Darren Shan
A LELKEK TAVA
Darren Shan regényes története TIZEDIK KÖNYV
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: The Lake of Souls Pirst published in Great Britain by Collins 2003 Collins, imprint of HarperCollinsPublishers Ltd, 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB © Darren Shan, 2003 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével
Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkája
Hungarian translation © F. Nagy Piroska, 2004 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2004
Keresd Darren Shant a világhalón: www.darrenshan.com
Ajánlás: Bas számára – te kormányozod az én vaporettómat! VZSR (Véres Zsigerek Rend) jár: Nate-nek – a sheffieldi Shan-banda tagjának! A sikítozó kísértetcsajoknak: Zoe Clarke-nak és Gillie Russellnek A földkerekség Groteszkjeinek: A Christopher Little klánnak
BEVEZETÉS A halál aznapra meg volt írva a kártyában – de vajon a mi halálunk, vagy a párducé? A fekete párduc valójában leopárd; közvetlen közelből láthatóvá válnak a halvány foltok a prémjében. De azt tanácsolom, hogy párduchoz az állatkerten kívül soha ne merészkedj ilyen közel! Ő a természet talán legvérszomjasabb gyilkosa. Hangtalanul és villámgyorsan mozog. A párharcból szinte mindig győztesen kerül ki. Nem futhatsz el előle, mert gyorsabban fut, mint te, és hiába másznál fel valahová, ő még nálad is magasabbra tud mászni. Legjobb, ha egyáltalán nem kerülsz az útjába, hacsak nincs kellő tapasztalatod a nagyvadak elejtésében, és nincs nálad csőre töltött fegyver. Harkattal sohasem vadásztunk még párducra, a fegyverzetünk is csupán néhány kőkésből és egy hosszú, lekerekített végű botból állt, mely bunkóként szolgált. Ennek ellenére ott tátongott előttünk egy gödör, melyet előző nap ástunk, s miközben a csalétekül elfogott őzet néztük, párducra vártunk. Már három órája kuksoltunk egy bokor mögött, kezdetleges fegyvereinket a kezünk ügyében tartva, amikor a környező fák takarásában észrevettem valami hosszú feketeséget. Az egyik fa mögül kibukkant egy bajuszos orr, és óvatosan beleszaglászott a levegőbe. Egy párduc. Gyengén megböktem Harkatot, és lélegzetünket visszafojtva, a rémülettől mozdulatlanná dermedve figyeltük a párducot. Néhány másodperc elteltével megfordult, és nesztelen léptekkel elvonult vissza, a dzsungel homályába. Suttogva megtárgyaltuk a párduc meghátrálását. Arra gyanakodtam, hogy megneszelhette a csapdát, és nem fog visszajönni. Harkat nem osztotta a véleményemet. Állította, hogy visszajön. Ha messzebbre húzódnánk, legközelebb talán egészen közel merészkedne. Így aztán hátrébb kúsztunk a veremtől, majdnem a hosszan elnyúló bozótos végéig. Innen már csak elmosódott foltként láttuk az őzet. Mintegy két óra telt el így. Meg se szólaltunk. Már épp meg akartam törni a csendet, hogy kijelentsem, csak az időnket vesztegetjük,
amikor meghallottam egy nagy testű állat közeledését. Az őz vad ugrándozásba kezdett. Valami mély torokhangon felmordult. A hang a verem túloldala felől jött. A lehető legjobb – ha a párduc onnan támadja meg az őzet, simán beleeshet a csapdánkba, s ott leli halálát. Akkor egyáltalán nem kell megküzdenünk vele! Gallyak roppanása jelezte, hogy a párduc megközelíti az őzet. Aztán egy hangos csattanás: a súlyos test beszakította a verem tetejét, és rázuhant a hegyes karókra, melyekkel kiraktuk a gödör fenekét. Vérfagyasztó üvöltés hallatszott, azután csend lett. Harkat lassan felállt, és a bokor fölött kinézett a verem felé. Akkor már én is álltam, és ugyancsak meresztettem a szemem arra, amerre ő. Aztán egymásra néztünk. – Sikerült – mondtam tétován. – Úgy mondod, mintha... nem bíztál volna benne – húzódott mosolyra Harkat szája. – Nem is – válaszoltam nevetve, és elindultam a verem felé. – Óvatosan – intett Harkat. – Még életben lehet. Azzal elém lépve elindult balra, és intett, hogy én meg menjek az ellenkező irányba. Késemet előreszegezve elléptem mellőle, és két irányból lassan közelíteni kezdtünk a verem felé. Harkat pár lépéssel előttem járt, így elsőként ő pillanthatott le a gödörbe. Zavartan megtorpant. Pár röpke másodperc múlva megláttam, miért. Egy tetem feküdt a karókra felnyársalva, számos sebéből még csöpögött a vér. De a tetem nem párducé volt, hanem egy vörös páviáné. – Nem értem – mondtam. – A hang párducmorgás volt, nem majomé. – De hogyhogy... – Harkat hirtelen elhallgatott, majd elakadó lélegzettel felkiáltott: – Nézd a torkát! Feltépték! Biztosan a párduc... Nem jutott tovább. A mellettem lévő fa felső ágain valami mozgás támadt. Megpördültem, s a pillanat egy törtrészére megláttam, amint egy hosszú, tömör, koromfekete test kimeresztett karmokkal és kitátott állkapoccsal átrepül a levegőn – és a párduc egy diadalmas üvöltéssel rám vetette magát. A halál aznapra meg volt írva a kártyában.
Hat hónappal korábban. Lassú és kimerítő út vezetett vissza, föl az alagutakból, ahol csatát vívtunk a vérszipolyokkal. Otthagytuk Mr. Crepsley elszenesedett csontjait a gödörben, ahová belezuhant. El akartam temetni, de nem vitt rá a lélek. Amikor Steve felfedte a titkát – hogy ő a Vérszipolyok Ura úgy megdöbbentem, hogy onnantól kezdve semmi sem érdekelt. Megölték a legjobb barátomat. Darabokra törték a világomat. Az se érdekelt, élek-e vagy halok. Harkat és Debbie mellettem, Vancha és Alice Burgess valamivel előttünk lépkedtek. Debbie valamikor a barátnőm volt, de azóta felnőtt nő lett belőle, míg én egy tizenéves kölyöktest foglya maradtam – félvámpír létem átkos következményeként ötévente mindössze egy évvel lettem idősebb. Alice rendőrségi főfelügyelő volt. Vancha elrabolta, amikor a rendőrök bekerítettek bennünket. Ő és Debbie részt vettek a vérszipolyokkal vívott harcunkban. Derekasan küzdöttek mindketten. Kár, hogy hiába. Alice-nek és Debbie-nek mindent elmeséltünk a Sebhelyesek Háborújáról. Hogy vámpírok valóban léteznek, de nem a mítoszok vérengző gyilkosai. Mi nem gyilkolunk, amikor táplálkozunk. De az éjszaka más teremtményei, a vérszipolyok, azok igen. Ők hatszáz esztendeje szakadtak el a vámpíroktól. Áldozataik vérét az utolsó cseppig kiszívják. Bőrük az eltelt évszázadok alatt bíborillává, szemük és körmeik pirossá színeződtek. A két klán hosszú ideig békében élt egymással. E békés korszak a Vérszipolyok Urának megjelenésével véget ért. Ennek a vezérnek kellett harcba vezetnie a vérszipolyokat a vámpírok ellen, s e háborúban elpusztítaniuk bennünket. Ám ha nekünk, vámpíroknak, sikerülne megtalálni és megölni őt, mielőtt teljes értékű vérszipollyá válna, mi kerülnénk ki győztesen a háborúból. Mindössze három vámpír indíthatott hajtóvadászatot a Vérszipolyok Ura ellen (így mondta a nagy hatalommal bíró és minden lében kanál Desmond Tiny, aki belelátott a jövőbe). Mi ketten, Vancha March meg én, Vámpír Hercegek, valamint Mr. Crepsley, aki megvérezett engem, és akire úgy tekintettem, mintha az apám lett volna. Azon az éjszakán szembeszállt azzal, akit a Vérszipolyok Urának hittünk, és megölte őt. De akkor Steve úgy intézte, hogy belezuhanjon a tüzes nyársakkal teli,
halált hozó verembe. És nyomban ezután elárulta nekem: csalás történt, nem az a Vérszipolyok Ura, akit Mr. Crepsley megölt, hanem ő maga. Lehetetlennek tűnt számomra, hogy Mr. Crepsley halott. Szüntelenül arra vártam, hogy jön a jól ismert vállon veregetés, és amikor megfordulok, ott áll a hátam mögött a hórihorgas, narancssárga hajú vámpír, s ádázul vigyorgó arcán a magasra emelt fáklya fényénél megcsillan a hosszú sebhely. Mit képzeltünk, mondja majd, hová jutnánk nélküle? De a vállon veregetés csak nem akart jönni. Persze, hogy nem. Mr. Crepsley halott volt. Soha többé nem jöhetett vissza. Énem egy része tombolt dühében. A legszívesebben kardot ragadtam volna, hogy ész nélkül Steve után vessem magam. A nyomába akartam eredni, bárhol legyen is, hogy átdöfhessem azt a rothadt húsdarabot, amit szív helyett a mellében hordoz. De Mr. Crepsley arra intett, ne szenteljem magam a bosszúállásnak. Azt mondta, ha hagyom, hogy a gyűlölet vezéreljen, torz lelkűvé válok, és végül belepusztulok. A lelkem mélyén tudtam, hogy Steve és én még nem végeztünk egymással, hogy útjaink egyszer még keresztezni fogják egymást. De most el kellett űznöm őt a gondolataimból; most csak Mr. Crepsleyt gyászoltam. Csakhogy valójában gyászolni sem tudtam. Elapadtak a könnyeim. Fájdalmamban legszívesebben jajgatva zokogtam volna, a szemem mégis száraz, a tekintetem könyörtelen és kemény maradt. Belül összetört, szánalmasan síró roncs voltam, de kívülről olyan hidegen, nyugodtan és összeszedetten viselkedtem, mintha a vámpír halála egyáltalán nem rendített volna meg. Előttünk Vancha és Alice hirtelen megálltak. A herceg hátranézett, s látnom kellett, hogy nagy szeme egészen kivörösödött a sírástól. Szánni való látványt nyújtott, ahogy ott állt állatbőrökkel borítva, meztelen, piszkos lábával, zilált hajával, mint valami nagyra nőtt, eltévedt gyerek. – Nemsokára kiérünk a felszínre – szólt rekedten. Odafönt még nappal van. Várjuk meg itt, míg besötétedik? Ha észrevesznek... – Bánom is én – motyogtam. – Nem akarok itt maradni – zokogta Debbie. – Olyan borzalmasak ezek az alagutak. – Nekem pedig értesítenem kell az embereimet, hogy életben vagyok – jelentette ki Alice, miközben összeráncolt homlokkal kapargatta le ősz hajtincseiről a rájuk száradt vért. – Habár fogalmam sincs, hogy magyarázom ezt meg nekik!
– Mondd az igazat – morogta Vancha. – Azt aligha! – fintorodott el a főfelügyelőnő. – Ki kell találnom valami... – Hirtelen elhallgatott. Előttünk egy alak vált ki a sötétségből, elállva az utunkat. Vancha szitkozódva szabadított ki egy surikent – ezeket a dobócsillagokat a derekára erősített övekben hordta –, és már készült, hogy elhajítsa. – Nyugalom, Vancha – szólt az idegen, egyik kezét a magasba emelve. – Azért vagyok itt, hogy segítsek, s nem azért, hogy ártsak. Vancha leengedte a surikent, és elképedve motyogta: – Evanna? Az előttünk lévő nő csettintett egyet, mire a feje fölött fáklyafény lobbant, s megvilágította a csúf boszorkát, akivel az év elején együtt vándoroltunk, a Vérszipolyok Urának nyomát keresve. Semmit sem változott. A jól ismert alacsony termet, vaskos izomzat, hosszú, gubancos haj, hegyes fülek, aprócska orr, egyik szeme barna, a másik zöld (színük balról jobbra állandóan cserélődött), szőrös test, hosszú, éles körmök, és ruhaként sárga kötelek szorosan a testére csavarva. – Mit keresel... itt? – tudakolta Harkat, és kerek, zöld szeme megtelt gyanakvással. Evanna semleges álláspontot képviselt a Sebhelyesek Háborújában, de mindkét felet segíthette, vagy ha éppen úgy tetszett neki, akadályozhatta. – Azért jöttem, hogy búcsút mondjak Larten szellemének – válaszolta a boszorkány. És mosolygott. – Nem látszol túl bánatosnak miatta – jegyeztem meg közönyösen. Vállat vont. – Sok évtizeddel ezelőtt már előre láttam a halálát. Akkor sirattam el őt. – Tudtad, hogy meg fog halni? – hördült fel Vancha. – Nem voltam benne biztos, de gyanítottam, hogy ebbe belepusztul. – Akkor meg is akadályozhattad volna! – Nem – felelte Evanna. – Azoknak, akikben megvan a képesség, hogy megérezzék a jövő áramlatait, tilos beavatkozniuk azokba. Hogy megmenthessem Lartent, fel kellett volna rúgnom azokat a szabályokat, amelyek szerint élek. Ha ezt teszem, azzal a teljes káoszt szabadítottam volna rá a világra.
A boszorkány kinyújtotta az egyik kezét, és noha messze volt Vanchától, gyengéden a tenyerébe fogta a vámpír állát. – Szerettem Lartent – mondta halkan. – Bíztam benne, hogy tévedek. De nem vállalhattam, hogy megmentem. A sorsa nem az én kezemben volt. – Akkor kiében? – tört ki Vancha. – A sajátjában – válaszolta komolyan Evanna. – Ő döntött úgy, hogy elindul a Vérszipolyok Urának felkutatására, hogy belép az alagutakba, hogy harcba száll azon az emelvényen. Megléphetett volna a kötelezettségei elől de úgy döntött, nem teszi. Vancha még egy darabig farkasszemet nézett a boszorkánnyal, aztán lesütötte a szemét. Láttam, amint kicsorduló könnyei lehullanak a lába elé, a porba. – Bocsáss meg, Lady – mormolta. – Nem hibáztatlak. Csak úgy felgyülemlett bennem a gyűlölet... – Tudom – válaszolta a boszorkány, majd figyelmesen végignézett rajtunk. – Velem kell jönnötök. Mondanivalóm van a számotokra, és szívesebben beszélek odakint. Idelent árulástól és haláltól bűzlik a levegő. Adsz nekem pár órát az életedből? – nézett Alice Burgessre. – Ígérem, nem tartalak fel sokáig. – Azt hiszem, pár óra ide vagy oda nem számít – húzta el az orrát Alice. Evanna végighordozta a pillantását Harkaton, Debbie-n, Vanchán és rajtam. Összenéztünk, majd bólintottunk, és megindultunk a boszorkány után. Így hagytuk magunk mögött az alagutak utolsó szakaszát, s vele együtt a sötétséget és a halált. Evanna egy vastag szarvasirhát adott Vanchának, hogy azzal takarja el a fejét és a vállát a nap sugarai elől. A boszorkány mögött lépkedve sietve vágtunk át az utcákon. Evanna valami varázslattal elrejthetett bennünket, mert az emberek észre sem vettek, noha arcunk és ruhánk csupa vérfolt volt. Végül kijutottunk a városból egy kis erdőbe, ahol letáboroztunk a fák között. Evanna mindenféle bogyós gyümölcsöket, gyökereket és friss vizet rakott elénk, s mi derekasan nekiláttunk. Némán ettünk. Közben azon kaptam magam, hogy egyre a boszorkány arcát fürkészem. Vajon miért van itt? Ha valóban azért jött, hogy elbúcsúzzon Mr. Crepsleytől, akkor le kellett mennie a veremhez, amelyben a holtteste hevert. Evanna Mr. Tiny leánya volt. Ő teremtette
Evannát egy vámpír és egy farkas vérének összevegyítéséből. A vámpírok és a vérszipolyok meddők – nekünk nem lehetnek gyermekeink –, de Evanna úgy volt megalkotva, hogy képes legyen mindkét klán férfi tagjától gyermeket szülni. Amikor röviddel azután, hogy elindultunk a Vérszipolyok Urának felkutatására, találkoztunk vele, megerősítette Mr. Tiny jövendölését – miszerint négy alkalommal kísérelhetjük meg, hogy végezzünk az Ellenséggel –, s még megtoldotta azzal a figyelmeztetéssel, hogy amennyiben kudarcot vallunk, hármunk közül kettő meghal. Elsőnek Vancha fejezte be az evést; hátradőlt, és böffentett egyet. – Beszélj – rivallt rá Evannára; a formaságok betartásához most nem volt kedve. – Arra vagy kíváncsi, hány alkalmat használtatok el – vágott Evanna a közepébe. – A válaszom: hármat. Az elsőt akkor, amikor megküzdöttél a vérszipollyal a tisztáson, és hagytad, hogy az Uruk elmeneküljön. A másodikat akkor, amikor megtudtátok, hogy Steve Leonard fél-vérszipoly, és túszul ejtettétek, holott többször is megölhettétek volna – de ez csak egynek számít. A harmadik esélyt akkor szalasztottátok el, amikor Larten szembeszállt vele a nyársakkal kirakott verem fölötti emelvényen. – Ezek szerint még mindig van egy lehetőségünk! – szisszent fel izgatottan Vancha. – Igen – bólintott Evanna. – A vadászok még egyszer szembetalálkoznak a Vérszipolyok Urával, és akkor eldől, mit hoz a jövő. De ez a találkozás nem a közeljövőben lesz. Steve Leonard visszavonult, hogy új tervet kovácsoljon. Egyelőre megnyugodhattok. A boszorkány felém fordult, s arcvonásai megszelídültek. – Lehet, hogy ez nem könnyít a terheden, de Larten lelke már a Paradicsomban van – mondta kedvesen. Nemes halált halt, és elnyerte az igazak jutalmát. Már békén pihen. – Jobban szeretném, ha itt lenne – feleltem nyomorultul, s a fejünk fölé benyúló fák ágain lévő levelekre bámultam, várva a könnyeket, amelyek csak nem akartak kicsordulni. – Mi van a többi vérszipollyal? – kérdezte Alice. – Van még belőlük a városomban? Evanna megrázta a fejét. – Mind elmenekültek.
– Vissza fognak jönni? – faggatta tovább Alice, s a szeme csillogásából láttam, félig-meddig ebben reménykedik, hátha elintézhet közülük néhányat. – Nem – mosolyodott el Evanna. – De annyit talán elárulhatok, hogy egyszer majd újra össze fogsz akadni velük. –Remélem is – mordult fel Alice, és tudtam, hogy Morgan Jamesre gondol, az egyik tisztjére, aki beállt a vémberek közé. Ők a vérszipolyok ember szövetségesei, akik borotválják a fejüket, vérrel mázolják be a szemük környékét, tüntetően V betűt tetoválnak a fülük fölé és barna egyenruhát viselnek. –Ezek szerint vége a lidércnyomásnak? – kérdezte Debbie, tisztára törölgetve barna arcát. A tanárnő úgy küzdött az alagutakban, mint egy tigris, de az éjszaka történései megviselték, és most egész testében remegett, mint a nyárfalevél. – Számodra – egyelőre – hangzott Evanna rejtélyes válasza. – Mit jelent ez? – ráncolta a homlokát Debbie. – Te és a főfelügyelőnő dönthettek úgy, hogy távol tartjátok magatokat a Sebhelyesek Háborújától – válaszolta Evanna. – Visszatérhettek a megszokott életetekhez, úgy, mintha mindez meg se történt volna. Ebben az esetben a vérszipolyok többé nem fognak háborgatni benneteket. – Persze, hogy visszatérünk a megszokott életünkhöz – mondta erre Alice. – Mi mást tehetnénk? Mi nem vagyunk vámpírok. Nincs többé szerepünk az ő háborújukban. – Lehet – mondta Evanna. – De az is lehet, hogy másképp fogjátok gondolni, ha majd lesz időtök eltöprengeni a történteken. Vissza fogtok térni a városba – időre lesz szükségetek, hogy gondolkozzatok, és vannak ügyeitek, amiket rendbe kell tennetek –, de hogy a maradást választjátok-e vagy sem... – A tekintete egyenként megállapodott Vanchán, Harkaton és rajtam. – És ti hárman hová szeretnétek menni? – Én tovább üldözöm azt a szörnyeteget, Leonardot – vágta rá Vancha. – Megteheted éppen, de csak az idődet és az energiádat vesztegeted – vont vállat Evanna. – Ráadásul még a pozíciódat is veszélybe fogod sodorni. Való igaz, az a sorsod, hogy újra szembeszállj vele, de ez nem valami kőbe vésett dolog – ha most tovább folytatod ellene a hajszát, esetleg lemaradsz a végső, sorsdöntő leszámolásról.
Vancha keserves szitkozódásba tört ki, de azután megkérdezte Evannát, mit javasol hát, hová menjen. – A Vámpírok Hegyére – hangzott a válasz. – A klánnak értesülnie kell a Vérszipolyok Uráról. Nekik nem szabad megölniük őt – a szabály továbbra is érvényben van –, de kiküldhetnek felderítőket, akik megmutathatják neked a helyes irányt. Vancha lassan bólintott. – Egy időre véget vetek a harcnak, és mindenkit a Vérszipolyok Urának felkutatására rendelek. Mihelyt beáll az éjszaka, elindulok, méghozzá suhanva, a Vámpírok Hegye felé. Darren, Harkat – ti is jöttök? Hercegtársamra pillantottam, majd tekintetemet elfordítva lenéztem a lábam előtti kemény, barna erdei földre. – Nem – mondtam halkan. – Mindent, amit csak lehetett, megkaptam a vámpíroktól és a vérszipolyoktól. Tudom, hogy herceg vagyok, s hogy vannak kötelességeim. De úgy érzem, szét akar robbanni a fejem. Mr. Crepsley minden másnál többet jelentett nekem. El kell szakadnom ettől az egésztől egy időre – vagy talán örökre. – Veszélyes dolog lenne most elvágnod magad azoktól, akik törődnek veled – szólt csendesen Vancha. – Nem tehetek róla – sóhajtottam. Vanchát felzaklatta a döntésem, de elfogadta. – Nem helyeslem – egy hercegnek a népe érdekeit fontosabbnak kell tartani, mint a sajátját –, de megértem. Majd elmagyarázom a többieknek. Senki sem fog bántani miatta. – Fél szemöldökével Harkat felé intett. – Gondolom, te vele tartasz? Harkat lehúzta a maszkját a szája elől (a levegő mérgező volt a szürke bőrű törpe személynek), és halványan elmosolyodott. – Persze. Mr. Tiny a halálból támasztotta fel Harkatot. Ő nem tudta, ki volt akkor, amikor még élt, de hitt benne, hogy ha kitart mellettem, végül rá fog jönni. – Hová akarsz menni? – kérdezte Vancha. – A Vérkő révén rád találok, de könnyebb dolgom lenne, ha többé-kevésbé tudnám, merre tartasz. – Nem tudom – feleltem. – Majd elindulok valamerre, aztán... – Hirtelen belém rekedt a szó, mert egy kép villant be az agyamba: cirkuszi kocsik, kígyófiúk és függőágyak képe. – A Cirque Du Freakbe
– döntöttem el a dolgot. – A Vámpírok Hegyén kívül még leginkább azt tartom otthonomnak. – Jó választás – szólalt meg Evanna, és abból, ahogy szája két sarka fölfelé görbült, rájöttem, ő kezdettől fogva tudta, hogy úgy döntök majd, visszatérek a cirkuszba. Napnyugtakor elváltak útjaink, jóllehet nem aludtunk, és majd összeestünk a fáradtságtól. Vancha vált el tőlünk elsőnek, s indult hosszú útjára a Vámpírok Hegyéhez. Kevés szóval búcsúzott, de annál erősebben ölelt magához, miközben belesziszegte a fülembe: – Légy merész! – Te is – súgtam vissza. – Legközelebb végzünk Leonarddal – fogadkozott. – Úgy ám! – vigyorogtam bágyadtan. Azzal megfordult, futásnak eredt, s pár másodperc alatt suhanó sebességre gyorsulva eltűnt az est sötétjében. Ezek után Debbie-n és Alice-en volt a sor, hogy visszatérjenek a városba. Debbie kérlelt, hogy maradjak vele, de a dolgok mostani állása szerint nem tehettem. Egy időre magamra kellett maradnom. Sírva ölelt magához. – Vissza fogsz jönni majd? – kérdezte. – Igyekszem – feleltem rekedten. – Ha mégsem tenné, ti még mindig elindulhattok, hogy megkeressétek – szólt ismét Evanna, és egy összehajtogatott papírdarabot nyújtott oda Alice Burgessnek. Ezt jól őrizd meg. Hagyd így, összehajtogatva. Amikor mindketten úgy döntötök, hogy útnak indultok, akkor kibonthatod. A főfelügyelőnő nem kérdezett semmit, csak eltette a papírt, aztán várta, hogy Debbie csatlakozzon hozzá. Debbie esdeklő tekintetet vetett rám. Azt szerette volna, ha vele tartok – vagy megkérem, jöjjön velem –, ám nekem a keserű gyásztól egy kemény és jéghideg gombóc elszorította a torkomat. E pillanatban semmi másra nem tudtam gondolni. – Vigyázz magadra – mondtam, és elfordulva eltéptem magam a tekintetétől. – Te is – felelte rekedten, majd hangosan felzokogott, és botorkáló léptekkel elindult. Alice egy sebtében odavetett „Viszlát”-tal utána sietett, s a két nő egymást támogatva eltűnt a fák között. Az ő útjuk visszavitt a városba.
Ottmaradtunk hárman – én, Harkat és Evanna. – Van valami elképzelésetek arról, hogy merre táborozhat a cirkusz? – kérdezte a boszorkány. Mindketten a fejünket ráztuk. – Akkor szerencse, hogy nekem van, és hogy én is oda tartok – mondta mosolyogva. Közénk lépve egyik karját a bal karomba, másikat Harkat jobbjába fűzve kivezetett bennünket az erdőből, el a várostól és, halált hozó föld alatti alagútjaitól, vissza oda, ahol annak idején kezdetét vette legelső utam az éjszakába – a Rémségek Cirkuszába.
Bordás Alexander egy fáról lelógó jókora gumiabroncsban aludt. Mindig összegömbölyödve aludt el – ettől hajlékony maradt a teste, és könnyebb volt előadnia a számait, amelyek közben összecsavarta és kifordította magát. Rendszerint a saját lakókocsijában, egy emelvényen tartotta az abroncsát, de időnként kivonszolta onnan, és a szabad ég alatt aludt. Hideg éjszaka volt – szeles november közepi idő –, de vastag, szőrmével bélelt hálózsákjában nem érezte a hideget. Miközben Alexander dallamosan hortyogott, egy gyerek lopakodott feléje, jobb kezében csótányt szorongatva, láthatóan azzal a szándékkal, hogy belepottyantsa Alexander szájába. Háta mögül a bátyja és a húga figyelte huncut örömmel, s valahányszor megtorpant idegességében, heves kézmozdulatokkal nógatták a továbbhaladásra. A fiú odaért a gumiabroncshoz, és már emelte a csótányt, amikor anyja – aki mindig megneszelte, ha fia valami komiszságra készült – kidugta a fejét az egyik közeli sátorból, s bal fülét letépve elhajította a gyerek felé. A fül keresztülhasított a levegőn, mint valami bumeráng, és kiütötte a csótányt a gyerek tömzsi ujjai közül. Ő egy éles kiáltást hallatva visszairamodott a testvéreihez, miközben Alexander békésen aludt tovább, mit sem sejtve arról, csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekült. – Urcha! – rivallt a gyerekre Merla, és a levegőben elkapva visszakanyarodó fülét visszaragasztotta a helyére. Ha még egyszer rajtakaplak, hogy zaklatod Alexandert, bezárlak a Farkasemberhez, és ott maradsz reggelig! – Shancus vett rá! – árulkodott Urcha, de fel is jajdult nyomban, mert bátyja keményen oldalba taszította.
– Egy percig sem kételkedem benne, de már elég nagy vagy, hogy több eszed legyen. Többé ne csinálj ilyet! – mordult Shancusra az anyja. A kígyófiú ártatlan képpel nézett föl rá. – Ha Urcha vagy Lilia bajba kerülnek az éjjel, téged teszlek érte felelőssé. – Nem csináltam semmit! – kiáltotta Shancus. – Ők persze mindig... – Elég! – vágta el a szavát Merla. Elindult a gyerekek felé, de útközben meglátott engem, ahogy ott ültem a Bordás Alexander fája melletti fa árnyékában. Rögtön megenyhült az arca. – Helló, Darren. Hát te mit csinálsz itt? – Csótányokra vadászom – feleltem, mosolyt erőltetve az arcomra. Merla és a férje, Evra Von – kígyóember, mellesleg az egyik legrégibb barátom – nagyon kedvesek voltak hozzám, amióta csak visszajöttem hozzájuk. Ebben a pár hétben mindent elkövettem, hogy viszonozzam a kedvességüket, de nyomorult lelkiállapotomban ez nagyon nehezemre esett. – Hideg van – jegyezte meg Merla. – Kihozzak neked egy takarót? Megráztam a fejem. – Egy kis fagynál több kell ahhoz, hogy egy félvámpír fázzon. – Akkor rajta tartanád a fél szemed ezen a három gyereken, amíg idekint vagy? – kérdezte Merla. – Evra kígyója most vedlik, és nagy segítség volna, ha távol tudnád tartani a kicsiket. – Semmi gond – feleltem. Amikor Merla visszament a sátorba, fölálltam, leporoltam magam, és odaballagtam a három Von gyerekhez. Ők elbizonytalanodva néztek föl rám. Szokatlanul komoly voltam, amióta visszajöttem a Cirque Du Freakbe, és nemigen tudták, hogyan viszonyuljanak hozzám. – Mit szeretnétek csinálni? – kérdeztem. – Csótányt! – visította Lilia. Még csak hároméves volt, de érdes tapintású, színes pikkelyei miatt öt-hat évesnek látszott. Shancushoz hasonlóan Lilia is félig ember, félig kígyó volt. Urcha ezzel szemben normális embernek született, de mivel nagyon szeretett volna ő is olyan lenni, mint a másik kettő, néha festett alufólia darabkákat ragasztott magára, a végsőkig felingerelve ezzel az anyját. – Nincs több csótány – mondtam. – Más ötlet? – Mutasd meg nekünk, hogy szoktál vért inni – kiáltotta Urcha, mire Shancus dühösen rápisszegett. – Mi a baj? – kérdeztem Shancustól, aki az én tiszteletemre kapta a nevét.
– Ilyet nem szabad kérnie – felelte, hátrasimítva sárgászöld haját. – Mama megmondta, hogy vámpírokkal kapcsolatos dolgokról egyáltalán ne beszéljünk, mert lehet, hogy felzaklatunk vele. Elmosolyodtam. – A mamák mindig butaságok miatt aggodalmaskodnak. Nyugi – bármiről beszélhettek, amiről csak akartok. Engem nem zavartok vele. – Akkor megmutatod, hogy iszod a vért? – kérdezte ismét Urcha. – Persze – feleltem, és két karomat széttárva, rémítő arcot vágva, mély morgást hallattam. A gyerekek boldog visítással menekültek a közelemből. Én nehéz léptekkel utánuk cammogtam, s közben fenyegetőztem, hogy feltépem a hasukat, és az utolsó cseppig kiszívom a vérüket. Jóllehet képes voltam rá, hogy látszólag vidáman eljátsszak a gyerekekkel, belül olyan üres voltam, amilyen üres csak lehet valaki. Továbbra sem tudtam belenyugodni Mr. Crepsley halálába. Nagyon keveset aludtam többnyire csak egy-két órát, és az étvágyamat is elvesztettem. Nem ittam vért, amióta eljöttünk a városból, Nem is mosakodtam, ruhát se váltottam, nem vágtam a körmömet – pedig gyorsabban nőnek, mint az embereké –, és nem sírtam. Üresnek és elveszettnek éreztem magam, és a világon semminek nem láttam értelmét. Amikor megérkeztem a cirkuszba, Mr. Tall egy teljes napra bezárkózott a lakókocsijába Evannával. Csak késő éjjel jöttek elő, és Evanna egyetlen szó nélkül elment. Mr. Tall megnézte, hogy Harkat és én jól vagyunk-e, aztán felállított nekünk egy sátrat, adott függőágyakat és minden egyebet, amit csak kértünk. Azóta sokszor és sokat beszélgetett velem, felemlegette a Mr. Crepsleyről szóló történeteket, s hogy mi mindenben vettek részt együtt a múltban. Egyre unszolt, hogy én is meséljem el a saját történeteimet, de én erre mindig csak egy halvány mosollyal és fejrázással válaszoltam. Egyszerűen képtelennek éreztem magam úgy kiejteni a halott vámpír nevét, hogy össze ne szoruljon a gyomrom, és ne álljon be lüktető fájás a fejembe. Újabban Harkattal sem beszéltem valami sokat. Ő szerette volna megtárgyalni velem barátunk halálát, én visszautasítottam. Viselkedésem nagyon felbőszítette Harkatot. Önző voltam, de nem tehettem róla. Szűnni nem akaró bánatom felemésztette minden erőmet, s falat emelt közém és azok közé, akik szerettek, és segíteni akartak rajtam.
A Von gyerekek ekkor megálltak, és a földről felkapkodott gallyakkal és kavicsokkal dobálni kezdtek engem. Én is megálltam, hogy botot ragadjak, de eközben gondolataim visszaröppentek ahhoz a föld alatti barlanghoz, és megjelent előttem Mr. Crepsley arca, amint elengedi Steve-et, és lezuhan a tüzes nyársakra. Keserves sóhajjal leültem a tisztás közepén, és már ügyet sem vetettem rá, hogy a Von gyerekek megdobálnak mohával, sárral, s végül kíváncsian körbeszurkálnak. Azt hitték, ez is benne van a játékban, nekem meg nem volt szívem megmondani az igazat, úgyhogy csak ültem ott, amíg végre megunták az egészet, és elballagtak. Ott maradtam mocskosan, egyedül, az egyre sűrűbbé és hidegebbé váló sötétségben. Nagy keservesen eltelt egy újabb hét, s én közben mindinkább magamba fordultam. Már nem feleltem azoknak, akik kérdeztek tőlem valamit, csak mordultam egyet, mint valami állat. Harkat három napja megpróbált a lelkemre beszélni, hogy kiragadjon ebből a kedélyállapotból, de durván rátámadtam, és közöltem vele, hogy hagyjon békén. Erre elvesztette a béketűrését, és teljes erejéből megütött. Elhajolhattam volna vaskos, szürke ökle elől, de hagytam, hogy leüssön. Amikor lehajolt, hogy felsegítsen, félrelöktem a kezét. Azóta nem szólt hozzám. Az élet a szokott medrében zajlott körülöttem. A cirkusz társulatában most nagy volt az izgalom. Több hónapos távollét után visszatért Truska – az a nő, aki ha akarta, szakállt tudott növeszteni, és akár vissza is tudta vonni azt. Az esti előadás után nagyszabású partival ünnepelték a visszatérését. Nagy lárma, ujjongás, éneklés volt – én nem mentem el. A tábor szélén ücsörögtem magamban, kővé dermedt arccal, száraz szemmel, és mint rendesen – Mr. Crepsleyre gondoltam. Késő éjszaka valaki megpaskolta a vállamat. Fölnéztem. Truska állt ott, és mosolyogva nyújtott felém egy szelet süteményt. – Tudom, hogy le vagy törve, de arra gondolom, ez biztos jóles neked – mondta. Truska még mindig törte az angolt, és gyakran elferdítette a szavakat. – Kösz, de nem vagyok éhes – feleltem. – Jólesik újra látni téged. Hogy megy a sorod? – Truska nem felelt, csak nézett rám... aztán a képembe vágta a süteményt! – Mi a fene van!? – bömböltem, és talpra szökkentem.
– Azért kapsz, mert mered mogorva kedvű lenni – nevetett Truska. – Tudom, hogy vagy te szomorú, Darren, de nem ülheted örökké, mint rosszkedves medve. – Mit tudsz te erről! – csattantam fel. – Fogalmad sincs, hogy mit érzek. Azt nem tudja senki! – Azt hiszel, te vagy csak egyedül, aki elveszítetted, akit szeretsz? – nézett rám ravaszkásan. – Nekem volt férj és kislány. Megölték őket gonosz halászok. Bambán pislogtam rá. – Ne haragudj! Nem tudtam. – Itt senki se tud. – Leült a földre, kisimította hosszú haját a szeméből, és fölsandított az égre. Én is visszaültem. – Ezért jöttem el otthon, és álltam be a Cirque Du Freak. Olyan borzasztó fájt idebent, hogy el kellett menekülni. A kislányom nem volt még kétéves, amikor meghal. Szerettem volna mondani valamit, de a torkom úgy összeszorult, mintha kötelet csavartak volna rá. – A világon a második legrosszabb az, ha meghal, akit szeretsz – mondta Truska csendesen. – Az első legrosszabb, ha engeded úgy fájni, hogy te is meghalsz – itt belül. Larten meghalt, és én szomorú vagyok őmiatt, de ha te így folytatsz, ahogy most vagy, még szomorúbb leszek temiatt, mert te is meghalsz, hiába, hogy a tested él. – Nem tehetek róla – sóhajtottam. – Ő olyan volt nekem, mintha az apám lett volna, mégsem sírtam, amikor meghalt. És azóta se. Nem tudok sírni. Truska némán tanulmányozta az arcomat, majd bólintott. – Nehéz együtt élni a szomorúság, amikor nem tudsz kiengedni könnyekkel. De ne félj... a végén fogsz sírni. Talán akkor majd jobban érzel magad. – Felállt, s nyújtotta a kezét. – Piszkos vagy és büdös. Engedj, hogy segítek téged megtisztít. Az is segíthet teneked. – Kétlem – feleltem, de bekísértem a sátorba, melyet Mr. Tall neki készített el. Letörölgettem a sütemény maradványait az arcomról, és amíg Truska megtöltött egy kádat forró vízzel, amelybe illatos olajokat is kevert, levetkőztem, és mindössze egy törülközőt csavartam a derekamra. Aztán Truska magamra hagyott. Kicsit hülyén éreztem magam, hogy egy ilyen illatos fürdőbe másszak bele, de amikor már elfeküdtem a kádban, csodálatosan éreztem magam. Majdnem egy óra hosszat áztam a fürdővízben.
Amikor kiléptem a kádból, és szárazra törülköztem, Truska bejött. Elvette a piszkos ruháimat, úgyhogy a derekamon kellett hagynom a törülközőt. Akkor leültetett egy zsámolyra, és hozzákészült, hogy ollóval meg körömreszelővel rendbe hozza a körmeimet. Figyelmeztettem, hogy hiába fárad, a vámpíroknak rendkívül erős a körmük, de ő csak mosolygott, és a jobb lábam nagyujjáról máris lenyisszantotta a köröm végét. – Ez szuperéles olló. Mindent tudok a vámpírok körme – néha Vancháét is én vágtam! Miután végzett a körmeimmel, lenyírta a hajamat, azután meg is borotvált, és legvégül gyorsan megmasszírozott. Amikor befejezte, felálltam, és megkérdeztem, hol vannak a ruháim. – Tűz – nevetett rám csúfondárosan. – Gyalázatos voltak. Kidobtam. – Akkor szerinted most mit vegyek fel? – mordultam rá. – Van nekem meglepetés – felelte, és egy szekrényhez lépve előhúzott valami nagyon színes holmit, amit leterített az ágya végébe. Nyomban ráismertem a világoszöld ingre, a lila nadrágra és a kék-arany félkabátra – a kalózjelmez volt, amit akkor viseltem, amikor a Cirque Du Freakben éltem! – Megőrizted őket – motyogtam, arcomon ostoba vigyorral. – Mondtam, amikor utoljára voltál itt, hogy meglesz, és fogom rendbe tesz, hogy újra hordhassad, emlékszel? Úgy tűnt, mintha évek teltek volna el azóta, hogy röviddel a Vérszipolyok Urával való első találkozásunk előtt kis időre megálltunk a cirkusznál. Most, hogy felidéztem ezt az időt, emlékeztem rá, hogy Truska csakugyan megígérte, mihelyt lesz rá ideje, megigazítja a régi öltözékemet. – Kint várok – mondta. – Vedd föl, és kiáltsad, ha kész vagy. Sok időbe telt, mire belebújtam a ruhadarabokba. Fura érzés volt ennyi idő után újra magamra venni őket. Amikor legutóbb viseltem ezeket, még kölyök voltam, épp csak szoktattam magam a félvámpír léthez, és nem sejtettem, milyen kíméletlenül kemény tud lenni a világ. Akkor még úgy éreztem, hű de kúl ez a ruha, és nagyon szerettem benne járni. Most azonban gyerekesnek, hozzám nem illőnek láttam, de mivel Truska vesződött vele, úgy döntöttem, felveszem, csak hogy a kedvébe járjak.
Amikor elkészültem, kikiáltottam neki. Mosolyogva jött be, majd egy másik szekrényhez lépett, és egy hosszú tollal díszített barna kalappal állt elém. – Nincs cipőm a te méreted – mondta. – Majd szerzünk később. A fejembe nyomtam a kalapot, s miután kissé ferdére igazítottam, büszkén Truskára vigyorogtam. – Na, hogy nézek ki? – Nézz magadnak – felelte, és egy nagy állótükörhöz vezetett. Elakadt a lélegzetem, amikor megláttam a tükörképemet. Lehet, hogy csak a gyér világítás űzött csalfa játékot velem, de a tisztára mosott-vasalt ruhában, a kalapban, simára borotvált arcommal olyan fiatalnak néztem ki, mint amikor Truska először lepett meg ezzel a ruhával. – Mit gondolsz? – tudakolta Truska. – Úgy nézek ki, mint egy gyerek – suttogtam. – Részben a tükör csinál – kuncogott. – Úgy készítettek, hogy csaljon pár év... nőknek nagyon kedves! Levettem a kalapot, felborzoltam a hajamat, és összehúzott szemmel néztem magamra. Így már valamivel idősebbnek tűntem – ráncok keletkeztek a szemem körül, emlékeztetőül a Mr. Crepsley halála óta eltelt álmatlan éjszakáimra. – Köszönöm – mondtam, és elfordultam a tükörtől. Truska egy határozott mozdulattal rátette a kezét a fejemre, és visszafordított a tükörképem felé. – Még nem fejeztél be – mondta. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. – Mindent láttam, amit látni lehet. – Nem – mondta. – Nem láttad. – Előrehajolva megveregette a tükröt. – Nézz a szemedet. Nézz mélyen bele, és ne fordulj el, amíg nem látsz. – Mit nem látok? – kérdeztem, de nem felelt. Szemöldökömet összehúzva farkasszemet néztem saját tükörképemmel, keresve, mi különöset láthatok a szememben. Ugyanolyan volt, mint máskor, a szokottnál kicsit szomorúbb, de... Megtorpantam. Már tudtam, mit akart megláttatni velem Truska. A tekintetem nem egyszerűen szomorú volt – a legteljesebben hiányzott belőle az élet és a reménység. Még Mr. Crepsley halálba dermedő tekintete sem tűnt ennyire üresnek. Már tudtam, mire gondolt Truska, amikor arról beszélt, hogy az élő is lehet halott.
– Larten nem akar ezt – súgta a fülembe, miközben meredten bámultam azt az üres szemet a tükörben. – Ő szeret az életet. Azt akar, hogy te is szeressed. Mit mondana, ha látná ez az élőhalott tekintet, ami csak rosszabb lesz, ha nem hagysz abba? – Ő... ő... – Aztán csak nyeltem egy nagyot. – Az üres nem jó – folytatta Truska. – Meg kell tölteni a szemedet. Ha nem örömmel, akkor bánattal és fájdalommal. Még a gyűlölet is jobb, mint az üres. – Mr. Crepsley azt mondta, nem szabad a gyűlöletnek szentelnem az életemet – vágtam rá, s ráeszméltem, hogy most először mondtam ki a nevét, amióta megérkeztem a Cirque Du Freakbe. – Mr. Crepsley – mondtam ki újra, lassabban, és a tükörben látható szempár körül összeszaladtak a ráncok. – Mr. Crepsley – sóhajtottam. – Larten. Barátom. – Ekkor már a szemhéjam is remegett, és a szemem sarkában könnyek gyülekeztek. – Halott – nyögtem Truska felé fordulva. – Mr. Crepsley halott! Azzal a karjába vetettem magam, átöleltem a derekát, és feljajdultam – végre rátaláltam a könnyekre, melyek hírül adták gyászomat. Sokáig zokogtam keservesen, és mire a nap új reggelt támasztott, addigra kisírtam magam. Akkor végignyúltam a padlón, Truska pedig párnát tolt a fejem alá, és dúdolni kezdett egy furcsa, idegenszerű, bús dallamot. Lehunytam a szemem, és elaludtam.
A március hideg volt, de száraz – a csillagfényes éjszakákat zúzmarás hajnalok és tiszta, kék egű nappalok követték. A Cirque Du Freak egy vízeséshez közeli nagyvárosban tartotta előadásait. Már négy éjszakája tartózkodtunk ott, és még egy hétig szándékoztunk maradni – a város lakóin kívül sok turista is látogatta az előadásainkat. Zsúfolt, sok bevételt hozó napok voltak ezek. Azt követően, hogy Truska sátrában először sírtam el magam, hónapokon keresztül sokszor elsirattam Mr. Crepsleyt. Rettenetes volt – a legkisebb rá emlékeztető dologtól képes voltam kiborulni –, de nagyon kellett. A könnyes kitörések idővel ritkulni kezdtek, ahogy lassacskán kiegyeztem az engem ért veszteséggel, és megtanultam együtt élni vele.
