DARREN SHAN FENEVAD Démonvilág

DARREN SHAN FENEVAD Démonvilág Ötödik könyv

Móra Könyvkiadó A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Blood Beast First published in Great Britain by HarperCollins Children 's Books 2007 HarperCollins Children's Books is a division of HarperCollins Publishers Ltd 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith, London, W68JB © Darren Shan, 2007 Darren Shan erkölcsi jogot formál arra, hogy a mű szerzőjének tekintsék Minden jog fenntartva A kiadvány egészének vagy bármely részének a kiadó írásos engedélye nélküli sokszorosítása és másolása szigorúan tilos! Fordította POLYÁK BÉLA

A borítót Mel Grant készítette Hungarian translation © Polyák Béla, 2007 Hungarian edition © Móra Kiadó, 2007 A Démonvilágról és Darren Shanról minden érdekesség megtalálható a világhálón

www.darrenshan.com

Mary Barrynek (szörnyű nagyanyómnak), aki Grubbs Grady minden ellenfelénél félelmetesebb fenevadat győzöttle!Nagyöröm,hogymégittvagyköztünk,véncsont!

VZSR(VéresZsigerekRend)jár: Catherine„nyakmetsző"Holmesnak ésKatieMcGowannek-akörnyéklegújabbhaláloscsajának!

Főmágusom: StellaPaskins,aBélontó

Varázsasszisztenseim:AChristopherLittle-félevándortársulat

Tartalom Első rész LOCH Átkozott rémálmok Mócsing Rémálmok még és még Készülődés Partizóna Kincskeresés Kemény meló A barlang

Második rész JUNI Az ígéret Magyarázat és vallomás Mócsing utódja Juni látogatóban Ismerős arc Közös titok Nem félünk a farkastól? Totál brutál Pokolra szállás

Első rész LOCH

Átkozott rémálmok A két kezem vértől vöröslik. Futok az erdőn át. Teljesen meztelen vagyok, de nem törődöm vele. Elvégre állat vagyok, nem ember. És az állatoknak nincs szükségük ruhára. A nyelvemről is vér csöpög. Nyilván nemrég ettem. Nem emlékszem, hogy zsákmányom erdei vad volt-e vagy ember. Nem is nagyon érdekel. Még mindig éhes vagyok, most csak ez számít. Találnom kell még valamit, amit felfalhatok. Méghozzá nagyon gyorsan. Átugrom egy kidőlt fa törzse fölött. Ahogy a túloldalán földet érek, a lábam vékony ágaknak ütközik. A gallyak reccsenve eltörnek, és félig belesüppedek egy sárgödörbe. Üvöltve zuhanok. Az ágak felsértik bőrömet. Tűzvörösen izzó szempár mered rám a gödör mélyéről. A sebeimet nem is ágak okozzák, hanem... fogak! Bőszen kapálózom a lábammal, és esztelenül sikítok... Sárrögök és fadarabkák röpülnek szerteszét. Gyanakvóan nézek körbe a felfordulásra, és a szívverésem közben végre lassanként lelassul. Tévedtem. Nem estem áldozatául annak a borzalmas csöppségnek, akinek két tenyerében egy-egy száj rejlik, és a szeme helyén tűzgömb lángol. Ez csupán egy sáros gödör, amit befedett néhány korhadó ág meg egy halom levél. Fintorogva felállok, és pár lépéssel odébb törölgetni kezdem a lábam a fűcsomókban. Épp a körmömmel próbálok kipiszkálni pár szálkát, amikor megszólal a hang: – Grubbs... Egy pillanatig fel sem fogom, hogy a saját nevemet hallottam. Aztán észbe kapok: de hiszen én vagyok Grubbs! Vagyis hogy én voltam, valamikor régen. Óvatosan körülpillantok, beleszaglászom a levegőbe, de csak a vér szagát érzem. – Grubitsch... – motyogja a hang, mire dühösen felmordulok. Ki nem állhatom a rendes nevemet. A Grubbs se valami nagy szám, de még mindig jobb, mint a Grubitsch. Anyán és a nővéremen, Greten kívül soha senki nem hívott Grubitschnak. – Úgysem találsz meg... – kötekedik a hang. Beleüvöltök az erdő sötétjébe, majd rávetem magam a bokorra, mely mögül a hangot hallani vélem. Átzuhanok a túloldalra, de sehol senki.

– Nem talált... – nevet a hang, ezúttal valahonnan mögülem. Megpördülök, tekintetem ide-oda rebben, de nem látok senkit. – Itt vagyok... – A suttogás most jobb felől hallatszik. Kancsalítva közelebb óvakodom. Nem tetszik a dolog, úgy érzem, csapdába akarnak csalni. Mégsem tudom rávenni magam, hogy visszaforduljak. Hajt a kíváncsiság, meg még valami más. A hang egy lány hangja, és úgy gondolom, tudom is, hogy kié. Ahogy megkerülök egy fát, hirtelen mozgást látok. Nyolc hosszú, sápatag kar vonaglik előttem a hold fényében. Tucatnyi apró kígyó csúszik felém sziszegve. Ijedtemben felkiáltok, aztán a fának vetem magam, és eltakarom a szemem, hogy ne lássam a közeledő borzalmat. Múlnak a másodpercek, de nem támad rám semmi. Ahogy leengedem a kezemet, rájövök, hogy a karok valójában egy másik fa himbálózó ágai. A kígyók pedig kúszónövények, melyeket a szél hintáztatott. Rendesen kikészültem, de azért kipréselek magamból egy halk kuncogást, aztán megkerülöm a fát, és tovább keresem azt, aki szólongatott. Egy kis erdei tó partjára érek. Töprengve nézem a tavat. Ismerem az erdőt, tudom, hogy nincs benne tó. Mégis itt van előttem, rezzenetlen vize visszatükrözi a teliholdat. Szomjas vagyok. A vér már megszáradt a nyelvemen, és keserű rezes ízt hagyott maga után. Leguggolok, hogy igyak, aztán úgy ereszkedem négykézlábra és hajolok a víz fölé, mint egy farkas. Épp amikor belekortyolnék a vízbe, megpillantom tükrében az arcomat. Mindenütt csupa vörös, a vér rászáradt a bőrömre és a hajamra. A tekintetem megmerevedik és rémülettel telik meg. De nem a vér miatt, hanem mert megpillantom magam mögött egy alak árnyékát. Hátrapördülnék, de már késő. A lány erősen lenyomja a fejem, a víz alá bukom. A szám megtelik, öklendezni kezdek. Próbálok szabadulni, de a lány nagyon erős. Leszorítva tart, míg a tüdőm is meg nem telik. Még most is érzem a rezes ízt, és egyszerre csodálkozó rémülettel döbbenek rá, hogy a tó nem is vízzel, hanem vérrel van tele. Mikor a testem már nem mozdul, a lány a hajamnál fogva felránt, és fülhasogató élességű kacaj tör ki belőle, ahogy eszelős félelmemben levegő után kapkodok. – Mindig is ilyen gyáva hülye voltál, Grubitsch – acsarog. – Gret? – hörgöm, és csak bámulok gúnyosan vigyorgó nővéremre. – Azt hittem, meghaltál. – Nem – krákogja, és szeme összeszűkül, arca nyúlni kezd. – Te haltál meg. Miközben az arca átalakul a mutáns farkas pofájává, elerednek a könnyeim. Legszívesebben futva menekülnék vagy nekiesnék, de képtelen vagyok mozdulni, csak ülök és bámulom. Amint a változás befejeződik, Gret kitátja a száját, és felüvölt. Aztán előreveti magát. Agyarai a torkomba mélyednek. És összezárulnak. *

Fuldokolva ébredek. Sikoltanék, de képzeletemben Gret fogai éppen átharapják a torkomat. Félig-meddig még az álom világában küzdve próbálom eltaszítani magamtól halott nővéremet. Ám a karom az üres levegőt éri. Megdörzsölöm a szememet, és lassanként helyreáll körülöttem a hálószobám képe.

Nyögve felülök, és lelógatom lábamat az ágy szélén. Arcomat a kezembe temetve felidézem az álom legborzalmasabb részeit. Borzongva állok föl, hogy kimenjek a mosdóba. A legokosabb, ha ma már nem is próbálok visszaaludni. Tapasztalatból tudom, hogy olyankor még rettenetesebb rémálmok várnak rám. A fürdőszoba ajtajában megtorpanok, hirtelen az az érzésem támad, hogy démonok bújnak meg a sötétben. Amint felkapcsolom a villanyt, rám támadnak. Tudom, hogy röhejes az egész, ez csupán az álom utóhatása, mégis remegő kézzel nyúlok a kapcsoló felé, és végül nem merem megnyomni. – A francba az egésszel! – sóhajtok, és belépek a fürdőszobába. Mint már korábban oly sokszor, ma éjjel sem sikerült úrrá lenni a félelmen, s így sötétben végzem el a dolgom.

Mócsing

– Hát persze hogy vannak rémálmaim. Mint mindenki másnak. – Minden éjjel? – Nem. – Majdnem minden éjjel? – Egy pillanatig hallgatok. – Nem. – De gyakran? Vállat vonok és elfordítom a fejem. Mr. Mauch irodájában ülök. William Mauch (akit mi magunk között csak Mócsingnak hívunk) az iskolapszichológus. Hetente pár alkalommal eljön a suliba, hogy ítéletet hirdessen alattvalói felett. Elbeszélget azokkal a diákokkal, akiknek gondot okoz a házi feladat, a beilleszkedés vagy a szüleik túlzott zsarnoksága. Vagyis a hétköznapi gondokkal küszködő hétköznapi diákokkal. Aztán pedig itt vagyok neki én. Mócsing imádja a velem folytatott „feltáró jellegű" beszélgetéseket. Nem is csoda. Errefelé mindenki ismeri a sztorit: Grubbs Grady szüleit és nővérét a szeme láttára mészárolták le... több hónapot töltött diliházban (vagy ahogy Mócsing mondja; „időlegesen zavart ítélőképességűek zárt intézetében"). Carcery Vale-be költözött, Dervish nagybátyja kísérteties régi házába.. a nagybácsi nemsokára begolyózott. .. Grubbs egy évig ápolta, és Dervish rendbe jött... pár hónap múlva Grubbs barátjával, Bill-E Splennel hármasban elmentek egy filmforgatás helyszínére, és tanúi lettek több száz ember tragikus halálának, akik a díszleteket porig romboló iszonyatos tűzben vesztek oda. Ezzel a múlttal olyan gigantikus dinócsont lehetek, amin száz kilométeres körzetben bármelyik pszichiáter szívesen elrágódna! – Volna kedved beszélni nekem az álmaidról, Grubitsch? – kérdezi Mócsing. – Nem. – Egész biztos? Kedvem lenne röhögni, de inkább mégsem teszem. Végül is Mócsing teljesen ártalmatlan. Nem lehet valami nagy élmény folyton körbekajtatni azt a pár iskoláját, és állandóan ugyanazokkal az unalmas tinizűrökkel foglalkozni nap mint nap, évről évre. Az ő helyében én is ráhajtanék egy ilyen nyálcsordítóan zavart elméjű diákra. – Grubitsch...? – próbálkozik tovább Mócsing némi hallgatás után.

– Hmm? – Talán segít, ha elmondod nekem, miről szoktál álmodni. Aki megosztja baját, feledi búját. Kedvem támad megkérdezni, mi van azzal, aki a közhelyeit osztja meg, de inkább befogom a számat. Nem akarom elszúrni a napját azzal, hogy így beszólok neki. Még a végén sírva fakadna itt nekem. – Nem nagy ügy az egész, uram – nyugtatom meg, és már igyekszem lezárni a beszélgetést. Épp fizikaórám van, és a fizikát nagyon bírom. – Kérlek, Grubitsch, szólíts nyugodtan Williamnek. – Igen, uram... vagyis jó, William. Mócsing arcán széles mosoly terül el, mintha komoly áttörést ért volna el. – Ha nem akarnak elmúlni, biztos, hogy gondot okoznak a rémálmok – makacskodik. – Ha beszélnél róluk, talán együtt kitalálhatnánk, hogyan lehetne véget vetni nekik. – Nem hiszem – vágom rá kicsit élesebben, mint kellene. Olyasmibe akar beleavatkozni, ami messze meghaladja a képességeit. Nem zavar, ha egy iskolapszichológus érdeklődést mutat irántam, de az nem tetszik, hogy úgy próbál turkálni a fejemben, mint egy B kategóriás sarlatán, és tök bénán akarja kiszedni belőlem a titkaimat. – Nem akartalak megbántani, Grubitsch – mentegetőzik sietve, mert észrevette, hogy túl messzire ment. – Őszintén szólva, uram – mondom hűvösen –, nem hinném, hogy elég felkészült az én problémámhoz. – Nem hát, nyilván nem – ért egyet máris, és az arcán szomorúság ömlik el. – Nem is akarok úgy tenni, mintha értenék ehhez. Ha így érezted, elnézést kérek, nem állt szándékomban, hogy megtévesszelek. Épp csak arra gondoltam, ha van kedved beszélni erről, az segíthet. Azzal elkezdődhet valami. Tudom persze, hogy ez nem az én... egy percig sem hiszem, hogy nekem... ahogy mondtad, nem vagyok elég felkészült... – Motyogása elhal, – Azért ne keseredjen el – vigasztalom nevetve, de némi bűntudattal. – Nem olyan nagy ügy az egész. Csak hát senkinek nem akarok beszélni az álmaimról. Most még nem. Mócsing nagyot nyel, hevesen bólogat, aztán közli, hogy visszamehetek az osztályba. Még hozzáteszi, hogy jövő héten is jön, de nem fog behívatni. Egy időre békén hagy. Talán egy-két hónap múlva újra behív majd, hogy „dumáljunk egyet”. Az ajtóban habozva megállok – nem akarom ilyen rossz hangulatban otthagyni, A jegyzetei fölé görnyedve ül, és nagyon úgy néz ki, mint aki mindjárt elbőgi magát. – Mr. Mócs... izé, William... – Kíváncsian pillant föl. – Legközelebb szólíthat Grubbsnak. – Grubbsnak? – ismétli értetlenül. – A barátaim így hívnak. – Aha – mondja, és felderül az arca, mintha épp most tudta volna meg, hogy nyert a lottón. Mosolyomat elfojtva lépek ki az ajtón. Gyerekjáték – egy tanácsadót nem nehéz leszerelni. * Ebédidőben Loch kérdezi, miről beszéltünk Mócsinggal. – Az agyadról – felelem. – Próbáltunk rájönni, mennyire kicsi. – Az én agyamon nem kell agyalnod – horkan fel Loch. – Nincs annak semmi baja. Egészséges, mint a makk, a tiéd viszont akkora, mint a makk. – Amúgy mekkora az agy? – kérdezi Charlie, mire mindenki rábámul, – De tényleg, tele

van vele az egész fejünk? – Azzal böködni kezdi a koponyáját, lágyabb részeket keres. – A tiéd tuti nincsen – jelenti ki Loch. – Szerintem akkora üres hely van még mellette, hogy egy focilabda is elférne. Kitör a röhögés. Még maga Charlie is nevet. Már megszokta, hogy sokat ugratjuk, és nem zavarja. A viccek sosem durvák. Elvégre mindenki bírja Charlie Rallt. Olyan rendes srác, hogy képtelenség szemétkedni vele. Hatan behúzódunk a focipályára néző egyik ajtóba. A pályán az esővel mit sem törődve a szokásos barbár horda gyilkolja a kopott, ósdi labdát – meg persze a többieket. A csapatom tagjai: Loch, Charlie, Frank, Leon és Mary. Loch meg én jó egy fejjel magasabbak vagyunk társainknál. Sőt az egész iskolában mi vagyunk a legnagyobb melákok, és annak idején éppen emiatt haverkodtunk össze. Loch amúgy birkózik. Kitalálta, hogy legyek az edzőtársa, ezért barátkozott velem. Sokáig nem mentem bele (az igazi birkózás egyáltalán nem olyan, mint amit a tévében látni, sokkal összeszedettebb, és nincs benne semmi látványos), de végül sikerült rávennie, hogy tegyek egy próbát. Nem megy valami jól, és nem is szeretem, de hogy Loch örüljön, havonta párszor elutazom vele egyik-másik versenyre, és beszállok a buliba a jó izzadt szőnyegeken. – Szerintem Mócsing egész szexi a maga öreges módján – vélekedik Mary. A kijelentést egy sor döbbent horkantás és gúnyos pfujolás fogadja. – Komolyan beindultál Mócsingtól? – Leon levegő után kapkod, mint aki infarktust kapott. – Nem – szögezi le hűvösen Mary. – Csak azt mondom, hogy egész szexi. Lefogadom, hogy a sulin kívül ragadnak rá a nők. A nevetés elhal, és a csapat öt hormontúltengéses vagánya bizonytalanul pislog egymásra. Soha be nem ismernénk, de tény, hogy a velünk egykorú lányok nálunk sokkal többet tudnak a felnőttek világáról. Ez a világ nagyon eltér a miénktől. A suliban könnyű megkülönböztetni a nyerteseket és a veszteseket, a jó fejeket és az uncsi arcokat. De az iskolán kívüli világ elég zavaros. A profi sportolók nyilván jó fejek, ahogy a színészek meg a popsztárok is. De mi van a hétköznapi emberekkel? Egy átlagos pasit mitől talál vonzónak egy nő? Erről bizony fogalmam sincs. Ha viszont Mócsingban megvan ez a valami, akkor mi később gondban leszünk. A haverjaim ráncba gyűrődött homlokát látva tudom, hogy nekik is pont ez jár a fejükben. Miközben mi gyötrődve próbálunk elképzelni egy olyan világot, amelyben Mócsing Mauch valóságos szexisten, kart karba öltve megjelenik Reni és Shannon, akik épp jót nevetve szórakoznak valamilyen viccen. – Épp mondom a fiúknak – szólal meg Mary –, hogy milyen szexi Mr. Mauch. –William? – Reni elgondolkodva bólogat. – Tényleg klassz pasi. – Mi az, hogy William? – horkan Loch a húgára. – Ő mondta, hogy így szólítsuk. – Nem is tudtam, hogy jársz hozzá – morog Loch. – És még mi minden van, amit nem tudsz rólam... – vág vissza Reni csípősen, aztán kíváncsian Shannonhoz fordul. – Na és szerinted milyen pasi William Mauch? Menő vagy ciki? – Nagyon is menő – jelenti ki Shannon nagy komolyan... aztán elneveti magát. – Bocs... de ha látnátok, milyen képet vágtok! – Dögök vagytok – közli Leon acsarogva, miközben a lányok cincogva nevetnek. – Ez egyáltalán nem volt vicces.

– Dehogynem, nagyon jó poén volt – tiltakozik Reni, akinek már potyognak a könnyei a nevetéstől. – Tök könnyen berágtok. Inkább képzeljétek el Mócsing Mauchot mint a nők kedvencét. – Ahogy ezt kimondja, újra rátör a nevetés. Előveszem a zsebkendőmet, és odanyújtom neki. Reni kedvesen rám mosolyog, és a zsepivel felitatja a könnyeit. Barátaim persze rögtön nagy füttyögéssel fogadják a gesztust. – Két szerelmes pár, mindig együtt jár... – énekli Frank. – Fordulj föl – dörrenek rá, és higgadtan átveszem Renitől a felém nyújtott zsebkendőt – az eredmény: újabb füttykoncert. *

Az ebédidő, mint mindig, most is villámgyorsan elszáll. Persze rengeteg a megdumálni való: a haverok, a tanárok, a házi, a tévé, filmek, számítógépes játékok, zenék, a birkózás, meg hogy kinek milyen töpörödött az agya. Közben Robbie McCarthy is odajön hozzánk. Igazából nem tagja a bandának, de mivel mostanában Marynél próbálkozik, kénytelen velünk is lógni valamennyit. Renivel csomót szoktunk hülyéskedni. A zsebkendőt például direkt neki hoztam. Dervishtől szereztem, merthogy amúgy én is papír zsebkendőt használok, mint mindenki más úgy nagyjából a középkor óta. Már hetek óta ezzel a zsebkendővel mászkáltam mindenhová, és csak vártam az alkalomra, hogy felkínálhassam Reninek. Kicsit nyálas dolog, és csak poénból csináltam, de azért félig komolyan is. Hogy legyen okunk összenézni és egymásra mosolyogni. Reni tudja, hogy nagyon bírom. És szerintem ő is gerjed Grubbster mesterre. Bár az ilyesmiben nem igazán vagyok otthon. Még az is lehet, hogy totál félreértem az egészet. Csak akkor tudhatom biztosan, mi a helyzet, ha rá bírom venni magam, hogy átöleljem és megpróbáljam megcsókolni, de szerintem nem lesz gond. Loch szerencsére nem balhézik. Pedig láttam már nem egyszer, mennyire begőzöl, amikor egyik-másik srác nyomulni kezd Renire. Jól felszívja magát, kidülleszti a mellét, hogy nagyobbnak nézzen ki, mint amekkora valójában, és morog, mint a medve, úgy ijeszti el a próbálkozókat. Persze ha Reninek tetszett volna valamelyik fiú, szólt volna Loch-nak, hogy álljon le. De legtöbbször hagyja, hadd játssza a védelmező nagytesó szerepét, sőt még buzdítja is. Fontos, hogy Loch ne ellenezze a dolgot. Elvégre ő a legjobb barátom. Márpedig az ember nem randizhat a legjobb barátja húgával a srác engedélye nélkül. Az teljesen kizárt. *

Az ebédszünet vége felé egy alacsony, zömök, bal szemével lustán hunyorgó srác csoszog oda hozzám, és máris belém hasít a lelkifurdalás, sokkal erősebben, mint Mócsing Mauch irodájában. – Szia, Grubbs! – köszön Bill-E, és reménykedve mosolyog.

– Szasz – morgok vissza. – Szeva, Bill-E! Hogy s mint, haver? – kiáltja Loch lelkesen, és kinyújtja a kezét. Bill-E keze is önkéntelenül jattolásra lendül, ám Loch elkapja a kezét, hüvelykujját az orrához emeli, kidugja a nyelvét, és csúfosan orrot mutat neki. – Szivacs! Bill-E elvörösödik, de aztán sikerül elgyötört vigyort kényszerítenie az arcára, és leengedi a karját. – Tiszta dedó – szólal meg Reni, és lesújtóan néz a bátyjára. – Bilifej nem haragszik, igaz, Spleen? – vág vissza Loch felhorkanva, majd elkapja Bill-E fejét, és birkózófogásba szorítja. – Igen – feleli Bill-E fojtott hangon. Loch elereszti és összeborzolja a haját. A fiú még mindig mosolyog, de a mosolya egyre elgyötörtebb, az arca pedig már olyan vörös, mint a rák. – Hogy vagy, Grubbs? – Megvagyok. És te? – Én is. Zavartan mosolygunk egymásra. A többiek pár pillanatig némán bámulnak ránk. Aztán folytatják a beszélgetést, csak épp nélkülünk. – Van valami programod a hétvégére? – kérdezi Bill-E. – Nem igazán. Talán elmegyünk Loch-kal kicsit edzeni, begyakorlunk pár fogást. – Aha. Gondoltam, megnézhetnénk nálatok egy filmet. .. ha ráérsz. – Ne szórakozz, tudod jól, hogy kérdezned sem kell – felelem erőltetett nevetéssel. – Akkor jössz, amikor csak akarsz. A ház éppúgy a te otthonod is, ahogy az enyém. – Királyság! – Bill-E arcán végre természetessé válik a mosoly. – Akkor megnézel majd velem egy filmet? – Lehet. De lehet, hogy át kell mennem Loch-hoz gyakorolni, érted. – Igen – mondja Bill-E halkan. – Értem. Megszólal a csengő, mire mindenki elindul vissza az osztálytermekbe. Több száz gyerek morog, kiabál, nevet. Bill-E el se köszön, úgy indul a saját osztálya felé. Nézem, ahogy egymagában, magányosan kullog a tömegben, és úgy érzem, olyan aljas disznó vagyok, hogy még egy gusztustalan féreg is nagy ívben elkerülne. Mielőtt Loch Gossel megjelent, Bill-E Spleen volt a legjobb barátom. Mikor a szüleim halála meg a diliházban töltött időszak után ideköltöztem, és úgy éreztem, hogy teljesen egyedül vagyok a világban, neki sikerült kirángatnia a gödörből, ő segített abban, hogy magamra találjak. Megkönnyítette a beilleszkedést a suliban, például mellém ült ebédnél, mikor még mindenki tartott tőlem. Aztán később velem együtt küzdött a Vérfüred forgatásának helyszínén, márpedig az nem volt gyerekjáték. Akkor is próbált segíteni, mikor valamivel ezután újra elkezdődtek a rémálmaim, pedig az ő fejében is jól megkavarodtak a dolgok. És mindezért cserébe mit kapott tőlem? Szépen ejtettem, amikor összebarátkoztam Loch-kal, Renivel, és kialakult a bandánk. Faképnél hagytam. Elárultam. Tudom, hogy nem volt szép, de hát ez van. Mikor egy régi barátunk nem passzol az újakhoz, megszabadulunk tőle. Ez a suli törvénye. Már másokkal is megtettem ezt, és velem is megtették mások. A különbség az, hogy Bill-E a féltestvérem. Csak éppen ő ezt nem tudja. *

Kémiaóra. Általában bírom a kémiát, de ma valahogy nem tudok odafigyelni. Állandóan Bill-E jár a fejemben. Nem akartam ilyen rondán lerázni. Eleinte, amikor haverkodtunk Loch-kal, még volt időm őrá is. Loch-kal csak párszor futottunk össze suli után, úgyhogy sokat voltunk együtt Bill-E-vel. Aztán szép lassan minden megváltozott. Loch egyre gyakrabban hívott meg, és egyre többet járt át hozzám. Összehaverkodtam a barátaival is, Frank Martinnal, Charlie Rall-lal és Leon Penn-nel. És így ismertem meg Shannon Campbellt meg Mary Hayest – na és persze Renit is. Mikor Reni eszembe jut, pár percre megfeledkezem Bill-E-ről Helyette inkább Reni vállig érő gesztenyebarna hajára gondolok, a hosszú, seprűs szempilláira, világosbarna szemére, az alakjára... Nem tökéletes, arról szó sincs –nagydarab és csontos, mint a bátyja, az orra meg mint egy sísánc –, mégis mindenki szerint ő az egyik legmenőbb csaj a suliban. Megrázom a fejem, hogy eltereljem róla a gondolataimat, és megint Bill-E jut eszembe. Az új barátaim új elfoglaltságokat is jelentettek. Klassz volt, hogy befogadtak, dumáltak velem, úgy kezeltek, mint aki közéjük tartozik. Már jó régóta semmilyen bandának nem voltam tagja. És egészen eddig fel se tűnt, hogy ez milyen sokat számít, és mennyire hiányzott. Bill-E-t is hívtam, hogy együtt bandázzunk, de valahogy nem működött a dolog. Fogalmam sincs, miért nem. Legtöbbünknél fiatalabb (egy évvel később kezdte a sulit, mint mi), de Leon alig valamivel idősebb nála. Elég alacsony, de hát Frank sem egy kosaras alkat. Gyakran tök béna szavakat használ, mint például a „Királyság!", de Robbie-nak meg a kedvenc beszólása a nem kicsit ciki „totál brutál". A bal szeme furán hunyorog, Charlie-nak viszont olyan a foga, hogy kiharapja a pókot a sarokból, Shannonnak egy ronda szemölcs nőtt az arcára, én meg olyan széles vagyok, mint Hulk. Mindenkinek van valami furcsasága. Bill-E ráadásul okos, van humora, és sokkal jobb a dumája, mint nekem. Mégse találta meg a helyét itt a suliban. Amikor idekerültem, ezt jó ideig nem vettem észre. Úgy látszott, teljesen normális, átlagos srác. Tudtam, hogy nem igen vannak barátai, de abban biztos voltam, hogy nálam jobban kijön a többiekkel. Aztán később észrevettem pár dolgot. Például hogy suli után sose ment át senkihez. Vagy hogy gúnyolják és utánozzák, amikor olyanokat mond, hogy „Királyság!". Meg hogy Loch Gossel és még páran szívóznak vele. Nem vagyok vak, látom, hogy viselkedik Loch Bill-E-vel. Folyton ugratja meg kitol vele, mint az előbb is azzal a kézfogásos átvágással meg a fejfogással. Charlie-val sosem csinál ilyeneket. Ilyen genyaságokat. Sokszor égeti Bill-E-t mások előtt, azt érezteti vele, hogy egy nagy nulla, és csak útban van. Csomószor gondoltam arra, hogy leállítom őt is meg másokat is, akik Bill-E-vel szórakoznak. Ha bárki bántotta volna, száz százalék, hogy megvédem. De az ugratás nehezebb ügy. Nem lehet csak úgy orrba nyomni valakit, mert gúnyolódik... vagy igen? Ráadásul ha beleavatkozom, azzal csak tovább rontok a dolgon, mert úgy nézne ki, mintha Bill-E olyan nyamvadt gyerek lenne, aki nem tudja megvédeni magát. És igazából azért nem olyan borzasztó az egész. Az élete mégse totál nyomor. Legalább itt vagyok neki én, bármikor fel tudom vidítani. Vége az órának. Irodalom jön. Egyedül, szótlanul, elgondolkodva megyek át a másik terembe. Szégyellem magam. Délután be kéne ugranom Bill-E-hez és áthívni. Hétvégéig úgysincsen az égvilágon semmi dolgom. Megnézhetnénk pár filmet, közben

kajálhatnánk pattogatott kukoricát, aztán meg tovább kereshetnénk Lord Sheftree elrejtett kincsét. Pontosan úgy, mint a régi szép időkben. De nem megyek. Inkább hagyom, hadd gyötörjön a lelkifurdalás, várok, míg el nem múlik, aztán mehet minden tovább, ahogy eddig. Szemétség, de hát ilyen az élet. Hiába is magyaráznám, Mócsing Mauch úgysem értené meg, de az tuti, hogy itt a suliban – sőt a világ összes sulijában – mindenki megértené.

Rémálmok még és még

„Hát persze hogy vannak rémálmaim. Mint mindenki másnak." Ezzel hárítottam el Mócsing kíváncsiskodását, de a kérdése hazáig elkísért, mint egy kóbor kutya. A házunk pár mérföldre van magától Carcery Vale-től. Erős, régi, kétemeletes épület, tele mindenféle régiséggel meg titokzatos csecsebecsékkel. Valamikor régen egy bizonyos Lord Sheftree nevezetű zsarnok élt itt, egy igazán bűbájos fazon, akinek a legkedvesebb időtöltése az volt, hogy csecsemőket aprított fel, és a húsukkal etette a pirájáit. De most a ház már a nagybátyámé, Dervish Gradyé, aki van olyan gazdag, mint Lord Sheftree, sőt sokkal gazdagabb, és nincsenek ilyen ronda szokásai. Dervish épp egy szendvicset csócsál a konyhában, mikor hazaérek. – Milyen volt az iskola? – kérdezi, miközben odanyújtja nekem a szendvicse felét. – Semmi különös – felelem, és beleharapok a szendvicsbe. Szalonnás és csirkés. Fincsi! Dervish nagyjából most is úgy néz ki, mint amikor először láttam. Vékony és magas, a feje búbja kopasz, körben a haja őszes. Erős, szürkés szakállát úgy egy éve leborotválta, de azóta megint hagyta visszanőni. Kék szeme metsző pillantású. Tetőtől talpig farmerban jár. Talán egyedül az arca változott meg. Már több rajta a ránc, mint régebben, az arckifejezése pedig olyan, mint azoké, akik komoly meg próbáltatásokon vannak túl. Nem véletlen, ő is közéjük tartozik. – Bill-E azt mondta, hogy talán a hétvégén átjön – mondom. Dervish bólint, és tovább rág. Tudja jól, hogy már nem a régi a barátságunk, de sosem szólt bele. Nyilván úgy gondolja, nem lenne semmi értelme, úgysem tudna olyat mondani, ami mindent rendbe hozna. Jobb is, ha a felnőttek nem avatkoznak ilyesmibe. Mindenki természetesnek tartja, hogy mi, gyerekek, nem tudjuk megoldani az ő gondjaikat, ezért képtelen vagyok megérteni, miért gondolja annyi felnőtt, hogy ők meg tudják oldani a mieinket. Elmesélem Dervishnek, hogy ment a beszélgetés Mócsinggal. Nem villanyozza fel különösebben a dolog. – Mauch rendes pasi – mondja –, de nem valami nagy koponya. Ha túl sokat kérdezősködik, csak szólj, majd váltok vele pár szót. – Vissza is mennék napközisnek, ha nem tudnék simán lerendezni egy ilyen fazont, mint Mócsing Mauch – vágom rá hőzöngve. – Ó, Grubbs, imádom, mikor ilyen férfias vagy – áradozik Dervish cérnahangon, és verdes hozzá a szempilláival. – Fordulj föl! – horkantok rá. Elnevetjük magunkat, aztán befaljuk a szendvics maradékát. *

„Hát persze hogy vannak rémálmaim. Mint mindenki másnak." Képtelen vagyok kiverni a fejemből ezt a két rohadt mondatot. Végig ott visszhangzik a fülemben, miközben megírom a leckét, tévézek egy kicsit, belehallgatok pár CD-be, és átlapozom a Loch-tól kölcsönkapott birkózóújságot. Persze mindenkinek vannak rémálmai, de nem hinném, hogy sokaknak olyanok, mint nekem. A lázálmaimban démonok jelennek meg, nagyszabású mészárlások, a világot átszövő hálók és üstökös méretű szörnyetegek. És mindezt a valóságban is megtapasztaltam. Fél tizenkettő körül szoktam lefeküdni, ez nem számít későnek nálam, és az álom nem jön könnyen. Aztán mikor meglep... A szobámban vagyok a házunkban – mármint a régi házunkban. A falra kiragasztott posztereken a focisták szeméből vér szivárog, de nem törődöm vele. Egyszer csak belép Gret. A felsőteste végig ketté van hasítva. A beleit maga után húzza a földön. Kilógó belső részeit egy kutyatestű, krokodilfejű démon rágcsálja. – Apa hív – mondja Gret. – Akkor most megkapom a magamét? – kérdezem. – Annyira biztos nem, mint én – válaszolja. Végigmegyek a folyosón, és belépek a szüleim szobájába. Rémálmaimban már vagy ezerszer megtettem ezt az utat, és mindig ugyanazt a forróságot és félelmet érzem. Ahogy a kilincs felé nyúlok, mint mindig, most is néhány könnycsepp gördül le az arcomon. Pontosan tudom, mi vár rám odabent: a szüleim holttestének látványa és az öntelt, gonosz Vész herceg. Nem szeretném kinyitni az ajtót, de persze mégis kinyitom, és minden épp ugyanúgy történik, mint aznap este, amikor széthullott körülöttem a világ. Aztán változik a helyszín, és az elmegyógyintézetben találom magam. A két karom lekötve, úgy üvöltök a falaknak, ahol képzelt démonokat látok mindenütt. Végül az egyik fal elhalványul, hálók kusza szövevényévé válik. A szálak között Dervish közeledik. – Tudom, hogy léteznek démonok – mondja. – Segíthetek neked. – Megszökni? – kérdezem szipogva. – Nem. – Egy tükröt tart elém, amiben látom, hogy vérfarkassá változtam át. – Meghalni! – kiáltja acsarogva, azzal bárdját a nyakam felé lendíti. Lerúgom magamról a takarót, és odébb gurulok. Az ágyról a padlóra zuhanok, ide-oda tekergek, hogy elkerüljem a nagybátyám kezében suhogó bárdot. Lassan kitisztul a látásom, és rájövök, hogy felébredtem. Nagyot nyögök, feltápászkodom, és megnézem az éjjeliszekrényen álló órát. Még hajnali egy sincs. Úgy néz ki, ma éjjel sem fogok rendesen aludni. A pólóm és az alsóm csupa izzadság. Átöltözöm, belépek a fürdőszobába, hideg vizet lötykölök az arcomra, aztán mászkálni indulok a házban. Amikor nem tudok aludni, gyakran jövök-megyek éjjel, bejárom a folyosók és szobák labirintusát, ahol biztonságban vagyok. Itt nem érhet baj. Az épületet ugyanis erős varázslatok védik. Végigballagok a ház régi, felújított részén, ahol a kőpadlón lépkedve fázni kezd a lábam, de lusta vagyok visszamenni a papucsomért. Aztán az új szárnyban találom magam, ebben a ronda hozzátoldásban, amivel akkor egészítették ki az eredeti épületet, amikor még lakhatatlan volt. Dervish sokszor mondogatja, hogy le fogja romboltatni az új szárnyat, de még nem ért rá ezzel foglalkozni.

Visszakanyarodom a régi házrész díszes, túlzott eleganciájú helyiségei felé, és ahogy az ezeken az álmatlan éjszakákon lenni szokott, végül a portrék csarnokába érek. Több tucat festmény és fénykép lóg itt a falakon: halott őseim képmásai. Sokan közülük még egész fiatalok, korán érte őket az erőszakos halál – ahogy például nővéremet, Gretet is. Végtelenül hosszú ideig tanulmányozom Gret fényképét, a torkomban gombócot érzek, és milliomodszorra is ugyanazt kívánom: bár elmondhatnám neki, mennyire sajnálom, hogy nem segítettem neki, amikor szüksége volt rám – amikor úrrá lett rajta a farkasvér. Mert ez családunk átka. Sokan közülünk vérfarkassá változnak. Olyan rég öröklődik ez az átok családtagjaink génjeiben, hogy már nem is tudjuk, hány generáció óta sújt bennünket. A kór serdülőkorban bontakozik ki. Legtöbbünknél már tizenkét, tizenhárom évesen, de még akár tizenhét vagy tizennyolc évesen is elkezdődhet... az átváltozás. A testünk átalakul. A józan eszünk semmivé lesz. Vérszomjas fenevadakká válunk, akiknek egyetlen életcélja a gyilkolás. Nem olyan vérfarkasokká leszünk, amilyeneket a mozifilmeken látni, nem úgy történik, hogy telihold idején átváltozunk, majd másnap ismét emberi formát öltünk. Ha elkezdődött az átalakulás, az már örökre szól. Az áldozatnak még talán marad néhány hónapja a teljes alakváltás előtt, és ebben az időszakban teliholdkor egy kicsit mindig rájön a bolondóra. Aztán elérkezik a teljes átváltozás éjszakája, és onnantól már nincs visszaút. Vagyis egy mégis van. De azon az úton Vész herceg vár a démonaival.

*

Dervish dolgozószobájában ülök, saját magam ellen játszom egy sakkjátszmát a számítógépen. Ez a helyiség még az épület szokatlan méreteihez képest is hatalmas. A régi szárny többi szobájától eltérően itt szőnyeg van a földön, a falakat pedig bőrbevonat fedi. Két jókora asztal, egy sor könyvespolc, egy asztali számítógép, laptop meg egy írógép. A falakon szablyák, bárdok és más fegyverek függnek. Amikor az alvajárása miatt attól lehetett tartani, hogy Dervish esetleg rám támad, mindet leszedte, de mivel már ártalmatlan, mint egy kismacska, a fegyverek visszakerültek a helyükre. Viszont a korábban szintén itt tartott öt sakk-készletet nem hozta vissza, ezért játszom most a számítógépen. Nálunk Gretre sújtott le a családi átok. A szüleim megpróbálták megmenteni, és ezért szembeszálltak egy démonmesterrel, a már említett Vész herceggel. Merthogy nemcsak a vérfarkasok legendája igaz – démonok is járják az éjszaka árnyas ösvényeit. Ők a Démonvilágból lépnek át a miénkbe. Vész herceg borzalmas teremtmény, sápadtvörös színű testét dudorok csúfítják, a szíve helyén pedig egy lyuk van, amiben kígyók tekergőznek. Mindig ezernyi apró vágás és kis repedés vérzik a bőrén, és nem lépked, hanem a föld felett lebeg. A fájdalom élteti. Szomorú, gyötrődő embereket hálóz be, és a szenvedésükből

nyeri a táplálékát. Semmi nem okoz neki nagyobb örömet, mint egy kínban vergődő ember – kivéve talán egy izgalmas sakkjátszmát. Lassan csúsztatom ide-oda az egeret, a világos és sötét bábukat mozgatom vele a képernyőn. Családunk egyik nagy hatalmú varázslóőse jött rá sok-sok évvel ezelőtt, hogy Vész hercegnek a sakk a szenvedélye. Versenyt javasolt neki, melyben a családi átok által fenyegetett gyerek két rokona szimultán mérkőzésre hívhatta ki a démonmestert. Ha Vész herceg veszített, vissza kellett állítania a változásnak indult gyerek emberi formáját, és végleg el kellett törölnie az átkot. Ám ha nyert... A szüleim elveszítették a játszmát. Vész herceg szabályainak értelmében mindkettőjüknek meg kellett halnia, és a démonmester velük együtt Gretet is megölte. Én is velük pusztultam volna, de addig rejtve maradt varázserőmnek köszönhetően sikerült megmenekülnöm. Pár hónap múlva, mikor Dervish már magához vett, elmondta, mi miért történt, és az is kiderült, hogy Bill-E a féltestvérem. Nemsokára azt is megtudtam, hogy Bill-E-t is utolérte a családi átok. Hogy megmentsük, Dervishsel együtt kiálltunk Vész herceg ellen. Ennél merészebb és rettenetesebb dologra még életemben nem vállalkoztam, és remélem, nem is fogok soha. Sikerült túljárnom Vész herceg eszén, és ellene fordítanom a szenvedés utáni olthatatlan vágyát. Rosszul viselte a vereséget. Mindhármunk ellen bosszút esküdött. Néhány hónap múlva a Vérfüred című film forgatásán majdnem sikerült is bosszút állnia. Egy híres horrorrendező készítette ezt a filmet démonokról. Minket Dervishsel és Bill-E-vel csapdába csalt Vész herceg. Egy seregnyi démonnal támadt a stábra. Több százan haltak rettenetes halált, de mi szerencsére megmenekültünk. Bill-E-t nagyon megviselte az összecsapás a démonokkal. Dervish segítségével összeszedte magát, és megint a régi, legalábbis nagyjából. De azért a tekintetében még mindig ott bujkál az aggodalom – még most is tart attól, hogy a sötét zugok démont rejtenek. Nos és velem mi a helyzet? Vajon a rémálmoktól és az álmatlan éjszakáktól eltekintve én túltettem-e magamat mindezen? Sínen van az életem, jól boldogulok, minden rendben van velem? Hát, mondjuk, hogy igen, igyekszem. Persze azért akad egy-két dolog, ami belerondít a képbe. Az egyik az, hogy még el kell telnie néhány évnek, és csak aztán lehetek biztos benne, hogy én nem örököltem a farkasemberré változtató gént. Addig lehetséges, hogy valamikor én is átalakulok. Ha így lesz, akkor nekem végem. Az én megmentésemért Vész herceg semmire sem hajlandó, mivel ember számára felfoghatatlanul gyűlöl bennünket. Sem az ő világában, sem a miénkben nincs olyasmi, amivel rá lehetne venni, hogy tegyen valamit értem. Dervish ugyan ezt nem fogalmazta meg így, de mindketten tudjuk, mi a helyzet. Ha rám is hat majd a hold, és változni kezd a testem, akkor számomra a nyakon át adagolt bárd jelenti az egyetlen gyógymódot. A másik problémám... Hát ez talán még az elsőnél is súlyosabb. Visszamegyek a fürdőszobámba, és megint vizet lötykölök az arcomra. Hagyom, hogy lecsöpögjön, és figyelem a lefolyóba csurgó vizet. A gravitáció hatására az óramutató járásával ellentétes irányba forgó spirálban folyik le a lyukon. Összpontosítok, és mereven nézem a vizet. Előhívok magamban egy belső erőt. A víz a lefolyó körül pezsegni kezd, azután megint simán folyik lefelé – csak

éppen most már az óramutató járásával egyező irányban. Coriolis forog a sírjában! Pár másodpercig még figyelem, aztán fejcsóválva megtöröm a varázst. A víz folyása visszafordul a rendes irányba. Kedvetlenül és félve fekszem vissza az ágyba, ahol nyilván álmatlanul kínlódva forgolódom majd a takaró alatt. A varázslók ritka szerzetek. Évszázadonként alig egy vagy két ilyen ember születik, akinek varázsereje felér a démonokéval, aki akár egy csettintéssel megváltoztathatja a világot. Rajtuk kívül vannak még a mágusok, vagyis a kisebb mágikus erővel bíró emberek. Ők akkor tudnak varázsolni, amikor démoni energia van jelen a környezetükben, hétköznapi körülmények között csak apró varázslatokra képesek. A mágusok többsége tagja a Tanítványok néven ismert csoportnak – ők küzdenek a démonokkal, és igyekeznek megakadályozni, hogy átlépjenek a mi világunkba. Senki nem hiszi, hogy varázsló vagy akár csak mágus lennék. Igaz, a legtöbb embernél több varázserőm van, és éppen ebből sikerült meríteni, amikor először szemben találtam magam Vész herceggel és a csatlósaival. De igazából nem tartozom a varázslat világában élők közé. És ez így nagyon is megfelel nekem. Nem akarom, hogy egy, a démonokkal csatázó Tanítvány legyen belőlem. Egyszerű életet akarok élni. Már a gondolatától is rettegek, hogy újra meg kellene küzdenem Vész herceggel meg a hozzá hasonlókkal. Mivel nincs velem született varázserőm, nem látom be, miért is kellene újabb csatába keverednem a démonokkal. Inkább kívül maradok az egészen, ahogy szinte minden más ember, tudni sem akarok róla, hogyan küzdenek a jó erői a gonoszokkal, és meg akarok szabadulni a varázserő átkától és a vele járó felelősségtől. Legalábbis Dervish így tudja. Azt szeretném, ha így lehetne. De a Vérfüred forgatásakor valami megváltozott. Felfedeztem magamban egy komoly erőt, amit azóta is próbálok titkolni Dervish elől, mert egyáltalán nem szűnt meg. Érzem, hogy a varázserő érik bennem, utat keres, ki akar törni. Segítségével meg tudom fordítani a víz folyását, fel tudok emelni jókora súlyokat, a távolból mozgathatok tárgyakat. Már többször ébredtem arra, hogy az ágyam fölött lebegek. Elszántan küzdök a varázserőm ellen, és többnyire nem is eredménytelenül. Remélem, hogy ha minden erőmet latba vetve kitartóan szembeszállok vele, akkor sikerül megszabadulnom tőle, és ismét olyan lehetek, mint bárki más. Szívesen beszélnék erről Dervishsel, és tanácsot is kérnék tőle. De félek. Neki a varázserő egyet jelent az élettel. Mindennél fontosabb számára, hogy a Tanítványok közé tartozik, odaadóan szolgálja a célt, hogy világunktól távol tartsák a démonokat. Dervish nagyon szeret, de biztos vagyok benne, hogy ha tudna a varázserőmről, megpróbálna rávenni, hogy tanuljak meg újabb varázslatokat. Azzal érvelne, hogy a világnak szüksége van rám. Nyaggatna, kioktatna, könyörögne. Hiába ellenkeznék, a nagybátyám nagyon meggyőző tud lenni, ha elszánt. Tuti, hogy megint visszarángatna a mágia világába... vagyis a démonok világába. Hát ez a helyzet. Szeretnék átlagos tini lenni, akinek nincs más gondja, mint a serdülőkor, a pattanások, hogy hogyan jöjjön össze egy csajjal, hogyan legyen jobb fej a barátainál, és hogy érettségizzen le anélkül, hogy szétdurranna az agya. Ehelyett naphosszat kénytelen vagyok azon parázni, mikor változom vérfarkassá,

vagy hogy akarok-e varázsló-csodagyerek lenni, aki harcba száll a gonosszal, a szó szoros értelmében szívtelen démonokkal küzd. Hát persze hogy vannak rémálmaim... Készülődés

Dervishnek pár napra el kell utaznia. – Meera nagy útra indul, messzi idegenbe, így hát jó néhány hónapig nem látjuk errefelé, ezért stílusosan akar elköszönni. – Stílusosan? – kérdezem gúnyosan vigyorogva. Meera Flame Dervish egyik legjobb barátja. És határozottan a legszexisebb mind közül. Annyira jó bőr, hogy hozzá képest Angelina Jolie olyan, mint a vasorrú bába. – Remélem, összejöttök végre. – Ne hülyülj már – horkan fel nagybátyám. – Tudod jól, hogy csak barátok vagyunk. – Azt tudom, hogy mindig ezt mondod – ugratom. – Ezt mondom – berzenkedik Dervish –, mert ez az igazság. Sosem próbáltam felcsípni, és most sem akarom megpróbálni. – De hát miért nem? – kérdezem őszinte kíváncsisággal. Dervish jámbor arckifejezéssel fordul felém. – Grubbs – mondja halkan –, ugye emlékszel arra, mikor elmeséltem, hogy apád volt Bill-E édesapja is? – Ööö... igen – felelem aggodalmasan. – No, hát azt viszont nem mondtam el akkor, hogy édesanyád... illetve akiről úgy tudtad, hogy az édesanyád, csak a születésed utáni napon ismerkedett meg apáddal. És valójában Meera... – Itt hirtelen elhallgat. Tátott szájjal meredek rá, a fejem lüktet, kezem-lábam remeg. A világ mintha darabokra akarna hullani körülöttem. Aztán észreveszem, hogy a szája vigyorra görbül. – Te ronda aljas disznó! – üvöltöm, és dühösen csapkodom a fejét, ahol érem. – Ez egyáltalán nem volt vicces. – Ó, dehogynem – tiltakozik nevetve, és közben a könnyeit törölgeti. Általában bejön nekem Dervish kissé alattomos humora. Máskor viszont az agyamra megy vele. – Csináld csak – morgok rá. – Csak aztán ne csodálkozz, ha beszámolok rólad Mócsing Mauch-nak. Nem hinném, hogy ő is humorosnak tartja az ilyen eszement vicceket. Még az se lepne meg, ha elintézné, hogy visszavonják a gyámsági engedélyedet, és olyanoknál helyeznének el, akik legalább félig normálisak. – Bár úgy lenne – sóhajt Dervish, aztán hunyorogva néz rám. – Nem akarok itt kiselőadást tartani neked, de valamit komolyan meg kell beszélnünk, úgyhogy most nagyon figyelj. – Na vajon mi jöhet még? – kérdezem kétkedő fintorral az arcomon. – Bill-E nagyszülei igazából az én nagyszüleim is? Vagy esetleg Mócsing Mauch a féltestvéred? – Egyszer már rommá lett ez a ház – mondja a nagybátyám. – Nem akarom, hogy másodszor is lerombolják. Ezért elvárom, hogy rövid pórázon tartsd a szörnyeteg haverjaidat. Egy kis törés-zúzás elkerülhetetlen, belátom, de ha nem fogod vissza őket, akkor teljesen bevadulnak. Szóval légy szigorú velük, és akkor nem okoznak

komolyabb kárt. És az ég szerelmére, ne engedj be senkit a dolgozószobámba! Ne felejtsd el, hogy varázslat védi, úgyhogy ha hívatlan látogató lép be... – Te meg mi a jó fenéről gagyogsz? – csattanok fel. Ki nem állhatom, amikor csak mondja és mondja, löki a dumát, és a leghalványabb fogalmam sincs, miről beszél. Dervish a homlokát ráncolja. – Kissé mintha lassan forognának ma a kerekek, nem? – MIRŐL VAN SZÓ!? – ordítok fel türelmetlenül. – Arról, hogy elmegyek – feleli, azzal odanyúl, és a bütykével megkopogtatja a fejemet. – Itt maradsz egyedül a házban. – Megint a fejemre koppant. – És jön a hétvége. Már emeli a kezét, hogy tovább kopogtasson, de félúton elkapom. Széles mosoly terül el az arcomon, mert végre leesik a tantusz. Ugyanabban a pillanatban tör ki belőlünk a kiáltás – csak persze belőlem izgatott lelkesedéssel, őbelőle pedig gúnyosan: – Buliiiiiiii! * – Üvegezés – jelenti ki halálos komolysággal Frank. – Ez tök alap. – Hé! – vakkant közbe Loch. – A húgom is ott lesz. – Hát akkor majd megvárjuk, míg Grubbsszal lelépnek andalogni, és aztán... terítünk! Mindenki nevet, még Loch is. – A csajoknak szóltál már? – kérdezi Charlie. – Még nem. Előbb veletek akartam megdumálni, hogy csináljuk, kiket hívjunk meg, legyen-e valamilyen jelmez vagy ilyesmi, meg hogy... – Jelmez? – horkan fel Loch. – Ez nem farsangi buli, kisapám! – Szerintem nem kéne túl sok embert meghívni – szólal meg Leon aggodalmas kifejezéssel az arcán. – Én egyszer elkövettem ezt a ballépést. Meghívtam kábé a fél iskolát, amikor a szüleim elmentek síelni. Aztán másnap hiába kínlódtam fél napig a takarítással, eleve totál reménytelen volt az egész. – Pontosan – bólogat Frank. – Ez az első bulid. Ne told el azzal, hogy túl sokat vállalsz. – Már csak azért se, mert a házatokban még nagy jövő áll előttünk – teszi hozzá Loch. – A következő pár évben nagyon jól jöhet majd az a sok szoba, mármint a sok hálószoba ággyal... meg hogy a nagybátyád tudja, mi a pálya... Olyan lesz, mint a paradicsomban. De most még vigyáznunk kell. Ha rögtön elsőre szétzúzzuk a házat, Dervish soha többé nem hagy itt egyedül. Tovább tárgyaljuk az ügyet. Loch, Frank, Charlie, Leon és Robbie mind előállnak valamilyen ötlettel. A zenét, a kaját, a piát, a vendégeket külön-külön kivesézzük. Ám a vendégekre folyton visszakanyarodunk: ez kavarja a legnagyobb vitát, hogy kiket is hívjunk meg. – Minden fiúra két lány jusson – makacskodik Frank. –Vagy inkább három. – Ne már! – morog Robbie. – Ha nem ugyanannyian vannak, mint mi, akkor nekiállnak szívatni minket. – És az téged mit érdekel? – kérdezi kihívóan Leon. – Te úgyis csak Maryvel foglalkozol. – Egy bulin bármi megtörténhet – mondja Robbie, és ránk kacsint. Charlie hirtelen kiabálni kezd: – Töltött tojás! Csináljunk egy csomó töltött tojást, rakunk mindenhova, és majd beleülnek. – Na, neked máris túl vannak töltve a tojásaid – rikkantja Loch, mire az egész

banda szinte fetreng a röhögéstől. – Ti meg mit vihogtok, mint a hiénák? – Reni jelenik meg mellettünk nagy hirtelen Shannonnal az oldalán. Észre sem vettük, hogy jönnek. – Csak azt, hogy... – kezdi Charlie, de Loch könyökkel oldalba böki, és felém biccent. Az én bulim, nekem kell beharangoznom. – Dervish nem lesz itthon a hétvégén – mondom Reninek, és közben azt kívánom, bár ne kalapálna olyan vadul a szívem. Attól félek, ő is hallja, hogy ver. – Úgyhogy bulit rendezek. – Tök jó – feleli Reni mosolyogva. – Remélem, minket is meghívsz. – Naná! – vágom rá túlságosan sietve. Aztán igyekszem lazábban folytatni. – De ne mondjátok el senkinek. Zártkörű rendezvény lesz, gondosan válogatott vendégekkel az ismerőseim közül. – Nagyszerű – mondja Reni, és ahogy továbbindul a barátnőjével, kuncogni kezdenek. – „Zártkörű rendezvény... gondosan válogatott vendégekkel..." – utánoz Leon gúnyosan, a többiek pedig mindenfelől böködnek és füttyögnek. – Micsoda marhaságokat összehordasz néha! * A buli híre gyorsan elterjed. Még soha nem voltam ilyen népszerű. Az órák előtt és után valóságos tömeg vesz körül, faggatnak a részletekről, meghívásért ostromolnak. Szerintem a buli helyszíne legalább akkora vonzerőt jelent, mint bármelyik más szempont. Errefelé mindenki sokat hallott a kísérteties ósdi épületről, ahol lakom, de alig akad olyan, aki járt is benne. Ebéd közben megállás nélkül sorjáznak elém a bulira ráindult tinik, más vágyuk sincs, csak hogy meghívjam őket. Tisztára úgy érzem magam, mint egy király, aki oldalán tanácsosaival (Loch és a banda) alattvalói könyörgését hallgatja. Loch tanácsára halálos nyugalommal, hűvösen fogadok mindenkit, és előadom, hogy csak kis buli lesz kevés emberrel, nem hívhatok meg mindenkit. Konkrétan senkinek nem mondok nemet, megígérem, hogy minden kérést fontolóra veszek. Vagyis játszom az agyamat. Na bumm. * Valamivel a csengetés előtt megjelenik az utolsó kérelmező: Bill-E. Zavartan mosolyog, még a szokásosnál is jobban kínlódik. – Szia, Grubbs! – Szia. – Mi a pálya, Spleen haver? – ugratja Loch, és felé nyújtja a kezét. Felnyögök, mikor látom, hogy Bill-E másodszor is bedől a trükknek: már emeli a kezét, aztán jól leég, mikor Loch elkapja a karját. – Szivacs! Mielőtt Bill-E, avagy Loch bármi mást mondhatna, gyorsan megszólalok: – Hallottad, hogy bulit rendezek? – Igen – feleli Bill-E. – Tudom, hogy megbeszéltük a hétvégét, de mivel... – Remélem, nem akarod lemondani – vágok közbe. – Ne csináld már, Bill-E, ez az első bulim. Ott kell lenned, hogy segíts. Az örömtől piros folt jelenik meg jóllakott napközis arcán, és lassan terjedni kezd. – Komolyan meghívsz? – kérdezi halkan, valamilyen aljas vicctől tartva.

