztán láto , mint azelő emberként nappal. Most két felborzolt szőrű, vicsorgó farkast láto közeledni. Úgy tűnt, mintha támadásra készülődnének, de Larten tudta, hogy csak a műsor kedvéért csinálják. Ha most hirtelen megmozdulna, egy pillanat ala eltűnnének. Fü yente egyet. A farkasok füle megrebbent, halkan nyüszíte ek, majd odasomfordáltak és elnyúltak melle e. Larten átölelte őket, i a magába gyapjas testük melegét. A vámpírokat láthatatlan kapocs kö össze a farkasokkal – egyesek szerint egyenesen belőlük fejlődö ki a klán –, de Larten különösen közel érezte magát hozzájuk, és a legtöbb farkas is így érze iránta. A vámpírokhoz hasonlóan, a farkasok is a Gyűlésre jö ek. Rég megtanulták már, hogy megéri elzarándokolni a hegyig ilyenkor, fáradságukért ínycsiklandozó, mócsingos falatokkal fizetnek. Tucatnyian vándoroltak most is fel ide. – Nektek könnyebb, mi? – mormolta Larten. – Ha épp te húzod a rövidebbet birkózásban, csak á ordulsz és megmutatod a torkod. Ennyi, és békén hagy. Egy megalázó pillanat, aztán minden megy tovább, mint eddig. Nem követnek gúnyos tekintetek és csúfondáros kiáltások.

133

A farkasok fújtattak és meg se mozdultak. Mit nekik szavak! Megszokták már a kétlábúak fura hangjait, és diszkréten figyelmen kívül hagyták őket. Larten némán feküdt a farkasok és a sötét gondolatok közö . Talán inkább i marad, míg lemegy a nap, aztán elindul vissza, az emberek közé. I hagyja a Hegyet és a klánt. A normális világban elismert, szteletre méltó ember lehetne, ezt ereje és gyorsasága garantálja. Ha nem válik hataloméhessé, a tábornokok is békén hagyják. Amíg Larten a száműzetésen töprenge , a farkasok felemelték a fejüket és morogni kezdtek. Néhány pillana al később Seba tűnt fel a fák közö . Az egyik farkas figyelmeztetően felállt, de Seba fü yente egyet, mire az állat megnyugodo . Seba ugyanolyan jó kapcsolatban állt az állatokkal, mint az inasa. Wester ugyan nem volt oda a négylábúakért, de Seba és Larten gyakran vadásztak farkasfalkával. A farkasok most helyet csináltak Sebának, hogy leülhessen inasa mellé, aztán megint elnyúltak melle ük. Seba megvakarga a a fülük tövét majd megdicsérte kiváló kinézetüket. A farkasok boldogan lihegtek, még azt is hagyták, hogy Seba a fogaikat vizsgálja. Larten mereven ült, míg tanítója a farkasokkal játszott. Haragos dühkitöréstől félt, de amikor Seba végre ránéze , tekintete szta volt és nyugodt. – Mesélték, hogy vereségeid után hogy elviharzottál. – Ugyanmá’… – kezdett Larten mentegetőzni. – Ugyan már, – vágott a szavába Seba. Larten halványan elmosolyodo . Néhány éve elmondta Sebának, hogy szeretne úgy beszélni, mint ő – az idős vámpír szavai mindig tekintélyt parancsolóan hangzo ak. Seba komolyan bólogatva megfogadta, hogy megtanítja rá.

134

– Ugyan már, én nem is… – kezdte újra Larten, de most már önszántából hallgato el. Őszintén szólva tényleg elviharzo , ezt badarság lenne tagadni. – Igazad volt – mondta Larten savanyú ábráza al. – Wester és én még nem álltunk készen. Tényleg nem kelle volna eljönnünk veled. – Dehogynem voltatok készen! – vágo vissza Seba. – Sohasem terveztelek teket magam mögö hagyni. Egyszerűen csak azt akartam, hogy azt higgyétek, az ötlet a tiétek, nem az enyém. Larten sután pislogott egyet-kettőt. – Miért tennél ilyet? Seba nevetett. – Ha valaha inast fogadsz magad mellé, meglátod majd, milyen óvatosan kell bánni vele. Te és Wester gyakran hoztok olyan döntéseket, amiket igazából én vezényelek. Jót tesz a fiataloknak, ha azt hiszik, ők irányítják a dolgokat – még akkor is, ha nem. Seba mosolya ekkor elhalványult, sóhajtott egyet. – Viszont nem vagyok az a remek döntőbíró, mint akinek hi em magam. Én, és csak én vagyok a hibás a ma es kudarcodért. Keményebben kelle volna bánnom veled, kevesebb sikerélményt adni neked, hogy a bukás ne legyen ilyen idegen a számodra. – Többet várok tőled, mint Westertől – jegyezte meg Seba halkan. – Wester remek vámpírrá fog válni, ha nem rohan fiatalon a halálba, amelyhez a vérszipolyok ellen táplált dühe vezethe . De hiányoznak belőle a benned rejlő képességek. Belőled tekintélyes, rangos vámpír válhat. Én legalábbis így hiszem. – Mindig próbáltalak egyenlőként kezelni teket, de valószínűleg nem sikerült elrejtenem a véleményem. Te olvastál a 135

gondolataimban, és mivel fiatal vagy és befolyásolható, elhi ed, hogy olyan nemes, tehetséges és erős vagy, mint amilyennek én látni szerettelek volna. – Engedékeny voltam veled. A számodra nehezen vagy alig teljesíthető feladatok helye olyanokat adtam neked, amiket játszva megcsináltál, és hagytam hogy előretörj. Nem rossz módszer – sokaknak az apró sikerekre kell építeni, hogy ügyesebbé váljanak és az önbizalmuk is növögessen – de a te esetedben nem volt jó ötlet. Önfejű le él, és túlságosan magabiztos. Mindazonáltal – mondta, mielő Larten közbeszólhato volna –, ez az én hibám, nem a ed. Én hagytam megtörténni, mert büszke voltam rád. Seba a fának támaszto a a hátát, és mustrálni kezdte az inasát. – Azt hi ed, ma éjjel fejeket törsz majd be, bajnokokat igázol le, rekordokat döntesz, hírnevet szerzel, igaz? – Valahogy úgy – mosolygo keserűen Larten. – Tudom, milyen bolondság, de… –…mégis hi él benne. – fejezte be Seba. – A szívem egy része épp így hi benne. Titokban azt reméltem, hogy viharos győzelmeket aratsz ma éjjel. Ez a remény vezete tévútra. Szólnom kelle volna, hogy a legrosszabbat várd. Hiszen még sose küzdö él ezelő vámpírral! Idő, gyakorlat, és sok-sok kudarc kell ahhoz, hogy egy újonc túlszárnyalja az időseket. De a hamis reményemet dédelgetve – egy szót se szóltam. Ezért vagy most megsebzett. Seba talpra állt, s fázósan dörzsölte a karjait. – Érzem ám a hideget ezeken az éjeken – mormolta. – Talán már nincs is olyan sok időm ezen a világon. Fiatalon nyugodtan elüldögéltem a tomboló hóviharokban, most meg… A hóról Sebának valami más jutott eszébe, így témát váltott: – Ismered már Perta Vin-Grahl történetét? 136

– Nem, de Wester mesélt a fürdőről… – Perta körülbelül olyan korban véreztete meg, mint én – fogo bele Seba –, de már akkor is hihetetlen harcos volt, kiváló jövő elő állt. Mind azt hi ük, ő lesz a történelem legfiatalabb Vámpír Hercege. Petrából akkor vált legenda, amikor békét kötö ünk a vérszipolyokkal – Seba szeme a távolba révedt, a tekintete mély és szomorú volt. – Vészterhes idők voltak azok. A csatákban a legjobb, legbátrabb harcosaink vesztek oda. Évszázadokon keresztül folytak a viták. Tudod, a vámpírokat valaha a világ urai cím ille e volna. Sok zezren voltunk, és abban az időben az emberi faj még messze nem volt ilyen elterjedt és erős. Átvehe ük volna az irányítást, rabszolgasorba taszítha uk volna az embereket és uralkodhattunk volna mindenek felett. - Erről az útról a Hercegek téríte ek el minket. Lá ák a teljhatalom veszélyeit és meggyőzték a klánt, hogy hatalommal a kezünkben sötét fenevadakká változnánk. Kényszerítésükre hát visszahúzódtunk, nem avatkoztunk az emberek ügyeibe. Olyan helyeken telepedtünk le, ahova ember soha nem teszi a lábát, és olyan törvényeket hoztunk, melyek korlátozták a hatalmunkat a nálunk gyengébbek fele . Akkoriban a vámpírok is öltek táplálkozásuk során, de a Hercegek törvényt hoztak e gyilkos hajlam ellen is. - Sok-sok vámpírnak nem tetsze a reform. Szerintük élősködőkké váltunk, akik ravasz piócákként lesben állnak, hogy innen-onnan ellopjanak pár csepp éltető vért. Az évek során a számunk csökkent, már nem fogadtunk fel annyi inast, amennyit egykor – ezt is új törvények korlátozták – és az emberek idővel prédának kezdtek minket tekinteni. Amikor nyíltan, büszkén jártuk a világot, senki nem vadászo ránk, mert tudták, milyen szörnyű következményekkel jár egy vámpír megölése. 137

Ahogy zárkózo abbá váltunk, úgy elkezdtek lenézni, megvetni minket, sőt gyávának hi ek minket. És a világ sok táján le kedvelt időtöltés a vámpírvadászat. - Szerinted a Hercegeknek nem volt igazuk – su ogta rekedten Larten. – Szerinted meg kellett volna maradtunk a régi úton. - Seba lassan bólintott. – Az volt a természetes út. Ragadozók voltunk, de nem kegyetlenek! Öltünk, ha i unk, de a halo lelkének egy részét magunkba zártuk, így valamilyen módon tovább élt. Mint az oroszlánok, olyanok voltunk – sose gyilkolnak gonoszságból. Csupán nemes teremtményei a vadonnak, amelyek engedelmeskednek az ösztöneiknek. Mielőtt Larten megszólalhatott volna, Seba felemelte a kezeit: – Nyugalom, Crepsley mester. Nem, nem állítom, hogy vissza kéne térünk a régi útra. Nem is tudnánk: túl sok minden megváltozo . Azt hiszem, hogy egy lé ontosságú keresztútnál rossz felé kanyarodtunk – de most, hogy ezen az úton vagyunk, már végig kell mennünk rajta. Megváltoztatnék dolgokat, lenne egy-két szavam, de a vérszipolyok túl messzire mentek. A klán nem követheti őket! - De ez mind mellékes most. Perta Vin-Grahlról meséltem neked. Hevesen harcolt a vérszipolyok ellen, mikor elszakadtak tőlünk. Mielő elmentek volna, Perta is a régi időket szere e volna visszahozni. Vitákban azok mellé állt, akik fogták volna magukat, és vérszipollyá váltak volna. De mindezek fele hi abban, hogy a klánt nem szabad ke éosztani. Úgy érezte, a változásnak egységben kell történnie. Mindent elutasított, ami a klán szakadásához vezetett. 138

