ÁLMAIM ASSZONYA (Báthory Orsi történetei)
ÁLMAIM ASSZONYA (Báthory Orsi történetei)
Studium Plusz Kiadó Budapest
© Lőrincz L. László, 2012 © Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak bármely részét, továbbá a kiadvány képeit bármilyen formában, illetve bármilyen célból felhasználni a Studium Plusz Könyvkiadó Kft. kifejezett engedélye nélkül szigorúan tilos! A borítófestmény Tikos Péter és Vass Richárd munkája. A szerző fényképét Tumbász Hédi készítette. ISBN 978-615-5054-45-7 össz-ISBN 978-615-5054-47-1
Studium Plusz Könyvkiadó Kft., Budapest Felelős kiadó: a Kiadó ügyvezető igazgatója
Kizárólagos terjesztő: Tóthágas Plusz Könyvkereskedő Kft. 1047 Budapest, Perényi Zsigmond u. 15-17. Telefon: 06-1-370-9264; Fax: 06-1-399-0638 www.tothagasplusz.hu, www.konyvker.hu
Könyveink kedvezményesen megvásárolhatók a Könyvtündér Internetes Könyváruházban is: www.konyvtunder.hu www.facebook.com/konyvtunder www.facebook.com/LeslieL.Lawrence
1 Tizenhárom éves koromban találkoztam először vele. Már ha egyáltalán találkozásnak lehet nevezni azt, ha valaki éjszaka csak úgy, minden előzetes bejelentés nélkül bejön a szobádba, megáll az ágyad mellett és csak néz rád anélkül, hogy egyetlen szót is szólna. Mert velem ez történt. Úgy kezdődött a dolog, hogy este Mary-Lou születésnapját ünnepeltük. Mary-Lou nem nagyon izgatott; bár egy osztályba jártam vele, nem volt a barátnőm, vagy ilyesmi. Meg is lepődtem rajta, amikor megállított a folyosón és meghívott a születésnapjára. Úgy gondoltam, csak azért teszi, mert nemigen van más a lányok között, akit meghívhatna. Talán csak Pat és Viktoria voltak hajlandók szóba állni vele, csakhogy Viktoria mozgáskorlátozott, Pat pedig fekete bőrű, s a szülei nem szívesen engedték volna fehérek közé. Valami fekete szekta tagjai voltak, akik ki nem állhatták a fehéreket. Én ennek ellenére jóban voltam Pattel; alighanem jobb viszonyban, mint a szülei. De ez már egy másik dolog. Az az igazság, hogy rühelltem elmenni Mary-Louhoz, de amilyen ostoba voltam, elárultam anyámnak, hogy Mary-Lou meghívott. Anyám erre rám pirított, hogy ha már egyszer meghívtak, illik elmennem; nekem pedig, bár egyetlen porcikám sem kívánta a Mary-Lou-bulit, részt kellett vennem rajta. Az anyámról csak annyit, hogy ezekben az években nem jöttem ki valami jól vele. Általában azt szerette volna, ha egyfolytában olyasmiket csinálok, amikhez nem fűlött a fogam; amiket meg én akartam csinálni, azok neki nem tetszettek. Egyszóval, tökéletes volt köztünk az aszinkronitás, vagy mi a fene. Ezt persze nem azért mondom, mintha apámmal jól kijöttem volna. Vele látszólag nem lett volna nehéz jól kijönni, elvégre igyekezett nem beleütni az orrát a dolgaimba, ennek ellenére lelkem mélyén meg voltam győződve róla, hogy áttételesen bár, de azért ő is megpróbál
befolyásolni. Persze az anyámon keresztül. Ebből aztán le is szűrtem azt a következtetést, hogy nagy sumák az öreg, és még a felelősséget sem meri vállalni a tetteiért. Na szóval, elmentem Mary-Louhoz, és amikor már ott voltam, akkor jöttem rá, hogy tulajdonképpen miért is hívott meg. Volt ugyanis egy unokabátyja, egy elfuserált égimeszelő, egy nagy darab, tohonya zsiráf, aki az első pillanattól kezdve, ahogy beléptem a házba, úgy rám ragadt, mint a rágógumi a cipőtalpadra. Egész este le nem szállt rólam, csak nyomta a hülye szövegét, és rá akart dumálni, hogy töltsek valami kis gyorsítót a kólámba, aztán meg arra, hogy szívjunk el egy jointot ketten. Persze odakint a kertben, az árnyas fák alatt, miegymás. Előbb csak szerényen tiltakoztam, hogy nem, nem, nem, és még csak bokán sem rúgtam, elvégre ő volt az egyik házigazda. Amikor aztán már tűrhetetlenné kezdett válni a szövege, bementem a WC-be, bezárkóztam és üldögéltem egy kicsit, hogy lecsillapodjak. A zsiráf erre mit csinált? Elkezdte rugdosni az ajtót és ordítozott, hogy jöjjek ki, mert beszélni akar velem. Egy darabig vártam, aztán csak ki kellett mennem. Na, amit odakint láttam, az kicsit meghökkentett. A zsiráfnak véreres volt a szeme, és olyan harag ült az arcán, hogy azt hittem, mindjárt nekem esik és felképel. Mary-Lou csak később árulta el nekem, hogy a tesója rémesen belém van esve, és hogy tökéletesen ki van akadva azon, hogy hogyan viselkedtem a bulin. Mary-Lou attól félt, hogy nagy kiakadásában még kárt tesz magában. Szóval, amikor Mary-Louéktól sikerült lepattannom, és végre ágyba kerültem, hosszú ideig nem tudtam elaludni. Annyi minden járt az agyamban, hogy legszívesebben felkeltem volna, kimentem volna az utcára, és hajnalig sétáltam volna a fák alatt. És a fejemet törtem volna azokon a dolgokon, amelyeket valahogy nem tudtam a helyükre tenni. Mint például ez a zsiráf is. Állandóan a nyomomban jár, lyukat beszél a hasamba, olyan szemeket mereget rám, mintha én lennék bigfoot, azaz nagyláb az ohiói erdők mélyéről, ugyanakkor Dave-nek pedig, akitől nem venném rossznéven, ha közeledne hozzám, esze ágában sincs rám meregetni a szemét. Ha valakire meregeti, akkor a másik osztályból Kitty
Moore az. Ez volt aztán a legérthetetlenebb számomra. Mert kicsoda is ez a Kitty Moore? Egy lassú mozgású, hamburgerképű tehén, semmi más. Igaz, hogy szőke, mint a nyári búzamezők – bár az az igazság, hogy életemben nem láttam még búzamezőt, se szőkét, se másmilyent, csak olvastam róluk valahol –, a szeme kék, mint a hegyi tavak – ezt is olvastam –, és a keblei is nagyobbak az átlagnál – az enyémnél biztosan, mert én még az átlagot sem érem el –, de ez minden. A többi része abszolút elhanyagolható, többek között az esze is. A lába egyenesen visszataszítóan görbe, a feneke pedig két hüvelykkel szélesebb a megengedettnél. Ezt különben nem én vettem észre, hanem Sally Rowe, ám neki is a bátyja mondta. Szóval Dave Kitty Moore után epekedett, és én végképp nem értettem, miért. Senkitől sem hallottam, hogy valaha is valami olyasmit mondott volna ez a Kitty Moore, amire oda kellett volna figyelni. Na szóval, legszívesebben kimentem volna a fák alá és sétáltam volna egyet, hogy elmerengjek az élet fura dolgain, de nem tehettem. Egyrészt, mert ha az anyám vagy az apám felébredt volna és megkérdezte volna tőlem, hogy hova a fenébe megyek éjnek évadján, mit mondtam volna? Hogy az agyamat akarom csiszolni a langyos éjszakában? Tuti, hogy másnap már kijött volna hozzánk Kendrick doktor – persze mintegy véletlenül –, és megnézegetett volna magának, hogy megtudja, végleg elment-e az eszem, és ha valóban elment, van-e még remény rá, hogy visszajöjjön. A másik dolog, ami miatt nem mentem ki, az a sorozatgyilkos volt, akit legalább három állam rendőrsége keresett. Állítólag a nagy tavak vidékén több nőt is megölt, és már a szomszédos államban is előfordult egy gyanús eset. Ezt különben az apám állította, aki éppen a napokban tért vissza onnan. Ott már ki is plakátolták, és a fickó fantomképét is rányomták a plakátra. Mindenesetre nem lett volna jó, ha a fák alatt, az éjszaka kellős közepén összefutok vele. Így aztán csak hánykolódtam az ágyamon, majd egyszer csak, kizárólag megszokásból, behunytam a szemem. S amikor újra kinyitottam, már ott állt az ágyam mellett. De tényleg ott állt! Nem az ablak alatt nőtt fa árnyéka volt, nem is gyerekkoromból megmaradt mackóm nőtt meg ember
nagyságúra, hanem egy igazi nő állt a szobámban, közvetlenül az ágyam mellett. Én meg csak néztem rá, és még sikítani sem tudtam rémületemben. Naná, hogy egyből eszembe jutott minden, amit az ilyen éjszakai látogatókról csak tudtam! Az első, ami eszembe ötlött, hogy bizonyára valakinek a szelleme, akit itt öltek meg a ház korábbi tulajdonosainak idejében, s most nem tud nyugodni szegény. Ennek viszont ellentmondani látszott az az egyszerű tény, hogy a házat apám építtette, nem lakott benne előttünk senki, így gyilkosság sem történhetett a falai között. A másik lehetőség, ami felmerülhetett volna, hogy a házunk indián temetőre épült, s most egy halott indián nő jött fel levegőzni, és alighanem rossz néven veszi, hogy a sátra helyén egy jókora házat talált. Csakhogy a nő nem nézett ki indiánnak. Egyáltalán nem. Hogy akkor minek nézett ki? Őszintén szólva, fogalmam sem volt róla. Már az is érdekes, hogy amikor eljött a reggel és felébredtem, hajszálpontosan visszaemlékeztem rá, pedig mindeddig nemigen szoktam emlékezni az álmaimra. Reggelre csak töredékek maradtak meg bennem, amit nagyon sajnáltam, mert néha igen érdekes álmaim voltak. Egyszer például azt álmodtam, hogy cirkuszos vagyok, s olyan flitteres ruhában állok egy ló hátán, mint amilyeneket Vegasban lehet látni hasonló show-műsorokban. A ló körbe-körbe rohangált velem egy porondon, én pedig csak hajlongtam mindenfelé és mosolyogtam. Később valaki átkarolta a derekamat és lesegített a lóról. Az arcára már nem emlékszem, csak arra, hogy kellemes érzés volt, amikor átkarolt. Hogy akkor mégis hogy nézett ki az a nő? Megpróbálom leírni. Nagyjából középtermetű lehetett, s nem volt semmi feltűnő vagy szokatlan az alakján. Az arcát sajnos nem láttam valami jól; az a furcsa fejkötő, vagy micsoda, ami eltakarta a haját, a homlokából is elrejtett egy darabot, és az első telepesek asszonyainak a fejkötőire emlékeztetett. A szeme sötét volt, és mintha valahogy... meleg lett volna. Sajnos nem tudom érthetőbben megmagyarázni. Talán mégis úgy lehetne, hogy ugyanazt az érzést keltette bennem, mint amikor télen kesztyű nélkül járkálok az utcán, rohadtul fázik a kezem, aztán bemegyek a szobába és a fűtőtestre teszem a tenyerem.
Valami ilyesmit éreztem – mintha apró hősugárzó lett volna a szemében. Reggel még az öltözékére is visszaemlékeztem. Nemcsak a gyöngyös fejkötője, hanem a ruhája is múlt századbeli volt, vagy még annál is régebbi. Hosszú volt a szoknyája, a dereka meg úgy össze volt szorítva, mintha egyfolytában egy láthatatlan óriás szorongatta volna. Arra is emlékszem, hogy visítani akartam, segítséget kérni az apámtól, bár egyszer már megfogadtam magamban, hogy soha az életben nem kérem a segítségét. Nem mintha nem segített volna, ó, dehogy, segített ő, hogyha kértem, csak amikor már igénybe vettem a segítségét, ókkor jött a pokol. Végig kellett hallgatnom – fizetségképpen – a segítségéhez fűződő szentenciáit. Hogy ugye, lányom, meg ugye, kislányom... Egyszerűen a frász tört ki tőlük. Aztán mégsem visítottam. Nem akartam, és talán nem is tudtam volna. De főleg nem akartam. Valamiért biztos voltam benne, hogy ez az asszony nem akar bántani. Ráadásul felemelte a kezét, és az ajkára tette a mutatóujját, miközben le nem vette volna rólam a szemét. Pontosan értettem, mit kér tőlem: hogy ne beszéljek soha a látogatásáról senkinek. Hát én nem is beszéltem. Reggel ugyanis már tuti voltam benne, hogy álmodtam. Legalábbis kilencvenkilenc százalékig. Egy százaléknyi bizonytalanság maradt azért bennem, ezzel viszont nem tudtam mit kezdeni. Egészen addig, amíg Pat el nem dumálta, hogy náluk mi a helyzet. Szerettem Pattel dumálni, mert sok olyat mondott, amitől egyszerűen az égnek állt a hajam. Errefelé ritkák a fekete családok és ők sem igen barátkoznak fehérekkel, de a fehérek sem törik magukat irántuk. Ezért aztán imádtam, ha Pat a családjáról beszél, és hogy mik történtek a különböző ismerőseivel. Emlékszem, a hamburgeres előtt ültünk és egy kólát iszogattunk, amikor Pat Sam bácsiról mesélt. Sam bácsi a család egyik őse volt, valamikor még a rabszolgaság idején élt, és a fehérek felakasztották. Hogy Sam bácsi pontosan mit csinált, senki nem tudta, csak arra emlékeztek, hogy felakasztották. Bizonyára megszökött, vagy mi. Akkoriban a fehérek gyakran megölték a fekete rabszolgáikat, ami nagy szemétség volt, de hát akkoriban ezek voltak a szokások. Nos,
Pat elmesélte, hogy Sam bácsi néha meglátogatja őt. Természetesen éjszaka, és ott járkál közöttük a házban. O maga is tapasztalta, amint egy este recsegni kezdett a fapadló és a villany úgy pislogott, mint Pedro Morales, amikor Duffy behúzott neki egyet. Szóval ez a Sam bácsi ott mászkál közöttük és bizonyára örömét leli bennük. Lehetett is örülni nekik, elvégre Pat apja ügyvéd volt, és közel sem volt olyan szegény, mint a szegény, felakasztott Sam bácsi annak idején. Pat elmesélte, hogy a nagynénije, Octavia néni, aki csak ritkán jár fel hozzájuk valahonnan az isten háta mögül, ahol még az emberek fenekén is kukorica nő – ezt ő szokta mondogatni –, egyszer meg is pillantotta náluk Sam bácsit, sőt beszélgetett is vele. Octavia néni szerint Sam bácsi nagyon ramatyul nézett ki, csupa vér volt, olyan ferde volt a nyaka, mint az akasztott embereké, és a szeme is alaposan ki volt dülledve. Sam bácsi elpanaszolta Octavia néninek, hogy odaát – ez valószínűleg a túlvilágot jelentette – nincs semmi rendes innivaló, főleg bourbon nincs, pedig arra még a túlvilágról is nagyon áhítozik. Ezért Pat apja kénytelen volt venni egy üveg bourbont Octavia néninek, hogy mindig kéznél legyen, ha Sam bácsi meglátogatná. Én komolyan is vettem a mesét, csak Pat vihogása józanított ki. Azt mondta, hogy ő egyáltalán nem hisz Sam bácsiban, csupán Octavia néni elmeszüleménye, hogy ezzel az ürüggyel juthasson egy kis bourbonhoz, ha náluk van, mivel Pat apja szigorúan antialkoholista, és nem tart otthon semmit, amiben alkohol van. Már-már meg is feledkeztem a saját álmomról, amikor az a furcsa asszony egyszer csak újra megjelent előttem. Apa előző este olvasta az újságban, hogy a gyilkos ismét lecsapott. Még mindig a szomszéd államban garázdálkodott, de egyre közelebb került hozzánk. Apa azt mondta, hogy valószínűleg kocsival közlekedik, és ha valahol már forró a talpa alatt a talaj, egyszerűen továbbáll. Nem lenne meglepve, hogyha előbb-utóbb itt is történne valami. Hozzátett még néhány keresetlen szót a rendőrség tehetetlenségéről, majd elment dolgozni. Egész délután ennek a szerencsétlen lánynak a sorsa foglalkoztatott. Korábban nem szoktam törődni az ilyesfajta hírekkel – abban a biztos tudatban, hogy velem ez úgysem
történhet meg. Hogy miért? Mert, és kész. Ezen a délutánon valahogy megváltozott körülöttem a világ. És mintha bennem is megváltozott volna valami. Olyan szarul éreztem magam, mint anya szokta magát, ha rátört a depresszió. Ilyenkor nem lehetett hozzászólni, még a fejét is körbecsavarta egy hideg vizes ruhával, mivel a depresszió migrénnel is járt, és azt mondta, hogy olyan a hangunk, mint a kés, és minden szavunk beleszúr az agya közepébe. Ezért aztán befogtuk a szánkat és kussoltunk. Mármint apa és én, mert nem tudom, hogy említettem-e már, de nem volt testvérem. Visszatérve arra a délutánra, én is depressziós lettem, vagy mi a fene. Egyszerre csak remegni kezdtem, hideg hullámok törtek rám, mint amikor néha megbolondult a zuhany, és anélkül, hogy a tekerőjéhez értem volna, a kellemes melegből jéghidegre váltott. Így éreztem magam, miközben azon jártattam az agyam, hogy mit érezhetett vajon az a szerencsétlen lány, amikor megfojtották. Olyannyira saját testemben éreztem a szenvedéseit, hogy egyszerűen rosszul lettem tőle. Még a gyomrom is fájni kezdett, és egyre hányinger kerülgetett. Azon az éjszakán a főkötős nő ismét meglátogatott. Egyszerre csak ott állt az ágyam szélénél, és fejét oldalrahajtva nézegetett. Fogalmam sem volt róla, hogyan jelent meg és mikor, és én hogyan vettem észre: kinyitottam-e a szemem, vagy még most is csukva van – egyáltalán nem tudom, mikor és hogyan történhetett. Egyszerre csak ott volt az ágyam mellett és engem figyelt. Ezúttal is ugyanúgy nézett ki, mint amikor először pillantottam meg. Ugyanabba a ruhába volt öltözve, s fejkötőjét is ugyanúgy, kissé a homlokába húzva viselte. Sötét szeme mintha fürkészőn nézett volna rám. Fogalmam sem volt róla, mit akar tőlem, csak nézett szótlanul, mintha a lelkembe akarna látni. A leghihetetlenebb azonban az volt, hogy egyáltalán nem féltem tőle. Talán ha közelebb jött volna hozzám, vagy felém nyújtotta volna a kezét, felsikoltok és segítségért kiáltok, de mivel végig mozdulatlan maradt, nem volt okom a rémületre. Még akkor sem, amikor beszélni kezdett hozzám.
Ez volt aztán a teteje mindennek. Ha ébren vagyok, bizonyára eltátottam volna a számat. Merthogy egyetlen szavát sem értettem. Valamilyen idegen nyelven beszélt, vagy mi – persze abban sem lehettem biztos, hogy nem értelmetlen hadoválást hallok-e. A hangja is csak megerősített benne, hogy nem kell félnem tőle. Bársonyos volt és tiszta, csupán néha egy-egy hang csikordult élesen a fogai között. Gőzöm sincs róla, hogy a fenébe éreztem, amit éreztem, már említettem, hogy nem ismertem a nyelvét, s mégis valahogy biztos voltam benne, hogy ez az álombeli nő figyelmeztetni akar valamire. Nem emlékszem rá, mikor ment el tőlem; egyszer csak felébredtem. A napfény a függöny résein át besütött a szobámba. Kiugrottam az ágyból, lehasaltam a szőnyegre és vizsgálgatni kezdtem. A szőnyeg vastag volt, bolyhos, némiképpen kávéfoltos is, nem sokkal a születésem után vették a szüleim. Arra gondoltam, hogy ha az a nő valóban itt volt a szobámban, akkor itt kellett maradnia a nyomának is a szőnyegen. Ha belesüppedt a lába, még őriznie kell a szőnyegnek a körvonalait. A szőnyeg azonban nem őrzött meg semmit. Sima volt, mintha tegnap hoztuk volna ki a tisztítóból. Ültem egy darabig az ágyam szélén, és azon törtem a fejem, hogy mit csináljak. Menjek be a könyvtárba, és nézzek utána, hogy nem volt-e egy régi, telepes temető a házunk helyén, vagy próbáljam inkább megtudni, hogy nem történt-e szörnyű gyilkosság valaha a közelben? Mindenesetre akárki is látogatott éjszakánként, címet tévesztett. Én aztán nem voltam felelős semmiért. Mindezeken kívül valami más miatt is kínosan érintett a dolog. Féltettem ugyanis tőle az álmaimat. Attól tartottam, hogy ez az asszony egyszerűen kiszorítja a fejemből a többi álmot. Márpedig én nem róla, hanem Dave-ről akartam álmodni, mint Pat. Persze Pat nem Dave-ről álmodott, hanem egy Brian nevű kosaras srácról – róla viszont gyakran, majdnem minden éjszaka. Én sajnos még csak egyszer álmodtam Dave-vel, az is amolyan semmilyen álom volt. Csak ültünk valahol, és dumáltunk, vagy mi. Nem nagyon mertem bevallani senkinek – még magamnak
sem –, de úgy akartam álmodni Dave-vel, ahogy Pat álmodott a Brian nevű sráccal. Kimondani is nehéz, de Pat csókolódzott vele, és reggel, amikor felébredt, ki volt sírva a szeme, mert sírt álmában az örömtől. Szóval, attól tartottam – mégpedig joggal –, hogy ez az ismeretlen telepes asszony kiszorít mindenki mást az álmaimból. De dönteni csak akkor döntöttem, amikor harmadszorra is megjelent álmomban. Sok mondanivaló nincs erről, mivel ugyanaz történt, mint az ezt megelőző alkalommal. Az asszony beszélt, én pedig hallgattam. Lassan-lassan kezdtem érezni a beszéde ritmusát, de természetesen továbbra sem értettem belőle semmit. Nemrég hallottam, hogy létezik egy új nyelvtanulási módszer, úgy hívják, hogy hipnopédia, ennek a segítségével bárki megtanulhat álmában egy idegen nyelvet, csak egy magnó kell hozzá. Azért gyanítottam, hogy az én esetemben aligha erről lehet szó. Szóval, amikor lezajlott ez a harmadik álombeli látogatás is – az asszony beszélt, én pedig hallgattam –, elhatároztam, hogy mégiscsak a szüleimhez fordulok. Elvégre azért vannak az embernek szülei, hogy hozzájuk forduljon, ha problémája van. Elméletileg persze. Hogy aztán a gyakorlat mit mutat, az megint más kérdés. Vasárnap reggelinél azért csak megpendítettem a dolgot előttük. Bár percekkel azelőtt volt egy kis vitánk arról, hogy melyik müzli az egészségesebb, a mézes-e vagy a kakaós. Szüleim természetesen a mézesre esküdtek – és azt is vettek rendszeresen –, én viszont a kakaóst szerettem. Ez aztán gyakran vitára adott okot köztünk, amely sajnos többnyire a vereségemmel végződött. Hiába ágáltam, hogy lassan felnőtt leszek, jogom van a kakaós müzlihez, eleresztették a fülük mellett. Tisztában voltam vele, hogy annyit jelent számukra a véleményem, mint mosómedvének a piros szalag. Csak röhög rajta, ahelyett hogy betojna tőle. Apám újságot olvasott, mint rendesen, s csak morogva válaszolgatott anyám megjegyzéseire. Akkor azonban, amikor megemlítettem nekik, hogy az éjszaka járt valaki a szobámban, letette az újságot, és elképedve nézett rám. Akárcsak az anyám. Úgy bámultak, mintha én lettem volna az első lány a világon, akinek a szobájában éjszaka járt valaki.
Úgy bámultak rám, mintha megkukultak volna. Apám a pirítósa mellé harapott és majdnem bekapta a hüvelykujját. Máskor nevethetnékem támadt volna tőle, ezúttal azonban valamiért mégsem nevettem. – Mi? Micsoda? – kérdezte az apám. Pedig már elsőre is jól értette, mit mondtam. Csak időt akart nyerni, hogy összeszedje a gondolatait. Nos hát, az apám. Nem volt valami lángész, hogy mást ne mondjak. Az én koromban az ember már megfigyeli a szüleit, persze csak titokban, hogy meg ne sejtsék, és megpróbálja belehelyezni őket a bélyeggyűjteményébe. Ezt a kifejezést különben Pattől halottam. Szerinte az élet olyan, mint egy bélyegalbum. Minden szereplőnek, azaz bélyegnek megvan benne a helye. A gyűjtemény tulajdonosának az a dolga, hogy kellő mérlegelés után belehelyezze az ismerőseit, azaz a bélyegeket. A bélyegek alá nekünk magunknak kell odaírnunk a tulajdonságaikat, mint ahogy a bélyegalbumba már gyárilag oda van írva, hogy mit ábrázol a bélyeg, fogazott-e vagy vágott, és főleg, hogy mennyit ér. Az én egyik bélyegem – azaz az apám – inkább alacsony, mint magas, zömök pasas volt, az ingatlanszakmában dolgozott, és nem keresett rosszul, amit az is jelzett, hogy saját házunk volt a kertvárosban. Amolyan középosztálybeli família voltunk, mint a szomszédaink. Apámnak vörösesszőke volt a haja, kissé szeplős az arca, s mivel O'Hara volt a nevünk, nem is vitás, hogy az őseink Írországból érkeztek Amerika földjére. Érdekes, hogy ez az Írország aztán valahogy elmerült a tenger fenekén; apám szerint semmilyen őse nem járt Írországban, az ükpapájáig visszamenően biztosan nem. És apámat sem hergelte a vágy Írország után, az biztos, rólam már nem is beszélve. Ha mentem volna valahova, akkor inkább már Floridába mentem volna. Európa messze van, az európaiak tök hülyék, mindenféle érthetetlen nyelveket beszélnek, és sosem azt akarják, mint mi, amerikaiak. Ezt az apámtól tudom, akinek meglehetős sarkalatos véleménye volt az európaiakról. Visszatérve a külsejére, kissé nagyok voltak a fülei, kék a szeme, nagy a szája. Fizikai értelemben is. Jó erős pasas volt, egyszer, amikor defektet kapott a kocsink, emelő helyett maga
tartotta az egészet, amíg anyám bele nem csavarozta a pótkereket. Különben meg nagyjából olyan volt, mint a többi szülő – azt hitte magáról, hogy ő a legjobb apa a világon. Sokáig én is egyetértettem vele, aztán évekkel később kénytelen voltam néhány hellyel hátrébb sorolni a bélyeggyűjteményemben. Állandó konfliktusaink okai közé tartozott például a mézes müzli-kakaós müzli ellentét is. Szerencsére egyáltalán nem hasonlítottam rá. Én barna vagyok, ő vöröses, ő kicsit szeplős, én szerencsére nem, bár szerintem rajtam is kellene lenni néhánynak, mivel az írekhez ugyanúgy hozzátartoznak a szeplők, mint az afroamerikaiakhoz az, hogy fekete a bőrük. Abban sincs semmi csoda, hogy anyámnak is voltak szeplői. És kissé pisze volt az orra, mint a hollandoké általában. Anyám őse Hollandiából hajózott idáig egy sajtot szállító hajón, amelyen a sajton kívül csak néhány patkány és pár facipő képezte a rakományt. Az az ősünk, akié a hajó volt, sajtot árulni jött Amerikába. Azt tervelte ki Hollandiában, hogy mivel az amerikaiaknak fogalmuk sincs róla, milyen az igazi sajt, milliókat keres vele ideát. Hogy végül is mi történt, nem tudom, mindenesetre az ősöm később inkább facipőket gyártott sajt helyett az akkoriban megszaporodott holland kolóniának. Nos, ír is voltam, és holland is voltam, csak éppen nem úgy néztem ki, ahogy ezek után ki kellett volna néznem. Ha valaki nem ismert volna bennünket, aligha hitte volna, hogy az ő lányuk vagyok. Barna volt a hajam, barna a szemem, nyúlánk voltam, enyhén kreol bőrű. S mindez fehér bőrű, szeplős, kék szemű szülők mellett. És mégis én voltam Deborah O'Hara. De hogy visszatérjek eredeti témánkra, ezen a reggelen megmondtam az apámnak, hogy egy nő már háromszor is bent járt a szobámban. Apám komótosan letette az újságját az asztalra, és rám nézett. – Hogyhogy bent járt? – kérdezte. – Úgy, hogy bent járt – feleltem. – A... valóságban? – tudakolta apám. Ő kérdezte, én mégis az anyámra néztem. Anyám a
kávéjába bámult, mintha legyet látott volna benne. És az arca is ennek megfelelően nyugtalan volt. – Ezt nem tudom – vontam meg a vállam. Apám megköszörülte a torkát. – Álmodtad? – Gőzöm sincs róla – mondtam. Apám ekkor olyat mondott, amitől egyből dühös lettem, és már kezdtem megbánni, hogy egyáltalán szóba hoztam a dolgot. – Azt hittem, már kinőttél belőle – mondta. – Miből? – kérdeztem, összehúzva a szemem. – Abból, hogy boszorkányokat, manókat, meg miegyebet láss éjszakánként a szobádban. – Manó biztosan nem volt – tiltakoztam. – És boszorkánynak sem nézett ki nagyon. Ekkor az anyám is közbeszólt. Ő már nem volt olyan lehengerlő, mint az apám, inkább megértő és türelmes. Tudják: jó zsaru, rossz zsaru... – Hogy nézett ki az a nő, szívem? – kérdezte selymes hangon. Igyekeztem leírni a látogatómat. Lefestettem nekik az öltözékét, és hogy ismeretlen nyelven beszélt. Lehet, hogy hollandul? Anyám a karomra tette a kezét, és a szemembe nézett. – Tudod, kicsim, abban a korban, amelyikben te most vagy... sok furcsaságot lát az ember. Ilyenkor nagy változáson megy át a gyerekek szervezete, ennek következtében megnövekszik az agyuk intenzitása, amely olyan dolgokat produkál, hogy... Ez alkalommal is megfigyelhettem, hogy anyám jó néhány percig képes úgy beszélni, hogy közben nem vesz levegőt. Vagy ha vesz is, aligha a száján át. Ezúttal is addig nyomta a sódert, amíg lassan maga is kezdett beleszédülni. Amikor befejezte, holtbiztos volt benne, hogy sikerült meggyőznie. Miről is...? – Hátha egy telepesnő szelleme – ellenkeztem. – Miféle telepesnőé? – Talán van errefelé egy régi temető... – Régi temető mindenfelé van – vette át a szót az apám. –
Csak éppen azok, akiket beléjük temettek, nem járnak éjszaka kísérteni. Már-már belenyugodtam volna, hogy nem megyek semmire velük, amikor meglepő módon kérdezgetni kezdtek. Elsősorban az anyám. – És... milyen volt az a nő? Mivel nem sokat tudtam mondani róla, inkább a ruháját ecsetelgettem. Elmondtam, hogy például nevetségesen szűkre volt szabva a dereka. – Milyen volt az a nyelv, amin beszélt? – kérdezte mintegy mellékesen az apám. – Talán spanyol? – Az biztosan nem – ráztam meg a fejem. Nem tudtam ugyan spanyolul, de naponta hallottam a háztartási alkalmazottakat spanyolul hablatyolni. Hát az engem látogató nő nem azon a nyelven beszélt, az tuti! – Talán... holland lehet – mondtam, anyám őseire célozva. Apám elvigyorodott. – Volt facipő a lábán? S míg én azon törtem a fejem, hogy láttam-e az asszony lábán facipőt, ők majdnem összevesztek azon, hogy kinek voltak hülyébbek az ősei. Úgyhogy jobbnak láttam eltakarodni a környékről. Az éjszakai asszony pedig csak akkor látogatott meg legközelebb, amikor megtörtént az a szörnyűség, amelyre addig gondolni sem mertünk.