– Hát persze – felelem határozottan. – Sőt ha te nem jössz, lefújom az egész bulit. – Hé, ezt meg hogy a túróba... – szólal meg Loch döbbenten. – Megmondtam – vágok a szavába, és közben továbbra is Bill-E felé fordulok. Próbálom legalább részben helyrehozni mindazt, ami félresiklott. – Hát... izé... akkor... rendben – nyögi ki Bill-E vigyorogva. – Oksi. Benne vagyok. – Nagyszerű – mondom, aztán az ujjammal felé bökve figyelmeztetem: – De nehogy elmondd Spleen papának meg Spleen mamának, hogy buliba mész, mert akkor tuti nem engednek el. – Nekem mondod, Sherlock? – nevet Bill-E, és elhúzza a csíkot. Ilyen boldognak jó régen nem láttam. * Dervish indulásra kész. Tetőtől talpig bőrbe öltözött, és már a sisakja szíját bontogatja. A motorja odakint áll szépen kiglancolva. – Ma lesz a buli vagy holnap? – kérdezi. – Holnap. Nem akartam rögtön azután kezdeni, hogy elmész, az olyan fura lett volna. Így legalább lesz időm reggel bevásárolni. – Ugye tudod, hogy vasárnap már kora délután itt leszek – közli sokadszor. – Igen, tudom. – Ha megjövök, és azt látom, hogy telerókáztátok a házat és derékig ér a szemét... – Ne izgulj – nyugtatom. – Csak kevesen leszünk, és páran itt alszanak, hogy másnap segítsenek takarítani. Csak azt nem tudom, a mosással megleszünk-e, mire hazaérsz. – Az nem gond – feleli Dervish, aztán felvonja az egyik szemöldökét. – Csak fiúk alszanak itt, ugye? – Persze. – Remélem is. Mert ha megtudom, hogy nem... – Csak fiúk. – Helyes. A bejárati ajtó két vaskos szárnya már nyitva áll. Dervish kilép, és nagyot szippant a friss tavaszi levegőből. – Úgy néz ki, hideg lesz a hétvégén – mondja. – Ne hagyd nyitva az ablakokat, mert olyan lesz a ház, mint egy jégverem. – Nem lesz a világon semmi gond – jelentem ki magabiztosan. – Hát azt kétlem – feleli, aztán felül a motorra. – Üdvözlöm Meerát. – Átadom. – És csókoltatom, azt is add át! – Nagyon vicces. – Azzal búcsúzás nélkül elrobog. Ahogy végigszáguld a kocsifelhajtón, máris a sebességhatárhoz közelít – pedig ez még csak a kezdet, mintha melegítene. Ha mindenki úgy hajtana, mint a sebességőrült nagybátyám, az utakon bokáig állna a vér. * Igazából nem ez az első alkalom, hogy Dervis egyedül hagy a házban, de most először bízott rám teljesen mindent. Eddig mindig úgy volt, hogy csak vigyázok a házra. Bulizás kizárt. Most viszont szó szerint azt mondta, hogy a ház majd két napra egyedül az enyém, azt csinálok, amit akarok.

Fura érzés. Azon kapom magam, hogy csupa olyasmi jut eszembe, amiből baj lehet: betörik egy ablak, leverünk egy vázát, valaki betéved Dervish dolgozószobájába és békává változik... Már félig-meddig kedvem lenne lemondani az egészet. Az elmúlt hónapokban voltam Loch-kal pár elég vadul sikerült bulin, és soha egy pillanatig nem gondolkodtam azon, miket csinálunk, mekkora felfordulást hagyunk magunk után, és mit kap ezért a házigazda, amikor a szülei megjönnek. Most aztán akasztják a hóhért. Kezdek rájönni, milyen rizikós dolog bulit rendezni. Lehet, hogy betegnek kéne tettetnem magam, akkor lefújhatnám. Megcsörren a telefon. Loch hív. Mintha megérezte volna, hogy elbizonytalanodtam, és azért hívna, hogy közbelépjen és megint ráhangoljon a bulira. – Na, elment már Dervish? – kérdezi. – Igen. – Oké. Nem akartam a suliban szóba hozni, túl sokan nyújtogatták a fülüket... Piához mit szólnál? Legyen, vagy ne legyen? – Az már lehet, hogy túlzás lenne – motyogom. – Szerintem józanul is épp elég vad lesz mindenki. – Hát ja, az tuti, hogy bepiálva még jobban bevadulna a nép – feleli Loch nevetve. – Viszont poénosabb is lenne! Arra gondoltam, úgyis ott az a rakás bor a pincében... – Az kizárt – csattanok fel. – Azok drága borok. Baromi drágák. A bornak a közelébe sem szabad menni. Ez nem vicc. Ha valaki összetör egy üveget, kirúgom az egész társaságot. – Micsoda ünneprontó vagy! – morog Loch. – Na és sörhöz mit szólnál? Megkérhetném az egyik unokabátyámat, hogy vegyen nekünk egy-két partihordót. – Szerintem nem kéne. – Mi van veled, betojtál? – kérdezi Loch gyanakvóan. – Nem, csak... – Na jó – vág közbe Loch –, akkor hagyjuk a piát. Ha valaki hoz, oké. Ha meg nem, akkor kibírjuk józanul. Rendben? – Ja – nyugtázom kókadtan. – Gondolom. – Na jó, akkor reggel találkozunk. Ja, Reni is jön velem, hogy segítsen cipelni, oké? – Persze – vágom rá máris lelkesen, rögtön megfeledkezve az aggodalmaimról. – Jöjjön nyugodtan... ja. Segíthet... ha ráér. Még egy kurta nevetést hallok a vonal másik végéről, aztán Loch leteszi a telefont. Ismét egyedül maradok, és tovább tervezgethetem a bulit. * Renivel és Loch-kal háromszor fordulunk másnap reggel. A harmadik fordulóra már Franket és Leont is odahívjuk, mert rájöttünk, hogy hárman nem győzzük a cipelést. Nagyon klassz ennyit együtt lenni Renivel, mellette baktatni a faluba meg vissza, és mindenféléről dumálni, a buliról, zenéről, politikáról... amihez csak kedve van. Loch felajánlja, hogy beszáll a költségekbe, de nem fogadom el a pénzét. Dervish ugyanis állati gazdag – nagy családi vagyont örökölt, ami majd az enyém és Bill-E-é lesz –, és soha nem sajnálja tőlem a pénzt. Most is hagyott egy csomó pénzt, és azt mondta, arra költöm, amire akarom. Reni alaposan kiveszi a részét a szervezésből. Tegnap este több órát töltöttem el azzal, hogy összeírtam, mi minden kell majd, és amikor végeztem, nagyon

elégedett voltam magammal. Erre ő reggel egyetlen pillantást vetett a listámra, nagyot nevetett, és széttépte a papírt. – Jézus is jön a bulira? – kérdezte aztán. – Mi...? Nem... – nyögtem döbbenten. – Akkor szerintem ne számítsunk a kenyér és a hal csodájára. Amit erre a listára összeírtál, azzal kábé kilenckor már éhen is halnánk. Adjál gyorsan egy másik lapot meg egy tollat, itt ugyanis a kifinomult női szakértelemre van szükség. Nem szívesen ismerem el, de igaza volt. Mikor Carcery Vale-ből hazafelé cipeltük a zsákmányt, még úgy éreztem, olyan iszonyú sok kaját vettünk, hogy fél Etiópiát megetethetnénk. De aztán mire mindent tányérokra meg tálakba tettünk és kiraktunk a buli három fő „csomópontjába" – a két nagy nappaliba meg a konyhába –, addigra már nem is tűnt olyan soknak. – Nem kéne még egyet fordulnunk? – töpreng hangosan Frank, miközben kinyit egy zacskó chipset. – Nem kéne inkább békén hagynod a kaját, amíg a többiek meg nem jönnek? – torkolja le Reni, és kirántja a kezéből a zacskót. – Egyébként meg nem – teszi hozzá, ahogy szakértő szemmel körülnéz. – Elég lesz, amit vettünk. Ha több lenne, csak ki kellene dobni. – Az órájára pillant. – Na én hazamegyek átöltözni. Ti pedig... – Fintorog, és elhúzza a száját. – A zuhany szó mond nektek valamit? Azzal már ott sincs. Végignézek a többieken. Loch, Frank és Leon bambán mered vissza rám. Aztán szinte egyszerre emeljük fel a karunkat és veszünk szagmintát.

Partizóna

Úgy volt, hogy a buli hétkor kezdődik, de az első vendégek már valamivel hat után befutottak. Ideges vagyok és izgulok, mindenért parázok: hogy hová tegyük a kabátokat, lesz-e elég kaja meg üdítő, nem csempész-e be valaki olyasmit, amit nem kéne... De ahogy egymás után érkeznek a meghívottak, és egyre nagyobb a zsivaj, egyre hangosabbak és csomót nevetnek, kezdek megnyugodni, mert rájövök, hogy tök jól érzik magukat. Olyanok is érkeznek, akiket nem hívtam meg, de ezt kénytelen vagyok tudomásul venni. Ha elhajtanám őket, azzal csak tönkretenném a hangulatot. Néhány potyázó minden bulin előfordul. Loch és Frank felváltva nyitogatják a bejárati ajtót (Leon csak kilencre tud jönni), miközben én körbevezetem az újonnan érkezetteket és megmutatom nekik a házat. Klassz érzés, mert mindenkinek tátva marad a szája a látványtól. Nagyon élvezem, ahogy végigterelem őket a folyosókon, megmutogatom a falra akasztott fegyvereket, előadom a ház véres történetét, és végül bevezetem őket az arcképek csarnokába, ahol őseim képei lógnak. – Miért van köztük olyan sok fiatal? – kérdezi Mary, miután egy darabig figyelmesen tanulmányozta a festményeket és fényképeket. A családunk tagjai kalandos életet éltek – hazudom. – Nem éppen otthon ülő népek voltak, akik nyugalomban megérték volna az öregkort. Szerették az izgalmakat meg a veszélyt, ezért haltak meg sokan fiatalon.

– Azért még halottan is jól néznek ki – mondja Reni, és kuncogni kezd, mikor látja, hogy erre elpirulok. * Bill-E háromnegyed nyolckor érkezik. Épp jövök le a lépcsőn, mikor Loch beengedi. – Á, Bill-E, öreg haver, végre itt vagy, már nagyon vártunk – harsogja lelkesen Loch, és már nyújtja is a kezét. Mondanom sem kell, Bill-E megint belesétál a csapdába – igazság szerint lassan már vicces az egész –, és megpróbál kezet rázni Loch-kal. – Szivacs! De most még Loch szenyózása sem ronthatja el a hangulatot. Bill-E elrobog mellette, nem nagyon veszi a szívére az ugratást, inkább megrohamozza a legközelebbi kajás tálat. Úgy tízpercnyi lelkes csócsálás elteltével megkeres, beáll a csoportba, amit éppen vezetek körbe a házban, és caplat utánam. Félúton már ő tartja a vezetést – sokkal többet tud nálam a házról és a hozzá kapcsolódó legendákról, és jobban is adja elő a sztorikat. Ezért aztán nem zavar, hogy a helyemre lépett. Örülök, hogy végre kibújt a csigaházából. Jó lenne mindig ilyennek látni.

*

Ahogy múlik az idő, kezdem egyre furcsábban érezni magamat. Hányingerem van, szédülök, és mintha a szobákat meg a többieket körülöttem mind homályosan látnám. A lélegzetem hangosan visszhangzik a fülemben, a hirtelen mozdulatokra fájdalom hasít a gyomromba és a mellkasomba. Nem alkohol miatt vagyok rosszul, senki nem hozott piát, de lehet, hogy valaki felturbózta az üdítőket valamilyen húzós porral vagy tablettával. – Valami baj van? – kérdezi Reni, mikor meglátja, hogy tántorogva botladozom a konyha felé. – Olyan fura... – lihegek, és a konyhaajtótól pár lépésre kénytelen vagyok leülni a földre. Reni mellém guggol. – Elég tropán nézel ki – közli, és a homlokomra teszi a kezét. – Nem ittál, ugye? – Megrázom a fejem. – Bevettél valamit? – faggat szigorúan. – Nem... legalábbis direkt nem... – nyögöm. – Épp meg... meg akartam nézni... a konyhában... Szerintem valaki... tett valamit... az üdítőbe. – Akkor az baromira megjárja – morog Reni, és felpattan. – Komolyan ráküldöm a rendőrséget. Várj egy kicsit, mindjárt jövök! – Azzal elrohan nyomozni. Úgy öt-tíz perc múlva jön vissza – nehéz megsaccolni, úgy lüktet a fejem –, és már jóval nyugodtabb. – A többiek mind jól vannak. Szerintem nem volt semmi az üdítőben. – Akkor biztos csak beteg vagyok – motyogom.

– Hát úgy is nézel ki – feleli, aztán megfogja a karomat és felsegít. – Gyere, menjünk ki egy kicsit. A friss levegő majd jót tesz. Átvezet a konyhán, és kimegyünk a hátsó ajtón. Ahogy a falnak dőlve állok, ott strázsál mellettem, és figyel, én meg mélyeket lélegezve várom, hogy kitisztuljon a látásom. Pár perc múlva enyhül a szédülés, és a gyomrom is megnyugszik. – Jobban vagy? – kérdezi Reni, aztán az államnál fogva felemeli a fejemet, és a szemembe mered. – Mintha újjászülettem volna – felelem mosolyogva. Közelebb hajol, a tekintete komolyan csillog. Az izmaim megfeszülnek. Szóval következik az első csók? Remélem, nem rontom el. Vajon a filmekben hogy csinálják elsőre – nyelves legyen vagy inkább sima? De az utolsó pillanatban Reni arckifejezése megváltozik, összeráncolja a homlokát, és csók helyett csak egy gyors puszit ad az orromra. – Gyere, Rómeó – mondja nevetve, és kézen fogva befelé húz. – Itt túl hideg van az ilyen játszadozáshoz. – Na és bent? – kérdem, és mosolyognom kell magamon, mert ezt a mondatot bezzeg dadogás nélkül el tudtam mondani. – Talán majd később. – Reni vigyorogva indul a konyha felé. Felvillanyozva követem – máris jobban érzem magam, mint pár perccel ezelőtt. Aztán a konyhaajtóhoz érve megtorpanok, és egyszerre úrrá lesz rajtam a rettegés. Bent a konyhában valaki lekapcsolta a lámpát. Így most az ajtó sötét üvegében tisztán látom, ahogy visszatükröződik az ég. Elengedem Reni kezét, lassan megfordulok, felnézek a felhőtlen égboltra, és a holdra meredek – kerek és sápadt, vészesen közel a holdtöltéhez. * Bezárkóztam Dervish dolgozószobájába. Lihegve kapkodok levegő után. Minden tagom vadul remeg. Eszembe jut az az éjszaka, amikor Bill-E átváltozott, a fenevad, ami lett belőle. Dervishnek ketrecbe kellett zárnia, hogy megvédje tőle a környékbelieket. Különben akit elkap, azt könyörtelenül lemészárolta volna. Most pedig én változom vérfarkassá? Nem tudom. Még mindig hányingerem van és szédülök, de lehet, hogy ez már inkább a félelemtől van. Talán csak az ijedségtől lettem halottsápadt, attól kell rókáznom, amiatt remegek, mint a kocsonya. A kezemre meredek, az akaratommal próbálom megállítani a remegést. Egy idő után végre el is múlik. Azután erőt veszek magamon, és mélyeket lélegzek, egyenletesen szívom be a levegőt. Amikor úgy érzem, ismét ura vagyok magamnak, alaposan szemügyre veszem a képmásomat egy kis kézitükörben, keresem a szemem vagy a szám körül megjelenő árulkodó jeleket – ugyanis legelőször itt mutatkozik meg a változás. Semmi. Csak a már ismert vonások és redők. A szemem valamivel tágabbra nyílt, mint szokott – ez nem meglepő a történtek után –, de továbbra is az én szemem. Nem homályosult el, nem tükröződik benne állati vadság. Bár itt lenne most Dervish! Eszembe jut, hogy felhívhatnám mobilon. Nem ment nagyon messzire. Amilyen tempóban vezet, pár órán belül itthon lehetne. Előhalászom a zsebemből a telefonomat, kiválasztom a listából a számát, és az ujjam már mozdul is a hívógomb felé... de mégsem nyomom le. – Nem változom át! – morgom dühösen. Magamra haragszom, amiért ennyire berezeltem. – Tíz óra is elmúlt –mondom hangosan, aztán megnézem az órámat.

– Fenét, mindjárt tizenegy. A hold lassan a tetőpontjára ér, ilyenkor a legerősebb a hatása. Ha tényleg átváltoznék, már túl kéne legyek rajta. De mi van, ha ez még csak a változás előjele? – szólal meg bennem egy kétkedő hang; az a hang, amit pár hónapja hallottam először, a Vérfüred forgatásán: a varázserő hangja. Senki nem egy nap alatt változik át. Lassú folyamat, több hónapig is eltarthat. Lehet, hogy ez most a vég kezdete. – Lehet – értek egyet, de nem vagyok hajlandó pánikba esni. – De ma este semmiképpen nem fogok fenevaddá változni. Úgyhogy senkinek nem kell félnie tőlem. És akkor nincs értelme Dervisht hazarángatni. De ha ez valóban az átváltozás... Ha emberi napjaid meg vannak számlálva... – Akkor minden okom megvan rá, hogy jó nagyot bulizzak, amíg még tehetem – vágom rá, és vadul felnevetek. Aztán összeszedem magam, lemegyek, mosolygok, és úgy viselkedem, mint mindenki más: tök normálisan. * Elérkezik az éjfél, majd búcsút int. Ahogy a vendégek többsége is – elindulnak haza, egyesek gyalog, mások biciklin, és van, akiért eljönnek a szülei. Fél egyre már csak azok maradnak, akik itt is alszanak: Loch, Frank, Leon, Charlie, Robbie, Bill-E, Reni, Mary és még egy páran, akik kikönyörögtek maguknak egy-egy ágyat. (Hát igen, nem mondtam igazat Dervishnek, nem csak fiúk maradnak éjszakára, de hát amit nem tud, az nem fáj neki, nem igaz?) – Ha akarjátok, megmutatom, ki hol alszik – vetem föl, mivel már nagyon kedvem lenne becsukni a boltot, mert még mindig elég pocsékul vagyok. – Akarja a franc – röhög Frank. – Itt az ideje az üvegezésnek! Bár hallani néhány tétova morgást, senki nem tiltakozik komolyan, így aztán öt perc múlva mind betódulunk a legnagyobb szobába, és izgatottan üljük körbe az üres üveget. Nevetgélés, ideges pillantások, ajakrágcsálás. Gyors népszámlálást tartok – kilenc fiú, négy lány. – Na akkor hogy legyen? – kérdezem Franktól. – Sorban megpörgetjük az üveget – feleli, és várakozóan dörzsöli össze a kezét. – Ha a nyaka fiúnál lányra, lánynál pedig fiúra mutat, akkor... smááár! – De mi többen vagyunk. – Na és? – Értetlenül ráncolja a szemöldökét. – Hát... izé... akkor nekik biztosan egynél több sráccal kell smárolniuk. – Nem akarom, hogy Reni rajtam kívül mást is megcsókoljon. Frank röhög. – Hát épp ez a lényeg, te agyatlan. Mindenkinek jut egy kis izgalom. – De csak egyszerű kis csók lehet, semmi más – veti közbe Mary. – Nincs tapizás, nincs nyelves csók, csak ha mindketten benne vannak. Vili? – Naná, naná! – nyugtatja sietve Frank kajánul vigyorogva. – Ez tök komoly – teszi hozzá Reni. – Ha valamelyik fiú megszegi a szabályt, kész, vége a játéknak, annyi. – Oké – sóhajt Frank, és forgatja a szemét. – Vettük az adást. Na ki kezdi? – Grubbs a házigazda – mondja Loch. – Úgyhogy én döntöm el, ki pörgessen először – jelentem ki zavartan köhögve, mert kissé beijedtem. – Legyen az első Bill-E.

– Csatlakozom az előttem szólóhoz – nevet Bill-E. Már jó rég nem láttam ilyen felszabadultan örülni. Megragadja az üveget és lendületesen megperdíti. Az üveg csak forog, forog, forog... mintha sosem akarna megállni. De végül csak megáll. És a nyaka... Renire mutat. Bill-E elvigyorodik. – Bocs, haver, most az üveg az úr. Szabályosan érzem, ahogy forr bennem a düh, mikor Bill-E és Reni nagy füttyögés meg egy csomó vaskos beszólás kíséretében a kör közepére lépnek. Az egész este feltöréssel fenyegető epe most tényleg a torkomig emelkedik. De aztán Reni gyorsan szájon puszilja Bill-E-t, és már vissza is ülnek a helyükre. Egy kicsit megnyugszom, visszanyelem a hányingert, és féltékenyen vigyorgok. Folytatódik a játék. Nagy röhögés tör ki, amikor az egyik srác pörget, és az üveg nyaka megálláskor egy másik fiúra mutat. Amikor a lányok között történik ugyanez, sokat sejtető vihogás hallatszik többfelől. A csókok többnyire ugyanolyanok, mint az első, gyors, szájra adott puszik. De akad azért ráérősebb is, amikor a pár tagjai bírják egymást, mint például Robbie és Mary, vagy Leon és Nina Duffy. Úgy alakul, hogy Maryvel kétszer is smárolok, Ninával pedig háromszor. („Hú, ez már tök komoly" – ugrat Nina az utolsónál.) Aztán végre Reni egyik pörgetésénél az üveg a nyakával felém áll meg. – Huhúúú! – tör ki Frank. – Telitalálat! – kiáltja Charlie. – Csak nyugodtan, tigris – morog Loch, feszült mosollyal az arcán. Felállunk, és elindulunk egymás felé. Reni a bal lábával félrelöki az üveget az útból. Bizonytalanul mosolygunk. Aztán éhes ajkunk mohó, szenvedélyes csókban forr egybe. Az ajka kicsit szárazabb, mint amire számítottam, de finom puha. Két karomat a dereka köré fonom, és összekulcsolom az ujjaimat. Vigyázva, óvatosan ölelem, nehogy a nagy lelkesedéstől megrepesszem a bordáit. Tovább csókolózunk. Az ajka lassan kinyílik, az enyém pedig követi – nem is olyan nehéz, mint gondoltam. Hamar meg tudnám szokni! A többiek éljeneznek és fütyülnek. Nem figyelek oda, lehunyom a szemem... úgy érzem, mindjárt szétvet a boldogság. Tüzes forróság buzog fel bennem, felégeti a rosszullétet, pillanatok alatt szétárad a testemben, és valósággal kigőzölög a pórusaimon. Beleveszek a kábító csókba, fogalmam sincs, mi történik körülöttem. Aztán egyszer csak a döbbenet hangjai mégis megtörik a pillanat varázsát. – Mi a jó...?! – Hát ez meg hogy...? – Te jó ég! A jobb szememet bosszúsan résnyire nyitom – mi a fenén izgatják magukat ennyire? A következő pillanatban már látom is. Az üveg megint pörög – csak épp most nem a földön, hanem egy méter magasságban, a levegőben lebegve, és forgás közben lassan tovább emelkedik. Egy kivétellel mindenki felugrik és ijedten hátrál. Reni is észreveszi, hogy valami nem stimmel. Elhúzódik, hátralép, és meglátja az üveget. Az arca megdermed. Bill-E az egyetlen, aki nem mozdul. Mereven bámul az üvegre. Először azt hiszem, ő szórakozik vele, egy Dervishtől tanult varázslattal mozgatja. Nagy levegőt veszek, hogy ráüvöltsek és letoljam. De meglátom figyelmeztető pillantását, és rájövök, hogy ő éppen megállítani próbálja az üveget. Aki felemeli, az én vagyok. Az üveg úgy fél méterrel a fejem fölött megáll. Egyre gyorsabban pörög, és közben halk surrogó hangot ad ki.

– Mi ez az egész? – kiabál Robbie. – Grubbs, te csinálod? Nem felelek. Meredten bámulom az üveget. Bár olyan gyorsan pörög, hogy elmosódik a szemem előtt, rájövök, hogy le tudom lassítani, amit látok. Mintha körülöttem mindent lassított felvételen látnék. A többiek szája rettentő lassan mozog. A szavak úgy jutnak el hozzám, mintha egy nagyon hosszú cső másik végéből beszélnének hozzám. – Grrruuubbbsssss! Mmmiiiii aaa jjjóóóóó fffrrraaannnc eeezzz? Az üveg egyszer csak ezer darabra robban szét, és a világ ebben a pillanatban újra felgyorsul. Üvegszilánkok száguldanak felém, Reni felé, mindannyiunk felé, a szemünkbe és az arcunkba. Önkéntelenül kiszakad belőlem egy varázsszó. Azt se tudom, mi az, és honnan ismerem. De a lényeg az, hogy az utolsó pillanatban megállítja a szilánkokat. Ott lebegnek a levegőben az apró üvegdarabkák, hegyükkel felénk, mint egy seregnyi miniatűr nyílvessző. – Ilyen nincs! – kiáltja valaki, inkább csodálkozva, mint ijedten. A barátaim sorra leeresztik a kezüket, amit az előbb ösztönösen arcuk elé kaptak, hogy megvédjék magukat. Bill-E az üvegszilánkokat bámulja, aztán rám néz. Értetlenül ráncolja a homlokát. Tisztában van vele, hogy varázserőt használok, de el nem tudja képzelni, hogy csinálom. A Vérfüred forgatásán ennél sokkal komolyabb dolgokat is látott, de az a kisebb terület valósággal pezsgett a varázserőtől. Ott sokan hihetetlen tettekre lettek volna képesek. És akárcsak Dervish, Bill-E is azt hitte, hogy itt, a hétköznapi, való világban nagyjából annyi varázserőm van, mint egy lónak. Nem gondolták, hogy lehetek varázsló is. – Grubbs – szólal meg Reni tétován, és megfogja a könyökömet. – Jól vagy? – Igen – suttogom. – Te tudod, hogy mi ez az egész? – Reni fél, és megnyugtatásra vágyik, miközben riadtan mered az arcához legközelebbi szilánkra, attól tartva, hogy az bármikor továbbrepülhet. – Igen – felelem mosolyogva. Anélkül hogy tudnám, pontosan hogy is csinálom a varázslatot, intek az egyik kezemmel a szilánkok felé, mire egy csomó közülük virágszirommá változik és lassan, kecsesen a földre hullik. Aztán a másik kezemmel is intek, és erre jó néhány üvegszilánk pillangóvá változik. A lepkék verdesve libbennek felfelé, a fény irányába. Egy utolsó intés, és a megmaradt szilánkokból szirmok és pillangók kavargó kis felhője lesz. Elkapom az egyik virágszirmot, és átnyújtom Reninek. – Elfogadja, hölgyem? A többiek egyszerre nagy éljenzésben törnek ki, veregetik a hátamat, a szirmok meg a lepkék után kapkodnak, és faggatnak, hogy csináltam a trükköt. Egyedül Bill-E tudja, hogy nem volt semmiféle trükk. Csak ő tudja, hogy a varázserőmet használtam. És ő az egyetlen, aki megértheti a zavarodottságomat meg a gyomromba markoló félelmet, és osztozhat benne. * Nem sokkal később a többiek már alszanak, csak mi vagyunk ébren Bill-E-vel. A szobám ajtajában állok, az egyik kezemben még mindig egy szirmot tartok. Bill-E szemben áll velem, komolyan, rezzenéstelen tekintettel néz rám. – Hogy csináltad? – Dervish tanított meg rá.

A fejét csóválja. – Ne kamuzz már! Elmesélte nekem, hogy nem akarsz varázslást tanulni, és hogy beletörődött ebbe. De még ha tényleg tanítana, ez akkor is messze jobb volt mindennél, amit tőle valaha láttam. Legalábbis a Vérfüreden kívül. – Idegesen körbepillant. – Átjött valaki a Démonvilágból? A démonok varázserejét használtad? – Nem. Itt biztonságban vagyunk. Carcery Vale-ben nem léphetnek át a mi világunkba. – Hát akkor hogy csináltad? – kérdezi újra. – Honnan volt ilyen varázserőd? Elgyötörten csóválom a fejemet. – Nem érdekes. Ennek semmi köze hozzád. – De talán segíthetek, ha... – Mondom, hogy nem tartozik rád! – Látom, hogy megbántottam, és már bánom, amit mondtam. – Nem nagy ügy az egész – hazudom. – Már egy ideje alakul a dolog. Dervishnek nem szóltam, de úgy néz ki, ezután muszáj lesz beszélni vele. – Szóval nem ez az első ilyen eset? – kérdezi Bill-E. – Volt pár kisebb jel, de ilyen komoly még nem. – És szerinted... – alig tudja összeszedni magát annyira, hogy kibökje – ...szerinted lehet, hogy varázsló vagy? – Nem hiszem. Azt Dervish felismerte volna. De az lehet, hogy többre vagyok képes, mint gondoltuk. Egy kisebb mágus esetleg lehetek. Ha kiderül, hogy így van, Dervish majd megmondja, mit kell tennünk. Bill-E bólint, aztán megfordul, hogy ő is aludni menjen, de még egyszer visszanéz rám. – Most már nem mondhatsz nemet – szól halkan. – Mármint a varázslásra. Mindenképpen meg kell tanulnod, hogy képes légy irányítani az erődet. Ha nem tudtad volna megállítani azokat a szilánkokat... ha nem változtatod át őket... – Igen, persze – sóhajtok nagyot. – Tényleg elmondod Dervishnek, ugye? Nem fogod titokban tartani? – Persze hogy elmondom. Nem vagyok hülye. Nagyon jól tudom, mi történhet, ha valaki nem ura a varázserejének. Nem akarom, hogy valakinek baja essen. Bill-E mosolyogva jó éjszakát kíván, és elmegy lefeküdni. Belépek a hálószobámba, felöltözve lefekszem az ágyra, és a plafont bámulva figyelem, hogy ver a szívem, hogy lüktet a vérem. Próbálom megérteni, mi a fene történik velem. * Valamivel később lassan ébredezni kezdek. Kába fejjel azt hiszem, hogy úgy, ahogy voltam, elaludtam az ágyamon. De a következő pillanatban rádöbbenek, hogy nem is az ágyon fekszem, hanem a kerek ólomüveg ablak előtt állok, és az odakintről behallatszó üvöltést hallgatom... Tévedtem! Az üvöltés nem is kintről jön, hanem innen bentről hallani. Rémülten hátrakapom a fejemet. Most már tökéletesen éber vagyok. A szobámban nem látok senkit, de hallom, ahogy egy vérfarkas üvölt! Hol lehet? Valahol nagyon közel kell legyen, ha ilyen hangos. Hol a...? Megrázkódom az ijedségtől, amikor meglátom magam előtt az ablak üvegében. Az üveg az én képemet tükrözi vissza. Az arcom egészen elsötétült. A szememben gonosz fény csillan. Az ajkamat felhúzva vicsorítom a fogaimat. Felemelem az egyik kezemet, és látom, hogy az

ujjaim karomszerűen begörbülnek. Ahogy ismét a hold sárgás fénysugaraiba lépek, újabb üvöltés tör ki belőlem. Aztán elhallgatok. Minden erőmet a képmásomra összpontosítom, és megint elönt az a forróság, amit akkor éreztem, mikor Renivel csókolóztunk, épp mielőtt az üveg fölemelkedett. Meredten nézem az arcomat, az éles vonásokat, a vad szempárt. Az arc felé irányítom a forróságot, és arra koncentrálok, hogy változzon vissza ez a vadállatias maszk, hogy kapjam vissza a rendes arcomat, némán parancsolom az emberfarkas képének, hogy tűnjön el. És el is tűnik. Szinte el se hiszem, de a bőröm máris visszanyeri eredeti színét és formáját. Az ajkam visszaereszkedik a fogsorom elé. Az ujjaim kiegyenesednek. Torkomban elhal az üvöltés, száraz köhögés lesz belőle. A következő pillanatban ismét teljesen magam vagyok, állok az ablakban, amelyen beáradnak a hold ezüstös sugarai, de már nem hatnak rám. Még mindig érzem belül a forróságot. Úgy kapaszkodom belé, mint egy mentőövbe, igyekszem lefekvés közben is megőrizni, életben tartani, hogy átsegítsen a hosszú, gyötrő éjszakán. Félek becsukni a szemem, félek attól, mivé változom, ha feladom ezt a védelmet, ha átadom magamat a védtelen álomnak.

Kincskeresés

Sikerül pár órát aludnom hajnaltájban, amikor a nap már átveszi a hold helyét, és így biztonságban vagyok. De az álmom nyugtalan, valóságos rémálom, benne vérfarkasok és egy fellázadó test. Szinte látom magamat, ahogy borzalmas dolgokat csinálok, óriási zűrt kavarok. Csak éppen akit látok, az nem egészen én vagyok, hanem egy fenevad az én külsőmmel, de az arca torz, fogak helyett agyarai vannak, körmök helyett karmai, a szőréről csöpög a vér. Grubby Grady – a szörnyek szörnye.

*

Mikor valamivel tizenkettő után lebotladozom a földszintre, a többiek már majdnem készen vannak a takarítással. Loch előadja, hogy Reni tízkor mindenkit kiugrasztott az ágyból, és úgy hajtotta őket, mint egy igazi szörnyeteg. (A hasonlata elég szerencsétlenül sikerült.) Aztán Reninek tizenegykor el kellett mennie, és őt bízta meg, hogy vigyázzon, ne lógjon senki. – Nem akármilyen mutatvány volt az a tegnapi – lelkesedik Leon, miközben a földön heverő szirmokat söpri össze a nappaliban. – Baromi kíváncsi lennék, hogy csináltad. – Szerintem varázslattal – mondja Charlie, aki épp egy pillangót hesseget a nyitott ablak felé. – Ja, mint a bűvészek – teszi hozzá Leon.

– Nem, ez igazi varázslat volt – makacskodik Charlie. Ugye az volt, Grubbs? Láttam itt ezt a rakás könyvet varázslókról meg boszorkányokról meg minden francról. Ugye tényleg varázsoltál? – Dehogy – felelem feszülten mosolyogva. – Csak trükk volt. Igazi varázslat nem létezik. – De a könyveitek... – tiltakozik Charlie. – Azok csak könyvek – vágok közbe fáradtan, aztán elindulok a konyhába, hogy megnézzem, milyen állapotban van. Ahogy megyek kifelé, hallom, amint Leon rámordul Charlie-ra: – Igazi varázslat... Micsoda hülye tudsz lenni néha! – Grubbs azt mond, amit akar – feleli Charlie durcásan. – Én viszont láttam, amit láttam. És az igenis varázslat volt. Fogadok akár egy tonna csokiba. * Mikor mindent annyira rendbe tettünk, amennyire tudtunk, a srácok elköszönnek és elindulnak haza, hogy magukhoz térjenek, mire hétfőn megint suliba kell menni. Csak Bill-E és Loch marad – ők szóltak otthon, hogy egész nap nálam lesznek. Bill-E vár, amíg Loch-nak el kell mennie vécére, és akkor megkérdezi, hogy vagyok. – Jól – hazudom, pedig a fejem lüktetve hasogat, majd szétesik az agyam, a gyomromból pedig gusztustalan bugyborékoló hang hallatszik. – Valamilyen üvöltést hallottam éjjel – mondja Bill-E. –Miután lefeküdtünk. Felébredtem rá, olyan hangos volt. Mások is, nem csak én. Reggel szóba is került, de csak egy percre. A legtöbben inkább még mindig azon vitáztak, hogy csináltad azt a trükköt az üveggel. – Felhorkanok, de nem szólok semmit. – Grubbs – folytatja Bill-E habozva –, igazából sose dumáltuk meg rendesen a családi átkot. Vérfüreden nagyjából elmondtad, mi a helyzet, de a részletekről sose beszéltél, én meg nem akartam erőltetni. Bill-E sokáig azt hitte, Dervish az, aki majdnem átváltozott vérfarkassá. Aztán végül Vérfüreden elmondtam neki az igazat, csak azt hagytam ki, hogy Dervish nem az apja, hanem a nagybátyja. Azt a mai napig nem árultam el neki, hogy ugyanaz volt az apánk. Pedig szeretném, ha tudná, csak éppen annyira jó a kapcsolatuk, olyan közel érzi magát Dervishhez, hogy azt hiszi, ő az édesapja. És sehogy sem tudtam rávenni magam, hogy leromboljam azt az illúziót. – Na – folytatja Bill-E egy kisebb kínos csönd után –, hát azt tudom, hogy majdnem átváltoztam vérfarkassá, de ti Dervishsel megmentettetek. Aztán megküzdöttetek Vész herceggel, és mivel legyőztétek, visszanyerhettem az emberi alakomat. De például az tuti, hogy ez a visszaváltozás végleges? – Igen. – Szóval totál rendben vagyok végleg? Ez egész biztos? – Száz százalék – felelem mosolyogva. – Na és... – Megint csak habozva mer belevágni. – Te a varázserőddel... Éjjel ez az üvöltés... Szóval te is rendben vagy? Pár pillanatig csak hallgatok. Aztán halkan kimondom a hazugságot: – Igen. – Akkor nem kell bezárjalak a ketrecbe lent a pince titkos helyiségében? – Nem kell – nevetek feszülten. Ki nem állhatom azt a pincét. Mióta legyőztük Vész herceget, egyetlenegyszer jártam lent, amikor Dervishnek már olyan rémálmai

voltak, hogy attól féltem, beleőrül. – Jól vagyok. Biztos csak elkódorgott egy nagyobb kutya, azt hallottátok. Ne parázz már annyit, kezd az agyamra menni. Loch vizes kezét a nadrágjába törölgetve jön vissza, ezért a kérdéseknek vége szakad, de érzem, hogy Bill-E nem igazán hisz nekem. Tudja, hogy valami nem stimmel, hogy valamit elhallgatok. Arról persze halvány fogalma sincs, milyen súlyos a helyzet. Elvégre bízik bennem. Engem tart a legjobb barátjának. El sem tudja képzelni, hogy képes lennék a szemébe hazudni, ráadásul ilyen fontos ügyben. Nagyon nincs képben.

*

Lassú, nyugis a vasárnap, pont az ellentéte a bulinak. Unottan tespedünk a házban, kapcsolgatjuk a tévét, hátha találunk valami néznivalót, CD-ket rakunk a lejátszóba, de pár szám után inkább lekapcsoljuk. Loch megjegyzéseket tesz Bill-E-re, és jól felhúzza. Én meg a vérfarkaskór meg a varázslás miatt kínlódom magamban. – Szar az egész – morogja Loch, és kikapcsolja a tévét meg a CD-játszót. Aztán felpattan, és összedörzsöli a kezét. – Birkózzunk! – Most nincs kedvem. – Ne csináld már, gyere! – unszol, és párszor meglegyinti az arcomat, hogy akcióra bírjon. – Nem megyek – felelem, és nagyot ásítok. Loch elhúzza a száját, majd egyszerre Bill-E felé fordul. – Na és te, Bruce Spleensteen? – Megragadja Bill-E-t a derekánál, és megpörgeti. – Eressz el! – kiabál Bill-E, és vadul rugdalózik. – Na, legalább valaki még életben van – nevet Loch. Ledobja Bill-E-t a földre, ráveti magát, és csiklandozni kezdi. – Neee! – Áldozata kivörösödve kapkod levegő után, úgy csapkodja Loch-ot, mint egy lány, és közben a csikizés miatt félig sír, félig nevet. – Hagyd már békén! – morgok rá Loch-ra dühösen. A ricsajtól még jobban megfájdul a fejem. Loch abbahagyja a csiklandozást, és feláll. – Bocs, Bill-E – mondja. – Na gyere, pattanj fel. – És nyújtja a jobb kezét. Bill-E persze érte nyúl, mire Loch elkapja a karját. – Öregem, te vagy a szívás világbajnoka – közli röhögve, aztán elindul a konyhába, és közben megvetően vigyorogva csóválja a fejét. Bill-E úgy néz utána, hogy ha pillantással ölni lehetne, Loch már holtan heverne a földön. Aztán felém fordul ezzel a tekintettel. – Gossel egy rohadt szemét! – sziszegi felém. – Leszarom, hogy most már ő a legjobb barátod. Akkor is a legnagyobb bunkó állat a világon. Szégyellheted magad,

hogy vele haverkodsz. – Állj már le! – csattanok föl. – Ő szívat, és most velem balhézol? Akarod, hogy leszálljon rólad? Akkor ne hagyd magad, védekezz, de ne úgy, mint egy lány! Azért bunkózik veled, mert hagyod magad. – Francokat, azért bunkózik, mert bunkó – vág vissza Bill-E, és közben a méregtől könnyes lesz a szeme. Vállat vonok. Fáradt vagyok, és fáj a fejem, nem akarok vitatkozni. – Te tudod. Loch visszajön a konyhából, ezért Bill-E elhallgat, de olyan rondán néz ránk, mintha legszívesebben kést vágna a hátunkba. Kiviharzik a szobából, és a kabátjával a kezében jön vissza. – Hazamész? – kérdezem, miközben gombolkozik. – Nem – morog mérgesen. – Megyek, csinálom, amit megbeszéltünk. – Micsoda? – Nem emlékszel, mi? Amit eredetileg akartunk. Ha nem lett volna buli. Bambán bámulok rá, mire az erdő felé int a fejével. – Ja... – Felnevetek. – Szóval Lord Sheftree. – Mi van vele? – kérdezi Loch. – Semmi – vágja rá Bill-E, és figyelmeztető pillantást küld felém, de nem törődöm vele, mert haragszom rá, amiért nekem támadt az előbb. Őszintén szólva magamra is haragszom, mert nem álltam ki érte, ahogy a barátjaként – a testvéreként! – kellett volna, ahogy megérdemelne. – Hallottad már azt a sztorit Lord Sheftree-ről, arról a fazonról, akié régen ez a ház volt? – kérdezem Loch-tól. – Hogy mit csinált a gyerekkel meg a pirájákkal? Ja, persze. – Grubbs... – morog Bill-E. Nem akarja, hogy megosszam a titkunkat egy kívülállóval. – Állítólag kincset rejtett el valahol. – Kegyetlen öröm tölt el, amikor látom Bill-E arcán, hogy majd megőrül, olyan dühös. – Kincset? – ismétli Loch. Máris érdekli a dolog. – Azt beszélik, hogy egy rakás aranya meg ékszere volt, és soha senki nem találta meg. A legenda szerint itt ásta el valahol a közelben. Szóval a kincsnek még most is itt kell lennie a föld alatt, és csak vár... Loch összehúzott szemmel néz előbb rám, aztán Bill-E-re. – Ez komoly, Spleensteen öcsém? – Fordulj föl. Loch arca megdermed. – Azt kérdeztem, hogy komoly-e ez az egész – mondja, és fenyegetően lép egyet Bill-E felé. – Ja, lehet, és akkor mi van? – nyögi Bill-E, és odébb húzódik. – Na és tudod, hol van a kincs? – kérdezi Loch. – A valagadban – szólok közbe, mire mindketten elröhögik magukat, és a feszültség egy pillanat alatt semmivé lesz. – Ne csináld már – Loch visszafordul felém. – Ez most totál komoly, vagy Spleensteen öcsi csak bosszút akar állni azért a csomó kézfogós szívatásért? – A legenda nem vicc – felelem. – De hogy kincs tényleg van-e, azt nem tudom. Már feltúrtuk a fél erdőt, több lyukat ástunk, mint egy falka nyúl, de nem találtunk semmit. Igaz, Bill-E? – Ja – sóhajt Bill-E, kényszerűen beletörődve, hogy megosztjuk a titkot Loch-kal. – De hát a kincset azért szokás eltemetni, hogy ne legyen könnyű megtalálni. Annak

nem sok értelme lett volna, ha Lord Sheftree olyan helyen hagyja, ahol bárki megtalálhatja, aki épp arra jár. Tuti biztos, hogy itt van valahol a környéken, és ha tovább keressük, egyszer... – Elhal a hangja, a tekintete a semmibe réved. – De hát te már eleve gazdag vagy, nem? – kérdezi tőlem Loch. – Mit érdekel téged egy rakás elásott arany? – Igazából nem az arany érdekel. De izgalmas lenne, ha kiderülne, hogy tényleg létezik, és mi találnánk meg. Bill-E-vel egy csomó hétvégét töltöttünk azzal, hogy a kincset kerestük. Persze nem találtuk meg, de maga a kutatás klassz volt. – És végül letettetek róla? – kérdezi Loch. Vállat vonok. – Bill-E időnként még keresi, de én már egy ideje nem foglalkoztam vele. – Mert nem érsz rá, mióta csökött agyúakkal birkózol – szól közbe keserűen Bill-E. Loch kivételesen elengedi a füle mellett a beszólást. – Még sose csináltam ilyet – mondja. – Hogy keresitek, fémdetektorral? – Nem – feleli Bill-E. – Mászkálunk az erdőben két lapáttal, és találgatjuk, mi lehetett jó rejtekhely. Aztán próbaképpen leásunk egy darabon. Ha nem találunk semmit, betemetjük a gödröt, és folytatjuk a keresést. – Hát ez elég amatőr módszer – mondja Loch kételkedve. Bill-E nevet. – Ahogy Grubitsch mondta, a kutatás a klassz rész. Ha komolyan bele akarnánk vágni, ahhoz persze rendes felszerelés kéne, ami jó drága. Mi inkább csak játékból csináltuk. – Na mit szólsz hozzá? – fordul felém kérdő tekintettel Loch. – Tényleg kincset akarsz keresni? – nyögöm. Legszívesebben visszafeküdnék, hogy aludhassak még pár órát. – Annál jobb, mint itt ülni és kinézni a fejünkből – feleli. – De hát esik az eső – tiltakozom. – Éppen csak csöpög. Az is nemsokára eláll. Na gyere már, kell egy kis változatosság! – Bill-E-nek meg nekem ez már nem újság. – De nekem igen! – makacskodik Loch. – Akkor menjetek ti ketten! – vetem föl. – Hogyne! – vágják rá kórusban, aztán összenéznek, és elröhögik magukat. Pár pillanatra – pár röpke pillanatra – mintha haverok lennének. – Ha te is jössz, felőlem velünk jöhet – mondja Bill-E. – Ha nem, akkor én hazamegyek. Még úgyis be kell fejeznem a házit. – Gyere, Grubbs! – nyaggat tovább Loch. – Ne punnyadjál már itt ilyen hülyén egész nap. – Na jól van – nyögöm, és nehézkesen feltápászkodom. – Akkor átöltözöm, pár perc, és jövök. Addig Bill-E-vel hozzátok elő a lapátokat. Bill-E tudja, hol vannak. – Király! – Loch vigyorogva hátba veregeti Bill-E-t. – Bízd csak ránk, Spleensteen öcsivel megoldjuk, nem gond. – Egy dolgot tisztázzunk – szólal meg Bill-E mereven. – Igaz, hogy nagyon valószínűtlen, de ha mégis találunk kincset, az a miénk. Neked semmi közöd hozzá, világos? Nehogy aztán azt hidd, hogy Az Ezüst-tó kincsében vagyunk. – Mi van? Milyen tóról beszélsz? – kérdezi Loch értetlenül. – Az egy könyv, te okostojás – magyarázza Bill-E, miközben elindulnak kifelé. – Gyerünk a lapátokért, majd közben elmondom, mi a sztori. Alapvetően a kincsvadászokról szól, meg hogy a mohóság milyen romboló természetű...