- Perta megvete e azt a hetven vámpírt, akik hátat fordíto ak nekünk, hogy saját törvényeiket kövessék. Sőt, ő veze e az ellenük indíto vadászatot. Sokan csak meg akarták vitatni az eseményeket; azt hi ék, ez csak valami kihívó megmozdulás, amely válaszra vár. Azt hi ék, a vérszipolyokat vissza tudják fordítani. - Perta tudta, hogy azon a ponton már túljuto unk. Eltökélte, hogy mindet lemészárolja. Szerinte az igazi békéhez ez volt az egyetlen járható út. Azt mondta, ha életben hagyjuk őket, visszajönnek és ránk támadnak. Mindez még azelő történt, hogy Desmond Tiny nekünk adta volna a Vérkőt, és tudtunkra adta volna a borzalmas jóslatot. - Ki ez a Desmond Tiny? – kérdezte Larten. – És mi az a Vérkő? Seba elutasítóan meglengette a kezét. - Hamarosan megtudod. Mielő elmegyünk, be kell menned a hercegek termébe, és hozzá kell adnod a klánhoz a véredet a Vérkőn keresztül. Majd akkor elmagyarázom. – Perta számtalan vérszipolyt megölt. Elveszte e az egyik kezét, és a fél alsó állkapcsát – azután már nem is tudo szilárd ételt enni –, de nem adta fel. Ő volt a legkiválóbb, legeltökéltebb harcos, akit valaha ismertem. - Perta nem tudta elfogadni a megkötö békét. Mások is éreztek úgy mint ő, egy maroknyi dühös, keserű tábornok. Ők a csatákban a szere eiket, barátaikat veszte ék el. A végsőkig akarták folytatni a háborút, még ha ez a mi végünket is jelente volna. Már-már úgy néze ki, ők is elszakadnak tőlünk. Azt hi ük, Perta és a követői úgy szakadnak el tőlünk, mint a vérszipolyok, egy harmadik klánt alapítva és az egységet még jobban meggyengítve. - De Perta nem akart a klánnak még több kárt okozni. Mikor megérte e, hogy a vezetőket nem tudja meggyőzni, összegyűjtö e és magával vi e követőit egy jéggel boríto , 139

elszigetelt helyre. Mondják, hogy ez Grönland volt, vagy a Déli sark, vagy valami hasonlóan hideg és távoli hely. Egy híve később visszatért közénk, és azt mesélte, jégpalotát építe ek, ahol sírkamrákat ástak, felélték a tartalék vért, és a fagyo koporsójukban fekve csendesen várták a halált. Seba elhallgato , és a régmúlt vámpírokra emlékeze , akiket egykor, fiatalon ismert. Felidézte Perta nevetését és a bárdja villanását. Egykor Seba Perta oldalán harcolt, és megölt három vérszipolyt; köztük a tábornokot, aki annak idején megvérezte őt. Aki taníto a őt, ahogy most ő tanítja Lartent. Akit jobban szerete és sztelt bárki másnál. Seba soha nem beszélt arról a sötét és keserű éjszakáról. Még most se. – A vámpír, aki visszatért, őrült volt – sóhajto Seba. – A vér hiánya és a mostoha körülmények az őrületbe kerge ék. Ki tudja, vajon meséje a jégpalotáról és a fagyos sírokról igaz volt-e? Rengetegen kutattak már Perta Vin-Grahl sírja után, de senki nem találta meg, és ha létezik is, kétlem, hogy valaha rábukkannának. - De tény, hogy Perta és követői inkább meghaltak, minthogy meggyengítsék a klánt. Háború kirobbantása helye Perta elment a híveivel, hogy a klán felvirágozhasson. Egy igazán nagyszerű vámpír áldozata volt ez, olyané, akinek a klán jóléte fontosabb volt, mint a sajátja. - Nem ok nélkül mesélem el neked mindezt – tért vissza Seba a jelenbe. – Perta messze a legjobb harcos volt, akit valaha ismertem. Rekordokat állíto fel a gyűléseken, egyik ellenfelet a másik után győzte le, birkózo , vívo , pallókon egyensúlyozo . Sorban álltak a vámpírok, mindenki ki akart állni Perta Vin-Grahl ellen, hogy évekkel később majd büszkén mesélhesse: szemtől szembe küzdö vele ereje teljében! Nem nyert meg minden párbajt – ilyen nincs is. De többet nyert, mint bárki a századok során. - Emlékszem, mikor Perta először járt a Vámpírok Hegyén – mosolyodo el Seba az ősrégi emléken. – Sovány volt és piszkos: 140

Vancha March divatmajom a fiatal Pertához képest! Gyerekként vérezték meg, de hozzád hasonlóan ő se nagyon találkozo vámpírokkal, mielő idejö . Azon a Gyűlésen párbajra hívo csaknem minden tábornokot. – Hadd találjam ki – horkant fel Larten. – Elveszte párbajt, mint én.

minden

– Nem – mondta Seba. – Már akkor is valóságos gris volt. A legtöbb mérkőzést megnyerte. És ha veszte , hosszú, véres, szoros küzdelem után vesztett. - Évekkel később megemlíte em azt az első Gyűlést Pertának. Azt hi em, az emlék majd büszkeséggel töl el, de az arca elsötétült, és azt kívánta, bárcsak péppé verték volna! Azt mondta, annyi versenyben diadalmat aratni a legrosszabb dolog volt, ami valaha is történt vele. Larten felvonta a szemöldökét. – Rossz volt nyerni? Seba bólintott. – Én se érte em, amíg meg nem magyarázta. Pár évvel később Perta öt fiatal vámpírral járta a világot. A vámpírok felnéztek rá, vezetőjükként és mesterükként sztelték, pedig nem is ő vérezte meg őket. Egyikük kieszelt egy tervet Lady Evanna elrablására, sőt, hogy utódok szülésére kényszerítsék. – Seba észreve e Larten zavarát, és türelmetlenül intett: – Majd máskor elmesélem. Elég az hozzá, a Vadon Asszonya hatalmas varázslónő. Mindenki saját kockázatára húzzon csak uj at vele. - Perta félelem nélkül támadta meg őt kis csapatával. A boszorkány nem adta olcsón a bőrét, megölte Perta öt bajtársát. Perta maga csak azért menekült meg, mert erősebb és gyorsabb volt náluk. Hat hónapon át üldözte őt a varázslónő, míg végül a Hercegek kegyelmet kértek tőle, és meggyőzték, hogy végre hagyja békén. 141

- Perta úgy érezte, az öt vámpír vére az ő lelkén szárad. Elfelejte e számításba venni a gyengeségüket. Sose ízlelvén még igazi kudarcot, hi e, hogy semmi baj nem történhet se vele, se azzal, aki köve és bízik benne. Az a halálos találkozás Lady Evannával drága leckét adott neki. Ha korábban találkozo volna már bukással, sose követe volna el ilyen hibát, és az öt vámpír tán még mindig élne. – Jobb fiatalon megismerkedni a megaláztatással – mondta Seba gyengéden. – Ha fiatalon nem érzünk néha fájdalmat, felnőve mi fogunk fájdalmat okozni. Tanulnod kell a vereségeidből. Fogadd el a hiányosságaidat, javíts rajtuk, de örülj is nekik. Egy éjjel talán megkérnek téged, hogy vezess másokat. Ekkor muszáj lesz olyannak látnod őket, amilyenek, nem pedig olyannak, amilyen esetleg te vagy. Egy igazi bajnok ne csak a saját elméjét és szívét ismerje, hanem a nála gyengébbek szívét és gondolatát is. És erre csak akkor vagy képes, ha álltál már o , ahol ők. Seba megpaskolta a farkasokat és mosolygott. - Nem olyan gyorsak ezek a vadak, de erősek. Mérföldeket képesek megállás nélkül futni, eltűrnek mindent. Nem sokban különbözünk tőlük. Ilyen fiatalon nehéz lehet az elő ünk álló évszázadokra tekinteni, de kérlek, fogadd el a tanácsát valakinek, aki sokkal idősebb nálad. Mostani vereségeid kamatoznak majd hosszú távon, ha tanulsz belőlük, ha elfogadod őket és felülemelkedsz rajtuk, a helyes okokból. – A helyes okokból? – visszhangozta Larten. – Jöjj vissza, és állj ki Staffen Irve ellen újra – mondta Seba. – Ne törődj a csúfolódókkal. Sebesült vagy, gyengébb és lassabb ellenfelednél, mégis párbajoznod kell, hogy megint legyőzhessenek, s te tanulhass és nőhess. Larten elgondolkozott ezen, majd feltápászkodott. 142

– Mennyi időbe fog telni? – kérdezte. – Mennyi vereséget kell még kibírnom, mielő olyan remek harcossá válhatok, mint Perta Vin-Grahl? Seba felsóhajto – inasa nem érte e meg. Nem arról volt szó, hogy meghaladja saját korlátait, hanem hogy elismerje és együ éljen velük. Talán megpróbálja újra? De nem, vagy a megfelelő szavakat nem találja, vagy Larten nem áll még készen, hogy hallja őket. Lehet, hogy a fiatal vámpírnak a nehezebb úton kell megtanulnia ezt a leckét, ahogy Perta Vin-Grahlnak kellett. – Több vereséget, mint amit az önbizalmad elbír – válaszolt Seba –, de kevesebbet, mint amit a tested kiállna. Míg Larten ezen rágódo , az idős vámpír hátba verege e, és a karját nyújto a neki. Larten mesterére támaszkodva, nyomukban a farkasokkal, a páros megkezdte visszaútját a Hegy Termeibe.

143

NEGYEDIK RÉSZ Íme, egy stílusos férfi!

144

Tizenkilencedik fejezet - Csináld újra. Larten fintorogva felkanalazta magát az erdő talajáról. Kirázta a hajából a beleragadt fadarabokat, lesöpörte magáról a mohát és a port, és újra nekiállt megmászni a fát. Egy csuklóvastagságú ágon óvatosan kioldalazo . Amikor elért oda, ahol az ág még éppen elbírta, lehajolt, megmarkolta a fát és felrúgta lábait a levegőbe. Beletelt néhány másodpercbe, hogy egyensúlyba hozza magát. Mikor végre stabilan állt, továbbsétált – immár a kezén. – Állj! – indítványozta Seba, mikor az ág megreccsent és meghajolt a súly ala . Ő maga feljebb üldögélt a fán, és egy csontot rágcsált. Wester egy másik ág végén egyensúlyozo , ugyanúgy a kezén, mint Larten. Larten a földre szegezte a tekintetét, közben érezte, hogy izzadságpatakok csordogálnak a nyakán. Seba a csontot rágcsálva nézte őket egy darabig. Aztán minden különösebb figyelmeztetés nélkül elhajíto a a csontot Larten irányába, de úgy, hogy néhány lábbal az ág mögö suhanjon el, amelyen Larten óvatosan egyensúlyozott. – Fogd meg! – vakkantotta Seba. Larten villámgyorsan kinyújto a bal kezét, uj ai a csont után kaptak. Majdnem sikerült megérintenie, de mint ahogy az már megtörtént zenhatszor, a jobb keze vadul megremege , elveszte e az egyensúlyát, majd egy ijedt kiáltás kíséretében a csont után eredt, és nem sokkal utána földet ért. Seba intett, és így szólt: – Csináld újra! Miala Larten dühösen motyogva visszamászo a fára, Seba kihalászo egy újabb csontot a zsákjából, hogy Wester irányába 145

dobja. Ez az inasa sem járt több sikerrel, mint a másik: Wester nemsokára a földön feküdt, meg-megránduló arccal. – Ez nevetséges – morogta Larten, és szinte gyűlöle el meredt az ágra. – Lehetetlen feladat! – A legkevésbé sem – ellenkeze Seba. – Minden vámpírnak meg kell ezt tanulni, ez egy egyszerű próbatétel! Larten gyanakvó tekintetet vete mesterére. Az elmúlt években, a Gyűlés óta sok ilyen egyszerű próbatétellel találkoztak. Larten és Wester a legtöbbet nem tudta végigcsinálni. Kezdte azt hinni, hogy Seba valami játékot játszik, csak olyan célokat állítva fel, amiket úgysem tudnak elérni. De miért akarná őket merő kedvtelésből megalázni? Lehet, hogy ezek tényleg beve feladatok, és a két inas egyszerűen nincs olyan szinten, ami szükséges a tábornok-kiképzéshez? – Most majdnem elkaptam – mondta Wester, mikor felért hozzájuk az ágak sűrűjébe. – Nem – horkantott Larten. – A közelében sem voltál. – Kösz a biztatást! – fintorgott Wester. – Biztos, hogy szükséges ez? – kérdezte Larten Sebát. Az idős vámpír megvonta a vállát. – A tábornokok elvárása magas. Mindenféle próbatételnek fognak majd alávetni teket. Muszáj rugalmasnak lennetek, ki kell tapasztalnotok sokféle feladatot. Ha ezt nem tudjátok megcsinálni, a további leckéknek nincs értelme. Larten felsóhajto , lemondó pillantást válto tizennyolcadszor is kioldalazott az ág szélére.