Szerencsés fickónak tudhattam magam. Sok barátom volt, akik segítettek. Truska, Mr. Tall, Kezes Hans, Végtag Cormac, Evra és Merla mind-mind átsegítettek szavaikkal a nehéz pillanatokon – beszéltek nekem Mr. Crepsleyről, és szelíden visszavezetgettek a normális életbe. Attól kezdve, hogy elsimítottam a dolgomat Harkattal, és bocsánatot kértem tőle, amiért úgy bántam vele, mindenki másnál jobban támaszkodhattam a törpe személyre. Sok éjszakát töltöttünk egymás mellett ülve, Mr. Crepsleyre emlékezve, felidézve csípős megjegyzéseit, mondásait, kedvenc kifejezéseit. Most, hónapok multával, fordult a kocka, és én voltam az, aki vigasztalt. Harkat lidérces álmai visszatértek. Szörnyű álmok kínozták már akkor is, amikor elhagytuk a Vámpírok Hegyét, hogy megkeressük a Vérszipolyok Urát – kietlen pusztaságokról, nyársakkal kirakott gödrökről, sárkányokról szóltak az álmai. Mr. Tiny megmondta, hogy az álmok egyre rosszabbak lesznek, ha Harkat nem megy vele, hogy kiderítse, kicsoda volt, mielőtt meghalt volna. Harkat azonban inkább mellém szegődött a Vérszipolyok Urának nyomát kutató utamon. Később Evanna segített, hogy véget tudjak vetni Harkat lidérces álmainak. De a boszorkány azt is elárulta, hogy ez csak átmeneti megoldás. Amikor az álmok visszatérnek, Harkatnak ki kell találnia az igazságot önmagáról, különben az álmai az őrületbe fogják kergetni. Az elmúlt hónapban Harkat kegyetlen gyötrelmeket állt ki, valahányszor elnyomta az álom. Ameddig bírta, ébren maradt – a törpe népség nem igényelt sok alvást –, de mihelyt elszundított, rárontottak a lidérces képek, amelyektől sikoltozva hánykolódott álmában. A helyzet odáig fajult, hogy alváskor le kellett kötözni, különben képzeletbeli szörnyeivel viaskodva végigbukdácsolt volna a táboron, és kárt okozott volna mindenkiben, aki csak az útjába akad. Öt nap és éjszaka után a legutolsó műsorunk végén elnyomta az álom. Lekötöztem a függőágyában; erős kötelekkel szorítottam a karját az oldalához, és ott ültem mellette, mialatt fel-felnyögve dobálta magát, és homlokáról kövér, zöld izzadságcseppek gurultak le szemhéj nélküli szeme mellett. Végre kora hajnalban, miután órákon át rikoltozott és rángatózott, abbahagyta a kiáltozást, a szeme kitisztult, és halványan elmosolyodott. – Kibonthatod a köteleimet... egyelőre. Ma éjszakára vége. – Ez hosszú volt – mormoltam, a köteleit bogozva.
– Ez az átka, ha olyan sokáig elodázom... az alvást – sóhajtotta, egy lendülettel kifordulva a függőágyból. – Egy időre elhalasztom a lidérces álmokat, de... tovább alszom. – Talán újra meg kellene próbálkoznod a hipnózissal – javasoltam. Mindent elkövettünk, amit csak ki tudtunk találni, hogy enyhítsük a szenvedését, mindenkit végigkérdeztünk a társulatból, tudnak-e valami gyógymódot lidérces álmokra. Mr. Tall megpróbálta hipnotizálni, Truska énekelt neki, mialatt aludt, Kétgyomrú Rhamus valami borzalmasan büdös kenőccsel dörzsölte be a fejét – mindhiába. – Nem használ – mosolygott elkínzottan Harkat. Csak egyvalaki segíthet – Mr. Tiny. Ha visszajön, és megmutatja nekem, hogyan... jöjjek rá, ki voltam, az álmok.. remélhetőleg véget érnek. Máskülönben... – megrázta vaskos, szürke, nyak nélküli fejét. Miután egy hordó jéghideg vízben lemosta magáról az izzadságot, elkísért Mr. Tall kocsijába, hogy megtudakoljuk az aznapi tennivalóinkat. Számos apró-cseprő teendőt láttunk el, amióta ismét elszegődtünk a cirkuszhoz – sátrakat vertünk fel, törött székeket és berendezéseket hoztunk rendbe, főztünk, mostunk. Mr. Tall megkérdezte, szívesen fellépnék-e a műsorban mint az asszisztense. Azt feleltem, hogy nem szeretnék – túl bizarrnak tűnt számomra, hogy Mr. Crepsley nélkül jelenjek meg a színpadon. Amikor munkavégzésre jelentkeztünk, Mr. Tall már a lakókocsija ajtajában állt; szélesen mosolygott, amitől a fény halványan megmegcsillant kis fekete fogain a kora reggeli világosságban. – Hallottam az ordításodat az éjjel – közölte Harkattal. – Bocsánat – motyogta a törpe személy. – Ne kérj bocsánatot. Csak azért említettem, hogy érthetővé tegyem, miért nem mentem nyomban a hírrel gondoltam, hadd aludd ki magad. – Miféle hírrel? – kérdeztem óvatosan. Tapasztalataim szerint a váratlan hír gyakrabban jelentett rosszat, mint jót. – Látogatóitok vannak – kuncogott Mr. Tall. – Késő éjjel érkeztek, és már türelmetlenül várnak benneteket. Félreállt az ajtóból, és intett, hogy lépjünk be. Harkattal összenéztünk, majd gyanakvással eltelve beléptünk az ajtón. Egyikünknél sem volt fegyver – úgy véltük, nincs rá szükségünk, amíg a Cirque Du Freakkel együtt utazunk –, de kezünket mindenesetre lendítésre készen ökölbe szorítottuk, ha netán nem tetszene
„látogatóink” ábrázata. Mihelyt megláttuk a díványon ülő két embert, ujjaink ellazultak, és izgatott örömmel lódultunk meg feléjük. – Debbie! – kiáltottam torkom szakadtából. – Alice! Mit kerestek itt? Debbie Hemlock és Alice Burgess rendőr főfelügyelőnő felálltak, hogy megöleljenek bennünket. Egyszerűen voltak öltözve: hosszúnadrágban és dzsekiben. Debbie levágatta a haját, amióta utoljára láttam, most egészen rövid volt és göndör. Szerintem nem állt jól neki, de ezt egy szóval sem említettem. – Hogy vagy? – kérdezte, amikor elengedtem. Némán fürkészte a szememet, mint aki onnan akarja kiolvasni a választ. – Jobban – mosolyodtam el. – Durva volt, de már túl vagyok a nehezén – el ne kiabáljam. – Hála a barátainak – jegyezte meg Harkat szárazon. – Hát ti? – néztem a nőkre. – Visszatértek a vérszipolyok? Hogy magyaráztatok meg bizonyos dolgokat a barátaitoknak meg a főnökeiteknek? Egyáltalán, mit kerestek itt? – kérdeztem újra, ezúttal zavartan. Debbie és Alice hangos nevetéssel nyugtázták a zavaromat, majd leültek, és részletesen elmesélték, mi minden történt azóta, hogy a város melletti erdőben elváltunk egymástól. Alice, ahelyett hogy őszintén beszámolt volna a feletteseinek, azt mondta, hogy attól kezdve, hogy Vancha March elrabolta, mindvégig eszméletlen állapotban volt. Ehhez az egyszerű meséhez könnyű volt tartania magát, és senkinek nem volt rá oka, hogy kételkedjék a szavaiban. Debbie-nek már keményebb kérdésekkel kellett szembesülnie. Amikor a vérszipoly elmondta a rendőröknek, hogy fogolyként őrizzük Steve Leonardot, Debbie nevét is megemlítette. Ő azonban egyre az ártatlanságát hangoztatta, állítván, hogy csak engem ismer, aki a diákja voltam, és Steve-ről a világon semmit sem tud. Alice megerősítésével végül elfogadták Debbie sztoriját, és így elengedték. Pár hétig még megfigyelték, de aztán a rendőrség magára hagyta, hogy folytassa az életét. A hivatalos szervek semmit sem tudtak az alagutakban lejátszódott összecsapásról, sem a városukban tevékenykedő vérszipolyokról, vémberekről és vámpírokról. Az ő olvasatukban egy csapat vérengző gyilkos – Steve Leonard, Larten Crepsley, Darren Shan, Vancha March és Harkat Mulds – volt felelős az öldöklésért. Egyikük megszökött a
letartóztatásból. A többiek később kitörtek a börtönből, és elmenekültek. Személyleírásunkat mindenütt közzétették, de már nem okoztunk problémát a városnak, és az emberek nemigen törődtek azzal, hogy emberek vagyunk-e vagy vámpírok – örültek, hogy megszabadultak tőlünk. Bizonyos idő elteltével, amikor már megcsappant az érdeklődés irántuk, Alice megkereste Debbie-t, és a két nő elbeszélgetett arról a különös kapcsolatról, amely révén bepillantást nyerhettek a vámpírok világába. Debbie otthagyta a Mahlert – képtelen volt dolgozni –, és Alice is azt fontolgatta, hogy benyújtja a lemondását. – Értelmetlennek látszott – mondta nyugodtan, ujjaival végiggereblyézve rövidre nyírt ősz haján. – Azért léptem be a rendőrséghez, hogy védjem az embereket. Amikor láttam, milyen titokzatos és veszedelmes voltaképpen a világ, többé már nem éreztem hasznosnak magam. Nem tudtam visszailleszkedni a hétköznapi életbe. A két nő heteken át beszélgetett arról, amit az alagutakban éltek át, és hogy ezek után mit kezdjenek az életükkel. Abban egyetértettek, hogy nem térhetnek vissza a régi életükhöz, csak azt nem tudták, hogyan alakítsák a jövőjüket. Aztán egy napon, miután jó sokat ittak és beszélgettek, Debbie mondott valamit, ami tökéletesen alkalmas volt rá, hogy megváltoztassa az életüket, és új, értelmes irányba terelje azt. – Engem a vémberek aggasztottak – mesélte nekünk Debbie. – Elvetemültebbeknek láttam őket, mint a vérszipolyokat. A gazdáiknak van egyfajta erkölcsük, a vémberek viszont egyszerűen csak banditák, orgyilkosok. Ha a vérszipolyok győznek a háborúban, nem tűnik valószínűnek, hogy a vémberek abba akarják majd hagyni a harcot. – Egyetértettem – szólt Alice. – Láttam, mifélék. Ha egyszer megérzik a harc ízét, többé nem mondanak le róla. De ha nem lesznek vámpírok, akiket támadhatnak, más préda után kell nézniük. – Emberek után – vette vissza a szót nagy komolyan Debbie. – Ha megszabadulnak az összes vámpírtól, az emberek ellen fognak fordulni. Új és új tagokat fognak toborozni, egyre csak sokasodnak majd, mert mindig meg fogják találni a gyenge, pénzéhes embereket, akiknek hatalmat kínálnak. A vérszipolyokkal a hátuk mögött valódi fenyegetést jelenthetnek a világra az elkövetkező években. – De nem tartottuk valószínűnek, hogy a vámpírok aggódni fognak emiatt – vette vissza a szót Alice. – A vámpírklánra a vérszipolyok
jelentik a valódi fenyegetést. A vámpírok úgy tekintenek a vémberekre, mint holmi zavaró tényezőre. – Ekkor jöttem rá, hogy a tűz ellen tűzzel kell harcolnunk – mondta Debbie halálosan komoly arccal. – És a mi problémánk. Azt mondtam, embereket kell toboroznunk, hogy harcoljunk a vémberek ellen, mégpedig most, mielőtt túlságosan megerősödnének. Amikor többes szám első személyt használtam, csak általánosságban beszéltem, de mihelyt ezt kimondtam, rádöbbentem, hogy itt nem általánosságról van szó – ez személyes ügy. – Az áldozatok mindig azt várják, hogy mások harcoljanak helyettük és értük – mordult fel Alice nyersen. – Azok, akik nem akarnak áldozattá válni, harcoljanak önmagukért. Mire felkelt a nap, a két nő ismertette a tervet: elmennek a Vámpírok Hegyére, kieszközlik a hercegek jóváhagyását, és az emberekből hadsereget toboroznak, hogy szembeszálljanak a vémberek fenyegető veszedelmével. A vámpírok és vérszipolyok nem használnak lőfegyvereket, se íjakat és nyilakat – megvérezésükkor fogadalmat tesznek, hogy ilyen fegyvereket soha nem fognak igénybe venni –, de a vémbereket nem kötik efféle szabályok. Tehát Alice és Debbie hadseregére se vonatkoznának. A vámpírok segítségével felkutathatnák a vémbereket, és egyenlően erkölcstelen feltételekkel szembeszállnának velük. – Már majdnem útra készen álltunk, amikor ráeszméltünk, hogy azt sem tudjuk, merre van a Vámpírok Hegye! – nevetett Debbie. Alice-nek akkor eszébe jutott a papírdarabka, melyet Evanna adott neki. Visszament a lakására, ahol a papírt őrizte, kihajtogatta, és azt látta, hogy a Cirque Du Freak jelenlegi – a vízeséshez közeli – tartózkodási helyével kapcsolatos útmutatások szerepelnek rajta. – De hiszen Evanna hónapokkal ezelőtt adta neked azt a papírt! – kiáltottam hitetlenkedve. – Honnan tudhatta akkor, hogy hol lesz most a cirkusz: Alice vállat vont. – Erre akkor megpróbáltam nem gondolni. Még éppen csak kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy vámpírok léteznek, de hogy boszorkányok, akik elő látják a jövőt... nem, ez nekem túl sok egyszerre. Jobb ha arra gondolok, hogy mielőtt velünk találkozott volna egyeztette a dolgot a cirkusz igazgatójával.
– Ámbár ez sem ad magyarázatot arra, hogy honnan tudta, mikor fogjuk megnézni a papírt – kacsintott rám Debbie. – Felteszem, ez azt jelenti, hogy nekünk... el kell kísérnünk benneteket a Vámpírok Hegyéhez – mondta elgondolkodva Harkat. – Valahogy úgy – bólintott Alice. – Hacsak nincs más tervetek. Harkat rám nézett. Én Mr. Crepsley halálakor világosan közöltem, hogy egyelőre semmit sem akarok kezdeni a vámpírokkal. A felszólításra nekem kell tehát válaszolnom. – Nem lelkesedem az ötletért, hogy visszamenjek – sóhajtottam. – Még túl korainak érzem. De lévén hogy ilyen fontos dologról van szó, azt hiszem, nincs más választásom. Amellett, hogy mutatom nektek az utat, talán közvetítőként is eljárhatok köztetek és a tábornokok között. – Valami ilyesmire gondoltunk mi is – mosolygott Debbie, és odahajolt, hogy megszorítsa a kezemet. – Nem tudjuk, mit gondolnak majd a vámpírok, ha megjelenik náluk két nő, és felajánlják, hogy kiállítanak egy hadsereget, amellyel segíteni óhajtják őket. Keveset tudunk az életükről, a szokásaikról. Szükségünk van valakire, aki eligazít bennünket. – Nem vagyok benne biztos, hogy a hercegek... elfogadják az ajánlatotokat – mondta Harkat. – A vámpírok mindig is egyedül vívták meg... a harcaikat. Szerintem most is így akarják... még ha nem túl biztatóak is az esélyeik. – Ha így áll a helyzet, akkor nélkülük vesszük fel a harcot a vémberekkel – horkant fel Alice. – De bolondok lennének, ha semmibe vennének minket, és amennyire megismertem őket, nem hiszem, hogy a vámpírok bolondok. – Nem is butaság – jegyeztem meg. – Küldjétek az embereket harcba a vémberek ellen, és akkor a klán teljes erőből a vérszipolyokra összpontosíthat. – Mióta csinálnak a vámpírok valamit azért... mert annak értelme van? – kuncogott Harkat. – De azért megpróbálhatjuk. Veletek tartok. – Dehogy tartasz – vihogta valaki a hátunk mögött. Meglepetten fordultunk hátra, s láttuk, hogy ott áll egy harmadik hívatlan vendég is a lakókocsiban, egy sanda tekintetű, kurta emberke. Hát persze hogy ő volt a hívatlan, kellemetlen vendég – Mr. Tiny! A törpe népség megteremtője a szokásos sárga öltözéke és magas szárú, zöld csizmáját viselte. Vastag szemüveg mögül nézett ránk fürkészve, miközben bal keze ujja; között egy szív alakú órát pörgetett.
Kicsi volt és kövérkés, a haja tiszta fehér, és száján kegyetlen, gúnyos mosoly játszott. – Helló, fiúk – köszöntött bennünket, Harkatot és engem. – És helló, szépséges hölgyek – kacsintott hetykén Debbie-re és Alice-re. Debbie elmosolyodott, de az ex-főfelügyelőnő már gyanakvóbb volt. Mr. Tiny letelepedett egy székre, majd lehúzta az egyik csizmáját, hogy kiszórja belőle a piszkot. Most megint megbámultam fura, hat ujjú lábát, amit egyszer már észrevettem. – Látom, túléltétek a Leonard mesterrel való összetűzéseteket – mondta elnyújtott, vontatott hangon, és újra belebújt a csizmába. – Nem önnek hála – fortyantam fel dühösen. – Tudta hogy Steve a Vérszipolyok Ura. Megmondhatta volna nekünk! – Rontottam volna el a meglepetést? – kacagott Mr. Tiny. – A világért el nem mulasztottam volna azt a végzetes szembesítést a Megtorlás Barlangjában. Évek óta nem mulattam ilyen jól. Elviselhetetlen volt a feszültség pedig én sejtettem, hogyan végződik a dolog. – Az út hosszú és veszélyes, és még ha minden erődet megfeszítve a végére jutsz is, nincs rá semmi garancia, hogy visszafelé is meg tudod tenni. De ezt az utat végig kell járnod – ha nem akarsz meghibbanni és úgy pusztulni el. – Mr. Tiny álságosan felsóhajtott. – Szegény Harkat... hogy így kell két malomkő között őrlődnöd! – Milyen jó szíve van – mordult fel Harkat, majd, arcán mélységes undorral, felém fordult. – Úgy látszik, ezúttal... útjaink szétválnak. – Én is veled mehetnék... – kezdtem, de szürke kezének egy türelmetlen intésével belém fojtotta a szót. – Szó se lehet róla! El kell vezetned Debbie-t és.. Alice-t a Vámpírok Hegyéhez. És nemcsak hogy elvezetni, de... meg is kell védened őket azon a viszontagságos úton. – Várhatunk, amíg visszaértek – vetette közbe Debbie. – Nem – sóhajtotta Harkat. – Ki tudja, milyen hosszan leszek... távol. Tehetetlenül néztem rá. Ő volt a legjobb barátom, é elviselhetetlennek éreztem a gondolatot, hogy magára hagyjam. De szerettem Debbie-t, és őt sem akartam elhagyni. – Ami azt illeti – duruzsolta Mr. Tiny, szív alakú órája tetejét cirógatva –, szerintem az ifjú Shannak el kellene kísérnie téged erre az útra... na persze csak ha ragaszkodsz az életedhez.
– Hogy érti ezt? – kiáltotta nyersen Harkat. Mr. Tiny elmerülten vizsgálgatta az ujjhegyeit, és megtévesztően könnyed hangon felelte: – Ha Darren elkísér, jó esélyed van rá, hogy életben maradsz. Egyedül gyakorlatilag biztosra vehető, hogy elbuksz. A gyűlölettől keskenyre húzott szemmel néztem rá. Mr. Tiny volt az, aki Mr. Crepsleyt és engem elindított a Vérszipolyok Ura elleni hajtóvadászatra, jól tudva, hogy utunk végén ott leselkedik a halál. És tessék, most egy másik útra akar elküldeni. – Darren nem jön – mondta Harkat abban a pillanatban, amikor már nyitottam a számat, hogy nekiessek Mr. Tinynek. – Neki megvan a maga gondja-baja... a vérszipolyokkal. Ez az én felderítő utam, nem az övé. – Hát persze, drága gyermekem – negédeskedett Mr. Tiny. – Tökéletesen megértem, és ha ő úgy dönt, hogy inkább a szépséges hölgyekkel tart, egy szóval sem fogom megakadályozni ebben. De rettenetesen rosszul tenném, ha nem figyelmeztetném előre a szörnyű... – Elég! – csattant fel Harkat. – Darren Debbie-vel és... Alice-szel fog menni, és kész. – Harkat – motyogtam tétován –, talán meg kellene... – Nem – vágott a szavamba. – Téged a hűség a vámpírokhoz köt. Ideje visszatérned a tieidhez. Én elboldogulok magam is. – Azzal elfordult, és több szót nem volt hajlandó vesztegetni a dologra.
A dél beállta előtt útnak indultunk. Debbie és Alice mindennel felszerelkeztek: hoztak magukkal köteleket, vastag dzsekit, hegymászó csizmát, erős fényű zseblámpákat, öngyújtókat, gyufát, puskákat, késeket, ki tudja, még mi mindent! Nekem, aki félvámpír voltam, nem volt szükségem különleges eszközökre. Mindössze egy jó erős kést meg egy váltás ruhát raktam a hátizsákomba. Farmernadrág, ing és egy könnyű dzseki volt rajtam. Jóllehet Truska sokat vesződött, míg sikerült megjavítania a kalózöltözékemet, nem éreztem jól magam benne – gyerekes ruha volt. Az elmúlt hónapok alatt megszoktam, hogy hétköznapibb holmikat viselek. Truska nem bánta – azt mondta, majd odaadja a ruhát Shancusnak vagy Urchának, ha egy kicsit nagyobbak lesznek.
Cipőm nem volt. Elvándorolni a Vámpírok Hegyéhez szent hagyománynak számított a vámpírok között. Ilyenkor nem volt szabad cipőt viselni, se mászófelszerelést használni. Rendes körülmények között suhanni sem volt szabad, de az utóbbi években, a Sebhelyesek Háborúi miatt, ezt a szabályt már nem vették olyan szigorúan. Minden más azonban továbbra is érvényben maradt. Debbie és Alice azt hitték, megőrültem. Az emberek nehezen értik meg az éjszaka teremtményeinek világát. Az egyetlen, amit még magammal vittem, a naplóm volt. Már azt hittem, örökre elveszett – otthagytam a városban, a többi személyes holmimmal együtt –, és ugyan csak meglepődtem, amikor Alice egy széles mozdulattal elővarázsolta. – Hol találtad meg? – kapkodtam levegő után, míg ujjaim a naplót kitevő számos jegyzetfüzet egyikének gyűrött fedelét babrálták. – A bizonyítékok között volt, amelyeket a nyomozóim, a letartóztatásotok után szedtek össze. Kicsempésztem mielőtt kiléptem a rendőrség kötelékéből. – Olvastad? – tudakoltam. – Én nem, de a többiek igen – mosolygott Alice. Elintézték azzal, hogy egy elmebeteg képzelgései vannak benne. Indulás előtt még fel akartam keresni Harkatot, de bezárkózott Mr. Tall lakókocsijába Mr. Tinyvel. A kopogásomra Mr. Tall jött az ajtóhoz, és közölte, hogy a törpe személy nem fogad látogatókat. Bekiáltva elköszöntem tőle, de választ nem kaptam. Pocsékul éreztem magam, amikor Evrától, Merlától és a többi barátomtól búcsút véve felszedtük a sátorfánkat. Harkat határozottan ragaszkodott a kívánságához, és tudtam, több értelme van, hogy visszatérjek a Vámpírok Hegyéhez, és újra elfoglaljam az engem megillető helyet a Hercegek Termében. Debbie boldog volt, hogy visszakap, és erősen fogta a kezemet, miközben elmondta, mennyire izgatott – ámbár fél is egy kicsit – attól, hogy a Vámpírok Hegyéhez indulunk. Elhalmozott a kérdéseivel – mit viselnek a vámpírok, csakugyan koporsóban alszanak-e, tényleg át tudnak-e változni denevérré –, engem azonban túlságosan lefoglaltak a gondolataim, semhogy minden részletre kiterjedő válaszokat tudjak adni neki. Két vagy három kilométert tehettünk meg, amikor hirtelen megtorpantam. Eszembe jutottak azok a pillanatok, amikor Harkat
megmentette az életemet – amikor kimentett a vérszomjas medve torkából, amikor az Avatási Próbák alatt beugrott a küzdőtérre, és megölte a vérbősz vadkant, amely az életemre tört, hogyan küzdött mellettem, sebesen és nagy ügyességgel forgatva fejszéjét, amikor megverekedtünk a vérszipolyokkal. – Darren – nézett aggódva a szemembe Debbie. – Mi a baj? – Vissza kell mennie – felelte helyettem Alice. Én rámeredtem, mire elmosolyodott. – Nem veheted semmibe a kötelezettségedet, amit a barátság ró rád. Harkatnak nagyobb szüksége van arra, hogy mellette légy, mint nekünk. Menj, segítsd őt, és később, ha tudsz, majd csatlakozol hozzánk. – De hiszen azt mondta, hogy menjek el – motyogtam. – Nem számít – erősködött Alice. – Most mellette van a helyed, nem mellettünk. – Nem! – tiltakozott Debbie. – Egyedül nem találunk el a Vámpírok Hegyéhez! Alice elővett egy térképet a hátizsákjából. – Biztos vagyok benne, hogy Darren meg tudja mutatni a helyes irányt. – Nem! – kiáltotta Debbie ismét, és erősen belém kapaszkodott. – Félek, ha most elmész, soha többé nem foglak látni! – Mennem kell – sóhajtottam. – Alice-nek igaza van... segítenem kell Harkatnak. Szívesebben maradnék veletek, de ha ezt tenném, árulónak érezném magam. Kövér könnycseppek jelentek meg Debbie szemében, de pislogással szétoszlatta őket, és kurtán biccentett. – Oké. Ha így akarod. – Így kell lennie – feleltem. – A helyemben te is ezt tennéd. – Lehet. – Halványan elmosolyodott, majd érzelmeit az ügybuzgalom álarca mögé rejtve kikapta a térképet Alice kezéből, leterítette a földre, és felszólított, hogy jelöljem be rajta a Vámpírok Hegyére vezető utat. Gyorsan berajzoltam a legkönnyebb útvonalat, megtoldva egy-két más lehetőség kipontozott vonalával, arra az esetre, ha az első valami miatt el lenne zárva, és azt is elmondtam, hogyan igazodhatnak el a hegy belsejében lévő járatok útvesztőjében, hogy eljussanak a vámpírok lakóhelyéül szolgáló termekhez. Azután, mellőzve mindenféle hosszas búcsúzkodást, gyorsan megcsókoltam Debbie-t, és Alice kezébe
nyomtam a frissen megkerült naplót tartalmazó hátizsákomat. Megkértem, vigyázzon rá helyettem. Mindkét nőnek minden jót kívántam, majd hátat fordítva futottam vissza a táborba. Igyekeztem nem rágódni azon, hogy mi történhet velük a hegy felé vezető úton, és egy gyors fohászt küldve a vámpírok isteneihez arra kértem őket, vigyázzanak az ex-főfelügyelőnőre és a tanárnőre, akit szeretek. A tábor szélére érve észrevettem Mr. Tinyt és Harkatot; ott álltak egy nyílt mezőben. Vibrálni látszó, semmihez sem illeszkedő, bolthajtásos kapubejárat magasodott előttük. A kapuzat szélei köröskörül vörös fényben ragyogtak, és Mr. Tiny is világított: reszketve csillámló bíborvörös fény áradt a ruhájából, a hajából, a bőréből. A kapubejárat fénylő szegélyén belüli térség halványszürke színű volt. Mr. Tiny meghallotta a közeledésemet, hátranézett a válla fölött, és elmosolyodott. Mint egy cápa. – No lám! Shan úrfi! Gondoltam, hogy eljössz. – Darren! – kiáltott rám dühösen Harkat. – Mondtam, hogy ne gyere! Nem foglak magammal... vinni. El kell... Mr. Tiny a törpe személy hátára fektette a kezét, és belökte őt a kapun. Egy szürke villanást láttam, s azután Harkat eltűnt. A bejárat szürke fátylán keresztül láttam a mezőt – de Harkatnak nyoma veszett. – Hová lett? – kiáltottam ijedten. – Elment, hogy megkeresse az igazságot. – Mr. Tiny mosolyogva oldalra lépett, és intett a fénylő kapu felé. – Szeretnéd együtt keresni vele? Odaléptem a bejárat elé, s tétován néztem a vörös fénnyel ragyogó széleket és köztük a szürke fényességet. – Hová vezet ez? – kérdeztem. – Egy másik helyre – hangzott Mr. Tiny homályos válasza, majd egyik kezét rátette a jobb vállamra, és figyelmesen rám nézett. – Ha belépsz oda Harkat után, lehet, hogy soha nem jössz vissza. Gondold meg jól. Ha utána mész és meghalsz, nem leszel itt, hogy szembeszállj Steve Leonarddal, ha eljön az idő, és a hiányodnak szörnyű következményei lehetnek a világ valamennyi vámpírjára nézve. Apró, szürke bőrű barátod megér neked egy ilyen óriási kockázatot? Egy pillanatig sem kellett gondolkoznom a válaszon, – Igen – feleltem egyszerűen, és beléptem abba a természetellenes, másvilági szürkeségbe.
A lakatlan, kopár föld fölött, a felhőtlenül kék égboltról fényesen sütött le a nap, s élesen megvilágította a szikkadt földet és a csupasz sziklákkal borított halmokat. A vidék nagy részét vastagon belepte a száraz földtakarót fojtogató vörös por. Amikor feltámadt az erős szél, a porréteg fölemelkedett a levegőbe, és az ember fuldoklott tőle. Ilyenkor az arcom elé húztam Harkat egyik tartalék maszkját, amely kiszűrte az apró szemcsék nagy részét, és valami fedezék mögé húzódva kivártuk, míg a szél lecsendesedik. Két hete múlt – nagyjából –, hogy Mr. Tiny kihozott, majd magunkra hagyott ezen a vigasztalan tájékon. Két hete vándoroltunk már e kopár völgyek és halott hegyek között, ahol semmi más nem élt meg, csak a gyíkok és rovarok. Ezekre vadásztunk, amikor csak lehetett, s ezeket ettük. Undorító ízük volt, de az ember nem lehet válogatós, ha étel-ital nélkül kénytelen bolyongani egy pusztaságban. A legfőbb gondunkat a víz jelentette. A forró, porlepte vidéken vándorolva szomjúság kínzott bennünket, de vízre csak ritkán bukkantunk, s kulacs híján akkor sem vihettünk magunkkal tartalék készletet. Gyíkbőrökből készítettünk ugyan kezdetleges tartályokat, de ezekbe nem sok víz fért. Takarékoskodnunk kellett vele. Harkat dühös volt rám, amiért nem fogadtam szót neki – pár napig megállás nélkül szidott miatta –, de aztán lassanként elpárolgott a haragja. Ugyan meg nem köszönte, hogy elkísérem felderítőútjára, de tudtam: titkon nagyon is hálás nekem. Két héttel ezelőtt Mr. Tiny kikísért bennünket a kapun, amely a háta mögött leomlott a porba. Akkor egy röpke pillanatra elvesztettem a tájékozódási képességemet, mert egy szürke felleg elhomályosította a látásomat. Ahogy a felhő szétoszlott, láttam, hogy egy kerek, sekély, lakatlan völgyben állok – és bár nappal volt, amikor beléptem a kapun, itt éjszaka uralkodott, még ha szokatlanul világos éjszaka is: az égen telihold világított, és csoportokba verődve szikráztak a csillagok. – Hol vagyunk? – kérdezte Harkat, és tágra nyílt zöld szeme megtelt ámulattal. – Ez maradjon az én titkom – felelte Mr. Tiny, mutatóujjával az orrát ütögetve. – És most, fiúk – folytatta lekuporodva a földre, és intett, hogy mi is kuporodjunk mellé. Egy iránytűt rajzolt a lába előtti porba,
és rábökött az egyik mutatóra. – Erre van nyugat, mint majd meglátjátok holnap a nap állásából. Menjetek ebbe az irányba, míg egy fekete párduc vadászterületére nem érkeztek. Ahhoz, hogy megtudjátok, merre kell továbbmennetek, meg kell ölnötök a párducot. Mosolyogva felállt, és megfordult, hogy otthagyjon bennünket. – Várjon! – kiáltottam rá. – Ez minden, amit mondani akar nekünk? – Mit szeretnél még tudni? – érdeklődött udvariasan. – Temérdek dolgot! – kiabáltam magamból kikelve. Hol vagyunk? Hogy kerültünk ide? Mi történik, ha keletre indulunk el, és nem nyugatra? Hogy fogja Harkat kitalálni, hogy ki volt ő? És mi a fene köze van egy párducnak ehhez az egészhez? – Azt hittem, mostanára már kifejlődött benned az ismeretlen dolgok iránti tisztelet – morogta Mr. Tiny. – Nem jöttél még rá, milyen izgalmas dolog úgy elindulni egy kalandos útra, hogy fogalmad sincs, mi történik a következő pillanatban? Mit nem adnék érte, ha én is olyan különösnek és erőt próbálónak láthatnám a világot, mint ti. – Hagyjuk ezt! – csattantam fel. – Elég, ha egyszerűen csak válaszol azokra, amiket kérdeztem! – Néha nagyon goromba tudsz lenni – siránkozott Mr. Tiny, de azért visszakuporodott a földre, és eltöprengett a szavaimon. – Sok mindent nem mondhatok és nem is fogok elmondani nektek. Magatoknak kell rájönnötök, hol vagyunk – ámbár az sem változtat sokat a dolgon, ha nem találjátok ki. Annyi bizonyos, hogy vagy varázslattal, vagy valami hihetetlenül fejlett technika révén jutottatok ide – hogy melyikkel, azt nem árulom el. Ha nem nyugatra indultok el, meghaltok – lehet, hogy szörnyű körülmények között. És ami azt illeti, hogy Harkat miből jön rá, ki volt ő, továbbá hogy a párduc... Mr. Tiny végiggondolta a kérdést, mielőtt válaszolt volna. – Ebben a világban van valahol egy tó – egy szépséges tavacska –, amelyet úgy szoktam nevezni, hogy a Lelkek Tava. Vizében sok fogoly lélek arcát pillanthatjátok meg – olyan emberekét, akiknek a lelke a halál pillanatában nem hagyta el a földet. Köztük van annak a személynek a lelke is, aki Harkat volt valamikor. Meg kell találnotok a tavat, és ki kell halásznotok belőle Harkat lelkét. Ha sikerrel jártok, és Harkat megtudja és elismeri az igazságot önmagáról, akkor véget ér az utatok, én pedig gondoskodom róla, hogy épségben hazaérjetek. Ha nem... – Rántott egyet a vállán. – Hogy fogunk rátalálni erre a Lelkek... Tavára? – kérdezte Harkat.
– Úgy, ha követitek az utasításaimat – válaszolta Mr. Tiny. – Ha megkeresitek és megölitek a párducot, megtudjátok, merre induljatok tovább. Egyszersmind ahhoz is kulcsot találtok, hogy ki voltál korábban, mert voltam olyan kegyes, hogy a megfejtést ingyen mellékeltem. – Nem lenne egyszerűbb, ha hagyná ezt a sok marhaságot, és simán elárulná nekünk? – morogtam. – Nem – felelte Mr. Tiny. Fölállt, és komoly arccal nézett le ránk. – De annyit mondhatok, fiúk, hogy a legkevésbé a párduc miatt kell aggódnotok. Legyetek óvatosak, bízzatok az ösztöneitekben, és soha semmi ne érjen készületlenül benneteket. És ne felejtsd el – fordult Harkathoz –, amikor rájössz, hogy ki voltál, meg is kell erősítened azt. Addig nem léphetek közbe, amíg fennhangon el nem ismered az igazságot. – Most pedig csakugyan mennem kell – tette hozzá mosolyogva. – Várnak más helyek, más ügyek, más emberek, akiket gyötörnöm kell. Ha vannak még kérdéseitek, tegyétek félre őket. Viszlát, fiúk – intett, majd sarkon fordult, s elindult kelet felé. A titokzatos, tömzsi kis emberkét csakhamar elnyelte a sötétség, s mi ott maradtunk egyedül a névtelen, idegen földön. Rátaláltunk egy kis vízmedencére, s fejünket sötét vizébe merítve ittunk és ittunk, ügyet sem vetve a körülöttünk rajzó apró angolnákra és férgekre. Amikor Harkat teleitta magát, és kiemelkedett a vízből, szürke bőre olyan volt, mint az ázott kartonpapír; de mihelyt a könyörtelen nap felszárította róla a vizet, egykettőre visszanyerte megszokott színét. – Szerinted milyen messze jutottunk? – nyögtem, miközben elnyúltam egy apró, bíborszínű virágokkal teli tövises bokor árnyékában. Ez volt az első alkalom, hogy valamiféle növénnyel találkoztunk a vidéken, de túl fáradt voltam, hogysem a dolog igazán felkeltette volna az érdeklődésemet. – Fogalmam sincs – válaszolta Harkat. – Mennyi ideje... vándorolunk itt? – Két hete... azt hiszem. Az első forró nappal után megpróbáltunk éjszaka menni, de az út köves volt és kiszámíthatatlan – nem beszélve arról, hogy mennyire megviselte mezítelen talpamat! Sok bukdácsolás után, ami azzal járt, hogy a ruhánk elszakadt, s összevissza vagdaltuk magunkat, úgy döntöttünk, inkább dacolunk a bőrünket hólyagosra égető nappal. Dzsekimet a fejemre húzva védekeztem a gyilkos sugarak ellen –
Harkat bőrét nem viselte meg annyira, legföljebb még erősebben izzadt –, de ez csak a hőgutától védett meg, a leégéstől nem. A felsőtestem az ingen keresztül is pecsenyevörösre égett. Napokig gyulladásban volt, amitől meglehetősen ingerlékeny voltam, de hamar rendbe jöttem – félvámpír lévén, a sebeim gyorsan gyógyultak. Bőröm vörös színe egyenletes barnasággá sötétedett, s így a továbbiakban megvédett a tűző napsütéstől. Talpamon is megkeményedett a bőr, és már alig-alig érzékeltem a cipő hiányát. – Annyit kell fölfelé kapaszkodnunk meg visszakanyarodnunk... hogy aligha teszünk meg egy-két mérföldnél... többet egy óra alatt – kesergett Harkat. – Ebben a forró napsütésben napi tizennégy-tizenöt óra meneteléssel... legföljebb huszonöt-harminc mérföldet haladunk előre... Két hét alatt ez annyi, mint... – homlokát ráncolva számolt magában. – Összesen talán megvan négyszáz mérföld. Elcsigázottan rábólintottam. – Hála az isteneknek, hogy nem vagyunk emberek... Egy hétig se bírtuk volna ki ezzel az irammal, ilyen körülmények között. Harkat felült, s előbb balra, majd jobbra billentette a fejét – a törpe személy füle a fejbőre alatt rejtőzött, úgyhogy éles szögben kellett mozgatnia a fejét, ha jobban akart hallani. Mivel nem hallott semmit, zöld szemét meresztve körbenézett. Rövid ideig szemrevételezte a vidéket körülöttünk, majd odafordult hozzám. – Változott a szag? – kérdezte. Mivel nem volt orra, a szagok tekintetében rám kellett hagyatkoznia. Beleszimatoltam a levegőbe. – Valamelyest. Már nem olyan csípős, mint korábban. – Azért, mert kevesebb a... por. – És körbemutatott a körülöttünk emelkedő dombokon. – Úgy látszik, lassan kijutunk a sivatagból. Itt-ott már látni növényzetet... és száraz fűcsomókat. – Épp ideje – morogtam. – Reméljük, lesznek állatok is. Ha még egy gyíkot vagy bogarat meg kell ennem, kikészülök. – Mit gondolsz, mik voltak azok a tizenkét lábú rovarok, amelyeket tegnap ettünk? – érdeklődött Harkat. – Gőzöm sincs, de még egyszer nem nyúlok hozzájuk, az biztos. Egész éjjel háborgott tőlük a gyomrom! Harkat elnevette magát. – Én nem undorodtam tőlük. Néha kifejezetten jól jön, ha valaki nem érez ízeket... és a gyomra majdnem mindent meg tud emészteni.
Azzal a szája elé húzta a maszkját, és halkan szedve mögötte a levegőt, fürkészte az előttünk elterülő vidéket. Előzőleg hosszan próbálgatta, milyen a levegő, és bár nem találta mérgezőnek – kicsit más volt, valamelyest savasabb, mint a földi –, a biztonság kedvéért fölvette a maszkját. Én az első napokban sokat köhögtem, de mára megszoktam – megedződött tüdőm alkalmazkodott a keserű levegőhöz. – Rájöttél már, hol vagyunk? – kérdeztem egy idő után. Ez volt a kedvenc beszédtémánk. Négyféle válaszra szűkítettük le a lehetőségeket. Mr. Tiny valamiképpen visszaküldött bennünket a múltba. Áthelyezett bennünket a világegyetem valamely távoli világába. Egy párhuzamos valóságba illesztett be minket. Vagy az egész csak illúzió, testünk ott hever egy mezőn, a valóságos világban, mialatt Mr. Tiny betáplálja a képzeletünkbe ezeket az álombeli jeleneteket. – Először az illúzióelméletben hittem – felelte Harkat, lehúzva szája elől a maszkját. – De minél... tovább gondolkodom rajta, annál... kevésbé vagyok biztos benne. Ha Mr. Tiny találta volna ki ezt a világot, szerintem... izgalmasabbá és színesebbé formálta volna. Ez a világ nagyon egyhangú. – Még nagyon az elején vagyunk – morogtam. – Talán csak bemelegítőnek szánta. – Hát, téged alaposan bemelegített – vigyorgott Harkat lebarnult bőrömre célozva. Visszamosolyogtam rá, majd felnéztem a napra. – Még három-négy óra, és beesteledik – vélekedtem. Kár, hogy egyikünk sem tud többet a csillagrendszerekről, különben a csillagok állásából valószínűleg meg tudnánk állapítani, hol vagyunk. – Nagyobb baj, hogy... nincsenek fegyvereink – jegyezte meg Harkat. Fölállt, és újra szemügyre vette az előttünk elterülő vidéket. – Fegyverek nélkül hogy fogjuk megvédeni magunkat a párductól: – Majd csak történik valami – biztattam. – Mr. Tiny nem dob be bennünket ilyen hamar a mély vízbe... Min szórakozna, ha mindjárt az elején odavesznénk? – Nem túl vigasztaló – motyogta Harkat. – Ha elgondolom, hogy csak azért maradjunk életben... hogy később annál szörnyűbb halált haljunk Mr. Tiny szórakoztatására... Hát, tudod, ettől nem leszek vidámabb. – Én sem – bólogattam. – De ennyiből is reményt meríthetünk.
E bizonytalan eredményre jutva egy időre berekesztettük a beszélgetést. Rövid pihenő után megtöltöttük gyíkbőr zacskóinkat vízzel, s tovább folytattuk utunkat a kietlen tájon, amely fokozatosan mind nedvdúsabbnak, termékenyebbnek – ámbár ugyanolyan idegenszerűnek tűnt előttünk.
Egy héttel azután, hogy magunk mögött hagytuk a sivatagot, vaskos kaktuszok, hosszan kígyózó kúszónövények és girbegurba törzsű, satnya fák sűrű erdejébe értünk. A fákon csak nagyon kevés levél nőtt, s a meglévő hosszú, vékony, fakó narancsvörös színű levelek is a fák tetején, egy-egy csomóban mutatkoztak. Találkoztunk állatok nyomaival is – állati ürülékkel, csontokkal, elhullajtott szőrrel –, de amíg a dzsungelbe nem léptünk, látni nem láttunk egyet sem. Ott viszont ismerős és mégis idegen egyedek fura keveréklényei kerültek a szemünk elé. A legtöbb állat hasonlított a földiekhez – szarvasokhoz, mókusokhoz, majmokhoz –, de különböztek is tőlük, rendszerint a méretüket vagy a színüket tekintve. Néha nagyon is szembetűnő volt ez a különbség – egyik nap foglyul ejtettünk egy mókust, amelyről kiderült, hogy még egy éles fogsora és meglepően hosszú karmai vannak. Utunk során hegyes köveket gyűjtöttünk, amelyekből éles késeket csiszoltunk. Most még több fegyvert készíthettünk az erdőben talált vastag botokból és a nagyobb állatok csontjaiból. Sokat ugyan ezek sem értek egy párduccal szemben, de elijeszthettük velük a kisebb, sárga bundájú majmokat, amelyek a fák magasából ugrottak le áldozatuk fejére, karmaikkal és fogaikkal megvakították őket, s ezután végeztek vakon támolygó ellenfelükkel. – Soha életemben nem hallottam még ilyen majmokról – jegyeztem meg egy reggelen, amikor egy csapat emberszabású majmot figyeltünk, amint rávetették magukat egy hatalmas, vadkanszerű állatra, majd ott helyben falni kezdték. – Én sem – mondta Harkat. Míg őket figyeltük, a majmok megálltak, és gyanakodva szaglászták a levegőt. Egyikük egy sűrű bokorhoz iramodott, és fenyegető rikoltozásba kezdett. A bozót belsejéből mély morgás hallatszott, és egy
nagyobb termetű páviánhoz hasonló, de furcsa, vörös bundájú – majom rontott ki, hosszú karját fenyegetően rázva a többiek felé. A sárga majmok fogukat vicsorítva sziszegtek rá, és ágakkal, kavicsokkal dobálták. A pávián azonban mindezzel nem törődve törtetett feléjük. A kisebb majmok erre eliszkoltak, hátrahagyva a vadkant a páviánnak. – Úgy látszik, a méreten múlik minden – mormoltam fanyar képpel, s azzal óvatosan elvonultunk, békén hagyva a táplálkozó páviánt. Másnap éjszaka, mialatt Harkat aludt – lidérces álmai megszűntek, amióta megérkeztünk erre az új világra –, és én őrt álltam, valahonnan arról, amerre igyekeztünk, hangos, vérszomjas ordítást hallottam. Az éjszakát rendszerint mindenféle rovarok és egyéb éjszakai teremtmények szünet nélküli zsongása töltötte be, de erre az üvöltésre minden neszezés megszűnt. Attól kezdve, hogy az ordítás visszhangja is elenyészett, legalább öt percig tökéletes csend volt. Harkat aludt, nem hallotta az ordítást. Általában felületesen aludt, de az itteni levegő megfelelt neki, s így álma is mélyebb volt. Reggel elmondtam neki, mit hallottam. – Gondolod, hogy... a mi párducunk volt? – kérdezte. – Az biztos, hogy egy nagymacska volt – feleltem. Lehetett akár oroszlán vagy tigris is, de lefogadom, hogy a fekete párduc volt. – A párducok rendszerint nagyon halkan járnak – vélekedett Harkat. – De azt hiszem, itt... másmilyenek lehetnek. Ha ez az ő vadászterülete, akkor... hamarosan meg fog jelenni. A párducok szüntelenül őrjáraton vannak. Föl kell készülnünk rá. – Mialatt a Vámpírok Hegyében éltünk, és Harkat együtt dolgozott Seba Nile-lal, több vámpírral is beszélt, akik már vadásztak oroszlánra vagy leopárdra, vagy megküzdöttek velük, úgyhogy sokat tudott róluk. – Ásnunk kell egy gödröt, hogy... belecsalogassuk. El kell kapnunk, és meg kell kötöznünk egy őzet, és kerítenünk kell még... néhány sündisznót. – Sündisznót? – A tüskéik beleállhatnak a párduc talpába... orrába és szájába. Lelassíthatják... vagy akár el is téríthetik. – Sündisznótüskénél azért többre lesz szükségünk ahhoz, hogy végezzünk egy párduccal – jegyeztem meg. – Ha szerencsénk van, meglephetjük velük, amikor majd... jön, hogy lakmározzon az őzből. Előugrunk, és ijedtében... beleesik a verembe. Remélhetőleg el is pusztul benne.