2 Azzal kell kezdenem, hogy beszélnem kell Mary-Lou Harrisről, aki nem tartozott ugyan a barátaim közé, de mivel Pat jó viszonyban volt vele, én is gyakran élvezhettem a társaságát. Nem tudom, miért, de valamiért ösztönösen viszolyogtam Mary-Lou-tól. Pedig csinos lány volt, talán túlságosan is az. Egyszer fel is tettem magamnak a kérdést, hogy nem azért nem kedvelem-e, mert valahogy... irigylem őt, vagy micsoda.
Kétségkívül, hogy Mary-Lou-ban sok minden megvolt, ami belőlem hiányzott. A keblei például, amelyek úgy vonzották a fiúk tekintetét, mint a vasport a mágnes. Ezt különben nem egy alkalommal volt szerencsém megfigyelni. És általában is: Mary-Lou vonzó személyiség volt, ami rólam viszont aligha volt elmondható. Én akkortájt még semmiféle személyiség sem voltam. Ha valaki rám is nézett, úgy átsiklott rajtam a tekintete, mint a korcsolyázó majom a jégen. Mary-Lou ezenkívül még jól is tanult. Apjának üzlete volt a szomszéd kisvárosban; általában csak hétvégeken járt haza Mary-Louhoz és Mary-Lou anyjához, egy magas, széles ajkú, nagy lábú, csinos asszonyhoz. Mary-Lou-ról még annyit kell tudni, hogy egyszer járt már Európában, nevezetesen Olaszországban, ahol távoli rokonai éltek. Később ugyan kiderült, hogy igazából nem is Olaszországból vándoroltak be, hanem egy szigetről, amely közvetlenül Olaszország mellett van. Mary-Lou szerint szép sziget, de azért Kalifornia még szebb, bár az nem sziget. Egyelőre. Mert olvastam valahol, hogy a következő nagy földrengés meglehet, hogy azt csinál belőle. A sors tehát úgy hozta, hogy barátkoznom kellett MaryLou-val, ha Pattel is barátkozni akartam. Márpedig Pat jó fej volt, és a szüleit is csíptem. Még Octavia nénit is, aki Sam bácsi lelkével rendszeresen bourbont ivott. Így esett meg, hogy úgy gondoltam, Octavia nénivel úgy beszélem meg ezt az ismeretlen nőt. Akkortájt már biztos voltam benne, hogy valamelyik facipős ősöm járkál hozzám. Bár nem értettem, miért? Csak nem arra akar rábírni, hogy álljak be valahova sajtkészítőnek? Octavia néni előtt azonban még történt valami, ami mélyen elgondolkodtatott. Nos, a dolog úgy esett, hogy apám egyik este azt mondta anyámnak, hogy meglepetést szeretne szerezni neki. Csak úgy sugárzott a szeme, ahogy mondta. Anyám kicsit megrémült, mert azonnal rosszat sejtett. Apám meglepetései általában balul szoktak elsülni. Lásd összeomló karácsonyfa, sületlen pulyka hálaadás ünnepén, félig felgyújtott ház tűzijáték helyett, satöbbi. Ezúttal azonban nem ilyesmiről volt szó. Apám megtudta valahonnan, hogy rövidesen egy hollandokból álló dalegyüttes szerepel a
környéken, ezért rendelt három jegyet a műsorukra. Anyám eltátotta a száját, és már attól tartottam, hogy úgy is marad. Végül nem maradt úgy, és mindjárt meg is kérdezte az apámtól, hogy mi a fenéért ez a cirkusz, amikor ő már nem holland, az apja sem volt az, a nagyapja sem, senki se tudott közülük hollandul, és csak annyit tud a hollandokról, hogy ők találták fel a sajtban a lyukat. Apám azonban addig erősködött, amíg anyám beadta derekát. Úgy gondolta, jobb a békesség. Lelkem mélyén biztos voltam benne, hogy megtalálom a kulcsot ismeretlen éjszakai látogatóm rejtélyéhez. Amint megpillantottam a holland énekeseket, azonnal felismerem a ruházatukban kísértetem gönceit. Ha egyáltalán kísért nálam valaki, akkor egyik nagymami-ősöm lehet az. Az énekesek azonban megrázó meglepetést okoztak nekem. Igaz, hogy olyan régi cuccokba voltak öltözve, amikre azt mondják, hogy népviselet, de ezek az izék egyáltalán nem hasonlítottak azokra, amikben éjszakai látogatóm szobrozott az ágyam mellett. Fejfedőjüktől kezdve a lábbelijükig tök más villogott rajtuk. Látogatóm lábbelije különösen eltért az énekesekétől – az övé vékony bőrből készült és piros színű volt, a hollandoké meg seszínű facipő. Hát a kettőt aztán nem lehet összetéveszteni, az tuti! De ez még mind semmi volt ahhoz képest, amekkora meglepetést a nyelvük okozott. Mielőtt énekelni kezdtek volna, egyikük mondott néhány üdvözlő szót: először angolul, aztán hollandul. Őszintén szólva, majd eldobtam magam meghökkenésemben. A holland egyáltalán nem hasonlított arra a nyelvre, amelyen éjszakai látogatóm beszélt hozzám. Akárhogy erőltettem is a fülem, árva szót sem voltam képes felfedezni, amelyik a két nyelvben hasonlatos lett volna. – Ez holland? – súgtam az apámnak, miközben a szóvivő, vagy kicsoda, tovább nyomta a szövegét. – Igen – felelt bőbeszédűn az apám. – Biztos? – súgtam neki vissza. Apám furcsa grimaszt vágott. – Egy a biztos – mondta –, hogy marha melegem van. Nekem is melegem volt, bár egyáltalán nem a hollandoktól, hanem, mert elromlott a légkondi.
Anyámmal sem jártam nagyobb szerencsével. Ő csak legyintett egyet, letörölgette a verejtéket a homlokáról, és jelentőségteljesen apámra pislogott, aki viszont gyorsan lehajtotta a fejét, mintha az ismeretlen nyelvet élvezné. Pedig sok élveznivaló nem volt rajta; a pasas a színpadon mintha folyamatosan fuldoklott volna. – Holland? – súgtam az anyámnak. – Honnan a francból tudjam? – súgta vissza. – Neked is meleged van? Persze hogy az volt. Most, hogy kiderült, ez a nyelv nem éjszakai látogatóm nyelve, úgy éreztem, nincs semmi keresnivalóm itt tovább. Az előadásnak rövidesen vége lett. Addigra már három zöld ruhás pasas is összevissza futkosott a teremben, hogy megjavítsa a kinyiffant légkondit, majd valaki néhány perces szünetet rendelt el. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy lelépjünk. Na, ennyit a holland énekesekről. Most pedig rátérek Octavia nénire, akihez azért fordultam, mert afroamerikai volt, s az afroamerikaiak közismerten jobb viszonyban vannak a szellemekkel, mint a fehér amerikaiak. Octavia néni csípett engem, szerette, ha Pat velem barátkozik és nem Mary-Lou-val. Őt valamiért nem kedvelte. A dolog úgy történt, hogy nem sokkal az ismeretlen nő harmadik látogatása után Patéknál összefutottam Octavia nénivel. Éjszaka valószínűleg hosszasabban is eltársaloghatott Sam bácsival, mivel kellemes bourbon illatot éreztem rajta. – Hogy van Sam bácsi? – kérdeztem tőle, miután kellő tisztelettel üdvözöltem. – Jól – mondta Octavia néni, és megsimogatta a hajam. – Szép a hajad, Debby. Valaha az enyém is az volt, hej, de sokan szerették simogatni! Hát, az bizony jó régen lehetett – gondoltam magamban, mert amit Octavia néni fején láttam, az már csak nagy jóindulattal volt hajnak nevezhető. Fehér is volt, kicsi is volt, ritka is volt. – Sam bácsi jól van – felelte. – Odaát is vannak periódusok, amikor az emberi lelkek hol jobban vannak, hol meg rosszabbul. Nem akartam hosszasan társalogni vele Sam bácsiról. Már
csak azért sem, mert nem hittem benne. Kizárt dolognak tartottam, hogy a túlvilágról visszajárjon valaki bourbont inni. Fogtam magam, és egyből megemlítettem neki, hogy nálam mi a helyzet. Jön valaki éjjelente és ott ácsorog az ágyam mellett. Az utóbbi időben pedig már beszél is hozzám. Titokban attól tartottam, hogy Octavia néni kinevet, kis butának nevez és elhajt magától, ő azonban nagyon is komolyra vette a figurát. Figyelmesen végighallgatta, amit mondtam neki, aztán kezébe fogta a kezem, mintha csak a pulzusomat akarná megszámolni. Azt mondod, nem angolul beszélt? Biztosan nem, mert azt megértettem volna. – Néhány városban rondán beszélnek angolul – tűnődött. – Volt egy nagynénim, Sant Louis-ban lakott, az úgy beszélt angolul, hogy még a kutyám is vonyítva futott el tőle. Azt hitte, farkasordítást hall. – Biztosan nem angol volt – erősködtem. – Nem is holland? Valószínűleg Pattől tudta, hogy holland felmenőkkel is büszkélkedhetek. – Nem is holland. Octavia néni a szemembe nézett. Hosszasan és szó nélkül. Olyannyira, hogy már zavart a nézése. – Valaki keres, kicsim – mondta aztán. – Keres? – hökkentem meg. Octavia néni bólintott. – Odaátról. Kétség sem fért hozzá, hogy a túlvilágra gondol. – Kicsoda? – Honnan tudjam? – vonta meg a vállát. – És vajon... mit akarhat tőlem? – Ezt neked kell kiderítened, Debby. De hogy valamit akar, az biztos. – Ki lehet az, Octavia néni? – Nem tudom, kicsim – simogatta meg a hajam Octavia néni. – Nem tudom. De bántani nem akar. Ha akart volna, már megtehette volna. Nem láttad szomorúnak az arcát? – Gőzöm sincs róla – sóhajtottam. – Talán egyáltalán nem is láttam. A főkötője eltakarta előlem. De nem nevetgélt, az
biztos. – Keresi veled a kapcsolatot – mondta. – Addig nem fog nyugodni, amíg meg nem találja. Ekkor bepöccentem. Méghozzá alaposan. Már azt is utáltam, ha apám a szobámban szimatol – ésszel fel nem foghattam, hogy mire kíváncsi –, az viszont, hogy valaki az álmaimat is kisajátítja magának, komolyan feldühített. Honnan veszi magának a bátorságot, hogy befurakodjon a fejembe? – Nem akarom, hogy kapcsolatba lépjen velem! Nem akarom, hogy megjelenjék az álmaimban! Octavia néni szomorúan nézett rám. – Tudom, kicsim, és sajnállak is érte. De nem tehetsz ellene semmit, jobb, ha megszokod a jelenlétét. Kiválasztott téged, és nem űzheted el. Ha ellenkezel vele, a végén még megharagszik rád. – De hát... mit csináljak? – Semmit – rázta meg a fejét Octavia néni. – Az égvilágon semmit. Majd ő irányít! Na, éppen ez hiányzott még nekem! Hogy irányítsanak. Az apám is irányítani próbált, az anyám is, sőt még a kutyám is, ha hagytam volna. Úgy hiányzott nekem egy újabb irányító, mint zebrának a csíkos pizsama. Octavia néni szomorúan nézett rám – vagy ezt már mondtam? –, aztán újra csak megsimogatta a hajam. – Egyik ősömet Gangónak hívták – mondta. – Egy nagy cukornádültetvényen dolgozott, Délen. Hát ezt a Gangót hívta éjszakánként egy szellem. Még Afrikából jött velünk, amikor Amerikába hoztak bennünket. Mármint az őseimről van szó. A szellem azt akarta Gangótól, hogy legyen varázsló, és próbáljon meg segíteni az embereken. Fogod? – Fogom – bólintottam. – Gango azonban nem akart varázsló lenni. Egyáltalán nem. A szellem azonban nem hagyta, hogy Gango a saját feje után menjen. Amikor egyszer fürdeni ment a folyóra, elkapta Gango lábát, és lehúzta a mélybe. Közben egyre azt kérdezgette tőle, hogy nem gondolta-e meg magát, nem akar-e mégiscsak varázsló lenni. Gango úgy érezte, hogy megfullad, ha nem mond igent. Amikor végre igent mondott, a szellem
eleresztette a lábát, és Gango kiúszhatott a partra. Ettől kezdve sok éjszakán át látogatta őt, és elmondott neki mindent, amit egy varázslónak csak tudnia kell. És Gango nagy varázsló lett. Ha valaki megbetegedett, Gango füvekből varázsitalt főzött és meggyógyította vele. Ha a gyapotföldön megmart valakit egy kígyó, jött Gango, és kiszívta a sebből a mérget. Ha valakit megkorbácsolt a gazda, jött Gango, és kenőcsöt készített a sebére. Úgy ám! Messze földről Gangóhoz jártak a szabad emberek is, és ő mindenkit meggyógyított. Octavia néni valószínűleg kedvet akart csinálni a varázslómesterséghez, vagy mihez, pedig éjjeli látogatóm egyáltalán nem is említette, hogy ilyesmit akarna tőlem. Vagy ha akarta is, nem értettem meg az akaratát. Ám varázsló nem óhajtottam lenni. Semmi olyan nem óhajtottam lenni, ami bármiféle varázslással vagy hókuszpókusszal áll kapcsolatban. Fogalmam sem volt róla, hogy mi leszek, ha nagy leszek, abban azonban halálosan biztos voltam, hogy mi nem. Varázsló, például. Ez után a beszélgetés után kiborultam egy kicsit. Pat észrevette rajtam, s mivel kinyögtem neki, hogy Octavia nénivel beszélgettem, lelkemre kötötte, hogy ne hagyjam magam Octavia nénitől befolyásolni. Octavia néni két dolgot imád: a bourbont és a túlvilágot. Az ő fejét is tele akarta tömködni mindenfajta túlvilági lénnyel és a történeteikkel, anya azonban megfenyegette Octavia nénit. Úgy kihajítja a házból – mondta –, hogy a lába sem éri a földet, ha nem hagyja abba az ijesztgetéseit. Octavia néni persze megsértődött, de azért nem annyira, hogy lelépjen. Úgy látszik, újabban engem szúrt ki magának. Ez azokban a napokban történt, amikor megérkezett az új irodalomtanárunk. Valószínűleg nem említettem még, hogy az irodalomtanárunk, Mr. Donald visszavonult. Sajna, baleset történt vele. Mr. Donald nem volt már fiatal ember, bár én öregnek sem láttam. Valahogy kortalan volt, vagy mi a fene. Tulajdonképpen jó fej volt; nem unatkoztunk az óráin, vagy ilyesmi. A baleset meg úgy történt, hogy nem is akartuk elhinni. Nagyon sajnáltuk szegény Mr. Donaldot, de azért röhögni való volt, hogy mi történt vele. Az történt, hogy Mr. Donald éppen az iskolába készült az órájára, megkötötte az
egyik cipőfűzőjét, aztán ki akart egyenesedni, hogy a másikat is megkösse, de nem tudott. Nem tudott többé kiegyenesedni. Kénytelen volt ott állni a szobájában, totál görbén, amíg a felesége ki nem hívta a mentőt. Olyan görbe lett szegény, hogy a hordágyra sem akar ráférni, az egyik mentősnek oldalról kellett tartania, hogy le ne essen róla. Mindezt csak azért mondom el, mert Mr. Donald soha többé nem tudott bejönni az iskolába, és abba is kellett hagynia a tanítást. El is költözött tőlünk, mert a szomszédos városkában olyan munkát ajánlottak neki, amit otthon és görbén is el tudott végezni. Viszont kellett a helyére egy új tanár. És az iskolánk vezetése Mr. Peterst szerződtette. Ez aztán meg is kavart bennünket rendesen. Mr. Peters olyan klassz pasas volt, hogy minden lány egy csapásra belezúgott. Még a kosárlabdacsapat pompom-lányai is, pedig azok aztán fenn hordják az orrukat; azt hirdetik, hogy ők soha nem zúgnak bele senkibe, s ha egy fiú azt akarja, hogy valamelyikükkel járhasson, hát annak aztán össze kell kapnia magát! Én a magam részéről utáltam a pompom-lányokat, és ezzel nem voltam egyedül. Mr. Peters igazán klassz pasas volt és titokzatos is. Egyszer nézett csak rám, de azonnal remegni kezdett tőle a térdem. Mr. Petersnek szürke szeme volt, napbarnított arca, és egy vékony sebhely húzódott végig rajta, amely egészen az álláig ért. Valakitől azt hallottam, hogy állítólag részt vett az öbölháborúban, és egy iraki katona a késével végighasította az arcát. Azt is beszélték, hogy ő erre elkapta a fickót, és kicsavarta a nyakát. Rövid ideig azon töprengtem ezután, hogy nem kellene-e inkább azt kívánnom, hogy Dave helyett vele álmodhassak, de aztán mégiscsak maradtam Dave-nél. De nemcsak Mr. Peters volt új jövevény a városunkban, hanem Mr. Hewitt is. Ő a postán dolgozott, az irodán. Tulajdonképpen senki nem tudta, hogy milyen munkát végez; állítólag a postai küldemények szétosztásával ügyködött. Egyszer láttam csak eddig; kerékpárjával éppen a seriff hivatalába igyekezett. Ő is jóképű férfi volt, de azért nem annyira, mint Mr. Peters. Vele nem akartam álmodni. Valahogy úgy alakult, hogy még egy ember érkezett
ezekben a napokban a városunkba: Mr. Norton, a medencetisztogató. Valószínűleg nem említettem még, hogy ekkortájt kezdtek divatba jönni nálunk is a kerti medencék. Nem akkorák, mint a hollywoodi filmekben látni lehet, a milliomosok medencéi, egyáltalán nem, csupán akkorák, hogy kicsit beléjük lehessen csobbanni. Pat mondta is, hogy olyan ez, mint egy járványos megbetegedés. Valaki csináltatott magának egy medencét, a szomszédja utánozta, annak a szomszédja meg őt utánozta, a vége az lett, hogy dühöngeni kezdett városunkban a medenceláz. Apámat szerencsére nem kapta el. Anyámat már jobban izgatta a dolog, ám végül ő is belátta, hogy a medencekészítés annyi zűrzavarral járna, hogy ezt ő nem tudná magára vállalni. Készíttessen magának medencét, aki csak akar, őt hagyják békében ezzel a hülyeséggel! Őt nem lehet belerángatni ilyen baromságba! Igazat adtam neki, bár tudtam, hogy senki nem akarta belerángatni semmiféle medenceépítésbe. A medencének azonban van egy hátulütője – nevezetesen, hogy tisztítani kell. Előbb természetesen mindenki maga vágott neki, aztán ki előbb, ki utóbb, belátta, hogy sokkal jobb fürödni benne, mint tisztítani. Sőt a medencepucoláshoz nemcsak elszántság kell és kitartás, hanem szakértelem és tisztítószerek is. Ez aztán betett a medencebirtokosoknak. Éppen Mr. Donald szokta mondogatni nekünk, hogy ahol nagy a szükség, ott mindig közelben van a segítség is, ami szerintem egy nagy hülyeség, de ez esetben mégiscsak bevált. Alighogy megkezdődött a nagy, kollektív sóhajtozás, hogy ki az ördög fogja rendszeresen tisztán tartani a medencéket, felbukkant a horizont mögül Mr. Norton. Ha csak annyit "mondok Mr. Nortonról, hogy egy volt a görög istenek közül, akkor még nem mondtam sokat. Mr. Norton szőke volt, haja a válláig ért, és olyan édes kis tetkó kéklett a karján, hogy majdnem sírva fakadtam tőle, amikor megláttam. A tetkó egy elefántot ábrázolt, „aki" természetesen fölfelé tartotta az ormánykáját, ami köztudottan a szerencse jele. Mr. Norton valóban nagyon szerencsés fickónak nézett ki. Ami a medencéket illeti, valóban az volt. Mint kiderült,
Mr. Norton szakképzett medencetisztító és éppen elfoglaltságot keres magának. Ezt Mitchell seriff mondta apámnak, mintha bizony nekünk is lett volna medencénk. De nem volt. Ez azonban nem akadályozta meg Mr. Nortont, hogy bedobja hozzánk a névjegyét, amelyen az állt, hogy nemcsak medence-, hanem akváriumtisztítást és fenntartást is vállal. Pattel azonnal arra gondoltunk, hogy éppen ideje lenne szólni a szüleinknek akváriumügyben. Egyszerre döbbentünk rá, hogy imádjuk a halakat, és hogy gyerekkori vágyunk egy igazi akvárium. Szólni azonban nem sikerült szólnom az öregemnek, tekintettel a később bekövetkező eseményekre, amelyek úgy elsodorták az akváriumunkat, mint a huzat a tollpihét. De azért menjünk csak sorjában! Nem sokkal Mr. Norton érkezése után Mary-Lou szólt nekem, hogy beszélni szeretne velem. Mondtam neki, hogy hát beszéljünk, de Mary-Lou azt felelte, hogy jobb lenne valahol kidumálni magunkat, mégpedig egy olyan helyen, ahol nyugodtan dumálhatunk. Nem volt ugyan világos előttem, hogy vajon mi az ördögről akar Mary-Lou nyugodtan dumálni velem, de aztán csak megvontam a vállam. Ha dumálni akar, akkor dumáljunk. A játszótéren egy padon dumáltunk, két öregúr és két vadászkutya társaságában. Az öregurak feltehetően már süketek voltak, a vadászkutyák pedig inkább egymással voltak elfoglalva, mint velünk, így valóban nyugodtan dumálhattunk. Mint kiderült, Mary-Lou azért hívott dumálni, hogy az unokatesójáról, Zsiráfról beszélgessünk. Hogy így meg úgy, Zsiráf döglik értem – ezt mondta Mary-Lou –, és mi lenne, ha egy kicsit kedves lennék hozzá. Erre megkérdeztem, hogy mit ért azon, hogy kedves legyek, mire azt mondta, hogy semmi különöset, Zsiráf nem akar semmit, csupán néhányszor sétálni és beszélgetni velem. Akkor megszállt az ördög, méghozzá a hülyébbek közül való. Ahelyett, hogy Mary-Lou-t is lepattintottam volna magamról, elvégre ő sem volt szimpi nekem, azt feleltem, hogy oké. Egyszer elmehetek a Zsiráffal dumálni, miért is ne? Akkor még nem tudtam, hogy Zsiráf mekkora bunkó. Az első randinkat megelőző éjszakán az ismeretlen nő
ismét meglátogatott. Ezúttal komorabb volt, mint eddig bármikor. Olyan éles volt az ajka, mint a késpenge, és a szeme is fenyegetően villogott. Ezúttal sem értettem semmit a beszédéből, de mintha megfenyegetett volna. Egyszer még a kezét is felemelte, és felém bökte a mutatóujját. Másnap nyomott hangulatban ébredtem. Az álombeli asszony miatt is, meg azért is, mert délután volt randim Zsiráffal. Legszívesebben el sem mentem volna, visszaszívtam volna az ígéretemet, csakhogy Mary-Lou aznap hiányzott az iskolából – mint később megtudtam, köhögési rohamok törtek rá –, így nem tudtam megüzenni Zsiráfnak, hogy meggondoltam a dolgot. Ráadásul az eső is esett. Amolyan kora nyári eső, nem valami jéghideg, mint ősszel, nem is napokig tartó, ahhoz azonban éppen elég, hogy elszúrja az ember hangulatát. Az enyémet rendesen elszúrta, nem is vitás. Éppen egy ilyen nap kell nekem randevúzni, ráadásul a tohonya Zsiráffal! Mintha valaki egész nap azt mondogatta volna a lelkem mélyén, hagyjam a fenébe Zsiráfot, ne is törődjek vele, majd Mary-Lou kimagyarázza valahogy a dolgot, de végül is nem vitt rá a lélek. Főleg az eső miatt. Nem tehettem meg, hogy hagyjam Zsiráfot ázni-fázni, ki tudja, meddig, ez igazán szemétség lett volna tőlem. Így hát elmentem a randira. Úgy gondoltam, egy órácskát csak kibírok valahogy vele. Egy óra elteltével aztán felvilágosítom róla, hogy a mi randink olyan, mint az állomáson a vakvágány: megy rajta egy darabig a mozdony, aztán megáll, mert véget érnek a sínek. Egyszer volt, még egyszer nem lesz. Zsiráf ezúttal nem volt sem bunkó, sem követelődző. Még csak a kezemet sem akarta megfogni. Egyszer akart csak megkínálni egy jointtal, ám ezt visszautasítottam. Erre biccentett, és visszadugta a zsebébe a rém rondán csavart füves cigit. Később észrevettem, hogy titokban bedobja egy bokor alá. Ebből mindenesetre kiderült, hogy ő sem füvezik, csak meg akarta játszani előttem magát. Hát nem sikerült valami jól, nem is vitás. Érdemes lenne visszaemlékeznem rá, hogy miről is beszélgettünk, de valahogy nem emlékszem vissza. Nem és nem. Hiába erőltettem az agyam, nem. Az elkövetkező
események kifújták a fejemből a tohonya Zsiráf minden szavát. Valószínűleg nem említettem még, hogy sétánk közben megközelítettük a városi parkot, amely az eső miatt tök néptelen volt ezen az estén. Ha valaki dumálni akar valakivel, egy lány egy fiúval, akkor többnyire a városi park felé veszik az irányt. Ott nyugodtan rá lehet ülni egy padra, vagy akár lesétálni az aranyhalas tavacskához, és bedobni a halaknak néhány hot dog darabkát. Mi is arrafelé sétáltunk a szemerkélő esőben, miközben egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Az eső az esőkabátomról a térdemre csorgott, onnan bele a cipőmbe, szóval, nem elég, hogy Zsiráffal kellett dumálnom, még az eső is szivaccsá áztatott. Különben meg a fene se tudja, mit kerestünk arrafelé; sötétedni is kezdett, az eső is áztatott, a padok is nedvesek voltak, szó sem lehetett róla, hogy leüljünk. Zsiráf éppen valami jópofa buliról beszélt. Természetesen csak neki volt az – én halálra untam magam –, és arra gondoltam, hogy adok neki még két mondatot, két egész, de rövid mondatot, aztán bejelentem, hogy vége a randinak: a mozdony elért a vakvágány végére és nem megy tovább. Máskor sem. Azaz ez volt az első és az utolsó randink. Zsiráf már második mondatának a közepe táján járt, amikor a környező bokrok között felsikoltott valaki. Olyan élesen és váratlanul, hogy Zsiráf ijedtében a karomba kapaszkodott. Már félhomály uralkodott a környéken, ennek ellenére jól láttam, hogy úgy elsápad, mintha hirtelen rádöbbent volna, hogy elhagyta a spórolt pénzét. – Mi a fene... volt ez? – Valaki sikított – nyögtem bölcsen, miközben egy láthatatlan kéz éppen egy borosüveg parafa dugóját gyömöszölte a torkomba. Zsiráf ekkor rendíthetetlen bátorságról téve tanúbizonyságot, összeszorította az öklét, és elindult a bokrok felé. Kitátottam a számat, mire a parafa dugó kirepült a torkomból, és én is nagyot sikítottam. – Ne! Ne menj oda! Ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy vajon Zsiráfot féltettem-e, bizonyára nemet mondtam volna. És ez is az
igazság. Egyszerűen csak nem szerettem volna, hogy az a valaki, aki még be sem fejezte velem folytatott beszélgetése utolsó mondatát, bajba kerüljön. Zsiráf azonban rendíthetetlen volt. Eltűnt a bokrok között, ahonnan a következő pillanatban már fájdalmas kiáltások szűrődtek ki. Éppen megfordultam volna, hogy elinaljak, és otthon elmondjam az apámnak, mi történt velem – bár ez nem lett volna egyszerű, mivel sem neki, sem anyámnak gőze sem volt róla, hogy éppen randevúzgatok a zsiráffal –, amikor a hátam mögött is felkiáltott valaki. – Mi történik itt, hé? Halálra váltan fordultam hátra. Mr. Norton, a medencetisztító állt mögöttem a kerékpárjával. Karján a felfelé tartott ormányú elefánt mintha a bokrokat figyelte volna. – Jézusom! – kiáltottam. – Ott... ott...! – és a bokrok felé mutogattam. – Mi van ott? Azt akartam mondani, hogy Zsiráf, de nem jutott eszembe az igazi neve. Mr. Norton ellökte magától a kerékpárját, és beugrott a bokrok közé. Akkor ott már nagy lehetett a csihipuhi: egy lány megállás nélkül sikoltozott, néhány erőteljes csattanást hallottam, fájdalmas ordítást, majd valami nagyot csobbant a tóban. Azt hiszem, gyenge kis sokkot is kaphattam, mert nem emlékszem rá, meddig állhattam a szemerkélő esőben. Amikor magamhoz tértem, már csurom vizes voltam, és úgy reszkettem, mint a széltől fútt levelek a fákon. Az első, akit megpillantottam, legnagyobb meglepetésemre Mary-Lou volt. Ő is csuromvíz volt, mint én, vagy még csuromvizesebb. Mint később kiderült, fejjel előre belerepült a tóba, és ha nem húzza ki Mr. Norton, akár bele is fulladhatott volna. Fogalmam sem volt róla, hogy került ide Mary-Lou, meg hogy mi történt vele a bokrok között; ilyenkor mindig a legrosszabbra gondol az ember. Hiába is kérdezgettem, nem akart válaszolni. Csak hosszas zokogás után volt hajlandó megszólalni, de ekkor sem értettem pontosan, hogy mit mond. – Morgan... – nyögte. – Ez a barom...