* A friss levegőtől kicsit kitisztul a fejem, de egyórás összevissza mászkálás és céltalan földtúrás után még mindig úgy érzem, hogy legszívesebben lefeküdnék. Loch-nak viszont nagyon tetszik az egész, vadul ás, és hogy a dolog ne legyen olyan egyhangú, párszor véletlenül épp Bill-E-t találja el a félredobott földdel. De Bill-E-t még ez sem zavarja. Örül, hogy megint együtt kószálunk az erdőben, még így is, hogy (számára nemkívánatos) társaságunk akadt. – Azért pár kisebb dolgot már találtunk az elmúlt években – magyarázkodik, amikor már a harmadik hiábavaló próbafúrás eredményét temetjük vissza. – Régi érméket, ruhafoszlányokat meg egy törött kést. – És valami értékeset? – kérdezi Loch. – Olyat igazából nem – feleli Bill-E. – Mondjuk az egyik érme elég értékes lett volna, ha jobb állapotban van, de nagyon kopott volt, és hiányzott is belőle egy darab. Dervish megengedte, hogy megtartsam. – Miért voltak ezek elásva, ha semmit sem érnek? – kérdezősködik tovább Loch. – Ezeket nem elásták, lesüllyedtek – mondja Bill-E. – A talajszint állandóan változik. Az emberek mindenfélét leejtenek vagy eldobnak. Azokat benövi a fű meg a gyom. Amikor nedves a föld, lejjebb süllyednek. A szél földet fúj rájuk. Egy-két év, és már fél méter mélyen is lehetnek... aztán egy méter... A világon egy csomó elhagyott meg elfelejtett dolgot betemet a természet. Gondolj bele, például Egyiptomban a Szphinxet is félig betemette a homok, és majdnem eltűnt örökre. – Egy lótúrót – horkan fel Loch. – Pedig komoly – erősködik Bill-E. – Tanultuk töriből. Egyiptomban még most is egy csomó fontos sírkamra meg ilyesmi van a homok alatt. Sőt vannak olyan városok, ahol tudják is, hogy hol vannak ezek, csak éppen házakat építettek föléjük, ezért nem lehet kiásni őket. – Hát nálunk ilyenről sosem volt szó törin – jelenti ki Loch gyanakodva. – Nos – mondja erre Bill-E nagyképűen –, talán ha néha figyelnél is... * Loch kezdi unni a bóklászást meg az ásást. Nem is bánom. Egyrészt kimerült vagyok és morcos, másrészt már késő délután van, nemsokára kezd lemenni a nap, és aztán mikor a tejszínbe mártott szilvához hasonlító hold felkel, még a tegnapinál is közelebb lesz a teliholdhoz. Talán közben megjött Dervish. Ha már itt van, le kell ülnöm vele, megbeszélni, mi történik velem, és mit csináljunk. – Elegem van – morog Loch, és a kezét nézi, ahol megvágta az előző gödör ásása közben. – Még egy helyen próbáljuk meg – mondja Bill-E. – Utána abbahagyjuk. – Miért nem inkább most rögtön? – kérdezi Loch. – Tiszta hülyeség az egész. Úgyse találunk semmit. – Ez olyan babonaféleség. Amikor megunjuk a keresgélést, mindig ásunk még egy utolsó gödröt. Igaz, Grubbs? – Ja – motyogom. – Mindig így szoktuk csinálni. – Látom, marhára bejött – fujtat Loch, de azért belemegy, mert nem akarja, hogy ő legyen az első, aki bedobja a törülközőt. Bill-E tovább vezet minket az erdőbe, a sűrű bozótos mélyére, és keresi a helyet, ahol érdemesnek tűnik elkezdeni az aznapi utolsó ásást. A vadrózsa tövisei

bele-beleakadnak a nadrágomba meg a kabátomba, sőt az egyik mélyen megkarcolja a nyakamat. A sebből pár csepp vér tör elő, a számból pedig egy hangos káromkodás. Már épp szólni akarok, hogy meguntam az egész bohóckodást, úgyhogy fogjuk magunkat és most rögtön induljunk haza, amikor feltűnik nekem valami, és megtorpanok. Egy sűrű cserjés közepén vagyunk, mindenféle kisebb-nagyobb bozót vesz körül bennünket. Aki nem ismerős erre, annak ez a hely egészen olyan lehet, mint az erdő bármely másik pontja, de ha valaki már több éve járja és kutatja a környéket, az másként lát mindent. Az ember megjegyez bizonyos útjelzőket, és ezek segítségével könnyedén, gyorsan eligazodik. Biztos vagyok benne, hogy már jártam itt, csak azt nem tudom, mikor... Aztán egyszer csak beugrik. Pont azelőtt volt, hogy Bill-E átváltozott vérfarkassá, azelőtt, hogy Dervish mesélt volna a Démonvilágról és Vész hercegről. Bill-E-vel akkor is a kincset kerestük. Épp elkezdtünk ásni valahol itt, amikor Bill-E észrevette Dervisht, és hirtelen elkezdett titokzatoskodni. Gyorsan szólt, hogy bújjak el, nehogy Dervish meglásson minket, aztán követni kezdtük. Aznap adta elő Bill-E az elméletét a vérfarkasokról. Aznap vált világossá a végzetem, és aznap indultam el a Vész herceghez és aljas kísérőihez vezető, kínokkal teli utamon. – Itt ássunk. – Pont itt? – Bill-E a homlokát ráncolva vizsgálgatja a talajt. – Elég kemény a föld. – Nem kemény – felelem, és körbenézek. – Van itt valahol egy puhább rész, pár kő között. Legalábbis volt... Aztán elégedetten felmordulok, mikor megtalálom. Valamennyire még most is látszik, hogy itt kezdtem ásni – pont mielőtt Bill-E olyan furán kezdett viselkedni, ami után engem is mintha elnyelt volna a vérfarkasok világa. – Honnan tudtál erről? – kérdezi Bill-E. – Varázslat – felelem nevetve, aztán ásómat a földbe vágom. * Fél óra múlva már egyikünk se nevet. Három friss kupac köves föld vesz körül bennünket, a ferdén lejtő gödör percről percre mélyül. A vadrózsák egy jókora sziklát takarnak, és mintha az fedné a mélyedést, amit a föld és a kövek töltöttek meg. A gödör két oldalán is sziklát találunk. Még korai persze tippelni, de az egész nagyon úgy néz ki, mint egy barlang vagy egy alagút bejárata. – Az meg mi? – tör ki hirtelen Loch, és lehajol. Ahogy kiegyenesedik, valami aranyszínű dolgot tart a kezében. A szívem rögtön vadul kalapálni kezd. Bill-E-vel odaugrunk mellé, dadogunk az izgalomtól. Aztán Loch a fény felé emeli a leletet, és kiderül, hogy csak egy narancsos-sárgás kavics. – A francba! – kiáltja, azzal elhajítja a követ. Bill-E elhúzza a száját, és folytatja az ásást. A gödör oldalával bajlódik, a szikla mellett, mi pedig Loch-kal lefelé ásunk. Pár perc múlva Bill-E leteszi az ásót, és végigsimítja a szikla felületét. – Nem nagyon lehet megmondani, hogy ez a mélyedés természetes vagy ember csinálta. A szikla oldala sima, mintha lecsiszolták volna.

Csak hát pont ilyen sima akkor is, ha valamilyen természeti erő csiszolja le. Loch ásójával egy jókora kőbe ütközik, az arca fájdalmasan megrándul. Körbekaparja a követ, hogy megtalálja a szélét, aztán az ásó hegyét benyomja a sarka alá, és szól, hogy segítsek. Együtt kibillentjük és fölemeljük a gödör szélére. Már térdig érő lyukat ástunk – az én hosszú lábammal mérve, nem Bill-E törpe csülkeivel. Loch letisztítja a földet a kiemelt kő helyéről, és savanyú pofát vág. – Itt egy másik. Ez még nagyobb, mint az előző. – Minél lejjebb érünk, annál több a kő – jegyzem meg komoran. – Ez mindig így van – mondja Bill-E. – A nehezebb kövek mélyebbre süllyednek, mint a kisebbek. – Érdemes még tovább ásni? – kérdezi Loch. – Szerintem nincsen itt semmilyen kincs. – Azt meg honnan veszed? – förmed rá Bill-E. – Onnan, hogy használom az eszemet – feleli Loch. – Ez a Sheftree fazon nyilván úgy rejtette el a kincset, hogy bármikor kiáshassa, ha hirtelen szüksége van rá. Itt viszont baromi köves a föld. Ez nagyon melós. Máshol biztos, hogy könnyebb dolga volt. – Azt hiszed? Csakhogy ez a fickó totál bolond volt – érvel Bill-E. – Kisgyerekekkel etette a pirájáit! Hogy a fenébe találhatnánk ki, mit hogyan csinált? Az is lehet, hogy megbízott pár embert, hogy ássák ki a gödröt, aztán megölte őket, és ott porladtak el a kincs mellett. Aztán másokkal pár év múlva kiásatta a lyukat, hogy elrejtse az újabb kincseit, és ezeket az embereit is megölte... és így tovább. A jó franc tudja, nem kizárt, hogy egy nagy rakás csontvázat találunk a kincs mellett. Nyugtalanul összenézünk Loch-kal. – Hát nekem nem sok kedvem van csontvázakat előásni –motyogja Loch. – Csak nem tojsz be pár régi csonttól, Gossel öcsém? – kérdezi kuncogva Bill-E. – Nem. De ha tényleg vannak itt hullák, nem kéne piszkálni a maradványaikat. – Még akkor se, ha egy nagy rakás aranyon csücsülnek? –kötekedik vele Bill-E. – Vagy öt nagy rakáson? Vagy tízen? És akkor se, ha belemegyünk, hogy te is kaphass egy részt a kincsből? – Pont te mondtad, hogy egy kanyit se kaphatok – vág vissza Loch. – Hát a harmadát nyilván nem adjuk oda – duruzsolja Bill-E –, de ha tényleg vagyont ér a kincs, és segítesz kiásni, nem leszünk hálátlanok. Igaz, Grubbs? – Sok a duma – morgok rájuk, azzal ásómat a földbe vágom, egy rést keresek, ahová bedöfhetném, hogy kifordítsuk a következő nagy követ. – Ássunk. * Mindjárt lemegy a nap. Néma egyetértésben félbehagyjuk az ásást, és megszemléljük munkánk eredményét. Most már derékig állunk a gödörben. Az utolsó félórában egyre nehezebben ment a dolog, csupa kínlódás, egyik nagy kő jött a másik után. De legalább kétoldalt nem tágul a lyuk, pont olyan széles, mint ahol nekikezdtünk, úgyhogy csak lefelé kell tovább ásnunk, oldalt nem. – Ezt akár egy évig túrhatjuk – mondja lihegve Loch, és megtörli izzadt homlokát. Mindhármunkról rendesen folyik a víz. – A franc se tudja, milyen mély. – Te mit mondasz, Bill-E? – kérdezem, és közben felpillantok a lenyugodni készülő napra. Megint érzem, hogy lassan kezdődik az émelygés meg a fejfájás. –

Abbahagyjuk? – Ja – feleli. – Sötétben úgyse tudunk ásni. De visszajövünk, ugye? – Rám néz, aztán Loch-ra, majd újból rám. – Ez lehet az évszázad felfedezése. Talán csak méterekre... vagy centikre vagyunk Lord Sheftree kincsétől. Nem hagyhatjuk itt csak úgy. – Igaza van – véli Loch. – Gondolom, csak egy üres lyuk, de talán... – Akkor jövő hétvégén? – kérdezem. – Azt én nem tudom kivárni – mondja Bill-E. – Kizárt, egész héten csak a kincsre tudnék gondolni, folyton arról álmodoznék... – Arról nem beszélve, hogy mi van, ha valaki erre jár, meglátja a gödröt, és befejezi, amit mi elkezdtünk – morogja Loch. – Gondolom, nincs körbekerítve a földetek, igaz? – Nincs – felelem, aztán egy-két krákogás után kibököm: – Igazság szerint ez nem is a mi földünk. Az erdőnek ez a része már nem a miénk. Loch csúnyán néz rám, aztán Bill-E-re mered, aki kínjában a kezét tördeli. – Szóval már nem is a ti birtokotokon vagyunk – mondja halkan. – Vagyis csak blöfföltetek, ki akartatok hagyni a buliból, ha találunk valamit. Bill-E vállat von. – Ha nem mesélünk a kincsről, eleve nem is tudtál volna róla. Egyébként meg az egész igenis a miénk... mármint Grubbsé, születésénél fogva. – Egy túrót – tiltakozik Loch. – Nem is rokona Lord Sheftree-nek. Dervish egyszerűen csak megvette a házat, ennyi, ezenkívül semmi közötök hozzá. Ha akarok, bárki mással visszajöhetek, és nélkületek is áshatok tovább. Bill-E nagyot nyel, és segítségkérően néz rám. – Egyharmad – mondom nyugodtan. – Egyenlő arányban osztozunk. Már persze ha egyáltalán találunk valamit. – És ha egyáltalán megtarthatjuk. Mert még az is lehet, hogy van valamilyen törvény, ami miatt nem lehet a miénk. De ha itt van a kincs, és meg is tarthatjuk, akkor háromfelé osztjuk. Rendben? – Rendben – vágja rá Loch. Bill-E-n látni, hogy nagyon nem tetszik neki a dolog, de dühösen bólint. – Oké. – És senkinek nem szólunk egy árva szót sem, legalábbis amíg ki nem derítjük, mi a helyzet a törvénnyel – szögezi le Loch. – Annak semmi értelme, hogy mi gályázzunk, aztán meg más tegye zsebre a pénzt. Ha megtaláljuk a kincset, szépen befogjuk a szánkat, és utánanézünk, mihez van jogunk. Lehet, hogy meg kell várnunk, míg betöltjük a tizennyolcat, és csak akkor jelenthetjük be. Vagy még az is lehet, hogy soha. És akkor a feketepiacon kell eladnunk. Illetve az arany- és gyémántpiacon – teszi hozzá vigyorogva. – Azt talán mégse kéne – aggodalmaskodik Bill-E. – Ha nem jelentünk be egy ilyen leletet, abból nagy baj lehet. – Akkora nagy nem, hogy a kincsből szerzett pénzzel ne tudnánk megoldani – nevet Loch. – De mindegy, a lényeg az, hogy amíg ki nem derítjük, hallgatunk, oké? – Összenézünk Bill-E-vel, aztán bólintunk. – Király. Akkor ebben megállapodtunk. – Azzal Loch kimászik a gödörből, és leteszi mellé az ásót. – Nem tudom, ti hogy tervezitek, de az tuti, hogy én holnap suli után egyből húzok ide vissza, és ugyanígy a hét összes többi napján, meg ha kell, a jövő héten, az azutáni héten, amíg csak az aljára nem érünk ennek a rohadt gödörnek. Mit szóltok? – Én is jövök – feleli Bill-E. – De nem tudok mindennap itt lenni. A nagyszüleimnek feltűnne, ha állandóan később érnék haza. De azért többször el tudok jönni, az nem gond.

– Grubbs? – fordul felém Loch. – Jövök én is – ígérem. Örülök, hogy akad valami, ami eltereli a figyelmemet újonnan támadt félelmemről. Felnézek az alkonyi égre, és az ígéretet megtoldom egy feltétellel: – De csak sötétedésig maradok. Éjszaka már nem akarok itt lenni. Holdfényben semmiképp. * Motorzajt nem hallani, de tíz körül nyílik az ajtó, és bebotladozik Dervish. – A fejem! – nyögi fájdalmasan, azzal leveti magát mellém a heverőre, és kezével eltakarja a szemét. – Mi a baj? – kérdezem ijedten, mert azt hiszem, hogy balesete volt. Aztán megérzem az alkohol szagát. – Te be vagy rúgva! – Teljesen elfelejtettem, mennyit tud inni Meera, ha rendesen nekilát – motyogja. – Ráadásul reggel nyoma sincs rajta a másnaposságnak, nem úgy, mint egy normális emberen. Ahogy fölkelt, ott folytatta, ahol este abbahagyta, és annyit nyaggatott, hogy nekem is vele kellett innom. – A kezét a fülére szorítva felnyög: – Megőrülök, mintha harangoznának a fejemben! – Nagyon remélem, ilyen állapotban nem te vezettél idáig – mondom szigorúan. – Teljesen bolondnak nézel? – kérdezi felháborodottan. – Előtte kijózanító bűbájt mondtam magamra. – Most csak hülyítesz! – Nem, komolyan mondom, ez egy nagyon jó varázslat. Csak nem tart sokáig a hatása. Már majdnem ideértem Carcery Vale-be, mikor elmúlt. Meg kellett állnom, és onnan gyalog jöttem. Az egészben az a legrosszabb, hogy miután elmúlik a bűbáj hatása, a másnaposság kétszeres erővel tér vissza. Hirtelen elhallgat, fejét a két keze közé szorítja, és vonyít, mint egy megvert kutya. – Megérdemled – mordulok rá. – A te korodban már több eszed is lehetne. – Grubbs, nagyon kérlek, ne tégy úgy, mintha az anyám lennél – nyögi. Feltápászkodik és elindul a konyha felé. – Csinálok magamnak egy brutális adag kakaót, aztán elvonulok a szobámba. Tudni sem akarok semmiről, hacsak nem a ház ég. – Egy pillanatra elhallgat. – Helyesbítek. Arról sem akarok tudni. Nyugodtan hagyjál bennégni – ennél még az is csak jobb lehet. Tudom, hogy vissza kellene hívnom, hogy üljön le és hallgasson végig. De most disznóságnak érezném. Inkább hagyom, hogy ma kialudja magát, és majd holnap beszélünk. Most amúgy sem olyan vészes a dolog, nem érzem olyan pocsékul magam, mint tegnap. Remélem, nem áltatom magam, de úgy néz ki, a nehezén túl vagyok. * Dervish úgy horkol, hogy remeg bele az egész ház. Én viszont nem akarok aludni. Virrasztani akarok, figyelni a légzésemet, meg akarok bizonyosodni arról, hogy semmi nem változik rajtam. De én is kimerült vagyok. A buli igencsak kifárasztott... az éjjel keveset aludtam... aztán egész dél után mászkáltunk meg ástunk. Nem tudom nyitva tartani a szememet. Még a kávé sem használ, pedig máskor szinte soha nem iszom. Levetkőzöm, tiszta pólót meg alsót húzok, és bebújok az ágyba. Ahogy ott fekszem, eszembe jut, hogy fognom kéne egy darab kötelet, és oda kellene

kötöznöm az ágyhoz a bokámat, sőt még az egyik kezemet is. Ez biztos visszatartana, ha éjjel átváltozom. Jó kis terv, csak éppen túl későn jutott eszembe. Próbálom összeszedni magam, hogy fölkeljek és kimenjek kötélért, de a szempillám ólomsúllyal lezáródik, és a következő pillanatban már úgy alszom, mint akit fejbe vertek. * Reszelős lihegést hallok. Dübörgő léptek. Jéghideg az éjszakai levegő. Lassan térek magamhoz, ahogy előző éjjel is. Magam előtt két kezet látok, amint egy jókora követ emelnek ki a földből, majd lezseren félrehajítják, mintha csak egy kavics lenne. Aztán visszaereszkednek, hogy tovább lapátolják a földet... és egyszerre megdermednek, amikor rájövök, hogy ezek az én kezeim. Minden akaraterőmet összeszedve körülnézek. Egy gödörben állok egy szál pólóban és alsóban, mezítláb. Az ujjaimra föld tapad. Pár másodpercbe beletelik, mire rádöbbenek, hogy a délután ásott gödörben vagyok. Csak azért nem ismertem fel rögtön, mert most vagy négyszer olyan mély, mint ahogy otthagytuk. Felnézek. A talaj szintje már néhány méterrel fölöttem van. Körülöttem minden oldalon sziklák. Hirtelen pánikba esem, attól félek, hogy a sziklák összezárulnak és darabokra zúznak. Megkapaszkodom egy kiugró peremben, és mászni kezdek felfelé. Pár gyors rugaszkodás, és kint állok a gödör szélén. A hidegtől és a félelemtől vacogva, csodálkozva nézek körbe. Mindenütt föld és kövek. Fogalmam sincs, mennyi ideig lehettem odalent, de nagyon úgy néz ki, hogy eszelős tempóban ástam. A furcsa a dologban az, hogy egyáltalán nem vagyok fáradt. Az izmaim nem sajognak. Eltekintve attól, hogy az ijedségtől kicsit kapkodva szedem a levegőt, nem lihegek, és a szívem is olyan nyugodtan ver, mintha csak egy könnyed sétára indultam volna. Odamegyek az egyik nagyobb kőhöz. Egy hang nélkül körbejárom, alaposan megvizsgálom. Aztán lehajolok, kétoldalt megragadom, és próbaképpen megemelem. Pár centimétert tudok emelni rajta, aztán kész, nem bírom tovább, visszaejtem. Ez a rohadt kő legalább egy tonna. Nem hiszem, hogy rendes körülmények között térdmagasságnál feljebb tudnám emelni, és addig is csak úgy, hogy darabokra megy tőle a hátam. Mégis megtettem. És nem is csak felemeltem, hanem ki is hajítottam a gödörből. Visszalépek a miniszakadék pereméhez, és lebámulok a sötétbe. Mit keresek itt? Szeretném azt hinni, csak annyi az egész, hogy alvajáró vagyok, és azért jöttem ide álmomban, mert egész este a gödör járt a fejemben. De tudom, hogy többről van szó. Az érzékeim felfokozottan működnek, elesek, mint egy vadállaté – mondjuk egy farkasé, és nem hinném, hogy véletlen lenne, hogy pont itt lyukadtam ki, és olyan erőbedobással ástam, mintha az életem múlna rajta. Vonakodva leülök a gödör peremére, megfordulok, és leereszkedem a mélyére. Leérve várok pár pillanatig, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez, aztán jó alaposan körül nézek. A gödör semmivel nem szélesebb, mint délután volt – kétoldalt olyan egyenesen húzódnak a sziklák, mint egy tárnában. A talaj ugyanolyan szögben lejt, mint feljebb, ezért bár meredek a járat, nem nehéz kimeg bejutni. Lehajolok és megvizsgálom a következő követ, amit ki kell venni, hogy továbbjussak. Olyan erősen fogva tartja a föld, hogy hiába rángatom teljes

erőmből, alig mozdul. Biztos vagyok benne, hogy ha pár perccel ezelőtt próbáltam volna, álmomban, úgy kikaptam volna, mint... Suttogást hallok. A homlokomat ráncolva, félrehajtott fejjel fülelek. A hangot igazából már jó ideje hallani, talán egészen azóta, hogy magamhoz tértem, csak eddig azt hittem, a szél zúgása az. Most, hogy csak erre figyelek, rájövök, hogy nem is a fák közül jön. Mintha a sziklák mögül hallanám. Értetlen zavaromat villanásszerű hirtelenséggel izgalom váltja fel. Talán egy barlanghoz értem, és amit hallok, az a szél zúgása a sziklák és a föld között. Képzeletemben felvillan Lord Sheftree kincsének képe, és elképzelem, kincstalálóként hogy fürödnék a dicsőségben. Újra eltölt a lelkesedés, megragadom a követ, és teljes erőből húzni kezdem. Még ha a gödörből kidobni nem is tudom, ha kibillentem a helyéről, talán... A kő felszíne megvillan. Aztán dudorodni kezd. Egy árny kúszik elő – egyetlen másodperc az egész, aztán eltűnik. Hátraesem, kis híján felüvöltök, a szívem iszonyúan kalapál. A szemem a kőre tapad, várom, hogy ismét átváltozzon. Eltelik egy perc. Aztán még egy. Nagy nehezen felállok, a lábam baromira remeg, így mászom ki a gödörből, vissza se nézek. Gyorsan elindulok hazafelé, lehajtott fejjel, nyílegyenesen csörtetek át az erdőn, nem törődöm a gallyakkal, kövekkel meg tövisekkel, amik felsebzik csupasz lábamat. Próbálom elfelejteni, amit láttam (vagy látni véltem). De hiába, újra meg újra magam előtt látom... Nem tudok szabadulni a képtől, úgy ugrabugrál a koponyámban, mint egy veszett patkány a ketrecében. A villanás... a dudor... az árnyék... Talán csak a fény változott a kövön, vagy a fáradt agyammal képzeltem az egészet, de olyan volt, mintha a másik oldalról egy arc nyomná kifelé a sziklát. Egy emberi arc. Egy lány arca.

Kemény meló

Dervish reggel nem mutatkozik. Általában korán kel, de gondolom, most még mindig a hétvégi ivászatot nyögi. Legszívesebben felkelteném, hogy végre elmondjam neki, mennyire meg vagyok kavarodva, és beszámoljak a varázslásról, az üvöltésről meg a gödörnél történtekről. De aztán mégis úgy döntök, hogy inkább hagyom aludni, hadd szedje össze magát. Majd beszélgetünk, mikor megjövök a suliból, addigra legalább kitisztul a feje, és tud majd figyelni. A fürdőszobában vadul dörzsölöm magamat. A kosz nem akar lejönni. A körmeim a legrondábbak. Önkéntelenül a sírásók jutnak eszembe – az ő kezük állandóan ilyen lehet. Mikor amennyire csak lehetett, kefével megtisztítottam a kezemet, felnézek. A tükörből saját arcom néz vissza. Megint felvillan bennem a kőben látott vagy képzelt arc. Valami nem hagy nyugodni. Mármint azonkívül, hogy egy kőben nem lenne szabad arcnak lennie. Valami más... valami abban az arcban... Abban a pillanatban jövök rá, amikor kilépek a házból. A kifelé nyomakodó arc mintha halott nővérem, Gret arca lett volna.

* Lassan múlik a nap, mintha filmen látnám, kívülről nézném, ahogy valaki végigüli egy átlagos napját a suliban. Charlie-val, Leonnal és Shannonnal dumálok. Széles mosollyal köszönök Reninek, amikor Loch-kal együtt megérkezik. Szerényen zsebre teszem a sok dicséretet a buliról. Az üveggel kapcsolatos kérdéseket elhárítom. „A jó bűvész sosem árulja el a titkait." Befut Bill-E is. Tudom, hogy majd megőrül azért, hogy a gödörről beszélhessen velem és Loch-kal, de a többiek előtt hallgatnunk kell, úgyhogy inkább szó nélkül elslisszol mellettem. Loch utánakiált valamit, még a szokásosnál is durvábban. Talán csak így akarja leplezni, hogy titokban Bill-E szövetségese lett. Az órákon nem tudok figyelni, nem érdekel az anyag. A tanárokat szinte észre sem veszem, mintha szellemek lennének. A szünetekben és az ebédidőben párszor dumálok a többiekkel, de legtöbbször csak ülök szó nélkül. A gondolataim az elmúlt napokban történtek körül kavarognak, a gödör jár a fejemben, amit ástam, az arc a kőben, meg hogy milyen fenevaddá kezdek átváltozni. * Az ebédszünet végén csöngetéskor Loch-kal elindulunk vissza az osztályba. Bill-E odasurran hozzánk, és halkan kérdezi: – Akkor a délután tuti? – Naná – feleli Loch. – Nekem nem – mondom. Rám merednek. – Dervish beszélni akar velem – hazudom. – Nem tudom, miről. Lehet, hogy a bulin összetörtünk valami drága dolgot. Loch elhúzza a száját. – Az szivacs. Szóval akkor kettesben leszek Spleensteen öcsivel – állapítja meg, és belecsíp Bill-E arcába. – Hagyjál már! – vonyít fel Bill-E, gyorsan odébb húzódik, és az arcát dörzsöli. – Ez fájt. – Perelhetsz fájdalomdíjért – közli röhögve Loch. Bill-E hátat fordít neki. – És később szerinted tudsz jönni? – kérdezi. – Nem hiszem – sóhajtok. Bill-E arcára aggodalmas kifejezés ül ki. – Akkor lehet, hogy én se megyek. Inkább majd holnap. – Tudod, mikor! – horkan fel Loch. – Ha most passzolsz, akkor végleg kimaradsz. Ez közös vállalkozás. Ha nem húzod az igát, amit itt nagyon keményen kell húzni, te kis girnyó, akkor elhúzhatsz. Potyázókra nincs szükségünk. Bill-E keze ökölbe szorul. A benne fortyogó düh végre kezd a felszínre törni. Remélem, hogy végre szembeszáll Loch-kal, és magamban némán drukkolok, hogy így legyen. Ha egyszer nekimenne, Loch talán végre abbahagyná a folytonos ugratást, és onnantól egyenrangúnak tekintené Bill-E-t. Ám Bill-E megtorpan, felméri Loch-ot, az izmait meg a magasságát, és meghátrál. A keze ellazul, és ahogy elfordul, halkan odaveti: – Akkor ott találkozunk. Loch odahajol hozzám, és hogy Bill-E is biztosan hallja, szándékoltan hangosan suttogva megkérdezi: – Szerinted feltűnne valakinek, ha Spleen öcsinek ott a gödörnél valahogy nyoma veszne?

– Fogd már be, tökhülye vagy! – förmedek rá, azzal otthagyom, mit sem törődve azzal, hogy túljátszottan megdöbbent arcot vág. * Végre otthon. Dervish sehol. A konyhaasztalon egy üzenetet találok: „Elmentem a motorért. Ebéddel ne fáradj, kajára még gondolni se akarok." A jó életbe! Miért van az, hogy éppen most nem tudok leülni beszélni Dervishsel, amikor annyira fontos lenne? Már bánom, hogy nem kezdtem bele abban a percben, mikor hazajött. Megérdemelte volna a vén iszákos. Úgy fel vagyok pörögve, hogy képtelen lennék itt várakozni. Valamit muszáj csinálnom, nem tudok itt ülni és tévézni vagy házit csinálni. Úgyhogy gyorsan átöltözöm, bekapok egy szendvicset, és már húzok is a gödörhöz, legalább látom, mit szól Loch és Bill-E az éjszakai produkciómhoz. * Nem jutnak szóhoz. Mikor odaérek, csak állnak a lyuk szélén, és a döbbenettől tátott szájjal bámulnak a kitúrt földre meg a kövekre és le a gödörbe. Bénultan állnak lapáttal a kezükben, annyira nem tértek még magukhoz, hogy egy vaskosabb fing szele hanyatt döntené őket. – Hát ez nem akármi! – játszom el a meglepetést. – Ti aztán jól nekiálltatok. – Nem mi csináltuk – közli Loch bágyadtan. – Már így találtuk – motyogja Bill-E. Összeráncolom a homlokomat. – Mi a francról beszéltek? – Nem mi ástuk ki – mondja Loch már kissé élénkebben. – Csak most értünk ide, előtted egy perccel. És így találtuk. – De hát... ki... hogy lehet... mi a jó...? – dadog össze-vissza Bill-E. Tíz percen át vitázunk a „rejtély"-ről. A legegyszerűbb magyarázat – amit én minden szégyenkezés nélkül elő is adok – az lenne, hogy miután tegnap elmentünk, valaki megtalálta a gödröt, és tovább ásott. Bill-E és Loch ezt azonnal cáfolják – először is a mélyebb részben nincsenek ásónyomok, másodszor pedig csak a mi lábnyomaink vannak a gödörben és körülötte. (Nem hagytam magam után mezítlábas nyomokat az éjjel. Ezek szerint meglepően könnyű léptekkel jöttem-mentem. Vagy inkább osontam... mint egy farkas.) Különben is, kérdezik, ki a fene állna neki ásni az éjszaka kellős közepén? – Nem lehet, hogy földrengés volt? – próbálkozom egy másik magyarázattal. Mindketten gúnyosan felhorkannak. Errefelé ugyanis sosincs földrengés. De még ha lenne, az sem magyarázná meg, hogy került a gödör peremére a több halom föld és kő. Loch szerint talán valamilyen vadállat lehetett. – Na és pontosan milyen állat? – firtatja gúnyos vigyorral az arcán Bill-E. – Egy troll vagy egy óriás? Vagy inkább tündék csinálták? Végül Bill-E előáll egy újabb elmélettel, amit jobb híján mindhárman elfogadhatónak találunk. – Lord Sheftree lehetett az – jelenti ki. – Ha tényleg ide temette el a kincset, lehet, hogy védekezésképpen valamilyen csapdát állított a bejárathoz. Ez valami

puskaporos robbanószer lehetett, és szerintem amikor ástunk, véletlenül élesítettük, de mivel már olyan rég el volt temetve, nem gyulladt be azonnal, csak pár óra múlva. Mi meg akkor már rég otthon voltunk, úgyhogy megúsztuk a robbanást. Hát... nem tudom – morogja kételkedve Loch, és a körülöttünk heverő köveket vizslatja. – Ahogy elnézem, ezeket rendesen kiszedték, nem robbanás szórta szét őket. – Lehet, hogy valamilyen katapultszerű gépezetből állt a védelem. – Bill-E továbbra is ragaszkodik az elméletéhez. – Biztos felrakta rá ezeket a köveket, és mikor valaki belelépett a csapdába, a katapult kilőtte mindet felfelé, hogy agyonüssenek mindenkit, aki a lyuk közelében áll. Tovább elmélkedünk a dolgon, próbálunk rájönni, hogy is működhetett egy ilyen gépezet, és eszünkbe jut, hogy akár egynél több is lehetett éppen. Ezért óvatosságra intem őket, és azt javaslom, vonuljunk vissza – túl veszélyes vállalkozás ez nekünk, inkább szóljunk a faluban, és hagyjuk a gödör feltárását a profikra. Bill-E és Loch kórusban kiabálva tiltakoznak: – Majd lassan ásunk – mondja Bill-E. – És vigyázunk – teszi hozzá Loch. – Ha van másik csapda, biztos az sem azonnal lép működésbe – találgat Bill-E. – De nem hiszem, hogy több lenne – mondja Loch. – Minek? Semmi értelme. Egy bőven elég. Miután működésbe lépett, a jó öreg Sheftree szépen összeszedhette a hullákat, és újra megpakolhatta a kőhajítót. Végül minden veszéllyel dacolva elhatározzák, hogy folytatni kell az ásást. Mivel látom, hogy nem tudom lebeszélni őket, annak meg semmi értelme, hogy kiszálljak a buliból és otthagyjam őket, vonakodva én is fogok egy ásót, és leereszkedünk a gödörbe. Egy órán át keményen, de félve dolgozunk – én attól félek, hogy megint valamilyen arc jelenik meg egy kőben, Bill-E és Loch pedig attól, hogy lesújt rájuk a halott Lord Sheftree átka. Eleinte ahányszor csak meghallunk odafentről valami neszt a fák közül, vagy mikor fölöttünk megindul egy kis darabon a föld és aláhullik a gödörbe, mozdulatlanná dermedünk – én szinte már hallom a suttogást, Bill-E és Loch pedig azt képzeli, hogy megindultak a fogaskerekek Lord Sheftree újabb tömegpusztító fegyverében. De aztán lassanként megszokjuk az erdő természetes zajait, és már nem rezzenünk össze minden ágreccsenésre vagy ilyesmire. Két társam most már végképp meg van győződve arról, hogy Lord Sheftree titokzatos kincsének nyughelyét sikerült megtalálnunk. Szerintem nem. Valamiféle varázserőt érzek ennél a gödörnél. Az vonzott ide éjszaka, az csalta ide bűvös dalával a holdfénytől életre kelt fenevadat, amivé átváltoztam, az csinált belőlem ilyen titokzatoskodó hazugot, és az használ fel arra, hogy megtisztítsam az utat... de vajon kinek vagy minek? Nem tudom. Halvány fogalmam sincs arról, mihez kerülünk egyre közelebb itt lent a gödörben. De abban egészen biztos vagyok, hogy nem egy rég halott gazdag fazon elrejtett kincséhez. Loch-kal párban dolgozunk: meglazítjuk és kipiszkáljuk a nagyobb kövek körül a jó keményre összeállt földet, aztán – sokszor csak nagy kínlódás árán – lassan kibillentjük a követ, majd feltaszigáljuk-rángatjuk az emelkedőn. Bill-E pedig kihordja, ami marad, a kisebb köveket, kavicsokat és a meglazult földet. Hatékony így a munka, egy darabig gond nélkül halad, csak aztán ahogy Loch egyre fáradtabb lesz az állandó erőlködéstől, káromkodni kezd, és megint rászáll Bill-E-re, mintha ő tehetne mindenről. Eleinte elengedem a fülem mellett, de csak

mondja, mondja, nem bír leállni. Spleensteen öcsi így, digi-dagi daganat úgy, kacsintós szemű meg ilyenek... Aztán mikor valami ritka nagy bunkóságot mond Bill-E rég halott anyjára, elegem lesz. – Szállj már le róla! – csattanok fel. – És ha nem? – kérdezi kihívóan. – Akkor majd én leállítalak – fordulok szembe vele. Loch két kézzel markolja az ásóját, és fenyegetően fölemeli. Elkapom a nyelét, és fölötte dühösen meredünk egymásra. Egyszer csak Bill-E mögém lép, és odasziszegi: – Csináld ki, Grubbs! – A hangja olyan élettelen, olyan gonosz, annyira nem rá jellemző, hogy meglepetésemben elengedem az ásót, és hátrafordulok. – Mit mondtál?! Bill-E arcán zavar tükröződik, de harag is. – Én csak... csak úgy értettem, hogy... – Én is hallottam – morog Loch. – Azt akarta, hogy csapj agyon. – És ha igen? – vicsorog rá Bill-E, és máris meg akar kerülni, hogy ő maga támadjon neki Loch-nak. – Állj! – szólok rájuk határozottan. Bal kezem tenyerét a legközelebbi sziklafalra teszem, és koncentrálok. Pár másodperc múlva megérzem, hogy a fal valamilyen belső lüktetéstől enyhén vibrál. Valamilyen nem emberi lüktetéstől. – Csigavér. – Azt hiszed, te vagy a főnök? – morog rám Loch. – Valamilyen erő hat itt ránk. – Erre ráncokba gyűrődik a homloka. Már majdnem belekezdek, hogy valamilyen varázserőt érzek, ami megváltoztatja az érzéseinket, de aztán rögtön észbe kapok, hogy ez totál őrülten hangzana. – A talaj... – állok elő hirtelen másik magyarázattal. – Tuti valami vegyi anyag van benne. Nyilván Lord Sheftree szórta szét. Amiatt mondunk meg csinálunk ilyeneket. Ha most nem hagyjuk abba az ásást, nemsokára tényleg egymás torkának esünk. Loch-nak előbb elmélyülnek a ráncai, de aztán kisimul a homloka. – Tiszta dili – sóhajt nagyot. – Micsoda aljas fogás! – rikkantja Bill-E. – Vegyi anyagokkal belepiszkál az agyunkba, és egymás ellen fordít minket. Királyság! – Tisztára azt hittem, hogy az ellenségem vagy – mondja elgondolkodva Loch, és rám néz. – Tök hirtelen jött ez az érzés, minden előjel nélkül. Tutira azt hittem, hogy meg akarsz ölni. És akkor az ásót... – Lepillant ásója éles, szürke fémlapjára, aztán gyorsan a földre dobja, és kimászik a gödörből. Ahogy mi is kikecmergünk Bill-E-vel, ott találjuk a gödör peremén: reszketve ül a földön. – Jól vagy? – kérdezem. – Szerintem tényleg abba kéne hagynunk – suttogja. – Igazad volt. Csinálják olyanok, akik profik ebben. Vegyi anyagok... Ez már nagyon durva nekünk. – Nehogy már! – tiltakozik Bill-E. – Már közel vagyunk, tök tuti. Most már nem hagyhatjuk abba. Az baromi nagy hülyeség lenne. – De... – Lehet, hogy nincs is itt semmilyen vegyi anyag – vág Loch szavába Bill-E. – Lehet, hogy csak fáradtak vagyunk és idegesek. Hosszú napunk volt, éhesek vagyunk, keményen gályáztunk, jó késő van... Ha ezt mind összerakjuk, mi jön ki belőle? Három nyavalygó óvodás. – Azért nyavalygásnál ez komolyabb volt – mondja Loch. – Jó, ez igaz – ismeri el Bill-E. – De tegyük fel, hogy tényleg van vegyszer a földben. Az tuti, hogy már olyan régen van itt, hogy nyilván vesztett az erejéből. Lefogadom, ha mondjuk ötven évvel ezelőtt kezdünk ásni, már simán

megvakultunk volna vagy rég annyi nekünk. Most viszont már csak enyhén megkattanunk a szertől. Egy kicsit pihennünk kéne, hogy kiszellőztessük a fejünket, aztán szerintem folytathatjuk. És ha megint észrevesszük, hogy kezdünk egymás agyára menni, akkor újra feljövünk pihenni. – Hát, nem tudom... – motyogom. Ha kettesben lennénk, őszintén elmondanám Bill-E-nek, mitől tartok: ezen a helyen valamilyen varázserő hat ránk. Biztos vagyok benne, hogy akkor jobban odafigyelne rám, komolyabban venné a figyelmeztetésemet. De Loch előtt nem beszélhetek ilyesmiről. – Mi lenne, ha mára becsuknánk a boltot? Már úgyis elég késő van. Inkább menjünk haza és aludjunk rá egyet. – Még ne – kérlel Bill-E. – Legalább sötétedésig maradjunk, ahogy megbeszéltük. Ha már itt vagyunk, legalább addig áshatnánk, amíg világos van. – Spleen öcsémnek igaza van – szólal meg Loch. Most, hogy a gödör rossz hatása elmúlt, újból magára talált, megint csak arra gondol, hogy jó lenne minél előbb megkaparintani a kincset, és teljesen megfeledkezik minden korábbi aggodalmáról. – Ezért jöttünk, hát csináljuk, aztán meg mehetünk haza pihenni. Még az is lehet, hogy hetekig eltart, mire végig kiássuk. Nem rezelhetünk be minden alkalommal, amikor valami gond van. Nekem nagyon nem tetszik a dolog, de sehogy sem lehet lebeszélni őket, úgyhogy még egy kis pihenés után fogjuk az ásókat, és megint leereszkedünk a gödörbe.

*

Sikerül kibányásznunk egy minden eddiginél nagyobb követ és nagy nehezen felgörgetnünk a gödör szélére. Odafönt megállunk, és izzadva, remegve nyújtóztatjuk a karunkat. – Kész kínszenvedés – nyögi Loch. – És szerinted megéri ez az egész a kincsért? – kérdezem. – Hát nagyon remélem. – Na és mi van, ha nincs lent semmi, csak egy üres lyuk? Loch mosolyog. – Nem üres. Valami szenzációs lesz ott. Érzem a csontjaimban. – Csak azért érzed, mert ezt akarod érezni. Csúnyán néz rám. – Fejezd már be ezt az állandó... Odalentről Bill-E sikoltását halljuk. Őrült tempóban rohanunk le. Bill-E derékig a földbe süppedt, kétségbeesve kapaszkodik pár közeli kőbe, az arcára kiül a rettegés. – Semmi nincs alattam! – kiabálja. – A lábam a levegőben lóg! Le fogok esni! Le fogok esni! Le fo...! Megmarkolom az egyik kezét. Loch megragadja a másikat. – Nem fogsz leesni! – kiáltom oda neki. – Vagy attól függ, hogy viselkedsz – ugratja Loch még most is.