– És ha nem? – Akkor bajban leszünk – vigyorgott félszegen Harkat. A fekete párducok valójában leopárdok... márpedig azok a legfélelmetesebb nagymacskák. Gyorsak, erősek, vérszomjasak... és remekül másznak fára. Futásban nem tudjuk lehagyni, és magasabbra sem tudunk mászni nála. – Arra az esetre, ha az A terv nem válik be, nincs egy B terv is a tarsolyodban? – Nincs – kuncogott idegesen Harkat. – Akkor rögtön a P terv lép érvénybe – a Pánik! Rátaláltunk egy tisztásra, melynek egyik végében sűrű bozótos volt, ahol elrejtőzhettünk. Az egész délelőttöt azzal töltöttük, hogy a két kezünkkel és az ágakból és csontokból készített kezdetleges szerszámainkkal mély gödröt ástunk. Amikor elkészültünk vele, levágtunk néhány tucat vastag ágat, s kihegyeztük a végüket, hogy az így kapott nyársakkal kirakjuk a gödör fenekét. Amikor lemásztunk, hogy felállítsuk a karókat, a verem szélénél megálltam egy pillanatra, mert minden ízemben remegés fogott el – visszaemlékeztem egy másik gödörre, amely telis-tele volt hegyes karókkal, és a barátomra, akit ott veszítettem el. – Mi a baj? – kérdezte Harkat. De mielőtt válaszolhattam volna, már kiolvasta a szememből. – Ó – sóhajtotta. – Mr. Crepsley. – Sehogy másképp nem tudjuk megölni? – nyögtem kétségbeesetten. – Rendes felszerelés nélkül nem. – Harkat elvette tőlem a nyársakat, és bátorítón rám mosolygott. – Menj, vadássz sündisznókra. Ezt majd megcsinálom én... Hálásan bólintottam, s magára hagyva Harkatot, elindultam sündisznót vagy akármi mást keresni, amit sikerrel vethetünk be a párduc ellen. Újabban nem sokat gondoltam Mr. Crepsleyre – ez a kegyetlen világ teljes odafigyelést kívánt tőlem –, de a gödör látványától egyszeriben megelevenedett az emlék. Újra magam előtt láttam őt, amint alázuhan, és hallottam éles halálsikolyait. A legszívesebben otthagytam volna a gödröt és a párducot, de nem tehettem. Meg kellett ölnünk a ragadozót, hogy megtudjuk, mi legyen a következő úti célunk. Amennyire tőlem telt, elhessegettem hát Mr. Crepsleyvel kapcsolatos gondolataimat, és minden erőmmel azon voltam, hogy teljesítsem a feladatomat.
Szedtem néhány vastagabb kaktuszt, hogy majd hajítófegyverként vetem be a fekete párduc ellen, és egy közeli forrásból friss sarat szerezve sárgolyókat gyúrtam remélve, hogy a sár átmenetileg megvakítja majd a párducot. Vadul kutattam sündisznók után, de ha voltak is a közelemben, roppant tartózkodóan viselkedtek. Így aztán délután sündisznótüskék nélkül voltam kénytelen visszatérni Harkathoz. – Sose bánd – mondta, kiülve az elkészült verem szélére. – Fedjük be ezt, és... kapjunk el egy őzet. A további sorsunkat meg... bízzuk az istenekre. Hosszú, vékony leveles gallyakkal befedtük a gödör tetejét, aztán vadászni indultunk. Az itteni őzek rövidebb testűek és hosszabb fejűek voltak, mint a földiek. Korántsem futottak olyan gyorsan, mint amazok, de még így is nagyon gyorsak voltak. Időbe telt, mire befogtunk egy sánta csellengőt, és élve magunkkal hoztuk. Alkonyodott már, amikor kikötöttük a verem közelében egy karóhoz. A hosszú, kimerítő nap után fáradtan nyúltunk el mindketten. – Mi lesz, ha a párduc éjszaka támad? – kérdeztem, bebújva a bőr alá, melyet éles kőkésemmel fejtettem le egy szarvasról. – Miért kell neked mindig a legrosszabbra... számítanod? – mordult fel Harkat. – Mert valakinek gondolni kell rá – nevettem. – Vagy akkor a P terv lép érvénybe? – Nem – sóhajtotta Harkat. – Ha a sötétség leple alatt támadna, akkor... életbe lép a CASB terv. – CASB? – visszhangoztam. – Csókoltatom A Seggedet Búcsúzóul! Aznap éjjel nem jelentkezett a párduc, habár mindketten hallottunk mély torokhangú mordulásokat, ráadásul közelebbről, mint az előző éjszakán. Mihelyt kivilágosodott, sietősen megreggeliztünk – azokból a bogyókból, melyekről láttuk, hogy a majmok megeszik –, majd bevettük magunkat a sűrű bozótosba, szemben a kikötött őzzel és a veremmel. Ha minden a terv szerint alakul, a párduc rá fog támadni az őzre. Kis szerencsével a verem túloldala felől ront majd rá, s eközben bele fog zuhanni. Ha nem, akkor mialatt el akarja vonszolni az őzet, előugrunk a bozótból, és remélhetőleg visszatereljük a végzetes mélység felé. Nem éppen a világ leggondosabban kidolgozott haditerve, de működnie kell.
Szótlan várakozásunk közben a percek órákká álltak össze, s mi csak lestük, mikor jön a párduc. A szám kiszáradt, úgyhogy sűrűn, de mindig csak egy keveset kortyolgattam a mellettem lévő mókusbőr kulacsból (utóbb már ebből, és nem gyíkbőrből készítettük a víztartályainkat) nem akartam túl sokszor félrevonulni, hogy elvégezzem a dolgomat. Egy órával múlt dél, amikor rátettem a kezem Harkat szürke karjára, és figyelmeztetőül enyhén megszorítottam – a fák között megláttam egy hosszú, fekete árnyékot. Mindketten vadul meresztettük a szemünket. Aztán láttam, hogy az egyik fa mögül előbukkan egy bajuszos orr, és beleszaglász a levegőbe. A párduc! Erősen tartottam a számat, hátha előbbre merészkedik, de néhány tétova másodperc múlva az állat megfordult, és visszabaktatott a dzsungel homályos sűrűjébe. Kérdőn egymásra néztünk Harkattal. – Biztos, hogy kiszagolt bennünket – suttogtam. – Vagy valami fenyegető szagot érzett – súgta vissza Harkat. Kissé fölemelt fejjel szemügyre vette a verem mellett legelésző őzet, majd hüvelykujjával a háta mögé bökött. – Húzódjunk beljebb. Szerintem vissza fog jönni. Ha nem vagyunk itt, akkor talán... kísértést fog érezni arra, hogy megtámadja. – Ha még beljebb megyünk, nem fogjuk rendesen látni – ellenkeztem. – Tudom, de nincs más választásunk – válaszolta Harkat. – Éreztem, hogy valami baj van. Ha itt maradunk, tudni fogja, mihelyt... visszajön, és nem merészkedik közelebb. Követtem Harkatot, aki hátrébb evickélt a sűrű cserjésben, és meg sem állt, míg már majdnem elértük a tüskebokrok és kúszónövények szélét. Innen már csak sejtettük, hol van az őz. Így telt el egy óra. Aztán még egy. Már kezdtem elveszíteni a reményt, hogy a párduc valaha is visszatér, amikor nehéz lélegzés neszét sodorta felénk a légáram a tisztás felől. Egy-egy villanásra láttam, hogy az őz körbeugrálva próbál szabadulni a kötelétől. Valami mély torokhangon morgott – a párduc. És ami még ígéretesebb volt – a morgás a verem túloldala felől hallatszott. Ha onnan támadja meg az őzet, akkor egyenesen belezuhan a csapdánkba! Harkattal mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva feküdtünk. Hallottuk a gallyak roppanását, ahogy a párduc megközelíti az őzet – már nem igyekezett álcázni a léptei zaját. Azután hangos reccsenés hallatszott,
amint egy súlyos test átszakítja a verem tetejét borító ágakat, és rázuhan a hegyes nyársakra. A vérfagyasztó üvöltés hallatán tenyeremet rá kellett tapasztanom a fülemre. Majd csend lett, csak az őz patáinak dobogását lehetett hallani, ahogy körbeugrándozott a gödör peremén. Harkat lassan fölállt, és kinézett a bozót fölött a nyitott veremre. Én is fölálltam, és bámultam vele együtt. Azután egymásra néztünk. – Sikerült – mondtam tétován. – Úgy mondod, mintha nem... bíztál volna benne – húzódott mosolyra Harkat szája. – Nem is – nevettem, és megindultam a verem felé. – Csak óvatosan – intett Harkat, kezében egy göcsörtös, nehéz bunkósbotot tartva. – Lehet, hogy még él. Egy sebesült állatnál... nincs veszedelmesebb. – Üvöltene a fájdalomtól, ha élne – vetettem ellene. – Lehetséges – bólintott Harkat. – De ne kockáztassunk... fölöslegesen. – Elém lépve balra indult el, és intett, hogy menjek jobbra. Borotvaéles csontkésemet fölemelve nagy ívben eltávolodtam tőle, majd két oldalról lassan megközelítettük a gödör peremét. Eközben mindketten előhúztunk egyet a derekunkhoz erősített kisebb kaktuszok közül – sárgombócokat is tartottunk az övünkben –, hogy mint valami gránáttal megdobjuk vele a párducot, ha netán mégis életben volna. Harkat előbb ért a verem széléhez, mint én, és láttam, hogy zavartan megtorpan. Amikor én is odaértem, világossá vált, mi hozta zavarba. Tanácstalanul álltam meg magam is. A sok sebből vérző, felnyársalt test nem párductetem volt – hanem egy vörös páviáné. – Nem értem – motyogtam. – A majmok nem tudnak így felmordulni, és nem is üvöltenek úgy, ahogy az imént hallottuk. – De hogy lehet az... – Harkatnak elakadt a szava, s a szemében rémület villant. – Nézd a torkát! – zihálta. – Feltépték! Biztosan a párduc... Nem jutott tovább. Ebben a pillanatban, amikor én is rájöttem, mi történt – a párduc megölte a páviánt, és hogy megtévesszen bennünket, bedobta a verembe –, a mellettem lévő fa felső ágain valami mozgás támadt. Megpördültem, s a pillanat egy tört részére megláttam, amint egy hosszú, tömör, koromfekete test kimeresztett karmokkal és kitátott állkapoccsal átrepül a levegőn – és a párduc egy diadalmas üvöltéssel rám vetette magát, s lerántott a földre, hogy végezzen velem.
Az üvöltés épp a döntő pillanatban harsant fel. Ha tépőfogait azon nyomban a torkomba mélyeszti, semmi esélyem nem lett volna. De izgalmában – talán mert sikerült túljárnia az eszünkön – fejét felvetve, vad üvöltéssel hempergetett meg a földön, mígnem fölébem kerekedve megállt. Ahogy elordította magát, Harkat villámgyorsan és hidegvérrel elhajított egy kaktuszlövedéket. Lepattanhatott volna az állat fejéről vagy válláról, de a vámpírok szerencséje úgy hozta, hogy a kaktusz egyenesen beröpült a párduc félelmetesen kitátott szájába. A fenevad azon nyomban elveszítette érdeklődését irántam, és oldalra tántorodva, köpködve kapkodott a szájába ragadt kaktuszhoz. Gyorsan arrébb iszkoltam, és lihegve keresgéltem földre ejtett késemet. Ujjaim épp összezárultak a csontkés nyelén, amikor Harkat odaugrott, és bunkósbotjával lesújtott a párduc fejére. Ha a bot erősebb anyagból van, Harkat egy csapással megölte volna a párducot – hihetetlen pusztítást tudott végezni fejszékkel és bunkókkal. Ám ez a bot alkalmatlannak bizonyult erre a feladatra: ahogy nekivágódott a párduc kemény koponyájának, abban a pillanatban ketté is tört. A nagyvad fájdalmában és dühében felüvöltött, és tüskéket köpködve nekirontott Harkatnak. Sárga fogain megcsillant a délutáni nap fénye, ahogy teljes erejéből rávetette magát Harkat zömök, szürke fejére, mély sebet hasítva a bal arcán. Harkat az ütés erejétől hátratántorodott, s a párduc egy újabb lendülettel utána ugrott. Annyi idő nem volt, hogy felálljak és a párducra vessem magam – addigra ő már elérte volna Harkatot –, így csak a késemet hajítottam utána. A csontkés ártalmatlanul pattant le izmos oldaláról, de magára vonta az állat figyelmét, s az idegesen hátrakapta a fejét. Harkat a pillanat kínálta alkalmat kihasználva előkapott két sárgombócot kék köpönyege derekából, s amikor a párduc újra szembefordult vele, a szeme közé hajította. Az állat hangos rikoltással derékszögben elfordult tőle, és bal mancsával a szeméhez kapkodva próbálta kitörölni belőle a sarat. Harkat eközben felkapta eltört bunkója hosszabbik felét, s törött végét mélyen a párduc bordái közé nyomta. A bot behatolt az állat testébe, de épp csak annyira, hogy kiserkedt a vére, a tüdejét nem érte el. Ez már túl sok volt neki – teljesen megvadult. Noha nem látott tisztán, hörögve, köpködve, veszedelmes karmait kimeresztve rávetette
magát Harkatra. Ő elugrott az útjából, de a karmok beakadtak köpenye szegélyébe, s mielőtt Harkat kiszabadíthatta volna magát, a ragadozó már rajta volt, s fogait vaktában csattogtatva kereste az arcát. Harkat két karjával szorosan átfogta, és teljes erejéből összepréselve a hatalmas testet, megpróbálta eltörni a bordáit, vagy megfojtani a párducot. Ezalatt én ráugrottam a hátára, és egy kaktuszvéggel az orrát és a szemét gereblyéztem. A párduc fogaival elkapta és kirántotta a kezemből a kaktuszt – kis híján a hüvelykujjammal együtt! – Menj onnan! – zihálta Harkat, látva, hogy az állat hullámzó vállába kapaszkodva újabb kaktusz után kotorászok. – Szerintem innen... – kezdtem ellenkezni vele. – Tűnés! – üvöltötte Harkat. Éreztem, hogy itt hasztalan minden vita. Elengedtem a párducot, és lesiklottam a földre. Ekkor Harkat még szorosabbra kulcsolta a kezét, és forogni kezdett, miközben egyre a gödröt kereste tágra nyílt bal szemébe csorgó zöld vére függönyén át. Amikor megtalálta, a mellére szorította a viaskodó párducot, tántorgó léptekkel megindult a verem felé – és belevetette magát! – Harkat! – sikoltottam, egy önkéntelen mozdulattal utánakapva, mintha el tudnám érni, s ki tudnám rántani onnan. Eszembe villant a kép, ahogy Mr. Crepsley belezuhan a nyársakkal kirakott verembe a Megtorlás Barlangjában, és a szívem ólomnehézzé vált. A párduc egy visszataszítóan tompa puffanással érkezett le a hegyes karókra, és halálsikolynak beillő rikoltással szegeződött rájuk. Harkat nem adott ki hangot, ami arra engedett következtetni, hogy a párduc teste maga alá temette, és egy pillanat alatt vége volt. – Jaj, ne! – nyögtem fel, s összeszedve magam botorkálni kezdtem a verem felé. Annyira odavoltam Harkat miatt, hogy kevés híján magam is bebillentem a gödör szélén! Ahogy ott imbolyogtam, vadul hadonászva, hogy valamiképpen megtartsam az egyensúlyomat, egy halk nyögést hallottam, és láttam, hogy Harkat elfordítja a fejét. A párduc testére zuhant – és élt! – Harkat! – kiáltottam újra, ezúttal boldogan. – Segíts... ki... mászni – zihálta. A párduc lábai még rángatóztak, de már nem jelentett fenyegetést – haláltusája végéhez közeledett, és még ha akarta volna, akkor se lett volna ereje, hogy megölje Harkatot. Hasra fekve lenyújtottam a kezem a gödörbe, de Harkat nem érte el. Hanyatt feküdt a párducon, és noha a vad – és alatta a pávián – teste
felfogta a nyársak nagy részét, néhányuk az ő testébe is belefúródott: egy-kettő a hasába és a mellébe, néhány a lábába, egy pedig átszúrta a bal felsőkarját. A lábán és a testén esett sebek nem tűntek túl súlyosaknak. Nagyobb gondot jelentett az az egy, amely a karját fúrta át – odaszegezte a nyárshoz, és emiatt nem tudta elég magasra nyújtani a jobb kezét, hogy elkaphassa az enyémet. – Várj ott – mondtam, és körülnéztem, mit nyújthatnék le neki. – Mintha... elmehetnék... bárhova is! – hallottam gúnyos mormolását. Kötelünk nem volt, ellenben bővében voltunk a mindenfelé növő szívós kúszónövényeknek. A legközelebbihez sietve erős körmeimmel nekiestem, és sikerült is egy kétméteres indát lenyiszálnom. Keményen megmarkoltam a két vége közelében, és próbaképpen többször is erőteljesen megrántottam. Az inda nem szakadt el, így visszatérhettem vele a veremhez, ahol az egyik végét lebocsátottam Harkatnak. A törpe személy meg is ragadta szabadon mozgó jobb kezével, majd várt, amíg én is találok rajta egy jó fogást, aztán egy rántással kiszabadította bal karját a karó fogságából. Bizony, elakadt a lélegzete, amikor eleven húsából kicsusszant a nyárs hegye. Aztán keményen megmarkolva az indát mindkét lábát föllendítette a gödör falára, s kezével följebbföljebb kapaszkodva megindult felfelé. Már majdnem elérte a verem szélét, amikor megcsúszott a lába. Amint elvesztette a támaszt a lába alól, éreztem, hogy ha nem engedem el a „kötelet”, zuhanó testének súlya mindkettőnket magával fog rántani a mélybe. Lazítottam a szorításomon, s míg az inda kígyózva siklott lefelé, hasra vágtam magam, és Harkat keze után kaptam. Elvétettem, de ujjaim az utolsó másodpercben összezárultak kék öltözéke bal ingujján. Rémítő reccsenés hallatszott, s már azt hittem, elveszítettem őt, de az anyag kibírta, és pár pillanatnyi vészes ide-oda himbálódzás után sikerült kihúznom a törpe személyt a veremből. Harkat a hátára fordulva bámult fel az égre; szürke, összevissza öltögetett arca még a szokottnál is jobban hasonlított egy halotti maszkhoz. Megpróbáltam fölállni, de úgy remegett a lábam, hogy magam is lerogytam mellé. Így feküdtünk ott szótlanul, hangosan ziháló mellel, magunkban egyre azon álmélkodva, hogy még életben vagyunk.
Amennyire tudtam, elláttam Harkat sebeit: patakvízzel kitisztogattam, és a zubbonyomat csíkokra hasogatva be is kötöztem őket. Ha teljes vámpír lettem volna, a nyálammal begyógyíthattam volna a sebeket, de félvámpír lévén még nem rendelkeztem ezzel a képességgel. Az arcát, ott, ahol a párduc karma felhasította, össze kellett volna ölteni, de egyikünknek sem volt se fonala, se tűje. Javasoltam, hogy kerítsünk egy csontszilánkot meg egy állati szőrszálat, de Harkat elvetette az ötletet. – Elég öltés van már rajtam – vigyorgott. – Majd begyógyul, ahogy kedve tartja. Annál csúfabb, mint... most vagyok, már úgysem lehetek. – Ez igaz – bólintottam, de el is nevettem magam, amikor jól fejbe vágott. Aztán megint elkomolyodtam. – De ha elfertőződik... – Már megint jössz a szokott optimizmusoddal – nyögte, és rántott egyet a vállán. – Ha elfertőződik, akkor végem... itt nincs kórház. De emiatt ne... főjön a fejünk. Fölsegítettem a földről, és visszamentünk a verem széléhez, hogy megnézzük a párducot. Harkat még a szokottnál is jobban bicegett – a bal lábára mindig is sántított kicsit –, de azt mondta, nem fáj túlságosan. A párduc másfél méter hosszú, izmos testű állat volt. Miközben bámultuk, egyre hihetetlenebbnek tűnt számomra, hogy le tudtuk győzni. Most is, mint már életemben többször, úgy éreztem, ha csakugyan léteznek vámpíristenek, biztos, hogy vigyáznak rám, és valahányszor ismeretlen vidéken tévelygek, mindig kinyújtják utánam segítő kezüket. – Tudod, mi nyugtalanít engem... a leginkább? – kérdezte egy idő múlva Harkat. – Mr. Tiny azt mondta, a legkevésbé a párduc miatt... kell aggódnunk. Ami azt jelenti, hogy a legrosszabb még hátravan! – Na, most ki a pesszimista? – horkantam fel. – Akarod, hogy lemenjek, és felhozzam a párducot? – Várjunk reggelig – felelte. – Rakunk egy jó kis tüzet... eszünk, pihenünk... és holnap kihúzzuk a veremből. A tervet én is jónak találtam, így miközben Harkat megrakta a tüzet – kovakővel pattintott szikrát –, én leöltem az őzet, és hozzáláttam a feldarabolásához. Régebben talán elengedtem volna, de a vámpírok ragadozók. Irgalmat nem ismerve vadászunk és gyilkolunk, mint bármelyik állat, amely a vadonban él.
A tűzön megsütött hús kemény volt és kellemetlenül rágós, mi azonban mohón faltuk, egy percre sem feledkezve meg arról, milyen szerencsések vagyunk, amiért aznap este nem mi szolgáltatjuk a fő fogást. Reggel lemásztam a gödörbe, és lefeszegettem a párducot a nyársakról. A páviánt otthagyva felnyújtottam a tetemet Harkatnak. Korántsem volt olyan könnyű, mint ahogy most elmesélem, de mi is erősebbek voltunk az embereknél, így a dolog nem tartozott a legnehezebb feladataink közé. Elgondolkodva néztük a fényesfekete tetemet: vajon mi módon fogja elárulni nekünk, merre menjünk tovább? – Talán föl kellene vágnunk – indítványoztam. – Lehet, hogy van benne egy doboz vagy kapszula. – Megpróbálhatjuk – egyezett bele Harkat, és a hátára gördítve a párducot, szemügyre vettük sima, puha hasát. – Várj! – kiáltottam társamra, aki már hozzákészült, hogy megejtse rajta az első vágást. Alulnézetben az állat szőre egyáltalán nem volt olyan sötét, mint másutt. Jól láttam a hasán megfeszülő bőrt – és hogy rá van rajzolva valami! Kutatni kezdtem a magunk készítette kések között a leghosszabb, legegyenesebb pengéjű után, és amikor megtaláltam, egy helyen lekapargattam vele a párduc hasát borító szőrzetet. Ekkor világosan előtűntek a vékony vonalak. – Csak hegek, forradások – vélekedett Harkat. – Nem – ellenkeztem. – Nézd csak ezeket a körformákat, és azt, ahogy szétterülnek! Ezeket a vonalakat szándékosan karcolták ide. Segíts leborotválni az egész hasát! Nem tartott sokáig, míg leborotváltuk a párduc hasáról a szőrt, s akkor előbukkant alóla egy részletes térkép. Sok évvel ezelőtt, talán még kölyök korában metszhették bele a bőrébe. Jobbra, a térkép legszélén egy kis x volt látható – nagy valószínűséggel a mi jelenlegi helyzetünket jelölte. Balra egy terület be volt karikázva, és a kör belsejében egy írás volt olvasható. – Menjetek el a világ legnagyobb varangyos békájának lakóhelyéhez – olvastam fennhangon. – Szerezzétek meg a zselégolyókat! Ennyi. Még elolvastuk párszor, aztán zavartan összenéztünk. – Te tudod, mit jelent az, hogy „zselégolyó”? – kérdezte Harkat. – Gondolom, valami kocsonyás anyag lehet – feleltem tétován.
– Most akkor meg kell keresnünk a világ... legnagyobb varangyos békáját, és meg kell kaparintanunk valami kocsonyagolyóbisokat? – kérdezte Harkat elképedve. – Mr. Tinyvel van dolgunk – emlékeztettem. – Tudod, hogy ő mindenből viccet csinál. Szerintem az lesz a legegyszerűbb, ha a térkép alapján elindulunk innen a kör felé, a többi miatt meg majd akkor fájjon a fejünk, ha odaértünk. Harkat bólintott, majd egy éles kőkéssel nekilátott, hogy kivágja a párduc hasából a térképet. – Várj – szóltam rá. – Majd én. Az én kezem ügyesebb. Amíg én óvatosan kivágtam a térkép széleit, és lehasítottam róla a párduc húsát, Harkat töprengő arccal körbejárta a tetemet. Már éppen kész voltam, csak egy fűcsomóval kellett még szárazra törölgetnem a bőr belső oldalát, amikor Harkat megtorpant. – Emlékszel, hogy Mr. Tiny azt mondta... egyszersmind kulcsot ad ahhoz, hogy ki voltam? – kérdezte. Visszakerestem az emléket. – Igen. Lehet, hogy ezt jelenti a kör belsejébe írt üzenet. – Kétlem – ingatta a fejét Harkat. – Akárki voltam is, mielőtt meghaltam... abban egészen biztos vagyok, hogy varangyos béka nem! – Miért, lehet, hogy békaherceg voltál – kuncogtam. – Ha-ha – morogta Harkat. – Biztos vagyok benne, hogy az írásnak... semmi köze hozzám. Kell lenni még valaminek. Alaposabban megnéztem a döglött párducot. – Ha a belei közt akarsz turkálni, csak tessék – mondtam. – Én beérem a térképpel. Harkat lekuporodott mellém, és tömpe ujjait behajlítva nekikészült, hogy kitépje a párduc belső szerveit. Arrébb húzódtam, hogy ne is kelljen látnom a sok mocskot. Eközben pillantásom a párduc szájára tévedt, amely még őrizte az állat haláltusájának utolsó vicsorgását. Kezemet Harkat bal karjára téve halkan szóltam neki: – Odanézz! Amikor meglátta, mit mutatok neki, odanyúlt a párduc pofájához, és merev száját fölfeszítve teljes egészében láthatóvá tette a tépőfogait. A fogak többségébe apró fekete betűk voltak belekarcolva – A, K, M és így tovább. – Ez az! – kiáltott fel az izgalomtól elfúló hangon. Ez lesz az! – Én majd fölemelem a fejét, hogy el tudd olvasni az összes...
De mielőtt befejezhettem volna a mondatot, Harkat ujjaival megragadta a párduc egyik leghatalmasabb fogát, és a jobbjában lévő késsel nekiesett az ínyének. Láttam, hogy ki akarja szedni az állat összes fogát, úgyhogy hagytam, hadd törje ki valamennyit. Amikor elkészült vele, levitte a fogakat a patakhoz, és lemosta róluk a vért. Visszatérve leszórta őket a földre, és mindketten föléjük hajolva próbáltuk megfejteni a rejtvényt. Összesen tizenegy fogon volt valamilyen betű. Ábécérendbe raktam őket, hogy lássuk, milyen betűink vannak tulajdonképpen. Volt két A, továbbá egy-egy D, H, K, L, M, R, S, T és U. – Muszáj lesz valamilyen üzenetet... kihámoznunk belőlük – mondta Harkat. – Tizenegy betű – gondolkodtam fennhangon. – Nem lehet valami hosszú üzenet. Lássuk, mit tudunk kihozni belőle. – Addig-addig tologattam a betűket, míg kijött belőle három szó – HAT KAR DUL –, de kimaradt az M, és a dúl amúgy is hosszú ú. Harkat is megpróbálkozott, és neki ez jött ki: MUTASD HAL – de megmaradt a K és az R. Miközben tovább bűvészkedtem a betűkkel, Harkat egyszer csak felnyögött, aztán se szó, se beszéd, félretolt, és céltudatosan kezdte egymás mellé rakosgatni a fogakat. – Rájöttél? – kérdeztem kissé csalódottan, amiért neki sikerült elsőnek. – Igen – felelte –, de ez nem ad kulcsot semmihez... Csak Mr. Tiny szórakozott velem megint. – Közben kirakta a fogakat, és keserűen rájuk mutatott – HARKAT MULDS. – Ennek meg mi értelme van? – mordultam fel. – Csak az időnket vesztegettük vele. – Mr. Tiny szeret játszani az idővel – sóhajtotta Harkat, majd begöngyölte a fogakat egy darab rongyba, és bedugta valahová a ruhájába. – Miért tartod meg őket? – kérdeztem. – Élesek – válaszolta. – Még hasznukat vehetjük. Felállt, és odaballagott, ahol a térkép szikkadt a napon. – El tudunk igazodni rajta? – kérdezte az egyenes és kacskaringós vonalakat tanulmányozva. – Ha pontos – feleltem.
– Akkor induljunk – szólt, és a térképet összegöngyölve bedugta a ruhájába, a fogak mellé. – Már nagyon szeretnék találkozni a világ... legnagyobb varangyos békájával. – Rám nézett, és elvigyorodott. – És megnézni, van-e köztünk... valami családi hasonlóság. Jókedvűen és frissen hagytuk el táborhelyünket, s indultunk tovább a fák között, hogy minél előbb magunk mögött hagyjuk a dzsungel legyőzött királyának tetemére gyülekező legyek és rovarok fellegeit.
Körülbelül három hét múlva elértünk egy hatalmas ingovány szélére – ez volt a bekarikázott rész a térképen. Viszonylag könnyű útszakasz állt mögöttünk. A térkép világos jelzésekkel igazított el, egyszerű volt követnünk őket. Jóllehet nehéz terepen jöttünk – sok sűrű bozótoson kellett átverekednünk magunkat –, életveszélyes akadályokkal nem kellett megküzdenünk. Harkat sebei minden komplikáció nélkül begyógyultak, de a bal arcán jól láthatóan megmaradt három heg – majdnem úgy, mintha egy különösen harcias vérszipoly hagyta volna rajta a kézjegyét! Poshadt víz és rothadó növények dögletes szaga szállongott a mocsár felől. A levegőt sűrű rajokban lepték el a rovarok. Míg álltunk és figyeltünk, két vízisikló a szemünk láttára ejtett el és kebelezett be egy jókora patkányt, amelynek négy sárga szeme volt! – Nem tetszik ez nekem – motyogtam. – Még nem láttad a legrosszabbat – mondta Harkat, és egy kis szigetre mutatott, amely tőlünk balra emelkedett ki az ingoványt borító vízből. Először nem tudtam, miről beszél – a szigeten három vaskos farönkön kívül semmi sem volt –, de aztán az egyik „rönk” megmozdult. – Aligátorok! – szisszentem fel. – Elég kellemetlen számodra – jegyezte meg Harkat. – Miért számomra? – kaptam föl a fejem. – Én birkóztam le a párducot. Az aligátorokat átengedem neked – felelte vigyorogva. – Nagyon sajátos humorod van, Mulds – morogtam, és egy lépéssel hátrébb vonultam az ingovány szélétől. Járjuk körbe, hátha ráakadunk a varangyra.
– Tudod, hogy nem a... szélén lesz – mondta Harkat. – Muszáj belegázolnunk. – Tudom – sóhajtottam. – De legalább keressünk egy olyan helyet, amelyet nem őriznek aligátorok. Nem jutunk túl messzire, ha ezek itt megérzik a szagunkat. Órákon át gyalogoltunk az ingovány szélén, anélkül hogy megláttuk volna a varangyos békát, vagy akár csak a hangját hallottuk volna, pedig rengeteg kisebb, barna békával találkoztunk. Nem beszélve a kígyókról és aligátorokról, amelyeket még láttunk. Végül elérkeztünk egy olyan helyre, ahol látszólag nem tanyáztak ragadozók. A víz sekély volt, és kevésbé orrfacsaró szagú, mint másutt. Arra gondoltunk, miért ne gázolnánk be itt a vízbe. – Bár nekem is volna olyan magas szárú csizmám... mint Mr. Tinynek – morogta Harkat, miközben kék köpenyének szegélyét csomóra kötötte a térde fölött. – Az nekem is jól jönne most – helyeseltem, felgyűrve farmernadrágom szárát. Aztán, mielőtt beléptem volna a vízbe, megálltam. – Most jut eszembe! Ez a mocsár tele lehet piranhákkal... Talán ezért nem látunk aligátorokat és kígyókat! Harkat utálkozva nézett rám kerek, zöld szemével. – Miért nem vagy képes megtartani magadnak... a hülye vicceidet? – förmedt rám. – Komolyan beszélek – erősködtem. Négykézlábra ereszkedve belesandítottam a háborítatlan, nyugodt vízbe, de túl homályos volt, semhogy láthattam volna benne valamit. – Úgy tudom, a piranhák... csak vérszagra támadnak – vélekedett Harkat. – Ha vannak is errefelé, biztosan nem esik bántódásunk... amíg nem vágjuk meg magunkat. – Ilyen pillanatokban szívből gyűlölöm Mr. Tinyt – nyögtem fel keservesen. De mivel nem volt mit tenni, beléptem az ingovány vizébe. Megálltam, készen arra, hogy a legkisebb harapást érezve nyomban kiugorjak, majd óvatosan gázolni kezdtem befelé. Harkat szorosan a nyomomban lépkedett. Pár óra múlva, amikor már leereszkedett a vidékre az alkony, rátaláltunk egy kis lakatlan szigetre. Kivonszoltuk magunkat az ingoványos vízből, és kimerülten lerogytunk. El is aludtunk; én a hetek óta magammal hurcolt szarvasbőr takaró, Harkat pedig a fekete párduc hasa bőréből kivágott térkép alá húzódva. Nem aludtunk mélyen. A
mocsár megtelt eleven, lüktető zajokkal – rovarzümmögéssel, békabrekegéssel, melyet időnként egy-egy ismeretlen eredetű loccsanás szakított félbe. Másnap reggel karikás szemmel és remegő tagokkal ébredtünk. Az egész undorító ingoványban az volt az egyetlen jó dolog, hogy a víz szintje mindvégig elég alacsony maradt. Egyszer-másszor alámerültünk ugyan benne, és egyikünk vagy mindketten eltűntünk a sűrű, homályos víz alatt, hogy pár pillanat múlva köpködve és szitkozódva bukkanjunk ismét a felszínre. Többnyire azonban a víz nem ért följebb a combunknál. Az is szerencse volt, hogy bár a mocsárban hemzsegtek a rovarok és a piócák, bennünket nem bántottak – bizonyára túl kemény volt a bőrünk, s a vérünk sem ízlett nekik. Elkerültük az aligátorokat: valahányszor észrevettünk egyet, nagy ívben kitértünk az útjából. A kígyók ugyan többször megtámadtak, de gyorsabbak és erősebbek voltunk náluk. Ezzel együtt egy percre sem lankadhatott a figyelmünk – egyetlen rossz lépés a végünket jelenthette volna. – Eddig nem találkoztunk piranhákkal – jegyezte meg Harkat, már pihenés közben. Egy magasra nőtt nádason át kellett elvergődnünk idáig, amely tele volt idegesítően ragadós magvakkal, melyek beleragadtak a hajamba és a ruhámba. – Ilyen esetekben csak örülök, ha tévedtem – válaszoltam. – Itt aztán hónapokig keresgélhetjük... azt a varangyos békát – folytatta Harkat. – Nem hiszem, hogy olyan sokáig tartana – ellenkeztem. – Normális esetben nyilván időtlen időkig tartana, míg valamit megtalálnánk egy ekkora mocsárban, de Mr. Tiny tetszése szerint játszadozik a dolgokba rejtett törvényekkel. Azt akarja, hogy megtaláljuk az óriásvarangyot, úgyhogy egészen biztos, hogy meg fogjuk találni. – Ha így van – töprengett fennhangon Harkat –, akkor legjobb, ha nem csinálunk... semmit, csak várjuk, hogy a varangyos béka... eljöjjön hozzánk. – Ez nem így működik – szálltam vitába vele. – Mr. Tiny találta ki, hogy így legyen, nekünk mégis meg kell kínlódnunk azért, hogy megtörténjen. Ha leülnénk a mocsár szélére – vagy ha nem nyugatra indultunk volna el, ahogy meghagyta –, kiesnénk a játékból, és többé nem állnánk az ő befolyása alatt – ami azt jelentené, hogy az esélyeket többé nem fordíthatná a javunkra.
Harkat kíváncsian fürkészte az arcomat. – Sokat gondolkodhattál... ezen – szögezte le végül. – Nem sok mindent tehet az ember egy ilyen istenektől elhagyatott vidéken – nevettem. Az utolsó ragadós magokat is elpöckölve pihentünk még egy keveset, aztán feltápászkodtunk, és szótlanul, mogorva képpel gázoltunk tovább a sötét vízben, a mocsár közepe felé, miközben szemünk szünet nélkül azt fürkészte, nincsenek-e ragadozók a közelben. Napnyugtakor mély torokhangú kuruttyolás hangja hallatszott el hozzánk egy sűrű bozóttal és göcsörtös fákkal benőtt sziget közepéről. Rögtön tudtuk, hogy ez a mi békánk hangja, ahogy a párducot is nyomban felismertük a félelmetes morgásáról. A sziget partjára fölkapaszkodva megálltunk, hogy megtanácskozzuk, mit tegyünk. – Mindjárt lebukik a nap – mondta Harkat. – Talán... meg kellene várnunk a reggelt. – Ma éjjel majdnem telehold lesz – vetettem ellene. A cselekvésre ez az időpont is éppoly jó lehet, mint a többi – lesz annyi világosság, hogy látni fogunk, de sötétség is, hogy eltakarjon minket. – Úgy beszélsz, mintha félnél... ettől a varangytól – nézett rám zavartan Harkat. – Emlékszel Evanna békáira? – kérdeztem, a boszorkány otthonát őrző nagy csapat békára utalva. A nyelvükön, oldalt méregtömlők sorakoztak, a méreg a vérkeringésbe bejutva azonnali halált okozott. – Tudom, hogy ez egy varangy, nem olyan, mint amazok voltak, de azért ezt az információt se vegyük ostoba módon készpénznek. – Rendben – felelte Harkat. – Ha fölkel a hold, indulhatunk. Ha meg nem tetszik... ahogy kinéz, majd visszajövünk holnap. Ott kuporogtunk a sziget partján, várva, hogy felkeljen a hold, és fényével bevilágítsa az éjszakai égboltot. Akkor előhúztuk fegyvereinket – én egy kést, Harkat egy lándzsát –, és lassan, lopakodva megindultunk a nyirkos páfránylevelek és mindenféle fák és növények között. Perceken belül kiértünk egy tisztásra a sziget közepén. Ott megálltunk egy bokor takarásában, és szájtátva néztük az elébünk táruló látványt. Széles vizesárok vett körbe egy sárból és nádból emelt kerekded buckát. Az ároktól jobbra és balra aligátorok feküdtek várakozva, négyöt állat mindkét oldalon. A bucka tetején, pontosan középen trónolt a
varangy – egy valóságos szörny! Két méter hosszú hatalmas testén förtelmes dudorok éktelenkedtek, óriási fején csúf, dülledt szemet és irdatlan nagy szájat láttunk. Ráncos, sötét bőre zöldesbarna színű, ragyaverte, s e lyukakból valami síkos, sárga genny szivárgott. Kövér, fekete piócák siklottak lassan föl-le az oldalán, mint mozgó szépségflastromok, és szívták magukba a gennyet. Miközben hitetlenkedve bámultuk az óriási varangyot, egy varjúféle madár repült el a magasban. A varangy kicsit megemelte a fejét, aztán hirtelen kitátotta a száját, és kiöltötte elképesztően hosszú és vastag nyelvét. A levegőben kapta el a madarat. Mindössze egy vijjogás hallatszott, majd rövid, izgatott szárnycsapkodást követően a madár eltűnt, s már csak a varangy állkapcsa mozgott le-föl. Olyannyira elképesztett az állat külseje, hogy észre sem vettem körülötte az apró, áttetsző golyókat. Csak akkor eszméltem rá, hogy a varangy feltehetőleg azokon a bizonyos „zselégolyókon” ül, amikor Harkat megveregette a karomat, és odamutatott. Át kell kelnünk a vizesárkon, és ki kell csempésznünk alóla a golyókat! Visszavonultunk, hogy a fák és bokrok fedezékében megtanácskozzuk, mi legyen a következő lépésünk. – Tudod, mire volna szükségünk? – súgtam Harkatnak. – Mire? – A világ legnagyobb lekvárosüvegére. – Vedd komolyan a dolgot – intett Harkat. – Hogy fogjuk megszerezni a golyóbisokat anélkül, hogy ez az izé... leharapná a fejünket? – Hátulról kell odalopóznunk, reménykedve, hogy nem vesz észre bennünket – feleltem. – Figyeltem a nyelvét, amikor elkapta vele a varjút. Nem láttam a szélén semmiféle méregzacskókat. – És mi van az aligátorokkal? – tudakolta Harkat. – Arra várnak, hogy mikor támadhatják meg a varangyot? – Nem – ráztam meg a fejem. – Szerintem őt védik, vagy békében élnek vele, mint a piócák. – Soha nem hallottam még, hogy aligátorok ilyet csináljanak – jegyezte meg Harkat szkeptikusan. – Én pedig olyan varangyos békáról nem hallottam eddig, amelyik nagyobb lett volna, mint egy tehén – vágtam vissza. – Ki tudja, hogy működik ez a bolond világ? Lehet, hogy itt minden varangy ekkorára nő.
Az látszott a legjobb megoldásnak, ha valamivel el tudnánk terelni a figyelmüket, s akkor odarohannánk, gyorsan felkapkodnánk a golyóbisokat, s már húznánk is el onnan – de mint a villám! Visszamentünk a sziget partjára, s bevetettük magunkat az ingoványba, hogy keressünk valamit, amivel leköthetjük az aligátorok figyelmét. Elejtettünk néhány nagy vízipatkányt, és elkaptunk három, számunkra teljesen ismeretlen külsejű élőlényt. Az alakjuk a teknősbékáéhoz hasonlított, de a páncéljuk áttetsző volt és puha, továbbá volt kilenc erős uszonyuk. Ártalmatlannak tűntek – egyetlen védekezésük a fürge mozgásuk volt. Csak azért tudtuk elcsípni őket, mert előlünk menekülve belegabalyodtak egy iszapzátony növényzetébe. Visszatérve a szigetre ismét elrejtőztünk a varangy közelében a bozótosban. – Azon töprengek – súgta Harkat –, hogy több értelme volna, ha csak... egyikünk menne föl a varangyhoz. A másiknak lent kéne maradnia a... patkányokkal és teknősökkel, hogy... az aligátorok elé dobálja őket, s ezzel lekösse a figyelmüket. – Értelmes javaslatnak hangzik – mondtam helyeslően. – Azon is gondolkoztál, hogy melyikünk menjen föl? Arra számítottam, hogy Harkat önként fog jelentkezni, ő azonban zavart mosollyal ezt mondta: – Szerintem neked kéne. – Ó! – kiáltottam fel halkan, egy pillanatra meghökkenve. – Te gyorsabb vagy, mint én – magyarázta. – Több esélyed van, hogy... élve visszajössz. Persze, ha... nem akarod... – Ne hülyéskedj – mordultam rá. – Megcsinálom. Csak biztos legyek benne, hogy addig elszórakoztatod az aligátorokat. – Mindent el fogok követni – mondta Harkat, s már ott sem volt; eltűnt balra, hogy megkeresse az ideális helyet, ahonnan az aligátorok elé vetheti a patkányokat és a teknősszerű állatokat. Magam is elindultam a varangy háta mögé, hogy ott kapaszkodjak fel, ahol nem láthat meg, és odalopakodtam a vizesárok széléhez. Találtam egy vastag botot a földön, azzal benyúltam a vízbe, hogy megnézzem a mélységét. Nem tűnt mélynek. Biztos voltam benne, hogy át tudok kelni azon a hat-hét méteren, amelyen túl a varangy buckája emelkedett.
Tőlem balra megzörrentek az ágak, majd az egyik teknős átrepült a levegőn, s egyenesen az árok túlsó, jobb oldalán fekvő aligátorok közé pottyant. Rögtön ezután megérkezett a bal oldali csoporthoz az egyik döglött patkány. Mihelyt az aligátorok fogaikat egymás felé csattogtatva harcba szálltak a húsdarabokért, én is aláereszkedtem a hideg, nyálkás vízbe. Tele volt átázott gallyakkal, rovartetemekkel és a varangy síkos váladékával. Az undorító mocsokra ügyet sem vetve gázoltam a vízben arra, amerre a varangy gubbasztott, szemét mereven a civakodó aligátorokra szegezve. Több kocsonyás gömb is volt a ronda béka ülőhelye széle közelében. Fölszedegettem néhányat, gondolván, bedugom az ingembe, de puha héjuk már meg volt sérülve, annyira, hogy elveszítették a formájukat, és átlátszó, ragacsos folyadék szivárgott belőlük. Amikor fölnéztem, láttam, hogy egy újabb teknős röpül a levegőben, s rögtön a nyomában megérkezik a második döglött patkány is. Ez azt jelentette, hogy Harkatnál már csak egy teknősbéka maradt. Gyorsan kellett cselekednem. Kúszva indultam föl a dombra, s hamarosan elértem az óriásvarangyhoz legközelebbi fényes golyókat. Legtöbbjüket genny borította. A meleg hányás állagú váladék bűzétől felkavarodott a gyomrom. Lélegzetemet visszatartva letörölgettem a gennyet egy sértetlen golyóról, és kiemeltem a héjából. Aztán találtam egy másikat, és megint egy másikat. Különböző méretűek voltak, némelyik mindössze öt-hat centiméter átmérőjű, de voltak húszcentisek is. Gyors mozdulatokkal megraktam velük az ingemet. Már épp úgy döntöttem, eleget szedtem össze, amikor a varangy hátrafordította a fejét, és hirtelen azon vettem észre magam, hogy dülledt szeme bősz tekintetével engem néz. Nyomban megfordultam, és hanyatt-homlok, botladozva rohantam vissza a vizesárkon keresztül a sziget felé. Ahogy belevetettem magam a biztonságot jelentő vízbe, a varangy kiöltötte a nyelvét, s akkorát vágott vele a jobb vállamra, hogy elterültem. Vizet prüszkölve, kocsonya és gennyfoszlányokat köpködve bukkantam fel a vízből. A varangy újból eltalált, hosszú nyelve ezúttal a fejem búbjára sújtott le, s ettől megint elestem. Amikor sikerült újból felküzdenem magam a víz színére, szédelegve néztem, hogy a domb mögött egyszerre több tárgy csúszik alá a vizesárokba. Ettől kezdve nem érdekelt se a varangy, se a nyelve. Hát hogyne, amikor egy sokkal nagyobb veszedelem fenyegetett! Az aligátorok végeztek a hússal,
amelyet Harkat dobált nekik. Most friss táplálékra fenték a fogukat – rám! Az aligátoroknak hátat fordítva gázoltam sebesen a part felé. El is értem volna, ha a varangy nem sújt le rám ismét a nyelvével, s nyakam köré tekerve hosszú nyelve végét, nem kezd el vissza, maga felé vonni. Annyi ereje nem volt, hogy elhúzzon egészen a buckáig, de nem voltam tőle messze, amikor a lábam először ért földet. Ahogy zihálva, levegő után kapkodva felugrottam, rögtön megláttam az első, támadásra kész aligátort, és tudtam, hogy nem fogok időben partot érni. Lábamat megvetve felkészültem az állat támadására. Úgy terveztem, hogy elkapom és összeszorítom az állkapcsát – a mellső lábain lévő kis karmokkal nem sok kárt tehet bennem. De még ha ez sikerülne is, kizárt, hogy el tudjak bánni a többivel, amelyek sebesen közelítettek az első nyomában. Félszemmel megláttam, hogy Harkat becsobban a vízbe, hogy a segítségemre siessen, de tudtam, mire elér hozzám, a harc már régen el fog dőlni. Máris ott volt az első aligátor, szeme könyörtelen csillogással szegeződött rám, s száját kitátva kivillantotta félelmetes tépőfogait de mennyit! és milyen hosszúakat! milyen éleseket! –, hogy megragadjon velük. Szétnyitottam a kezem, s kezdtem egymás felé közelíteni őket... ... amikor tőlem jobbra, a parton, egy alak bukkant fel, és rikácsolni kezdett, hogy mit, nem értettem, s közben mindkét karját a magasba emelve hadonászott a levegőben. Odafönt az égen mintha villámfény lobbant volna, mire ösztönösen a szemem elé kaptam mindkét kezemet. Amikor pár másodperc múlva elvettem onnan, azt láttam, hogy az imént még támadni készülő aligátor ott hever a parton, mint egy zátonyra futott csónak. A többiek összezavarodva, minduntalan egymásnak ütközve köröztek a vízben. A bucka tetején ülő varangy lehajtott fejjel, halkan brekegett magában, és ügyet sem vetett rám. Tekintetemmel rögtön Harkatot kerestem – zavartan állt –, majd pillantásom a parton álló alakra esett. Amint leengedte a karját, láttam, hogy ember – egy asszony! És amikor előbbre jőve kilépett a fák árnyékából, s megláttam hosszú, zilált haját és a testére csavart köteleket, rögtön ráismertem. – Evanna? – ordítottam torkom szakadtából, elképedve. – Ez aztán tényleg épp a kellő pillanat volt, még az én fogalmaim szerint is – mordult fel a boszorkány, s a vizesárok szélére érve megállt.
