NNCL v1.0. Darren Shan RÉMSÉGEK CIRKUSZA. Darren Shan regényes története ELSŐ KÖNYV. Móra Könyvkiadó

NNCL1432-510v1.0

Darren Shan

RÉMSÉGEK CIRKUSZA Darren Shan regényes története ELSŐ KÖNYV

Móra Könyvkiadó

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Darren Shan: Cirque du Freak HarperCollinsPublishers Ltd. 77-85 Fulham Palace Road, Hammersmith London W6 8JB

© Darren Shan, 2000 A szerző erkölcsi jogot formál rá, hogy azonosnak tekintsék a mű szerzőjével Madame Octa históhája olvasható a világhálón. akárcsak Darren Shané! Az összes rémséget megtalálod Darren Shan hivatalos honlapján:

www.darrenshan.com

Fordította F. Nagy Piroska A sorozatterv és a borító Papp Beatrix munkaja,

MÁSODIK KIADÁS

Hungarian translarion © F. Nagy Piroska, 2001, 2002 Hungarian edition © Móra Könyvkiadó, 2001, 2002

E szörnyparádé nem jelenhetett volna meg alább felsorolt laboratóriumi gyakornokaim kemény munkaja nélkül: "A Rémes Paros" – Biddy és Liam "Ördögi" Domenica de Rosa "Zsémbes" Gillie Russell "Végzetes" Emma Schlesinger és "A Bíborszínű Éj Ura" – Christopher Little

Köszönet illeti továbbá társaimat a lakmározásban: a HarperCollins félelmetes teremtményeit és az Askeaton Általános Iskola hajmeresztő tanulóit (és másokat), akik vállalták az engedelmes kísérleti nyulak szerepét, s dacoltak a lidércnyomásokkal, hogy ez a könyv minél nyomasztóbb, komorabb és dermesztőbb lehessen.

BEVEZETÉS Világéletemben odavoltam a pókokért. Kisebb koromban gyűjtöttem is őket. Képes voltam órákig kutatni a kertünk végében álló ócska fészerben pókhálók után, hogy meglessem e nyolclábú ragadozókat. Ha rábukkantam egyre, behoztam, és szabadon engedtem a szobámban. Az őrületbe tudtam kergetni velük a mamámat! A pókok egy vagy két nap után rendszerint egyszer és mindenkorra leléptek, de néha megesett, hogy tovább időztek a szobámban. Volt egy, amelyik az ágyam fölé szőtt hálót, és majdnem egy hónapig állt őrt benne. Elalvás előtt gyakran elképzeltem, hogy leereszkedik, bemászik a számba, le a torkomon, és a hasamban lerakja a tojásait. Egy idő múlva aztán kikelnek a kispókok, és belülről, elevenen felfalnak. Kiskoromban nagyon szerettem félni. Amikor kilencéves lettem, kaptam a mamámtól és a papámtól egy kis tarantellapókot. Nem volt mérges, se túl nagy, de ez volt a legfantasztikusabb ajándék, amit valaha kaptam. Szinte minden ébren töltött időmben ezzel a pókkal játszottam. A legfinomabb falatokat tettem elébe: legyet, svábbogarat, apró kukacokat. Gyalázatosan elbánt velük. Aztán egy napon nagy marhaságot csináltam. Láttam egy rajzfilmet, amelyikben az egyik szereplőt beszippantotta a porszívó. De nem lett semmi baja. Porosan, mocskosan kipréselte magát a porzsákból. Muris volt. Annyira, hogy magam is kipróbáltam. A tarantellapókkal. Mondanom se kell, nekem nem sült el olyan jól, mint a rajzfilmben. A porszívó darabokra szaggatta a pókomat. Sokat bőgtem miatta, de ez már nem segített rajta. A kedvencem elpusztult, ráadásul az én hibámból. Ezen már nem lehetett változtatni. Amikor a szüleim megtudták, mit tettem, a hajukat tépve ordítoztak velem – a tarantella ugyanis jó sok pénzbe került. Felelőtlen, ostoba kölyöknek neveztek, és attól a naptól kezdve többé nem engedték meg, hogy saját állatom legyen, még a közönséges kerti pókot sem engedélyezték. Két okból fogtam bele a történet elmesélésébe. Az egyik a könyv olvasása közben ki fog derülni. A másik ok a következő: A történet igaz.

Nem várom el tőled, hogy elhidd – magam sem hinném el, ha nem éltem volna át –, de tényleg megtörtént. Minden, amit a könyvben leírok, szóról szóra így esett meg. A valóságos életről tudni kell, hogy ha valami marhaságot csinálsz, rendszerint megkeserülöd. A könyvekben a hős annyi hibát követhet el, amennyit csak akar. Nem számít, mit csinál, a végén úgyis minden jóra fordul. A rosszaknak ellátják a baját, a gubancokat kibogozzák, és végül minden rendbe jön. Az igazi életben a porszívók megölik a pókokat. Ha úgy mész át egy forgalmas úton, hogy nem nézel körül, elüt egy autó. Ha leesel a fáról, biztos, hogy eltöröd valamelyik csontodat. Az igazi élet azonban veszedelmes. És kegyetlen. Nem kellenek neki hősök, fütyül a szerencsés befejezésre, és arra, hogy a dolgoknak milyennek kellene lenniük. Az emberek meghalnak. A csatákat elveszítik. Gyakran a gonosz győz. Ezt le akartam szögezni, mielőtt nekikezdek. És még valamit: a nevem valójában nem Darren Shan. Ebben a könyvben minden úgy igaz, ahogy leírom, kivéve a neveket. Meg kellett változtatnom őket, mert... nos, mire a végére jutsz, rá fogsz jönni, miért. Nem használtam egyetlen valódi nevet sem, sem a sajátomat, sem a húgomét, sem a barátaimét, sem a tanáraimét. Egyik név sem igazi. Még a városom, sőt az országom nevét sem árulom el. Nem merem. Ennyi talán elég is bevezetőnek. Ha felkészültél, akkor kezdhetjük. Ha kitalált történet lenne, úgy kezdődne, hogy éjszaka van, odakint vihar tombol, huhognak a baglyok, s az ágy alól recsegő zajok hallatszanak. Csakhogy ez igaz örténet, úgyhogy ott kell kezdenem, ahol valójában elkezdődött. A vécén.

Az iskolai vécén ültem, és egy dalt dudorásztam. Rajtam volt a nadrágom. Az angolóra vége felé jöttem ki, mert hányingerem lett. Mr. Dalton, a tanárom, szupermódon kezeli az ilyen helyzeteket. Van elég sütnivalója, hogy meg tudja állapítani, mikor tetteted magad, és mikor komoly az ügy. Amikor jelentkeztem, hogy rosszul vagyok, csak rám nézett, bólintott, és azt mondta, hogy menjek ki a vécére. – Ereszd ki a kisrókát, Darren, aztán nyomás vissza – mondta. Bár minden tanár olyan megértő volna, mint Mr. Dalton! Végül nem is kellett hánynom, de még kicsit émelyegtem, úgyhogy elüldögéltem a vécén. Hallottam az óra végét jelző csengőt, és hogy a többiek kirontanak az osztályból az ebédszünetre. Szívesen csatlakoztam volna hozzájuk, de tudtam, hogy Mr. Daltonnak szemet szúrna, ha ilyen hamar meglátna az udvaron. Ha rájön, hogy valaki becsapta, nem kezd ordítozni, sőt inkább elhallgat, és időtlen időkig nem szól az illetőhöz, ami talán még rosszabb, mintha ordítozott volna vele. Szóval, ott üldögéltem, dudorásztam, néztem az órámat, és vártam. Aztán meghallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. – Darren! Hé, Darren! Beleestél, vagy mi van? Elvigyorodtam. Steve Leopard volt az, a legjobb barátom. Az igazi neve Leonard volt, de mindenki Leopardnak hívta. És nem csak azért, mert olyan jól rímelt a nevére. Steve az a fajta fiú volt, akit a mamám csak úgy hív, hogy "vadember". Ahol csak megjelent, biztos, hogy kitört a botrány: verekedésbe keveredett, vagy rajtakapták valami bolti lopáson. Egyszer – még gyerekkocsiban tologatták – talált egy hegyes botot, és azzal szurkalta az arra menő nőket (nem kell mondanom, ugye, hogy hová bökte a botot?). Mindenütt féltek tőle, és megvetették. Én nem. Montessori óta, amikor először találkoztunk, én voltam a legjobb barátja. A mamám szerint a vadsága vonzott, pedig egyszerűen csak jól éreztem magam vele. Rettentően indulatos természete volt; ha eldurrant a feje, óriási jeleneteket tudott rendezni. Ilyenkor én elfutottam, és csak akkor mentem vissza, amikor már lehiggadt. Steve rossz híre valamelyest enyhült az évek múlásával – a mamája jobbnál jobb nevelési tanácsadókhoz járt vele, akik megtanították rá, hogyan uralkodjon magán –, de a neve ma is fogalom volt az iskolaudvaron, és még a nagyobbak is óvakodtak attól, hogy összeakaszkodjanak vele.

– Hé, Steve – kiáltottam vissza. – Itt vagyok! – Rácsaptam az ajtóra, hogy tudja, melyik mögött kuksolok. Odarobogott, én pedig kinyitottam az ajtót. Amikor meglátta, hogy felhúzott nadrággal üldögélek a vécén, elvigyorodott. – Hánytál? – érdeklődött. – Nem – feleltem. – Fogsz? – Lehet – mondtam. Aztán hirtelen előrehajoltam, és úgy tettem, mintha most adnék ki magamból mindent. Blöááá! De Steve Leopard túlságosan jól ismert ahhoz, hogy be tudjam csapni. – Kipucolhatnád a cipőmet, ha már úgyis ilyen mélyre hajoltál – mondta, és jót nevetett, amikor úgy tettem, mintha ráköpnék a cipőjére, és egy darab vécépapírral lesikálnám. – Történt valami érdekes az órán? – kérdeztem, és újra felegyenesedtem. – Semmi. A szokásos hülyeségek. – Megcsináltad a történelem-házit? – kérdeztem tovább. – Csak holnapra kellett, nem? – nézett rám aggodalmas képpel. Steve rendszerint el szokta felejteni a házi feladatot. – Holnaputánra – nyugtattam meg. – Jaj de jó – mondta megkönnyebbülve. – Már azt hittem... – Félbehagyta a mondatot, és összeráncolta a homlokát. – Várj csak! Ma csütörtök van. Holnapután... – Megetted! – üvöltöttem diadalmasan, és nagyot csaptam a vállára. – Au! – kiáltotta. – Ez fájt! – Megdörzsölte a karját, de én tudtam, hogy ennyire azért nem fájt. – Kijössz? – kérdezte. – Gondoltam, itt maradok, és elgyönyörködöm a kilátásban – feleltem, és ültömben hátradőltem a vécén. – Ne hülyéskedj – mondta. – Amikor bejöttem, 5:1-re vesztésre álltunk. Azóta már bekaphattuk a hatodikat vagy akár a hetediket is. Szükségünk van rád. – A futballról beszélt. Minden ebédszünetben lejátszottunk egy meccset. Rendszerint a mi csapatunk nyert, de most sok jó játékosunkat nélkülöznünk kellett. Dave Morgan eltörte a lábát. Sam White átiratkozott egy másik iskolába, mert elköltöztek. Danny Curtain pedig abbahagyta a futballt, hogy a nagyszünetekben kilóghasson Sheila Leigh-jel, akivel együtt jár. Az idióta! Én vagyok a csapat legjobb középcsatára. Vannak nálam jobb védők és középpályások, Tommy Jones pedig az egész iskolában a legjobb

kapus, de én vagyok az egyetlen, aki képes arra, hogy előretörve egy nap akár négyszer vagy ötször is tévedhetetlenül a kapuba találjon. – Oké – mondtam, és felálltam. – Kihúzlak benneteket a csávából. A héten mindennap mesterhármast lőttem. Kár lenne most megállni. Elhúztunk a nagyobb fiúk mellett – a mosdók körül cigiztek, mint rendesen –, egyenesen az öltözőszekrényemhez, hogy átvegyem az edzőcipőmet. Az előző fantasztikusan jó volt, egy fogalmazásversenyen nyertem. De pár hónapja elszakadt a füzője, és az oldalán is kezdett leválni a gu mi. Es p ersze a láb am is n őtt! A mostani cipőm is baró, de azért nem ugyanaz. 8:3-ra égtünk, amikor odaértem. Nem volt ez igazi pálya, csak egy hosszú rész az iskola udvarán, amelynek mindkét végén fölfestették a kapukat. Akárki festette is, komplett idióta volt. Az egyik oldalon túl magasra, a másikon meg túl alacsonyra festette a felső kapufát! – Nyugi, srácok, megjött Géppuskalábú Shan! – kiáltottam, és berohantam a pályára. Többen nevettek vagy morogtak valamit, de láttam, hogy a társaím arca felderült, az ellenfeleké pedig elkomorodott. Óriási lendülettel rohamoztam, és egy perc alatt két gólt is lőttem. Minden jel arra vallott, hogy felzárkózunk, vagy talán meg is nyerjük a meccset. De kifutottunk az időből. Ha korábban állok be, minden a legjobban alakult volna, de épp akkor szólalt meg a csengő, amikor elértem a legjobb formámat, úgyhogy 9:7-re kikaptunk. Épp amikor levonultunk a pályáról, Alan Morris futott ki az udvarra. Az arca ki volt vörösödve, és zihálva kapkodta a levegőt. Ők a három legjobb barátom: Steve Leopard, Tommy Jones és Alan Morris. Valószínűleg mi vagyunk a világ legfurcsább négyes fogata, hiszen csak egyikünknek – Steve-nek – van gúnyneve. – Nézzétek, mit találtam! – rikoltotta Alan, és egy ázott papírlapot dugdosott az orrunk alá. – Mi az? – próbálta kikapni a kezéből Tommy. – Egy... – kezdte Alan, de elhallgatott, mert felharsant Mr. Dalton hangja: – Ti ott négyen! Befelé! – Jövünk, Mr. Dalton! – üvöltötte vissza Stevc. Ő Mr. Dalton kedvence, úgyhogy rendszerint minden olyasmit megúszik, amiért mi, többiek szorulni szoktunk. Például amikor trágár szavakat kever a beszédébe. Ha én használnék hébe-hóba olyan szavakat, mint Steve, már rég kirúgtak volna.

De Steve-vel Mr. Dalton kivételez, mert különlegesnek tartja. Steve néha tényleg fantasztikus, bármit kérdeznek az órán, mindent tud, máskor meg a nevét is alig tudja kibetűzni. Mr. Dalton azt mondja, Steve amolyan idiot savant, ami annyit jelent, hogy hülye zseni! De akármennyire is kivételez vele Mr. Dalton, még Steve-nek sincs megengedve, hogy elkéssen az óráról. Így aztán akármit talált is Alan, várnia kellett vele. A focitól kimelegedve, lihegve visszatrappoltunk az osztályba, és megkezdődött a következő óra. Nem sejtettem, hogy Alan rejtélyes papírlapja egyszer és mindenkorra meg fogja változtatni az életemet. Örök időkre elrontja!

Az ebédszünet után ismét Mr. Daltonnal volt történelemóránk. A II. világháborút tanultuk. En különösképpen nem lelkesedtem érte, de Steve szerint óriási volt. Ő mindent szeret, aminek a gyilkoláshoz és a háborúhoz van valami köze. Gyakran emlegette, hogy ha felnő, zsoldos lesz – olyan katona, aki pénzért harcol. És komolyan gondolta! Történelemóra után matematika következett, és – szinte hihetetlen – harmadszor is Mr. Dalton jött be az órára! A matektanárunk megbetegedett, így minden óráját másoknak kellett helyette megtartani. Steve-vel madarat lehetett volna fogatni. A kedvenc tanára háromszor egymás u tán ! Ez v o tl az első alkalom, hogy Mr. Dalton matematikát tanított nekünk, úgyhogy Steve rögtön villogni kezdett: megmutatta, hol tartunk a könyvben, s úgy magyarázta neki a kicsit is bonyolultabb példákat, mintha valami kis kölyökhöz beszélne. Mr. Dalton nem bánta. Már ismerte Steve-et, és pontosan tudta, hogy kell kezelni őt. Az óráin általában feszes tempót diktált – jól éreztük magunkat, óra végén mégis mindig úgy jöttünk ki, hogy tanultunk valamit –, de a matekhoz nem sokat konyított. Nagyon igyekezett, de láttuk, hogy az egész valahogy túl magas neki, úgyhogy mialatt azon kínlódott, hogy tisztába jöjjön a lényeggel – belebújt a matekkönyvbe, miközben a mellette álló Steve ellátta "segítő" magyarázatokkal –, mi izegni-mozogni kezdtünk, halkan beszélgettünk, és a pad alatt leveleket küldözgettünk egymásnak. Én is küldtem egy levelet Alannek: kértem, hogy mutassa meg azt a titokzatos papírt. Ő először nem akarta elküldeni, de addig bombáztam a

leveleimmel, míg beadta a derekát. Tommy kettővel arrébb ül, mint ő, úgyhogy először ő kapta meg. Kinyitotta, és olvasni kezdte. Az arca eközben felderült, s a szája tátva maradt. Amikor továbbadta nekem – miután háromszor végigolvasta –, megértettem, miért. Egy szórólap volt, amolyan reklámpapír: egy vándorcirkusz hirdette magát rajta. A lap tetején egy farkasfej képét lehetett látni: a szája tátva, és hatalmas fogairól csöpögött a nyál. A lap alján egy pók és egy kígyó képe volt; ezek is nagyon ijesztőnek látszottak. Közvetlenül a farkas alatt, hatalmas piros betűkkel ez állt: CIRQUE DU FREAK Alatta, kisebb betűkkel: Csak egy hétig – a Rémségek Cirkusza! úgymint: Sive és Seersa – az Ikercsavar! Kígyótestű fiú! Farkasember! Vasfogú Gertha! Larten Crepsley és idomított pókja, Madame Octa! Bordás Alexander! Szakállas asszony! Kezes Hans! Kétgyomrú Rhamus – a világ legkövérebb embere! Mindezek alatt egy cím volt feltüntetve, ahol jegyet lehet vásárolni, és ahol megmondják, hol lesz az előadás. És egészen lent, közvetlenül a kígyó és a pók képe fölött: NYÚLSZÍVŰEK NE JÖJJENEK! JEGYELŐVÉTEL KORLÁTOZOTT SZÁMBAN! – Cirque du Freak? – motyogtam halkan magam elé. Ez valami francia kifejezés... Rémségek cirkusza! Torzszülötteket mutogatnak benne? Nagyon úgy fest a dolog. Elölről kezdtem olvasni a hirdetést. Elmerültem a fellépők leírásában és a róluk közölt képek szemlélésében. Annyira, hogy még Mr. Daltonról is megfeledkeztem. Csak akkor jutott az eszembe, amikor arra riadtam fel, hogy az osztályban néma csend honol. Fölnéztem, és láttam, hogy Steve egymaga áll az osztály előtt. Elvigyorodott, és kiöltötte rám a nyelvét. Bizseregni kezdett a tarkóm. Hátrapillantottam a vállam felett, és

megláttam Mr. Daltont, aki ott állt, és szorosra zárt szájjal olvasta a szórólapot. – Mi ez? – csattant fel, és egy hirtelen mozdulattal kikapta a lapot a kezemből. – Egy hirdetés, uram – válaszoltam. – Honnan szerezted? – kérdezte. Nagyon dühösnek látszott. Még nem is láttam ilyen dühösnek. – Honnan szerezted? – kérdezte még egyszer. Idegességemben megnyaltam a szám szélét. Nem tudtam, mit válaszoljak. Alant semmiképpen sem akartam bemártani – és tudtam, hogy magától nem fogja elvinni a balhét: még mi, a barátai is tudtuk róla, hogy a legjobb akarattal sem lehet bátornak nevezni –, de valahogy leállt az agyműködésem, és semmiféle elfogadható hazugság nem jutott az eszembe. Szerencsére Steve közbelépett. – Tőlem kapta, tanár úr – szólalt meg. – Tőled? – pislantott tétován Mr. Dalton. – A buszmegálló közelében találtam, uram – hazudta folyékonyan Steve. – Egy idősebb fickó hajította el. Én érdekesnek gondoltam, és fölvettem a földről. Az óra végén meg akartam kérdezni, hogy mi a véleménye róla a tanár úrnak. – Ó. – Mr. Dalton igyekezett úgy tenni, mintha nem találná hízelgőnek, amit Steve mondott, de én láttam rajta, hogy mintha hájjal kenegetnék. – Az más. Ha valakiben a kíváncsiság dolgozik, azzal nincs semmi bajom. Ülj le, Steve. Steve leült, Mr. Dalton pedig egy darabka gyurmaragasztóval felbiggyesztette a szórólapot a táblára. – Régen – kezdte, és ujjával rábökött a papírra – valóban cirkuszban mutogatták a torzszülötteket. Pénzsóvár mutatványosok ketrecbe dugták a deformált embereket, és... – Tanár úr, mit jelent az, hogy deformalt? – kérdezte valaki. – Olyan ember, aki külsűre különbözik a többiektől – felelte Mr. Dalton. – Három karja van, vagy két orra, vagy nincs lába, illetve túl kicsi, vagy éppen túlságosan magas. Szélhámos emberek közszemlére tették ezeket a szerencsétleneket – pedig csak a testük volt szokatlan, amúgy olyanok voltak, mint te vagy én –, és torzszülötteknek nevezték őket. Biztatták a közönséget, hogy megbámulják, hogy kinevessék, kigúnyolják őket. Úgy bántak velük, mintha állatok lennének. Keveset fizettek nekik, ütötték-verték, rongyokban járatták, mosakodni pedig nem engedték e nyomorult párákat. – Ez kegyedenség – szólalt meg egy elöl ülő lány, Delaina Price.

– Úgy van – bólintott Mr. Dalton. – Az úgynevezett "rémségek cirkusza" kegyetlen és gyalázatos mutatvány volt. Ezért gurultam dühbe, amikor megláttam ezt. – És letépte a papírlapot a tábláról. – Évekkel ezelőtt betiltották, de időnként felröppen a hír, hogy mind a mai napig létezik ez a szörnyű szórakoztatás. – Gondolja, tanár úr, hogy a Cirque du Freakben igazi torzszülötteket mutogatnak? – kérdeztem kíváncsian. Mr. Dalton újra szemügyre vette a hírdetést, aztán megrázta a fejét. – Kétlem – mondta. – Talán csak valami ízetlen tréfa. De még ha valódi volna is – emelte fel az ujját –, remélem, közületek senki sem kívánkozna megnézni. – Ó, dehogy, tanár úr – siettünk mindnyájan megnyugtatni. – Mert az efféle cirkusz gyalázatos – magyarázta. – Úgy tesz, mintha valódi látványosságot kínálna, holott a valóságban a bűn fertője. Aki oda elmegy, éppoly romlottá válik, mint azok, akik működtetik. – Igazán elvetemült, aki egy ilyen helyre el akar menni z helyeselt buzgón Steve, majd rám nézett, kacsintott egyet, és némán, csak a száját mozgatva üzente: – Elmegyünk!

Steve rávette Mr. Daltont, hogy megtarthassa a szórólapot. Azt mondta, szeretné kitenni a szobája falára. Mr. Dalton nem akarta odaadni neki, végül meggondolta magát. De mielőtt átadta volna, letépte az aljáról a címet. Tanítás után mi négyen – én, Steve, Alan Morris és Tommy Jones – összegyűltünk az udvaron, és alaposan megvizsgáltuk a csalogató hirdetést. – Biztos, hogy csalás – jelentettem ki. – Miért? – kérdezte Alan. – Mert már nem engedélyezik az ilyesmit – okoskodtam tovább. – Évekkel ezelőtt betiltották már a farkasemberek és a kígyótestű fiúk mutogatását. Mr. Dalton is megmondta. – Nem csalás! – erősködött Alan. – Hol szerezted? – kérdezte Tommy. – Loptam – felelte halkan Alan. – A bátyámé.

Alan bátyja, Tony Morris, a legverekedősebb fiú volt az egész iskolában, amíg ki nem rúgták. Nagydarab, komisz, rosszindulatú alak volt. – Te Tonytól loptál? – hüledeztem. – Meguntad az életedet? – Nem fogja megtudni, hogy én voltam – felelte Alan. – Benne volt a nadrágjában, amit a mamám berakott a mosógépbe. Amikor kivettem, betettem a helyére egy üres lapot. Azt fogja gondolni, hogy az írás lemosódott róla. – Ravasz – bólogatott Steve. – És Tony honnan szerezte? – kérdeztem. – Egy mellékutcában osztogatta egy alak – hangzott Alan válasza. – Az egyik szereplő, valami Crepsley. – Akinek a pókja van? – kérdezte Tommy. – Az – felelte Alan –, csak akkor nem volt vele. Egyik este Tony épp jött hazafelé a kocsmából. – Tony nincs még annyi idős, hogy egy kocsmában kiszolgálják, de idősebb fickókkal járkál, akik szoktak neki italt fizetni. – Ez a Crepsley kezébe nyomta ezt a papírt, s még azt is mondta, hogy ezzel a műsorral járják a világot, és titokban mutatják be a legkülönbözőbb városokban. Azt mondta, csak az vehet jegyet, akinek van ilyen szórólapja, ugyanis csak olyanoknak adnak, akikben megbízhatnak. És nem szabad senkinek sem szólni a műsorról. Én is csak azért tudok róla, mert Tony jó hangulatban volt – mint mindig, ha iszik –, és nem tudta tartani a száját. – Mennyibe kerül a jegy? – kérdezte Steve. – Tizenöt font per koponya – válaszolta Alan. – Tizenöt font! – kiáltottuk egyszerre elhűlve. – Ki adna ki üzenöt fontot azért, hogy lásson néhány torz pofát! – horkant fel Steve. – Én – kottyantottam el magam. – Én is – csatlakozott Tommy. – Meg én – tette hozzá Alan. – Hát persze – szögezte le Steve. – Csakhogy nekünk nincs kidobni való tizenöt fontunk. A vita tehát akadémikus. – Mit jelent az, hogy akadémikus? – érdeklődött Alan. – Azt jelenti, hogy nincs pénzünk a jegyekre, úgyhogy nem számít, megvennénk-e, vagy sem – magyarázta Steve. – Könnyű azt mondani, hogy megvennél valamit, ha úgyis tudod, hogy nem áll módodban. – És mennyink van? – tette fel a kérdést Alan.

– Két fillér meg egy fél – mondtam nevetve. A papám szokta ezt mondogatni. – Én szeretnék elmenni – mondta búsan Tommy. – Ha a tanár úr nem szereti, akkor csakis szuper lehet. Amit a felnőttek nem bírnak, az általában fantasztikusan jó szokott lenni. – Biztos, hogy nincs annyi pénzünk? – kérdeztem. – Lehet, hogy gyerekeknek olcsóbban adják a jegyet. – Szerintem gyerekeket be sem engednek – vélte Alan, de azért elárulta, hogy mennyije van: – Öt font hetven. – Nekem kereken tizenkét fontom van – közölte Steve. – Nekem hat font nyolcvanöt penny – mondta Tommy. – Nekem pedig nyolc font huszonöt – mondtam én. – Összesen több mint harminc fontunk van – adtam össze gyorsan a fejemben. – Holnap kapunk zsebpénzt. Ha összedobjuk... – Csakhogy már majdnem minden jegy elkelt – vetette közbe Alan. – Tegnap volt az első előadás. Kedden lesz az utolsó. Ha megyünk, akkor vagy holnap, vagy szombat este kell mennünk, mert a szüleink más napokon nem engednek el este. A fickó, aki a plakátot adta Tonynak, megmondta, hogy a következő két estére már alig van jegy. Ma este meg kell vennünk. – Hát akkor ennek lőttek – mondtam olyan képpel, mint aki nem bánja. – Talán nem – szólalt meg Steve. – A mamám egy csomó pénzt tart otthon egy befőttesüvegben. Kölcsönveszek belőle valamennyit, és visszateszem, ha megkapjuk a zsebpénzünket. – Vagyis ellopod? – kérdeztem. – Kölcsönveszem – csattant fel. – Csak akkor számít lopásnak, ha nem teszem vissza. Na, mit szóltok? – Hogy vesszük meg a jegyeket? – érdeklődött Tommy. – Estig itt vagyunk a suliban. Nem fognak kiengedni bennünket. – Kilógok – legyintett Steve. – Majd én megveszem. – Igen ám, de Mr. Dalton letépte a címet – emlékeztettem. – Honnan tudod meg, hová kell menned? – Megjegyeztem – vigyorgott rám Steve. – Na, egész este itt fogunk állni, és kifogásokat keresgélünk, vagy tényleg el akarunk menni? Egymásra néztünk, majd – egyenként – némán bólintottunk. – Helyes – mondta Steve. – Most pedig indulás haza, otthon felmarkoljuk a pénzt, és találkozunk újra ugyanitt. Mondjátok azt, hogy itt

felejtettetek egy könyvet vagy ilyesmi. Összedobjuk a lóvét, a többit meg hozzáteszem a befőttesüvegből. – És mi van, ha nem tudod ellop... akarom mondani, kölcsönvenni a pénzt? – vetettem közbe. – Akkor lőttek az üzletnek – vont vállat. – De ez is csak akkor derül ki, ha legalább megpróbáljuk. És most indulás! Azzal sarkon fordult, és futásnak eredt. Mi még gondolkoztunk pár másodpercet, aztán követtük a példáját.

Egész éjszaka csak a cirkusz járt a fejemben. Megpróbáltam elhessegetni, de nem tudtam, még a kedvenc tévéműsorom alatt sem. Olyan hátborzongatónak ígérkezett: kígyótestű fiú, farkasember, idomított pók... Különösen a pók hozott izgalomba. Anya és apa semmit nem vettek észre, de Annie igen. Annie a húgom. Van, amikor idegesít, de az esetek nagy részében jó fej. Nem rohan anyához, hogy árulkodjon, és tud titkot tartani. – Mi van veled? – kérdezte vacsora után, amikor már kettesben mosogattunk a konyhában. – Semmi – feleltem. – Nem igaz – mondta ő. – Egész este olyan furcsán viselkedtél. Tudtam, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem tudja az igazságot, úgyhogy elmeséltem neki a Rémségek Cirkuszát. – Izgalmas lehet – bólogatott –, csak az a kár, hogy nem nézheted meg. – Miért nem? – néztem rá csodálkozva. – Fogadok, hogy gyerekeket nem engednek be. Nagyon úgy hangzik, mint ami csak felnőtteknek való. – Lehet, hogy az olyan pockokat, mint te, nem engedik be, de engem és a barátaimat be fognak engedni – mondtam undokul. Láttam, hogy rosszul esik neki, ezért nyomban bocsánatot kértem. – Ne haragudj, nem gondoltam komolyan. Csak ideges vagyok, mert lehet, hogy igazad van. Jaj, Annie, mindent megadnék, hogy ott lehessek! – Van egy sminkkészletem, ha akarod, kölcsönadhatom – ajánlotta. – Rajzolhatsz vele ráncokat meg ilyesmit, hogy öregebbnek nézzél ki. Rámosolyogtam és megöleltem, ami nem fordul elő túl gyakran velem.

– Kösz, hugi, de nem kell. Ha beengednek, beengednek. Ha nem, hát nem. Utána már nem sokat beszélgettünk. A törölgetés végeztével berobogtunk a tévészobába. A papám pár perccel ezután ért haza. Mindenféle építkezéseken dolgozik, úgyhogy gyakran későn ér haza. Van, hogy rosszkedvű, de ma este jó hangulatban volt, annyira, hogy körbeforgott a szobában Annie-val. – Történt ma valami izgalmas? – kérdezte, miután üdvözölte anyát, és puszit nyomott az arcára. – A nagyszünetben megint mesterhármast lőttem – újságoltam. – Tényleg? – kérdezte. – Nagyszerű. Ügyes vagy. Mialatt a papám eszik, mindig lekapcsoljuk a tévét. Evés közben szereti, ha csend és nyugalom van. Ilyenkor gyakran kérdezget bennünket, vagy az aznapi munkájáról mesél. Később anya fölment a szobájába, a bélyegalbumaihoz. A mamám komoly bélyeggyűjtő. Valamikor én is gyűjtöttem a bélyeget, de akkor még kisebb voltam, és sok mindennel el tudtam szórakozni. Felugrottam hozzá, hogy megnézzem, nincsenek-e új, egzotikus állatokat vagy pókokat ábrázoló szerzeményei. Nem voltak. Ha már ott vagyok, gondoltam, kipuhatolom, mi a véleménye a torzszülötteket mutogató cirkuszokról. – Anya, jártál te már a Rémségek Cirkuszában? – A micsodában? – kérdezte, miközben szemét egy pillanatra sem fordította el a bélyegekről. – A Rémségek Cirkuszában – ismételtem meg. – Ahol szakállas asszonyokat, farkasembereket és kígyótestű fiúkat mutogatnak. – Kígyótestű fiú? – nézett föl rám hunyorogva. – Hát az meg micsoda? – Az egy... – Elhallgattam, mert rájöttem, hogy fogalmam sincs róla. – Ez most nem érdekes – mondtam gyorsan. – Voltál, vagy nem? – Nem – rázta meg a fejét a mamám. – Az ilyesmi törvénytelen. – Ha nem volna az, és egy ilyen cirkusz érkezne a városba, elmennél? – Nem – felelte, és összerázkódott. – Az ilyen dolgok halálra rémisztenek. Különben sem hiszem, hogy tisztességes dolog velük szemben. – Hogy érted ezt? – kérdeztem. – Neked hogy esne, ha bedugnának egy ketrecbe, hogy megbámulhassanak az emberek? – Én nem vagyok torzszülött! – fortyantam föl.

– Tudom – nevette el magát, és csókot nyomott a homlokomra. – Te vagy az én kis angyalkám. – Anya, ezt ne! – morogtam dühösen, s a kezemmel megtöröltem a homlokomat. – Buta vagy – mondta mosolyogva. – De képzeld csak el, hogy két fejed van, vagy négy karod, és valaki mint valami látványosságot kiállít az emberek elé, hogy ujjal mutogassanak rád, és szórakozzanak rajtad. Ugye, ezt te sem szeretnéd? – Nem – mondtam, egyik lábamról a másikra állva. – Na de mi ez az egész cirkuszdolog? – kérdezte a mamám. – Csak nem maradtál fenn későig, hogy horrorfilmeket nézz? – Nem – feleltem. – Mert tudod jól, hogy apád nem szereti, ha ilyeneket... – Mondom, hogy nem maradtam fenn későig! – kiabáltam. Rém dühítő, hogy a szülők nem figyelnek arra, amit az ember mond. – Oké, Morcos úr – felelte a mamám. – Nem kell kiabálni. Ha nem tetszik a társaságom, menj le, és segíts apádnak gazolni a kertben. Nem akartam lemenni, de anya megharagudott, amiért kiabáltam vele, így aztán lementem a konyhába. Apa épp akkor lépett be a hátsó ajtón, és meglátott. – Szóval itt bujkáltál – kuncogott. – Sok dolgod volt, azért nem jöttél segíteni öreg apádnak? – Épp most jövök – feleltem. – Elkéstél – mondta, miközben lehúzta a gumicsizmáját. – Mára befejeztem. Elnéztem, ahogy belebújik a papucsába. Óriási lába van. Negyvenötös cipőt hord! Kicsikoromban sokszor ráállított a lábára, és úgy sétáltatott körbe-körbe. Olyan volt, mintha gördeszkán állnék. – Mit csinálsz most? – kérdeztem. – Írok – felelte. A papámnak az egész világon vannak levelezőpartnerei: Amerikában, Ausztráliában, Oroszországban, Kínában. Azt mondja, jó érzés, hogy kapcsolatot tarthat fenn ezekkel a "világszomszédaival", de szerintem ez csak ürügy, hogy bemehessen a dolgozószobájába, és egy jót szundíthasson! Annie a babáival játszott. Megkérdeztem tőle, nincs-e kedve bejönni hozzám egy ágyteniszmeccsre – ebben a játékban zokni a labda és cipő az ütő –, de épp piknikezni vitte a babáit, úgyhogy nem ért rá. Bementem a szobámba, és lepakoltam a képregény-újságjaimat. Rengeteg, jobbnál jobb ilyen újságom van: egy csomó Superman,

Batman, Spiderman és Spawn. Spawn a kedvencem. Ő egy olyan szuperhős, aki régebben a Pokol démonja volt. A Spawnnak van néhány tényleg nagyon ijesztő példánya, de én ezeket szeretem a legjobban. Aznap este ezeket az újságokat olvasgattam és rendezgettem. Régebben csereberéltem Tommyval, akinek óriási gyűjteménye van belőlük, de abbahagytam, mert mindig lecsöpögtette valamivel a borítójukat, a lapok köze meg teli volt morzsával. Legtöbbször tízre már ágyban vagyok, de anya és apa most megfeledkezett rólam, és így majdnem fél tizenegyig fönt voltam. Akkor a papám meglátta, hogy a szobámban még ég a villany, és feljött. Úgy tett, mintha haragudna, de igazából nem haragudott. – Ágyba – mondta –, különben nem tudlak reggel fölkelteni. – Csak még egy percet, apa – kértem. – Csak amíg elteszem az újságjaimat, és fogat mosok! – Oké – mondta. – De igyekezz! Berakosgattam őket a dobozukba, s a dobozt visszaraktam az ágyam feletti polcra. Aztán pizsamába bújtam, és indultam fogat mosni. Nem siettem el a dolgot, úgyhogy kis híján tizenegy volt, mire ágyba kerültem. Hanyatt feküdtem, és mosolyogtam. Rettenetesen fáradt voltam, éreztem, hogy egy-két percen belül aludni fogok. Utoljára még felidéztem magamban a Cirque du Freaket. Vajon milyen lehet az a kígyótestű fiú? Milyen hosszú a szakállas asszony szakálla? Es mit csinálhat a Kezes Hans és a Vasfogú Gertha? De legfőképpen a pók izgatott.

Másnap reggel Tommy, Alan és én a kapu előtt vártuk Steve-et, de még akkor sem jött, amikor becsöngettek, és be kellett mennünk órára. – Fogadok, hogy még szunyál – mondta Tommy. – Nem tudott jegyet szerezni, és most nem akar a szemünk elé kerülni. – Steve nem ilyen – ellenkeztem, mert tényleg nem ilyen. – Remélem, visszahozza a plakátot – mondta Alan. – Akkor is szeretném megtartani, ha nem tudunk elmenni. Fölraknám az ágyam fölé, és... – Nem rakhatod föl, te ütődött! – nevetett Tommy. – Miért nem? – hökkent meg Alan. – Mert Tony meglátná – világosítottam föl. – Ja! – szontyolodott el Alan.

Az órán siralmasan szerepeltem. Földrajz volt az első óra, és valahányszor Mrs. Quinn kérdezett tőlem valamit, rosszul feleltem. Pedig amúgy földrajzból vagyok a legjobb, mert a bélyeggyűjtős korszakomból kifolyólag csomó mindent tudok. – Későn feküdtél le, Darren? – kérdezte a tanárnő, amikor ötödszörre is melléfogtam. – Nem, Mrs. Quinn – hazudtam. – Szerintem pedig igen – mosolygott a tanárnő. – Nagyobb táskák vannak a szemed alatt, mint a bevásárlóközpontban. Ezen mindenki nevetett – Mrs. Quinnre nem jellemző, hogy tréfákat ereszt meg –, még én is, pedig én voltam a célpont. Az idő úgy vánszorgott, mint olyankor szokott, amikor az ember le van törve vagy vár valamit, amiből a végén mégsem lesz semmi. Egész idő alatt a torzszülöttek műsorszámait képzeltem magam elé. Elhitettem magammal, hogy én is ott vagyok közöttük, a cirkusz tulajdonosa pedig egy sötét lelkű gazfickó, aki akkor is megkorbácsolja az embert, amikor a száma jól sikerült. Minden szörny gyűlölte őt, de olyan hatalmas volt, és olyan gonosz, hogy senki nem mert szólni. Mígnem egy szép napon megelégeltem a sok korbácsolást, farkassá változtam, és leharaptam a fejét! Mindenki ujjongott, és én lettem az új tulaj. Nagyon jól elszórakoztam ezzel. Aztán a szünet előtt pár perccel nyílt az ajtó, és ki sétált be rajta? Steve! A mamája lépett be mögötte; mondott valamit Mrs. Quinn-nek, aki bólintott és mosolygott. Aztán Mrs. Leonard távozott, Steve pedig a helyére ballagott, és leült. – Hol voltál? – súgtam oda dühösen. – Fogorvosnál – súgta vissza. – Elfelejtettem szólni, hogy menni fogok. – És mi van a... – Elég legyen, Darren – szólt rám Mrs. Quinn, úgyhogy befogtam a szám. A szünetben Tommy, Alan és én megrohamoztuk Steve-et. Igyekeztünk egymást túlkiabálni, és közben ide-oda rángattuk. – Megszerezted a jegyeket? – kérdeztem. – Tényleg fogorvosnál voltál? – tudakolta Tommy. – Hol a plakátom? – szorongatta Alan. – Nyugalom, kölykök, nyugalom – tolt el mindhármunkat nevetve Steve. – Türelem rózsát terem.