Hirtelenjében nem jutott eszembe, ki az a Morgan, és hogy miért barom. Hát rövidesen megtudtam. A következő, aki felbukkant előttem, Mr. Norton volt. Egyik kezében Zsiráfot cipelte, a másikban egy ismeretlen pasast, aki zöld volt, mint a levelibéka, és nagyjából olyan hangokat is adott ki magából. Mr. Norton eleresztette őket, mire mind a ketten a fűre rogytak. Mr. Norton visszament a bokrok közé, és egy újabb félájult zöld békával tért vissza. Az első mellé fektette a fűre, aztán csípőre tette a kezét és végignézett rajtunk. Éppen mondani akart valamit, amikor a hátunk mögött felharsant egy általam jól ismert hang, majd két zseblámpa fénye is pásztázni kezdte a leszálló sötétséget. – Kezeket fel, lányok, fiúk! – harsogta apám jó ismerőse, Mitchell seriff. – Jó magasra és csak semmi mocorgás! Mitchell nem volt egyedül, vele volt a seriffhelyettes, Mr. McDermott is. Mr. McDermott alacsony, fekete hajú fickó volt, barátságtalan, mint a kóbor kutyák. – Akinél fegyver van, szépen, lassan leteszi a földre! – vezényelt a seriff. Senki nem tett le semmit, ami azt jelentette, hogy nincs nálunk fegyver. Mitchell seriff morgott valamit, és sorban végigszimatolt bennünket. Mivel én álltam hozzá legközelebb, velem kezdte a szimatolást. A képembe világított, majd meghökkent egy kicsit. – Debby? – kérdezte. – Mi a csoda történik itt? – Én csak... – nyögtem. – Én csak... – Jól van, kislány. Csak nyugi. Maga kicsoda? A kérdés Mr. Nortonnak szólt. – Jack Norton – mondta Mr. Norton. – Á, maga az? – kérdezte a seriff. – Mi történik itt? – Kiosztottam ennek a két srácnak néhány pofont – felelte illedelmesen Mr. Norton. – Aha. És miért? – Mert alighanem erőszakoskodtak ezzel a lánnyal – mutatott a fűben zokogó Mary-Lou-ra. Mitchell seriff lehajolt Mary-Lou-hoz, megpróbálta felemelni, de mivel Mary-Lou nem hagyta magát, visszaejtette a fűre. – Mary-Lou Harris?
– Öhöhö-bröhöhö – zokogta Mary-Lou. – Megtámadtak a srácok? – kérdezte Mitchell seriff összevonva a szemöldökét. Mr. Mitchell olyan fickó volt, aki nagyon nem csípi, ha a fiúk lányokra támadnak éjszaka a park bokrai között. – Neeeem! – zokogta Mary-Lou. – Neeeeem! Nem támadtak meg? – kérdezte a seriff. – Biztos vagy benne? – Biztoooos! – bőgte Mary-Lou. – Akkor ki támadott meg? – Senkíííííí! – Senki? Akkor meg mi történt veled? Mért bőgsz? – Mert nagyon... megijedtem! Mitchell seriff értetlenül nézett Mr. Nortonra. Mr. Norton úgyszintén értetlenül tárta szét a karját. – Debby? – Pedig Mary-Lout megtámadták – mondtam, miközben nem is tudtam pontosan, mit beszélek. Mitchell seriff megfogta Mr. Norton karját. – Tudja, hol a hivatalom, fiam? – kérdezte tőle. – Tudom, uram – felelte tisztelettudón Mr. Norton. – Akkor üljön fel a kerékpárjára, és jöjjön oda. Mr. Norton kérdezni akart valamit, de aztán mégsem tette. Valószínűleg rádöbbent, hogy ez itt most nem a kérdezősködés ideje. – Nem fér be a kocsiba – magyarázta Mitchell seriff. – Jó lenne, ha odajönne. – Ott leszek, uram – bólintott Mr. Norton. Mitchell seriff ismét csípőre tette a kezét. – Mindenki be a járgányomba! Engedelmesen bemásztunk a seriff kocsijába. Valahogy úgy alakult, hogy Zsiráf éppen mellém került. Hiába simultam szorosan hozzá – muszáj volt, mert máskülönben nem fértünk volna be a kocsiba – ekkor már figyelemre sem méltatott. Valamiért már nem akart dumálni velem.
3
Jó egy óra múlva már egy tűt sem lehetett volna elejteni Mitchell seriff irodájában. Ott volt apám és anyám, Mary-Lou és Zsiráf szülei, és a másik két srác családjából is néhányan. Annyian voltak, hogy egy kisebb várost is felépíthettek volna közmunkában. Szék csak keveseknek jutott, Mary-Lou-nak, például, aki még most is annyira ki volt borulva, hogy képtelen volt megállni a lábán. – Oké, zsoké! – dörmögte Mitchell seriff lecsatolva a derékszíját. – Jó estét mindenkinek. Mr. Norton? – Itt vagyok! – emelte fel a kezét a többiek háta mögött Mr. Norton. – Oké, zsoké! – ismételte Mitchell seriff. – Az a helyzet, hogy Mary-Lou kisasszonyt megtámadták a parkban a bokrok között. Igaz, Mary-Lou? – Neeem! – bőgte ismét, újult erővel Mary-Lou. – Neeeem! – Debby úgy hallotta, hogy sikoltottál. Ez sem igaz? – De... eeeeez igaaaaaaz! – Hm. És miért sikoltottál? – Mert Morgan... mondta, hogy sikoltsak! – Mikor mondta? – Tegnap esteeeeeee! Néhány további kérdés után fény derült a történtekre. Zsiráf mindenképpen szeretett volna velem járni, ezért kitalált egy szerinte baromi jó tervet, hogy velem járhasson. Olvasta valahol, hogy a lányok csoda hálásak annak, aki nehéz helyzetből menti ki őket, vagy akár valaki mást is, persze a szemük láttára. Megfűzte hát Mary-Lout és két másik srácot, hogy tegyenek úgy, mintha megtámadnák Mary-Lout, ő pedig néhány ökölcsapással elkergeti őket. Csakhogy Mr. Norton elrontott mindent. Őt felpofozta, a két másik fickót bedobta a tóba, Mary-Lout pedig „kiszabadította" a támadók karmai közül. Na, erre aztán lett nagy zűrzavar! A békalencsétől zöld srácok szülei fülön fogták csemetéiket, és elhúztak velük. Csak egyikük hőbörgött egy kicsit, hogy talán Mr. Norton megtéríthetné a gyerek ruhája árát, de Mitchell seriff egyetlen pillantással elhallgattatta.
Amit én kaptam, az sem volt akármi. Apám inkább csak hallgatott, anyám viszont rendesen leszedte rólam a keresztvizet. Legjobban az bántotta, hogy nem mondtam el neki, hova készülök. Nyomatékosan felhívta a figyelmemet arra az el nem hanyagolható tényre, hogy a szomszéd állambeli sorozatgyilkos bármelyik pillanatban átrándulhat ide, és nem is akar arra gondolni, hogy mi lenne, ha... Mondtam neki, hogy akkor ne is gondoljon rá. Másnap délután Mr. Norton megvárt az iskola előtt. Most is a kerékpárját tolta, s mivel valamicskét elcsúszott az utolsó órám vége, s néhány percet várakoznia kellett, rátámaszkodott. Amikor megpillantott az ajtóban, felém integetett. Nemigen érdekelte, hogy más is látja-e, vagy sem. Persze hogy látta. Miért is ne látta volna? Addigra már a villám sebességével terjedt a híre a jóképű medencetisztítónak, s a lányok többsége azóta rágta a szülei fülét, hogy jó lenne kitisztíttatni a medencéjüket. Akinek meg volt akváriuma, az azt szerette volna kipucoltatni vele. Szóval, Mr. Norton, amikor megpillantott, integetett, én pedig odamentem hozzá. A lányok közül többen is felfigyeltek ránk; én meg persze úgy tettem, mintha nem látnám őket. Mintha abszolút természetes dolog lenne, hogy Mr. Norton velem akar dumálni. Biztos voltam benne, hogy nagyon sokan cserélnének velem abban a pillanatban, és ha belépőjegyet szedtem volna tőlük azért, hogy ők is válthassanak néhány szót Mr. Nortonnal, alighanem néhány nap alatt megkereshettem volna a főiskola első szemeszterére szóló tandíjamat. Bár mondanom sem kell, hogy akkor még messze voltam a főiskolától. Odamentem Mr. Nortonhoz, ő illedelmesen köszönt, és megkérdezte, hogy elkísérhet-e egy darabon. Alig tudtam kinyögni az igent, miközben egyre azon túráztattam az agyam, hogy most akkor randira hívott-e, vagy mi. Elindultunk hazafelé. Mr. Norton a kerékpárját tolta mellettem és jó néhány percig hallgatott. Én meg már kezdtem megijedni, hogy így megy ez majd hazáig – ő hallgat és csak tolja a biciklijét, én pedig ott megyek mellette, és a járda kockaköveit számolom. De nem. Bizonyos idő után Mr. Norton megszólalt.
Olyasmit mondott, amitől lelombozódtam egy kicsit. Kerekperec közölte, hogy ne értsem félre a dolgot, nem randizni akar velem, ahhoz én még fiatal vagyok, bár nem általában a randizásra gondol, hanem arra, hogy vele randizzak. Ő jóval idősebb, mint én, nekem pedig, ha randizni támadna kedvem, olyat kellene keresnem, aki korban hozzám illik. Csak dünnyögte az orra alá a hülyeségeit, én meg kezdtem volna begurulni, de még idejében sikerült leállítanom magam. Elvégre nem lehettem biztos benne, hogy valóban azt gondolja-e, amit mond, vagy pedig csak azért mondja, hogy tisztességes visszavonulást biztosítson magának, ha nemet mondanék. Mivel ezen a napon már nem esett az eső, Mr. Norton azt javasolta, hogy üljünk le egy padra, mondani akar valamit. Nem tagadom, összeszorult a torkom az izgalomtól, méghozzá több okból kifolyólag is. Az egyik, hogy Mr. Norton valóban idősebb volt nálam, ki tudja, hány évvel, és én tudtam, hogy az ő évjárataikban a randi egészen mást jelent, mint az én korosztályom esetében. Bár ha a pletykáknak hinni lehet, voltak az osztályunkban olyan lányok, akik tudtak volna mondani a komolyabb randikról is egyet s mást. A másik dolog, amitől ismét a torkomon akadt a parafa dugó, hogy vajon mi szólnának a szüleim, ha megtudnák, hogy Mr. Nortonnal randizgatok. Éppen vele, aki felpofozta Zsiráfot, és a másik két srácot belehajigálta a tóba, s ezzel bármenynyire is jót tett nekem, nem szerzett magának jó pontokat Mitchell seriffnél. Főleg, hogy az egyik srác apja valami buzgómócsing volt, aki sokat tehetett a seriff-választáson a jelölt ellen, vagy éppen mellette. Mr. Norton azonban valóban nem akart randizni velem. Miután kinyögte ezt a néhány mondatot, amire kicsit felkaptam a vizet, azt kérdezte tőlem, hogyan értékelem az elmúlt nap eseményeit. Mi mást tehettem volna, minthogy megköszöntem neki, amit értem tett, s amit már korábban is meg kellett volna köszönnöm neki, de még nem volt alkalmam rá. Erre azt felelte, hogy nem erről akar beszélni velem, és különben is, nem tett semmi különöset; ezt mindenki megtette volna a helyében. Ebben azért kételkedtem, de nem akartam vitatkozni
vele. Ekkor Mr. Norton olyat kérdezett, hogy majd leestem tőle a padról. Megkérdezte tőlem, hogy ki volt az az elegáns hölgy, aki szemmel tartott engem. Először nem is értettem, mit mond. Aztán meg azt hittem, hogy valami gáz van vele. Lopva a szemébe néztem, de nem láttam benne semmi különöset. A pupillája is rendben volt; nem érződött rajta, hogy bevett volna valami szemetet. Milyen elegáns hölgy? – kérdeztem, és meg kellett vakarnom a lábam szárát, mert éreztem, hogy viszketni kezd. Kisgyerekkorom óta kiütközött rajtam ez a furcsaság: ha valami kellemetlenséget éreztem közeledni felém, egyből viszketni kezdett a lábam szára. Az, aki odafent volt a partoldalon. A partoldal egy magas, befüvesített, mesterséges domboldal volt, ahol, ha esett a hó, szánkózni lehetett. Ha meg kinőtt rajta a fű, akkor bukfencezni. Korábban én is rendszeresen lebukfenceztem róla, de mára már kinőttem belőle. Ha valaki felállt a partoldal tetejére, jól beláthatta az egész parkot. Talán csak azokat a részeit nem, amelyeket nagy fák takartak el. Apám szerint ezek a fák még tanúi lehettek azoknak az időknek, amikor az első telepesek megérkeztek ide; sőt volt egy közöttük, amelyik a jelekből ítélve az indiánok szent fája lehetett. Miss Percy, múzeumunk munkatársa szerint száz évvel ezelőtt annyi indián csicsát szedtek le róla, hogy megtöltötte az egész múzeumot. A legszebb kiállítási tárgyak azóta is azok, amelyeket erről a fáról gyűjtöttek be. – Szóval Mr. Norton szerint valaki fent volt a partoldalon. – Ki volt fent a partoldalon? – kérdeztem Mr. Nortont. – Egy hölgy – ismételte. – Milyen hölgy? – Egy elegáns hölgy. Erre úgy megszorította valami a szívem, hogy majd belehullottam tőle Mr. Norton ölébe. Nem tudom, mit szólt volna szegény, ha valóban belehullottam volna? Szerencsére hősiesen erőt vettem magamon, és a táskámba kapaszkodtam inkább.
– Én nem... láttam semmiféle hölgyet – nyögtem. Mr. Norton megcsóválta a fejét, és a háta mögé bökött, ahol mintegy fél mérföldnyire tőlünk, a fák mögött, a partoldal bújt meg. – Én csak... fel akartam hajtani a bringával a tetőre. Új vagyok még ebben a városban, szeretném megismerni. Úgy gondoltam, egyből felhajtok rá. Pedig esett az eső, és ilyenkor csúszik a fű. Akkor vettem észre azt a hölgyet. – Milyen... hölgy volt? – kérdeztem, ki tudja, hányadszor. Mr. Norton megvakarta a fejét. – Hát ez az – mondta. – Hogy milyen hölgy volt... Az az igazság, hogy én sem tudom. Csak állt a partoldal tetején és lefelé nézett. Pedig esküdni mertem volna rá, hogy amikor becéloztam a domb tetejét, még nem volt ott. Emlékszem, felnéztem a dombra és megtekertem a bringát. Három-négy tekerés után már fent is voltam. És akkor már ő is ott volt. Nem tudom, hogy jöhetett fel olyan gyorsan a csúszós domboldalon, esőben, gyalog. – Hát... én sem tudom – nyögtem. – Pedig... fent volt. Én pedig... kicsit meg is ijedtem tőle. Úgy állt előttem, mintha le akarna lökni a bicikliről. És a ruhája... hát nem is értem. – Mi volt... vele? – nyeltem egy nagyot. – Két dolog is – felelte Mr. Norton. – Az egyik, hogy olyan régimódi volt, amilyeneket a múzeumokban mutogatnak. A másik, hogy nem volt vizes, pedig már régóta esett az eső. – Hátha mégiscsak vizes... volt – nyögtem. – Nem volt vizes – szegezte le Mr. Norton. – A nap éppen akkor ment le, ha vizes lett volna, csillogott volna. De nem csillogott. – Mondott... valamit az az... asszony? – nyögtem. – Nem – rázta meg a fejét Mr. Norton. – Nem mondott semmit. Csak jól megnézett magának. – És? – Hát... én is megnéztem magamnak – mondta, és mintha zavarba jött volna. Kicsit pirosabb volt a képe a szokottnál, és a füle is rózsaszínben játszott.
– És? Lefelé mutatott a kis tó felé. A napfény ráesett az arcára. Olyan volt, mintha nem lett volna valóságos, mintha egy festményt láttam volna. Néhány pillanatig azt is hittem, hogy látomás vagy micsoda. Például délibáb. Lehet, hogy az is volt. – Biztos, hogy nem mondott... semmit? – Egyetlen szót sem. Csak lemutatott a tó melletti bokrosra. Akkor hallottam meg a sikoltásokat és láttalak meg téged. Azt hittem, történt valami veled, s bár nem ismertelek még... nem tudhattam, nincs-e szükséged segítségre. Lerohantam a domboldalon, a többit már tudod. Talán nem kellett volna behajigálnom őket a tóba... őszintén szólva nem is emlékszem rá, hogyan történt. Mire feleszméltem, már benn voltak. Ekkor jött arra a seriff a helyettesével. A hölgy persze már nem volt a tetőn. Én csak azt szeretném... tudni, hogy... ki volt az? Néhány pillanat erejéig megkísértett a gondolat, hogy elmondok neki mindent, de még idejében sikerült befognom a számat. Ha elterjedne a városban, hogy éjszaka furcsa álmokat látok, holtbiztos, hogy ujjal mutogatnának rám. Talán ha korábban kiderült volna, hogy az álombeli látomás hollandul beszél és facipőben jár, elmondtam volna neki, de hogy megbizonyosodtam róla, hogy nem holland, kvázi az ősöm sem lehet, nem volt semmi keresnivalója az álmaimban, beszélni sem akartam róla. – Nem tudod... ki lehetett? – Nem – zártam rövidre a témát. – Oké – bólintott Mr. Norton. Felkapta a bringáját a fűről. – Hát akkor... mennem kell, Debby. Ki kell tisztítanom Mr. Walkman medencéjét. Nem mondta, hogy haza akarna kísérni, és őszintén szólva én sem ragaszkodtam hozzá. Tartottam tőle, hogy valaki észrevesz bennünket és a szüleim fülébe jut a dolog. Az volt a helyzet ugyanis, hogy egyetlen éjszaka alatt megfordult a széljárás a városban. Este még mindenki a Zsiráfot és a másik két srácot szidalmazta, reggelre viszont már a többség úgy látta, hogy erős túlzás volt, amit Mr. Norton művelt. Idejön a városunkba – mondogatták –, nem ismeri senki, ő sem ismer senkit, s már az első hónapban
felpofozza a város egyik legrégebbi lakosának a fiát, két másikat pedig belehajigál a tóba. Jó, jó, a srácok tényleg hülyék voltak, de ez azért mégiscsak túlzás! Szerencsére senki sem fújta be otthon, hogy randiztam Mr. Nortonnal, és lassan feledésbe mentek volna az események, hogyha nem történt volna valami, ami ismét csak felbolydította a hangulatot. Bejött ugyanis egy tök meztelen nő az osztálytermünkbe, méghozzá Mr. Peters órája alatt, és azt állította, hogy ő Mr. Peters felesége. És hogy Mr. Peters meg akarta ölni.
4 Mielőtt rátérnék erre a csúnya ügyre, el kell mondanom, hogy az álombeli látomás már jó ideje szüneteltette a tevékenységét. Mintha megsértődött volna, rám sem bagózott. Úgy kikopott az álmaimból, mint a hamis márkajelzés. Én meg lassan kezdtem elfelejteni a tónál történteket. Mondanom sem kell, hogy Mary-Lou attól a naptól kezdve nem állt szóba velem. És Zsiráf sem erőszakoskodott. A Zsiráf nem izgatott – kapjon sérvet a nászéjszakáján! – Mary-Lou azonban kifejezetten bosszantott. Még neki áll feljebb! Összeszövetkezett azzal az idiótával, s most úgy tesz, mintha én nem érteném a viccet. Arra gondoltam, hogy törlesztenem kellene neki valahogy, de aztán hagytam az egészet a fenébe. Mr. Nortonnal sem találkoztam többé. Néhányszor láttam ugyan, amint elhúz a közelemben a kerékpárján, de egyszer sem állt meg, csak megbiccentette a fejét. Később tudtam meg, hogy Mitchell seriff magához hívatta és elbeszélgetett vele. Elmondta neki, hogy szívesen látják a városban, elvégre szükség van medencetisztítóra, de hogy békében élhessen köztünk, alkalmazkodnia kell hozzánk. Többek között kerülnie kell a kislányok társaságát, mert az nem szül jó vért. Ő természetesen nem akarja gyanúsítani semmivel, de az emberek errefelé gyanakvóak, nem csípik az idegeneket, és ha történik valami, első dolguk, hogy megpróbálják a jövevények
nyakába varrni. Mr. Norton erre elsápadt, megköszönte a seriffnek a figyelmeztetést, és messzire kerülte a lányokat, köztük engem is. Nos, a dolog úgy történt, hogy Mr. Peters éppen az óráját tartotta, amikor bejött a terembe az a nő. Előbb csak nyikorgott a terem ajtaja – erre még senki nem figyelt fel –, aztán kinyílott, és belépett rajta egy fiatal, majdnem teljesen mezítelen nő. Annyira az volt, hogy mindene kilátszott, aminek nem lett volna szabad. Ami ezután következett, az olyan gyorsan történt, hogy meg sem tudtunk mukkanni a meglepetéstől. A nő fiatal volt, teltidomú, ahogy a könyvekben mondani szokás, és véres volt, mintha valaki megszurkálta volna. Arra emlékszem csak, hogy néhány másodperccel a megjelenése után sikoltozni kezdett valaki, többen követték, végül totál sikoltozás és ordítozás töltötte be a termet. A nő egy jókora kést tartott a kezében, és a hegyét Peters tanár úrra szegezte. Mr. Peters is ordított egyet, aztán a nő felé tárta a karját – korántsem azért, hogy átölelje, inkább védeni akarta magát és talán bennünket is a nő késétől. – Vanessa! – kiáltotta kétségbeesetten. – Vanessa... Mit keresel te itt? Jézusom... Vanessa! A Vanessa nevű nő a véres késsel letérdelt Mr. Peters elé, és felé nyújtotta a kezét. – Ölj meg, Bert. Ölj meg, ha nem szeretsz! Mr. Peters nem ölte meg, hanem az ablakhoz ugrott, letépte a függönyét, és beburkolta vele a véres testet. A Vanessa nevű nő ettől azonban nemhogy megnyugodott volna, hanem ismét fenyegetőzni kezdett. Egyetlen rántással letépte magáról a függönyt, és Mr. Peters felé szúrt a késsel. El is találta. Láttam, hogy Mr. Peters meginog, és hófehér pólója úgy elkezd vörösödni, mintha piros festék fröccsent volna rá. Hallottam, hogy a hátam mögött egyre erősebb lesz az ordítozás és a sikoltozás. És akkor, ki tudja, milyen erőtől vezérelve léptem kettőt előre, s így megközelítettem a késsel hadonászó nőt. Kinyújtottam a karom és rárivalltam: – Vanessa! Ide azt a kést! Ez aztán engem is óriási meglepetéssel és egyúttal
félelemmel töltött el. Egyáltalán nem akartam én beleavatkozni a dologba, nem én, az egyedüli, amit akartam, hogy kikerüljek az osztályteremből és elhúzzak a közelből. Méghozzá azonnal. Nemrég történt egy közeli kisváros iskolájában, hogy egy korábbi diákjuk bevitt az épületbe néhány géppisztolyt, kézigránátot, mifenét, majd módszeresen vadászni kezdett a bennlévőkre. Mire lelőtték, már kilenc áldozata hevert holtan a padlón. Ilyesmire gondoltam itt is, és másra sem törekedtem, mint hogy elhúzzam onnan a csíkot, és ezt is tettem volna, ha sikerül. Csakhogy nem sikerült. És fogalmam se volt róla, mi akadályozott meg benne. Ki tudja, miért, de nem arra indult a lábam, amerre szerettem volna, azaz az ajtó felé, hanem egyenesen odavitt a véres nő és az immár ugyancsak véres Mr. Peters közelébe. Ráadásul nem csak odavitt, hanem még rá is kiáltottam a meztelen nőre: – Vanessa! Ide azt a kést! Tuti, hogy nem én voltam, aki kikiabált belőlem. Már csak azért sem én lehettem, mert abban a pillanatban olyan haragot éreztem az ismeretlen nő iránt, hogy legszívesebben darabokra szaggattam volna. És gőzöm sem volt róla, miért. Talán azért, mert beleszúrt Mr. Petersbe? Vanessa a szemembe nézett. Hát ha én lettem volna én, mármint Debby O'Hara, bizonyára még be is pisiltem volna rémületemben. Bár a véres nőnek szép arca volt, ezekben a pillanatokban nem láttam rajta semmi szépséget. Fúria volt, amilyenekről az ókori mitológiában tanultunk. Felhúzta az ínyét, mint a támadni készülő kutya. Megdöbbenve láttam, hogy a fogai is vörösek, akárcsak a szeme és a bőre. Azaz, dehogy is voltam én megdöbbenve! Inkább kíváncsian bámultam a képébe, de azért nem aludt el egyetlen pillanatra sem az éberségem. A nő felém szúrt a késsel. Szerencsére nem talált el; még egy lépést kellett tennie felém, hogy elérhessen. S ő meg is tette a lépést. Igen gyorsan és határozottan. Szúrni akart, aztán mégsem szúrt. Szemét a szemembe fúrta, és az arcomba sziszegte: – Hát te vagy az, te kis cafka? Te vetted el tőlem?
Ez nyilván azt jelentette, hogy féltékenységi dráma zajlik az osztályteremben: Vanessa Mr. Peters elhagyott valakije és most bosszút állni jött el hozzá. Ebben a pillanatban a kezét az oldalára szorító Mr. Peters mögött felbukkant az álombeli asszony. Olyan nyugodtan állt, mintha nem izgatná, mi történik az orra előtt. Ami engem illet, egyáltalán nem éreztem meglepetést. Sejtettem, hogy előbbutóbb el kell jönnie. Vanessa hátrahajolt, hogy minél nagyobb erővel szúrhasson belém. Az a furcsa az egészben, hogy nem emlékszem tisztán a történtekre; mintha nem is én lettem volna, aki ott állt a nővel szemben. Mintha kívülállóként figyeltem volna azt a lányt, Debby O'Harát, hogy vajon mi az ördögöt fog most csinálni? A furcsa ruhát és fejkötőt viselő asszony biccentett, majd amikor látta, hogy a kés felém közeledik, kiáltott valamit – gőzöm sincs róla, mit –, kinyújtotta a karját, és a közvetlenül mellettem álló szemétkosárra mutatott. S az a Debby O'Hara, aki ott állt Vanessával szemben, pontosan tudta, mit kell cselekednie. Elhajolt a szúrás elől, felkapta a szemétkosarat, és egyetlen gyors, de halálosan biztos mozdulattal a meztelen asszony fejére húzta. Ekkor mintha töredezni kezdett volna az idő. Láttam, hogy lassan, mintha hópelyhek hullanának, néhány használt papír zsebkendő, két lerágott almacsutka, valamint egy üres Cocacolás doboz repül ki a kosárból és lepottyan a padlóra. Vérmaszatos Vanessa nagyot kiáltott, és megpróbálta lerángatni a fejéről a szemétkosarat. Amíg rángatta, kivettem a kezéből a kést. Véres volt, ám én mégsem undorodtam tőle. Bár korábban, ha apám sztéket sütött, egyszerűen kiütött a nyers hús látványa; csak akkor merészkedtem megfogni őket, amikor már megbarnult rajtuk a vér. Ezúttal viszont semmi visszataszítót nem találtam abban, hogy kezembe vegyem a véres kést. És Vanessát is magamhoz öleltem, amitől még véresebb lettem. Főleg, hogy úgy fickándozott a kezeim között, mint a megvadult csikó. A Mr. Peters háta mögött álló fejkötős nő bólintott, majd szertefoszlott a levegőben. Én meg, mint aki jól végezte
dolgát, felvettem az asztalról azt a Shakespeare összes drámáját tartalmazó bibliofil kötetet, amelyet Mr. Peters hozott be szemléltető eszközként, levettem Vanessa fejéről a szemétkosarat, felemeltem a kötetet, és úgy vágtam fejbe vele, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Aztán visszaültem a helyemre, és vártam, hogy történjék végre valami.
5 Anyám és apám úgy néztek rám, mintha csak az imént jutott volna tudomásukra, hogy lány létemre beválogattak a Boston hokicsapatába. Anyám a kezét tördelte, apám valószínűleg ugyancsak tördelte volna, ha nem dugja zsebre. A seriffhelyettes az asztalnál ült, és egy papírra körmölt valamit. Még mindig nem volt egészen tiszta a fejem, ezért meg sem próbáltam helyükre rakni az eseményeket. Ösztönösen megsejtettem, hogy ehhez hosszú napok megfeszített agymunkájára lesz majd szükségem. Egyelőre minden erőmet lekötötte, hogy válaszoljak az ostobábbnál ostobább kérdésekre. – Jól vagy... Debby? – kérdezte például az anyám. – Jól – feleltem. – Jól vagyok. – Nem kérsz... valamit inni? – Nem kérek – mondtam. – Esetleg egy... nyugtató tablettát? – Azt sem kérek – mondtam. – Egy falat... izé... – Azt sem. – Akkor mit... kérsz, szívem? – Egy szemétkosarat – mondtam. Apa és anya egymásra néztek. Azt hitték, félrebeszélek, pedig dehogyis beszéltem én félre. Valóban egy szemétkosarat szerettem volna, hogy anyám fejére húzhassam, és elhallgattassam vele. – Nem kellene... megfürödnöd, szívem? Ezt viszont szívesen vettem volna. Anyám már indult
volna, hogy megkeresse velem a fürdőt, de a seriffhelyettes visszatartotta. – Bocsánat, Mrs. O'Hara, de addig, amíg a fényképész... – De hát ez a gyerek csurom vér! Ez igaz is volt, meg nem is. Véres voltam, az igaz, de a vér már rám száradt, és ha vakaróztam, enyhén sercegett a körmeim alatt. Szerencsére hamar megjött a fényképész Mitchell seriffel együtt, és csinált rólam néhány sztárfotót. Aztán mehettem zuhanyozni. Mivel a fürdő az iskola alagsorában volt, anyám is velem jött. Lezuhanyoztam, majd kinyújtottam a kezem a fülke függönye mögül, hogy elvegyem tőle a tiszta ruhákat, de hiába nyújtogattam, anyám nem tett bele semmit. Kidugtam a fejem a függöny résén át. Anyám a fürdő kövén ült, ölében a tiszta, száraz ruháimmal és zokogott. Amikor felnézett, és látta, hogy nézem, még erősebben kezdett zokogni. – Istenem, Debby, mit tettek veled? Nem válaszoltam. Elvettem tőle a ruhámat, felvettem, majd megvontam a vállam. – Mehetünk, anya. Amikor kiléptem az iskola épületéből, furcsa érzésem támadt. Mintha búcsúztam volna valakitől vagy valamitől. Mintha befejeztem volna a tanulmányaimat, hogy főiskolára induljak. Pedig erről még szó sem volt. Csupán éreztem, hogy az a Debby O'Hara, aki most kilép az iskola kapuján, már nem az a Debby O'Hara, aki reggel bejött rajta. Valaki egészen más. Egyelőre fogalmam sem volt róla, kicsoda.