– Evanna? – kiáltotta Harkat is. – Visszhang is van? – fintorgott megmentőm, és körülnézve szemrevételezte az aligátorokat meg a varangyot. Átmenetileg vakságot bocsátottam rájuk, de nem tart sokáig. Ha kedves az életetek, gyertek ki onnan, de gyorsan! – De hát hogyan... mit... hol...? – habogtam. – Ezt majd beszéljük meg... a szárazföldön – közölte Harkat, aki addigra odacaplatott hozzám a vízben, gondosan kikerülve persze az összevissza csapkodó aligátorokat. – Megszerezted a golyókat? – Igen – feleltem, kihúzva egyet az ingemből. – De hogy lehet, hogy Evanna... – Ez ráér! – csattant fel Harkat, és tolni kezdett a biztonságot jelentő part felé. Feltoluló kérdéseimet lenyelve bukdácsoltam kifelé, majd négykézláb kimásztam az undorító, nyálkás vízből. Evanna elkapta a hátamon az inget, s felrántott a talpamra. Aztán Harkat csuklyás köpenyét ragadta meg, és őt is kihúzta a partra. – Gyertek – mondta. – Jobb, ha nem látnak itt bennünket, ha majd kitisztul a látásuk. Amilyen rossz természete van annak a varangynak, még utánunk vetné magát. Harkattal elméláztunk azon, hogy milyen lenne, ha egy ekkora varangyos béka ránk ugrana. Aztán, amennyire elcsigázott lábunktól kitelt, lépteinket megszaporázva ügettünk a boszorkány nyomában. Evanna a varangyos béka szigetétől pár száz méterre, egy füves földnyelven ütötte fel a táborhelyét. Égett a tűz, amikor kivonszoltuk magunkat az ingoványból, és egy teli fazék zöldségragu főtt rajta. Egyegy váltás ruha várt bennünket – kék csuklyás öltözék Harkatot, sötétbarna nadrág és ing engem. – Dobáljátok le magatokról azokat a vizes holmikat, szárítkozzatok meg, és öltözzetek át – parancsolt ránk Evanna, és indult, hogy megnézze, kész van-e a ragu. Harkat és én tátott szájjal bámultunk a boszorkányról a lobogó tűzre, s végül a ruhákra. – Biztosan hülye kérdés, de mégis megkérdezem: vártál bennünket? – tudakoltam. – Persze – válaszolta Evanna. – Már egy hete itt vagyok. Sejtettem, hogy nem értek ide olyan hamar, de nem akartam kockáztatni, hogy elkerüljelek benneteket.
– Honnan tudtad, hogy... jövünk? – csodálkozott Harkat. – Kérlek – sóhajtotta Evanna. – Jól tudjátok, hogy varázserőm van, és azt is, hogy belelátok a jövőbe. Ne idegesítsetek hát mindenféle fölösleges kérdésekkel. – Akkor azt mondd meg, hogy miért vagy itt! – unszoltam. – És miért mentettél meg minket? Ha jól emlékszem, mindig azt hajtogattad, hogy nem avatkozhatsz bele a mi harcainkba. – A vérszipolyokkal vívott harcaitokba – helyesbített Evanna. – De szabad kezem van, ha aligátorokkal és varangyos békákkal keveredtek harcba. És most mi lenne, ha ahelyett, hogy tovább nyaggatnátok az ostoba kérdéseitekkel, levennétek magatokról ezeket az átázott rongyokat, és ennétek ebből a finom raguból? Csakugyan kellemetlen volt vizesen és éhesen álldogálni ott, úgyhogy szót fogadtunk a boszorkánynak. Miután gyorsan befaltuk az ételt, ujjaimat nyalogatva megkérdeztem tőle, annyit elárulhat-e, hogy hol vagyunk. – Nem – hangzott a lakonikus válasz. – Haza tudnád vinni Darrent...? – tudakolta Harkat. – Nem megyek sehová! – tiltakoztam. – Épp csak megúsztad, hogy ne... kapjanak be az aligátorok – morogta Harkat. – Nem hagyhatom, hogy az életedet kockáztasd valami... – Nincs értelme ezen vitázni – vágott közbe Evanna. – Nem áll hatalmamban, hogy bármelyikőtöket is visszavigyem. – De hiszen te magad is el tudtál jönni ide – értetlenkedett Harkat. – Akkor vissza is... tudsz menni. – A dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek látszanak – felelte Evanna. – Anélkül, hogy el ne árulnék olyan dolgokat, amiket titokban kell tartanom, nem tudom megmagyarázni. Csak annyit mondhatok, hogy én nem úgy jutottam ide, ahogy ti, és én nem tudok kaput nyitni az általatok ismert és az itteni valóság között. Erre csak Desmond Tiny képes. Hasztalan is faggattuk volna – akárcsak Mr. Tinyt, Evannát sem lehetett akarata ellenére rábírni valamire –, úgyhogy nem is feszegettük tovább a dolgot. – És az utunkkal kapcsolatban tudsz valamit mondani? – váltottam témát. – Hogy hová kell mennünk ezután, vagy hogy mit kell majd csinálnunk?
– Annyit elmondhatok, hogy utatok következő szakaszában én leszek a kalauzotok – árulta el a boszorkány. – Ezért léptem most közbe. Mivel én is része vagyok az expedíciótoknak, egy ideig tevékeny szerepet játszhatok benne. – Velünk tartasz? – ujjongtam a gondolatra, hogy lesz valaki, aki mutatja nekünk az utat. – Igen – mosolygott Evanna –, de csak egy rövid szakaszon. Tíz, esetleg tizenegy napig leszek veletek. Azután magatokra hagylak benneteket. – Fölállt, és miközben elindult, még annyit mondott: – Most pihenhettek. Itt semmi sem fogja háborgatni az álmotokat. Délután visszajövök, és akkor elindulunk. – Hová? – kérdezte Harkat, de a boszorkány, ha hallotta is, nem törte magát a válasszal, s pár pillanat múlva el is tűnt. Mivel más teendőnk nem volt, leheveredtünk a fűbe, és már aludtunk is.
Reggeli után Evanna kivezetett bennünket a mocsárból, és délnek fordulva szárazabb, kopárabb vidéken folytattuk utunkat. Nem volt annyira élettelen, mint a sivatag, melyen korábban keltünk át, de vöröses talaján csak nagyon gyér növényzet mutatkozott, s a csontsovány állatok testét kemény, szívós bőr borította. Napokon és éjszakákon át próbáltunk nagy ravaszul kiszedni a boszorkányból valami útmutatót arra nézve, hogy merre járunk, ki volt Harkat, mire valók a zselégolyók, és hogy mi van még előttünk. Közömbös, hétköznapi témákról beszélgetve ejtettük el kérdéseinket, remélve, hogy váratlanul fogja érni Evannát. Ő azonban okos volt, mint a kígyó, és soha nem árulta el magát. Bosszantó volt, hogy ennyire nem hajlandó semmit sem mondani a körülményekről, de ettől eltekintve remek útitársnak bizonyult. Minden éjszaka ő készítette el a szállásunkat – pillanatok alatt képes volt bárhol tábort ütni –, megmondta, mit ehetünk és mit nem (sok állat és növény mérgező vagy emészthetetlen volt). A gyaloglás hosszú, keserves órái alatt még meséket is mondott és énekelt a szórakoztatásunkra. Több ízben is megkérdeztem tőle, hogy áll a Sebhelyesek Háborúja, és mire készül Vancha March meg a többi herceg és a tábornokok. De ő a fejét rázta a kérdéseimre, s csak annyit mondott, most nem időszerű, hogy elmondja az észrevételeit.
Gyakran beszélgettünk Mr. Crepsleyről. Evanna sokkal régebbről ismerte a vámpírt, mint én, és mesélt nekem arról, hogy milyen volt fiatalabb korában. Elfogott a szomorúság, amikor elvesztett barátomról folyt köztünk a szó, de ez afféle szívet melengető bánat volt, s nem az a keserű, hideg gyötrelem, amit a halálát követő hetekben éltem át. Egyik éjszaka, amikor Harkat már horkolva aludt (Evanna megerősítette, amit a törpe személy már amúgy is sejtett – hogy az itteni levegőt belélegezheti –, ezért már nem viselte a maszkját), megkérdeztem Evannát, érintkezésbe lehet-e lépni Mr. Crepsleyvel. – Mr. Tinynek van hatalma rá, hogy beszéljen a halottakkal. Neked is van? – kérdeztem. – Van – felelte. – De csak azokkal tudunk beszélni, akiknek a szelleme a haláluk után ittragadt a Földön. A legtöbb ember lelke elmegy innen – de senki, még az apám se tudja biztosan, hogy hová. – Ezek szerint nem tudsz érintkezésbe lépni Mr. Crepsleyvel? – faggattam tovább. – Szerencsére nem – mosolygott Evanna. – Larten örökre elhagyta a fizikai világ tartományát. Jó érzés arra gondolnom, hogy együtt várja a Paradicsomban Arra Sailsszel és a többiekkel, akiket szeretett, a barátait, akik még itt vannak a Földön. Arra Sails vámpírnő volt. Ő és Mr. Crepsley egyszer „házasok” voltak. Arra akkor halt meg, amikor egy áruló vámpír – Kurda Smahlt – becsempészett egy csapat vérszipolyt a Vámpírok Hegyébe. Most, hogy gondolatban elidőztem Arra és Kurda személyénél, elmerengtem a múlton, és megkérdeztem Evannát, volt-e egyáltalán mód arra, hogy elkerüljük a Sebhelyesek Háborúját. – Számított volna az, ha Kurda beszél nekünk a Vérszipolyok Uráról? Vagy mi lett volna, ha hercegként hatalmába keríti a Vérkőt, és kényszeríti a tábornokokat, hogy hódoljanak meg a vérszipolyoknak? Akkor most Mr. Crepsley élne? És Arra? És a többiek mind, akik meghaltak a háborúban? Evanna nagyot sóhajtott. – Az idő olyan, mint egy mozaikokból összerakható türelemjáték – mondta. – Képzelj el egy hatalmas ládát, telis-tele sok millió kirakójáték apró darabkáinak milliárdjaival: ez a jövő. Egy óriási táblát képzelj mellé, amely részben már megtelt a teljes puzzle lapocskáival: ez a múlt. Azok, akiknek a jelenben dönteniük kell egy-egy dolog felől, mindannyiszor vakon nyúlnak bele a jövőt rejtő dobozba, kihúzzák a
kirakójáték egy újabb mozaikdarabját, és odateszik a táblán a helyére. Valahányszor egy új darabka kerül a táblára, azzal változni fog a puzzle végső formája és rajza, ezért fölösleges azt méricskélni, milyen lett volna a kép, ha egy másik lapocska került volna ki a dobozból. Kis szünet után még hozzátette: – Feltéve, hogy nem vagy Desmond Tiny. Ő ideje nagy részét a kirakójátékon való töprengéssel és a lehetséges minták elgondolásával tölti. Sokáig tűnődtem a hallottakon, s csak aztán szólaltam meg ismét. – Azt mondod, hogy nincs értelme azzal gyötörni magunkat, ami már elmúlt, mert úgysem változtathatunk rajta? – Alapvetően nem – bólintott, aztán előrehajolt, és zöld szeme fényesen, barna szeme pedig homályosan csillogott. – A halandó ember az őrületbe kergetheti magát azzal, ha a világegyetem kirakójátékának természetéről gondolkodik. Foglalkozz te csak a jelen problémáival, és akkor jó úton fogsz haladni. Különös beszélgetés volt, később gyakran felelevenítettem magamban, és nemcsak azon az éjszakán, amikor megpróbáltam végre elaludni, hanem az elkövetkező, erőt próbáló hetek nyugalmasabb pillanataiban is. Tizenegy nappal azután, hogy Evanna megmentett az aligátor fogaitól, egy hatalmas tó partjához érkeztünk. Először azt hittem, tenger – nem láttam a túlsó partját –, de amikor megízleltem a vizét, édesvíznek éreztem, annak viszont nagyon is keserű volt. – Itt magatokra hagylak benneteket – mondta Evanna, miközben fürkészve nézte a sötétkék víztükröt, majd fönt a felhőkkel borított eget. Utunk alatt megváltozott az időjárás – újabban mindig felhős, esős idő volt. – Mi a neve ennek a tónak? – kérdezte Harkat, remélve – akárcsak én –, hogy ez a Lelkek Tava, habár a szívünk mélyén tudtuk, nem ez az. – Nincs neve – válaszolta Evanna. – Viszonylag új képződmény, e bolygó értelmes lényeinek még fel kell fedezniük. – Úgy érted, itt vannak emberek? – kérdezte élesen Harkat. – Igen – hangzott a válasz. – Miért nem látunk közülük senkit? – tudakoltam. – Ez nagy bolygó, és kevesen lakják – felelte Evanna. Előfordulhat, hogy összeakadtok valakivel, mielőtt kalandos utatok végére értek, de ez ne térítsen el a célotoktól. Azért vagytok itt, hogy megtudjátok az
igazságot Harkattól, nem pedig azért, hogy elkószáljatok a bennszülöttekkel. Most pedig segítetek nekem tutajt építeni, vagy inkább megcsináljátok magatok? – Miért lesz szükségünk tutajra? – kérdeztem. – Hármat találhatsz, nagyokos – mutatott Evanna a tóra. – Nem kerülhetnénk meg? – próbálkozott Harkat. – Megtehetitek éppen, de nem javasolom. Sóhajtottunk. Amikor Evanna ilyesmit mondott, tudtuk, hogy nincs sok választásunk. – Miből építsük meg? Napok óta nem láttam egyetlen fát se – szóltam aggodalmasan. – Van itt a közelben egy csónakroncs – mondta Evanna, s már el is indult bal felé. – Szétszedjük, a fáját meg felhasználjuk. – Mintha azt mondtad volna, hogy az itteniek... közül még senki sem fedezte föl ezt a tavat – mondta Harkat, de a boszorkány nem adta tanújelét, hogy meghallotta volna a puhatolódzó kérdést. Körülbelül egy kilométernyire a kavicsos tóparton ráakadtunk egy fából készült kis csónak színét vesztett maradványaira. Az első deszka, amelyet kiszabadítottunk, vizenyős volt és korhadt, de alatta akadtak erősebb darabok is. Szép rendben, hosszúság szerint szétválogatva, egymásra rakosgattuk a deszkákat. – Mivel fogjuk egymáshoz erősíteni őket? – kérdeztem, amikor készen álltunk a tutaj megépítésére. – Nincs szögünk... – Megtöröltem vizes homlokomat – egy órája kitartóan szemerkélt az eső. – A csónak építője sárral ragasztotta össze a deszkákat – felelte Evanna. – Nem volt se kötele, se szöge, és nem is akarta vízre bocsátani a csónakot... csak azért építette, hogy elfoglalja magát valamivel. – A sár nem fogja egyben tartani a tutajt... ha vízre szállunk vele – jegyezte meg Harkat. – Valóban – somolygott Evanna. – Ezért fogjuk kötéllel szorosan egymáshoz kötözni a deszkákat. – S azzal hozzáfogott, hogy letekerje a testéről a köteleket. – Akarod, hogy elforduljunk? – kérdeztem. – Nem szükséges – nevetett. – Nem fogom lemezteleníteni magam! Elképesztően hosszú, sok-sok méter kötelet csavart le, s amikor befejezte, mégsem látszott úgy, mintha kevesebb lenne rajta. – Tessék! – dörmögte. – Ennyinek elégnek kell lenni.
A nap további részét a tutaj építésével töltöttük. Evanna volt a tervező, s valahányszor hátat fordítottunk, varázserejével közbeavatkozva valahogy lerövidítette a munkafolyamatokat, úgyhogy sokkal gyorsabban és könnyebben végeztünk vele, mint gondoltuk. A végén ott feküdt előttünk a két és fél méter hosszú, két méter széles tutaj, melyen mindketten kényelmesen elfértünk, sőt le is fekhettünk rajta. Evanna nem árulta el, milyen széles a tó, csak annyit mondott, hogy dél felé kell haladnunk, és néhány éjszakát biztosan eltöltünk majd a tutajon. A próbaúton könnyedén lebegett a víz színén, és vitorlánk nem lévén, a maradék faanyagból evezőket is faragtunk. – Így már boldogulnotok kell – mondta Evanna. –Tüzet ugyan nem tudtok gyújtani, de a halak itt úszkálnak közvetlenül a víz felszíne alatt. Fogjátok ki, és egyétek meg nyersen őket. A víz is iható, még ha kellemetlen ízű is. – Evanna... – kezdtem, aztán csak krákogtam zavaromban. – Mi van, Darren? – kérdezte a boszorkány. – A zselégolyóbisok – motyogtam. – Megmondanád nekünk, hogy mire valók? – Nem – válaszolta. – És nem ezt akartad kérdezni. Ki vele, mi nyugtalanít? – A vér – sóhajtottam. – Időtlen idők óta nem ittam embervért. Már érzem a mellékhatásait... lelassultam, és erőtlenebbé váltam. Ha így megy tovább, meg fogok halni. Azt akartam kérdezni, hogy nem ihatnék-e belőled! Evanna sajnálkozva elmosolyodott. – Boldogan engedném, hogy igyál a véremből, de én nem vagyok ember, és a vérem fogyasztásra alkalmatlan – sokkal rosszabbul éreznéd magad utána. De ne aggódj. Ha kegyes hozzád a sors, hamarosan táplálékforrásra találsz. Ha nem – tette hozzá borús arccal –, akkor nagyobb bajok miatt kell majd nyugtalankodnod. – Most pedig mennem kell – lépett el a tutaj mellől. Minél előbb indultok, annál hamarabb éritek el a túlsó partot. Már csak egy mondanivalóm maradt, mielőtt elválnánk – mostanáig hallgatnom kellett róla. Azt nem árulhatom el, mit tartogat számotokra a jövő, de egy tanácsot adhatok: ahhoz, hogy a Lelkek Tavában halászni tudjatok, kölcsön kell vennetek egy hálót, amelyet a halottak kifogására használtak. És ahhoz, hogy eljussatok a Tóhoz, a Groteszk Templomából való szent folyadékra lesz szükségetek.
– A Groteszk Templomából? – kérdeztük egyszerre Harkattal. – Sajnálom, de ennél többet nem mondhatok – mordult fel Evanna. Búcsút intett, s még annyit mondott: – Sok szerencsét, Darren Shan. Sok szerencsét, Harkat Mulds. – S mire válaszolhattunk volna, varázsereje révén nyílsebesen elszáguldott, s néhány röpke másodperc múlva elnyelte a közelgő éjszaka sötétsége. Harkattal csak néztünk egymásra némán, majd megfordultunk, és fölhordtuk gyér készleteinket a tutajra. A zselégolyóbisokból három kupacot raktunk: egyet Harkatnak, egyet nekem és egyet a tutajhoz kötött rongydarabba csomagolva. Azután az egyre sűrűsödő éjszakában útnak indultunk, hogy átkeljünk a névtelen tó hideg és mozdulatlan víztükrén.
Szinte egész éjszaka eveztünk, reményeink szerint nyílegyenesen át a tavon (természetesen semmiféle áramlást nem tapasztaltunk, amely eltérített volna), majd pirkadat előtt és után pihentünk pár órát, és folytattuk az evezést. Ekkor már a nap állásából tudtuk, hogy délnek tartunk. Mire eljött a harmadik nap, már halálra untuk magunkat. A sima, nyílt vízen a világon semmit sem lehetett csinálni, és a táj jottányit sem változott – amerre a szem ellát, idelent minden sötétkék, odafent pedig leginkább összefüggő szürkeség. Napjában egy-egy rövid időre elterelte a figyelmünket a halászás, de mivel halból rengeteg volt, könnyen kikapkodtuk őket a vízből. Aztán folytatódott az evezés és a pihenés váltakozása. Hogy elszórakoztassuk magunkat, különféle játékokat eszeltünk ki azokkal a fogakkal, amelyeket Harkat a halott párduc szájából szedett ki. Nem sok szójátékot tudtunk kiötölni ilyen kis betűkészletből, de azzal, hogy minden betűhöz egy számot rendeltünk, akár dobókockának is tekinthettük a fogakat, és így már egyszerűbb kockajátékokkal is próbálkozhattunk. Mivel semmiféle értékes holmink nem volt, amiben játszhattunk volna, a kifogott halak csontjait neveztük ki zsetonoknak, és elhitettük magunkkal, hogy óriási pénzösszegeket képviselnek. Az egyik pihenőidő alatt, miközben Harkat a fogakat tisztogatta – sokáig piszmogott velük, hogy a művelet minél tovább tartson –, a kezébe vett egy hosszú metszőfogat, és összeráncolt homlokkal bejelentette: – Ez lyukas. – Föl is emelte a magasba, hogy
keresztülkukucskáljon rajta. Aztán bevette széles szájába, belefújt, ismét a magasba emelte, majd odaadta nekem. A szürke égbolt felé tartva, szememet összehúzva, alaposan megnéztem a fogat. – Nagyon sima – közöltem megfigyelésemet. – És a tövénél még széles, de a hegye felé fokozatosan elkeskenyedik. – Majdnem olyan... mintha a lyukat keresztülfúrták volna rajta – mondta Harkat. – Hogyan, és mi célból? – Nem tudom – válaszolta Harkat. – De ez az egyetlen ilyen... fog. – Talán valami féreg műve – kockáztattam meg. – Valami élősködő, amely belebújik egy állat fogába, és a fog belsejének anyagából táplálkozva keresztülfúrja magát rajta. Harkat egy pillanatra rám bámult, majd amilyen nagyra csak tudta, eltátotta a száját, és bugyborékoló hangon azt mondta: – Gyorsan nézd meg az én fogaimat is! – Előbb a sajátomat! – kiáltottam, és idegesen végigtapogattam nyelvem hegyével a fogaimat. – A tied sokkal keményebb... mint az enyém – vitatkozott Harkat. – Én gyengébb vagyok nálad. Ez igaz volt, úgyhogy odahajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vegyem Harkat éles, szürke fogait. Alaposan megvizsgáltam őket, de semmi jelét nem láttam, hogy bármelyik is meg lenne támadva. Aztán Harkat is megnézte az enyéimet, és azok is kifogástalanul egészségeseknek találtattak. Megnyugodtunk – ámbár a következő pár órában még sokszor végigtapogattuk és – ütögettük nyelvünk hegyével a fogainkat –, és Harkat is folytatta a fogak tisztogatását. De láttam, hogy a lyukas fogat valamivel távolabb helyezte el a többitől. A negyedik éjszakán, amikor sokórányi evezés után a tutaj közepén összebújva aludtunk, a magasból hallatszó mennydörgésszerű szárnycsattogásra ébredtünk. Álmunkból felriadva, kezünket a fülünkre szorítva pattantunk fel ülő helyzetbe. Soha életemben nem hallottam még ilyen hihetetlenül erős hangot – mintha egy óriás rázná a lepedőjét. Heves és hideg széllökések követték a dübörgést, amitől a víz hullámozni, tutajunk pedig hánykolódni kezdett. Sötét volt az éjszaka, az égboltot egybefüggő fellegek takarták, úgyhogy nem láthattuk, mi keltette ezt a zajt.
– Mi lehet ez? – suttogtam. Harkat a nagy zajban nem hallotta a suttogásomat, ezért megismételtem a kérdést, ha nem is túl hangosan, nehogy eláruljam a pontos helyzetünket annak, ami ezt a lármát csinálja odafent. – Fogalmam sincs – felelte –, de van benne valami... ismerős. Már hallottam... csak nem emlékszem, hol. A csapkodás hangjai eltávolodtak, ahogy az a valami elvonult, a víz is lecsillapodott, s mi remegve, de sértetlenül gubbasztottunk az újra mozdulatlanná vált tutajon. Amikor később elbeszélgettünk az esetről, azt okoskodtuk ki, hogy csak valami hatalmas madárféleség lehetett. De valahol a tudatom mélyén éreztem, hogy nem így van. És ahogy elnéztem Harkat zavart arcát, s láttam, hogy ő sem tud újra elaludni, biztos voltam benne, hogy ő is ugyanazt érzi, amit én. Reggel a megszokottnál gyorsabban forgattuk az evezőket, s bár nem sokat emlegettük az éjszaka hallott hangokat, gyakran fölfölsandítottunk az égre. Egyikünk se tudta megmagyarázni, miért rémültünk meg ennyire csak éreztük, hogy nagy bajba kerülnénk, ha az a lény nappali világosságnál visszatérne. Olyan sűrűn tekingettünk a felhők felé, hogy csak a kora délutáni rövid pihenőnk alatt néztünk előre, s vettük észre, hogy már látszik a part. – Mit gondolsz, milyen... messze van? – kérdezte Harkat. – Nem is tudom – feleltem. – Négy-öt kilométerre? Mélyen fekvő terület volt, de távolabb hegyek emelkedtek rajta; szürke csúcsaik egybeolvadtak a felhőkkel, ezért nem vettük észre már korábban. – Hamar elérhetjük, ha... jól meghúzzuk az evezőt – jegyezte meg Harkat. – Akkor rajta – mordultam fel, és újult erővel láttunk hozzá az evezéshez. Harkat gyorsabban tudott evezni nálam – engem hamar elhagyott az erőm, mivel nem ihattam embervért –, de fejemet leszegve teljes erőmből megfeszítettem az izmaimat. Mindketten nagyon szerettünk volna elérni a biztonságot jelentő szárazföldre, ahol legalább egy bokor alá rejtőzhetünk, ha támadás érne bennünket. A fele távolságot tehettük meg, amikor a magasban ismét felhangzottak azok a súlyos, csapkodó zajok, melyek korábban felvertek szendergésünkből. Rövid szélrohamok tornyozták egymásra a hullámokat körülöttünk.
Megállt az evező a kezünkben, miközben felnéztünk az égre, melyen távol, a nagy messzeségben lebegett valami. Kicsinek látszott, de csak mert nagy magasságban volt. – Mi az ördög az? – kérdeztem elakadó lélegzettel. Harkat csak a fejét rázta. – Óriási lehet – motyogta –, ha ilyen nagy távolságból... ekkora kavarodást tud csinálni a szárnyával. – Gondolod, hogy meglátott minket? – kérdeztem. – Különben nem lebegne ott – felelte. A csapkodó hang megszűnt, a szél elállt, és az a valami ijesztő sebességgel zuhanni kezdett felénk, miközben másodpercről másodpercre mind nagyobb és nagyobb lett. Már azt hittem, meg akar torpedózni bennünket, de tíz-egynéhány méterrel a tutaj fölött hirtelen lelassult, kiterjesztette gigászi méretű szárnyait, és csak annyira rezegtette őket, hogy megtartsa a testét a levegőben. A szárnyak keltette zaj fülrepesztő volt. – Ez... ez az, aminek... gondolom? – ordítottam, erősen megkapaszkodva a tutaj deszkáiban, melyeken átcsapkodtak a hullámok. A szemem kimeredt a rémülettől, s nem hittem el, hogy amit látok, az valóságos. Szívemből-lelkemből vágytam rá, hogy Harkat azt felelje, csak a szemem káprázik. – Igen! – bömbölte Harkat, szétzúzva minden reményemet. – Tudtam, hogy... felismertem! – A törpe személy kimászott a tutaj szélére, hogy felnézzen a pompás és ijesztő mitikus lényre. Az ijedtségtől éppúgy megdermedt, mint én, de zöld szemében ugyanakkor megcsillant az izgalom fénye is. – Már láttam őt korábban is... lidérces álmaimban – kiáltotta rekedten, de így is alig hallottam a hangját a kiterjesztett, csapkodó szárnyak kel, tette zajban. – Egy sárkány! Még soha életemben nem láttam ehhez a sárkányhoz foghatóan csodás lényt, és jóllehet szinte megdermedtem a félelemtől, akaratom ellenére áhítattal, fenyegető lényével szemben cselekvésre képtelenül csodáltam. Bár a méreteit lehetetlen volt pontosan felbecsülni, szárnyai fesztávolsága elérhette a húsz métert. A szárnyak színe egyenetlenül világoszöld volt, ott, ahol összekapcsolódott a testtel, vastag, a végek felé azonban elvékonyodó. Az orrától a farka végéig hét-nyolc méteres lehetett. A kígyók fokozatosan elkeskenyedő testére emlékeztetett ráadásul pikkelyes volt –, de kerekdeden domborodó mellkasa a farok felé haladva éles szöget
zárt be. A test alsó részét borító pikkelyek tompa vörös és arany színekben játszottak. Amennyire a hátát innen alulról láthattam, fölül piros pettyekkel tarkított sötétzöld volt. Két hosszú mellső lába éles karmokban végződött, két rövidebb lába pedig a teste végétől számított távolságnak mintegy a negyedénél volt. A feje inkább az aligátoréhoz hasonlított, semmint kígyófejhez: hosszú, lapos koponyájából kidudorodott két sárga szeme, orrlyukai szélesek voltak, rugalmas alsó állkapcsáról lerítt, hogy olyan szélesre tudja nyitni, hogy akár nagyobb állatokat is képes lenyelni. A pofája sötét bíborvörös volt, a füle meglepően apró, hegyes, és egészen közel nőtt a szeméhez. Hogy foga volt-e, nem láttam, de ínye keménynek és élesnek látszott. Hosszú, villás nyelve lustán libegett a szájában, miközben ott függeszkedett a levegőben, és merev tekintettel bámult le ránk. A sárkány pár pillanatig még egyenletesen verdeső szárnyakkal, kimeresztett karmokkal és kitáguló-összeszűkülő pupillákkal figyelt bennünket, majd összecsapta a szárnyát, és kinyújtott mellső lábbal, széttárt karmokkal, összezárt szájjal zuhanni kezdett – egyenesen a tutaj felé! Harkat és én meglepett kiáltással ocsúdtunk fel, s nyomban hasra vetődtünk. A sárkány ott vijjogott a fejem fölött, majd egyik karmával súrolta a bal vállamat, amitől rázuhantam Harkatra. Miután szétváltunk, felültem, s míg sérült vállamat dörzsölgettem, láttam, hogy a sárkány könnyedén megfordul a levegőben, és készül egy újabb zuhanórepülésre. Ezúttal Harkat, ahelyett hogy levetette volna magát a tutajra, megragadta az evezőjét, és fenyegető ordítással felcsapott vele a szörny felé. A sárkány erre dühösen felrikoltott – áthatóan éles hangja volt –, és röptében elkanyarodott. – Állj föl! – kiáltott rám Harkat. Amikor nagy nehezen lábra álltam, a kezembe nyomta az evezőmet, letérdelt, és fogcsikorgatva evezni kezdett. – Tartsd távol... ha tudod – zihálta. – Én megpróbálok... partot érni. Csak abban bízhatunk, hogy... kijutunk a szárazföldre... és ott elbújunk... valahol. Kínszenvedés volt magasra emelni az evezőt, de sajgó vállammal mit sem törődve, mint valami lándzsát, tartottam a fadarabot a sárkány irányába, miközben magamban azon fohászkodtam, bár tudna Harkat gyorsabban evezni. A sárkány fáradhatatlanul körözött a levegőben, és sárga szemét le nem véve a tutajról, időnként élesen felvijjogott.
– Figyeli, meddig bírjuk erővel – mormoltam. – Mi van? – vetette oda Harkat. – Tanulmányoz bennünket. Felméri a sebességünket, elemzi az erőnket, kiszámítja a gyengeségeinket. – Leengedtem az evezőt. – Hagyd abba az evezést! – Megőrültél? – Nem érjük el a partot – mondtam nyugodtan. – Túl messze vagyunk. Tartogassuk az erőnket a harcra. – Honnan a pokolból gondolod... hogy meg fogunk vívni egy sárkánnyal? – fújtatott Harkat. – Nem tudom – sóhajtottam. – De ha egyszer úgysem tudjuk megelőzni, nem árt, ha jó erőben leszünk, amikor ránk támad. Harkat abbahagyta az evezést, s mellettem megállva rezzenéstelen zöld szemével felnézett a sárkányra. – Lehet, hogy nem is fog támadni – kockáztatta meg. – Ragadozó, akárcsak a párduc és az aligátorok – hűtöttem le csalóka optimizmusát. – Nem az a kérdés, hogy megtámad-e, hanem az, hogy mikor. Harkat a sárkányról a partra tekintett, és megnyalta a száját. – És ha úsznánk? A vízben... nem lennénk olyan feltűnőek. Nehezebb dolga lenne... ha el akar kapni. – Ez igaz – bólintottam –, de úgy nem tudnánk védekezni. Csak akkor ugorjunk a vízbe, ha muszáj. Addig is hegyezzük ki az evezőnket. – Egyik késemet előhúzva faragni kezdtem az evezőm egyik végét. Harkat követte a példámat. Pár pillanatra rá, hogy munkához láttunk, a sárkány – talán megérezve a szándékunkat –, újból ránk támadt, véget vetve ezzel a felkészülésünknek. Az első pillanatban ösztönösen le akartam bukni, ennek ellenére szilárdan megvetettem a lábamat Harkat mellett, miközben mindketten védekezően felkaptuk az evezőnket. A sárkány ezúttal nem vonult vissza, hanem még mélyebben csapott le, mint eddig, és kemény fejével, vállával, szorosan összezárt szárnyával egyenesen nekünk jött. Mi feléje döftünk az evezőnkkel, de azok a legcsekélyebb sérülést sem okozva elcsúsztak a kemény pikkelyeken. A sárkány nekivágódott a tutajnak. Az ütközés erejétől lerepültünk róla, és mélyen a víz alá merültünk. Levegő után kapkodva, vadul csépelve a vizet bukkantam föl a felszínre. Harkat, aki szintén megsérült és légszomjjal küszködött, többméternyire elsodródott tőlem.
– El kell... jutnunk a... tutajhoz! – kiabálta. – Hiába! – kiáltottam vissza, a tutaj roncsaira mutatva. A sárkány ott lebegett fölöttünk, majdhogynem függőlegesen, farkát pikkelyes teste alá csavarva. A hullámokon le-föl bukdácsoló Harkathoz úsztam, s együtt néztük rémülten a repülő sárkánygyíkot. – Mire vár? – zihálta Harkat. – Ki vagyunk szolgáltatva neki. Miért nem... végez velünk? – Úgy látom, most fújja fel magát – jegyeztem meg, látva, hogy a szörny szorosan összecsukott szájjal, táguló orrcimpáin keresztül veszi a levegőt. – Majdnem úgy néz ki, mintha arra készülne, hogy... – Hirtelen elhallgattam, s az arcomból kifutott a vér. – Charna zsigereire! – Mi van! – kiáltotta ijedten Harkat. – Elfelejtetted, miről híresek a sárkányok? Harkat értetlen arccal bámult rám, aztán egyszer csak bekattant neki. – Tüzet okádnak! Tekintetünk a sárkány mellére tapadt, amely egyenletesen tágult. – Figyeld – mondtam, és megragadtam Harkat ruháját. – Amikor azt kiáltom, „bukj le”, teljes erődből indulj a tófenék felé, és maradj lent, amíg bírod szusszal. – Itt lesz akkor is... amikor feljövünk a víz tetejére – felelte Harkat csüggedten. – Lehet, de ha van egy kis szerencsénk, addigra már csak egy tűzokádásra futja neki – biztattam. – Mire alapozod ezt... a véleményedet? – kérdezte Harkat. – Semmire – feleltem erőtlen vigyorral. – Csak reménykedem benne. További eszmecserére már nem maradt időnk. Odafönt a sárkány farkát le-föl csavargatva, fejjel előre felénk lendült. Vártam, míg úgy éreztem, eljött az utolsó pillanat, s akkor elkiáltottam magam: – Bukj le! – A vízben fejtetőre állva, kezünkkel-lábunkkal erőteljesen hajtva magunkat, lesiklottunk a mélybe. Amint lejjebb értünk, körülöttünk a víz vörös fényre gyulladva melegedni kezdett, majd bugyborékolva felforrósodott. Még erőteljesebben tempózva kijutottunk a veszélyzónából, le, a mélyebb vízrétegek sötétségébe. Akkor megálltunk, és feltekintettünk. A víz ismét elsötétült, és nem láttuk a sárkányt. Szorosan egymásba kapaszkodva, szánkat csukva tartva vártunk, ameddig bírtuk levegővel.
Mialatt némán és félelemmel eltelve lebegtünk a vízben, egy hatalmas csobbanást hallottunk, és íme, a sárkány a vizet hasítva közeledett felénk. Időnk se volt arra, hogy kitérjünk előle. Mire ráeszméltünk volna, hogy mi történik, a sárkány megragadott bennünket a karmaival, még mélyebbre vonszolt a vízben, majd megfordulva a felszín felé rugaszkodott. A víztükröt áttörve diadalmasan felrikoltott, és Harkatot az egyik, engem a másik karma foglyaként hurcolva magával, fölemelkedett a levegőbe. Olyan erővel markolta a bal karomat, hogy képtelen voltam kiszabadítani magam. – Darren! – sikoltotta Harkat, miközben egyre magasabbra emelkedtünk, és vészesen közeledtünk a part felé. Ki tudsz... szabadulni? – Nem! – kiáltottam. – És te? – Azt hiszem! Csak a ruhámnál fogva... kapott el. – Akkor szabadítsd ki magad! – üvöltöttem. – De mi lesz... – Ne törődj velem! Szabadulj, amíg tudsz! Harkat keserves káromkodásban tört ki, aztán megragadta a ruhája hátát, amelynél fogva a sárkány tartotta, és nagyot rántott rajta. A szárnyak csapkodásától nem hallottam a ruha reccsenését, de a következő pillanatban láttam, hogy Harkat zuhan lefelé, és egy óriási csobbanással beleesik az alattunk lévő tóba. A sárkány csalódott sziszegést hallatott, majd körözni kezdett, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy újra üldözőbe vegye Harkatot. Már majdnem elértük a szárazföldet, a tónak egészen a szélén jártunk. – Állj! – kiáltottam kétségbeesetten a sárkányra. – Hagyd őt békén! – Legnagyobb meglepetésemre megállt a kiáltásomra, és különös pillantással nézett rám hatalmas, sárga szemével. – Hagyd őt – motyogtam elkeseredetten. Aztán megadtam magam a vakrémületnek, és veszett üvöltéssel támadtam rá a fenevadra. – Engedj el, te átkozott... Még végig se mondhattam, a sárkány karmai váratlanul visszahúzódtak, én pedig hirtelen zuhanni kezdtem a magasból lefelé, mint valami kő. Épp csak annyi időm volt, hogy átvillanjon rajtam az aggodalom, vajon víz vagy szárazföld van-e alattam. Aztán egy kemény ütést éreztem – víznek csapódtam-e vagy földnek? –, és elsötétült körülöttem a világ.
Amikor kinyitottam a szemem, egy függőágyban feküdtem. Azt hittem, újra ott vagyok a Rémségek Cirkuszában. Átnéztem Harkatra, hogy szóljak neki, milyen különös álmom volt – fekete párducokról, óriásteknősökről meg sárkányokról –, de akkor megláttam, hogy egy nyomorúságos kalyibában vagyok. Egy fura külsejű ember állt mellettem, mélyen ülő apró szemével figyelmesen nézett rám, s közben egy hosszú, görbe kés pengéjén húzogatta az ujját. – Ki vagy te? – kiáltottam, kipenderülve a függőágyból. – Hol vagyok? – Nyugalom, nyugalom – kuncogott az ember, és letette a kést. – Nem akartalak vóna megijeszteni, fiam. Ügyeltem rád, míg aludtál. Ménkű sok rák meg skorpió nyüzsög errefelé. Nem akartam, hogy egy is rád akadjon, míg lábra nem állasz. Harkat! – bömbölte. – Magához tért a barátod! A kalyiba ajtaja kitárult, és belépett rajta Harkat. A három heg – a párduccal vívott harc emléke – éppoly feltűnően látszott az arcán, mint eddig, de amúgy mintha semmi baja nem lett volna. – Aggyisten, Csipkejózsika – vigyorgott rám. – Majdnem két napig... ki voltál ütve. – Hol vagyunk? – kérdeztem, miközben remegő lábbal álltam ott. – És ki ez itt? – Spits Abrams – mutatkozott be az idegen, s előrelépve megállt abban a fénykörben, melyet a tetőbe vágott széles nyíláson besütő nap sugarai vetettek a földre. Középmagas, tagbaszakadt, szakállas férfi volt, apró szeme bozontos szemöldök alól nézett rám. Hosszú, fekete, göndör haját színes fonaldarabokkal kötötte hátra. Kifakult barna kabát és nadrág, piszkos fehér mellény és térdig érő fekete csizma volt rajta. Mosolygott, így láthattam, hogy sok foga hiányzik, s a meglévők is csorbák, elszíneződöttek. – Spits Abrams – ismételte meg, és nyújtotta felém a kezét. – Örvendek a szerencsének. Megfogtam a kinyújtott kezet – jó erős fogása volt –, s míg óvatosan megráztam, azon járt az agyam, vajon ki lehet ő, és én vajon hogy kerültem ide. – Spits mentett ki a tóból – magyarázta Harkat. – Látta, amint a sárkány... rád támad, és aztán elenged. Kihúzott a vízből, és... mialatt várta, hogy megszáradj... kikecmeregtem a partra én. Halálra rémült,
amikor engem... meglátott, de sikerült meggyőznöm, hogy ártalmatlan vagyok. Elhoztunk téged... ide, a házába. Azóta várjuk, hogy magadhoz térj. – Nagyon köszönöm, Mr. Abrams – mondtam. – Nincs mit köszönni nekem – nevetett a férfi. – Eccerűen csak kihalásztalak, ahogy megtette vóna akármék halászember. – Halász vagy? – érdeklődtem. – Affele – felelte derűs mosollyal. – Mielőtt idegyüttem vóna, kalóz vótam, és embereket halásztam. De mivel ezeken a partokon nemigen terem meg semmi, mióta idegyüttem, leginkább halat eszek – azokat fogom ki a vízből. – Kalóz? – pislogtam. – Igazi? – Az ám, Darren cimbora! – mordult fel, de mindjárt kacsintott is hozzá. – Menjünk ki – javasolta Harkat, látva zavaromat. – Sül az étel a tűzön... a ruháid is szárazak, és rendbe lettek hozva. Csak ekkor vettem észre, hogy alsónadrágban vagyok, kisiettem hát Harkat után. Ott lógtak a ruháim egy fán, így aztán felöltöztem. Közel voltunk a víz széléhez: a hosszan elnyúló köves partba ékelődött keskeny zöld sávon, ahol két kis fa védelmében épült fel a kunyhó. Még egy aprócska kert is volt mögötte. – Krumplit termesztek benne – intett oda a fejével Spits. – Nem azér, hogy megegyem – éppen befalok egyet-kettőt, ha úgy hozza kedvem –, inkább pálinkát készítek belőle. A nagyapám az írországi Connemarából való, ő még ebből élt. Megtanított engem a pálinkafőzés minden csínjára-bínjára. Addig nem érdekelt, míg ki nem vetődtem ide – a whiskyt jobb szeretem –, de mivel itt a krumplin kívül nem terem meg semmi, csak elő kellett vennem a tudományt. Letelepedtem a tűz mellé, és Spits odakínálta nekem az egyik nyársra húzott halat, amely már megsült a lángok felett. Míg farkaséhesen falatoztam, tekintetem egyre Spits Abramson időzött – nem tudtam, mit is gondoljak felőle. – Kértek egy kis pálinkát, hogy leöblítsétek vele az ételt? – kérdezte. – Én nem tenném – tanácsolta Harkat. – Már megkóstoltam... és könny szökött tőle a szemembe.