barátjával, és

Seba közönyösen rágcsálta a csontot. Megvárta, míg Larten elhelyezkedik, és elhajíto a a csontot, majd behunyta a szemét és várta a puffanást. Amikor meghallo a, a szája felfelé kunkorodo , s majdnem elmosolyodo . De amikor kinyito a a 146

szemét, gondosan semmitmondó arcán vigyornak nyoma sem volt. – Csináld újra. Larten pocsék hangulatban volt, mikor tábort ütö ek a napra. A hosszú, fárasztó éjszaka után számára még nem jö el a pihenés ideje. – Mikor felébredek, szeretnék egy szép, kerek cipót –közölte Seba, és ásítva kényelembe helyezte magát. – Hozol nekem egyet, Larten? – Mérföldekre vagyunk a legközelebbi falutól – jegyezte meg Larten. – Tudom – válaszolta Seba. – Nem marad túl sok időm aludni, mire megjárom az utat oda és vissza. – Fiatal vagy! – mondta Seba. – Nincs szükséged sok alvásra. Wester szerete volna jelentkezni a feladatra, de Seba dühös le volna, ha közbeszól. Egy inas soha ne kérdőjelezze meg mestere döntéseit. – Van valami különleges kívánságod a kenyérrel kapcsolatban? – morogta Larten. – Ó, dehogy – dőlt hátra Seba, és lehunyta a szemét. – Tudod, hogy nem vagyok az a válogatós típus. – És te? – horkantott Larten Wester felé. – Nem kérek semmit, remekül vagyok – mondta Wester gyorsan. Larten füstölögve vágo neki az erdőnek, belerúgva mindenbe, ami az útjába került. Az elmúlt pár év egy hosszú, idegesítő huzavona volt. Lehetetlen feladatok sorozata, amiknek a javát elbukta. Nem találkoztak vámpírokkal. Semmi kaland. Keveset utaztak, és ha 147

mégis új országban jártak, Seba nem engedte, hogy felfedezzék. „Én már lá am”, mondta mindig, ha a körül szere ek volna nézni. „Nem éri meg az utat.” Wester is frusztrált volt és unatkozo , de még bízo mesterükben.

a

Hi e, hogy Sebának jó oka van minderre, és hogy a tábornokká válás rögös útján minden vámpír hasonló bánásmódban részesül. Larten ebben már nem volt olyan biztos. Néha arra gondolt, talán Seba elméjét a sok évszázad kicsit megerjeszte e. Lehet, hogy ezek nem is igazi feladatok, csak az inasaiból akar bohócokat csinálni. Az elmúlt időkben semmi nem tetsze az öreg vámpírnak, akármit te ek. Hibát talált mindenü – Larten képtelen volt elhinni, hogy más tanítók is ilyen kri kusak tanítványaikkal szemben. Szép lassan sétált a falu felé. Igyekeze a fák árnyékában maradni, hogy elkerülje a napsugarakat, amelyek most már fájdalmasan érintették. Ha mégis mondjuk egy sztáson kelle áthaladnia, fejébe húzta csuklyás köpenyét – rongyos, szürke darab, utazás közben szedte össze – és kocogo egy kicsit, aztán sötéten morogva folytatta útját az árnyékban. Mikor visszatért a cipóval – még meleg volt, becsomagolta a köpeny rongyaiba –, Seba felült és megszólította. – Te vagy az, Larten? – Én. – Mi tartott ilyen soká? Larten elharapott egy kikívánkozó káromkodást. – Azt mondtad, csak később fogsz enni. Nem tudtam, hogy sietnem kell. – Túl éhes vagyok, nem tudok várni– nyúlt Seba türelmetlenül a kenyérért. Larten nagy nehezen leküzdte a késztetést, hogy az 148

egész veknit a mester arcába vágja, de ehelye átnyújtotta neki.

kicsomagolta és

Seba homloka ezer ráncba futott. – Barna kenyeret szerettem volna. Larten megremege . – Azt mondtad, nem érdekel – sziszegte összeszorított fogai kerítésén keresztül. – Azt mondtam volna? – Igen. – Hm – pislogo Seba ártatlanul. – Sajnálom. Barnát szere em volna. Visszaadta Lartennek a kenyeret, és biccente a falu irányába. Larten bámulta a veknit, és azon gondolkozo , vajon agyon lehetne-e verni vele valakit. Aztán hátat fordíto neki, és elviharzott arra, amerről jött. Elment Wester melle , de barátja a pokrócba fúrta fejét, nehogy Larten rajta töltse ki dühét, ha elkapja a pillantását. Pár hé el később Larten és Wester halásztak. Egy gyorsfolyású patak közepén görnyedtek derékig a hideg vízben. A feladat: szigonyozz meg egy halat a kisuj addal. Egyszerű próbatétel le volna, de Seba nehezítésképpen mindke őjük szemét bekötö e egy-egy ronggyal, hogy ne láthassanak. – Hallgatózzatok figyelmesen, urak – szólt derűsen Seba egy homokpadról, ahol épp egy fácánt készült elfogyasztani, amit a fiúk nemrég fogtak el és sütö ek meg neki. – Egyetlen élőlény sem mozog teljesen hangtalanul. Koncentráljatok, hadd fejlődjön a hallásotok. Ne figyeljetek a víz csobogására és a gyomrotok korgására. – Könnyű neki – fújtato Larten, a fácánsült ínycsiklandozó illatával az orrában. Négy napja érkeztek meg ide – azóta nem eve se ő, se Wester egy falatot sem. Seba azt mondta nekik, hogy addig nem ehetnek semmit, amíg ki nem fognak egy halat. 149

Wester közelebb hajolt a vízhez és minden erejével figyelt, de még emberfele érzékeivel sem hallo semmiféle neszt a vízfelszín alól. Néhány perccel később céltalanul beledöfö a vízbe, mondván, ha elég gyakran csinálja, egyszer csak sikerülnie kell. De a kezébe csak nem akadt hal. Melle e Larten minden erejével igyekeze még egy kis önuralmat előkaparni a szíve mélyéről. Gyötörte az éhség, vizes volt és fázott. Mindemelle tökéletes bohócnak érezte magát. A feladat lehetetlennek tűnt. Még a vámpíroknak is megvoltak a maguk határai. Ráadásul, amikor a vizet vizsgálta a próbatétel elő , egy darab halat sem látott. Ekkor valami puhán Larten lábának ütközö , mire a fiú szigonyként használva a kezét a vízbe csapo , és diadalmasan felüvöltö . De amint letépte a szemkötőjét, lá a, hogy kisuj án csak egy darab nedves fa lóg bánatosan. – A ól nem fogsz elhízni – kuncogo csurgott.

Seba. Az állán fácánzsír

– Charna zsigereire! – tört ki Larten, és mesteréhez vágta az ázo fadarabot, ami Seba válláról ártalmatlanul a földre hullo . Seba kifürkészhetetlen arccal bámult rá, majd Lartenra emelte közönyös tekintetét. – Kérj bocsánatot – lehelte Wester remegve, aki szintén leve e a rongyot a szeméről. – Mér’? – kiabált Larten. – Rosszabbul bánik velünk, mint az állatokkal! Nemtom megcsi… – Miért – javította ki Seba higgadtan. – Nem tudom. – Akkor ide figyeljen! – horkant fel Larten. – Maga egy ostoba, kegyetlen, vén, lepusztult vámpírutánzat! – Larten! – Westernek még a lélegzete is elakadt. 150

– Nincs ki mind a négy kereke – folyta a Larten. Kilábalt a vízből, s most mestere elő állt, dühösen, csöpögve. – Nem érdemelnéd meg a tábornoki rangot. Olyan feladatokat adsz nekünk, amiket egy vámpír se tud megcsinálni, csak hogy a kudarcunkat láthasd. El kéne menned… Elhallgatott. Seba felállt és elindult a víz felé. Belelépe , s megkérte Westert hogy kösse be a szemét. A két i ú vámpír figyelő tekintete ala kinyújto a a karjait és a kisuj ait. Mélyen a sebesen loholó víz fölé hajolt, mint valami vadászó sólyom. Hosszú ideig a mester és tanítványai mozdulatlanná dermedve álltak. Végül a bal keze villámgyorsan kilő a vízbe. Amikor kihúzta a kezét, a kisuj án egy apró, ezüstös hal volt átszúrva. Seba a homokra dobta a halat, leve e a szemkötőt és felhúzo szemöldökkel várta Larten bocsánatkérését. De Larten most képtelen volt Seba bocsánatáért esedezni. Átkozódva felajánlo a Sebának, hogy dugja oda a halat, ahová nem süt a nap, aztán felugrott és elviharzott. – Larten! – kiabált utána Wester, a vízből kifelé evickélve. De mielőtt barátja után eredhetett volna, Seba magához intette: – Várj, Flack mester. – Wester visszanéze rá, és elképedve lá a, hogy Seba mosolyog. – Hagyd elmenni. Jót fog neki tenni, ha egy kicsit egyedül fő a levében. Wester vágo egy grimaszt, de nem ment tovább, inkább a hal után nézett. Felvette és óvatosan megszaglászta. – Ez nem friss – suttogta. – Őszintén meglepődnék, ha az volna – kuncogo Seba. – Pár órája fogtam, míg a fácánra vadásztatok. Eddig a kabátuj amba rejte em. Mint képze bűvész, Larten igazán észrevehe e volna.. Talán túl éhes volt ahhoz, hogy figyeljen. – Lartennek mégis igaza volt! – csa ant fel Wester. – Csak a bolondját járatod velünk! 151

Seba mosolya lehervadt. Megrázta a fejét. – Ti ke en, mintha a fiaim lennétek. Sose tennék ilyet veletek. A próbatételek, amelyeket elétek állítok, mind teljesíthetők, bizonyos fokot elérve. Te és Larten még nem álltok készen ilyen szintű feladatok teljesítésére, de ezek valódi próbák és az elbukásukban nincs semmi szégyellnivaló. – Nem értem – vonta fel a szemöldökét Wester. – Minek adsz nekünk ilyen feladatokat, ha tudod, hogy úgyse tudjuk őket megcsinálni? – Hogy elérjek egy olyan reakciót, mint amit az imént látha unk – sóhajto Seba, és kilábalt a vízből. – Larten kiváló i ú vámpír, őszinte és engedelmes, de nincs türelme. És próbálja elrejteni az igazi érzelmeit. Fontos, hogy egy férfi ura legyen az érzelmeinek, de el kell tudnunk engedni magunkat azok társaságában, akiket szeretünk és akikben megbízunk. – Lartennek lázadnia kell – folyta a Seba. – Hűségesen kitarto melle em, amióta csak találkoztam vele o , a holtak területén, de eljö az ideje, hogy egyedül nézzen szembe a világgal. Muszáj megkeresnie a saját útját, ahelye hogy elkísérne engem az enyémen. – Miért nem mondod meg ezt neki, és engeded egyszerűen el? – kérdezte Wester. – Fontos, hogy azt higgye, a döntés az övé – magyarázta Seba. – Ha utasítanak arra, hogy lázadj, az nem igaz lázadás. Seba Wester zavarát látva nevetésben tört ki. – Egy éjen majd talán te is felfogadod a magad inasát, és akkor szavaim s tetteim talán majd nem tűnnek olyan furcsának. – Arra kell kérjelek, bízz meg bennem. Egy szót se mondj el mindebből Lartennek. Szenvedj tovább vele, míg még többször bukik el és még dühödtebbé válik. Ha megkérdi, mit szóltam a 152

mai viselkedéséhez, mondd el neki, hogy füstölögtem és jól elátkoztam a nevét. Hadd higgye, hogy ugyanolyan mérges vagyok rá, mint ő rám. – pillantása hirtelen gyöngéd le , szava elhalkult. – Semmi áron ne mondd el neki, hogy mennyire szeretem, és hogy ez az egész nekem sokkal jobban fáj, mint amennyire dühíti őt.