6 Mitchell seriff egyre a fejét csóválgatta, és fürkészve nézegetett, amint ott álltam a nagyszoba sezlonja előtt. A seriff a sezlonon ült, és hogy ne lássék nagyon hivatalosnak a dolog, levette az övét és felakasztotta a fogasra. Kigombolta az inge nyakát, és a sapkáját is a fogasra akasztotta. Korábban
már megegyezett a szüleimmel – természetesen a hátam mögött –, hogy ők is jelen lesznek, amikor jegyzőkönyvbe mondom, hogy hogyan történt az a dolog az iskolában. A jegyzőkönyv írásának nemes feladata Mr. McDermottra, a seriff helyettesére hárult, aki egy kockás füzettel az ölében kedvenc karosszékemben várakozott. – Nos hát, Debby – nézett rám a seriff. – Hogy érzed magad? – Jól, Mr. Mitchell – feleltem. – Biztos? – Biztos – bólintottam. – Nem esik nehezedre, ha kérdezek tőled ezt-azt... az iskolában történtekkel kapcsolatban? – Nem, Mr. Mitchell. – Ha nehezedre esne, Debby, vagy nem akarnád... – kottyantott közbe az anyám. – Nem esik nehezemre – ismételtem. – Akkor hát meséld el, mi történt – kérte a seriff. Elmeséltem. Röviden és tárgyszerűen, ahogy a televízióból tanultam. – Nem ijedtél meg, amikor az a nő... berontott a terembe? – Kicsit – füllentettem. – És... mire gondoltál? – Előbb semmire, aztán arra, hogy meg fogja ölni Mr. Peterst, és valószínűleg bennünket is. Talán az egész osztályt. – És akkor te Mr. Peters segítségére siettél. El akartad venni a nőtől a kést. Igaz? – Igaz. – Nem tartottál tőle, hogy... megsebezhet? – Nem gondoltam rá – mondtam. – Mr. Peters szerint nem is izgultál. – Nem emlékszem rá – mondtam. – Hogy támadt az az ötleted, hogy a fejére húzd a szemétkosarat? – Nem tudom – vontam meg a vállam. – De hát mégis... – Hát... ott volt. – Micsoda? – A szemétkosár.
– És a Shakespeare-kötet? Az is csak ott volt? – Az is. Mitchell seriff megcsóválta a fejét. – Van valami, amit el szeretnél még mondani, Debby? – Csak néztem magam elé, és meg sem moccantam. – Hát jó – mondta rövid hallgatás után Mitchell seriff. – Akkor ezt be is fejezhetjük. Jól van, Debby, többé nem fog kérdezősködni senki ezzel kapcsolatban. Kifelé menet még hallottam, hogy odaszól az apámnak. – Egy biztos, Ben, furcsa lánya van magának. Magam is arra gondoltam, hogy valóban az vagyok. És attól féltem, hogy nem is vagyok egészen normális.
7 Bár Mitchell seriff valóban nem kérdezősködött többé, azért nem lett nyugodtabb az életem. Osztálytársaim úgy néztek rám, mintha az égből pottyantam volna közéjük, és úgy is viselkedtek velem. Talán szégyellték, hogy akkor senki sem csinált semmit, csak visongott és az életét féltette, én viszont megtettem, amit bármelyiküknek meg kellett volna tenni. Az emberek viszont nem szeretik, ha mulasztásaikra emlékeztetik őket. Szégyellték magukat előttem, még ha nem is mondták. És immár mintha Pat sem vonzódott volna hozzám annyira, mint annak előtte. Erre aztán még a különböző ajándékok is rátettek egy lapáttal. Kaptam egy életmentő jelvényt, amelyet a polgármester adományozott; egy rendőrsapkát a területi rendőrségtől, amely által tiszteletbeli rendőrnek neveztek ki, s még a helyi mozis is adott egy kártyát, amelynek a felmutatásával egy évig ingyen tekinthetek meg minden mozielőadást. A baj csak az volt, hogy a kártya egy főre szólt, én meg utáltam egyedül moziba járni. Mitchell seriffnek sokáig főtt a feje, hogy mi legyen Mr. Peterssel. A polgármester javaslatot várt tőle, ő pedig egyre csak tipródott és fogalma sem volt róla, mit tegyen. A történet immár világos volt mindenki előtt. Nem volt
titok, hogy Mr. Peters a legszerencsétlenebb ember a világon. Köszönhette ezt elsősorban annak, hogy olyan jóképű. Mert hogy ennek is megvannak a hátulütői, mint az az alábbiakból is kiderül. Mr. Peters két állammal odébb született, ott is járt iskolába, és a helyi egyetemen tanári oklevelet szerzett. Ahogy végzett, azonnal alkalmazták az egyik középiskolában irodalomtanárnak. Mr. Peters szorgalmasan tanított, és egy, az iskolához közeli házban lakott, amelyet a tulajdonosától bérelt. A ház amolyan sorház volt, amilyen minden elővárosban százszámra található. Mr. Peters megbecsült tagja lett volna a helyi közösségnek, ha hagyják. De nem hagyták. Pontosabban, egy valaki nem hagyta. Ez a valaki Vanessa volt, a szomszéd házban lakó Meredith család lánya. Vanessa huszonéves volt, szép és rendkívül nőies – erről különben magamnak is volt alkalmam meggyőződni. Csakhogy Vanessának volt egy nagy hibája: nevezetesen, hogy flúgos volt szegény. Hogy aztán pontosan mi volt a betegsége, ki tudja? Soha nem néztem utána, egy azonban biztos: a lány megkeserítette Mr. Peters napjait. Amint azt Mitchell serifftől közvetve megtudtam, Vanessa beképzelte magának, hogy Mr. Peters szerelmes belé; sőt nemcsak ezt, hanem azt is, hogy el akarja venni feleségül. Fűnek-fának híresztelte, hogy rövidesen megtartják az esküvőt. Vanessát mindenki ismerte, így senki nem is tulajdonított nagyobb jelentőséget a dolognak, még Vanessa szülei sem. Mr. Peters viszont nem tudott semmiről, csupán egy idő után feltűnt neki, hogy a tanítványai és mások is összemosolyognak a háta mögött, és félhangosan gúnyos megjegyzéseket tesznek rá. Olyanokat például, hogy mikor lesz az esküvő, és a többi. Mr. Peters nem tudta mire vélni a dolgot, ezért az egyik tanítványához fordult, ő pedig rövid habozás után felvilágosította a tényállásról. Mr. Peters majd fenékre ült meglepetésében, és a legkézenfekvőbb, ugyanakkor a legrosszabb megoldást választotta: beszélt Vanessával. Mr. Mitchell szerint a beszélgetés balul ütött ki: Vanessa, aki mindeddig nem közeledett Mr. Petershez, csupán
városszerte mesélte kis meséit, gyűlölni kezdte Mr. Peterst. Az az igazság, hogy Mr. Peters is intézhette volna tapintatosabban is a dolgot, de hát ő is fiatal ember volt, híján minden tapasztalatnak és tapintatnak – így Mr. Mitchell –, ezért ajtóstól rontott a házba. Megvárta, amíg Vanessa feltűnik a kertjükben, ekkor odament a kerítéshez, és olyanokat mondott Vanessának, amilyeneket nem lett volna szabad. Konkrétan, hogy nem szereti, nem ismeri, nem is akarja megismerni; Vanessa hagyja őt egyszer s mindörökre békén, és a többi, és a többi. Vanessa összeomlott. Talán valóban úgy érezte, hogy a vőlegénye – az ő tudatában Mr. Peters végül is az volt! – csalárdul elhagyta őt. Eddig hitegette, szerelmet és házasságot ígért neki, s most íme: megszegte az ígéretét! Kesergett néhány napig, aztán elkeseredésében öngyilkos lett. Beszedett fél fontnyi altatót, és már úton volt a túlvilág felé, amikor a szülei rátaláltak, és kimosatták a gyomrát. Természetesen a kisvárosban nem maradt titokban az esemény: mindenki tudta, hogy Vanessa ki miatt akart öngyilkos lenni. S ahogy már ilyenkor történni szokott, megindultak a rosszindulatú pletykák. Olyan hírek kezdtek keringeni a levegőben, hogy a jövevény szépfiú, az új tanár, megkörnyékezte a bolond Vanessát, mindenféle ígéretekkel etette, és végül elcsábította. A szerencsétlen Vanessa már terhes, a hírek szerint hármas ikrei lesznek, az új tanár pedig ahelyett, hogy vállalná a felelősséget a tettéért, le akarja rázni magáról a lányt. A második öngyilkossági kísérlet aztán végleg betette a kaput Mr. Petersnek. Ezúttal már nem gyógyszerről volt szó: Vanessa ugrott. Felmászott egy televíziós átjátszótorony tetejére – az apja esküdözött, hogy nem értik, hogyan történhetett, hiszen Vanessa sok egyéb betegsége mellett még tériszonyban is szenvedett –, és a mélybe vetette magát. Ám ismét pokoli szerencséje volt: zuhanás közben fennakadt egy faágon, és néhány karcolással megúszta a dolgot. Ekkorra már Mr. Peters helyzete tarthatatlanná vált – ezt ő maga is kénytelen volt belátni. Már nem is az volt a lényeg, hogy valójában mi történt, hanem hogy mit gondolnak az emberek. Az emberek pedig a legrosszabbra gondoltak.
Ezért aztán az iskola igazgatója magához hívatta Mr. Peterst, leültette, és elébe tárta a lehetőségeket. Mármint, hogy milyen lehetőségek állnak Mr. Peters előtt. Az egyik, hogy itt marad és tovább folytatja a munkáját, amellyel úgy egyébként mindenki meg van elégedve. A diákok és a szüleik szeretik, tisztelik tudásáért, lelkesedéséért, és ha a Vanessa-ügy nem lenne, el nem engednék innen a világ minden kincséért sem. Ő – mármint az iskolaigazgató – biztos benne, hogy Mr. Peters ártatlan; az a lány tényleg bolond; senki nem hiszi, hogy Mr. Peters házasságot ígért volna neki; azt viszont, hm... hogy közelebbi kapcsolatba került vele, már többen elhiszik. Elvégre miért is ne, Miss Vanessa kívánatos darab, és egyre kívánatosabb lesz. Fizikailag legalábbis. A probléma tehát probléma marad, és sajnos nem lesz jó vége. Vanessának előbb-utóbb sikerül az öngyilkosság, amely aztán bélyeget nyom mindenki homlokára: Mr. Petersére is, az övére is, az iskoláéra is, és így tovább. Sőt talán a városéra is – s itt az igazgató felemelt egy újságot, amelyet a szomszédos kisvárosban adtak ki, s amelyben egy újságíró haragos szavakkal fakadt ki a gátlástalan nőcsábász Mr. Peters ellen. Az lesz a dolog vége, hogy a kormányzó is felfigyel rájuk, márpedig a jövő év elején választások lesznek, a kormányzónak pedig nem érdeke, hogy a választások előtt bármi is felborzolja a kedélyeket. – Van aztán egy másik lehetőség is – folytatta az igazgató –, ez pedig az, hogy Mr. Peters szép csendben eltávozik az iskolából – majd találnak valamilyen okot rá, amiért fel kellett mondania –, ő pedig elintézi, hogy a szomszéd városban – nem abban, ahol az ominózus újságcikket írták! – álláshoz jusson. Olyan jellemzést ír róla, hogy bárhol szívesen fogadják. Mr. Peters nem sokáig töprengett az ajánlaton; maga is úgy gondolta, hogy ebben a városban nincs már keresnivalója. Megköszönte szépen az igazgató ajánlatát, és egy csendes hajnalon lelépett. Azt hitte, mindörökre megszabadul Vanessától. Azt hiszem, örök titok marad, hogy Vanessa honnan tudta meg, hogy hova menekült előle Mr. Peters, a „vőlegénye". Fél év is eltelt már azóta, hogy Mr. Peters megpattant, az élet
visszatért a régi medrébe, Vanessának nem születtek hármas ikrei, sőt gyermeke sem született. A hír rémhírnek bizonyult, de már senki nem törődött vele. A Mr. Peters helyébe érkezett tanár is megfelelőnek bizonyult, így Mr. Peters úgy beleveszett a felejtés mocsarába, mint egy jelentéktelen kártyaparti. Vanessa azonban nem felejtett. Mr. Peters ügy beleégett a lelkébe, mintha belegravírozták volna. Mitchell seriff szerint valószínűleg egy gonosz lélek járathatta bolondját a lánnyal, aki ártani akart Mr. Petersnek – bár az is lehet, hogy csak jó akart szórakozni –, mindenesetre elárulta Vanessának Mr. Peters tartózkodási helyét. Vanessa első felindulásában ismét öngyilkos akart lenni – késsel összevagdalta magát –, majd kerékpárra szállt, és úgy, vérbe fagyva, eltekert a szomszédos városig, ahol Mr. Peters tanított. Megkereste az iskolát, sorra járta az osztálytermeket, és végül megtalálta Mr. Peterst. Innen már ismerős a történet. Most csupán az a kérdés, hogy mit csináljon Mr. Mitchell? Kössön ő is útilaput a szerencsétlen Mr. Peters talpára? Mindezeket, amiket felsoroltam, természetesen nem nekem mondta el Mr. Mitchell, hanem az apámnak, aki azonnal továbbadta az anyámnak, ő pedig nekem. Sajnáltam Mr. Peterst, de hát mit tehettem volna? Csak reménykedhettem benne, hogy nem kell ismét vándorbotot vennie a kezébe. Hát nem kellett. Ebben a városban összefogtak érte a polgárok. Mivel úgy ítélték meg, hogy Mr. Peters ártatlan, azonkívül jól végzi a dolgát, nem akartak megszabadulni tőle. Hogy Vanessával mi történt, nem tudom; talán bezárták egy zárt osztályra, vagy mi. Mr. Peters tehát maradt, az incidens pedig a feledés homályába süllyedt. Rám úgy nézett mindenki, mint valami hősre. Az újságokba is bekerült a nevem, bár apámnak ez egyáltalán nem tetszett. És anyámnak sem. Egyikük sem akarta, hogy lefényképezzenek, vagy hogy sokat írjanak rólam. Ennek ellenére ismét bekerültem a köztudatba, ám most nem azért, mert valaki megtámadott volna valakit, és én kihúztam a csávából – ennél sokkal prózaibb oka volt. Éppen Pattel jöttem ki a fagylaltozóból, amikor Mr. Boltont elgázolta
egy autó. Mégpedig alaposan. Akkorát csattant szegény a karosszérián, hogy azt hittem, villám csapott le a közelünkben, pedig egyetlen felhő sem volt az égen. Egy környékbeli farmergyerek találta el szegényt. Olyan részeg volt, hogy alig állt a lábán. Amikor Mitchell seriff megérkezett a helyszínre, már az út szélén ült és ott sírdogált. Én pedig ismét csupa vér voltam. És ismét csak nem a saját vérem festett vörösre, hanem ezúttal Mr. Boltoné. Amikor ugyanis kiléptünk a fagylaltozóból, Mr. Bolton alig néhány méternyire tőlünk vágódott a betonra. Pat nagyot sikoltott és a karomba kapaszkodott. Mr. Bolton úgy vergődött előttünk, mint egy elütött csirke. Mintha láthatatlan kéz taszított volna hozzá. Odarohantam, hogy akárhogy is segítsek rajta, s ekkor ismét megpillantottam a látomásomat. Nem messze Mr. Boltontól az út szélén állt, és várakozón nézett rám. Eközben Mr. Bolton megszűnt mozogni és lélegezni is. A fejfedős nő arcán ingerült kifejezés jelent meg, mintha engem hibáztatna érte. Mr. Bolton felé fordította a fejét, és a kezét is felemelte, mint amikor fél évvel korábban a szemétkosárra mutatott vele. Lehajoltam Mr. Boltonhoz, megfogtam a csuklóját, és megnéztem, hogy van-e pulzusa. Éppen úgy, ahogy Miss Ross tanította nekünk. Nem volt egy darab sem. S mivel nem volt pulzusa, nem is lélegzett. A fejfedős látomás ismét felemelte az állát. Nagyjából azt fejezte ki a tekintete, hogy csinálj már valamit, te kis szerencsétlen! Ekkor Mr. Bolton fölé görnyedtem, és megpróbáltam mesterséges légzést adni neki. Csak akkor tértem magamhoz, amikor megérkeztek a mentők és gyengéden eltessékeltek Mr. Bolton mellől. Ott maradtam véresen az út mellett. Később aztán Patricia is előkerült, és rémült képpel nézett rám. Mintha Drakula grófot látta volna maga előtt, egy jóízű vérszopás után.
8
Ez az új esemény ismét csak nagy felfordulást okozott odahaza. Anyám újra a zuhany alá akart állítani, de nem hagytam. Pontosabban, nem engedtem, hogy jelen legyen, amikor fürdök. Nem tudom, miért, de nem akartam. Egyedül akartam megszabadulni Mr. Bolton vérétől. Újfent bekerültem a helyi újságba, és ha ezúttal nem is tüntettek ki, azért az elismerő cikk nem maradt el. Osztálytársaim – gondolom, némi irigységtől is vezérelve – Teréz anyának kezdtek szólítani. Hogy szüleim mit gondoltak minderről, nem tudom, de nem is kérdeztem őket. Jó darabig mintha megkukultak volna; többnyire csak hallgattak, ha együtt voltunk. Mintha megszakadt volna közöttünk valami. Pedig semmi nem történt az égvilágon, csupán elvettem egy kést egy bolond nőtől, aki megvagdosta magát, majd Mr. Petersre támadt, később pedig mesterséges légzést adtam egy szerencsétlen flótásnak. És mindkét alkalommal összekentem magam vérrel... Magam is tudtam azonban, hogy nem így áll a helyzet. Valami titok lappang valaminek a mélyén, de hogy mi ez a titok, és hogy minek a mélyén lappang, arról fogalmam sem volt. Egy tavaszi délutánon apám és anyám, mintha csak véletlenül tennék, elővettek egy régebbi fényképalbumot, és nézegetni kezdték. Az egyik, jókorára kinagyított képen az anyámat láttam... a konyhában állt és a lencse felé tartotta a mutatóujját, amelyen egy fehér kötés virított. Jókora fehér pukli, amilyet csak ügyetlen elsősegélynyújtó képes kötni. – Emlékszel erre a képre, Debby? – kérdezte az apám. Olyan közömbös hangon, hogy azonnal felfigyeltem rá. Akkor már ismertem a tinédzserek örök igazságát: ha a szüleid közömbös hangon beszélgetnek előtted, hegyezd a füled, mert készül valami, aminek aligha lesz rád nézve kellemes következménye. Nos, hát én is hegyeztem a fülem, és vártam, hogy mi sül ki ebből a nagy albumnézegetésből. Merthogy nem véletlenül lapozgatják előttem, abban biztos voltam. A képre néztem, és megráztam a fejem. – Nem emlékszem. És tényleg nem is emlékeztem. – Anyád elvágta az ujját – magyarázta apám. – Akkor
vettük az első kerámiakést. Amelyiknek sosem csorbul ki az éle. – Aha – mondtam. – Anyádnak már az első nap sikerült elvágnia vele az ujját. Nem emlékszel? – Nem – feleltem. Anyám lehajtotta a fejét, apám viszont az arcomat fürkészte. – Frászt kaptál tőle. – Mitől? – kaptam fel a fejem. – A vértől – mondta apám. – Ott voltál a konyhában, amikor anyád elvágta az ujját. Ahogy elkezdett vérezni... egyszerűen nem lehetett bírni veled. Rosszul lettél, és ki kellett hívnunk a doktort. Azt mondta, nem bírod a vért. Majd talán kinövöd. De vannak olyanok is, akik soha nem növik ki. Úgy tűnt, hogy te is ilyen leszel. Arra csak emlékszel, amikor Mike-nak eleredt az orra vére? – Nem – mondtam, és valóban nem is emlékeztem. – A negyedik születésnapodon történt. Meghívtunk egy sereg gyereket, köztük a vörös Mike-ot is. – Nem emlékszem – ismételtem. – Már elköltöztek a városból. Nos, a fiúk összekaptak valamin, egyikük orrba vágta Mike-ot, akinek eleredt az orra vére. Mike csak vigyorgott, te viszont rosszul lettél tőle. Annyira kiborultál, hogy véget kellett vetni a bulinak. Valami rémlett, de csak nagyon halványan, elmosódottan. – Azóta is... rettegtél a vértől, Debby. Ez valóban így volt. Ha vért láttam, egyszerűen elfutottam. Mintha a lábaim önálló életre keltek volna; nem törődve a következményekkel, elinaltam a közelből. Talán ha a saját anyámat láttam volna vérbe fagyva, akkor is elhúztam volna onnan. És mostanában... újabban... Apám gyengéden megfogta a kezem, és a szemembe nézett. – Mi történt veled, Debby? – Milyen értelemben, apa? – kérdeztem, pedig pontosan tudtam, mire céloz. – Már nem félsz a vértől? Gondolkodtam egy kicsit, aztán határozottan megráztam a
fejem. – Már nem, apu. – Miért nem, Debby? Ismét csak egy vállrándítás következett. – Nem tudom. Láttam, hogy anyám is feszülten figyel: mintha meg akartak volna tudni rólam valamit. De hát mi a fenét? – Csak azt nem értem – így apám –, hogy honnan veszed mindezekhez a bátorságot? A mindezek a Vanessa Meredith-ügyet és Mr. Bolton elgázolását jelentette. – Nem kellett egyikhez sem bátorság – igyekeztem kicsinyíteni a történtek jelentőségét. – Én voltam hozzájuk legközelebb: ennyi az egész. Persze nem ennyi volt. Egyáltalán nem ennyi. És ezt ők is tudták. Apám ekkor fordított egyet a beszélgetés menetén. – Hogy alszol mostanában, Debby? – kérdezte. Én persze azonnal tudtam, miért kérdezi. És nyomban elhatároztam, hogy nem engedem csapdába csalni magam. Ez az én ügyem, nekem kell megbirkóznom vele. – Hogy aludnék? – vontam meg közömbösen a vállam. – Normálisan. De miért kérdezed? – Mert a te korodban nagyon fontos az éjszakai nyugodt alvás – szólt közbe anyám. – Ami azt illeti, én nyugodtan alszom – mondtam. – Nincsenek rossz álmaid? – kérdezte apám. – Nemigen – ráztam meg a fejem. – Bár ha fáradt vagyok, néha hülyeségeket álmodok, az igaz. – Éspedig? – csapott le rám. – Hát... a múltkor például azt álmodtam, hogy Patnek kistestvére született. Ez nem is akkora hülyeség. – De három lába volt. – Na látod, ez már valóban hülyeség – mondta apám és anyámra nézett. Telis-tele volt kérdőjellel a tekintete, mintha azt kérdezte volna tőle, hogy nem kellene-e abbahagyni ezt a sületlen beszélgetést. Anyám tekintete feltehetően nemmel válaszolt, mert apám tovább erőlködött.
– Egyszer régen, volt egy furcsa álmod – mondta. – Azaz nem is egyszer. Emlékszel még rá? – Furcsa álmom? – adtam az ártatlant. – Mintha valaki... egy alak... megjelent volna az ágyad mellett... a szobádban... és... Összehúztam a szemöldökömet, és úgy tettem, mintha baromira törném a fejem. – Most, ahogy mondod... valóban volt ilyen. De már régen nincs. – Biztos ez? – Persze hogy biztos – bólintottam. – Csak emlékeznék rá, ha lenne. – Nem lehetséges, hogy azért nem félsz már a vértől... mert... mert... – Megakadt és nem is tudta befejezni a mondatot. Látványosan a karórámra pislogtam. Apám észrevette, és felhúzta a szemöldökét. – Készülsz valahová? – Csak Pathez – feleltem. – Nem ért valamit a matematikából. Segítenék neki egy kicsit. Jó szüleim összenéztek, majd apám legyintett egyet. – Menj csak, Debby. Csak időben gyere haza. Elmentem Pathez, jót dumáltunk, és még időben hazaértem.
9 Néhány nappal később találkoztam Mr. Peterssel. Még mindig betegszabadságon volt a késszúrás miatt; mint kiderült, a szúrás a tüdeje csúcsát érte, s lassabban haladt a gyógyulása, mint számították. Nemrég volt vége az utolsó órának, és én egyedül bandukoltam hazafelé. Patnek valami dolga támadt, így ezúttal nem tartott velem. Lehajtott fejjel mentem, és már nem is emlékszem rá, min törtem az agyam, amikor Mr. Peters rám köszönt. Egy fa törzséhez dőlve állt a fasor közepe táján. Azonnal
feltűnt, hogy nem a megszokott iskolai ruhájába van öltözve, hanem sokkal elegánsabb. Még nyakkendőt is kötött, pedig az általában nem volt szokása. – Hello, Debby – köszönt rám. Ekkor vettem csak észre. Furcsa volt, ahogy a fához dőlve áll és a nyakkendőjével babrál. Az első pillanatban – talán az öltönye és a nyakkendője miatt – rá sem ismertem; beletellett néhány másodpercbe, amíg tudatosult bennem, hogy ő az. – Hello, Mr. Peters – köszöntem vissza. Mr. Peters eltolta magát a fától, és hozzám lépett. – Micsoda véletlen! – örvendezett. – Gondoltam, kijövök levegőzni egy kicsit... és pont beléd botlok! Abban a szent pillanatban, ahogy beszélni kezdett, megéreztem, hogy hazudik. Egyáltalán nem véletlen, hogy találkoztunk. Mr. Peters készült erre a találkozóra, ezért is öltözött fel ilyen szépen. Őszintén szólva meg is szédültem egy kicsit. Mi a csodát akarhat tőlem Mr. Peters? Ahogy egy-két másodpercet ugrott az idő, az is eszembe jutott, hogy Mr. Peters nyilván nem először várakozik itt rám a fák alatt. Csakhogy eddig mindig Pattel együtt jöttem, ő pedig egyedül, négyszemközt akart beszélgetni velem. És hogy most nincs itt Pat... Szóval, Mr. Petersnek volt türelme kivárni a kedvező alkalmat, hogy egyedül társaloghasson velem. Ekkor egy kicsit megijedtem. Nem azért, mintha féltem volna tőle, hogy valami rosszat akarna tenni nekem, egyáltalán nem, inkább az töltött el félelemmel, hogy hogy az ördögbe jutott mindaz az eszembe, ami az elmúlt másodpercekben az eszembe jutott. Soha nem szoktam én ilyeneken gondolkodni. Eddig. Észre sem vettem, hogy a férfiak hogyan viselkednek vagy öltözködnek, most azonban úgy éreztem, hogy egyenesen belelátok Mr. Peters lelkébe. Mr. Peters igenis miattam áll itt, és már nem is először. Akar valamit tőlem, az kétségtelen. Mint ahogy az utóbbi időben mindenki akar tőlem valamit. De hát mi változott meg ennyire, uramisten? – Hogy vagy, Debby? – kérdezte Mr. Peters, és felzárkózott mellém. – Én jól – mondtam. – És ön, Mr. Peters?
Mr. Peters elgondolkodva nézett rám. – Tulajdonképpen én is jól lennék... ha nem talál el Vanessa a késével. – Sajnálom – mondtam. – Ha kicsit feljebb megy a szúrás, még nagyobb baj is lehetett volna belőle. – Sajnálom – ismételtem. Mr. Peters ekkor megfogta a karom. – Beszélni szeretnék veled, Debby. Kicsit meghökkentem. Ha most azt mondja, hogy húzódjunk egy kicsit beljebb a bokrok közé... – Mr. Peters azonban nem ezt mondta. – Meg szeretném köszönni, Debby, amit értem tettél. Valószínűleg az életemet mentetted meg. – Ugyan már, Mr. Peters – szabadkoztam. – Én csak egy kicsit... illetve azt gondoltam... – Akárhogy is gondoltad, bátor lány vagy, Debby – mondta. – Azt is hallottam, hogy mit tettél Mr. Boltonnal. Ha így folytatod, te leszel a városunk hivatalos életmentője. Tréfának szánta, de valahogy nem hallatszott annak. És nem is tetszett, amit mondott. Egyáltalán nem óhajtottam életmentő lenni. Semmi sem óhajtottam lenni, azonkívül, ami vagyok. – Vanessáról szeretnék mondani valamit – mondta ekkor Mr. Peters. – Nem tudom, mit tudsz róla? – Semmit – feleltem. Legszívesebben hozzátettem volna, hogy nem is akarok. Nem érdekelt Vanessa, és tulajdonképpen Mr. Peters sem érdekelt. Volt min törni a fejem nélkülük is. – Hidd el, Debby, hogy semmi közöm nem volt ahhoz a lányhoz. A szomszédom volt, és... Mr. Peters részletesen elmagyarázta, mi volt a helyzet a bolond lánnyal. Szerencsére már a második mondata után kikapcsolt az automatám. Pontosan tudtam, miket mond majd; elvégre az egész város tudott mindent a kapcsolatukról. És akkor ismét csak megéreztem valamit. Nevezetesen, hogy Mr. Peters csak hadovál, valamiért az időt húzza. Mintha meg akarna kérdezni tőlem valamit, ám még erőt gyűjt hozzá, hogy megtegye. Mintha félt volna valamiért tőlem. Amikor befejezte a mondandóját, sóhajtott és megállt. Ha
nem akartam ott hagyni, nekem is meg kellett állnom. Mr. Peters a szemembe nézett, és megköszörülte torkát. – Te mindenre emlékszel, Debby? Én is megköszörültem a torkom. – Mi mindenre? – kérdeztem. – Arra, ami akkor történt... amikor... szóval, amikor Vanessa megszúrt. – Hát úgy nagyjából – mondtam. – Nagyjából? – Úgy értem, hogy ideges voltam; biztos vannak dolgok, amik kirepültek a fejemből. Mr. Peters hangja idegesen felcsattant. – Én akkor... figyeltelek téged, Debby! Ez meg mi a fene? – gondoltam. – Mi a fenét jelentsen ez? – És... láttam, hogy... mi történt, Debby! – Hát ez nagyon érdekes – gondoltam. – Vajon mit láthatott? Aztán majdhogynem a szám elé kaptam a kezem. Csak nem... – Én materialista vagyok, Debby – mondta Mr. Peters. Olyan elszántan, mintha azt vallotta volna be, hogy pedofil, vagy homoszexuális, vagy mit tudom én, micsoda. – I... gen? – nyeltem egyet. – Nem hiszek sem szellemekben, sem túlvilágban, sem visszajáró halottakban. Semmi ilyesmiben. Érted? – Ér... tem – biccentettem. – És mégis... én akkor jól megfigyeltelek téged, Debby! Láttam, amikor elvetted tőle a kést, és azt is láttam, mikor a fejére húztad a szemétkosarat. Láttam a szemedet is. Az nem te voltál... Debby! Nagyot kellett harapnom a levegőből, hogy rendbe jöjjek. Éreztem, hogy gyöngyözni kezd a homlokom, és hideg verejtékcseppek futnak le róla. – De hát... én voltam... – Nem te voltál, Debby! – tiltakozott. – Pontosabban szólva, nem az a Debby O'Hara, aki a tanítványom. Valaki más volt. Nos, hát arra lennék kíváncsi, hogy ki is vagy te valójában, Debby O'Hara? Azt hiszem, meglepődött volna, ha visszakérdezem tőle ugyanezt. Hogy valóban ki az ördög is vagyok én?