– Akkor kihagyom – feleltem. Harkat nagyon jól bírta az alkoholt, és szinte akármit meg bírt inni. Ha ettől a pálinkától könnyezni kezdett, akkor én biztosan kifeküdnék tőle. – Ugyammá, húzzad csak meg – biztatott Spits, s a kezembe nyomott egy átlátszó folyadékkal teli palackot. –Eppen megvakulhatsz tőle, de meg nem halsz. Ettül nő a szőr a mejjeden! – Már így is elég szőrös vagyok – vigyorogtam, és eltoltam magamtól az üveget. – Ha meg nem sértelek, Spits, ki vagy te, és hogy kerültél ide? Spits jót nevetett a kérdésemen. – Ez is épp ezt kérdezte tülem, itt ni, mihelyt meglátott – bökött hüvelykujjával Harkatra. – Mindent elmondtam neki magamrul az eltelt két napban – hű, mennyit kellett jártatnom a szám ahho' képest, hogy öt vagy hat éve is megvan, hogy egy szót se szóltam! Én aztán el nem mondom mégeccer, legföljebb a velejét. Spits a Távol-Keleten kalózkodott az 1930-as években. Jóllehet ez a foglalkozás akkor már – hogy őt idézzem – „kihalófélben lévő mesterségnek” számított, azért még a második világháború előtt is járták a tengereket olyan hajók, amelyek megtámadtak és kifosztottak más hajókat. Spits évekig tartó rendes flottaszolgálat után egyszer csak egy kalózhajón találta magát (állítása szerint emberrablók hurcolták oda, de abból, ahogy ravasz pillantású szeme ide-oda járt, úgy ítéltem meg, hogy nem mond igazat). – A Páriák Hercege, ez volt a neve – mondta büszkeségtől sugárzó arccal. – Ügyes kis hajó volt, kicsi, de fürge. A tengerek veszedelme – amerre csak mentünk, mindenütt így neveztek bennünket. Spits dolga volt, hogy kihalássza a tengerből azokat, akik beugrottak, amikor a kalózhajó támadó szándékkal melléjük állt. – Két okból se szerettük vízbe' hagyni őket – magyarázta. – Egy az, hogy nem akartuk, hogy megfúljanak kalózok voltunk, nem gyilkosok. Kettő, hogy akik beugrottak, azokon rendesen ékszerek vagy egyéb értékes holmik voltak – csak a gazdagok ijedtek be attól, hogy elrabolják őket. Amikor az emberek kihalászásáról mesélt, Spits szemében megint megjelent az a ravasz kifejezés, de nem tettem szóvá, nehogy megsértsem azt az embert, aki kimentett a tóból.
Egyik éjjel a Pariak Hercege heves viharba került. Spits elmondása szerint soha ilyen vad vihart még nem élt át „amit a tenger ráhozhat egy szerencséden hajósra, azt én mind elszenvedtem akkor!” A hajója kettétört, és neki épp csak annyi ideje maradt, hogy megragadjon egy széles, kemény deszkát, s néhány üveg whiskyvel meg a hálójával, amivel az embereket szokta volt kifogdosni, leugorjon a süllyedő fedélzetről. – Aztán már csak azt tudom, hogy itt vótam, ebbe' a tóba' – fejezte be a történetet. – Kivonszútam magam, és ideki a parton egy kis ember várt nagy sárga kalucsniban. – Mr. Tiny! – Azt mondta, hogy egy ojjan helyre gyüttem, ami messze esik attól a világtul, amit ismerek, és itt is fogok maradni. Elmondta még, hogy ez itt a sárkányok földje, és hogy ezek rettentő veszélyesek az emberekre, de van egy kalyiba, ahol biztonságban leszek. Ha itt maradok, és szemmel tartom a tavat, eccer majd gyün két ember, és ők valóra válthatják az álmomat. Itt üldögéltem hát, halászgattam, a közelben talált krumpliból elültettem párat a kertembe', aztán csak vártamvártam. Ha jól számolom, öt vagy hat éve várok már. Míg Spits történetén gondolkoztam, hol rá, hol Harkatra, majd újra Spitsre néztem. – Hogy értette, amikor azt mondta, mi valóra tudjuk váltani az álmaidat? – kérdeztem. – Gondolom, úgy, hogy ti majd hazavisztek – felelte Spits, miközben idegesen kapkodta a tekintetét ide-oda. – Mi más álma lehet egy vén tengeri medvének, mint visszakerülni oda, ahol asszonyok vannak, meg whisky, vízbül meg csak annyi, mint ami egy pocsolyába elfér. Mer' tengerbül, tóbul már épp eleget láttam! Hittem is meg nem is, hogy csak ennyi az, amit a kalóz a fejében forgat, de nem feszegettem a dolgot, inkább arról kezdtem faggatni, tude valamit az előttünk elterülő vidékről. – Nem valami sokat – felelte. – Elmerészkedtem ugyan valameddig, de a sárkányok miatt leginkább itt dekkolok. Nem szívesen csámborgok túl messzire, mer' ezek a démonok csak arra várnak, mikor csaphatnak le az emberre. – Nem csak egy van? – hűltem el.
– Áááá – legyintett. – Hogy pontosan mennyi, azt nem tudom, de van vagy négy-öt. A legnagyobb, amit láttam, az, amék utánatok ment, de lehet köztük olyan is, amék nem jár ki a vízre. – Nem valami biztató kilátások – motyogtam magam elé. – Szerintem se – bólintott rá Harkat, majd Spitshez fordulva így szólt: – Mutasd meg neki a hálót! Spits bebújt a viskóba, és egy összehajtogatott, ócska halászhálót vonszolva maga után tért vissza. Kiterítette a földön. – Két hálómat mentettem magammal ide – mesélte. A másik pár éve hagyott el, amikor egy óriási hal kikapta a kezembül. Erre nagyon vigyázok, hátha még szükség lesz rá. Eszembe jutott, hogy Evanna azt mondta, ha meg akarjuk tudni, ki volt Harkat, egy olyan hálóra lesz szükségünk, amelyet a halottak kifogására használtak. – Gondolod, hogy erre a hálóra van szükségünk? – kérdeztem Harkattól. – Csakis – felelte. – Spits azt mondja, ezt a hálót... nem arra használta, hogy halottakat fogjon ki vele... de ennek kell lennie. – Persze, hogy nem halásztam soha halottakat – morogta Spits, és erőtlenül felnevetett. – Minek tettem vóna ilyet? De azért egyfolytába ezen töröm a fejem, amióta csak Harkat megkérdezte, és eszembe is jutott pár ember, akik már meg vótak fúlva, mire kifogtam őket. Szóval mégiscsak lehet, hogy ez lett használva halottak kihalászására – mármint hogy véletlenségbül! Spits szeme majd kiugrott az üregéből, olyan sebesen járt ide-oda. Most már biztos voltam benne, hogy van valami, amit az egykorvolt kalóz nem mond el nekünk. De nem erőltethettem, hogy árulja el, mert abból megtudta volna, hogy nem hiszek neki, és most nem lett volna célszerű, ha ellenséget szerzek magamnak. Evés után megbeszéltük, mi legyen a következő teendőnk. Spits semmit sem tudott a Groteszk Templomáról. Egyáltalán nem látott senki emberfiát az itt eltöltött hosszú évek alatt. Korábban már elmondta Harkatnak, hogy a sárkányok rendszerint délkelet felől közelítik meg a tavat. A törpe személy úgy vélte, hogy abba az irányba kellene elindulnunk, de hogy miért, azt már nem tudta megmondani – csak a zsigereiben érezte. Mivel nekem mindegy volt, rábólintottam, és
meg is egyeztünk, hogy aznap éjjel, a sötétség leple alatt elindulunk délkelet felé. – Engem is magatokkal visztek, ugye? – kérdezte lelkesen Spits. – Szörnyen érezném magam, ha elmennétek, engem meg itt hagynátok! – Nem tudjuk... mi vár ránk – figyelmeztette Harkat az őszülő exkalózt. – Lehet, hogy az életedet kockáztatod azzal, ha... velünk tartasz. – Ezért ugyan ne fájjon a fejed! – hahotázott Spits. – Nem először teszem. Emlékszek, amikor a Pariak Hercege csapdába került odaki a kínai partoknál... Ha egyszer Spits belekezdett a kalózhajón átélt kalandjainak elmesélésébe, többé nem lehetett megállítani. Elszórakoztatott bennünket zsákmányszerző portyáik vad és feslett erkölcsökről árulkodó történeteivel, no meg az eközben vívott összecsapásokról szóló beszámolókkal. Mesélés közben bele-belekortyolt a pálinkába, s hangja az idő múlásával egyre nagyobb, történetei pedig egyre vadabbak lettek. Néhány kifejezetten borsos sztorit is elmesélt arról, hogy miket élt át egy-egy kikötőben. Addig-addig, míg a naplemente elérkeztével elszundított, s majdnem teljesen kiürült pálinkásüvegét a mellére ölelve, összegömbölyödve lefeküdt a tűz mellé. – Micsoda fickó – suttogtam, amire Harkat halkan kuncogott. – Sajnálom őt – mondta. – Rémes lehetett neki ennyi ideig... egyedül ezen a parton. – Az – válaszoltam egyetértően, ámbár némi fenntartással. – De azért valami nem stimmel vele, nem gondolod? Kényelmetlen érzéseket kelt bennem, amikor hazugság közben ide-oda kapkodja a szemét. – Én is észrevettem – bólintott Harkat. – Összevissza lódít mindenfélét. Tegnap este azt... mesélte, hogy el volt jegyezve egy japán hercegnővel... De legfőképpen akkor jelenik meg a szemében az a... hamis tekintet, amikor a Pariak Hercege fedélzetén... végzett munkájáról beszél. – Szerinted mit rejteget előlünk? – Sejtelmem sincs – felelte Harkat. – Nem hiszem, hogy volna jelentősége... Errefelé nincsenek kalózhajók. – Mi legalábbis egyet se láttunk – vigyorogtam. Harkat jól megnézte magának az alvó Spitset – a nyála lefolyt ápolatlan szakállára –, aztán csendesen így szólt:
– Itt hagyhatjuk... ha ezt szeretnéd. Órákig fog aludni. Ha most elindulunk, és jól kilépünk... soha nem talál ránk. – Gondolod, hogy veszélyes? – tudakoltam. – Lehet – vont vállat Harkat. – De biztosan volt valami oka annak, hogy... Mr. Tiny miért tette ide. Szerintem magunkkal kellene vinnünk. Őt is... meg a hálóját is. – A hálóját feltétlenül – helyeseltem. Aztán némi torokköszörülés után hozzátettem: – És van vére is. Szükségem lesz embervérre – méghozzá hamarosan. – Erre is gondoltam. Ezért nem akadályoztam meg... az ivásban – közölte Harkat. – Akarsz most inni belőle! – Talán meg kellene várnom, míg felébred, és megkérdeznem tőle – vélekedtem. Harkat megrázta a fejét. – Spits babonás. Azt hiszi rólam, hogy démon vagyok. – Démon! – nevettem el magam. – Megmondtam neki, hogy mi vagyok... valójában, de nem hallgatta meg. Végül beértem azzal, hogy meg győzzem... ártalmatlan démon vagyok – egy kis kobold. Kiszedtem belőle, mit tart a vámpírokról. Hisz bennük, de... gonosz szörnyeknek tartja őket. Azt mondta, az első vámpírnak, akivel... találkozik, azon nyomban nyársat döfne a szívébe. Azt hiszem, addig kéne innod... a véréből, amíg alszik, és soha nem lenne szabad elárulni... neki, hogy ki vagy. Nem szerettem ilyesmit művelni – idegenekből minden lelkifurdalás nélkül ittam titokban, de azon ritka esetben, amikor ismerős véréből kellett innom, mindig engedélyt kértem tőlük –, ennek ellenére szót fogadtam Harkatnak, aki jobban ismerte nálam Spits Abrams gondolkodását. Közelebb lopóztam az alvó részeg emberhez, lemeztelenítettem a bal lába szárát, s jobb kezem mutatóujja körmével kis vágást ejtve rajta számat a sebre tapasztva szívni kezdtem. Híg vére teljesen át volt itatva alkohollal – az eltelt évek alatt rengeteg burgonyapálinkát és whiskyt vedelhetett –, de azért leerőltettem a torkomon. Amikor eleget ittam, elengedtem, és megvártam, míg a vágás körül megszárad a vér. Akkor letörölgettem, visszahúztam a lábára a felgyűrt nadrágszárat. – Jobb? – kérdezte Harkat.
– Igen – csuklottam. – Nem szeretnék túl sűrűn inni belőle – több pálinka folyik az ereiben, mint vér! –, de erőre kaptam tőle, és egypár hétig most rendben leszek. – Spits reggelig nem fog fölébredni – jegyezte meg Harkat. – Várnunk kell... az indulással holnap estig, hacsak nem akarod megkockáztatni, hogy nappal menjünk tovább. – Miközben sárkányok száguldoznak a fejünk fölött?! Kösz, nem! Különben is, még egy nap pihenő nem árthat – még magamhoz sem tértem teljesen a legutóbbi összecsapásunkból. – Igaz is, hogy tudtad elérni... hogy elengedjen? – kérdezte Harkat, miközben elvackolódtunk éjszakára. – És miért... repült el, s hagyott itt bennünket? Visszaidéztem, hogy volt, amikor rákiáltottam a sárkányra, hogy engedjen el, és elmeséltem Harkatnak, mi történt. Ő elképedve bámult rám, mire rákacsintottam, és azt mondtam: – Hiába, mindig is jól tudtam bánni az állatokkal! Ennyiben maradtunk, jóllehet engem ugyanúgy zavarba ejtett a sárkány különös meghátrálása, mint Harkatot.
Azt hittem, Spits mogorva lesz, ha felébred, de remek formában volt – állítása szerint sohasem szenvedett másnaposságtól. Az egész napot a kalyiba takarításával töltötte; mindent rendbe tett, arra az esetre, ha vissza kellene jönnie ide. Egy sarokba elrejtett egy üveg pálinkát, a többit egy nagy zsákba téve a vállán szándékozott magával hozni néhány ruhadarab, a háló, pár szem krumpli és szárított halszeletek társaságában. Nekünk Harkattal jóformán semmi batyunk nem volt – a párducfogakat és a zselégolyóbisokat leszámítva, amelyek nagy részét sikerült megőriznünk –, úgyhogy felajánlottuk Spitsnek, segítünk a terhek cipelésében, de ő hallani sem akart róla. – Mindenki vigye a maga keresztjét – mormolta. Napközben sokat pihentünk, és kényelmesen készülődtünk. Spits egyik rozsdás pengéjével lenyesegettem elöl a hajamat, hogy ne lógjon a szemembe. A tóban odaveszett kőkéseinket fémkésekkel pótoltuk, melyeket Spits hagyott szerteszét. Harkat néhány darab régi zsineggel összeöltögette elszakadt ruháját.
Az éjszaka beálltával útnak indultunk délkelet felé, amerre a távolban egy magas hegylánc emelkedett. Spits meglepően morózus volt, amiért el kellett hagynia a kalyibáját. – Még leginkább ezt nevezhetem otthonomnak, amióta tizenkét éves kölyökként elszöktem a tengerre – sóhajtotta, de a szorgalmas kortyolgatás sokat javított a hangulatán, s mire éjfél lett, már vígan dalolt és tréfálkozott. Látva vészesen imbolygó lépteit aggódtam, hogy egyszer csak össze fog esni, de akármilyen részegre itta is magát, még csak meg se botlott. Ezzel szemben sűrűn megállt, „hogy kimeregesse a fenékvizet”. Amikor reggel megálltunk, hogy egy lombos fa alatt tábort üssünk, csak elvágódott, és egész álló nap húzta a lóbőrt. Nem sokkal napnyugta előtt fölébredt, megnyalta a szája szélét, s már nyúlt is a pálinkásüveg után. A következő néhány éjszakán elromlott az idő – ekkor hagytuk magunk mögött a síkságot, s kezdtünk felkapaszkodni a hegyre. Jóformán szünet nélkül esett, méghozzá egyre erősebben, s mi átázott ruhában, átfagyva, dideregve vonszoltuk magunkat tovább – kivéve Spitset, akit melegített és a sanyarú körülmények közepette is felvidított a pálinka. El is határoztam, hogy magam is megpróbálkozom Spits házi készítésű kotyvalékával, hadd lássam, legyőzi-e búskomorságomat. Egy korty után kimeredő szemmel, levegő után kapkodva hemperegtem a földön. Spits nevetve biztatott, hogy próbáljam meg újra, miközben Harkat vizet csurgatott a számba. – Az első hörpintés a legrosszabb – nevetett kajánul, én azonban egyik köhögőrohamból a másikba esve határozottan visszautasítottam. Nehéz volt kiismerkedni ezen a Spits Abramson. Többnyire mulatságos vén tengerésznek mutatta magát, akinek durva, faragatlan külseje aranyszívet takar. De minél több időt töltöttem vele, annál inkább feltűnt, hogy a beszédében előforduló motívumok között sok a megjátszott, színpadias modorosság. Szántszándékkal beszélt parasztosan, hogy ütődöttnek látsszék. És néha, amikor rosszkedve volt, baljós dolgokat motyogott maga elé olyan emberekkel kapcsolatban, akik így vagy úgy elárulták őt. – Pöffeszkedtek, adták a nagyurat – morogta egyik éjszaka, részegen rázva az öklét a borús égre. – Különbek, mint az ostoba, vén Spits. Azt mondták, szörnyeteg vagyok, nem maradhatok velük egy hajón. De majd én megmutatom nekik! Jaj lesz nekik, csak egyszer tegyem rájuk a kezemet!
Azt már nem említette, hogyan akarja „rájuk tenni a kezét”, bárkik voltak is „azok”. Nem mondtuk meg neki, milyen évszámot írnak ott, ahonnan jöttünk, de tudta, hogy az idő nem állt meg – gyakran említett olyasmit, hogy „a ti nemzedéketek”, meg hogy „az én időmben még másképpen volt”. Nem láttam semmi lehetőséget arra, hogy visszatérhessen a maga korába, mint ahogy ő sem látott – amikor nagyon sajnálta magát, rendszerint azt sóhajtozta: „Itt vagyok, és itt is fogok meghalni.” Ezzel együtt esküdözött, hogy vissza fog menni „azokhoz, akik rosszat tettek velem”, jóllehet akiket gyűlölt, évtizedekkel ezelőtt meghalhattak, és annak rendje és módja szerint eltemethették őket. Egy másik éjszakán, miközben a Pariak Hercege fedélzetén végzett munkájáról mesélt nekünk, hirtelen elhallgatott, és merev arccal, üres tekintettel ránk bámult. – Hébe-hóba muszáj volt ölnöm – mondta halkan. – A kalózok semmirekellő csavargók. Még ha nem öltük is meg azokat, akiket kifosztottunk, néha muszáj volt. Akik nem voltak hajlandók odaadni, azokkal végeznünk kellett. Nem engedhettük meg, hogy kicsússzanak a kezünkből. – Úgy emlékszem, azt mondtad, te nem szálltál át a megtámadott hajóra – jegyeztem meg. – Azt mesélted, azokat fogdostad ki, akik a fedélzetről a vízbe ugrottak. – Aaarrr – hördült fel sötét vigyorral a képén Spits –, csakhogy a vízbe esett ember is tud ám úgy küzdeni, mint aki a fedélzeten viaskodik. Még egy asszony is. Volt, hogy móresre kellett tanítanom őket. – Egy pillanatra kitisztult a tekintete, és zavart mosollyal hozzátette: – De ilyesmi ritkán fordult elő. Csak azért említettem, hogy tudjátok, rám számíthattok, ha szorul a hurok. Nem vagyok gyilkos, de ha sarokba szorítanak, vagy ha a barátomat kell megvédenem, megteszem! Harkattal aznap nem sokat aludtunk – fél szemmel mindig a hortyogó Spitset figyeltük. Habár erősebbek és fittebbek voltunk nála, nyugtalanító fenyegetést jelentett számunkra. Mi lesz, ha részegen dührohamot kap, és a fejébe veszi, hogy álmunkban meg kell gyilkolnia bennünket? Megvitattuk azt a lehetőséget, hogy a kiérdemesült kalóz nélkül megyünk tovább, de nem lett volna tisztességes, ha magára hagyjuk itt, a hegyekben. Igaz, hogy az úton lépést tudott tartani velünk, de
irányérzéke nem lévén, pillanatok alatt eltévedt volna, ha nem vagyunk mellette. Különben is, számolnunk kellett vele, hogy ha eljutunk a Lelkek Tavához, szükségünk lehet a tudományára. Kézzel halat fogni mindketten tudtunk, de a horgászáshoz egyikőnk sem értett. Végül úgy döntöttünk, magunk mellett tartjuk Spitset, de egy pillanatra sem fordítunk hátat neki. Felváltva fogunk aludni, és ha erőszakkal fenyegetne, ott helyben megszabadulunk tőle. Lassú, de egyenletes iramban keltünk át a hegyeken. Ha kedvezőbb lett volna az időjárás, egykettőre magunk mögött hagytuk volna őket, de a sok esőtől sárossá, csúszóssá vált lábunk alatt a talaj. Óvatosan kellett lépkednünk, sőt gyakran arra kényszerültünk, hogy visszaforduljunk, és megkerüljünk egy-egy teljesen felázott és járhatatlanná vált területet. – Mindig ilyen sokat esik errefelé? – kérdeztem Spitstől. – Az igazat megvallva ez még a jobb évek közé tartozik – kuncogott. – A nyarak forróak – ráadásul hosszúak is –, de a tél pocsék. De talán még egy-két éjszaka, és felszakadoznak a felhők – ez még nem az évszak legrázósabb szakasza, ilyenkor ritkaság, hogy egy hétnél tovább szakadjon az eső. Másnap reggelre – mintha a felhők is hallották volna, amit Spits mondott – kiderült az ég, és immár kéken ragyogott felettünk. Estére, mire elindultunk, olyan száraz volt a föld, mint soha azóta, hogy partot értünk Spits viskójánál. Még azon az éjszakán felkapaszkodtunk egy kisebb hegytetőre, ahonnan egy széles és hosszú meredélyen át vezetett az út ki a hegyek közül. A szakadék alján összegyűlt a víz a sok esőtől, de a lejtő sziklapadjain haladva tovább tudtunk jutni. Jó iramban ereszkedtünk lefelé a hegyről, majd egy szélesebb sziklapárkányra érve kötelet erősítettünk a derekunkra, egyfajta láncot alkotva. Jómagam elöl, Spits középen, Harkat hátul, így indultunk el csigalassúsággal, minden kiszögellésben megkapaszkodva, hogy átkeljünk a sebes folyású víz felett. Spits még azt is megtette, hogy bedugaszolta a pálinkásüvegét, és végig hozzá se nyúlt! A hajnal még a sziklapárkányon talált bennünket. Egyetlen barlangot sem láttunk az egész hegyoldalban, csak számtalan nagyméretű lyukat és hasadékot. Akkor kioldoztuk magunkat, s ki-ki bemászott egy lyukba, hogy a netán arra repülő sárkányok elől elrejtőzve pihenje ki magát. Rém kényelmetlen hely volt, de a fárasztó
hegymászástól kimerülten azonnal mély álomba merültem, és csak késő délután ébredtem fel. Gyorsan ettünk valamit – Spits szárított halainak utolsó darabkáit –, majd ismét egymáshoz kötöztük magunkat, és indultunk tovább. Nem sokkal ezután szemerkélni kezdett az eső, de még az éjszaka folyamán kitisztult az ég, és így megállás nélkül gyalogolhattunk tovább. A meredek hegyoldal nem vezetett el egészen a szakadék végéig, de alatta-fölötte voltak sziklapárkányok, amelyekre át tudtunk kelni, s így szakaszonként tehettük meg az egész utat. Röviddel hajnal előtt megérkeztünk a szakadék aljára, ahonnan egy sík vidékre jutottunk ki. Sok kilométerre elláttunk az előttünk elterülő síkság fölött, egészen egy sűrű erdőig, amely balról és jobbról is lezárta a szemhatárt. Megtanácskoztuk, mit tegyünk. Mivel egyikünk sem akart még egy napot valami sziklahasadékban átaludni, és az erdőig vezető út mentén elszórtan bokrokat is láttunk, amelyekben elrejtőzhettünk, ha netán feltűnne egy sárkány, úgy döntöttünk, egyenesen az erdő felé vesszük utunkat. Fáradt lábunkat tovább erőltetve szaporán ügettünk át a síkságon. Spits pálinkával erősítette magát érdekes módon egy csöppet sem loccsantott ki belőle, annak ellenére, hogy futás közben összevissza dobálta a karját. Ott ütöttünk tábort, ahol a síkság találkozott az erdővel. Jó nagyot aludtam kora délutánig, miközben Harkat fél szemét Spitsen tartotta. Nem sokkal ezután Harkat és én elkaptunk egy vaddisznót, amelyet Spits örvendezve megsütött a pillanatok alatt megrakott tűzön. Ez volt az első meleg étel, amit több mint két hete, a hegyre indulásunk óta ettünk – és milyen finom volt! Miután a fűben szárazra töröltük a kezünket, továbbindultunk nagyjából délkelet felé – a sűrűn egymás mellett álló fáktól nehéz volt megállapítani a pontos irányt –, lélekben felkészülve a sötét erdőn át vezető hosszú vándorlásra. Meglepetésünkre néhány órával napnyugta előtt kijutottunk a fák közül – az erdő hosszú volt ugyan, de keskeny. Egy kis sziklatetőn találtuk magunkat, onnan néztünk szét az előttünk elterülő mezőkön, amelyeken zöldebb és szálasabb fű hullámzott, mint amelyet valaha is láttam életemben. Fa nem nőtt a réteken, és bár sok bővizű patak táplálhatta, hogy ilyen gyönyörűen zöldelltek, a magas fű eltakarta őket a szemünk elől. Csak egyvalami magasodott ki ebből az összefüggő zöld tengerből – egy hatalmas, hófehér épület, mely tőlünk néhány kilométerre mint valami világítótorony ragyogott a lenyugvó nap fényében. Egymásra
néztünk Harkattal, és az izgalomtól feszült hangon, egyszerre kiáltottunk fel: – A Groteszk Temploma! Spits gyanakodva nézte az épületet, aztán leköpött a szikláról, és felhördült: – A rosseb! A sűrűn egymás mellett álló fűszálak pár méter magasra nőttek. Kézzel-lábbal kellett utat törnünk bennük, mint valami úttalan dzsungelben. Lassú, fárasztó munka volt, ránk esteledett, mire elértük a templomot. Az erős fényű hold világánál szemügyre véve elámultunk a formátumán. Hatalmas, fehérre festett nyerskő tömbökből emelték, s magassága elérte a harmincöt-negyven métert is. Lapos tetejű, négyszögletes épület volt, falai körülbelül száz méter hosszúságúak. Körbekerültük az építményt, s mindössze egyetlen bejáratot találtunk rajta: egy öt méter széles, nyolc-kilenc méter magas nyitott kaput. Innen láttuk az odabent égő gyertya reszkető fényét. – Nem teccik nekem ez a hely – morogta Spits. – Nekem se – sóhajtottam. – De ha csakugyan ez a Groteszk Temploma, akkor be kell mennünk, és meg kell keresnünk a szent folyadékot, amelyről Evanna beszélt nekünk. – Ti ketten hihettek egy boszorkány szavának, ha akartok, de énnekem semmi dolgom a sötétség erőivel! – vetette oda Spits. – Ha be akartok menni, sok szerencsét hozzá! Én addig várok ideki. – Félsz? – vigyorgott rá Harkat. – Aaarrr – vicsorgott Spits. – Nektek se ártana. Felőlem hívhatjátok a Groteszk Templomának, de én tudom, hogy igazábul micsoda – a Halál Temploma! Azzal faképnél hagyott minket, hogy rejtekhelyet keressen magának a közeli rét magas füvében. Magunk is osztottuk Spits borús gondolatait, de nekünk muszáj volt bemerészkednünk. Kivont késsel lopakodtunk a kapuhoz, és már éppen be akartunk lépni rajta, amikor éneklés hangját sodorta felénk az éjszaka tiszta levegője. Tétován megtorpantunk, aztán visszaosontunk oda, ahol Spits rejtőzködött a füben. – Meggondoltátok magatokat? – nevetett csúfondárosan. – Hallottunk valamit – felelte Harkat. – Hangokat... emberi hangoknak tűntek. Énekeltek. – Merről gyütt a hang? – tudakolta Spits.
– Bal felől – mondtam. – Elmenjek és megnézzem, míg ti körülnéztek a templomban? – Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha... mindnyájan odamennénk – vélte Harkat. – Ha vannak ott emberek, akkor ez a templom... csakis az övék lehet. Kikérdezhetnénk őket felőle, és... talán segíteni is tudnának nekünk. – Démon létedre szörnyen együgyű vagy – nevetett cinikusan Spits. – Én amondó vagyok, hogy az ember sose bízzon meg idegenben. Ez jó tanács volt, meg is fogadtuk. Csendesen osontunk a füben, amely itt nem nőtt annyira sűrűn, óvatosan közelítve az ének forrásához. A templom mögött nem messzire egy kis tisztás szélére értünk. A tisztáson egy sajátságos kinézetű kis falu látványa fogadott bennünket. A fűkunyhók egész alacsonyra, a földtől egy méternél nem magasabbra voltak építve. Vagy pigmeusok lakták a falut, vagy az emberek csak aludni jártak a kunyhókba. A falu közepén durva szövésű szürke ruhák hevertek halomba rakva. Egészen közel hozzájuk birkákra emlékeztető állatok élettelen tetemeit hányták föl egymás tetejére. Miközben a falut néztük, tőlünk jobbra egy meztelen férfi jelent meg a magas fűben. Normális magasságú és testalkatú, világosbarna bőrű férfi volt, de hosszú haja rózsaszínű, a szeme pedig fénytelen fehér volt. Egyenesen a halott birkák kupacához lépett, kihúzott egy állatot, s a két hátsó lábánál fogva maga után húzva visszament arra, amerről jött. Anélkül, hogy megbeszéltük volna, mindhárman elindultunk utána, mindvégig a tisztás szélén, a magas fű takarásában maradva. Az ének, mely korábban elhallgatott, újra felcsendült, amint közelebb értünk ahhoz a helyhez, ahol az ember eltűnt a fű között. Rátaláltunk a puha földben egy sok láb taposta ösvényre, és a lábnyomokat követve elértünk egy második, kisebb tisztásra. Ennek egy tavacska volt a közepén. Harmincheten álltak körülötte: nyolc férfi, tizenöt nő és tizennégy gyerek. Mindnyájan meztelenek, barna bőrűek, rózsaszín hajúak és fehér szeműek voltak. Két férfi a lábainál fogva kinyújtotta és belógatta a halott birkát a medence fölé, míg egy harmadik egy fehér csont- vagy kőkéssel felhasította az állat hasát. Vér és zsigerek zúdultak a vízbe. Nyakamat nyújtogatva igyekeztem mind többet látni, így észrevettem, hogy a tavacska vize piszkosvörös színű. A férfiak addig tartották a medence fölé a birkát, amíg már nem csöpögött belőle a vér. Akkor
félrehajították az állat tetemét, visszaléptek a víztől, miközben három asszony lépett előre. Az asszonyok öregek voltak, ujjaik csontosak, ráncos arcukról vad szenvedély sugárzott. Mindenki másnál harsányabban énekelve előregörnyedtek, kezükkel megkavarták a medence vizét, majd három bőrkulacsot megtöltöttek vele. Aztán fölegyenesedtek, és intettek a többieknek, hogy lépjenek előre. Amint az emberek elhaladtak az első öregasszony előtt, az magasba emelte a kulacsát, és a vörös vizet a fejükre csurgatta belőle. A második asszony megnedvesítette az ujjait a vízzel, és két hevenyészett kört mázolt mindegyikük mellére. A harmadik a szájukhoz nyomta a kulacsot, s mindenki ivott a benne lévő undorító moslékból. Miután a három asszony ilyenformán gondoskodott mindenkiről, az emberek libasorban, lehunyt szemmel, halk énekszóval visszavonultak a faluba. Mi gyorsan félrehúzódtunk az útjukból, majd – minden ijedtségünk és döbbent zavarunk ellenére – kíváncsiságunktól hajtva a nyomukba eredtünk. A faluban mindenki magára húzta a szürke ruhát, mely elöl ki volt vágva, hogy látni lehessen a mellüket és rajta a bíborvörös jeleket. Egyvalaki maradt csak meztelenül egy tizenkét-tizenhárom-évesforma fiú. Amikor mindnyájan felöltöztek, egy hosszú sort alkotva hármasával felsorakoztak, legelöl a három öregasszonnyal, és mindenkit megelőzve a meztelen fiú egymaga. A menet ekkor hangos énekszóval megindult a templom felé. Vártunk, amíg elmennek, aztán néma csendben, kíváncsian utánuk lopóztunk. A menet a templom bejáratához érve megállt, s az énekszó fölerősödött. Nem értettem, mit énekelnek – a nyelvük idegen volt számomra –, de volt egy szó, amelyet az összes többinél gyakrabban és nyomatékosabban ismételgettek. „Kulaska!” – Van valami fogalmatok arról, hogy mit jelenthet a „kulaska”? – kérdeztem Harkattól és Spitstől. – Nem – felelte Harkat. Spits is kezdte ingatni a fejét, de hirtelen megmerevedett, a szeme tágra nyílt, s ajka remegni kezdett a félelemtől. – Minden hajósok szentjei! – nyögte, és térdre esett. Harkattal tátott szájjal bámultunk rá, de amikor fölnéztünk, rögtön láttuk, mitől rémült meg ennyire. Akkor nekünk is leesett az állunk, mert egy hihetetlenül ocsmány szörnyet láttunk, amely mint valami hernyómutáns, tekergőzött ki a templomból.
Valaha ember lehetett, vagy emberektől származhatott. Emberi arca volt, csak éppen akkora, mint hat-hét normális fej. És több tucat keze. Karja nem volt – se lába vagy lábfeje –, csak egy csomó keze, melyek úgy álltak ki a testéből, mint tűfejek a tűpárnából. Az egész lény pár méter széles és tíz vagy tizenegy méter hosszú volt, s maga a test hátul elvékonyodott, mint egy gigászi méretű meztelen csiga. Hatalmas testét lassan vonszolva mászott előre több száz ujján, jóllehet látszott rajta, hogy ha akarná, fürgébben is tudna mozogni. Egyetlen óriási, vérben forgó szeme egészen lecsúszott a bal arcára. Ezzel szemben több fület is lehetett látni elszórtan a fején, s magasan a felső ajka fölött két jókora, tülökszerű orr éktelenkedett. Piszkosfehér színű bőre petyhüdt redőkben csüngött le csúf fejéről, s minden egyes mozdulatára heves remegések rázkódtatták meg. Evanna találóan nevezte el e szörnyet. Úgy, ahogy volt, tökéletesen groteszk látványt nyújtott. Egyetlen más szó sem tudta volna ilyen egyszerűen és világosan kifejezni undorító külsejét. Amikor első döbbenetemből magamhoz tértem, figyelmemet arra kezdtem összpontosítani, hogy mi történik. A meztelen fiú térdre ereszkedett a Groteszk előtt, s két karját szélesre tárva egyre azt üvöltötte: – Kulaska! Kulaska! Kulaska! Miközben a fiú ordítozott, az emberek pedig énekeltek, a Groteszk megállt, és fölemelte a fejét. Pontosan úgy tett, mint a kígyók szokták: felpúposította a hátát, s ettől a teste elöl fölemelkedett. Rejtekhelyünkről tisztán láttam az arcát. Olyan idomtalan és ormótlan volt, mint ha gittből gyúrta volna egy remegő kezű szobrász. Szőrpamacsok nőttek rajta mindenfelé, csúf, fekete csimbókok, inkább kiálló bőrkinövések, mint szőrszálak. Tátott pofájában két elülső hosszú, görbe agyarán kívül nem láttam fogakat. Ekkor leereszkedett, és csúszva megkerülte az emberek csoportját. Vékony, síkos izzadságnyomot húzott maga után. Teste minden pórusából csurgott-csepegett az izzadság. Orromat megcsapta a sós verejtékszag, s bár nem volt annyira átható, mint az óriásvarangy bűze, mégis be kellett fognom az orromat és a számat, nehogy elhányjam magam. Az embereket – jobb szó híján a kulaskákat – egyáltalán nem zavarta a bűz. Letérdepeltek, amint... istenük? királyuk? dédelgetett állatuk?... elvonult előttük, és arcukat hozzádörgölték
izzadságnyomához. Még olyanok is voltak, akik kinyújtott nyelvükkel felnyaldosták! Miután a Groteszk körbekerülte imádóit, visszaért a legelöl álló fiúhoz. Ekkor újra fölemelte a fejét, előrehajolt, és kiöltötte hatalmas, rózsaszínű nyelvét, melyről kövér nyálcseppek hullottak a földre. Megnyalta vele a fiú arcát, aki meg se rándult, sőt, inkább büszkén mosolygott. A Groteszk újból megnyalta, azután természetellenes testével körbetekerte egyszer, kétszer, háromszor, mígnem szoros gyűrűbe fogva megfojtotta, ahogy az óriáskígyó végez áldozatával. Amikor láttam, hogy a fiú eltűnik a Groteszk izzadó teste alatt, ösztönösen megrándultam, hogy a segítségére rohanjak – de úgysem tudtam volna megmenteni. Egyébként is láthattam, nem akarná, hogy megmentsék. A mosolya világosan elárulta: megtiszteltetésnek veszi a dolgot. Ott maradtam hát a fűben kuporogva, az események külső szemlélőjeként. A Groteszk összeroppantotta a fiút – aki csak egyszer jajdult fel, amikor a szörny szorításában szilánkokra törtek a csontjai –, majd kitekeredett, és hozzálátott, hogy egészben lenyelje áldozatát. Ezt megint úgy csinálta, ahogy a kígyók szokták. Rugalmas alsó ajkát lebocsátva szájával körbevette a fiú fejét és vállát, majd nyelve, állkapcsa és néhány keze segítségével lassan, de egyenletesen benyomta a test többi részét a torkába. Mialatt a Groteszk a fiút nyeldeste, két asszony bement a templomba. Kisvártatva kezükben egy-egy majd fél méter hosszú, vastag falú, parafa dugóval bedugaszolt üveggel tértek vissza. Mindkét óriás ampulla nagyjából háromnegyed részig tele volt valami sötét folyadékkal ez lehetett az Evanna által emlegetett „szent folyadék”. Amikor a Groteszk befalta a fiút, előlépett egy férfi, és átvette az egyik ampullát. Odament vele a szörnyhöz, ott fölemelte a magasba, és halkan énekelni kezdett. A Groteszk hideg szemmel, figyelmesen nézett rá. Azt hittem, őt is meg fogja ölni, de ebben a pillanatban lehajtotta a fejét, és kitátotta irdatlan nagy száját. A férfi benyúlt a szájába, kihúzta a dugót, és odatartotta az ampullát az egyik agyar alá. Azután beillesztette a hatalmas fogat az üveg szájába, és erősen nekinyomta az ampulla vastag falát. Sűrű, nyúlós folyadék kezdett csurogni a fogból, s végigfolyt az ampulla üvegfalán. Gyakran láttam, hogyan feji le Evanna a mérget a kígyói tépőfogából – pontosan így történt itt is.
Amikor már nem jött több folyadék a szörny agyarából, a férfi bedugaszolta az ampullát, visszaadta az asszonynak, átvette a másik üveget, és megfejte a Groteszk másik fogát. Dolga végeztével ellépett tőle, s a szörny becsukta a száját. A férfi átadta az ampullát, csatlakozott a többiekhez, s velük együtt hangos éneklésbe kezdett. A Groteszk figyelmesen nézte őket egyetlen vörös szemével, miközben az ének ritmusára ide-oda himbálta embertelenül emberszerű fejét. Egy idő múlva lassan megfordult, s ujjain gördülve visszairamodott a templomba. Az emberek hármas sorokban, halk énekszóval követték, s ők is eltűntek a homályos templom mélyén. Mi meg ott maradtunk magunkra hagyva, a látottaktól megrendülten, hogy elvonulva megtárgyaljuk az imént látott baljós jelenetet.
– Elment az eszetek! – sziszegte fojtott hangon Spits, nehogy magunkra vonjuk a kulaskák figyelmét. –Egykét üveg méregér' kockáztatnátok az életeteket azzal, hogy bemerészkedtek annak az ördögnek a tanyájába? – Kell lennie valami... különlegesnek benne – erősködött Harkat. – Ha nem volna fontos... nem mondták volna nekünk, hogy szükségünk... lesz rá. – Annyit nem ér, hogy feláldozzátok miatta az életeteket – acsargott Spits. – Csak desszertnek lennétek jók annak a szörnyetegnek, és még jól se lakna veletek. – Ebben nem vagyok teljesen biztos – morogtam. – Úgy evett, mint egy kígyó. Márpedig én ismerem a kígyókat, még abból az időből, amikor egy sátorban laktam Evrával... egy kígyófiúval – tettem hozzá Spits kedvéért. – Akármilyen behemót, egy ilyen gyereket hosszú ideig fog emészteni. Kétlem, hogy az elkövetkező pár napban meg fog éhezni. És a kígyók rendszerint alusznak, mialatt emésztenek. – Csakhogy ez nem kígyó – emlékeztetett Spits. Ez... mit mondtál, hogy híjják? – Groteszknek – felelte Harkat. – Nnna. Groteszkkel nem laktál soha egy sátorba', nem igaz? Úgyhogy őróluk nem tudsz semmit. Bolond lennél, ha megkockáztatnád. És mi van ezzel az idióta rózsaszín hajú népséggel?
Ha elkapnak, egykettőre odavisznek téged is, hogy feláldozzanak az óriás korcsszülöttjüknek. – Mit gondoltok, milyen kapcsolat van... közöttük? – kérdezte Harkat. – Szerintem istenként imádják. Ezért... áldozták fel neki a fiút. – Mondhatom, szép dolog! – fortyant fel Spits. – Ilyet egy idegennel művel az ember, nemhogy a saját vérét gyilkoltatná le így. Elmebeteg népség! – Nem csinálhatják sűrűn – jegyeztem meg. – Nincsenek túl sokan. Kihalnának, ha mindannyiszor emberáldozatot mutatnának be, amikor a szörny megéhezik. Biztosan birkával és egyéb állatokkal etetik, és csak különleges alkalmakkor ajánlanak fel emberáldozatot. – Próbáljunk meg... beszélni velük? – kérdezte Harkat. – A múltban sok civilizált nép... áldozott embert az isteneinek. Nem biztos, hogy erőszakos népség. – Nem óhajtom kipróbálni – szögeztem le gyorsan. – Nem úsznánk meg szárazon. Láttuk, hogyan fejtik le a kígyómérget, és egészen biztos vagyok benne, hogy ez az a szent folyadék, amire szükségünk van. De ne tegyük kockára a szerencsénket. Nem tudhatjuk, milyenek az emberek ezen a világon. Lehet, hogy a kulaskák szeretetre méltóak, akik tárt karokkal fogadják az idegent – de éppígy oda is vethetnek bennünket minden teketória nélkül a Groteszk elé. – Erősebbek vagyunk náluk – vetette ellene Harkat. – Le tudjuk győzni őket. – Ezt nem tudjuk – szálltam vele vitába. – Fogalmunk sincs, mire képesek. Lehet, hogy tízszer olyan erősek, mint te vagy én. Én azt mondom, törjünk be a templomba, kapjuk fel a két ampullát, és iszkoljunk el innen. – Hagyd már azokat az üvegeket! – siránkozott Spits. Egyfolytában ivott, amióta csak visszavonultunk egy biztonságos helyre, és a szokottnál is hevesebben remegett. – Ha tényleg kelleni fognak, még mindig visszajöhetünk értük. – Nem – mondta Harkat. – Darrennek igaza van a kulaskákkal kapcsolatban. De ha villámgyors rajtaütésben... gondolkozunk, akkor addig kell végrehajtanunk, amíg a... Groteszk alszik. Most kell megszereznünk a szent... folyadékot. Neked nem muszáj jönnöd, ha nem... akarsz. – Nem is megyek! – vágta rá Spits. – Nem dobom el az életemet egy ilyen őrültség miatt. Majd ideki megvárlak titeket. Ha meg nem
jöttök vissza, indulok tovább, és magam keresem meg a Lelkek Tavát. Ha csakugyan, ahogy mondjátok, halottak vannak benne, majd ott találkozom veletek! – És gonoszul nevetett hozzá. – Addig menjünk, amíg tart a sötét, vagy várjunk reggelig? – kérdeztem Harkattól. – Várjunk – felelte. – Addigra a kulaskák talán... álomba éneklik magukat. A rózsaszín hajú nép egy órával az áldozat bemutatása után visszatért a falujába, és azóta is daloltak, táncoltak és monoton dallamokat kántáltak. Lefeküdtünk pihenni, és mialatt a hold végigvándorolt a felhőtlen éjszakai égbolton (jellemző – amikor jótékonyan elrejtő borús éjszakára vágytunk, egy szál felhő nem volt az égen!), hallgattuk e különös, furcsa nép, a kulaskák zenéjét. Spits szorgalmasan kortyolgatta a pálinkáját, amitől mélyen ülő, apró szeme egyre kisebb és kisebb lett, s míg hátrakötött haját ráncigálta, dühösen morgott maga elé holmi fafejű bolondokról meg arról, hogy az ilyenek miféle büntetést érdemelnek. A kulaska falu felől jövő lárma hangjai lassanként elcsitultak, és hajnalra mély csend borult a vidékre. Kérdőn pillantottunk egymásra Harkattal, majd bólintottunk, és felálltunk. – Megyünk – szóltam oda Spitsnek, aki félig-meddig elszenderedett pálinkásbutykosa fölött. – Mi? – mordult fel, fejét fölkapva. – Megyünk – ismételtem meg. – Várj itt. Ha estére sem jövünk vissza, ne törődj velünk, menj tovább egyedül. – Annyit nem várok – fintorgott. – Délben indulok, akár jöttök, akár nem. – Tégy, ahogy jólesik – sóhajtottam –, de sötétben kevésbé vesznek észre. Nagyobb biztonságban lennél. Spits vonásai ellágyultak. – Bolond vagy te – mondta –, de több benned a mersz, mint akármelyik matrózban, akivel csak együtt hajóztam. Napnyugtáig várok, és készenlétben tartom a pálinkát jól fog esni, ha megússzátok élve. – Könnyen lehet – vigyorogtam, majd Harkattal együtt hátat fordítottunk neki, s a magasra nőtt fű takarásában ellopakodtunk a Groteszk Templomának kapujáig. Ott megálltunk, és oldalunk mellett
szorosan markolva késeinket, beszívtuk a rusnya dög izzadságszagának bűzét. – És ha őrök vigyáznak rá? – suttogtam. – Leütjük őket – súgta vissza Harkat. – Csak akkor öljük meg... ha muszáj. De kétlem, hogy lennének... akkor kijöttek volna a Groteszkkel együtt. Néhány mély, ideges lélegzetvétel után, hátunkat egymásnak vetve, lassan, óvatosan besurrantunk a templomba. A falakon elhelyezett gyertyák, ha nem volt is túl sok belőlük, kellő világosságot szolgáltattak. Egy rövid, keskeny, alacsony tetejű folyosóra jutottunk, ahonnan beláttunk egy tágas terembe. A bejárathoz érve megálltunk. A terem óriásinak tűnt. Hatalmas, vastag oszlopok tartották a mennyezetét, rajtuk kívül semmi sem osztotta meg a teret. A Groteszk a templom közepén felállított kör alakú emelvény tetején feküdt összetekeredve, melyen egy magas kristályhenger állt, telis-tele olyan ampullákkal, mint amilyenekbe a kulaskák fejtették a szörny mérgét. – Szent folyadékban nincs hiány – súgtam oda Harkatnak. – Csak bajos lesz megszerezni – súgta vissza Harkat. Azt hiszem, a Groteszk teste... teljesen körbeveszi az oltárt. Nekem eszembe se jutott, hogy az emelvény oltár is lehet, de most, hogy újra odanéztem, láttam, hogy Harkatnak igaza van – az ampullákat tartalmazó henger valamilyen vallási ereklyének látszott. Megindultunk az oltár felé – saját halk, szapora lélegzetvételünkön kívül más nesz nem törte meg a csendet. A Groteszk húsos hátsó része alá rejtette a fejét, úgyhogy még ha ébren volt is, nem láthatott meg minket – mindazonáltal teljes erőmből reménykedtem benne, hogy nincs ébren! Az ajtótól az oltárig vezető út magas gyertyákkal volt kivilágítva, mi azonban, kerülve a feltűnést, oldalról közelítettük meg az oltárt. Csakhamar nem várt akadályba ütköztünk. Az ösvény két oldalán lévő padlódeszkák már elkorhadtak, s ezért hangosan nyikorogtak lépteink alatt. – Nyilván csak azt az utat erősítették meg alulról – suttogtam, amikor megálltunk, hogy megtanácskozzuk, mitévők legyünk. A reccsenések visszhangjából ítélve egy gödör lehetett a padlódeszkák alatt. – Menjünk vissza a... kijelölt útra? – kérdezte Harkat. Nemet intettem a fejemmel.