153

Huszadik fejezet A három vámpír az éjszaka kellős közepén egy városba ért. Ese az eső. Ők csendben szelték az utcákat, mindig az árnyak közt maradva. Larten és Wester nem nagyon figyelt környezetükre; fejüket leszegve várták, hogy Seba találjon valami pihenőhelyet. Ahogy mindig, gondolták, Seba most is egy temetőbe, vagy régi romokhoz veze őket, de meglepetésükre ez alkalommal egy fogadó előtt állt meg. – Ma éjjel megjö a kedvem egy kényelmes ágyhoz – mondta nekik Seba. – Mit szóltok hozzá? – Isteni – mondta Wester, aki el se hi e, hogy kivételesen tető alatt és négy fal között alhat. – Jó – morogta Larten, elcsigázo pillantást vete a fogadó homlokzatára. Aztán megdermedt, és újra mustrálni kezdte. Régi épület volt, kék üveggel az ablakában. Nem sok fogadónak volt ilyen furcsa üvege. Sőt, Larten még csak egy ilyen fogadót láto , réges-régen, amikor még embergyerek volt. Akkoriban igen gyakran eljárt ezen az úton. – Ismerem ezt a helyet – lehelte. Már emelt fejjel, mohó kíváncsisággal nézett körbe az utcában. – Csakugyan? – kérdezte Seba tettetett ártatlansággal. – Jártam már i . Ez az… – Larten megtorpant, nyelt egyet. – Ez az a város, ahol születtem. Wester és Seba meglepe en bámultak a fiúra, bár Seba meglepetése igen erőltetett volt. – Csakugyan? – dorombolt Seba. – Nem is gondoltam volna. De most, hogy belegondolok, igazad van. Egy közeli temetőben kereszteződtek útjaink először, nem igaz? Larten lassan bólintott. 154

– Ez aztán a kellemes meglepetés – vigyorgo Seba. – Vagy nem volna az? Továbbmennél inkább, minthogy i töltsd az éjszakát? Felkavarhatja a régi emlékeket. Lehet, hogy mégis… – Nem érdekel – mordult fel Larten. Furcsán kellemetlenül érezte magát, de nem akarta bevallani. – Menjünk vagy maradjunk – má’ nincs köztük különbség. Nem érdekel. – Nagyon helyes – válaszolta Seba. – Ebben az esetben maradunk. És, Larten? – mikor Larten ránéze , megrázta a mutatóuj át: – Már nincs. * A fogadós meglepe en fogadta a három vándort ezen a késői órán, de Seba elmesélte neki, hogy eddig hintón utaztak, ami összetört, amikor az egyik ló megcsúszo a sötétben. A fogadós sajnálkozo , és – Séba ltakozása ellenére – kedvezményt ado neki aznap éjjelre, majd a szobáikba veze e őket; egy Sebának, egy a két inasnak. – Milyen kedves és nagylelkű ember – jegyezte meg Seba, mikor a gazda elment. Kíváncsian Lartenhez fordult. – A te városodban minden ember ilyen figyelmes? – Emlékeim szerint nem – felelte Larten sötéten, felidézve Trazt, aki annyi éve kegyetlenül meggyilkolta Vur Horstont. – Nos, hátha távolléted ideje ala Seba, és jó éjszakát kívánt nekik.

megjavultak – mosolygo

Larten némán kuporgo a szobában, és az ablakból bámulta a sötét éjszakát meg azt a néhány embert, aki ezen az órán még az utcán járt. Eszében a régi élete járt; reggelente Vur és ő elindultak dolgozni a gyárba, ahol egész nap re eghe ek Traz haragjától, de örültek, hogy együ lehe ek, és vad, színes terveket szövöge ek a jövőjükről, arról a percről, amikor kiszabadulnak a 155

gyárból és a városból, és beleve k magukat a felfedezésre váró nagyvilágba. Wester jól figyelt Lartenre. Biztosra ve e, hogy mindez nem véletlenül történt. Seba szándékosan hozta őket ide. Azt akarja, hogy Larten a múltjába nézzen, felidézze te eit, azóta hozo döntéseit. Mert semmi sem tudja az embert jobban a jövőbe kergetni, mint egy tucat múltbéli kísértet. De Wester nem akarta Seba játékát játszani. Vajon mi lesz a vége? Aggódo Lartenért. Mi lesz vele, ha fellázad, ahogy Seba akarja? Erős kísértést érze , hogy lehajtsa a fejét, és csöndben remélje, hogy Larten o marad a szobában, míg Seba be nem jelenti, hogy indulhatnak tovább. De ez disznóság le volna. Tudta, hogy barátja beszélni szeretne, abból, ahogyan időnként ránéze . Végül tehát félrete e az aggodalmait, és felte e a kérdést, amire Lartennek szüksége volt. – Elmész a családodhoz? Larten pislogo , mintha ez a gondolat eddig fel se merült volna benne. – Miféle családhoz? – Az embercsaládodhoz. Larten megrázta a fejét. – Már nem vagyok ember. Semmit nem jelentenek nekem. – Akkor is a családod. – A klán tagjai alkotják az egyetlen családomat – makacskodo Larten. – A vámpíroknak nincs szükségük emberi rokonokra. – De hát nem érdekel, hogy mi le velük? – kérdezte Wester. – Nem érdekel a sorsuk, élnek-e vagy halnak, egészségesek vagy betegek, gazdagok vagy szegények?

156

Larten megint megrázta a fejét. – Azóta nincs hozzájuk közöm, amióta Seba mellé szegődtem. Most már őt szolgálom. Nem szeretném megosztani a hűségemet. – Megnézni, mi történt velük – ehhez nem kell megosztani semmilyen hűséget! – mondta Wester tovább. – Természetes, hogy érdekeljen azoknak a sorsa, akiket egyszer szere él. Amikor i éltél, a családod hatalmas szerepet játszo az életedben. Tudom, az unokatestvéredhez sokkal közelebb álltál, mint a többi testvéredhez, de mégis törődtél velük, és biztosra veszem, hogy ők is törődtek veled. – Én ebben nem lennék olyan biztos – fújtato Larten. – Inkább örültek, hogy megszabadultak tőlem – több kaja juto nekik. – Kétlem, hogy ilyen ridegek le ek volna – mondta Wester gyöngéden. – Sose találkoztál velük, honnan tudnád? – horkant fel Larten. – A te fajtádból valók – vonta meg a vállát Wester. – A te véred folyik az ő ereikben is. Kell, hogy legyen pár jó tulajdonságuk, különben honnan származnának a tieid? – Te csak ne hízelegj – mordult fel Larten, és elrejte e az arcára kívánkozó meleg mosolyt. – Tudod, hogy bátyámként szeretlek – mondta Wester. – Hagyd abba! – pislogott Larten. – Még elsírom magam! – Fogd be – legyinte Wester. – Komolyan mondom. Szeretlek és elismerlek, Larten, mindig felnéztem rád. De irigykedek is rád. Nem azért, mert erősebb és gyorsabb vagy nálam, vagy mert Seba sokkal büszkébb rád, mint rám – ne is tagadd. – Nem is akartam – nyugtatta meg Larten. Wester álla leesett: – Nem?

157

Larten kuncogott egyet. – Na jó, talán. Wester rávigyorgott, aztán folytatta. – Mindez engem nem érdekel. Azért irigyellek téged, mert neked van családod, nekem meg nincs. A fél világért se cserélném el vámpíréletemet, egy kivétellel: ha életre kelthetném a szüleimet, az öcsémet és húgomat. Még ha ez azt is jelentené, hogy elvesztem a képességeimet, hátat fordítok a klánnak, Sebának és neked, akkor se gondolkodnék rajta egy percet sem. Borzasztóan hiányoznak, még ennyi év után is. – Én nem voltam olyan közeli viszonyban a családommal, mint te – mondta Larten halkan. – Nem számít – szippanto Wester. – A családod voltak. Ha láthatnám még egyszer Anyát, ha hallhatnám Apát morogni a rossz idő mia , ha verekedhetnék Jonnal valami hülye kis vita miatt… Wester elhallgato . Odakint már hajnalodo . A két i ú vámpír a szobában ült, és nézte, ahogy felkel a Nap, ahogy élesedik az utca képe. Kis idő múlva Larten sóhajtott, és felállt. – Kimegyek. Wester bólinto , nem kérdeze semmit, és nem is mondo semmit pár percig. Aztán, mikor már biztos volt benne, hogy Larten elhagyta a fogadót, kissé megemelt hangon így szólt: – Elment. A szomszédos szobából elfojtott válasz érkezett Sebától: – Jó. Ezután a mester és a tanítvány a vékony fal két oldalán végignyúlt ágyán, és idegesen bámulták a falat. Közben azon járt az eszük, hogy vajon merre jár Larten, és vajon mit talál rég elveszett ifjúsága városában.