– Na ne szórakozz már velünk, Steve – fortyantam fel. – Megvannak, vagy nincsenek meg? – Igen is, meg nem is – hangzott a válasz. – Hát ez meg mi akar lenni? – horkant fel Tommy. – Az, hogy van egy jó, egy rossz, meg egy dilis hírem – felelte Steve. – Melyiket akarjátok hallani elsőnek! – Dilis hír? – kérdeztem csodálkozva. Steve félrehúzott bennünket az udvar egyik sarkába, ahol senki sem hallgathat ki, majd suttogóra fogott hangon mesélni kezdte: – Megszereztem a pénzt, és hétkor, amikor anya épp telefonált, megléptem otthonról. Egyenesen a jegypénztárhoz mentem, át a városon, és amikor megérkeztem, tudjátok, kit láttam ott? – Kit? – kérdeztük kórusban. – Mr. Daltont! – vágta ki. – Néhány rendőr társaságában. Egy tökmag alakot cibáltak ki a bódéból – tényleg csak egy olyan kis deszkabódé volt –, amikor egyszer csak hatalmas dörrenés hallatszott, és mindnyájan, ahányan csak voltak, eltüntek a füstben. Mire a füst szétoszlott, a tökmag eltünt. – És mit csinált erre Mr. Dalton meg a rendőrség? – kérdezte Alan. – Átkutatták a bódét, nézelődtek erre-arra, aztán elmentek. – Téged nem láttak meg? – ijedezett Tommy. – Nem – felelte Steve. – Elbújtam. – Tehát nem vetted meg a jegyeket – mondtam szomorúan. – Ezt nem mondtam – jelentette ki Steve. – Megvannak? – néztem rá felvillanyozva. – Amikor megfordultam, hogy elmenjek – mesélte Steve –, szembetalálkoztam a mögöttem álló tökmaggal. Rém kicsi volt, s a köpeny, amelybe belebújt, a fejétől a sarkáig beborította. Kiszúrta a kezemben lévő szórólapot, elvette, és odanyújtotta a jegyeket. En odaadtam a pénzt, és... – Akkor hát megvannak a jegyek! – törtem ki boldog ujjongásban. – Igen – vigyorgott a barátom, de aztán megint elkomorodott. – De itt van az átejtés is a dologban. Emlékeztek, ugye, mondtam, hogy van rossz hír is? – Mi az? – Arra gondoltam, hogy talán elvesztette őket. – Csak kettőt adott – felelte Steve. – Megvolt a pénzem a négy jegyre, de nem vette el. Nem szólt semmit, csak rábökött a szórólapon arra a sorra, hogy "Jegyelővétel korlátozott számban", aztán átadott egy kártyát, melyen az állt, hogy a Cirque du Freak plakátonként csak két jegyet ad el.

Kínáltam neki pluszpénzt – összesen majdnem hetven font volt nálam –, de nem fogadta el. – Csak két jegyet vehettél? – kérdezte döbbenten Tommy. – De hiszen akkor... – Alan be sem tudta fejezni. – ...csak kettő mehet el négyünk közül – fejezte be Steve. Komor képpel nézett végig rajtunk. – Kettőnek otthon kell maradnia.

Péntek este volt, az iskolai hét vége, a víkend kezdete. Mindenki felszabadultan nevetgélve futott haza, előre örülve a hétvégi szabadságnak. Mindenki, kivéve négy szerencséden flótást, akik úgy őgyelegtek az iskolaudvaron, mintha a világ végét várnák. Hogy ki volt ez a négy? Steve Leonard, Tommy Jones, Alan Morris és én, Darren Shan. – Ez nem tisztességes – nyögött fel Alan. – Ki hallott még olyan cirkuszról, amelyik csak két jegyet hajlandó eladni az embernek? Ez egy baromság! Mindannyian egyetértettünk vele, de nem tehettünk semmit azonkívül, hogy itt ácsorogtunk, a flasztert rugdostuk, és komor képet vágtunk. Végül Alan bökte ki a kérdést, amelyik ott motoszkált mindannyiunkban: – És ki kapja meg a jegyeket? Hosszú percekig bámultuk egymást, és tanácstalanul ráztuk a fejünket. – Szerintem egyet mindenképpen Steve-nek kell megkapnia – mondtam. – Több pénzt tett bele, mint mi, ráadásul ő szerezte be, úgyhogy az egyik mindenképp az övé. Egyetértetek? – Én igen – mondta Tommy. – Én is – csatlakozott hozzá Alan. Szerintem ő szívesen vitatkozott volna, de tudta, hogy úgyse győzne meg bennünket. Steve elvigyorodott, és elvette az egyik jegyet. – És ki jön el velem? – kérdezte. – Én hoztam a plakátot – sietett leszögezni Alan. – Az nem számít! – torkoltam le. – Steve-nek kéne választania. – Azt már nem! – tört ki a nevetés Tommyból. – Te vagy a legjobb barátja. Ha hagyjuk, hogy ő válasszon, naná, hogy téged választana! Én azt mondom, küzdjünk meg érte. Vannak bokszkesztyűim otthon.

– Hogyisne! – visította Alan. Ő ugyanis kicsi volt és sohasem bocsátkozott harcba. – Én sem akarok verekedni – közöltem. Nem mintha gyáva volnék, de tudtam, hogy Tommyval szemben nincs esélyem. A papája szabályos bokszleckéket ad neki, sőt még saját homokzsákjuk is van. Az első menetben a padlóra küldene. – Húzzunk sorsot – javasoltam, de Tommy nem akarta. Ő nagyon peches, és ilyesmiben soha nem szokott nyerni. Még egy darabig elvitatkozgattunk, de aztán Steve előállt egy ötlettel. – Tudom már, mit tegyünk – mondta, és kinyitotta a táskáját. Az egyik füzetéből kitépte a középső két lapot, majd a vonalzója segítségével gondosan, nagyjából a jegy méretével egyező, kis darabokra tépte. Aztán fogta az üres uzsonnadobozát, és beleöntötte a papírdarabkákat. – Elmondom, hogy képzelem – mondta, és magasra emelte a második jegyet. – Ezt most belerakom a dobozba, a cetlik tetejére, és jól összerázom az egészet. Így, látjátok? – Bólintottunk. – Álljatok egymás mellé, én pedig feldobom a cetliket a fejetek fölé. Az győz, aki elkapja a jegyet. Én és a nyertes, mihelyt tudjuk, visszaadjuk a másik kettőnek a pénzét. Rendben lesz így? Netán van valakinek jobb ötlete? – Én jónak tartom – mondtam. – Nem tudom – morogta Alan. – Én vagyok a legfiatalabb. Nem tudok olyan magasra ugrani, mint... – Süket duma – vágott közbe Tommy. – Én vagyok a legkisebb, mégse nyivákolok. Különben is, lehet, hogy a jegy legalulra kerül, és olyan alacsonyan fog lebegni, hogy a legkisebb éri el a legkényelmesebben. – Jól van – egyezett bele Alan. – De nincs lökdösődés. – Helyes – mondtam. – Csak semmi durvulás. – Részemről rendben – bólintott Tommy. Steve rácsukta a doboz fedelét, és hosszasan rázogatta. – Felkészülni! Valamelyest távolabb tőle felfejl?ődtünk egy sorba. Tommy és Alan egymás mellett álltak, de én kicsit távolabb húzódtam tőlük, hogy mindkét karommal tudjak hadonászni. – Oké! – kiáltotta Steve. – Háromra az egészet kiszórom a levegőbe. Készen vagytok? – Bólogattunk. – Egy – kezdte Steve, és láttam, hogy Alan letörli az izzadságot a homlokáról. – Kettő – harsogta Steve, és Tommy ujjai megrándultak. – Három! – üvöltötte Steve, majd lerántotta a doboz fedelét, és a tartalmát felhajította a levegőbe.

Könnyű szellő kerekedett, és a papírfecniket egyenesen felénk sodorta. Tommy és Alan üvöltve kapkodták egyiket a másik után. Nem lehetett látni, hogy a sok közül melyik a jegy. Már éppen én is utánakaptam egynek, amikor teljesen váratlanul ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy valami fura dolgot csináljak. Őrültségnek tűnt, de mindig is hittem benne, hogy a belső kényszernek vagy előérzetnek engedelmeskedni kell. Így aztán kapkodás helyett becsuktam a szemem, kinyújtottam a kezem, mint a vakok, és vártam, hogy valami csoda történik. Biztosan te is tudod, hogy ha valami olyasmit próbálsz utánozni, amit a moziban láttál, akkor az nem működik. Például megpróbálkozol egy biciklis mutatvánnyal, vagy felugrasz a levegőbe a gördeszkáddal. De nagy ritkán, amikor a legkevésbé várod, valami egyszer csak összeáll. Egy másodpercre megéreztem, hogy egy papírdarabka odasodródik a kezemhez. Már-már kinyúltam utána, de valami azt súgta, még nem jött el a pillanat. Aztán a következő másodpercben egy hang belül elüvöltötte magát: – MOST! És villámgyorsan bezártam mindkét markomat. A szél elült, és a papírfecnik lebegve értek földet. Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Tommy és Alan térden állva kutatnak a földön a jegy után. – Nincs itt! – kiáltotta Tommy. – Sehol nem találom! – méltatlankodott Alan. Hirtelen abbahagyták a keresést, és fölpillantottak rám. Én nem mozdultam, csak álltam ott, szorosan összezárt kézzel. – Mi van a kezedben, Darren? – kérdezte halkan Steve. Én meg csak bámultam rá, és nem jött ki hang a torkomon. Olyan volt, mintha álmodnék, és álmomban nem tudnék se mozdulni, se beszélni. – Nem a jegy – mondta Tommy. – Nem lehet az. Be volt csukva a szeme. – Az lehet – felelte Steve –, de valamit mégiscsak szorongat a kezében. – Nyisd ki – mondta Alan, és oldalba lökött. – Hadd lássuk, mit dugdosol. Ránéztem Alanre, aztán Tommyra, végül Steve-re, majd végtelen lassúsággal kinyitottam a jobb kezemet. Nem volt benne semmi. A szívem elszorult, a gyomrom összeugrott. Alan mosolygott, Tommy pedig ismét a földet vizslatta a lábam körül.

– Hát a másik kezed? – kérdezte Steve. Egy darabka zöld papír lapult a tenyerem közepén, de mivel az üres felét mutatta felém, meg kellett fordítanom, hogy biztos lehessek benne. És ott volt, pirosa-kék betűkkel, a bűvös név: CIRQUE DU FREAK Megvan! Enyém a jegy! Én megyek el a Rémségek Cirkuszába Stevevel. – IGEEEEENNNNNNNNN!!!! belebokszoltam a levegőbe. Győztem!

–

rikoltottam,

és

öklömmel

A jegyek a szombat esti előadásra szóltak, ami annál is jobb volt, mert alkalmat adott rá, hogy beszéljek a szüleimmel, és megkérjem őket, hadd aludhassak szombat éjjel Steve-éknél. Nem szóltam nekik a cirkuszról, mert tudtam, hogy nem engednének el. Bántott a lelkiismeret, amiért nem mondtam el nekik a teljes igazságot, de az is igaz, hogy hazudni sem hazudtam; mindössze elhallgattam valamit előlük. A szombat sehogy sem akart véget érni. Megpróbáltam elfoglalni magam. Gondoltam, így majd észrevétlenül elröppen az idő, de egyfolytában a Cirque du Freak járt az eszemben, és az, hogy mikor lesz már este. Mogorva voltam, ami nem szoktam lenni szombaton, így aztán a mamám cseppet sem bánta, amikor végre elindultam Steve-ékhez. Annie tudta, hogy el fogunk menni a szörnyek parádéjára. Kérte, hogy hozzak neki valamit, legalább egy fényképet, ha lehet, de megmondtam neki, hogy fényképezőgépet tilos bevinni (ez rá volt nyomtatva a jegyre), annyi pénzem meg nem volt, hogy egy pólóval lepem meg. Viszont megígértem, hogy kap egy kitűzőt, ha lesz ilyen, esetleg egy plakátot, de el kell dugnia, és ha mégis megtalálják, nem szabad elmondania anyának és apának, hogy kitől kapta. A papám este hatkor tett ki Steve-ék háza előtt. Megkérdezte, hányra jöjjön értem reggel. Én azt feleltem, délben, ha ez megfelel neki. – Ne nézzetek horrorfilmeket, rendben? – figyelmeztett, mielőtt elment. Nem szeretném, ha aztán otthon lidércnyomásaid lennének.

– Jaj, apa! – nyögtem. – Az osztályban mindenki néz horrorfilmeket! – Na jó, nem bánom, ha egy-két klasszikust megnézhetsz közülük, vagy valamelyik kevésbé ijesztő Drakula-filmet, csak ne ezeket az undorító mostaniakat. Megígéred? – Megígérem. – Légy jó fiú – mondta, és elhajtott. Fölsiettem a kapuhoz, és négyszer megnyomtam a csengőt. Ez volt a titkos jelünk Steve-vel. Ott állhatott az ajtó mögött, mert abban a pillanatban kinyílt, és berántott az előszobába. – Épp időben érkeztél – mordult rám, és fölmutatott a lépcsőre. – Látod azt a dombot? – kérdezte pontosan úgy, mintha egy háborús filmben egy katonát játszana. – Igenis, uram – mondtam, és összevágtam a bokámat. – Hajnalra el kell foglalnunk. – Puskával vagy gépfegyverrel, uram? – kérdeztem. – Megőrült? – mordult rám. – Hogy tudnánk elvonszolni odáig egy gépfegyvert ezen az ingoványon át? – És a szőnyeg felé biccentett. – Értettem, urarn. Tehát puskával. – És arra az esetre, ha elfognának bennünket – figyelmeztetett –, az utolsó golyót tartalékolja önmagának! Úgy indultunk föl a lépcsőn, mint két katona, képzeletbeli puskánkkal lövöldözve a képzeletbeli ellenségre. Gyerekes dolog volt, de nagyon szórakoztató. Steve-nek fölfelé menet ellőtték a fél lábát, úgyhogy nekem kellett fölsegítenem a lépcső tetejére. – A lábamat elvehetitek – kiáltotta a lépcsőpihenőről –, vagy akár az életemet is, de a hazámat nem vehetitek el! Hatásos beszéd volt. Mrs. Leonardra legalábbis hatott, mivel kijött a földszinti nappaliból, hogy megnézze, mi ez a nagy zenebona. Amikor meglátott, elmosolyodott, és megkérdezte, nem kérek-e valamit enni vagy inni. Nem kértem. Steve azt mondta, ő kaviárt és pezsgőt kér, de az, ahogy mondta, valahogy nem volt vicces, és nem is nevettem rajta. Steve nincs jóban a mamájával. Kettesben élnek – a papája otthagyta őket, amikor ő még kicsi volt –, és mindig veszekednek meg kiabálnak egymással. Nem tudom, miért. Sohasem kérdeztem. Az ember, ha fiú, bizonyos dolgokat még a legjobb barátjával sem beszél meg. A lányok tudnak ilyesmikről is beszélni, de ha fiú vagy, akkor a számítógépekről, a futballról, háborúról meg hasonlókról beszélgetsz a barátaiddal. A szülők nem téma.

– Hogy fogunk kilógni este? – kérdeztem suttogva, amikor Steve mamája visszament a nappaliba. – Semmi gáz – felelte Steve. – Elmegy itthonról. – Steve gyakran beszélt úgy a mamájáról, hogy nem mondta ki, hogy "a mamám" vagy hogy "anya", csak egyszerűen egyes szám harmadik személyben beszélt róla. – Ha hazaér, azt fogja hinni, hogy már alszunk. – És ha megnézi? Steve felröhögött. – Még hogy hívás nélkül belépjen a szobámba? Nem lenne mersze hozzá. Nem szerettem, amikor így beszélt, de nem szóltam, nehogy bepöccenjen. Semmi olyat nem akartam csinálni, amivel elronthatnám a ma esti szórakozásunkat. Steve elővette a horrorképregény-újságjait, és ezeket kezdtük hangosan olvasni. Vannak olyanok is köztük, amelyek kifejezetten csak felnőtteknek valók. A mamám és a papám óriási botrányt rendeznének, ha látnák ezeket! Steve-nek ezenkívül rengeteg régi újságja és könyve van mindenféle szörnyekről, vámpírokról, farkasemberekről meg szellemekről. – A nyársnak feltédenül fából kell készülnie? – kérdeztem, miután elolvastam egy Drakula-sztorit. – Nem – felelte Steve. – Készülhet fémből, vagy elefántcsontból, vagy akár műanyagból is, a lényeg, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy keresztüldöfhesse a szívet. – És tényleg megöli a vámpírt? – faggattam tovább. – Mindig – hangzott a lakonikus válasz. – De te azt mondtad, hogy le kell vágni a fejüket, ki kell tömni fokhagymával és bedobni egy folyóba – vetettem ellene. – Néhány könyv tényleg ezt mondja – adta be a derekát –, de csak azért, hogy biztos legyél benne, hogy a vámpír lelkét is megölted a testével együtt, és ne tudjon visszajárni szellemként. – Miért, egy vámpír vissza tud járni szellemként? – kérdeztem elkerekedő szemmel. – Lehet, hogy nem – válaszolta Steve. – De ha van rá időd, és biztos akarsz lenni a dolgodban, megéri levágni a fejét, és megszabadulni tőle. Ha vámpírról van szó, jobb, ha az ember nem kockáztat, nem igaz? – De – feleltem borzongva. – És mi van a farkasemberekkel? Tényleg csak ezüstgolyóval lehet őket megölni?

– Nem hiszem – vélekedett Steve. – Szerintem a közönséges golyó is megteszi. Lehet, hogy sokat kell kilődözni, de a végén biztos, hogy leterítik. Steve mindent tud, amit a rémtörténetekből tudni lehet. Mindenfélefajta rémregényt olvasott már. Azt mondja, mindegyikben van legalább egy szemernyi igazság, még ha a legtöbb sztori az író agyszüleménye is. – Szerinted a Cirque du Freak farkasembere is igazi farkasember? – kérdeztem. Steve megrázta a fejét. – Azok után, amiket olvastam, az ilyen cirkuszi farkasemberek általában csak nagyon szőrös emberek. Vannak köztük, akik jobban hasonlítanak állatra, mint emberre, és elevenen falnak fel csirkéket, de attól még nem farkasemberek. Az igazit nem érdemes cirkuszban mutogatni, mert csak teliholdnál változik át farkassá, minden más estén olyan, mint egy közönséges ember. – Aha – dünnyögtem. – És a kígyótestű fiú? Szerinted... – Hé! – nevette el magát Steve. – Tartogasd a kérdéseidet későbbre! A hajdani mutatványosok műsorai rémítőek voltak. A tulaj rendszerint kiéheztette a torzszülöttjeit, ketrecben tartotta őket, és úgy bánt velük, mint a kapcarongyával. De hogy ez milyen lesz, nem tudom. Lehet, hogy nem is lesznek benne igazi rémségek; lehet, hogy csak beöltöznek mindenféle szörnyalaknak. Az előadás helyszíne valahol a város túlsó pontján volt. Nem sokkal 9 óra után kellett indulnunk, hogy időben odaérjünk. Taxival is mehettünk volna, csakhogy a zsebpénzünket arra tartogattuk, hogy visszapótoljuk azt a pénzt, amit Steve a mamájától vett el. És egyébként is szórakoztatóbb volt gyalog menni. Olyan kísérteties volt! Útközben kísértethistóriákat meséltünk egymásnak. Többnyire Steve dumált, mert ő jobban ismeri ezeket. Csúcsformában volt! Van, hogy elfelejti a sztori végét, vagy összekeveri a neveket, de ma este nem! Szórakoztatóbb volt, mint Stephen King könyvei! Hosszú volt az út, hosszabb, mint gondoltuk, és már féltünk, hogy elkésünk. Az utolsó ötszáz métert futva tettük meg. Zihálva értünk oda. Egy régi színházépület volt ez, amit utóbb mozinak használtak. Régebben egyszer-kétszer elmentem előtte. Steve említette egyszer, hogy bezárták, mert egy fiú leesett az erkélyről, és meg is halt. Azt is mondta, hogy kísértetek járnak odabent. Megkérdeztem a papámat, és ő azt

mondta, merő kitalálás az egész. Néha nehéz eldönteni, hogy az ember az apjának higgyen-e, vagy a legjobb barátjának. Kívül az ajtón nem volt semmiféle tábla, autók sem parkoltak a közelben, és emberek sem álltak sorban. Megálltunk a kapu előtt, s addig álltunk derékban meghajolva, míg újra szabályosan nem vettük a levegőt. Aztán fölegyenesedtünk, és szemügyre vettük az épületet. Magas, sötét, kicsorbult, szürke kövekkel kirakott ház volt. A legtöbb ablaka kitörve, az ajtaja meg mint egy óriás kitátott szája. – Biztos, hogy ez az a hely? – kérdeztem, igyekezve elrejteni ijedtségemet. – Ez van a jegyekre írva – felelte Steve, de a biztonság kedvéért még egyszer ellenőrizte. – Igen, ez az. – Talán rajtuk ütött a rendőrség, és odébb kellett állniuk – vélekedtem. – Lehet, hogy ma este nem is lesz megtartva a műsor. – Lehet – mondta Steve is. Ránéztem, és idegességemben megnyaltam a szám szélét. – Szerinted mit csináljunk? – kérdeztem. Ő visszanézett rám, és kis habozás után azt felelte: – Szerintem menjünk be. Ha már idáig eljöttünk, hülyeség lenne most visszafordulnunk anélkül, hogy valami biztosat tudnánk. – Helyes – bólintottam. Aztán felnéztem az ijesztő épületre, és nagyot nyeltem. Olyasfajta ház volt, amilyent a horrorfilmekben lehet látni: sokan mennek be, de senki sem jön ki. – Félsz? – kérdeztem Steve-től. – Nem – felelte, de hallottam, hogy összekoccantaka fogai, és ebből tudtam, hogy hazudik. – És te? – Ugyan – válaszoltam. Egymásra néztünk, és elvigyorodtunk. Tudtuk, hogy mindketten teljesen be vagyunk gazolva, de legalább együtt voltunk. Nem olyan szörnyű rettegni, ha az ember nincs egyedül. – Bemegyünk? – kérdezte Steve tettetett könnyedséggel. – Felőlem! Vettünk egy nagy levegőt, keresztbe tettük az ujjunkat, elindultunk felfelé a lépcsőn (kilenc repedezett, mohos kőlépcső vezetett föl az ajtóhoz), és beléptünk.

Hosszú, sötét és hideg folyosón talákuk magunkat. Hiába volt rajtam a dzsekim, megállás nélkül reszkettem. Dermesztő hideg volt! – Miért van ilyen hideg? – kérdeztem Steve-től. – Odakint meleg van. – Az öreg házak ilyenek – válaszolta. Elindultunk. A folyosó végén fényt láttunk, és minél beljebb jutottunk, annál többet láttunk. Ez felvidított. Nem hiszem, hogy különben meg tudtam volna csinálni: túlságosan rémítő volt! A falak tele karcolásokkal és firkálásokkal, a plafonról pedig mállott a festék. Hátborzongató. Fényes nappal is visszataszító lett volna, most azonban este van, s visszavonhatatlanul közeleg az éjfél. – Itt egy ajtó – állt meg Steve. Résnyire belökte, mire az ajtó hangosan megnyikordult. Kis híján sarkon fordultam. Legszívesebben elszaladtam volna! Olyan hang volt, mintha egy koporsó fedelét feszítenék fel! Steve-en nem látszott, hogy félne; bedugta a fejét az ajtórésbe. Pár másodpercig, míg a szeme hozzá nem szokott a sötétséghez, egy szót sem szólt, aztán visszahúzta a fejét. – Itt megy föl a lépcső az erkélyre – mondta majdnem suttogva. – Ahonnan az a gyerek leesett? – kérdeztem. – Aha. – Szerinted föl kell mennünk? – Nem hinném – rázta meg a fejét. – Odafönt sötét van, nem látni semmi fényt. Csak akkor próbáljuk meg, ha nem találunk más utat a nézőtérre, de azt hiszem... – Segíthetek valamiben, fiúk? – szólalt meg valaki a hátunk mögött; ijedtünkben majd kiestünk a gatyánkból! Amikor hátrafordultunk, egy hórihorgas embert láttunk, aki úgy nézett le ránk a magasból, mintha két patkányt látna. A feje majdnem a plafont verte. Hatalmas, csontos keze volt, a szeme pedig olyan sötét, mint a szén. – Nincs túl késő ahhoz, hogy két ilyen kisfiú, mint ti vagytok, kint csatangoljon? – kérdezte. A hangja mély és rekedt volt, mint valami vén varangyosbékáé, a szája meg jóformán nem is mozgott beszéd közben. Jó hasbeszélő válhatott volna belőle. – Mi... z kezdte Steve, de meg kellett állnia, hogy megnyalja a szája szélét, s folytatni tudja. – Mi a Cirque du Freak előadására jöttünk. – Csakugyan? – Az óriás lassan bólintott. – Van jegyetek? – Van – felelte Steve, és remegő kezével előkotorta a sajátját.

– Nagyon helyes – dörmögte az ember. Aztán felém fordult, és azt kérdezte: – Hát te, Darren? Neked is van jegyed? – Van – mondtam, a zsebembe nyúlva. És ekkor megdermedtem. Tudja a nevemet! Steve-re pillantottam, és láttam, hogy egész testében reszket. A magas ember elmosolyodott. A fogai feketék voltak és hiányosak, a nyelve pedig sárgásszürke. – A nevem Mr. Tall – mondta. – Én vagyok a Cirque du Freak tulajdonosa. – Honnan tudja, hogy hívják a barátomat? – kérdezte Steve merészen. Mr. Tall nevetett, s olyan mélyen lehajolt, hogy a szeme egy vonalba esett Steve szemével. – Sok mindent tudok – mondta halkan. – Tudom a neveteket. Tudom, hol laksz. Tudom, hogy nem szereted a mamádat és a papádat. – Arcát felém fordította, mire én egy lépést hátraléptem. Iszonyúan büdös volt a lehelete. – Tudom, hogy nem mondtad meg a szüleidnek, hogy ide akarsz jönni. És tudom, miként nyerted el a jegyedet. – Hogyan? – Annyira vacogott a fogam, hogy azt sem tudom, hallotta-e, amit kérdeztem, vagy nem. De ha hallotta is, elengedte a fíile mellett. Fölegyenesedett, és elfordult tőlünk. – Sietnünk kell – mondta, és elindult. Azt hittem, óriás léptekkel fog haladni, de nem, inkább nagyon is aprózta a lépteit. – Mindjárt kezdődik a műsor. Már mindenki a helyén ül. Elkéstetek, fiúk. Szerencsétek van, hogy nem kezdtük el nélkületek. A folyosó végén befordult. Csak két vagy három lépéssel járt előttünk, mégis, amikor a sarokhoz értünk, már ott ült egy hosszú asztal végében, amely földig érő, fekete terítővel volt leborítva. A fején magas, vörös kalap, a kezén kesztyű. – Kérem a jegyeket – dörmögte. Kinyúlt értük, elvette, majd kinyitotta a száját, bekapta, szétrágta és lenyelte a jegyeket! – Minden rendben – mondta –, most már mehettek. Gyerekeket ugyan nem szoktunk beengedni, de látom, hogy ti ketten derék, bátor ifjú emberek vagytok. Veletek kivételt teszünk. Az előcsarnok végében két kék függöny állta utunkat. Steve és én egymásra néztünk, és nyeltünk egyet. – Menjünk tovább, egyenesen? – kérdezte Steve. – Persze – felelte Mr. Tall. – Nincs zseblámpás eligazító, mint a moziban? – érdeklődtem elfogódottan.

Elnevette magát. – Ha az kell, hogy valaki fogja a kezeteket, miért nem hoztatok magatokkal bébiszittert? Ettől olyan dühös lettem, hogy egy pillanatra még a félelmemről is megfeledkeztem. – Jól van – csattantam fel, és még Steve-et is meglepte, mennyire előreléptem. – Ha erre kell menni... – és már keresztül is nyomakodtam a függönyön. Nem tudom, miből készülhettek, de mintha pókhálóból szőtték volna az anyagukat. A túloldalra érve megtorpantam. Egy rövid folyosón találtam magam, s előttem pár méterrel újabb kétszárnyú függöny húzódott faltól falig. Egy hang hallatszott mögöttem, és egyszer csak Steve is ott állt mellettem. A függöny túloldaláról zajok szűrődtek át. – Szerinted biztonságos? – kérdeztem. – Előre biztonságosabb lehet, mint visszafelé – felelte Steve. – Nem hiszem, hogy Mr. Tall örülne, ha visszafordulnánk. – Mit gondolsz, honnan tudott a dolgainkról? – próbáltam faggatni. – Csak úgy lehet, hogy tud olvasni mások gondolataiban – válaszolta Steve. – Ó. – Ezen elméláztam kicsit. – Majd szörnyethaltam ijedtemben – vallottam be. – Én is – mondta Steve. Aztán előreléptünk. Hatalmas terembe jutottunk. A nézőtér üléseit már régen kiszerelték, s a helyükbe nyugszékeket tettek be. Néztük, hol vannak üres helyek. A színház zsúfolásig tele volt, de gyerekeket sehol sem láttunk. Éreztem, hogy az emberek felfigyelnek ránk, és összesúgnak. Már csak a negyedik sorban volt két üres hely. Át kellett vergődnünk sok-sok lábon, és hallgatnunk kellett a morgásokat. Amikor leültünk, rájöttünk, hogy tulajdonképpen egész jó helyre szól a belépőnk, ugyanis előttünk senki sem takarta el a kilátást. Tökéletesen ráláttunk a színpadra. – Mit gondolsz, árulnak pattogatott kukoricát? – kérdeztem. – A Rémségek Cirkuszában? – horkant fel Steve. – Légy észnél! Még ha kígyótojást és gyíkszemet mondtál volna, de akármibe lefogadom, hogy pattogatott kukoricát nem árulnak! A nézőtéren mindenféle népséget lehetett látni. Egyesek elegánsan kiöltöztek, míg mások melegítőben voltak. Láttunk vénséges véneket meg olyanokat is, akik csak pár évvel lehettek idősebbek nálunk. Voltak, akik fesztelenül csevegtek a társukkal, és úgy viselkedtek, mintha

futballmeccsre jöttek volna, másoknak, akik némán ültek a helyükön, idegesen járt a tekintetük ide-oda. A közönségen látszott, hogy izgul. A szemük elárulta: ugyanúgy csillogott, mint Steve-é vagy az enyém. Valahogy mindnyájan tudtuk, hogy különleges látványban lesz részünk, amilyet eddig még sohasem láttunk. Aztán felharsant egy csomó trombita, és mindenki elhallgatott. A trombiták egyre hangosabban és hangosabban szóltak, miközben kialudtak a fények. Végül koromsötét lett az egész színházban. Újra elfogott a féklem, de már késő volt, nem lehetett elmenni. Egyik pillanatról a másikra elhallgattak a trombiták, és síri csend lett. Csengett a fülem, azt hiszem, pár másodperdg elkábultam. Ahogy magamhoz tértem, kiegyenesedtem, és mint aki karót nyelt, bámultam bele a semmibe. Valahol a magasban kigyulladt egy zöld fény, és a színpad kivilágosodott. Kísérteties látvány volt! Körülbelül egy percig semmi sem történt. Aztán bejött két ember, egy ketrecet húzva maguk után. A ketrec kerekeken gurult, és le volt takarva valamivel, ami úgy nézett ki, mint egy hatalmas medvebőr. A színpad közepére érve megálltak, ledobták a köteleket, és visszarohantak a színfalak mögé. Pár másodpercig tartott még a csend, majd újra felharsantak a trombiták – három rövidet fújtak. A takaró leröppent a ketrecről, és megláttuk az első fenevadat. Ebben a pillanatban a nézők iszonyatos sikoltozásban törtek ki. A rémült sikoltozás fölöslegesnek tűnt. A fenevad ugyan hátborzongató látványt nyújtott, de a ketrecen belül is meg volt láncolva. Azt hiszem, akik sikoltoztak, csak a móka kedvéért tették, ahogy a hullámvasúton is szokás, nem pedig azért, mert komolyan megijedtek. Bár igazán nem tudom. A Farkasember borzalmasan nézett ki. Tényleg nagyon ronda volt. Testét mindenütt szőr borította. Mindössze egy ágyékkötőt viselt, mint Tarzan, úgyhogy látni lehetett a szőrös lábát, hasát, hátát és karjait. Hosszú, bozontos szakálla az arca jó részét eltakarta, a szeme sárga volt, a foga pedig vörös. Rázta a ketrec rácsait, és üvöltött. Félelmetes hangjára még többen kezdtek sikoltozni. Kis híján én is felsikoltottam, csak azt tartott vissza, hogy nem akartam úgy viselkedni, mint egy óvodás. A Farkasember tovább rázta a rácsait, közben föl-le járkált, aztán lecsillapodott. Leült, ahogy a kutyák szoktak, és akkor bejött Mr. Tall.

– Hölgyeim és uraim – mondta, és bár a hangja halk volt és rekedt, mindenki tisztán hallotta a szavait –, üdvözöljük önöket a Cirque du Freakben, a világ legrendkívülibb emberi lényeinek otthonában. Ősrégi cirkusz a miénk – folytatta. – Ötszáz éve járjuk a világot, nemzedékek sokaságát ismertetve meg furcsa lényeinkkel. Csapatunk sokszor változtatott a felállásán, de sohasem a célkitűzésén: ámulatot és rémületet kelteni önökben! Műsorszámaink egyszerre ijesztőek és különösek, s az egész világon párját ritkítóak. Az ijedősebbek jobb, ha most rögtön hazaindulnak – mondta figyelmeztetően. – Biztos vagyok benne, hogy olyanok is eljöttek ma este, akik tréfára vették az egészet. Lehet, hogy azt gondolták, szörnyszülötteink pusztán beöltözött emberek vagy ártalmatlan nyomorékok. Nem így van! Minden, amit ma este itt látni fognak, valódi. Minden szereplő egyedülálló a maga nemében. És egyik sem ártalmatlan! Ezzel be is fejezte a beszédét, és lement a színpadról. Majd két csinos nő jött be csillogó ruhában, és kinyitották a Farkasember ketrecét. Néhány látogatón látszott, hogy meg van rémülve, de senki sem ment el. A Farkasember kaffogva és vonítva rontott ki a ketrecből, de aztán az egyik nő az ujjaival meghipnotizálta. A másik a közönséghez beszélt. – Maradjanak csendben és nyugodtan – mondta idegenes kiejtéssel. – Amíg a befolyásunk alatt tudjuk tartani, addig a Farkasember nem árthat önöknek, de egy hangos szó is felébreszthed, és akkor szörnyű dolgot művelhet! Amikor elkészükek, lejöttek a színpadról, és végigvezették a hipnotizált Farkasembert a színházon. Piszkosszürke volt a haja, és olyan görnyedten lépkedett, hogy az ujjai a térde magasságában himbálóztak. A nők közrefogták, és intették az embereket, hogy őrizzék meg a nyugalmukat. Ha akartad, megengedték, hogy megsimogasd a Farkasembert, de csak finoman. Steve meg is tette, amikor elhaladtak mellette, de én féltem, hogy föl talál ébredni, és belém harap, úgyhogy én nem nyúltam hozzá. – Milyennek érezted? – kérdeztem, amilyen halkan csak tudtam. – Szúrós – súgta Steve –, mint egy sündisznó. – Az orrához emelte az ujjait, és megszaglászta. – A szaga is olyan, mint az égett gumi. A Farkasember és a két nő körülbelül félúton jártak a padsorok közötti átjáróban, amikor egy óriási durranás hallatszott! A Farkasember elordította magát, és durván szétlökdöste a nőket.

Az emberek sikoltozásban törtek ki, a legközelebb ülők pedig felugráltak, és futásnak eredtek. Az egyik nő nem volt elég gyors; a Farkasember rávetette magát, és lerántotta a földre. A nő torkaszakadtából visítozott, de senki sem próbált segíteni rajta. A fenevad a hátára fordította, és kivicsorította a fogait. A nő a kezével igyekezett eltolni magától, de a szörnyeteg odakapott, és leharapta a kezét! Páran elájultak a látványtól, és egy csomóan sikítozva futásnak eredtek. Ekkor, mintha a semmiből lépett volna elő, ott termett Mr. Tall a Farkasember háta mögött, és átölelte. A Farkasember pár másodpercig viaskodott vele, de Mr. Tall súgott valamit a fülébe, és erre megnyugodott. Mialatt Mr. Tall visszavezette a színpadra, a csillogó ruhás nők lecsillapították a közönséget, és felszólították őket, hogy foglalják el a helyeiket. Miközben az emberek tétováztak, a leharapott kezű nő tovább sikoltozott. A csuklójából úgy dőlt a vér, mintha szivattyúzták volna, bevérezve mindent és mindenkit maga körül. Steve-vel dermedten, tátott szájjal bámultuk, s arra gondoltunk, vajon itt, a szemünk előtt fog meghalni? Mr. Tall újra lejött a színpadról, fölkapta a földről a leharapott kezet, és harsányan füttyentett egyet. Két kék ruhás, fejükön csuklyát viselő ember futott oda hozzá. Alacsonyak voltak, nem sokkal nagyobbak, mint én vagy Steve, de karjuk és lábuk izmos volt, és látszott rajtuk, hogy erősek. Mr. Tall fölállította a nőt, és súgott valamit a fülébe. A nő abbahagyta a sikoltozást, és mozdulatlanul állt. Mr. Tall megfogta a csuklóját, majd benyúlt a zsebébe, és kihúzott egy barna bőrzacskót. Szabad kezével kinyitotta, és valami csillogó, rózsaszínű port hintett belőle a nő vérző csuklójára. Aztán odaillesztette a leharapott kézfejet, és fejével intett a két kék ruhás embernek. Azok valahonnan előteremtettek két tűt meg egy gombolyag narancssárga fonalat, és a jelenlévők legnagyobb elképedésére hozzáfogtak, hogy visszavarrják a nő kezét a csuklójára! Öt vagy hat percig öltögettek szorgalmasan. A nő még akkor sem érzett semmi fájdalmat, amikor a tűk a csuklóján körbe-körbe átszúrták a húsát. Amikor végeztek, a csuklyások eltették a tűket meg a maradék fonalat, és visszavonultak. A csuklyájuk egy pillanatra sem csúszott hátra az arcukból, úgyhogy igazából azt sem tudtam, férfiak-e vagy nők. Amikor elmentek, Mr. Tall elengedte a nő kezét, és hátralépett.

– Mozgassa meg az ujjait – mondta. A nő bambán bámult rá. – Mozgassa meg! – hangzott fel ismét a parancs, mire a nő engedelmeskedett. És mozogtak az ujjai! A közönség felhördült. A nő úgy bámult a kezére, mintha nem hinne a szemének. Újra megmozgatta az ujjait, majd a feje fölé emelte a kezét. Teljes erejéből megrázta, úgy, mintha soha semmi baja nem lett volna! Látni lehetett az öltéseket, de vérnek nyoma sem volt, és az ujjak tökéletesen működtek. – Most már minden rendben lesz – mondta neki Mr.Tall. – Egy-két nap múlva a fonal is felszívódik, és utána tökéletes lesz a keze. – Azért ez nincs teljesen rendjén! – kiáltotta valaki, és egy vörös képű férfi lépett elő. – Én vagyok a férje – mondta –, és közlöm önnel, hogy el fogunk menni az orvoshoz és utána a rendőrségre! Hogy képzeli, hogy egy vadállatot csak úgy beengedhet emberek közé? Mi lett volna, ha a fejét harapja le? – Akkor meghalt volna – válaszolta nyugodtan Mr. Tall. – Hát ide figyeljen, maga idomár – kezdte a férj, de Mr. Tall közbevágott: – Mondja csak, uram! Hol volt ön, amikor a Farkasember megtámadta a feleségét? – Én? – képedt el a férfi. – Igen, ön – felelte Mr. Tall. – Ön a férje. Ott ült a felesége mellett, amikor a fenevad elszabadult. Miért nem ugrott oda hozzá, hogy menteni próbálja? – Hát, én... nem volt rá idő... nem tudtam... nem voltam... De mondhatott akármit, erre a kérdésre csak egy igazi válasz volt: hogy magát mentse, ő is elfutott, mint a többiek. – Hallgasson ide – mondta Mr. Tall. – Én figyelmeztettem önöket. Megmondtam, hogy a mutatvány veszélyes is lehet. Ez nem valami kellemes és biztonságos cirkusz, ahol nem történhet semmi baj. Előfordulhatnak és olykor elő is fordulnak hibák, és voltak már, akik sokkal rosszabbul jártak, mint a kedves felesége. Ezért tiltottak be bennünket. Ezért kell régi színházépületekben fellépnünk az éjszaka kellős közepén. Többnyire minden simán zajlik, és senkinek nem esik bántódása. De nem garantálhatjuk a testi épségüket. Mr. Tall lassan körbefordult, és úgy tűnt, mintha ezalatt mindenkinek mélyen a szemébe nézett volna.

– Senkinek nem garantálhatjuk a testi épségét – harsogta. – Valószínűtlen, hogy még egy hasonló baleset történjék, de megtörténhet. Még egyszer mondom, aki fél, az menjen haza. Most, mielőtt késő lenne! Néhányan tényleg elmentek. De a többség ott maradt, hogy lássa a műsor további számait; még az a nő is, aki kis híján elveszítette a kezét. – El akarsz menni? – kérdeztem Steve-től, félig-meddig remélve, hogy igent mond. Fel voltam villanyozva, de féltem is. – Megőrültél? Ilyen szuperjó buliból?! Remélem, te sem akarsz elmenni! – Szó sincs róla – hazudtam, s még egy halvány kis vigyort is megkockáztattam. Bárcsak ne féltem volna annyira attól, hogy gyávának mutatkozzam! Ha akkor elmegyek, most minden jó lenne. De nem, mindenáron úgy akartam viselkedni, mint egy felnőtt, és eltökéltem, hogy kivárom a végét. Ha tudnátok, azóta hányszor, de hányszor gondoltam rá, milyen jó lett volna, ha akkor felkötöm a nyúlcipőt, s úgy elfutok, hogy vissza se nézek...