– Menjünk tovább... de óvatosan! De hiába vigyáztunk, amennyire csak tudtunk, pár méterrel odébb Harkat bal lába alatt beszakadt az egyik deszka, és lábával a fekete mélységbe lépett. Fájdalmában elakadt a lélegzete, de elfojtotta a kiáltását. Tekintetemet az összetekeredve fekvő Groteszkre kapva lestem, megmozdult-e, de ugyanúgy feküdt, mint korábban. A fejéhez közel eső ujjai néhányszor megrándultak – reméltem, hogy mindössze attól, mert álmodik valamit. Lehajoltam, hogy megnézzem Harkat lába körül a deszkát, majd óvatosan kitörögettem a roncsolt darabokat, hogy kitágítsam a lyukat. Aztán vigyázva kiszabadítottam belőle, hogy átléphessen egy valamivel biztosabb területre. – Megsebesültél? – kérdeztem halkan. – Elvágta – felelte, megtapogatva a lábát. – Nem vészes. – Nem kockáztathatjuk tovább ezt a padlót – mondtam. – A középső úton kell mennünk. Összekapaszkodva bicegtünk vissza a kijelölt úthoz, s mielőtt elindultunk volna az oltár felé, egy percre megpihentünk. A vámpírok szerencséjére a Groteszk rendületlenül aludt tovább. Amikor odaértünk, körbejártuk a dögletes bűzt árasztó szörnyet, nem látunk-e valahol egy rést, amelyen át fölkapaszkodhatunk az oltárra. De a Groteszk teljesen körülzárta, sőt hájas teste itt-ott még le is csüngött róla. Ebből a közelségből nézve akaratlanul is elálmélkodtam azon, hogy létezhet egyáltalán egy ilyen lény. Leginkább a nyilvánvalóan emberi vonásai zavartak. Olyan volt, mintha egy álombeli lidérc elevenedett volna meg – egy lidércember! Vajon milyen múlt állhatott mögötte? Hogyan jött a világra? Miután párszor körbejártam, nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet róla. Túl közel voltam hozzá, semhogy meg merjek szólalni, elraktam hát a késemet, és elmutogattam Harkatnak, hogy át kell ugranunk a szörnyet, ott, ahol a legkeskenyebb, azaz ahol a farka ráfekszik a fejére. Harkat láthatóan nem volt elragadtatva az ötlettől, de más módon nem juthattunk el az oltárhoz, így aztán vonakodva bár, de rábólintott. Ekkor kézjelekkel azt is elmagyaráztam neki, hogy majd én ugrom, ő pedig maradjon ott, ahol van, de fejével nemet intve feltartotta két tömzsi, szürke ujját, mutatván, hogy ugorjunk mindketten.
Én ugrottam elsőnek. Előbb összehúztam magam, majd átugrottam az óriási bestia testének izmos gyűrűit. Puhán érkeztem le, de mindjárt meg is fordultam – egy pillanatig sem óhajtottam hátat fordítani a Groteszknek. Meg se moccant. Arrébb lépve intettem Harkatnak, hogy jöhet. Ő már korántsem ugrott olyan puhán, de lába nem érintette a szörnyet, és a leérkezés pillanatában elkaptam, hogy segítsek megtartani az egyensúlyát és tompítani a dobbanás hangját. Ellenőriztük, vajon tényleg nem zavartuk-e meg a Groteszk álmát, aztán a magas kristályhenger felé fordulva alaposabban szemügyre vettük az ampullákat, melyek átlátszó polcokon sorakoztak a belsejében. A legfelül lévők nem voltak teljesen tele, de az alattuk sorakozó többtucatnyi üveg szinte csordultig volt a Groteszk fogából nyert sűrű méreggel. A kulaskák nyilván évtizedek óta csapolták, míg ennyi mérget összegyűjtöttek. A henger falán elöl egy zúzmarás kristálylemezt láttam. Kinyitottam, benyúltam, és kiemeltem az egyik ampullát. Hideg volt, és meglepően súlyos. Bedugtam az ingembe, aztán kivettem egy másik üveget, és odaadtam Harkatnak. Fölemelte a gyertya fénye felé, és összehúzott szemmel fürkészte a benne lévő folyadékot. Ahogy nyúltam a következő ampulláért, egy kiáltás harsant a templom ajtajában. Meglepve kaptuk oda a fejünket, s két kulaska gyereket pillantottunk meg: egy fiút és egy lányt. A szám elé tettem az ujjamat, és intettem a gyerekeknek, remélve, hogy ettől abbahagyják a kiáltozást. De ezzel még inkább feltüzeltem őket. A lány hirtelen sarkon fordult és elrohant, kétségtelenül azért, hogy riadóztassa a felnőtteket. A fiú ott maradt, és torkaszakadtából kiabálva, tapsolva futott felénk, s útközben felkapott egy gyertyát, hogy azzal támadjon ránk. Rögtön tudtam, hogy a többi üvegre már nincs időnk. Csak abban bízhatunk, hogy időben kijutunk innen, még mielőtt a Groteszk fölébredne vagy a kulaskák beözönlenének a templomba. Elégnek kell lennie annak a két ampullának, amit már sikerült ellopnunk. A henger ajtaját tárva-nyitva hagyva a várakozó Harkat mellé léptem. Felkészültünk az ugrásra, de ekkor a Groteszk testének hátsó része egy suhintással visszacsapódott, a feje a magasba lendült, s mi ott álltunk, döbbenten meredve egyetlen, dühtől vörösen parázsló szemébe – és ránk vicsorgó, görbe szablyára emlékeztető, félelmetes tépőfogára!
A Groteszk démonikus, villódzó szemétől megbabonázva, dermedten álltunk az oltár tetején. Miközben földbe gyökerezett lábbal, tehetetlenül vesztegeltünk ott, a szörny teste kitekeredett, s a feje egykét méterrel a magasba emelkedve ívben hátrahajolt. Támadásra felkészülő póz volt, de azáltal, hogy fölemelte a fejét, megszakadt a szemkontaktusa velünk. Dermedt rémületünkből magunkhoz térve azonnal felismertük, mi fog történni, s a szörny támadásának pillanatában leugrottunk a padlóra. Épp leértem, amikor az egyik hosszú méregfog lesújtott a két lapockám közé, és belém mélyedve felhasította a hátamat. A fájdalomtól és a félelemtől üvöltve fordultam meg, mihelyt a fenevad eleresztett, és menten besiklottam a kristályhenger mögé. A Groteszk menekülésem közben lecsapott rám, de elhibázta az ütést. Bömbölése úgy hangzott, mint egy óriáscsecsemő dühös sírása. Ezután Harkat felé fordult, aki hanyatt feküdt a földön, könnyű célpontként tárva oda arcát és hasát. A Groteszk ütésre készen emelkedett a magasba. Harkat felkészült, hogy a méreggel teli ampullát hozzávágja. A Groteszk vad rikoltással visszakozott pár métert, oly módon, hogy a farkához közel eső ujjak elvitték Harkattól, míg a fejéhez közeliek kígyók vagy angolnák módjára tekeregtek-vonaglottak Harkat felé. Énem egy szenvtelenül figyelő része észrevette, hogy az ujjak végén, ott, ahol a köröm nőtt volna rajtuk, ha a Groteszk ember lett volna, apró lyukak látszottak, melyekből szünet nélkül, patakokban folyt az izzadság. Harkat gyorsan odamászott, ahol én is rejtőztem. – A hátam! – ziháltam, egy pillanatra megfordulva, hogy megnézhesse. – Nagyon csúnya? Harkat futólag szemügyre vette a sebemet. – Nem túl mély – mordult oda. – Minden sebed közül a legnagyobb... de nem fogsz belepusztulni. – Hacsak nem volt méreg a fogában – morogtam. – A kulaskák megcsapolták – felelte. – Friss méreg meg még... nem termelődhetett, ugyebár? – Kígyónál nem, de ennél a lénynél nem lehet tudni. De nem volt időm tovább aggodalmaskodni emiatt. A Groteszk körbecsúszta az oltárt, hogy újra ránk támadjon, mi pedig úgy hátráltunk előle, hogy a henger mindig az ő izgő-mozgó feje és miközöttünk legyen.
– Nincs valami terved... hogy juthatunk ki innen? – kérdezte Harkat, előhúzva kését, miközben bal kezében váltig ott szorongatta a méreggel teli óriás ampullát. – Egyfolytában ezen töröm a fejem – ziháltam. Kitartóan hátráltunk, újra meg újra körbekerülve a hengert, miközben a szörny türelmetlenül köpködve és morogva nyomult utánunk. Nyelve megállás nélkül ide-oda cikázott nyitott szájában, várva a pillanatot, amikor figyelmünk ellankad, s ő lecsaphat ránk. A kulaska fiú az oltárhoz vezető úton állva tüzelte. A következő percben berontott a templomba a többi kulaska is. Legtöbbjüknél fegyver volt, s látszott az arcukon, hogy ki vannak kelve magukból. Egyenesen az oltárhoz rohantak, körbevették, átmásztak a Groteszken, és dühtől izzó szemükben gyilkos indulattal nyomultak ellenünk. – Kiváló pillanat arra, hogy megpróbáljunk szót érteni velük – vetettem oda gúnyosan Harkatnak, ám ő véresen komolyan vette fanyar megjegyzésemet. – Nem akarunk ártani nektek! – kiáltotta. – A barátaitok... szeretnénk lenni. Harkat szavai hallatán a kulaskák megtorpantak, és meglepett mormogásba kezdtek. Egyikük – gondolom, a vezetőjük – a többiek elé lépett, és ránk fogta a lándzsáját. Egy kérdést kiáltott Harkat felé, de hogy mit, azt nem értettük. – Nem beszéljük a nyelveteket – mondtam, miközben mentem tovább arra, amerre Harkat vezetett, fél szemmel a kulaskák vezérét, másikkal a Groteszket figyelve, amely egyre csak mászott utánunk, bár kissé lemaradva, hogy helyet adjon a kulaskáknak. A vezér ismét odakiáltott valamit nekünk, de ezúttal lassabban, és minden egyes szót hangsúlyozva. Megráztam a fejem. – Nem értjük a szavaidat! – kiáltottam. – Barátaim! – próbálkozott Harkat kétségbeesetten. – Amigos! Comrades! Haverok! A kulaska főnök elbizonytalanodva nézett ránk. Aztán megkeményítette az arcvonásait, és odavakkantott valamit a klán többi tagjának. Azok rábólintottak, majd fegyverüket támadó mozdulattal a magasba emelve megindultak, egyenesen az óriás Groteszk tépőfogai felé terelve bennünket.
Késemmel, mintegy figyelmeztetésképpen, hogy ne jöjjön közelebb, az egyik kulaska asszony felé böktem, de ő ügyet sem vetett rám, csak nyomult tovább a többiekkel együtt. Még a gyerekek is velük tartottak, kis késeket és lándzsákat szorongatva apró kezükben. – Próbáljuk ki a mérget! – kiáltottam kétségbeesetten Harkatnak, s előrántottam az ampullámat. – Szétmarcangolja őket, ha a szemük közé loccsantom! – Oké! – üvöltötte, és a magasba emelte az ampullát. Amikor a kulaskák meglátták az üveget Harkat szürke kezében, a félelemtől megdermedtek, sőt néhányan még hátráltak is egy lépést. Zavarba ejtett a reakciójuk, de félelmüket kihasználva én is fölemeltem az enyémet. Meglátva a második üveget is, férfiak, nők és gyerekek egy emberként ugrottak le az emelvényről, és rémült karattyolással, vadul hadonásztak kezükkel és fegyvereikkel felénk. – Mi van? – kérdeztem Harkattól. – Félnek a... méregtől – felelte, és meglengette az ampulláját egy maroknyi csoport kulaska asszony felé. Azok sikoltozva, kezüket arcuk elé kapva, hanyatt-homlok elrohantak. – Vagy tényleg szent... előttük, vagy nagyon veszélyes! A Groteszk, látva, hogy a kulaskák megtorpantak, elsiklott az asszonyok mellett, és megindult Harkat felé. Az egyik férfi odaszökkent a szörny elé, s karját lengetve torkaszakadtából üvölteni kezdett neki. A Groteszk megállt, s fejének egyetlen mozdulatával félrehajítva a férfit ismét mereven ránk szegezte a tekintetét. Már vicsorgott – ami azt jelezte, hogy ránk fogja vetni magát, és végez velünk. Hátralendítettem az üveget fogó kezemet, hogy nekihajítom, amikor egy nő rontott közénk, ugyanúgy hadonászva a karjával, mint az imént a férfi. A Groteszk ezúttal nem lökte félre a kulaskát, csak nézett rá vad tekintetű szemével, a nő pedig két karját a feje fölött lengetve halkan dúdolni kezdett egy éneket. Amikor teljes mértékben magára vonta a Groteszk figyelmét, a nő ellépett az oltártól, és arrébb vezette a szörnyet. A többi kulaska betódult a Groteszk üresen maradt helyére, s onnan meresztgették ránk a szemüket gyűlölködve – és rettegve. – Emeld föl az üvegedet! – figyelmeztetett Harkat, miközben megrázta a magáét a kulaskák felé, akik megrettenve húzták összébb magukat. Gyors tanácskozás után néhány asszony kikergette a gyerekeket a templomból, majd maguk is utánuk futottak. Ezek után
már csak a férfiak és a robusztusabb, harciasabb külsejű asszonyok maradtak velünk a templomban. A főnök leengedte a lándzsáját, és ismét megpróbálta különböző kézmozdulatokkal, a Groteszkre, az oltárra és az ampullákra mutogatással megértetni magát velünk. Igyekeztünk megfejteni a jelek értelmét, de hiába. – Nem értjük! – kiáltottam dühös csalódottsággal. A két fülemre mutattam, megráztam a fejem, és a vállamat vonogattam. A főnök elkáromkodta magát – nem kellett értenem a nyelvén, hogy erre rájöjjek –, majd vett egy nagy levegőt, és mondott valamit a klán többi tagjának. Azok láthatóan elbizonytalanodtak. Erre megint elugatta azokat a szavakat, mire az emberek szétváltak, szabadon hagyva egy helyet köztünk és a templom ajtajához vezető út között. A főnök a keskeny útra, majd ránk mutatott, aztán ismét az útra. Kérdőn nézett ránk, hogy megértettük-e. – El akartok... engedni bennünket? – kérdezte Harkat, elismételve a kulaska kézmozdulatait. A főnök elmosolyodott, majd ujját figyelmeztetően a magasba emelte. Rámutatott a kezünkben lévő ampullákra, majd a mögöttünk lévő hengerre. – Azt akarja, hogy előbb tegyük vissza az ampullákat – súgtam oda Harkatnak. – De nekünk szükségünk van a... szent folyadékra – tiltakozott Harkat. – Ez nem alkalmas pillanat arra, hogy megmakacsold magad – sziszegtem. – Megölnek, ha nem tesszük azt, amit mondanak! – Így is, úgy is megölhetnek... ha akarnak – mondta erre Harkat. – Egyedül az ampullák révén... lehetünk biztonságban. Ha megválunk tőlük, ugyan miért ne... kaszabolhatnának le bennünket? Idegesen megnyaltam a számat, s mereven néztem a kulaska főnököt, aki barátságos mosollyal megismételte a mozdulatát. Amikor befejezte, rámutattam a lándzsájára. Ő is ránézett, majd félredobta a lándzsát. Ráförmedt a többi kulaskára, mire azok is megszabadultak a fegyvereiktől, és üres kezüket széttárva pár lépést elhátráltak tőlünk. – Bíznunk kell bennük – sóhajtottam. – Menjünk, amíg szabad az út előttünk, tegyük vissza az üvegeket, és imádkozzunk, hogy szavatartó embereknek bizonyuljanak.
Harkat még egy idegtépő pillanatig kivárt, aztán mogorván bólintott. – Rendben. De ha megölnek minket... míg kifelé megyünk, többé nem állok szóba veled. Erre elnevettem magam, majd fölléptem a kristályhengerhez, hogy visszategyem a méreggel teli ampullát az őt megillető helyre. Ebben a pillanatban egy szakállas ember tántorgott elő a templom homályából, s a feje fölött egy üveget lengetve nagy hangon elkurjantotta magát: – Ne féljetek, skacok! Megjött a flotta, meg vagytok mentve! – Spits! – üvöltöttem rá. – Ne! Már elrendeztük a dolgot! Ne... Nem tudtam befejezni. Spits elviharzott a főnök mellett, s eközben egy hosszú, görbe késsel rásújtott a fejére. A kulaskák vezére üvöltve zuhant el, koponyájából dőlt a vér. A többi kulaska fejvesztett, dühös ordítozásba kezdett, s mindenki lehajolt, hogy fölkapja a fegyverét. – Idióta! – förmedtem Spitsre, aki e pillanatban felugrott az oltárra. – Mi az ördögöt művelsz? – Megmentelek titeket! – kiáltotta vissza nagy vidoran az egykori kalóz. Olyan részeg volt, amilyennek még sohasem láttam: összevissza kancsalított, s úgy imbolygott, hogy azt hittem, mindjárt felbukik. – Addsza csak azt a gennyet – mordult fel, és kikapta Harkat kezéből az üveget. – Ha úgy félti ez a korcs népség, hát hadd vigyék! Fölemelte az ampullát, hogy mint valami labdát, odahajítsa a kulaskáknak. Egy hangos rikoltás azonban megakasztotta a mozdulatát – visszajött a Groteszk! Vagy magára vonta az őt elvezető nő figyelmét Spits viharos megjelenése, vagy a nő döntött úgy, hogy ránk szabadítja a fenevadat. Akár így történt, akár úgy, most rémítő sebességgel közeledett felénk rengeteg ujján. Pár pillanat és lecsap ránk, véget vetve ezzel a küzdelemnek. A hullarészeg Spits izgalmában és félelmében nagyot kurjantva a Groteszkhez vágta az ampullát. A fejét ugyan elvétette, de eltalálta a szörny hosszú, húsos testét, amitől az üveg széttört. Ebben a pillanatban hatalmas robbanás keletkezett, és a Groteszket az alatta lévő padlódeszkákkal együtt egyetlen óriási vér-, hús-, csont- és szilánközön borította el. A robbanás leröpített bennünket az emelvényről, a kulaskák pedig szanaszét dőltek, mint a kuglik. Épp csak annyi lélekjelenlétem maradt, hogy a saját üvegemet bedugjam az ingembe, és villámgyorsan hanyatt
forduljak. Értettem már, miért féltek annyira a kulaskák az ampulláktól – a Groteszk mérge folyékony robbanószer volt! Amikor zúgó füllel, a szememben égő fájdalommal, döbbenten felültem, láttam, hogy nem a Groteszk az egyetlen áldozat. – A kulaskák közül többen is – akik túl közel voltak a szörnyhöz – holtan hevertek a padlón. De nem volt időm bánkódni a Groteszk imádóin. A robbanás úgy megrongálta a tetőt alátámasztó hatalmas oszlopok némelyikét, hogy az egyik a szemem láttára dőlt el, kidöntve a mellette lévőt, majd a következőt, mintha óriási dominókockák volnának. Fölbámultam a mennyezetre, amelyen repedések látszottak, s rögtön ezután óriási darabok váltak le a tetőről, s zuhogtak alá az összerogyott oszlopok köré. Láttam, hogy a templom perceken belül össze fog roskadni, maga alá temetve mindenkit, aki csak a még álló falai között van! A még életben lévő és a veszélyre fölfigyelő kulaskák futva menekültek az ajtó felé. Néhányuknak sikerült kijutniuk, de a legtöbben bent rekedtek az oszlopok és a tető alatt, amely rájuk dőlt. Feltápászkodva magam is a kulaskák után iramodtam volna, de Harkat utánam kapott, és megállított. – Nem jutunk ki! – zihálta. – Nincs más út kifelé! – üvöltöttem vissza. – Keressünk... menedéket! – ordított rám, és elrángatott az útról. Miközben átbicegett a padlódeszkákon, zöld szeme fürgén járt ide-oda, nem zuhan-e ránk valami törmelék. – Ezt jól kikaptuk! – kurjantotta el magát a mellettünk felbukkanó Spits, részegségében eszelősen csillogó szemmel. – Most aztán leshetitek a csillagokat, s küldözgethetitek arrafelé az imákat! Harkat ügyet sem vetett az egykori kalózra, csak megkerült egy törmelékhalmot, majd egy pillanatra megállt, s aztán ugrálni kezdett egy helyben. Azt hittem, elment az esze, de aztán megláttam a lyukat, ahol korábban beszakadt a padló a lába alatt. Rögtön megértettem, mit forgat a fejében, s magam is ugrálni kezdtem mellette a korhadt deszkákon. Nem tudtam, milyen mély a gödör a padló alatt, sem azt, hogy ott biztonságban leszünk-e, de odalent sem lehettünk rosszabb helyen, mint idefent. – Mi az ördögöt csinál... – kezdte Spits, de nem jutott tovább, mert e pillanatban beszakadt a padló, és mindhárman rémült ordítással lezuhantunk a sötétségbe.
Egymás hegyén-hátán érkeztünk le több méter mélyre a templom alatt, egy kemény kőpadlóra: alul Harkat és én, fölül Spits. Nagyokat nyögve lökdöstem le magamról a zuhanás közben eszméletét vesztett kalózt, majd fölnéztem a magasba. Láttam, hogy a tető egy része leválik, és zuhanni kezd lefelé. Egy nagy ordítással talpra ugrottam, félrerántottam Spitset, közben rárivalltam Harkatra, hogy iszkoljon onnan. Ahol az imént voltunk, a leváló tetődarab mennydörgő robajjal csapódott a földre, szilánkok és kődarabok záporát zúdítva ránk. Az ütközés felverte sűrű portól köhögve, elvakítva, magunkkal vonszolva a kétfelől támogatott Spitset, nyomultunk tovább a sötétben, reménykedve, hogy itt biztonságban vagyunk a Groteszk Templomának leomló törmelékeitől. Jó néhány méternyi rémes út után elérkeztünk egy tátongó lyukhoz a földben. A kezemmel körbetapogatva ki mertem jelenteni: – Azt hiszem, egy alagút lehet... de nagyon meredeken tart lefelé! Dörrenésnek is beillő tompa puffanás hallatszott a fejünk felett, és a padlódeszkák a magasban ijesztően recsegni kezdtek. – Nincs más választásunk! – kiáltottam, s – kézzel-lábbal kitámasztva magam a falán – leereszkedtem az alagútba. Harkat belökte utánam Spitset, majd maga is utána jött – az alagút épp csak olyan széles volt, hogy vaskos törzse elfért benne. Pár másodpercig az alagút bejárata közelében kapaszkodva hallgattuk a pusztulás hangjait. Lekukucskáltam a mélybe, de mivel fény sehonnan sem ért el oda, nem lehetett megállapítani, milyen hosszú az alagút. Spits teste tonnányi súllyal nehezedett rám, úgyhogy a lábam csúszni kezdett a falon. Megpróbáltam megkapaszkodni a körmeimmel, de a kő túlságosan sima és kemény volt. – Le kell csúsznunk! – bődültem el. – Mi van, ha nem tudunk... visszajönni? – kérdezte Harkat. – Elég minden napnak a maga baja – kiáltottam vissza, és megindultam. Hanyatt feküdtem, és hagytam, hogy a testem lecsússzon az alagút falán. Rövid, gyors siklás volt. A járat sok méteren át meredeken tartott lefelé, majd fokozatosan közeledett a vízszinteshez. Percek alatt leérkeztem az alagút aljára, ahol egyik lábamat kinyújtva tapogattam a padlót. Még nem találtam meg, amikor az eszméletlen Spits rázuhant a hátamra, és a súlyától széttárt karral és lábbal kivetődtem az üres térbe.
Már épp ordítani akartam, de mire a hang elhagyta volna a torkomat, földet értem – az alagút szája mindössze egy-két méterre volt a padlószinttől. Megkönnyebbülve térdeltem föl – hogy azon nyomban elterüljek a rám zuhanó Spits súlya alatt. Vakon, szitkozódva löktem le magamról, s már épp újra fel akartam tápászkodni, amikor Harkat süvített ki a járatból, és most meg ő borított fel. – Bocs – motyogta a törpe személy, lekászálódva rólam. – Jól vagy? – Mint akin átment az úthenger – nyögtem, majd felülve mélyeket lélegeztem a dohos levegőből, hogy kiszellőztessem a fejem. – Megmenekültünk attól, hogy a... templom a fejünkre szakadjon – jegyezte meg Harkat kisvártatva, amikor az alagúton keresztül tompán lehallatszó zajok ritkulni kezdtek, majd teljesen megszűntek. – És mit érünk vele? – mordultam fel. – Ebben a föld alatti barlangban nem láttam a barátomat. – Ha nincs út kifelé, akkor lassú, kínos halál vár ránk. A végén könnyen lehet, hogy azt kívánjuk, bár agyoncsapott volna bennünket egy ledőlő oszlop. Spits halkan nyöszörögni kezdett mellettem, majd érthetetlen motyogás hagyta el a száját. Hallottam, hogy feltápászkodik ülő helyzetbe, majd: – Mi van? Hová tűntek a fények? – A fények, Spits? – kérdeztem nagy ártatlanul. – Nem látok! – kapkodott levegő után. – Koromsötét van! – Tényleg? – csodálkoztam; jólesett megbüntetnem, amiért eltolta a dolgunkat a kulaskákkal. – Én nagyon jól látok. Hát te, Harkat? – Tökéletesen – morogta Harkat. – Bár volna napszemüvegem ebben a... nagy fényességben. – A szemem! – jajdult fel Spits. – Megvakultam! Egy darabig még hagytuk, hadd szenvedjen, aztán megmondtuk neki az igazat. Akkor válogatott sértéseket zúdított ránk, amiért így ráijesztettünk, de nem sokkal ezután megnyugodott, és megkérdezte, mi a szándékunk ezek után. – Azt hiszem, megyünk tovább, aztán majd meglátjuk, hová jutottunk – feleltem. – Vissza nem mehetünk, jobbról és balról pedig falak vesznek körül – ezt a saját hangunk visszhangjából találtam ki. – Úgyhogy mindaddig előre kell mennünk, amíg más lehetőségünk nem kínálkozik.
– Ti vagytok az okai – morogta Spits. – Ha nem gyüszmékeltetek volna annyit abba' a nyavalyás templomba', most vígan sétafikálhatnánk a mezőn, és szíhatnánk teli tüdővel a finom, friss levegőt! – Nem mi hajigáltunk... fölöslegesen bombákat – csattant fel Harkat. – Megállapodtunk a kulaskákkal. Már épp... el akartak engedni minket. – Az a bagázs? – horkant fel Spits. – Már rég fellógattak és megettek volna reggelire titeket! – Én foglak téged fellógatni, ha nem... fogod be a szádat – mordult rá Harkat. – Hát ennek mi baja? – kérdezte tőlem Spits, Harkat hangjától megütődve. – Sok kulaska halt meg miattad – sóhajtottam. – Ha kint maradtál volna, ahogy vártuk, nem kellett volna meghalniuk. – Kit érdekel az a népség? – nevetett Spits. – Nem is a mi világunkról valók. Mit számít, hogy néhányan kinyiffantak közülük? – Ők is emberek voltak! – fakadt ki dühösen Harkat. Akármilyen... világról valók! Nem volt jogunk... idejönni és megölni őket! Mi... – Nyugalom – intettem le. – Ezt már nem tudjuk helyrehozni. Spits csak segíteni próbált részegségében a maga otromba módján. Most minden erőnkkel arra összpontosítsunk, hogy megtaláljuk a kivezető utat, és hagyjuk későbbre az egymásra mutogatást. – Csak tartsd őt távol... tőlem – acsarkodott Harkat, s az élre törtetve átvette a vezetést. – Nem túl udvarias – panaszolta Spits. – Azt hittem, kobold létére örülni fog, hogy egy kis felfordulást rendezhet. – Hallgass, nehogy meggondoljam magam, és a végén rád szabadítsam! – csattantam fel. – Hibbant szárazföldi patkányok – fújtatott Spits, de a többi megjegyzését megtartotta magának, és beállt mögém, miközben én botladozva lépdeltem Harkat nyomában. Perceken át bandukoltunk így, s a csendet egyedül az törte meg, amikor Spits bele-belekortyolt a pálinkájába (az bezzeg nem tört el a robbanáskor!). Az alagútban koromsötétség honolt. Még Harkatot sem láttam, pedig mindössze egy méterrel járhatott előttem, így a hallás alapján követtem őt. Jókora szürke lába nagyon jellegzetes zajt csapott, és mivel minden figyelmemet erre összpontosítottam, a többi neszt már csak közvetlen közelünkben hallottam meg.
– Állj! – kiáltottam fel hirtelen. Harkat abban a pillanatban mozdulatlanná merevedett. A mögöttem haladó Spits nekem jött. – Mi a fenét... – kezdte. A szájára tapasztottam a kezem – nem volt nehéz megtalálnom, úgy bűzlött belőle a pálinka. – Egy szót se – suttogtam, és a száján keresztül éreztem, mint gyorsul fel a szívverése. – Mi a baj? – kérdezte Harkat némileg fojtott hangon. – Nem vagyunk egyedül – feleltem, a fülemet hegyezve. Halk zizegés hallatszott körös-körül: fönt, lent, kétoldalt, elöl és hátul. Amikor megálltunk, a neszek is elhallgattak pár pillanatra, de aztán újból felhangzottak, valamivel lassúbb, nyugodtabb ütemben, mint korábban. – Valami épp most mászott keresztül a jobb lábamon – mondta Harkat. Éreztem, hogy Spits megmerevedik. – Na, nekem ebből elég – suttogta rémülten, és már indult volna, hogy elfusson. – Én nem tenném – szóltam rá halkan. – Azt hiszem, tudom, mi ez. És ha igazam van, akkor a futás kifejezetten rossz ötlet. Spits egész testében reszketett, de uralkodott magán, és állt, mint a cövek. Elengedtem, majd lassan, amilyen könnyedén csak tudtam, lehajoltam a földig, és egyik kezemet lefektettem az alagút földjére. Néhány másodperc múlva valami átmászott az ujjaimon; éreztem a szőrös lábakat... kettő... négy... hat... nyolc. – Pókok – suttogtam. – Pókokkal vagyunk körülvéve. – Ennyi az egész? – nevetett Spits. – Pár incifinci póktól nem ijedek meg. Álljatok félre, skacok, majd én eltaposom őket az utatokból. Éreztem, hogy már emeli a talpát. – És mi van, ha mérgespókok? – kérdeztem, mire úgy maradt, lábát a levegőbe emelve. – Én jobbat kérdezek – szólalt meg Harkat. – Lehet, hogy ezek még csak most keltek ki a tojásból. Ez a világ... óriások lakóhelye – mint a Groteszk meg az óriásvarangy. Mi van akkor... ha a pókok is óriásiak? Erre már én is megdermedtem, mint az imént Spits, s most ott álltunk mindhárman a sötétben, s míg patakokban folyt rólunk az izzadság, némán, tanácstalanul hallgatózva vártunk.
– Felmásznak a lábamon – szólalt meg egy idő múlva Spits. Azóta sem tette le a földre a lábát, így az már hevesen remegett. – Az enyémen is – mondta Harkat. – Hadd másszanak – feleltem. – Spits... amilyen lassan csak tudod, tedd le a lábad a földre, de úgy, hogy egy pókot se taposs össze. – Tudsz velük beszélni? És... irányítani is tudod őket? – kérdezte Harkat. – Mindjárt megpróbálom, de előbb ki szeretném deríteni, hogy csak velük van-e dolgunk – feleltem. Gyerekkoromban teljesen el voltam bűvölve a pókoktól. Mr. Crepsleyvel is az idomított tarantellapókján, Madame Octán keresztül kerültem ismeretségbe. Megvolt bennem az a képesség, hogy tudtam kommunikálni a pókfélékkel, és megtanultam a gondolataimmal irányítani őket. De ez még a Földön volt. Vajon érvényes a hatalmam az itteni pókokra is? Belehallgatóztam a sötétségbe. Százával, de az is lehet, hogy ezrével nyüzsögtek a pókok az alagútban: ellepték a földet, a falakat és a mennyezetet. Miközben hallgatóztam, az egyik a fejemre pottyant, és felderítőútra indult a koponyámon. Nem fricskáztam le onnan. A lábai keltette neszezésből és kaparászásból ítélve az itteniek közepes nagyságú tarantellák voltak. Ha akadtak is közöttük óriás méretűek, azok nem mozogtak – talán arra vártak, hogy majd besétálunk a vackukba? Óvatosan fölemeltem a jobb kezem, és ujjaimat hozzáérintettem oldalt a fejemhez. A pók pár pillanat múlva megtalálta őket. Megvizsgálta az új felületet, majd rámászott a kezemre. Akkor leengedtem a kezem a pókkal együtt, és az arcom elé emeltem (jóllehet nem láthattam a sötétben). Egy mély lélegzetet véve, figyelmemet a pókra összpontosítva gondolatban beszélni kezdtem hozzá. Amikor a múltban ezt tettem, közben egy furulyát fújtam, hogy könnyebb legyen összpontosítani a gondolataimat. Ezúttal nélkülöznöm kellett a furulyát, és csak reménykedhettem a legjobbakban. „Szia, kicsim. Ez az otthonod? Nem vagyunk betolakodók... csak éppen át akarunk menni itt. Gyönyörű vagy. És okos is. Hallasz engem, ugye? Érted, amit mondok. Nem akarunk bántani benneteket. Csak biztonságban ki szeretnénk jutni innen.” Miközben tovább beszéltem a pókhoz, biztosítva őt békés szándékainkról, egyszersmind hízelgő dicséretekkel próbálva
beférkőzni a gondolataiba, kiterjesztettem saját gondolataim hatókörét, hogy szavaim eljussanak a körülöttünk lévő pókokhoz is. A raj összes egyedét nem kellett a befolyásom alá vonnom, elég volt, ha a legközelebbiekre hatást tudok gyakorolni. Kellő tehetséggel és gyakorlattal rajtuk keresztül a többiek is irányíthatók voltak. A saját világomban meg tudtam ezt csinálni – itt csupán az volt a kérdés, hogy vajon ezek a pókok ugyanolyanok-e, vagy az a sorsunk, hogy legyekként ragadjunk bele valami föld alatti pókhálóba. Pár perc elteltével úgy döntöttem, próbára teszem a képességemet. Lehajolva lebocsátottam a kezemről a pókot a földre, majd a körülöttünk lévő többiekhez fordultam: „Most tovább kell mennünk, de senkit sem akarunk bántani közületek. El kell mennetek az utunkból. Nem látunk benneteket. Ha egy csoportba tömörültök, nem fogunk tudni kikerülni titeket. Menjetek, szépségeim, Húzódjatok ki a szélre, hadd menjünk át közöttetek szabadon.” Nem történt semmi. A legrosszabbtól tartottam, de azért tovább próbálkoztam, egyre csak sürgetve őket, hogy nyissanak utat nekünk. Közönséges pókokkal szemben parancsolóbb hangot ütöttem volna meg, és egyszerűen utasítottam volna őket, hogy menjenek az utunkból. De nem tudtam, hogy ezek hogyan reagálnának a közvetlen parancsszóra, és nem akartam kockáztatni, hogy felbőszítem őket. Két vagy három percen át beszéltem a pókokhoz, kérlelve őket, hogy húzódjanak félre. Aztán, amikor már épp azon a ponton voltam, hogy abbahagyom, és ha kell, erővel is megpróbálunk kiszabadulni innen, megszólalt Harkat: – Lemásznak rólam. – Rólam is – károgta a következő pillanatban Spits. Olyan volt a hangja, mint aki mindjárt elsírja magát. A pókok körös-körül visszavonulót fújtak, s lassan eltakarodtak az utunkból. Megkönnyebbülten álltam ott, de nem szakítottam meg velük a mentális kapcsolatot. Tovább folytattam a belső beszélgetést, megköszöntem, és gratuláltam nekik, ezáltal tartva állandó mozgásban őket. – Biztonsággal továbbmehetünk? – kérdezte Harkat. – Igen – vetettem oda idegesen, nehogy kizökkenjek a figyelemösszpontosításból. – De lassan. Tapogasd ki magad előtt az utat a lábujjaddal, valahányszor lépni készülsz.
Újra a pókokra összpontosítottam a gondolataimat, miközben Harkat lépésről lépésre csoszogott tovább előre. Szorosan a nyomdokaiban lépkedtem, egy pillanatra sem veszítve el a kapcsolatot a pókokkal. Spits fél kézzel az ingujjamba kapaszkodva, a másikkal a pálinkásüvegét szorítva a melléhez botladozott a hátunk mögött. Sokáig mentünk-mendegéltünk így, és sok pók is velünk tartott, miközben újabbak és újabbak csatlakoztak hozzájuk az alagút további szakaszaiban. Semmi jel nem mutatott óriáspókok jelenlétére. Keményen megdolgoztam azért, hogy ilyen hosszú időn keresztül szóval tudjam tartani őket, de nem mertem megkockáztatni, hogy lankadni hagyjam a figyelmemet. Végre, húsz vagy harminc perc után, Harkat megállt, és azt mondta: – Megérkeztem egy ajtóhoz. Mellé lépve egyik kezemet rátettem egy kemény, sima fafelületre. Csupa pókháló volt, de mind száraz, régi, annyira, hogy érintésemre könnyen leváltak a fáról. – Honnan tudod, hogy ajtó? – kérdeztem, egy pillanatra elszakítva gondolataimat a pókoktól. – Lehet, hogy itt egyszerűen csak eltorlaszolták az alagutat. Harkat megfogta a jobb kezemet, és odavitte egy fémkilincshez. – El lehet fordítani? – suttogtam. – Csak egyféleképpen... tudhatjuk meg – mondta, s együttes erővel lenyomtuk a kilincset. Jóformán ellenállás nélkül engedelmeskedett a kezünknek, s mihelyt a retesz visszahúzódott, az ajtó nyomban kinyílt. Odabentről halk zúgás hallatszott. A körülöttünk lévő pókok fél métert visszakoztak. – Nem tetszik ez nekem – suttogtam. – Bemegyek egyedül, és körülnézek. – Harkat elé kerülve beléptem a helyiségbe. Hideg, kemény kőlapokon álltam; hogy megbizonyosodjak róla, párszor ki-be hajlítgattam meztelen lábujjaimat. – Mi a baj? – szólt be utánam Harkat, amikor észlelte, hogy nem mozdulok. – Semmi – feleltem. Rögtön eszembe jutottak a pókok, és meghagytam nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak. Azután léptem egyet előre. Valami hosszú és vékony érintette az arcomat – olyan érzés volt, mintha egy óriási pókláb simított volna végig rajtam! Lekaptam a fejem – a pókok
csapdába csaltak minket! Fel fognak falni a pókszörnyek! Futnunk kell, menekülnünk, menteni a puszta életünket! ... De nem történt semmi. Nem ragadtak meg hosszú, szőrös póklábak. Nem hallottam, hogy roppant méretű pók lopakodna felém, hogy végezzen velem. Voltaképpen egyáltalán nem hallottam semmiféle hangot a furcsa zúgáson és saját szívem szapora, heves kalapálásán kívül. Lassan előreléptem, és mindkét karomat kinyújtva tapogatóztam magam körül. Bal kezem rátalált egy hosszú, vékony zsinórra, amely a magasból csüngött le. Ujjaimmal körbefogva gyengén megrántottam. A zsinór ellenállt, úgyhogy ismét megrántottam, ezúttal erélyesebben. Halk kattanás hallatszott, majd éles fehér fény árasztotta el a helyiséget. Hunyorgó szemem elé kaptam a kezem – elvakított a fény az alagút koromfekete sötétsége után. Hallottam, hogy mögöttem Harkat és Spits gyorsan félrefordulnak a bántóan éles fény elől. A pókok észre sem vették – a teljes sötétségben élve nyilván valamikor a múltban elveszítették a látóképességüket. – Jól vagy? – kiáltotta Harkat. – Vagy csapdába kerültél? – Nem – motyogtam, kissé széjjelebb tárva ujjaimat a szemem előtt, hogy szokjam a fényességet. – Csak egy... Szétvált ujjaim közül kikukucskálva elállt a szavam. Leengedtem a kezemet, és elképedve néztem körül. – Darren? – szólt Harkat. Hogy nem válaszoltam, bedugta a fejét az ajtón. – Mi a...? – Amikor meglátta, neki is torkán akadt a szó, és belépett a szobába. Spits még abban a pillanatban követte őt. Egy tágas konyhában voltunk, éppen olyanban, mint bármelyik modern berendezésű konyha a Földön. Volt benne hűtő – onnan jött a halk zúgás –, mosogató, faliszekrények, kenyértartó, teáskanna, még egy falióra is a konyhaasztal fölött, habár a mutatói álltak. Becsuktuk az ajtót, hogy kívül rekesszük a pókokat, majd gyorsan átkutattuk a konyhaszekrényeket. Találtunk tányérokat, bögréket, poharakat, étel– és italkonzerveket (se címke, se dátum nem volt rajtuk). A hűtőt kinyitva láttuk, hogy nincs benne semmi, ennek ellenére teljes üzemmel működött. – Mi folyik itt? – kérdezte Spits. – Honnan ez a sok minden? És mi ez? – Az 1930-as évekből idepottyanva soha életében nem látott még hűtőszekrényt.
– Én nem... – kezdtem volna válaszolni, de ebben a pillanatban megakadt a szemem az asztalon lévő sótartón – egy cédula volt alatta, rajta pár soros macskakaparás. Fölemeltem a sótartót, némán szemügyre vettem a rövid levelet, majd hangosan felolvastam. Szép jó reggelt, uraim! Ha ilyen messzire eljutottatok, akkor remekül veszitek az akadályokat. Csak egy hajszalon múlt, hogy kimenekültetek a templomból, úgyhogy most megérdemeltek egy kis pihenőt. Rajta, föl a lábakat az asztalra, és jöjjön a frissítő étel-ital – hála e konyha korábbi tulajdonosának, akinek nem volt rá alkalma, hogy élvezze. A hűtőszekrény mögött nyílik egy titkos kivezető alagút. Mindössze pár száz méter és kijuttok a felszínre. Azután egy rövid sétát kell tennetek a völgyig, amelyben a Lelkek Tava található. Csak mindig egyenesen délnek, akkor el se tudjátok téveszteni. Fogadjátok gratulációmat, amiért mind mostanáig legyőztetek minden akadályt. Remélhetőleg a célegyenesben is jól megy majd minden. A legjobbakat kívánja igaz barátotok és őszinte jóakarótok – Desmond Tiny. Mielőtt megtárgyaltuk volna a levél tartalmát, félretoltuk a hűtőszekrényt, és benéztünk mögé. Mr. Tiny igazat mondott az alagútról, jóllehet addig nem tudhatjuk biztosan, hová vezet, amíg fel nem derítjük. – Mit gondolsz? – fordultam Harkathoz, miközben töltöttem magamnak a konyhaszekrényben talált szénsavas italok egyikéből. Spits nem tudott betelni a hűtővel: egyik ámulatból a másikba esett a fejlett technika e csodája láttán. – Azt kell tennünk, amit... Mr. Tiny mond – jelentette ki Harkat. – Egyébként eddig is többé-kevésbé déli... irányba jöttünk. Ismét a levélre pillantottam. – Nem tetszik nekem az a rész, hogy „remélhetőleg a célegyenesben is jól megy majd minden”. Úgy hangzik, mintha azt gondolná, hogy nem fog jól menni. Harkat vállat vont. – Talán csak azért írta... hogy idegesítsen bennünket. Legalább tudjuk, hogy... már közel vagyunk a... Éles rikkantás szakította félbe beszélgetésünket. Rémülten ugrottunk fel, s azt láttuk, hogy Spits elfordul az egyik
konyhaszekrénytől, melyben azután kezdett kutatni, hogy otthagyta a hűtőt. Könnyes szemmel, egész testében remegve állt ott. – Mi van? – kiáltottam rá magamból kikelve, azt gondolván, hogy valami szörnyűség történt. – Ez... ez... – Spits a magasba emelt egy aranybarna folyadékkal teli üveget, és a könnyein át boldogan elvigyorodott. – Ez whisky! – krákogta rekedten, és az arca olyan átszellemültté vált, mint a kulaskáké, amikor ott térdepeltek Groteszk istenük előtt. Spits órák alatt eszméletlenre itta magát, és hortyogva feküdt a padlón, egy szőnyegen. Harkat és én telitömtük a bendőnket valami laktató étellel, s most hátunkat az egyik falnak vetve beszélgettünk átélt kalandjainkról, Mr. Tinyről meg erről a konyháról. – Csak azt tudnám... honnan van ez az egész – töprengett Harkat. – A hűtő, az étel és ital... mind a mi világunkból való. – A konyha is – tettem hozzá. – Úgy néz ki, mint egy atombunker. Láttam a tévében egy műsort, ami az ilyen helyekről szólt. Az emberek föld alatti bunkereket építettek, és telepakolták tartós élelmiszerekkel. – Gondolod, hogy Mr. Tiny egy teljes... óvóhelyet telepített ide? – kérdezte Harkat. – Úgy néz ki. Fogalmam sincs, miért vesződött vele, de az biztos, hogy nem a kulaskák építették ezt a helyet. – Úgy van – bólintott rá Harkat, majd rövid hallgatás után azt kérdezte: – Nem emlékeztetnek téged valakikre... a kulaskák? – Mire gondolsz? – Volt valami a külsejükben... meg abban, ahogy beszéltek. Időbe telt, mire rájöttem... de most már tudom. Olyanok voltak, mint a Vér Őrei. A Vér Őrei olyan különös emberek, akik a Vámpírok Hegyében élnek, és a belső szerveikért cserébe gondoskodnak a halott vámpírok eltemetéséről. Nekik is fehér szemük van, akárcsak a kulaskáknak, de a hajuk nem volt rózsaszínű, és furcsa nyelvezetük, így utánagondolva, valóban nagyon emlékeztetett a kulaskák nyelvére. – Észrevettem bizonyos hasonlóságokat, de különbségeket is – feleltem habozva. – A kulaskák haja rózsaszínű, és a szemük fénytelenebb fehér. Egyébként is, miféle kapcsolat lehet közöttük? – Mr. Tiny ide is hozhatta... őket – felelte Harkat. Vagy talán ez az a hely, ahonnan a Vér... Őrei származnak.