158

Huszonegyedik fejezet A város jól megváltozo , amióta Larten elmenekült onnan. Új gyárak nyíltak. Sok régi házat lebonto ak, és újakat húztak a helyükbe. Larten teljes utcákat, utakat talált, amelyekre nem is emlékezett. Mégis, sok minden megmaradt ugyanolyannak, amilyen volt, csak egy leheletnyivel piszkosabb és porosabb le . Még mindig o voltak a piaci standok, ahová a kereskedők ugyanúgy kipakolták a portékáikat, mint annyi évvel ezelő . A népszerű fogadók és kocsmák ugyanúgy vonzo ák a hangos, duhaj népeket. Ismerős templomok és középületek mellett is elsétált. A selyemgyár eltűnt. Ez meglepte Lartent. Sose juto eszébe, hogy a gyár egy nap majd bezár vagy elköltözik. Amikor először az épülethez érkeze , azt hi e, tévedt, és lassan, többször is körbefordult, a gyár után kutatva. Miután rájö , hogy mégiscsak jó helyen jár, sokáig nézte az épületet. Néhány ablakot és ajtót kicseréltek, befalaztak, vagy újat vágtak a falba. A bejára kapu fele táblát is kicserélték. Ugyan a feliratot nem tudta elolvasni, a szagból hamar rájött, hogy a gyárból vágóhíd lett. Larten számára ez furcsán helyénvalónak tűnt, az i léte utolsó napján történt véres események után. Először szerete volna bemenni, és a selyemgyár után kérdezősködni, hogy mi le vele. Aztán úgy döntö , nem fontos. Mit számíto neki, hogy a tulajdonosok tönkrementek-e vagy sem? – Remélem, a szellemed máig kísér ezt a helyet – mormogta Trazra gondolva a bajsza alatt, s meredten bámulta az épületet. – Remélem, elkárhozo a lelked, mikor megöltelek, remélem, örökké fogva tart ez a világ. Mást nem érdemelsz. Végszóra Larten még leköpte a bejáratot, aztán hátat fordíto az egykori selyemgyárnak és elviharzo , s közben igyekeze 159

minél jobban felhúzni a kabátja gallérját, hogy megvédje nyakát a felkelő nap első sugaraitól. Már gyorsabban lépdelt, mert tudta, hogy fogytán az ideje. Köpenye és kabátja ellenére is érezte, hogy a fény kezdi égetni a bőrét. Hacsak nem akar durva leégést elszenvedni, hamar el kell végeznie a dolgát, hogy gyorsan el sztulhasson a reggeli utcákról, mielőtt a nap magasabbra hágna. Larten átsiete az öreg utcán, ami még ennyi idő után is ismerős volt neki. A városnak ez a része nem változo annyit, mint a többi. A szegények nem bontha ák le a régi épületeket, hogy újat építsenek, mint a gazdagok, be kelle érniük azzal, amijük volt. Néhány régi épület leomlo , s már csak a romjaik rogyadoztak o búsan. Pár új kunyhó is megépült, de ezen kívül nem sok minden változott errefelé az idő múlásával. Amikor Larten megérkeze az apró, takaros ház elé, ami egykor az o hona volt, szíve elfacsarodo és szemeit elfuto a a könny. Meglepődö a reakciójától; megrázta magát, és kipislogta a könnyeket a szeméből. Majdnem megfordult, és o hagyta az egészet, de kényszeríte e magát, hogy elballagjon a hátsó udvarig, hiszen úgyse menekülhet örökké a fájdalmas emlékektől. O állt a két hordó, ahogy mindig is, teli vízzel – az egyik ivásra, a másik mosdásra. Larten belépe az udvarba, és a mosdóvíz felé ve e az irányt. Nem félt a ól, hogy észreveszik; késő reggel volt, bárki is lakik i , már rég dolgoznia kell. Ha mégis i hon lenne valaki, elüthe az egészet azzal, hogy rossz udvarba tévedt be – hátulról minden ház ugyanúgy nézett ki. Larten nem hi e, hogy a családjából bárki is i élne még. Sok idő eltelt azóta… A szülei valószínűleg meghaltak, testvérei pedig szinte biztosan elköltöztek és saját családot alapítottak. Larten a hordó fölé hajolt és szembenézett tükörképével. Visszaemlékeze

arra a napra, mikor legutóbb ezt te e, 160

hogyan márto a fejét a vízbe, s hogy figyelte a narancssárga festékcseppeket kavarogni a vízben. Akkor még élt Vur. Nevetve indultak a gyárba, fogalmuk se volt róla, hogy mi vár aznap rájuk. Ha visszamehetne és figyelmeztetné azt a két fiút, hogy milyen katasztrófába fullad majd a napjuk, vajon hinnének neki? Vagy bolondnak néznék, mert két ártatlan, fiatal fiúval semmi efféle borzalom nem eshet meg? Miala Larten elmerült bús tükörképében, valaki köhögö odabent, és a hátsó ajtó nyílni kezde . Larten ösztönösen a falba mélyeszte e a körmeit. Felhúzta magát, macskaügyességgel a tetőre mászott, és ott igyekezett palacsintává lapulni. Kiaraszolt a tető pereméig, és észrevétlenül figyelte odafentről az udvart. A házból egy öregember lépe ballagott.

ki, és az ivóvizes hordóhoz

Belemárto egy bögrét, majd mikor megtelt, ajkához emelte és lassan, kis kortyokban inni kezde . A keze remege , a bögréből és az ajkáról vízcseppek csordultak le, vissza a hordóba. Mikor végzett, felnézett az égre, az időjárást kémlelve. Ez a férfi Larten apja volt. Emberi léptékkel őskövületnek számíto . Túlélte azokat, akikkel együ felnő , túlélte a feleségét, sőt, még néhány gyerekét is. A bőre ráncokba gyűrődö , i -o májfoltok pö yözték. Sovány volt, mint egy csontváz; csontjairól fáradtan lógo a kevéske hús és bőr. Már nem tudo egyenesen állni, mert a gerince meggörbült. Hosszú haja gondozatlanul, piszkosan lengedeze , de ennek ellenére ragyogó fehér színben pompázo – Traz különös festéke ellenállt az idő vasfogának. Larten le akart ugrani a tetőről, hogy az öregember köré fonhassa a karjait, hogy bejelenthesse: visszatért! Sokáig együ nevetnének és sírnának, majd innának valamit egy fogadóban, nosztalgiáznának, és elmesélnék egymásnak, mi minden történt azóta, hogy útjaik olyan hirtelen, kegyetlenül elváltak.

161

De Larten vámpír volt, hatalmas, gyors és erős, aki ráadásul alig öregede , amióta vámpírrá vált. Fiatal, fél a naptól és vért iszik – mégis mindezt hogyan magyarázná meg? Talán ha édesapja fiatalabb, erősebb lenne, még visszatérhetnének a régi kerékvágásba. De Larten érezte, hogy hirtelen felbukkanásával összetörné az öregember világát. Időtől kopo , törékeny apja már valószínűleg élete végén jár. Ostobaság lenne most ekkora sokkot okozni neki. Jobb lesz hagyni, hadd élje le nyugodt tudatlanságban utolsó éveit, ne zavarja semmi, csak a sötét fellegek az égen és az eső kopogása a rozoga tetőn. Larten apja dünnyögö valamit. Odavánszorgo ahhoz a falhoz, amelyen Larten felmászo a tetőre. Fájdalmas köhögés és harákolás közepe e lehajolt néhány halo , száraz virághoz, amelyek a fal tövében kókadoztak. Gyengéden megérintette őket. – Nemsokára hozok nektek friss virágot – mormolta. Néhány oszladozó virágot kiemelt a többi közül és félredobta. A maradékot igyekeze szépen elrendezni, majd sóhajtva lehunyta a szemét, és imádkozni kezdett. Larten nem szándékozo kihallgatni ezt a személyes jelenetet, de nem tudo felállni és eltűnni anélkül, hogy felhívná magára a figyelmet. És nem akart saját vére, saját húsa elől elfutni, így hát maradt, ahol volt, és igyekeze kizárni az öregember hangját, minél nagyobb magányt biztosítva neki. Alig feküdt zenöt-húsz percet a tetőn, de neki sokkal többnek tűnt, ráadásul a Nap is egyre jobban ége e a bőrét. Megereszte egy megkönnyebbült sóhajt, mikor az apja végre befejezte az imáit, feltápászkodott és visszaballagott a házba. Larten várt néhány percet, hátha az öregember vissza találna jönni, aztán leereszkede a tetőről és odalépe a virágokhoz. A falon, a málló agyagtéglákba vájva valami felirat állt. Larten sose tanult meg olvasni, ki se tudta betűzni a mondatokat, amelyeket 162

apja a falba vése . De a szöveg alján két név állt, amelyeket még álmából felkeltve is felismert volna, hiszen annyiszor lá a leírva őket gyerekkorában. „Larten és Vur” . Apja azért a két fiúért imádkozo , akiket egyszer régen elvettek tőle. Annyi év, annyi szenvedés, annyi minden után, az imái még mindig a két szerencsétlenül járt fiúért szólnak. Larten felidézte magában a gyilkosság utáni menekülését. Nem szaladt haza, elsősorban azért, mert tudta, hogy a felbőszült tömeg o keresné először, de nem csak ezért. Szentül hi e, hogy szüleinek úgysem hiányzik, könnyű szívvel átadnák őt a csőcseléknek, hogy kivégezzék. Ha tudta volna akkor, hogy apja mennyire szere őt, s hogy fia eltűnése és Vur halála mennyire feldúlja, nem maradt volna távol ilyen sokáig. Visszajö volna néhány év elteltével, hadd lássa apja: él és jól van. Tartha ák volna a kapcsolatot. Larten néha beugro volna öregedő szülőjéhez, gondoskodo volna róla, hozott volna neki pénzt, gyógyszert; bármit, aminek híján volt. Amint o állt az udvarban, a két falba vése nevet bámulva, apja virágaival és imáival a múltban járva, a bűntudat egyre erősebben tört rá. Egy elkeserede , gyászos sóhaj kíséretében, a keserűségtől gyenge lábakon kitántorgo az udvarból. Letörölte az arcára csorduló könnyeket. Menekült, ahogy egykor gyermekként menekült, csakhogy most nem a vérszomjas tömeg elől, hanem saját maga és azok emlékképei elől, akiknek valaha fájdalmat okozott. A nap hátralevő részét egy régi bérház romjai közt töltö e, ahol a néhai kamra falmaradványai megvédték a nap sugaraitól. Hosszú ideig zokogo és megbocsátásért könyörgö a vámpíristenekhez, sőt ahhoz az Istenhez is, akihez apja imádkozott nem is olyan rég. 163

Végre-valahára leszállt az alkony. Larten összeszedte magát, megtörölte az arcát és visszasétált a fogadóba. Wester fellélegezve fogadta – már a ól félt, hogy barátja soha nem tér vissza. – Jól vagy? – kérdezte a fiú, amint belépett a szobába. – Nem – válaszolt barátja egy halvány mosoly kíséretében. – Igazad volt, Wester, a család tényleg fontos. Bolond voltam. Bocsáss meg. – Nem kell bocsánatot kérned. Wester megnyalta száraz ajkát, és már majdnem megkérdezte, mi történt, de az utolsó pillanatban meggondolta magát. Ha Larten szeretne róla beszélni, akkor beszélni fog. Ha meg nem… hát, mindenkinek megvannak a maga titkai. Larten rendbe szedte magát. Nemsokára Seba nyito szobába.

be a

– Folytathatjuk? Készen álltok? – kurjanto a, mintha mit sem sejtene Larten kalandjáról. – Kipihentétek magatokat? – Igen – mondta Larten halkan. – Jó! – mosolyodo el Seba. – Ma éjszakára egy igen nehéz feladatot ötlö em ki a számotokra. Eljö a komoly próbatételek ideje, a laza éjszakáknak vége. Fel kell kötnötök a gatyátokat! Wester felnyögött, s küldött egy elkínzott pillantást Larten felé, aki viszont üres arccal bámult, nem is reagált mesterük szavaira. A padlót fixírozta odaadóan, miközben az eddigi döntésein gondolkodo , és folyton eszébe ötlö ek az öregember virágai. Újra felte e magának a kérdést: nem hozo -e elhamarkodo döntést ezer éve azon az éjszakán, amikor Seba szolgálatába állt.