Mihelyt Mr. Tall elhagyta a színpadot, és mi újra hátradőltünk a székünkben, megjelent a másik szörny, Bordás Alexander. Ő inkább mulatságos volt, mint ijesztő, ami jól is jött nekünk a szörnyűséges kezdet után. Én mellesleg a szám közben egyszer hátrasandítottam a vállam fölött, és láttam, hogy két csuklyás alak térden állva sikálja a padlóról a vért. Életemben nem láttam még olyan vézna alakot, mint ez a Bordás Alexander! Úgy nézett ki, mint egy csontváz. Mintha hús nem is lenne rajta. Csak azért nem volt ijesztő, mert egyfolytában barátságosan vigyorgott. Vidám zeneszóra körbetáncolta a színpadot. Olyan nevetséges látványt nyújtott a balettruhájában, hogy hamarosan mindenki a hasát fogta nevettében. Egy idő múlva abbahagyta a táncot, és nyújtózni kezdett. Azt állította magáról, hogy gumiember (olyasvalaki, akinek gumiból vannak a csontjai, és minden irányban tudja hajlítani őket). Először hátradöntötte a fejét, de olyan mélyre, hogy úgy látszott, mintha levágták volna. Amikor hátat fordított, fordítva láttuk az arcát. Aztán hátrahajolt, egészen addig, míg a feje leért a földre! Ekkor átkarolta

a lábát, és áthúzta köztük a fejét egészen maga elé. Olyan volt, mintha a feje a hasából nőtt volna ki! Óriási tapsot kapott. Miután felegyenesedett, úgy kezdte körbecsavarni a testét, mint valami szívószálat. Egymás után ötször csavarodott körbe, mígnem a csontjai már recsegtek-ropogtak a feszüléstől. Így állt egy percig, majd mint a villám, gyorsan visszacsavarta magát. Ezután fogott két bolyhos végű dobverőt, s az egyikkel megütötte egyik kiálló bordáját. Kitátotta a száját, amiből egy zenei hang jött ki! Arra a hangra emlékeztetett, amit a zongora ad ki. Aztán becsukta a száját, és a másik oldalán ütött rá az egyik bordájára. Ez valamivel erősebb és magasabb hangot szólaltatott meg. Néhány ilyen bemelegítő ütés után nyitott szájjal dalokat kezdett játszani! Eljátszotta a "London hídja leszakadt" címűt, aztán néhány Beatles-számot és pár ismert tv-show szignálját is! A vézna ember a közönség újrázása közepette távozott a színpadról. De itt nem volt divat ráadást adni. Bordás Alexander után Kétgyomrú Rhamus következett, aki legalább olyan kövér volt, mint amilyen sovány Alexander. Bődületesen dagadt volt! Míg befelé lépdelt, recsegtek a lába alatt a színpad deszkái. Egész a színpad széléig ment, és közben egyfolytában úgy tett, mintha előre akarna esni. Láttam, hogy az első sorban ülők egyre idegesebbek; voltak, akik a közeledtére felugráltak, és hátrébb húzódtak. Nem csodálkoztam rajtuk: ha tényleg le talál billenni, palacsintává lapítja őket! – Helló – mondta, és megállt a színpad közepén. Vékonyka, nyüszítő hangja volt. – Úgy hívnak, hogy Kétgyomrú Rhamus. Tényleg két gyomrom van. Így születtem, akárcsak némely állatok. Az orvosok meg voltak döbbenve, és azt mondták, hogy torzszülött vagyok. Ezért csatlakoztam ehhez a társulathoz, és így kerültem ide ma este. A nők, akik korábban a Farkasembert hipnotizálták, most betoltak két zsúrkocsit, megrakva mindenfélével: süteményekkel, chipsszel, hamburgerekkel, édességekkel és nagy fej káposztákkal. Még olyasmik is voltak rajtuk, amiket eddig nem is láttam, nemhogy ettem volna! – Hű, ez remek – mondta Rhamus. Rámutatott egy hatalmas órára, melyet köteleken engedtek le a magasból, körülbelül három méterre a feje fölé. – Mit gondolnak, mennyi idő kell, míg mindazt, amit itt látnak, megeszem? – kérdezte, végignézve az ételek halmain. – Aki a legpontosabb becslést adja, az jutalmat kap. – Egy óra! – kiáltotta be valaki.

– Negyvenöt perc! – üvöltötte egy másik hang. – Két óra, tíz perc, harminchárom másodperc! – kiabálta egy harmadik. Hamarosan mindenki kiáltozott. Én egy óra három percet mondtam. Steve huszonkilenc percet. A legrövidebb idő tizenhét perc volt. Amikor befejeztük a találgatást, megindították az órát, és Rhamus falatozni kezdett. Úgy falt, mint a szél. A két karja olyan sebesen mozgott, hogy alig lehetett látni. A száját mintha egy pillanatra se csukta volna be. Csak úgy lapátolta be magába az ételt, amit minden különösebb rágás nélkül rögtön lenyelt. Tátott szájjal nézte mindenki. Én egészen rosszul lettem a látványtól. Volt, aki tényleg rosszul lett! Végül Rhamus benyomta az utolsó sütit is, és a feje fölött lógó óra ketyegése elhallgatott. Négy perc ötvenhat másodperc! Kevesebb mint öt perc alatt megevett mindent! El sem akartam hinni. Ilyesmire ember nem képes, még akkor se, ha két gyom is van! – Ez jólesett – mondta Rhamus –, de azért jöhetne még egy kis desszert. Mialatt mi nevetve tapsoltunk neki, a csillogó ruhás nők elgurították a zsúrkocsikat, és behoztak egy másikat, tele üvegszobrocskákkal, villákkal és kanalakkal, meg fémhulladékkal. – Mielőtt hozzákezdenék – szólt Rhamus –, figyelmesztetem önöket, hogy ne próbáljanak utánozni otthon. Én olyasmiket is meg tudok enni, amiktől a közönséges ember akár meg is fulladhat! Ne akarják utánam csinálni! Ha megteszik, meg is halhatnak! És enni kezdett. Néhány anyacsavarral kezdte, amit szemrebbenés nélkül lenyelt. Amikor már megevett pár marékkal, megrázta hatalmas pocakját, és hallani lehetett, hogyan csörögnek benne a fémek. Aztán a hasa hullámzani kezdett, és ő visszaköpdöste az anyacsavarokat! Ha csak egy vagy kettő lett volna, megkockáztatom, hogy eldugta a nyelve alá vagy a pofazacskójába, de ekkora mennyiséghez még a Kétgyomrú Rhamusnak sem volt elég nagy a szája! Ezután az üvegfigurák következtek. Apró morzsákra rágta szét az üveget, majd egy korty víz kíséretében lenyelte. Utána rendre megette a kanalakat és villákat is. Először meghajlította őket, majd bedugta a szájába, és hagyta, hogy lecsússzanak. Azt mondta, a foga nem elég erős, hogy elharapja a fémet.

Mindezek után lenyelt egy hosszú fémláncot is. Majd szünetet tartott, és visszafojtotta a lélegzetét. A hasa korogni és rázkódni kezdett. Nem tudtam, mi történik, mígnem sóhajtott egyet, és egyszer csak azt láttam, hogy a lánc vége megjelenik a szájában. Ahogy a lánc újra napvilágra került, láttam, hogy a kanalak és villák rá vannak fűzve! Képes volt rá, hogy a hasában átfűzze a láncot a karikákon! Hihetetlen volt. Amikor Rhamus lement a színpadról, azt hittem, ezt a mutatványt senki sem múlhatja felül. Tévedtem!

Kétgyomrú Rhamus után bejött a két csuklyás, és ajándéktárgyakat vitt körbe a nézőtéren, amiket meg lehetett vásárolni. Voltak köztük nagyon klasszak, például ugyanolyan anyacsavarok, amilyeneket Kétgyomrú Rhamus nyeldesett le, csak csokoládéból, és Bordás Alexander-babák gumiból, amiket úgy hajlítgathattál és nyújthattál, ahogy jólesett. És árultak tincseket a Farkasember hajából. Ebből én is vettem; merev volt, mint a drót, és éles, mint a kés. – Később még más újdonságok is lesznek – szólalt meg Mr. Tall a színpadról –, ne költsék el már előre az összes pénzüket. – Mennyibe kerül az üvegszobor? – kérdezte Steve. Ugyanaz a fajta volt, amit Kétgyomrú Rhamus evett. A kék csuklyás nem szólt semmit, csak rámutatott az árcédulára. – Nem tudok olvasni – mondta Steve. – Mondja meg, legyen szíves, mennyi az ára. Csodálkozva néztem Steve-re, vajon miért hazudik? A csuklyás erre sem szólt semmit, csak megrázta a fejét, és gyorsan továbblépett, mielőtt Steve újabb kérdést tehetett volna fel. – Mi volt ez? – kérdeztem. – Csak hallani akartam, hogy beszél – rántotta meg a vállát Steve –, hogy lássam, ember-e vagy sem. – Hát persze hogy ember – rökönyödtem meg. – Mi más lenne? – Nem tudom – felelte Steve. – Ezért kérdeztem. Nem tartod furcsának, hogy mindvégig eltakarják az arcukat? – Talán szégyellősek – vélekedtem.

– Lehet – hagyta rám, de tudtam, hogy nem hiszi. Amikor az ajándékárusítók elmentek, jött a következő torzszülött. A szakállas nő volt az, és először azt hittem, tréfa az egész, mert egyáltalán nem volt szakálla! Mr. Tall megállt a háta mögött, és a következőket mondta: – Hölgyeim és uraim, most egy roppant különleges műsorszám következik. Az önök előtt álló Truska új tagja családunknak. Az egyik leghihetetlenebb produkciót fogják tőle látni, amelyhez egyedülálló képesség szükségeltetik. Mr. Tall azzal elment. Truska nagyon szép volt laza hullámokban leomló, sűrűn felhasított vörös ruhájában. Egy csomó férfi a nézőtéren krákogni meg fészkelődni kezdett. Truska közelebb lépett a színpad széléhez, hogy jobban lássuk, majd mondott valamit, ami úgy hangzott, mint egy fókaugatás. Két kezét az arcához emelte, s kétoldalt finoman végigsimított a bőrén. Aztán két ujjával befogta az orrát, és a másik kezével megcsiklandozta az állát. Elképesztő dolog történt: elkezdett kinőni a szakálla! Előbb az állán ütköztek ki a szőrszálak, aztán a felső ajkán, majd kétoldalt az arcán, végül mindenütt. Hosszú, szőke, egyenes szálú szakálla nőtt. Amikor tíz-tizenegy centiméteres lett, megállt a növésben. Truska ekkor elengedte az orrát, lejött a színpadról, körbesétált a nézőtéren, és mindenki megfoghatta, megsimogathatta a szakállát. És az mindeközben tovább nőtt, míg végül leért a bokájáig! Amikor Truska elérte a nézőtér legtávolabbi szélét, megfordult, és visszament a színpadra. És noha színházban állt a levegő, a haja vadul lebegett, és mentében megcsiklandozta azok arcát, akikhez hozzáért. Amikor visszaért a színpadra, Mr. Tall megkérdezte, van-e valakinél olló. Sok nőnél volt. Mr. Tall néhányukat felhívta maga mellé. – A Cirque du Freak egy színarany rudat ajándékoz annak, aki bele tud nyírni Truska szakállába – mondta, és a magasba emelt egy kis sárga aranyrudat, hogy mutassa, nem tréfál. Ettől mindenki izgalomba jött, és tíz percen keresztül boldogboldogtalan megpróbált belenyírní a csodálatos szakállba. És nem tudtak! Semmi nem fogott a szakállas nő szakállán, még az a olló sem, amelyet Mr. Tall adott nekik! És az volt a legkülönösebb, hogy tapintásra éppolyan selymes volt, mint a közönséges haj! Amikor mindenki belátta, hogy igyekezetük hiábavaló, Mr. Tall kiürítette a színpadot. Truska visszaballagott középre. Újból végigsimított az arcán, és megfogta az orrát, de ezúttal a szakáll kezdett visszabújni!

Mintegy tíz perc leforgása alatt a szálak újra eltűntek, és Truska ugyanúgy nézett ki, mint amikor először lépett ki a színpadra. Hangos tapsvihar közepette vonult vissza a színfalak mögé, hogy nyomban helyet adjon az utána következőnek. Akit úgy hívtak, hogy Kezes Hans. Azzal kezdte, hogy mesélt az apjáról, aki láb nélkül született, így aztán a kezén tanult meg járni úgy, mint más ember a lábán, és a gyerekeit is megtanította a fortélyaira. Hans ezek után leült, és fölhúzta, majd a nyaka köré csavarta mindkét lábát. Felállt a kezére, s föl-le sétált rajta a színpadon, aztán leugrott, és felszólított – találomra – négy férfit, hogy fussanak vele versenyt. Ők persze a lábukon, míg Hans a kezén. Aranyrudat ígért annak, aki legyőzi. A padsorok közti átjárót jelölték ki versenypályának, és hátrányos helyzete ellenére Hans könnyedén legyőzte mind a négy férfit. Kijelentette, hogy nyolc másodpercen belül futja kézen a száz métert, és a közönség soraiból senki sem kételkedett a szavában. Utána tornagyakorlatokat mutatott be, bebizonyítva, hogy az ember éppúgy elboldogulhat láb nélkül, mint lábbal, produkciója nem volt különösebben izgalmas, de elveztük. Hans után rövid szünet következett, majd újra Mr. Tall jelent meg. – Hölgyeim és uraim – mondta –, most ismét valami egyedülálló és meglepő produkcióban lesz részük. Veszélyes is lehet, úgyhogy arra kérem önöket, ne zajongjanak, s ne is tapsoljanak, amíg engedélyt nem kapnak rá. A nézőtérre néma csend borult. Azok után, ami a farkasemberrel történt, elég volt egyetlen figyelmeztetés. Mr. Tall ekkor elégedetten távozott. Mielőtt elhagyta volna a porondot, elkiáltotta a következő rémség nevét – kiáltotta, de valahogy halkan! – Mr. Crepsley és Madame Octa! Lassan kihunytak a fények, és egy hátborzongató külsejű ember jött ki a színpadra. Magas volt, és vékony, az arca fehér, mint a fal, s a fején rövidre nyírt, narancsvörös haj éktelenkedett. Bal arcán széles forradás futott végig le egészen a szájáig, amitől úgy nézett ki, mintha a szája felnyúlna az arca közepére. Sötétvörös ruhát viselt, s a kezében egy kis fakalitkát hozott, amit letett egy asztalra. Amikor ezzel megvolt, szembefordult a közönséggel, meghajolt és mosolygott. Ettől még rémisztőbbnek látszott; kicsit emlékeztetett arra az őrült bohócra, akit egyszer egy horrorfilmben láttam. Ezután magyarázni kezdte, hogy mit fogunk látni.

A beszéde elejét nem hallottam, mert nem a színpadot néztem, hanem Steve-et. Tudjátok, amikor Mr. Crepsley bejött, teljes csend volt a teremben. Kivéve egy valakit, aki hatalmasat sóhajtott. Steve volt az. Kíváncsian néztem a barátomat. Majdnem olyan fehér volt, mint Mr. Crepsley, és egész testében remegett. Kis híján kiejtette a kezéből Bordás Alexander gumifiguráját. A szeme valósággal rátapadt Mr. Crepsleyre, és miközben azt figyeltem, hogy milyen merőn nézi a fellépő rémséget, egy gondolat futott át az agyamon: "Úgy néz ki, mint aki kísértetet lát!" – Nem igaz, hogy minden tarantella mérges – mondta Mr. Crepsley. Hangja mély volt. Nagy nehezen sikerült elfordítanom a tekintetemet Steve-ről és ráirányítani a színpadra. – Legtöbbjük ugyanolyan ártalmatlan, mint többi, bárhol fellelhető pók. Azoknak pedig, akik valóban mérgesek, rendszerint csak nagyon apró lények megöléséhez elegendő a mérgük. De van egy-két igazán veszedelmes is – folytatta. – Némelyik egyetlen harapásával akár az embert is megölheti. Ritkán, de előfordul ilyen is, igaz, hogy csak nagyon távoli vidékeken. Nekem van egy ilyen példányom – mondta tovább, és közben kinyitotta a kalitka ajtaját. Pár pillanatig semmi sem történt, de aztán előmászott egy olyan hatalmas pók, amilyent még életemben nem láttam. Kövér teste zöld-lila-vörös színű volt, s a lábait hosszú szőr borította. Én nem féltem a pókoktól, de ez tényleg megrémített. Lassan előrébb mászott, majd behajlította a lábait, s leeresztette a potrohát, mintha áldozatra várna. – Madame Octa évek óta velem van – folytatta Mr. Crepsley. – Sokkal tovább él, mint a közönséges pókok. Egy szerzetestől vettem, aki szerint ez a fajta pók húsz-harminc évig is elél. Ez a példány rendkívül mérges és nagyon intelligens. Mialatt beszélt, az egyik kék csuklyás bevezetett a színpadra egy kecskét. Szegény pára kétségbeesetten mekegett, és minduntalan menekülni próbált. A csuklyás az asztal lábához kötözte, majd távozott. Amikor a pók meglátta és meghallotta a kecskét, megmozdult. Elmászott az asztal széléig, s ott megállt, mintha utasításra várna. Mr. Crepsley előhúzott a nadrágzsebéből egy csillogó fémsípot – ő fuvolának mondta –, és néhányszor röviden belefújt. Madame Octa egyetlen ugrással az asztalról a kecske nyakán termett.

A kecske felszökkent a levegőbe, és fülsiketítő mekegésbe kezdett. Madame Octa nem zavartatta magát, sőt pár centiméterrel közelebb mászott az állat fejéhez. Amikor elhelyezkedett, megmutatta csáprágóit, majd mélyen belevájta őket a kecske nyakába! A kecske megmerevedett, szeme kerekre tágult. Abbahagyta a mekegést, s pár másodperc múlva felbukott. Azt hittem, vége, de aztán láttam, hogy lélegzik. – Ezzel a fuvolával irányítom Madame Octát – mondta Mr. Crepsley, és tekintetét a földön fekvő kecskéről elfordítva lassan meglengette a fuvolát a feje fölött. – Annak ellenére, hogy ilyen régóta együtt vagyunk már, nem lett kezes bárány, és ha egyszer is kiengedném a kezemből, biztos, hogy megölne. – A kecske csak megbénult – folytatta. – Beidomítottam Madame Octát, hogy az első harapásával ne okozzon azonnali halált. A kecske végül elpusztul, ha hagyjuk – Madame Octa harapására nincs orvosság –, e hamar végzünk vele. – Belefújt a sípjába, és Madame Octa mászni kezdett a kecske nyakán, majd föl a fülén, s ott megállt. Ekkor újra "kimutatta a méregfogát", és következett az újabb harapás. A kecske testén remegés futott át, majd mozdulatlanná dermedt. Vége volt. Madame Octa ledobta magát a kecskéről, és mászni kezdett előre, a színpad széle felé. Az első sorokban ülők megrémültek, egyesek fel is ugráltak a helyükről. De meghallva Mr. Crepsley kurta parancsát, mozdulatlan szoborrá merevedtek. – Ne mozduljanak! – sziszegte az idomár. – Jusson eszükbe, amit korábban hallottak: egy váratlan zaj halálos veszedelmet zúdíthat önökre! Madame Octa a színpad szélére érve megállt, majd mint egy kutya, fölemelkedett a hátsó két lábára! Mr. Crepsley egy halk dallamot játszott a fuvoláján, mire a pók, továbbra is két lábon, lassan hátrálni kezdett. Amikor elérte az asztal legközelebbi lábát, megfordult, és fölmászott rajta. – Most már biztonságban lesznek – mondta Mr. Crepsley, mire az emberek lassan, óvatosan visszaültek. – De kérem önöket – tette még hozzá –, őrizkedjenek minden erősebb zajtól, nehogy a pók rám támadjon. Nem tudom, csakugyan félt-e a póktól, vagy csak a hatás kedvéért mondta ezt, mindenesetre úgy látszott, mintha félne. Jobb ingujjával megtörölte a homlokát, majd ismét a szájába illesztette a fuvoláját, és egy különös kis dallamot kezdett játszani rajta.

Madame Octa felkapta a fejét, és úgy tűnt, mintha bólintana. Átmászott az asztalon. Mr. Crepsley eléje nyújtotta a jobb kezét, ő pedig felmászott a karjára. Leizzadtam már a gondolatára is, hogy azok a hosszú, szőrös lábak végigmásznak a karján. Pedig én szeretem a pókokat! Azok, akik amúgy is félnek tőlük, gondolom, véresre rágták belül a szájukat idegességükben. A pók eközben fölért Mr. Crepsley vállára, onnan a nyakára, a fülére, s meg sem állt a feje búbjáig, ahol szépen leeresztette a potrohát. Úgy festett ott, mint egy muris kis kalap. Kisvártatva Mr. Crepsley ismét játszani kezdett, Madame Octa pedig leereszkedett az idomár arcán, végig a forradáson, egészen addig, amíg ott nem csücsült fejjel lefelé az állán. Ott kiengedett egy fonalat, és leejtette magát rá. Most ott csüngött Mr. Crepsley álla alatt tíz centiméterre, majd lassan hintázni kezdett a fonálon. Egyre nagyobb íveket írt le, s hamarosan fültől fülig lóbálta magát. Mivel a lábait maga alá húzta, onnan, ahol én ültem, úgy nézett ki, mint egy cérnagombolyag. Ekkor, mialatt épp fölfelé lendült, Mr. Crepsley hirtelen hátrakapta a fejét. A pók fölvágódott a levegőbe. A fonal elszakadt, és az állat röptében bukfencezni kezdett. Azt hittem, a végén le fog esni a földre vagy az asztalra, de nem. Egyenesen Mr. Crepsley szájára pottyant! A hányinger kerülgetett, amikor elképzeltem, hogyan csúszik le a torkán, le, egészen a gyomrába! Megesküdtem volna rá, hogy megmarja és megöli. Csakhogy a pók sokkal okosabb volt, mint hittem. Esés közben ugyanis kinyújtotta a lábait, s úgy érkezett le az idomár szájára. Mr. Crepsley újra kiegyenesítette a nyakát, amitől ismét láthatóvá vált az arca. A szája szélesre volt nyitva, és Madame Octa ott függeszkedett az alsó és felső ajka között. Úgy lüktetett a potroha, mint egy léggömb, amelybe hol befújják, hol meg kiengedik a levegőt. Belém villant a gondolat: vajon hol van a síp, és egyáltalán hogyan fogja mostantól irányítani a pókot? És ekkor Mr. Tall jelent meg egy másik síppal. Ő nem játszott olyan jól, mint Mr. Crepsley, de annyira azért tudott, hogy magára vonja Madame Octa figyelmét. A pók hallgatta, majd elindult Mr. Crepsley szája egyik szélétől a másik felé. Először nem tudtam mire vélni a mozgását, úgyhogy a nyakamat nyújtogatva próbáltam kivenni, mit csinál. Amikor megláttam a fehéres csillogást az idomár száján, rögtön megértettem: hálót szőtt!

Amikor befejezte, megint lelógatta magát Mr. Crepsley álláról. Jókora pókhálót szőtt, szinte eltakarta az idomár száját. Ekkor Mr. Crepsley nyalogatni és rágcsálni kezdte a hálót! Végül úgy, ahogy volt, megette, majd megveregette a hasát (vigyázva, nehogy megüsse Madame Octát), és így szólt: – Hát ez finom volt! Nincs a világon ízesebb falat a frissen szőtt pókhálónál. Ott, ahonnan származom, csemegeként szokták felszolgálni. De ezzel a műsornak még nem volt vége. Végigguríttatott Madame Octával egy labdát az asztalon, majd rávette, hogy másszon föl a labda tetejére, s egyensúlyozzon rajta. Miniatűr tornaszereket állított fel, aprócska súlyzókat, köteleket és gyűrűket, és minddel gyakorlatokat végeztetett vele. Madame Octa mindent megcsinált, amit az emberek szoktak: a feje fölé emelte a súlyzókat, felmászott a kötélen, és felhúzta magát a gyűrűn. Azután Mr. Crepsley egy kis étkészletet tett az asztalra: apró tányérokat, késeket, villákat és icipici poharakat. A tányérokon döglött legyek és más apró rovarok voltak. Hogy a poharakban mi volt, nem tudom. Madame Octa annak rendje és módja szerint, illedelmesen megvacsorázott. Egyszerre négy lábába fogott kést, villát, és úgy evett. Még egy sótartóutánzat is volt az asztalon, amellyel megszórta az egyik tányért! Nagyjából akkor döntöttem el, hogy Madame Octa a világ legfantasztikusabb hobbiállata, amikor ivott a pohárból. Mindent megadtam volna érte, csak az enyém lehessen. Tudtam, hogy lehetetlenség – a mamám és a papám akkor se engedné meg, hogy megtartsam, ha volna annyi pénzem, hogy megvegyem –, de ettől még vágyakozhattam rá. Amikor a műsorszám véget ért, Mr. Crepsley visszatette a pókot a kalitkájába, majd hajlongva fogadta a közönség tapsát. Mindeközben innen-onnan zúgolódás támadt, mert nem mindenki díjazta a kecske legyilkolását, de szerintem szenzációs volt. Steve felé fordultam, hogy megmondjam neki, mennyire tetszett a tarantellaszám, de ő most is Mr. Crepsleyt figyelte. Már nem látszott ijedtnek, de olyannak se, mint normális állapotában. – Steve, mi bajod van? – kérdeztem. Nem válaszolt. – Steve!

– Ccsss! – csattant fel, és nem is szólt többet, míg Mr. Crepsley el nem hagyta a színpadot. A szemével elkísérte a fura kinézetű férfit, míg az el nem tűnt a színfalak mögött, s csak aztán fordult felém. – Hát ez elképesztő! – mondta levegő után kapkodva. – A pók? – kérdeztem. – Tényleg fantasztíkus volt! Mit gondolsz, hogyan... – Én nem a pókról beszélek – fortyant fel. – Kit érdekel egy vén hülye pók? Én Mr... Crepsleyről beszélek. Kis szünetet tartott, mielőtt kiejtette volna a nevét, mintha egy másik nevet akart volna mondani. – Mr. Crepsleyről? – kérdeztem zavartan. – Mi volt olyan érdekes benne? Csak fuvolázott, és kész. – Nem érted? – förmedt rám dühösen Steve. – Nem tudod, igazából kicsoda ő. – Miért, te talán tudod? – Igen – válaszolta. – Képzeld el, tudom. – Megdörzsölte az állát, és aggodalmas arccal hozzátette: – De remélem, ő nem tudja, hogy én tudom. Mert ha tudja, lehet, hogy nem kerülünk ki innen élve...

Mr. Crepsley és Madame Octa száma után újabb szünet következett. Megpróbáltam rávenni Steve-et, hogy árulja el, ki ez az ember, de mindössze ennyit mondott: "Gondolkodnom kell a dologról." Aztán becsukta a szemét, lehajtotta a fejét, és erősen gondolkodott. A szünetben megint körbehordoztak mindenféle cuccot: szakállakat, amelyek úgy néztek ki, mint a szakállas nőé, Kezes Hans-babákat, és ami a fő: Madame Octa mintájára készített műanyag pókokat. Kettőt vettem, egyet magamnak, egyet meg Annie-nak. Nem voltak olyan jók, mint az igazi, de megjárták. Cukorból készült pókhálót is árultak. A maradék pénzemen vettem belőle hatot, és kettőt rögtön meg is ettem, míg a következő fenevad megjelenésére vártam. Olyan íze volt, mint a vattacukornak. A másodikat ráfektettem a számra, és ugyanúgy kezdtem nyalogatni, mint Mr. Crepsley.

Kialudtak a lámpák, és mindenki visszaült a helyére. Vasfogú Gertha száma következett. Megtermett nőszemély volt, vastag lábú, vastag karú, vastag nyakú. – Hölgyeim és uraim, én vagyok Vasfogú Gertha! – jelentette be szigorú hangon. – Nekem van a világon a legerősebb fogam. Amikor kisbaba voltam, és az apám játékból bedugta az ujjait a számba, két ujját leharaptam! Néhányan nevettek, de ő egy dühös pillantással elnémította őket. – Nem vagyok komédiásnő! – csattant fel. – Ha még egyszer nevetnek rajtam, lejövök, és leharapom az orrukat! Ez elég viccesen hangzott, mégsem mert senki még kuncogni sem. Gertha nagyon hangosan beszélt, szinte minden mondata egy-egy kiáltás volt. – A fogaim világszerte megdöbbentették a fogorvosokat! – folytatta. – Megvizsgálták minden nagyobb fogászati klinikán, de senki sem tudta megmagyarázni, mitől ilyen erősek! Hatalmas összegeket kínáltak, csak engedjem, hogy kisérletezzenek velem, de mivel szeretek utazgatni, visszautasítottam az ajánlatokat! Fölkapott négy, egyenként körülbelül harminc centiméter hosszú, de különböző vastagságú acélrudat. Kért négy önként jelentkezőt a színpadra, s mindegyiküknek a kezébe nyomott egyet-egyet azzal, hogy próbálják meghajlítani őket. A férfiak nekiveselkedtek, de próbálkozásuk kudarcba fulladt. Akkor Gertha a kezébe vette a legvékonyabb rudat, betette a szájába, s egy szempillantás alatt szét is harapta! A két felet visszaadta annak, akitől elvette. Az döbbenten nézte, majd a darab egyik végét bedugta a szájába, és ráharapott, hogy lássa, tényleg acélból van-e. Kis híján beletörött a foga. Feljajdulása mindennél jobban bizonyította, hogy tényleg abból volt. Gertha ugyanezt végigcsinálta a második és harmadik rúddal, melyek mindegyike vastagabb volt az előzőnél. Amikor a negyedikre, a legvastagabbra került a sor, azt úgy rágta szét darabokra, mintha csokoládéból lett volna. Aztán a két csuklyás behozott egy jókora radiátort, Gertha pedig lyukasra harapdálta! Ezután adtak neki egy biciklit, amit kerekestül, mindenestül kis labdává rágott össze! Nem hinném, hogy van olyasmi a világon, amit Vasfogú Gertha ne tudna szétrágni, ha egyszer hozzáfog! Újabb önkénteseket hívott föl a színpadra. Az egyiknek adott egy nagy kőtörő kalapácsot meg egy vésőt, a másiknak egy rendes kalapácsot

és egy kisebb vésőt, a harmadiknak meg egy villanyfűrészt. Lefeküdt hanyatt, és a szájába vette a nagyobbik vésőt. Fejével intett az első önkéntesnek, hogy üssön a kőtörő kalapáccsal a vésőre. A férfi magasan a feje fölé emelte a kőtörőt, és lesújtott vele. Azt hittem, hogy szét fogja zúzni vele a nő arcát. Az elakadó lélegzetekből meg abból, hogy az emberek a szemük elé kapták a kezüket, úgy ítéltem meg, hogy velem együtt sokan féltek ettől. Gertha azonban nem volt bolond. Félrerántotta a fejét, és a kőtörő kalapács a padlóra zuhant. Fölült, és kiköpte a szájából a vésőt. – Ohó! – horkantott föl. – Mit képzel, megőrükem? Jött az egyik csuklyás, és elvette a kőtörőt a férfitól. – Csak azért hívtam fel, hogy megmutassa: a kőtörő kalapács igazi – szólt a férfihoz Gertha. – Most figyeljenek! – fordult felénk ezután. Visszafeküdt, és a szájába vette a vésőt. A kék csuklyás várt egy pillanatot, aztán a magasba emelte a kőtörőt, és lecsapott vele – még gyorsabban, még nagyobb erővel, mint az önkéntes az imént. Az ütés kellemetlen zajt csapva ütötte meg a véső végét. Gertha felült. Azt vártam, hogy potyogni fognak a szájából a fogak, de amikor kinyitotta a száját, hogy kivegye a vésőt, még egy darabka zománc sem hiányzott róluk! – Hah! – kiáltotta diadalmasan. – Azt hitték, túl nagy fába vágom a fejszémet! Szólította a második önkéntest, azt, akinél a kisebb kalapács és véső volt. Figyelmeztette, hogy vigyázzon az ínyére, majd engedte, hogy a férfi helyezze el a vésőt a fogain, és püfölje őket kedvére. Annak majd leszakadt a karja a nagy erőlködésben, de Gertha fogainak nem tudott ártani. A harmadik önkéntes le akarta fűrészelni őket a villanyfűrésszel. A szája egyik sarkától a másikig húzgálta a fűrészt, csak úgy pattogtak a szikrák, de amikor letette a szerszámot, és a por is elült, Gertha fogai ugyanolyan fehéren és keményen csillogtak, mint annak előtte. Ő utána Sive és Seersa, az Ikercsavar következett. Egypetéjű ikrek voltak, és gumiemberek, akárcsak Bordás Alexander. Meg tudták csinálni például, hogy testüket egymás köré csavarták, mígnem olyanokká váltak, mint egy kétmellű, de hát nélküli ember, vagy akinek két felsőteste van, lába viszont nincs. Nagyon ügyesek voltak, és érdekes dolgokat csináltak, de a többiekhez képest unalmasnak tűntek. Amikor Sive és Seersa befejezték, Mr. Tall lépett ki a színpadra, és megköszönte, hogy eljöttünk. Azt hittem, a szörnyek is kijönnek, és

szépen felsorakoznak, de nem. Ehelyett Mr. Tall elmondta, hogy kifelé menet az előcsarnok végében még vásárolhatunk mindenfélét. Kérte, hogy meséljünk a show-ról a barátainknak. Aztán még egyszer megköszönte, hogy eljöttünk, és bejelentette, hogy a műsor ezzel véget ért. Némi csalódottságot éreztem, amiért a vég ilyen gyengére sikerült. Már későre járt, és lehet, hogy a rémségek is elfáradtak, gondoltam. Felálltam, összeszedtem a vásárolt holmikat, és odafordultam Steve-hez, hogy mondjak neki valamit. Steve kimeredt szemmel bámult el mellettem, föl, az erkélyre. Megfordukam, hogy lássam, mit néz, és ebben a pillanatban a mögöttem lévők sikoltozni kezdtek. Amikor fölnéztem, rögtön megértettem, miért. A fönti erkélyről egy hatalmas kígyó, de olyan hosszú, amilyet még soha életemben nem láttam, siklott lefelé az egyik oszlopon az emberek felé!

A kígyó öltögette a nyelvét, és látszott rajta, hogy fenemód éhes. Nem volt különösebben színes – sötétzöld bőrén csak néhol tűnt fel pár világosabb folt –, de halálosan veszedelmesnek tűnt. Az erkély alatt lévők ész nélkül rohantak vissza az üléseikhez. Futás közben pánikszerűen visítottak, sikoltoztak, és elhajigálták a kezükben lévő cuccokat. Néhányan elájultak, mások elestek, a többiek meg keresztülgázoltak rajtuk. Steve és én szerencsére elég elöl voltunk. Mint a legkisebbeket a színházban, azt hiszem, agyontiportak volna, ha bekerülünk a legnagyobb tolongásba. Épp amikor a kígyó lecsusszant volna a padlóra, egy reflektor fénye szegeződött a fejére. A hüllő megdermedt, és pislogás nélkül meredt a fénybe. Az emberek megálltak, a pánik alábbhagyott. Akik elestek, igyekeztek minél gyorsabban feltápászkodni, és szerencsére úgy látszott, hogy senkinek nem esett komoly baja. Egy hang hallatszott a hátunk mögött. Megfordultam, hogy visszanézzek a színpadra. Egy fiú állt odafönt. Tizennégy-tizenötévesforma, hihetetlenül vékony, hosszú, sárgászöldes hajú srác volt. A szeme fürcsa vágású és keskeny, akár a kígyóé. Hosszú, fehér palástot viselt.

Sziszegő hangot hallatott, és mindkét karját a feje fölé emelte. A palást lehullott róla, és mindenki, aki csak nézte, felhördült. A fiú testét pikkelyek borították! A fejétől a sarkáig merő zöld, arany, sárga és kék csillogás volt! Egy sortnadrág volt rajta, semmi más. Megfordult, hogy megnézhessük a hátát is, amely ugyanolyan volt, mint elöl, legfeljebb ha néhány árnyalattal sötétebb. Amikor ismét felénk fordult, hasra feküdt, és lecsúszott a színpadról, de hajszálra úgy, mint egy kígyó. Ebben a pillanatban kapcsoltam: eszembe jutott a plakáton szereplő kígyótestű fiú. Leérve a padlóra fölállt, és elindult a terem hátulja felé. Miközben elhaladt a közelemben, feltűnt, milyen különös keze-lába van: kéz- és lábujjai között vékony bőrhártya feszült. Kicsit hasonlított egy horrorfilmben látott szörnyre, aki a fekete lagúnában élt. Az oszloptól pár méterre megállt, és lekuporodott a földre. A kígyót elvakító fény kihunyt, s a hüllő lassan továbbmászott az oszlopról le a földre. A fiú ismét sziszegő hangot hallatott, mire a kígyó megállt. Olvastam valahol: a kígyók nem hallják, hanem érzik a hangokat. A fiú csosszant egy aprót előbb balra, aztán jobbra. A kígyó a fejével követte a mozdulatát, de nem támadott. A fiú közelebb lopakodott a kígyóhoz, mígnem az állat könnyedén elérhette. Arra vártam, hogy mindjárt lecsap rá, és megöli, és a legszívesebben a fiúra kiáltottam volna, hogy meneküljön. De a kígyó-fiú tudta, mit csinál. Amikor kellő közelségbe jutott, kinyúlt, és úszóhártyás ujjaival megbirizgálta a kígyót az álla alatt. Aztán előrehajolt, és csókot nyomott az orrára! A kígyó rácsavarodott a fiú nyakára. Néhányszor körbetekeredett rajta, a farkát meg úgy lógatta le a vállán és a hátán, mint valami sálat. A fiú megsimogatta a hüllőt, és elmosolyodott. Azt hittem, le fog jönni közénk, hogy mi is megsimogathassuk, de ehelyett a terem oldalához sétált, egészen az ajtóig. Ott lefejtette magáról a kígyót, letette a földre, majd ismét megcsiklandozta az állát. A kígyó ezúttal szélesre tátotta a száját, úgyhogy látni lehetett a méregfogait. A kígyótestű fiú ekkor lefeküdt hanyatt a földre, közel a kígyóhoz, majd vonagló mozdulatokkal elindult felé! – Ne! – fohászkodtam magamban. – Csak nem fog... De igen. Képes volt rá, és bedugta a fejét a kígyó tátott szájába! Így maradt pár másodpercig, aztán lassan kihúzta a fejét. Újra a nyakába vette a hüllőt, s addig gurult, gurult, míg teljesen belé nem

tekeredett, hogy csak az arca maradt szabadon. Akkor vigyorogva felpattant. Úgy nézett ki, mint egy felcsavart szőnyeg! – Es ezzel, hölgyeim és uraim – szólalt meg Mr. Tall a színpadon –, csakugyan véget ért az előadás! – Mosolyogva leugrott a színpadról, és egy könnyű kis füstfelhőben eltűnt, mintha ő is füstté vált volna. Amikor kitisztult a levegő, már a terem hátuljában láttam, amint félrehúzza a kijárat előtti függönyt. Az ajtó jobb és bal oldalán a csinos nők és a titokzatos kék csuklyások álltak, csecsebecsékkel megrakott tálcákat tartva. Bántam, hogy már nem maradt pénzem. Steve egy szót sem szólt, mialatt várakoztunk. Arckifejezése eláruka, hogy még mindig töri a fejét, és régebbi tapasztalataim alapján azt is tudtam, hogy ilyenkor nincs értelme beszélgetéssel próbálkozni. Ha Steve-et elkapta ez a hangulat, semmivel sem lehetett kirobbantani belőle. Amikor a mögöttünk lévő sorok is kiürültek, megindultunk a terem hátulja felé. A magamnak vásárolt cuccokon kívül Steve ajándéktárgyait is hoztam, mert ő annyira el volt merülve a gondolataiban, hogy vagy elejtette, vagy otthagyta volna őket. Mr. Tall leghátul állt. A félrehúzott függönyt tartotta, és minden kilépőre rámosolygott. Közeledtünkre mosolya még szélesebbre húzódott az arcán. – Na, fiúk, tetszett a műsor? – kérdezte. – Mesés volt – lelkendeztem. – Nem féltetek? – Egy kicsit – vallottam be –, de nem jobban, mint mások. – Kemény srácok vagytok – mondta nevetve. Mögöttünk is tolongtak, ezért továbbsiettünk, hogy ne tartóztassuk fel őket. Amikor kiértünk a két függöny közötti rövid folyosóra, Steve körülkémlelt, majd a fülemhez hajolva belesuttogta: – Menj haza egyedül. – Tessék? – kérdeztem megtorpanva. Azok, akik utánunk jöttek, megálltak csevegni Mr. Tall-lal, úgyhogy nem kellett sietnünk. – Hallottad – közölte kurtán. – De miért? – kérdeztem elképedve. – Mert én nem jövök – felelte. – Maradok. Nem tudom, mi lesz belőle, de itt kell maradnom. Majd később utánad megyek, ha már... – Félbehagyta a mondatot, és húzni kezdett maga után. A második függönyön túljutva azon a folyosón találtuk magunkat, ahol a fekete terítővel letakart asztal volt. Az előttünk járóknak már csak a

hátát láttuk. Steve a vállán át visszanézett, hogy nem látja-e valaki, majd lebukott az asztal alá, be a földig érő terítő védelmébe! – Steve! – suttogtam rémülten, attól félve, hogy a végén bajba sodor mindkettőnket. – Tűnés! – sziszegte vissza. – De nem maradhatsz... – kezdtem. – Tedd, amit mondtam! – förmedt rám. – Tűnj el, mielőtt elkapnak bennünket! Mit tehettem volna, engedelmeskedtem. Steve hangján érezni lehetett, hogy ha nem teszem, mindjárt dührohamot kap. Láttam már ilyet nála, és tudtam, hogyha dühös, nem jó ujjat húzni vele. Továbbmentem hát, és a sarokhoz érve ráfordultam a kapuhoz vezető hosszú folyosóra. Lassan, elgondolkodva lépegettem a jóval előttem járók nyomában. Hátrasandítva láttam, hogy senki sem jön mögöttem. És ekkor megpillantottam az ajtót. Azt az ajtót, amelyről befelé jövet megállapítottuk, hogy az vezet fel az erkélyre. Megálltam előtte, és még egyszer hátranéztem. Nem jött senki. – Oké – mondtam magamban. – Maradok! Nem tudom, Steve mit forgat a fejében, de ő a legjobb barátom. Ha bajba kerül, itt akarok lenni, hogy segítsek. Mielőtt meggondolhattam volna magam, kinyitottam az ajtót, beugrottam, és becsuktam magam mögött. Ott álltam hát a sötétben, s a szívem olyan szaporán vert, mint egy kisegéré. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire hallottam, hogy az utolsó ember is eltávozott. Messziről beszivárgott, amint a félelemtől és az izgalomtól fojtott hangon megtárgyalják egymás között az imént látottakat. Aztán a hangok is elültek, és az épületre csend borult. Arra vártam, hogy a színházterem felől majd mindenféle zajokat hallok – takarítani fognak, visszarakják a székeket a helyükre –, de nem: az egész ház olyan néma volt, mint valami kripta. Felkapaszkodtam a lépcsőn. Addigra a szemem hozzászokott a sötéthez, és egészen jól láttam. Féltem, hogy az ócska, repedezett lépcső le talál szakadni alattam, és maga alá temet, de kitartott. Fölérve az erkély közepén találtam magam. Mindent por és piszok borított, és persze hideg volt. Egész testemben reszketve lopakodtam az erkély széle felé. Innen tökéletes kilátás nyílt a színpadra. Még égtek a lámpák, úgyhogy a legapróbb részletekig láttam mindent. A színpad üres volt –

sem a rémséges szörnyeket, sem a csillogó ruhás nőket, sem a kék csuklyásokat, de még Steve-et sem láttam. Leültem, és vártam. Öt perc telhetett el, amikor észrevettem, hogy egy árnyék kúszik lassan a színpad felé, odamásztam az erkély korlátjához, hogy jobban lássak. Az árnyék fölegyenesedett, fölállt, kisétált a színpad közepére, s megfordult. Steve volt az. Elindult balra, megállt, elindult jobbra, és újra megállt. Láttam, hogy rágja a körmét, s tanakodik magában, merre is menjen. – Engem keresel? – szólalt meg ekkor egy hang magasan a feje fölött, miközben egy széttárt karú alak csapott le a színpadra; hosszú, vörös köpenye úgy úszott mögötte a levegőben, mint a madárszárny. Steve majd kiugrott ijedtében a bőréből, amikor az alak a színpadra érve gömbbé zsugorodott össze. Én is hátratántorodtam rémületemben. Amikor újra föltérdeltem, az alak már állt, és jól láthattam vörös ruháját, narancssárga haját, falfehér arcát, és rajta a hatalmas sebhelyet. Mr. Crepsley! Steve beszélni próbált, de úgy vacogott a foga, hogy nem bírt. – Láttam, hogy figyeltél – dörmögte Mr. Crepsley. – A lélegzeted is elakadt, amikor először megpillantottál. Miért? – M-m-m-mert tu-tu-tudom, hogy k-k-ki maga – dadogta Steve, aki végre megtalálta a hangját. – Larten Crepsley vagyok – közölte a hátborzongató külsejű férfi. – Nem – válaszolta Steve. – Tudom, hogy igazából ki maga. – Ó! – mosolyodott el Mr. Crepsley, de csöppet sem vidáman. – Mondd hát meg, kisfiú, ki vagyok én igazából – mondta csúfondárosan. – A valódi neve Vur Horston – mondta Steve, mire Mr. Crepsleynek a meglepetéstől leesett az álla. Aztán Steve mondott még valamit, amitől meg az én állam esett le. – Maga vámpír. A szavait követő csend hosszú volt, és félelmetes.