Ezen elgondolkodtam egy ideig, azután felálltam, és az ajtóhoz mentem. – Mit csinálsz? – szólt utánam Harkat, látva, hogy kinyitom az alagútra nyíló ajtót. – Ellenőrzöm egy sejtésemet – feleltem, és leguggolva körülnéztem. A pókok többsége elment, csak néhány példány maradt a közelben, hogy ennivalót keresgéljen, vagy csak pihenjen. Az egyikkel gondolatban összekapcsolódtam, és magamhoz hívtam. A pók fölmászott a bal kezemre, és kényelmesen elhelyezkedett a tenyeremben. Fölemeltem, és jól szemügyre vettem a lámpa világosságánál. Nagy, szürke pók volt, a hátán szokatlan, zöld pöttyökkel. Minden oldalról megvizsgáltam, hogy tökéletesen biztos legyek a dologban, azután letettem az alagút padlójára, és újra becsuktam az ajtót. – Ba'Shan pókok – közöltem Harkattal. – Madame Octa leszármazottai, miután összeházasodott Ba'Halen pókjaival a Vámpírok Hegyében. – Biztos vagy benne? – kérdezte. – Az én tiszteletemre kapták a nevüket Sebától. Egészen biztos vagyok benne. Visszaültem Harkat mellé, s törni kezdtem a fejem a talány megfejtésén. – Csakis Mr. Tiny hozhatta ide őket, akárcsak a konyhát, úgyhogy szerintem a Vér Őrei közül is idehozhatott néhányat. De a Ba'Shan pókok nem vakok, és az Őröknek nincs rózsaszínű hajuk. Ha csakugyan Mr. Tiny hozta ide őket, akkor az itteni világ időszámítása szerint annak évtizedekkel korábban kellett bekövetkeznie, ha nem még előbb – ennyi idő kell ahhoz, hogy így átalakuljanak. – Úgy látszik, nem kímélte... az erejét – jegyezte meg Harkat. – Talán azt akarta, hogy az Őrök építsék fel... a Groteszk Templomát. A konyhát meg pusztán a tréfa... kedvéért tette ide. De miért telepítette át a pókokat? – Nem tudom – feleltem. – Ha mindezt egymás mellé rakod, nem jön ki belőle semmi. Valami még hiányzik ahhoz, hogy a teljes kép kikerekedjen. – Lehet, hogy a válasz ebben a konyhában rejtőzik – mondta Harkat. Felállt, és tekintetét lassan végigfuttatta a kőlapokon, az asztalon és a faliszekrényeken. – Minden részlet olyan tökéletes... Talán közöttük bújik meg a válasz. – Körbejárta a helyiséget, lassan közelítve
a hűtőszekrényhez, melynek ajtajára képeslapokat tűztek mágnessel. A Föld különböző turistalátványosságait ábrázolták – a Big Bent, az Eiffel-tornyot, a Szabadság-szobrot és ilyesmiket. Én is észrevettem a lapokat, de nem tulajdonítottam nekik jelentőséget. – Talán van valami nyomra vezető utalás... vagy útbaigazítás a hátlapjukon – mondta Harkat, és levette az egyik képeslapot. Megfordítva némán tanulmányozta, majd gyorsan lekapott egy másikat, azután még egyet. – Van valami? – kérdeztem. Harkat nem válaszolt. Meredten bámulta a lapokat, s közben némán mozgott a szája. – Harkat! Jól vagy? Valami baj van? Harkat szeme rám rebbent, majd újra a képeslapokra szegeződött. – Nincs – válaszolta, és bedugta a lapokat rongyos kék köpönyegébe. Aztán nyúlt a többiért. – Megnézhetem? – tudakoltam. Harkat keze megállt a levegőben. – Nem – felelte halkan. – Majd megmutatom... később. Nincs értelme, hogy most ezzel szórakoztassuk magunkat. – Ezzel persze csak felkeltette az érdeklődésemet, de mielőtt erősködni kezdtem volna, hogy most akarom látni őket, felsóhajtott. – Milyen kár, hogy nem hoztunk abból a... szent folyadékból. Azt hiszem, kénytelenek leszünk... – Elakadt a szava, amikor látta, hogy elvigyorodom, és benyúlok az ingembe. – Ilyen nincs! – kurjantotta el magát. A magasba emeltem az ampullát, amelyet elrejtettem, miután a robbanás leröpített bennünket az oltárról. – Na, ügyes vagyok? – mórikáltam magam. – Ha lány lennél... most megcsókolnálak! – ujjongott Harkat. Odaadtam neki az ampullát, és már meg is feledkeztem a képeslapokról. – Mit gondolsz, hogy működik? – kérdeztem, látva hogy lassan, vigyázva, nehogy kilöttyintse a robbanófolyadékot, körbeforgatja az üveget. Amilyen ereje van ennek a méregnek, csak azt nem értem, hogyhogy nem röpült le a Groteszk feje abban a pillanatban, amikor a fogát belemélyesztette valamibe. – Először is... nem feltétlenül kell robbanószernek lennie – vélte Harkat. – Az is lehet, hogy a levegő valamely alkotóeleme... reakcióba lép a kiszabadult méreggel... amitől az megváltozik.
– De alaposan! – nevettem el magam, és visszavettem az ampullát. – Mit gondolsz, hogyan kell használnunk? – Kell lennie valaminek... amit föl kell robbantanunk – vélekedett Harkat. – Lehet, hogy a tó felszínét beborítja... valami, amin át léket kell robbantanunk. Engem ennél is jobban nyugtalanítanak... a golyóbisok. – Kivett egy zselégömböt a ruhájából, és dobálni kezdte föl-le. Ezek is valami célt szolgálnak, de el nem tudom képzelni... hogy mi lehet az. – Ki fog derülni – feleltem mosolyogva, és visszadugtam az ingembe az üveget. – Bocsánatot kell kérnünk tőle, ha fölébred – mutattam az alvó Spitsre. – Miért? – horkant fel Harkat. – Amiért megölte a kulaskákat, és kis híján... mi is ott vesztünk miatta. – Hát nem érted? Így volt kitalálva! Mr. Tiny azt akarta, hogy eljussunk ide, de nem jutottunk volna el, ha Spits akkor nem avatkozik be. Nélküle nem szereztük volna meg a szent folyadékot. És még ha sikerült volna is kicsempésznünk egy üveggel a templomból, nem tudtuk volna meg róla, hogy robbanószer – és magunkat robbantottuk volna fel vele! – Igazad van – kuncogott Harkat. – De azt hiszem, kárba veszett... bocsánatkérés lenne. Spits most csak a whiskyjével... van elfoglalva. Meg se hallaná, akár becsmérelnénk... akár az egekig felmagasztalnánk. – Ebben meg neked van igazad! – hahotáztam. Ezek után mi is lefeküdtünk. Az elalvás előtti békés pillanatokban elgondolkodtam az átélt kalandjainkon meg ezen az itteni, talányos világon, és eltöprengtem azon, hogy vajon miféle szörnyű és életveszélyes akadályok várnak ránk most, hogy eljutottunk utunk végcéljához, a völgyhöz, amelyben a Lelkek Tava található.
Kiadós alvás és a kis gáztűzhelyen megmelegített étel elfogyasztása után felpakoltuk magunkat néhány étel- és italkonzervvel (Spits elsősorban a még meglévő három üveg whiskyt vette pártfogásába), valamint a leghosszabb pengéjű késekkel, és elhagytuk a föld alatti konyhát. Mielőtt elmentünk, lekapcsoltam a villanyt – megszoktam még abból az időből, amikor a mamám rám kiáltott, valahányszor égve hagytam magam után valahol a házban.
Az alagút pár száz méter után egy folyópart oldalában ért véget. A kijáratot lazán fölhalmozott kövek és homokzsákok torlaszolták el, könnyű volt félredobálni őket. Be kellett ugranunk a folyóba, hogy rajta keresztül elérjük a szárazföldet, de a víz sekély volt. A túlsó partra érve gyorsan fedezékbe bújva a magasra nőtt fűben haladtunk tovább. Féltünk, nehogy összefussunk néhány életben maradt kulaskával. Dél körül jöttünk el a konyhából, s noha korábban éjszaka vándoroltunk, most egész nap megállás nélkül gyalogoltunk a magas fű oltalmában. Késő éjjel álltunk meg aludni, s másnap kora reggel indultunk tovább. Aznap este kijutottunk a füves prériről. Örültünk, hogy végre magunk mögött hagyjuk a magasra nőtt füvet – addigra tele voltunk bojtorjánnal, kullanccsal, és összevissza vagdostak bennünket az éles fűszálak. Első dolgunk volt, hogy keressünk egy nagyobb tócsát, és tisztára mossuk benne magunkat. Miután ettünk és pihentünk pár órát, elindultunk délnek, visszatérve régi szokásunkhoz, amikor éjszaka mentünk és nappal aludtunk. Minden útkanyarulat előtt abban reménykedtünk, hogy végre megérkezünk a völgybe – Mr. Tiny azt mondta, rövid séta az egész –, de elmúlt egy újabb éjszaka anélkül, hogy megpillantottuk volna. Már aggódtunk, hogy talán rossz irányba jövünk, és azon tanakodtunk, nem kellene-e visszafordulnunk, de másnap, késő este, amikor az út emelkedni kezdett, ösztönösen megéreztük, hogy a csúcson túl, odalent célba érünk. Harkat és én felsiettünk az emelkedőn, magára hagyva Spitset, hadd haladjon a maga választotta iramban (megállás nélkül vedelt, így aztán elég lassan haladt). Fél óra alatt értünk fel a csúcsra, ahonnan láthattuk, hogy a völgy bejáratánál vagyunk – és azt is, hogy milyen óriási feladat vár ránk. A völgy hosszú volt és csupa-csupa zöld, a közepén egy kis tóval – egy szépséges tavacskával, hogy Mr. Tiny szavait idézzem. Ettől eltekintve semmi feltűnő nem volt a völgyön – leszámítva azt az öt sárkányt, amely körben a víz partján heverészett! Csak álltunk ott, és bámultunk le a völgybe, a sárkányokra. Az egyik pontosan úgy nézett ki, mint amelyik a tutajon támadt ránk. Kettő kisebb és vékonyabb volt nála, talán nőstények – egyiknek szürke, másiknak fehér volt a feje. A maradék kettő sokkal kisebb – sárkánygyerekek lehettek. Míg mi a sárkányokat bámultuk, lihegve befutott Spits is.
– Hé, skacok – zihálta –, ez az a völgy, vagy nem? Ha ez az, akkor nosza, gyújtsunk rá egy víg tengerésznótára, hogy megünnepeljük... Mindketten rávetettük magunkat, mielőtt dalra fakadt volna, és kezünket a szájára tapasztva fojtottuk el meglepett kiáltozását. – Hé, mi van? – vakogta az ujjaimon át. – Meghibbantatok? Én vagyok az – Spits! – Hallgass! – csitítottam. – Sárkányok! Egyszeriben kijózanodott. – Haddlám! Mindketten legurultunk róla, és hagytuk, hogy előrekússzon a kiugró kőpárkány széléig. Elakadt a lélegzete, amikor meglátta a sárkányokat. Egy egész percig feküdt ott, némán figyelve őket, majd visszatért hozzánk. – Kettőt felismertem. A legnagyobbik támadt rátok a tavon, a kunyhóm közelében. A szürke fejűt is láttam már, de a többit nem. – Szerinted most csak... pihennek? – kérdezte Harkat. Spits zilált szakállát húzogatva elfintorodott. – A tó körül a fű egy nagy körben teljesen le van tiporva. Nem így lenne, ha csak kis ideje hevernének itt. Szerintem ez az állandó tanyájuk. – El fognak menni? – faggattam. – Fogalmam sincs – felelte Spits. – Meglehet... ámbár kétlem. Itt védve vannak minden támadástól – messziről meglátják, ha bárki ellenséges szándékkal közelítene feléjük –, ráadásul a környéken csak úgy hemzsegnek az állatok meg a madarak, amelyekkel táplálkozhatnak. Meg még az én tavam sincs messze – hiszen tudnak repülni –, ahol annyi halat foghatnak, amennyi csak beléjük fér.– Gyerekeik is vannak – jegyezte meg Harkat. – Az állatok rendszerint... megmaradnak ott, ahol a kölykeiket nevelik. – Akkor mégis hogy fogunk lejutni a Lelkek Tavához? – tettem fel a kérdést. – Biztos, hogy ez az a tó? – kérdezte Spits. – Rém kicsinek látszik ahhoz, hogy egy csomó holt lelket befogadjon. – Mr. Tiny azt mondta, hogy kicsi lesz – válaszoltam. – Lehet egy másik tó is a közelben – erősködött reménykedve Spits. – Nem – mordult rá Harkat. – Ez az. Csak szemmel kell tartanunk, és... várnunk, míg elmennek – vadászniuk is kell... ha enni akarnak. Mihelyt elmentek, máris indulunk, reménykedve, hogy... nem jönnek
vissza túl hamar. Lássuk, ki akar előbbre kúszni, és megkezdeni a figyelőszolgálatot? – Majd én megyek – szóltam, és látva, hogy Spits már lopakodna hátra, kikaptam a kezéből az üveget. Sőt, a zsákját is megragadtam, amelyben a többi üveget tartotta. – Hé! – tiltakozott. – Nincs több whisky, amíg ennek vége nem lesz – közöltem vele. – Utánam te állsz őrséget – maradj józan! – Nekem te nem parancsolgatsz! – kelt ki magából. – De igen – mordultam rá. – Itt most komoly dologról van szó. Nem hiányzik, hogy most is úgy elvesd a sulykot, ahogy a templomban tetted. Ihatsz egy keveset, mielőtt megkezded az őrködést, és majd utána is, de a kettő között egy kortyot se! – És ha nem engedelmeskedem? – acsargott rám, s a keze már elindult hosszú, görbe kése felé. – Akkor széttörjük a whiskys üvegeidet – mondtam magától értetődő hangon, mire elsápadt. – Ha megteszed, megöllek – recsegte. – Aha, de ettől még nem kapod vissza a whiskydet vigyorogtam a képébe. Odaadtam Harkatnak az üveget és a zsákot, és rákacsintottam Spitsre. – Ne aggódj, ha ezen túlleszünk, annyit ihatsz, amennyit csak akarsz. Azzal sietve megindultam előre, hogy keressek egy bokrot, amely mögött elrejtőzve szemmel tarthatom a sárkányokat. Majdnem egy hétig figyeltük őket, mire beláttuk, hogy valami mást kell kitalálnunk. Legalább három sárkány mindig ott időzött a völgyben: többnyire a két fiatal és az egyik nőstény, de a hím néha elvitte magával az egyik kölyköt a vadászatra. Nem lehetett tudni, mikor tér vissza az éppen távol lévő sárkány – volt, hogy a hím egész éjszaka messze járt, míg máskor, karma közt egy bégető báránnyal vagy mekegő kecskével, perceken belül visszatért a családjához. – Valamelyik éjjel oda kell lopóznunk, bízva... abban, hogy nem vesznek észre – mondta Harkat, amikor arról beszéltünk, hogy mit tegyünk. Egy üregben lapultunk, melyet a domb talajába vájtunk nagy sietve, hogy a felrepülő sárkányok ne lássanak meg bennünket. – A rusnya dögöknek nagyon éles a szemük – jegyezte meg Spits. – Láttam, hogyan szúrják ki a zsákmányt száz méter magasból olyan sötétben, mint amilyen csak egy cápa lelke lehet.
– Próbáljunk alagutat ásni a tóig – javasoltam. – Nem túl tömör itt a föld, biztos vagyok benne, hogy el tudnék ásni odáig. – És amikor elérsz a tóhoz? – kérdezte Harkat. – A víz elönti... az alagutat, és mindnyájan megfulladunk. – Ezt nem kockáztathatjuk! – sietett tiltakozni Spits. Inkább valamelyik démon faljon föl, mint hogy vízbe fúljak! – Kell lenni valamilyen módnak, hogy elkerüljük őket! – nyögtem. – Talán be kéne vetnünk a Groteszk robbanó mérgét – megvárnánk, amíg összegyűlnek, akkor odalopóznánk a közelükbe, és közébük dobnánk az ampullát. – Kétlem, hogy elég közel tudnánk... lopózni hozzájuk – mondta Harkat. – És ha csak egy is túléli... – Ha több ampullánk volna, nem csak egy, most semmi félnivalónk nem volna – sóhajtozott Spits. – Odasétálhatnánk, és valahányszor a közelünkbe akarnának jönni, csak odahajítanánk egyet. Tán vissza kéne mennünk a templomhoz, hátha találnánk ott több ampullával is. – Nem – mondtam mogorván. – Nem ez a megoldás... még ha nem robbantak is föl, valószínűleg betemette őket a törmelék. De azért mondasz valamit... Előhúztam a „szent folyadékkal” teli üveget, és alaposan szemügyre vettem. – Mr. Tiny tudta, hogy a beszakadt padlón keresztül fogunk elmenekülni, és hogy eljutunk a konyháig, így valószínűleg azt is tudta, hogy csak egyetlen ampullát tudunk megszerezni. – Ezek szerint ennek elégnek kell lennie – motyogta Harkat, átvéve tőlem az ampullát. – Valami módon fel kell tudni használni... hogy eljussunk a tóhoz. – Kár, hogy Bum-Bum Billy nincs most velünk – nevetgélt maga elé Spits. Értetlen arcunkat látva rögtön magyarázni is kezdte. – Kész csoda volt, ahogy ez a Bum-Bum Billy értett a bombákhoz. Mindent tudott a dinamitról meg a puskaporról, meg hogy hogy kell mindenfélét felrobbantani. A kapitány mindig azt mondta, hogy Billy annyi aranyat ér, amennyi a súlya. Annál murisabb volt – kacarászott Spits –, amikor magát is felrobbantotta egy aranyrudakkal teli láda felnyitása közben! – Beteg humorod van, Spits – húztam el a számat. Remélem, egy napon... – Hirtelen elhallgattam, s a szemem résre szűkült. – Bombák! – kiáltottam fel. – Van valami ötleted? – kérdezte izgatottan Harkat.
Én azonban egy intéssel beléfojtottam a szót, és bősz töprengésbe kezdtem. – Ha sikerülne bombákat gyártanunk a „szent folyadékból”... – Hogyan? – értetlenkedett Harkat. – Nem tudunk semmit a bombákról, de még ha tudnánk is... nincs semmink, amivel megcsinálhatnánk. – Ne legyél ebben olyan biztos – válaszoltam lassan. Benyúltam az ingembe, és előhúztam a rongydarabot, amelybe belecsomagoltam a nálam lévő zselégolyóbisokat. Óvatosan kigöngyöltem, és kigurítottam a golyókat a földre. Azután fölvettem az egyiket, finoman összenyomtam az ujjaimmal, s közben figyeltem, hogyan szivárog át a belsejében lévő híg folyadék egyik oldalról a másikra. – Ezek a golyók önmagukban semmit sem érnek – mondtam. – Ugyanilyen értéktelen a „szent folyadék” is... önmagában. De ha a kettőt összerakjuk... – Arra gondolsz, hogy bekened... a golyóbisokat a folyadékkal? – kérdezte Harkat. – Nem – ráztam a fejem. – Lefolyna a földre, és felrobbanna. Viszont ha be tudnánk fecskendezni a golyó belsejébe... – A hangom fokozatosan elhalkult, majd teljesen, elhallgattam, mert éreztem, hogy közel járok a megoldáshoz, csak éppen az utolsó mozzanat nem volt világos előttem. Harkat ekkor a segítségemre sietett. – A fogak! – Összevissza kotorászott a ruhájában a csomag után, amelyben a fekete párduc szájából kiszedett fogakat őrizte. – Mik ezek? – kérdezte Spits, aki még nem látta a fogakat. Harkat nem válaszolt; addig rakosgatta őket, míg végül megtalálta a K betűvel jelzett lyukas fogat. A magasba emelve belefújt, hogy lássa, teljesen tiszta-e, majd átnyújtotta nekem. – Neked kisebb ujjaid vannak – mondta, és zöld szeme fényesen csillogott. Fölemeltem egy zselégolyót, egészen közel vittem hozzá a fog hegyét, majd megálltam. – Jobb, ha nem itt próbáljuk ki – mondtam. – Ha valami rosszul sikerülne... – Egyetértek – szólt gyorsan Harkat, és már húzódott is az üreg szája felé. – Különben is meg kell vizsgálnunk... hogy működik-e. Jobb, ha nem a sárkányok... füle hallatára tesszük.
– Mire készültök? Elment az eszetek? – értetlenkedett Spits. – Te csak gyere szorosan a nyomunkban – kacsintottam rá. – Majd meglátod! Elvonultunk egy pár kilométerrel arrébb lévő, satnya fákkal benőtt, sűrű csalitosba. Ott Harkat és Spits lekuporodtak egy kidőlt fatörzs mögé, míg én egy tisztáson leguggolva kirakosgattam magam elé a földre több zselégolyót és a párducfogat. Óvatosan, vigyázva kihúztam a dugót a robbanóméreggel teli ampullából. Olyan volt a szaga, mint a csukamájolajnak. Letettem az ampullát a földre, hasra feküdtem, és az egyik golyót közvetlenül magam elé helyeztem. Bal kezemmel finoman beleszúrtam a párducfog éles, hegyes végét a golyóba. Amikor mintegy fél centiméterre behatolt, jobb kezemmel fölemeltem az ampullát, odavittem a fog pereméhez, és megdöntöttem. Egész testem izzadságban fürdött, mire az első cseppek belecsordultak a fogba – ha most belerobban az arcomba, cafatokra tépi a fejemet. A folyadék azonban, mint valami sűrű szirup, lassan megtöltötte a fogban lévő üreget, s azon keresztül belefolyt a lágy, zselészerű gömbbe. Színültig megtöltöttem a fogat – nem fért bele túl sok –, majd elvettem onnan az ampullát, és megvártam, amíg az összes folyadék átszivárog a golyóba. Beletelt egy egész percbe, de a zselégömb végül teljesen befogadta a fogból kicsorgó halálos mérget. A kezemet megtámasztva kihúztam a fog hegyét a golyó tetejéből, s lélegzet-visszafojtva figyeltem, amint a zselészerű anyag összezáródik a pici lyuk felett, s egy tűszúrásnyi hegnél nem marad több nyoma a gömb felszínén. Amikor teljesen bezárult, bedugaszoltam az ampullát, félretettem a fogat, és felálltam. – Készen van – kiáltottam oda Harkatnak és Spitsnek. Harkat óvatosan előrelopakodott, Spits azonban ott maradt, ahol volt, tágra meredt szemmel, két kezével fogva a fejét. – Vidd el az ampullát meg a fogat – szóltam Harkatnak. – Vidd oda, ahol Spits van, nehogy valami bajt okozzanak. – Akarod, hogy visszajöjjek... segíteni? – kérdezte. Megráztam a fejem. – Messzebbre tudom dobni, mint te. Magam akarom kipróbálni. – De te félvámpír vagy – ellenkezett Harkat. – Megesküdtél, hogy soha nem használsz lőfegyvert... se bombát.
– Most egy másik világban vagyunk – legjobb tudomásunk szerint – , és egy csapat sárkánnyal nézünk szembe. Azt hiszem, ezt kivételes körülménynek tekinthetjük – feleltem szárazon. Harkat elvigyorodott, majd gyorsan elvonult az ampullával, a zselégolyó-készletemmel és a párduc fogával. Amikor egyedül maradtam, lekuporodtam, megfogtam a méreggel megtöltött golyót, és óvatosan fölemeltem a földről. Összerándultam, amikor éreztem, hogy az ujjaim összezárulnak körülötte – de nem robbant fel. Akkor megfordítottam a golyót, hogy lássam, kifolyt-e belőle valamennyi folyadék. Mivel nem tapasztaltam szivárgást, felálltam, s karomat hátralendítve nagy ívben elhajítottam a golyót egy távoli, göcsörtös fa felé. Mihelyt a golyó kirepült a kezemből, lebuktam, s két kezemmel védve a fejemet, az ujjaim közötti réseken átkukucskálva követtem a röptét. A golyó felszállt a magasba, majd nekivágódott a fának. A zseléburok szétloccsant a törzsén, a folyadék szertefröccsent rajta, s a levegőt megreszkettette a robbanás döreje. Gyorsan összezártam az ujjaimat, és a földre szorítottam az arcomat. Amikor pár pillanat múlva fölemeltem a fejem és kinyitottam a szemem, láttam, hogy a fa derékban kettétört, s a roncsolt törzs szilánkjai csupaszon meredeznek az ég felé. Akkor lassan felálltam, jól megnéztem a letört fát, majd megfordulva rámosolyogtam Harkatra és Spitsre, akik addigra már szintén talpon voltak. Pimaszul meghajoltam, és gúnyosan elkiáltottam magam: – Ki a ringből Bum-Bum Billyvel! Itt az új bajnok! Harkat és Spits erre vad hujjogatással megiramodtak felém, hogy ők is elkészítsék a maguk bombáit.
Másnap kora délután volt. Vártuk, hogy a hím sárkány vadászni induljon. Szerettük volna kivárni, amíg magával viszi az egyik nőstényt vagy kölyköt, de sajnos, amikor nem egyedül ment, olyankor rendszerint csak rövid utakat tett. A legjobb megoldásnak az látszott, ha akkor közelítjük meg őket, amikor a hím egymaga van távol vadászni, abban a reményben, hogy nem is jön vissza addig, míg mi a völgyben tartózkodunk.
Végül, amikor már vége felé járt az őrszolgálatom, a sárkány kiterjesztette hosszú szárnyait, és fölrepült a levegőbe. Máris futottam, hogy fölébresszem Harkatot és Spitset. Addigra már mind a harminckét golyóbisunkat megtöltöttük az ampullában lévő folyadékkal. Az ampulla még így is harmadáig tele volt, úgyhogy visszadugtam az ingembe, gondolván, jó lesz tartaléknak. Harkat és én elosztottuk egymás között a zselégömböket, de Spitsnek nem adtunk, hiába követelt méltatlankodva ő is egy részt magának. Két okból nem adtunk neki. Először is mert az volt a célunk, hogy megijesszük, nem pedig az, hogy megöljük a sárkányokat. Egyikünk sem szeretett volna ilyen misztikus és csodás lényeket elpusztítani, márpedig nem bíztunk abban, hogy Spits nem ragadtatja el magát, ha a kezébe kaparint egy bombát. A másik ok az volt, hogy rá akkor lesz szükségünk, amikor majd a halászatra kell összpontosítani. A kalóz minden átélt viszontagság ellenére erősen ragaszkodott a hálójához – a mellére csavarva hordozta –, és számítottunk a halásztudományára Harkat lelkének kifogásakor. (Nem nagyon tudtuk, milyen formában léteznek a lelkek a tóban, vagy hogy hogyan fogjuk felismerni Harkatét, de ezen elég lesz akkor törnünk a fejünket, amikor – és ha! – odaérünk.) – Készen vagy? – kérdeztem, miközben kezemben négy golyót tartva kimásztam saját kezűleg sebtében ásott üregünkből. – Készen vagyok – felelte Harkat. Nála hat golyó volt, mert az ő keze nagyobb volt, mint az enyém. – Aaarrr – morgott Spits kedvetlenül, amiért ő egy bombát se kapott. Egész héten pocsék hangulata volt, annak következtében, hogy csak nagyon kevés whiskyt engedélyeztünk neki. – Ha ennek vége lesz, annyi whiskyt vedelhetsz, amennyit csak akarsz, akár a sárga földig leihatod magad. Rendben? – próbáltam felvidítani. – Ezt már szeretem hallani! – derült fel a képe. – Várod már, hogy... hazamehess? – tudakolta Harkat. – Haza? – hökkent meg Spits, aztán halványan elmosolyodott. – Aaarrr. Bizony, az jó lenne. Bár már ott tartanánk. – A szeme idegesen ugrált ide-oda, el is kapta a tekintetét, mintha lopáson érték volna. – Mindhárman egyszerre megyünk oda – mondtam neki, miközben óvatosan lépkedtünk a csúcs felé. – Te jössz középen. Egyenesen a tó felé tartunk. Majd mi fedezünk téged.
– És mi van, ha a sárkányok nem menekülnek el a bombáktól? – kérdezte Spits. Örültnek tartott bennünket, amiért nem akarjuk felrobbantani őket. – Ha muszáj, megöljük őket – sóhajtottam. – De csak ha nincs más lehetőség. – És csak azután, hogy már megettek... téged – tette hozzá Harkat, és jót nevetett, amikor Spits szitkok özönét zúdította rá. Felsorakoztunk egymás mellett, és még egyszer végignéztünk magunkon. Harkat és én a zsebeinkben hoztuk mindenünket, amink csak volt, míg Spits a vállán átvetve cipelte a zsákját. Vettünk néhány mély lélegzetet, aztán idétlenül egymásra vigyorogtunk, és megindultunk lefelé a völgybe, ahol négy sárkány várakozott. Az egyik fiatal vett észre elsőnek bennünket. Épp a testvérével játszott – a két kölyök gyakran kergetőzött egymással a völgyben, mint két nagyra nőtt kiscica. Amikor meglátott minket, megállt, kihúzta magát, verdesni kezdett a szárnyával, és figyelmeztetően rikácsolt hozzá. A nőstény sárkányok azon nyomban felkapták a fejüket, izzó sárga szemük bőszen villogott hosszú, bíborvörös pofájuk fölött. A szürke fejű nőstény felállt, szétterjesztette, majd meglebbentette a szárnyát, és felemelkedett a levegőbe. Rikoltozva körbekeringett, majd orrával megcélozva bennünket meredeken zuhanni kezdett felénk. Már láttam kitáguló orrcimpáit, amint fölkészült, hogy tüzet fújjon ránk. – Ezzel elbánok – kiáltottam oda Harkatnak, és előre lépve fölemeltem az egyik nagyobb méretű golyót. A pillanatot jól kiszámítva megvártam, amíg a sárkány majdnem a fejem fölé ér, s akkor keményen földhöz vágtam a golyót, és félrekaptam a fejem. A robbanás nyomán föld és kavicszápor zúdult a sárkány pofájába, amitől az rémült vijjogással éles kanyart vett balra. A robbanás hangjára a másik nőstény is a levegőbe emelkedett, majd pár méterrel magasabban a fiatalok is követték anyáikat, akik egymás mellett lebegtek a levegőben. Ezalatt mi sietve elindultunk a Lelkek Tava felé; Harkat és én nagyon vigyáztunk, hová lépünk, jól tudva, milyen következménnyel járna, ha elbotolnánk a halálos veszedelmet jelentő golyórakományunkkal. Spits eközben egyre azt motyogta: – Csak legalább érje meg... csak legalább érje meg...
A nőstény sárkányok szétváltak, és egyszerre kétfelől csaptak le ránk, mint két sebesen száguldó üstökös. Harkat és én kivártunk, majd egyszerre hajítottuk el golyóinkat. A hangos robbanásoktól és a gejzírként felszökő, a szemüket elvakító föld- és kőáradattól a sárkányok teljesen összezavarodtak. Ennek ellenére egészen a tóig a sarkunkban voltak, percenként támadva ránk együtt vagy felváltva, s csak akkor tágítottak, ha odadobtuk a golyóinkat. Az egyik fiatal is be akart szállni a küzdelembe, ám az anyja egy figyelmeztető lángcsóvát fújt felé, amitől a kölyök ijedten visszatakarodott a korábbi, biztonságos magasságba. Ahogy közeledtünk a tóhoz, egyre inkább rájöttem, hogy a sárkányok intelligens lények. Az első néhány alkalom után már nem repültek bele a robbanásba, hanem mihelyt meglátták, hogy elhajítjuk a golyót, azonnal felszárnyaltak a magasba. Egy-két ilyen eset után megpróbáltam túljárni az eszükön, és úgy tettem, mintha eldobnám, de nyilvánvalóan átláttak a szitán, és csak akkor vonultak vissza, amikor valóban elhajítottam egyet. – Addig-addig jönnek ránk, amíg elfogy az összes golyónk! – kiáltottam oda Harkatnak. – Nagyon úgy fest! – kiáltotta vissza. – Számoltad, hogy... hányat használtál el? – Azt hiszem, hetet vagy nyolcat! – Én is. Ezek szerint a fele még... megvan. Ahhoz elég, hogy eljussunk a tóhoz – de a visszaútra már nem! – Ha visszavonulót fújunk, akkor most kell megtennünk – vélekedtem. Meglepetésemre Spits válasza hamarabb megérkezett, mint Harkaté. – Nem! – üvöltötte kivörösödve. – Már túl közel vagyunk ahhoz, hogy visszavonuljunk! – Úgy látszik, Spits megérezte a kaland ízét – nevettem. – Épp ideje, hogy gerincet növesszen... magának – mordult fel Harkat. Pár perc múlva, miután elhasználtunk még két robbanógolyót, leértünk a tóhoz. Amikor a nőstény sárkányok látták, hogy megérkezünk a víz partjára, elrepültek, s most kölykeikkel együtt magasan a fejünk felett lebegtek a levegőben, s onnan néztek le ránk gyanakodva.
Elsőnek Spits nézett bele a Lelkek Tavának vizébe, mialatt Harkat és én a sárkányokat tartottuk szemmel. Kisvártatva térdre hullott, és halkan felnyögött: – Gyönyörű! Még annál is szebb, mint amilyennek megálmodtam! A vállamon keresztül lepillantottam, hogy lássam, miről fecseg itt, s egyszeriben azon kaptam magam, hogy önfeledten bámulok bele a kék víz sötét mélyébe, amelyben csillogó emberalakok százai úszkáltak. Arcuk és testük sápadt és elmosódott volt, egyeseké ritmikusan kidomborodott, majd behorpadt, valahogy úgy, mint amikor egy hal felfújja magát, aztán visszaveszi az eredeti formáját. Mások apró labdává préselték össze magukat, vagy hihetetlen hosszúságúra nyújtóztak. Lassan és szomorúan rótták egykedvű köreiket a vízben, és csak meg-megrebbenő szemük vagy behajló ujjaik jelezték, hogy nem teljesen élettelenek. Az alakok némelyike időnként a víz felsőbb rétegei felé sodródott, de soha egyikük sem tört keresztül a víz tükrén. Az volt a benyomásom, hogy nem képesek rá. – A holtak lelkei – suttogta Harkat. A tó látványától elbűvölten mindketten hátat fordítottunk a sárkányoknak. Az alakok többsége lassan forgott úszás közben, úgyhogy arcuk hol láthatóvá vált, hol nem. Minden arc végtelen magányosságot és bánatot fejezett ki. A boldogtalanság tavának partján álltunk. Nem a szenvedésé – senkin sem látszott, hogy fájna valamije –, inkább a szomorúságé. Szánalommal eltelve néztem az arcokat, s ekkor hirtelen megláttam közöttük egy ismerőst. – Harnon Oan fekete vérére! – kiáltottam fel, és önkéntelenül is hátráltam egy lépést. – Mi az? – szólt élesen Harkat... azt hitte, azt láttam meg, aki egykor ő volt. – Murlough! – röppent fel a név az ajkamról a leheletnél is halkabban. Az első vérszipoly, akivel életemben találkoztam. Az őrület úgy elhatalmasodott rajta, hogy fékevesztetten gyilkolta az embereket Mr. Crepsley szülővárosában. Mi üldözőbe vettük, és Mr. Crepsley megölte. Most pontosan úgy nézett ki, mint akkor, amikor meghalt, csak bőre bíborvörösét tompította némileg a tó vize és a mélység, amelyben lebegett. Mialatt néztem, Murlough lejjebb süllyedt, és lassan eltűnt a szemem elől a tó mélyebb rétegeiben. Végigfutott a hátamon a hideg.
Nem hittem volna, hogy még egyszer az életben bele kell néznem Murlough arcába. Sok régi, rossz emlékemet elevenítette föl. Gondolataimba merülve visszarepültem a múltba, s míg újra átéltem azokat a hajdani éjszakákat, arra gondoltam, miféle más lelkekkel fogok még itt találkozni. Mr. Crepsleyvel nem Evanna megmondta, hogy az ő lelke már a Paradicsomban van. De mi lett a sorsa az első vérszipolynak, akit megöltem? Mi lehet Gavner Purllel? És Arra Sailsszel? Kur... – Gyönyörű – mormolta Spits, megakasztva gondolatmenetemet. Fölnézett rám, s a szemében örömkönnyek csillogtak. – Megmondta a sárga kalocsnis kis emberke, hogy ilyen lesz, de mostanáig nem hittem el. Minden álmom valóra válik, azt mondta. Most már tudom, hogy nem hazudott. – Hagyd most az álmaidat! – csattantam fel, ismét tudatára ébredve, mekkora veszélyben vagyunk. Elhessegettem Murlough-t a gondolataimból, és teljes figyelmemmel újra a sárkányok felé fordultam. – Láss hozzá a halászáshoz, de tüstént, hogy mielőbb eltűnhessünk innen! – Halászok, halászok, légy nyugodt – kuncogott Spits –, de ha azt hiszed, hogy elmegyek innen, ahol annyi kincs hever a mélyben, akkor bolondabb vagy, mint azok a kulaskák! – Hogy érted ezt? – kérdezte Harkat, de Spits nem sietett a válasszal. Nyugodt, kiszámított mozdulatokkal kigöngyölte a hálóját, majd bevetette a Lelkek Tavának mozdulatlan vízébe. – Jutalmat akartak adni nekem a Pariak Hercegén – kezdte halkan a kalóz. – Senki sem főzött olyan finomakat, mint Spits Abrams. Mondta is mindig a kapitány, hogy nálam csak egy fontosabb ember van a hajón, Bum-Bum Billy, és amikor Billy a levegőbe röpítette magát, én lettem a legértékesebb a fedélzeten. Minden kalóz eladta volna még az anyját is egy tál híres Spits-féle raguért, vagy egy szelet ropogós sültjéért. – Ez az ember teljesen kikészült! – üvöltöttem. – Nem hinném – felelte Harkat idegesen, miközben figyelmesen nézte Spitset, aki le sem vette a szemét a hálójáról. Felső ajka alól kivillant az ínye és a fogsora, s a szemében valami nyugtalanító belső tűz lobogott. – Azt persze nem kérdezték, honnan van a hús – folytatta, lebocsátva hálóját a vízbe. A tóban lebegő lelkek szétváltak előtte, majd
automatikusan körbeúszták, de arcuk éppoly komor maradt, mint volt. – Amikor már hónapok óta kint jártunk a tengeren, és minden másból kifogytunk, akkor is annyi húst adtam elébük, amennyit csak meg tudtak enni. A kalóz szünetet tartott, szája megfeszült a dühtől. – Amikor rájöttek, azt mondták, nem vagyok ember, és nem érdemlem meg, hogy éljek. Pedig tudták. A lelkük mélyén tudniuk kellett, de azért csak ették tovább. Végül, amikor az az új ember rajtakapott, és nagy balhét rendezett, akkor már nem volt mese, be kellett ismerniük. Az álszentek! – bömbölte. – Hazug gazemberek, kétkulacsos, szenteskedő képmutatók, egytől egyig méltók a pokol tüzére! Spits arcára alattomos kifejezés ült ki, s eszelős nevetéssel húzta ki a hálóját, hogy megvizsgálja, van-e benne zsákmány, majd újra visszaengedte a vízbe. – De mivel az ördög se vesződhetett velük, magam fogom megpirítani őket. Aaarrr! Azt hitték, amikor kidobtak a fedélzetről, hogy utoljára látják Spits Abramst. De majd meglátjuk, ki nevet a végén, ha föl lesznek tűzve a nyársra, és lassan sercegnek a láng fölött! – Miről beszél? – szóltam rekedten. – Azt hiszem, én értem – suttogta Harkat, majd Spitshez fordult: – Azok közül, akiket kihalásztál... a tengerből, hány embert... öltél meg? – Majdnem mindet – vihogott Spits. – A harc hevében senki se figyelt azokra, akik leugráltak a hajóról. Olykor egyet-egyet élve kihúztam, hogy lássa a kapitány meg a többiek. De legtöbbjének elnyisszantottam a torkát, aztán a hullát elrejtettem a hajókonyhában. – Aztán meg földaraboltad... megsütötted, és feltálaltad őket... a kalózoknak – folytatta Harkat fakó hangon, én meg éreztem, hogy felkavarodik a gyomrom. – Micsoda? – kérdeztem fuldokolva. – Tehát ez Spits féltve őrzött titka – mondta elhaló hangon Harkat. – Kannibál volt, és kannibalizmusra kényszeríttette... a matróztársait is! – Ízlett nekik! – hördült fel Spits. – A végtelenségig ették volna Spits kajáját, és egy szót se szóltak volna, ha nem kap rajta az az új fickó, amint épp egy gusztusos dagadt lelkészt meg a feleségét trancsírozom! Csak ezután kezdtek háborogni, és úgy bánni velem, mint valami szörnyeteggel.
– Én is ettem emberhúst – mondta Harkat csöndesen. – A törpe népség bármit hajlandó megenni. Amikor először jöttem vissza a halálból, a gondolataim... nem a saját gondolataim voltak, és együtt ettem a többiekkel. De csak azok... húsát ettük, akik természetes halállal haltak meg. Nem gyilkoltunk. És nem okozott nekünk... élvezetet. Te tényleg szörnyeteg vagy, még olyasvalaki szemében... is, mint én vagyok. – Ne játszd meg magad, manócska! – kiáltotta megvetően Spits. – Tudom, mért vagy itt! Hogy jól megtömd a bendőd Spits ragujával! A Shan gyerek dettó. – Tekintete megállapodott rajtam, és kajánul rám kacsintott. – Azt hitted, nem t'om, mi vagy, de Spits nem olyan fafej, mint amilyennek mutatja magát. Vámpír vagy! Szívtad a véremet, amikor azt hitted, alszok! Ne adjátok hát itt nekem az ártatlant, skacok – nem fog menni! – Tévedsz, Spits – feleltem. – Azért iszom vért, hogy életben maradjak, Harkat pedig olyasmiket csinált a múltban, amik miatt most szégyelli magát. Nem vagyunk se gyilkosok, se kannibálok. Egyáltalán nem óhajtunk részt venni a te gyalázatos lakomádon. – Majd meglátjuk, mit mondotok, ha megérzitek az ínycsiklandó illatokat – kacarászott Spits. – Majd ha csorog a nyálatok, és korog a hasatok, majd akkor szaladtok hozzám, nyújtogatjátok a tányérotokat, és könyörögtök, hogy adjak egy szép vastag, ízes szeletet a combjából. – Teljesen elment az esze – súgtam Harkatnak, majd hangosan azt kérdeztem Spitstől: – Megfeledkeztél a sárkányokról? Minket fognak megsütni és megenni, ha továbbra is csak itt állunk és locsogunk! – Nem fognak háborgatni minket – közölte bizalmasan Spits. – Az a Tiny megmondta nekem. Azt mondta, amíg nem megyek két és fél méternél messzebbre a tótól, a sárkányok nem árthatnak nekem – ők nem jöhetnek ilyen közel. Van egy varázslat, ami szerint amíg egy élő ember nem esik vagy ugrik bele a vízbe, a sárkányok nem jöhetnek közel hozzá. Spits abbahagyta a háló húzogatását, és nagy nyugalommal nézett ránk. – Nem értitek, skacok? Soha nem kell elmennünk innét. Életünk végéig itt maradhatunk, mindennap kifogjuk az aznapi kajánkat, és megvan az ivóvizünk is. Tiny azt mondta, ha eljutunk ide, beugrik hozzánk, és azt is megígérte, hogy ellát edényfélékkel meg mindennel, ami a tűzrakáshoz kell. Addig nyersen kell ennünk, amit fogunk, de én
már nyersen is ettem emberhúst – nem olyan ízes, mint sütve, de nem lesz okotok panaszra. – Szóval ez a te álmod! – sziszegte Harkat. – Nem az, hogy visszatérj a mi világunkba, hanem hogy... örökre itt maradj, s halászhasd a holtak lelkeit! – Aaarrr! – nevetett Spits. – Tiny mindent elmesélt nekem. A lelkeknek odale a vízben nincs testük – mi itt most csupa szellemet látunk. De mihelyt kihúzzák őket a szárazra, valódivá válnak, amilyenek azelőtt voltak, mielőtt meghaltak. Újból megölhetem őket, és a hullájukat úgy darabolom szét, ahogy nekem tetszik. Ez a készlet soha nem fogy ki – és köztük van a kapitány meg a Pariak Hercegének majdnem a teljes legénysége! Nem elég, hogy megtömöm a bendőmet, még bosszút is állok rajtuk! Valami tompa, súlyos dobbanás hallatszott a hátunk mögött – a hímsárkány tért vissza, és egészen közel szállt le ahhoz a helyhez, ahol álltunk. Már épp emeltem egy zselégolyót, hogy hozzávágom, de láttam, hogy nem jön közelebb. Spits igazat mondott – a sárkányok nem tudták megközelíteni a tavat. – Nem engedjük, hogy megtedd – mondtam, és farkasszemet nézve vele elindultam felé. – Nem akadályozhattok meg benne – húzta el az orrát. – Ha nem akartok maradni, elmehettek. Majd én kihalászom a kobold lelkét, ti meg próbára tehetitek magatokat a sárkányokkal. De azt leshetitek, hogy én is veletek menjek. Itt maradok. – Nem. Nem engedjük, hogy itt maradj – jelentettem ki. – Ne gyere közelebb! – figyelmeztetett Spits, miközben leengedte a hálót, és kést húzott elő. – Kedvellek mindkettőtöket – vámpír és kobold létetekre igen rendes srácok vagytok –, de ha kell, lehasítom a bőrt még rólatok is! – Meg ne próbáld, Spits – lépett mögém Harkat. – Láttad, hogy tudunk harcolni. Tudod jól, hogy erősebbek és gyorsabbak... vagyunk nálad. Ne kényszeríts bennünket, hogy bántalmazzunk. – Nem félek tőletek! – kiáltotta Spits, és hátrébb lépve meglengette felénk a kését. – Nagyobb szükségetek van rám, mint nekem rátok! Tágulj, különben nem halászom ki a lelkedet, és akkor minden hiába volt!