164

Huszonkettedik fejezet Pár hé el később Seba és elcsigázo inasai egy kisvároshoz érkeztek, ahol egy fesz vál közepébe csöppentek. Későre járt már, de az utcákat még mindig énekelve és iszogatva járták az ünneplők. Seba ment volna tovább, de Wester, akinek már nagyon hiányoztak az efféle mulatságok, addig kérlelte, míg a koros vámpír beadta a derekát. Ritka eset volt, hogy Seba meghajolt inasa kívánsága elő , és terveit sutba vágva egy fogadóhoz vezette őket. Wester ment is, hogy kivegye részét az ünneplésből, de Larten a szobájukban maradt. Még mindig gondterhelt volt: mostani helyzetén tűnődö , s próbálta eldönteni, vajon tényleg a neki rendelt életet éli-e. Az elmúlt hetekben gyakran kételkede benne, hogy a helyes úton halad, és sajnálta azt, amit azáltal veszíte , hogy a klán részévé vált. Tudta, hogy az emberek közé már nem mehet vissza, de a klán tagjának sem igazán érezte magát. A kétségek, melyek a Vámpírok Hegyén merültek fel benne, most újra rátörtek. Már az is eszébe juto , nem lenne-e boldogabb, ha letenne a tábornokká válásról, és máshol próbálna szerencsét. Larten lelkéről a sötétség a napkeltével se szállt fel. Minthogy aludni nem tudo és unta Wester horkolását hallgatni, elindult, hogy valami harapnivaló után nézzen a fogadóban. Talált egy helyet az ablaknál, de még épp árnyékban. Onnan nézte az embereket, akik már készülődtek az újabb es mulatságra. Gyerekek szaladgáltak fel-alá, és díszeket, virágokat kötöztek fel mindenhova. Lartennek eszébe juto saját kemény kölyökkora, szája keserű mosolyra húzódo . Bárcsak neki is le volna ideje játszani, mint ezeknek a srácoknak, de őt már akkor munkára fogta anyja a ház körül, mielő a gyárban dolgozni kezde volna, és szinte soha 165

nem engedte ki. Elnézve az embereket, és megint csak az apján tűnődve, Larten hirtelen megérezte a súlyát mindannak, amit felado a vámpíréletért. Soha nem lesz lánya vagy fia, aki továbbvinnék a nevét és feltétlenül szeretné őt. Sosem ülhet majd úgy a napon, mint a városi öregurak, akik barna sört kortyolgatva figyelik, ahogy sürög körülö ük a világ. Az ő világa küzdelmes, sötét és véres. Milyen egyszerűbb lehet minden ezeknek a kevésbé erős, ám annál boldogabb népeknek! Larten a nap nagy részét az ablak melle töltö e, de mindig az árnyékban maradt. Merengős hangulatban volt, és rengeteg sört ivo . A vámpírok szervezete sokkal több alkoholt elbír, mint az embereké, a lerészegedésig hosszú-hosszú vedelés vezete csak. De azért a sör megmelenge e a hasát, és komorsága ellenére néha azon kapta magát, hogy ránevet az ablakban vigyorgó tükörképére. – Mire föl ez a nagy vidámság? – kérdezte valaki mögö e egy ilyen kuncogás után. Larten pislogo és megfordult. Az asztalánál egy csinos hölgy állt, és mosolygo rá. Hosszú, barna haja és meleg, barna szeme volt, színes ruhákba öltözött. Larten érezte, hogy elpirul. – El.. elgondolkodtam valamin – nyögte. A hölgyekkel való társalgás terén bizony nem sok tapasztalata volt! – Biztos valami szép dolgon – dorombolt a nő. – Ó. Igen. Az volt. – Larten re enetesen ügyefogyo nak érezte magát, mire még vörösebb lett. A hölgy megmozdította a karját, fejét kissé oldalra billentette. Szere e volna, ha Larten hellyel kínálja, de a fiúnak fogalma se volt róla, hogy a hölgy iránta érdeklődik. Azt hi e, egy pincérnő lehet. Leguríto a a sörét, és bárgyún vigyorogva felemelte a 166

korsót. A hölgy beharapta az ajkát. – Én nem dolgozom itt – világosította fel. – Nem? – Larten a korsót bámulta és nem nagyon tudta, mit is kezdjen vele. Végül az ajkához emelte, mintha maradt volna benne még néhány csepp. Addig bújt a korsó mögé, míg a nő meg nem rázta a fejét, és háborogva odébb nem állt. Akkor aztán leereszte e a söröskupát, és végre jó mélyet lélegze . Nem tudta, miért, de úgy érezte, mintha nagyon gyorsan nagyon sokat futott volna. Larten ezután többször is elkapta a hölgy pillantását – az egyik sarokban munkálkodo néhány barátjával az ünnepi virágfüzéreken. Rá akart mosolyogni, odahívni őt az asztalához, hogy elmondhassa neki, milyen szép a haja, hogy szépek a virágok, és sajnálja az előbbi ostoba viselkedését. De akárhányszor elhatározta, hogy beszél vele, a gyomra görcsbe rándult, a szája kiszáradt. Végül maradt, ahol volt, lehajto fejjel csendben iszogato , és próbálta meggyőzni magát, hogy jól esik a magány. * Semmi kedve nem volt vadászni indulni, amikor Seba és Wester érte jö ek. A halfogós eset óta nem sokat beszélt Sebával. Igyekeze elkerülni a koros vámpírt, de hát ez elég nehéz egy hármas csapatban. Aznap este viszont jó ürügyet talált, hogy kivonja magát a forgalomból. – Hadd maradjak a fesz válon! – kérte. – Vadászni tudtok nélkülem is. Seba tekintete élesen megvillant – vajon kényszerítse? De ekkor Wester is megszólalt: – Én is szeretnék maradni. Kérlek, mester! Tegnap is olyan jól 167

éreztem magam, de az ünneplők már hazafele szállingóztak, amikor megérkeztük. – A vámpíroknak nem illene emberekkel vegyülni ilyen időkben – ellenkezett Seba. – Vadászok vagyunk, vadásznunk kell. – A vadászoknak is kijár a pihenő néhanapján – érvelt Larten vitára készülődve. Seba már készült visszavágni, amikor észreve egy ismerős alakot elmenni az ablak elő . Megtorpant, felidézte az alak nevét, és rájö , hogy talán megérkeze a várva várt szerencse. Megvonta a vállát. – Rendben. Vadászok egyedül. Élvezzétek a szabadságot. Majd Larten és Wester meglepe a fogadóból.

tekintetétől kísérve kilépe

– Ez túl könnyen ment – gyanakodott Wester. – Az ő korában! Valószínűleg kezd elpuhulni – vete e oda Larten, és rendelt Westernek egy korsó sört. Haraptak valamit, aztán elindultak felfedezni a várost. A mulatság épp a tetőfokára hágo , amikor kiléptek az útra. Az emberek táncoltak és énekeltek. Egy nagy tűz fele disznó sült nyárson – egész sereg éhes gyerek bámulta mohó, csillogó szemekkel, s izgato an visíto ak, akárhányszor egy csöpp zsír sisteregve a tűzbe hullt. Távolabb egy utcai mágus bűvölte közönségét, de Lartenre nem te nagy benyomást. Ő maga sokkal jobb előadást tarto volna. Majdnem jelentkeze is, de azzal felhívta volna magukra a figyelmet, és nekik, vámpíroknak, jobb kerülni a feltűnést. Wester kérésére megálltak egy bábszínház elő . Két férfibáb vadul harcolt egy ronda fanőért, akiről később kiderült, hogy igazából krokodil inkognitóban. Végül mege e mindkét hódolóját. Wester szívből nevete a durva mesén, ami sose állta volna meg a helyét a Rémségek Cirkuszában, de Larten is elismerte, hogy a bábmester igen tehetséges volt, és néhány viccnél még az ő szája is mosolyra húzódott. 168

– Ez hatalmas volt – kacago színházat.

Wester, miután o hagyták a

– Tűrhető volt – dünnyögte Larten. – A bábok, mintha Mr. Tall faragta volna őket! – Jaj, dehogy – ellenkeze Larten. remekműveket készít. Ezek meg csak…

–

Ő

valóságos

Izgato hördülés szakíto a félbe. Épp egy sikátor melle haladtak el. Larten nem is figyelt, de a hangra felkapta a fejét. A sikátorban két férfi köré egész tömeg verődö , kiabáltak, fütyültek. Larten néhány lendülő öklöt látott. – Bokszmeccs – következtetett. – Megnézzük? – kérdezte Wester. – Mért ne? – vigyorodo el Larten. – Nézzük, hogy csinálják ki egymást az emberek. A páros befordult a sikátorba, és á urakodo a tömegen. Az első sorban különös látvány tárult a szemük elé. Mindkét bokszoló magas és testes volt, de az egyik úgy feste , mint egy szekrény, akkora kezekkel, hogy még egy óriásnak is becsületére vált volna. A küzdelem egyoldalú le volna, de az óriás nem védekezett, csak hagyta magát ütni, még nevetett is közben. – Gyerünk már! – kiabált az óriáskezű, míg ellenfele lihege és megtörölte véres kezét. De nem az óriás vére csillogo a kezén, hanem a sajátja, mert a férfi bütykein hosszan felrepedt a bőr. – Jobbat is tudsz ennél! – Szerintem fárad, Yebba! – kiabált be valaki. – Talán jól esne neki egy pihenő. – Pokolba a pihenővel! – vicsorgo a férfi, és újra ütni kezdte az óriás állát és mellkasát, bármilyen látható eredmény nélkül. Larten szemével azt a férfit kereste, aki közbeszólt. Egy hordón 169

ült, szájában finom pipa, körülötte fél tucat csinos, vidám nő. A férfi magas volt és karcsú, s a legszebb ruhákba öltözö , amiket Larten valaha láto . Haja divatosan hátrafésülve, arcán művészi smink. Őt ismerte fel nemrég Seba, és Lartennak is ismerősnek tűnt. – Tanish Eul, vagy tévednék? – kérdezte Larten, miközben Tanish hordója mögé osont. A vámpír félig hátrafordult, megnézte magának Lartent és Westert. Tekintete a kezükre villant, de amikor meglá a uj begyeiken a hegeket, láthatóan megnyugodott. – Megleptek, jóurak. Kétlem, hogy már találkoztunk volna… – Néhány éve meghívtál egy kártyapar ra – mondta Larten. – Egy bizonyos, hírhedt hegyen… Tanish ábrázata felderült, bólintott. – De hiszen emlékszem! Ami csodálatos, tekintve a sör mennyiségét, amit a Gyűlésen ledöntö em. Morcos kedvedben voltál, elutasíto ad az ajánlatomat. Te vagy Seba Nile inasa, igaz? – Igen, Larten Crepsley. Ő itt Wester Flack. – Seba másik inasa – tette hozzá Wester. – Örvendek a találkozásnak. – A kulturált vámpír felemelte pipáját: – Dohányoztok? – Ó, nem – mondta Larten. – Kár. Talán később alkalmam nyílik majd bevezetni teket a dohány és a pipa örömeibe. A mesteretekkel vagytok? Üzlet? – Igen, Sebával vagyunk – húzta fel az orrát Larten. – De nem üzleti út. Vadászik. Mi inkább itt maradtunk a fesztiválon.