Mr. Crepsley (vagy Vur Horston, ha ez volt az igazi neve) elmosolyodott. – Tehát le vagyok leplezve – mondta. – Nincs ezen semmi meglepő. Végül be kellett következnie. Mondd csak, fiam, ki küldött? – Senki – felelte Steve.

– Ugyan már – nézett rá összevont szemöldökkel Mr. Crepsley –, ne játssz velem. Mondd meg, kiknek dolgozol. Kik állítottak rám, és mit akarnak? – Nem dolgozom senkinek – kötötte mcg magát Steve. – Van otthon egy csomó képes újságom a vámpírokról. Az egyikben láttam a maga képét. – A képemet? – kérdezte gyanakodva Mr. Crepsley. – Egy festmény volt – felelte Steve. – 1903-ban készült, Párizsban. Egy gazdag nővel látható rajta. A történet úgy szólt, hogy maguk ketten majdnem összeházasodtak, de a nő rájött, hogy maga vámpír, és kidobta. – Jó kis ürügy, mi? – mosolygott Mr. Crepsley. – A barátai szerint fantasztikus történetet kerekített, csak hogy jobbnak tüntesse fel magát. – De nem volt kitalálás, igaz? – kérdezte Steve. – Nem – hagyta rá Mr. Crepsley. – Nem volt az. – Felsóhajtott, aztán dühös tekintettel meredt Steve-re. – De a te szempontodból jobb lenne, ha csak kitalálás volna! – dörögte. Steve helyében én a nyakamba szedtem volna a lábamat. Neki azonban a szeme sem rebbent. – Maga nem fog bántani engem – közölte vele. – Miért nem? – kérdezte Mr. Crepsley. – A barátom miatt. Mindent elmeséltem neki magáról, és ha velem valami történne, rögtön elmenne a rendőrségre. – Egy szavát sem fogják elhinni – horkant fel Mr. Crepsley. – Lehet, hogy nem – bólogatott Steve –, de ha én meghalnék vagy eltűnnék, kénytelenek lennének megindítani a nyomozást. Ezt maga sem szeretné. Jönnének a kérdéseikkel, idecsődülnének világos nappal... Mr. Crepsley méla undorral rázta meg a fejét. – Gyerekek! – kiáltott fel megvetően. – Utálom a gyerekeket! Mit akarsz hát? Pénzt? Ékszereket? Jogot az életem történetének megírására? – Be akarok állni magához – mondta Steve. Majdnem leestem az erkélyről, amikor ezt meghallottam. Be akar állni hozzá? – Hogy érted ezt? – kérdezte Mr. Crepsley, akit ugyanúgy megdöbbentettek Steve szavai, mint engem. – Vámpír akarok lenni – jelentette ki Steve. – Azt akarom, hogy csináljon belőlem vámpírt, és tanítson meg mindenre. – Te megőrültél! – üvöltötte Mr. Crepsley. – Nem – mondta Steve. – Nem őrültem meg. – Én nem tudok vámpírt csinálni egy gyerekből! Ha megtenném, a Vámpír Vezérkar kimondaná rám a halálos ítéletet!

– Mi az a Vámpír Vezérkar? – csapott le rá Steve. – Ne törődj vele – felelte Mr. Crepsley. – Elég annyit tudnod, hogy nem lehet. Gyerekeket nem szoktatunk a vérhez. Túl sok bonyodalommal járna. – Akkor ne változtasson át most rögtön – javasolta Steve. – Nekem úgy is jó. Szívesen várok. Addig inas leszek. Tudom, hogy a vámpírokat gyakran kísérik félig ember, félig vámpír gyakornokok. Hadd legyek én is ilyen gyakornok. Keményen fogok dolgozni, bizonyítani, és ha majd elég idős leszek... Mr. Crepsley Steve-re meresztette a szemét, aztán gondolkodóba esett. Majd csettintett egyet, mire az első sorból felröppent egy szék a színpadra. Leült és keresztbe tette a lábát. – Miért akarsz vámpír lenni? – kérdezte. – Nem valami mulatságos dolog. Csak éjszaka jöhetünk el? Az emberek lenéznek minket. Ócska, koszos helyeken kell aludnunk, amilyen ez itt. Sohasem házasodhatunk, nem lehetnek gyerekeink, és nem telepedhetünk le sehol. Szörnyű életünk van. – Nem bánom – mondta Steve konokul. – Azért, mert örökké akarsz élni? – faggatta Mr. Crepsley. – Ha így van, el kell árulnom, hogy mi sem élünk örökké. Sokkal tovább élünk, mint az emberek, de előbb vagy utóbb mi is ugyanúgy meghalunk. – Nem bánom – ismételte meg Steve. – El akarok menni magával. Tudni akarok mindent. És legfőképp: vámpír akarok lenni. – És mi lesz a barátaiddal? – kérdezte tovább Mr. Crepsley. – Többé nem láthatnád őket. Örökre ott kellene hagynod az iskolát és az otthonodat. Mi lesz a szüleiddel? Nem fognak hiányozni? Steve szomorúan rázta meg a fejét, és szemét a földre szegezve, halkan válaszolta: – A papám nem lakik velünk. Nagyon ritkán látom. A mamám pedig nem szeret. Nem érdekli, hogy mit csinálok. Talán észre sem venné, hogy elmentem. – Ezért akarsz elszökni? Mert a mamád nem szeret? – Részben – felelte Steve. – Ha vársz pár évet, elég idős leszel, hogy magadtól elhagyd – mondta Mr. Crepsley. – Nem akarok várni – felelte Steve. – És a barátaid? – tette fel újra az egyszer már elhangzott kérdést Mr. Crepsley. Most egész kedvesnek tűnt, noha egy kicsit még ijesztő volt. – Nem fog hiányozni az a fiú, akivel ma este eljöttél?

– Darren? – kérdezte Steve, aztán bólintott. – De, hiányozni fognak a barátaim, különösen Darren. De nem számít. Még őket sem bánom, csak vámpír lehessek. És ha nem fogad fel, beárulom a rendőrségen, és ha felnövök, vámpírvadász leszek! Mr. Crepsley nem nevetett. Sőt komoly ünnepélyességgel bólintott. – Alaposan végiggondoltad ezt a dolgot? – kérdezte. – Igen – felelte Steve. – Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Igen – hangzott a válasz. Mr. Crepsley vett egy nagy levegőt. – Gyere ide – mondta. – Először ki kell próbáljalak. Steve odaállt Mr. Crepsley mellé. A testével eltakarta előlem a vámpírt, úgyhogy azt, ami ezután történt, nem láthattam. Csak annyit tudok, hogy nagyon halkan beszélgettek egymással, aztán olyasféle zaj hallatszott, mint amikor a macska tejet lefetyel. Láttam, hogy Steve háta rázkódni kezd, és azt hittem, mindjárt el fog vágódni, de valahogy sikerült állva maradnia. Meg sem próbálom elmondani, milyen rettegés fogott el, miközben őket figyeltem. Fel akartam ugrani és lekiákani: "Steve, ne! Hagyd abba!" De mozdulatlanná dermesztett a rémület s a félelem, hogy ha Mr. Crepsley megtudná, hogy itt vagyok, semmi sem akadályozná meg abban, hogy megöljön és megegyen mindkettőnket. Ekkor teljesen váratlanul a vámpírt elfogta a köhögés. Eltaszította magától Steve-et, és tántorogva fölállt a székről. Legnagyobb iszonyatomra megpillantottam a száját, amely csupa vér volt, s láttam, hogy köpködni kezd. – Mi a baj? – kérdezte Steve a karját dörzsölgetve, amelyre a lökés következtében ráesett. – Rossz a véred! – rikoltotta Mr. Crepsley. – Hogyhogy? – kérdezte remegő hangon Steve. – Gonosz vagy! – kiákotta Mr. Crepsley. – Érzem a veszély ízét a véredben. Kegyetlen vagy. – Hazugság! – üvöltötte Steve. – Vonja vissza! Rárontott Mr. Crepsleyre, és megpróbálta megütni, de a vámpír fél kézzel a padlóra küldte. – Ez így nem jó – morogta. – Rossz a véred. Sosem lesz belőled vámpír! – Miért nem? – kiáltotta Steve, és sírva fakadt.

– Mert a vámpírok nem gonosz szörnyetegek – felelte Mr. Crepsley. – Mi tiszteljük az életet. Benned gyilkos ösztönök vannak, mi viszont nem vagyunk gyilkosok. Nem csinálok belőled vámpírt – jelentette ki határozottan. – Felejtsd el az egészet. Menj haza, és békülj meg az életeddel. – Nem! – sikoltotta Steve. – Nem felejtem el! – Feltápászkodott a földről, és remegő ujját a magas, csúf vámpírra szegezte. – Ezért egyszer még el fogom kapni – fenyegetőzött. – Akármilyen sok időbe telik is, egy napon meg fogom találni, Vur Horston, és megölöm, amiért visszautasított! Steve leugrott a színpadról, és a kijárat felé rohant. – Egy napon! – kiáltotta vissza, és hallottam, hogy futtában kacag, mintha eszét vesztette volna. Elment. Magamra maradtam a vámpírral. Mr. Crepsley még hosszú ideig ült ott, két kézzel fogva a fejét. Az egész színpadot teleköpködte vérrel. Aztán előbb az ujjaival, majd egy nagy zsebkendővel megtörölgette a fogait. – Gyerekek! – horkant fel jól hallhatóan, majd még mindig a fogait tisztogatva felállt, még egyszer kinézett a széksorokra (mélyen lebuktam, nehogy észrevegyen), majd hátat fordított, és visszament a színfalak mögé. Láttam, hogy vér csöpög a szájából. Még sokáig, nagyon sokáig ott maradtam az erkély szélén. Kellemetlen helyzet volt. Soha életemben nem féltem úgy, mint ott fenn. A legszívesebben futva menekültem volna a színházból, amilyen gyorsan csak a lábam bírja. Mégis ott maradtam. Kényszerítettem magam, hogy várjak, amíg biztos, hogy egyetlen rémség, sem az idomárja nem tűnik fel. Amikor már semmi neszezést nem hallottam, lassan visszamásztam az erkély mélyére, majd le a lépcsőn, ki a folyosóra és végül ki az éjszakába. A színház épülete előtt megálltam pár pillanatra, és fölbámultam a holdra. Jól megnéztem a fákat, nem rejtőznek-e vámpírok az ágaikon. Aztán, amilyen nyugodtan csak tudtam, futni kezdtem hazafelé. Haza, nem pedig Steve-ékhez. E pillanatban nem volt kedvem Steve társaságához. Majdnem annyira féltem tőle, mint Mr. Crepsleytől. Vámpír akart lenni! Miféle eszelős elmebeteg az, aki vámpír akar lenni?

Azon a vasárnapon nem hívtam föl Steve-et. Anyának és apának azt mondtam, hogy összevitatkoztunk, ezért jöttem haza korábban. Nem voltak tőle elragadtatva, különösen hogy éjnek évadján egyedül jöttem haza. A papám azt mondta, hogy megvonja a zsebpénzemet, és egy hónapi szobafogságra ítél. Nem vitatkoztam. A saját megítélésem szerint elég könnyen megúsztam. Belegondolni is rossz, mit csináltak volna velem, ha tudnak a Cirque du Freakről! Annie-nek tetszett az ajándéka. A cukrot egykettőre befalta, s órákig eljátszott a pókkal. Mindent el kellett mesélnem, amit a műsorban láttam. Tudni akarta, melyik rémség hogy nézett ki, és mit csinált. Elkerekedett a szeme, amikor a farkasemberről elmondtam, hogyan harapta le egy nő karját. – Ugye, viccelsz? – kérdezte. – Ez nem lehet igaz. – De igaz – erősködtem. – Becsületszavadra? – Becsületszavamra. – Megesküszöl a szemed világára? – Esküszöm a szememre – esküdtem. – A hollók vájják ki, ha hazudok. – Hű! – lelkendezett. – Bárcsak én is ott lehettem volna! Ha egyszer újra elmész, elviszel magaddal? – El – ígértem. – De nem hiszem, hogy egyhamar visszajönnek. Sokfelé utazgatnak. Azt persze nem mondtam el Annie-nak, hogy Mr. Crepsley vámpír, és hogy Steve is az akart lenni, de egész álló nap csak ők jártak a fejemben. Föl akartam hívni Steve-et, de nem tudtam, mit mondjak neki. Kénytelen lesz megkérdezmi, miért nem hozzájuk mentem vissza, és nem akartam megmondani, hogy bent maradtam a színházban, és kilestem őt. Képzeljétek csak el: egy eleven vámpír! Régebben is hittem benne, hogy valóságosan léteznek, de a szüleim és a tanárok meggyőztek arról, hogy nem. Ennyit a felnőttek bölcsességéről! Kíváncsi voltam, milyenek lehetnek a vámpírok a valóságban, akár képesek mindarra, amikről a könyvek és a filmek beszámolnak, akár nem. Láttam, hogy Mr. Crepsley a levegőben tud röptetni egy széket, láttam őt leszállni a színház tetejéről, és láttam, hogy ivott valamennyit Steve véréből. Mi mást tudhat még? Vajon át tud változni denevérré, füstté, patkánnyá? Lehet őt látni a tükörben? Tényleg meghal, ha napfény éri? Amilyen sokat töprengtem Mr. Crepsleyről, éppannyit gondoltam Madame Octára is. Nagyon szerettem volna, ha én is vehetnék egy

hasonlót, amelyiket aztán kedvemre irányíthatnám. Magam is beállnék vele egy ilyen cirkuszba, és a világot beutazva csodálatos kalandokban lenne részem! A vasárnap ahogy jött, el is múlt. Tévét néztem, segítettem a papámnak a kertben, a mamámnak a konyhában (a büntetés része volt, amiért egyedül jöttem haza késő éjszaka), délután sétáltam egy nagyot, és közben vámpírokról és pókokról ábrándoztam. Aztán eljött a hétfő, iskolába kellett menni. Ideges voltam, mert nem tudtam, mit mondjak Steve-nek, és hogy ő egyákalán mit fog mondani nekem. Aludni se sokat aludtam a hétvégén (nehéz aludni, amikor az ember egy igazi vámpírral találkozik), így aztán fáradt voltam, és megviselt. Amikor megérkeztem, Steve, tőle szokatlan módon, már az udvaron téblábolt. Rendszerint én érek oda előbb. Most valamivel távolabb állt a többiektől, és rám várt. Vettem egy nagy levegőt, aztán odaballagtam hozzá, s mellé állva megtámasztottam a falat. – Jó reggelt – mondtam. – Jó reggelt – felelte. A szeme alatti sötét karikából ítélve még nálam is kevesebbet aludhacott az elmúlt pár éjszakán. – Hová mentél a műsor után? – kérdezte. – Haza – válaszoltam. – Miért? – kérdezte az arcomat fürkészve. – Kint sötét volt, és nem figyeltem, merre megyek. Néhányszor rossz helyen fordultam be, és eltévedtem. Mire ismerős környékre jutottam, már közelebb voltam a mi házunkhoz, mint a tiétekhez. Olyan meggyőzően próbáltam előadni a hazugságot, amennyire csak bírtam, és láttam rajta, hogy latolgatja, igazat mondok-e vagy sem. – Képzelem, mit balhézhattak odahaza – jegyezte meg. – Ne is mondd! – nyögtem fel. – Nyista zsebpénz, egy hónapos szobafogság, és a papám azt mondta, hogy egy csomó házimunkát el kell végeznem. De megérte, nem igaz? – tettem hozzá vigyorogva. – Hát nem volt fantasztikus? Steve egy pillanatig még kutatva nézte az arcomat, aztán úgy döntött, igazat beszélek. – De – vigyorgott vissza rám. – Fantasztikus volt. Megjött Tommy és Alan, és el kellett mesélnünk nekik mindent. Mondhatom, jó színészek voltunk mindketten. Az elmondottakból te sem

találtad volna ki, hogy Alan pénteken egy vámpírral társalgott, sem azt, hogy én meg szombat éjjel láttam őket. Elmondhatom, hogy ahogy teltek az órák, egyre világosabbá vált előttem, hogy Steve és köztem már semmi sem lesz többé úgy, mint eddig volt. Még ha tényleg elhitte is, amit mondtam neki, maradt benne egy kis bizalmadanság velem kapcsolatban. Láttam, hogy időnként furcsán néz rám, mintha megsértettem vagy bántottam volna. Ami pedig engem illet, valahogy már nem kívánkoztam a közelében lenni. Megijesztett, amit Mr. Crepsleynek mondott, és amit a vámpír mondott neki. Mr. Crepsley szerint Steve gonosz. Ez aggodalommal töltött el. Végtére is Steve arra készült, hogy vámpír legyen, s embereket gyilkoljon a vérükért. Hogyan barátkozzam ezek után egy ilyen fiúval? Később, már délután, Madame Octáról beszélgettünk. Steve és én nem sokat emlegettük Mr. Crepsleyt és a tarantelláját; féltünk szóba hozni őt, nehogy valami kicsússzon a szánkon. De Tommy és Alan egyfolytában róluk akartak hallani, úgyhogy muszáj volt kielégíteni a kíváncsiságukat. – Szerintetek hogy irányította a pókot? – kérdezte Tommy. – Talán csak egy műpók volt – vélte Alan. – Egy frászt! – förtyantam fel. – Egyik szörny sem volt mű! Pontosan ettől volt olyan izgalmas! Hogy minden valódi volt! – Akkor hát hogy tudta irányítani? – tette föl a kérdést újra Tommy. – Talán varázsfuvola volt – nevettem el magam. – Vagy még valószínűbb, hogy Mr. Crepsley úgy ért a pókbűvöléshez, mint az indiaiak a kígyóbűvöléshez. – De azt meséltétek, hogy Mr. Tall is irányította, amikor Madame Octa ott volt Mr. Crepsley száján – hadarta izgatottan Alan. – Ja, igen. El is felejtettem – vallottam be. – Akkor csak úgy lehet, hogy a fuvolákban van a varázser? – Nem használtak semmiféle varázsfuvolát – mondta Steve. Hallgatag volt egész nap, sokkal kevesebbet mesélt a show-ról, mint én, annak azonban sohasem tudott ellenállni, ha a tényekkel lehengerelhetett valakit. – Akkor mit használtak? – kérdeztem. – Telepátiát – felelte Steve. – Ennek van valami köze a telefonhoz? – kérdezte Alan. Steve elmosolyodott, Tommy és én pedig hangos nevetésben törtünk ki (ámbár én nem voltam egész biztos benne, hogy valójában mit jelent a "telepátia" szó, és fogadok, hogy Tommy sem). – Hülye vagy – vihogott Tommy, és játékosan bebokszolt Alannek.

– Mondd tovább, Steve – kértem –, mondd el neki, mit jelent! – Telepátia az, amikor valaki tud olvasni a másik gondolataiban – magyarázta Steve –, vagy szavak nélkül közölni tudja másokkal a saját gondolatait. Így adtak utasításokat a póknak – gondolatban. – Akkor meg minek a fuvola? – kérdeztem. – Vagy a show kedvéért – felelte Steve –, vagy még valószínűbb, hogy elvonják vele a pók figyelmét. – Miért, szerinted bárki tudna utasításokat adni neki? – kérdezte Tommy. – Bárki, akinek van egy kis esze – bólintott Steve. – Ezek szerint te kiestél, Alan – tette hozzá, de vigyorogva, hogy mutassa: nem kell komolyan venni. – Nincs is szükség bűvös sípokra vagy különleges begyakorlásra meg ilyesmikre? – kérdezte csodálkozva Tommy. – Szerintem nincs – válaszolta Steve. Aztán másra terelődött a szó – ha jól emlékszem, futballra –, de arra már nem figyeltem. Ugyanis hirtelen egy új gondolat villant belém, amitől egyszeriben jobbnál jobb ötleteim támadtak. Megfeledkeztem Steve-ről, vámpírokról és minden egyébről. – Miért, szerinted barki tudna utasítasokat adni neki? – Bárki, akinek van egy kis esze. – Nincs is szükség bűvös sípokra vagy különleges begyakorlasra meg ilyesmikre? – Szerintem nincs. Tommy és Steve párbeszéde újra meg újra lepergett az agyamban, mint egy megakadt cédé. Bárki tudná irányítani! Ez a bárki akár én is lehetnék. Ha megkaparinthatnám Madame Octát, és tudnék vele kommunikálni, magamhoz szelídíteném, és utasításokat adhatnék neki, és... Nem. Őrültség. Lehet, hogy tudnám irányítani, de sohasem lehetne az enyém. A pók Mr. Crepsleyé, és a világ minden kincséért sem válna meg tőle, se pénzért, se ékszerekért, se... Egyszer csak megvilágosodott előttem a válasz. Hogy hogyan kaparinthatnám meg tőle. Hogy hogyan szerezhetném meg magamnak. Zsarolással! Ha megfenyegetném a vámpírt z azt mondanám neki, hogy rászabadítom a rendőrséget –, kénytelen lenne megengedni, hogy megtartsam őt.

De elrémített a gondolat, hogy szemtől szembe megmondjam ezt Mr. Crepsleynek. Tudtam, hogy képtelen volnék megtenni. Tehát csak egy választásom maradt: el kell lopnom Madame Octát!

A kora reggel látszott legalkalmasabbnak a pók ellopására. A Cirque du Freak késő éjszakába nyúlóan a színpadon dolgozó szereplői minden bizonnyal legalább reggel nyolcig vagy kilencig aludni fognak. Ezalatt besurranhatnék, megkeresném és megkaparintanám Madame Octát, és már rohannék is. Ha nem lehet – mert például a társulat ébren lenne –, akkor minden további nélkül hazamennék, és kiverném a fejemből az egészet. A kérdés csak az volt, hogy melyik nap legyen az. A szerda ideálisnak tűnt: előz? éjszaka mutatták be az utolsó show-t, így a társulat valószínűleg másnap délelőtt indul tovább a következő vendégszereplés helyszínére, a vámpír tehát majd csak akkor fedezi föl a tolvajlást. De mi van akkor, ha közvetlenül az előadás után, az éjszaka kellős közepén szedik a sátorfájukat, s mennek tovább? Akkor bizony elszalasztom a nagy lehetőséget. Tehát kedden, azaz holnap kell megcsinálnom. Ez persze azt jelentette, hogy Mr. Crepsley kedden egész éjjel a pókját fogja keresni – vagyis engem –, de ezt a kockázatot vállalnom kellett. A szokottnál valamivel korábban indultam lefeküdni. Fáradt voltam, aludni szerettem volna, de annyira izgultam, hogy úgy gondoltam, nem fogok tudni elaludni. Búcsúzóul adtam egy puszit anyának, apával pedig kezet fogtam. Azt hitték, így akarom visszaszerezni a zsebpénzemet, pedig csak arra gondoltam, hogy ha történik velem valami a színházban, soha többé nem látom őket. Van egy ébresztős rádióm; beállítottam az ébresztőjét hajnali ötre, aztán feltettem a fejhallgatót, és becsatlakoztattam a rádióba. Így majd nem fogok felébreszteni senkit, amikor hajnalban fölkelek. Hamarabb elaludtam, mint gondoltam, és végigaludtam az egész éjszakát. Ha álmodtam is valamit, nem emlékszem rá. Az ébresztő hangjára riadtam fel. Felnyögtem, a másik oldalamra fordultam, majd felültem az ágyban, és dörzsölni kezdtem a szememet. Pár pillanatig nem jutott eszembe, miért is kell ilyen korán felébrednem, de aztán bevillant a pók meg a haditervem, és boldogan elvigyorodtam.

A vigyor hamar lehervadt a képemről, mert észrevettem, hogy az ébresztő hangja nem a fejhallgatóból jön. Biztosan forgolódtam álmomban, és kihúztam a zsinórt a rádióból! Kiugrottam az ágyból, rácsaptam az ébresztő gombjára, majd mozdulatlanul, szívdobogva ültem a hajnali sötétségben, várva, hogy hallok-e valami zajt. Amikor meggyőződtem róla, hogy a szüleim nem ébredtek föl, kiugrottam az ágyból, és amilyen halkan csak tudtam, magamra kaptam a ruháimat. Kimentem a vécére, és már majdnem lehúztam, amikor eszembe jutott, mekkora zajjal szokott zubogni a víz. Gyorsan visszakaptam a kezemet, és megtöröltem gyöngyöző homlokomat. Na, ezt biztos, hogy meghallották volna! Kevés híja volt, hogy nem buktam le. A színházban sokkal óvatosabbnak kell lennem. Leosontam a földszintre, s onnan ki a házból. Épp kelőben volt a nap, s már látszott, hogy szép idő lesz. Szaporán lépkedtem, és hogy buzdítsam magam, magamban énekelgettem. Majd szétfeszített az idegesség, és nem egyszer azon voltam, hogy visszafordulok. Egyszer vissza is fordultam, s elindultam hazafelé, de aztán eszembe jutott, hogyan lógott a pók Mr. Crepsley állán, és hogy Madame Octa milyen trükköket csinált, és akkor újra megfordultam. Nem tudom megmagyarázni, miért jelentett olyan sokat számomra Madame Octa, vagy hogy miért tettem kockára az életemet azért, hogy megszerezzem. Ha most visszagondolok, akkor sem tudom, mi késztetett rá. Egyszerűen annyira vágytam rá, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. A málló vakolatú öreg épület nappali fényben még baljósabbnak látszott. A homlokzatán lefutó repedések, a patkányok és egerek rágta lyukak, a pókhálók az ablakokon félelmetessé és kísértetiessé tették. Megborzongtam, és a házat megkerülve hátrasiettem. Kietlen hely volt. Elhagyott, öreg épületek, törmelékkel telehordott udvarok, ócskavas- és szemétkupacok. Napközben később biztosan emberek jönnek-mennek a kupacok között, de most még minden úgy nézett ki, mint valami kísértetnegyed. Még egy macskát vagy kutyát se láttam sehol. Jól gondoltam, többféleképpen is be lehetett jutni a színházba. Két ajtó és számos ablak között válogathattam. Az épület előtt több autó és lakókocsi is parkolt. Bár feliratot vagy reklámgrafikát nem láttam rajtuk, biztos voltam benne, hogy a cirkuszhoz tartoznak. Hirtelen eszembe villant, hogy biztosan ezekben alszanak a

szörnyek. Ha Mr. Crepsley lakása is itt van valamelyikben, akkor az én szép terveimnek befellegzett. Besurrantam a házba, amely most még ridegebbnek tűnt, mint szombat éjjel. Lábujjhegyen végigosontam egy hosszú folyosón, aztán még egyen és még egyen! Olyan érzés volt, mintha egy labirintusba kerültem volna, úgyhogy kezdtem aggódni, hogy majd nem találok ki belőle. Vissza kellene mennem egy gombolyag fonalért, hogy megjelölhessem az útvonalamat... Nem! Ehhez már túl késő! Ha most elmegyek, soha többé nem szedem össze a bátorságomat, hogy visszajöjjek. Amennyire csak tudom, meg kell jegyeznem, merre megyek, és ha eljön az ideje, egy kis fohásszal kell elindulnom visszafelé. Egyetlen szörnnyel sem találkoztam, úgyhogy már kezdtem arra gondolni, esetieg rossz helyen keresgélek. Lehet, hogy mindnyájan a lakókocsikban vagy egy-két közeli szállodában laknak. Már vagy húsz perce bolyongtam, és a lábam is kezdett sajogni a sok gyaloglástól. Jobb volna elmenni, és hagyni az egész őrült tervet! Már-már feladtam, amikor rábukkantam egy újabb lépcsőre, amely a pincébe vezetett le. Tanácstalanságomban az ajkamat rágva toporogtam a lépcső tetején: lemenjek? ne menjek le? Épp elég horrorfilmet láttam, hogy tudjam, a vámpírok hasonló helyeken szoktak tanyázni, de olyat is láttam eleget, amikor a főhős lemegy egy ilyen pincébe, ahol megtámadják, megölik, és apróra felvagdalják! Végül nagy levegőt vettem, és elindultam lefelé. Mivel a cipőm talpa kopogott, levettem, és zokniban lépdeltem tovább. Jó sok szálkát összeszedtem, de idegességemben nem éreztem a fájdalmat. Egészen közel a lépcső aljához egy hatalmas ketrec állt. Közelebb óvakodtam, és benéztem a rácsok között. A Farkasember feküdt benne hanyatt; horkolva szedte a levegőt. Egyszer csak összerándult, és felmordult. Rémülten ugrottam el a rácstól. Ha fölébred, üvöltésére másodpercek alatt rajtam lesz a cirkusz összes fenevadja! Ahogy hátrafelé botorkáltam, a lábam valami puhához és síkoshoz ért. Lassan odafordítottam a fejem, és láttam, hogy a kígyótestű fiú fölött állok! A földön feküdt elnyúlva, testén a rácsavarodó kígyóval, s a szeme tágra nyitva meredt fölfelé! Nem tudom, hogy sikerült megállnom, hogy el ne sikoltsam magam, vagy el ne ájuljak, de valahogy néma tudtam maradni, sőt a lábam se szaladt ki alólam, és ez mentett meg. Ugyanis a kígyótestű fiú nyitott

szemmel is mélyen aludt! Láttam a lélegzésén: egyenletesen, mélyről vette a levegőt. Igyekeztem nem gondolni rá, hogy mi történt volna, ha megbotlok benne és a kígyójában, és fölébresztem őket! Ennyi elég is volt. Még egyszer körbepillantottam a sötét pincében, és közben szentül megígértem magamnak, hogy ha nem látom a vámpírt, már megyek is. Pár másodperdg nem láttam semmit, úgyhogy már készültem lelépni, amikor hirtelen az egyik falnál megpillantottam egy ládaféleséget. Akár láda is lehetett volna. De nem az volt. Nagyon is jól tudtam, mi az. Koporsó! Nagyot nyeltem, majd óvatosan elindultam. Körülbelül két méter hosszú és nyolcvan centiméter széles volt. Sötét fája csupa piszok, itt-ott foltokban mohos, s az egyik sarkában népes svábbogárcsalád tanyázott. Szívesen mondanám, hogy bátran fölemeltem a fedelét, és bekukucskáltam alá, de ez természetesen nem igaz. Még a gondolatra is összeborzadtam, hogy megérintsem a koporsót! Keresni kezdtem Madame Octa kalitkáját. Biztosra vettem, hogy nem lehet messze a gazdájától, és csakugyan, a kalitka ott volt a földön, a koporsó fejrésze mellett, egy nagy, vörös takaró alatt. Bekukucskáltam, hogy lássam, valóban ott van-e. Ott volt: a potroha lüktetett, nyolc lába rángatózott. Ebből a közelségből szörnyűnek és ijesztőnek látszott, és egy pillanatig arra gondoltam, hogy el se viszem. Hirtelen az egész csak valami őrült ötletnek tűnt, és maga a gondolat is, hogy hozzáérjek ezekhez a szőrös lábakhoz, vagy az arcom közelébe engedjem őt, rettegéssel töltött el. De pipogya, gyáva alak lettem volna, ha dolgavégezetlenül iszkolok el innen. Fölvettem a kalitkát, és letettem a pince közepére. A kulcsa bent volt a zárban, az egyik síp pedig oda volt erősítve az oldalfal rácsaihoz. Elővettem a levelet, melyet előző éjszaka írtam otthon. Egyszerűsége ellenére rettentő sokáig tartott, míg megírtam. Miközben egy darabka rágógumival a koporsó fedeléhez ragasztottam, még egyszer elolvastam. Mr. Crepsley! Tudom, ki maga, s azt is, hogy micsoda. Elvittem Madame Octát, és meg is tartom. Ne kutasson utána. Ne jöjjön vissza ebbe a városba. Ha megteszi, mindenkinek meg fogom mondani, hogy maga vampír, és akkor

megkeresik és megöltk. Nem Steve vagyok. Steve semmit sem tud az egészről. Vigyazni fogok a pókra. Természetesen nem írtam alá! Lehet, hogy Steve említése nem volt jó ötlet, de úgy gondoltam, hogy a vámpír mindenképp rá gyanakodna, ezért tisztázni akartam, hogy nem ő a tolvaj. Most, hogy a levél is a helyére került, ideje volt eltűzni. Fölkaptam a kalitkát, és amilyen gyorsan (és persze amilyen csendben) csak tudtam, fölsiettem a lépcsőn. Ott visszabújtam a cipőmbe, és elindultam kifelé. A visszaút könnyebb volt, mint képzeltem: a pince sötétje után a folyosók sokkal világosabbaknak tűntek. Az utcára érve lassan elsétáltam az épület főbejáratához, s csak onnan vettem futóra a lépteimet. Hazáig meg sem álltam, hogy minél előbb messze magam mögött hagyjam a színházat, a vámpírt és a félelmemet – mindent, kivéve Madame Octát! Húsz perccel előbb értem haza, hogy a mamám és a papám fölkeltek volna. A kalitkát elrejtettem a ruhásszekényem hátuljába, egy halom ruha alá, de azért hagytam annyi rést, hogy Madame Octa levegőhöz jusson. Ott biztonságban lesz. A mamám rám bízza a szobám rendben tartását, és egyébként sem szokott bejönni, hogy kotorásszon a dolgaim között. Bebújtam az ágyba, és úgy tettem, mintha aludnék. Háromnegyed nyolckor bejött a papám, hogy fölébesszen. Felöltöttem az iskolai egyenruhámat, aztán ásítozva, nyújtózkodva, mint aki most ébredt, lementem a lépcsőn. Gyorsan bekapkodtam a reggelit, és visszarohantam az emeletre, hogy megnézzem, mi van Madame Octával. Meg sem moccant azóta, hogy elloptam. Picit megráztam a kalitkát, de arra sem mozdult meg. Jó lett volna otthon maradni, de nem lehetett. A mamám rögtön kiszúrta, ha csak tettettem, hogy rosszul vagyok. Túl jó a szeme, nem könnyű átejteni. A nap rettenetesen lassan telt el. A másodpercek úgy vánszorogtak, mintha órák lennének, de még a szünet és az ebédidő is hosszú volt! Beálltam focizni, de nem tudtam beleadni a szívemet a játékba. Az órán sem tudtam koncentrálni, és még a legegyszerűbb kérdésekre is hülyeségeket válaszoltam. Végül mégiscsak vége lett, és rohanhattam haza, egyenesen föl a szobámba. Madame Octát ugyanott találtam, ahol reggel hagytam. Megfordult a fejemben, hogy talán meghalt, de láttam, hogy lélegzik. Aztán hirtelen

eszembe jutott: azt várja, hogy etessem meg! Korábban is láttam már ilyet. Képesek mozduladanul ülni órákon át, várva, hogy eljöjjön a következő etetés ideje. Nem voltam teljesen biztos abban, hogy mivel kellene etetnem, de sejtettem: étrendje nem különbözhet alapvetően attól, amit a közönséges pókok esznek. Kisiettem hát a kertbe, de még előtte a konyhában fölkaptam egy üres befőttesüveget. Nem telt sok időbe összeszedni pár döglött legyet, néhány bogarat és egy hosszú, tekergőző földigilisztát, aztán nyomás vissza. A pólóm alatt rejtegettem a befőttesüveget, nehogy anya meglássa, és mindenféle kérdést szegezzen nekem. Bezártarn a szobám ajtaját, még egy széket is odatettem, hogy senki ne jöhessen be, aztán az ágyamra tettem Madame Octa kalitkáját, és levettem róla a terítőt. A pók a hirtelen támadt világosságtól hunyorgott, és lejjebb engedte a potrohát. Már éppen ki akartam nyitni a kalitka ajtaját, hogy bedobjam az élelmet, amikor eszembe jutott, hogy egy mérges pókkal van dolgom, amely egy-két harapással akár meg is tudna ölni. Fölemeltem az üveget a kalitka fölé, kipiszkáltam belőle az egyik eleven bogarat, és leejtettem. A bogár a hátára esett; egy darabig égnek meredő lábakkal kapálózott, aztán sikerült a hasára fordulnia. Mászni kezdett a szabadság felé, de nem jutott messzire. Mihelyt elindult, Madame Octa lecsapott rá. Az egyik pillanatban még mozdulatlanul állt a kalitka közepén, mint valami gubó, a következőben pedig már kifent rágócsáppal landolt áldozatán. Gyorsan benyelte a bogarat. Egy normális póknak ennyi eleség egy vagy két napra is elegendő lett volna, de Madame Octa legföljebb könnyű előételnek tarthatta. Visszamászott eredeti helyére, és úgy nézett rám, mintha azt mondaná: – Oké, ez kedves volt tőled, de mi lesz a főfogás? Megetettem vele a befőttesüveg egész tartalmát. A giliszta derekasan küzdött az életéért, de a pók belemélyesztette a rágóit, és előbb kettőbe, majd negyedekbe vágta szegényt. Látszott rajta, hogy a gilisztát fogyasztja a legnagyobb élvezettel. Egy hirtelen támadt ötlettel elővettem a matracom alól a naplómat. A naplóm a legbecsesebb tulajdonom, ezt a könyvet is azért tudom megírni, mert abban lejegyeztem mindent. Amúgy is emlékszem a történet szinte minden részletére, de valahányszor megakadok, csak ki kell nyitnom a naplómat, és ellenőrizhetem a tényeket.