– Senki – mondtam határozottan. – Nem tudom, mire céloz, Mr. Peters... Mr. Peters tovább mondta a magáét. – Amikor kinyújtottad a kezed a késért... láttam a szemed... vörös volt, Debby, mint a tigrisé... És volt valaki melletted... Úgy megtántorodtam, hogy majdnem összezuhantam. Ő azonban észre sem vette. Talán még arra sem figyelt volna fel, ha valóban összecsuklom. Úgy belemerült az emlékezésbe, hogy egyszerűen megszűnt körülötte a világ. – Csak egyetlen egy pillanatra láttam... Debby. Csak egyetlen, futó pillanatra. Ő fogta a kezed, és... tulajdonképpen ő vette ki a kést Vanessa markából... Egy régimódi ruhába öltözött nő volt... Most őrültnek tartasz, Debby? Hirtelen hideg nyugalom szállt rám. Kinyújtottam a kezem, és megsimogattam a karját. – Pihennie kellene, Mr. Peters. Ha nagyon fáradt az ember, hajlamos kísérteteket látni. Na, ezt meg ki a fene mondta belőlem? Mert hogy én nem, az biztos. Mr. Peters ekkor sután és a helyzethez nem illőn meghajolt előttem. – Köszönöm, Debby. Bárki is vagy, nagyon-nagyon köszönöm. Ha az a szúrás feljebb megy egy kicsit, már nem lennék az élők sorában. De te ezt jobban tudod nálam. Akárki is vagy, megőrzöm a titkod, miattam nem kell aggódnod. Még egyszer köszönöm, soha többé nem beszélek róla. Ismét meghajolt, majd sarkon fordult, és sietős léptekkel elhúzott az ellenkező irányba.
10 Én pedig nekidőltem egy fa törzsének és behunytam a szemem. Nem is tudom, hogyan éreztem magam – azt hiszem, sehogy. Csak álltam a fa alatt a törzséhez támaszkodva, és megpróbáltam nem gondolni semmire. Csakhogy ez nem ment valami jól; akárhogy is igyekeztem nem gondolni rá,
mindegyre visszatértek a gondolataim arra az ismeretlen árnyék-asszonyra. És még akkor is egyfolytában rá gondoltam, amikor már otthon voltam a szobámban, és leoltott villanynál a hold fénycsíkját figyeltem a padlón. Megvártam, amíg a falióra elüti a tizenkettőt – ami ugyebár a kísértetek órája –, akkor feltérdeltem az ágyamon, és az ablak felé fordultam. Akárki is vagy, gyere elő! – parancsoltam. Nem mozdult semmi, csupán mintha a fénycsík rebbent volna meg egy kicsit a szőnyegen. – Gyere elő! – kiáltottam, és összeszorított öklömmel a falba bokszoltam. Éles fájdalom járta át a kezem, ám más nem történt. – Gyere elő! Követelem, hogy gyere elő! Folytak a könnyeim, és nem is voltam tudatában, hogy hangosan kiabálok vagy csak magamban. Mindenáron beszélni akartam azzal a némberrel, hogy megmagyarázzam neki; ez az élet az én életem, ez a test az én testem. Nekem nincs semmi közöm az ő facipős, szélmalmos világához, amelyet réges-régen elsodort az idő. Azt akarom, hogy békén hagyjon. Még az ablakot is kinyitottam, hogy könnyebben bejöhessen rajta, mintha bizony azt hittem volna, hogy kívülről kell bejönnie, mint a démonoknak, vagy a vámpíroknak általában. Ha léteznek. De hát nem léteznek! Nem léteznek, mert nem létezhetnek! Arra riadtam, hogy apám kopogtatja odakint az ajtót. Nem volt bezárva, ezért gyorsan magamra rántottam a takarót. Apám még egyszer kopogott, majd óvatosan belopakodott a szobámba. Láttam, amint megáll az ajtófélfánál, és hosszasan néz. Természetesen eszem ágában sem volt szélesre nyitni a szemem – úgy tettem, mintha már rég aludnék. Apám álldogált egy kicsit, majd mielőtt elment volna, megdörzsölgette a szemét. Biztos voltam benne, hogy sírt.
11
Két hétig semmi nem történt velem, s ez már nagy eredménynek számított. Közben szorgalmasan felejtettem. A fiatalság erénye a könnyű felejtés: annyi friss benyomás éri az ifjú agyat, hogy a régiek egyszerűen kihullanak belőle. Készültem az órákra. Pattel fagylaltozni – és néha moziba jártam, azonkívül a fiúk is ott zsongtak egyre körülöttem. Nem voltam tisztában vele, hogy nekem, Debby O'Harának szól-e az érdeklődésük, vagy pedig annak a Debby O'Harának, aki rendőrsapkát kapott a zsaruktól, és aki megmentette a tanára életét. Bár az az igazság, hogy a sürgölődő fiúk csak bátortalanul sürgölődtek körülöttem, és csak tisztes távolból, a Zsiráf pedig egyszerűen elmaradt mellőlem. Ettől aztán meg is könnyebbültem, de kissé meg is sértődtem. Hát olyan vagyok én, akiről olyan könnyű lemondani? Aztán felvettem egy újabb szokást is. Kezdtem jól érezni magam a természet lágy ölén. Persze nehogy azt higgye bárki is, hogy ez a természet lágy öle valamilyen vadon mélyén lett volna, egyáltalán nem, arról volt szó csupán, hogy nem messze a városi parktól, egészen pontosan mögötte, egy kis fenyőerdő zöldült. Nem tudom, kitől hallottam, hogy néhány évtizeddel ezelőtt a városi nyugdíjas klub kirándulást szervezett Kanadába, s a kirándulók hoztak magukkal néhány fenyőcsemetét. A csemeték azóta komoly fákká serdültek, s ott súgtak-búgtak a park mögött. Ha valaki szedte a lábát, a város közepétől tizenöt perc alatt elérhette őket. Éppen ezért semmi veszélyt nem éreztem a fák alatt. Leültem egy bársonyosan sima, tűlevelekkel borított fa alá, és azt képzeltem, hogy egy ismeretlen országbeli, ismeretlen rengeteg közepén csücsülök. És nem is egyedül. Mellettem csücsül valaki, aki talán a kezemet is fogja; egy egyelőre arctalan fiú. Hajlamos voltam ugyan Dave arcát képzelni az ismeretlen fiú ismeretlen arca helyére, ám még nem voltam biztos benne, hogy megérdemli-e. Annak ellenére ugyanis, hogy amolyan helyi hírességnek számítottam, Dave ügyet sem vetett rám. Köszönt, ha éppen az útjába vetődtem, de más semmi. Dave-et nem izgatta Debby O'Hara. Ezen a délutánon is el akartam tölteni egy kis időt a fák alatt. Már nem emlékszem rá, hogy mit mondtam otthon, hova megyek; lehet, hogy ismét Patre hivatkoztam, bár Pat ezúttal
sem ért rá. A fák alatt különben azon is el akartam gondolkodni, hogy most akkor igazi barátom-e Pat, vagy sem. Mintha az utóbbi időben túlságosan is gyakran eltűnne a térképről, azaz előlem. Nem akartam megkérdezni tőle, hogy merre jár ilyenkor, de azért mégis bosszantott a dolog. Tudat alatt magamat hibáztattam, hogy azok a dolgok riaszthatták el tőlem, amelyek jórészt akaratom ellenére történtek velem. Megértettem én Patet, hogyne értettem volna meg. Elvégre nem eshetett jól neki, hogy ha kimentünk az utcára, még mindig megbámultak az emberek. Őt viszont a kutya sem bámulta meg. Ahogy tudtam, igyekeztem kedves lenni hozzá, és elbagatellizálni a helyzetemet, ennek ellenére úgy éreztem, hogy Pat mintha neheztelne rám. Kisétáltam hát a fenyőfákhoz, és leültem a már lassan megszokottá váló helyemre. Arra gondoltam, hogy ha szerencsém van, akár mókusokat is láthatok. Mókusokat nem láttam, láttam viszont valami mást. És ezzel ismét csak elkezdődött valami, amiről azonnal megéreztem, hogy aligha lesz jó vége. Pedig olyan ártalmatlanul kezdődött minden. Ültem a helyemen egy jókora bokor mögött, és bár egyedül voltam, mégsem voltam egyedül. Az arctalan fiú ült mellettem, és fogta a kezem. Én természetesen hagytam; elvégre jólesett kezében érezni a kezem, azonkívül pedig egy kézfogás még nem jelent semmit. Ezzel még nem köteleztem el magam semmire. Éppen arra gondoltam, hogy mégiscsak Dave arcát kellene adnom neki, amikor halk beszélgetés hangja ütötte meg a fülem. Önkéntelenül is kidugtam a fejem a bokrok ágai közül. Amit láttam, nem mondhatnám, hogy megfagyasztotta az ereimben a vért – erről szó sem volt –, csupán némi csodálkozással töltött el. A fák között ugyanis a csak nemrég érkezett, és a postán dolgozó Mr. Hewitt bukkant fel. És nem egyedül. Mr. Hewitt mellett Mrs. Conrad ballagott, a csinos, barna bőrű Mrs. Conrad, Mr. Conrad, a használtautókereskedő felesége. Őszintén szólva már ez sem volt valami rendjén való dolog, elvégre mi a fenét kereshetnek ők itt ketten a fák között, és egyáltalán; mi dolguk lehet egymással? És honnan a
fenéből ismerheti Mr. Hewitt Mrs. Conradot? A képet némiképpen bonyolította – vagy inkább tisztázta? – Mr. Hewitt keze, amely Mrs. Conrad derekán pihent. Merőben szokatlannak tűnt a dolog, az arctalan fiú azonnal el is tűnt mellőlem. Ott maradtam egyedül a fák alatt, a bokor alján. Mivel egyenesen felém tartottak, nem volt nehéz néhány további apró részletet is megfigyelni rajtuk. Például azt, hogy Mr. Hewitt pokrócot hoz a hóna alatt, Mrs. Conrad pedig időről időre megcsókolja Mr. Hewitt meztelen karját. Őszintén mondom, nem álltam a helyzet magaslatán. Villámsebesen átfutott rajtam a rémület, hogy mi a fenét csináljak. Talán az lenne a legjobb, ha felállnék, és harsányan rájuk köszönnék. Bár nem hiszem, hogy ezzel különösképpen elnyerném a tetszésüket... Az utolsó pillanatban szerencsére elkanyarodtak az orrom előtt, és egy közeli fa alatt kötöttek ki. Mr. Hewitt leterítette a pokrócát, Mrs. Conrad pedig rácsücsült. Pontosan tudtam, mi következik, elvégre nagylány voltam már, s többé-kevésbé tisztában voltam az emberiség nagy titkaival. Például, hogy a gyerekek születését miféle tevékenységek előzik meg. Úgy gondoltam, hogy éppen az orrom előtt fog bekövetkezni egy ilyen irányú tevékenység. Óvatosan, nehogy észrevegyenek, elkezdtem négykézláb visszavonulni. Szerencsémre szél támadt a fenyők felett, és megfújdogálta az ágaikat. Az ágak suhogni és nyöszörögni kezdtek; menekülésem halk zaja beleveszett az általános nagy nyöszörgésbe. Hát, ha azt hittem, hogy közönséges szerelmi találkozónak leszek a kelletlen szemtanúja, tévedtem. Mire elaraszoltam a szerelmespár közvetlen közeléből, a légyott heveny veszekedésbe, majd verekedésbe csapott át. Nem tudom, miről beszélgettek, azt sem, hogy min kaptak össze, de amikor egy kicsit felemelkedtem, ott láttam őket az orrom előtt. Hogy ők gurultak-e felém, vagy én másztam négykézláb, tájékozódásomat veszítve feléjük, nem tudom, mindenesetre, amikor észrevettern őket, már nyomát sem láttam köztük szerelemnek. Mrs. Conrad a pokrócon ült mezítelen felsőtesttel, és éppen Mr. Hewitt-tot verte. Méghozzá egy tövestől kitépett csalánnal. Mr. Hewitt maga elé tartotta a
kezét és ordított, ahogy a száján kifért. Ha már nagyon csípte a csalán a kezét, elkapta maga elől, majd gyorsan visszakapta, ahogy a csalán az arcát érte. Mrs. Conrad csépelés közben szakadatlanul kiabált, és különben szép arcát eltorzította a harag. – Te szemét! – ordította. – Te rohadt szemét! Ezt ígérted nekem? Mr. Hewitt azokban a rövid szünetekben, amikor éppen nem ordított, megpróbálta kimagyarázni magát valamiből, amiről nem tudtam, micsoda. – Értsd meg, szívem! – kiáltozta vagy éppen rimánkodta. – Egyelőre még nem vagyok a magam ura! Egyelőre még nem neveztek ki... egyelőre még... – Hát meddig akarod még halogatni, te hülye? Már nem bírom soká vele, nem érted? Inkább megölöm magam, de nem maradok nála... Nem tudom, mi lett a légyott vége, mindenesetre egy újabb csépelési rohamnál úgy gondoltam, hogy megérett az idő a távozásra. A faágak szomorúan nyöszörögtek a fejem felett, Mrs. Conrad sikoltozott, és tovább verte a csalánnal Mr. Hewitt-tot, ő pedig jajgatott, és kapkodta a kezét, ahogy tudta. Mielőtt leléptem volna a térképről, önkéntelenül is visszafordultam. Mrs. Conrad a hátát mutatta felém –ő nem láthatott –, Mr. Hewitt felém nézett ugyan, de hogy ő sem látott, abban holtbiztos voltam. Olyan keskeny volt már a szeme, hogy egy álmos kínai is megirigyelhette volna. Ha észre is vett, aligha tudott megkülönböztetni a hajladozó fáktól. Őszintén szólva, nem tudtam eldönteni magamban, hogy kit kellene sajnálnom, Mr. Hewitt-tot-e, akit Mrs. Conrad alaposan megdolgozott egy tő csalánnal, vagy Mrs. Conradot, akit Mr. Hewitt cserben hagyott. Néhány óra múlva aztán már pontosan tudtam, ki érdemli ki a sajnálatomat. Mr. Hewitt-tot ugyanis gyilkosság vádjával letartóztatta az FBI.
12
Amikor Mr. Mitchell az ismeretlen férfival bekopogtatott hozzánk, még nem tudtam, miről van szó. Lassan kezdtem megfeledkezni a történtekről, s ha eszembe is jutott a csalánharc, inkább nevethetnékem támadt tőle. Bár nem kívántam senkinek sem hasonlót, azért mulatságos volt, ahogy a félmeztelen Mrs. Conrad Mr. Hewitt-tot verte a csalánnal. A továbbiakban aztán már nem tűnt mulatságosnak a dolog. Egyáltalán nem. Ha most valaki azt hinné, hogy Mrs. Conrad addig verte Mr. Hewitt-tot, amíg el nem szakadt nála a cérna, és meg nem ölte az asszonyt, az téved. Nem Mrs. Conrad volt az áldozat és nem is Mr. Hewitt. De hogy ez utóbbinak valami köze volt hozzá, az valószínűnek látszott. Mielőtt tovább mesélném a történetet, be kell vallanom, hogy nem először láttam Mr. Hewitt-tot azóta, hogy megtelepedett a városunkban, sőt már beszélgettem is vele. Röviddel azután, hogy Mr. Boltonnak mesterséges légzést adtam. A baleset közvetlenül a postahivatal előtt történt, s mi sem természetesebb, hogy amikor Mr. Boltont élesztgettem, a posta valamennyi alkalmazottja – összesen hárman voltak – kifutott az utcára. Nos, Mr. Hewitt ott pillantott meg, és még fel is ajánlotta – állítólag – a segítségét, amire én egyáltalán nem emlékeztem. Akárhogy is volt, nem sokkal később összetalálkoztunk az utcán. Mr. Hewitt elkísért egy darabon, és összevissza dicsért a bátorságomért. Kénytelen voltam megállapítani, hogy Mr. Hewitt markáns képű férfi; valahogy ilyennek képzeltem el Dave-et is, ha majd benne lesz a korban. Bár Mr. Hewitt maga tetszett, a modora már közel sem annyira. Túl édeskésnek éreztem, és mintha nem lett volna őszinte. Úgy éreztem, hogy hazudik, amikor arról beszélt, hogy segíteni akart nekem, amikor Mr. Bolton a betonon feküdt. Később aztán kiderült, hogy nem hazudott. Valóban ott térdelt mellettem, és ő lazította meg Mr. Bolton nadrágszíját. Természetesen köszöntem szépen a dicséretét és továbbálltam. Mr. Hewitt mosolygott, intett, és visszafordult a posta felé. Nem tudtam, miért, de kellemetlennek éreztem a mosolyát. Mintha rejtőzött volna valami mögötte. Mintha
felírta volna a nevem egy láthatatlan listára. Mitchell seriff és egy magas, vörös hajú, vörös bajuszú férfi kopogtattak be hozzánk. Késő délután volt, estébe hajlott az idő; a szobámban ücsörögtem és a leckémmel bíbelődtem. Az az igazság, hogy át akartam ugrani Pathez, de már lusta voltam hozzá. Unalmamban még egyszer átnéztem a matekleckét, amikor az apám megkapirgálta az ajtót. – Bejöhetek, Debby? Mindjárt be is jött. Mintha némi zavart láttam volna a tekintetében. – Itt van a seriff, Debby – mondta zavartan. – Mr. Mitchell? Hülye kérdés volt, elvégre Mr. Mitchell volt a seriff, ki más jöhetett volna hozzánk? – Ő – felelte apám. – Beszélni szeretne veled. Azt hittem, még mindig Mr. Peters, Mr. Norton vagy Mr. Bolton ügyéről lesz szó. Vajon mi az ördögöt akarnak még tőlem? – Egy... férfi is van vele, Debby – mondta az apám. – Egy férfi? – hökkentem meg. – Kicsoda? Apám megsimogatta a kezemet. – Csak nyugalom, Debby. Az FBI-tól van. – Mit akar tőlem az FBI? – kérdeztem értetlenül. – Ezt kérdeztem én is tőlük. Nem muszáj beszélned velük, szívem. Ha akarod, elküldöm őket. Még kiskorú vagy... Megráztam a fejem. Vajon mi a csodát akarhatnak tőlem? Kezdtem kíváncsi lenni rá, hogy vajon miért jött hozzánk az FBI. Csak nem egy FBI sapkát hoztak? – Mitchell seriff ugyanazokat mondta, mint az apám. Hogy az FBI-os ember – a vörös hajú – kérdéseket szeretne feltenni nekem, de csak akkor válaszoljak rájuk, ha akarok. Nem vagyok köteles rá: a szüleim jelenléte nélkül pedig egyáltalán nem. Ha azt akarom, hogy menjenek el, elmennek. Végignéztem rajtuk, és akkor találkozott a szemem az FBIos férfi szemével. Láttam, hogy nagyon szeretné, ha válaszolnék a kérdéseire. Bólintottam, és mondtam, hogy szívesen válaszolok. Ezzel egyszersmind az anyámnak is válaszoltam, aki egyfolytában a fejét rázta, ha véletlenül összeakadt a tekintetünk.
Az FBI-os férfi közelebb jött hozzám. Beleült apám karosszékébe, éppen szemben velem. – Hello, Debby – mondta, mintha csak az imént lépett volna be az ajtón, és most látna először. – Ethan Lord vagyok, különleges FBI ügynök. Tudod, mi az? – Hát persze – vontam meg a vállam. – Mint Mulder ügynök az X-aktákban. Lord felnevetett, majd megsimogatta a bajuszát. – Erre még nem gondoltam. Tényleg valami olyasmi vagyok, bár én nem UFO-kat hajszolok. Szóval, Debby, arról van szó, hogy amint bizonyára tudod, vannak emberek, akik csak nagy jóindulattal nevezhetők emberi lénynek, vagy még azzal sem. Ezek az emberek mindenféle szörnyűséget követnek el más emberek ellen. Kirabolják őket, sőt néha még meg is ölik. Vannak olyanok, akiknek mások pénze kell, de olyanok is akadnak, akik azért ölnek meg másokat... nos, mert ez örömet szerez nekik. Hihetetlennek tűnik, de így van. Biztos te is hallottál már ilyenekről. Szemem sarkából láttam, hogy apám is megmozdul, anyám is megmoccan, mintha mindketten tiltakozni akarnának az ellen, hogy az ő gyerekük tudhat ilyen szörnyűségekről. Ebben a családban nem szokás... – Hallottam – bólintottam. – Például a sorozatgyilkos a másik államban. – Úgy van, Debby – sóhajtott fel megkönnyebbülten Mr. Lord –, éppen úgy, mint a sorozatgyilkos... Szóval hallottál már róla... Nos, ez a szörnyeteg már öt államban ölt meg embereket – gyors pillantást vetett a szüleimre, aztán visszafordította rám a tekintetét –, többnyire fiatal nőket. Nos, Debby, az a helyzet, hogy a gyilkos ma délután ismét lecsapott, mégpedig Harmonswillben. Kissé meglepett, amit mondott. Hiszen Harmonswill nincs is olyan messze tőlünk. Egy órai autóút az egész. Igaz, a másik államban fekszik, de közel a mi államunk közigazgatási határához. Mr. Lord mély lélegzetet vett, aztán folytatta. – Egy... fiatal nő volt az áldozat. A gyilkos elvágta a torkát... és... Ez a mondata aztán befejezetlen is maradt. Anyám is
felkapta a fejét, apám is, még Mitchell seriff is riadtan nézett Mr. Lordra. Mr. Lord biccentett, nem fejezte be a mondatát, helyette a zsebébe nyúlt, és egy műanyag tasakot húzott ki belőle. Nem láttam pontosan, mi van benne, inkább csak a színeit figyelhettem meg. A vörös és a fehér váltakozott benne. Mr. Lord kinyitotta és kihúzott belőle valamit. Amint kijjebb jött a zacskóból, azonnal láttam, micsoda. Egy ismerős zsebkendő volt. Egy nagyon ismerős zsebkendő. Mr. Lord felém mutatta a kendőt. Ekkor tudatosult csak bennem, hogy a vörös szín a fehér kendőn vért jelent. Valakinek a vérét. – Ismerős ez a zsebkendő, Debby? – kérdezte Mr. Lord. Láttam, hogy a szüleimet elönti a vakrémület. Ők is felismerték, amit én, és talán arra gondoltak, hogy csak nem én vagyok a sorozatgyilkos? Nemrég láttunk a televízióban egy filmet, egy lelkileg deformált srácról, aki meggyilkolta néhány iskolatársát. – Ismerős – biccentettem. – Ez az én zsebkendőm. Apám ekkor felugrott. Anyám követte. Mindketten tiltakozni kezdtek volna, ám én egy gyors kérdéssel beléjük fojtottam a tiltakozást. – Hogy került önhöz a kendő, Mr. Lord? – kérdeztem. Nagyon felnőttesen hallatszhatott a kérdésem, mert Mr. Lord meglepődve pillantott rám. – Egy... házkutatás során találtuk – mondta rövid habozás után. – Házkutatás? – pattan fel, nem tudva tovább türtőztetni magát az anyám. – Kinél tartottak maguk házkutatást? Nem is volt kétséges, hogy azt hiszi; távollétünkben az FBI feltúrta a lakásunkat. Mr. Lord ismét habozott, majd megvonta a vállát. – Mr. Hewittnál. Anyám kerekre nyitotta a szemét. – Az meg ki? – Az új postai alkalmazott – magyarázta apám. – Vagy úgy. Még nem ismerem. És hogy került hozzá a lányom zsebkendője? – Éppen ez a kérdés – mondta Mr. Lord.
– És... miért véres? Ez volt a másik kérdés, amire Mr. Lord és a seriff választ szerettek volna kapni. – Biztos, hogy a tied, Debby? – kérdezte Mr. Lord, és mintha unszolt volna, hogy vegyem el tőle a zsebkendőt. Elvettem és megnézegettem. – Biztos – mondtam. – A te... izé... véred... – Nem – mondtam. – Nem az enyém. – Honnan tudod? – csapott le rám Mr. Lord. – Tudom. – Azt is tudod, kié? – Tudom. – Nos, kié? Úgy hajolt előre, hogy azt hittem, az ölembe esik a nagy kíváncsiságtól. – Mr. Boltoné. Mintha villám csapott volna a házba. Csak néztek rám döbbenten mind az öten, és meg sem tudtak szólalni. Még most is előttem van anyám értetlen tekintete. – Ki az a Mr. Bolton? – kérdezte Mr. Lord. Nem akartam hosszasan magyarázkodni, ezért szűkre vettem a mondandómat. Pár szóval elmondtam nekik, ami Mr. Boltonnal történt. Ezt aztán Mr. Mitchell is kiegészítette néhány további mondattal. Mr. Lord megsimogatta a bajuszát. – Már értem. Már csak az a kérdés, hogy hogyan került a zsebkendő Mr. Hewitthoz? Ezt is elmagyaráztam nekik. Egyedül Mr. Hewitt sietett a segítségemre, amikor mesterséges légzést adtam Mr. Boltonnak. Elégedetten nyugtáztam, hogy Mr. Lord közben elismerőn pislog rám. – Biztosan Mr. Hewittnál maradt – fejeztem be. Arról természetesen egyetlen szót sem szóltam, hogy nem sokkal ezután találkoztam Mr. Hewitt-tal, ám ő nem említette, hogy nála maradt volna a zsebkendőm. Lehet, hogy mindezideig észre sem vette, vagy ki akarta mosni, és aztán visszaadni, nem tudhattam. – Hol találták meg nála? – kérdezte anyám.
– Egy szekrényfiókban – felelte Mr. Lord. Mindannyian hallgattak, s én biztos voltam benne, hogy ugyanarra gondolnak. Hogy Mr. Hewitt nem véletlenül felejtette magánál a zsebkendőmet. Vannak ugyanis pasasok, akik gyűjtik a női fehérneműket, aztán... nos, gyakran megesik, hogy később molesztálják a tulajdonosaikat. Előbb a cuccukat szerzik meg, aztán a cuccba valót is. És néha meg is ölik őket. Anyám ekkor ismét dühösen kifakadt. Mi a fenéért tartottak maguk házkutatást ennél a Mr. Hewittnál? Úgy tudom, házkutatást csak alapos gyanú esetén... – Fennáll az alapos gyanú, asszonyom. Ügyészi felhatalmazás birtokában tettük. Anyám okos asszony volt, gyorsan kombinált. – Azt akarja mondani, hogy Mr. Hewitt-tot gyanúsítják a harmonswilli lány megölésével? Úgy van, asszonyom. – Adja csak ide, kérem, azt a zsebkendőt! Anyám kezdett úgy viselkedni, mintha a védőügyvédem lenne. Pedig csak az anyám volt. Mr. Lord odaadta neki a zsebkendőmet. Anyám megnézte, majd mélyet sóhajtott. Nem lehetett letagadni, hogy a zsebkendő valóban az enyém. Ő is látta, amit én jóval korábban észrevettem: nevezetesen, hogy ott van rajta az a színes virágocska, amit én hímeztem rá még egészen kicsi koromban. Az óvodában tanultunk hímezni, s én néhány zsebkendőmre egy kis virágot álmodtam rá. Persze botanikus legyen a talpán, aki meg tudja mondani, milyen virág, én azonban még mindig büszke vagyok az akkori teljesítményemre. Anyám szó nélkül adta vissza Mr. Lordnak a zsebkendőt. – Nahát – morogta elégedetten Mr. Lord. – Valóban Mr. Hewitt-tot gyanúsítjuk a harmonswilli lány megölésével. Megtartottuk az esedékes házkutatást, és ezt a zsebkendőt találtuk nála. Mr. Mitchell volt olyan szíves... Anyám gyilkos pillantást vetett Mr. Mitchellre, aki bűntudatosan lehorgasztotta a fejét. – Eszerint Mr. Hewitt a sorozatgyilkos? – kérdezte
anyám. – Azon vagyunk, asszonyom, hogy biztos választ adhassunk rá. – Szép kis helyen lakunk! – csóválta meg a fejét az anyám. – És maguk ezt korábban nem tudták? Senki nem válaszolt; sem Mr. Lord, sem Mitchell seriff. Mit lehet egy ilyen kérdésre válaszolni? – Miből gondolják, hogy Mr. Hewitt a tettes? – hitetlenkedett az apám. – Megtaláltuk a lány holttestét, és nyomban szemtanúk után néztünk. Szerencsére kettőt is találtunk. Az egyik látta, amint a bokros-csalitos szélén, amelyben végül is rábukkantunk a lány holttestére, egy autó állt, és amikor a szemtanú elhúzott mellette, egy férfi éppen egy nőt támogatott ki a kocsiból. A szemtanú azt hitte, a nő részeg vagy beteg, de azért gyanús volt neki a dolog. Meg is jegyezte a kocsi rendszámát. Később egy másik férfi is arra autózott; ő viszont azt látta, hogy kezében ásóval egy férfi lép ki a bozótosból. Amikor észrevette az éppen feléje tartó kocsit, elhajította az ásót, és úgy tett, mintha a cipőjét igazgatná. A másik szemtanú is megjegyezte a kocsi rendszámát. A két rendszám megegyezik egymással. – Hm. És kié a kocsi? – Mr. Hewitté – felelte Mr. Lord. – Kikerestük a nyilvántartásból. – És mit mond Mr. Hewitt? – kérdezte anyám. – Hogy nem ő tette – felelte Mr. Lord. – Nem az övé a kocsi? – hökkent meg apám. – A kocsi az övé – mondta Mr. Lord. – Csak éppen azt állítja, hogy ellopták tőle. – Ellopták? – hökkent meg a seriff. – Nem is jelentette be nekem. – Azt mondta, abban bízott, hogy csak befüvezett gyerekek vitték e1 egy kis kocsikázásra. Olyan ügyesen törték fel, hogy alig venni észre. Bár ön szerint, seriff, errefelé nincsenek autófeltörő és lopott kocsival furikázó gyerekek... – Nincsenek bizony! – jelentette ki némi büszkeséggel a hangjában a seriff. – Tehát ellopták a kocsiját – tűnődött apám. – Ezt bárki
állíthatja. – Úgy van – biccentett Mr. Lord. – Ezt bárki állíthatja. Anyám ismét csak a fejét rázogatta. Talán már meg is feledkezett róla, hogy én is jelen vagyok. – Valamit nem értek – fújtatott aztán dühösen. – Az újságban azt írták, hogy a gyilkos egyenes vonalban közeledik felénk. Az első gyilkosságot egészen fent, északon követte el, aztán délnek vette az irányt. Csakhogy ebben az esetben éppen fordított a dolog. Mi északabbra vagyunk, mint Harmonswill. Ez azt jelentené, hogy a fickó ismét észak felé fordult? – Ön jó megfigyelő, asszonyom – dicsérte anyámat Mr. Lord. – Valóban ez a helyzet. Az elemzők már dolgoznak a problémán. Mindenesetre, ha Mr. Hewitt a tettes, valóban észak felé fordult. – Nemigen értettem, hogy miért annyira fontos ez a délről-északra meg északról-délre, de nem törtem soká a fejem rajta. Tudtam, amit tudtam. – Mikor történt a gyilkosság? – kérdeztem. – Kora délután – mondta Mr. Lord. – Meg tudták állapítani a pontos idejét? Mr. Lord furcsán nézett rám. És a másik három is. – Délután kettő körül – mondta Mr. Lord. – A holttest... izé... még friss volt. – Hol van most Mr. Hewitt kocsija? Mr. Lord elmosolyodott. – Megtaláltuk. Harmonswill közepén. – Találtak benne... ujjlenyomatokat? Mr. Lord megcsóválta a fejét. – Csak Mr. Hewitt-tét. Ha más volt a gyilkos, kesztyűt viselt. – Hol van most Mr. Hewitt? – A fogdában – felelte. – Hamarosan átszállítjuk Harmonswillbe. – És ott... mi lesz vele? – Gyilkosság vádjával bíróság elé állítják. Ha a többi gyilkosságot is rá tudják bizonyítani, csak súlyosbodik a helyzete. – Hosszú börtönbüntetést kap? Mr. Lord bólintott.