170

– Ó, az én embereim! – dorombolt Tanish, majd leugro hordóról.

a

– Hölgyeim, hadd mutassam be két jó barátomat. Az összes nő feléjük fordult és serényen rezegte e a szempilláját. Larten már megint azon kapta magát, hogy elpirul, mint a fogadóban. – Yebba! – kiáltott Tanish. – Unatkozom! Menjünk! Az óriás bokszoló felmordult. – De még csak most kezdett érdekessé válni. – Maradj, ha akarsz – fújt Tanish, – de én megyek. Yebba pofát vágott, majd az ellenfelére nézett. Megüsse? Nem. Ember. Inkább felkapta a férfit a feje fölé, mire a tömeg éljenzésbe fogott. – Megadod magad? – kérdezte udvariasan Yebba. Válaszként csak hangos káromkodást kapo . Erre erősen megrázta a férfit, és újra kérdezett. – Igen – nyögte a férfi erősen zöldbe forduló arccal. Yebba lete e legyőzö ellenfelét, elve egy törölközőt az egyik nőtől, és letörölte a véres izzadságot az arcáról. – Hova megyünk? – kérdezte. – Akárhova, ahol móka, frivol könnyedség és tengernyi sör vár minket! – nevete Tanish, és beleveze e a két i ú vámpírt és a kis csapat hízelgő hölgyet az éjszakába.

171

Huszonharmadik fejezet Larten lüktető fejjel ébredt. Felnyögö és megpróbált felkelni az ágyból, de lábai felmondták a szolgálatot s ő a padlón kötö ki, ahol reszketve összekuporodott, mint egy ázott kutya. – Te még szerencsés vagy – nyöszörögte rekedten Wester. – Szerintem én már meghaltam. Larten felnéze , és meglá a Westert, aki a sarokban ült, az arca falfehér, a kezében vödör. – Megmérgeztek minket? – lehelte Larten. – Másnaposság – suttogta Wester. – Azt hi em, a vámpírok nem lehetnek másnaposak – nyögö fel Larten. – Rosszul hitted! – vágta rá Wester, és a vödör fölé hajolt. – Ó, én kiváló, érzékeny, iszákos inasaim! – nyito be hozzájuk Seba, hogy köszöntse őket. Veszettül vigyorgott. – Halkabban! – kérlelte Larten, kezét a fülére tapasztva. – Hogy mondod? – kurjantotta Seba. Larten összeszoríto a a fogait, és mélyet lélegezve küzdö rosszulléttel.

a

– Soha többet nem iszom – nyöszörögte. - Én viszont igen – nevete Seba. – Ne ígérj olyat, amit úgyse tudsz betartani. Biztos vagyok benne, hogy visszatalálsz a hordóhoz, amint kitisztul a fejed. - Hordó? – visszahangozta Larten. – Hajnalban egy-egy hordó sörrel a vállatokon tántorogtatok haza – világosíto a fel őket mesterük. – Nagyokat húztatok belőle, és kineve étek az embereket, akik csak korsóból isznak. A hordókat kite em a nappaliba, amint felébredtem. De idehozom 172

őket, ha szeretnétek. – Ne! – kiáltott Larten és Wester kórusban. – Kell az a vödör – lehelte Larten. – Hé, szerezz magadnak – mordult rá Wester. Seba jóízűen nevete , és leült Larten ágyára. Kihúzo kótyagos inasa hajából egy virágot. – Hát ezt meg honnan való? Larten a virágra bámult, majd vállat vont. – Csak nem találkoztatok néhány csinos hölggyel? – vidámkodott Seba. – Fogalmam sincs – hörögte Larten. – Sose gondoltam volna, hogy roman kus alkat vagy – hümmögött Seba. – De talán még van remény. Most szemöldökét felhúzva Westerre nézett. – Te is virágcsokorral a fejeden tértél haza, Flack mester? – Nem hiszem – mondta Wester, de a biztonság kedvéért beletúrt a hajába. – Lehet, hogy beleese a hordóba –mondta Seba nevető szemekkel. – Nézd csak meg. Wester csaknem újra a vödörbe okádott. – Rettentően élvezed a helyzetet, mi? – morogta Larten. – Ó, de mennyire – ragyogo fel Seba. – Az én helyemben is élveznétek. Az öregek imádják a fiatalok orra alá dörgölni a hibáikat. Na, mit szóltok egy kiadós reggelihez? Szalonna? Kolbász? Báránycomb? Tükörtojás? Larten felugro , szélsebesen átrohant a szobán, és épp időben kapta ki Wester kezéből a vödröt. Mikor végre, a száját törölgetve felemelte a fejét, Seba így szólt: – Boldogan maradnék, és nézném a szenvedéseiteket, de az 173

idő ellenünk dolgozik. Készülődjetek, urak. Öt perc múlva indulunk. – Nem megyek sehova! – hördült fel Larten zölden. – Akkor se tudnám elhagyni a szobát, ha akarnám – te e hozzá Wester. – Nem érdekel a másnaposságotok – mordult rájuk Seba. – Kivételes szabadságot adtam nektek egy éjszakára. A mókának vége. Ideje folytatni az edzést. Vadászni fogunk, aztán vár rátok a legfrissebb próbatételem. – Pokolba a próbáiddal! – fakadt ki Larten. Seba elkomorult. – Fogd vissza magad – morgo vészjóslóan. – A mestered vagyok, elvárom az engedelmességet és a tiszteletet! – Érdemeld ki! – vágo vissza Larten kihívóan. – Ha mutatnál néha egy kis együttérzést és megértést, talán viszonoznánk is! – Hogy én, érezzek együ két önsajnálatban dagonyázó részeg balfékkel? – horkant fel Seba. – Bohócot csináltatok magatokból, megérdemlitek a büntetést. Ami a megértést ille … túlságosan is megértem. Inkább maradnátok i , míg el nem múlik a fejfájás, hogy aztán újra mehessetek virágot szedni! – Úgy van! – vágta rá Larten. – Virágok és sör, mi kell még? Van valami kifogásod ellene? – Nincs – válaszolt Seba higgadtan. – Rátok hagyom a dolgot. Szerencse fel, urak. Seba az ajtó felé indult. – Várj! – kiáltott Wester. – Hová mész? – Az éjszakába. – De ugye visszajössz? Seba körülnéze ; a gyűrö ágyneműre, a két zöldes árnyalatú, 174

kócos vámpírra, a vödörben úszkáló hányadékra. – Mégis, minek jönnék vissza? – De… Nem lehet… Elhagysz minket? Seba Westerre néze , aki összezavarodo nak tűnt, aztán Lartenra, aki igyekeze – sikertelenül – úgy kinézni, mint aki magasról tesz az egészre. – Jól gondolom, hogy tegnap Tanish Eulba botlo atok? – kérdezte Seba szinte gyengéden. Wester meglepetten pislogott. – Honnan tudsz róla? – A vámpírok megtalálják egymást az ilyen városokban. Biztosra ve em, hogy előbb vagy utóbb megtaláljátok Eul mestert, és akkor döntést kell hoznotok: velem jö ök, és folytatjátok a tanulást, vagy vele maradtok és vad, szilaj életbe fogtok. Úgy tűnik, az utóbbit választottátok. – De nem végződhet így! – protestált Wester, és feltápászkodo . – Veled megyünk. Adj egy percet! Nem mondtuk komolyan, amit mondtunk. Tanish nem… – Nyugalom, Wester – inte e Seba. – Ez még nem az inaséveitek vége, csupán egy kis szünet benne. Utatok az oroszlánkölykökhöz vezet majd, olyan vámpírokhoz, akik néhány év zed erejéig elszakadnak a klántól, hogy az embervilág örömeit élvezhessék, mielő hivatalosan is az éj gyermekeinek nyilvánítanák magukat. Neked és Lartennek most velük kell töltenetek egy kis időt, a korabeliekkel: vedeljétek a sört, kergessétek a nőket, tegyétek, ami a szívetek vágya. Amikor aztán elég lesz a jóból és visszatérnétek a klánhoz, várni foglak teket – feltéve, hogy velem lesz a vámpírok szerencséje, és még életben leszek. O folytathatjuk, ahol abbahagytuk. – Mi van, ha nem akarunk visszatérni? – kérdezte Larten halkan, kerülve mestere tekintetét. 175

– Ez is a döntésetek – mondta Seba. – Egyikőtöket se kényszerítem semmire. Seba nyújtózott és elmosolyodott. – Őszintén szólva örülök, hogy megszabadulok tőletek egy kis időre. Szeretnék megint tanítómester.

magam

lenni.

Túl

sokáig

voltam

- Tartani fogom veletek a kapcsolatot – ígérte. – Kicsi ez a világ, soha nem leszünk igazán messze egymástól. Ha szükség lesz rám, jönni fogok. Ha újra melle em akartok tanulni, visszafogadlak teket. És ha úgy döntenétek, hogy elhagyjátok a klánt, akkor rosszkívánságok nélkül elbúcsúzunk. - Még a halálban is legyetek győzedelmesek. Ezzel Seba kifordult az ajtón, s o hagyo két másnapos és elképedt vámpírt, hadd próbálják kitalálni, hogy mi a csudához is kezdjenek most.

176

Huszonnegyedik fejezet Larten és Wester a következő néhány órában pihent. Fejük lassan ki sztult, estére meg is éheztek, így hát lementek a lépcsőn valami étel reményében. Bizonytalanul, lassan e ek, és akárhányszor valaki felkiálto vagy nevete , az arcuk fájdalmasan megrándult. – Bort ezeknek a jóembereknek! – kiálto a valaki, mikor már majdnem végeztek a vacsorával. Tanish Eul huppant le Wester mellé, és barátságosan megveregette a vállát. – Hogy van a fejetek? – Pocsékul – válaszolt a két barát. – Gondoltam – kuncogo Tanish, miközben elcsórt egy szelet húst Larten tányérjáról. – Úgy i atok tegnap, mint két vesze gödény, ami persze dicséretes – ha hozzá vagytok szokva. – Hogy lehetsz te ilyen vidám? – kérdezte Larten. – Még nálunk is többet ittál. – Ó, nekem van tapasztalatom e téren – büszkélkede Tanish. – Minden csak azon múlik, mennyire vagy elszánt. Ha évekig edzel és gyakorolsz a Vámpírok Hegyén, izmos harcológép válik belőled. Ha viszont évekig az ivásza képességeidet fejleszted… – kacsintott. Megérkezett a bor, Tanish töltött is három pohárnyit. Larten és Wester úgy néze a poharakra, mintha savanyú tej lenne bennük. – A egészségetekre! – emelte poharát Tanish, és egy húzással kiüríte e. A két i ú vámpír bizonytalanul összenéze . Aztán Larten felemelte a poharát, és kii a a bor felét, mire kirázta a hideg, de azért kipréselt magából egy vigyort. Wester se akart kilógni a sorból, ivo hát néhány kortyot, aztán megereszte egy reszketeg mosolyt. 177

– Kiváló! – dicsérte őket Tanish, s közben már töltö e is újra a poharakat. – Nem hagyhatjuk, hogy az ilyen apró dolgok elgyengítsenek. Olyan ez, mint megverekedni egy medvével – ha legyőz, másnap egy még nagyobb medve ellen kell kiállnod. Sokat i atok tegnap éj el, de ma este még többet fogtok! Kirúgunk a hámból! Kóstoltatok már abszintet? – Hát, nem is tudom – fintorodo el Wester. – Nem hiszem, hogy a fejem kibír még egy ilyen hosszú éjszakát. – Ó, dehogynem! – vágta hátba Tanish. – Holnap még ennél is rosszabbul lesztek, de meglátjátok, néhány hét ala hozzászoktok. – Miből gondolod, hogy addig i maradunk veled? – néze rá Larten. – Lá am, hogy Seba elhagyja a várost – mondta Tanish. – Nem úgy néze ki, mint aki egyhamar vissza kíván jönni. Magatokra hagyott titeket? Larten bólinto . – Azt mondta, találjuk fel magunkat, és csatlakozzunk az Oroszlánkölykökhöz… – Micsoda remek hírek! – kiálto fel Tanish. – Szabadságot adott nektek. Akkor miért búsultok ennyire? – Nem tudjuk, mihez kezdjünk – magyarázta Wester. – A jövőnk világos volt Seba melle – mondta Larten. – Tudtuk, mi vár ránk, most viszont… – rosszkedvű sóhaj al fejezte be. – Talán utolérnénk még, ha azonnal utána indulnánk. Tanish felhorkant. – Gyerekek vagytok, vagy férfiak? Azt akarjátok, hogy életetek végéig kézenfogva vezessenek teket, vagy a saját lábatokra fogtok állni? – Könnyű ezt neked mondani – legyinte Larten. – Nekünk ez új. 178