Kinyitottam az utolsó oldalnál, és leírtam mindazt, amit Madame Octáról tudtam: mit mondott el róla Mr. Crepsley a műsorában, milyen trükköket ismert, mi a kedvenc eledele. Egy keresztet tettem a mellé az ennivaló mellé, amit nagyon szeretett, és kettőt a mellé, amiért különösen odavolt (eddig csak a giliszta volt ilyen). Így tudni fogom, hogy mivel etessem, és azt is, hogy mivel jutalmazzam, ha valamit végre akarok hajtatni vele. Aztán fölhoztam néhány kaját a hűtőszekrényből: sajtot, sonkát, salátát és konzerv marhahúst. Szinte mindent megevett, amit csak adtam neki. Úgy láttam, lesz elég dolgom, míg jóllakatom ezt a ronda nőszemélyt! A kedd éjszakám szörnyű volt. Azon töprengtem, vajon mit szólt Mr. Crepsley, amikor fölébredt, és látta, hogy a pókja helyén egy levél van. Vajon el fog utazni, ahogy tanácsokam, vagy Madame Octa keresésére indul? Es mi van akkor, ha ezek ketten tudnak egymással telepatikus úton beszélgetni, és Mr. Crepsley eljut a pók nyomában ide? Órákig ültem az ágyamban, keresztet tartva a mellemhez. Nem voltam benne biztos, segít-e a kereszt, vagy nem. Azt tudtam, hogy a filmekben rendszerint beválik. Eszembe jutott, egyszer Steve-vel beszélgettünk erről, és akkor azt mondta, hogy a kereszt önmagában nem használ. Csak akkor működik, ha az illető, aki fogja, jó ember. Végül hajnali két óra körül elaludtam. Ha Mr. Crepsley ezalatt jön, teljesen védtelenül talál. Szerencsére reggel semmi jel nem mutatott arra, hogy itt járt volna, és Madame Octa is békén pihent a szekrényben. Szerdán már sokkal jobban éreztem magam, különösen amikor iskola után elugrottam a színházhoz, és láttam, hogy a Cirque du Freak elment. Úgy eltűnt az összes autó és lakókocsi, hogy nyomuk sem maradt! Sikerült! Madame Octa az enyém! Azzal ünnepeltem meg a sikert, hogy vettem egy pizzat. Sonkáspaprikás pizzát. Anya és apa kérdezték, hogy milyen különleges nap van ma, de csak annyit mondtam, hogy egyszerűen úgy éreztem, ez a nap más, mint a többi. Megkínáltam őket – és persze Annie-t – egy-egy szelettel, és ennyivel beérték. Megetettem a morzsákkal Madame Octát, és láttam rajta, hogy ízlett neki. Körberohangálta a kalitkát, és minden morzsával végzett. Beleírtam a naplómba: "Különleges jutalomként: pizza!" Mindvégig beszéltem hozzá: meséltem az életemről, a családomról, az otthonunkról. Elmondtam, mennyire csodálom, és hogy milyen

ételekkel fogom etetni, és milyen számokat fogunk együtt előadni. Lehet, hogy nem értett meg mindent, amit mondtam, de úgy tett, mintha értené. Csütörtökön és pénteken iskola után elmentem a könyvtárba, és mindent elolvastam a pókokról, amit csak talákam. Sok mindent nem tudtam róluk. Például hogy akár nyolc szemük is lehet, és hogy a szál, amelyből a hálót szövik, folyékony ragasztóból van, amely a levegőn szilárdul meg. Egyik könyv sem említette azonban, hogy be lehet őket tanítani valamire, vagy hogy vannak telepatikus képességű pókok is. És egyetlen képet sem találtam olyan pókról, amilyen Madame Octa. Mintha ezeknek a könyveknek az írói még nem láttak volna hozzá hasonlót. Páratlan példány volt! Amikor eljött a szombat, úgy döntöttem, ideje kiengedni a kalitkából és kipróbálni vele pár trükköt. Addigra már gyakoroltam a hangszeren, és néhány nagyon egyszerű dallamot már egész jól el tudtam játszani rajta. A nehézséget az jelentette, hogy fuvolázás közben miként közvetítsem neki a gondolataimat. Kicsit bonyolultnak tűnt, de úgy éreztem, menni fog. Bezártam az ajtómat, és becsuktam az ablakokat is. Szombat délután volt. A papám dolgozott, anya pedig Annie-val az üzleteket járta. Teljesen egyedül voltam, úgyhogy ha valami balul ütne ki, az csakis az én hibám lenne, és egyedül nekem kell elszenvedni is. Letettem a kalitkát a szoba közepére, a padlóra. A múlt éjjel óta nem adtam enni Madame Octának. Úgy okoskodtam, hogy tele hassal biztosan nem akarná produkálni magát. Az állatok éppúgy el tudnak lustulni, mint az emberek. Levettem a kalitkáról a takarót, a számba vettem a fuvolát, majd elfordítottam a kulcsot, és kinyitottam az aprócska ajtót. Aztán hátraléptem, és lekuporodtam a padlóra, hogy jól láthasson. Madame Octa egy darabig nem csinált semmit. Aztán odamászott az ajtóhoz, ott megállt, és beleszagolta levegőbe. Túl kövérnek látszott ahhoz, hogy ki tudja préselni magát a nyíláson, és már azon kezdtem gondolkodni, hogy talán túletettem. De valahogy behúzhatta a hasát, és kimászott. A kalitka előtt letelepedett a szőnyegre. Nagy, kerek potroha lüktetett. Gondoltam, körbe akarja járni a kalitkát, hogy megnézze a szobát, de a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta a szoba iránt. Egyfolytában engem nézett! Hangosan nyeltem egyet, és igyekeztem leplezni a félelmemet. Nehéz volt, de megálltam, hogy ne reszkessek, és ne kiáltsak fel. Mialatt őt

figyeltem, a fuvola pár centiméterre kicsúszott a számból, de azért még fogtam. Ideje volt játszani valamit, úgyhogy belefújtam. Ez volt az a pillanat, amikor megmozdult. Egyetlen ugrással felpattant, és tátott állkapoccsal, felhúzott rágócsápokkal és rángatózó, szőrös lábakkal magasra szökkent a levegőben – egyenesen rá a csupasz, védtelen arcomra!

Ha sikerül célba találnia, belém mélyesztette volna mérges rágócsápját, és akkor meghalok. De az volt a szerencsém, hogy az arcom helyett a fuvola végéhez csapódott, és lepottyant róla. Gömbbé zsugorodva esett vissza, és pár pillanatig kábultan hevert a földön. Tudva, hogy az életem múlik rajta, villámgyorsan az ajkamhoz illesztettem a fuvolát, és fújni kezdtem, mint egy őrült. A szám kiszáradt, de nem törődtem vele; még annyi időre sem mertem leállni, míg megnyalom a szám szélét. Amikor Madame Octa meghallotta a fuvola hangját, félrebillentette a fejét, majd nehézkesen felállt, és imbolyogni kezdett, mint egy részeg. Lopva levegőt vettem, és egy lassúbb dallamba kezdtem, amely nem fárasztotta annyira az ujjaimat. – Helló, Madame Octa – mondtam magamban csukott szemmel, erősen összpontosítva. – A nevem Darren Shan. Már említettem, de nem tudom, hallottad-e. Ami azt illeti, abban sem vagyok biztos, hogy most hallasz-e egyáltalán. Én vagyok az új gazdád. Jól fogok bánni veled, kapsz majd rengeteg bogarat és húst. De csak akkor, ha jó leszel, és mindent megcsinálsz, amit mondok, és nem támadsz meg többé. Abbahagyta a himbálódzást, és mereven nézett rám. Nem tudtam, vajon a gondolataimat hallgatja, vagy a következő ugrásra készül. – Most pedig állj a hátsó lábaidra – parancsoltam. – Azt akarom, hogy állj a hátsó lábaidra, és hajolj meg egy kicsit. Pár pillanatig nem válaszolt. Tovább folytattam a fuvolázást, és közben gondolatban kértem, hogy álljon fel, majd megparancsoltam, végül könyörögtem neki. Végül, amikor már majdnem kifogyott belőlem a szusz, fölemelkedett, és pontosan úgy, ahogy akartam, megállt a hátsó két lábán. Aztán kicsit meghajok, utána megpihent, és várta a következő utasításomat. Engedelmeskedett nekem!

A következő utasításom úgy szólt, hogy másszon vissza a kalitkába. Meg is tette, és ezúttal elég volt egyszer elgondolnom a parancsot. Mihelyt odabent volt, rácsuktam az ajtót, aztán elnyúltam a földön. A fuvolát letettem (most már nem féltem), hogy kifújjam magam. Hű, amikor rám ugrott! A szívem úgy zakatolt, hogy attól féltem, mindjárt kiugrik a helyéről! Nem tudom, meddig hevertem a padlón, a pókot bámulva, közben azon gondolkoztam, hogy milyen közel jártam a halálhoz. Ennek elég komoly figyelmeztetésnek kellett volna lennie. Minden normális ember zárva hagyta volna a kalitka ajtaját, és sürgősen felhagyott volna azzal, hogy ilyen veszélyes állattal játszadozzon. Mi lett volna, ha nem a fuvolát találja el? Mi lett volna, ha anya korábban ér haza, és itt talál engem holtan a padlón? Hs ha a pók őt vagy apát vagy Annie-t is megtámadta volna? Hol az a világ ostobája, aki még egyszer vállalná ezt a kockázatot? Lépjen elő – Darren Shan! Őrültség volt, de nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Különben is, mi értelme volt ellopni, ha ezentúl bezárva tartom egy ócska kalitkában? Ezúttal elővigyázatosabb voltam. Kinyitottam, de nem tártam ki a kalitka ajtaját. Ehelyett fuvoláztam neki, és gondolatban arra utasítottam, hogy ő lökje ki az ajtót. Megtette, és amikor kijött, valóságos kezes bárányként viselkedett, és mindent megtett, amit kértem. Egy csomó trükköt csináltattam vele. Körbeugrándozta a szobát, mint egy kenguru. Lelógatta magát a plafonról, és pókhálóból képeket alakított ki. Aztán súlyokat emeltettem vele (ceruzát, gyufasdobozt, golyót), Meghagytam, hogy üljön be az egyik távirányítós autómba. Amikor beindítottam, egészen olyan volt, mintha ő vezetné a járgányt! Nekivezettem egy halom doboznak, de az utolsó pillanatban ki kellett ugrania, úgyhogy nem sérült meg. Körülbelül egy órán keresztül játszottam vele, és boldogan folytattam volna egész délután, de hallottam, hogy a mamám hazaérkezett, és tudtam: fürcsállni fogja, hogy egész nap fönt kuksolok a szobámban. Azt végképp nem szerettem volna, ha ő vagy a papám beleütné az orrát a dolgaimba. Visszatettem hát Madame Octát a szekrénybe, és a lehető legközömbösebb arccal lerobogtam a földszintre. – Valami cédét hallgattál odafönt? – kérdezte a mamám. Négy teli táska ruhát és kalapot rámoltak szét Annie-val a konyhaasztalon.

– Nem – feleltem. – Mintha zenét hallottam volna. – Én fuvoláztam – mondtam erre. – Te? – állt meg a keze a pakolásban. – Fuvoláztál? – nézett rám csodálkozva. – Tudom, hogy kell – feleltem. – Te tanítottál rá ötéves koromban, nem emlékszel? – Emlékszem – nevette el magát. – És arra is emlékszem, hogy hatéves korodban közölted velem, a fuvola lányoknak való. Megesküdtél, hogy többé rá se nézel a fuvolára. Vállat vontam, mintha az egésznek semmi jelentősége nem volna. – Meggondoltam magam. Tegnap az iskolából hazafelé jövet találtam egy fuvolát, és kíváncsi lettem, tudok-e még játszani rajta. – Hol találtad? – kérdezte. – Az utcán. – Remélem, kimostad, mielőtt a szádba vetted. Ki tudja, hol volt azelőtt. – Kimostam – hazudtam. – Hát ez kellemes meglepetés – mondta mosolyogva, aztán összeborzolta a hajamat, és egy nagy nedves puszit nyomott az arcomra. – Hé! – kiáltottam dühösen. – Ezt hagyd abba! – Még a végén Mozartot nevelünk belőled – mondta. – Már látom is lelki szemeimmel: ott ülsz a hatalmas hangversenyterem pódiumán, a zongora előtt, gyönyörű hófehér öltönyben, apád és én meg az első sorban... – Kicsit elszálltál, anya – kuncogtam. – Ez csak egy fuvola. – A tölgyfa is a makkból nő ki – felelte. – Máris olyan vastag, mint egy tölgyfa – vihogott Annie. Válaszképpen kiöltöttem rá a nyelvem. A következő napok csodásan teltek. Amikor csak tehettem, Madame Octával játszottam, és minden délután megetettem (napjában csak egyszer, de akkor jó sokat). És nem kellett azon izgulnom, hogy bezártam-e aszobám ajtaját, mivel a mamám és a papám beleegyeztek, hogy nem jönnek be, ha hallják, hogy gyakorolok a hangszerrel. Azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e Annie-nak Madame Octát, de aztán úgy döntöttem, várok még egy kicsit. Én jól kijöttem a pókkal, de láttam, hogy őt még kicsit feszélyezi a jelenlétem. Nem akartam behozni Annie-t addig, míg nem voltam meggyőződve róla, hogy tökéletes biztonságban lesz.

A következő héten az iskolai munkám is és a futball is jobban ment. Hétfőtől péntekig huszonnyolc gólt rúgtam. Még Mr. Dalton is elismerte a teljesítményemet: – Ha továbbra is ilyen jó jegyeket szerzel, és ilyen jól fogsz szerepelni a pályán, akkor te lehetsz a világon az első futballista egyetemi tanár! Pele és Einstein egy személyben. Tudtam, hogy csak ugrat, mégis kedves volt tőle, hogy ezt mondta. Borzasztó sokáig tartott, mire rászántam magam, hogy megengedem Madame Octának, hogy végigmásszon a testemen és az arcomon, de péntek délután végre ezt is kipróbákam. Eljátszottam a legszebb dalomat, és addig nem engedtem elindulni, amíg többször is végig nem hallgattattam vele, hogy mit akarok tőle. Amikor úgy ítéltem meg, hogy mindketten felkészültünk, bólintottam neki, és ő elindult fölfelé a nadrágszáramon. Addig rendben is volt, míg el nem érte a nyakamat. Amikor megéreztem azokat a hosszú, vékony, szőrös lábakat, kis híja volt, hogy el nem ejtettem a fuvolát. Ha elejtem, akkor nekem annyi, mert ennél jobb helyre nem is mélyeszthette volna a méregfogát. Szerencsére bírtam idegekkel, és tovább fújtam a dallamot. Fölmászott a bal fülemre, onnan föl a fejem búbjára, ahol kis időre megpihent. Ott, ahol üldögélt, pokolian viszketni kezdett a fejbőröm, de volt annyi eszem, hogy nem próbáltam megvakarni. Néztem magam a tükörben, és csak vigyorogtam. Úgy néztem ki, mintha egy kis svájci sapkát nyomtam volna a fejembe. Utasítottam, hogy ereszkedjen le a jobb arcomon, majd egy szálon ereszkedjen le az orromról, s azon függeszkedve himbálóddzon. A számba nem engedtem bemászni, de azt a hintázást megcsináltattam vele, amit Mr. Crepsley, és azt is hagytam, hogy a lábaival megcsiklandozza az államat. Eleinte nem engedtem meg ezt a csiklandozást, mert rám jött a nevetés, és elejtettem a fuvolát! Amikor péntek este visszatettem a kalitkába, úgy éreztem magam, mint egy király, akivel soha többé semmi rossz nem történhet, és akinek ezentúl mindig minden sikerülni fog! Jól szerepeltem az iskolában, a futballpályán, és olyan dédelgetett állatom volt, amelyért minden fiú odaadta volna valamennyi kincsét. Akkor sem lehettem volna boldogabb, ha megnyerem a lottófőnyereményt vagy egy egész csokoládégyárat! Természetesen ekkor romlott el minden, és ekkor dőlt össze az egész világ körülöttem.

Steve szombaton késő délután beállított hozzánk. Egész héten alig szóltunk egymáshoz, úgyhogy nagyon váratlanul ért a látogatása. A mamám engedte be, és lehívott. A lépcsőfordulóban pillantottam meg: megálltam, és lekiáltottam, hogy jöjjön fel. Úgy nézett körül a szobámban, mintha hónapok óta nem járt volna nálam. – Már majdnem elfelejtettem, hogy néz ki a szobád – mondta. – Ne hülyéskedj – feleltem. – Alig pár hete jártál itt. – Hosszabbnak tűnik – felelte. Leült az ágyam szélére, és rám nézett. Az arca komoly volt, és zárkózott. – Miért kerülsz engem? – kérdezte halkan. – Hogy érted ezt? – tettettem magam, mintha nem tudnám, miről beszél. – Az elmúlt két hétben kifejezetten kerültél – mondta. – Eleinte nem tűnt fel, de mindennap egyre kevesebb időt töltöttél velem. A csütörtöki tesiórán pedig nem is választottál be a kosárlabdacsapatba. – Kosarazásban nem vagy valami jó – védekeztem. Gyenge kifogás volt, de jobbat nem tudtam kitalálni. – Először nem értettem – folytatta Steve –, de aztán rájöttem. Azon a szombad éjszakán nem tévedtél el, ugye? Ott voltál valahol, talán fönt az erkélyen, és láttad, hogy mi történt köztem és Vur Horston között. – Semmi ilyesmit nem láttam – tiltakoztam ingerülten. – Nem? – kérdezte. – Nem – hazudtam. – Nem láttál semmit? – Nem. – Nem láttad, amikor Vur Horstonnal beszélgettem? – Nem! – Nem láttad... – Ide figyelj, Steve! – szakítottam félbe. – Akármi történt is közted és Mr. Crepsley között, a te dolgod. Én nem voltam ott, nem láttam, nem tudom, miről beszélsz. És most, ha... – Ne hazudj, Darren – vágott közbe. – Nem hazudok! – hazudtam.

– Akkor honnan tudod, hogy Mr. Crepsleyvel beszélgettem? – Onnan, hogy... – A legszívesebben leharaptam volna a nyelvem. – Én azt mondtam, hogy Vur Horstonnal beszélgettem – mosolygott Steve. – Ha nem voltál ott, honnan tudod, hogy Vur Horston és Larten Crepsley egy és ugyanaz a személy? Lehorgasztottam a fejem. Leültem Steve mellé az ágyra. – Oké. Beismerem. Fönt voltam az erkélyen. – Mennyit láttál, és mit hallottál? – faggatott Steve. – Mindent. Azt nem láttam, hogy mit csinált, amikor a véredet szívta, és azt sem hallottam, amit akkor mondott. De ezenkívül... – ...mindent – fejezte be egy sóhajjal Steve. – Hát ezért kerültél: mert azt mondta, hogy gonosz vagyok. – Ezért is – válaszoltam. – De főleg azért, amit mondtál. Steve, te azt kérted tőle, hogy csináljon belőled vámpírt! Mi lett volna, ha tényleg azzá változtat, és te rám támadsz? A legtöbb vámpír először az ismerőseit támadja meg, nem? – Igen, de csak a könyvekben meg a filmekben – felelte Steve. – Ez más. Ez a valóságos élet. Én nem bántanálak téged, Darren. – Lehet – mondtam erre én. – Lehet, hogy nem. A lényeg az, hogy nem is akarom megtudni. Nem akarok többé barátkozni veled. Veszélyes lehetsz. Mi van akkor, ha találkozol egy másik vámpírral, és az teljesíti a kívánságodat? Vagy ha Mr. Crepsleynek igaza volt, és tényleg gonosz vagy, és... – Nem vagyok gonosz! – kiáltotta Steve, és hanyatt lökött az ágyon. Ráugrott a mellemre, és ujjait az arcomba mélyesztette. – Szívd vissza! – üvöltötte. – Szívd vissza, különben úgy éljek, letépem a fejedet, és... – Visszaszívom! Visszaszívom! – visítottam torkom szakadtából. Steve egész testsúlyával nyomta a mellkasomat, s az arca lángolt a dühtől. Mindent megígértem volna, csak szálljon le rólam. Még pár másodpercig ott csücsült a mellemen, majd egy morranással lefordult rólam. Zihálva ültem fel, s dörzsölni kezdtem az arcomat ott, ahol belém vájta az ujjait. – Ne haragudj – dünnyögte Steve. – Bocs, hogy így letámadtalak. Ideges vagyok. Bánt, amit Mr. Crepsley mondott, és hogy keresztülnéztél rajtam a suliban. Te vagy a legjobb barátom, Darren, az egyetlen, akivel igazán tudok beszélgetni. Ha megszaldtod a barátságunkat, nem tudom, mihez fogok kezdeni. Sírva fakadt. Néhány pillanatig csak néztem; féltem tőle és sajnáltam. Aztán győzött a jobbik énem, és fél karral átfogtam a vállát.

– Jól van – mondtam. – A barátod maradok. Na, Steve, ne sírj már. Rendben? Időbe telt, mire abba tudta hagyni. – Tisztára bolondnak nézek ki – mondta végül szipogva. – Ugyan már – próbáltam nyugtatni. – Én vagyok a bolond. Melléd kellett volna állnom. Gyáva voltam. Sohasem gondoltam bele, hogy min mehetsz keresztül. Csak magammal voltam elfoglalva, és Madame... – Elfintorodtam, és elhallgattam. – Mit akartál mondani? – nézett rám feszült kíváncsisággal Steve. – Semmit – mondtam. – Csak nyelvbotlás volt. – Nem tudsz hazudni, Shan – mordult fel Steve. – sosem tudtál. Mondd el, mi volt az, amiben megbotlott a nyelved. Fürkészve néztem rá: vajon elmondjam-e neki. Tudtam, hogy nem kellene, hogy csak baj lesz belőle, de sajnáltam. Különben is el kellett mondanom végre valakinek. Meg akartam mutatni valakinek e csodás szerzeményemet, és hogy milyen mutatványokra vagyunk képesek. – Tudsz titkot tartani? – kérdeztem. – Persze – hördült fel. – De ez komoly. Nem mondhatod el senkinek, rendben? Ha elmondom, kettőnk között kell maradnia. Ha valaha is beszélsz róla... – ...akkor te is elmondod, ami köztem és Mr. Crepsley között történt – fejezte be vigyorogva Steve. – Nyugodj meg, bármit mondasz is, tudhatod, hogy még ha akarnám se kotyoghatnám ki. Mi az a nagy titok? – Várj egy percet – mondtam. Felpattantam az ágyra, és kinyitottam a szobám ajtaját. – Anya! – kiáltottam le. – Igen? – hallatszott lentről kissé tompán. – Megmutatom Steve-nek a fuvolámat – üvöltöttem. – Megtanítom rajta játszani, de csak ha nem zavarlak, jó? – Jó – kiáltott vissza. Becsuktam az ajtót, és rámosolyogtam Steve-re. Zavartnak látszott. – Fuvola? – kérdezte. – Egy fuvola a nagy titok? – Ez is hozzátartozik – feleltem. – Figyelj csak, emlékszel Madame Octára? Mr. Crepsley pókjára? – Persze – mondta ő. – A számra ugyan nem nagyon figyekem oda, de nem hinném, hogy valaha is el lehetne felejteni egy ilyen csúfságot. Azok a szőrös lábak... brrr! Mialatt beszélt, kinyitottam a szekrényajtót, és kivettem a kalitkát. Amikor meglátta, Steve szeme először összeszűkült, majd elkerekedett. – Ugye, ez nem az, amire gondolok? – kérdezte.

– Az attól függ – feleltem, és lerántottam a takarót. – Ha arra gondolsz, hogy ez egy veszedelmes idomított tarantellapók, akkor – igazad van! – A mindenségit! – Elakadt a lélegzete, és ijedtében majdnem lefordult az ágyról. – Ez egy... ez a... Honnan... Hűűű! Boldog voltam, hogy így reagált. Úgy álltam a kalitka fölött, arcomon széles vigyorral, mint egy büszke apa. Madame Octa a kalitka padlóján ült, nyugodtan, mint mindig, ügyet sem vetve ránk. – Félelmetes! – kiáltotta Steve, közelebb óvakodva, hogy jobban lássa. – Pontosan úgy néz ki, mint az a másik, a cirkuszban. El se hiszem, hogy tudtál egy hajszálra ugyanolyat szerezni. Honnan van? Állatkereskedőtől? Állatkertből? A mosolyom kicsit feszesebbé vált. – A Cirque du Freakből szereztem, természetesen – mondtam kissé szorongva. – A műsor után? – kérdezte, s az arca ezer ráncba szaladt. – Eleven pókokat is árultak? Én nem láttam. Mennyibe került? Megráztam a fejem. – Nem vettem, Steve. Én... Nem találod ki? Nem érted? – Mit? – nézett rám értetlenül. – Ez nem ugyanolyan pók. Ez ugyanaz. Ez itt Madame Octa. Úgy bámult rám, mintha nem hallotta volna, amit mondtam. Már azon voltam, hogy megismétlem, amikor végre megszólalt: – Ugyan...az? – kérdezte lassú, remegő hangon. – Igen – válaszoltam. – Úgy érted... ez itt... Madame Octa? Az igazi Madame Octa? – Igen – ismétekem meg nevetve, látva megrökönyödését. – Ez itt... Mr. Crepsley pókja? – Steve, mi bajod van? Hányszor kell még elmondanom, hogy... – Várj csak egy pillanatot – vágott közbe erélyesen, és megrázta a fejét. – Ha ez itt tényleg Madame Octa, akkor hogy jutottál hozzá? Kint találtad? Eladták? – Senki sem adna el egy ilyen pókot – mondtam. – Én is így gondolom – bólintott Steve. – Akkor hogyan... – Hagyta, hogy a kérdés befejezetlenül szálljon el a levegőben. – Elloptam – düllesztettem ki büszkén a mellemet. – Kedden reggel visszamentem a színházba, belopóztam, megkerestem, és eliszkoltam vele. Hagytam egy levelet Mr. Crepsleynek, hogy ne keresse, mert akkor beárulom a rendőrségen, hogy vámpír.

– Te... te... – kapkodott levegő után Steve. Az arca falfehér volt, és úgy nézett ki, mint aki mindjárt elájul. – Jól vagy? – néztem rá aggódva. – Te... hülye! – üvöltötte. – Te elmebeteg! Te idióta! – Hé! – kiáltottam teljesen megzavarodva. – Eszement! Ostoba! Kretén! – ordította torkaszakadtából. – Tudod te egyáltalán, hogy mit tettél? Van róla fogalmad, mekkora bajban vagy? – Mi? – kérdeztem bambán. – Elloptad egy vámpír pókját! Megloptál egy élő halottat! Mit gondolsz, Darren, mit fog veled csinálni, ha elkap? A térdére fektet, és jól elnadrágol? Beárul a szüleidnek? Darren, ez egy vámpír! Feltépi a torkodat, aztán odadob a pókjának, hogy felfaljon! Darabokra szaggat, és... – Nem – szakítottam félbe higgadtan. – De igen – erősködött Steve. – Nem, nem fog. Mert nem talál rám. A múlt kedden loptam el a pókját, tehát majdnem két hete volt rá, hogy megtaláljon, de semmi jelét nem adta, hogy keresne. Elment a cirkusszal, és ha jót akar, nem is jön vissza többet. – Nem tudom – mondta Steve. – A vámpíroknak jó az emlékezőtehetségük. Lehet, hogy akkor jön vissza, ha már felnőtt leszel, és neked is gyerekeid lesznek. – Majd akkor izgatom magam miatta – feleltem. – Eddig megúsztam. Nem voltam benne biztos, hogy sikerülni fog... gondoltam rá, hogy megkeres és megöl, de sikerült. Légy szíves, te se rémisztgess, jó? – Hát, te aztán szép kis alak vagy! – csóválta a fejét nevetve Steve. – És én még azt hittem, én vagyok a bátor! Ellopni egy vámpírtól a szelídített állarkáját! Ezt nem gondoltam volna rólad! Mégis mi vett rá, hogy megtedd? – Meg akartam szerezni – válaszoltam. – Láttam a színpadon, és tudtam, hogy mindent elkövetnék, csak az enyém lehessen. Aztán megtudtam, hogy Mr. Crepsley vámpír, és rájöttem, hogy megzsarolhatom. Csúnya dolog, tudom, de mivel egy vámpírról van szó, talán mégsem annyira csúnya, nem igaz? Olyasvalakitől lopni, aki rossz, bizonyos értelemben jó cselekedetnek számít, nincs igazam? – Nem tudom, jó-e vagy rossz – nevetett Steve –, csak azt tudom, hogy ha egyszer majd tényleg kutatni fog utánad, akkor nem szeretnék a bőrödben lenni.

Újra szemügyre vette a pókot. Odadugta az arcát a kalitkához (de nem annyira közel, hogy a pók megsimogathassa), és nézte, amint a hasa megdagad, majd lelappad. – Kiengedted már a kalitkából? – kérdezte. – Mindennap kiengedem – feleltem. Kézbe vettem a fuvolát, és megfújtam. Madame Octa néhány centiméterrel előbbre ugrott. Steve ijedten felkiáltott, és a fenekére csüccsent. Én persze hahotáztam. – Tudsz neki parancsolni? – hüledezett Steve. – Mindent meg tudok vele csináltatni, amit Mr. Crepsley mutatott – feleltem, vigyázva, hogy szavaim ne hassanak hencegésnek. – Nagyon könnyű. Tökéletesen biztonságos, amíg a figyelmedet rá összpontosítod. De ha akár egy másodpercre is hagyod, hogy a gondolataid elkalandozzanak... – Mutatóujjamat elhúztam a nyakam előtt, és olyan hangot hallattam, mintha meg akarnék fulladni. – Engedted, hogy hálót szőjön a szádra? – kérdezte Steve. Csillogott a szeme. – Még nem – válaszoltam. – Félek beengedni a számba, irtózom a gondolattól, hogy lecsúszhat a torkomon. Különben is, szükségem lenne egy partnerre, aki a háló szövése közben irányítja, de eddig egyedül voltam. – Eddig – vigyorgott rám Steve. – De mostantól nem vagy egyedül. – Felállt, és összecsapta a tenyerét. – Rajta. Taníts meg, hogyan kell fújni ezt a bádogsípot, és aztán engedj össze bennünket. Én nem félek attól, hogy beengedjem a számba. Rajta, gyerünk, gyerünk, gyerünk, GYERÜNK! Olyan lelkes lett, hogy nem tudtam ellenállni. Tisztában voltam vele, hogy nem valami bölcs dolog ilyen rövid idő alatt összehozni Steve-et a pókkal – gondoskodnom kellett volna arról, hogy jobban megismerje Madame Octát –, de nem hallgattam a józan eszemre, és engedtem neki. Kikötöttem, hogy amíg nem gyakorolta, addig nem játszhat a fuvolán, de játszhat Madamc Octával, miközben én irányítom őt. Sorra elmeséltem a trükköket, és meggyőződtem róla, hogy mindent megértett. – A csönd életbevágóan fontos – magyaráztam. – Ne szólj semmit. Hangosan még csak ne is fütyülj. Mertha megzavarsz a koncentrálásban, és elveszítem az uralmamat fölötte... – Persze, persze, tudom – sóhajtotta Steve. – Ne aggódj. Ha akarok, olyan csendben leszek, mint egy kisegér. Amikor készen állt, kinyítottam Madame Octa kalitkáját. Az utasításomra kijött. Hallottam, hogy Steve-nek elakad a lélegzete; most,

hogy a pók kint volt, kicsit megijedt. De nem jelezte, hogy abba akarná hagyni, úgyhogy tovább fújtam a fuvolát, és elkezdtük a szokásos gyakorlatokat. Mielőtt Steve közelébe engedtem volna, hagytam, hogy egy sor dolgot egymaga mutasson be. Az elmúlt hét során egészen összeszoktunk. A pók megismerte az észjárásomat, a gondolatfőzésemet, úgyhogy jóformán végig se kellett gondolnom az utasítást, már teljesítette is. Megtanultam, hogy a legrövidebb instrukciókra is képes akcióba lépni: pár szó elég volt, és már tette is, amit akartam. Steve néma csendben figyelte a műsort. Néhányszor majdnem tapsban tört ki, de mielőtt még összecsapta volna a tenyerét, észbe kapott. Taps helyett beérte azzal, hogy felfelé bökött a hüvelykujjával, és tátogva üzente: "óriási", "szuper", "csodás" és így tovább. Amikor elérkezett az idő, hogy Steve is beszálljon, az előre megbeszélt módon bólintottam neki. Nagyot nyelt, vett egy mély levegőt, aztán visszaintett. Fölállt, előbbre lépett, de úgy, hogy továbbra se veszítsem szem elől Madame Octát. Akkor letérdelt, és várt. Bekkezdtem egy új dallamba, és új utasításokat küldtem Madame Octának. Ő mozdulatlanul várt, és figyelt. Amikor megértette, mit akarok, mászni kezdett Steve felé. Láttam, hogy Steve-et kirázza a hideg, és megnyalja a száját. Már azon voltam, hogy lefújom a mutatványt, és visszaküldöm a pókot a kalitkába, de akkor Steve abbahagyta a remegést, és megnyugodott, így aztán folytattam. Újabb remegés futott át rajta, amikor Madame Octa mászni kezdett föl a nadrágszárán, de ez természetes reakció volt. Néha még én is megborzongok, amikor megérzem a bőrömön a szőrös lábak érintését. Utasítottam Madame Octát, hogy másszon föl Steve tarkójára, és a lábaival csiklandozza meg a fülét. Steve halkan kuncogott, és ezzel végképp elmúlt minden félelme. Most, hogy ilyen nyugodtnak láttam, nekem is megnőtt az önbizalmam. Átküldtem a pókot Steve arcára, és apró hálókat csináltattam vele mindkét szemére, majd az orrán lecsúszva leugrott a szájára. Steve élvezte a dolgot, és így voltam vele magam is. Most, hogy partnerre leltem, rengeteg újdonságot tudtam kipróbálni. Madame Octa épp Steve jobb válláról készült lesiklani a karján, amikor nyílt az ajtó, és Annie lépett be. Sohasem szokott kopogás nélkül benyitni. Belevaló kölyök, egyáltalán nem olyan, mint a többi vele egyidős, és szinte mindig

udvariasan bekopog, és megvárja, míg kiszólok. Aznap este azonban, balszerencsénkre, csak úgy berontott. – Hé, Darren, hová tetted a... – Ekkor meglátta Steve-et, vállán a szörnyűséges pókkal, amely mintha csillogó rágóival épp marni készülne. Azt tette, amit mindenki más is tett volna. Felsikoltott. A hangra megriadtam, odakaptam a fejem, a fuvola kicsúszott a számból, s a fejemben megszakadt a gondolat. Elvesztettem a kapcsolatot Madame Octával. Ő megrázta a fejét, néhány lépéssel közelebb iramodott Steve nyakához, majd mintha vigyorogna, kivicsorította a méregfogát. Steve rémülten felordított, és felpattant. Rácsapott a pókra, de az összehúzta magát, s az ütés célt tévesztett. Mielőtt újra próbálkozhatott volna, Madame Octa mérgezett hegyű rágócsápjait belemélyesztette Steve nyakába!

Steve abban a pillanatban megmerevedett. Üvöltése bennrekedt a torkában, a szája elkékült, a szeme kimeredt. Végtelennek tűnő ideig (jóllehet három-négy másodpercnél nem lehetett több) ide-oda tántorgott, majd leroskadt a padlóra, mint valami madárijesztő. Az esés mentette meg. Ahogy a cirkuszban a kecskét sem ölte meg Madame Octa első harapása, Steve is csak az eszméletét vesztette el. Mielőtt összeesett volna, láttam, hogy a pók továbbmászik a nyakán, keresve az alkalmas helyet a második – már halálos – harapásra. Az esés megzavarta. Lecsúszott Steve nyakáról, és beletelt pár másodpercbe, míg vissza tudott kapaszkodni. Nekem épp ezekre a másodpercekre volt szükségem. Sokkos állapotomból az a látvány térített magamhoz, ahogy – mint valami szörnyűséges "póknapfelkelte" – fölbukkan Steve válla mögött. Odakaptam a fuvolához, benyomtam a számba, de olyan erővel, hogy majdhogynem a torkomig szaladt, és teljes erőmből fűjni kezdtem. – STOP! – sikoltottam némán, mire Madame Octa fél méterre felugrott a levegőbe. – Vissza a kalitkába! – parancsoltam. Erre leugrott Steve testéről, és végigiramodott a padlón. Mihelyt a kalitka ajtaján belül volt, előrevetettem magam, és rácsaptam az ajtót.

Most, hogy Madame Octa végre biztos helyen volt, figyelmemet újra Steve felé fordítottam. Annie még mindig sikítozott, de egyelőre vele nem tudtam foglalkozni. – Steve? – kérdeztem, közelebb húzódva a füléhez. – Jól vagy? – Hiába fohászkodtam, nem válaszolt. Mivel lélegzett, tudtam, hogy él, de ez volt minden. Semmi mást nem tudott csinálni: se beszélni, se a karját megmozdítani, de még pislogni sem. Annie már ott állt a hátam mögött. Nem sikoltozott, úgy éreztem, hogy egész testét rázza a remegés. – Meg... meg... meghalt? – kérdezte elvékonyodó hangon. – Dehogy! – csattantam fel mérgesen. – Nem látod, hogy lélegzik? Nézd meg a hasát és a mellét! – De... de miért nem mozdul? – Mert megbénult – feleltem. – A pók valami mérget fecskendezett belé, és attól nem tudja mozgatni a végtagjait. Olyan, mintha elaltatta volna, kivéve, hogy az agya éber, úgyhogy mindent lát és hall. Magam sem voltam ebben biztos. Csak reméltem, hogy így van. Ha a méreg nem bántotta a szívét és a tüdejét, akkor talán az agyát is megkímélte. Ám ha bejutott a koponyájába... Még elgondolni is rémes volt. – Steve, most fölsegítdek a lábadra – mondtam neki. – Szerintem ha járkálunk kicsit, akkor a méreg kiszáll belőled. Átkaroltam a derekát, és föltámogattam álló helyzetbe. Nagyon súlyos volt, de nem érdekelt. Körbevonszoltam a szobában, rázogattam a kezét, a lábát, közben beszéltem hozzá, elmondtam, hogy rendbe fog jönni, egy harapásban nincs annyi méreg, ami megölné, tehát meg fog gyógyulni. Tíz perc után sem változott semmit az állapota, én viszont elfáradtam, nem tudtam tovább cipelni. Akkor lefektettem az ágyra, és gondosan elhelyeztem a tagjait, hogy kényelmesen feküdjön. A szeme továbbra is nyitva volt. Kísértetiesen nézett ki; féltem tőle, ezért lezártam a szemhéját. De ekkor meg olyan lett, mint egy holttest, úgyhogy újra felhúztam. – Rendbe fog jönni? – kérdezte Annie. – Persze – próbáltam bizakodó hangot megütni. – Egy idő után elmúlik a méreg hatása, és olyan fitt lesz, hogy csuda. Csak idő kérdése. Szerintem nem hitt nekem, de nem szólt semmit. Csak ült az ágy szélén, és minden idegszálát megfeszítve nézte Steve-et. Akkor azon kezdtem gondolkodni, hogyhogy anya még nem jött fel, hogy megtudakolja, mi történik. Óvatosan az ajtóhoz mentem, és a lépcső

tetejéről hallgatóztam. Odalent a konyhában dübörgött a mosógép. Aha! A mosógépünk ugyanis már olyan régi, ócska masina, hogy ha be van kapcsolva, semmit sem lehet hallani a zakatolásától. Amikor visszamentem, Annie a padlón ült, és Madame Octát nézte. – Ez az a pók, amit a műsorban láttatok, ugye? – kérdezte. – Igen – vallottam be. – Mérges? – Igen. – Hogy szerezted meg? – faggatott. – Nem fontos – feleltem elvörösödve. – Hogy szabadult ki? – Én engedtem ki. – Micsoda? – Nem ez volt az első alkalom – magyaráztam. – Már majdnem két hete nálam van. Sokszor játszottam vele. Tökéletesen biztonságos mindaddig, amíg nem csapunk zajt. Ha nem törtél volna így ránk, akkor nem... – Jaj, csak ezt ne! – nyögött fel Annie. – Ne kend rám az egészet. Miért nem szóltál róla? Ha tudom, nem rontok be így. – Akartam szólni – védekeztem –, csak egyelőre vártam. Biztos akartam lenni a dologban. Csak aztán jött Steve, és... – nem tudtam folytatni. Visszatettem a kalitkát a szekrénybe, hogy ne is lássam Madame Octát, aztán én is leültem Annie mellé, és néztem Steve mozdulatlan testét. Így ültünk majdnem egy óra hosszat, néma csendben. – Én nem hiszem, hogy meggyógyul – szólalt meg nagy sokára Annie. – Adjunk még egy kis időt – könyörögtem. – Nem hiszem, hogy az idő segít rajta – rázta meg a fejét. z Ha meg akarna gyógyulni, mostanára már egy kicsit meg kellett volna mozdulnia. – Mit tudsz te erről? – fakadtam ki mérgesen. – Gyerek vagy! Nem tudsz semmit! – Ez igaz – felelte nyugodtan. – De te sem tudsz erről többet, mint én, nem? – Látva szerencsétlen arckifejezésemet, hozzátette: – Ne is akarj úgy tenni, mintha tudnál. Kezét a karomra tette, és rám mosolygott, hogy mutassa: nem akarja még jobban megnehezíteni a dolgomat. – Meg kell mondanunk anyának – mondta. – Föl kell hívnunk. Ő talán tudni fogja, mit tegyünk.

– És ha nem? – Akkor kórházba kell vinnünk – közölte Annie. Tudtam, hogy igaza van. Kezdettől fogva tudtam. Csak nem akartam beismerni. – Várjunk még negyedórát – kérleltem. – Ha addig nem mozdul, fölhívjuk anyát. – Negyedórát? – kérdezte Annie tétován. – Egy perccel sem többet – ígértem. – Oké – egyezett bele. Csendben ültünk tovább, és figyeltük a barátunkat. Én közben Madame Octáról gondolkoztam, és arról, hogy mit fogok mondani a mamámnak. Az orvosoknak. A rendőrségnek! Elhiszik-e majd nekem, ha elmondom, hogy Mr. Crepsley vámpír? Kételkedtem benne. Azt fogják hinni, hogy hazudok. Még az is lehet, hogy börtönbe csuknak. Nyugodtan mondhatják, hogy mivel a pók az enyém, én vagyok a hibás. Megvádolhatnak gyilkossággal, és becsukhatnak! Megnéztem az órámat. Még három perc. Steve-nél semmi változás. – Kérhetek tőled egy szívességet, Annie? – kérdeztem. – Mit? – nézett rám a húgom gyanakodva. – Ne említsd meg Madame Octát. – Megbolondultál? – kiáltotta. – És mivel magyarázod meg, hogy mi történt? – Nem tudom – vallottam be. – Majd azt mondom nekik, hogy éppen kimentem a szobából. A harapásnyom nagyon picike. Olyan, mint egy méhszúrás helye, addigra talán el is múlik. Lehet, hogy az orvosok észre sem fogják venni. – Ezt nem tehetjük – mondta Annie. z Lehet, hogy meg kell vizsgálniuk a pókot. Lehet, hogy... – Annie, ha Steve meghal, engem fognak okolni érte – mondtam halkan. – Az esetnek vannak részletei, amelyeket nem mondhatok el senkinek. Csak annyit mondok, hogy ha bekövetkezik a legrosszabb, mindenért engem tesznek felelőssé. Tudod te, mit csinálnak a gyilkosokkal? – Te még túl fiatal vagy ahhoz, hogy gyilkosságért bíróság elé állítsanak – mondta, de érezhető volt, hogy nem biztos a dolgában. – Ez nem igaz – szögeztem le. – Ahhoz túl fiatal vagyok, hogy igazi börtönbe zárjanak, de vannak külön a gyerekeknek fenntartott intézetek. Betesznek egy ilyenbe, míg be nem töltöm a tizennyolcadik évemet, és aztán... Kérlek, Annie! – Sírva fakadtam. – Nem akarok börtönbe kerülni!