– Én csak ástam – magyarázza Bill-E lihegve, miközben a körmei a karomba vájnak. – A kisebb köveket szedegettem föl. Aztán egyszer csak beszakadt a föld. Beesett az ásóm. Hallottam, ahogy ide-oda ütődött... baromi sokáig! És tudtam, hogy... hogy én is leesem... Kapaszkodtam a lyuk szélébe. Ha nem kapom el... – Azzal elsírja magát. – Na, pont egy bőgőmasina hiányzik – mondja Loch röhögve. – Egy bömbölő csecsemő. – Fogd már be végre a pofádat egyszer a rohadt életben! – üvöltök rá, aztán észbe kapok. – A vegyszerek... – sziszegem. – Loch... Bill-E... nyugi. Csak semmi ordítozás, semmi anyázás. Csigavér. Csak jó dolgokra gondoljunk. Szóljatok, mikor minden rendben. – Hogy a büdös francba lehetne minden rendben, mikor itt lógok egy... – ordít Bill-E. – Nyugi! Higgadjunk le! – vágok közbe nagyon szigorúan, mert megint érzem a lüktetést a körülöttünk lévő sziklákból. – Loch, csak nyugis gondolatok, oké? – Oké – feleli vigyorogva. – Például hogy milyen klasszul visítana ez a bőgőmasina, ha ledobnánk? – Loch! – Oké, oké. – Fogcsikorgatva lehunyja a szemét. Pár másodperc múlva az arca kisimul, kinyitja a szemét, és bólintva jelzi, hogy most már ura önmagának. Bill-E-ről ez kevésbé mondható el, de az adott helyzetben ez érthető ugyebár. – Figyu, segítened kell – mondom, ahogy visszafordulok hozzá. – Mindjárt kihúzunk, de nem akarjuk, hogy megsérülj. Nincs lent valamilyen éles kő, hegyes gyökér vagy ág, bármi, ami megvághat, ha erősen húzunk? – Azt hiszem, nincs – feleli Bill-E szipogva. – De nem biztos. Nem tudom. – Ne izgulj! – nyugtatom. – Semmi gond. Fogunk. De szedd össze magad, mert segítened kell, te tudod, hogy biztonságos-e, amikor kirángatunk a Kaikból. Bill-E óvatosan ide-oda mocorogva próbálja kitapogatni a lába körüli területet, amiből semmit sem látunk. Végül nagyot nyel, és azt mondja: – Úgy néz ki, nincs ott semmi, húzhattok. – Remek – felelem erőltetett mosollyal. – Loch, kezdhetjük? Csupán egy morgás a válasz. – Először csak lassan. Szólok, mikor kezdjük. Akkor óvatosan húzzuk felfelé. Ha megint szólok, állj. Világos? – Tőlem – mondja, és vállat von. Jó lenne szárazra törölni a két kezemet, de nem hinném, hogy Bill-E csak úgy békésen lógna ott, ha elengedném. Úgyhogy inkább még erősebben markolom, és most örülök, hogy földes, poros a kezem, mert legalább felszívja az izzadságot. Aztán bólintok Loch-nak, és húzni kezdjük Bill-E-t. Először semmi nem történik, de aztán végre megmozdul. Lassan csúszik ki abból a lyukból itt a gödör alján, igencsak remeg, de amúgy semmi baja. Amikor végre a lábfeje is előbukkan, még rántunk rajta egy jó nagyot, és így pont ránk esik. Mindhárman elterülünk a földön, aztán csak fekszünk, és lihegve, erőtlenül nevetünk. Majd egy-két perc múlva szó nélkül feltápászkodunk és odakúszunk a Bill-E által felfedezett lyuk szélére, és kíváncsian kukucskálunk lefelé. Semmit nem látni, csak a nagy feketeséget. Kevés a fény. – Várjatok – mondja hirtelen Bill-E, és felkapaszkodik a gödör szélére. A fején baseballsapkájával tér vissza, melynek két oldalára egy-egy kisebb zseblámpát erősített. – Tegnap este fél órát kínlódtam ezzel – közli nagy büszkén, aztán felmutat egy nagyobb, erősebb zseblámpát is. – És ezt is elhoztam. Egész nap cipeltem. Gondoltam, még jól jöhet. – Öregem, zseni vagy – mondja Loch, Bill-E pedig boldogan elmosolyodik. –

Egyébként rusnya, kövér tökfej vagy, de zseni is – toldja meg Loch, mire Bill-E mosolya fanyar fintorrá torzul. – Levehetnéd a sapkáról az egyik lámpát – javaslom. – Akkor mindenkinek jutna egy. – Az nem jó – feleli. – Ezek külön túl gyengék. Csak együtt lehet őket használni, különben túrót nem érnek. – Azzal érthető önteltséggel elnyomul mellettünk, és ideiglenesen átveszi az irányítást. Leguggol a lyuk mellett, és bevilágít a lámpával. Loch-kal melléguggolunk és lebámulunk a lyukba. Odalent lejtősen ereszkedik a szikla, ameddig csak ellátunk, rengeteg kisebb-nagyobb kő áll ki a falból meg rések és peremek, amikbe kapaszkodni lehet. – Azt a...! Beszarás! – tátja el a száját Loch. – Nem semmi. – Hát az kizárt, hogy ezt Lord Sheftree ásta – jegyzi meg Bill-E. – Az lehet, hogy a bejáratot ő tágította ki, hogy könnyebben le lehessen jutni ide, de ez a rész innentől természetes képződmény. – Szerinted milyen mély lehet? – kérdezem. – Azt csak egyféleképpen tudhatjuk meg – feleli vigyorogva. – Ezt nem gondolod komolyan – horkan fel Loch. – Most mi van? – Bill-E a homlokát ráncolja. – Nem akartok velem jönni? – Úgysem tudunk lemenni – értek egyet Loch-kal. – Legalábbis rendes mászócipő meg kötelek nélkül, meg olyan hurkos fémbigyók nélkül, amiket a hegymászók használnak... Ehhez egy csomó cucc kell. – Nem néz ki olyan nehéznek – győzköd minket Bill-E. –Szerintem próbáljuk meg, aztán legfeljebb ha nem megy, visszafordulunk. Ha nem tudunk továbbmenni, akkor majd visszajövünk mászófelszereléssel. – De minek rizikózzunk? – makacskodom. – Várjuk ki a hétvégét, addig összeszedünk mindent, aztán... – Te már használtál ilyen cuccot? – kérdezi Loch. – Mászócipőt meg kötelet? – Hát még nem, de... – Én se – vág közbe. – És te, Spleen? – Bill-E a fejét rázza. – Ha komolyan ezt akarjuk csinálni, akkor előbb gyakorolnunk kell – mondja elgondolkodva Loch. – Hát akkor gyakorlunk. Igaz, hogy amiatt csak később... – És ha közben valaki erre jár – szakít félbe megint Loch –, meglátja a gödröt, és kijelenti, hogy minden, ami itt van, az övé? Dühösen meredek rá. – De nem bírom, mikor valaki egy vitában előbb az egyik oldalon áll, aztán szépen átdumálja magát a másikra. Loch nevet. – Ne lihegd túl, Grubbs. Szerintem is fontos, hogy biztonságosan másszunk, de Spleen havernak igaza van. Ha lassan megyünk, nagyon vigyázunk, és megállunk, ha úgy látjuk, hogy már veszélyes továbbmenni... – Na és ha lemerülnek az elemek, mi meg ott állunk a tök sötétben? – akadékoskodom. Tudom, hogy semmi esélyem rá, hogy meggyőzzem őket, de nem akarom ilyen könnyen feladni a vitát. – Tegnap direkt újat tettem mindegyik lámpába – mondja Bill-E. – Vadiúj az összes. – Zseni vagy – morogja Loch, aztán rám vigyorog. – Egyébként se lehet túl mély, elvégre a jó öreg Sheftree-nek a kincsesládákkal kellett itt le meg föl mászkálnia. Nem is olyan meredek. És a falon csomó kapaszkodó van. – Próbáljuk meg, Grubbs! – suttogja Bill-E. – Vigyázunk magunkra. Nem leszünk hülyék, ha túl rizikósnak néz

ki, még menet közben lefújhatod. Nem fogunk vitatkozni, megígérem. Habozva megnézem az órámat. Aztán felpillantok az ég aljára, ahol nemsokára meg fog jelenni a hold. Jobb kezemet a sziklára tapasztom, de most nem érzem a lüktetést. A lehetséges veszélyekre gondolok – aztán meg a kincsre, ha tényleg itt van, vagyis ha tévedtem, és ez nem valamilyen elvarázsolt hely, csak képzeltem az itt ránk leselkedő veszélyeket. Nagy levegőt veszek. Nem tipródom tovább, döntöttem. Kiveszem Bill-E kezéből a nagy zseblámpát, és odaszólok nekik: – Gyerünk!

A barlang

Lassan ereszkedem, minden kiálló kőre előbb próbaként jól ránehezedem, és csak aztán lépek rá teljes súlyommal. Egymás mellett kapaszkodunk lefelé, középen én, a bal oldalamon Loch, a jobbon Bill-E. Loch állandóan panaszkodik, hogy neki nincs lámpája, de Bill-E nem hajlandó odaadni neki egyik zseblámpáját sem. Voltam már náluk, hát tudom, hogy a nagyszülei egy rakás zseblámpát tartanak otthon, mert folyton áramszünet miatt aggódnak, meg hogy mi lesz velük a sötétben. Úgyhogy Bill-E nyugodtan hozhatott volna egy lámpát Loch-nak is. Vajon tényleg nem jutott eszébe, vagy direkt nem hozott? Melegebb van, mint amire számítottam, kicsit fülledt idelent a levegő. De azért nem rossz – azt hittem, állott lesz és ritkás, de nem, valahonnan frissen árad be, könnyen lélegzünk. Félig-meddig tudom, hogy tiszta őrültség, amit csinálunk. Egy sivító hang a fejemben folyton ezt hajtogatja, emlékeztet, mi történt tegnap éjjel, emlegeti az arcot, a suttogásokat és a lüktetést. Arra próbál rávenni, álljak a sarkamra, és közöljem, hogy visszafordulunk, kimegyünk és szólunk Dervishnek, aztán a többit majd a tapasztalt, profi kincsvadászok elintézik. De közben meg azt is gondolom, hogy halál izgi az egész. Évtizedek óta nem járhatott itt senki. Sőt ha a fiúk tévednek, és ez nem is Lord Sheftree kincsesbarlangja, akkor talán még soha nem járt itt más. Talán valamilyen fantasztikus képződményeket találunk, amiket rólunk neveznek el, és bekerülünk a hírekbe. Reninek biztos tetszene, hogy egy híres srác a barátja. „Te tiszta hülye vagy" – közli velem undorodva az óvatosságra intő hang. – Fogd már be! – mordulok rá. * Hamar elveszítem az időérzékemet. Mennyi ideje lehetünk itt lent, tíz perce? Vagy már húsz? Az órám számlapja világítós, megnézhetném, de nem akarok leállni, tapogatózni a sötétben és az ingujjamat felhúzva vacakolni. Ehhez el kellene engednem a köveket. Inkább továbbra is két kézzel kapaszkodom a sziklafalba, és nagyon figyelek a mászásra. Lassan, óvatosan ereszkedem, egyszerre csak egyik kezemmel vagy lábammal. Bal láb, bal kéz, jobb láb, jobb kéz. Bill-E és Loch ugyanígy másznak lefelé. Nem is szólunk egymáshoz. A zseblámpám egy szíjon lóg a jobb csuklómról. Fénye ide-oda ugrál a sziklán. Meg kéne állnom, megfordulni, kicsit előrehajolni és levilágítani, hogy lássam, mi

van alattunk. De nem. Nem akarok kockáztatni. Ha csak elképzelem, hogy megcsúszom... legurulok... zuhanok a semmibe... Jobb láb, jobb kéz, bal láb, bal kéz, egyik... Leértem! Vagy ez csak egy jókora sziklapárkány? Még nem tudom. – Várjatok! – szólok halkan a többieknek, akik még valamivel följebb vannak. – Egy kicsit körülnézek. Szerintem... Kinyújtom a lábamat. Ott is szikla van. Párszor erősen toppantok rajta. Megtart. Óvatosan leteszem a másik lábamat is, de még két kézzel kapaszkodom a falba. Aztán vigyázva, fokozatosan kiegyenesedem, elengedem a sziklát, és csak állok mellette. A szikla nem szakad le, így a gyomrom lassan megnyugszik. Fogom a zseblámpát, felemelem, körbevilágítok vele – és eltátom a számat. Egy barlangban vagyunk! Voltam éppen már nagyobban is, de azért ez se piskóta. Egy csomó álló meg függő cseppkő mindenütt. Tőlem jobbra egy kisebb vízesés. A hangját már rég hallanom kellett volna, csak hát annyira lihegtem és úgy kalapált a szívem, hogy teljesen eltompult a hallásom. – Grubbs – sziszeg fentről Loch. – Megvagy? Mit látsz? – Megvagyok – suttogok vissza, aztán felemelem a hangomat. – Itt egy barlang. – Levilágítok a lábam elé, aztán kicsit arrébb is, hogy lássam, tényleg leértünk-e. Pár lépésnyire meglátom az ásót, amit Bill-E leejtett. – Semmi gond – szólok fel a fiúknak. – Jöhettek nyugodtan. Lekászálódnak a falról, és megállnak mellettem. Bill-E kisebb lámpáinak fénye ide-oda cikázik az enyém mellett. Elképedve csodáljuk a barlangot. A kőalakzatok hihetetlenül szépek, szerintem még sosem láttam ilyen gyönyörű cseppköveket. A függő kövek közül többnek a csúcsáról is víz csöpög, vagyis a barlang aktív, azaz még most is alakul. Eszembe jut pár dolog, amit egy osztálykiránduláson adtak elő nekünk, amikor egy barlangban jártunk. Több ezer évig tart, mire egy-egy tüske kialakul. Ahogy minden további változás is évezredekbe telik. Ha száz évig élnék, és a halálom előtt nem sokkal visszajönnék ide, a barlang nyilván nagyjából ugyanígy nézne ki. – Elképesztő – sóhajtok nagyot, és lépek egyet előre. Aztán hátrahajtott fejjel bámulom a messze fölöttünk ívelő mennyezetet. – Hogy létezik, hogy itt ez a barlang... benne ez... és senki nem tud róla? – Egy csomó ilyen hely van szerte a világon – mondja Bill-E, bár nem igazán vártam választ. – Amiket látunk, az csak töredéke annak, amit a föld rejt magában. Gyakran előfordul, hogy valaki felfedez egy barlangot, hegyet vagy akár folyót is. – Na jó – szólal meg harsányan Loch –, tényleg klassz barlang, fantasztikus, csodás, remek, egyszerűen nagyszerű. Csak éppen kincset nem látok sehol. – Micsoda egy tapló vagy! – förmed rá Bill-E. – Ez itt mind igazi kincs. Ilyen barlangot a világ összes aranyáért és gyémántjáért se vehetnél. – Nem is akarnék – jelenti ki fanyalogva Loch. – Ki a fenének kell egy ilyen koszos, redves barlang? Sokkal inkább az arany meg az ékszerek. – Körülnéz, és köp egyet. – Már ha van itt egyáltalán bármi is. Bill-E dühösen elfordul. Gyorsan megszólalok: – Loch-nak igaza van, Bill-E. Mármint nem abban, hogy a barlang semmit sem ér, mert tényleg csodálatos, és ez megfizethetetlen. De mi másfajta kincsért jöttünk. Azt kéne most megkeresni. Ha nincs itt semmi, az se nagy baj, mert legalább a barlangot felfedeztük. Ha viszont kincs is van, annál jobb.

Bill-E megnyugszik. – Oké, nézzünk körül. Nem valami nagy a barlang. Ha van kincs, hamar megtaláljuk. Elindulunk: három felfedező Csodaországban. Még Loch is elcsodálkozik a barlang szépségén, ha nincs is annyira lenyűgözve, mint mi Bill-E-vel. Meg-megsimogatjuk a tornyosuló oszlopokat, amiktől nedves lesz az ujjunk. Pár helyen egy-egy álló és függő cseppkő összenőtt, és így a mennyezetig érő óriási, vaskos oszlopok keletkeztek. Az egyik vastagabb, mint mi hárman együtt. – Még sosem voltam barlangban vezető nélkül, és ilyen kis csoportban se – szólal meg Bill-E egy idő után. – Fura. Olyan csönd van. Meg nyugi. – Jut eszembe – mondja Loch vigyorogva –, tudjátok, mi a legjobb poén egy barlangban? Én azt bírom nagyon, mikor lekapcsolják a lámpákat, hogy megmutassák, milyen vaksötét van amúgy. – Ne már! – tiltakozom sietve. – Ajjaj – Bill-E-nek se tetszik az ötlet. – Mi a gond, kislányok? – nevet Loch. – Csak nem féltek a sötétben? Összenézünk Bill-E-vel. Nem nagyon szeretnénk lekapcsolni a zseblámpánkat. De Loch kihívóan vigyorog ránk. Ha berezelünk és nem merjük megtenni, egy évig azt hallgathatjuk. – Na jó – morgok Bill-E-nek. – Előbb te. Nagyot nyel, és egymás után lekapcsolja a két zseblámpát. A barlang mintha összehúzódott volna, sokkal kisebb, sokkal fenyegetőbb. Biztos csak képzelődöm, de mintha árnyak settenkednének a lámpám fényén túl, alig várva, hogy majd a vaksötétben alakot ölthessenek, előugorhassanak és ránk vethessék magukat. Az ujjam habozva megáll a zseblámpa kapcsolója fölött. Képtelen vagyok dönteni: nem akarok gyávának látszani, de azt sem akarom, hogy gonosz varázslat áldozatai legyünk. Nem is kell döntenem – Loch megteszi helyettem. – Milyen beszari vagy! – károgja, azzal odanyúl, erősen lenyomja az ujjamat, és kikapcsolja vele a zseblámpát. Sötétség borul ránk. Őrülten verni kezd a szívem. Még a lélegzetem is elakad. A falak mintha lassan összezárulnának körülöttem. Rémülten próbálom visszakapcsolni a zseblámpát, de Loch olyan erősen megnyomta az ujjamat, hogy teljesen elzsibbadt. Nem találom a gombot! Nem tudom visszakapcsolni a lámpát! Közelednek az árnyak! Már csak pár pillanat, és ránk ugranak, karmaikkal és fogaikkal meg... Bill-E felkapcsolja az egyik lámpáját. – Ez király volt – mondja tompán vihogva. Körbenézek – sehol semmi. A barlang pontosan olyan, amilyen egy perccel ezelőtt volt. Csak képzeltem a veszélyt. Erőltetetten nevetek, és én is visszakapcsolom a zseblámpámat, aztán hármasban elindulunk tovább. Folytatjuk a kutatást. * Eltelik egy félóra, és egyre rosszabbul vagyok. Ennek persze semmi köze a barlang hőmérsékletéhez – itt lent melegebb van, mint fent a felszínen –, az idő múlása az oka. Az órámra nézve megbizonyosodom arról, amit már úgyis tudok: este van. Kint a sötétben, amit most eltakar előlünk a szikla meg a föld, épp kel fel a hold, és ma éjjel telihold lesz.

Kezd rám törni ugyanaz a pocsék érzés, ami tegnap és tegnapelőtt, csak épp most erősebben, kíméletlenebbül. A horrorfilmekben néha az emberek csak akkor változnak át vérfarkassá, ha látják a holdat. Ha felhők takarják, vagy ha a szereplőt bezárják valahová, akkor nem történik semmi. De ez egy nagy humbug. A hold ölelése elől nem lehet elbújni. Ereje bármilyen falon vagy búvóhelyen át tud nyúlni, és így is hat gonosz varázslata. Bill-E és Loch a kincsen vitáznak, hogy vajon itt van-e vagy nincs. Loch szerint nincs, ugyanis már többször körbejártuk a barlangot, és nem találtunk semmit. Bill-E viszont még most is azt mondja, hogy itt lehet valahol. – Ti komolyan azt hiszitek, hogy Lord Sheftree egyszerűen itt hagyja szem előtt, hogy bárki belebotoljon és elsétáljon vele? – érvel. – Nyilván gondolt arra, hogy megtalálhatja valaki a barlangot, vagy úgy, hogy épp itt kezd ásni. ahogy mi, vagy talán egy másik bejáraton keresztül, amiről még ő sem tudott. Úgyhogy tuti elrejtette a kincset, nem csak úgy lerakta, nehogy ha netán betéved ide valaki, rögtön megtalálja. Biztos, hogy sokkal komolyabban kell keresni. – Na és akkor szerinted hol lehet, nagyokos? – morog Loch. – Már mindenhol kerestük. Nincs itt semmi, legfeljebb láthatatlan kincs. – Egyáltalán nem kerestük mindenhol – kiáltja mérgesen Bill-E, és a hangja vékonyan csengő visszhangot ver. – Az is lehet, hogy valamelyik nagyobb cseppkő üres – folytatja halkabban. – Talán egy ilyenben van a kincs. – Csakhogy baromi sok cseppkő van itt – feleli Loch kétkedve. – Ráérünk, nem? – kérdezi Bill-E mosolyogva. – Talán nem is itt lent van. – Felmutat a falra. – Egy csomó üreg, lyuk és alagút van itt, talán kisebb barlangok... sőt még nagyobbak is lehetnek, nem tudhatjuk. És ha ez itt csak a bejárati része egy hosszabb barlangrendszernek? Úgyhogy bőven van még mit felfedezni. Nagyon az elején járunk az egésznek, egyáltalán nem néztünk meg mindent. – Folytassuk inkább holnap – motyogom. Hasogató fejfájás kínoz, és úgy érzem, mintha egy tűzkör közepén állnék. – Este van. Haza kéne mennünk. – Még nem – vágja rá Loch. – Nekem még egy-két óra nem gond. – De Bill-E... – nyögöm erőtlenül. – Hát az igaz, hogy a nagyiék lassanként már várnak – mondja. – De azért volt már rá példa, hogy késtem. Majd azt mondom, hogy veled voltam, és nem vettük észre, milyen késő van. Még csak hazudnom sem kell. Legszívesebben rájuk üvöltenék. Tiszta hülyék! Hát nem érzik?! Én még a rosszullét, az agyamat péppé passzírozó, dübörgő fejfájás ellenére is érzem a veszélyt. A lüktetés megint elkezdődött, és erősebb, mint valaha. El kell tűnnünk innen, mielőtt... Vagy a veszélyt is csak képzelem, ahogy a szörnyeket a sötétben? Lehet, hogy semmi mástól nem kell félnünk, csak a „betegségemtől", és ez itt csupán egy furcsa, de nagyon szép barlang. De ha mégis átváltoznék vérfarkassá idelent, akkor se Bill-E, se Loch egészségének nem tenne jót a társaságom. Csapdába kerülnének a föld alatt egy emberfeletti erejű toportyánszörnnyel – egy percen belül mindkettejüknek vége lenne. – Ide figyeljetek! – dörrenek rájuk. – Muszáj mennünk! Holnap visszajövünk és alaposan átkutatunk mindent. De most már besötétedett kint, késő este van. Arról volt szó, hogy addig maradunk, amíg a hold fel nem kel. – Elhallgatok, összeszedem a gondolataimat, és inkább mással

próbálkozom. – Nagyon nem akarjuk felhívni magunkra a figyelmet, igaz? De ha tök későn érünk haza, nyakig koszosan, sárosan, az nem feltűnő? Ha elkezdenek kérdezősködni... – Igazad van – ismeri el Bill-E. – A nagyiék mellett még Sherlock Holmes és Watson doktor is elbújhat. Ha biztosra akarunk menni, semmi feltűnőt nem szabad csinálnunk, pláne ha még többször ki akarunk jönni ide. – Na jó – sóhajt Loch. – De mielőtt hazamegyünk, még egyetlenegy helyet nézzünk már meg. – Azzal a vízesés fölé mutat, amely a barlang aljától úgy tizenöt méternyire tör elő a csupasz sziklafalból. – Ott van az a pár nagyobb üreg. Oda könnyen felmászhatunk. Bekukkantok, aztán már mehetünk is. – Hát... nem tudom – mondja Bill-E. – Elég magasan vannak, és ez a fal meredekebb, mint amelyiken lejöttünk. – Semmiség ez három olyan remek felfedezőnek, mint mi – vágja rá Loch nevetve. – Pár perc az egész. És ha mondjuk ott a kincs, akkor diadalmenetben mehetünk haza. – Te mit szólsz hozzá, Grubbs? – fordul felém Bill-E. Erősen megrázom a fejemet. Úgy érzem, mindjárt elhányom magam. Egész testemben remegek. Kizárt, hogy akár csak egy métert másszak. – Mi bajod van? – kérdezi Bill-E, és mindkét lámpáját rám irányítja. – Valami hülye vírus – lihegem. – Már néhány napja kínlódom vele. – Haza kéne mennünk vele – szól oda Bill-E Loch-nak. – Naná – horkan fel Loch. – Haza is megyünk, csak előbb megvizslatjuk, van-e valami a vízesés fölött. – Nagyot csap Bill-E hátára, és azt mondja: – Gyerünk, Spleensteen haver, aki másodiknak ér föl, az egy béna szarrágó. Ez hat. Bill-E máris megfeledkezik rólam. Odarohannak a falhoz, és mászni kezdenek fölfelé. Loch nevetve ugratja Bill-E-t, és durva beszólásokkal sürgeti. Hátat fordítok nekik, de a zseblámpát feléjük fordítva otthagyom, hogy jobban lássanak. Odébb botladozom, és térdre rogyok. A fejemet az egyik álló cseppkőnek támasztom, és halkan felnyögök. "Úgy érzem magam, mint egy fagyott hulla, amit beraktak a mikrosütőbe, hogy felengedjen – mintha félig megdermedtem volna, félig meg égnék. Igyekszem lassabban venni a levegőt, próbálok nyugis dolgokra gondolni... de a fejem megtelik vadállati képekkel. Futás, üldözés, recsegve szakadó hús, agyarak, vér. Lenézek az ujjaimra – kezdenek begörbülni! Akárhogy próbálom, nem tudom kiegyenesíteni őket. Összpontosítok, hogy előhívjam azt a varázserejű melegséget, azt az energiát, amiből az elmúlt két napban erőt merítettem, de most mintha nyoma sem lenne. Talán a barlang miatt. Vagy egyszerűen kiveszett belőlem a küzdőszellem. Már nincs erőm ellenállni. Kifogytam a szerencséből. – Nem... fogok... át... változni – nyögöm vicsorogva. Loch-ra és Bill-E-re gondolok, meg arra, mit csinálnék velük farkasként. Közben pedig szidom magam, amiért annyit tököltem, nem szóltam Dervishnek, amikor még megtehettem volna, és most emiatt történik ez. Már belátom, hogy egész egyszerűen féltem, azért hallgattam. Tök mindegy, milyen állapotban volt Dervish, abban a pillanatban szólnom kellett volna neki, amikor megjött. De inkább befogtam a számat, mert féltem attól, mit fog csinálni. Reméltem, hogy majd szépen elmúlik a hold hatása, hogy csak beteg vagyok, és csak képzelem a bennem dúló küzdelmet. Ugyanaz a félelem tartott vissza attól, hogy megosszam a titkot Dervishsel, amelyik miatt nem akartam varázslást tanulni. Grubbs Grady, a leggyávább nyúl a világon. Ez vagyok én. És most úgy néz ki, a gyávaságomért Bill-E és Loch fog megfizetni.

Próbálnék kiáltani nekik, figyelmeztetném őket, hogy ne jöjjenek le, maradjanak ott, ahol nem férek hozzájuk. De nem jön ki hang a torkomon. A hangszálaim megvastagodnak, összehúzódnak, elzárják a levegő útját. Gondolom, mivel a farkasok nem tudnak beszélni, nincs szükségük annyi izomra a torkukban, mint az embereknek. Elhúzódom a cseppkőtől, és már tápászkodnék föl, hogy ha tudok, elfussak, visszakapaszkodjak a felszínre, mielőtt teljesen átváltozom. Azt akarom, hogy akkorra már messze legyek a barátaimtól. Nagyon messze. És ekkor újra megpillantom az arcot. Ott van az orrom előtt. A cseppkőből domborodik ki, mintha a kőbe faragták volna. Egy lány arca. Hasonlít Gretre, jól gondoltam, de mégsem ő az. Kicsit más. Fiatalabb. A haja sötét. Kisebb. A szeme és a szája csukva. Mintha halotti maszk lenne. A suttogás hangosabb, mint tegnap, makacsabb. Már világosan hallani lehet pár szót, de ezeket nem értem. Valamilyen idegen nyelv. Nyers, pergő. Az arcra meredve hallgatom a suttogást, moccanás nélkül, dermedten állok, és érzem, ahogy lassan átváltozom, amikor hirtelen... Egy iszonyú üvöltés. A vízesés felől. Amint megpördülök, újabb üvöltést hallok. Majd egy hangos puffanást. Aztán csönd támad. Átrohanok a barlangon, felkapom a zseblámpát, és egy időre megfeledkezem a farkassá változástól való félelmemről, nem gondolok sem az arcra, sem a suttogó hangra. A földön fekszik valaki, és nem mozdul. Most csak erre tudok figyelni. Odaérek a fekvő alakhoz, és óvatosan megfordítom. Loch az. Az arca hamuszürke. A szemhéja erőtlenül remeg. A szája lassan kinyílik, aztán becsukódik. – Loch – nyögöm. Fölemelem a fejét, hogy megnézzem, mekkora a baj. Érzem, hogy hátul valami ragadós, nedves dolog kenődött szét a feje alatt. Nem kell odavilágítanom, tudom, hogy csak vér lehet. Kaparászó hangokat hallok. Aztán Bill-E dobban le a földre nagy zajjal – vagy két-három méter magasról ugorhatott le. – Jól van? – kiáltja lihegve. – Nem tudom. Mi történt? Bill-E nagyot nyel, letérdel mellénk, és dermedten bámulja Loch fejét meg a véres kezemet. – Megcsúszott – súgja rekedten. Alig hallom, a suttogás már olyan hangos, mint eddig soha, a hang őrülten hadar. – Mentünk felfelé. És egyszer csak megcsúszott. Én meg... hiába kaptam oda. Pedig nem volt messze. Nyújtottam a Kezem... de leesett. Nem tudtam elkapni. Próbáltam, de hiába... – Még szerencse – vigasztalom. – Ha elkapod, tuti magával ránt. Vedd le a kabátodat. – Bill-E értetlenül bámul rám. – A feje alá kell. Bill-E lerángatja a kabátját, és összegöngyöli. Felemelem Loch fejét, ő alácsúsztatja a kabátot, én pedig óvatosan ráfektetem Loch-ot. Még a szemét sem nyitotta ki. A légzése szaggatott. Nagyon nem néz ki jól. – Megmondtam, hogy ne menjünk fel – szólal meg tompa hangon Bill-E, és elsírja magát. – Én figyelmeztettem. De nem hallgatott rám. Mert mindig mindent jobban kell tudnia. – Jól van, nyugi. – Higgadtabb maradok nála. Láttam én már ennél sokkal rondább dolgokat is. Nem ijedek meg a vértől. – Egyikünknek el kell menni segítséget hívni. A

másikunk itt marad vele, vigyáz rá. – Majd én megyek – vágja rá Bill-E. – Légyszi, Grubbs, nem akarok itt maradni. Nem bírom ezt a barlangot. Olyan irtó sötét. Hadd menjek én! – Oké, oké – csitítom. – Akkor menj, keresd meg Dervisht! Mondd el neki, mi történt. A többit ő elintézi. De siess, Bill-E, nagyon siess! Bólint, feltápászkodik és lenéz Loch-ra. Mondana valamit, de aztán becsukja a száját, és elrohan a kijárat felé. Hallom, ahogy felfelé kapaszkodik – de csak tompán, mert a zajt elnyomja a suttogás. Visszafordulok Loch-hoz. A feje alatt sötét tócsa terjed, és Bill-E kabátját egyre jobban átitatja a vér. * Folyamatosan beszélek hozzá. Mindenféle hülyeséget össze-vissza – a suliról, a kincsről, a nyári szünetről, a csajokról meg a birkózásról. Már a kabátomat meg a melegítőmet is ráterítettem. Mindenképp melegen kell tartani. Reszelősen, kapkodva lélegzik. A szemhéja már nem remeg. A szívverése szabálytalan. Egyre csak dumálok, dörzsölöm a karját meg a mellkasát, de közben fogalmam sincs, használ-e bármit is, amit csinálok. A kór még mindig bennem van, kínoz, gyötör. A fejem majd szétdurran. Szavak helyett néha csak morgás tör elő a számból, az ujjaim pedig többször karomszerűen begörbülnek, ahogy Loch-ot masszírozom, belevájnak nyirkos, hideg húsába. Küzdök ellene. Próbálok rátalálni arra a melegségre, arra az energiára, a varázserőre – bármire. Nem változhatok át, legalábbis addig nem, amíg Dervish meg nem érkezik, amíg Loch biztonságban egy mentőkocsiba nem kerül, amíg kórházba nem viszik. – Nem változom át! – hördülök fel, és két oldalról jól megpofozom magamat. – Nem vagyok farkas. Nem leszek farkas! Ura vagyok magamnak. Nem hagyom, hogy a hold... Loch testén remegés fut végig. Nem lélegzik. Nagyokat csapok a mellkasára – aztán eszembe jut, amit elsősegélyórán tanultunk a suliban. Kinyitom a száját, erősen megnyomom a mellkasát, majd elengedem, és számolok: egy, kettő, három, négy. Megint nyomás, és számolás. És megint. A szájára tapasztom a számat. Kilégzek, neki meg felfújódik az arca. Fölegyenesedem. Nyomás, kettő, három, négy. Nyomás, kettő, három, négy. Nyomás, kettő, három, négy. És megint a szájból szájba lélegeztetés. Próbálok visszaemlékezni, hogy jól csinálom-e. Háromszor kell benyomni a mellkast vagy négyszer? Vagy ötször? Erősen kell befújni a levegőt a tüdejébe vagy...? Loch felköhög, és újból lélegezni kezd. A megkönnyebbüléstől és az ijedségtől nyöszörögve roskadok le mellé. Ez nem sokon múlott. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik velünk. Hiszen csak kincset kerestünk. Csak hülyéskedtünk. Loch az előbb még ugratta Bill-E-t. Minden olyan volt, mint máskor. Nem tudom felfogni, hogy egyik pillanatról a másikra ilyen halálosan komoly lett a helyzet. Pedig tapasztalatból tudom, hogy ez nagyon is megtörténhet. Bármikor. És igazából nem is volt minden olyan, mint máskor – megint láttam az arcot, hallottam a suttogást, éreztem a lüktetést, tudtam, hogy veszélyben vagyunk. Sokkal határozottabbnak kellett volna lennem. Rá kellett volna vennem őket, hogy menjünk el innen. Hogy menjünk haza.

Megint kezd úrrá lenni rajtam a kór. A suttogás egyre hangosabb. És Loch vére egyre patakzik. *

Még mindig nyomom a szöveget. Azt magyarázom Loch-nak, hogy Reni miatt is muszáj életben maradnia. – Évekre tönkrevágod, ha most meghalsz – mondom szipogva. – Nekem elhiheted, én aztán tudom, milyen, amikor az embernek meghal a testvére. Totál meggárgyul tőle. Nem hagyhatod itt, Loch. Szüksége van rád! Úgy érzem, mintha már órák óta várnék, mióta Bill-E elment. Pár perce Loch-nak ismét leállt a légzése. Újraélesztettem, de most tovább tartott, mint elsőre. A végén már ömlöttek a könnyeim, biztos voltam benne, hogy nem fog sikerülni. Hol a francban vannak már? Rég itt kéne lenniük, a rohadt életbe! Hát nem fogják fel, mennyire komoly, hogy Loch tényleg életveszélyben van? Nem tudom akármeddig életben tartani, egyedül nem. Ha nem érnek ide... Megint leáll Loch légzése. Nagyot káromkodom, és gyorsan újrakezdem a szívmasszázst meg a mesterséges lélegeztetést. A belőlem kitörni készülő fenevad inkább elszívná a levegőt, nem átadná. Ki akarja szippantani az életet Loch-ból, élvezkedni akar, lakmározni a feje és a válla körül terjedő vértócsából, már lefetyelné ezt az iszonytató tócsát, mely sötéten csillog a zseblámpa tompa fényében. Ha csak egy pillanatra elveszteném az uralmat önmagam felett, elképzelni is rossz, mit tenne... vagyis mit tennék. A suttogó hang felerősödik. Most már szinte kiabál velem. Legszívesebben visszaüvöltenék, de Loch-nak szüksége van a levegőre. Nyomás, kettő, három, négy. Nyomás, kettő, három, négy. Befújás. Semmi. Nem esem pánikba. Ugyanez volt az előbb is. Folytatnom kell, nyugodtan, nem szabad abbahagyni. Sikerülni fog. Nyomás, kettő, három, négy. Nyomás, kettő, három, négy. Nyomás... De nem sikerül. Akárhogy nyomkodom a mellét, akárhogy fújom be a levegőt, Loch nem reagál. Az arca rezzenetlen, üres. A mellkasa meg se moccan. A szíve nem ver. Harmadszorra... A hármas szerencsétlen szám. – Nem... – suttogom. – Nem lehet igaz! Ez nem... Nem! Megint felemelem a kezemet, hogy még erősebben, vadabbul folytassam a szívmasszázst. De ahogy Loch-ra esik a tekintetem, megállok. Az arca békés, nyugodtabb, mint életében volt. Ahogy nézem, már tudom, teljes, rettenetes bizonyossággal tudom... hogy vége. Akármeddig nyomkodhatnám a mellét és lélegeztethetném, az égvilágon semmit se számítana. Mert Loch Gossel meghalt.

*

Tehetetlenül botladozom ide-oda a barlangban. A suttogás már szinte fülsüketítő. Könnyek csorognak az arcomon. A bennem megbúvó farkas üvöltve követeli, hogy engedjem szabadon. Loch meghalt. – Nem... Nem létezik... Nem lehet... – motyogom. A jobb lábam megakad valamiben, talán egy nagyobb kődarabban vagy egy kis cseppkőben. Elvágódom. Miközben föltápászkodom, előttem a földön megjelenik a lány arca. Ugyanolyan kifejezés ül rajta, mint Loch-én. Dermedt rémülettel meredek rá. Hát ilyen lesz Loch most már örökké... vagy legalábbis amíg el nem porlad. Az arc üres, élettelen, néma, nyugodt... A lány szeme egyszer csak felpattan. A szája kinyílik. Szavakat kiált, szavakat, amiket nem értek. Sikítva vetem hátra magamat ijedtemben. Aztán megint felsikoltok – ám a sikoly a közepén üvöltésbe csap át. Megfeszített erővel sikerül elfojtanom az üvöltést, és lebámulok a földből kiemelkedő arcra. – Nem! – kiáltok, két kezemet a halántékomra szorítom, és újból felüvöltök: – NEM! Valami kiárad belőlem. Az az erő, melyet nem éreztem a maga teljességében azóta, hogy Vész herceggel és a csatlósaival küzdöttünk a forgatáson. Lehunyom a szemem, érzem, hogy energia sugárzik ki belőlem. Az üvöltés ereje egyre nő. Mintha már a föld felett lebegnék. Ha kinyitnám a szemem, valószínűleg azt látnám, hogy tényleg lebegek. Ahogy még tovább üvöltök, úgy érzem, mindjárt elpattannak a hangszálaim. Aztán egyszer csak... Ágyúlövésszerű hangot hallok. Majd hirtelen csönd támad. Az üvöltés hangja elhal. A fejem előrebukik. Összeesem. A kezemet a halántékomról előrekapom, hogy védjem az arcomat. Zihálva sírok, mikor felülök. Ám a suttogás elhallgatott. Lepillantok magam elé a sziklára. Az arc eltűnt. Már nem érzem rosszul magam – csak jelentéktelennek meg magányosnak... és félek. Felállok, és körbevilágítva próbálok rájönni, honnan hallhattam az ágyúdörejt. Pár másodperc múlva meg is találom. Az egyik falon, a vízesés mellett jókora repedés fut végig, ami korábban még nem volt ott. Vajon én hasítottam ketté a sziklát az üvöltéssel, amikor a varázserő működött, vagy attól repedt meg, hogy levegő áramlott a barlangba, és megváltozott a hőmérséklet? Nem tudom. És igazság szerint most egyáltalán nem is érdekel. Odatámolygok Loch-hoz, és lerogyok élettelen teste mellé. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy többé nem fog megmozdulni, nem nevet és nem birkózik már soha. Gyerekként úgy képzeljük, hogy a barátaink sosem halhatnak meg, hogy akiket ismerünk és szeretünk, örökre velünk maradnak. Aztán az élet fityiszt mutat, mégpedig olyan hirtelen és olyan egyszerűen, hogy onnantól kezdve meg azon gondolkodunk, vajon a családtagjaink és a barátaink közül megéri-e bárki is épségben a holnapot. Életre akarom kelteni. Meg akarom rázni, megbökni a lábammal, varázslattal erőt akarok tölteni bele, hogy lélegezzen... azt akarom, hogy éljen! Miért nem lehet megoldani, könnyen és simán, ahogy egy lefulladt autót újra lehet indítani vagy egy lefagyott számítógépet. Miért nincs erre valamilyen szabály vagy utasítás, valamilyen módszer, bármi, amit tehetnék? De hiába, nincsen. Ha egy ember meghal, az már halott, nincs mit tenni, és aki mást mond, az nem normális. Sírva borulok Loch-ra, hogy megöleljem élettelen testét hogy elmondjam neki, milyen rohadtság ez, és milyen jó barátom volt, és hogy nem lett volna szabad meghalnia, meg hogy azt akarom, hogy éljen, és hogy mennyire félek Csak amikor

átölelem a vállát és magamhoz húzom, a fejét a mellemhez szorítom, csak akkor veszem észre: a feje, a kabát és a válla alatt a talaj... teljesen száraz. Amilyen elgyötört vagyok, először nem is értem, mi ebben a furcsa, miért lep meg. Már majdnem elterelődik a figyelmem, majdnem meg is feledkezem róla, amikor belém hasít, hogy ez miért különös, és ekkor értetlenül, döbbenten, hitetlenkedve megdermedek. Aztán – mivel még mindig képtelen vagyok felfogni, ez hogyan lehetséges – hangosan kiáltva kérdezem, mintha így választ kaphatnék: – Hova a jó francba lett az a rengeteg vér?!

Második rész JUNI

Az ígéret

A barlangba lépve Dervish szinte vallásos áhítattal néz körül. Percekig nem is néz arrafelé, ahol Loch fölé görnyedve gubbasztok. Figyelmét a barlang fala köti le, a mennyezet, a sok különféle kőalakzat, a vízesés. Aztán Bill-E diszkréten megböki. – Ott vannak – motyogja. Dervish hirtelen magához tér, és sietve felém indul. – Bill-E elmondta, mi történt – szólal meg, mikor még oda sem ért. – Hogy van Loch? – Egész jól – mondom, mire Dervish elmosolyodik. – Ahhoz képest, hogy meghalt. – A mosoly eltűnik. Dervish megtorpan. Mögötte Bill-E a szája elé kapja a kezét. Talán a zokogást fojtja el, talán egy kiáltást. – Ez biztos? – kérdezi halkan Dervish. – Nézd meg te is – felelem tompa hangon. – Talán tévedtem. – Elgyötörten nézek rá. – Bár úgy lenne! Letérdel, és gyengéden félrehúz. Aztán megnézi Loch-ot: felhúzza a szemhéját, fülét halott barátom mellkasára tapasztja. Ugyanúgy megpróbálkozik az újraélesztéssel, ahogy én is. Nem fárasztom magam azzal, hogy közöljem vele, semmi értelme. Majd rájön magától. Végül szomorú – és kissé riadt – arccal fölegyenesedik. Előbb rám néz. Aztán Bill-E-re. – Hadd halljam csak újra, mi is történt. – Megcsúszott – nyögi Bill-E. – Próbáltam elkapni, de nem értem el. – És nem volt senki más a barlangban? – kérdezi éles hangon Dervish. Rám néz, és megnyalja száraz ajkait. – Vagy semmi más? – Nem – kiáltja Bill-E. – Nem – suttogom. – Biztos vagy benne? – kérdezi Dervish halkan, ezúttal már csak nekem címezve a kérdést. – Ez nagyon fontos. Más nem volt itt? Csak ti hárman? Ez egészen biztos? Lassan, zavarodottan bólintok. – Én próbáltam megmenteni – mondja szipogva Bill-E. – De olyan nagydarab. Még ha el is kapom, tuti leránt magával, nem, Grubbs? Nem az én hibám volt.

Ugye nem hiszed, hogy az én hibám, Dervish? – Hát persze hogy nem a te hibád – sóhajt Dervish. – Baleset volt. – Gondterhelten dörzsöli az állát. Aztán feláll, körbepillant, felnéz a vízesésre meg oda, ahonnan Loch leesett. A hosszú repedés nem szúr szemet neki – hiszen nem látta a falat, mielőtt az üvöltésemmel megrepesztettem, hát nyilván azt hiszi, hogy természetes módon keletkezett. – Nem tudsz esetleg csinálni valamit? – kérdezem. – Nincs valamilyen bűbáj... – Nincs – feleli egyszerűen. – Nem lehet segíteni rajta. – Próbálom visszatartani a könnyeimet. – Ugye már jönnek a mentők is? Talán ők még... – Senki nem tehet semmit! – csattan fel. – Loch meghalt. Neked már nem ismeretlen a halál. Ne kérj lehetetlent! Nem vagy már gyerek. A nyers hang hallatán megdöbbenve bámulok nagybátyámra. Úgy érzem, azért szid, mert segíteni szeretnék a barátomon – mintha ez valami rosszaság lenne. Dervish látja, hogy nézek rá, és rögtön megenyhül az arca. – Ez szörnyűség. És nem csak azért, mert Loch meghalt. – Megint aggódva pillant körbe. – Egyébként nem hívtam ki a mentőket. – Micsoda?! – förmedek rá dühösen. – De hát... – Már meghalt – mondja Dervish, mintha ez mindent megmagyarázna. – A mentők már úgysem tehetnének semmit. – De amikor elindultál, ezt még nem tudtad! – kiabálom. – Amikor Bill-E elment, hogy szóljon neked, Loch még élt! Miért nem hívtál mentőt?! Lehet, hogy hamarabb ideértek volna, mint te. Loch talán még most is élne, ha... – Bill-E, gyere ide! – szól közbe Dervish. Bill-E lassan, félve csoszog közelebb, igyekszik nem nézni Loch-ra. Dervish nagyon szigorúan néz rám, hogy elhallgattasson. Legszívesebben üvöltve szidnám, vádolnám, de inkább a nyelvembe harapok, hogy előbb meghallgassam, mit akar mondani. Mikor Bill-E úgy kétlépésnyire ér – közelebb nem hajlandó jönni –, Dervish megszólal: Ami ma itt történt, az igazi tragédia. Őszintén mondom, együtt érzek veletek, még ha nem is látszik meg rajtam. Minderről majd később beszélünk. A világon mindenben igyekszem majd segíteni nektek, hogy könnyebben feldolgozhassátok a történteket. De most határozottnak és keménynek kell lennem veletek. És valami nagyon nehezet kell kérnem. – Egy pillanatra elhallgat, és újból óvatosan körbenéz. – Semmiképpen nem szabad kiderülnie, hogy Loch itt halt meg – folytatja aztán. – Később megmagyarázom, miért nem. Most egyszerűen bíznotok kell bennem. El kell vinnünk innen a holttestet. Úgy kell kinéznie a dolognak, mintha valahol máshol történt volna. Aztán be kell temetnünk a barlang bejáratát, és senkinek nem szólhatunk róla egy szót sem. Megértettétek? Bill-E-vel döbbenten bámulunk rá. – Rajta – szólal meg újra Dervish. – Nem kérném ezt, ha nem lenne életbe vágóan fontos. – Te tényleg azt akarod, hogy... variáljunk a holttesttel? – nyögi Bill-E. – Csak el akarom innen vinni – feleli Dervish. – Mondjuk a kőfejtőbe. Aztán mondhatjátok, hogy ott próbáltatok felmászni. Ha átvittük, egyből felhívjuk a men... – A rohadt életbe, Dervish! – kiáltom. – Loch meghalt, te meg itt szórakozol? Hát milyen érzéketlen... – Úgy látom, nem figyeltél! – üvölt fel Dervish. Hirtelen elveszítette a türelmét. Dühösen mered rám. – Elmondom még egyszer: ez életbe vágóan fontos! Nem véletlenül titkolták a barlang hollétét évszázadokon át. Továbbra is titokban kell maradnia.

– Titkolták? – suttogom, Dervish pedig rábólint. – De te tudtál róla? – Azt nem tudtam, hogy hol van, csak azt, hogy létezik –feleli, és az ajka közben elfehéredik. – A bejáratot évszázadokkal ezelőtt szándékosan elrejtették, feltöltötték. És nekünk most vissza kell temetnünk. Azzal feláll, és odanyújtja nekem a bal kezét, Bill-E-nek pedig a jobbot. Nem akarom megfogni a kezét, de a szemébe nézve látom, hogy nincs más választásom. Bill-E még lassabban fogadja el a felé nyújtott kezet, de végül csak megfogja. – Szavatokat kell adnotok – mondja Dervish –, hogy igazoljátok, amit mondok, hogy velem együtt hazudtok, hogy azt mondjátok, ez az egész a kőfejtőben történt, és hogy senkinek nem beszéltek a barlangról. Meg kell esküdnötök mindenre, ami szent nektek... halott anyátok nevére... – És ha nem? – kérdezem dermedten. Dervish keserűen elmosolyodik. – Rákényszeríthetnélek, de nem teszem. – Megszorítja a kezünket. – Mindketten tudjátok jól, hogy olyan világban élünk, amelyik nem kizárólag az embereké. Más erők is vannak a világunkban. Démoni erők. Ez a barlang nagyon fontos lehet ezeknek. Ha most valamit rosszul csinálunk, azt a démonok kihasználják, és akkor nem Loch lesz az egyetlen áldozat. Szóval a szavatokat adjátok? De mi Bill-E-vel csak hallgatunk. Dervish elgyötörten felsóhajt. – Később majd többet is elmondok erről. Ha akkor úgy érzitek, hogy ok nélkül vettem szavatokat, akkor visszavonhatjátok. De most nincs idő a magyarázkodásra. Gyorsan kell lépnünk, hamar át kell vinnünk Loch-ot a kőfejtőbe, és rögtön utána hívnunk kell a rendőrséget. Ha tovább késlekedünk, a boncolásnál rá fognak jönni, hogy valami nem stimmel. Már így is rizikós az egész, akármit csinálunk, de ha nem indulunk most azonnal, amíg időben vagyunk, később sokkal nehezebb dolgunk lesz. Mindannyiunknak. Összenézünk Bill-E-vel. Persze nem tudjuk, mi ez az egész, de bízunk Dervishben. Hiszen mindkettőnknek megmentette már az életét. – Szóval megígéred, hogy elmagyarázod? – kérdezem rekedtes, remegő hangon. – Megígérem. – Akkor én a szavamat adom. Dervish hálásan elmosolyodik, és Bill-E felé fordul. – Én is – nyögi ki Bill-E erőtlenül. – Anyád nevére esküszöl? – makacskodik Dervish, mert Bill-E hangja igencsak bizonytalan volt. Bill-E egy pillanatig habozik, aztán bólint. – Anyám nevére esküszöm. Dervish arcán felenged a feszültség. Elengedi a kezünket. – Köszönöm. El nem tudjátok képzelni, mennyire fontos ez. Olyan... – Lenéz Loch testére, nyel egyet, aztán fél hangosan azt dörmögi: – Legalább nem lett csupa vér. Erről persze rögtön eszembe jut Loch vérének titokzatos eltűnése. Már épp megszólalnék, hogy elmondjam Dervishnek... de aztán inkább hallgatok. Nem

érdekes. Biztos a talaj repedéseiben szivárgott el a vér. Ha most előállok ezzel, az csak tovább bonyolítja a helyzetet. Dervish lehajol, és megérinti Loch sápadt homlokát, aztán nagyot sóhajt, és töprengve húzogatni kezdi a szakállát. Ahogy tűnődik, tisztán látom rajta, milyen erőfeszítésébe kerül, hogy elrejtse az érzéseit. Aztán megkeményedik az arca, és visszaáll profi üzemmódba. – Bill-E, te hozod a zseblámpákat. Én megfogom a vállánál, Grubbs, te a lábánál. És el ne engedd, könyörögve kérlek... már csak az hiányozna, hogy leejtsük. * A következő pár óra rémálom. Elvisszük hozzánk a holttestet, feltesszük Dervish mögé a motorra, a két karját nagybátyám dereka köré kötözzük, és sisakot adunk rá, hogy ha bárki látja Dervisht, úgy nézzen ki, mintha élő utasa lenne. Reszketve állok Bill-E mellett, és nézem, ahogy Dervish elrobog, aztán bemegyünk, és a konyhában csinálunk két nagy bögre kakaót. De egy kortyot sem tudok lenyelni. Nemsokára Dervish visszajön értünk. Máskor sosem engedi, hogy ketten együtt felüljünk mögé, de most nincs annyi időnk, hogy betartsuk a szabályokat. A kőfejtőnél Dervish lelöki Loch testét a legmagasabb szikla csúcsáról. A bánya kemény talajának csapódó test tompa puffanását hallva Bill-E-vel mindketten elsírjuk magunkat. Nem tudom, Dervish miért nem dobta le Loch-ot, amikor levette a motorról. Biztos ő is eléggé zakkant most, és nem jutott eszébe. Vagy épp azt akarta, hogy sírjunk, hogy annál hitelesebb legyen aztán a színjáték. A mentőket én hívom fel. Dervish utasításait követve tárcsázom a számot, és lihegve elhadarom, hogy baleset történt, elmondom, hol, megadom a nevemet – aztán várunk. Eszembe jut, hogy ezt korábban is megtehettük volna. Bill-E-nek is van mobilja, nekem is. Miért nem mászott ki egyikünk a barlangból és hívta a mentőket? Egyszerűen csak pánikba estünk, elveszítettük a fejünket? Vagy volt ott valami a barlangban, és az irányított minket? A rendőrség ér ki leghamarabb, aztán rögtön befutnak a mentők is. Dervish tanakodott egy darabig, maradjon-e velünk, vagy inkább menjen haza és a segítség megérkezése után jöjjön oda újból. Végül úgy döntött, marad, és megegyeztünk abban, hogy azt mondjuk, a mentők után egyből őt hívtuk. Dervisht úgyis mindenki jól ismeri. Pontosan tudják, milyen tempóban furikázik a motorján. A rendőrök már csomószor próbálták elkapni, de sokkal ügyesebb náluk, mindig túljárt az eszükön. Most tuti azt gondolják majd, hogy esztelen sebességgel száguldott idáig, miután felhívtuk. Nem fog tetszeni nekik, de az adott körülmények között nyilván nem fognak ügyet csinálni belőle. A mentők megvizsgálják Loch-ot. A szokásos újraélesztési technikákkal próbálkoznak. De láthatóan sietség és remény nélkül csinálják, jól tudva, hogy már késő. Nem takarják le az arcát, mikor beteszik a mentőbe, mert kímélni akarnak minket Bill-E-vel. De biztos vagyok benne, hogy amint becsukódik mögöttük az ajtó, felhúzzák a lepedőt, és betakarják vele. Odalép hozzánk a helyszínelő rendőr, hogy felvegye a vallomásunkat. Dervish megköszörüli a torkát, és udvariasan azt javasolja, hogy előbb inkább hívja fel Loch szüleit. A rendőr elpirul – fiatal, valószínűleg sosem látott holttestet, úgyhogy kiment a fejéből, amit a kiképzésen tanult. Dervish ajánlkozik, hogy ő is felhívhatja a szülőket. A rendőr hálás mosollyal beleegyezik.