– Igen hosszút, Debby. Kaphat akár száz évet is. Ez a gyilkosságok minősítésétől függ. De még fordulhat rosszabbra is a dolog. – Rosszabbra? – futott át rajtam a rémület. – Hát persze – bólintott Mr. Lord. – Vannak államok, ahol még fennáll a halálbüntetés. Nos, Mr. Hewitt-tot, ha ő a tettes, amiben egyre jobban kezdek hinni, még halálra is ítélhetik. Hát így áll a helyzet, Debby. Mr. Lord nyeregben volt. Sejtette, hogy rejtegetek előle valamit, és ezt megpróbálta mindenképpen kipiszkálni belőlem. Most éppen Mr. Hewitt esetleges kivégzésével riogatott. – Ez a Mr. Hewitt valóban beteg lehet! – csattant fel anyám. – Aki véres zsebkendőket gyűjtöget, az nem lehet normális! Uramisten, Debby, ha belegondolok, hogy milyen veszélyben voltál...! Ha az a pasas felcsal a lakására, hogy vissza akarja adni a zsebkendődet... – Nyugodj meg, kicsim – próbálta nyugtatgatni az apám. – Debby van annyira okos, hogy nem ment volna fel hozzá. Éreztem a hangján, hogy inkább a remény beszél belőle, mintsem a meggyőződés. – Nos, hát ez a helyzet – próbálta meg összefoglalni a tudnivalókat Mr. Lord. – Elkaptuk Mr. Hewitt-tot és azzal gyanúsítjuk, hogy sorozatgyilkos. Hogy hány asszonyt és lányt ölt meg, majd a bizonyítási eljárás során kiderül. Mr. Hewitt akár halálbüntetést is kaphat jutalmul. Köszönjük, hogy segítettél, Debby. Most már világos, hogy hogyan került hozzá a zsebkendőd. Itt sejtelmesen elhallgatott. Bizonyára azt akarta érzékeltetni, hogy szerinte engem is komoly veszély fenyegetett Mr. Hewitt részéről. Elvégre valóban megtörténhetett volna, hogy felcsal magához... Megcsóváltam a fejem, és Mr. Lordra néztem. Láttam, hogy úgy figyeli arcom minden apró rezdülését, mintha pókercsatát vívtunk volna. Én ekkor már nem törődtem azzal, hogy figyel-e vagy sem. Tisztában voltam vele, hogy tőlem függ Mr. Hewitt további sorsa, és talán az élete is. – Mr. Hewitt nem lehetett a gyilkos – mondtam nagyon
határozottan. Mr. Lord ismét felém hajolt. – Miért nem lehetett, Debby? – Mert abban az időben, amikor a gyilkosság történt, Mr. Hewitt ott volt a közelemben. Mr. Lord megnyalta a szája szélét. – A közeledben? Mennyire a közeledben? – Hát... meglehetősen – mondtam. – Mikor történt mindez? – Ma kora délután – mondtam. Szemem sarkából láttam, hogy a szüleim előbb ijedezni, majd ájuldozni kezdenek. – Istenem! – nyögte az anyám. – Én mindjárt elájulok...! Orvoshoz kell vinni... Azonnal orvoshoz kell vinni ezt a gyereket! Tűnjenek el innen... tűnjön el mindenki! Mr. Lord azonban nem az a fazon volt, aki csak úgy eltűnik, ha vérszagot érez. Legalábbis átvitt értelemben. – Hozzád nyúlt az az ember? – Dehogy nyúlt hozzám! – tiltakoztam. – Azt sem tudta, hogy ott vagyok a közelében. Anyám nagyot csuklott megkönnyebbülésében, apám pedig leeresztette az öklét, amelyet mindeddig a levegőbe emelgetett, mintha láthatatlan ellenségnek akarná betörni az orrát. – Pontosan hol történt mindez, Debby? – kérdezte Mr. Lord. Mondtam neki, hogy a kiserdőben, a fenyők között, a városi park mögött. Mielőtt Mr. Lord folytathatta volna a kérdezősködést, anyám felvisított. – Mit kerestél te azon az elátkozott helyen, Debby? – Csak... odasétáltam – mondtam. – Mi az, hogy odasétáltál? Mit mondhattam volna erre? Kezdtem volna részletes magyarázatba, hogy az ember néha úgy érzi, hogy egy kicsit egyedül kell maradnia, és lehetőleg olyan helyen, ahol a mókusokon kívül senki sem jár. Kicsit kinézni a fejéből és elgondolkodni a világ nagy dolgairól. Ha elmondtam volna, megértették volna?
– Pihenni akartam – mondtam. Anyám értetlenül meredt rám. – Pihenni? Mi az, hogy pihenni? Itt van a szobád, itt vannak a könyveid... eh! Talán el kellett volna mondanom nekik, hogy éppen ezektől akartam eltávolodni egy kicsit. A szobámtól, a könyveimtől, és talán még tőlük is. – Jól van – igyekezett mindenkit megnyugtatni Mr. Lord. – Szóval, kisétáltál a... hova is? – A fenyőkhöz – mondtam. – Ott volt Mr. Hewitt is...? Ezek szerint – tette aztán hozzá. Meglehetősen nagy bajban voltam, s ezt egyedül Mr. Lord érezte meg, és talán még a seriff is. Ha elmondom az igazságot, óhatatlanul a tyúkszemére lépek vele valakinek, ha meg nem mondom el, Mr. Hewitt marad a mocsárban. Nem volt mese, vallanom kellett. – Igen... ott volt – bólintottam. – Egyedül? Ez volt a kérdés, amitől féltem. Vettem egy mély lélegzetet, aztán csak kinyögtem: – Nem, nem volt egyedül. Mr. Lord megnyalta a szája szélét. – Ki volt vele? Ez a kérdés adta volna az utolsó lehetőséget, hogy benyomjam a féket. Még mindig meggondolhattam volna magam. De már nem volt visszaút! Mr. Lord komolyan nézett rám. – Amennyire csak lehet, diszkrétek leszünk, Debby. Csak hát, tudod, ez rendőrségi nyomozás egy gyilkossági ügyben. Lehet, hogy olyan nyomot fogtunk, amely elvezethet bennünket a sorozatgyilkoshoz. Ebben nem voltam biztos; sőt abban voltam biztos, hogy ez a nyom nem vezet el bennünket sehova. Mr. Hewitt olyan ártatlan, mint a ma született bárány. – Szóval, ki volt vele? – Mrs. Conrad. Mr. Lord megsimogatta a bajuszát, és Mr. Mitchellre sandított.
– Ő kicsoda? – Mrs. Conrad? A használtautó-kereskedő felesége. – Vagy úgy. És... mit csináltak ott, Debby? Na, ezt nem kellett volna megkérdeznie. A szüleim olyan ellentámadásba mentek át, hogy csak úgy zengett a szoba. – Ne mondj semmit, Debby! – támadott az anyám. – Nem látja, hogy ő még csak egy kislány? Van magának gyereke? – Nincs – mondta némiképpen megszeppenve Mr. Lord. Akkor meg honnan veszi magának a bátorságot, hogy ilyeneket kérdezzen egy kislánytól. Ő még olyan ártatlan szegénykém... Nem szóltam semmit, inkább azon törtem a fejem, hogy miképpen tudnám megoldani, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon. Nincs mese, be kell egy kicsit mártanom Mr. Hewitt-tot; még mindig jobban jár, mintha becsuknák gyilkosságért. Ami pedig az ártatlanságomat illeti, hát nem tudom, mit szólt volna az anyám, ha tudott volna azokról a CD-kről, amiket Pattel néztünk meg Bonny Fosterék szerszámoskamrájában... Vettem egy mély lélegzetet, mint már korábban is, és ismét csak kinyögtem egy szót. – Verekedtek. Erre nagy csend támadt. Mr. Mitchell a kalapjával legyezgette magát, és ha már ott volt a kezében, mindjárt mögé is bújt. Anyám viszont immár menetrendszerűen felháborodott. – Ha még megpróbál valamit megtudni tőle... Hiszen láthatja, hogy ez még egy kisgyerek... – Mrs. Conrad egy tő csalánnal megverte Mr. Hewitt-tot. A csalán úgy megcsipkedte Mr. Hewitt arcát, hogy úgy nézett ki, mint egy kínai. Erre nagy csend támadt. Csak néhány hosszú másodperc múlva hallottam Mr. Lord dünnyögését. – Tényleg azt állította, hogy allergiás valamire. Ekkor előadtam nekik az én verziómat. Szép, kerek történet volt, csak éppen egy szó sem volt igaz belőle. Úgy szólt, hogy Mrs. Conrad és Mr. Hewitt összejöttek valahol, talán a fűszeresnél, a fodrásznál, vagy akár a postán. Mr. Hewitt egy kis kirándulásra invitálta Mrs. Conradot, aki
beleegyezett, és el is ment vele kirándulni. Csakhogy Mrs. Conrad alighanem félreértette a dolgot: ő csak kirándulni akart, Mr. Hewitt pedig nem csak azt. Így aztán, amikor Mr. Hewitt meg akarta csókolni – szó szerint ezt mondtam –, akkor Mrs. Conrad kirántott egy tő csalánt és elverte vele Mr. Hewitt-tot. Azután Mr. Hewitt elmenekült. És ha megkérdezik tőle, hogy így történt-e, ahogy elmondtam, bizonyára le fogja tagadni, elvégre ha nem ezt tenné, nagy bajt hozna Mrs. Conrad fejére. Mr. Conrad bizonyára nem venné jó néven, ha megtudná, hogy a felesége ebédidőben kirándulni járogat a fenyők közé Mr. Hewitt-tal. – Ezt a bíróság előtt is elmondanád, Debby? – kérdezte vigyázatlanul Mr. Lord. – Na még csak az hiányozna! – vetette közbe magát az anyám. – Debby még kiskorú; senki nem kötelezheti rá, hogy bíróságokra járjon. Fogd be a szád, Debby! Garantálom, hogy ebből a gyerekből nem húznak ki többé egyetlen szót sem. Az lett aztán a történet vége, hogy később mégis el kellett mondanom, hogy mit láttam akkor a fenyők alatt. Igaz, ekkor már csak két rendőrnő volt jelen, ők rögzítették a vallomásomat, a kérdezőt egyáltalán nem is láttam – egy másik szobában tartózkodhatott, csak hangszóróból hallottam a hangját. Amikor befejeztem, megköszönték szépen. Nos, hát így záródott a dolog. Hivatalosan. Mert azért nem hivatalosan még történt egy s más. Az első, hogy néhány nap múlva találkoztam Mr. Hewitttal. Akkor még nem fejezték be ugyan az ellene folytatott nyomozást, de Mr. Lord már elárulta neki, hogy az alibije tökéletes, nincs miért aggódnia. Nagy volt a gyanúm, hogy Mr. Hewitt ismét csak lesett rám, mert amikor felbukkant mellettem, újra csak üres volt a hazavezető út, csak néha-néha egy-egy kerékpáros zötyögött el mellettünk. Mr. Hewitt rettenetes zavarban volt, és alighanem abban voltam én is. Elvégre nem lehettem biztos benne, nem tesz-e szemrehányást a vallomásom miatt. Nos, Mr. Hewitt nem tett – éppen ellenkezőleg. Úgy elkezdett hálálkodni, hogy közben majdnem elütötte egy biciklis.
– Köszönöm, Debby, amit értem tettél – mondta. – Ha nem vagy ott te is a fenyők alatt... hát csúnyán megüthettem volna a bokám. – De ott voltam – mondtam. – Igen, ott voltál – sóhajtotta. – Ebből is az a tanulság, hogy mindig van valaki a közelünkben, akár látjuk, akár nem. Remélem, nem vontál le ebből az... izéből semmi... olyan következtetést, ami esetleg... Mr. Hewitt szánalmasan dadogott, s ettől valahogy elszállt minden iránta érzett szimpátiám. Azt persze nem bántam meg, hogy kihúztam a börtönből, de barátkozni azért nem akartam vele. Szembefordultam vele, s gorombán rákiabáltam. – Miért nem adta vissza a zsebkendőmet, Mr. Hewitt? Mr. Hewitt ahelyett, hogy tovább mentegetődzött volna, vagy szépen elhúz onnan, vigyorogni kezdett. – Imádom az ilyen kis cuccokat, Debby – mondta. – Ne félj, nem vagyok beteg, csak éppen imádom őket. Hát akkor viszlát, kislány. Nőj nagyra, és ne felejts el! Ismét rám vigyorgott. úgy érezte, mintha undorító cukorsziruppal öntöttek volna le. S ekkor ismét bekövetkezett az, amire nem számítottam, pedig lehet, hogy számítanom kellett volna. Hirtelen, a villám sebességével megjelent előttem álmaim asszonya. Ott állt közvetlenül Mr. Hewitt mellett, de nem őt, hanem engem nézett. Felemelte a karját és Mr. Hewittra mutatott. Méghozzá jelentőségteljesen. Éles és könyörtelen volt a tekintete, mint a sasé. Erről különben egy természetfilmben hallottam. Mármint a sas könyörtelenségéről. Amíg beszéltek róla, a szemét is mutatták. Hát, az én álombeli kísértőmnek legalább olyan könyörtelen volt a szeme. Barna és hideg, mint a mogyorófagylalt. Nem tudom, hogy történt, de abban a szent pillanatban, ahogy felemelte a karját és Mr. Hewittra mutatott, már ugrottam is. Vagy inkább repültem. Felszálltam a levegőbe, lepottyantam Mr. Hewitt előtt, majd akkora pofont húztam le neki, hogy belesajgott a kezem. Mr. Hewitt összegörnyedt és a szájához kapott. – A fogam – hallottam a nyögdécselését. – Hol van a
fogam? Négyszáz dollárt fizettem érte... Ez a kis cafka kiverte a fogam. Az álombeli nő rám nézett, biccentett, s már el is tűnt a szemem elől. Én meg megfordultam és hazafutottam. Ezután jó ideig nem láttam Mr. Hewitt-tot.
13 Mrs. Conradot azonban igen. Akkor kapott el, amikor az iskolából hazafelé tartottam. Esküdni mertem volna rá, hogy ő is lesett rám, különben miért éppen akkor találkoztam volna vele, amikor Pat ismét külön utakon járt? Mrs. Conrad messzebbről csinosabb volt, mint közelről. Bár semmi különösebb kivetnivalót nem találtam rajta, mégsem tetszett nekem. És én sem tetszettem neki. Ennek aztán tanújelét is adta. Éppen átmentem volna az út egyik oldaláról a másikra, amikor meghallottam magam mögött a hangját. – Debby! Természetesen akkor még fogalmam sem volt róla, hogy az ő hangja. Megfordultam, és ott láttam Mrs. Conradot a járda szélén. Mosolygott, csak éppen nem volt valami barátságos a mosolya. Éreztem, hogy haragszik rám. Pedig mindent megtettem, hogy tisztára mossam. Segítség után kutatott a szemem, ám ezúttal sem láttam senkit a közelben. A mi kis városunkban kora délután az emberek nem lófrálnak az utcán. Vagy munkával törik magukat, vagy otthon szundikálnak lehúzott redőnyök mögött. Az autóban ülőknek pedig kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy az ácsorgókkal törődjenek. Nos, Mrs. Conrad biccentett, aztán felhúzta előttem a blúzát. Csak annyit láttam, hogy úgy előre állnak a keblei, mintha valami tartaná őket, pedig nem tartotta semmi. Majd a kék-zöld hurkákat is észrevettem a keblei között és az oldalán. – A hátam is ilyen – mondta leeresztve a blúzát. – Conrad összevert. És mindez miattad történt. Legszívesebben
elfutottam volna, ha tudok. Sajnos f úgy a betonba gyökerezett a lábam, hogy mozdulni sem bírtam. Éreztem, hogy összeszorul a torkom, és már nem csak elfutni, hanem beszélni sem tudtam. Hallgatnod kellett volna, te szerencsétlen kis kukkoló. Ekkor valahogy visszajött a hangom. – Én egyáltalán nem vagyok kukkoló! – védekeztem. – Egy kis hülye kukkoló vagy! – ismételte. – De ha már ott voltál, már csak női szolidaritásból is be kellett volna fognod a szád. Ügy összevert, hogy alighanem még egy bordám is eltört. – El kellett... mondanom – nyögtem és éreztem, hogy könnyek homályosítják el a szemem. – El kellett mondanom... különben... – Fenét kellett volna elmondanod! És mi az, hogy különben? – Különben Mr. Hewitt-tot börtönbe zárták volna. Mrs. Conrad eligazgatta magán a pulóverét. – Na és? Megérdemelné, hogy lecsukják. Átvert a nyomorult... de te ezt úgysem érted. Szerencsétlen kis hülye vagy... én pedig egy szerencsétlen nagy hülye. Na, menj a fenébe! És ha majd téged is átcsesznek a férfiak, és szarrá rombolják a legszebb álmaidat, hát jussak az eszedbe! Megfordult és elhúzott. Vártam, hogy a látomás-asszony ismét megjelenjék és megmutassa, mit csináljak, de ezúttal nem jelent meg. Valószínűleg lezártnak tekintette a történteket.
14 Néhány nappal később Mr. Lorddal futottam össze. Ezúttal is hazafelé tartottam, és úgy a gondolataimba mélyedtem, hogy csak akkor riadtam fel, amikor meghallottam a hangját. – Debby! Hé! Debby! Felriadtam, s addig forogtam, amíg végre megtaláltam. Egy kocsiban ült, annak az ablakán át kiabált ki hozzám. – Van egy kis időd? – kiabálta.
Annyira meglepődtem, hogy hirtelenjében nem is tudtam válaszolni. – Várj egy kicsit! – integetett felém, amikor egyszerre több autókürt is megszólalt mögötte. – Keresek egy parkolót, menj be a kávézóba. A kocsi eltűnt, én pedig azon tűnődtem, hogy nem lenne-e jobb, ha hazamennék. Elegem volt az egész Hewitt-ügyből. Előbb Mr. Hewitt-tal gyűlt meg a bajom, aztán Mrs. Conraddal. Nem hiányzott, hogy Mr. Lord is lerámoljon valamiért. Azért mégiscsak bementem a kávézóba. Mr. Lord csak öt perc múlva érkezett meg, s úgy lihegett, mintha egy évtizede keresett, többszörös gyilkost kergetett volna. – Na végre! – lihegte, amikor észrevett az ajtó mellett. – Nem ülnénk le valahova? Leültünk egy asztalhoz. Mr. Lord még lihegett egy kicsit, aztán rám mosolygott. – Hogy vagy, Debby? – kérdezte. Érdekes, hogy az idősebbek nem képesek mással kezdeni a beszélgetést. – Jól, Mr. Lord – mosolyogtam vissza rá. Érdekes, hogy a fiatalok meg nem tudnak mást válaszolni erre a hülye kérdésre. Elképzeltem magamban, hogy vajon milyen képet vágna, ha azt felelném, hogy nagyon rosszul vagyok, mindjárt leesek az asztal alá és hányni kezdek. Természetesen nem mondtam semmi ilyet, csak mosolyogtam tovább, mint hülye indián az eltört tomahawkjára. – Már akartam is beszélni veled, Debby – mondta Mr. Lord, miközben rendelt magának egy kávét. Én nem akartam semmit, hiába unszolt. Végül csak kénytelen voltam engedni neki, és kértem egy gyümölcslevet, csakhogy békén hagyjon. – Az a helyzet, hogy este elhagyom a várost: nincs már itt semmi keresnivalóm. Azt akartam mondani neki, hogy valóban nincs, de inkább nem mondtam semmit. Mr. Lord ezután azzal folytatta, amitől meghűlt az ereimben a vér. – Én elmegyek – mondta –, de a gyilkos itt marad. Azt hittem, rosszul hallok.
– Ki marad itt, Mr. Lord? – kérdeztem. – A gyilkos, Debby – mondta. – De hiszen kiderült, hogy nem Mr. Hewitt... – Éppen ezért, Debby! Valaki mégiscsak meggyilkolta azt a lányt. – Az a másik államban volt! – De nagyon közel ehhez a városhoz. Azonnal megértettem, mire céloz. – Arra gondol, hogy... Mr. Hewitt kocsiját... Mr. Lord elismerően nézett rám. – Okos kislány vagy, Debby. Szóval, lehet, hogy valóban nem Mr. Hewitt a sorozatgyilkos, elvégre te szolgáltattál számára alibit... Remélem, nem úgy találtad ki azt a történetet? Erre olyan képet vágtam, hogy gyorsan a kezem után kapott. – Persze hogy nem úgy találtad ki! Bocs, ez csak egy rossz vicc volt. Szóval, valóban nem Mr. Hewitt a gyilkos, ezt már magam is kénytelen voltam belátni. Nem olyan a profilja. – A mije? – kérdeztem. Erre elmagyarázta, hogy mi az a profilkészítés. Hogy vannak a zsaruk között olyan emberek, akik a gyilkosságok idejéből, módjából, és a többi, következtetni tudnak az illető jellemére, szokásaira, sokszor még a külsejére is. Nos, természetesen elkészítették Mr. Hewitt profilját is, és arra a megállapításra jutottak, hogy nem valószínű, hogy ő lenne a sorozatgyilkos. Ám a gyilkosságokat azért mégiscsak elkövette valaki. Mégpedig olyasvalaki, aki járatos a mi városunkban. – Ez annyit jelent, hogy Mr. Hewitt ismerőse? – Egyáltalán nem biztos, Debby – mondta a kávéját kavargatva. – Sétált a városban, kocsit keresett magának, és véletlenül Mr. Hewitt kocsiját kötötte ei. Az sem biztos, hogy ismerik egymást. – Tehát nincs kocsija? – Ez sem biztos, Debby – mondta. – A bűnözők tettük elkövetésekor nem szokták a saját kocsijukat használni. Ha például ennél a gyilkosságnál a saját kocsiját használta volna, akkor már rács mögött ülne. Ezért kellett egy idegen kocsit
ellopnia. – Tehát van saját kocsija is. – Biztosan van, Debby. Ezen aztán el kellett gondolkodnom. – De hát hol az a kocsi? – Feltehetően a háza előtt. Azonnal megértettem, miről van szó. Tételezzük fel, hogy a gyilkos másik városban lakik. Annyira ravasz, hogy tudja, a zsaruk elkapják, ha a legkisebb hibát is elköveti. Ezért átrándul a mi városunkba, lop magának egy kocsit, visszamegy vele a szomszéd államba, megöli az áldozatát, a lopott kocsit pedig hagyja a fenébe. A zsaruk persze a lopott kocsi gazdáját fogják gyanúba. A gyilkos pedig a markába nevet. Ezt el is mondtam Mr. Lordnak. Mr. Lord elismerőn nézett rám. – Nagyon jó a következtető képességed, Debby. Igazán elismerésre méltó. Okos lány vagy. Ennyi dicsérettől alaposan megnőtt az önbizalmam. Már nem is bántam, hogy leültem Mr. Lorddal kávézni. Magam is úgy éreztem, hogy éles a logikám, mint a... mint a... szóval, nagyon éles. Mr. Lord tovább kavargatta a kávéját. – Ez is egy lehetőség, Debby. De van egy másik lehetőség is. Tudod, mi az? – Mi? – kérdeztem szinte ijedten, mivel az utolsó másodpercekben már nem figyeltem rá; egyfolytában kiváló logikai képességeim felett örvendeztem. – Hogy a gyilkos egyszerűen... itt lakik, ebben a városban. Ez aztán megrendített. Jóllehet már én is gondoltam ilyesmire. Valahol a tudatom mélyén kucoroghatott a felismerés, de még nem volt ideje felszínre bukkanni. – Itt... lakik? – hökkentem meg. – Miért ne lakhatna itt? – vonta fel a vállát Mr. Lord, és megnyalta a kanalát. – Elvégre itt is lakhat. – De hát... itt még nem ölt meg senkit! Mr. Lord ismét megnyalta a kanalát. – Itt még nem, Debby. Nem akarlak megijeszteni, de ami
késik, nem biztos, hogy el is múlik. – Úgy gondolja, hogy... Mr. Lord letette a kanalát a kávéscsésze aljára, de az valahogy lefordult róla, és szép, kerek kávéfoltot rajzolt az abroszra. Ebben a pillanatban vérszínűnek láttam a foltot. – Nem biztos, Debby, egyáltalán nem biztos. Csak feltételezés. Tegyük fel, hogy a gyilkos itt lakik már ebben a városban. – Már? – Lehet, hogy mindig is itt lakott. Jóllehet, ennek némiképpen ellentmond az a tény, hogy a gyilkosságok jó messzire innen kezdődtek. Ha ragaszkodunk ahhoz az elképzelésünkhöz, hogy a gyilkos helyi lakos, akkor azt is fel kell tételeznünk, hogy sokat utazik. Olyan a foglalkozása, hogy gyakran el kell hagynia a várost. Elmegy messzire, megöl valakit, aztán szépen hazajön. Itt rendes, törvénytisztelő polgárnak mutatkozik; esze ágában sincs bármit is elkövetni. Aztán ismét el kell utaznia... Önkéntelenül is összeborzongtam. – Milyen foglalkozásra gondol, Mr. Lord? – kérdeztem. Mr. Lord felvonta a vállát. – Hát... sokféle szóba jöhet. Lehet például kamionos, lehet utazó ügynök, egy nagy cég helyi megbízottja, de olyasmi is lehet, amire nem is gondolunk. – Ezeknek az embereknek már... utánanéztek? Mr. Lord bólintott. – Amennyire időnk engedte, Debby. Ám egyetlen egyet sem találtunk, akire tökéletesen ráillene a profil. – És mi van akkor, Mr. Lord, ha az a férfi nem mindig a mi városunkban lakott? Mr. Lord megvonta a vállát. – Ez esetben tudod, mit kell feltételeznünk? Hogyne tudtam volna. Azt, hogy a tettes azok közül kerülhetett ki, akik csak nemrég telepedtek le a városunkban. Az új jövevények közül. Ezt aztán meg is mondtam neki. Mr. Lord hümmögött, bólogatott, majd ismét megkavarta a kávéját. – Erre már mi is gondoltunk, Debby. Ez kicsit lelombozott.
– Igazán? – kérdeztem. – És... meg is vizsgálták ezeket az embereket? Mr. Lord bólintott. – Amennyire lehetséges, utánanéztünk a múltjuknak. Be kell vallanom, hogy semmi konkrétumot nem találtunk, jóllehet... van néhány, akik talán kissé gyanúsabbak a többieknél. Bár ez talán nem több merő feltételezésnél. Az az igazság, hogy senkire nem tudjuk rámondani, hogy gyanúsabb, mint a többi. De azért van kettő vagy három... – Kik azok? – tört ki belőlem a kíváncsiság. Hát például Mr. Hewitt. – De hiszen ő ártatlan! – A többiek is azok. Amíg rájuk nem bizonyítják a bűnösségüket, azok. – Ki még? Mr. Lord szomorúan nézett rám. – Például Mr. Norton, a medencetisztító. Alaszkától csorgott le idáig. – Talán valami nyom... – Semmi, Debby. Amennyire végig tudjuk követni az útját, semmi. Bár néha ott is járt, ahol feltételezett sorozatgyilkosunk megfordult. – Vele egy időben? – Nehéz ezt megállapítani, Debby. Mindenesetre egyelőre úgy néz ki, hogy Mr. Norton két alkalommal is nagyjából egy időben tartózkodott a feltételezett sorozatgyilkossal ugyanabban a városban. – És a... másik? – Mr. Peters, a tanárod. Ettől aztán majdnem eldobtam magam. Mr. Peters! Uramisten! – Az ő esetében még nem sikerült bizonyítanunk, hogy egy időben tartózkodott-e akárhol is a sorozatgyilkossal. De ez csak három személy, Debby. Lehet, hogy semmi közük a gyilkosságokhoz. Hogy éppen róluk beszélünk, az merő feltételezésen alapszik. Mint ahogy az is az, hogy emberünk ebben a városban található. De lehet, hogy itt rejtőzik. És ez nagy baj lenne, Debby. Ha egy ideig még itt maradhatnék, talán előbbre jutnék.
– Akkor mért nem marad? – tört ki belőlem a kérdés. M. Lord megsimogatta a bajuszát. – Maradnék én, Debby, de nem lehet. Annyira el vagyok halmozva munkával, hogy a fejem búbja sem látszik ki belőle. Pedig kár. Ha napi információkat kapnék, vagy legalábbis gyakran hozzájutnék bizonyos adatokhoz, talán nem lenne reménytelen a dolog. És ki tudja, hány fiatal lány vagy asszony életét tudnám megóvni vele. – És mit tenne, ha itt maradhatna? Mr. Lord ismét megvonta a vállát. – Figyelnék, Debby. Nyitva tartanám a szemem. Azt nem mondanám, hogy rájuk ragadnék, mert az veszélyes is lehetne rám nézve. Idegen vagyok itt, egyből kiszúrnának és a tettes elmenekülne. – De én nem vagyok idegen! Mr. Lord félrehajtotta a fejét, úgy nézett rám. – Ezt hogy érted, Debby? – Én megtehetném, amit ön... nem tehet meg. Mr. Lord láthatóan meghökkent a javaslatom hallatán. – Ne izélj már, Debby. Tudom, hogy okos lány vagy és éles a logikád, de... hát én nem is tudom... Ma már tudom, hogy Mr. Lord úgy játszott velem, mint macska az egérrel. Informátorra volt szüksége és engem választott ki magának. Olyan ügyesen szőtte körém a hálót, és olyan ügyesen csalt bele, hogy az már mesterinek mondható. Mindezzel együtt egyáltalán nem mondhatom, hogy Mr. Lord felelőtlen lett volna. Részletesen elmagyarázta, hogy miben tudnék segíteni neki. Figyelmeztetett, hogy eszem ágába se jusson olyat tenni, amiből bármelyik megfigyelt is arra a következtetésre jutna, hogy kémkedek utána. Ez végzetes lehetne az én számomra is, és az ügy számára is. Eszembe ne jusson olyasmiket csinálni, amik az ostoba filmekben láthatók; például távollétükben betörni a lakásukba, vagy követni őket az utcán; nem, ezekről szó sem lehet! Csupán arra kér, hogy tartsam nyitva a szemem, és ha olyasmit látnék, hallanék vagy tapasztalnék, ami érdekes lehet a nyomozás szempontjából, eresszek meg neki egy telefont. De semmiképpen ne hősködjek. És tartsam titokban a dolgot. Ne beszéljek róla senkinek, még a legjobb barátnőmnek sem.