Ő is sírni kezdett. Átöleltük egymást, és bőgtünk, mint a kicsik. – Nem akarom, hogy elvigyenek – zokogta. – Nem akarlak elveszíteni! – Akkor megígéred, hogy nem mondod meg? – kérdeztem. – Megteszed, hogy visszamész a szobádba, és úgy csinálsz, mintha semmit nem láttál és nem hallottál volna? Annie szomorúan bólintott. – De ha úgy látom, hogy az igazság megmenthed az életét, akkor visszavonom – tette hozzá. – Ha az orvosok azt mondják, hogy csak akkor tudnak segíteni rajta, ha kiderítik, hogy mi csípte meg, akkor megmondom. Rendben? – Rendben – egyeztem bele. Fölállt, és elindult az ajtó felé. A szoba közepére érve megtorpant. Visszajött, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Szeredek, Darren – mondta –, de bolond voltál, amikor ezt a pókot behoztad a házba, és ha Steve meghal, akkor szerintem tényleg te leszel az oka. És sírva kiszaladt a szobámból. Vártam még pár percet, közben Steve kezét szorongattam, s könyörögtem neki, hogy térjen magához, mutasson valami életjelet. Látva, hogy könyörgésem nem nyer meghallgatást, felálltam, kinyitottam az ablakot, hogy megmagyarázzam, honnan jött be a rejtélyes támadó), aztán vettem egy nagy levegőt, és anya után kiáltozva lerohantam a lépcsőn.

A mentős megkérdezte a mamámat, hogy Steve nem cukorbeteg-e, netán epilepsziás. A mamám nem tudta biztosan, de azt mondta, nem hiszi. Akkor arról faggatták, hogy nincs-e valamilyen allergiája meg hasonlók, de anya megmondta nekik, hogy nem ő Steve mamája, úgyhogy nem tudja. Azt hittem, minket is elvisznek a mentőben, de közölték, nincs annyi hely. Elkérték Steve-ék telefonszámát meg a mamája nevét, de ő nem volt otthon. Az egyik mentős megkérte anyát, hogy ő is menjen utánuk autóval, és amennyire tudja, töltse ki a papírokat a kórházban, hogy elindulhassanak valamerre Steve-vel. A mamám beleegyezett, és beüketett engem meg Annie-t a kocsiba. A papám nem volt otthon,

úgyhogy anya felhívta a mobilján, hogy elmondja, hová mentünk. Apa jelezte, hogy utánunk fog jönni. Rémes utunk volt a kórházig. Hátul ültem Annie-vel. Igyekeztem elkerülni gyanakvó pillantását, amelyből kiolvastam: arra vár, hogy elmondjam az igazságot, de egyszerűen nem mertem. És az egészben az a legrosszabb, hogy tudtam, ha én feküdnék ott kómában, Steve rögtön bevallana mindent. – Mi történt tulajdonképpen? – kérdezte anya csak úgy, a vállán keresztül. Gyorsan kellett hajtania, de közben mindig arra figyelt, hogy át ne lépje a megengedett sebességhatárt, ezért nem tudott hátranézni rám. Ez jó volt; nem hiszem, hogy a szemébe nézve tudtam volna hazudni. – Nem tudom – feleltem. – Dumáltunk. Aztán ki kellett mennem a vécére. És amikor visszajöttem... – Nem láttál semmit? – kérdezte. – Nem – hazudtam a szégyentől vörösödő füllel. – Nem értem – motyogta maga elé. – Teljesen merev volt, még a bőre is kezdett kékülni. Azt hittem, meghalt. – Azt hiszem, megcsípte valami – szólt Annie. Majdnem oldalba löktem, de az utolsó pillanatban eszembe jutott: minden azon múlik, hogy megőrzi-e a titkomat. – Megcsípte? – kérdezte anya. – Volt egy-két pont a nyakán – mondta Annie. – Láttam – bólintott anya. – De nem hiszem, hogy csípés, kicsim. – Miért ne lehetne? – erősködött Annie. – Bejöhetett egy kígyó, vagy egy... pók, és megcsíphette... – Annie rám pillantott, s elpirult, mert nyilván eszébe jutott az ígérete. – Pók? – A mamám megrázta a fejét. – Nem, drágám, a pókok nem szokták úgy megcsípni az embert, hogy attól ilyen sokkos állapotba kellene kerülni... legalábbis mifelénk nem. – Akkor mi lehetett? – kérdezte Annie. – Nem tudom – válaszolta a mamám. – Lehet, hogy evett valamit, amit nem lett volna szabad, vagy szívrohamot kapott. – Gyerekek nem kaphatnak szívrohamot – jelentette ki bosszúsan Annie. – De igen – mondta anya. – Ritkán, de előfordul. Majd az orvosok kiderítik. Ők többet tudnak ezekről a dolgokról, mint mi. Szokatlan hely volt nekem a kórház. Mialatt a mamám a papírokat töltögette, én körbenézegettem. Amerre csak néztem, mindenütt fehérséget láttam: fehér falak, fehér padló, fehér öltözékek. Nem volt

nagy forgalom, de az egész épületet betöltötte valami zsongás: nyikorgó ágyrugók, köhögés, zümmögő gépek, nyisszantó kések, halkan beszélő orvosok. Mi többnyire hallgatagon üldögéltünk a váróban. A mamám elmondta, hogy Steve-et fölvették, meg is vizsgálták, de időbe fog telni, mire rájönnek, mi a baja. – Bizakodónak tűntek – mondta végül. Annie szomjas volt, ezért anya elküldött vele, hogy vegyünk valami innivalót a folyosó fordulójában álló automatából. Mialatt bedobáltam a pénzt, Annie körülnézett, hogy nincs-e valald a közelben. – Meddig akarsz még várni? – kérdezte. – Amíg nem hallom, hogy mit mondanak – válaszoltam. – Csak hadd vizsgálják meg. Remélhetőleg meg tudják állapítani, hogy mi ez a méreg, és ennek alapján meg tudják gyógyítani. – És ha nem? – Akkor elmondom nekik – ígértem. – És ha addigra meghal? – kérdezte halkan. – Nem hal meg – feleltem. – De ha... – Nem fog meghalni! – csattantam fel. – Ne beszélj így. Ne is gondolj ilyesmire. A legjobbat kell remélnünk. Hinnünk kell benne, hogy túl fogja élni. Anya és apa is mindig azt mondták, nem? Hogy a jó gondolatok segítenek, és akkor a beteg meggyógyul. Steve-nek is arra van szüksége, hogy higgyünk benne. – Az igazságra nagyobb szüksége van – mormolta Annie, de nem erősködött tovább. Visszamentünk az üdítőkkel a padhoz, és némán iszogattunk. Nem sokkal ezután megérkezett a papám is; melósruhában volt, még át sem öltözött. Megcsókolta anyát és Annie-t, nekem pedig férfiasan megszorította a vállamat. Ott maradt a piszkos keze nyoma a pólómon, de nem zavart. – Van valamí újság? – kérdezte. – Még semmi – felelte anya. – Vizsgálják. Órákba telhet, mire megtudunk valamit. – Mi történt vele, Angela? – kérdezte a papám. – Még nem tudjuk. Meg kell várnunk, míg kiderül. – Utálok várni – mordult fel a papám, de nem volt más választása. Eseménytelenül teltek az órák, mígnem megérkezett Steve mamája. Olyan fehér volt az arca, mint Steve-é, s úgy összeszorította a száját, hogy

csak egy vonalnak látszott. Egyenesen nekem jött, megragadta a vállamat, és kegyedenül megrázott. – Mit tettél vele? – rikácsolta. – Bántottad a fiamat? Megölted az én Steve-emet? – Hé! Hagyja abba! – kiáltott rá elakadó lélegzettel a papám. Steve mamája ügyet se vetett rá. – Mit tettél? – sikoltotta újra, és még keményebben megrázott. – Próbáltam mondani, hogy "semmit", de nem tudtam, mert összeverődtek a fogaim. – Mit tettél?! Mit tettél?! – ismételte újra meg újra, aztán egyszer csak elengedett, lerogyott a földre, és torkaszakadtából bömbölni kezdett, mint egy kisgyerek. A mamám fölugrott a padról, és leguggolt Mrs. Leonard mellé. Simogatta a hátát, és kedveskedő szavakat suttogott neki, aztán fölsegítette, és leültette maga mellé. Mrs. Leonard tovább sírt, és közben azon kesergett, hogy milyen rossz anyja Steve-nek, és hogy Steve mennyire gyűlöli őt. – Menjetek, játsszatok valahol – szólt oda nekünk a mamám. Engedelmesen elindultunk. – Darren – hívott vissza anya. – Ne vedd komolyan, amit mondott. Nem téged okol. Csak fél. Bólintottam, de nagyon nyomorultul éreztem magam. Mit szólna anya, ha tudná, hogy Mrs. Leonard igazat mondott, és tényleg én vagyok az oka? Annie-val találtunk néhány játékautomatát, amivel elfoglaltuk magunkat. Nem hittem volna, hogy képes leszek játszani, de pár perc leforgása alatt megfeledkeztem Steve-ről és a kórházról. Teljesen beleéltem rnagam a játékba. Jó volt egy időre elmenekülni a valódi világ gondjai elől, és ha az apróm nem fogy el, képes lettem volna az egész éjszakát ott tölteni. Mire visszaértünk a helyünkre, Mrs. Leonard már megnyugodott, és anyával együtt elment, hogy kitöltse az adadapokat. Annie-val együtt leültünk, és újra kezdődött a várakozás. Tíz óra körül Annie ásítozni kezdett, és ettől rám is átragadt az álmosság. Anya ránk nézett, és hazaparancsolt mindkettőnket. Én vitatkozni akartam, de elvágta a szavamat. – Semmi értelme, hogy itt maradjatok. Telefonálok, ha megtudok valamit, akármilyen késő lesz is. Rendben? Elbizonytalanodtam. Ez az utolsó esélyem, hogy megemlítsem a pókot. Nagyon közel jártam hozzá, hogy bevalljam a dolgot, de fáradt voltam, és nem találtam a szavakat.

– Rendben – feleltem mogorván, s azzal elmentünk. Apa vitt haza bennünket. Eltűnődtem, vajon mit tenne, ha elmondanám neki a pókot, Mr. Crepsleyt és a többit. Megbüntetne, abban biztos voltam. De nem ezért nem mondtam el neki: azért hallgattam, mert tudtam, hogy szégyenkezne miattam, amiért képes voltam így hazudni, és a magam érdekét Steve elébe helyezni. Féltem, hogy megutál. Annie már aludt, mire hazaértünk. Apa kiemelte a hátsó ülésről, és fölvitte az ágyába. En lassan fölballagtam a szobámba, és levetkőztem. Közben némán átkoztam magam. Apa benézett hozzám is. – Tudsz majd aludni? – kérdezte. Bólintottam. – Steve rendbe fog jönni – mondta. – Biztos vagyok benne. Az orvosok értik a dolgukat. Magához fog térni, ne aggódj. Erre is bólintottam; nem voltam benne biztos, hogy meg tudok szólalni. A papám állt még egy kicsit az ajtóban, aztán sóhajtva megfordult, és lecaplatott a földszintre, a szobájába. Beakasztottam a nadrágomat a szekrénybe, és akkor megláttam Madame Octa kalitkáját. Lassan kihúztam. Ott feküdt középen: könnyedén, nyugodtan szedte a levegőt. Elnéztem ezt a színpompás pókot, és cseppet sem voltam lenyűgözve a látványától. Fényes volt, ragyogó, de csúf, szőrös és visszataszító. Kezdtem meggyűlölni. Az igazi gonosz ő volt: megmarta Steve-et, holott semmi oka nem volt rá. Etettem, vigyáztam rá, játszottam vele, és így hálálta meg a gondoskodásomat. – Te átkozott szörnyeteg! z vicsorogtam rá, és megráztam a kalitkát. – Te hálátlan dög! És megint megráztam a kalitkát. A pók lábaival szorosan belekapaszkodott a rácsba. Ettől még jobban megvadultam, és jobbrabalra rángatni kezdtem a kalitkát, hogy lepottyanjon a rácsról, és megsérüljön. Aztán pörgetni kezdtem a fogantyújánál fogva, közben mindennek lehordtam, s azt kívántam, bárcsak elpusztulna, bár sohase láttam volna meg, bár volna bátorságom, hogy kivegyem a kalitkából, és széttapossam. Végül, amikor a dühöm már forrpontra ért, teljes erőmből elhajítottam a kalitkát. Nem is néztem, hová dobom, így aztán nagy megdöbbenéssel láttam, hogy a nyitott ablakon át kirepül az éjszakába. Odarohantam az ablakhoz. Megrémültem, hogy a kalitka a földhöz csapódva széttörik, hiszen tudtam, hogy ha az orvosok a maguk erejéből nem tudják megmenteni Steve-et, valószínűleg igénybe kell venniük

Madame Octa segítségét: őt tanulmányozva rájöhetnek, hogyan gyógyíthatják meg a barátomat. De ha a pók elszabadul... Szóval odarohantam az ablakhoz. Ahhoz túl késő volt, hogy utánanyúljak, de legalább lássam, hová esik. Néztem, amint kiröppen, majd zuhan lefelé, s közben azon imádkoztam, nehogy széttörjön. Olyan volt, mintha lassított felvételen nézném a zuhanását. Épp mielőtt földet ért volna, kinyúlt egy kéz a sötétből, és még a levegőben elkapta. Egy kéz?!? Kihajoltam, hogy jobban lássak. A sötét éjszakában először nem láttam, ki áll odalent. De aztán az illető előrelépett, és minden kiderült. Elsőként a kalitkát tartó ráncos kezet pillantottam meg. Aztán a hosszú, vörös ruhát. Aztán a rövidre nyírt, narancssárga hajat. Aztán a csúf, hosszú sebhelyet. És végül a ronda fogait mutogató vigyorgását. Mr. Crepsley volt az. A vámpír. És vigyorogva nézett föl rám!

Álltam az ablakban, s arra vártam, hogy mindjárt denevérré változik, és fölrepül, de ő csak szelíden megrázta a kalitkát, hogy lássa, nem történt-e baja Madame Octának. Aztán, még mindig mosolyogva, megfordult, és elment. Másodpercek alatt eltűnt a szemem elől a sötét éjszakában. Gyorsan becsuktam az ablakot, és bemenekültem az ágyba. De a fejemben csak úgy nyüzsögtek a kérdések. Mióta állhatott már odalent? Ha tudta, hol van Madame Octa, miért nem vette vissza már korábban? Azt hittem, haragszik, de inkább olyannak tűnt, mint aki mulat magában. Miért nem tépte föl a torkomat, ahogy Steve állította? Alvásról szó sem lehetett. Most még jobban megvoltam rémülve, mint azon az éjszakán, amikor elloptam a pókot. Akkor azzal nyugtathattam magam, hogy nem tudja, ki vagyok, és így nem találhat rám. Arra gondokam, hogy elmondom a papámnak. Végtére is a vámpír tudja, hol lakunk, és van oka haragudni ránk. Apának tudnia kellene. Figyelmeztetni kellene, hogy fel tudjon készülni a védekezésre. De... Nem hinne nekem. Különösen most nem, amikor Madame Octa nincs többé. Elképzeltem, amint megpróbálom meggyőzni, hogy a vámpírok

igenis léteznek, ráadásul egyikük itt járt a házunknál, és talán visszajön... Azt hinné, begolyóztam. Hajnal felé végre elszundítottam kicsit; tudtam, hogy a vámpírok mostantól kezdve napnyugtáig képtelenek támadni. Nem volt valami nagy alvás, de még ez a kis pihenés is jót tett, és amikor felébredtem, végre tiszta fejjel tudtam gondolkodni. Rájöttem, hogy nincs okom félni. Ha a vámpír meg akart volna ölni, megtehette volna a múlt éjjel, amikor még gyanútlan voltam. Valami oknál fogva nem kívánja a halálomat – legalábbis még nem. Most, hogy ezen már nem kellett tovább aggódnom, gondolatban visszatérhettem Steve-re és a valódi problémámra: felfedjem-e az igazságot, vagy sem. A mamám egész éjjel bent maradt a kórházban: gondját viselte Mrs. Leonardnak, és körbetelefonálta a barátokat és a szomszédokat, hogy tudassa velük Steve betegségét. Ha itthon lett volna, neki talán elmondom, de rettegtem a gondolattól, hogy a papámnak elmondjam. Azon a vasárnapon szokatlanul csendes volt a házunk. A papám kolbászos rántottát készített reggelire, és persze odaégette, mint mindig, ha ő főzött, de nem tettük szóvá. Az igazat megvallva, csak ettem, de nem nagyon éreztem a kaja ízét. Nem voltam éhes. Csak azért ettem, hogy úgy tegyek, mintha ez is egy normális vasárnap volna. Amikor befejeztük a reggelit, telefonált anya. Hosszan beszélt apával. A papám nem sokat mondott, csak bólogatott és időnként felmordult. Annie és én némán ültünk, és füleltünk, hátha hallunk valamit. Aztán bejött apa, és leült. – Hogy van? – kérdeztem. – Nem jól – hangzott a válasz. – Az orvosok nem tudják, mit csináljanak vele. Úgy tűnik, hogy Annie-nak volt igaza: méreg. De egyik sem az ismertek közül. Mintákat küldtek más kórházaknak, és reménykednek, hogy valahol többet fognak tudni róla. De... – megcsóválta a fejét. – Meg fog halni? – kérdezte Annie halkan. – Lehet – vallotta be a papám becsületesen. Ez jó volt. A felnőttek túl gyakran hazudnak a gyerekeknek, ha komoly dologról van szó. Én jobban szeretem, ha a halállal kapcsolatban megmondják az igazat, mint ha hazudnak nekem. Annie elsírta magát. A papám az ölébe vette. – Jól van, na, azért még nem kell sírni – mondta. – Még nincs mindennek vége. Még él. Lélegzik, és minden jel szerint az agyát nem

érte károsodás. Ha rájönnek, hogyan semlegesítsék a testébe jutott mérget, akkor rendbe jön. – Mennyi ideje van? – kérdeztem. – A mostani állapotában gépekkel akármeddig életben tudják tartani – vont vállat a papám. – Ugy, mint a kómásokat? – Pontosan. – Mennyi idő múlva kell gépre tenniük? – faggattam tovább. – Szerintük pár nap múlva – felelte apa. – Nem tudják biztosan, hiszen azt sem derítették ki, mivel állnak szemben, de arra gondolnak, hogy a légzőszervei és a szívkoszorúér-rendszere pár nap múlva kezd leállni. – A micsodái? – kérdezte hüppögve Annie. – A tüdeje és a szíve – magyarázta apa. – Amíg ezek működnek, addig életben van. Csövön át kell etetni, de egyébként jó állapotban lesz. Akkor kezdődik a komoly baj, amikor, illetve ha nem tud magától lélegezni. Pár nap. Nem sok. Egy napja még előtte volt az egész élet. Most pár napja maradt. – Meglátogathatom? – kérdeztem. – Délután, ha elég erősnek érzed magad – felelte a papám. – Erős leszek – fogadkoztam. A kórház ezúttal tele volt látogatókkal. Életemben nem láttam még ennyi bonbont és virágot. Mintha mindenki vagy egyiket, vagy másikat hozta volna ajándékba. Én is szerettem volna venni valamit Steve-nek a kórház büféjében, de nem volt pénzem. Arra számítottam, hogy a gyerekosztályon lesz, de egy különszobában volt, részben mert az orvosok megfigyelés alatt tartották, részben mert nem tudták, nem ragályos-e a betegsége. Mi is csak maszkban, kesztyűben és hosszú, zöld köpenyben léphettünk be hozzá. Mrs. Leonard egy székben ülve aludt. Anya intett, hogy maradjunk csendben. Egyenként megölelt bennünket, aztán beszélni kezdett apához. – Jött néhány eredmény más kórházakból – mondta a maszk miatt tompán hallatszó hangon. – Mind negatív. – Valaki csak fogja tudni, hogy mi ez – felelte idegesen apa. – Hányféle méreg létezhet a világon? – Ezerszám – válaszolta a mamám. – Külföldi kórházaknak is küldtek mintákat. Remélhetőleg valamelyiküknek szerepel a nyilvántartásában, de időbe fog telni, mire megjön az eredmény.

Mialatt beszélgettek, én Steve-et figyeltem. Rendesen ágyba fektették, az egyik karjába bevezettek egy csövet, a mellére meg mindenféle drótokat erősítettek. Tűszúrások nyomai jelezték, hol vettek tőle vért. Az arca fehér volt, és merev. Rettenetesen nézett ki! Kitört belőlem a sírás, és nem tudtam abbahagyni. A mamám átkarolt és szorosan magához ölelt, de ettől csak még rosszabb volt. Próbáltam beszélni neki a pókról, de annyira erőt vett rajtam a sírás, hogy nem lehetett érteni a szavaimat. A mamám csak ölelgetett, csókolgatott, és addig-addig csitítgatott, míg felhagytam a próbálkozással. Új látogatók érkeztek, Steve rokonai, és anya úgy döntött, jobb lesz, ha magukra hagyjuk őket Steve-vel és a mamájával. Kivezetett bennünket, s odakint levette a maszkomat, és egy zsebkendővel letörölgette a könnyeket az arcomról. – Nna – mondta –, így már jobb. – Rám mosolygott, és addig nem nyugodott, míg vissza nem mosolyogtam rá. – Meglátod, rendbe fog jönni – ígérte. – Tudom, hogy rosszul néz ki, de az orvosok minden tőlük telhetőt megtesznek érte. Bíznunk kell bennük, és reménykedni a legjobbakban. Így van? – Így van – sóhajtottam. – Szerintem egész jól néz ki – mondta Annie, és megszorította a kezemet. Hálásan rámosolyogtam. – Hazajössz velünk? – kérdezte a papám a mamámat. – Nem is tudom. Talán maradnom kéne még egy kicsit, hátha... – Angela, már eddig is eleget tettél – mondta határozott hangon a papám. – Fogadok, hogy egész éjjel le se hunytad a szemed. – Nem nagyon – ismerte be a mamám. – És ha most itt maradsz, ma sem fogsz aludni. Gyerünk, Angie, indulás haza. – Apa "Angie"-nak hívja anyát, ha hízelgéssel rá akarja beszélni valamire. – Lesznek mások, akik gondját viseljék Steve-nek és az édesanyjának. Senki sem várja el tőled, hogy mindent te csinálj. – Jól van – adta be a derekát anya. – De este visszajövök, hogy megnézzem, nincs-e szükség rám. – Rendes vagy – mondta a papám, és kivezette a családot a kocsihoz. Nem volt valami nagyszabású látogatás, de nem bántam. Örültem, hogy megszabadulunk innen. Hazafelé menet a kocsiban Steve-ről gondolkodtam: hogy is néz ki, és hogy miért néz ki így. Az ereiben keringő méregre gondokam, és biztos voltam benne, hogy az orvosok nem fogják tudni meggyógyítani. Fogadni

mertem volna, hogy nincs olyan orvos a világon, aki találkozott már olyan pókméreggel, amilyet Madame Octa bocsátott ki. Bármennyire rosszul nézett is ki Steve, tudtam, hogy pár nap múlva állapota rosszabbra fordul. Elképzeltem őt, amint lélegeztetőgépre rakják, maszkot tesznek az arcára, és csöveket vezetnek a testébe. Elborzadtam a gondolatra. Csak egyféleképpen lehetett megmenteni őt. Csak egyvalaki volt, aki ismerheti a mérget, és tudja, hogyan lehet közömbösíteni. Mr. Crepsley. Amikor otthon kiszálltunk a kocsiból, már eldöntöttem: megkeresem őt, és ráveszem, hogy segítsen Steve-en. Mihelyt besötétedik, kilopózom a házból, és megkeresem a vámpírt, akárhol legyen is. És ha nem tudom rávenni, hogy gyógyítsa meg őt... ...vissza se jövök többé.

Majdnem tizenegy óráig kellett várnom. Korábban is elmehettem volna – anya megint a kórházban tartózkodott –, de átjöttek a papám barátai a gyerekeikkel, és játszanom kellett a házigazdát. A mamám tíz óra tájban ért haza. Fáradtnak tűnt, úgyhogy a papám gyorsan kiebrudalta a vendégeket. Egy csésze tea mellett elbeszélgettek a konyhában, aztán fölmentek a hálóba. Megvártam, míg elnyomja őket az álom, aztán leosontam a földszintre, és kiszöktem a hátsó ajtón. Rakétasebességgel száguldottam a sötét utcákon. Olyan gyorsan futottam, hogy senki se látott, senki se hallott. Egy kereszt lapult az egyik zsebemben, amit a mamám ékszeresdobozából csentem el, a másikban pedig egy üveg szenteltvizet tartottam, amit a papám egyik levelező barátja küldött nekünk évekkel ezelőtt. Nyársat nem tudtam szerezni. Gondoltam, egy éles kés megteszi, de féltem, hogy meg találom vágni magam. Elég ügyedenül bánok a késekkel. A régi színházépület koromsötét volt, és elhagyatott. Ezúttal a főbejáraton mentem be. Nem tudtam, mihez kezdek, ha a vámpír nincs ott, de valahogy éreztem, hogy ott lesz. Olyan volt, mint aznap, amikor Steve feldobta a levegőbe a papírszeleteket, a közéjük rejtett cirkuszjeggyel együtt, és én behunyt szemmel, vaktában kinyújtottam a kezem. Sorsszerű volt.

Eltartott egy ideig, míg megtaláltam a pincét. Hoztam elemlámpát, de a legyengült elem pár perc múlva kialudt, és úgy kellett tapogatóznom a sötétben, mint egy vakondnak a föld alatt. Végre megtaláltam a lépcsőt, és mindjárt, mielőtt belém állt volna a félsz, el is indultam lefelé. Minél lejjebb értem, annál világosabb lett, mígnem a lépcső aljára érve öt hosszú, égő gyertyát pillantottam meg. Meg voltam lepve – úgy tudtam, a vámpírok félnek a tűztől –, de örültem. Mr. Crepsley a pince túlsó végében várt rám. Egy kis asztalnál ült, és egymagában kártyázott. – Jó reggelt, Shan úrfi – mondta anélkül, hogy fölpillantott volna rám. Megköszörültem a torkom, mielőtt válaszoltam volna. – Nincs reggel – mondtam. – Éjfél van. – Nekem ez a reggel – mondta, és mosolyogva felnézett. Hosszú, éles fogai megcsillantak. Ilyen közel még sohasem voltam hozzá, ezért arra számítottam, hogy mindenféle részletet észre fogok venni – vörös fogakat, hosszú fület, keskeny szemet –, de úgy nézett ki, mint egy közönséges – igaz, hogy annak rettenetesen csúf – ember. – Várt már engem, ugye? – kérdeztem. – Igen – bólintott. – Mióta tudta, hogy hol van Madame Octa? – Már azon az éjszakán megtaláltam, amikor elloptad – felelte. – Akkor miért nem vette vissza? Vállat vont. – Akartam, de aztán elgondolkoztam azon, hogy milyen fiú lehet az, akinek van mersze meglopni egy vámpírt, és úgy döntöttem, érdemes lesz téged egy kicsit alaposabban tanulmányozni. – Miért? – kérdeztem, és megpróbáltam megakadályozni, hogy a két térdem összeverődjön. – Mit gondolsz, miért? – kérdezte vissza incselkedve. Pattintott egyet az ujjával, mire az asztalon lévő kártyalapok maguktól egymás mellé ugrottak, és visszacsúsztak a dobozukba. Mr. Crepsley elrakta a paklit, és ujjait tördelve mcgkérdezte: – Mondd csak, Darren Shan, miért jöttél? Megint meg akarsz lopni? Még most is vágyódsz Madame Octa után? Megráztam a fejem. – Látni sem akarom többé azt a szörnyeteget – morogtam. – Szomorú lesz, ha meghallja – felelte nevetve. – Ne gúnyolódjon velem – mondtam szigorúan. – Nem szeretem, ha bosszantanak.

– Nem? És mit fogsz csinálni, ha mégis folytatom? Elővettem a keresztet és a szenteltvizes üveget, és a magasba emeltem. – Ezzel támadok magára! – rikoltottam, arra várva, hogy a félelemtől dermedten fog visszahőkölni. De nem hőkölt vissza. Ehelyett mosolyogva csettintett ismét az ujjával, mire a kereszt és a műanyag palack eltűnt a kezemből. Ott termett az övében. Szemügyre vette a keresztet, majd halk kuncogás közepette golyóvá gyúrta. Mintha alufóliából lett volna. Azután kinyitotta az üveget, és megitta a szenteltvizet. – Tudod, mit szeretek én? – kérdezte. – Szeretem azokat az embereket, akik nézik azokat a hülye horrorfilmeket, meg rémregényeket olvasnak. Mert elhiszik mindazt, amit olvasnak meg hallanak, és ezért telepakolják a zsebüket olyan butaságokkal, mint a kereszt meg a szenteltvíz, ahelyett hogy fegyvert hoznának, például pisztolyt meg kézigránátot, amivel valóságos kárt okozhatnának. – Ugy érti... a kereszt nem... nem árt magának? – hebegtem. – Miért ártana? – nézett rám csodálkozva. – Mert maga... gonosz – válaszoltam. – Gonosz vagyok? – kérdezte vissza. – Igen – feleltem. – Nem lehet más, hiszen vámpír. A vámpírok gonoszak. – Nem kellene mindent elhinned, amit mondanak neked – mondta erre. – Igaz, hogy az étrendünk elég egzotikusnak mondható. De csak mert vért iszunk, még nem biztos, hogy gonoszak vagyunk. A bögölyök is gonoszak, mert a tehenek és lovak vérét szívják? – Nem – feleltem –, de az más. Azok állatok. – Az emberek is állatok – közölte. – Ha egy vámpír megöl egy embert, akkor igen, akkor gonosz. De ha csak megcsapolja kicsit a vérét, hogy megtöltse korgó hasát... Mi ebben a rossz? Erre nincs mit felelni. Kicsit tompa volt az agyam, és már nem tudtam, mit higgyek. Itt álltam kiszolgáltatottan, egyedül, védtelenül. – Látom, nem vagy vitatkozó kedvedben – mondta. – Jól van. Majd máskor beszélgetünk. Mondd meg hát, Darren Shan, ha nem a pókomat, akkor mit akarsz? – Megmarta Steve Leonardot – válaszoltam. – Azt, akit Steve Leopard néven ismernek? – kérdezte, s bólintott hozzá. – Kellemetlen ügy. Én mégis azt mondom, hogy az olyan

gyerekek, akik olyasmivel játszanak, amihez nem értenek, ne siránkozzanak, ha... – Tegyen róla, hogy jobban legyen! – szakítottam félbe dühösen. – Én? – játszotta a meglepettet. – Én nem vagyok orvos! Nem vagyok szakértő. Én csak egy cirkuszi mutatványos vagyok. Egy szörnyszülött. Nem emlékszel? – Nem – feleltem. – Maga több. Tudom, hogy meg tudja menteni őt. Tudom, hogy van hozzá hatalma. – Lehetséges – felelte. – Madame Octa harapása halálos, de minden méregnek van ellenszere. Lehetséges, hogy nekem valóban van rá ellenszerem. Lehetséges, hogy birtokomban van a szérum, amellyel helyre lehetne állítani a barátod természetes testműködéseit. – Igen! – kiáltottam felcsillanó örömmel. – Tudtam! Tudtam!... – De – emelte föl hosszú, csontos mutatóujját Mr. Crepsley – könnyen lehet, hogy csak egyetlen kis üveggel van belőle. Az egész csak pár csepp. Lehet, hogy rettentően drága dolog. Hogy végveszély esetére tartogatom, ha Madame Octa netalán engem marna meg. Lehetséges, hogy nem akarom egy gonosz kis patkányra pazarolni e becses szérumot. – Nem – mondtam halkan. – Nekem kell adnia. Meg kell mentenie vele Steve-et. Haldoklik. Nem hagyhatja, hogy meghaljon. – Dehogynem – nevetett Mr. Crepsley. – Mit számít nekem a barátod? Hallottad, mit mondott itt azon az éjszakán; azt mondta, ha megnő, vámpírvadász lesz! – Nem gondolta komolyan – feleltem elakadó lélegzettel. – Csak dühében mondta. – Lehet – fintorodott el Mr. Crepsley. – De akkor is: miért kellene nekem megmentenem Steve Leopard életét? A szérum drága dolog, és nem lehet pótolni. – Fizetek érte – kiáltottam, és ő éppen ezt várta. Láttam a szemén, ahogy összeszűkült, és abból, ahogy előredőlt. Ezért nem vette vissza Madame Octát azon az első éjszakán. Ezért nem utazott el a városból. – Fizetsz érte? – kérdezte ravaszul. – De hiszen csak egy kisfiú vagy. Nem lehet annyi pénzed, amennyibe a kezelés kerülne. – Kifizetem részletekben – ígértem. – Hetente fizetek érte ötven évig, vagy ameddig akarja. Ha felnövök, dolgozni fogok, és minden pénzemet magának adom. Esküszöm. Megrázta a fejét. – Nem – mondta halkan. – A pénzed nem érdekel.

– Akkor mi érdekli? – kérdeztem fojtott hangon. – Biztos vagyok benne, hogy megkéri az árát. Ezért várt, nem? – Okos fiú vagy – mondta. – Rögtön tudtam, amikor láttam, hogy eltűnt a pókom, és a helyében megtaláltam a leveledet. Mondtam is magamban: "Larten, erre a gyerekre oda kell figyelni. Igazi tehetség. Olyan fiú, aki mindenhová el mer menni." – Hagyja abba a csúfolódást, és bökje ki végre, mit akar! – fortyantam fel. Nyerítve felnevetett, de azután elkomolyodott. – Emlékszel, miről folyt a szó Steve Leopard és közöttem? – kérdezte. – Persze – válaszoltam. – Vámpír akart lenni. Maga azt mondta, még túl fiatal, mire ő azt mondta, akkor hadd legyen az inasa. Ez megfelelt volna magának, de aztán rájött, hogy Steve gonosz, és nemet mondott neki. – Nagyjából ez történt – bólintott Mr. Crepsley. – Csak még annyi, hogy ha vissza tudsz emlékezni, nem lelkesedtem túlzottan azért, hogy inasom legyen. Lehet, hogy hasznosak, de terhére is tudnak lenni az embernek. – Hová akar kilyukadni? – kérdeztem. – Azóta meggondoltam magam – közölte. – Úgy döntöttem, végül is nem lenne olyan rossz, különösen most, hogy megváltam a Cirque du Freaktől, és ezentúl nekem kell gondoskodnom magamról. Könnyen lehet, hogy a gyógyító varázsló épp egy inast rendelne nekem – fejezte be vigyorogva. – Arra gondol, hogy most már elfogadja Steve-et inasának? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel. – Az ég szerelmére, dehogy! – kiáltott fel élesen. – Azt a szörnyeteget? Ki tudja, mit fog művelni, ha egyszer felnő! Nem, Darren Shan, szó sem lehet róla, hogy Steve Leopard az inasom legyen. – Hosszú, csontos mutatóujjával rám bökött, és ki sem kellett mondania, én már tudtam, mit akar. – Maga engem akar! – szisszentem fel, valósággal a szájába adva a szavakat. Sötét, baljós mosolya elárulta, hogy jól sejtettem.

– Megőrült! – üvöltöttem, és lassan hátrálni kezdtem. – Szó sem lehet róla, hogy az inasa legyek! Őrültség erre még gondolni is!

Mr. Crepsley vállat vont. – Akkor Steve Leopard meghal – mondta magától értetődő hangon. Megtorpantam. – Kérem – fogtam könyörgőre a dolgot. – Biztosan van más mód is rá... – Vitának helye nincs – jelentette ki. – Ha meg akarod menteni a barátodat, velem kell jönnöd. Ha elutasítasz, nincs tovább miről társalognunk. – Mi van akkor, ha én... – Ne vesztegesd az időmet! – csattant fel, és öklével nagyot vágott az asztalra. – Két hete élek ebben a koszos lyukban, tőrve a legyeket, svábbogarakat és tetveket. Ha nem érdekel az ajánlatom, mondd meg, és már itt sem vagyok. De ne pazarold az időmet más javaslatokkal, mert nincs más! Lassan bólíntottam, és pár lépéssel előbbre mentem. – Mondjon valami többet arról, hogy mit csinál egy vámpír inasa – mondtam. Elmosolyodott. – Elkísérsz az utaimra – magyarázta. – Beutazzuk együtt a világot. Nappal te leszel a szemem és a kezem. Őrködsz, mialatt én alszom. Ha szűkében vagyunk az élelemnek, te fogsz szerezni. Elviszed a ruháimat a mosodába. Kitisztítod a cipőmet. És természetesen gondját viseled Madame Octának. Egyszóval gondoskodsz minden szükségletemről. Viszonzásul megtanítalak a vámpírmesterségre. – Muszáj vámpírrá lennem? – kérdeztem. – Végül igen – felelte. – Eleinte a vámpírerőnek még csak egy része lesz a tiéd. Félvámpírrá teszlek. Ez azt jelenti, hogy nappal is fogsz tudni jönni-menni. Nem lesz sok vérre szükséged, hogy úgy-ahogy ellegyél. Lesz valamennyi hatalmad, de nem az egész. És a rendesnek csak egyötöd részével fogsz öregedni a teljes jogú vámpírok egytizede helyett. – Ez mit jelent? – kérdeztem zavartan. – A vámpírok sem élnek örökké – magyarázta –, de valóban sokkal tovább élünk, mint az emberek. A szokásos ütem egytizedével öregszünk. Ami azt jelenti, hogy tízévenként csak egy évet öregszünk. Te mint félvámpír ötévenként leszel egy évvel idősebb. – Azt mondja, hogy öt év alatt csak egy évvel leszek idősebb? – kérdeztem. – Úgy van. – Hát, nem is tudom... – motyogtam. – Furán hangzik.

– Te döntöd el – mondta. – Nem kényszeríthetlek rá, hogy legyél az inasom. Ha úgy döntesz, hogy nincs ínyedre a dolog, szabadon elmehetsz. – De ha ezt teszem, akkor Steve meghal! – kiáltottam. – Igen – bólintott. – Vagy az inaskodás, vagy az élete. – Nincs sok választásom – morogtam. – Nincs – hagyta rám. – De csak ez az egy ajánlatom van. Elfogadod? Végiggondoltam a dolgot. Szerettem volna nemet mondani, elfutni és soha többé vissza sem térni. De ha így teszek, Steve meghal. Megér ő nekem egy ilyen alkut? Elég bűnösnek érzem magam ahhoz, hogy fölajánljam érte a magam életét? A válaszom: Igen. – Rendben van – sóhajtottam. – Nem tetszik, de meg van kötve a kezem. De tudnia kell, hogy ha bármikor az életben alkalmam nyílik arra, hogy eláruljam, el fogom árulni. Ha lesz rá lehetőségem, hogy megfizessek ezért, meg fogom ragadni a lehetőséget. Soha nem fog tudni megbízni bennem. – Nyílt beszéd – mondta elismerően. – Komolyan gondolom – figyelmeztettem. – Tisztában vagyok vele – válaszolta. – Ezért akarlak az inasomnak. Egy vámpírinasnak bátornak kell lennie. A benned lévő harci szellem volt az, amit vonzónak találtam. Veszélyes társaság leszel, ebben biztos vagyok, de abban is, hogy ha harcra kerül a sor, válságos pillanatokban értékes szövetségesre találok benned. Vettem egy nagy levegőt. – Hogyan csináljuk? – kérdeztem. Fölállt, és félretolta az asztalt. Előrejött egészen addig, amíg mindössze fél méter volt köztünk a távolság. Úgy magasodott fölém, mint valami ház. Rémes szaga volt, amit korábban nem éreztem – vérszaga. Fölemelte a jobb kezét, és megmutatta a kézfejét. A körmei nem voltak kifejezetten hosszúak, de élesnek látszottak. Fölemelte a bal kezét, és a jobb keze körmeit belevájta bal keze ujjainak húsos begyébe. Aztán ugyanezt megtette a másik kezével is. Mialatt csinálta, összerázkódott. – Emeld fel a két kezed – mordult rám. Én azt figyeltem, hogyan csöpög a vér az ujjai hegyéből, és nem engedelmeskedtem az utasításának. – Na! – üvöltött rám, és mindkét kezemet megmarkolva a magasba rántotta. Mind a tíz körmét egyszerre vájta bele ujjbegyeim lágy húsába. Én felkiáltottam és hátratántorodtam a fájdalomtól; elrántottam a kezem, és a dzsekim oldalához dörgöltem sajgó ujjaimat. – Ne légy ilyen dedós – szólt rám gúnyosan, és újból elkapta a kezem.