Dervish gyorsan és röviden beszél. Baleset történt. Lochot kórházba vitték. A sérülése súlyos. Azt nem mondja el, hogy Loch meghalt. Inkább az orvosokra hagyja. Az ilyesmit jobb nem telefonon közölni. Hazamegyünk. Minket Bill-E-vel a rendőrök visznek. Dervish motorral jön utánunk. Újabb kakaót csinálunk. És megint nem tudok inni. A kekszet sem tudom lenyelni. Dervish bekapcsolja a fűtést. Aztán miközben a rendőrök kikérdeznek minket Bill-E-vel, felhívja Bill-E nagyszüleit. A rendőrök még nem is végeztek velünk, mikor máris beesnek – meglepő módon a pénzt nem sajnálva taxiba ültek, talán életükben először. Izgatottan igyekeznek unokájuk védelmére kelni. Rögtön elhessegetnék a rendőröket meg a kérdéseiket. Dervishnek úgy kell félrevonszolni őket, és elmagyarázni, hogy okosabb, ha hagyják, hogy a rendőrök alaposan kikérdezzenek minket, mert ha itt nem megy a dolog, akkor később be kell menni a Gamel Street-i rendőrőrsre. A konyhába tereli és teával meg kávéval árasztja el őket. Nem kell nagy ész, hogy kitaláljam: rólam beszélnek, Bill-E nagyszülei nyilván engem okolnak, amiért az unokájuk sötétedés után a kőfejtőben volt, biztos előadják, hogy csakis az én hibám lehet, hogy Bill-E ilyen veszélyes helyen akart fölmászni, és persze az én hibám Loch halála is. A kikérdezés simán megy. A rendőrök semmi gyanúsat nem találnak a történetünkben. Egyszerűen csak a tények érdeklik őket. Elmondjuk, hogy suli után kimentünk az erdőbe. Egy idő után a kőfejtőnél lyukadtunk ki. Fel akartunk mászni a sziklafalon. Loch megcsúszott. Bill-E próbálta elkapni. Nem sikerült. Ennyi. A kőfejtőben folyton szórakoznak a gyerekek. Pár évente nekibuzdul egy-egy helyi illetékes, és leteszi a nagyesküt, hogy lezáratja és bekerítteti. De soha senki nem tartotta be a szavát. Hát gondolom, most majd tényleg lezárják. A rendőrök szerint várható volt, hogy előbb vagy utóbb tragédia történik. A mi szerencsétlenségünk, hogy éppen velünk történt. Valamivel éjfél után végeznek. (Hogy telt el ilyen gyorsan az idő?) Még közlik, hogy később esetleg szükség lehet a vallomás kiegészítésére, de nem valószínű. Azt javasolják, hogy pár napig inkább ne menjünk iskolába, és ha lehet, utazzunk el valahova. Figyelmeztetnek, a szülők ilyenkor kiszámíthatatlanul reagálnak, és ez minket is érinthet. Megtörténhet, hogy Loch családja minket hibáztat majd, Bill-E-t és engem, megeshet, hogy szidnak és vádolnak bennünket. Azt mondják, semmiképp ne haragudjunk rájuk, ha erre sor kerül, próbáljuk megérteni, milyen lelkiállapotban vannak. Bill-E nálunk szeretne maradni éjszakára, meg akarja tudni Dervishtől, miért kellett hazudnunk. De a nagyszülei hallani sem akarnak róla. Kijelentik, hogy indulnak haza, mégpedig most rögtön. Sosem kedvelték Dervisht, és értem se rajonganak. Bill-E szinte még meg se szólal, máris letromfolják. Betuszkolják a várakozó taxiba, és irány haza, ahol aztán hosszan prédikálhatnak neki, és felemlegethetik, hány ezerszer megmondták, hogy tartsa távol magát a nyavalyás Gradyktől, mert ha nem, annak úgyis rossz vége lesz. Így kettesben maradunk Dervishsel, nincs már rajtunk kívül más az ódon épületben. A levegőben rossz szag terjeng – a hazugság és átverés bűze. Egyetlen szó nélkül bevonulunk Dervish dolgozószobájába, és leülünk egymással szemben jókora íróasztala egy-egy oldalán. Én gyanakvóan méregetem, és a könnyeimmel küszködöm, ő szégyenkezve huzigálja szakálla szálait. Elérkezett a magyarázat ideje.

Magyarázat és vallomás

– Tudsz a Démonvilág létezéséről – fog bele Dervish. – Azt is láttad már, mire képesek a démonok. Tudod, milyen hatalmuk és milyen varázserejük van, és micsoda pusztításra képesek. És azt is tudod, hogy nem egynek közülük, például Vész hercegnek, átjárása van az ő világukból a miénkbe. – Neki is köze van a barlanghoz? – nyögöm ijedten. – Nem, nincs szüksége a barlangra, és azok alapján, amit róla tudok, nem is érdekli. – Dervish egy kis időre elhallgat, fontolgatja, hogy is folytassa. – Vész herceg igazából kivétel. A legtöbb démon nem képes átlépni a mi világunkba. Ha át tudnának kelni, akkor itt nyüzsögnének a Démonvilág teremtményei, és az emberek csupán a játékszereik és rabszolgáik lennének. Sok démon persze mindennél jobban vágyik erre. Rengeteg időt töltenek azzal, hogy megpróbálnak valamilyen átjárót nyitni a két világ között. Olyan gyengébb pontokat keresnek, ahol könnyebb az átkelés, és aztán ezeken munkálkodnak, méghozzá egy-egy hataloméhes mágus segítségével. A Tanítványok pedig próbálják mindezt kivédeni. Keressük a varázserejű helyszíneket, ha sikerül, megakadályozzuk az átkelést, ha nem, akkor a következményeivel foglalkozunk. – Mint például Vérfüreden – bólintok. – Ezt már mind elmondtad. De mi köze ennek a barlanghoz? Dervish felfújja az arcát, és nagyot sóhajt. – Úgy másfél évezreddel ezelőtt a Démonvilág lakói betörtek a mi világunkba. Általában egyesével vagy kis csoportokban szoktak átkelni. A démonok ugyanis egymást majdnem annyira gyűlölik, mint minket embereket... maguk közt is rengeteget hadakoznak. De akkor több ezer démon fogott össze, hogy együttes erővel támadják meg az emberek világát. Elhatározták, hogy egy jókora, állandó alagutat hoznak létre, nem pedig egy ideiglenes, ablakszerű átjárót. És ezt az alagutat ott a barlangban akarták megnyitni. A segítőtársuk egy tébolyult druida volt. Akkoriban az emberi világban még többekben és erősebben élt a varázserő, ami ugye energia, és ahogy az energia minden más fajtája, ez is erősödhet vagy gyengülhet az idők során. Akkoriban a világunk még gazdag volt varázserőben. Sokkal több varázsló és mágus élt, mint ma, csak persze druidának és papnőnek hívták őket. Komoly vita folyik arról, hogy vajon manapság miért van olyan kevés varázserő az emberek világában. Szerintem... – Elkalandoztál. Dervish zavartan elmosolyodik. – Igaz, bocs. Szóval röviden, a Démonvilág a barlangon keresztül akart alagutat nyitni a mi világunkba. Kis híján sikerült is nekik. Úgy tudjuk, elég sokan átléptek, de csak kisebb démonok. Az alagút bezárult, mielőtt a démonmesterek is átkeltek volna, a barlang bejáratát pedig később betemették, hogy elrejtsék az emberek szeme elől, nehogy valaki újból megpróbáljon ott átjárót nyitni. Azóta mindig vigyázza valaki ezt a területet. Mindig van itt egy őr – már azelőtt is volt, hogy a Tanítványok csoportja létrejött volna –, ő figyeli a környéket, ő vigyáz arra, nehogy valaki újra megnyissa a barlangot. Az őrök hosszú sorában most éppen én vagyok az utolsó. Ezért nem járom a világot, mint a többi Tanítvány. Időnként el kell mennem, hogy segítsek megoldani valamilyen ügyet, de a legfontosabb feladatom a barlang védelme.

– De hát azt mondtad, nem is tudtad, hol van. Hogyan védhetted volna meg, ha fogalmad sincs róla, hogy hol van? – Amikor a barlangot betemették, nagyon erős bűbájjal vették körbe. Én pedig a hely őreként rögtön megéreztem volna, ha valaki be akar menni. A varázslat egyenesen odavezetett volna a barlanghoz. – Na de akkor hogyhogy nem jöttél oda, amikor elkezdtünk ásni? – kérdezem értetlenül. Dervish bal szeme rángatózni kezd. – Nem működött a varázslat. – De hát azt mondtad... – Valami félresikerült – szakít félbe nyersen. – Ezért aggódtam annyira. Azt hittem, hogy egy nagy erejű varázslóval van dolgunk, olyasvalakivel, aki képes megtörni a barlangot védő bűbájt. Amikor mondtad, hogy Loch meghalt, aggodalmam majdnem pánikba csapott át. Az alagút megnyitásához ugyanis emberi áldozat szükséges. Ha Loch halála nem baleset lett volna, hanem gyilkosság, akkor újjáéled a barlang mágikus ereje, és a Démonvilág lényei megint kezdhetnék építeni az alagutat. – Szóval ezért kérdezted, hogy volt-e más is a barlangban – mondom. Dervish bólint, és megnyalja kiszáradt ajkát. – Még most sem hagy nyugodni a dolog. A védőbűbájt egy varázsló vonta a barlang köré... hatnia kellett. Te nem láttad, ahogy Loch megcsúszott, ugye? – Nem. – Vagyis nem tudhatod biztosan, hogy nem volt-e ott valaki, és hogy nem szándékosan végeztek-e vele. – Bill-E ott mászott mellette. Látta volna, ha még valaki van ott. – Lehet – feleli Dervish kétkedő hangon. – De ha tényleg volt ott valaki, az olyan varázserővel bír, hogy el tudta némítani a barlang felnyitására figyelmeztető bűbájt, úgyhogy akár láthatatlanná is tehette magát, vagy varázslattal törölhette a jelenlétét Bill-E emlékezetéből. – Már ott is rémeket látsz, ahol semmi sincs – mondom erőtlenül elmosolyodva. – A barlangba csak ma értünk le... illetve tegnap. Hárman mentünk be, ahogy megtaláltuk a bejáratot. Kizárt dolog, hogy más is lett volna ott. – Igazad van – sóhajt fel Dervish. – Már tényleg rémeket látok. De nem csoda, mert teljesen fel vagyok spannolva. Amikor annak idején megnyílt az alagút, csak kisebb démonok tudtak átkelni rajta. De a túlsó vége egyre tágult. Már majdnem olyan széles lett, hogy démonmesterek is átkelhettek volna, amikor végül bezárult. Csakhogy a túloldali bejárat alapjai máig megmaradtak épségben. Ha a Démonvilág lakói helyreállítanák, több ezer szörny léphetne be a világunkba alig néhány nap alatt, démonmesterek is, mindenfélék. – És nem tudnád visszatartani őket, lezárni az alagutat, ahogy régen? – kérdezem. Dervish elhúzza a száját. – Most sokkal kisebb az emberek varázsereje, mint amikor legutóbb megnyílt. És ugye akkor csak gyengébb démonokkal kellett szembeszállni. Ha előre megtudnánk, mi készül, meg tudnánk akadályozni, de ha csak azután kapunk észbe, ha már megnyílt az alagút... – Elhal a hangja. A szobában a szokásosnál melegebb van. Dervish ilyenkor már nem szokott fűteni. A melegről eszembe jut az az éjszaka, amikor megküzdöttünk Vész herceggel, és a Démonvilág természetellenes forrósága vett körül minket. Kényelmetlen érzés lesz úrrá rajtam, nyugtalanul mocorgok a széken.

– És most mi lesz? – kérdezem halkan. – A bejáratot újra el kell rejteni. Új bűbájt kell köré vonni, és valahogy rá kéne jönnünk, a korábbi miért nem hatott. De ehhez varázslóra van szükség. Jelzem, hogy baj van, aztán várunk. – Azt hittem, varázslók már nincsenek, csak mágusok. Dervish a fejét csóválja. – Egy még van. Ő a Tanítványok vezetője. Bár találkozni nemigen szoktunk vele, mivel a legtöbb csatáját a Démonvilágban vívja. Egyszer én is harcoltam vele együtt, még jó régen. Pár évvel később tőle kaptam azt a feladatot, hogy őrizzem ezt a környéket. Nem tudom, mennyi idő alatt ér ide, de egy-két hónapnál biztos nem lesz több. – És amíg várunk, biztonságban vagyunk? – kérdezem nyugtalanul. – Mi van, ha egy gonosz mágus megtalálja a barlangot, és feláldoz valakit? – Ennyire nem egyszerű a dolog – feleli Dervish. – Az alagutat nem lehet csak úgy egyik percről a másikra megnyitni. Az áldozás csak elindítja a folyamatot, aztán a rá következő hetekben kapcsolódik össze az alagút bejárata az alapzattal. Amikor ez megtörtént, egy hosszú és bonyolult rítust kell lefolytatni a barlangban. Márpedig annak a varázserejét biztosan megérezném – az ilyesmit lehetetlen leplezni –, és akkor eget-földet megmozgatnék, hogy megállítsam. De ettől, azt hiszem, nem kell tartanunk. Mivel nekem nem jelezte a bűbáj, hogy behatoltatok a barlangba, más sem érezhette meg. A Démonvilág lakói nem tudnak az innenső kijárat megnyílásáról, vagyis nincs okuk rá, hogy mesterkedni kezdjenek a túlvégén. – Szóval akkor biztonságban vagyunk? – Figyelmesen nézem az arcát, hogy észrevegyem, ha megnyugtatásképpen nem mond igazat. – Ugyanúgy, ahogy eddig – feleli nyugodtan, és az arcán nem látok olyan jelet, ami arra utalna, hogy át akar verni. Végre kezdek valamennyire megnyugodni. Aztán figyelmeztetőleg felém bök a mutatóujjával. – De még ha teljesen biztonságos is, be ne tedd többé a lábadat a barlangba! – Eszembe sincs! – Megnyalom kiszáradt ajkamat. – És mi lesz vele, miután megint lezárod? Vállat von. – Az élet visszatér a normális kerékvágásba. Maradok itt, őrzöm, aztán ha már vén és Ősz leszek, és semmi hasznomat nem veszik, majd felvált egy másik Tanítvány. – Na és Bill-E? Neki is elmondod majd, amit nekem? – Igen. Mihelyt a nagyszülei hajlandók újra kiengedni a házból... ami biztos nem lesz egyhamar. – Feláll és nagyot nyújtózkodik. – Micsoda éjszaka! Jó lesz már, ha végre hajnalodik. – Loch számára már nincs több hajnal – motyogom. Disznóság, hogy a barlang jár a fejemben, egy rakás démon meg varázslat, mikor leginkább szegény barátomra kéne gondolnom, aki meghalt. Dervish tehetetlenül mosolyog, aztán az asztalt megkerülve odalép mellém, és vigasztalóan a vállamra teszi a kezét. – Beszélhetünk róla, ha akarod. Tudom, milyen, amikor az ember elveszíti egy barátját. Segíthetek. – Jó. Majd lehet. Köszi. – Nagy levegőt veszek, és felnézek. A félelem csomóba gyűlik a mellkasomban. Fel nyúlik és megbénítja a nyelvemet. Óvatosságra int.

Üvöltve próbál elnémítani. De muszáj elmondanom Dervishnek. Nem titkolhatom tovább. – De Loch-on meg a barlangon kívül még valamit meg kell beszélnünk. – Igen? – bizonytalan kis mosoly ül ki az arcára. Nem számít semmi komolyra. – Azt hiszem, engem is utolért a családi átok. – A mosolya megdermed. Visszafojtom a félelmet, és valósággal kiköpöm a szavakat... pedig azt reméltem, hogy soha életemben nem kell ezeket kimondanom: – Úgy érzem, kezdek átváltozni vérfarkassá. *

Mindent elmondok neki – a rosszulléteket, a bulit, az üveget, hogy igazából már a Vérfüreden történtek óta éled bennem a varázserő. Hogy ott ébredtem fel a barlang bejáratánál, a gödörnél, és úgy ástam, mint egy megszállott. A suttogásokat, az arcot a kőben, meg hogy az üvöltésemmel kettéhasítottam a sziklát. Dervish többnyire szótlanul hallgat, a tekintete sötét, időnként a körmét rágja vagy a szakállát simogatja. Csak néha tesz föl egy-két kérdést, hogy egész pontosan milyen volt a rosszullét, milyenek voltak a suttogások. Többnyire csak figyel, az arckifejezése kifürkészhetetlen, a fejét kissé félrehajtja, mint egy gyóntatópap. Amikor mindent elmondtam, hosszú csönd támad. Aztán Dervish elégedetlenül csettint párat, mint egy csalódott tanár. – Rögtön szombaton vissza kellett volna hívnod, vagy azonnal el kellett volna mondanod, mikor hazaértem. – Most már én is tudom, mit kellett volna – csattanok fel. – De nem tettem meg. Azt gondoltam, hogy ha kiderül a varázserőm, akkor rákényszerítesz, hogy Tanítvány legyek, és ezt nem akartam. Most meg azt reméltem, hogy tévedés az egész, nem is változom át vérfarkassá. Oké, hülyeség volt, hogy nem szóltam, de hát sose állítottam, hogy Einstein vagyok. Úgyhogy nem kell rögtön lebaltázni. – Dühösen meredek rá, de ő csak néz nyugodtan. – Na most mi van? – horkanok fel, mikor már egy ideje nem szól egy szót se. – Vérfarkas leszek vagy nem? – Nem tudom. Amiket elmondtál, azok erre utalnak, de... – De mi? – De aki átváltozik, az sosem tud róla – mondja csöndesen. – Senki nem egyik napról a másikra változik vérfarkassá. Ez lassú, fokozatos folyamat, úgy három-négy hónapig tart. Az érintett gyerek sokszor tudja, hogy valami nem stimmel – amikor felébred, csupa vér, vagy meztelenül fekszik a szabadban –, de olyanról még soha nem hallottam, hogy valaki tudatában lett volna az átváltozásnak, vagy egyenesen szembeszállt volna vele. Mikor valaki elkezd átalakulni, azt az agya egyszerűen törli. Semmire nem emlékszik belőle, és nem is tehet ellene semmit. Amit te most elmondtál, arra még nem volt példa a család történetében. Pedig tudod, milyen borzasztó régen küzdünk ezzel. – Akkor szerinted talán nem is... – Érzem, ahogy a remény kivirul bennem. – Nem tudom – ismétli Dervish. – A jelek mind a farkasvérűségre mutatnak. Az

eltorzuló arc, a begörbülő ujjak, az üvöltés. Ha mindezt más figyelte volna meg rajtad, azt mondanám, hogy neked véged, semmi kétség. De így, hogy ezeket te vetted észre saját magadon... Újra elhallgat. A homlokára valóságos térképet rajzolnak a redők. Rendesen összekavartam, az tuti. Még feldúltabbnak látszik, mint a barlangban. Ott legalább tudta, mi a helyzet, mivel áll szemben. – Mondd csak el még egyszer a varázserős dolgokat – szólal meg. – A legapróbb részleteket is, mindent, amire emlékszel. Ismét végigrágjuk a fura ügyeket egyesével. Amikor arra ébredtem, hogy az ágy fölött lebegek. Amikor visszafordítottam a víz folyásának irányát a mosdótálban. Amikor tárgyakat mozgattam az akaratommal. Amikor fölemeltem az üveget, szétrobbantottam, és a szilánkokat virágokká meg lepkékké változtattam. – Ezt mindenki látta? – kérdezi Dervish. – Bill-E is meg erősítheti? – Persze. – Összeráncolom a homlokomat. – Miért? Dervish fúj egyet. – Ha mázlink van, csak annyi az egész, hogy kezdesz bedilizni, és képzeled a varázslást meg az átváltozást is. Elég meredek volt az elmúlt egy-két éved, sok mindenen mentél keresztül. Talán több mindenen, mint bármelyik másik gyerek a világon. Lehet, hogy ez most bosszulja meg magát. Nyilván kezdesz kicsit... – A mutatóujjával kis köröket ír le a halántéka mellett. – Tudod, mit bírok benned leginkább? – kérdezem csípősen. – A finom tapintatodat! – Teszek a tapintatra! Most nem érünk rá lelkizni. Még örülnék is neki, ha tényleg arról lenne szó, hogy kezdesz begolyózni, mert azzal tudnánk mit csinálni, orvoshoz fordulnánk, és kezeltetnélek. Azoknak a varázslásoknak a nagyobbik részét, amikről itt beszéltél, senki sem látta. Lehet, hogy csak képzelted az egészet. Viszont ha tényleg úgy volt az üveggel, ahogy elmondtad, és tanúk is vannak rá... – Vannak – mondom ridegen. – És ott a gödör is. Vasárnap találtuk meg a bejáratot. Épp csak egy kicsit ástunk le, aztán mikor tegnap visszamentünk, már egészen mély volt. Körülötte mindenhol föld meg kövek. Ezt is igazolhatja Bill-E. Én csináltam, Dervish. Én voltam ott, csak éppen nem egészen emberi formában, és én ástam le. – Azt is tudod, hogy miért? – kérdezi. – Azt nem. Vagyis... talán a suttogások... meg az arc... Dervish elgondolkodva hümmög. – Ha nem vagy dilis, és bár nem szívesen ismerem el, de nem hinném, hogy az vagy, szóval akkor fogalmam sincs, mi lehet ez az arc. Talán valamikor jó régen egy olyan rontást tettek a barlangra, amiről nem tudok. – Töprengve vakarja előbb a bal, aztán a jobb fülét. – Semmit nem értettél abból, amit a lány mondott? – Egy szót se. – És a suttogás vonzott a barlangba, vagy inkább távol akart tartani tőle? Elgondolkodom. – Úgy éreztem, inkább távol akar tartani. De ha tényleg így volt, akkor hogy találtam mégis meg? Miért mentem vissza és miért ástam tovább? Vajon a hang a Démonvilágból jön? És ahhoz a szörnyhöz szól, amivé lassanként átváltozom? Talán velem akarják kinyittatni a két világ közötti alagutat, hogy átkelhessenek. – Lehetséges – feleli Dervish. – Nem hittem volna, hogy képesek erre, de ha tényleg kezdesz átalakulni, és ha itt tényleg valamilyen varázserő hat... – Megint összeráncolja a homlokát, és komoran elhallgat. Nem szólok, hadd gondolkodjon. Múlnak a percek... kettő... három... öt... tíz... Aztán nem bírom tovább.

– De hát akkor most mit csináljunk?! – tör ki belőlem a kiáltás. – Nem akarok vérfarkassá változni! Nem akarok senkit bántani. De... – Nyugi – csitít. – Nem kell mindjárt ilyen messzemenő következtetéseket levonni. Túl sok minden történik itt, amit nem értünk. Beszélnem kell pár ismerőssel, tanácsot kell kérnem, hogy megértsük a helyzetet. Még nem változtál át, még nem bántottál senkit, úgyhogy ne húzd fel magad. Azzal nem megyünk semmire. Elvesz egyet az asztalon lévő lapokból, gombóccá gyűri, és elgondolkodva dobálja egyik kezéből a másikba. – Na jó – szólal meg végül. – Először is mostantól minden éjjel őrizni foglak. Ha úgy érzed, hogy rád jön a rosszullét, vagy bármi más furcsát tapasztalsz, azonnal szólj. Ha érzed, hogy erősödik a varázserőd, akkor is szólj. – Bizonytalanul néz rám. – Most tudnál valamit csinálni? Bármilyen kis varázslatot? Megrázom a fejem. Már attól is félek, hogy megpróbáljam. – Ha látnám, hogyan csinálod... milyen forrásból származik a varázserőd... könnyebben rájöhetnék, mi ez az egész. Megborzongok, de aztán bólintok, és megpróbálok koncentrálni. Mereven bámulok a papírgömbre, amit Dervish még mindig egyik kezéből a másikba dobál, és megpróbálom eltéríteni, meglökni, hogy leessen a földre. De semmi nem történik. – Nem megy – mondom egy perc elteltével. – Most semmit nem érzek. Néha sikerül, néha nem. – Oké – mondja Dervish mosolyogva. – Semmi gond. Na, hát hosszú és fárasztó éjszakánk volt. Ideje lefeküdni. Majd rajtad tartom a szemem. – Na de... és az átváltozás... meg a varázslás... ennyi? Nem is teszünk semmit? – Dehogynem – feleli, és továbbra is biztatóan mosolyog. – De ma éjjel nem tudjuk megoldani. Addig nem tudok semmit csinálni, amíg nem látom jelét az átváltozásnak meg a varázserődnek. Ha már láttam valamit, akkor tisztább képem lesz arról, hogy mi is történik veled, és aztán kitalálhatjuk, mit tegyünk. Most viszont a legokosabb, ha ledőlsz és jól kialszod magad. A kérdések megvárnak, és holnap legalább frissebben gondolkodhatunk rajtuk. Mivel tényleg nincs mit tennünk, megfogadom Dervish tanácsát, és egy gyors fürdés után lefekszem. Dervish leül egy székbe a kerek ablak elé, és őriz, vigyáz rám, mint amikor annak idején ideköltöztem. Talán a megnyugtató jelenléte az oka, vagy egyszerűen a kimerültség, nem tudom, a lényeg, hogy a történtek ellenére rögtön elálmosodom, és pár percen belül már alszom is. Az elalvás előtti utolsó pillanatban, még félálomban eszembe jut az egyetlen dolog, amit nem mondtam el Dervishnek: hogy az összes vér eltűnt Loch feje alól. Biztos nem is fontos, de azért el kell mondanom neki, hátha tévedek. Fel is kelnék, de már késő... elalszom. És álmodom. * Hirtelen felriadok. Felpattan a szemem, és én is szinte felpattanok az ágyban. De nem úgy, mint amikor rémálomból ébredek. A szívem nem kalapál, nem látom magam előtt az álom rettenetes képeit. Inkább olyan érzésem támad, mintha valaki megbökött volna egy életlen késsel, és így vert volna fel. Bambán nézek körbe, nem értem, mitől ébredtem fel ilyen hirtelen. Aztán rájövök, hogy Dervish nincs a szobában. Biztos ez zavart meg – kiugrott egy percre, talán

hoz magának valamit, vagy vécére megy, vagy átöltözik... mindegy, én pedig megéreztem, hogy kiment. Aztán ettől megijedtem, és felriadtam. Már épp hátradőlnék, mikor bamba félmosollyal az arcomon megdermedek. Valami másról van szó. Valami nem stimmel. Úgy érzem, veszélyben vagyok. Óvatosan kikelek az ágyból, és nesztelen léptekkel az ajtóhoz megyek. A lépcső tetején, a folyosó felől fényt látok. Kisurranok a szobából, és elindulok felé. A házban még most is meleg van – Dervish nem kapcsolta le a fűtést. Eszembe jut, hogy kiálthatnék neki, de aztán meggondolom magam. Ha más is van a házban, aki épp meg akar támadni minket, akkor felhívnám magamra a figyelmét. Persze nem hiszem, hogy ilyen súlyos a helyzet, mivel a veszély érzése akkor sokkal fojtogatóbb lenne. De azért nem árt óvatosnak lenni. Odaérek a széles, díszes lépcsőhöz, ami összeköti a ház három szintjét. Odalent sötét van. Fentről pedig halvány fény szűrődik ki, mégpedig Dervish dolgozószobájának irányából. Elindulok fölfelé. Pár másodperc múlva ott állok a dolgozószoba tárva-nyitva álló ajtaja mellett. Dervish mindig be szokta csukni az ajtót, de most kivételesen nyitva hagyta, biztos a meleg miatt. Hallom, hogy odabent telefonon beszél valakivel. Ha az ajtó be lenne csukva, egy szót se értenék a beszélgetésből. Így viszont minden szavát tisztán hallom. – Igen – morog halkan. – Tudom. – Aztán hallgat. Nem hinném. Nem tudtam pontosan kideríteni, de... – Megint hallgat. – Azt mondtam, nem hinném. Holnap visszamegyek, alaposan körülnézek, és... Igen. Nem. Nem. Azt mondták, egész biztosan nem volt ott senki más. – Újabb csönd. – Persze hogy nem tudhatom biztosan. Elvégre nem voltam ott. De bízom bennük. Biztonságban vagyunk. Szinte teljesen biztos vagyok benne, de persze nem száz százalékig. Hirtelen megmozdul a széken. Megijedek, talán meghallott valamit, és most jön megnézni, mi volt az. Már majdnem elhátrálok az ajtótól, amikor újra megszólal. – Te csak mondd el neki, mi történt. – Csönd. – Igen, tudom, milyen következményekkel járhat... Igen! – Csattan föl hirtelen. – Nem vagyok hülye, és kezdő sem vagyok. Véleményem szerint biztonságban vagyunk. De ezt rajta kívül más nem mondhatja biztosra. Úgyhogy majd ő eldönti, ha megjön. De csak akkor jöhet el, ha végre letesszük a telefont, és továbbítod neki az üzenetet. – Csönd. – Igen, tudom, hogy nem könnyű kapcsolatba lépni vele. Tudom, hogy várnom kell majd. De minél hamarabb indulsz, annál... Újra csönd. Ezúttal jó hosszú. Hallom, hogy Dervish az íróasztalán dobol az ujjaival. Végül halkan azt mondja: – Mintha a saját fiam lenne. – Egy pillanatra megdermedek, aztán pár centivel még közelebb húzódom. – Persze, ha úgy alakul, hogy bekövetkezik a legrosszabb... Igen, tudom. Tudom. De remélem, nem. – Nagyot sóhajt. Aztán megint csak hallgat. Egy kicsit előrehajolva már nemcsak hallom, hanem látom is. Az asztalon a keze mellett egy fekete mappa hever. – Megvannak a számok – mondja halkan. Abbahagyja a dobolást, közelebb húzza magához a fekete mappát, de nem nyitja ki. – Igen, képes leszek rá. Lesz hozzá erőm. Ha nincs semmilyen más... ha arra kerül a sor. – Egy darabig megint csönd

van, aztán még kurtán annyit mond: – Te csak mondd meg neki. Csináld a dolgod, az enyémet meg bízd rám. Azzal lecsapja a kagylót, és feláll. Sietve visszaosonok a szobámba, és bebújok a takaró alá. Felhúzom az államig, és megjátszom, hogy alszom. Belép Dervish. Odajön az ágyhoz, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e velem. Aztán visszaül a székbe. Mozdulatlanul fekszem, lehunyt szemmel, és hegyezem a fülemet. Végül jó néhány perc múlva halk hortyogást hallok. Kicsusszanok az ágyból. Lábujjhegyen elslisszolok a szunyókáló Dervish mellett. Újból felmegyek a lépcsőn, de nem kapcsolom fel a villanyt. Azt hiszem, tudom, mi van abban a fekete mappában, és miért ébredtem arra, hogy veszélyt érzek. De meg akarok bizonyosodni róla, hogy nem tévedek. Nem láttam tisztán. Kicsi az esélye annak, hogy valami más volt. A dolgozószobához érek. Az ajtó még mindig nyitva áll. Beosonok, óvatosan becsukom az ajtót, tapogatva megkeresem az asztalt, és felkapcsolom az egyik kislámpát. A fény az asztal lapjára vetődik. A mappa most is ott hever a telefon mellett. Fekete, mint a barlang sötétje volt. Felveszem, és egy darabig csak tartogatom, és az üres fedelére bámulok. Tudom, mit találok benne, amikor kinyitom, mégis könyörgök minden létező istennek, hogy tévedjek. Aztán hirtelen felcsapom a fedelét. A mappában egy sor lap, mindegyiken egy-egy név, lakcím, telefonszám és e-mail cím. Az első oldal tetején két szó, nem nagybetűsek, nem vastagítottak, nincsenek aláhúzva, mégis mintha beégették volna őket a papírba és még most is lángolnának, két szó, amely minden félelmemet igazolja. A Bárányok.

Mócsing utódja

Egész héten otthon maradhatok, nem kell iskolába mennem. Pedig fura módon inkább bejárnék. Halál unalmas egész nap itthon lógni, szomorkodni, ahol Dervishen kívül senkivel nem lehet dumálni. Kellene valami, ami lefoglal, hogy ne gondoljak folyton Loch halálára meg a többi problémára. Szeretnék a barátaimmal lenni, meg akarom beszélni velük a szerencsétlenséget, túl akarom tenni magam rajta, és visszatérni a régi kerékvágásba. De mindenki azt várja tőlem, hogy hagyjam ki ezt a hetet és ezalatt szedjem össze magamat, tehát nincs más választásom. * Nem tudom kiverni a fejemből a Bárányok adatait tartalmazó mappát. Ahogy Dervish mondta, az átok már réges-rég sújtja a családunkat. Akad néhány szülő, aki maga öli meg a gyermekét, amikor az vérfarkassá változik, de a legtöbben képtelenek arra, hogy a saját gyerekük hóhérává váljanak. Ezért hozták létre sok nemzedékkel ezelőtt a Bárányok csoportját, hogy annak tagjai végezzék el a feladatot. A csoportot klánunk tehetősebb tagjai pénzelték, és a támogatást ma is

a gazdagabbak adják. A Bárányok dolga végezni a vérfarkassá változott tinédzserekkel. Egyik-másik szörnyetegen kísérleteket végeznek, mert azt remélik, hogy ha feltárják a kór genetikai titkait, akkor meg is tudják majd gyógyítani. Dervish nem nagyon tartja a kapcsolatot a Bárányokkal, mert nem bízik bennük. Mindig úgy képzelte, hogy ha arra kerül a sor, ő maga végez Bill-E-vel vagy velem – hiába, ha egy kis baráti szívességre van szükség, az ember mindig számíthat a rokonaira. De az utóbbi években a nagybátyám nagyon sok mindenen ment keresztül. Ránézésre ugyanolyan erős, mint régebben, de a látszat sokszor csal. Talán már nem érez elegendő erőt magában ahhoz, hogy végezzen velem, ha átváltozom. Én se vagyok éppen oda a Bárányokért. Eddig csak egyel találkoztam, és az pont egy elég ijesztő, rideg nő volt. Különben sem lelkesít az a gondolat, hogy jön egy vadidegen, és kicsinál, mint a sintér egy veszett kutyát. Dervish régen megígérte, hogy ha ennyire elfajul a helyzet, akkor ő fog kinyiffantani, hogy ne kelljen kínlódnom. Meg tudom érteni, most miért gondolta meg magát, csak hát persze ettől nem könnyebb beletörődni. Lehet, hogy ez gyerekesen hangzik, de úgy érzem, elárult.

*

Csütörtökön végre átjöhet Bill-E, miután Dervish napokig erőteljesen győzködte a nagyszüleit, hogy engedjék ki a házból. Úgy néz ki, mint a mosott szar. Tiszta sápadt, mintha tök beteg lenne. Lecsüngő bal szemhéja úgy rángatózik, hogy az ember azt hinné, valami kukac tekergőzik alatta. Alig szól valamit, ami pedig egyáltalán nem jellemző rá. Kukán hallgat, miközben Dervish elmondja a barlang történetét, meg hogy miért kellett elvinnünk onnan a holttestet. Mintha nem is érdekelné, hogy esetleg démonok árasztják el a világunkat. – Felhívtam Loch szüleit – szólal meg végre, mikor magunkra maradunk a tévészobában. Csak bámulok rá, nem tudom, mit mondjak. Már napok óta kínlódtam, mert fel akartam hívni Renit, de nem mertem. – Az apja vette fel a telefont – folytatja Bill-E. – Lehetett hallani a hangján, hogy sírt. Meg akartam mondani, hogy nagyon sajnálom, ami történt, meg akartam kérdezni, hogy vannak, nem tehetnék-e értük valamit. De nem tudtam megszólalni. A szám teljesen kiszáradt. Végül aztán letette a telefont. Nem bosszankodott. Csak lehetett hallani a hangján, hogy szomorú. Bill-E üres tekintettel bámul. A viselkedéséből azt hihetné az ember, hogy a legjobb barátja halt meg, nem egy olyan srác, aki folyton ugratta és idegesítette, és akit ki nem állhatott. De talán épp ezért viseli nehezebben, mint én. Mert bűntudat is keveredik a gyászába. Biztosan bánja, hogy olyan rondaságokat gondolt Loch-ról, meg mindenfélének elmondta a háta mögött, és csomószor azt kívánta, bár fordulna föl kínzója. – Hétfőn már megyek suliba – mondom. – És te? Rázza a fejét.

– Még nem tudom. – Jönnöd kéne neked is. Szerintem jót tesz. – A nagyszüleim nem akarják, hogy bejárjak. Azt mondták, akármeddig otthon maradhatok. Meg hogy akár magántanárt is fogadnak nekem. Micsoda tolakodó, önző vén csókák! Bár talán megértőbbnek kéne lennem. Elvégre öregek és magányosak. Bill-E-n kívül senkijük nincs a világon. Meg tudom érteni, miért akarják maguk mellett tartani, biztonságban, négy fal között, ahol éjjel-nappal megállás nélkül pátyolgathatják. De ennél azért több eszük is lehetne. Bill-E-nek el kéne járnia otthonról, hogy emberek között legyen, és így minél hamarabb visszazökkenjen a rendes kerékvágásba. – Emlékszem, mit meséltél arról, mikor a mamád meghalt – szólalok meg halkan. Bill-E rám néz, és a tekintetébe lassan visszatér az élet. – A nagyszüleid egy teljes évig tartottak otthon. Rajtuk kívül senkihez nem szóltál. Sőt összeverekedtél azokkal, akik beszélgetni próbáltak veled. – Aztán egy srác irgalmatlanul pofán vágott a boltban –nevet fel szaggatottan Bill-E. – És azzal helyre is pofozta a fejedet. – Átülök mellé. Egy pillanatra eszembe jut, hogy átkarolom a vállát, de aztán inkább mégse; nem kell mindjárt átesni a ló túlsó oldalára. – Ne fordíts hátat a barátaidnak, Bill-E. – Van nekem egyáltalán barátom? – kérdezi szomorúan. – Tudod jól, hogy van – csattanok fel. – Talán kevesebb, mint amennyit szeretnél, viszont sokan vannak, akik szeretnek és sajnálnak is, és akik segítenének túljutni ezen az egészen. De nem tudnak, ha elvonulsz mindenkitől, és hagyod, hogy a nagyszüleid teljesen rád telepedjenek. Gyere te is be a suliba. Az élet megy tovább. Tudod, hogy ez a világ rendje. – Loch élete már nem megy tovább – sóhajt Bill-E. – Nem – értek egyet szenvtelenül. – Az övé már nem. De nem mi haltunk meg ott a barlangban. Mi életben vagyunk. Loch nincs többé, és ez rohadt nagy szemétség. De az élet akkor is megy tovább. Loch-ot eltemetik, de mi nem temethetjük el magunkat, vissza kell mennünk az iskolába. Ez az élet rendje. Bill-E lassan bólint egyet. – Elmész a temetésre? – Nem szívesen, de azt hiszem, muszáj. – Én képtelen lennék – suttogja Bill-E. – A suliba vissza tudok menni, de oda... – Semmi baj – mondom mosolyogva. – Az iskola is épp elég szívás lesz. Egy pillanatra visszamosolyog rám, aztán megint elnéz mellettem a semmibe. – Még most is hallom a kiáltását – motyogja. – És látom magam előtt az arcát... a szemét... Nem tudta, hogy meg fog halni. Nem láttam rajta halálfélelmet, csak megijedt. És kicsit dühös volt. Sokkal rémültebbnek kellett volna lennie. Ha tudta volna... Még órákig ülünk ott a kikapcsolt tévé előtt, időnként egy darabig szipog valamelyikünk, de ettől eltekintve hallgatunk, mint Loch a sírban. * Péntek. A temetés napja. Iszonyú. Ennél többet nem is tudok mondani róla. *

Hétfő. Újra megyek iskolába. Mindenki bámul és sutyorog. A többiek félrehúzódnak előlem. Mintha a Kaszással sétálgatnék ide-oda. Kiszúrom a bandát: az egyik kedvenc helyünkön dumálnak, a kajálda mögött, ahol nem áznak az esőben. Ahogy odaérek hozzájuk, mindenki elhallgat. Megállok, bámulok rájuk, ők meg csak bámulnak vissza, és egy hosszú percig senki nem szól egy árva szót se. Aztán végül Charlie töri meg a csendet. – Loch baromira felhúzta volna magát, ha látja a temetését. Utálta a virágokat. Ráadásul öltönyben kellett lennie! Erre mindenki elröhögi magát. – Állati seggfej vagy, Charlie – közli Frank nevetve. – Csak aztán Reni előtt ne mondjál ilyeneket! – figyelmezteti Shannon. – Tényleg? – hurrogja le Charlie. – Azért nem vagyok totál hülye. A nevetés lassan elhal. Frank krákog egyet, aztán megkérdezi: – Nagyon durva volt? – Brutális – felelem tömören. – És... mondott még valamit, mielőtt... mielőtt... izé... –kérdezi Mary. Hűvösen bólintok. – Az utolsó szavai... Már alig lehetett érteni, mit mond... – Megköszörülöm a torkomat. Mindenki közelebb hajol, hogy jobban halljon. – Azt mondta... de már csak nyögni tudott... alig kapott levegőt... a szemembe nézett, és azt mondta: „Mary arca pont olyan, mint egy tehén szaros segge." Mary dühösen felvisít, és fejbe vág a táskájával. A többiek röhögnek. Aztán megszólal a csengő, és bevonulunk az osztályba. Vissza a rendes kerékvágásba – már amennyire ez rendes. * Ebédszünetben elterjed a pletyka, hogy Mócsing Mauch betegszabadságra ment. Ideg-összeroppanást kapott. Egyesek szerint Loch halála miatt, annyira gyászolja, de ez baromság – Loch egyszer sem járt Mócsingnál. Állítólag egy nő jött helyette. Valami fiatal csaj, de nem biztos, még alig látták, mert egész nap Mócsing irodájában csücsült. Bill-E-vel nem találkozom ebédidőben, mivel bent van az új pszichomókusnál. Remélem, a nő gógyisabb, mint a jó öreg Mócsing. Bill-E-nek profi ember kéne, nem valami buzgó amatőr. Nem ártana kideríteni, ki ez a nőci, nehogy még jobban tönkrevágja Bill-E-t. Jöjjön hát Grubby Grady, a kuruzslók réme! * A föcióra kellős közepén az egyik alsós behoz egy üzenetet a tanárunknak. A pszichomókus engem hívat. Úgy néz ki, hamarabb megnézhetem magamnak, mint gondoltam. Pár percig várat az iroda előtt, csak aztán szólít. Amikor belépek, Mócsing asztala mellett áll, háttal nekem. És mikor megfordul, majdnem lepadlózok. A nő karcsú, középmagas, a harmincas évei vége felé vagy a negyvenes évei elején jár. Elegáns ruhájában inkább üzletasszonynak, mint tanárnak tűnik. Csinos, bár nem bombázó. Smink szinte semmi. Hófehér haja lófarokban hátrakötve. A bőre halottsápadt. A szeme rózsaszínes. Merthogy albínó. De nem ettől hidalok le majdnem. Hanem attól, hogy ismerem. Amikor legutóbb láttam, egy

éve Vérfüreden, épp a démonok egyik beszervezett árulójának, Chuda Soolnak csinált pörköltet az agyából. – Juni Swan! – kiáltok fel. – Talán inkább Swan kisasszony, fiatalember! – szól, halvány mosollyal ajkán. Aztán odalép hozzám, átölel és magához szorít, én meg csak állok dermedten, döbbenten, és bambán bámulok fehér hajkoronájába.

* Juni volt a Vérfüred című film producerének, Davida Haym-nek az egyik asszisztense. Pszichológusként neki kellett gondoskodni arról, hogy a forgatáson szereplő gyerekekkel jól bánjanak. Dervish hamar belezúgott, és szerintem Juni is bírta őt. Nem hinném, hogy túljutottak volna az érzelmes pillantásokon meg a kézfogáson, pedig tuti lett volna valami, ha nem tör ki körülöttünk az őrület. Mikor elszabadult a pokol és ránk támadtak a démonok, Juni segítségével ütöttünk rést a falon, amit Vész herceg emelt a városka köré. Ha ez nem sikerült volna, mindenki ott pusztul. A küzdelem során elvesztette az eszméletét, és csak akkor tért magához, mikor a rés már bezárult. A stáb több száz tagja rekedt bent. Velünk együtt Juni is tehetetlenül hallgatta végig, ahogy a démonok megkínozzák és legyilkolják őket. Iszonyatos harag lett úrrá rajta, és ekkor fedezte fel, hogy hozzám hasonlóan ő is képes arra, hogy felhasználja a levegőben szétáradó varázserőt. Dührohamában ezzel a varázserővel megölte az áruló Chuda Soolt, aki szintén a résen bújt ki. Később aztán megbánta, amit tett. Éjszaka eltűnt, csak egy rövid üzenetet hagyott Dervishnek, amiben leírta, hogy a történtek nagyon felkavarták és elszomorították. Azzal búcsúzott, hogy ha helyrerázódik, jelentkezni fog, de egyhamar ne számítson erre. És most itt van, ő lépett Mócsing Mauch helyére. Kicsit feszültebbnek tűnik, mint amikor megismertem, de máskülönben nem változott. – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezem, amikor végre magamhoz térek a meglepetésből. – Hogy kerülsz ide? – Ezt kérdezte Bill-E is – feleli kuncogva. Az asztal előtt ülünk, két egymás mellé húzott széken. Juni fogja a kezemet. – Nem örülsz nekem? – Dehogynem! Csak tudod, már olyan régen volt... És azt hittem, soha... De hát hogy kerültél ide, pont a mi iskolánkba? Igazából nem is vagy iskolapszichológus. Vagy igen? – Hát nem egészen. – Felsóhajt, és elengedi a kezemet. – Nem nagy sztori, és nem is bonyolult. Azok után, ami a forgatáson történt, elég rendesen kiborultam. – Elhallgat. Rám néz, pislog, és én megértem a néma kérést: ne említsük a mészárlást meg a démonokat. A tekintete szinte könyörög. – Eltartott pár hónapig, mire összeszedtem magamat – folytatja –, de nem túl sokáig, rosszabbra számítottam. Hamar rájöttem, hogy a munka segít felejteni, vagyis el kell foglalnom magamat, és ha másoknak segítek, azzal önmagamon is segítek. Az egyik barátom ajánlott egy állást, amivel iskolai munka is járt. Egy iskolapszichológus-csoport tanácsadója lettem. Én felügyeltem a munkájukat, irányítottam őket, segítettem, ha gondjuk akadt, megbeszéléseket és konferenciákat rendeztem. Ennek a csoportnak a körzete jó messze van innen.

De pár hónapja megüresedett egy állás, és nekem kínálták, ha belemegyek, hogy átköltözöm. Tudtam, hogy a ti iskolátok is az új körzetemben van. Őszintén szólva, elsősorban emiatt fogadtam el a felkérést. Halványan elmosolyodik. – Igazából már azóta szeretnék találkozni Dervishsel, hogy otthagytalak titeket. De nem jelentkeztem, mert féltem, bűntudatom volt, és szégyelltem magam. Így viszont egy lépéssel közelebb kerülhettem hozzátok. Arra gondoltam, majd szép lassan lopódzom vissza az életébe, előbb egy darabig csak messzebbről figyelek, és próbálom összeszedni a bátorságot, hogy elé álljak. Aztán William Mauch megbetegedett, ráadásul pont akkor, amikor neked és Bill-E-nek a legnagyobb szükségetek van valakire, aki meghallgat titeket és együtt érez veletek. A feletteseként munkaköri kötelességem helyettesíteni őt. A barátotokként erkölcsi kötelességem. Úgyhogy... – Zavartan megvonja a vállát. – Voilá. – Dervish állatira fog örülni – mondom vigyorogva. – Hiányoztál neki. Az arcára gondterhelt kifejezés ül ki. – Ne mondd el neki, kérlek, hogy itt vagyok. Még ne. Majd ha úgy érzem, készen állok. – De hát... – Nagyon kérlek! – vág közbe, ezúttal már élesebb hangon. – Hamarosan találkozom vele, de most még nem. Majd ha már megtaláltam itt a helyem, kiismerem magam, és elintéztem, amiért jöttem. – Mármint mit? Előrehajol, meleg tekintetű, mégis komoly szemét rám szögezi, és így felel: – Beszélni akarok veled a barátodról, Loch Gosselről. – Azzal apró, karcsú kezével megfogja az én vaskos, bütykös kezemet. – Beszélni akarok veled a haláláról, és arról, mennyire fáj ez neked. * Majdnem egy órán át mesélek neki arról, milyen volt a barátságunk Loch-kal, hogy halt meg, mit éreztem utána, és azóta hogy boldogulok. Eleinte elég fura az egész, de Juni türelmesen hallgat, értelmeseket kérdez, nem erőszakos, nagyon tapintatos. Nem tesz úgy, mintha nem lennénk régi barátok, mégis úgy bánik velem, mintha a páciense lennék, abszolút profin. Őszinte, nem játssza meg magát, nem érzeleg. Azon kapom magam, hogy egészen megnyílok neki, és olyasmiket is elmondok, amiket még Dervishnek sem mondtam el: a fájdalomról, a rémálmokról, a veszteségérzésről. Bill-E-ről hosszan beszélgetünk. Juni vele töltötte a fél délelőttöt, és aggódik miatta. – Nem mondhatom el, amiről szó volt, mert köt a szakmai titoktartás. De annyit mondhatok, az az érzésem, hogy komoly konfliktus volt közte és Loch között. Jól látom? – Tényleg nem jöttek ki – ismerem el. – Előfordult, hogy összeverekedtek? – Nem – felelem mosolyogva. – Mi olyan vicces? – Loch majdnem akkora volt, mint én, és birkózott. Nem lett volna hosszú bunyó. – De veszekedés volt köztük? – faggat tovább. – Hát, Loch... – Habozva elhallgatok, mert nem akarok rosszat mondani halott barátomról.