Se a szüleimnek, se Mitchell seriffnek. Amit kettőnél többen tudnak, az már nem titok. Ő sem fog beszélni rólam senkinek, én se beszéljek róla. Arra is vigyázzak, hogy ne sündörögjek sokat a megfigyeltek közelében, mert feltűnhetne nekik. Éljek úgy, mint eddig, csak nyissam kicsit tágabbra a szemem. És ha úgy érzem, hogy valami fontos lehet, csak telefonáljak neki nyugodtan. Még akkor is, ha ezt követően nem történik azonnal intézkedés. Az ilyen ügyeknek az a természetük, hogy lassan gördülnek előre. Ne feledkezzek meg róla, hogy van egy rendőrsapkám, amit nem érdemtelenül kaptam. Az a rendőrsapka talán kötelez is valamire. Mr. Lord elment, én pedig ott maradtam titkos ügynökként a városban. És elkezdtem a módszeres megfigyelést. Egészen addig tartott, amíg Betty Ridgeway-t meg nem gyilkolták. De addig azért még történt egy s más.
15 Az az igazság, hogy Bettyről nincs mit mondanom, mert nemigen barátkoztam vele. Annak ellenére sem, hogy apja az én apám kollégája volt. Ő is ingatlanokra hajtott, amelyeket jó áron adott tovább. Főleg, ha volt ingatlan, és ha volt, kinek. Bizonyos értelemben apám konkurensének számított, ám ez nem akadályozta meg őket abban, hogy összebarátkozzanak. Innentől kezdve mar olyan volt köztük a konkurenciaharc, mint amikor a testvérek vetélkednek egymással. Betty furcsa lány volt: magának való és visszahúzódó. Életét szörnyű tragédia árnyékolta be; azt hiszem, ezt soha nem volt képes kiheverni. Akkor hát valamit a tragédiájáról. Jól emlékszem rá, azaz arra a napra, amikor a tragédia megtörtént. Éppen egyik szülőm sem volt otthon, én Mrs. Hernandez gondjaira bízva szöszmötöltem valamivel, amikor hallottam, hogy becsattan egy kocsi ajtaja odalent a feljárón. Az ablakhoz futottam – az emeleten volt a szobám –, és kinéztem az ablakán. Apámat
láttam odalent, amint éppen nehézkesen kikászálódott a kocsijából. Amikor végre sikerült neki, felnézett az ablakomra, mintha megérezte volna, hogy odafentről bámulom. Azonnal láttam, hogy rossz passzban van. Lehajította a táskáját az előszobában egy székre, feljött hozzám, és megkérdezte, hogy hol van az anyám. Éppen a kozmetikusánál volt. Apám morgott valamit az orra alatt, talán olyasmit, hogy olyankor soha nincs itthon, amikor szükség lenne rá, ami persze nem volt igaz, mert anyám igenis elég sokat tartózkodott idehaza. A többi ismerős asszonyhoz viszonyítva mindenképpen. Az a tény, hogy apám, ha csak az orra alatt is, de igazságtalanul korholta anyámat, arról árulkodott, hogy valami méltánytalanság érte. Arra gondoltam, hogy valaki elhalászhatott előle egy jó üzletet, amint az már néhányszor megtörtént. Apám ilyenkor dúlt-fúlt, fenyegetődzött; szerencsére egyik fenyegetését sem váltotta be. Az élet ment tovább és néhány nap múlva már újabb ingatlanok után koslatott. Ezúttal az apám olyat csinált, amit soha nem szokott. Lement a konyhába, leült a konyhaasztalhoz, tenyerébe fektette az állát, behunyta a szemét, és hallgatott. Mindezt onnan tudom, hogy Mrs. Hernandez figyelmeztetett; csínján bánjak az apámmal, mert valami nagy megrázkódtatás érhette. Le akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem, mi a baja, de Mrs. Hernandez kerekperec megtiltotta. Azt mondta, hogy vannak pillanatok egy felnőtt életében, amikor jobb, ha egyedül marad. Fel kell dolgoznia a történteket, mint a marhának a lelegelt füvet. A marha is megeszi a füvet, aztán hosszú ideig nem csinál semmit, csak emészti. Mrs. Hernandez argentin volt, ezért kedvelte a marhákkal kapcsolatos hasonlatokat. Röviddel ezután megjött az anyám. Mielőtt még apámmal találkozott volna, belefutott Mrs. Hernandez-be, aki felvilágosította a tényállásról. Anyám lábujjhegyen lopakodott be a konyhába. Jó egy óra hosszat ültek ott csendben, pisszenés nélkül; én legalábbis nem hallottam, hogy beszélgettek volna. Ha mégis megtették, hát olyan halkan tehették, mint amikor a lepkék beszélgetnek egymással.
Jó egy óra múlva Mrs. Hernandez bejött hozzám – éppen a másnapi matekfeladat megoldásán törtem a fejem –, és felszólított, hogy menjek le vele a konyhába, mert anyám beszélni akar velem. Ekkor megrémültem. Csak nem történt valami végzetes a családommal? Éreztem, hogy nehezen szedem a levegőt és a verejték is kiverte a hónom alját. Amíg a lépcsőn mentem lefelé – Mrs. Hernandez mögöttem jött –, nagyjából már sejtettem, miről lehet szó. Minden bizonnyal elválnak a szüleim. Apám azért jött haza olyan feldúltan, mert megígérte valakinek, hogy még a mi napon dűlőre viszi a dolgot. Pattel már rég megtárgyaltuk, hogy megy az ilyesmi. Nem mintha náluk történt volna hasonló, de megtörtént már néhány lány családjában, például Burrowséknál is. Pat pontosan tudta, hogyan történt, elvégre Emily Burrows elmesélte neki. Nos, az volt a helyzet, hogy Mr. Burrows belehabarodott egy kis „nőcskébe', ahogy Emily elmondta neki. Egy közönséges kis cafka volt; majd tizenöt évvel fiatalabb az apjánál. Kétségkívül rendelkezhetett valamilyen varázserővel, amellyel el tudta kapni az apját. Itt Emily néhány nagyon csúnya szót mondott, hogy még mivel kapta el. De elkapta. Mr. Burrows keményen beleesett a kis cafkába, aki nem elégedett meg vele, hogy fejni kezdte Mr. Burrowst – ez esetben kivételesen nem Mrs. Hernandez hintette el a tehenes hasonlatot –, hanem mindenképpen el akarta vetetni magát vele. Mr. Burrows viszont halogatta a dolgot; elvégre nem könnyű otthagyni egy feleséget plusz két gyereket, és egy fiatal nővel új életet kezdeni. A nőcske azonban nem hagyta annyiban a dolgot, egyre csak Mr. Burrows nyakán lógott, eltartatta magát vele, és szüntelenül azon nyafogott, hogy mikor veszi már el feleségül. Egyszer aztán betelt nála a pohár és válaszút elé állította Mr. Burrowst. Azt mondta neki, hogy vagy most tüstént hazamegy és beszámol a kapcsolatukról a feleségének, vagy ő maga teszi meg. Öt órát ad Mr. Burrowsnak. Mr. Burrows bizonyára kérlelte és újabb határidőért könyörgött, de a cafka nem engedett. Így aztán Mr. Burrows kénytelen-kelletlen kocsiba szállt, hazament, leültette a feleségét, és elmondta neki, hogy mi az ábra. Szegény Mrs. Burrows meg sem köpni, sem nyelni nem
tudott a meglepetéstől. Így történt, hogy Mr. Burrows szedte a cuccát és lelépett. Odaköltözött abba a lakásba, amit a cafkának bérelt. Az már más tészta, hogy nem lett jó vége a dolognak – persze kérdés, hogy honnan nézzük. Mr. Burrows fél évvel később úgy ki lett rúgva, hogy lába se érte a földet. A cafka később fűnek fának arról sápítozott, hogy nem is érti, hova tette a szemét meg az eszét, amikor egy nála annyival idősebb férfival kötötte össze az életét. Tudnia kellett volna előre, hogy általában nincs jó vége az ilyesminek. Pat szerint részletesen el is magyarázta, hogy mi volt a fő probléma, de azt még Pat sem tudta pontosan, hogy micsoda. Csak gyanítottuk mind a ketten. Amíg Mrs. Hernandezzel lefelé bandukoltam a lépcsőn, valami hasonlóra gondoltam. Aztán meg arra, hogy bár valóban nagy baj lenne, ha apám lelépne tőlünk, némi vigaszt azért nyújtott, hogy cirka egy évvel az elköltözése után Mr. Burrows is visszatért a családjához. Igaz, visszatérése nem volt problémamentes – elvégre akkor már Mr. Kennedy foglalta el a helyét. Mr. Kennedy asztalos volt és igen jól bánt Mrs. Burrowssal és Emilyvel is. Csakhogy Mrs. Burrows nem szerette, ő még mindig Mr. Burrowst szerette. Így aztán ahhoz, hogy visszafogadja Mr. Burrowst, előbb ki kellett rúgnia Mr. Kennedyt, aki viszont ezt egyáltalán nem érdemelte meg. De mégis megtörtént a dolog, így végül visszaállt a világ rendje: mindenki visszakerült a helyére. Csak Mr. Kennedy járt igazán pórul – neki nem jutott társ ebben a nagy csereberében. Az lett volna igazságos, hogyha neki meg a cafka jutott volna, de nem hallottam, hogy összekerültek-e valaha is. Amint leértem a konyhába és Mrs. Hernandez diszkréten felszívódott, már láttam, hogy nagy a baj. Anyám szeme kisírva, apám pedig kávéscsészét szorongatott a kezében. Anyám szemétől még nem lettem volna annyira oda, elvégre láttam sírni eleget, ha nem is attól, amitől most sírhatott. Gyakran előfordult, hogy egy-egy film érzelmesebb jeleneténél elpityeregte magát. Én meg nem értettem, miért sír. Pattel meg is beszéltük, hogy az idősek és a fiatalok között számunkra felfoghatatlan szakadék tátong, ami abban is megnyilvánul, hogy amin ők sírnak, mi többnyire csak
röhögünk, amin pedig mi sírdogálunk, az olyan jelentéktelen számukra, mint egy pattanás az arcunkon. Fel nem foghatják a szerencsétlenek, hogy egy pattanás milyen óriási jelentőséggel bírhat! Na szóval, apám kávéscsészét tartott a kezében, ami azért volt megrázó látvány, mert apám kora délután soha nem kávézott. Ettől egy kicsit megroggyant a térdem, de még semmi komolyabb nem történt. Ekkor az apám beszélni kezdett. Nem sokat teketóriázott; egyből a lényegre tért. Elmondta, hogy nagy baj történt, nekem is feltétlenül tudnom kell róla. Rákuporodtam egy konyhaszékre, mert rettenetesnek tűnt, hogy holnaptól kezdve már nem lesz apám. Úgy elviszi egy cafka, hogy nem is látom talán többé. Ekkor kitört belőlem a félelem. Apám lábához vetettem magam, átkaroltam, és sírva-zokogva többször is az arcába kiáltottam: – Ne menj el apa, kérlek, ne menj el! A lépcsőn lefelé még azt hittem, hogy nagyobb méltósággal viselem majd a dolgot, de ahogy arra gondoltam, hogy holnap reggeltől vagy akár már ma estétől nem lesz apám, fütyültem a méltóságra. Azt akartam, hogy itt maradjon, ne hagyjon el bennünket. És csak ordítottam, mint aki eszét veszítette. – Ne menj el, apa! Kérlek, ne hagyj itt bennünket! Éreztem, hogy apám felemel, és amikor kitöröltem a könnyeket a szememből, elképedt tekintetét láttam magam előtt. Ahogy az anyámra néztem, az ő arcán is elképedés ült. Apám eltátotta a száját, és csak nyögdécselt, mintha valami a torkán akadt volna. – Mi a... fenéről beszélsz, Debby? Mi a fené... ről? – A cafká... ról – nyögtem. Erre már az anyám is felkapta a fejét. – Miféle cafkáról? – Hát, akivel apa... Láttam, hogy anyám felugrik a székéről és apámra támad. – Mi a franc ez, O'Hara? Milyen cafkáról beszél ez a lány? – Aki elveszi tőlünk apát – bőgtem.
Anyám erre felugrott, és a konyhaszekrényhez rohant. Elkezdte kikapkodni belőle a tányérokat, és módszeresen a falhoz csapkodta őket. És megállás nélkül kiabált. – Ki a francod van neked, O'Hara? Milyen cafkád van neked? És hova akarsz te költözni? Apám is ordítozott, ahogy torkán kifért, miközben megpróbálta lefogni anyám kezét. Ő azonban nem hagyta, és még jól bele is karmolt apám arcába. Nem tudom, mi lett volna a dolog vége, ha fel nem bukkan Mrs. Hernandez, és a keblére nem von. És közben ő is bömbölt, mint az éhes oroszlán. Szerencsére. Mert végül is Mrs. Hernandez bömbölése vetett véget a csetepaténak. Soha nem hallottuk még sírni Mrs. Hernandezt, és hogy most sírni kezdett, valamennyiünkbe belefojtotta a lélegzetet. Nem tudom, hány decibel erősséggel sírhatott, de ettől a sírással keveredett bömböléstől megremegtek a polcok, és félő volt, hogy még a poharak és csészék is áldozatul esnek a tányérok után: ha a második világháborúban – nemrég tanultunk róla – egy európai kisváros légvédelmi sziréna helyett Mrs. Hernandezt alkalmazta volna, biztos, hogy Mrs. Hernandez számtalan emberéletet menthetett volna meg. Lassan-lassan csak helyreállt a nyugalom. Mrs. Hernandez szemrehányó pillantásokat vetett a szüleimre, elkapott, és maga után vonszolt. Otthagyva őket egy rommező közepén. Éjfél felé helyreállt a rend. Én természetesen nem tudtam aludni; az ágyamon feküdtem és a levegőbe bámultam. Fel nem foghattam, hogy tehetett velünk ilyet az apám. Nem sokkal éjfél után besomfordált hozzám az anyám, és megkérdezte, hogy ébren vagyok-e. Nem tudom, mit tett volna, ha azt válaszolom, hogy nem. Bejött és megkérdezte, hajlandó vagyok-e egy kis beszélgetésre. Jelentőségteljesen hátat fordítottam neki. Erre azt mondta, hogy csak azért zavar ebben a szokatlan időpontban, mert tévedés történt. Szégyelli magát, hogy azt csinálta, amit csinált, de félreértett valamit. Az a helyzet, hogy apának nincs cafkája, és esze ágában sincs elköltözni tőlünk. Olyan gyorsan fordultam meg, hogy bizonyára első díjat nyertem volna egy megforduló bajnokságon.
– Nincs? – nyögtem, miközben éreztem, hogy földöntúli boldogság tölt el. – Nincs – mondta anyám. – Félreértés volt az egész. Nem mondta, hogy miattam volt a félreértés, én csináltam a balhét, miattam esett pánikba, ha nem kezdek el hisztériázni, minderre nem került volna sor. Ezt persze nem mondta, de láttam az arcán, hogy erre gondol. – Akkor... miért volt annyira kiborulva apa? – kérdeztem gyanakodva. Még mindig nem nyugodtam meg teljesen; az is benne volt a pakliban, hogy át akarnak verni. – Majd ő elmondja neked – mondta anyám, és félreállt egy kissé, hogy apám is bejöhessen a szobámba. Be is jött. Szomorú volt az arca, és tapaszokkal keresztülkasul volt ragasztgatva. Anyám alaposan ellátta a baját szegénynek. Apám megállt az ágyam mellett és bánatosan nézett rám. Tapaszokkal összevissza ragasztott arcával Frankenstein doktor szerencsétlen teremtményére emlékeztetett. – Beszélni akartam veled, Debby – mondta mély sóhaj kíséretében. – Valami szörnyű dolgot akartam elmondani neked, csak nem mertem egyenesen kimondani, ebből származott a félreértés. De most el kell mondanom... főleg az után, ami a konyhában történt. Nos, Debby... azt akartam csak közölni veled, hogy... Mrs. Ridgeway... Betty anyja meghalt, kicsim! Úgy meghökkentem, hogy szólni sem tudtam, bár még le sem csorgott az agyam mélyére, hogy miről is lehet szó. Annyit mindenesetre felfogtam, hogy nem velünk történt baj, apám nem akar elhagyni bennünket. Apám megsimogatta a hajam, és megismételte. – Betty anyukája meghalt, kicsim... Tipródtak még egy kicsit az ágyam mellett, aztán elhúztak. Behunytam a szemem és azonnal el is aludtam. Boldog voltam, ezért szép és könnyű volt az álmom.
16 Az elkövetkező napok másról sem szóltak, mint a tragédiáról. Az iskolában félárbocra eresztették a zászlót, és másról sem beszéltek, mint Betty anyjáról. Nem szeretnék kegyeletsértő lenni, de volt is mit beszélni róla. Valaki megtudta ugyanis, hogy Mrs. Ridgeway narkós volt; ezt még hippi korából hozta magával. Annak idején, valamikor a hatvanas-hetvenes évek környékén Mrs. Ridgeway hippi volt, keresztül-kasul járta az országot, fesztiválról fesztiválra vándorolt, ott volt Woodstockban is, és egy kommunában lakott, ahol szinte kötelező volt a narkó. Amikor aztán a hippi korszak leáldozott, férjhez ment Mr. Ridgeway-hez, és elfeledte a múltját. A narkót azonban nem tudta elfelejteni. Mrs. Ridgeway megmaradt narkósnak, és ettől a szenvedélyétől a mai napig nem volt képes megszabadulni. Halálát is a narkó okozta. Felment a házuk tetejére, leugrott és szörnyethalt. Azt is megtudtam, hogy bizonyos narkók azt a képzetet keltik a narkósokban, hogy szárnyuk nőtt, és képesek repülni vele. Annak idején nem volt szokatlan, hogy valaki az LSD hatása alatt leugrott a tizedik emeletről. Apámat egyszerűen kiütötte a dolog. Már csak azért is, mert Mr. Ridgeway köztudottan a barátja volt. Bár, mint már említettem, egyúttal konkurensek is voltak, de valahogy nem tudtak egymás nélkül élni. Jókat söröztek együtt, és csak egymással voltak hajlandók megbeszélni az ingatlanpiac helyzetét. Apám jó viszonyban volt Mrs. Ridgeway jel is, sőt megpróbálta a két családot szorosabban is összehozni. Egy-két közös összejöveteltől eltekintve azonban hamvába holt a dolog. Főleg azért, mert Betty és én nem jöttünk jól ki egymással. Nem történt semmi különösebb köztünk, csak nem vonzódtunk egymáshoz. Most mégis megsajnáltam szegényt. Szörnyű lehet elveszíteni egy édesanyát. Lehet, hogy könnyelmű a megállapításom, de úgy vettem észre, hogy Mr. Ridgeway-t jobban megviselte a tragédia, mint Bettyt. Betty mindig is zárkózott volt; szinte harapófogóval kellett kihúzni belőle a szót. Ezúttal sem viselkedett másképpen, mint eddig. Egy biztos: senki
közülünk nem látta sírni. Többen is megállapították, hogy erős lány, nem hagyja, hogy eluralkodjanak rajta az érzelmek; mások szerint viszont Betty nem is szerette igazán az édesanyját. Tom Flores például azt állította, hogy egyszer hallotta, amint a hallgatag Betty hangosan üvöltözött vele. Mrs. Ridgeway ugyanis vagy piás volt vagy benarkózott – mindenesetre rendesen ki volt ütve. Betty sírt, toporzékolt és olyasmiket művelt, amiket el nem tudtunk képzelni róla. Már persze ha Tom Floresnek hinni lehet. De hát miért hazudott volna nekünk? Ettől az időtől kezdve megváltozott nálunk is a világ. Apám sokkal több időt töltött Mr. Ridgeway jel, mint korábban, és ez ellen anyám sem tehetett semmit. Hogy magában mit gondolt, az más kérdés; mindenesetre nagy megértést tanúsított Mr. Ridgeway tragédiája iránt. Mr. Ridgeway ettől az időtől kezdve gyakran megfordult nálunk, néha még kirándulni is eljött velünk. Aztán lassan kezdett elmaradozni. Anyám vélhetően megkönnyebbülve felsóhajtott és apám is örömmel vette tudomásul a dolgot. Bár gyakran hiányolta Mr. Ridgeway-t – főleg, amikor horgászni indult a közeli tóra –, örült neki, hogy Mr. Ridgeway kezd kikászálódni abból a gödörből, amelybe a tragédia taszította. Ez azonban természetesen nem jelentette azt, hogy Mr. Ridgeway végérvényesen kiszállt volna az életünkből, egyáltalán nem, továbbra is ápolták a kapcsolatukat az apámmal, gyakran leültek sörözni, és megbeszélték az ingatlanpiac éppen aktuális problémáit. Nem tudom, hány évig tarthatott ez az állapot, mindenesetre Mrs. Ridgeway halála lassan kezdett feledésbe merülni. Én végképp megfeledkeztem róla, elvégre, amikor a tragédia történt, még kicsi voltam, alig értem fel ésszel az eseményeket, ám úgy tűnt, a város is megfeledkezett róla. Sőt a család is. Mármint Betty és Mr. Ridgeway. Úgy látszott, hogy a szerencsétlen, narkós Mrs. Ridgeway az elmúlás ködébe vész. Ami engem illet, ebben az évben nagyot változott velem a világ. Egyszerre mintha éveket öregedtem volna. Ami egy évvel ezelőtt még érthetetlen volt számomra, egyszerre érthetővé vált. A titkok kapuja kitárult előttem. Mintha egy
varázsló megérintett volna a varázspálcájával. De nemcsak engem, hanem a többieket is. Osztálytársaim sem ugyanazok voltak már, akik egy évvel azelőtt. Még mindig sokat vihogtunk, de már szégyelltük, hogy vihogunk. Ha felnőttekkel beszélgettünk, igyekeztünk komolyak maradni és kiérdemelni a tetszésüket. De ha már hátat fordítottak nekünk, megvontuk a vállunkat és seggfejeknek neveztük őket. Jól is éreztük magunkat a bőrünkben meg nem is. Vártuk, hogy valami fontos történjen velünk, amely egy csapásra híressé tesz minket. Ekkor jelent meg először álmomban a titokzatos nő, ekkor történtek meg velem azok a dolgok, amikről már korábban beszéltem. Mr. Lord eltávozott a városunkból, én pedig az FBI titkos ügynökének képzeltem magam. Délutánonként, amikor hazafelé tartottam az iskolából, néha nem állhattam meg, hogy fel ne másszak a kilátóra, amely a fenyők mellett állt. Néhány hónapja építették csupán, azzal a szándékkal, hogy bárki, aki akar, felkapaszkodhat a tetejére, és lenézhet a városunkra. Én is felkapaszkodtam hát, és lenéztem róla. Innen fentről egészen jól látszott a házunk, az udvarunk, és a szomszédok házai és udvarai. Nem tagadom, büszkeség töltött el, ha arra gondoltam, hogy íme, itt van ez a kedves kis amerikai város, és Mr. Lordon, Mitchell seriffen és a helyettesén kívül még én is vigyázok a békéjére és a nyugalmára. Aztán egy csapásra megváltozott minden. Meggyilkolták Betty Ridgeway-t.
17 A rémületes bűntény ragadozó madárként csapott le ránk. Az egyik pillanatban még azt hittük, minden rendben van velünk és körülöttünk, a következőben pedig már jéggé dermedve, értetlenül néztünk a világba. Hát ez is megtörténhetett? Igen, ez is megtörténhetett. És meg is történt. Emlékszem, éppen az iskolából tartottam haza, de már nem tudom, mire gondoltam. Arra biztosan nem, hogy felmásszak
a kilátóra; az idő nedves volt hozzá, nyirkos, kellemetlen. Egyszer fordult csak elő, hogy ilyenkor is felmásztam rá, de meg is bántam. Nem láttam odafentről semmit a ködtől, ráadásul lefelé jövet még meg is csúsztam. Még csak az kellett volna, hogy leessek róla! Ha megütöm vagy megkarcolom magam, aligha tudtam volna eltitkolni a szüleim elől, s akkor aztán élvezhettem volna a nyávogó szövegüket. Nem is tudom, miért, de az utóbbi időben valahogy még jobban rám szálltak, mint eddig. Eddig sem panaszkodhattam, az igaz, szorosan a markukban tartottak; mostanában viszont mintha megerősödött volna a szorításuk. Anyám is és apám is mintha valamiért bevadultak volna. Folyton afelől kérdezgettek, hogy merre jártam, mit csináltam, kikkel beszélgettem, és a többi. És egyre többször rendeztek oktatóelőadást, aminek már a kezdetén egyszerűen felkavarodott a gyomrom. Beszéltek a narkó veszélyeiről, és arról, hogy szóba ne álljunk ismeretlen emberekkel, sőt az ismerősökkel is vigyázzunk. Ha valaki leszólítana bennünket az utcán vagy az iskola előtt, és sétálni hívna vagy egyszerűen csak beszélgetni, azonnal szóljunk vagy valamelyikünk szülejének, vagy magának Mitchell seriffnek. Bármivel is kínálnának bennünket, ne fogadjuk el, és a többi, és a többi. Egyszóval, nem volt könnyű számomra az élet és a barátaim számára sem. Pat is gyakran panaszkodott, hogy előbb-utóbb beleőrül a családja megállás nélküli sápítozásába. Neki Octavia nénit hozták fel rossz példának, aki még tizenöt éves sem volt, amikor egy pasas rászállt. Octavia néni meg úgy maradt. Ekkor már tudtam, hogy mi az az úgy maradni. Még az volt a szerencse, hogy az anyja ismert egy öregasszonyt, egy papnőt, aki megitatta valamivel Octavia nénit, aki ekkor persze még nem volt néni, és ettől aztán Octavia néni már nem lett úgy. Nos, éppen hazafelé tartottam az iskolából, amikor meghallottam a seriff kocsijának a szirénázását. Megtorpantam tőle, és eltátottam a számat. Mr. Mitchell kocsija emberemlékezet óta nem szirénázott, de nem is lett volna miért. Jómagam azt gondoltam, hogy a villogó is csak dísznek van a kocsija tetején. De nem így volt. Ezúttal a sziréna szólt, a villogó pedig villogott. Már az is szokatlan volt, hogy Mitchell seriff lóhalálában
vágtat valahova, ami viszont ezután következett, az egyenesen rémülettel töltött el. Egy nagy fekete kocsit láttam a seriff után száguldani, s benne egyetlen pillanatra felvillant Mr. Lord vörös feje. Összeszorult a torkom. Nem tudtam, mi történt, de biztos voltam benne, hogy komoly dolognak kellett történnie. Mr. Lord és az FBI nem rohangálnak feleslegesen a városunkban. Ahogy hazaértem, anyám rémült képpel fogadott. Amint megpillantott, mintha megkönnyebbült volna. Láttam rajta, hogy mondana is valamit meg nem is. Rám mosolygott, aztán berántott a házba. Éppen meg akartam kérdezni, hogy mi a fene történt, amikor fel- csengett a telefon. Apám volt a vonal másik végén. Hallottam izgatottan hadaró hangját, de azt, hogy mit hadar, már nem. Anyám hallgatta, néha rám nézett, tovább hallgatta, majd amikor apám befejezte, letette a kagylót. Lecsúsztattam a táskámat a fal mellé és vártam. Anyám vett egy mély lélegzetet, aztán még egyet, majd kinézett az ablakon. Biztos voltam benne, hogy a mondandóját fogalmazza magában. Azt hittem, hogy nagyjából sejtem, mi történhetett. A gyilkos biztosan ismét lecsapott a szomszéd városban, Harmonswillben, s most újra kihallgatások következnek – valószínűleg elbeszélgetnek az újonnan jöttekkel, akik tulajdonképpen már nem is annyira újonnan jöttek. Gondolok itt Mr. Nortonra, Mr. Petersre és Mr. Hewittra. De másokra is gondolhatnék, elvégre az ő letelepedésük után is érkeztek néhányan a városba. Ezért van hát itt Mr. Lord, hogy a kihallgatásokat lefolytassa. Erre gondoltam és vártam, hogy anyám elárulja, mi történt, de ő csak egyre az időt húzta. Előbányászta a zsebéből a papír zsebkendőjét, megtörölgette az orrát, s a zsebkendőt behajította a szemetesbe. Majd kénytelen-kelletlen mégiscsak rám nézett. – Az a helyzet, kislányom – kezdte óvatosan, miközben úgy járt a szeme jobbra-balra, mintha egeret látott volna futkosni a szobában. – Az a helyzet... – Micsoda, anya? – tört ki belőlem a türelmetlenség. Ez aztán meglódította egy kicsit. Megköszörülte a torkát és
olyan képet vágott, mintha ő lenne a világ legszerencsétlenebb teremtése. Bizonyára apámat korholta magában, amiért neki osztotta ki ezt a kellemetlen feladatot. – Nem – mondtam határozottan. – Ismét megöltek valakit? Anyám szeme kikerekedett a csodálkozástól. – Hát már tudod? – Láttam Mr. Mitchellt és az FBI kocsiját – mondtam. – Hol történt? Harmonswillben? Biztos voltam benne, hogy rábólint. Hogy valóban ott történt a szörnyűség, Harmonswillben. Anyám azonban várakozásom ellenére megrázta a fejét. – Nem... kicsim... nem ott. Itt. Mintha fejbe ütöttek volna valamivel. Megszédültem egy kicsit, de a világért sem mutattam volna, hogy mi van velem. – Hol? – kérdeztem remegő hangon. Magam is meglepődtem a remegésén. – Itt, a városban. De hiszen tudod. – Jó, de hol? Anyám nagyot nyelt. – A kilátónál... tudod... a fenyőfák mellett. Mindig is mondtam, hogy nem lenne szabad oda, egy olyan félreeső helyre kilátót építeni. Az ilyesmi csak odacsalja a gyerekeket, vigyázni meg nem vigyáz rájuk senki. Nem tudtam másra gondolni, mint hogy Jézusom, mit fog szólni mindehhez Mr. Lord? Amikor elment, meghagyta, hogy tartsam nyitva a szemem – ezt úgy értelmeztem, hogy vigyázzak a városra –, s íme, alaposan felsültem. Ahelyett, hogy jelentettem volna neki a gyanús alakokat, hagytam, hogy megöljenek valakit. Jézusom, de hát kit? – Kit öltek meg... anya? – Hát nem tudod? – hökkent meg anyám, aki pedig már azt hitte, túl van a nehezén. – Nem – nyögtem. Anyám elvörösödött. – Szegény... szegény... Betty Ridgeway-t. Szerencsére elég közel állt hozzám, és nem hagyta, hogy végigvágódjak a padlón. Egészen addig ájuldoztam, amíg meg nem hallottam a
seriff kocsijának egyre közeledő szirénázását.