– Nem bánom – felelte szelíden Harkat. – Inkább veszni hagyom az esélyemet... és meghalok, de nem hagyom, hogy itt háborgasd a holtak... lelkeit, és hogy rajtuk lakmározz. – De hiszen gonoszok! – bömbölte Spits. – Ezek itt nem a jó emberek lelkei, hanem az elveszetteké és átkozottaké, akik nem juthattak be a mennyországba! – Nem számít – mondta Harkat. – Nem engedjük... hogy megedd őket. – Hibbant agyú szárazföldi patkányok – morogta dühösen Spits, de megállt. – Azt hiszitek, megfoszthattok az egyetlen dologtól, ami életben tartott ennyi éven át egyedül ebben a pokol bugyrában? Nem volt elég, hogy megfosztottatok a whiskymtől, most még a húst is elvennétek tőlem? Pokolba veletek, sötétség démonai, pokolba mindkettőtökkel! És késével vadul hadonászva, éles rikoltással ránk rontott. Hátra kellett ugranunk, nehogy a feldühödött kalóz kihasítsa a beleinket. De ő csak jött utánunk, és közben bőszen kurjongatva csapkodott a késével. – Felhasogatlak és megsütlek benneteket! – bömbölte. – A hullák várhatnak! Ma este a ti húsotokon akarok lakmározni! Megnézem, miből vagytok belül. Vámpírt és koboldot még nem ettem – érdekes lesz összehasonlítani! – Spits! – ordítottam rá, miközben elhajoltam a kése elől. – Hagyd abba, akkor életben hagyunk! Különben kénytelenek leszünk megölni! – Itt ma csak egy ember ölhet! – vágott vissza. – Spits Abrams, a tengerek veszedelme, a tó ura, a séfek szultánja, a kalózok... Mielőtt tovább sorolhatta volna, Harkat odaugrott, és elkapta a kést fogó karját. Spits ráüvöltött a törpe személyre, és szabad kezével odavágott neki egyet. Mivel nem találta el, kikapott a zsákjából egy whiskysüveget, hogy azt vágja Harkat fejéhez. – Azt már nem! – mordultam fel, és megragadtam a felsőkarját. Addig szorítottam, amíg a csontjai recsegését nem hallottam. Spits felordított fájdalmában, az üveg kiesett a kezéből, és elrántotta magát tőlem. Elengedtem, amitől hátratántorodott, kiszabadult Harkat markából, s pár méterrel arrébb összeesett. – Hagyd abba! – kiáltottam rá, látva, hogy sérült karját a melléhez szorítva feltápászkodik, és egy újabb üveget ránt elő. – Soha! – rikoltotta. – Még van egy ép kezem. Az elég lesz, hogy... – Megpillantva mozdulatlanná dermedt alakunkat, a rémülettől
kimeredő szemünket, megtorpant. – Már meg mi van? – kérdezte gyanakodva. Hang nem jött ki a szánkon, csak bámultunk meredten a levegőbe, a háta mögé. Spits megérezte, hogy nem őt akarjuk átvágni, és megpördült, hogy lássa, mit nézünk ilyen döbbenten. És szembetalálta magát a hím sárkány jeges dühöt árasztó tekintetével. – Ettől vagytok úgy oda? – nevetett gúnyosan. – Nem megmondtam, hogy nem jöhetnek a közelünkbe, amíg ott maradunk a... Hirtelen elhallgatott. Lenézett a lábára, aztán ránk, s végül a tóra – amely négy vagy öt méterre volt attól a helytől, ahol állt! Futásnak eredhetett volna, de nem tette. Keserű mosollyal megrázta a fejét, kiköpött a fűre, és azt morogta: – Aaarrr! – A sárkány, mintha csak erre a parancsra várt volna, kitátotta a száját, és egy hatalmas tűzgömböt fújt ki a szorult helyzetbe került exkalózra. Miközben eltűnt a lángokban, Harkattal eltakart szemmel fordultunk el a perzselő hőségtől. Amikor ismét odanéztünk, Spits mint valami eleven fáklya, csapkodó karral támolygott felénk, de az arcát nem lehetett látni a vörös tűzmaszk alatt. Hogy sikoltozott-e, sercegve-pattogva lángoló hajától és ruhájától nem lehetett hallani. Félreugrottunk előle, ő pedig, bennünket meg se látva, eltántorgott mellettünk, s meg sem állt, míg oda nem ért a Lelkek Tava széléhez, s ott belebukott a vízbe. Kábulatunkból magunkhoz térve a tóhoz rohantunk, hátha segíthetünk még valahogy Spitsen. De elkéstünk. Már mélyen a víz alatt volt, és egyre erőtlenebbül verdesett a karjával. A holtak csillogó árnyai körülfogták a testét, mintha el akarnák kísérni hosszú útján. Az erőtlenül integető kar lassan mozdulatlanná vált, a test lesüllyedt a mélybe, s végképp eltűnt a szemünk elől a lelkek borongós, sötét honában. – Szegény Spits – szólt rekedten Harkat. – Ez szörnyű volt. – Lehet, hogy tényleg megérdemelte, de bár másképp történt volna – sóhajtottam. – Csak annyi kellett volna, hogy... Egy vad ordítás a torkomra forrasztotta a szót. Hátrakaptam a fejem, és megpillantottam a hím sárkányt, amint ott lebegett közvetlenül a fejünk felett, s a szeme vészesen csillogott. – Nyugalom – szólt Harkat. – Itt vagyunk a tónál. Nem tud... – A szó elhalt az ajkán, s míg dermedten nézett rám, zöld szeme megtelt rémülettel.
– A varázslat! – nyögtem. – Spits azt mondta, csak addig tart, amíg valaki élve bele nem esik a tóba! És ő még élt, amikor... Ahogy ott álltunk remegve, a sárkány – akit már nem nyűgözött le a varázslat – szétnyitotta hatalmas állkapcsát, és egy tűzgömböt bocsátott ki egyenesen ránk hogy ugyanúgy, ahogy megölte Spitset, velünk is végezzen. Gyorsabban reagáltam a lángokra, mint Harkat – sok évvel ezelőtt csúnyán összeégtem, és nem szerettem volna még egyszer ugyanerre a sorsra jutni. Nekiugrottam a törpe személynek, ellöktem a tűzfelhő elől, és magam is utána gurultam. Miközben a lángcsóva elhúzott mellettünk, messze ki a tó tükre fölé – pár pillanatig megvilágítva a benne rekedt holtak arcát –, előkaptam a golyót, és odavágtam a sárkány alá, a földre. A nagy robbanásra mennydörgő ordítással kanyarodott el – ő először találkozott a robbanószerünkkel. – Siess! – kiáltottam Harkatra. – Add ide a golyóidat, fogd a hálót és halászd ki a lelkedet! – Nem tudom, hogy kell... halászni! – jajdult fel Harkat. – Itt a legjobb pillanat, hogy megtanuld! – förmedtem rá, és elhajítottam egy újabb zselégolyót, mert most meg az egyik nőstény készült lecsapni ránk. Harkat villámgyorsan kigöngyölte a rongyot, és a lábam elé, a földre tette a robbanógolyóit. Aztán fölkapta Spits elárvult halászhálóját, kivonszolta a tóhoz, majd egy pillanatra megállt, hogy összeszedje a gondolatait, és lassan beeresztette a vízbe. Eközben halkan azt mormogta: – A lelkemet keresem, holtak... szellemei. A lelkemet keresem, holtak... szellemei. A lelkemet... – Ne beszélj! Halássz! – üvöltöttem. – Csitt! – pisszegett rám. – Így kell csinálni. Érzem. Hívogatni kell a lelkemet, hogy... becsalogassam a hálóba. Szerettem volna megkérdezni, hogy jött erre rá, de nem volt idő – támadott a hím és mindkét nőstény sárkány: a nőstények jobbról-balról, a hím pedig a tó felett lebegve, szemből. Két, sietősen odavetett golyóval elriasztottam a nőstényeket, majd alaposabban is szemügyre vettem a vízfelszín felé ereszkedő hímet. Ha a tavat célzom meg, elmarad a robbanás. Vagyis magát a sárkányt kell célba vennem, s így nem kizárt, hogy megölöm. Szégyen, gyalázat! gondoltam, de nincs más választásom.
Már ki is néztem, hová dobom, amikor hirtelen támadt egy ötletem. Elhajítottam a golyót közvetlenül a közeledő fenevad elé, a vízre, majd felkaptam egy kavicsot, s gondos célzással a golyó után küldtem. Épp akkor találta el, amikor a sárkány a golyó fölé ért – a víz szökőárként zúdult a pofájába. Nyomban felhagyott a támadással, és csalódott, dühös vijjogással kanyarodott el a levegőben. Míg én vele vesződtem, kis híján megleptek a nőstények, de szerencsére az utolsó pillanatban elkergettem őket egy újabb robbantással. Mialatt a magasban rendezték soraikat, hamar megszámoltam a golyóbisokat – nyolc és az ampulla. Oda akartam kiáltani Harkatnak, hogy siessen, de láttam, hogy a figyelem-összpontosítástól szinte eltorzult arccal hajol a háló fölé, és szüntelen suttogással keresi a tóban lebegő lelkek között azt, aki valaha ő volt. Ha szólok, azzal csak késleltetem. A sárkányok újra támadtak, ugyanúgy, ahogy az előbb, de megint sikerült elkergetnem őket. És már csak öt zselégolyóm maradt. Ahogy kézbe vettem újabb hármat, arra gondoltam, most meg kellene ölnöm őket – ha ezt a hármat eldobom, már csak két golyóm marad –, ám ahogy fölnéztem a magasban köröző sárkányokra, megint elámultam lélegzetelállítóan méltóságteljes látványukon. Ez itt az ő világuk volt, nem a miénk. Nem volt jogunk megölni őket. Mi van, ha ők az utolsó élő sárkányok, és mi most kipusztítunk egy egész fajt, csak hogy mentsük a bőrünket? Amikor újra támadásba lendültek, még mindig nem tudtam, mihez kezdjek a robbanógolyókkal. A józan eszemre hallgatva hagytam, hogy működésbe lépjen bennem az önvédelem ösztöne, és az döntse el, mit tegyek. Amikor tudatára ébredtem, hogy a kezem, mintegy önállósítva magát, a sárkányok mellé hajítja a golyókat, hogy elriassza, de ne ölje meg őket, komoran bólintottam. – Legyen – sóhajtottam, és odaszóltam Harkatnak. Képtelen vagyok megölni őket. A következő támadás után fegyvertelenek leszünk. Akarod a golyókat, vagy... – Megvan! – kiáltott föl Harkat, bőszen rángatva a hálót, amelynek zsinegei megfeszültek, és ijesztően megreccsentek. – Csak még pár perc! Adj még... pár percet! – Megteszem, amit tudok – fintorogtam, és visszafordultam a sárkányokhoz, amelyek az újabb támadásra készülve türelmesen elismételték korábbi manővereiket.
Még egyszer utoljára elzavartam a nősténykülönítményt, aztán előhúztam az ampullát, kihajítottam a tó tükrére, s egy kaviccsal szétzúztam. Amikor az üveg felrobbant, néhány szilánkja megsebesíthette a hím sárkányt, mert fájdalmas vijjogással húzott el a levegőben. Most, hogy más dolgom nem maradt, odasiettem Harkathoz, és segítettem neki kivonni a hálót. – Nehéz! – morogtam, érezve, hogy a háló ellenáll a húzogatásunknak. – Dögnehéz! – bólintott rá idióta vigyorral Harkat. – Jól vagy? – kiáltottam torkom szakadtából. – Nem tudom! Izgatott vagyok, de nagyon félek! Olyan régóta várom már... ezt a pillanatot, és még most sem tudom... mit reméljek – kiáltott vissza. Annak, akit a háló kifogott, még nem láttuk az arcát elfordította tőlünk –, de vékony termetű, piszkosszőke hajú férfi volt. Ahogy húztuk kifelé, csillogó alakja fokról fokra tömörré változott: előbb az egyik keze, aztán a karja, a másik keze, a feje, a mellkasa... Már majdnem teljes egészében kivontattuk a kimentett lelket, amikor észrevettem, hogy a hím sárkány vérző pofával, tágra meresztett sárga szemében vad dühvel készül lecsapni ránk a magasból. – Harkat! – sikoltottam. – Nincs több időnk! Harkat felpillantott a sárkányra, és nyersen felmordult. Egy utolsó, kétségbeesett rántással kihúzta a hálót. A benne fekvő test bal felé fordult vele, s így puskalövésre emlékeztető durranást hallatva kiszabadult a vízből. A sárkány eközben a fejünk fölé ért, s most becsukott szájjal, kitáguló orrcimpákkal készült, hogy tűzgömböt fújjon ránk. Harkat hanyatt fordította a testet, és egy sápadt, zavart, elszörnyedt arc nézett ránk. – Mi a... – hőköltem hátra. – Ez nem lehet – nyögte Harkat, miközben a hálóba akadt – hihetetlenül ismerős – férfi halálra rémült tekintettel bámult ránk. – Harkat! – üvöltöttem el magam. – Te nem lehettél ő! Vagy igen? – villantottam a szemem a törpe személyre. – Nem tudom – válaszolta Harkat zavartan. Ránézett a sárkányra – már majdnem rajtunk volt –, aztán vissza az emberre, aki egész testében reszketve feküdt a parton. – Igen! – kiáltotta hirtelen. – Én vagyok! Én ő vagyok! Tudom már, ki voltam! Én...
Miközben a sárkány kitátotta a száját, és teljes erejéből ránk fújta tüzes leheletét, Harkat hátradöntötte a fejét, és torkaszakadtából azt kiáltotta: – Én voltam az áruló vámpír – Kurda Smahlt! A következő pillanatban átcsapott rajtunk a sárkány tüzes lánggal égő lehelete, és a világ vérvörössé változott körülöttünk.
Összeszorított szájjal és szemmel zuhantam a földre. Térdre emelkedve megpróbáltam kievickélni a tűzgömbből, mielőtt elégnék... ...de mindjárt megtorpantam, mert bár körös-körül lobogott a tűz, nem éreztem forróságot! Résnyire kinyitottam a bal szememet, hogy ha kell, azon nyomban ismét becsukjam. De attól, amit láttam, mindkét szemhéjam felpattant, ezzel szemben az állam leesett a csodálkozástól. Körülöttem megállt a világ. A sárkány mozdulatlanul függött a tó felett, a levegőben, szájából hosszú tűzcsóva nyúlt ki. A tűz nemcsak engem borított el, hanem Harkatot és a földön fekvő meztelen embert – Kurda Smahltot! – is. De egyikünk sem égett meg. A statikus lángok nem ártottak nekünk. – Most mi van? – kérdezte Harkat, s hangja kongva visszhangzott körülöttünk. – Én sem értem – feleltem, s fél kézzel végigsimítottam a megfagyott lángokon – mintha meleg ködöt érintettem volna. – Ott... – recsegte a földön fekvő férfi, és balra mutatott. Harkattal arrafelé fordultunk, és láttuk, hogy arcán széles mosollyal, ujjai közt egy szív alakú órával, egy köpcös kis ember kacsázik felénk. – Mr. Tiny! – kiáltottuk kórusban, majd keresztültörve az ártalmatlan lángokon – Harkat a két hóna alatt megragadva maga után vonszolta Kurdát –, siettünk a rejtélyes kis emberke elé. – Ez szoros volt, fiúk! – kiáltotta Mr. Tiny, amikor hallótávolságra értünk. – Nem gondoltam, hogy ennyire az utolsó pillanatban fog eldőlni. Micsoda fantasztikus végjáték! Gyönyörű volt! Megálltam, és rámeredtem. – Maga nem tudta, hogyan fog végződni? – kérdeztem csodálkozva. – Persze, hogy nem – vigyorgott. – Ez volt benne a jó. Még pár másodperc, és pirítós lett volna belőletek.
Ellépett mellettem, és átnyújtott egy köpenyt Harkatnak és meztelen társának. – Takard be ezt a szegény lelket – viccelődött. Harkat átvette a köpenyt, és ráterítette Kurda vállára. Kurda nem szólt semmit, csak bámult ránk, s míg tágra nyílt, kék szeme megtelt gyanakvással és félelemmel, úgy reszketett, mint egy ma született csecsemő. – Mi ez az egész? – rivalltam Mr. Tinyre. – Harkat nem lehetett Kurda – már rég velünk volt, amikor Kurda meghalt! – Te mit gondolsz, Harkat? – fordult Mr. Tiny a törpe személyhez. – Én vagyok – suttogta Harkat, feszülten vizslatva Kurdát. – Nem tudom, hogyan... de én vagyok. – De az nem lehet... – kezdtem, Mr. Tiny azonban a szavamba vágott. – Ezt később is megbeszélhetjük. A sárkányok nem maradnak így ítéletnapig. Ne legyünk itt, amikor felolvadnak. Normális körülmények között tudok nekik parancsolni, de most nagyon felajzott állapotban vannak, ezért jobb lenne, ha nem bíznánk túlságosan a szerencsénkben. Nekem nem árthatnak, de nagy kár lenne, ha most, az utolsó pillanatban esnétek áldozatul bősz haragjuknak. Nagyon szerettem volna végre választ kapni, de a gondolatra, hogy újból szembe kelljen szállni a sárkányokkal, inkább befogtam a számat, és csendben ballagtam Mr. Tiny után, aki vígan fütyörészve vezetett ki bennünket a völgyből, messze magunk mögött hagyva Spits Abrams elveszett földi maradványait és a Holtak Tavának többi foglyát, az elhunytak lelkeit. Éjszaka volt. Üldögéltünk a pattogó tűz mellett, és épp végeztünk a vacsorával, amelyet Mr. Tiny törpe népségének két tagja készített. Alig több mint egy kilométerre voltunk a völgytől, kint a szabad mezőn, de Mr. Tiny megnyugtatott bennünket, hogy itt nem fognak háborgatni a sárkányok. A tűz túlsó oldalán egy magas, bolthajtásos kapu állt, pontos mása annak, amelyen át beléptünk ebbe a világba. Vágyva vágytam rá, hogy kirohanjak rajta, de előbb még választ kellett kapnom bizonyos kérdésekre. Pillantásom újra megkereste Kurda Smahltot, mint oly gyakran azóta, amióta kihúztuk a tóból. Borzasztóan sápadt és sovány volt, a haja kuszált, a szeme egészen elsötétült a félelemtől és fájdalomtól. Mindettől eltekintve pontosan úgy nézett ki, mint amikor utoljára
láttam, midőn meghiúsítottam a tervét, mellyel kiszolgáltatta volna a vámpírokat a vérszipolyoknak. Röviddel ezután kivégezték, bedobták egy nyársakkal teletűzdelt verembe, ott halt szörnyű halált, majd holttestét feldarabolva elhamvasztották. Kurda megérezte magán a tekintetemet, és szégyenkezve felpillantott. Már nem reszketett, de látszott rajta, hogy nagyon bizonytalan. Megtörölte a száját, és halkan azt kérdezte: – Mennyi idő telt el azóta, hogy halálra lettem ítélve? – Nyolc év, úgy nagyjából – feleltem. – Csak annyi? – hökkent meg. – Többnek tűnik. – Mindenre emlékszel, ami történt? – kérdeztem. Sötét arccal bólintott. – Az emlékezetem éppoly éles, mint volt. Bár ne lenne az... jobb szeretném, ha soha többé nem kéne arra gondolnom, amikor bedobtak a nyársakkal kirakott gödörbe. – Felsóhajtott. – Bánom, amit tettem, hogy megöltem Gavnert, és elárultam a klánt. De hittem abban, hogy ez szolgálja népünk javát – megpróbáltam megakadályozni egy háborút a vérszipolyokkal. – Tudom – feleltem halkan. – Amióta csak meghaltál, háborúban állunk, és a Vérszipolyok Ura felfedte magát. Ő... – nyeltem egy nagyot. – Megölte Mr. Crepsleyt. Sokan mások is meghaltak. – Nagyon sajnálom – mondta Kurda. – Talán ha sikerült volna, amit akartam, ma is élhetnének. – Mihelyt kimondta, elfintorodott, és megrázta a fejét. – Nem. Túl könnyű azt mondani: „mi lenne, ha”, és lefesteni egy tökéletes világ képét. Halál és nyomorúság következett volna be akkor is, ha nem lepleztek le. Ez elkerülhetetlen volt. Harkat nem sokat szólt, amióta leültünk – úgy fürkészte Kurdát, ahogy egy kisbaba figyeli az anyját. E pillanatban tekintete átkalandozott Mr. Tinyre, és csendben megszólalt: – Tudom, hogy Kurda voltam. De hogyan? Évekkel azelőtt, hogy... Kurda meghalt, meg lettem teremtve. – Az idő relatív fogalom – kuncogott Mr. Tiny, miközben a tűz fölé tartott nyárson sütögetett valamit, ami gyanúsan emlékeztetett egy emberi szemgolyóra. – A jelenből kiindulva visszamehetek a múltba, vagy előreszaladhatok bármely lehetséges jövőbe. – Tud utazgatni az időben? – kérdeztem kétkedő hangsúllyal. Mr. Tiny bólintott.
– Ez az egyik legélvezetesebb szórakozásom. Amikor az idővel játszom, egyfajta zűrzavaros állapotba taszítom a világot, s ezáltal képes vagyok finoman befolyásolni az eljövendő események menetét. Roppant izgalmas játék. Segíthetek vagy akadályozhatok embereket, vámpírokat vagy vérszipolyokat, ahogy a pillanat megkívánja. Persze csak bizonyos határok között avatkozhatok bele a dolgokba, de e cselekvési tartományon belül sokféleképpen és bátran tehetem a dolgomat. Bizonyos, csak általam ismert okokból úgy döntöttem, segíteni fogom az ifjú Shan úrfit – folytatta, szavait Harkathoz intézve. – Sok tervet szőttem ennek az ifjúnak a személye köré, de már évekkel ezelőtt láttam, hogy idő előtti halálra van ítélve. Réges-rég odaveszett volna, ha a döntő pillanatokban nincs ott valaki, hogy közbeavatkozzon – például amikor a Vámpírok Hegyére vezető úton meg kellett küzdenie a medvével, vagy később, amikor az Avatási Próbák során a vérbősz vadkanokkal, került szembe. Így aztán megteremtettem Harkat Muldsot – folytatta, immár hozzám fordulva. Lenyelte a megsütött szemgolyót, és elégedetten böffentett rá egyet. – Törpe népségem bármely tagját igénybe vehettem volna, de olyasvalakire volt szükségem, aki akkor is törődött veled, amikor még élt, aki hajlandó volt ezt a kis pluszt is megtenni érted, hogy megvédelmezzen. Elmentem hát egy lehetséges jövőbe, ahol kutatni kezdtem a halálra kínzottak lelkei között, és megtaláltam a mi kedves, régi barátunkat, Kurda Smahltot. Mr. Tiny kedélyesen rácsapott Kurda térdére. Az egykori tábornok összerezzent. – Kurda gyötrődő lélek volt – jelentette lő Mr. Tiny kedélyesen. – Képtelen volt megbocsátani magának, hogy elárulta az övéit, és égett a vágytól, hogy jóvátehesse, amit tett. Azzal, hogy Harkat Muldsszá vált és védelmezett téged, lehetőséget teremtett a vámpírok számára, hogy győztesen kerüljenek ki a Sebhelyesek Háborújából. Harkat nélkül már rég halott volnál, és most nem folyna hajtóvadászat a Vérszipolyok Ura ellen – ő minden további nélkül győzelemre vezetné erőit a vámpírok ellen. – Csakhogy én nem tudtam... hogy korábban Kurda voltam! – tiltakozott Harkat. – Valahol a lelked mélyén tudtad – világosította fel Mr. Tiny. – Mivel vissza kellett küldenem a lelkedet a múltba, el kellett titkolnom
előled a valódi kilétedet. Ha tudtad volna, ki voltál, esetleg megpróbáltál volna közvetlenül beavatkozni a jövő alakulásába. De tudat alatt tudtad. Ezért harcoltál olyan bátran Darren mellett, számos esetben még a saját életedet is kockára téve. Hosszan és szótlanul gondolkodtam a hallottakon, akárcsak Harkat és Kurda. Nehéz volt gondolatban megbirkóznom az időutazás fogalmával, de ha elsiklottam a fölött az ellentmondás fölött, hogy egy lelket a jövőből el lehet küldeni a múltba, olyan céllal, hogy változtassa meg a jelent – és nem kutattam, hogyan volt ez lehetséges –, akkor beláttam a dolog logikáját. Kurda elárulta a vámpírokat. Szégyenében lelke itt maradt a Földhöz láncolva. Mr. Tiny felkínálta neki a szabadulás esélyét – törpe személyként visszatérve az életbe jóváteheti gaztettét. – Valamit nem értek ebben – szólalt meg Kurda, miközben fájdalmas kifejezés suhant át az arcán. – Ami azt illeti, rengeteg dolgot nem értek, de egyet különösen nem. A tervem, hogy elárulom a vámpírokat, sikerült volna, ha Darren nem avatkozik közbe. Maga viszont azt mondja, Darren meghalt volna, ha én Harkat Muldsként nem segítem őt. Ezek szerint lényegében véve segítettem Darrennek, hogy előidézze a bukásomat! Mr. Tiny megrázta a fejét. – Akárhogy alakultak volna a dolgok, te mindenképpen elpusztultál volna. A halálod ténye egy pillanatig sem volt kérdéses – csak a módja. – Engem az hoz leginkább zavarba, hogy... hogyan lehetünk egyszerre mindketten itt – motyogta Harkat. Ha én Kurda vagyok, ő meg én... hogyan létezhetünk egymás mellett, egy időben? – Harkat bölcsebb, mint amilyennek látszik – kuncogott Mr. Tiny. – A válaszom az, hogy nem létezhettek, legalábbis nem túl sokáig. Amíg Kurda a Lelkek Tavában időzött, Harkat szabadon kószálhatott a világban. Most, hogy Kurda kiszabadult, az egyik kénytelen lesz utat engedni a másiknak. – Hogy érti ezt? – kérdeztem élesen. – Kurda és Harkat egyazon lelken osztozik, de jóllehet egy lélek kettéválhat, egy adott időben csak egy testre tarthat igényt – magyarázta Mr. Tiny. – Az eredeti állapotot figyelembe véve Kurdának természettől fogva joga van a létezéshez. Harkat testének szálai máris bomlásnak indultak, s nem telik belé egy nap, a teste szertefoszlik, és ezzel az ő lélekfele szabaddá válik. Egy megosztott lélek soha többé nem válhat
újra egésszé – Harkat és Kurda két külön személy. Ennélfogva lelkük Harkatban lévő felének el kell hagynia ezt a világot. Ez a dolog természetes menete. – Úgy érti, Harkatnak meg kell halnia? – kiáltottam. – Ő már most is halott – kuncogott Mr. Tiny. – Elég a szőrszálhasogatásból! – mordultam fel. – Ha itt maradunk, Harkat elpusztul? – Mindenképpen elpusztul, akárhol vagytok – válaszolta Mr. Tiny. – Most, hogy Kurda lelke formát kapott, csak neki van hatalma megkímélni Harkat testét. – Ha megmenthetem Harkatot, kész vagyok rá – szólt Kurda habozás nélkül. – Még akkor is, ha ez a saját, újonnan visszakapott életedbe kerül? – kérdezte Mr. Tiny ravaszul. Kurda megmerevedett. – Miről beszél? Mr. Tiny felállt, nyújtózkodott. – Sok minden van, amit nem mondhatok el nektek, de amennyire tudom, elmagyarázom a dolgokat – mondta. – Kétféleképpen tudok törpe személyt létrehozni: egy lélek új életre keltett testéből – abból, ami akkor kap formát, amikor valakit kihalásznak a Lelkek Tavából –, vagy a holttestéből. Harkat esetében Kurda eredeti földi maradványait használtam fel. – De hiszen Kurda holttestét elégették! – vágtam a szavába. – Nem – felelte Mr. Tiny. – Amikor eldöntöttem, hogy Kurda lelkét akarom használni, visszamentem a halála időpontjához, és rávettem a Vér Őreit, hogy cseréljék ki a holttestét egy másikkal. Kurda csontjait használtam fel ahhoz, hogy létrehozzam Harkatot. Akkor azt az egyezséget kötöttem vele, hogy új testéért cserébe kísérje el és védelmezze Darrent az útjain, és ha engedelmeskedik az utasításoknak, később szabaddá teszem a lelkét nem kell visszatérnie a tóba. Nos, Harkat csodálatos méltó munkát végzett, és a legteljesebb mértékig kiérdemelte a jutalmat. Ha Kurda úgy dönt, most már szabad emberként távozhat innen. Leélheti megújult életének hátralévő részét, akármilyen hosszú vagy rövid lesz is az. Harkat teste szétbomlik, a lelke kiszabadul, s ezzel teljesítettem a megállapodás rám eső részét. – Újra élni fogok? – suttogta Kurda csillogó szemmel.
– Vagy kötünk egy új üzletet, és Kurda feláldozhatja magát – tette hozzá Mr. Tiny, élvezve saját kegyetlenségét. – Miért tennék ilyet? – csattant fel résre szűkült szemmel Kurda. – Te és Harkat egy közös lelken osztoztok, de olyan lelken, amely az én segítségemmel szakadt ketté. Ha megengeded, hogy elpusztítsam az új testedet, a megosztott szellemed terád eső része, és nem Harkaté hagyja el a világnak ezt a tartományát. Így Harkat válik a lelked egyetlen fizikai hordozójává. Arról nem kezeskedhetem, hogy ez esetben védettséget szerez a Holtak Tavával szemben, de hazatérhet Darrennel, és leélheti az életét. A jövő a sajátja lesz – ha jó életet él és jó halált fog halni, akkor a tó nem fog többé igényt támasztani rá. – Alávaló dolog ilyen választás elé állítani engem – mordult fel Kurda. – Nem én hozom a törvényeket, én csak engedelmeskedem nekik – vont vállat Mr. Tiny. – Egyikőtök tovább élhet – a másiknak búcsút kell mondania az életnek. Megtehetném, hogy egyszerűen megölöm egyikőtöket, de nem akarnátok inkább magatok dönteni? – De igen – sóhajtott Kurda, majd Harkatra nézve elvigyorodott. – Nem sértésnek szánom, de ha a jó külső alapján kellene döntenünk, minden további nélkül én győznék. – Ha pedig a hűség alapján ítélkeznénk... akkor én győznék, mivel én sohasem árultam... el a barátaimat – válaszolta Harkat. Kurda elfintorodott. – Akarsz élni? – kérdezte Harkattól. – A tó pokoli hely. Mr. Tiny kezeskedik róla, hogy megmenekülsz tőle. Elfogadod az ajánlatát? – Nem – válaszolta Harkat. – Nem szeretnék megválni... az élettől. Inkább visszamennék Darrennel, és szerencsét próbálnék. Kurda rám nézett. – Te mit gondolsz, Darren? – kérdezte halkan. – Engedjem élni Harkatot, vagy bocsássam szabadon a lelkét? Már éppen válaszolni akartam, de Harkat megelőzött. – Darrennek ehhez semmi... köze. Az emlékeim – a te emlékeid – nagy része felidéződik bennem. Sok minden világossá vált. Ugyanúgy... ismerlek téged, ahogy magamat ismerem. Te mindig a... magad útját jártad... egészen odáig, hogy elárultad a népedet... amikor úgy gondoltad, hogy ez lesz a legjobb nekik. Légy az a férfi a halálban is... aki életedben voltál. Dönts magad. – Nagyon jól mondja – morogta Mr. Tiny.
– Én sem mondhattam volna jobban – bólintott halvány mosollyal Kurda. Álltában lassan körbefordult, s mély gondolatokba merülve szemlélte a tűz fényén túl elterülő sötét világot. Aztán felsóhajtott, és szembefordult Mr. Tinyvel. – Elegem van az életből – mondta. – Választottam, és vállaltam a következményeket. Ez most Harkat ideje. Én már a halálé vagyok – hadd legyek hát én az. Mr. Tiny furcsán, már-már melegen elmosolyodott. – A döntésednek számomra nincs értelme, de csodállak érte. Ígérem, hogy a halálod gyors és fájdalommentes lesz, s egy pillanat alatt megérkezel oda, ahol ki tudja, milyen üdvök vagy rémségek várnak rád. Mr. Tiny a bolthajtásos kapuhoz lépett. Feltartotta szív alakú óráját, amely sötétvörös színben izzott. Pár pillanat múlva a kapu és a kis emberke arca is fényleni kezdett. – Induljatok, fiúk... már égnek az otthoni tüzek, s várnak a régi barátok. – Ne még! – kiáltottam. – Tudni akarom, hol vagyunk, és hogy Evanna hogy került ide, és miért rendezte be azt a föld alatti konyhát, és hogy honnan jöttek a sárkányok, és miért... – Várnod kell a kérdéseiddel – forrasztotta a torkomra a szót Mr. Tiny. Az arca vörösen izzott, és félelmetesebbnek látszott, mint bármi, amivel eddig utunk során szembekerültünk. – Most menjetek, különben itt hagylak benneteket a sárkányok martalékául. – Azt már nem! – fortyantam fel, de nem voltam abban a helyzetben, hogy színvallásra kényszerítsem. Nyomomban Harkattal a kapuhoz mentem, majd megálltam, és visszanéztem Kurda Smahltra, aki immár másodjára készült szembenézni a halállal. Annyi mindent szerettem volna mondani neki, annyi mindent akartam még kérdezni tőle. De nem maradt rá idő. – Köszönöm – suttogtam. – Igen... köszönöm – mondta Harkat is. – Mit számít egy élet barátok között? – nevetett Kurda, de aztán elkomolyodott. – Csináljátok úgy, hogy számítson. Éljetek szépen, hogy ne kelljen bánnotok semmit, ha majd meg kell halnotok. Akkor szabaddá fog válni a lelketek, és nem lesz kiszolgáltatva az ilyen Desmond Tiny-féle minden lében kanál alakok kénye-kedvének. – Ha nem lennénk mi, minden lében kanál alakok, ugyan ki tartaná össze a világegyetem szövetét? – tiltakozott Mr. Tiny. Aztán, mielőtt
tovább folytathattuk volna a diskurzust, ránk reccsent: – Vagy most rögtön indultok, vagy örökre itt maradtok! – Viszlát, Kurda – mondta tompán Harkat. – Isten veled, Smahl – búcsúztam a hercegtől. Kurda szótlanul intett, majd elfordította a fejét. Azt hiszem, sírt. Ezek után, habár sok kérdésünk megválaszolatlan maradt, de sikerrel teljesítettük, amiért jöttünk, Harkattal hátat fordítottunk az élőhalottnak, a Lelkek Tavának, a sárkányoknak, a Groteszknek és e torz világ többi teremtményének, és a fénylő kapun áthaladva visszatértünk a saját világunkba.
Amikor kiléptünk a kapun, Mr. Tall várt ránk; egy nagyon hasonló tűz mellett állt, mint amit az imént hagytunk magunk mögött, s a közelben, egy fasor mögött, látni lehetett a Cirque Du Freak lakókocsijait és, sátrait. – Helló, Darren. Helló, Harkat – lépett hozzánk, mosolyra húzva kis száját, hogy kezet rázzon velünk. Örömmel látom, hogy biztonságban visszatértetek. – Helló, Hibernius – üdvözölte Harkat a cirkusz tulajdonosát – életében először szólította őt így. – Ó! – ragyogott fel Mr. Tall arca. – Sikerrel járt a küldetésetek – Kurdaként mindig is Hiberniusnak neveztél. – Jó érzés viszontlátni téged... öreg barátom – mondta Harkat. A hangja nem változott, valahogy mégis másképp hangzott. Miközben letelepedtünk a tűz mellé, megkérdeztem, hol vannak a többiek, a barátaink. Mr. Tall azt felelte, legtöbbjük alszik – későre járt, és az esti előadás után mindenki fáradt volt. – A múlt hétre tettem a visszajöveteleteket – már ha sikerül élve visszatérnetek –, de hogy pontosan melyik napon, azt nem tudtam. Több éjszakán át megraktam a tüzet, és vártalak benneteket. Felkölthetném a többieket, de jobb volna várnunk, és csak reggel bejelentenünk, hogy újra itt vagytok. Egyetértettünk, hogy hagyjuk aludni a barátainkat. Azután mesélni kezdtünk Mr. Tallnak a fénylő kapun túli titokzatos világban átélt kalandjainkról (mellesleg röviddel azután, hogy átléptünk rajta, a kapu hamuvá porlott szét). Mr. Tall elbűvölten, feszült figyelemmel
hallgatott bennünket, és jóformán közbe se kérdezett. Csak nagy vonalakban akartuk elmondani neki, mi történt – a többit akkorra tartogattuk, amikor nagyobb létszámú hallgatóságunk lesz –, de aztán úgy belemelegedtünk, hogy az elkövetkező órák alatt mindent apróra elmeséltünk. Mindössze egyszer szakított félbe bennünket, amikor Evannát említettük – ott közbeszólt, és számtalan kérdést tett föl vele kapcsolatban. Amikor a végére értünk, sokáig néma csendben bámultuk a hamvadó tüzet, s közben gondolataink egyre a harcaink, a hajszálon múlt megmeneküléseink, az eszét vesztett Spits Abrams, a hihetetlen és csodás sárkányok, a nagy felismerés és Kurda irigylésre cseppet sem méltó döntése körül jártak. – Mr. Tiny tényleg meg fogja ölni Kurdát? – kérdeztem nagy sokára. Mr. Tall szomorúan bólintott. – A lélek kettéválhat, de nem élhet egyszerre két testben. Kurda azonban jól döntött – Harkat szinte mindenre emlékezni fog, amit Kurda élete során megtapasztalt, és ezáltal Kurda is tovább él. Ha az életet választotta volna, Harkat minden emléke elvész a világ számára. Így mindketten győztek. – Bátorító és felvidító gondolat – szólt mosolyogva Harkat, majd ásított, és felnézett a holdra. – Mennyi idő telt el azóta... hogy odavoltunk? – Számunkra is ugyanúgy múlt az idő, mint számotokra – felelte Mr. Tall. – Nagyjából három hónap telhetett el. Azóta megjött a nyár. – Semmi hír a Sebhelyesek Háborújáról? – tudakoltam. – Semmi – hangzott a kurta felelet. – Remélem, Debbie és Alice megérkeztek a Vámpírok Hegyéhez – motyogtam. Az elmúlt hónapok alatt csak ritkán jutott eszembe, vajon mi lehet otthon. Most annál inkább szerettem volna pótolni mindazt, amit elmulasztottam. – Én nem aggódnék a helyedben – mondta Mr. Tall, látva a ki nem mondott kérdést a szememben. – Neked és Harkatnak most itt kell lennetek, ahol épp vagytok. Ha a végzet úgy rendeli, a Sebhelyesek Háborúja ismét megtalál benneteket. Addig is pihenjetek, és élvezzétek ki ezt a viharok közötti nyugodt időszakot. Felállt, és ránk mosolygott.
– Most magatokra hagylak titeket. Aludjátok ki magatokat – gondoskodom róla, hogy senki ne zavarjon. Megfordult, hogy elmenjen, azután megállt, és visszanézett Harkatra. – Nem ártana, ha újra viselnéd a maszkodat; az itteni levegő nem biztonságos számodra. – Ó! – kapott levegő után Harkat. – Elfelejtettem! Kotorászni kezdett a maszkja után, felkötötte a szájára, vett néhány lélegzetet, hogy lássa, nem szakadt-e ki valahol, aztán lejjebb húzta, hogy tisztán kimondhassa: Köszönöm. – Szóra sem érdemes – nevetett halkan a hórihorgas ember. – Mr. Tall – szóltam utána halkan, amikor ismét elfordult, hogy elmenjen. – Tudja, hogy hol jártunk? Egy másik bolygón, vagy a múltban, vagy egy párhuzamosan létező valóságban? A cirkusz tulajdonosa nem szólt semmit, vissza se nézett, csak megrázta a fejét, és sietős léptekkel elindult a tábor felé. – Tudja. Csak nem akarja megmondani – sóhajtottam. Harkat mordult egyet. – Hoztál onnan valamit... magaddal? – kérdezte. – Csak a ruháimat – feleltem. – De nem ragaszkodom ezekhez a rongyokhoz – mehetnek egyenesen a szemétbe! Harkat elmosolyodott, és turkálni kezdett a köpenyében. – Nekem még megvannak a képeslapok... amiket a föld alatti konyhából hoztam el... és a párducfogak is. Kiszórta a fogakat a fűre, és egyenként úgy fordította őket, hogy látszódjanak rajta a betűk. Szórakozottan sorba állította őket, hogy kiadják a nevét, de amikor eljutott odáig, hogy „Harkat”, megállt, pillantása végigfutott az összes párducfogon, és felnyögött. – Mi a baj? – kérdeztem. – Emlékszel, Mr. Tiny a kezdet kezdetén megmondta... hogy ha megöljük a párducot, egyszersmind annak megfejtéséhez... is kulcsot találunk, hogy ki voltam? – És gyors mozdulatokkal átrendezve a fogakat ott állt előttünk egy másik név: KURDA SMAHLT! Döbbenten meredtem a betűkre, aztán felnyögtem, ahogy az imént Harkat is. – Mindvégig itt volt előttünk a válasz – a neved egy anagramma! Ha többet foglalkoztunk volna a betűkkel, miután megöltük a párducot, megfejthettük volna a rejtvényt, és a többi próbát már ki se kellett volna állnunk!
– Kétlem, hogy ilyen egyszerű... lett volna – nevetett Harkat. – De most legalább tudom, honnan kaptam... a nevem. Sokszor törtem a fejem... honnan van ez a név. – Ha már a nevekről van szó, megmaradsz a Harkat Mulds mellett, vagy visszaveszed az eredeti nevedet? – kérdeztem. – Harkat Mulds vagy Kurda Smahlt – dünnyögte Harkat, és még néhányszor elismételte a két nevet. – Nem határozott végül. – Kurda az a személy, aki egykor... voltam. Harkat az, akivé váltam. Bizonyos vonatkozásokban... ugyanazok vagyunk... de sok szempontból mások is. Azt akarom, hogy... Harkatként ismerjenek. – Helyes – mondtam. – A másik megoldás nagyon zavarba ejtő lett volna. Harkat krákogott, és valahogy furcsán nézett rám. – Most, hogy tudod az igazságot... rólam, változtat-e ez valamin? Mint Kurda, elárultalak téged... és a többi vámpírt. Megöltem Gavner Purlt. Megértem, ha ezentúl... nem leszel olyan jó véleménnyel rólam, mint... azelőtt. – Ne hülyéskedj – szaladt fülig a szám. – Nem érdekel, hogy ki voltál – az számít, hogy ki vagy. Rég jóvátettél minden hibát, amit a korábbi életedben elkövettél. – Aztán összeráncolt szemöldökkel megkérdeztem: – De változtat-e ez azon, hogy te hogy érzel irántam? – Mire gondolsz? – Korábban azért tartottál ki mellettem, mert szükséged volt a segítségemre, hogy kiderítsd, ki voltál. Most, hogy már tudod, talán szívesebben járnád a magad útját, s fedeznéd fel magadnak a világot. A Sebhelyesek Háborúja már nem a te harcod. Ha inkább el akarnál menni... – Nem fejeztem be a mondatot, csak elhallgattam. – Igazad van – felelte Harkat pár pillanatnyi gondolkodás után. – Reggel az lesz az első dolgom, hogy... elmegyek. – Komolyan nézte elborult arcomat, de aztán hangos nevetésben tört ki. – Te idióta! Hát persze, hogy nem megyek el! Ez az én háborúm is, éppúgy, mint... a tiéd. Akkor sem mennék el, ha nem lettem volna... vámpír. Túl sok mindenen mentünk keresztül együtt, hogy most szétváljunk. Talán majd... ha véget ér a háború, megkeresem a magam útját. Egyelőre még... úgy érzem, össze vagyok kötve veled. Nem hiszem, hogy... most el kellene válnunk egymástól. – Köszönöm – mondtam egyszerűen. Több szóra nem is volt szükség.
Harkat összeszedte és elrakta a párducfogakat. Aztán elnézegette a képeslapokat, majd az egyiket megfordította, és rosszkedvűen meredt rá. – Nem tudom... meg kell-e említenem – sóhajtotta. – De ha nem teszem... mardosni fog a lelkiismeret. – Mondd csak – biztattam. – Amióta megtaláltad ezeket a lapokat ott, a konyhában, azóta egyfolytában idegesítenek. Mi ez a nagy titok körülöttük? – Azzal van összefüggésben... ahol voltunk – kezdte vontatottan. – Sokat töprengtünk azon, hogy... hová kerültünk – a múltba-e, vagy egy másik világba... vagy egy más dimenzióba. – És? – nógattam, látva, milyen nehezen jönnek a szájára a szavak. – Azt hiszem, tudom a választ – sóhajtott ismét. – Minden magyarázatot kap benne, hogy... miért voltak ott a pókok és a Vér Őrei, ha... csakugyan ők voltak a kulaskák. És a konyha. Nem hiszem, hogy Mr. Tiny... tette oda a konyhát – azt hiszem... mindvégig ott volt a helyén. Egy atombunker volt, amit azért építettek... hogy ha minden elpusztul, akkor is életben lehessen... maradni. Azt hiszem, próbára tették... és bevált. Remélem, tévedek, de attól tartok... hogy nem. Átnyújtotta az egyik képeslapot. A Big Bent ábrázolta. A hátlapján lévő írás jellegzetesen olyan volt, amilyet a turisták szoktak írni a nyaralásból: „Remekül érezzük magunkat, az idő csodás, a koszt mesés.” Az aláírásként szereplő név és a lap jobb oldalán lévő név és cím semmit sem mondott nekem. – Mi ebben az érdekes? – kérdeztem. – Nézd meg a postabélyegzőt – suttogta Harkat. Amit láttam, zavarba ejtett. – Ez csak valami rossz dátumozás lehet – mormoltam. – Ez majd csak tizenkét év múlva lesz. – Mindegyik ilyen – nyújtotta felém a többi képeslapot Harkat. – Tizenkét év múlva... tizenöt... húsz... és még több. – Nem értem – ráncoltam össze a homlokom. – Mit akar ez jelenteni? – Nem hiszem, hogy a múltban jártunk... vagy hogy egy másik világban – szólt Harkat, miközben elvette és visszadugta a ruhájába a képeslapokat. Nagy, zöld szemével vészjóslóan nézett rám, majd némi habozás után gyorsan kibökte a szavakat, melyek jéggé dermesztették a
szívemet. – Azt hiszem, hogy az a kopár, szörnyektől hemzsegő pusztaság... a jövő volt!