– Ugratta Bill-E-t? – tippel Juni. – Igen. Rendesen rászállt. Néha egészen durván. Nem nagyon tetszett a dolog, de nem tudtam mit csinálni. Bill-E dolga volt, nem az enyém. – Loch a halála napján is ugratta Bill-E-t? – kérdezi Juni. Egyáltalán nem esik nehezére nyíltan beszélni a halálról. Nem bújik olyan kifejezések mögé, mint hogy „az eset" vagy „a szerencsétlenség". És ez tetszik nekem. Visszagondolok a napunkra. – Igen, párszor, de nem komolyan. Elég fáradtak voltunk az ás... vagyis mert sokat mászkáltunk ott a kőfejtőben. Mind beszóltunk egymásnak néhányszor. – De nem verekedtek? – Nem. – És te nem vesztél össze Loch-kal, és nem próbáltad leállítani, hogy ne ugrassa Bill-E-t? – Nem hiszem. – Biztos vagy benne? – Megvonom a vállam. – Már nem emlékszem mindenre. A Loch lezuhanása előtti egy-két óra mintha kiesett volna. De nem hiszem, hogy elfojtom, hanem... csak valahogy... mikor próbálok visszagondolni, olyan, mintha ködön át akarnék látni valamit. Érted? – Nagyon is értem – bólint. – Részben épp az lesz a feladatom, hogy segítsek neked átlátni ezen a ködön. – Ez ilyen fontos? – kérdezem a homlokomat ráncolva. – Rendkívül fontos. Mert lehet, hogy ez a bűntudat köde. Ha esetleg mondtál valami csúnyát Loch-nak, amit aztán megbántál, elképzelhető, hogy eltemetted magadba. Ha van ilyesmi, és nem derül ki, nem dolgozod fel, akkor akár évekre is megbújhat benned, és szépen lassan a felszínre tör, fájdalmat okoz, és borzasztóan fogod érezni magad miatta. – Bill-E-vel is ezt csináljátok? – kérdezem. – Próbáltok átlátni a ködön? – Igen. Csak vele nehezebb lesz, mint teveled. Ő inkább olyan „lassú víz partot mos" típus. – Hogy mi? – Te nyílt vagy és szókimondó. Nálad a külső és a belső között nincs nagy különbség. Loch halála fájdalmasan érintett, de nem hinném, hogy olyan mértékben megrázott volna, mint Bill-E-t. Grubbs Gradyt kemény fából faragták. Keményebb fából, mint Bill-E-t meg engem. Kétlem, hogy komolyabb gond lenne veled. Az egyszerű lelked nem szereti a bonyodalmakat. – Azért az nem olyan biztos – morgom. Nem tetszik ez a megfogalmazás. – Talán csak ügyesen titkolom, ami fáj és felkavar. – Lehet – feleli Juni. – De nyugi, nem fogok elhamarkodottan ítélni. Ha tényleg gyötör valami a lelked mélyén, rájövök, és segítek. A szavamat adom. Egy darabig még beszélgetünk Loch ugratásairól, meg arról, hogy mi volt ezekről a véleményem. Aztán még egy kicsit a halála napjáról, hogy sokáig tartottam a karomban, mi mindent megtettem, hogy életben tartsam, és mit éreztem, amikor beláttam, hogy meghalt. Amikor ez szóba kerül, elsírom magam. Juni nem hajol oda megvigasztalni, csak ül és figyel, vár. Mikor összeszedem magam, odanyújt egy zsebkendőt, hogy töröljem meg az arcomat, aztán tovább kérdez. A beszélgetés végén feláll, és kezet rázunk. Mikor el akarom venni a kezem, erősen megmarkolja, és rózsaszínű szemét rám szegezi. – Bill-E megígérte, hogy nem szól Dervishnek az ittlétemről. Ha te ezt nem tudod vállalni, vagy rosszul éreznéd magad miatta, légy szíves, most mondd meg! Én

akarom elmondani neki, hogy itt vagyok. Szeretnék még várni vele, mert nem érzem késznek rá magamat, de ha úgy érzed, hogy kényelmetlen helyzetbe hozlak, akkor inkább megteszem most. – Nem – mondom mosolyogva –, nem gond. Nem szólok neki. Úgyse nagyon érdekli, ami a suliban történik. Ha mégis, akkor majd azt mondom, hogy valami dilis nőcit küldtek Mócsing Mauch helyett. Lefogadom, hogy meg se kérdezi, hogy hívják. – Köszönöm. – Most elengedi a kezemet. – Akkor holnap megint beszélhetünk, ha van kedved. – Persze, szívesen. Mosolyogva kikísér. Ahogy baktatok vissza az osztály felé, valósággal zsong a fejem. De a szám mosolyra görbül, és Loch halála óta először érzem úgy, hogy az eddig szörnyűségesen sötétnek és sivárnak ígérkező jövőben talán mégis felcsillan a remény.

Juni látogatóban

A következő napokban B i l l - E sokat változik. Megint elkezd beszélni, már nem bámul folyton a semmibe, és nem úgy caplat ide-oda, mint egy zombi. Akármikor összefutunk, mindig agyondicséri Junit. Előadja, hogy mennyire odafigyel rá, mennyire megérti őt, és hogy mindig pont azt mondja, amit ő hallani szeretne, és pont jókor. – Vérfüreden én nem láttam, milyen harc közben – mondja, mikor csütörtök délután kifelé battyogunk a suliból. – Úgyhogy nem tudtam, mennyire király a csaj. A múlt héten még azt hittem, jó pár hét vagy akár hónap eltelik, mire esetleg újra nevetni tudok. Erre tessék! – kiáltja, és nagyot vigyorog. – Kész csoda ez a nő! Mosolyogva hallgatom, és kissé feszülten, mert bármilyen röhejes, de féltékeny vagyok. Mindennap jártam Juni irodájában, de a beszélgetéseink rövidek voltak. Bill-E-vel sokkal több időt tölt, mint velem, és amikor nála vagyok, többet beszél Bill-E érzéseiről, mint az enyémekről. – Tisztára úgy érzem, hogy bármit elmondhatok neki – nyomja tovább Bill-E. – Olyan, mintha az... – Megtorpan. Épp befordulnánk a sarkon. A járdán egy csavargó koldus ül, hátát a falnak vetve, a feje lehajtva, arcát bozontos szakáll és csomókban lógó haj takarja. Bill-E benyúl a jobb zsebébe, aztán a balba. Előtúr pár darab aprót, és odanyújtja a koldusnak. A pasi pár pillanatig nem mozdul, aztán úgy nyúl a pénzért, hogy fel se néz. Bill-E mosolyogva potyogtatja a tenyerébe a pénzt. A csavargó nem mosolyog vissza. Bill-E vállat von, és indulunk tovább. – Hol is tartottam? – kérdezi. – Épp a csodatévő nőről áradoztál – morgom. – Tényleg! – Azzal már folytatja is: Juni így, Swan kisasszony úgy... Legszívesebben jól beszólnék neki, hogy fogja már be, mert az agyamra megy ezzel a nyálas

rajongódumával. De persze ez túl durva meg gyerekes lenne. Különben is csak azért csinálnám, mert irigy vagyok, mivel olyan sokat vannak együtt és olyan bizalmasan beszélgetnek.

*

Péntek. Próbálom elérni, hogy Juni jobban érdeklődjön irántam. Mesélek neki a szüleimről és Gretről, arról, mit éreztem, amikor megölték őket, meg arról, mit éreztem a vérfüredi brutális mészárlás után. Előadok neki párat a durvább rémálmaim közül, arra számítva, hogy lecsap az újdonságra, és nyüstöl majd, hogy beszéljek még. De tévedek. – Ezek már régi ügyek – jelenti ki. – Nem hiszem, hogy most számítanának. – De hát én azt hittem, minden mindennel összefügg –fortyogok. – A múlt... a jelen... meg amit akkor éreztem, meghatározza azt, amit most érzek. – Hát persze – mondja –, ez így is van. De szerintem a múltadat már kellőképpen feldolgoztad. A rémálom pedig természetes, egészséges módja annak, hogy az ember levezesse a feszültséget és szembenézzen a félelmeivel. Nem látok rá okot, hogy miért kellene feltépnünk a régi sebeket. Te igen? – Felvonja a szemöldökét, úgy néz rám. Kínlódva mocorgok a székben, ráadásul el is pirulok. – Ez nem verseny, Grubbs – szólal meg halkan Juni. Bizonytalanul nézek vissza rá, – Semmi értelme, hogy az időmért vetélkedjetek Bill-E-vel. Itt az iskolában mindkettő tökkel tökéletesen egyforma a kapcsolatom: kizárólag szakmai. Azért töltök vele több időt, mert nagyobb szüksége van a segítségemre. És más diákokkal is kell beszélnem. Az elmúlt héten többekkel találkoztam, például Loch húgával, Renivel is, mikor náluk jártam. – Beszéltél Renivel? – kérdezem döbbenten. Juni bólint. – Mondtam neked hétfőn, nem csak egy átlagos iskolai pszichológus vagyok. A munkámmal járnak az iskolán kívüli feladatok is. Reni borzasztóan szenved. De azért igyekszik feldolgozni, ami történt. Jövő héten már ő is jön iskolába. És mikor megint elkezd bejárni, vele is kell majd beszélgetnem. Vagyis még kevesebb időm lesz rád. És ez nem vita tárgya. – Persze, világos. Én nem is... eszembe se... – Akkor rendben – mondja mosolyogva. – A féltékenység normális érzés, még a te korodban is. – Nem vagyok féltékeny! – fortyanok fel. – Talán nem. De ha mégis, az sem baj. Az irracionális érzéseink ellen nincs mit tenni. A fontos csak az, hogy ismerjük fel őket, és ne engedjük, hogy megkeserítsék az életünket. Nem akarom, hogy bármi elválasszon téged Bill-E-től.

– Fogalmam sincs, mire... – Grubbs – vág a szavamba –, azért beszélek veled ilyen nyíltan, mert sokra tartalak. A felnőttekkel szoktam így beszélni. Ha akarod, bánhatok veled úgy is, mint egy gyerekkel, és finomkodva körbe is óvatoskodhatjuk ezeket a dolgokat. De ha... – Oké, oké – vágok most én közbe. – Nem gond, megértem. Majd igyekszem leküzdeni a... – dühös fintorral bököm ki – ...féltékenységemet. – Örömmel hallom – feleli Juni mosolyogva, és megveregeti a kezemet. – Akkor ezt meg is beszéltük, és most térjünk vissza Bill-E-re, meg arra, hogy mint a legjobb barátja, miben segíthetnél, hogy könnyebben megbirkózzon a fájdalommal. * Miközben hazafelé ballagok, elgondolkozom azokon, amiket Juni mondott. Úgy átlátott rajtam, mintha a homlokomra lettek volna írva a gondolataim, és pontosan tudta, hogy kell bánni velem. Mócsing Mauch és az ő tudása ég és föld. Minden iskolába ilyen pszichológus kellene, mint Juni, aki képes szót érteni a... Valaki elém lép, és majdnem nekimegyek. Éppenhogy meg tudok állni az utolsó pillanatban. Egy koldus az. A Carcery Vale-ből a házunkhoz vezető keskeny ösvény kellős közepén áll. Kicsi, sötét szemével meredten bámul rám. Csupa szőr. És jó büdös. Szakadt ruhákban van, amik harminc vagy negyven éve lehettek divatban. Az egyik gomblyukában röhejesen oda nem illő kis virágcsokrot visel. – Elnézést – morgok, és már indulnék, hogy elslisszoljak mellette. De meg se moccan. Óvatosan körülnézek – rajtunk kívül sehol senki, és itt eltakarnak minket a fák. Az agyamban villogni kezdenek a figyelmeztető jelzések. Felkészülök rá, hogy futnom vagy verekednem kell, ha úgy alakul. De a csavargó semmilyen fenyegető mozdulatot nem tesz. Csak bámul rám szótlanul, a keze se rezdül, a tekintete se. – Szabad lesz? – Intek neki, hogy arrébb léphetne kicsit, de erre sem reagál, nem mozdul. Türelmetlenül sóhajtva lelépek az ösvényről, belegázolok a térdig érő csalánba. Aztán felé fordulok, és gúnyosan intve átengedem neki a szabad ösvényt. A fazon lassan bólint, és elballag mellettem. A fejemet csóválva visszalépek az útra, és indulok tovább. Alig megyek öt-hat lépést, mikor hirtelen eszembe jut a tegnapi koldus, akinek Bill-E pénzt adott. Megfordulok, hogy jobban megnézzem a fickót, vajon ugyanaz-e. De az ösvény üres. Nyilván bement az erdőbe, ahonnan jött. Mindenesetre elég gyorsan eltűnt. * A házit csinálom. Épp egy elég bonyolult kémiai egyenlettel kínlódom, amikor kopognak. Boldogan csukom be a tankönyvet, és megyek megnézni, hogy ki az. Legalább addig se kell leckét írni. Juni az. – Szia, Grubbs! – köszön idegesen. – Itthon van a nagybátyád? – Igen. De... ööö... nem azt mondtad, hogy egyelőre nem akarsz találkozni vele? – De igen. – Zavartan felnevet. – Aztán a szálloda felé menet egyszer csak azon

kaptam magam, hogy nem jobbra kanyarodom, hanem balra, és végül itt kötöttem ki. – Megvonja a vállát. – Úgy néz ki, az agyamnak az a része, amelyik a fontos döntéseket hozza, elhatározta, hogy ennek is eljött az ideje. – Szóljak neki, vagy inkább felmész hozzá? – Szólj neki, légy szíves. Így mégiscsak udvariasabb. – Dervish! – ordítok egy nagyot, aztán intek Juninak, hogy jöjjön be. – Lekabátolsz? – kérdezem. – Igen. – Leveszi a kabátját, és odanyújtja nekem. – Köszönöm. – Mikor összeér a kezünk, érzem, remeg az ujja. Eszembe jut, hogy megfoghatnám a kezét, és barátságosan megszoríthatnám, de mire megmozdulnék, Dervish már üget lefelé a lépcsőn. – Mit kell úgy üvölteni? – morog már messziről. – Nem vagyok süket. Hallak akkor is... És akkor meglátja Junit. Totál ledermed, a bal lába a levegőben. Tök röhej, ahogy a szája lassan elnyílik – szabályosan leesik az álla. – Szia, Dervish! – köszön Juni, és ügyetlenül int. – Visszajöttem. Aztán csak bámulnak egymásra pislogva, mint a holdkóros baglyok. * Eltelik két óra. Juni és Dervish bezárkóztak a tévészobába. Én még most is a konyhában ülök, és még mindig ugyanazzal a feladattal szenvedek. Na nem mintha olyan nagyon koncentrálnék rá. Leginkább Junin és Dervishen gondolkodom, meg hogy mit tárgyalhatnak annyit. Legszívesebben odalopóznék az ajtóhoz hallgatózni, de az szemétség és bunkóság lenne. Én se örülnék, ha engem hallgatna ki valaki, úgyhogy inkább én se csinálom.

* Kábé fél óra múlva Juni kimegy vécére, Dervish pedig belejt a konyhába. Vizet tesz fel, előkap két bögrét, kekszet rak mellé, aztán vigyorogva leül mellém. – Szólhattál volna – mondja, de nincs harag a hangjában. – Megkért, hogy ne mondjam el. – Tudom, de... – Elneveti magát. – Mindegy, nem számít. Talán jobb is volt így. Jó kis meglepetést okozott. Még szerencse, hogy nem gurultam le a lépcsőn és törtem ki a nyakamat. – A szemembe néz. – Juni mesélt az iskolai beszélgetéseitekről. Persze semmi bizalmasat, csak annyit, hogy egészében véve jól vagy. Csodálkozik is rajtad. Azt mondta, ha mindenkinek ilyen lelkiereje volna, neki nem lenne munkája. Megvonom a vállam, mintha az egész nem lenne nagy ügy, de a dicsérettől persze hízik a májam. – Bill-E már nem ilyen mázlista – sóhajt Dervish. – Azt tudtam, hogy nagyon a szívére vette Loch halálát, de hogy ennyire rosszul állnak a dolgok, azt nem. Azt

hittem, a Vérfüreden történtek után fel tudja dolgozni mások halálát. Egy darabig úgy látszott, rendben van. De Juni azt mondja, csak elfojtotta az érzéseit, és a mostani viselkedése igazából megkésett reagálás az ott történtekre. – Hát, ő a szakértő. Dervish lassan bólint, aztán újra megszólal: – Bill-E azt mondta neki, én vagyok az apja. – Tényleg? – Bill-E nem tudja, hogy az édesanyjának viszonya volt apámmal, vagyis féltestvérek vagyunk, és Dervish a nagybátyja. Azt hiszi, hogy ő az apja. – Juninak egyébként nem lenne szabad ilyesmit elmondania, de most kivételesen úgy érezte, kénytelen szólni. Tudnia kell, igaz-e, amit Bill-E mondott. – És mit mondtál neki? – Az igazat. Legalábbis egy részét. Nem említettem Calt, meg a kapcsolatotokat Bill-E-vel. Ez a mi titkunk. Nem láttam értelmét, hogy elmondjam. Felforr a víz. Dervish kitölti a két bögrébe, és miközben ázni hagyja a filtereket, rám pillant. – Arra gondoltam, hogy esetleg te elárultad Bill-E-nek, ki volt az apja. – Nem – felelem halkan. – Ha akarod, elmondhatod. Csak rajtad múlik, én nem szólok bele. – Tudom. El akarom mondani neki, és el is fogom. Csak valahogy sosem volt jó az időzítés. Ez azért olyan dolog, amitől eléggé fejre áll majd minden. Egy jó nyugis, csöndes időszakban akartam elmondani neki, de az elmúlt pár évben nemigen volt ilyen. Dervish fogja a két bögrét, de még nem megy ki. – Azért a helyedben nem várnék túl sokáig. Te tudod a legjobban, hogy az idő értékes ajándék. A várakozás pedig veszélyes is lehet. Néha elmegy a hajó, és akkor már késő bánat. Elgondolkodva bólintok. – Még egy-két hónapot várok, hogy túltegye magát Loch-on. Aztán ha úgy érzem, már felkészült rá, leültetem, és elmondom neki. – Ha segítség kell... – Szólok. Köszi. Egymásra mosolygunk, aztán Dervish visszamegy a tévészobába, hogy mindent megdumáljanak Junival, ami az elmúlt hónapokban történt.

*

Tizenegy óra. Juni még mindig itt van. Időközben kiszólt nekem, és én is beültem hozzájuk a tévészobába. Egymás mellett ülnek a kanapén, és bár nem érnek egymáshoz, nagyon közel vannak. Úgy csevegnek, mintha már évtizedek óta

nem találkoztak volna. Hozzám alig szólnak, nem is kérdeznek semmit. Úgy érzem, mintha csak a gyertyát kéne tartanom, de nem zavartatom magam. Jól elszórakozom, ahogy figyelem őket. Dervisht még sose hallottam ennyit érzelegni. Nem hittem volna, hogy a vén szivar ilyen romantikus is tud lenni. Mindenféléről dumálnak, ami az eszükbe jut: az iskoláról, Carcery Vale-ről, motorokról, együttesekről, filmekről, tévéről. Ahhoz képest, hogy Dervisht tudtommal sosem érdekelték se a filmek, se a mostani bandák, se a tévésorozatok, hirtelen állati nagyokos lett mindenben. – Te is ott voltál azon a bulin?! – vinnyog a gyönyörtől Juni (igen, szabályosan vinnyog!). Egy punkegyüttesről beszélnek, amit mindketten szerettek. – Hihetetlen! Tényleg milyen kicsi a világ! Én a színpad előtt voltam, a sűrűjében, és te? – Én a színpad mögött – feleli szerényen Dervish. – Az egyik roadjuk a haverom volt, és szerzett nekem belépőt. Tulajdonképpen még az énekest is ismertem, csomót lógtunk együtt fiatalkorunkban. Dervish egy punkbanda frontemberével lógott? És a színpadon hallgatta a koncertet? Hát az tuti, hogy hirtelen átkerültem valami másik dimenzióba! – Na én megyek hunyni – morgok közbe, és előadok egy nagy ásítást. Nem szoktam éjfél előtt lefeküdni, de ez az egész már sok nekem. – Máris? – kérdezi csodálkozva Juni, és az órájára pislog. – Te jó ég! Már ilyen késő van? Muszáj mennem. Reggel korán kell kelnem. Feláll, és abban az ezredmásodpercben Dervish is felpattan. – Maradj még – lihegi. – Alig múlt tizenegy, az még nem olyan késő. – Nekem az – feleli Juni nevetve. – De hát még meg se mutattam a házat – tiltakozik Dervish kétségbeesetten. Mintha ez lenne az utolsó alkalom, mielőtt összedől. – Azt mondtad, szívesen megnéznéd a felső szinteket is, nem? – De igen – feleli Juni habozva, és újból az órájára pillant. – Ne halasszuk inkább máskorra? – Nem fog sokáig tartani – nógatja Dervish mosolyogva. – Csak egy gyors kis ízelítő. Aztán majd máskor alaposabban megnézed. – Talán meg sem hívsz máskor – búgja Juni, és álszentül lesüti a szemét. Azta! Micsoda duma! Hát ennél nyálasabb szöveget tuti nem lehet kitalálni. – Jöhetsz, amikor csak akarsz – bazsalyog Dervish. Tévedtem: simán überelte Juni szövegét. – Hát... na jó – határozza el magát Juni. – De tényleg legyen gyors. Legfeljebb tizenöt-húsz perc, rendben? – Ha akarod, akár írásba is adhatom – vigyorog Dervish. – Nem kell – feleli Juni, és megérinti a kezét. – Bízom benned. Tisztára mint két turbékoló galamb! Rossz nézni. Még pár ilyen nyálas duma, és tuti elhányom magam.

* Pár lépéssel lemaradva végigkísérem őket a kis „ízelítő"-n, és minden rózsaszín enyelgésnél undorral grimaszolok, mint egy aggszűz a kupiban.

Dervisht lelőni se lehetne, valósággal pezseg, miközben végigterelgeti vendégünket a folyosók és szobák labirintusán, és apró sziporkákkal szórakoztatja a ház történetéről. Juninak a pince tetszik legjobban – kiderül, hogy ő is nagy borbarát. – Feltétlenül el kell jönnöd egy kis borkóstolásra – jelenti ki Dervish. – Bizony, kettesben csúszik igazán a bor – ért egyet Juni. – Pontosan ezt akartam mondani – lelkendezik nagybátyám izgatottan. – Hihetetlen, mennyire egyforma az érdeklődésünk. – Tényleg az – feleli mosolyogva Juni. – Az együttesek, a filmek, a könyvek, a bor... Tök klassz! Amikor ilyeneket mond, egészen fiatalnak hangzik. Ezt már máskor is megfigyeltem a felnőtteknél. Az emberek teljesen máshogy beszélnek, mikor felnőnek, de néha bedobnak egy-egy gyerekkori szót vagy kifejezést, és ilyenkor mintha pár szótaggal húsz vagy harminc évet repülnének vissza az időben. Folytatódik a túra, de most már nem is a házról beszélgetnek, hanem megint együttesekről meg könyvekről. Kedvem lenne benyögni valamilyen csípős megjegyzést. „Talán ikrek vagytok, akiket születéskor elválasztottak egymástól!" – de inkább nem rontom el az örömüket. Különben is minél tovább hagyom őket fecsegni, annál több mindennel ugrathatom majd később Dervisht. Nagybátyám szobájához érünk. A lámpa ég, a számi tógép bekapcsolva – minden úgy van, ahogy hagyta, mikor leszaladt délután. Az ajtó tárva-nyitva áll. Juni egy fél lépéssel Dervish előtt megy, és most elindul az ajtó felé. Dervish egy szóval sem tiltakozik, csak mosolyog derűsen. De aztán hirtelen eszébe jut a bűbáj. (Nekem már korábban eszembe jutott, de szemét módon nem szóltam. Arra gondolok, milyen poén lenne, ha Juni átváltozna mondjuk kecskévé vagy zebrává.) – Juni, várj! – dörren rá Dervish. Vendégünk megtorpan, döbbenten áll. Dervish zavartan mosolyog. – Öö... izé, iszonyú rendetlenség van nálam. Hadd menjek előre, hogy egy kicsit... El akar lépni Juni mellett, de ő felemeli a kezét, és megállítja. – Várj egy percet. – A homlokát ráncolva nézi az ajtót, aztán lép egyet felé. – Juni, komolyan mondom, hogy... – Semmi baj. – Juni nyugodtan, megfontoltan néz vissza nagybátyámra. – Csak egyetlen perc. Ki szeretnék próbálni valamit. Visszafordul az ajtó felé, és lehunyja a szemét. Felemeli a jobb kezét, és tenyerét a nyitott ajtó felé fordítja. Odahúzódom Dervish mellé, és kíváncsian nézem, mit csinál Juni. Nagybátyám bizonytalanul figyel. Juni nagy levegőt vesz, és bent tartja. Halkan mormol valamit. Bent a szobában elhalványul a fény, és Juni ujjai felragyognak. Aztán megint erősebb lesz bent a lámpafény, vendégünk ujjai közül pedig eltűnik a ragyogás. Juni elindul, belép a szobába. És nem történik semmi baja. Dervish csak áll odakint, és tátott szájjal bámul rá, miközben Juni megpördül és mosolyogva néz vissza. – De te... a varázslat... a bűbáj... megtörted! Juni csettint az ujjával. A polcról az egyik könyv odaröppen a kezébe. – Voilá! – mondja dallamosan, éppen úgy, mint amikor először találkoztunk az iskolában. Aztán komoly tekintettel fordul Dervish felé, és azt mondja: – Több mindennel foglalkoztam az elmúlt évben, mint amiről meséltem.

A következő pillanatban Dervish szinte repül be az ajtón, és már ott áll mellette, valósággal parázslik az izgalomtól, a varázserejéről kérdezi Junit, hogy mire képes, kitől tanult – egy tucat kérdést zúdít rá pár másodperc alatt, Juni pedig nevet, csóválja a fejét, és hadarva próbál mindenre válaszolni. Én meg csak álldogálok kint az ajtó előtt, hitetlenkedve nézem a nagybátyámat és Juni Swant, meghökkenten és zavarodottan, és valami számomra is érthetetlen furcsa nyugtalanság fog el. Ismerős arc

Már nem titok, hivatalosan bejelenthetem: Dervish Grady belezúgott Juni Swanba! Alig egy hét telt el azóta, hogy Juni megjelent a háznál de azóta többet volt a nagybátyámmal, mint én az elmúlt három hónapban. A hétvégét is nálunk töltötte, azután négyszer nálunk is aludt, és most hétvégén is itt lesz. Csomót beszélgetnek a varázslásról. Juni képes irányítani a varázserőt, ha jelen van körülötte. Vérfüreden is ezt a képességét használta. Szerette volna mindezt megbeszélni Dervishsel, és megtanácskozni, hogyan fejleszthetné a tudását, de egész mostanáig még nem tudott elé állni. Ezért inkább nyomozott egy kicsit, megkeresett másokat, akik jártasak a varázslás világában, velük tanult szabad idejében, miközben szakmailag visszaterelte az életét a rendes kerékvágásba. Meglepően gyorsan fejlődött, így az elmúlt hónapok alatt komoly tudású mágus lett belőle. Dervish teljesen odáig van érte. Már Vérfüreden vonzódott hozzá, és azóta is sokat gondolt rá. De mióta Juni megjött, és kiderült, mennyire hasonló az érdeklődésük, milyen sok közös van bennük – például a varázslás képessége –, szabályosan belebolondult. Annyira rákattant, hogy az tiszta dili. Szerintem ha Juni megkérné, hogy pattanjon már fel a motorjára, és a kedvéért robogjon el valamiért a világ végére, azt is szó nélkül megtenné. Engem azért egy kicsit mellbe vágott a dolog. Tegnap Juni még csak távoli ismerős volt, helyettes iskolapszichológus, mára pedig már az életem szerves része. Mintha tornádó csapott volna le ránk, és mindent fenekestől felforgatott. Megszoktam, hogy Dervishsel ketten vagyunk a házban. Ez már a világ legtermészetesebb dolga lett. Most viszont egyik pillanatról a másikra megváltozott, olyan gyorsan, hogy azt korábban elképzelhetetlennek tartottam volna. Egyszerűen nem térek magamhoz. Pedig muszáj lesz, mert a szerelmespár még csak most lendül bele. Ma reggel is ott találtam őket a konyhában, vadul smároltak. Esküszöm, Dervish nyelve olyan mélyen volt Juni szájában, hogy ha csak egy centivel beljebb dugja, már tutira a tüdejét nyalogatja.

*

Bill-E szerint nagyon király, hogy Dervish és Juni összejöttek. Loch halála óta többet találkozunk, együtt ebédelünk, és nagyokat dumálunk, mint a régi szép időkben. Azt hittem, féltékeny lesz Dervishre, amiért olyan sokat van Junival, de nem zavarja a dolog. – Dervishnek nagy szüksége van erre – jelenti ki. – Már állati régen egyedül volt. – Ott voltam neki én – morgom. – Azért az nem egészen ugyanaz – nevet Bill-E. – Juni jót fog tenni neki. Most majd remélhetőleg többször kimozdul, és nem tesped annyit otthon. – Dervish nem tesped! – Dehogynem – makacskodik Bill-E. – Igenis tespedett, amíg Juni be nem állított hozzátok.

* Juni tudja, hogy a friss fejlemények kicsit kizökkentettek. Bár meg sem említi kapcsolatát Dervishsel, sem azt, hogyan érint engem a beköltözése, de otthon is meg az iskolai találkozókon is többször megkérdezte, akarok-e bármi másról beszélni Loch halálán kívül, nem zavar-e valami. Ilyenkor mindig nemet mondok, és közben elkapom a tekintetemet. Nem erőlteti a dolgot. Nyilván időt ad, hogy meggondoljam. Vár, amíg majd kedvem lesz beszélni erről. * Ennek a kavarodásnak a kellős közepén jön vissza Reni a suliba. Nem tudom, mit mondjak neki, amikor először találkozunk. Loch halála óta nem láttam, csak a temetésen, de ott nem is szóltunk egymáshoz. Az első pillanatban elönt a bűntudat. Elhallgattam az igazságot a balesetről, segítettem máshová vinni a holttestet, és hazudtam, hogy megőrizzem Dervish titkát. Jó pár másodpercig rettentő kínos hallgatás. Aztán Reni töri meg a csendet: – Szia – suttogja. – Szia – krákogom erőtlenül. Hozzám hajol, és átölel. – Annyira hiányzik, Grubbs! – mondja elhaló hangon. – Nekem is – nyögöm ki. És elerednek a könnyek. Mindketten sírunk. Utána már jobb a helyzet. Nem olyan, mint régen – olyan már soha nem lesz –, de nagyjából okés, főleg amikor a többiekkel vagyunk. Már mindenki nyíltan beszél Loch-ról, a balesetről, meg hogy milyen nehéz volt utána – senki nem hallgatja agyon a témát. Ezt leginkább Juninak köszönhetjük. Mióta itt van, mindenkivel beszélt az irodájában vagy családlátogatáson, keményen hajtott, és elérte, hogy beszéljünk a gyászról, és így könnyebben megbirkózzunk vele. Az életünk ezerszer nehezebb volna, ha ő nem lenne itt.

* – Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezi Shannon Renitől pénteken. – Igazából semmit – feleli Reni. – Otthon leszek. Tanulok. Egy csomó mindennel el vagyok maradva. – Túrót maradsz otthon – horkan fel Shannon. – Szépen fogod magad, és eljössz velünk moziba. Ne is próbálj kifogást keresni. És te is jössz, Grubbs. – Igenis, főnök – vágom rá vigyorogva. Legalább lesz miért kimozdulni otthonról. Nem mintha Juni olyan sok helyet foglalna, de valahogy hármunknak mégis szűk a ház. – És hogy megyünk? – kérdezi Reni. Merthogy van ugyan egy kis mozi Carcery Vale-ben, de oda szinte soha nem járunk. Sokkal klasszabb a multiplex az egyik közeli nagyvárosban. – Frank papája biztos elvisz minket – feleli Shannon. Frank apja taxisofőr, és van egy kisbuszuk. – Ugye, Frank? – Shannon a szempilláit csábosan rebegtetve néz Frankre, próbálja megpuhítani. – Megkérdezem – motyogja Frank. – Bill-E is jöhet? – kérdezem, mert nem akarom, hogy megint egyedül maradjon. – Miért ne? – mondja Shannon pillanatnyi habozás után. – Legfeljebb nem a Kill Bill-t nézzük meg. A banda tök rendes Bill-E-vel a baleset óta. Nem zavarja őket, ha őt is bevonom az ebédszünetben szokásos traccspartinkba meg a suli utáni programokba. De érzem, hogy a hangulat lassan kezd visszatérni a régi kerékvágásba. Végül is Bill-E nem bandatag, és bár a rendkívüli körülmények miatt ideiglenesen befogadták, fokozatosan helyreáll az iskola világának természetes rendje. Nem úszom meg, tuti, hogy nemsokára döntenem kell: Bill-E vagy a többiek. De ez még odébb van. A mostani hétvége a haveroké, a mozié, a szórakozásé. A komolyabb dolgok még várhatnak. * Dervish és Juni egész este a varázslást gyakorolják. Juni kimondottan tehetségesnek tűnik. Az elmúlt hónapokban rengeteget tanult, és Dervish jó pár bűbáját simán übereli. – Nem kérted meg, hogy legyen ő is Tanítvány? – kérdeztem nagybátyámat még délután félig komolyan, félig poénból. – Hétvégénként mehetnétek démonokra vadászni, utána meg beugorhatnátok valamilyen punkkoncertre. – Ez nem olyan egyszerű – mormogta Dervish, teljesen figyelmen kívül hagyva a viccet. – Nem szívesen vonnám be ebbe az egészbe. Veszélyes élet ez. Másrészt nem tehetem meg, hogy ilyen erőt veszni hagyok. Minél több mágusra lenne szükségünk. És szerintem ő is közénk akar állni. Még az is lehet, hogy éppen ezért keresett meg... mert ha félretesszük az érzéseinket, mégiscsak látta, mire képes a Démonvilág, és amikor a Tanítványok megjelentek Vérfüreden rendet tenni, megtudta, hogy mi a feladatuk. Tisztában van vele, mivel állunk szemben, és hogy háború folyik. Talán segíteni akar. Előbb vagy utóbb meg kell majd pendítenem a témát, de ha lehet, inkább utóbb tenném. Bármennyire belegabalyodott Juniba, Dervish nem feledkezett meg rólam. Majdnem minden este benéz, figyel rám, sokszor kérdezi, hogy vagyok – látszik rajta, hogy tart attól, ami talán ránk vár. Épp félidőben vagyunk két holdtölte

között. Még két hét, és megint rám tör majd a dili. Dervish nagyon komolyan veszi a dolgot. Bár sok időt tölt Junival, tökre fel van dobva és reménykedik, egyáltalán nem hanyagolja el a velem kapcsolatos kötelességét. Az égvilágon mindenkit felhívott, aki csak eszébe jutott, hogy kiderítsen valamit az állapotomról, hogy megtudja, hallott-e már valaki ilyesmit. Szóval rendesen hajt az érdekemben. A Bárányokat persze nem említette, de tuti gondol rájuk, ahogy én is minden este, mikor hiába próbálom kiverni a fejemből, mit kell tenni, ha életre kel a fenevad, és én átváltozom. * Indulok a moziba. Bekukkantok a dolgozószobába elköszönni. Dervish és Juni egymással szemben ülnek a földön, az ujjaik összekulcsolva, szemük lehunyva, és lassan, hosszan szívják be a levegőt. Valamilyen varázslaton mesterkednek. Meg se hallják, mikor beszólok. Bemegyek, és írok nekik egy üzenetet. Ahogy felragasztom a cetlit Dervish számítógépére, véletlenül Junira pillantok, és látom, hogy a szemhéja mögött izzik a szeme. Elég hátborzongató. Gyorsan kimegyek, és lerohanok a lépcsőn. Nem igazán tudom, mitől rezeltem be ennyire, csak azt tudom, hogy megnyugtat, ha távol tartom tőle magamat.

* Mozi előtt egy ötvenes évek stílusú gyorsétteremben kajálunk. Mindenki fel van dobva és pörög, csak én nem. Folyton Juni szeme jár az eszemben, és próbálok rájönni, mitől paráztam be annyira. Bill-E örül, hogy velünk lehet, bár a beszélgetésbe nem nagyon tud bekapcsolódni. Mikor mondani akar valamit, megszólal, de aztán elhallgat, hogy kitalálja, hogyan is kéne megfogalmaznia. Aztán mire összerakja a fejében, már régen másról van szó. Pedig semmi gond nem lenne, ha egyszerűen önmagát adná. De azt hiszi, folyton poénosnak és menőnek kell lennie, mert velünk van, ezért aztán izgul meg kínlódik, és így a végén dadogós hülyének néz ki. Úgy érzem, mondani kéne neki valamit, de aztán megint eszembe jut Juni szeme, és ezen kezdek gondolkodni. Reni a moziban mellém ül. Egy idő után megfogja a kezemet. Felé fordulok és rámosolygok, ő pedig visszamosolyog. Tartottam attól, hogy Loch halála elszakít tőle, de szerencsére nem így történt. Még mindig járni akar velem. Sőt talán most még inkább, mint azelőtt – minél többet van velem, annál kevesebbet szomorkodik Loch miatt. Lassan közelebb hajolok hozzá, a szám kiszárad, az érzékeim bizseregni kezdenek. Aztán megint eszembe jut Juni szeme – és a következő pillanatban beugrik, mi piszkálta a csőrömet. A szeme izzása pont olyan volt, mint Vész herceg egyik bérencének, annak az undorító pokolfajzat Artériának a tüzes, szem nélküli szemgödre. Elhúzódom Renitől. Csodálkozva és kicsit megbántva néz rám.

– Majd később – súgom oda neki. – Nagyon izgulok. – Hadd higgye, hogy nyuszi vagyok. Képtelen lennék elmondani neki, hogy a démonok gondolatára úgy elkezdett vacogni a fogam, hogy nem merek smárolni vele, nehogy véletlenül leharapjam a nyelvét. Reni elmosolyodik, és megszorítja a kezemet. – Oksi – mondja, és érezni, hogy aranyosnak találja a dolgot. A vállamra hajtja a fejét, és sóhajt. – Ha már nem izgulsz, szólj. Tudok várni. A fejéhez simulok az arcommal, és lehunyom a szemem, próbálom kizárni a film hangját, hogy meghalljam a szívverését, érzem puha haját az arcomon – de közben végig Juni szemének izzására gondolok meg a démonokra. * Amikor kijövünk a moziból, észreveszek egy koldust, aki a pláza szökőkútja mellett üldögél. Elég messze vagyunk, de mintha ugyanannak tűnne, amelyikkel múlt héten hazafelé összefutottam az ösvényen. Miközben a többiek betódulnak turmixért a gyorsétterembe, én megállok, és a fickót sasolom. Biztos vagyok benne, hogy ő az: ugyanaz a bozontos szakáll, ugyanolyan hosszú haj, kopott ruhák, és a gomblyukában ott a kis virágcsokor. Talán csak képzelem, de mintha egyenesen visszabámulna rám, farkasszemet nézne velem. Elindulok felé, nem is tudom, miért, egyszerűen zavar a jelenléte, és száz százalékig biztos akarok lenni benne, hogy ez ugyanaz az ember. De Reni észreveszi, hogy lemaradtam, és utánam szól. Mivel nem reagálok, újra szólít, most már élesebb hangon. – Bocs – motyogom, és elfordulok a koldustól. – Azt hittem, egy ismerőst látok. – Kicsodát? – kérdezi. – Nem érdekes. – A homlokát ráncolva néz rám, én pedig elmosolyodom. – Azt hittem, az egyik tanárunk. De nem. Gyere, döntsünk be mi is egy turmixot. – Elég fura hangulatban vagy ma – jegyzi meg Reni, miközben maga után húz, vissza a többiekhez. Még mielőtt befordulnánk a gyorsétterem mellett, a sarokról visszanézek a szökőkútra. A koldus eltűnt. * Itthon ülök, és gondolkodom. Ez a találkozás a koldussal nem hagy nyugodni. Biztos semmi jelentősége, csak véletlen, hogy többször is láttam. Vagy mégsem? Dervish rengetegszer elmondta, hogy itt Carcery Vale-ben nem fenyegetnek a démonok. Csakhogy akadnak olyan démonok, akiknek segít egy-egy ember. Mi van akkor, ha ez a koldus Vész herceget szolgálja, és csak az alkalomra vár, hogy leüssön és elvigyen valahová, ahol a démonmester végre gyilkos karmai közé kaphat. Úgy döntök, hogy szólok Dervishnek. Legrosszabb esetben úgy néz majd ki a dolog, mintha egy beszari hülye lennék, aki a saját árnyékától is megijed, de az ilyen ügyekben nem szabad kockáztatni. Fölmegyek a dolgozószobába, de mivel ott nincs, átmegyek a hálószobába, ott is csak Junit találom, aki az ágyon ül, és elgondolkodva bámul ki az ablakon. – Szia – köszönök. – Dervish itthon van? – Szia. Nincs, elment kínai kajáért.

– Aha. – A helyi kínai étterem házhoz is szállít, de mivel folyton összekeverik a rendeléseket, Dervish jobb szeret maga elmenni az ételért. – Na mindegy, akkor majd beszélek vele, ha megjött. – Elindulok kifelé. – Grubbs – szól utánam Juni. Megpaskolja maga mellett az ágyat. Miután letelepszem mellé, egy darabig csak hallgatunk. Juni tovább bámul ki az ablakon. Olyan karcsú, hogy mellette abnormálisan nagynak érzem magamat. – Láttalak délután a dolgozószobában. – Az meg hogy lehet? – kérdezem a homlokomat ráncolva. – Csukva volt a szemed. – Átlátok a szemhéjamon. Épp egy ilyen varázslatot próbáltunk ki. Szóval láttam, hogy megijedtél. Úgy elrohantál, mint akit kergetnek. – Zavartan fészkelődöm. – Attól félsz, hogy Dervish belém szeret? Hogy akkor téged már nem fog szeretni? – Nem – felelem nevetve. – Ez eszembe se jutott. – Akkor miért néztél úgy ki, mint aki kísértetet látott? – A szemed miatt. – Megköszörülöm a torkomat. – Olyan volt, mint az egyik démoné, akivel harcoltam. Juni teste megfeszül, amikor kimondom a gyűlölt és rettegett szót. Aztán a következő pillanatban már el is lazul. – Erről nem nagyon beszélgettünk, igaz? – Igen. – Még most is kísért, ami akkor történt – suttogja. –Igyekszem feldolgozni, de nagyon nehéz. Már tudom, hogy léteznek démonok... és a mi világunk ellen törnek... meg akarnak támadni és pusztítani akarnak... – Pontosan tudom, mit érzel. Én is gyűlölöm őket. Rettenetesen félek tőlük. – Elpirulok a vallomástól. – Ezért rohantam ki. Csak később ugrott be, hogy a szemed olyan volt, mint az egyik démoné. Megijedtem. Hülyeség, de hát... – Megvonom a vállam. – Szóval szerinted olyan a szemem, mint egy démonnak? – kérdezi vidáman. – Nem – nevetek én is. – Biztos csak a varázslás miatt volt. Dervish elmondta, hogy az a varázserő, amit mi felhasználunk, a Démonvilágból szivárog át. Amikor varázsolunk, mindig elfogyasztunk egy kicsit ebből a démonenergiából. Nyilván ezért hasonlítunk néha egy démonra. Csak eddig ezt nem vettem észre. Juni megértően bólint. Aztán teljesen váratlanul azt mondja: – Dervish meg fog kérni, hogy költözzek ide. – Mi? – kérdezem pislogva. – Nem tudom, mit mondjak neki – folytatja aggódó hangon. – Nagyon meglepett ez az egész. Lehet, hogy kicsit be kéne húznunk a féket. Mondjuk nem jönnék pár napig. Hogy egy ideig gondolkodjunk a dolgon. Bután meredek rá. Fogalmam sincs, mit mondhatnék. Az ilyesmihez állatira nem értek. Pár pillanat múlva Juni felnevet, és megveregeti a térdemet. – Ne haragudj! Nem várom, hogy te dönts helyettem. Csak el kellett mondanom valakinek. – Én... izé... szerintem... Dervish bír téged. Nagyon bír. Úgyhogy... ööö... mondd neki, hogy oké. – Téged nem zavarna? – kérdezi halkan. – Nem.

– Egész biztos? – Megmarkolja a lábam. – Észrevettem, hogy mióta Dervishsel vagyok, egész más vagy velem. Arra gondoltam, nem örülsz a kapcsolatunknak. Azt hittem, nem bírsz, és nem akarod, hogy én itt... – Nem – vágok közbe –, ez hülyeség. Én csak... szóval nem. – Már mosolygok. – Olyan fura volt, hogy itt vagy, de abszolút nem gond. Tök komolyan. Klassz lenne, ha beköltöznél. Juni úgy mosolyog, hogy az arca valósággal ragyog. – Nem is tudod, mennyire örülök, hogy ezt mondod. – Azzal odahajol és megpuszil, mire a nyakamig elvörösödöm. Finoman megcsavarintja az orromat, aztán feláll. – Gyere! – szólít, és elindul az ajtó felé. – Dervish mindjárt itt lesz. Több adagot hoz, gondoltuk, hátha te is kérsz. Addig segíthetnél megteríteni. Megyek utána le a lépcsőn, és közben magamban somolygok. Örülök, mert rájöttem, hogy tényleg nem zavar, ha Juni hozzánk költözik. Most már úgy gondolom, mégsem olyan szűk hármunknak ez az ósdi ház. * Vasárnap éjszaka van. Juninak igaza lett. Dervish tegnap este tényleg megkérdezte, volna-e kedve hozzánk költözni. Juni igent mondott, de hozzátette, hogy csak próbaidőre. Meglátják, hogy jönnek ki, és ha nem megy a dolog, akkor elköltözik. Ma volt a hurcolkodás. Juninak igazából nincs is sok cucca. Az elmúlt évben rengetegszer költözködött, úgyhogy nagyjából egy bőröndben elfér mindene. Régen volt saját háza, de eladta, amikor elvállalta a filmes állást Davida Haym mellett. Azóta mindig szállóban lakik. Azt mondja, valahol egy raktárban tart még pár dolgot, de az ráér, majd elhozza, ha szüksége lesz rá. Dervish úgy örül, mint egy gyerek karácsonykor. Mikor Juni reggel elment, hogy kijelentkezzen a szállodából, nekiállt törölgetni meg takarítani, hogy minden tükörfényesen ragyogjon, mikor Juni megjön. Úgy röpködött föl-alá, mint egy balett-táncosnő, fütyörészett, és még énekelt is. Miket ki nem kell állnom! Már lefeküdtek. Hajnali kettő van, úgyhogy biztos órák óta alszanak, én viszont nem tudok elaludni. Aggódom a családi átok miatt. Meg a varázserő miatt. Vajon Juni beköltözése mi mindent fog megváltoztatni? Loch-ra gondolok. Meg Renire. A koldusra. Elfelejtettem szólni róla Dervishnek. Kikelek az ágyból, és felöltözöm. Lesurranok a lépcsőn, és kimegyek a házból. Előbb csak lépkedek, de aztán kocogásra váltok. Majd rohanni kezdek, zihálva vágtatok, a lélegzetem ködként gomolyog a hűvös éjszakai levegőben. Szúrni kezd az oldalam, de nem törődöm vele, csak futok, míg végül már úgy érzem, hogy szétég a gyomrom. Akkor végre megállok, előregörnyedek, és csak lihegek, mint egy szomjas kutya. Mikor újra rendesen kapok levegőt, továbbindulok, de most már csak tempósan kocogva. Nem könnyű éjszaka kocogni. Az erdő körülöttem sötét, mint a bánya. Vigyáznom kell, hova lépek. De nem félek. Az éjszaka neszei és szagai nem ijesztenek meg. Otthon vagyok, ez nekem hazai pálya. Cél nélkül kocogok, egyszerűen csak élvezem a testmozgást. Hagyom, hogy a lábam vezessen. Nem figyelek arra, hogy merre megyek, bízom benne, hogy úgyis hazatalálok. Aztán egyszer csak bekanyarodom néhány vadrózsabokor mellett, és magam előtt összevissza szórt földet és köveket látok – a barlang bejáratánál vagyok.