– Fáj! – üvöltöttem. – Persze hogy fáj – hahotázott. – Nekem is fájt. Azt hitted, könnyű vámpírnak lenni? Szokjál hozzá a fájdalomhoz. Még sok ilyenben lesz részed. Két ujjamat a szájába vette, és egy kevéske vért szívott belőlük. Figyeltem, amint a szájában forgatva ízlelgeti. Végül bólintott, és lenyelte. – Jó vér – mondta. – Folytathatjuk. Ujjait odanyomta az enyéimhez úgy, hogy a seb a sebhez érjen. Pár másodpercig zsiborgó érzés támadt a vállamban, aztán éreztem, amint a vérem a bal kezemen át átáramlik a testemből az övébe, míg a jobb kezemen át az ő vére folyik át az én testembe. Különös, csiklandó érzés volt. Éreztem, amint az idegen vér fölmegy a jobb karomba, majd le az oldalamba, és át balra. Amikor elérte a szívemet, szúró fájdalmat éreztem, és majdnem összeestem. Ugyanez történt Mr. Crepsleyvel is; láttam, hogy összeszorítja a fogát, és veríték lepi el. A fájdalom addig tartott, amíg Mr. Crepsley vére le nem folyt a bal karomon, és nem kezdett visszaáramolni az ő testébe. Még pár másodpercig egymáshoz kapcsolódva maradtunk, aztán egy kiáltással eltépte magát tőlem. Én hátrazuhantam, le a földre. Szédültem, és borzasztó hányingerem lett. – Add ide az ujjaidat – mondta Mr. Crepsley. Ránéztem, és láttam, hogy nyalogatja a saját ujjait. – A nyálam begyógyítja a sebeket. Különben elvéreznél és meghalnál. Lepillantottam a kezemre, és láttam, hogy szivárog belőlük a vér. Előrenyújtottam, és hagytam, hogy a vámpír végigfuttassa érdes nyelvét az ujjbegyeimen. Amikor elengedte, a vérzés elállt. Egy ronggyal letörölgettem a maradék vért a kezemről. Akkor újra szemügyre vettem az ujjaimat. Mindegyik hegyén egy aprócska heg díszelgett. – Erről lehet felismerni, hogy valaki vámpír – mondta Mr. Crepsley. – Vannak más, bonyolultabb módszerek is, amelyekkel vámpírrá lehet tenni egy embert, de az ujjhegyek módszere a legegyszerűbb és a legkevésbé fájdalmas. – Ez volt az? – kérdeztem. – Most már félig vámpír vagyok? – Igen – felelte. – Nem érzek semmi különbséget – mondtam.

– Beletelik pár napba, míg a hatás érezhetővé válik – magyarázta. – Az alkalmazkodáshoz idő kell, különben túl nagy lenne a megrázkódtatás. – Hogy kell százszázalékos vámpírrá lenni? – érdeklődtem. – Ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy tovább kell összekapcsolódva maradni, hogy több vámpírvér folyjék át az emberbe. – Mire leszek képes az új erőmmel? – folytattam a kérdezősködést. – Át tudok változni denevérré? Harsogó nevetése betöltötte a pincét. – Denevérré! – rikácsolta. – Csak nem hiszed el ezeket az ostoba meséket? Hogy a csudába tudna egy ekkora test, mint a tiéd, egy olyan apró repülő patkánnyá zsugorodni? Gondolkozz, fiam! Ugyanúgy nem tudunk denevérré, patkánnyá vagy köddé változni, ahogy hajóvá, repülővé vagy majommá sem! – Hát akkor mit tudunk? Megvakarta az állát. – Túl hosszú ahhoz, hogy most belekezdjek. Egyelőre foglalkozzunk a barátoddal. Ha holnap reggelig nem kapja meg az ellenszérumot, akkor már hiába adjuk be neki. Különben is, rengeteg időnk lesz arra, hogy a titkos erőinkről beszélgessünk – tette hozzá széles vigyorral. – Mondhami, a világ végezetéig társaloghatunk erről...

Mr. Crepsley fölvezetett a lépcsőn, majd ki az épületből. Magabiztosan lépkedett a sötétben. Úgy vettem észre, én is jobban látok valamelyest, mint idefelé jövet, de lehet, hogy csak mert a szemem hozzászokott a sötétséghez, nem pedig azért, mert vámpírvér folyt az ereimben. Az utcán felszólított, hogy ugorjak föl a hátára. – Karold át a nyakamat! Ne engedd el, és ne tégy semmiféle hirtelen mozdulatot – tette hozzá. Miközben felugrottam a hátára, észrevettem, hogy papucsban van. Furcsállottam, de nem szóltam semmit. Mihelyt elhelyezkedtem, futásnak eredt. Eleinte semmi különöset nem észleltem, de hamarosan felfigyeltem rá, hogy a házak szokatlan gyorsasággal maradnak el mögöttünk. Mr. Crepsley lába ugyanakkor mintha nem mozgott volna olyan gyorsan. Inkább a világ iramlott el mellettünk gyorsabban, pedig csak elsiklottunk mellette!

Percek alatt elértük a kórházat. Normális esetben legalább húsz percbe telt volna. – Ezt hogy csinálta? – kérdeztem, lecsúszva a hátáról. – A sebesség relatív dolog – felelte kurtán, miközben összefogta a vállán a vörös köpenyét. Visszalépett a kevésbé megvilágított sétányra, hogy ne láthassanak meg bennünket. – Melyik szobában van a barátod? – kérdezte. Megmondtam Steve szobaszámát. Fölnézett az épületre, sorra vette az ablakokat, majd bólintott, és szólt, hogy ugorjak vissza a hátára. Miután megkapaszkodtam, odalépett a falhoz, lehúzta a papucsát, és kéz- és lábujjait ráfektette a falra. Körmeit belemélyesztette a téglába! – Hmmm – morogta. – Kicsit omladozó, de azért megbír bennünket. Ne ess kétségbe, ha megcsúszunk. Tudom, hogy kell talpon földet érni. Nagyon mélyre kell zuhanni ahhoz, hogy egy vámpír meghaljon. Körmeit a falba mélyesztve, kúszni kezdett felfelé. Olyan gyorsan mozgott, hogy pillanatok alatt elértük Steve szobájának ablakát; a párkányra kuporodva benézett a szobába. Nem tudom, hány óra lehetett, de nagyon későre járt. Steve-en kívül más nem volt a szobában. Mr. Crepsley megnézte, nyitva van-e az ablak. Zárva volt. Bal kezét a kallantyú innenső felére, az üvegre tette, majd a jobbal csettintett egyet. A kallantyú kipattant! Lassan föltolta az ablakot, és belépett. Leszálltam a hátáról, s mialatt ő az ajtót ellenőrizte, én Steve arcát fürkésztem. Szabálytalanabbul vette a levegőt, mint korábban, és a testén mindenütt új csöveket lehetett látni, melyek mindenféle ijesztő gépekhez voltak csatlakoztatva. – Gyorsan hatott a méreg – jegyezte meg Mr. Crepsley, aki időközben mögém somfordált. – Lehet, hogy elkéstünk, és már nem is tudom megmenteni. – Szavaira egy jeges kéz markolta meg a gyomromat. Mr. Crepsley lehajolt, és fölhúzta Steve egyik szemhéját. Néhány végtelennek tűnő másodpercig mozduladanul bámulta Steve szemgolyóját, és közben a kezében tartotta a jobb csuklóját. Végül felmordult: – Időben vagyunk. – Szavai hallatán vadul megdobbant a szívem. – De jól tetted, hogy nem vártál tovább. Pár óra múlva már hiába jöttünk volna. – Akkor rajta, fogjon hozzá, és gyógyítsa meg – fortyantam fel. Hallani se bírtam, hogy a legjobb barátom milyen közel jár a halálhoz.

Mr. Crepsley belenyúlt számtalan zsebeinek egyikébe, és elővarázsolt egy kis üvegfiolát. Felkapcsolta az éjjeli lámpát, és megvizsgálta a szérumot. – Óvatosan kell bánnom vele – magyarázta. – Ez az ellenméreg majdnem olyan halálos, mint maga a méreg. Néhány cseppel több, és... – Nem kellett végigmondania. Félrebillentette Steve fejét, és szólt, hogy tartsam meg ebben a helyzetében. Éles körmével apró vágást ejtett Steve nyakán, majd mutatóujjával elszorította a szivárgó vért, s másik kezével kihúzta a kis üveg dugóját. A fiolát a szájához emelte, s inni készült. – Mit csinál? – kérdeztem elhűlve. – Szájból kell beadni – felelte. – Egy orvos injekcióban is beadhatná, de én nem értek a tűkhöz meg hasonlókhoz. – Biztonságos ez? – aggodalmaskodtam. – Nem fogja megfertőzni valami bacilussal? – Ha az megnyugtat, nyugodtan hívj egy orvost – vigyorgott Mr. Crepsley. – Amúgy pedig bízhatnál egy olyan emberben, aki már jóval a nagypapád megszületése előtt is művelt effélét. A szájába öntötte a szérumot, majd öblögetett vele. Aztán előrehajolt, és száját a sebre tapasztva, átjuttatta a szert Steve testébe. Amikor végzett, visszaült, és megtörölte a száját. A szérum utolsó cseppjét kiköpte a földre. – Mindig félek, hogy véletlenül le találom nyelni – magyarázta. – Valamelyik éjszaka meghallgatok egy előadást arról, hogy mi ennek a könnyebbik módja. Már éppen válaszolni akartam, amikor Steve megmozdult. Előbb a nyaka, majd a feje, aztán a válla. Rángások futottak át a karján, majd a lábán. Elfintorította az arcát, és nyöszörögni kezdett. – Mi történik? – kérdeztem ijedten. – Minden rendben van – felelte Mr. Crepsley, és eltette a fiolát. – A halálból jött vissza, és ez az út nem valami kellemes. Egy ideig fájdalmai lesznek, de életben marad. – Lesz maradandó mellékhatás? – aggodalmaskodtam. – Nem fog deréktól lefelé megbénulni, vagy valami hasonló? – Nem – nyugtatott meg Mr. Crepsley. – Jól fogja érezni magát. Kicsit merevebben fog mozogni, és könnyen benáthásodik majd, de amúgy teljesen olyan lesz, mint azelőtt volt.

Steve szeme hirtelen kipattant, és tekintete megállapodott rajtam és Mr. Crepsleyn. Arcán zavart kifejezés suhant át, és szólni próbált. De a szája nem engedelmeskedett, s a következő pillanatban kifejezéstelenné vált a tekintete, és becsukódott a szeme. – Steve! – ráztam meg a vállát. – Steve! – Ez még sokszor elő fog fordulni – szólalt meg Mr. Crepsley. – Hol visszanyeri, hol meg ismét elveszti az öntudatát, és ez így fog menni egész éjjel. Reggelre fel fog ébredni, délután pedig már ülni fog, és enni kér. Most gyere – mondta. – Menjünk. – Egy kicsit még maradnék, hogy lássam, tényleg magához tér-e – feleltem. – Úgy érted, hogy lásd, nem csaptalak-e be – nevetett Mr. Crepsley. – Holnap majd visszajövünk, és látni fogod, hogy kutya baja. Most viszont mennünk kell. Ha még egy percet maradunk... Hirtelen nyílt az ajtó, és egy nővér lépett be! – Mi folyik itt? – kiáltotta döbbenten. – Kicsodák ma... Mr. Crepsley felkapta Steve takaróját, és rádobta a nővérre. Ő kapálódzva próbált kiszabadulni a takaró alól, s eközben elesett. – Gyere! – sziszegte Mr. Crepsley, és az ablakhoz rohant. – El kell tűnnünk! Bámultam a felém nyújtott kezét, majd Steve-re, aztán a nővérre pillantottam s végül a tárva-nyitva álló ajtóra. Mr. Crepsley leeresztette a kezét. – Értem – mondta hűvösen. - Tehát megszeged az alkunkat. Elbizonytalanodtam. Már nyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de aztán hirtelen megfordultam, és rohanni kezdtem az ajtó felé. Azt hittem, meg fog állítani, de nem csinált semmit, csak utánam kiáltott: – Jól van! Fuss csak, Darren Shan! Nem érsz vele semmit. Mostantól az éjszaka teremtménye vagy! Közénk tartozol. Vissza fogsz jönni! Térden csúszva, segítségért könyörögve jössz majd vissza! Fuss csak, te bolond, fuss! És hahotázni kezdett. Nevetése végigkísért a folyosón, le a lépcsőn, ki a kapun. Futás közben hátra-hátrasandítottam, azt várva, hogy mindjárt lecsap rám, de hazáig semmi jelét nem tapasztaltam, hogy utánam eredt volna – nem láttam, nem hallottam őt, de még a szagát sem éreztem. Egyedül csúf, sátáni kacagása visszhangzott az agyamban.

Játszottam a meglepettet, amikor hétfő reggel a mamám letette a telefont, és elújságolta, hogy Steve magához tért. Olyan izgatott volt, hogy ott, a konyhában táncra perdült velem és Annie-val. – Teljesen magától nyerte vissza az öntudatát? – kérdezte a papám. – Igen z felelte a mamám. – Az orvosok sem értik, de senki nem bánja. – Hihetetlen – motyogta a papám. – Talán csoda történt – vélte Annie, és el kellett fordítanom a fejem, hogy ne lássák a mosolyomat. Hihetetlen! Csoda! Mialatt anya készülődött, hogy meglátogassa Mrs. Leonardot, én elindultam az iskolába. Kicsit féltem, hogy elégek a napon, ha kilépek a házból, de nem. Mr. Crepsley megmondta, hogy nappal is fogok tudni közlekedni. Néha arra gondoltam, talán csak rossz álom volt az egész. Visszatekintve őrültségnek tűnt. A lelkem mélyén persze tudtam, hogy valóság, de megpróbáltam elhitetni magammal az ellenkezőjét, és néha majdnem sikerült is. A leggyűlöletesebbnek azt a gondolatot találtam, hogy olyan hosszú ideig be leszek zárva ebbe a testbe. Hogy fogom megmagyarázni anyának és apának, és mindenki másnak? Milyen hülyén fogok kinézni pár év múlva, főleg az iskolában, amikor majd minden osztálytársam sokkal idősebbnek fog látszani nálam. Kedden meglátogattam Steve-et. Ült az ágyban, tévétnézett, és egy doboz csokoládét majszolt. Örömmel üdvözölt, aztán mesélt a kórházról, hogy miket adnak enni, meg milyen játékokat kapott a nővérektől, és mutatta a halomban álló ajándékokat. – Gyakrabban kellene megcsípetni magam mérges pókokkal – tréfálkozott. – Én a helyedben nem szoknék rá – feleltem. – Nem biztos, hogy legközelebb is megúszod. Elgondolkodva nézett rám. – Tudod, a doktorok csak vakarják a fejüket. Nem tudják, mitől lettem beteg, és azt sem, hogy mitől gyógyultam meg. – Nem beszéltél nekik Madame Octáról? – kérdeztem. – Nem – válaszolta. – Nem láttam sok értelmét. Csak bajba kevert volna téged.

– Kösz. – Mi lett vele? – érdeldődött. – Mit csináltál vele, miután megmart engem? – Megöltem – hazudtam. – Begurultam, és széttapostam. – Tényleg? – Tényleg. Lassan bólintott, de eközben sem vette le rólam a szemét. – Amikor először magamhoz tértem – kezdte –, azt hittem, téged ládak. Biztosan tévedtem, mert éjszaka volt. De nagyon élethű álom volt. Még azt is hittem, hogy valaki mást is látok melletted, egy magas, csúnya férfit, vörös ruhában, narancssárga hajjal, a bal arcán hosszú sebhellyel. Nem szóltam semmit. Nem tudtam szólni. Lenéztem a földre, és szorosan egymásba kulcsoltam a kezemet. – És az is olyan fura volt – folytatta –, hogy az a nővér, aki fölfedezte, hogy magamnál vagyok, esküdözött, hogy ketten voltak a szobában: egy férfi és egy fiú. Az orvosok szerint a képzelete játszott vele, és nem törődtek a szavaival. Különös, nem gondolod? – Nagyon különös – hagytam helyben, de nem tudtam a szemébe nézni. A következő néhány napban változásokat kezdtem észlelni magamon. Este, lefekvés után, nehezen tudtam elaludni, s az éjszaka nagy részében ébren voltam. A hallásom kiélesedett, és messziről meghallottam az emberek beszédét. Az iskolában majdnem olyan jól hallottam a két osztállyal odébb elhangzó szavakat, mintha nem is volnának köztünk falak. Javult az erőnlétem is. A szüneteket és az ebédidőt végigrohangáltam az udvaron, és meg sem izzadtam. Senki sem bírta velem az iramot. Sokkal inkább tudatában voltam a fizikai állapotomnak, és befolyásolni is tudtam. Azt csináltam a futball-labdával, amit csak akartam, és ha kedvem szottyant, minden ellenfelet kicselezve végigvezettem a pályán. Csütörtökön tizenhat gólt rúgtam. Erősebb is lettem. Annyi fekvőtámaszt csináltam, és annyiszor húzódzkodtam fel a nyújtón, ahányat és ahányszor csak akartam. Nem fejlesztettem ki új izmokat – látni legalábbis nem lehetett –, de olyan erőt éreztem magamban, amilyet korábban nem. Még ki sem próbáltam rendesen, de gyanítottam, hogy óriási lehet. Próbáltam elrejteni új képességeimet, de nehéz volt. A futásban és a fociban mutatott ügyességemet még magyarázhattam azzal, hogy újabban sokkal többet edzek és gyakorolok, de voltak ennél kényesebb ügyek is.

Mint például amikor csütörtökön, az ebédszünet végén megszólalt a csengő. A kapus, akinek már tizenhat gólt bevágtam, épp felrúgta a labdát a levegőbe. Felém szállt, úgyhogy felnyújtottam a jobb kezemet, hogy elkapjam. El is kaptam, de eközben a körmeim belemélyedtek, és a labda szétdurrant! És aznap este, vacsora közben, elkalandozott a figyelmem. A szomszédaink éppen veszekedtek, és a vitájukat hallgattam. Sült krumpli és kolbász volt a vacsora, és egyszer csak észrevettem, hogy a szokottnál keményebb falat kerük a számba. Lenéztem, és akkor vettem észre, hogy leharaptam a villa fejét, és éppen azt rágom. Szerencsére senki sem látott meg, úgyhogy mosogatáskor bedobhattam a szemétbe. Aznap este becsöngetett Steve. Már kiengedték a kórházból. Azt mondták, pár napig még ne törődjön semmivel, és majd csak a következő héten kezdjen el iskolába járni, de ő kijelentette, hogy megeszi az unalom, és rávette a mamáját, hogy másnap engedje iskolába. – Úgy érted, hogy te akarsz iskolába jönni? – kérdeztem elképedve. – Hülyén hangzik, mi? – nevetett. – Máskor mindenféle ürügyet keresek, hogy otthon maradhassak, most meg, amikor megtehetném, menni akarok! De neked fogalmad sincs, milyen unalmas egész nap egyedül kuksolni otthon. Egy-két napig jó volt, de hogy egy egész héten át... Brrr! Arra gondoltam, elmondom neki az igazat, de nem tudtam, hogyan fogadná. Hiszen ő akart vámpírrá válni. Nem feltételeztem, hogy örülne, ha megtudná: Mr. Crepsley engem választott helyette. Arról szó sem lehetett, hogy Annie-nak elmondjam. Nem hozta szóba Madame Octát, amióta Steve meggyógyult, de gyakran rajtakaptam, hogy figyel. Nem tudom, mi járhatott a fejében, de gyanítom, hogy valami ilyesmi: "Steve jobban lett, de nem temiattad. Te megmenthetted volna, mégsem tetted meg. Hazudtál, és kockára tetted az életét, csak hogy ne kerülj bajba. Akkor is ezt tetted volna, ha rólam van szó?" Azon a pénteken Steve állt a figyelem középpontjában. Az egész osztály körülvette, és kérlelték, hogy mesélje el, mi történt vele. Tudni akarták, mi volt az, ami megmérgezte, hogyan élte túl, milyen volt a kórház, megoperálták-e, van-e rajta valami vágás és így tovább. – Nem tudom, mi csípett meg – mondta. – Darrenék házában történt. Az ablaknál ültem, valami zajt hallottam, de mire odanézhettem volna, már meg is csípett, és én elvesztettem az eszméletemet. Ez volt az a történet, amelyben megállapodtunk, amikor meglátogattam a kórházban.

Azon a pénteken olyan furcsán éreztem magam, mint még soha. Hol ide, hol oda tekingettem az osztályban, mintha idegen lennék a társaim között. Olyan értelmetlennek tűnt az egész. – Nem kellene itt lennem – gondoltam minduntalan. – Már nem vagyok olyan, mint a többi, normális gyerek. Mostantól vámpírinasként kéne élnem odakint a világban. Mi jó van abban, hogy itt ülök, és irodalmat, történelmet és földrajzot tanulok? Ez már nem az én világom. Tommy és Alan elmesélték Steve-nek, hogy újabban milyen szenzációsan focizok. – Úgy fut, mint a szél – újságolta Alan. – És úgy játszik, mint Pele – tódította Tommy. – Tényleg? – kérdezte Steve, és furcsán nézett rám. – Mitől ez a nagy változás, Darren? – Nincs semmiféle változás – hazudtam. – Csak jó formában vagyok. Szerencsém van. – Halljátok, hogy szerénykedik? – tört ki Tommyból a nevetés. – Mr. Dalton azt mondta, át fogja sorolni az ifibe! Képzeld csak el! Ilyen még senkivel sem fordult elő a mi korcsoportunkban! – Nem bizony – dörmögte Steve. – Ugyan, a tanár úr azt csak úgy mondta – próbáltam elütni a dolog élét. – Lehetséges – mondta Steve. – Lehetséges. Ebédszünetben szándékosan rosszul játszottam. Láttam, hogy Steve gyanakszik. Nem hiszem, hogy tudta, mi történik, de érezte, hogy valami megváltozott körülöttem. Lassan futottam, és elhibáztam olyan lehetőségeket, amelyeket még a különleges képességeim nélkül is ki tudtam volna használni. A csel bevált. A meccs végére abbahagyta, hogy kövesse minden mozdulatomat, sőt újra elkezdett viccelődni velem. De aztán történt valami, ami mindent elrontott. Alan és én együtt rohantunk egy labda után. Neki el kellett volna indulnia, hiszen én voltam közekbb a labdához. Alan azonban mindnyájunknál valamivel fialalabb volt, és néha bután viselkedett. Arra gondoltam, hogy lemaradok, de már elegem volt abból, hogy rosszul kell játszanom. A szünet a végéhez közeledett, és legalább egy gólt szerettem volna rúgni. Úgyhogy azt mondtam magamban, a pokolba Alan Morrisszal, ezt a labdát megszerzem, ha már az utamba került!

Épp mielőtt elértük volna, összeütköztünk. Alan nagyot kiáltott, és elvágódott. Én nevetve kezekem le a labdát, és már fordultam is, hogy kapura lövöm. A vér látványától megtorpantam. Alan rosszul ért földet, és csúnyán felhasította a bal térdét, amelyből rögtön ömleni kezdett a vér. Alan sírva fakadt, és eszébe se jutott, hogy felitassa a vért egy zsebkendővel vagy valami ruhával. Valaki kirúgta a labdát a cipőm alól, és elfutott vele. Észre sem vettem. A szemem valósággal rátapadt Alanre. Még pontosabban Alan térdére. Léptem egyet. Aztán még egyet. Már ott álltam fölötte, eltakarva előle a fényt. Fölnézett rám, és valami furcsát láthatott az arcomon, mert abbahagyta a sírást, és zavartan nézett. Térdre estem, és mielőtt még ráeszmélhettem volna, hogy mit teszek, számat a sebre tapasztottam, és mohón inni kezdtem Alan vérét! Pár másodperce tartott már a jelenet. Lehunytam a szememet, és a vér íze betöltötte a számat. Finom volt. Nem tudom, mennyit ittam volna, és hogy mennyit árthattam volna Alannek. Szerencsére nem derült ki. Megéreztem, hogy többen is állnak körülöttem, és erre kinyitottam a szemem. Jóformán mindenki abbahagyta a játékot, és elszörnyedve néztek engem. Ellöktem Alan térdét a számtól, és körülnéztem: hogyan magyarázzák ezt a látványt. És ekkor megtaláltam a megoldást: fölugrottam, és széttártam a karomat. – Én vagyok a vámpírok ura! – üvöltöttem. – Én vagyok az élő halottak királya! Kiszívom a vért belőletek! Senki sem menekül előlem! Döbbenten meredtek rám, aztán kitört belőlük a nevetés. Azt hitték, tréfálok! Azt hitték, csak úgy tettem, mintha vámpír lennék. – Lökött vagy, Shan – mondta valaki. – Fuj! – sikított egy lány az államon lecsöpögő friss vér láttán. Megszólalt a csengő, be kellett menni az osztályba. Meg voltam elégedve magammal. Úgy gondoltam, sikerült bolondot csinálnom mindenkiből. De ekkor észrevettem valakit hátul, a többiek mögött, és elpárolgott az örömem. Steve volt az: komor arcáról leolvastam, hogy pontosan tudja, mi történt. Őt nem tudtam megtéveszteni. Tudta.

A suli után kerültem Steve-et, és vágtattam egyenesen haza. Össze voltam zavarodva. Miért támadtam meg Alant? Senki vérét nem akartam inni. Nem kerestem áldozatot. Akkor hát hogy történhetett meg, hogy rávetettem magam, mint valami vadállat? És mi lesz, ha újra megtörténik? És ha legközelebb nem lesz ott senki, aki megállítson, és én addig szívom a vérét, amíg... Nem, még belegondolni is őrültség! A vér látványa meglepetésként ért, ennyi az egész. Nem számítottam rá. Ez az eset tanulságul szolgált; legközelebb uralkodni fogok magamon. A vér íze még itt volt a számban, ezért bementem a fürdőszobába, és több pohár vízzel öblögettem, majd fogat is mostam. Néztem magam a tükörben. Az arcom olyan volt, mint eddig. A fogam sem lett hosszabb, élesebb. A szemem és a fülem is a régi. Ugyanannyi idős fiúnak látszottam, mint eddig. Nem voltam izmosabb, magasabb, új hajtincsek se nőttek a fejemre. Egyedül a körmömön látszott változás: keményebbek és sötétebbek lettek. Akkor hát miért viselkedtem olyan furcsán? Egyik körmömet végighúztam a tükör üveglapján, s a mély, kaparó hang hallatán átvillant rajtam a gondolat: "Óvatosabbnak kell lennem." Az Alan ellen intézett támadásomtól eltekintve a helyzetem nem tűnt különösebben rossznak. Sőt minél tovább gondolkodtam rajta, annál kevésbé látszott ijesztőnek. Rendben, kicsit soká fog tartani, míg felnövök, és nagyon kell vigyáznom, valahányszor friss vért látok. Ezek a hátrányok. De ezektől eltekintve csupa jót tartogat az élet. Erősebb voltam, mint a korosztályomban bárki, ráadásul gyorsabb és egészségesebb is. Lehet belőlem atléta, vagy ökölvívó, vagy futballista. Igaz, hogy még túl fiatal vagyok, de ha elég tehetségesnek találnak, akkor ez sem számít. Képzeld csak el: egy vámpír futballista! Milliókat keresnék. Velem csetelnének a tévéshow-kban, könyveket írnának rólam, megfilmesítenék az életemet, és talán még arra is felkérnének, hogy egy menő bandával adjak elő egy számot. Beszállhatnék a filmiparba, mint más kölykök reklámozója. Vagy... Kopogás szakította félbe a gondolataimat. – Ki az? – kérdeztem. – Annie – hangzott a válasz. – Végeztél már? Órák óta várom, hogy bejuthassak a fürdőszobába. – Gyere be – mondtam. – Készen vagyok.

– Megint magadat csodálod a tükörben? – kérdezte Annie, amikor belépett. – Naná – válaszoltam vigyorogva. – Miért ne? – Ha nekem olyan képem lenne, mint neked, távol tartanám magam a tükröktől – kuncogott. A derekára egy törülköző volt csavarva. Kinyitotta a kád csapjait, és alátartotta a kezét, hogy lássa, nem túl forró-e a víz. Aztán leült a kád szélére, és figyelmesen nézett rám. – Furcsának látszol – mondta. – Nem én – feleltem, majd a tükörbe pillantva megkérdeztem: – Vagy igen? – Igen – bólintott Annie. – Nem tudom, mi ez, de valami megváltozott rajtad. – Csak képzelődsz – mondtam erre. – Ugyanaz vagyok, aki mindig is voltam. – Nem – rázta meg a fejét. – Határozottan... – A kád kezdett megtelni, ezért abbahagyta, és félrefordult, hogy elzárja a csapokat. Ahogy odahajolt, a szemem valósággal rátapadt a nyaka ívére, s hirtelen kiszáradt a szám. – Szóval, ahogy mondom... – fordult vissza Annie, hogy folytassa a megkezdett mondatot. Meglátva a szememet, elhallgatott. – Darren – szólt idegesen. – Darren, mi van... Fölemeltem a jobb kezemet, és ő elhallgatott. Kerekre tágult szemmel, némán meredt a mutatóujjamra, amelyet lassan mozgattam ideoda, majd körbe-körbe, kis köröket írva le a levegőben. Magam sem tudom, hogy csináltam, de hipnodzáltam őt! – Gyere ide – mordultam fel a normális hangomnál mélyebben. Annie fölállt, és engedelmeskedett. Úgy lépkedett, mint egy alvajáró, üres tekintettel, merev végtagokkal. Amikor megállt előttem, ujjaimmal végigsimítottam a nyaka vonalán. Nehezen vettem a levegőt, és mintha ködfelhőn át néztem volna őt. A nyelvemet lassan végighúztam az ajkamon, és a gyomrom megkordult. A fürdőszobában forróság támadt, mint egy kemencében, és láttam, hogy Annie arcán izzadságcseppek gurulnak le. A háta mögé kerültem, de a kezemet eközben egy pillanatra sem vettem le a nyakáról. Éreztem simogato ujjaim alatt a vénás erek lüktetését, és amikor az egyik nyaktövi eret leszorítottam, láttam, amint kéken és gyönyörűen kidudorodik, szinte felkínálva magát, hogy szakítsam fel, és szívjam ki a tartalmát az utolsó cseppig. Felhúztam az ínyemet, és nagyra tátott szájjal előrehajoltam.

Az utolsó pillanatban, amikor az ajkam már odaért a nyakához, megpillantottam magamat a tükörben, és hál' Istennek ez elég volt ahhoz, hogy megálljak. A tükörbeli kép egy eltorzult, vörös szemű, éles ráncoktól szabdalt, gonosz vigyorú, idegen maszkot mutatott. Fölemeltem a fejemet, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Én voltam az, és mégsem én. Mintha két ember lakott volna egyazon testben, egy rendes, hétköznapi fiú és egy éjjeli vadállat. Míg a képet bámultam, a csúfarc elhalványult, s a vér utáni szomjúságom elmúlt. Elszörnyedve meredtem Annie-ra. Kis híján megharaptam őt! Enni akartam a saját testvéremből! Egy kiáltással elléptem tőle, s kezemmel eltakartam az arcomat, hogy ne is lássam azt a képet a tükörben. Annie hátratántorodott, majd a kábulattól félájultan nézett körül a fürdőszobában. – Mi történik itt? – kérdezte. – Furcsán érzem magam. Bejöttem, hogy megfürödjek, igaz? Kész a fürdővíz? – Igen – felekem halkan. – Kész. Én is kész voltam. Kész arra, hogy vámpírrá váljak! – Kimegyek, hogy megfürödhess – mondtam, és valahogy kivitt a lábam. A hallban nekidőltem a falnak, és pár percen át mélyeket lélegezve próbáltam lecsillapodni. Tehát nem lehet uralkodni rajta. A vérszomj olyasmi, amin nem fogok tudni felülkerekedni. Mostantól vért még látnom sem szabad. Csak rágondoltam, és feltámadt bennem a szörnyeteg. Betámolyogtam a szobámba, és lerogytam az ágyamra. Ott feküdtem sírva, mert tudtam, hogy véget ért az emberi életem. Nem élhetek tovább a jó öreg Darren Shanként. A bennem rejtőző vámpírt nem lehet kordában tartani! Előbb vagy utóbb rávenne, hogy valami szörnyűséget kövessek el, és a végén megölném anyát, vagy apát, vagy Annie-t. Nem engedhetem, hogy ez megtörténjen. Nem engedem meg! A magam élete már nem fontos, csak a barátaimé és a családomé. Az ő érdekükben el kell utaznom messzire, oda, ahol nem árthatok nekik. Megvártam, míg besötétedik, és akkor elmentem. Most nem húztam az időt, míg a szüleim elalszanak. Nem mertem, mert tudtam, hogy mielőtt lefekszenek, valamelyikük bejön hozzám. Szinte láttam magam előtt, ahogy anya fölém hajol, hogy jóéjt-puszit adjon, s én legnagyobb döbbenetére beleharapok a nyakába!

Nem hagytam levelet, és nem vittem magammal semmit. Képtelen voltam ilyesmikre még gondolni is. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb el kell mennem innen. Baj lehet mindenből, ami késleltetné az indulásomat. Siettem, úgyhogy egykettőre a színházhoz értem. Már nem tűnt ijesztőnek. Hozzászoktam. Különben is, a vámpíroknak nincs semmi félnivalójuk a kísérteties, sötét épületektől. Mr. Crepsley a kapualjban várt rám. – Hallottam, hogy jössz – mondta. – Tovább maradtál az emberek világában, mint gondoltam. – Ittam az egyik legjobb barátom véréből – mondtam. – És majdnem megharaptam a húgomat. – Könnyen megúsztad – bólintott. – Sok vámpír öl meg egy hozzá nagyon közel álló személyt, mielőtt még ráeszmélne, hogy a sorsa meg van pecsételve. – Nincs visszaút, ugye? – kérdeztem szomorúan. – Nincs varázsital, amitől ismét emberré válhatnék, vagy amely megóvna attól, hogy megtámadjam az embereket? – Az egyetlen dolog, amely most megállíthatna, a jó öreg nyárs egyenesen a szívedbe szúrva. – Jól van – sóhajtottam. – Nem örülök neki, de sejtem, hogy nincs más választásom. A magáé vagyok. Nem szököm el többé. Tegyen velem, ahogy jónak látja. Lassan bólintott. – Lehet, hogy nem hiszed el – mondta –, de tudom, min mész keresztül, és sajnállak. – Megrázta a fejét. – De ez mellékes. Dolgunk van, és nem vesztegethetjük az időt. Gyere, Darren Shan. – És kézen fogott. – Még sok mindent el kell végeznünk, hogy aztán elfoglalhasd az inasomként téged megillető helyet. – Mint például? – kérdeztem zavartan. – Hát, mindenekelőtt meg kell ölnünk – mondta ravaszkás mosollyal.

Az utolsó hétvégémet néma búcsúzásokkal töltöttem. Sorra látogattam a kedvenc helyeimet: a könyvtárat, az uszodát, a mozit, a parkokat, a futballpályát. Volt, ahová a mamámmal vagy a papámmal mentem el, néhány helyre pedig Alan Morrisszal vagy Tommy Jonesszal.

Szerettem volna Steve-vel is eltölteni valamennyi időt, de képtelen voltam szembenézni vele. Sokszor volt olyan érzésem, hogy követnek, amitől a végén már bizsergett a tarkómon a bőr. De valahányszor hátrafordultam, senkit sem láttam. Végül az idegességemnek tulajdonítottam a dolgot, és nem törődtem vele. Úgy kezeltem minden percet, amit a családdal és a barátaimmal töltöttem, mintha különleges jelentőségű volna. Úgy figyeltem az arcukat és a hangjukat, hogy soha ne felejtsem el. Tudtam, hogy soha többé nem látom viszont őket, és majd megszakadt a szívem, de így kellett lennie. Nem volt visszaút. Nem tudtak olyat csinálni ezen a hétvégén, ami rossz lett volna. A mamám puszijai nem idegesítettek, a papám utasításai nem zavartak, Annie buta viccei nem bosszantottak. Több időt töltöttem Annie-val, mint bárki mással. Ő fog a leginkább hiányozni. Lovagoltattam a hátamon, a két karjánál fogva körbeforgattam, magammal vittem a futballpályára, amikor Tommyval odasétáltunk. Még babáztam is vele! Olykor a sírás kerülgetett. Elnéztem anyáékat, vagy Annie-t, és rájöttem, rnennyire szeretem őket, és hogy milyen üres lesz az életem nélkülük. Ezekben a pillanatokban félre kellett fordulnom, és hosszúkat, mélyeket kellett lélegeznem. Egyszer-kétszer ez sem segített, és akkor elrohantam, hogy elbújva kisírhassam magam. Azt hiszem, sejtették, hogy valami nincs rendjén. A mamám azon a szombat estén bejött a szobámba, és nagyon sokáig bent maradt: ő dugott ágyba, mesélt nekem mindenféle történeteket, és meghallgatta, amiket én mondtam. Évek óta nem voltunk így együtt. Amikor végül elment, sajnáltam, hogy nem volt több ilyen esténk. Reggel a papám megkérdezte, nem akarok-e valamit megbeszélni vele. Azt mondta, lassan nagyfiú leszek, egy csomó változáson fogok keresztülmenni, és hogy megérti, ha hangulatváltozásaim lesznek, vagy ha egyedül akarok elmenni valahová. De ő mindig itt lesz, ha valamit szeretnék megbeszélni vele. "Te itt leszel, csak én nem leszek itt!" Sírni szerettem volna, de csak bólintottam, és megköszöntem neki. Igyekeztem a lehető legkifogástalanabbul viselkedni. Úgy akartam távozni, hogy jó fiúként, jó testvérként, jó barátként maradjak meg az emlékezetükben. Nem akartam, hogy bárki is rossz emléket őrizzen rólam, ha már nem leszek.

A papám vasárnap el akart vinni minket egy étterembe, de én kértem, hogy együnk inkább otthon. Utoljára ettem velük együtt, és szerettem volna, ha ez az alkalom emlékezetes marad. Azt akartam, hogy ha majd évek múlva visszagondolok rá, az otthonom jelenjen meg emlékezetemben, amelyben egy boldog család élt. A mamám a kedvenc ételeimet készítette el: csirkét, sült krumplit, főtt kukoricát. Annie és én frissen kifacsart narancs levét kaptuk inni, anya és apa pedig felbontottak egy üveg bort. A desszert epres túrótorta volt. Mindenki jó formában volt. Mindenféle dalokat énekeltünk. A papám elsütötte a rémes vicceit. A mamám két kanálon eljátszott egy dallamot. Annie verseket mondott. A barkochbába mindnyájan beszálltunk. Olyan nap volt, amire az ember azt mondja, bárcsak sohase érne véget. De persze végül minden nap véget ér, mint ahogy ez is, és napnyugta után elsötétedett az ég. A papám egyszer csak felnézett, aztán az órájára pillantott. – Ideje lefeküdni – mondta. – Reggel mindkettőtöknek iskola. Nem, gondoltam, nekem nem. Nekem soha többé nem kell iskolába mennem. Föl kellett volna vidulnom tőle, de mindössze ez járt a fejemben: Ha nincs iskola, nincs többé Mr. Dalton, se a barátaim, se futball, se iskolai kirándulások. Ameddig csak lehetett, húztam a lefekvés idejét. Időtlen időkig tartott, mire levetkőztem és belebújtam a pizsamámba; még tovább, mire megmostam a kezem és az arcom, és fogat mostam. Amikor már nem lehetett tovább halogatni, lementem a nappaliba, ahol anya és apa beszélgettek. Meglepődve néztek föl rám. – Jól vagy, Darren? – kérdezte anya. – Jól vagyok – feleltem. – Nem érzed rosszul magad? – Jól vagyok – nyugtattam meg. – Csak jó éjszakát akartam kívánni. Átöleltem a papámat, és megcsókoltam az arcát. Aztán a mamámat is. – Jó éjt – búcsúztam mindkettőjüktől. – Na, ezt föl kell írni a kéménybe korommal – dörzsölte meg a papám nevetve az arcát, ott, ahol megpusziltam. – Mióta nem kaptunk jóéjtpuszit tőle, Angie? – Nagyon régóta – mosolygott anya, és megsimogatta a fejemet. – Szeretlek benneteket – mondtam. – Tudom, hogy nem mondom valami sűrűn, de attól még szeretlek benneteket, és mindig is szeretni foglak. – Mi is szeretünk téged – felelte a mamám. – Így van, Dermot?

– Hát persze – mondta a papám. – Neki mondd – ragaszkodott hozzá a mamám. A papám sóhajtott egyet. – Szeretlek, Darren – mondta, és csak forgatta a szemét, amivel tudta, hogy megnevettet. Aztán megölelt. – De tényleg – tette hozzá, most már komolyan. Aztán otthagytam őket. Egy darabig még álltam odakint az ajtó előtt, és hallgattam, ahogy beszélgetnek – nem akaródzott elmenni. – Szerinted minek köszönhetjük ezt? – kérdezte anya. – Gyerekek – horkant fel apa. – Ki tudja, mi játszódik le a fejükben? – Valami történik benne – hallottam anya hangját. – Egy ideje furcsán viselkedik. – Talán barátnője van – vélte apa. – Lehet – hagyta rá anya, de hallhatóan nem sok meggyőződéssel. Elég volt az ácsorgásból. Féltem, ha még tovább maradok, a végén berontok a szobába, és mindent elmondok nekik. Ha megtenném, megakadályoznák, hogy végrehajtsam Mr. Crepsley tervét. Vámpírok a valóságban nem is léteznek, mondanák, és a veszély ellenére küzdenének azért, hogy itthon tartsanak. Annie-ra gondoltam: milyen közel jártam ahhoz, hogy megharapjam! Tudtam, nem engedhetem, hogy akadályt gördítsenek elém. Fölrobogtam a szobámba. Meleg éjszaka lévén, nyitva volt az ablak. Ez fontos volt.