Nincsenek terveink, azt se tudjuk, hova menjünk. – Kövessétek az izgalmakat! – vágta rá Tanish, majd lehalkíto a a hangját: – Ez egy ragyogó, csodás világ azoknak, akik hajlandóak belevetni magukat, és főleg a mi fajtánknak. Erősebbek vagyunk az embereknél, gyorsabbak, jobbak! Többet tudunk enni és inni náluk. Könnyedén legyőzzük őket a versenyeken. Bármelyik férfi tiszteletét elnyerjük, ahogy bármelyik nő szívét. – De nem helyes így kihasználni az erőinket – Wester.

ltakozo

– Ostobaság – legyinte Tanish. – Ezt a tábornokok mondják. Most már Oroszlánkölykök vagytok, felszabadultatok a klán szabályai alól. Amíg nem szegjük meg a törvényt – öléssel vagy rabszolgatartással, – addig békén hagynak minket. Ne feledjétek, sok tábornok volt egyszer ugyanebben a helyzetben. A vámpírok gyakran ve k bele magukat néhány évig az embervilág örömeibe. Vegyétek ezt afféle tanulóidőnek. – Talán igazad van – mondta Larten –, de még mindig nem tudjuk, mihez kezdjünk. – Egyszerű – állt fel Tanish. – Kövessetek engem! Azzal kimasírozo a fogadóból, Larten és Wester pedig – jobb híján – utána somfordált. A friss levegő gyógyírként hato rájuk, de nem sokáig élvezhe ék. Tanish egy sötét, füstös kocsmába veze e őket, ahol egy csomó nő töltögete sört egy csomó férfi kupájába és nevetgélt a tréfáikon. Tanish kényelembe helyezte magát egy lócán. Larten és Wester mereven leült mellé. Néhány kíváncsi hölgy azonnal o terme a lócánál. – Kik a barátaid? – dorombolt egy nő, és Larten ölébe fészkelődött, aki erre mélyvörös színt öltött. 179

– Kifinomult, jó ízlésű férfiak – válaszolt Tanish derűsen. – Hozzátok elénk a legjobb borotokat és a legízletesebb fogásaitokat. – Nem vagyok éhes – motyogta Wester, és ő is elpirult, mert az egyik nő súgott valamit a fülébe. – Azt hiszem, visszamegyek a… Felemelkedett a lócáról, de Tanish visszanyomta. – I maradsz és velem étkezel – mordult fel. – Ma éjjel a házigazdátok vagyok. Ha visszautasítod a vendégszeretetemet, azzal megsértesz, és én nem sietem el a felejtést. – A szeme vészjóslóan megvillant, tekintete fogva tartotta Westert. A fiú nyelt egyet, majd vékony hangon így szólt: – Ahogy gondolod, Tanish. – Mindjárt jobb – dorombolt Tanish. – Ezt már szeretem. Látom, jó… Wester rajta volt, mielő befejezhe e volna, éles körmei Tanish csupasz nyakába vájtak. Larten a vámpír másik oldalán állt, a körmeit a hasfalának szegezve. – Ha még egyszer megfenyegetsz – mondta Wester –, befejezem, amit most elkezdtem. Érted? Tanish elmosolyodott. – Gratulálok. Átmentél. – Mi? Min? – esett le Wester álla. – A próbán, aminek alávetek mindenkit, mielő barátommá fogadnám!

igaz

A körülöttük tömörülő hölgyek bizonytalanul méregették őket. Tanish rámutato az egyikre, majd egy tál datolyára az asztalon. A nő odaadta neki a tálat, amiből Tanish néhány datolyát azonnal a szájába dobo , anélkül hogy Westert vagy Lartent arrébb tolta volna. – A barátaim legyenek jellemesek – folyta a higgadtan. – Vad, 180

pörgős életet élek, de azt próbálom becsületesen élni, és éjszakáimat inkább töltöm becsületes emberek társaságában. Inni a legnagyobb csirkefogóval is iszom, de utazni csak olyanokkal utazom, akiket tisztelek. - Azért sérte elek meg, hogy próbára tegyelek. Ezért elnézésedet kérem. Ha meg tudsz bocsátani nekem, a legjobb barátok lehetünk. Ha szerinted túl messzire mentem, a legjobbakat kívánom neked, mikor útra kelsz nélkülem. Wester csak pislogo , Larten tekintetét kereste. A narancsszín hajú vámpír megvonta a vállát, mintha azt mondaná, ez az ő döntése. Wester meg hányta-vete e a dolgot, aztán elvonta karmait Tanish torkától és leült. – Nos, mi lesz a vacsorával? – kérdezte Tanish, mintha mi sem történt volna. – Vagy hiába beszélek, tényleg annyira tele vagytok? – Talán egy-két falatot még elbírok – biccentett Wester. – És bort? – fordult Lartenhez Tanish. – Mért is ne? – mosolyodo el Larten, mire valaki töltö neki egy nagyon nagy pohárral. Eleinte Larten csendben üldögélt. Tanish beszélt véget nem érően a világ örömeiről, a felfedezésre váró nagyvárosokról, a háborúról. Körülö ük nők keringtek, datolyát, bort, sört és egyebeket kínálva. Mikor felfedezték, hogy Larten mennyire szégyenlős, egy páran megpróbálták megcsókolni, és kacagva rebbentek szét, mikor Tanish felmordult, és úgy tett, mintha haragos lenne. Wester bátrabbnak bizonyult, mint Larten, és hamarosan olyan lazán elegyede beszédbe a hölgyekkel, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Bókolt, bort rendelt nekik, még néhány ősi vámpíréneket is elénekelt, ahogy telt az éjszaka. 181

Tanish megpróbálta bevonni Lartent, de ő csak rázta a fejét, és elbújt egy korsó sör vagy egy pohár bor mögé. Végül Tanish elveszte e a kedvetlen vámpír irán érdeklődését. Így hát Larten magára maradt – Wester már egy ideje eltűnt néhány hölgy kíséretében, akik mindenképpen meg akarták mutatni neki, hol tartják a ház legjobb borát –, és re entő kívülállónak érezte magát. A nők se figyeltek rá, hiszen nem rendelt nekik italt, és nem is szórakozta a őket. Senki nem ült le mellé vagy próbált beszélgetni vele. Keserű magányában Larten nagyobb iramban ivo , mint eddig, sört és bort vegyítve. Eszébe juto ak Tanish szavai, ezért abszintot rendelt, de azt már a kocsmárosnak kelle megmutatni, hogyan kell helyesen inni, és az erős ital még a vámpírgyomornak is sok volt. Lartennek elege le . Felállt, hogy a kijárathoz menjen, és elhatározta, hogy azonnal Seba után megy, hátha megbocsát neki. De többet ivo a kelleténél, a lábai mintha gumiból le ek volna, nem találták az utat a kijárathoz. Ahogy bambám pislogva ide-oda tántorgo , az egyik asztalnál kiszúrta Tanisht. Egy maroknyi komoly férfival kártyázo . Larten látása valamennyire ki sztult, ő maga meg elvigyorodo : végre talált valamit, amivel kellemesen elüthe az időt és még a társasághoz is csatlakozik. – Beszállhatok? – lépett Tanish asztalához. Tanish végignézett a keresztbe álló szemű vámpíron. – Magas tétekben játszunk – figyelmezte e. – Ez nem kezdőknek való. – Ne aggódj – mosolyodott el Larten. – Nem vagyok kezdő. – Sok pénzed van? – kérdezte egy másik férfi. – Nincs – válaszolta Larten. – De mindjárt lesz. A többiek nevetése közepe e leült, és elkérte a kártyákat. 182

Tanish odaadta neki a paklit, de közben olyan fejet vágo , mint aki ollót ad egy gyerek kezébe. Amint a kártyák a kezében voltak, Larten mesterien keverni kezde . A férfiak bámuló tekintetétől kísérve szinte lehetetlen sebességgel pörge e a lapokat a jobb kezében, majd átcsapta őket a balba, és ott folytatta. – Vesze varázskezek – mormolta Tanish, aki vámpír létére is csak nehezen tudta követni a lapokat. – Olyasmi – kuncogott Larten. – Tudok néhány trükköt is. Még mindig fél kézzel pörgetve a lapokat, engedte kicsúszni az egyik ászt, majd még egyet, a harmadikat és végül a negyediket. Ezzel befejezte, a paklit átadta a mellette ülőnek. – De a szavamat adom, hogy ma éjjel semmiféle trükköt nem vetek be. Szabályosan játszok, és ha nyerek, meghívok mindenkit a ház legdrágább italára! Szavait elismerő kurjongatás fogadta, néhány hölgy pedig egyből előkerült valahonnan, hogy Larten mellé üljenek és csodálják kártyajátékát. Amikor megnyerte az első kört, ado a leggyönyörűbben öltözö nőnek egy marék pénzt, és elküldte, hogy rendeljen mindenkinek pezsgőt. – Íme, egy s lusos férfi! – csapo térdére.

Tanish elégede en Larten

A hirtelen változás a hallgatag vámpír viselkedésében egészen elbűvölte. – Lassan kezdted, de úgy látom, végre ráéreztél a jó élet ízére, nem igaz, gyorskezű barátom? – Rá bizony – vigyorodo el Larten. Tudta, hogy egy borral, nőkkel, kártyával, meg ki tudja még mivel teli éjszaka áll elő e. – Lehet, hogy mégiscsak erre születtem. A szoba túlfelén, egy különösen sötét sarokban üldögélt egy apró ember, aki most Larten szavára kissé megemelte a fejét. Az 183

emberke szokatlan, sárga öltönyt viselt, haja fehér, arca rózsás, és furcsa, túlságosan is divatos szemüveget viselt. Távolról kedves nagypapának nézhe k, de közelről már senki sem vétene ilyen hibát. Volt ebben a kis emberben valami mélységesen felkavaró. És bár a kocsmában teltház volt, sürgö -forgo mindenki, az emberke asztalának még a közelébe se ment senki. – Erre szüle él volna, igazán? – dorombolta a sárga öltönyös emberke. Feje megbillent, a szeme a távolba révedt, mintha valami nagyon messzit nézne. – Igen – su ogta. – Erre, és még többre is, ha nem tévedek. Figyelem már egy ideje a kedves Tanish Eult, de azt hiszem, mostantól inkább Crepsley mesteren fogom tartani a szemem. Vajon a véletlen műve, hogy útjaink keresztezték egymást ma éjjel? – szája ravasz kis vigyorba gyűrődö , s uj ával finoman megciróga a a szív alakú órát, ami a mellényzsebéből lógott. – Vagy a végzet szólt közbe? Folytatása következik! a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán

184

a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán a sors keze veri a taktust egy szív alakú órán

185