Megtorpanok, és gyanakodva nézem a gödröt. Dervishnek még nem volt ideje betemetni. Éppen csak belepréselt egy ládát a lyukba az alján, és földet meg kisebb köveket szórt rá, nehogy valaki beessen a barlangba. De csak eddig jutott. Óvatosan közelítek a lyukhoz. Azon gondolkodom, vajon valamilyen külső erő terelt-e ide, vagy teljesen véletlenül tévedtem erre. Hallgatózom, hallok-e suttogást, de nem. Magamban sem érzek semmi különöset – se varázserőt, se olyasmit, ami idevonzott volna. Megállok a lyuk mellett, és lenézek a sötétbe. Loch-ra gondolok. Mintha évekkel ezelőtt hülyéskedtünk volna itt Lord Sheftree kincséről álmodozva. Akkor még minden olyan egyszerű volt. Az ember nem is veszi észre, milyen jó dolga van, csak amikor már minden rosszra fordul. Akkor visszatekintve rájön, milyen szerencsés volt, milyen könnyen ment minden. Eltűnődöm, hol lehet most Loch, van-e élet a halál után, és ha van, milyen lehet. Vajon Loch egy felhő szélén üldögél és egy hárfa húrjait pengeti? Vagy angyalokkal birkózik? Gyönyörű hurik lesik kedvét? Ismeri vajon a választ a világ minden kérdésére? Netán már vissza is tért a Földre egy ember vagy egy állat alakjában? Vagy ha meghalunk, semmi nincs utána? Tudjuk, hogy az embernek lelke van – azzal mi történik, mikor a test leáll? Az élet tényleg mindennek a kezdete és vége? Loch tényleg... – Túrázáshoz elég késő van. Egy hang a hátam mögül. Megpördülök, és a koldussal találom szemben magamat, aki félig rejtve figyel az árnyékban. Csomós-bozontos szakállából alig kivehető ajkán félmosoly. – Ki maga? – kiáltom. – Miért követ folyton? A koldus előrelép, és most először nézhetem meg magamnak jó alaposan. A bőre sötét, de szerintem ez inkább a kosz miatt van, nem azért, mert kreol típus. Fekete hajában szürke és ősz csíkok. Kis termetű. A körme repedezett, de nem piszkos, ahogy vártam, hanem tiszta, mint egy sebész kezén. A szeme kicsi, kék vagy szürke. – Aludnod kellene – mondja. A hangja mély. A kiejtése alapján nem tudom, honnan való lehet. – Kicsoda maga? – kérdezem újra morogva, és közben körbesandítok, mivel védhetném meg magam. A koldus elmegy mellettem, odalép a lyuk széléhez, és lebámul, pont úgy, ahogy egy perce én. – Királyhoz méltó sír – dörmögi, aztán rám néz, és kajánul elmosolyodik. – Nem tudsz valakit, akihez illene? – Ki maga? – kérdezem harmadszor is, de most már remeg a hangom. A fickó nem egy hétköznapi csavargó. Érezni rajta az erőt, és hogy veszélyes is tud lenni. Nem felel a kérdésemre, hanem felnéz az égre – illetve a holdra. – Nemsokára – mondja lezseren, azzal megkerüli a lyukat, és elmegy, vissza se néz, pillanatok alatt eltűnik az erdő rejtekében. Egy darabig remegve, mozdulatlanul állok. Aztán rohanva indulok haza, hogy felkeltsem Dervisht – teszek rá, hogy gyűrött lesz reggel –, és beszámoljak neki a félelmetes idegenről. *

Már majdnem hazaérek, már készülök, hogy rekedtre ordítva magamat fellármázzam Dervisht és mindent kitálaljak, amikor eszembe jut valami, és erre lelassítok. És ha Dervish már rég tud a fickóról? A koldus tudta, ki vagyok. Majdnem biztos vagyok, hogy a barlangról is tudott, meg arról is, mi történt odabent. Az sem kérdés számára, hogyan hat rám a hold, ez a gunyoros hangból egyértelműen kiderült. Ha Vész herceg szolgája, akkor tökéletes alkalma lehetett volna megtámadni engem. Egyedül voltam. Amíg meg nem szólalt, nem is tudtam, hogy ott van. Simán fejbe vághatott vagy elkábíthatott volna valamivel. De nem tette. Szóval nem hinném, hogy a démonmester szövetségese. És ha nem az, akkor csakis azért tudhatta mindazt, amit tudott, mert valaki elmondta neki. És Dervish lehetett az az egyetlen valaki. Az agyamba villan egy kép. Dervish dolgozószobája... nagybátyám telefonál... később bemegyek... és ott a fekete mappa, benne a nevek és a számok. És megértem: a csavargó nyilván az egyik Bárány. Egy felderítő, akit azért küldtek, hogy tartson szemmel. Dervish megígérte, hogy segítséget kér egy varázslótól, de ehelyett – a biztonság kedvéért – értesítette a Bárányokat, hátha nem bír velem egyedül, amikor átváltozom. És most a koldus állandóan követ, készen áll, hogy rögtön cselekedjen, ha a szükség úgy hozza. Visszamegyek a házba, és felosonok a lépcsőn. Nem ébresztem fel Dervisht, és nem kérdezem meg a koldusról. Levetkőzöm és lefekszem. Fázom. Kifáradtam. Félek. Magamra maradtam.

Közös titok

Minden összefolyik a fejemben. A suli, a dumálás a haverokkal, a vidám papás-mamás Dervishsel és Junival. Körülöttem az élet visszatér a rendes kerékvágásba, és én is élem az életem. De igazából másutt járnak a gondolataim. Folyton a holdra gondolok, a barlangra, a csavargóra és arra, hogy Dervish (talán) a hátam mögött szervezkedik. Várom, mikor kezdődik az átváltozás. Minden este feszülten bújok ágyba, aztán csak fekszem a sötétben, és azon jár az eszem, hogy biztos mindjárt elkezdődik. Megdermedek, akárhányszor valamelyik ujjam egy-egy pillanatra begörbül, vagy ha megkordul a gyomrom. Megrémülök, mikor az ajkam kezd hátrahúzódni a fogsoromról, mintha egy farkas vicsorogna – de aztán rájövök, hogy csak ásítás tört rám. Ezt-azt megbeszélek Dervishsel, de nem mondok el neki mindent. Minél többet gondolkodom a dolgon, annál biztosabb vagyok abban, hogy szólt a Bárányoknak. És ezért haragszom rá. Pedig igazából nincs is rá okom. Szó nincs arról, hogy levette volna rólam a kezét. Tuti, hogy nagyon-nagyon oda fog figyelni, és csak akkor engedi át nekik a terepet, ha már semmi esély nincs rá, hogy megmentsenek. De miért kellett ilyen hamar idehívni egy Bárányt? Mikor Bill-E-ről volt szó, nem hívott senkit. Elhallgatta a Bárányok elől, hogy mi történik. Amíg volt remény, ő maga foglalkozott a dologgal. Biztos voltam benne, hogy velem is ugyanúgy bánik majd. Persze az én esetem más. Most nem próbálkozhatunk Vész herceggel. Dervish legutóbb azért nem értesítette a Bárányokat, mert úgy tervezte, hogy ő maga küzd

meg Bill-E-ért. Ha győz, Vés z hercegnek kötelessége meggyógyítani Bill-E-t. Ha viszont veszít, a démonmester mindkettőjüket lemészárolhatja. Akár így, akár úgy, a Bárányokra nem volt szükség. Nekem nincs ilyen szerencsém. Az én esetemben nincsen kiskapu. Meg aztán itt van a varázserő is. Dervish el tud bánni egy vérfarkassal, de talán csak akkor, ha a fenevadnak nincsen varázsereje. Nyilván beijedt, mert nem tudja, mire leszek képes, ha átváltozom, és nem hiszi, hogy egyedül is elbír velem, ezért hívott a biztonság kedvéért erősítést. Tökéletesen logikus. Nem is vádolhatom érte. De mégis úgy érzem, elárult, és nem tudom elűzni ezt az érzést. Beszélnem kellene vele, megmondani neki, tudom, hogy szólt a Bárányoknak. Meg kellene mondanom, mennyire kiborít ez, lehetőséget kellene adnom neki, hogy megmagyarázza, miért tette. De nem szólok. Nem merem megpendíteni a témát, ugyanúgy hallgatok róla, mint a varázserőmről, mikor felismertem. Röhejes reménykednem, hogy tévedek a koldussal kapcsolatban, még nem állunk ennyire rosszul, még most is meg tudnak menteni. Talán ha nem beszélek róla, az egész dolog magától megoldódik. Talán nem is farkas lesz belőlem, hanem inkább strucc. * Egy hét múlva holdtölte. Ebédidőben, mikor kettesben maradunk, Reni megkérdezi, mi bajom van. Észrevette, hogy nem tudok úgy odafigyelni rá, ahogy szeretné. Kérdezi, hogy érdekel-e még, vagy mással találkozgatok, másra gondolok, azért vagyok ilyen. Lezseren érdeklődik, viccesen teszi fel a kérdéseit, de látom a szemén a gyanakvást, a megbántottságot. Hazudok neki. Azt mondom, hogy semmi nem változott. Kifogásokat gyártok. Arról szövegelek, hogy most nagy kavarodás van körülöttem – Loch meghalt (persze nem ilyen nyersen fogalmazok), Juni meg épp beköltözött hozzánk. Még az érettségit meg a jövőt is megemlítem, és megjátszom az aggodalmast, mert nem tudom, mit akarok csinálni. Beveszi. Elhiszi, hogy rám jött a tipikus tinédzserválság, és az egésznek semmi köze őhozzá. Szívesen kivárja, míg megint jobb hangulatom lesz. Bízik benne, hogy ha megoldódtak a gondjaim, akkor majd újból nyomulni kezdek rá. Fogalma sincs róla, hogy a nyomulásom torokátharapásban nyilvánul meg, ha jövő héten vérfarkassá változom. * Lassan baktatok haza, figyelek, nem látom-e a koldust. Mióta felbukkant a barlangnál, láttam párszor itt-ott, a suli közelében, az utcákon Carcery Vale-ben, egyszer pedig a hálószobám ablakából vettem észre, hogy egy fán gubbaszt az erdőben. De most már tartja a távolságot. Nem akar újra szóba állni velem. Ha közeledni próbálok, elslisszol. Fura, hogy egyáltalán megszólított akkor éjjel. Talán nem is igazán akarta – de késő éjszaka volt, már régóta figyelt az erdőben, és egy tragédia helyszínénél voltunk. Talán hatott rá a hely hangulata, és megszólalt, mielőtt belegondolt volna, mit tesz. Biztos vagyok benne, hogy emberek lévén még a Bárányok is követhetnek el hibákat.

Még mindig a kolduson és a Bárányokon gondolkodom, mikor hazaérek. Vajon hogyan végeznek a vérfarkasokkal? Valahogy sterilnek és felhajtástól mentesnek képzelem az egészet. Biztos valamilyen erős méreggel csinálják, amit persze humánus módon fecskendeznek be. De nem állom meg, hogy ne játsszak le a fejemben pár horrorjelenetet: csavargónak öltözött Bárányok hordája vesz körbe, bozótvágó késekkel meg botokkal támadnak rám, és lassan, megalázóan, fájdalmasan végeznek velem. – Grubbs! – kiált utánam Dervish, megszakítva morbid gondolatmenetemet, miközben caplatok fel a lépcsőn. – Le tudnál jönni kicsit, ha lepakoltál? – Persze. – A táskámat a szobám egyik sarkába dobom. Leveszem az iskolai egyenruhát, pár másodperc alatt felkapok egy farmert meg egy bő pulcsit, és zokniban lekocogok. Juni és Dervish az egyik kanapén ülnek a tévészobában, az arcuk komoly, aggodalmas. Lassan leülök az egyik székre. Rájuk nézek, és ők szótlanul néznek vissza. Hosszú, feszült csend. Aztán halkan megszólal Dervish: – Beszéltem Junival rólad. Rólunk. A családi átokról. Elmondtam, mi zajlik benned az utóbbi időben. Pislogva Junira pillantok. Nem látszik rajta, mit gondol, felöltötte a titokzatos pszichomókusarcát. – Nagyon sokat gondolkoztam ezen – folytatja Dervish előrehajolva. – Éppenséggel megkérhettük volna Junit, hogy a jövő hét végén hadd maradjunk kettesben, és akkor sem mit nem kellett volna neki elmondani. Nem lett volna gond. – Ránéz Junira. Juni elmosolyodik, és megfogja Dervish kezét. – Csakhogy szükségünk van a segítségére. Nem tudom, miért, de mostanában már alig szólsz hozzám. Az elmúlt egy-két hétben eléggé megváltoztál, visszahúzódó lettél, sokszor rosszkedved volt, és sokat duzzogtál. Talán csak azért, mert félsz. De szerintem többről van szó. Alig állsz szóba velem, mintha haragudnál rám, márpedig ez így nagyon nem jó. Tudnom kell, miket gondolsz magadban, mit érzel. Nem tudok neked segíteni, ha fogalmam sincs, mi jár a fejedben. – És most biztos azt hiszed, hogy Juni majd szépen kiszed mindent belőlem – mondom ridegen. – Leültet a kanapéra, bemászik az agyamba, és kipiszkálja az igazságot. – Talán igen – mormogja Dervish. – Csak a te érdekeidet tartjuk szem előtt – szólal meg Juni. – Nehéz időszak ez neked. Dervish segíteni szeretne. Ahogy én is. Ha valamiért haragszol rá, vagy énrám, jobb, ha megmondod nyíltan. Vagy ha olyasmiről van szó, amit nem akarsz Dervishsel megbeszélni, elmondhatod nekem külön is. – Mint beteg az orvosának? – kérdezem támadóan. – Akár úgy is – feleli nyugodtan. – Persze jobban örülnék egy kötetlen baráti beszélgetésnek, de ha akarod, bizalmasan is beszélhetünk, és akkor a szakma szabályai szerint minden köztünk marad. – Nekem mindegy – mondja Dervish. – Csak abban akarok segíteni, hogy túléld a jövő hetet. Ha valamiért haragszol rám, és nem akarsz beszélni róla, rendben. De Junival azért beszélned kéne. Neki csak elmondhatod, ha nekem nem is. – És ha nincs is semmi bajom? – kérdezem motyogva. – Mi van, ha csak totál be vagyok tojva attól, hogy vérfarkassá fogok változni, és semmi kedvem beszélni róla? Azt tökéletesen megértenénk – feleli Juni. – De teljesen biztos vagy benne, hogy erről van szó? Ha nem, valakivel meg kellene beszélned, mi a gond. A félelmeink

megtárgyalása kimondottan pozitív élmény. Ezt már te magad is tudod. Nem vagy egy tudatlan kisgyerek. Akivel ilyesmi történik, annak nem szabad magára maradnia. – Arról nem beszélve, hogy mi van, ha nem is történik veled semmi – mondja Dervish. Kétkedve nézek rá. – Még mindig előfordulhat, hogy nem is változol át. Juni szerint... – Elhallgat, és Junira néz. – Pusztán abból – veszi át a szót Juni –, hogy a családodban többen is áldozatává lettek egy olyan kórnak, amelyik átformálta a testüket – szándékosan nem nevezem őket vérfarkasnak, mert ez szerintem erős túlzás –, szóval csak ebből még nem következik, hogy te is átváltozol. Annak alapján, amit Dervishnek elmondtál, tényleg úgy tűnik, hogy bajban vagy, de ez még egyáltalán nem biztos. Talán a probléma nem testi, hanem mentális jellegű. – Szóval szerinted csak képzelődöm? – kérdezem mogorván. – Nem kizárt – feleli Juni. – Még a leghétköznapibb embert is becsaphatja a képzelete. Márpedig te minden vagy, csak nem hétköznapi! Amiken eddig keresztülmentél... ilyen fiatalon már annyi mindent láttál a világból... és egy másik világból is... Borzasztó körülmények között veszítetted el a családodat, aztán harcoltál a testvéred életéért... És végül ami Vérfüreden történt. Csodálom a tűrőképességedet. Kevés nálad erősebb lelkű embert ismertem. És hidd el, Grubbs, ezt nem a hízelgés kedvéért mondom. Komolyan hihetetlen, amit végigcsináltál. Félmosolyra húzódik a szám, elpirulok, és könnyek szöknek a szemembe. Egyfelől szívesen a nyakába ugranék, másfelől viszont szívesen legyintenék a bókra, játszanám a nagyfiút. Végül egyszerűen csak mosolygok, és kicsordul pár csepp könnyem. – De még a legeslegerősebbeknél is van egy pont, ahol megtörnek – folytatja Juni. – Lehet, hogy nálad Loch halála volt ez a pont. Vagy talán valami más, akár egy apró bosszúság, amire oda se figyeltél igazán. Elképzelhető, hogy át fogsz változni, de az is lehetséges, hogy nem. Szeretném kideríteni, hogy állunk. Egy hét múlva persze már biztosan fogjuk tudni. De addig nagyon sok mindent tehetünk. És persze egész más lenne a helyzet, ha rájövünk, hogy tévedsz, és nem is kezdődött el az átváltozás. – Na és ha nem tévedek? – kérdezem feszülten. – Arra is van megoldás – vágja rá Juni ragyogó arccal. –Csak annyit kell tennünk, hogy ügyesen a homlokod kellős közepébe lövünk egy ezüstgolyót! Elnevetem magam. Dervish is velem nevet. – Kezd ragadni rá a humorom – jelenti ki nagy büszkén. – Ezt úgy mondod, mintha pozitívum lenne. – Fiúk, fiúk – csitít minket Juni. – Ne térjünk el a tárgytól. Grubbs, akarod, hogy megpróbáljak segíteni? Hajlandó vagy velem beszélni, akár csak kettesben, ha van valami, amit nem akarsz mindkettőnknek elmondani? Ha barátként nem is, szakemberként elfogadsz? Ekkor majdnem kibököm, hogy tudok a Bárányokról, és ezért voltam mostanában olyan nyűgös. De ha elmondanám, akkor ki kellene állnom Dervish elé, és szemtől szemben elismerni, hogy úgy érzem, elárult. Márpedig erre képtelen lennék... azok után, amit értem tett. Ha tévedek, nagyon rosszulesne neki, hogy miket mondtam. Úgyhogy inkább elfogadom Juni ajánlatát. Lehajtom a fejem, hogy ne tudjanak semmit kiolvasni az arcomból, és úgy motyogom: – Oké, beszéljünk ketten. – Köszönöm – mondja Juni.

– Akkor rendben is vagyunk – jelenti ki Dervish. És egy darabig megint úgy teszünk, mintha nem lenne semmi gond, mintha minden problémánkat megoldottuk volna. *

Hosszú beszélgetések következnek Junival – napközben az iskolában, aztán esténként otthon. Nem csak Loch-ról esik szó. Mindenféléről beszélünk: a múltamról, a szüleimről, Gretről, Vész hercegről, az ideggyógyintézetről, arról, hogy milyen Dervishsel együtt élni, milyen volt, mikor Bill-E elkezdett vérfarkassá változni, Vérfüredről... Mindarról, amiről nem volt szó korábban, amikor Juni csak azt akarta elérni, hogy fel tudjam dolgozni Loch halálát. Jó alaposan kivesézzük a varázserőt, azt a bizsergést, amit időnként magamban érzek, meg hogy mire használtam fel és milyen tudatállapotban voltam, amikor átáramlott rajtam a varázslathoz szükséges energia. Dervish engedélyével Juni elvégez pár vizsgálatot, megpróbál rákapcsolódni a varázserőm forrására, hogy megtudja, mi megy végbe bennem, és mire lehetek képes. De nem jut semmire. Ha egyáltalán létezik még a varázserő, olyan mélyen bújik meg, hogy Juni nem találja. Ezzel párhuzamosan sok időt tölt azzal, hogy a Démonvilággal kapcsolatos ismereteket elemzi, sokat faggatja Dervisht, és igyekszik minden lehetséges tudnivalót kifacsarni belőle a démonokról. Leginkább Vész herceg érdekli – úgy véli, ha ő meg tudja gyógyítani a farkasvérűséget, akkor valahogyan nekünk is képesnek kellene lennünk erre. – A mi varázserőnk nem elég ehhez – mondja neki Dervish. – Talán csak nem ismerjük a szükséges varázslatokat – veti föl Juni. – Nem hinném – feleli Dervish. – Ha lenne ilyen varázslat, Bartholomew Garadex tudott volna róla. Végtelenül elszántan kutatott, hogy meg tudja törni a családi átkot, de nem jutott semmire. Csakis egy démonmester képes feloldani az átkot. – De hát... – Nincs de – jelenti ki Dervish. – Az elmúlt jó néhány évszázadban nem akadt Bartholomew-nál nagyobb varázsló. Ha neki nem sikerült, nekünk sem sikerülhet. Csak időpazarlás lenne ezzel próbálkozni. – Na és ha még egyszer kihívnánk Vész herceget? – kérdezi Juni. – Talán tévedsz, és mégis hajlandó újból elfogadni a kihívást, és belemegy a sakkjátszmába. – Nem. – Dervish keserűen felnevet. – Ki van zárva. – De ha egyszer ő az egyetlen, aki képes visszaváltoztatni Grubbst... – makacskodik Juni. – Akkor is ki van zárva – ismétli meg Dervish. Nagyon határozott. Vitának helye nincs.

* Jól érzem magam Junival kettesben. Egészen más, mint amikor még csak pszichológusként beszélgetett velem. A varázslás a mániája, mindennél jobban érdekli. Sokkal nyitottabb, felszabadultabb, amikor bűbájokról meg démonokról dumálunk. Ilyenkor egészen feloldódik, és egyáltalán nem úgy bánik velem, mint egy beteggel. Néha az az érzésem, hogy többet van szó őróla meg a varázslásról, mint rólam és a gondjaimról, de igazából ez nem is zavar. Iskolai rendelésein még mindig rendszeresen beszélget Bill-E-vel meg pár barátommal, de már nem olyan gyakran, mint régebben. Egyébként pedig már csak a hét végéig dolgozik az iskolában. Mócsing még nem jön vissza, de egy másik pszichológust küldenek helyette. Juni elvégezte a feladatát. Tovább kell mennie, másik feladat vár rá. De ezzel majd csak jövő héten törődik. Most kizárólag az érdekli, hogy mi lesz velem holdtöltekor. * Csütörtök van. Juni még mindig a varázserőmet kutatja. A tévészobában vagyunk. Dervish kiment a konyhába, hogy ne zavarjon. Juni valami újat akar kipróbálni. Egészen eddig óvatosan, finoman vizsgálódott, csak a felszínt érintette. Most viszont mélyebbre akar hatolni. – Lazíts! – mondja. Egy sámlin kuporgok, ő mögöttem áll. – Ne gondolj semmire. – A fejemre teszi a kezét. –Megpróbállak felpiszkálni. – Az ujjai lesiklanak a nyakamra, a körmével szelíden karmolássza a bőrt. – Böködni és csipkedni fogom a tested, és közben bűbájjal is piszkállak. Úgy még bosszantóbb lesz. Azt remélem, hogy ettől megmoccan benned valami, megpróbálsz varázserővel kiűzni, hogy ne okozzak fájdalmat. – Fájdalmat? – kérdezem nyugtalanul. – Nyugi. – A hangjából érzem, hogy mosolyog. – Igazából nem fog fájni. Bízz bennem. Masszírozni kezdi a vállamat. Először egész kellemes, de aztán egyre erősebben fúrja belém az ujjait. Végigmegy a karomon, egyre csak csipked és karmol. De nem durván, csak ahogy mondta, zavaróan, bosszantóan. Miközben így kapirgál, varázsigéket mormol. Érzem, hogy lassan belém szivárog a varázslat, fura érzés terjed szét a bőröm alatt. Mint amikor elzsibbad a lábam, csak most egész testemben érzem ezt a viszketést. Percek telnek el így. Juni egyre csak gyömköd, végig a hátamon, a mellkasomon, a lábamon. Most már egészen szúrós érzés tölt el, ráng a bőröm, meg-megremegnek a végtagjaim, és kezdem azt gondolni, jó lenne már, ha abbahagyná. Azon gondolkodom, szóljak-e, vagy inkább szorítsam össze a fogam, és hallgassak. Végül mikor már épp azon vagyok, hogy a következő pillanatban leállítom, elveszi a kezét. – Semmi – jelenti ki csalódottan. Az ujjaival megérinti az arcomat. – Kinyithatod a szemed. Pislogva nézek fel, és látom, hogy merően néz. Elég furán bámul rám. Mintha azt gondolná, hogy hazudok, és haragudna érte. Még talán egy kis ellenszenv is megvillan az arcán. – Pedig tök egyértelműen megvolt – mondom, mikor elhúzza a kezét. – Elhiszem – feleli, és gyanakvó tekintete megenyhül. – Talán majd holnap vagy holnapután. Amikor a hold már... – Az ablak felé intek. A

függönyök most nem engedik be a nemsokára teljesen kikerekedő égitest fényét. – Lehet – válaszolja Juni. – Az tény, hogy a hold mozgása befolyással van a varázserőre. A legtöbb mágus holdtöltekor tapasztalja, hogy jócskán megnő a varázsereje. De az azért furcsa, hogy nálad semmit nem érezni. Leül mellém, és összekócolja a hajamat. Kedvesen elmosolyodik, aztán odasúgja: – Mondd el nekem a titkodat! Amiről nem akartál beszélni Dervishsel. Eddig nem kérdeztem, és ha nem akarod elmondani, nem is kérdezem többet. De szerintem akarod. Kiszárad a szám. Kalapálni kezd a szívem. Eszemben sem volt elmondani neki. Meg akartam tartani magamnak. De most rájövök, hogy igaza van. Tényleg szívesen elmondom neki. Igen, a fenébe is, hirtelen kedvem támad kitálalni. – Dervish szólt a Bárányoknak – nyögöm ki. – Bárányoknak? – Értetlenül néz rám. – Mi köze ennek a birkákhoz? – Ezek nem birkák, hanem emberek. És hóhérok is. Bárányoknak hívják őket. Amikor egy gyerek elkezd átváltozni... és a szülők nem akarják, hogy úgy éljen tovább, de képtelenek arra, hogy ők maguk végezzenek vele, akkor megteszik helyettük a Bárányok. – Aha. Már emlékszem. Róluk álmodtál Vérfüreden. A laboratóriumról. – A homlokát ráncolva gondolkodik. – Szóval azt mondod, hogy Dervish hívta ide őket? Hogy szervezkedik a hátad mögött? – Nem szervezkedik – morgom. – De ha átváltozom, és nem bír velem, akkor szerintem rájuk bízza, hogy kinyírjanak. Nekem azt mondta, hogy segítséget kér egy varázslótól, de nem kért. Hanem egyből hívta a Bárányokat. És ez... olyan izé... nem korrekt, de persze megértem, miért csinálta. Csak szerintem még várhatott volna. Vagy legalább elmondhatta volna, hogy szólt nekik. – Nem mondta el? – Nem. * Akkor honnan tudsz róla? Elmesélem, amit a telefonbeszélgetésből hallottam, meg hogy mit láttam a fekete mappában, aztán a koldusról is beszámolok. Kéri, hogy írjam le részletesen a fickót, de csak úgy nagyjából tudom elmondani, amire emlékszem. – És biztos vagy benne, hogy ez az ember egy olyan Bárány? – kérdezi kételkedve. – Szerintem tuti az. – De ő maga nem mondta. – Nem. De állandóan követ. Itt a háztól nem messze is láttam. Meg a barlangnál is. – Juninak már nem újdonság a barlang, elmondtunk neki mindent, azt is, hogyan halt meg Loch. Dervish el is vitte a gödörhöz. Juni csak beleszimatolt a levegőbe, és máris kijelentette, hogy Dervish jól döntött, a barlangot el kell rejteni a világ szeme elől. – Ha nem Bárány, akkor miért követne? – Nagyon sokféle ember él a világon – feleli Juni. – Olyanok is, akik valamilyen sötét, de nagyon is emberi okból fiúkat követnek. – Igen, tudom – mondom, és zavartan mocorgok a sámlin. – De azért az állati fura véletlen lenne, hogy ezt a csavargót pont most kezdem el érdekelni. – Gyakran az az érzésem, hogy a világot a lehető legfurcsább véletlenek irányítják. – Juni megveregeti a kezemet. – Te csak ne aggódj a koldus miatt. Majd nyitva tartom a szememet. És Dervishhez is lesz pár szavam, kiderítem, hogy tényleg szólt-e a Bárányoknak. – De ugye nem mondod el neki, miket mondtam? – kérdezem ijedten, mert nem akarom, hogy Dervish úgy érezze, a háta mögött vádolom valamivel.

– Nyugi, diszkrét leszek – ígéri Juni, azzal feláll, és már indulna kifelé. – Juni – szólok utána. – Ha megtudod... ha tényleg szólt nekik... elmondod nekem? Egy darabig csak hallgat. Aztán megkérdezi: – Biztos, hogy tudni akarod? – Igen. – És ha tényleg szólt, azon túl tudod majd tenni magad? – Igen. Elmosolyodik, és megsimogatja az arcomat. – Nagyon bátor vagy – suttogja, aztán elhúzza a kezét. – El fogom mondani, amit megtudok. Megígérem. Nem foglak becsapni. Bennem mindig megbízhatsz, Grubbs, mindig... még akkor is, ha Dervishben esetleg nem bízol. Nem félünk a farkastól?

Egész testemben remegek. Iszonyúan. Dervish és Juni leszorítanak az ágyra, egyfolytában beszélnek, és a törülközőket mindig frissre váltva törölgetik az arcomról az izzadságot. Juni különböző nyugtató bűbájokat mormol, amiknek a világon semmi hatásuk. Péntek van. A telihold előtti nap. A kór a suliban tört rám, a fizikaóra kellős közepén. Rohanva indultam ki a mosdóba. De nem értem oda. Brutálisan nagyot okádtam az osztály ajtajára. A fiúk röhögtek és fütyültek, a lányok pedig undorodva pfujoltak. Azt már nem vártam meg, hogy Clifford tanár úr mit szól. Tűztem ki a vécébe, és a következő tíz percet a műanyag vécédeszkát markolászva töltöttem. Juni hozott haza kocsival. Útközben kétszer is belerókáztam egy zacskóba. Azóta csak öklendezem, de eredmény nélkül – illetve mivel Juni megitatott velem egy csomó vizet, néha tiszta, vízszerű folyadékot hányok. – El fog múlni – hantázik Dervish, és megfogja a vállamat, mikor már kiabálok a fájdalomtól. Úgy érzem, mintha egy másik test nőne bennem, és erőszakosan törne utat magának kifelé. – Megpróbáljak egy altató bűbájt? – kérdezi Juni. – Eszednél vagy? – vakkant rá Dervish. – Egyedül azért nem változott máris át, mert tiszta erőből küzd ellene. Ha elalszik, nem tud küzdeni. – Tényleg. Ne haragudj, nem gondoltam bele. Csak olyan rossz látni, hogy mennyire szenved. Hatalmas ordítás tör ki belőlem, úgy érzem, mindjárt kettéhasad a fejem. Közben halványan felsugárzik a gyomromban a már ismerős forróság, a varázserő, amit múlt hónapban éreztem. Szembefordul a farkasvérrel, őrzi emberi formámat, ellenszegül a fenevad akaratának. Dervishnek és Juninak nem tudok szólni róla. Már képtelen vagyok megszólalni. Csak üvölteni tudok. *

Múlik az idő. A hold ereszkedni kezd. Pár pillanatnyi csönd és nyugalom a több órán át tartó őrület után. Az ágynemű jó néhány helyen össze van szaggatva. Dervish bal szeme fölött mély seb, és mindkét arcán zúzódások. – Ezeket... én... csináltam? – nyögöm, és legyintek felé. – Nem – feleli pókerarccal, és közben lassan, óvatosan vizet önt a számba. – Nekimentem egy szekrénynek. – Már azt hittük, elveszítettünk – mondja Juni, és megszorítja a kezemet. Az ő homlokán karmolás látszik, de nem mély. – A... varázs... erő... – lihegem. Megdermednek. – Ti is... éreztétek? – Én nem – feleli Dervish. – Ott... volt. Azzal... küzdöttem. Ha nincs... átváltozom. – Te érezted? – fordul Junihoz Dervish. – Valamit éreztem – mondja Juni habozva. – De nem tudtam biztosan, hogy az varázserő-e, vagy olyan energia, amit a... az átváltozás gerjeszt. – A vérfarkas – szólok erőtlenül vigyorogva. – Mondd ki, legalább egyszer. – Ilyen lény nem létezik – jelenti ki Juni. Már épp válaszolnék, mikor a fájdalom ismét belém hasít, mélyen a hasamba. Kétrét görnyedek. A víz ugyanolyan gyorsan jön föl, ahogy lefelé ment. Telibe találja Dervish arcát. Nem törődik vele, lenyom az ágyra, és megint beszélni kezd, nyugtatgat, vigasztal... szavainak áradata csupán tompa mormogás szüntelen, gyötrelmes üvöltésem mellett. * A fenevad acsarogva hasogat belülről. Megszólalni nem képes, hiszen csak állat, de mivel átélem az érzéseit, szavakba tudom önteni azokat. Engedj ki! – követelőzne. – Vess véget a fájdalomnak! Eressz szabadon! Légy, amivé lenned kell! Együtt portyázhatunk, és miénk lesz az éjszaka. – Neeem!!! – üvöltök fel, és varázserejű csapásokkal tartom vissza, de magam sem értem, hogyan. Nem szállhatsz szembe velem. – Fordulj föl! – tör ki belőlem az ékesszóló válasz. Tovább folyik bennem a harc, de egyre inkább úgy érzem, hogy én nyerem meg. A hold ereje apadóban van. A szörnyeteg elvesztette ezt a csatát. De hátravan még egy éjszaka, és akkor erősebb lesz. Talán már erősebb, mint én. Nem szállhatsz szembe velem – sziszegi újból a fenevad mélyen belülről, egészen mélyről. – Össze vagyunk láncolva. Ez a mi sorsunk. – A sorsomat én irányítom – morgom, és továbbra is figyelek minden rezzenést magamban, készen állok a küzdelemre, ha a fenevad az utolsó pillanatban még egyszer támad. De nem. Már kel fel a nap. A hold fénye elsápadt. Győztem – legalábbis egyelőre. * Fáradtan felülök. Dervish és Juni gyanakodva néznek rám. Eléggé kimerültek mindketten. Sokfelé vágások, horzsolások és karmolások tarkítják a bőrüket.

– Mi az, bozótfutáson voltatok? – kérdezem szemtelenül. – Na tessék, most meg elkezd pimaszkodni – hördül fel Dervish. – Nyolc vagy kilenc órán át üvöltöztél, szenvedtél és ördögi kínokat álltál ki. Most meg, hogy kel fel a nap, azt hiszed, nekiállhatsz viccelődni, mintha mi sem történt volna, mintha mi nem szenvedtünk volna veled együtt. Meredten nézünk egymásra... aztán elnevetjük magunkat. – Túléltük! – kiáltom. – Legyőzted! – harsogja nevetve Dervish, és erősen magához ölel. Juni csak áll, fáradtan mosolyog, és néz minket. Mikor Dervish elenged, hanyatt dőlök, és csak bámulok felfelé. – Hogy érzed magad? – kérdezi nagybátyám. – Vagy ezt inkább hagyjuk? – Nem – sóhajtok –, nem is vagyok olyan pocsékul. Persze állatira kimerültem, de nem vagyok annyira kinyúlva, mint ti. Igazság szerint inkább éhes vagyok. – Ha azt hiszed, hogy ágyba kapod a reggelit, akkor nagyon tévedsz – csattan fel Juni. Dervishsel felnevetünk. – Olyan fura volt – idézem fel a küzdelmet, főleg a végét, amikor azt képzeltem, hogy a fenevad beszél hozzám. – Mintha birkóztam volna valakivel, vagyis inkább valamivel, ami bennem volt. És szó szerint értem a birkózást. Mintha ez a valami tényleg ott lett volna bennem. A testem volt a szőnyeg, ahol küzdöttünk. Ennél nehezebb meccsem még életemben nem volt. – Kívülről is látszott, hogy nem gyerekjáték – mondja Dervish, és megtapogatja összekarmolt arcát. – Rendesen próbára tettél minket is. Tudom, hogy előbb-utóbb elképesztő erőre teszel majd szert, de azt nem gondoltam volna, hogy már most ilyen erős vagy. – Még nehezebb dolgotok lett volna, ha a fenevad legyőz – mondom halkan. – Éreztem magamban. Iszonyú erős volt. A varázserő nélkül simán átgázolt volna rajtam, kiszabadul, és széttép titeket. Ma éjjel... mikor telihold lesz... – Ezzel most ne törődj. Egyszerre csak egy harccal foglalkozzunk. Most csak arra gondolj, hogy legyőzted. A következő fordulóval majd akkor kínlódunk, ha már előttünk áll. – Feláll, és nyögve nagyot nyújtózkodik. – Menj aludni – mondja neki Juni mosolyogva. – Keményen hajtottál, és téged ért a legtöbb ütés. Mindkettőnknek ki kell aludnunk magunkat, de neked nagyobb szükséged van rá. – Bírom én – feleli Dervish, aztán ahogy föltápászkodik, majdnem össze is esik. Juni mellé lép, hogy támogassa, és határozottan ráparancsol: – Irány az ágy! – Igenis, főnök asszony – sóhajt Dervish. – Jön maga is? – Mindjárt. Egy kicsit még itt maradok Grubbsszal. – Kifelé menet Dervish nyögve masszírozza a derekát. Juni utána néz, míg el nem tűnik, aztán megvizsgálja a sebeit. Elmormol pár varázsigét, és végigsimít a kisebb sérüléseken a karján. A sebek pillanatok alatt begyógyulnak, a vágások szépen bezárulnak, csak egészen halvány vörös csíkok árulkodnak arról, hogy egyáltalán megsérült. – Nem rossz. – Igen, hasznos kis bűbáj. – Most a nyakát és az arcát veszi kezelésbe. – Mélyebb vágásoknál nem ér semmit, de az ilyen kisebb karcolásokra tökéletes. Jobb, mint a sebtapasz. Majd Dervisht is rendbe hozom odaát.

Mikor végez, felém fordul. Kisimítja a hajamat az arcomból. Begyógyítja a vágást a homlokomon. Megdörzsöli a seb helyét, hogy meggyőződjön róla, biztosan rendben van, aztán halkan megszólal: – Borzasztóan félt. Persze én is féltem, de nem annyira, mint ő. Nagyon-nagyon szeret téged. – Igen, tudom. – Az életét adná, ha azzal segíthetne rajtad. Némán nézek rá. Könny szökik a szemébe. Rögtön kitalálom, miért mondja ezt, miért védi Dervisht, mikor nem is vádolja senki. – Szólt a Bárányoknak – suttogom. Elkeseredetten bólint. – Rákérdeztem, és beismerte. Nagyon nem szívesen vonta be őket. De ha átváltozol, nincs más választása, végezni kell veled. Ő maga nem tudná megtenni, képtelen lenne megölni a saját unokaöccsét. Úgyhogy bármennyire utálja őket... – Semmi baj – mondom kényszeredetten mosolyogva. –Tényleg nem volt más választása. – Hát igen – sóhajt, és lehajtja a fejét. – Tudod, volt nekem egy fiam. – Meglepve pislogok. Fogalmam sincs, mit mondhatnék erre a váratlan és megdöbbentő vallomásra. – Egy angyali kisfiú. A világon mindennél fontosabb volt nekem. Pár hónappal a második születésnapja előtt álmában meghalt. Valamilyen agyi rendellenesség miatt. Minden előzetes figyelmeztető jel nélkül. Semmit nem lehetett tenni. Zokogni kezd. Ügyetlenül paskolgatom a hátát, és magamban azt kívánom, bár szavakkal ki lehetne törölni a fájdalmát. Még soha nem éreztem magam ilyen tehetetlennek. Végül aztán megnyugszik, és megtörölgeti az arcát. – Majdnem belepusztultam – motyogja. – Végül valahogy csak túléltem, de éppenhogy. Aztán gyerekpszichológus lettem, hogy sokat lehessek együtt gyerekekkel, és úgy enyhítettem a fájdalmamat, hogy nekik segítettem. – Nyersen felnevet. – Egyszer azt mondtam neked, hogy pszichológiai szempontból egyszerű eset vagy, emlékszel? Hát tessék, most már én is nyitott könyv lettem. Akárhányszor valamilyen gond adódik az életemben, a munkámba menekülök, és annak révén mászom ki a gödörből, amibe éppen belepottyantam. – Megfogja mindkét kezemet, és megszorítja, méghozzá olyan erővel, amit nem is néztem ki belőle. – Amikor Dervish megkért, hogy költözzek ide, nagyon megörültem. Nemcsak azért, mert szeretem, hanem azért is, mert így félig-meddig az anyád lehetek. – Elengedi az egyik kezemet, és kedvesen mosolyogva megsimogatja az arcomat. – Régóta szerettem volna újabb gyereket, de egészen mostanáig nem jött össze. Lehervad a mosoly az arcáról. Elengedi a másik kezemet is, és feláll. – Nem foglak magadra hagyni – mondja, és a hangjában meglepő erejű fenyegetés lüktet. – Nem adlak át a Bárányoknak, csak akkor, ha már egy szemernyi remény sem marad. Kitartok melletted végig, a legvégsőkig. Ha Dervish talán nem is, de én igen. Azzal kimegy, én meg csak állok ott és tátott szájjal, kavargó gondolatokkal bámulok utána. Fogalmam sincs, mihez kezdjek ezzel a heves fogadkozással. * Egy nap pihenés. Mindhárman délutánig alszunk, aztán csak teszünk-veszünk a házban. Juni mintha lélekben egész máshol járna, furcsa, visszahúzódó és

szótlan. Kerüli a tekintetemet. És Dervishét is. Mintha szégyellné, amit elmondott. Vagy mintha készülne valamire, de titkolná előlünk. * Este van. Újra rám tört a remegés. Mindent kiadok, amit napközben ettem. Ülök a fűben a ház mögött, és miközben igyekszem leküzdeni a hányingert, süttetem magam a kora esti nappal. Úgy döntöttem, kiélvezem a naplementét, elvégre talán most látok utoljára ilyet. Dervish és Juni nem hagynak egyedül. Dervish megkérdezi, nem akarok-e még bemenni. Rázom a fejem. Nem akarom otthagyni a külvilágot. Félek, ha megteszem, akkor máris kezdődik a játszma, aztán hamarosan vége... beteljesedik a végzetem. Délután telefonált Bill-E. Kérdezte, átjöhetne-e, ráérek-e. Szerencsére Dervish vette föl, és rögtön ki is mentett: azt mondta, elkaptam valami ronda vírust, jobb lenne, ha most nem találkoznánk, nehogy elkapja. Bill-E bevette. Miért is gyanakodott volna? Most ő jár a fejemben. Bár elmondtam volna neki, hogy a testvérem! Dervishnek igaza volt, túl sokáig vártam. Meg akartam kímélni attól az érzelmi zűrzavartól, amit az igazság okozhat. De nem kellett volna ennyit halogatnom a dolgot. Ha ma éjjel átváltozom, és a Bárányok végeznek velem, azt hiszi majd, hogy csak egy barátját veszítette el. Sosem fogja megtudni, valójában milyen közel álltunk egymáshoz. Eszembe jut, hogy talán felhívhatnám, és elmondhatnám neki az igazat, amíg még tudok beszélni. De rögtön belátom, hogy ez tiszta őrültség lenne. Ha túlélem az éjszakát, ha sikerül legyőznöm a kórt, vagy legalább késleltetni tudom a következő holdtöltéig, akkor beszélhetek vele személyesen. Úgyhogy semmi értelme telefonálni. Sőt kimondottan veszélyes lenne. Még a végén idejönne. És csak útban lenne. Vagy kinyírná a vérszomjas fenevad, amivé akkorra átváltozom. – Megvan még lent a ketrec? – kérdezem hirtelen ötlettel Dervishtől, aki Junival beszélget. Elhallgat, felém fordul, és csak bámul. – A ketrec a titkos pincerészben. Megvan még? – Lassan bólint. – Zárjatok be oda! – Azt hittem, meg fog remegni a hangom, mikor kimondom, de nem, határozottan szól. Rezzenéstelen tekintettel nézek nagybátyámra. – Ha elkezdődne a változás, még ráérünk... – Nem – vágok közbe. – Most zárjatok be! Mielőtt átváltozom. Tegnap is megsérültél. Junin is jó pár seb volt. Most még be tudott foltozni mindenkit, de ma éjjel sokkal erősebb leszek. És vadabb. Talán olyan sebeket fogok okozni, amit nem gyógyít a bűbáj. Dervish hallgat. Összenéz Junival. – Ez végzetes lehet – mondja. – Tegnap éjjel erősen hittél magadban. És a hited erőt adott a küzdéshez. Ha hagyod magad ketrecbe zárni, mint egy állat, akkor onnantól már kicsit állatnak is érzed magad. És nem hiszel annyira magadban... nem küzdesz ugyanúgy. – Dehogynem. – Pedig nem rossz ötlet – mormolja Dervish. – Nem vagyok benne biztos, hogy ha tényleg átváltozik, elbírunk-e vele. – Használhatsz altatót – feleli Juni. – Azzal leterítheted, ha kell. – Emlékszel, mi történt Meerával? – kérdezem Dervish-től, épp mikor válaszolna. – Mikor Bill-E átváltozott, rögtön elkapta. Megtámadta, mielőtt

bealtatóztad. Majdnem kinyírta. Ha ez történik Junival is... Megdermednek a vonásai. – Igazad van. Be kell zárnunk a ketrecbe. – Megfogja Juni kezét. – Ez nem jelenti azt, hogy feladjuk. Csak hogy biztonságban legyünk. Juni vonakodva bólint, aztán rám néz. A tekintete ugyanazt üzeni, amit korábban is: „Bízz bennem! Én melletted maradok. Még akkor is, ha Dervish már nem." Gyorsan felállok. – Siessünk! – Még egy utolsó pillantást vetek a napra. – Nemsokára felkel a hold. – Háborgó gyomromra teszem a kezemet. – Érzem. * Bezártak a ketrecbe. Üvöltök. Visítok. Rázom a rácsot. Dervish és Juni odakint állnak, kiabálva biztatnak, hogy küzdjek, mert nyernem kell. Gyorsan hanyatló emberi énemet szólongatják, amely kezdi átadni a helyét valami halálosnak, valami vadállatinak. Küzdök, de sokkal gyötrelmesebben, mint tegnap éjjel. A fenevad erőre kapott. Szünet nélkül támad, fogait csattogtatva, morogva veti magát egyedüli védelmezőmnek, a varázskörnek, belemar, vérszomjasan üvölt, minden erejével azon van, hogy megszabaduljon és végre ölni kezdhessen. Két kezem közé szorítom a fejemet, és iszonyú hangon visítok. A nyakamon kidagadnak az erek, az ujjaim kezdenek karmokká görbülni. A saját nevemet kiáltanám újra meg újra, így akarom megőrizni emberi hangomat, de csak torz morgás tör elő a torkomból. Fogy körülöttem a fény, mintha minden sötétebb lenne, egyre fakóbb, a színek elszürkülnek. – Neeem... változooom... ááát! – üvöltöm. Minden egyes szóért külön meg kell küzdenem. Eleresztem a fejemet, és megragadom a ketrec rácsát. Előbb Dervish, aztán Juni szemébe nézek. – Neeeeem... váááltozooom... – Az utolsó szó embertelen üvöltéssé torzul. * Igen, tarts ki! – kiáltja Dervish elkeseredetten. – Nem fogsz átváltozni! Grubbs Grady vagy, és az is maradsz! Te nyered ezt a csatát is! A Gradyk mindig nyernek. – Küzdj erősen! – buzdít Juni. Kezét ráteszi a rácsot szorító kezemre. – Képes vagy rá! Tudom, hogy sikerülni fog. Ellököm magam a rácstól, a fejemet rázom, és felüvöltök a fájdalomtól. A fenevad mintha nevetne rajtam. A küzdelem folytatódik. Egész testemet átjárja a kínzó fájdalom. * Órák óta folyik a harc. Legalábbis nekem óráknak tűnik. Igazából talán csak percek teltek el. Vagy már annyira kikészültem, hogy teljesen elveszítettem az időérzékemet. Lehet, hogy számomra ez az éjszaka örökké tart majd – egy véget nem érő, szüntelen harc lesz ez ember és a gonosz farkaslény között. Lehuppanok a földre, a ketrec rácsának dőlök, és tágra nyílt szemmel, vad tekintettel nézem az odébb álló asztalt, a ketrec kulcsát, a gyertyákat, a könyveket

és az egyik sarokban a sakkkészletet, ami a legutóbbi küzdelmem óta ott hever. Úgy érzem, mindjárt széthasad a bőröm. Már legszívesebben hagynám. Elfáradtam. Nem tudok tovább harcolni. De harcolnod kell! Egy új hang. Nem az enyém, és nem is a fenevad képzelt hangja. Ez a varázserő! Gyorsan beszél és halkan, azt mondja, le tudjuk győzni a gonoszt, ha összefogunk. Azt magyarázza, mit tegyek, milyen bűbájokra van szükségem, milyen szavakat kell elmormolnom – de a fenevad éppen ebben a pillanatban iszonyatosat üvölt, borzalmas hangjával megtölti a fejemet, amitől kénytelen vagyok a fülemre szorítani a kezemet, és én is üvöltök. Mikor a hang elhal, és leengedem a kezem, a varázserő hangja már elhalt, vagy olyan halk, hogy nem hallom. Nem hagyott el, érzem a jelenlétét. De azt is érzem, hogy már nem tud segíteni. Vesztésre állok. Talán már el is veszítettem a csatát, csak még nem jöttem rá. * Tovább küzdök. Fájdalom. Rettegés. Aztán a pihenés és nyugalom újabb ritka pillanatai. Most a ketrec másik felében gubbasztok, de ugyanúgy a rácsnak dőlve, félig összekucorodva, mint korábban. Dervish és Juni mellettem guggolnak, dicsérnek és lelkesítenek. Tartják bennem a lelket, buzdítanak, hogy én fogok győzni, csak ne adjam föl. Egy kicsit oldalra fordítom a fejemet, és szomorúan Dervishre mosolygok. – Ne haragudj – nyögöm. – Nem! – csattan fel. – Nem adhatod fel! Le kell győznöd! – Ne haragudj – motyogom újra. Lehajtott fejjel, levegő után kapkodva sírok, a könnyek forrón égetik az arcomat, mintha nem is az én könnyeim lennének. – Nem bírja tovább – szólal meg Juni. A hangja sokkal higgadtabb, mint a nagybátyámé. – De muszáj! – kiáltja Dervish. – Nem engedem, hogy feladja. Valamit tennünk... – Csendet! – parancsolja Juni. – De hát nem hagyhatjuk... – Nem hagyjuk. – Benyúl a ketrecbe, és maga felé fordítja a fejemet. Eltart pár pillanatig, míg végre rá tudom irányítani a tekintetemet. Nyugodtan figyel. – Már nem tud koncentrálni. Segítenünk kell neki. Erőt kell adnunk neki, hogy tovább tudjon küzdeni. – De hogyan? – kérdezi Dervish feszülten. – Egy varázslattal, amely feléleszti benne a varázserőt. Úgy fog hatni, mintha adrenalint fecskendeznénk be – csak éppen a varázserejébe adjuk, nem a hús-vér testébe. – Milyen bűbáj ez? – morog Dervish. – Nem tudok olyan... – Nagyon ritka, de jól ismerem – vág közbe Juni. – Végszükség esetére tartogattam. – Elfordul tőlem, és Dervish szemébe néz. – Nagyon veszélyes is. Ha nem segít rajta, akkor biztos a vesztét okozza. Reméltem, hogy nem kell használnom, legfeljebb ha az élete múlik rajta. Talán még most sem szükséges, de ha tovább gyengül, és még inkább megerősödik benne a... vérfarkas... – Egy pillanatra elmosolyodik, ahogy kimondja a szót. Aztán az arca újból elkomolyodik. – Nem használom, ha nem akarod, de tudnod kell, hogy ez az eszközünk még megvan. És döntened kell, mert ha engedélyt adsz, akkor fel kell készülnöm.