Mr. Crepsley a szekrényben várt rám. Amikor meghallotta, hogy becsukom az ajtót, kilépett. – Fülledt a levegő odabent – mondta. – Sajnálom Madame Octát, hogy olyan sokáig kellett... – Fogja be a száját – mondtam. – Nem kell gorombáskodni – húzta fel az orrát. – Csak egy megjegyzés volt. – Azt se tegyen – mondtam. – Lehet, hogy magának nincs nagy véleménye erről a helyről, de nekem, amióta csak az eszemet tudom, ez volt az otthonom, a szobám, a szekrényem. És ma este látom életemben utoljára. Ezek az utolsó perceim itt. Ne ócsárolja, jó? – Bocsánat – mondta erre.

Még egyszer körbenéztem a szobámban, majd keservesen felsóhajtottam. Előhúztam egy kis csomagot az ágyam alól, és átnyújtottam Mr. Crepsleynek. – Mi ez? – kérdezte gyanakodva. – Néhány személyes holmi – feleltem. – A naplóm. Egy fénykép a családomról. Egy-két egyéb darab. Semmi olyan, amit hiányolni fognak. Megőrizné a számomra? – Igen – felelte. – De csak ha megígéri, hogy nem néz bele. – A vámpíroknak nincsenek titkaik egymás előtt – mondta, de amikor meglátta az arcomat, legyintett, és megrándította a vállát. – Nem fogom kinyitni – ígérte. – Jól van. – Vettem egy nagy levegőt, és megkérdeztem: – Elhozta az italt? Mr. Crepsley bólintott, és átnyújtott egy kis fekete palackot. Belenéztem. Sötét, sűrű, rossz szagú folyadék volt benne. Mr. Crepsley a hátam mögé került, és két kezét a nyakamra fektette. – Biztos, hogy hatni fog? – kérdeztem idegesen. – Bízzál bennem – válaszolta. – Mindig azt hittem, hogy ha valaki kitöri a nyakát, az többé se járni, se mozogni nem tud – mondtam. – Nem – mondta erre. – A nyakban lévő csontok nem számítanak. A bénulás csak akkor következik be, ha a gerincvelő elszakad. Óvatos leszek, hogy ne tegyek benne kárt. – Nem fogják furcsállni az orvosok? – faggatóztam tovább. – Nem fogják ellenőrizni – felelte. – A szertől annyira le fog lassulni a szívműködésed, hogy biztosra veszik a halálodat. Látni fogják, hogy kitörted a nyakad, és mindjárt készen lesznek a diagnózissal. Ha idősebb lennél, talán felboncolnának. De egy orvos sem szeret felvágni egy gyereket. Nos tehát, teljesen tisztában vagy azzal, hogy mi fog történni, és hogy mit kell tenned? – kérdezte. – Igen – válaszoltam. – Nem szabad hibáznod – figyelmeztetett. – Elég egy botlás, és halomra dől minden tervünk. – Nem vagyok bolond! Tudom, mit kell tennem! – csattantam fel. – Akkor csináld – mondta. Engedelmeskedtem. Egyetlen dühös mozdulattal felhajtottam az üveg tartalmát. Az ízére elfintorodtam, majd borzongás fogott el: éreztem, hogy a testem lassan

megmerevedik. Különösebb fájdalom nem járt vele, mindössze jeges érzés kúszott szét a csontjaimban és az ereimben. A fogaim összeverődtek. Körülbelül tíz percbe telt, mire a szer kifejtette halálos hatását. Ekkorra már nem tudtam megmozdítani a tagjaimat, a tüdőm beszüntette működését (persze, nem teljesen, de nagyon-nagyon lassan dolgozott), a szívem pedig megállt (az sem teljesen, csak annyira, hogy ne lehessen észlelni a dobogását). – Most pedig elroppantom a nyakadat – mondta Mr. Crepsley, és rögtön ezután egy kattanást hallottam, miközben egy rántással oldalra fordította a fejemet. Nem éreztem semmit: az érzékszerveim ki voltak kapcsolva. – Így ni – mondta. – Ennyi elég lesz. Most pedig kilöklek az ablakon. Odavitt. Egy pillanatig ott álltunk, belélegezve az éjszakai levegőt. – Olyan erővel kell meglökjelek, hogy hitelesnek tűnjék – magyarázta. – Lehet, hogy az eséstől eltörik valamelyik csontod is. Pár nap múlva, ha a szer hatása elmúlik, nagyobb fájdalmaid lesznek, de később majd helyrehozlak. Rajta! Fölkapott és kihajított az ablakon. Gyorsan zuhantam, a ház elmosódó foltként süvített el mellettem, majd hanyatt fekve, súlyosan csapódtam le a földre. A szemem nyitva volt, és mereven szegeződött egy esővízlevezető csőre a ház aljánál. Egy ideig senki nem vett észre, úgyhogy csak feküdtem ott, és hallgattam az éjszaka hangjait. Végül egy arra elhaladó szomszédunk vett észre, és jött közelebb, hogy szemügyre vegyen. Nem láttam az arcát, de hallottam, amint elakadt a lélegzete, amikor megfordított, és rájött, hogy élettelen vagyok. Már rohant is a ház elülső részéhez, és bezörgetett az ajtón. Hallottam, hogy kiáltozva hívja a mamámat és a papámat. Hallottam, amint hátravezed őket. Azt hitték, ugratja őket, vagy tévedett. A papám dühösen morgott magában. Amikor befordultak a sarkon, és megláttak, lépteik zaja megszűnt. Egy hosszú, rettenetes percig néma csönd volt. Aztán anya és apa odarohantak hozzám, és felkaptak a földről. – Darren! – sikoltotta anya, és a melléhez szorított. – Engedd el, Angie! – kiáltotta apa. Erővel kivett anya karjából, és lefektetett a gyepre. – Mi baja van, Dermot? – jajdult fel anya.

– Nem tudom. Biztosan kiesett. – Apa fölállt, és fölbámult a szobám nyitott ablakára. Láttam, hogy mindkét keze ökölbe szorul. – Nem mozdul – mondta anya nyugodtan, aztán megragadott, és vadul megrázott. – Nem mozdul! – sikoltotta. – Nem mozdul! Nem... Apa megint kivett a kezéből. Intett a szomszédnak, és rábízta anyát. – Vigye be – szólt halkan. – Telefonáljon mentőért. Én itt maradok, és vigyázok Darrenre. – Meg... meghalt? – kérdezte a szomszéd. Anya ezt hallva hangosan felnyögött, és a tenyerébe temette az arcát. Apa könnyedén megrázta a fejét. – Nem – mondta, és enyhén megszorította anya vállát. – Csak megbénult, mint a barátja. Anya leeresztette a kezét. – Mint Steve? – kérdezte felcsillanó reménnyel. – Igen – felelte apa mosolyogva. – És magához fog térni, mint Steve. Most hívjatok segítséget, rendben? Anya bólintott, és elsietett a szomszéddal. Míg el nem tűnt a szeme elől, apa arcán ott maradt a mosoly, aztán fölém hajolt, megnézte a szememet, és megpróbálta kitapogatni a csuldómon a pulzusomat. Amikor semmilyen életjelet nem talált nálam, visszafektetett, félresöpört egy hajtincset a szememből, és aztán olyasmit tett, amit sohasem vártam tőle. Sírni kezdett. Így léptem át életem egy új, nyomorult szakaszába – a halálba.

Nem tartott sokáig, míg az orvosok kimondták az ítéletet. Nem tapasztaltak lélegzést, sem pulzust, sem mozgást. Az ő szempontjukból ez egy nyilvánvaló eset volt. A legrosszabb az, hogy tudtam, mi zajlik körülöttem. Szerettem volna, ha megkérhetem Mr. Crepsleyt, adjon még egy adag szert, amitől elalhatok. Szörnyű volt hallanom, ahogy apa és anya sírva, Annie pedig sikoltozva könyörög, hogy jöjjek vissza. Pár óra múlva szállingózni kezdtek a család barátai, amitől újrakezdődött a zokogás és a sirámok. Ezt szívesen kihagytam volna. Jobb lett volna elszökni Mr. Crepsleyvel az éj leple alatt, de azt mondta, erre nincs lehetőség.

– Ha elszöksz – magyarázta –, nyomozni fognak utánad. Plakátokat tesznek ki mindenüvé, közzéteszik a fényképedet a lapokban és a rendőrőrsökön. Egy perc nyugtunk nem lesz. Az egyetlen megoldás az volt, ha halottnak hisznek. Csak így válhattam szabaddá. Egy halott után senki sem fog nyomozni. Most, hogy hallottam, mennyire bánkódnak utánam, elátkoztam Mr. Crepsleyt is és magamat is. Nem lett volna szabad megtennem. Nem lett volna szabad ilyen helyzetbe hoznom őket. És mégis, ha a derűsebb oldalát nézem, számukra legalább ez lesz a történet vége. Most szomorúak, és egy ideig még azok is lesznek, de végül ki fogják heverni (reménykedtem benne). Ha elszöknék, örökre boldogtalanná tenném őket: lehet, hogy életük végéig várnák, hogy egyszer visszatérek. Megérkezett a temetkezési vállalkozó, és kiküldte a szobából a látogatókat. Ő és egy nővér levetkőztettek, és szemügyre vették a testemet. Egyes érzékeim kezdtek visszatérni, így éreztem, hogy a férfi hideg kezével bököd és matat rajtam. – Kiváló kondícióban van – szólt oda halkan a nővérnek. – A teste kemény, üde és hibátlan. Nem lesz vele sok dolgom. Legföljebb egy kis rúzst teszek kétoldalt az arcára, hogy kicsit rózsásabbnak tűnjön a bőre. Felhúzta a szemhéjamat. Pufók, jó kedélyű embernek látszott. Féltem, hogy bele talál világítani a szemembe, de nem tette. Mindössze gyengéden ide-oda görgette a fejemet, amitől a törött csontok recsegtekropogtak a nyakamban. – Milyen törékeny lény az ember – sóhajtotta, majd tovább folytatta a vizsgálatot. Aznap éjjel hazaszállítottak, és lefektettek a nappaliban egy hatalmas terítővel leterített hosszú asztalra, hogy eljöhessenek az emberek, és elbúcsúzhassanak tőlem. Ez durva volt. Végig kellett hallgatnom, amint úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék: az életemről, hogy milyen voltam kisbaba koromban, hogy milyen klassz srác voltam, és milyen jó ember lett volna belőlem, ha megérem a felnőttkort. Frászt kaptak volna, ha egyszer csak fölugrom, és elkiáltom magam: – Huhh! Az idő vánszorgott. El sem tudom mondani, mennyire unalmas volt órákon át mozdulatlanul, pisszenés, nevetés nélkül feküdni úgy, hogy még az orromat se vakarhattam meg. Még a plafont se bámulhattam, mivel csukva volt a szemem!

Óvatosnak kellett lennem, ugyanis az érzékszerveim kezdtek magukhoz térni. Mr. Crepsley előre megmondta, hogy jóval azelőtt, hogy teljesen magamhoz térnék, elkezdődik majd a bizsergés és viszketés. Mozdulni nem tudtam, de ha minden erőmet összeszedem, meg tudtam volna rándítani a testemet, amivel persze elárultam volna magam. A viszketés kis híján az őrületbe kergetett. Megpróbáltam nem figyelni rá, de lehetetlenség volt. Az egész testem bizsergett tőle – mintha ezernyi apró pók mászkálna rajtam. A legtűrhetetlenebbül a fejem és a nyakam viszketett, ott, ahol a csontok el voltak törve. Az emberek végre kezdtek elszállingózni. Későre járhatott, mert a szoba csakhamar kiürült, és tökéletes csend honolt benne. Ott feküdtem végre egyedül, és élveztem a nyugalmat. És ekkor zajt hallottam. Végtelen lassúsággal és nagyon halkan kinyílt az ajtó. Léptek közeledtek, majd megálltak az asztal mellett. Jeges érzés keletkezett a gyomromban, és nem a méregtől, amelyet megittam. Ki lehet az? Egy pillanatra arra gondoltam, talán Mr. Crepsley... de neki nincs rá oka, hogy belopóddzék a házba. Megbeszéltük, hogy egy későbbi időpontban hol találkozunk. Akárki volt is, nagyon csendben volt. Pár percig egy pisszenés se hallatszott. Aztán kezeket éreztem az arcomon. Az illető felhúzta a szemhéjamat, és egy apró zseblámpával belevilágított a szemembe. A szoba túl sötét volt, nem láttam, ki az. Felmordult, leeresztette a szemhéjamat, majd kifeszítette a számat, és valamit a nyelvemre tett; vékony papírlapnak érzékeltem, de különös, keserű íze volt. Miután kihúzta a számból a tárgyat, fölemelte a kezemet, és megvizsgálta az ujjbegyeimet. Ezután kattogó hang hallatszott, mintha fényképeket készítene. Végül valami éles tárgyat – tűnek érzékeltem – szúrt belém. Vigyázott, hogy ne ott bökje belém, ahol vérezhet, és megkímélte a létfontosságú szerveimet is. A szúrást már érzékeltem, de nem annyira, hogy különösebb fájdalmat okozott volna. Ezután elment. Hallottam halkan távolodó lépteit, majd az ajtó csendes nyílását és csukódását. Látogatóm, akárki volt is, elment, és én ott maradtam a legteljesebb zavarban, és egy kis félelemben.

Másnap kora reggel bejött a papám, és leült mellém. Sokáig beszélt hozzám, elmondta, milyen tervei voltak velem, milyen egyetemre járatott volna, milyen foglalkozást szánt nekem. Sokat sírt. Nem sokkal azelőtt, hogy a végére ért volna, bejött a mamám is. Egymás vállára borulva sírtak, és vigasztalni próbálták egymást. Azt mondták, még itt van nekik Annie, és talán lehet egy újabb gyerekük is, vagy örökbe fogadhatnak egyet. Legalább gyorsan történt, és nem voltak fájdalmaim. És hogy mindig emlékezni fognak rám. Rettenetes érzés volt, hogy ilyen fájdalmat okoztam nekik. A világon mindent odaadtam volna, hogy ettől megkíméljem őket. A nap további része eseményekben gazdag volt. Behoztak egy koporsót, és belefektettek. Jött egy pap, és leült a családdal meg a barátokkal. Megállás nélkül jöttek-mentek az emberek. Hallottam, hogy Annie sír, és könyörög, hogy hagyjam abba a hülyéskedést, és üljek fel. Sokkal könnyebb lett volna, ha kiviszik őt, de bizonyára nem akarták, hogy azzal az érzéssel nőjön fel, hogy megfosztották a lehetőségtől, hogy elbúcsúzzon a bátyjától. Végül rám tették a koporsó fedelét, és lecsavarozták. Leemeltek az asztalról, és kivittek a halottszállító autóba. Lassan hajtottunk ki a templomig. A mise végeztével kivittek a sírkertbe, ahol minden szót hallottam a pap beszédéből csakúgy, mint a gyászolók zokogását és kesergését. És aztán eltemettek.

Miközben leeresztettek a sötét, nyírkos gödörbe, a hangok fokozatosan eltompultak. A koporsó egy rándulással elérte a gödör fenekét, majd a záporeső kopogását idéző zaj kíséretében hullani kezdtek az első rögök a koporsó fedelére. Ezután sokáig csend volt. Aztán a sírásók kezdték betemetni a gödröt. Az első lapát földek úgy zuhogtak rám, mint a téglák; még a koporsó is megrázkódott tőlük. De minél vastagabb lett a fenti világtól engem elválasztó földréteg, annál halkabban szűrődtek le hozzám a hangok, míg végül teljesen megszűntek. Előtte még a halk ütögetésből kitaláltam, hogy most döngölik sima falúra a sírhantot. Ezután néma csend lett.

Ott feküdtem a sötétben, hallgattam, hogyan süpped le a föld, s elképzeltem a rögök között felém igyekvő férgek neszezését. Azt hittem, ijesztő lesz, de inkább békességgel töltött el. Idelent biztonságban, a világtól védettnek éreztem magam. Azzal töltöttem az időt, hogy az elmúlt néhány hétről gondolkodtam: a Rémségek Cirkuszának plakátján, azon a különös erőn, amely arra késztetett, hogy becsukott szemmel, vakon nyúljak ki a jegy után, a pillanaton, amikor először léptem be a sötét színházépületbe, a hideg erkélyen, ahonnan Steve és Mr. Crepsley beszélgetését figyeltem. Oly sok döntő pillanat volt. Ha elvétem a jegyet, most nem lennék itt. Ha nem megyek el megnézni a műsort, ha nem maradok ott, hogy kilessem, miben mesterkedik Steve, most nem lennék itt. Ha nem loptam volna el Madame Octát. Ha nemet mondok Mr. Crepsley ajánlatára... Mennyi-mennyi "ha"... de ez már mind nem számít. Ami történt, megtörtént. Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét... De nem tudom. A múlt már mögöttem van. Most az volna a legjobb, ha többé nem gondolnék arra, ami volt. Ideje elfeledni a múltat és a jelenbe meg a jövőbe nézni. Az órák múlásával feléledtek az izmaim. Először csak begörbített ujjaimat tudtam megmozdítani, melyeket a temetkezési vállalkozó egymásba kulcsolt a mellkasomon. Többször is ki-be hajlítottam őket, hogy elmúljon a viszketés a tenyeremből. Ezután a szemem nyílt ki, de ebben nem volt sok köszönet. Akár nyitva volt, akár csukva, egyre ment: tökéletes feketeség vett körül. Az érzékeim feléledésével megjött a fájdalom is. A hátam sajgott ott, ahol az ablakon kizuhanva ráestem. A tüdűm, a szívem... hiszen elszoktak attól, hogy rendesen működjenek. A lábam görcsölt, a nyakam megmerevedett. Egyes-egyedül a nagylábujjam úszta meg fájdalom nélkül! A koporsó levegője miatt akkor kezdtem aggodalmaskodni, amikor észrevettem, hogy szabályosan veszem a levegőt. Mr. Crepsley azt mondta, legföljebb egy hétig tudok ebben a kómaszerű állapotban életben maradni. Nem lesz szükségem evésre, toalettre, se levegővételre. De most, hogy újra kezdtem lélegezni, ráeszméltem, milyen kevés levegő van itt, és hogy milyen gyorsan el fogom használni. Nem estem pánikba. Attól csak kapkodva szedtem volna a levegőt, és még többet elhasználtam volna belőle. Nyugodt maradtam, és felületesen lélegeztem. Olyan mozdulatlanul feküdtem, amennyire csak bírtam: a mozgástól is felgyorsul a lélegzés.

Nem tudtam, hány óra lehet. Megpróbáltam fejben számolni, de mindig belezavarodtam, és ilyenkor újból elölről kellett kezdenem. Magamban énekelgettem, és történeteket meséltem magamnak. Arra gondoltam, bárcsak eltemettek volna velem egy tévét vagy egy rádiót, de gyanítom, hogy a halottak körében nincs nagy kereslet effélékre. Végre, egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva ásás zaja ütötte meg a fülemet. Gyorsabban ásott, mint bármely emberi lény; olyan gyorsnak tűnt, mintha nem is ásna, inkább kiszippantaná a földet. Bizonyára rekordidő: nem egészen negyedóra alatt ért le hozzám. Ami engem illet, éppen a legjobbkor. Hármat koppantott a koporsó fedelén, majd hozzáfogott, hogy kicsavarozza. Beletelt néhány percbe, mire felnyitotta a koporsót, és akkor a szemem elé tárult életem leggyönyöröbb csillagos égboltja. Mélyet lélegeztem, felültem, és elfogott a köhögés. Meglehetősen sötét éjszaka volt, de oly hosszú időt töltöttem a föld alatt, hogy nappali fényességünek tűnt számomra. – Jól vagy? – kérdezte Mr. Crepsley. – Hullafáradt vagyok – vigyorogtam erőtlenül. Elmosolyodott a tréfámon. – Állj föl, hogy megvizsgálhassalak – mondta. Miközben felálltam, egész testemben összerándultam. El voltam zsibbadva. Ő könnyedén végigfuttatta az ujjait a hátamon és a mellkasomon. – Szerencséd volt – mondta. – Csontod nem tört. Csak egy kis horzsolás, pár nap alatt elmúlik. Felhúzta magát a sírból, majd lenyújtotta a kezét, hogy kisegítsen. Még mindig merev voltam, és fájtak a tagjaim. – Szétlapított tűpárnának érzem magam – siránkoztam. – Néhány napig még érezni fogod az utóhatásokat – mondta erre. – De ne aggódj: jó erőben vagy. Szerencsénk van, hogy ma volt a temetésed. Ha még egy napot várnak, sokkal rosszabbul érezted volna magad a föld alatt. Visszaugrott a gödörbe, és lecsukta a koporsó fedelét. Amikor kimászott, fogta a lapátot, és kezdte visszahányni a földet. – Segítsek? – érdeklődtem. – Ne – válaszolta. – Csak lassítanád a munkámat. Menj, járj egyet; a séta kiveszi a merevséget a tagjaidból. Majd kiáltok, ha készen állok az indulásra. – Elhozta a csomagomat? – kérdeztem.

Fejével egy közeli sírkő felé intett, amelyen ott lógott a cuccom. Levettem, és megvizsgáltam, nem kotorászott-e bele. Semmi jel nem mutatott arra, hogy megsértette volna a személyiségi jogaimat, de biztosat nem tudhattam. Be kellett érnem a szavával. Különben sem volt sok jelentősége: a naplóm semmi olyat nem tartalmazott, amit ne tudott volna már amúgy is. Sétára indukam a sírok között, s közben élvezettel rázogattam hol a kezemet, hol a lábamat. Minden érzés, még a zsibbadás és a viszketés is jobb volt annál, mint amikor semmit nem éreztem. A látásom minden korábbinál élesebbé vált. Több méter távolságból el tudtam olvasni a sírkövekre vésett neveket és dátumokat. A bennem csordogáló vámpírvér tette. Végül is a vámpírok az egész életüket sötétben élik le, nem? Tudtam, hogy én csak félig vagyok vámpír, de akkor is... Hirtelen, miközben épp az új képességeimről gondolkoztam, az egyik sír mögül kinyúlt egy kéz, szorosan befogta a számat, és lerántott a földre, ahol Mr. Crepsley nem láthatott meg! A fejemet rángatva igyekeztem kiszabadulni, és sikoltásra nyitottam a számat, de akkor megláttam valamit, amitől földbe gyökerezett a lábam. A támadóm kezében, akárki volt is az, egy kalapács és egy jókora fanyárs volt, melynek hegye pontosan a szívemre mutatott!

– Ha moccanni mersz – szólalt meg fenyegető hangon a támadó –, egy szempillantás alatt átdöföm ezzel a szívedet! A vérfagyasztó szavak félig sem rémítettek meg annyira, mint az ismerős hang. – Steve?!? – szóltam elakadó lélegzettel, és a nyárs hegye fölött az arcát kutattam a sötétben. Persze hogy ő volt az; nagyon bátornak igyekezett mutatni magát, de valójában ő is meg volt rettenve. – Steve, mi a... – A nyárs hegyét belém bökve elhallgattatott. – Egy szót se! – sziszegte, és lekuporodott a sírkő mögé. – Nem akarom, hogy a barátod meghalljon bennünket. – A kicsodám? Ja, Mr. Crepsleyre gondolsz? – Larten Crepsleyre, Vur Horstonra – felelte gunyoros hangon. – Bánom is én, minek hívod. Vámpír, és kész. Engem csak ez érdekel. – Mit keresel itt? – suttogtam.

– Vámpírra vadászok – morogta, és újra megbökött a nyárssal. – És nicsak! Mindjárt kettőt is találtam! – Ide figyelj – mondtam inkább bosszúsan, mint félve (ha meg akart volna ölni, mindjárt meg kellett volna tennie, ahelyett hogy beszédbe elegyedik velem, mint ahogy a filmekben szokták) –, ha fel akarsz nyársalni ezzel a vacakkal, akkor rajta. De ha beszélgetni akarsz, akkor tedd el. Eléggé meg vagyok viselve, fölösleges új lyukakat vágnod rajtam. Rám meredt, aztán néhány centire visszahúzta a nyársat. – Minek jöttél ide? – kérdeztem. – Honnan tudtad, hogy ide kell jönnöd? – Követtelek – felelte. – Az egész hétvégén a nyomodban voltam, miután láttam, hogy mit csináltál Alannel. Láttam, hogy Crepsley bement hozzátok. Láttam, hogy kidobott az ablakon. – Te voltál az, aki belopódzott a nappaliba? – kérdeztem elakadó lélegzettel, visszaemlékezve a titokzatos éjszakai látogatóra. – Én voltam – bólogatott. – Az orvosok túl gyorsan kiállították a halotti bizonyítványodat. Magam akartam ellenőrizni, hogy mi az ábra. – Mi volt a papír, amit a számba dugtál? – Lakmuszpapír – mondta. – Nedves felülethez érintve megváltozik a színe. Úgy értem, ha egy eleven testhez érinted. Ez és az ujjaidon lévő jelek megerősítették a gyanúmat. – Te tudod, mit jelentenek ezek a jelek? – kérdeztem meglepetten. – Olvastam róluk egy nagyon régi könyvben – felelte. – Ugyanabban, ahol megtaláltam Vur Horston arcképét. Sehol másutt nem említették, ezért azt hittem, ez is csak valamilyen vámpírmese. De amikor alaposabban megnéztem az ujjaidat, és... Elhallgatott, és félrebillentette a fejét. Ekkor figyeltem csak fel rá, hogy nem hallom az ásás zaját. Egy pillanatra csend lett. Aztán Mr. Crepsley fojtott hangja hallatszott a temetőben. – Darren, hol vagy? Darren! Steve arca eltorzult a félelemtől. Hallottam a szívverését, és láttam, hogy kövér izzadságcseppek gurulnak le az arcán. Nem tudta, mitévő legyen. Nem gondolta át a dolgot. – Jól vagyok – kiáltottam, amitől Steve összerándult. – Hol vagy? – kérdezte Mr. Crepsley. – Itt – válaszoltam, és Steve fegyverével mit sem törődve felálltam. – Kiment az erő a lábamból, le kellett feküdnöm egy percre. – Jól érzed magad?

– Jól – feleltem. – Pihenek még egy kicsit, aztán újra megpróbálom. Kiáltson, ha készen van. Visszakuporodtam, úgyhogy egyenesen belenézhettem Steve arcába. Már nem látszott olyan bátornak. A nyárs hegye a föld felé mutatott, így nem jelentett többé fenyegetést, ő pedig úgy ült ott, mint egy rakás szerencsétlenség. Megsajnáltam. – Miért jöttél ide, Steve? – kérdeztem. – Hogy megöljelek – felelte. – Engem? Az ég szerelmére, miért? – Mert vámpír vagy – mondta. – Mi másért? – De hiszen neked semmi kifogásod nincs a vámpírok ellen – emlékeztettem. – Magad is az akartál lenni. – Igen – hördült fel. – Én akartam az lenni, és te lettél vámpír. Végig ez volt a terved, igaz? Azt mondtad neki, hogy gonosz vagyok. Te intézted úgy, hogy engem elutasítson, és te lehess... – Tiszta marhaság – sóhajtottam. – Soha életemben nem akartam vámpír lenni. Csak azért mentem bele, hogy cserében megmentse az életedet. Meghaltál volna, ha nem leszek az inasa. – És ezt el is higgyem? – horkantotta dühösen. – És én még azt hittem, hogy a barátom vagy! Hah! – A barátod vagyok! – kiáltottam. – Semmit sem értesz, Steve! Soha nem tennék olyat, amivel ártanék neked. Gyűlölöm azt, ami velem történt. Csak azért tettem, hogy... – Kímélj meg az érzelmes történeteidtől – fintorgott. – Mióta dédelgetted ezt a tervedet? Biztosan még aznap éjjel elmentél hozzá, amikor a műsor volt. Akkor szerezted meg Madame Octát is, igaz? Annak fejében adta oda neked, hogy beállsz hozzá inasnak. – Nem, Steve, nem így volt! Ezt verd ki a fejedből. De láttam a szemén, hogy meg van győződve erről, és hogy mondhatok, amit akarok, nem hisz nekem. Viszont szentül hiszi, hogy elárultam őt. Elloptam tőle azt az életet, amelyet magának szánt. Soha nem fog megbocsátani nekem. – Most megyek – mondta, és négykézláb kissé távolabb mászott. – Azt hittem, meg foglak tudni ölni ma éjjel. Tévedtem. Még túl fiatal vagyok, nincs hozzá elég erőm vagy bátorságom. De jól vigyázz, Darren Shan – folytatta. – Egyszer felnövök. Idősebb leszek, és erősebb és bátrabb. Egész életemet arra fogom szánni, hogy fejlesszem a testemet, képezzem az elmémet, és akkor eljön majd a pillanat... amikor késznek érzem magam... amikor meglesz a kellő fegyverzetem, és készen állok...

Akkor elfoglak és megöllek – fogadta meg ünnepélyesen. – Én leszek a világ legjobb vámpírvadásza, és nem lesz egy zug, ahová elbújhatsz előlem, és ahol nem talállak meg. Se lyuk, se sziklaszirt, se cella. Ha kell, a világ végéig elmegyek utánad – fogadkozott eszelősen csillogó szemmel. – Utánad és a tanítód után. És ha megtalállak benneteket, akkor acélhegyű nyárssal fogom átszúrni a szíveteket, aztán levágom és fokhagymával töltöm meg a fejeteket. Aztán elégedek mindkettőtöket, és a hamvaitokat beleszórom egy folyóba. Semmi esélyt nem hagyok számotokra. Biztos akarok lenni benne, hogy soha többé nem jöttök ki a sírotokból! Szünetet tartott; elővett egy kést, és egy apró keresztet vágott vele a bal tenyerébe. Föltartotta a kezét, hogy láthassam a sebből kicsorduló vért. – Erre a vérre esküszöm! – jelentette ki, majd megfordulva elfutott, és pillanatok alatt eltűnt a sötétség árnyai között. A véres nyomokat követve utánafuthattam volna. Ha szólok Mr. Crepsleynek, a nyomára jutunk, és véget vetünk mind Steve Leopardnak, mind a fenyegetéseinek. Ez lett volna a legokosabb. De nem tettem. Nem tudtam megtenni. A barátom volt...

Amikor visszamentem, Mr. Crepsley már a földkupacot egyengette. Néztem, ahogy dolgozik. Olyan könnyedén forgatta a nagy és súlyos ásót, mintha papírból lett volna. Eltűnődtem rajta, milyen erős lehet, és hogy egyszer én is ilyen erős leszek. Arra gondoltam, elmondom neki a Steve-vel történteket, de féltem, hogy utána talál menni. Steve eleget szenvedett már. Különben is, üres fenyegetőzés volt az egész. Pár hét múlva elfelejt engem és Mr. Crepsleyt is, és valami egészen új dolog vonja majd magára a figyelmét. Reménykedtem benne. Mr. Crepsley összehúzott szemöldökkel nézett fölém. – Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte. – Fáradtnak látszol. – Maga is ilyen lenne, ha a nappalt egy koporsóban töltötte volna – válaszoltam. – Shan úrfi – tört ki belőle a nevetés -, én több időt töttem mindenféle koporsókban, mint sok valódi hulla! – Még egyszer, utoljára egy jókora

ütést mért a sírra, aztán apró darabokra tördelte az ásót, és a darabokat elhajította. – Elmúlt a merevség? – kérdezte. – Már jobb valamivel – feleltem, a karomat és a derekamat hajlítgatva. – De azért nem szeretném túl gyakran holtnak tettetni magam. – Remélem, többé nem lesz rá szükség – mondta elmélázva. – Veszedelmes mutatvány. Sok minden balul üthet ki. – Nekem azt mondta, hogy kockázatmentes – néztem rá dermedten. – Hazudtam. A szer néha túl erősnek bizonyul, és a páciens soha többé nem tér magához. És abban sem lehettem teljesen biztos, hogy nem fognak felboncolni. És... de mindet hallani akarod? – kérdezte. – Nem – vágtam rá gyorsan. – Nem akarom. – Dühösen nekiugrottam, de ő nevetve elhajolt előlem. – Azt mondta, hogy biztonságban leszek – kiabáltam. – Hazudott! – Muszáj volt – felelte. – Nincs más mód. – És ha meghaltam volna? – csattantam fel. – Nem lett volna inasom – rántotta meg a vállát. – Nem nagy veszteség. Találtam volna másikat. – Maga... maga... Ó! – Dühömben a földet kezdtem rugdalni. Sok mindent kiabálhattam volna rá, de halottak jelenlétében nem szeretek csúnyán beszélni. Majd később elmondom neki, hogy mi a véleményem a szélhámosságáról. – Indulhatunk? – kérdezte. – Még egy perc – feleltem. Felugrottam az egyik magas sírkőre, és kinéztem a városra. Nem sokat láttam belőle innen, de mivel tudtam, hogy ez lesz az utolsó képem a helyről, ahol születtem és éltem, nem siettem el a dolgot: minden ócska mellékutcát fényes sétálóutcának, minden málló vakolatú házat egy sejk palotájának és minden kétszintes épületet felhőkarcolónak láttam. – Idővel megszokod, hogy el kell menned – szólalt meg Mr. Crepsley. Mélabús arccal állt mögöttem a sírkövön. – A vámpírok mindig búcsúzkodnak. Soha sehol nem állunk meg hosszú időre. Minduntalan szedelőzködünk, és új legelőhelyet keresünk. Ebből áll az életünk. – Első alkalommal a legnehezebb? – kérdeztem. – Igen – felelte, és bólintott. – De sohasem válik könnyűvé. – Mennyi idő kell, míg megszokom? – faggattam tovább. – Pár évtized, talán – felelte. – Vagy több. Évtizedek. Úgy mondta, mintha hónapokról beszélgetnénk. – Soha nem köthetünk barátságokat? – kérdeztem. – Nem lesz otthonunk, feleségünk, családunk?

– Nem – sóhajtotta. – Soha. – Magányosak leszünk? – Rettenetesen – ismerte be. Szomorúan bólintottam. Legalább most őszinte volt. Ahogy korábban már említettem, az igazságot mindig többre értékeltem – bármilyen kellemetlen lehetett is –, mint a hazugságot. Az ember legalább tudja, hányadán áll. – Jól van – mondtam, és leugrottam. – Készen vagyok. – Fölkaptam a csomagomat, és leveregettem róla a temető földjét. – Ha akarsz, felkapaszkodhatsz a hátamra – ajánlotta Mr. Crepsley. – Nem, köszönöm – hárítottam el udvariasan. – Talán majd később, de előbb hadd járjam ki a lábamból a merevséget. – Nagyon helyes – hagyta jóvá. Kezemet a gyomromra tettem, és hallottam, amint megkordul. – Vasárnap óta nem ettem semmit – mondtam. – Éhes vagyok. – Én is – felelte. Kézen fogott, és vérszomjasan rám vigyorgott. – Menjünk enni. Nagy levegőt vettem, és igyekeztem nem gondolni arra, hogy mi szerepel majd az étlapunkon. Idegesen bólintottam, és megszorítottam a kezét. Hátat fordítottunk a síroknak, és elindultunk... egymás mellett, a vámpír és az inasa... ... a sűrű, sötét éjszakába.

FOLYTATÁSA KÖVETKEZIK... Izelítő a következő kötetből, amelyben Darren Shan az olvasóval együtt bejárja a sötétség birodalmát...

Lapozz tovabb, ha mersz!

Száraz, meleg éjszaka volt, ezért Stanley Collins úgy döntött, gyalog megy haza a cserkészgyűlésről. Nem volt túlságosan hosszú út – egy rnérföldnél is kevesebb –, és bár az éjszaka sötét volt, úgy ismerte az ösvény minden zugát, ahogy az ember vaktában is csomóra tud kötni egy kötelet. Stanley cserkészparancsnok volt. Élt-halt a cserkészetért. Kisfiúként kezdte, és felnőttkorában sem hagyta abba. Három fiát kiváló cserkésznek nevelte, és most, hogy már felnőttek és kirepültek, a helybéli gyerekeket istápolta. Fürgén lépkedett, mert bár az éjszaka levegője kellemes volt, rövid sortjában és egy szál pólójában csakhamar libabőrössé vált csupasz karja és lába. De nem bánta. A felesége egy csésze finom, forró csokoládéval és ribizlis lepénnyel várja odahaza. Egy jó, frissítő séta után csak annál jobban fog esni. A fáktól olyan sötét volt, hogy aki nem ismerte az utat, bizony veszélynek tette ki magát. De Stanley nem félt. Sőt egyenesen szerette az éjszaka sötétjét. Elvezettel hallgatta saját léptei recsegését-ropogását a tüskebokrokkal szegélyezett füves ösvényen. Reccs. Reccs. Reccs. Elmosolyodott. Amikor a fiai még kicsik voltak, gyakran csinált úgy, mintha az út menti fákon szörnyek rejtőzködnének. Ijesztő zajokat keltett, és amikor a fiúk nem néztek oda, meg-megrázta az alacsonyra nyúló ágak leveleit. Volt, hogy síkítozva fütottak hazáig, s ő nevetve ballagott utánuk. Reccs. Reccs. Reccs. Néha, amikor nehezebben alszik el, képzeletben felidézi a saját léptei zaját, amint hazafelé tart ezen az úton, és ettől mindig sikerül álomba szenderülnie. Reccs. Reccs. Reccs. Stanley el sem tudott képzelni ennél kellemesebb hangot. Nagyszerű és végtelen biztonságot adó érzést nyújtott az a tudat, hogy az ember egyedül van, és minden a legnagyobb rendben van körülötte. Reccs. Reccs. Reccs. Ropp. Stanley a homlokát ráncolva megállt. Ez úgy hangzott, mintha egy botot törtek volna ketté. Hogy lehet ez? Érezte volna, ha rálép egy gallyra. És a közeli mezőn sem járt se tehén, se birka.

Mozduladanul állt, és kíváncsian fülelt. Semmit sem hallott, így aztán mosolyogva megcsóválta a fejét. Semmi, csak a képzelete űz tréfát vele. Hazaérve elmeséli a feleségének, és jót fognak nevetni rajta. Tovább folytatta az útját. Reccs. Reccs. Reccs. Tessék. Újra a jól ismert hangok. Nincs itt senki. Különben mást is kellett volna hallania azon az egy roppanáson kívül. Ugyan ki tudná észrevétlenül megközelíteni Stanley J. Collinst, a képzett cserkészparancsnokot. Mint a rókáé, olyan éles a hallása. Reccs. Reccs. Reccs. Reccs. Re... Ropp. Stanley ekkor megint megállt, és a félelem most először jeges markába szorította a szívét. Ez nem a képzelete műve volt. Tisztán hallotta. Megreccsent egy ág valahol a feje fölött. És a roppanás előtt – mintha valami suhogást is észlelt volna. Stanley fölnézett a fára, de az ágak között sötétség honolt. Akár egy autóméretű szörny is lapulhatott volna odafönt, azt sem látná. Tíz szörny. Száz! Ez... Jaj, micsoda ostobaság! Nincsenek szörnyek a fákon. Szörnyek nem léteznek. Mindenld tudja. Szörnyek a valóságban nem léteznek. Egy mókus vagy egy bagoly lehet odafönt, vagy valami más közönséges lény. Stanley már emelte is a lábát. Ropp. A lába ott maradt lebegve a levegőben, a szíve pedig meglódult. Ez nem mókus! Ez túl éles hang. Valami nagy rejtőzik fent a fán. Valami, aminek nem kellene ott lennie. Valami, ami eddig sohasem volt ott. Valami ami... Ropp! A roppanás olyan közel, olyan alacsonyan hangzott fel, hogy Stanley nem bírta tovább. Futásnak eredt. Jól megtermett férfi volt, de korához képest remekül bírta magát. Az is igaz viszont, hogy régóta nem futott már ilyen iramban, úgyhogy száz méter után kifulladt, és nyilallás állt be az oldalába. Lassított, majd megállt, és zihálva hajolt előre. Reccs. Fölkapta a fejét. Reccs. Reccs. Reccs.

Léptek közeledtek felé! Lassú, nehéz léptek. Stanley elszörnyedve hallgatta, amint egyre közelebb és közelebb érnek. A fán lopódzó szörny megelőzte volna, és leugrott az útra? Vagy lemászott? És most jön, hogy végezzen vele? Vagy... Reccs. Reccs. A léptek zaja abbamaradt, és Stanley megpillantott egy alakot a sötétben. Kisebb volt, mint várta, nem nagyobb egy fiúnál. Vett egy nagy levegőt, kiegyenesedett, felvértezte magát maradék bátorságával, és előbbre lépett, hogy jobban lássa. Csakugyan egy fiú volt! Apró, ijedt tekintetű, elpiszkolódott ruhájú kisfiú. Stanley elmosolyodott, és megrázta a fejét. Milyen bolond volt! Jó napot fog szerezni a feleségének, ha ezt elmeséli neki! – Jól vagy, fiam? – kérdezte barátságosan. A fiú nem válaszolt. Stanley nem találta ismerősnek, de mostanában sok új család költözött a környékre. Már nem ismert minden egyes gyereket. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Eltévedtél? A fiú lassan ingatta a fejét. Volt valami különös a gyerekben, Stanleyt hirtelen valami rossz érzés fogta el. Talán a sötétség hatott így rá vagy az árnyak... De a fiú nagyon sápadt volt, nagyon vézna, nagyon... éhes. – Jól vagy? – kérdezte ismét, és még közelebb lépet a gyerekhez. – Tehetek... Ropp! A hang közvetlenül a feje fölül jött, hangosan és fenyegetően. A fiú gyorsan hátraugrott, el az útból. Stanleynek csak annyi ideje maradt, hogy fölpillantva meglásson egy hatalmas vörös alakot, amolyan denevér-félét, amely olyan villámgyorsan csapott le az ágak közül, hogy alig bírta szemmel követni a mozgását. És ez a vörösség egyenesen ráugrott! Stanley sikoltani akart, de a szörny kezei – karmai? – a szájára csapódtak. Rövid viaskodás után Stanley lassan, eszméletét vesztve, nem látva semmit, nem tudva semmiről, lerogyott a földre. És az éjszaka két teremtménye fölébe telepedve evéshez látott.