Dervish tanácstalanul néz rá, mint aki mindjárt elsírja magát. Pár pillanatig azt hiszem, hogy nem is válaszol Juni-nak. De aztán óriási erőfeszítéssel, mereven bólint. – De csakis akkor, ha már nincs más választásunk – mondja kínlódva. – Persze – Juni szeretettel végigsimít az arcán. – Föl kellene menned a házba. Az előkészületekhez szükségem van pár dologra. – Mire? Juni lehunyja a szemét. Pár másodperc csönd. Aztán újra Dervishre néz. – Vetted? – Igen. – Dervish felnyerít. – Ezt majd nekem is tanítsd meg! – Azzal botladozva elindul a borospincébe nyíló ajtóhoz. Juni megvárja, míg az ajtó becsukódik mögötte, aztán az asztalhoz siet, elveszi a ketrec kulcsát, visszajön, és kinyitja a zárat. – Mit csinálsz? – motyogom, és próbálok elhátrálni, mikor belép a ketrecbe. – Menj innen! Ez veszélyes. Mi van, ha... – A Bárányok kint várnak – mondja Juni. Lehajol mellém, kézen fog és felsegít. – Dervish délután beszélt velük. Körbevették a házat. Készen állnak arra, hogy végezzenek veled, ha Dervish szólítja őket. Fáradtan vállat vonok. – Talán így a legjobb. Ez van. Ők legalább... – Nem! – csattan fel Juni, és pofon üt. – Nem hagyom, hogy feláldozd magad. Nem hiszem el, hogy véged van. Túl fogunk jutni ezen, de csak akkor ha bízunk magunkban, és ha harcolsz. Dervish ezt nem értheti. Szerinte ez nem helyes. Szeret téged, de alábecsül. Nem tudja, milyen erős vagy. – Nem vagyok erős. Gyenge vagyok. Nem tudok tovább küzdeni. Jöjjön, aminek jönnie kell. Így a legegyszerűbb. Már nem bírom a fájdalmat. – Nem érdekel, mit bírsz és mit nem! – tör ki Juni. Aztán megváltozik a hangja. – Ezt nem csak a te érdekedben csinálom. Magam miatt is meg akarlak menteni. Megragadja a pulóveremet, magához ránt, és megcsókol. Eleinte egész ártatlanul, ahogy anya szokott kiskoromban, mikor éjszaka felébredtem és féltem. De aztán már nem csak az arcomat csókolja, és ekkor én is visszacsókolom, egész komolyan, ahogy Renit a buli éjszakáján. Eközben vadul üvölteni kezd bennem a fenevad. A varázserő pezseg, fortyog. Körülöttünk felizzanak a ketrec rácsai, aztán megpattannak és lezuhannak. A ketrec teteje a fejünkre esik – de egyetlen erőteljes kézmozdulattal félresuhintom. Juni elhúzódik. Vadul zihál. – Rohanj, Grubbs! – mondja. A szeme csillog, az arca kipirult. – Tűnj el a Bárányok szeme elől! Menj a barlangba, és ott várj meg. – A barlangba?! De hát... ha átváltozom... – Nem fogsz! – jelenti ki, és újra megcsókol, ezúttal röviden, sietve. – Indulj! Nem gondolkodom, máris indulok. Átugrom a ketrec sisteregve olvadozó rúdjait, és a titkos kijáróhoz rohanok, amely kivezet a házból. Kitárom az ajtót, és felszáguldok a lépcsőn. Juni lelkesítő szavakat kiált utánam, aztán csak nevet, és nevetése messzire cseng, elkísér, vigasztal, buzdít.

* A lépcső tetején megtorpanok. Az utat két ajtószárny állja el. Ezek kívülről le vannak láncolva, és egy nagy hullámlemez takarja őket. Egy pillanatig csak állok, aztán vállamat az ajtónak feszítve nagyot lökök rajta. A lánc odakint elpattan. Az ajtó feltárul. A hullámlemez odébb repül. Kilépek a holdfénybe. A szabadban állok, kapkodom a levegőt. Körbenézve harmadrészt emberi, harmadrészt állati szemmel látom a világot, harmadrészt pedig varázserővel. Az emberi alakokat még úgy is látom, hogy egy fa vagy a ház mögött állnak. Kilenc... tíz... tizenegy... tizenkettő. A piszkos tizenkettő. De olyan piszkos fogást nem tudnak, amivel visszatarthatnák Grubbs Gradyt, a szabadulóművészt! A bennem ágáló fenevad támadni akar, szét akarja tépni őket, hogy megtanulják, Grubbster mesterrel nem tanácsos ujjat húzni. De bármilyen csábító a gondolat, ellenállok neki, és inkább elindulok az erdő felé. Ezen a részen három Bárány őrködik. A titkos kijárat ajtajának kirobbanása megdermesztette őket, de gyorsan észbe kapnak. Működésbe lépnek a beidegződött reflexek, és máris felém csörtetnek, hogy megállítsanak. Mindegyik nagydarab fazon, a kezükben sokkoló, háló, puska. – Állj! – kiáltja egyikük, és célba vesz a puskájával. Vicsorogva intek felé, mire a fegyver vörösen felizzik. A pasas felüvölt, és el akarja dobni a puskát, de nem tudja, mert már beégett a húsába, egybeolvadt a kézcsontjaival. Most egy másik ront nekem, és mintha rögbiznénk, rám veti magát, hogy leterítsen. Megragadom, megforgatom a levegőben, és erősen földhöz vágom – tökéletes birkózófogás. Loch büszke lenne rám. A Bárány majdnem elveszti az eszméletét. Ha volna időm, elszórakoznék még egy kicsit vele. De akármilyen erősnek érzem magam, hiába lenne kedvem eljátszadozni vele, nem maradhatok. Ha a többi Bárány is ideér, akkor már nem lesz ilyen könnyű dolgom. Bár úgy gondolom, hogy ha szembeszállnék velük, le tudnám győzni őket, mégis hülyeség lenne megpróbálni. A harmadik hátulsó őr közben előkapott egy adóvevőt, és abba hadar. Felé mordulok. A rádióból fémkarmok ugranak elő, és belevájnak a Bárány arcának húsába-csontjába. A férfi üvölt a fájdalomtól, és próbálja letépni magáról az adóvevőt, de a karmok mélyen belefúródnak, és az arcára forrasztják a készüléket. Otthagyom az ordítva botladozó Bárányt, akinek ömlik a vér a füléből és az arcából, ahogy tovább rángatja a rádiót. Futva indulok a fák felé, fürgén szaladok, és úgy érzem, új erő tölt el. Épp mikor elérem az erdőt, hirtelen megpillantom a csavargót. Ott áll nem messze tőlem, engem figyel. Kinevetem – látta, mi történt a többiekkel, és most nyilván nem mer megtámadni. Eszembe jut, hogy összemorzsolhatnám, vagy felgyújthatnám a ruháját, de mivel nem próbál az utamba állni, inkább nem törődöm vele. Ez a csíra nem ér annyit. Odakiáltanék neki, hogy „Megszívtátok, nagy okosok!", de a hangszálaim megvastagodtak, nem jön ki szó a számon. Így beérem azzal, hogy gúnyosan tisztelgek felé. Némán, szenvtelenül bámul vissza rám. Az erdő rejtekébe érve eltűnök a szeme elől. Itt nem süt rám a hold, és a Bárányok elől is elrejtenek a fák. Könnyedén futok, mint egy farkas. Gyorsan, ügyesen, nyomot sem hagyok magam után. A barlanghoz tartok, ahol Junival találkozom.

Totál brutál

Pár percig úgy érzem, emberfeletti az erőm. Az izmaim mintha acélból lennének, a tüdőm, mint egy gép – gyorsabban futok bárki élő embernél, minden létező rekordot megdöntök. Persze pont akkor nincs sehol egy sportbíró, amikor leginkább szükség van rá. Aztán lassítok. Fájdalom hasít belém. Megbotlom. A fenevad acsarog. A hideg, kemény földön vergődöm. Zokogok. Próbálok küzdeni. Felemelem a fejemet, és próbálok... * Egyszer csak a barlanghoz vezető gödör mélyén találom magamat. Vadul rángatom a ládát, amit Dervish a lyukba gyömöszölt, ripityára töröm, majd elindulok lefelé a sötét mélységbe. Énem egyik fele habozik. Örül, hogy még mindig ember vagyok, örül, hogy meghúzhatom magam a barlang biztonságában, szívesen várok Junira, de emlékszem Dervish figyelmeztetésére: a barlang veszélyes, gonosz varázslat uralja. Talán okosabb lenne... * Lent vagyok a barlangban. Mikor üvöltök, a hangom kísértetiesen visszhangzik. Nagy erőfeszítéssel elhallgatok, mire a visszhang is elhal. Már csak a vízesés zaját hallom és agyonerőltetett szívem vad kalapálását. Vajon mennyi ideig nem voltam magamnál? Mennyi ideig üvöltött a fenevad? Azt hitte, legyőzött? Azután csalódott, mikor visszaküzdöttem magam, és újból felülkerekedtem? Nem tudnám megmondani, de úgy érzem, nem sok idő múlhatott el. Teljes a sötétség, és ez félelemmel tölt el. Már elmúlt a sebezhetetlenség és emberfeletti erő érzése, ami átsegített a Bárányok gyűrűjén. De még most is érzem magamban a varázserőt, ahogy a fenevadat is. De most leginkább ember vagyok, és fázom itt egyedül a sötétben. Elborzadva gondolok vissza arra, hogy majdnem megöltem a három Bárányt. Remélem, nem sérültek meg nagyon súlyosan. Nem tudom, okosan tettem-e, hogy elmenekültem. Lehuppanok a földre, összekuporodom, és átkarolom a lábamat. Meresztem a szemem a sötétben. Értetlenül és szégyenkezve gondolok vissza Juni csókjára. Vajon hogyan kerülhetett rá sor? Vajon csak képzeltem-e közben a felnőttes szenvedélyt? Mindenesetre egyvalamit biztosan nem képzeltem: azt mondta, ő akkor is mellettem áll, ha Dervish már nem. Ki is szabadított, és azt ígérte, idejön, itt találkozunk. Ez nem helyes. A szándékai persze jók, de nem lenne szabad ezt tennünk. Ott kellett volna maradnom és elfogadnom, ami rám vár. Dervishnek kellett volna döntenie belátása szerint. Elvégre ő többet tud az ilyesmiről, mint Juni meg én. És most végzetes lépést tettem. Elszöktem Dervish-től. Szembeszálltam a

Bárányokkal. Szövetkeztem Junival, és ezzel hátat fordítottam mindenki másnak. És ha nem jön? És ha meggondolja magát, és cserbenhagy? És ha... Fény csillan. Felállok, mert azt hiszem, Juni jött meg. De aztán látom, hogy a fény a barlang falából világít, a vízesés közeléből, a repedés mellől, amit az üvöltésemmel hasítottam a sziklába. Különös, tompa fény, természetellenes. Magából a falból sugárzik. Igazából egy cikcakkos karimájú fénykör. És benne a sziklából kitüremkedő forma – a lány arca, a lányé, akit Loch halálakor láttam. Kőből kidudorodó állkapcsa, járomcsontja és homloka ragyog a fényben. Az arc nem is hús-vér, nem is kő, hanem valahogy mind a kettő. Mikor már annyira kiemelkedett, hogy a lány fülét is látom, kinyílik a szeme. Aztán a következő pillanatban megmozdul az ajka. Hadarva beszél, nyelvéről sietősen pattognak a szavak. Biztosan tudom, hogy fontos, amit mond – látszik rajta, hogy mennyire igyekszik közölni valamit –, de hiába, nem értem, mit mond. A nyelv nem hasonlít egyik nyelvre sem azok közül, amiket életemben hallottam. – Nem értem, amit mondasz – nyögöm, és tehetetlenül rázom a fejemet. Erre magasabb hangon folytatja, és még gyorsabban hadar, mint eddig – na hát ez aztán tuti nem segít rajtam. – Nem értelek! – kiáltom, a türelmem határára érve. Ebben a pillanatban letaglóz a fájdalom. A fenevad felüvölt. Megpezsdül a varázserő. Nyögve térdre rogyok. A lány hangja egyre magasabb. Dühödten kiabál velem, éles szavakat és kifejezéseket ismételget. De most sem értem egy szavát sem. Már csak azt szeretném, hogy hagyjon békén. – Hagyd abba! – nyögöm, de nem hallgat el. – Hagyd abba! – Most már határozottabban szólok rá, és meredten a szemébe nézek, hogy lássa tekintetemben a haragot. Csendre és nyugalomra van szükségem, csak így tudom felvenni a harcot a fenevaddal. Hát nem érti, milyen iszonyú nehéz dolgom van? Miért nehezíti? Nem, nem érti. Vagy ha mégis, hát nem érdekli. Tovább halandzsázik, a hangja tovább emelkedik, és a szavak egyre gyorsabban peregnek a szájából. Aztán hirtelen két kéz emelkedik ki a sziklából, és a lány vádlón rám mutat, majd körbe a barlangban, és végül a repedésre a sziklafalon. – Fogd már be! – sziszegem, mert érzem, hogy a fenevad kaparászni kezdi belülről a koponyámat. – Nem bírom tovább. Hallgass már! Hallgass! HALLGASS!!! Az utolsó szónál talpra ugrom, szétvetem a két karomat, és már üvöltök. Hangos reccsenés hallatszik – a repedés a vízesés mellett tovább hasad és kitágul. A lány arca és két keze eltűnik. A vízesés pedig egy pillanat alatt megfagy. Jéggé válik, hosszúkás kristálytömbbé alakul. Gyönyörűen ragyog a mozdulatlanságba dermedt lendületű jég, soha semmilyen művész nem tudna ilyen szépet alkotni. Úgy bámulok a jégre, mint akit megbabonáztak. Ezt meg hogy a jó francba csináltam?! A lány arca körül sugárzó fény most elhalványul. Megint sötétség vesz körül. Egy kicsit még mindig forog velem a világ, amikor pár pillanat múlva újabb fényt veszek észre, ami mögülem jön. Megfordulok. Arra számítottam, hogy újra a lány arcát fogom látni, de ez most egy fáklya pislákoló fénye. Fentről sugárzik le, az erdőbe vezető nyílásból.

– Grubbs? – kiált le a hang, amelyre úgy vártam, mint a megváltásra. – Juni – kiabálok vissza, és máris arrafelé botladozom, ahol majd leér a barlangba. – Gyere gyorsan! Valami egészen hihetet... Gyötrő fájdalom hasít belém. Elmondhatatlan kín. A fenevad az, olyan közel a kitöréshez, mint még soha. Hihetetlenül erős. Védekezésül újból felparázslik bennem a varázserő. Egymásnak feszülnek, és szikrákat hányva birkóznak. Aki győz, azé lesz a testem és a lelkem. Üvöltve rogyok a földre. Juni újra a nevemet kiáltja. A világ lassan homályba merül körülöttem. A gondolataim lelassulnak. Kiáltanék Juninak, hogy figyelmeztessem, ne jöjjön ide. De már késő. Gyengülök. A fenevad felülkerekedik és legyűr. Eltűnök. * Magamhoz térek. Leírhatatlan megkönnyebbülés tölt el. Mikor éreztem, hogy elveszítem az uralmat magam fölött, azt hittem, végem. Hogy Grubbs Gradynek annyi. Nincs többé. Mostantól már végleg a vérfarkas veszi át a kormányrudat. Jó érzés – sőt fantasztikus érzés –, hogy megint önmagam vagyok. De amilyen gyorsan elöntött a megkönnyebbülés, ugyanolyan hamar el is múlik. Már nem a barlangban vagyok, hanem egy házban, és körülöttem minden csupa vér. A földön megcsonkított, kibelezett testek. Tőlem pár lépésre Juni áll. Csupa karmolás, vágás és zúzódás, a karja, a feje meg a nyaka erősen vérzik. Valamit hadar, és kinyújtott karral, vadul gesztikulálva próbál csillapítani. Rámordulok, és felemelem véres öklömet, hogy távol tartsam a hulláktól. Úgy látszik, a fenevad magának akar minden prédát. Sikerül erőt vennem magamon, abbahagyom a morgást, és leeresztem a kezemet. – Grubbs? – nyögi Juni félve. – Te vagy? – Iiööhrr – hörgöm. Megköszörülöm a torkomat, és újra próbálkozom. – Igen. – Hála istennek! – tör ki, azzal a földre rogyva elsírja magát. – Azt hittem, engem is szétmarcangolsz. – Soha az... – Elhallgatok, és alaposabban körbenézek. De hiszen én ismerem ezt a házat! És a véres tetemek láttán rájövök, hogy az áldozatokat is ismerem! Spleen mama és Spleen papa! Bill-E nagyszülei. – Neeem! – kiáltok fel. – Csak Bill-E-t ne! Mondd, hogy őt nem... – Ott van mögötted – hüppögi Juni. Lassan megfordulok, felkészülve a legrosszabbra, és készen arra, hogy kitépem a saját szívem, ha megöltem a testvéremet. De életben van. Hason fekszik, eszméletlen. A fején egy jókora ütés nyoma, a seb még most is vérzik. De Bill-E lélegzik, süllyed és emelkedik a mellkasa. Odaugrom mellé, megfordítom, hogy kényelmesen feküdjön, és megnézem a sebét, nem nagyon súlyos-e. – Átváltoztál – nyöszörgi Juni. – Nem tudtam megakadályozni. Pedig azt hittem, a barlang varázserejével segíthetek neked. De valóságos szörny lett belőled, és meg akartál ölni. Alig tudtam megvédeni magam. Kioltottam a fényt. Elbújtam a sötétben. Varázslattal eloszlattam a szagomat. Így aztán kirohantál a barlangból. Idáig követtelek. Mielőtt bármit tehettem volna, berontottál, és végeztél a két öreggel. Bill-E-t is megölted volna, ha nem avatkozom közbe és űzlek el mellőle. De már nem tudtalak volna sokáig visszatartani. Ha nem változol vissza az előbb...

Elhal a hangja, zokogni kezd. Ránézek, aztán Bill-E-re. Majd a lemészárolt nagyszülőkre. Sosem kedveltem őket. Nyavalygó, önző minden lében kanál volt mind a kettő. De akkor sem ezt érdemelték – hogy a saját otthonukban darabokra szaggassa őket egy vérszomjas éjszakai fenevad. – Mit tettem?! – kiáltok fel, és lerogyok a földre, a fejemet a kezembe temetem. – Megöltem őket. Gyilkos vagyok! – Nem – feleli Juni még mindig sírva. Odakúszik mellém, és megpróbálja lefejteni a kezemet a fejemről. – A fenevad volt az... a vérfarkas. Nem te tetted, Grubbs. Nem a te hibád. – Dehogynem! – kiáltom, és felvetem a fejem. – Tudtam jól, mi történik velem. Tudtam, hogy be kell zárni engem, mert ha szabadon maradok, bármi megeshet. Ott kellett volna maradnom a ketrecben, hogy a Bárányok végezzenek velem. – Ne mondd ezt! – De ez az igazság! – kiáltom. – Nekem kellett volna meghalnom, nem Bill-E nagyszüleinek. Ez így... – Elhallgatok, és töprengve ráncolom a homlokomat. – De miért jöttem pont ide? Miért választottam pont őket és Bill-E-t? – Nem szeretted a nagyszüleit – mondja Juni. – Na jó, de nem is utáltam őket. Bill-E pedig a legjobb barátom. Miért.,.? – Számít ez most? – vág közbe Juni élesen. – Talán féltékeny voltál Bill-E-re, talán meg akartad ölni a nagyszüleit, vagy egész egyszerűen egy olyan helyre jött a fenevad, amit jól ismert, a hely emlékét kilopta az emlékezetedből. Mehetett volna a házatokba, vagy az iskolába, vagy akár egy másik barátod lakásába. De történetesen ezt választotta. És akkor mi van? Inkább örülj, hogy magadhoz tértél, mielőtt... még mielőtt... – A hangja elhal, nem tudja befejezni a mondatot. Megsimogatom a fejét, de tovább sír. Az én szememből már elapadtak a könnyek. Megint a holttestekre nézek, de most már nyugodtan, szenvtelenül. Már tudom, mit kell tenni. – Hívd fel Dervisht – fordulok Junihoz. – Mondd meg neki, hol vagyunk, és kérd meg, hogy küldje ide a Bárányokat. Nem állok ellen. Elfoghatnak, megadom magam. – Nem teheted! – tiltakozik. – Meg fognak ölni. – Kivégeznek – helyesbítek. – És pontosan ezt akarom. Ez így nem mehet tovább. Rosszul tettem, hogy elmenekültem. Inkább... – Hirtelen eszembe jut valami. – Dervish nem tudja, hogy segítettél nekem, ugye? Rázza a fejét. – Azt mondtam neki, hogy kitörtél, és én próbáltalak megállítani, de nem sikerült. Aztán elindult a Bárányokkal utánad. Én otthon maradtam, és miután elmentek, kilopóztam. Dervish nem tud semmiről. – Helyes. Akkor ne hívd, majd én felhívom. Menj haza, és hozd rendbe magad. Ami itt történt, arról ne szólj neki. Jobb, ha nem keveredsz bele. – Grubbs, te nem tudod, mit beszélsz. – Dehogynem. Elegem lett. Túl messzire mentem. Ma éjjel megöltem két embert. Hogy tényleg én tettem-e vagy a fenevad, az mindegy. Te is tudod, ha ez így megy tovább, megint ölni fogok. Márpedig ez nem történhet meg. Nem engedem. Úgyhogy most menj! Köszönök mindent, de rajtam már nem lehet segíteni. – Előveszem a telefonomat, és tárcsázni kezdek. Juni óvatosan kiveszi a kezemből a telefont. – Gyere velem – suttogja. – Elmegyünk valahová, ahol senki nem találhat meg minket, és ahol nem bánthatsz senkit. – Miről beszélsz? – kérdezem értetlenül. Próbálom visszavenni tőle a telefont.

– Elszökünk – sziszegi, és a háta mögé dugja a készüléket. Már nem sír. A hangja olyan, mint máskor. Szinte látom, ahogy a fejében kattognak a kerekek. – Elmegyünk valami távoli, eldugott helyre. Holdtöltekor elbújunk egy hegyen vagy egy barlangban. Megkötözlek, benyugtatózlak, és varázslattal is csillapítalak, hogy senkiben ne tehess kárt. Csak akkor engedlek szabadon, ha már elmúlt a holdtölte. Ott maradunk, és új életet kezdünk. Így a világnak nem kell tartania tőled... vagyis a vérfarkastól. – Ez képtelenség – sóhajtok. – Nem menne. Láttad, mit csináltam a ketreccel. Tuti megszöknék, és újra ölnék. – Nem! – makacskodik. – Vissza tudlak tartani. Biztos vagyok benne. – Na és ha legközelebb már végleg átváltozom? – kérdezem. – Ha a fenevad legyőz? – Akkor megteszem, amit a Bárányoknak kell – fogadkozik. Megfogja és megszorítja a kezemet. – Higgy nekem! Ha végeznem kell veled, megteszem, akármennyire fájdalmas lesz is. De ha nem szükséges, nem akarom, hogy bajod essen. Még most is hiszem, hogy meg lehet menteni. Ma éjjel a vérfarkasnak felül kellett volna kerekednie, de végül mégis magadhoz tértél. Vagyis küzdöttél, és győztél. És újra győzhetsz majd, ebben egész biztos vagyok. De ha tévedek... ha mégis vesztesz... – Az arca megkeményedik. – Akkor legyen, ahogy lennie kell. De legalább meg kell próbálnunk. Az élet túl értékes ahhoz, hogy ok nélkül feláldozzuk. – Hát, nem tudom. – Megint a holttestekre és Bill-E-re nézek. – A kockázat... – Nincs kockázat – jelenti ki, azzal feláll, és engem is felsegít. – Azonnal indulunk, és keresünk egy helyet, ahol senkiben nem tehetsz kárt. Habozok. Nem tudom, mit tegyek. Azt, ami helyes, vagy inkább maradjak életben. – Ha magad miatt nem tennéd meg – szólal meg halkan Juni –, tedd meg az én kedvemért. Szeretlek, Grubbs. Kérlek, maradj életben! A kedvemért. Nem tudom, mit mondjak. Szeretnék vele tartani. De a fenevad... a varázslat... az áldozatok... Már-már visszakérem a telefont, érik bennem az elhatározás, hogy bátor leszek és önzetlen, és megmentem azokat, akik fontosak nekem. Ám végül az bukik ki a számon: – Oké. – Aztán erőtlenül folytatom: – De ígérd meg, hogy távol tartasz mindenkitől. És legközelebb, ha kell, megállítasz, bármi áron. Juni mosolyogva esküre emeli a kezét. – Megígérem. A hátsó ajtóhoz megy, kinyitja, aztán kiterel maga előtt az éjszakába. Engedelmesen botladozom kifelé, és közben lehajtott fejjel, némán, sírva szidom magamat a gyávaságomért. Juni csendben becsukja az ajtót. Hátrahagyjuk a vérontást, a mészárlást, és otthagyjuk az alvó Bill-E-t, aki reggel az őrjítő iszonyat közepette ébred majd.

Pokolra szállás

Juni megáll egy közelben parkoló autónál. Gyorsan elmormol egy varázsigét, mire kinyílik az ajtózár. Újabb varázsszavak, és beindul a motor. Rám mosolyog a kormány mögül, és int, hogy üljek be. Kábultan ülök mellette. Az elmúlt tizenkét óra eseményei járnak a fejemben. Lenézek a kezemre száradt vérre. Vajon látta Bill-E, ahogy megöltem a nagyszüleit? Felismert a fenevad maszkja mögött? És ha nem, Dervish elmondja neki, hogy én voltam az? Vajon megérti-e majd, vagy meggyűlöl? Biztosan meggyűlöl. Én az ő helyében mélységesen megvetném azt a szörnyeteget, aki hagyta idáig fajulni a dolgokat. Erre nincs mentség. És nincs bocsánat se. Nem helyes, hogy megszökünk. Megöltem Bill-E nagyszüleit, miattam megy tönkre Juni kapcsolata Dervishsel... és most mi következik? Elporoszkálunk a naplementébe, keresünk egy kedves kis falucskát, letelepszünk, és boldogan élünk, míg meg nem halunk? Előadunk valami beteg anya-fia színjátékot? Juni majd szépen minden holdtöltekor lekötöz, mint egy veszett állatot? Őrület. Most azonnal véget kellene vetnem ennek az egésznek, szólni Juninak, hogy álljon meg, visszamenni Dervishhez, és beletörődni abba, ami rám vár. De csak ülök szótlanul, és hol a vért nézem a kezemen, hol kibámulok az ablakon. Győzködöm magam, hogy az egészet Juni kedvéért csinálom, mert nem akarok fájdalmat okozni neki. De ez persze hazugság. Menekülök, mert rettegek attól, hogy megölnek. Nem akarom hagyni, hogy csak úgy kivégezzenek. Még akkor sem, ha tudom, hogy mindenkinek így volna jobb. * A kocsi megáll. Juni sóhajtva hátradől, és a szemét lehunyva masszírozni kezdi a halántékát. Körbepillantok. Egy parkolóban állunk, sok száz autó között. A fejünk fölött hirtelen hatalmas dübörgés. Felnézek: egy repülőgép éppen leszállni készül. Tehát egy reptéren vagyunk. – Juni – szólalok meg halkan. – Tessék – mondja Juni, de a szemét nem nyitja ki. – Mit csinálunk itt? – El kell tűnnünk. Ha a közelben maradunk, megtalálnak. Olyan helyre kell mennünk, ahová nem tudják követni a nyomunkat. Repülnünk kell, messze, amilyen messze csak tudunk. Csak akkor leszünk biztonságban, ha már legalább kétszer vagy háromszor átszálltunk. – De nekem nincs is útlevelem. Se csomagom. És ruhám meg pénzem sincs. Juni leengedi a kezét, kinyitja a szemét, és gúnyosan rám mosolyog. – Vissza akarsz menni összecsomagolni? – kérdi. – Nem, dehogy. De akkor hogy... – Varázslattal – feleli, és csettint az ujjával.

* A várócsarnokban vagyunk. Senki nem figyel ránk, pedig tele vagyunk zúzódásokkal, vágásokkal és vérfoltokkal. Rejtő bűbáj. Nem nehéz varázslat. Még

Bill-E varázsereje is elég egy kisebb rejtő bűbájhoz. Ezt a kezdő varázslók is korán megtanulják. Juni elküld mosakodni. Megállapodunk, hogy negyedóra múlva találkozunk az induló járatokat jelző táblánál. Figyelmeztet, legyek óvatos, ne álljak szóba senkivel. Bámulom magamat a tükörben. A szemem elgyötört, véreres. Az arcomon a reményvesztett, bukott emberek kifejezése ül. Dervish sokszor mondta, hogy született túlélő vagyok, aki minden zűrös helyzetből kivágja magát. Csakhogy van olyan helyzet, amiből nem érdemes szabadulni. Mert hát mi értelme életben maradnom, ha ilyen emlékekkel és ilyen rettenetes bűntudattal kell küzdenem? Megnyitom a csapot, és meleg vizet lötykölök az arcomra, hogy leöblítsem róla a vért. A mosdótálat egy perc alatt tucatnyi rózsaszín csík tarkítja. Folyékony szappant engedek a tenyerembe, és letakarítom a mosdótálat, aztán folytatom a tisztálkodást. Átöblítem a hajamat, leveszem a pulóveremet meg a pólómat, és bedobom mindkettőt a szemetesbe, aztán lemosom a felsőtestemet és a két karomat. A nadrágomtól is meg kellene szabadulnom, de nem sok kedvem van alsógatyában flangálni a reptéren. Persze ahhoz képest, ami éjjel történt, ez igazán semmiség, de mindenkinek megvan a maga dilije.

* Junit várom. Ideges vagyok. Remegek, de nem a hideg, hanem a sokk miatt. Legszívesebben visszakoznék. Az lenne a legjobb, ha Juni észhez térne, és normális felnőtt módjára rábeszélne, hogy adjam fel magam. Fura, de ésszerűtlenebbül viselkedik, mint én. Mindig azt hittem, hogy a felnőttek akármilyen nyomasztó helyzetben jobban tudnak uralkodni magukon, mint a gyerekek. De Juni minden egyes rossz húzásával újra meg újra megcáfolja ezt. – Bocs a késésért – mondja, mikor felbukkan mellettem. Szappan illatát érzem rajta. Még mindig elég ziláltan fest, de már nem olyan kétségbeesett, mint korábban. Az arca egészen derűs az én rettegő ábrázatomhoz képest. – Juni, ez tiszta őrültség, inkább vissza... – próbálkozom, de ujját az ajkamra teszi, hogy elhallgattasson, és lassan megrázza a fejét. – Gyerünk – suttogja. – Tudom, hogy nem helyes. Tudom, mit kellene tennünk, és ha más lenne a helyzet, azt tennénk. De most ez a helyzet. Úgyhogy vágjunk bele ebbe az őrültségbe, és majd meglátjuk, mi lesz. Még mielőtt tiltakozhatnék, felnéz az induló gépeket jelző táblára, aztán odaterel az egyik pulthoz, ahol jegyet lehet venni. Mögötte állok, miközben kér két csak oda szóló jegyet. Pénz nem cserél gazdát. Gyors varázslat, és a jegyeladó mosolyogva nyújtja át Juninak a két jegyet, megmutatja, hol kell bejelentkezni, aztán jó utat és kellemes nyaralást kíván. Sorban állunk a jegykezeléshez. Nem is tudom, hová megyünk – a pultnál nem figyeltem. Megkérdezhetném Junitól, de inkább nem foglalkozom vele. Tulajdonképpen mit számít? A következő repülőtéren úgyis csak átszállunk egy

másik járatra. Aztán valahol máshol egy újabbra. Hogy a Bárányok nyomunkat veszítsék. Addig repülünk, míg biztonságban nem tudjuk magunkat. Toporogva haladunk előre. Végül a jegykezelő pulthoz érünk. Juni elrendezi a formaságokat. Nincs útlevél? Nem gond! Mármint ha valaki ismeri a Juni-féle ködösítő bűbájt! A biztonsági ellenőrzés után még mindig több mint egy óránk van indulásig. A felét vásárlással töltjük, lecseréljük tönkrement ruháinkat és cipőnket. Felvetem, hogy beszerezhetnénk tartalék cuccokat is, ha a rajtunk lévő ruha már koszos lesz, de Juni azt mondja, majd a következő reptéren. Legalább lesz mivel elfoglalnunk magunkat, mialatt az újabb gépre várunk. Az új ruhák nem valami kényelmesek. A pulóvertől viszketek, a nadrág nyomja a hasamat, a cipő szorít. De nem panaszkodom. Egy kis kényelmetlenség igazán nem nagy büntetés azok után, amiket az éjjel elkövettem. Ülünk a kényelmetlen reptéri székeken. Juni a gyógyító bűbájokkal igyekszik rendbe hozni a legcsúnyább sebeket, melyeket vad őrjöngésem alatt ejtettem. Ujjai gyengéden érnek a bőrömhöz, hangja lágyan duruzsol a fülembe. Melegség áraszt el, ahogy a sebek összezárulnak. Jó érzés. Mikor bemondják a járatunkat, a többi utassal felcsoszogunk a gépre. Jókora repülő. A tizenkettedik sorban ülünk, az A és a B ülést kaptuk. Mivel a C-t senki nem foglalja el, a felszállás előtt Juni odébb csusszan, hogy kényelmesebben ülhessünk. Mosolyogva fordul felém, miközben bámulok kifelé az ablakon, a kora hajnali fényben csillogó kifutópályát nézem. Az ablaküvegben tükröződik a mosolya. Felé fordulok és visszamosolygok rá. Odanyújtja a kezét, én pedig megfogom. – Ketten maradtunk – mondja. – Igen. – Nagyon félek, de közben borzasztóan tetszik is. – Nekem is – felelem szélesen vigyorogva. Szemenszedett hazugság. Egy csöppet sem tetszik az egész, csak félek, ráadásul össze vagyok zavarodva, és utálom magamat, amiért elszöktem. Felbőgnek a motorok. Bepréselődünk az ülésbe. Irány a levegő! * Még el sem érjük a repülési magasságot, máris legyűr a kimerültség. A szemem leragad a fáradtságtól. A testem és az agyam alvásért könyörög. Próbálok ellenállni – ébren akarok maradni, hátha Juninak szüksége van rám –, de hasztalan. – Semmi gond – szólal meg Juni, és megérinti az arcomat. – Aludj nyugodtan. Vigyázok rád. – De mi van, ha... – motyogom kábultan. – Nem lesz semmi baj – vág közbe. – Nem lesz bajunk. Most már nem árthatnak nekünk. Itt nem. Igaza van. Több ezer méterrel vagyunk a föld felett, és egyre emelkedünk. A Bárányok nem tehetnek velünk semmit, csak amikor leszállunk. És amilyen ravasz Juni, kétlem, hogy egyáltalán megtalálnak minket. Nincs okom nyugtalankodni. Legjobb, ha engedek a test követelésének... és alszom... csak pár... *

A barlangról álmodom. A lány arcáról. Kiabál valamit, talán figyelmeztetni akar. Egyre dühösebb, amiért nem sikerül. Próbálom megérteni, már csak azért is, hogy megnyugodjon. De a szavait még álmomban sem értem. Aztán egyszerre megváltozik az arc. A hang ugyanaz, de az arc most Junié. Rondán fintorogva néz rám. Aztán egyenesen undorodva, utálattal. Megijeszt. Megfordulok, hogy elfussak, de Bill-E nagyszülei állják utamat. – Tartsd távol magad a mi Billynktől! – förmed rám Spleen papa, és közben vér fröcsög elő az arca jobb felén tátongó sebből. – Mert ha nem, visszajövünk és kísérteni fogunk – teszi hozzá Spleen mama, és próbálja visszatömködni a beleit a feltépett hasüregébe. Szédülten elfordulok tőlük. Botladozva keresek menedéket. Egyszerre Dervishsel találom szemben magam, aki morcosan ül egy cseppkő tövében. – Nem vagy észnél – szólal meg szomorúan. – Azt hittem, ennél azért többet tanultál tőlem. Ha menekülsz, azzal nem oldasz meg semmit. Pláne ha még azt sem tudod, hová menekülsz. Aztán eltorzul az arca. Dervish vérfarkassá változik. Vérfagyasztó morgással felém veti magát. Rémülten hátrálok. Az utolsó pillanatban egyszer csak megjelenik Juni, közénk ugrik, és leüti Dervisht. Reszketve állok fel, és megköszönöm neki, hogy megmentett. Aztán mikor megfordul, látom, hogy rózsaszínes szemében vad láng lobog. – Grubbs – mondaná, de a nevem gurgulázó, rekedt morgássá torzul, mintha nem is emberi száj formálná a szót. A talaj megremeg a lábam alatt. * Felriadok, de a remegést még mindig érzem. Dermedten ülök, hirtelen azt sem tudom, hol vagyok, álmodom-e, vagy ez már a valóság. A szívem vadul kalapál, ahogy a különösen durva rémálmok után szokott. Junihoz fordulnék, de nincs ott mellettem. Újrakezdődik a rázkódás. Az ülésem úgy ugrál, mintha rögtön kiszakadna a padlóból. Összeszorul a gyomrom. Úgy érzem, valami szörnyűség van készülőben. Bajban vagyunk. Hová lett Juni? Meg kell találnom, segítenem kell neki, ki kell mentenem a... Ideges nevetést hallok. – Még szerencse, hogy nincs tele a gyomrom – poénkodik valaki. – Hát ha ez így megy tovább, előbb-utóbb senkinek nem marad tele a gyomra – feleli egy másik utas. Felnevetek, és megnyugszom. Szóval csak légörvénybe kerültünk. Épp átgázolunk egy újabb hepehupás szakaszon – Hopp! Többen felnyögnek. Sokan becsatolják az övüket, akik álltak, gyorsan leülnek. Egy újabb légörvény vadul megremegteti az egész gépet, mintha egy óriás kapta volna el a farkánál, és ki akarná rázni belőle az utasokat. Még az utaskísérők is leülnek és becsatolják magukat. Ez azért már ijesztő – elég rémes, ha egy repülőgépen a harcedzett profik viselkedése bajt jelez. De ez csak afféle normális emberi félelem. Nem nagy ügy azok után, amin keresztülmentem. Mosolyogva hátradőlök, miközben körülöttem sírva fakadnak a gyerekek, és káromkodnak a szülők. Nem mondhatnám, hogy különösebben együtt érzek

azokkal, akik félnek a repüléstől. Ha túljutunk a légörvényeken, mindjárt nem lesz semmi bajuk. Mire leszállunk, már csak nevetnek az egészen. Aztán később, mikor elmesélik a családtagoknak meg a barátaiknak, milyen rázós útjuk volt, az egész már csak egy vicces sztori lesz, és mire hazaérnek, teljesen el is felejtik, mennyire féltek. Az utakon sosincs olyan biztonságban az ember, mint a levegőben. Ezt mindenki tudja, csak éppen az ilyen pillanatokban hajlamos elfelejteni. Lefogadom, akármilyen rázós és döcögős is ez a repülés, egyetlen utas sem fog egy percig sem habozni, amikor legközelebb repülőre... A pilótafülke ajtaja egyszerre csak kivágódik, és nekicsapódik az elöl ülőknek. Rémült és fájdalmas kiáltozás tölti be az utasteret. A hátrébb ülők a nyakukat nyújtogatják, hogy lássák, mi történt. Páran még az övüket is kicsatolják, és a rázkódással mit sem törődve felállnak. Lassan terjed a pánik, de még nem lett úrrá a gépen. Egyelőre. Kicsatolom az övemet, és áthuppanok a sorok közötti folyosó melletti ülésre. Hol lehet Juni? Biztos valamelyik vécéfülkében van. Meg kell találnom. Itt valami nagy gáz van. Együtt kell szembenéznünk vele. Fel akarok állni, de félúton hirtelen megdermedek. A helyemről rálátok a pilótafülkére. A fülkében füst gomolyog. Az első gondolatom: tűz van! Már ez is épp elég ijesztő. De aztán rájövök, hogy amit látok, az nem egyszerű füst. A füstoszlopok összevissza kanyarognak, egyik a padlótól a mennyezetig, a másik jobbra-balra, a harmadik őrülten tekereg mindenféle szögben. A füst nem így terjed. És ekkor, ahogy jobban odanézek, végre felfogom, amit a zsigereimben igazából végig éreztem, attól kezdve, hogy megláttam a kanyargó csíkokat: a pilótafülkéből nem is füst kígyózik elő. Hanem egy háló szálai. Egy kis termetű lény ugrik ki a pilótafülkéből, és rátapad egy férfi arcára a második sorban. A lény nagyjából akkora, mint egy kisfiú, de a feje aránytalanul nagy, a bőre pedig sápadtzöld. A fején haj helyett tetvek nyüzsögnek – vagy talán inkább csótányok, ilyen távolságból nem látni tisztán. Üres szemgödrében tűz lángol. Két keze tenyerében egy-egy vérszomjas száj. – Artéria! – tör ki belőlem, és a döbbenettől önkéntelenül a pokolfajzat felé lépek, aztán dermedten megtorpanok. Az utasok most már tényleg sikoltoznak. Az elől ülők jól látják a démont, a fogait, a tüzet a szeme helyén. Artéria letépi a férfi arcát. Szerteszét fröccsen a vér. Kitör a káosz. Az áldozat körül ülők iszonyodva ugranak talpra, és egyszerre tolakszanak ki az ülések közötti folyosóra, hogy egymást taposva fejvesztve meneküljenek a borzalmas teremtmény elől. Újabb démon bukkan elő a pilótafülkéből. Ez a mennyezeten kúszva közeledik, aztán ráugrik egy nő fejére. Leginkább egy óriási skorpióra hasonlít, az arca viszont majdhogynem emberi. A teste nagyobb, mint az utas feje. A nő nyaka reccsenve eltörik a súly alatt. A démon felszisszen, majd a következő pillanatban a szomszédos ülésen ülő utas arcába vágja a farkát. A fullánk a férfi szemébe talál, és rögtön ki is vájja. A démon odafordul, és lárvaszerű kis golyókat köp az üres, véres szemgödörbe. Miközben a szerencsétlen utas üvöltve talpra kecmereg, már kelnek is ki valamiféle iszonytató démonférgek a tojásokból. Rögtön lakmározni kezdenek az arcából, úgy terjednek szét rajta, mint a futótűz. Pár pillanat, és a férfi fél feje eltűnik. Közben a démon újra lesújt, ezúttal egy gyerekre. Két újabb démon szivárog elő a pilótafülkéből. Ezek többé-kevésbé ember formájúak, de ocsmány kelések, nyílt sebek borítják őket, és a bőrük csupa genny.

A szörnyűséges fajzatok némán tátognak, mintha ordítani akarnának, és összevissza hadonásznak. Úgy tűnik, még rettenetesebb vérontásra készülnek, mint Artéria meg a másik démon, de egyszerre csak nyöszörögve a földre zuhannak, és csak vergődnek. Hirtelen rádöbbenek, hogy ez a kettő nem is démon! Hanem a kapitány és a másodpilóta. Valami átugorja a két fekvő alakot és a folyosón vergődőket. A negyedik vagy ötödik sor háttámláinak tetején köt ki. Mintha nyúl lenne, csak éppen egy ronda púp van a hátán, a karmai pedig sokkal nagyobbak, mint egy nyúlé. („Hogy könnyebben felhasítsalak, kedvesem" – kuncog hisztérikusan bennem egy hang.) Az alatta ülők inkább zavarodottan, mint ijedten néznek fel rá. Aztán a lény kitátja száját, és jókora adag löttyöt köp rájuk. Az utasok levegő után kapkodva, köpködve fordulnak el. Majd fuldokolva kezdenek sikoltozni, ahogy a folyadék bugyborékolva, pezsegve a húsukba mar, és ugyanolyan embertelen formájúvá roncsolja őket, mint a kapitányt és a másodpilótát. A félelemtől még mindig dermedten, mozdulatlanul állok. Nem is az rémiszt meg igazán, ami történt, hanem hogy tudom, mi jöhet még. „De hát hogyan?!" – töprengek kábultan. A Démonvilág lényei nem kelhetnek át ilyen könnyen a mi világunkba. És különben is, honnan tudták, hogy itt vagyok? Miközben kétségbeesetten töröm a fejem a válaszokon, és az utasteret körülöttem holttestek és sikolyok töltik meg, újabb démon siklik elő a pilótafülkéből. Ez a lény borzasztóbb, mint az összes többi együttvéve. Magas, vékony alak. Sápadtvörös bőrét vérfoltok tarkítják, mivel a bőre csupa apró repedés, amikből vér szivárog. Nyolc kusza karját mintha egy kisgyerek rajzolta volna, lába húscafatokban végződik. Kopasz. Mélyvörös szemének pupillája sötét. Orra nincsen. A szíve helyén üreg, benne tucatnyi kicsi, sziszegő, szüntelenül tekergőző kígyó. Egy évvel a vérfüredi mészárlás után tehát most valóra váltja esküjét. Azt ígérte, felkutat, kegyetlen bosszút áll rajtam. Megjelenését tökéletesen időzítette, hogy minél inkább meglepjen és megrémítsen – igen, Vész herceg rám talált. – Gyermekeim – szólal meg a démonmester. A hangja pont olyan, mint emlékeimben: lassan és keserűen beszél, mintha már a világ minden fájdalmát megtapasztalta volna. Nem kiabál, halkan szól, a szavai mégis visszhangzanak az utastérben, egészen a hátsó sorokig. Mindenki megtorpan, nem vergődik tovább, nem küzd, nem kiabál. Minden tekintet a pilótafülke előtt lebegő szörnyű lényre mered. Vész herceg halványan elmosolyodik, mintha mindannyian egy temetésre érkeztünk volna, és csak ott ébrednénk rá, hogy minket fognak eltemetni. – Micsoda tragikus halál! – mormogja. – A felhők fölött. Elszakadva a földtől, ahol születtetek. A legtöbben egyedül, a szerettei nélkül. Vagy talán még rosszabb lenne, ha ők is itt volnának? Mi a fájdalmasabb, egyedül meghalni, vagy gyötrődve látni, hogy veletek hal valaki, akit szerettek? – Felsóhajt. – Micsoda tragédia! Előbbre lebeg. Az utasok meghúzzák magukat az ülésükben, szabadon hagyják a folyosót. Megbabonázva bámulnak a feléjük lebegő démonra. Vész herceg megáll a harmadik sornál. A folyosó melletti ülésen egy lány ül, talán ha öt-hat évvel idősebb nálam. A démon kinyúl nyolc nyirkos keze egyikével, megsimogatja a lány arcát, aztán óvatosan megfogja az állát. – Talán vigasztalást jelent nyomorúságotokban, ha megígérem, hogy a szenvedésetek rövid lesz – mondja Vész

herceg, és a lányra mosolyog. A lány szemébe könnyek gyűlnek. A démon ujjai megfeszülnek, egy hirtelen mozdulattal letépi a lány állkapcsát, és odaveti Artériának. A pokolfajzat elkapja a tenyerében tátongó szájjal, kettéharapja, és kaffogva rágcsálni kezdi, mint egy kutya, amelyiknek oda dobtak egy ízletes cupákot. – De azt is megígérem, hogy fájdalmas lesz – teszi hozzá Vész herceg gonosz örömmel. Egy gyerek sikolyra nyitja a száját, de az apja rögtön rátapasztja a kezét, és belefojtja a sikítást. Mindenki dermedten bámul a démonmesterre. Vihar előtti csend. Még pár pillanat, és az utastérben borzasztó felfordulás támad. De senki nem akarja elsőnek megtörni a csendet. Talán azt gondolják – azt gondoljuk –, ha így maradunk, mozdulatlanul, alig lélegezve, akkor elmúlik a rémálom. Akkor a démonok nem kezdenek ámokfutásba. Akkor nem mészárolnak le mindnyájunkat ezek a pokoli teremtmények, ma nem ontják vérünket. Aztán valami mozgást látok Vész herceg mögött. Valaki kilép a pilótafülkéből, és végignéz az utastéren, oldalt hajol, hogy ellásson a démonmester mellett. A gyomrom még jobban összeszorul, és végre megjön a hangom. – Juni! – kiáltom. – Vigyázz! Menj onnan! Gyorsan, nehogy... – Nahát, Grubitsch mester – vág közbe Vész herceg, és nem tudja palástolni elégedettségét. – Te itt? Micsoda örömteli véletlen! Juni elsurran a lebegő démon mellett. Vész herceg ügyet sem vet rá. Csak engem figyel, öntelten vigyorog, kidülleszti a mellkasát, melyben a kígyók vadabbul sziszegnek, mint eddig. Eszembe jut, hogy Juni talán egy rejtő bűbáj segítségével osont el a démon mellett, ezért nem látta őt Vész herceg. Feltámad bennem a remény, de épp csak egy szikrányi. Aztán ugyanolyan gyorsan el is hal, amikor Juni megszólal: – Én idéztem meg, Grubbs. A fagyos rémülettől szinte megdermed a vérem. – Te? – kérdezem hitetlenkedve. – De hát miért? – Csak ő tud meggyógyítani – feleli. – Emlékszel, mit mondtam Dervishnek? Hogy újra meg kellene idézni a démonmestert. És hogy őrültség lenne, ha nem próbálnánk meg. – Mit tettél?! – üvöltöm. – Nem alkudozhatunk Vész herceggel! Esze ágában sincs segíteni. Meg fog ölni. És nem csak engem, téged is! Mindenkit, aki itt van! – Mondjak valamit? – morog Juni. A homlokát ráncolja, és aprókat bólint, mintha épp most jutott volna eszébe, amit mondani akar. – Azt hiszem, igazad van. Egy dolgot kivéve. Juni mellett egy férfi ül, az ölében tartja a gyerekét. Juni odanyúl, és ki akarja venni a gyereket az utas karjaiból, de az nem adja. Juni vállat von, lehajol, és megcsókolja a férfit. A döbbenettől tátott szájjal, értetlenül nézem. Aztán a meglepetés helyét villámgyorsan a rémület veszi át, amikor látom, hogy a férfi bőre előbb elszürkül, majd lepereg, és feltárulnak alatta az erek és a csontok. A teste irtózatosan rángatózik, de még most sem engedi el a gyereket, aki közben elkezdett sírni. Juni kíméletlenül tovább csókolja, mígnem végül egy éles csattanás hallatszik. Ahogy fölegyenesedik, az arca előtt ott csüng a férfi feje, mely a nyakánál levált a törzsről. Ajka maradványait Juni a fogai között tartja. Aztán félrefordul, és nagyot köp. A fej nagy puffanással a földre zuhan. Szörnyű fejetlenség tör ki. A pánikba esett utasok észvesztve nyomakodnak a folyosóra, próbálnak a gép végébe menekülni. A démonok kuncogva vetik

magukat a körülöttük lévőkre, és lelkesen marcangolják őket. Őrült mészárlás kezdődik. Én csak állok dermedten, Junira meredek, és úgy félek, mint még életemben soha. Gonosz vigyorral néz vissza rám, és megtörli a száját. Azután Vész herceg odalebeg mellé. Négy karját az albínó köré fonja, és fölemeli a földről. Juni mosolyogva néz fel rá, megcsókolja az arcát, és a szája sarkából lenyal egy vércseppet. Majd rám mutat, és hiénaröhögéssel azt mondja: – Most már a tiéd... mesterem. Folytatása következik...

S hogy milyen pokoli fordulat jöhet még ezután? Csak várjatok, és meglátjátok...