18 A seriff kocsija azonban nem hozzánk jött, és Mr. Lordé sem. A kocsik elhúztak a házunk előtt. Mire kinéztem az ablakon, már nem láttam őket. A szirénázás arra mindenesetre jó volt, hogy helyrebillentse a lelkem egyensúlyát. Apád az imént telefonált... – mondta anyám. – Még nem tudnak sokat. Valahol a fenyőfáknál találták meg, és... Megráztam a fejem, hogy elhessegessem magam elől a rémületet, de meglepődve tapasztaltam, hogy felesleges rázogatnom, elment az magától is. Hideg volt a fejem, mintha nem is Bettyt ölték volna meg. Mintha nem is öltek volna meg senkit; mintha csak arról lenne szó, hogy valaki elgázolt egy kóbor kutyát. Kívülállóként, érzelemmentesen gondoltam végig a történteket. Tehát Bettyt megölték... lecsapott rá a sorozatgyilkos. Már ha egyáltalán az volt. – A sorozatgyilkos? – kérdeztem anyámat. Anyám a szemét törölgette. – Apád azt mondta, hogy igen. Ő volt. – Ő honnan tudja? Anyám elvette az ügyeletes zsebkendőt a szeméről, és furcsán nézett rám. – Hogyhogy honnan tudja? Nem tudom. Tudja valahonnan. Nem éreztem félelmet, megdöbbenést sem, csupán egyetlen vágy sarkallt. Odamenni, ahol a szörnyűség történt, megnézni Bettyt, és megtudni, hogyan végeztek vele. Anyám gyakorlatias asszony volt. Miután kisírdogálta magát Betty halála felett, valamint kiörvendezte magát afelett, hogy én még élek, a jövő kezdte foglalkoztatni. – Apád arra kért, hogy Mr. Ridgeway néhány napig hadd lakjon nálunk. Nem szóltam semmit. Mit mondhattam volna? – Apád nem akarja, hogy otthon maradjon. Egy kicsit
összébb kell majd húzódnunk. Apád szerint csak néhány napról lenne szó. Mr. Ridgeway nem szeretne egyedül maradni, és apád szerint nem is lenne jó. A végén még csinálna magával valamit kétségbeesésében. – Igen, anya – bólintottam. – Mr. Ridgeway jó ismerősünk – folytatta. – Csak az a helyzet, hogy te meg már... nagylány vagy, szívem. Alkalmazkodnunk kell a helyzethez. Ez nagyjából azt jelentette, hogy ne mutatkozzam Mr. Ridgeway előtt bugyiban, ha lehet, anélkül pedig végképp ne. – Majd alkalmazkodunk – mondtam. Estére kiderült, hogy Mr. Ridgeway mégsem jön hozzánk. Inkább városunk egyetlen hotelját választotta, amelynek a tulajdonosa jó ismerőse volt, és igen mérsékelt áron bocsátott egy szobát a rendelkezésére. Mr. Ridgeway nem akart a terhünkre lenni, így mondta. Apám természetesen még anyámnál is jobban le volt törve. Néhány napig szinte nem is láttuk. Egyre Mr. Ridgeway körül sündörgött, sörözni vitte volna, de Mr. Ridgeway nem ment. Érthetően nem volt kedve hozzá; apám ennek ellenére egyre ott lógott a nyakán, készen rá, hogy megakadályozza, ha Mr. Ridgeway valami ostobaságot próbálna elkövetni. Egyszer tette csak meg, hogy elcipelte hozzánk, de abból is csak kínos jelenetek sora született. Kezdődött azzal, hogy Mr. Ridgeway már az előszobában sírni kezdett. Anyám nyakába esett, és úgy lógott rajta, mint a denevér a padláson. Közben nyüszített, mint a kiskutya, amelyiknek a farkára léptek. Szegény anyám csak állt, meg sem mert moccanni, két karját úgy eltartotta magától, mint a madárijesztő. Nem érezte gusztusosnak, hogy Mr. Ridgeway hátát ütögesse vele. Így aztán csak állt széttárt karokkal, miközben Mr. Ridgeway a nyakában sírdogált. Én inkább komikusnak tartottam a jelenetet, semmint megrázónak. Bár valóban lehetséges, hogy mi, gyerekek, másképpen látjuk a gyászt, mint a felnőttek. Mi jobban észrevesszük benne a groteszket. Mr. Ridgeway végül elengedte anyám nyakát, aki megkönnyebbülten elmenekült. Ami engem illet, én is ezt tettem volna, de Mr. Ridgeway anyám után engem szemelt ki célpontul. Ekkor már odabent ültünk a nappaliban, s ki másról
beszélgethettünk volna, mint a megboldogultakról. Mr. Ridgeway legalábbis így emlegette őket. Szegény Mr. Ridgeway úgy festett, mintha be lenne nyomva, vagy elszívott volna egy-két jointot, mert hol nevetett, hol pedig sírva fakadt. És néha olyanokat mondott, hogy majd hanyatt dobtam magam tőle. Többek között, hogy Mrs. Ridgeway annak idején mennyire szeretett engem, és hogy Betty is mennyire kedvelt. Közben úgy nézett rám, mintha el is hinné ezt a hazugságot. Lehet, hogy el is hitte? Sajna, egy szó sem volt igaz az egészből. Mrs. Ridgeway jószerével az sem tudta, hogy a világon vagyok, Betty pedig kifejezetten utált. Eszerint a halottakra való emlékezés annyit jelentene, hogy közben jó nagyokat hazudik az ember? Jó képet vágtam a dologhoz, miközben meg egyre azon jártattam az agyam, hogy mikor mehetek már a fenébe. Szerencsére Mr. Ridgeway nem maradt sokáig, de így is megfeküdte valamennyiünk idegeit. Anyám csak egyszer sírt a látogatása alatt, akkor is inkább az idegességtől. Ő is unta már, hogy Mr. Ridgeway időnként a keze után kap, megszorongatja, majd hüppögve sírni kezd. Apám is kényelmetlenül feszengett a helyén; láttam rajta, hogy kellemes horgászatok és sörözések ide vagy oda: ő sem bánná, ha mindketten elhúznának már. Úgymint: Mr. Ridgeway és a bánata. Őszintén szólva, sosem gondoltam volna, hogy az az érzés, amit az emberek együttérzésnek hívnak, ennyire megterhelő lehet. Mr. Ridgeway végül is felhúzta a nyúlcipőket, apám elkísérte egy darabon, majd hamar visszatért. Ekkor anyám lekapcsolta a villanyt és mi hárman ott maradtunk a sötétség mélyén, mintha szellemidézésre készültünk volna. Pedig csak boldogok voltunk, ahogy egymás szuszogását hallgattuk és egymás jelenlétét éreztük. Boldogok voltunk, hogy nem velünk történt ilyen szörnyűség. Főleg én. Mert ha velünk történt volna, akkor én már nem lennék az élők sorában. Azt hiszem, valamennyien nagyon sajnáltuk Mr. Ridgeway-t, ugyanakkor féltünk is tőle, hogy megismétlődik az éppen csak elmúlt kínos jelenetek sora. Szerencsére nem ismétlődött meg. Mr. Ridgeway végleg elmaradt tőlünk. Apám szerint munkába fojtotta a bánatát.
Még most, ennyi év elmúltával is ott van előttem Mr. Ridgeway könnyben ázó arca, vörös szeme, majd a földig lógó két karja, s hajlott válla, amely olyan görbének látszott, mintha az elmúlt napok során púpja nőtt volna. Mr. Ridgeway maga volt az élő fájdalom és szerencsétlenség. Apám – mint említettem – sokat tett, hogy visszarántsa Mr. Ridgeway-t a bánat szakadékának a széléről, mégsem sikerült tökéletesen neki. Aztán egyszer csak feladta. Emlékszem, egyik este rosszkedvűen jött haza, a sezlonra hajította a táskáját, majd minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy még az isten sem képes segíteni azon, aki nem akar segíteni önmagán. Mindketten tudtuk, hogy a szavai Mr. Ridgeway-ről szólnak. Ettől kezdve mintha meglazult volna a kötelék közöttük. Mr. Ridgeway nem jött többé hozzánk – igaz, anyám születésnapjára küldött néhány szál rózsát, de szerencsére önmagát nem mellékelte a virág mellé. Nem mondhatnám, hogy Betty halála betölthetetlen űrt támasztott volna az iskolában. Néhány napig még beszéltek róla, aztán feledésbe merült. Ő igen, a vele történtek azonban nem. Temetése után – amelyre természetesen családunk is felvonult – sem csitult el a gyilkosság okozta felháborodás, amely eddig soha nem látott óvintézkedéseket követelt. A kertvárosban lakók figyelőszolgálatokat szerveztek, többen kérvénnyel fordultak a kormányzóhoz, hogy szorgalmazza a Nemzeti Gárda bevetését, amelyre végül is nem került sor. A szülők mindenesetre szigorúbban fogták csemetéik gyeplőjét, és csupán azok a gyerekek lófrálhattak a városban, akiknek a szülei talán nem is bánkódtak volna annyira, ha utódaiknak nyoma vész. – Ez a sors igazságtalansága – mondta egyszer apám. – Az, akit óvnak, mint egy madárfiókát, az elpusztul, akiről meg azt sem tudják, hogy mit csinál egész nap, él és virul. Ebből is látható, hogy apámnak mélyről fakadó igazságérzete volt. Betty Ridgeway halála azonban mindezek ellenére megdöbbentett mindenkit. Mintha folt esett volna városunk becsületén. Mint amikor a hófehér szalvétára rácseppen egy csúnya kávéfolt, s akárhogy is szeretnénk, nem tűnik el. Csak ha kimossák. De hát hogy lehetne egy gyilkosság csúnya foltját eltávolítani egy középnyugati kisváros hófehér
szalvétájáról? Velem látszólag rendben volt minden. Természetesen anyám is és apám is elbeszélgetett velem, s a maguk erőltetetten hanyag módján felhívták a figyelmemet mindarra, amivel amúgyis tisztában voltam. Annyit azért mindenesetre megtettem a kedvükért, hogy nem jártam többé a kilátó felé. Lassan Mr. Lordról is megfeledkeztem. Korábban azt reméltem – főleg Betty halála után –, hogy hamarosan megkeres és kérdéseket tesz fel nekem, elvégre én voltam a megfigyelője. Mr. Lord azonban úgy elhúzott a városunkból, mintha nem is léteznék. Egyszer láttam csak, akkor is csak a fejét, és azt is futólag. Szóval, Mr. Lord nem volt kíváncsi rám. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Cirka egy hónappal Betty halála után valaki rám pisszegett az utcán. Mr. Lord volt. Ezúttal is a kocsijában ült, és parkolóhelyet keresett magának. Mutatta, hogy menjek be a kávézóba, ő is jön utánam. Majd fél óráig kereste a szabad helyet, mire megtalálta. Biztos voltam benne, hogy közben telefonált is, bár ezt nem említette. Csupa mosoly volt a képe, ahogy rám nézett. – Rég láttalak, Susie – mondta. Gyengéden figyelmeztettem rá, hogy Debbynek hívnak. – Ó, a fenébe is! – csapott a homlokára. – Éppen egy Susie nevű kolléganőmmel beszéltem telefonon, és valahogy beleragadt a neve a fejembe – szabadkozott. – Hát persze hogy Debby vagy! Hogy s mint, Debby? Meg kell mondanom, óriásit csalódtam Mr. Lordban. Azt hittem, fontos vagyok neki, és fontos a megbízatásom is, amelynek hűségesen igyekeztem megfelelni. Hát tehetek én róla, hogy Bettyt meggyilkolták? Senki nem gondolta volna, hogy a gyilkos nálunk is működésbe lép. Ennek ellenére azt válaszoltam, hogy jól vagyok. Mr. Lord, amíg a kávéját kortyolgatta, bizonyára visszapergette magában a elmúlt hetek filmjét, mert amikor újra megszólalt, már pontosan tudta, ki vagyok, és talán azt is, hogy mivel bízott meg. Bár ha eddig nem emlékezett rá, akkor hogyhogy felismert az utcán? Sóhajtottam, és megállapítottam magamban, hogy Mr. Lord lényében sok a rejtély, és aligha
fogom valaha is megismerni őket. – Nos, Debby, eljutottunk oda, ahova nem szerettünk volna – mondta szomorúan. – Nagyon meg vagy ijedve? – Már nem – mondtam az igazságnak megfelelően. Azt már nem tettem hozzá, hogy mindent meg lehet szokni, még az iskolatársunk meggyilkolását is. – Ismerted azt a lányt... az izét... Miss... – Ridgeway – segítettem neki. – Hogyne... persze... Miss Ridgeway-nek hívják. Jól ismerted, Debby? – Nem – mondtam. – Nem ismertem valami jól. – Úgy hallottam, hogy az apád és az ő apja baráti viszonyban voltak egymással. – De én nem voltam Bettyvel – mondtam. Mr. Lord a tenyerébe hajtotta az állát. – És miért nem? Na, erre meg mi a fenét mondhattam volna? Semmi konkrétat nem tudtam felhozni Betty ellen, de mégsem voltunk baráti viszonyban. – Nem tudom – mondtam végül is. – Nem voltunk jó barátok, és kész. – Hát van ilyen – mondta. – Nálunk is vannak csoda rendes pasasok, akik megérdemelnék, hogy a barátaim legyenek, s mégsem azok. És én sem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Az anyját ismerted? – Mrs. Ridgeway-t? – Aha. Hogy én milyen hülye kérdéseket tudok feltenni? – dühöngtem magamban. Ki más lenne Betty anyja, mint Mrs. Ridgeway... – Nem annyira – mondtam. Szegény Mr. Ridgeway most nagyon egyedül maradt – sóhajtotta. – Én is tudom, sajna, milyen az egyedüllét. Mit tudsz az anyjáról, Debby? Nem akartam szószátyárnak látszani, és talán egy kicsit még nehezteltem is rá, ezért barátságtalanul megvontam a vállam. Aztán felemeltem a fejem. Mr. Lord figyelő tekintetével találkozott a szemem. Mr. Lordnak nagyon sajátos szeme volt. Szinte már
fehérbe hajló kék, s furcsa, vöröses pettyek villogtak benne. Valamelyik televíziós csatorna éppen futó űrsorozata egyik földönkívülijének volt ilyen a szeme, ha jól emlékszem. Ahogy hosszasabban is összekapcsolódott a tekintetünk, éreztem, hogy beleborzongok a nézésébe. És valahogy nem biztonságot vagy ilyesmit láttam benne, hanem inkább fenyegetést. Azt olvastam ki belőle, hogy ha nem mondom el, amit tudok, bevág a kocsijába és meg sem áll velem a börtönig. – Csak annyit tudok... hogy valaha hippi volt – mondtam szinte akaratom ellenére. – Aha – bólintott. Ekkor már biztos voltam benne, hogy ő is tudja. – Ott volt Woodstockban is. – Én is ott voltam – mondta Mr. Lord. – Igaz, hogy még kicsi voltam, de sok mindenre emlékszem. A szüleim vittek magukkal. Még most is az orromban van a fű füstjének az illata. Úgy kavargott körülöttünk, mint a felhő. Úgy bizony, Debby, az én szüleim is hippik voltak. Na, ez volt aztán a meglepetés! – Szóval? – kérdezte Mr. Lord. – Tehát nem tudsz róla semmit? És mi a véleményed erről az egészről? Az egész bizonyára Betty meggyilkolását jelentette. Természetesen megvolt rá az elméletem, ha eddig hallgattam is róla. Hosszú éjszakákon át töprengtem, hogy ha megkérdezi egyszer, legyen valami, amit elé tudok tárni. És addig-addig törtem a fejem, amíg be nem ugrott a megoldás. Előrehajoltam és az arcába suttogtam: – Azt hiszem ... tudom, ki a gyilkos! Mr. Lord nyugodtan nézett rám. – Kicsoda? – A nevét nem tudom – vallottam be. – Hm. És hogy néz ki? – Azt sem tudom – mondtam. – Akkor mit tudsz? – kérdezte. Nem volt mese, elő kellett jönnöm az elméletemmel. Még akkor is, ha közben kissé megváltoztak a körülmények. Tekintettel arra, hogy az ő szülei is hippik voltak és narkóztak is tisztességgel.
– Az a helyzet – kezdtem –, hogy Betty anyja narkós volt, és... hippi. – Ezt tudjuk. – Valaki a régi időkből megzsarolta Mrs. Ridgeway-t. Mr. Lord tekintete elkomorodott. – Megzsarolta? Miért? – Tegyük fel – nyeltem egyet –, hogy volt valami Mrs. Ridgeway múltjában, amiért meg lehetett zsarolni. – Példul? – Talán megölt valakit. Vagy betört egy bankba. – Hm. Ez érdekes. – Ezután Mrs. Ridgeway, aki akkor még nem volt Mrs. Ridgeway, jó útra tért, férjhez ment Mr. Ridgeway-hez, és ezután már csak módjával narkózott. Csakhogy valaki felmerült a múltjából és megzsarolta. És Mr. Ridgeway kénytelen volt fizetni, ha nem akarta, hogy csúnya dolgok derüljenek ki a feleségéről. Ez egészen addig tartott, amíg Mrs. Ridgeway öngyilkos nem lett... azaz... – Megölték? – Nem. Dehogyis! – tiltakoztam. – Ő volt az aranytojást tojó tyúk. – Hogy te milyen hasonlatokat tudsz! – ámult el Mr. Lord. – Mondd csak tovább! Igazi érdeklődést éreztem a hangjában. Ettől felbátorodva folytattam. – Mrs. Ridgeway véletlen baleset áldozata lett. Vagy akár öngyilkosságnak is mondhatjuk, bár Mrs. Ridgeway nem akart meghalni. De meghalt. A zsaroló ekkor úgy döntött, hogy folytatja a zsarolást, csak éppen immár sokkal nehezebb lett a dolga, mivel az, akit bajba hozhatott volna, már nem élt. De mivel nem akart lemondani a pénzről, megfenyegette Mr. Ridgeway-t. – Hm. Például mivel? – Mondjuk azzal, hogy elrabolja a lányát, Bettyt. Vagy akár meg is öli. – Ez érdekes. – Mr. Ridgeway nem akar fizetni, és valószínűleg nem is fizetett. A zsaroló pedig beváltotta a fenyegetését. Mr. Lord hallgatott egy kicsit, aztán megcsóválta a fejét.
– Logikus, amit mondasz, csupán a fickó célja homályos előttem. Megölte Bettyt, és akkor most mi van? Mr. Ridgeway-t nem zsarolhatja tovább, nincs mivel, nem kap egy huncut centet sem. Ezzel levágta az aranytojást tojó tyúkot, ahogy mondtad. Mi ennek az értelme? – A bosszú – mondtam. – Úgy gondolod, hogy a zsaroló bekattant, és amikor rájött, hogy minden igyekezete céltalan, bosszúból megölte Miss Ridgeway-t? Értem. Nos, ez valóban lehetséges lenne, csak éppen van egy hibája. Tudod, mi? – Nem – ráztam meg a fejem. – Az – mondta –, hogy Miss Ridgeway a gyilkosunk cirka tizenhatodik áldozata. Ahogy a zsarolást említetted feltételezett okként, gondolatban végigfutottam a többi eseten, de egyikben sem látok kapcsolatot a gyilkosság és valamiféle zsarolási ügy között. Érted, mit akarok mondani? Bár nem mondhatnám, hogy úgy beszélt, mint az iskolatársaim, mégis megértettem. Egyedül Betty esete lenne összeköthető egy zsarolási kísérlettel. Gondolkodtam egy kicsit, hogy megkérdezzem-e tőle, végül is mik azok az apró jelek, amelyek Betty meggyilkolását a sorozatgyilkoshoz kötik, de végül is nem kérdeztem meg. Talán el sem mondta volna. De még ha hajlandó lett is volna rá, nem akartam az éjszakáimat tönkretenni azzal, hogy Betty szörnyű halálát és iszonyú holttestét idézgetem magam elé. Az egészben a legkellemetlenebb, hogy itt történt a gyilkosság, Debby. Ebben a városban. Tudod, ez mit jelent? – Hogy a gyilkos... már itt lakik – mondtam. – Így igaz – bólintott Mr. Lord. – Ideköltözött. Már akkor itt lakott, amikor azt a másik lányt megölte Harmonswillben. Elkötötte Mr. Hewitt kocsiját, megölte kiszemelt áldozatát, aztán visszajött valahogy. De a kocsit ott hagyta. Tudod, miért? – Hogy Mr. Hewittre terelje vele a gyanút. – Úgy van, Debby. – De nem ő... volt a tettes... – Hát nem. Lehet, hogy a gyilkos nem is számított rá, hogy sokáig sertepertélünk Mr. Hewitt körül. Akkor. – Akkor?
– Előre tudta, hogy rövidesen ismét gyilkolni fog. Azt is tudta, hogy itt fog gyilkolni. És még azt is tudta, hogyha megtörténik a gyilkosság, mi ismét Mr. Hewitt-tot vesszük majd elő. Tudod, miért? Mert a régi reflexek dolgoznak bennünk. Ha valaki egyszer már gyanúsított volt, másodszorra is gyanúsított lesz. – És van alibije... Mr. Hewittnek? – Nincs – mondta Mr. Lord. – Ezúttal nincs. Éreztem, hogy hideg hullámok futnak át rajtam. – Letartóztatják? – kérdeztem. Mr. Lord megrázta a fejét. – Nem tehetjük, Debby. Igaz, hogy nincs alibije, de bizonyíték sincs ellene. És nincs bizonyíték Mr. Norton és Mr. Peters ellen sem, bár egyiküknek sincs alibije, vagy legalábbis nem megingathatatlan. Cirka a fél városnak nincs alibije. Holtponton vagyunk, Debby, ez az igazság. – Úgy gondolja, Mr. Lord, hogy a gyilkos ismét lecsaphat? Mr. Lord elgondolkodva nézett rám. – Nem szabadna válaszolnom a kérdésedre, Debby, kapnék a fejemre, ha megijesztenélek, de hát az az igazság, hogy jobb félni, mint megijedni. Bizony, bizony, az a meztelen igazság, Debby, hogy a gyilkos bármikor lecsaphat. Ezért aztán meg is kérnélek valamire. – Hogy nyissam ki a szemem? Mr. Lord elmosolyodott. – Arra is. De most az lenne a legfontosabb, hogy tudatosítsd a gyerekekben: vigyázzanak magukra. Ne csak tőlünk várják, hogy rendet és nyugalmat teremtsünk a városban; nektek is sokat kell tennetek érte. Ne menjetek sötétedés után egyedül az utcára. Ne menjetek egyedül olyan helyre, ahol nem lát benneteket senki, satöbbi. Elég nagy vagy már ahhoz, hogy megértsd, mire gondolok. Azt kérem, hogy legyetek óvatosak. És ha már említetted; tartsátok nyitva a szemeteket. Ezt akarom kérni tőled, Debby. Különben okos lány vagy, elgondolkodom azon, amit mondtál. Utánanézek ennek a feltételezett zsarolónak. Biztos voltam benne, hogy nem fog utánanézni. De hát miért is nézne? Ő sokkal többet tud a gyilkosságokról, mint
én, és ha nem illik bele ebbe a képbe a zsarolás, akkor minek felesleges nyomozással tölteni a időt. Abban is biztos voltam továbbá, hogy nem kapják el a gyilkost. Itt lebzselnek még néhány napig, aztán elmennek. Mi pedig itt maradunk. A gyilkossal együtt. Ekkor ismét rám tört a félelem. Istenem, mi van akkor, ha a gyilkos már kinézett magának. Ha engem nézett ki? Elvégre az egyik legismertebb lány vagyok a városban. Én vettem ki a kést Vanessa kezéből, én adtam mesterséges légzést Mr. Boltonnak, én kaptam rendőrsapkát és dicséretet. Ha én lennék a sorozatgyilkos, holtbiztos, hogy magamat választanám. – Valami baj van, Debby? – Hisz ön Istenben, Mr. Lord? Mr. Lord megütődve bámult rám. – Micsoda kérdés ez, Debby? – Szeretném, ha válaszolna rá. Mr. Lord megcsóválta a fejét. – Tudod, milyen régen tették fel nekem utoljára ezt a kérdést? Nos, Debby, az a helyzet hogy furcsa mesterség a miénk, rendőröké. Gyakran azt hisszük, hogy legyőzhetetlenek vagyunk, mi vagyunk a világ urai, mert fegyver van nálunk, mert szervezettek vagyunk, és egymás segítségére sietünk, ha kell. Azt gondoljuk, hogy nincs egyéb segítségre szükségünk, mint a fegyverek erejére és társaink szolidaritására. Úgy általában ezt hisszük, Debby. Ezért nem kapkodunk Isten után. – Tehát nem hisz? Mr. Lord zavartalanul folytatta. – Néha aztán bajba kerülünk. Ilyenkor rá kell döbbennünk, hogy már nem bízhatunk a fegyverünk erejében és társaink segítségében sem. Egyáltalán: nem bízhatunk senkiben. Ekkor Istenhez fordulunk, akit mindaddig csak mosolyogva lesajnáltunk. A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Ismered? – Nem – mondtam. – Az a lényeg, Debby, hogy nem árt, ha hiszünk benne. Csak még azt nem tudom, hogy Isten mit szól hozzá. De megbocsát, az biztos, mint ahogy a szülő is megbocsát a
gyerekének. A gyerek is csak olyan, hogy többnyire akkor hiányzik neki a szülője, ha szüksége van rá. Most pedig áruld el nekem, miért kérdezted? – Ha Istenben hisz, akkor a túlvilágban is hinnie kell. – Evidens. Túlvilágnak léteznie kell. Ott ugyanis rendbe jönnek az itt elrontott dolgok. Nem akarok abban hinni, hogy ami ebben a világban tönkrement, az örökké úgy is marad. Valahol csak korrigálni kell a hibákat, nem? Erre való a túlvilág. Nem tudtam eldönteni, hogy komolyan gondolja-e, amit mond, vagy csak szórakozik velem. Ehhez nagyobb tapasztalatra lett volna szükségem, ez viszont még hiányzott a leltáramból. – Gondolja, hogy azok, akik már odaát vannak, kapcsolatba kerülhetnek velünk? – Úgy érted, hogy visszajárhatnak-e hozzánk? – Aha. Mr. Lord figyelmesen nézett rám. – Történt veled valami az utóbbi időben, Debby? Ilyen kérdéseket nem szoktak csak úgy feltenni az emberek. – Semmi különös – hazudtam. – Csupán olvastam egy könyvet. Sose higgy a baromságokban, Debby – legyintett. – Vérfarkasok, vámpírok, kísértetek nincsenek. Nem voltak, és feltehetően nem is lesznek. – És mi van akkor, ha valakinek... elszámolnivalója maradt valakivel? Talán nem tud nyugodni odaát, mert annyira bántja valami, hogy... nem is tudom. Talán jóvá akarja tenni, amit mások ellen elkövetett. Az az igazság, hogy olyan maguktól jöttek a számra a szavak, mintha nem is én mondtam volna ki őket. Mr. Lord megcsóválta a fejét. – Az én tapasztalatom szerint, Debby, a szörnyűségek száz százalékát emberek követik el. Nem a vérfarkasok, bár a farkasban azért lehet valami, amennyiben ember embernek farkasa, de ezt te még aligha érted. Mindenesetre azt tanácsolom neked, hogy maradj két lábbal a földön. Aki gyilkost keres és azt földöntúli meselényekben véli megtalálni, nos, abból sosem lesz hadnagy, ahogy nálunk
mondják. Még jó, hogy búcsúzáskor nem nyomott barackot a fejemre.. .
19 Ezen az éjszakán ismét meglátogatott az álombéli asszony. Nem emlékszem pontosan rá, hogy álmodtam-e, vagy ébren voltam: ezen az éjszakán elmosódott a határ az álom és az ébrenlét között. Egyszer csak ott állt az ágyam mellett, és szeretettel nézett le rám. Nemigen láttam az arcát előrecsúszott, gyöngyökkel kivarrt fejkötője miatt, mégis éreztem a felém áradó szeretethullámokat. Biztos voltam benne, hogy tehetek bármit, nem kell félnem tőle. Ez a jelenés szeret engem, és segíteni akar nekem. Egyfolytában néztem, amíg hozzám beszélt. Mert megállás nélkül és hosszasan beszélt. Azon a fura nyelven, amely nem volt angol, nem volt holland, de spanyol és olasz sem. Csak Isten a megmondhatója, hogy milyen volt. Éreztem, hogy verítékben fürdik a testem, és még a fejem is belefájdult a nagy figyelembe. Sajnos tompa volt az agyam, mint a kicsorbult fejsze. Ennek ellenére megéreztem a szavaiban rejlő biztatást. Biztatott valamire, csak éppen fogalmam sem volt róla, mire. Csak nem arra, hogy kapjam el a sorozatgyilkost? De hát mi köze lehet ennek az álomasszonynak a mi sorozatgyilkosunkhoz? Ezúttal megpróbáltam hosszasabban az arcába nézni. Bár egyszer-kétszer futólag már láttam, ám amint eltűnt előlem, minden vonása törlődött az emlékezetemből. Ha le kellett volna rajzolnom, csődöt mondtam volna. Amint észrevette, hogy az arcát figyelem, abbahagyta a gyors, ismeretlen nyelvű beszédet. Mintha megérezte volna, hogy addig, ameddig nem látom tisztán, kivel állok szemben, hiába minden szó. Még ha érteném, sem fogadnék szót egy fantomnak. Az asszony gyors mozdulattal feljebb húzta a fejkötőjét. Ebben a pillanatban elém villant az arca.
Elegáns női arc volt. Az első, ami meglepett benne, hogy nem volt fiatal, inkább középkorúnak látszott. Úgy harmincöt és negyven között. Barna volt a bőre, finomak, bár kissé élesek a vonásai. A szája is keskenyebb volt a kelleténél. Szemei feketék voltak, vagy talán sötétbarnák? Ismételten kénytelen voltam megállapítani, hogy aligha a szélmalmok országában látta meg a napvilágot. Akkor már inkább ír lehetett. Csakhogy az írekkel is volt egy kis gondom. Bár apám felmenői akkor léptek Amerika földjére, amikor az indiánok még bölényeket kergettek a prérin, fényképek csak a nagyszüleiről maradtak, azaz a dédanyámról és a dédapámról. Hát ők sem voltak ehhez a nőhöz hasonlóak, az biztos! Ha meg kellett volna határoznom, hogy milyen lehetett akkor – mikor is? – úgy felelhetnék, hogy félelmet nem ismerő és erőszakos. Az ismeretlen nő szemembe mélyesztette a szemét. Ettől a pillanattól nem emlékszem semmire. Ám amikor felébredtem, olyan határozottság ült a szívemben, amilyen csak ritkán szokott. Mintha belém költözött volna az álom-nő lelkének egy darabja. Elhatároztam, hogy elkapom a sorozatgyilkost.
20 Ha bárki is azt gondolná, hogy megőrültem, téved. Egyáltalán nem történt semmi az agyammal... vagy ki tudja? Először, amikor ez a gondolat – hogy tudniillik elkapom a gyilkost – ott kopogtatott az agyam ajtaján, magam is megrémültem egy kicsit tőle. Mi a fenét is akarok én? Amikor aztán tovább forgattam a fejemben a hülye ötletet, egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy egyedül is el tudom kapni. El kell kapnom! Nem szabad, hogy egy ilyen szemét szabadon futkosson a világban! Ma már biztos vagyok benne, hogy a döntés nem az enyém volt. És az ötlet sem, hogy mit tegyek. Nálam jóval hatalmasabb erő alakította a sorsom.
Otthon minden rendben volt, bár anyám és apám igyekeztek elérni, hogy lehetőleg minél többet tartózkodjak a szobámban. Ezzel nem is volt gond: tudtam, hogy nem az a fontos, hogy meddig lóg a csali a vízben, sokkal fontosabb, hogy a ragadozó végül is ráharapjon. Első dolgom volt, hogy felvegyem a kapcsolatot Mitchell seriffel. Megtehettem volna, hogy felhívom, vagy ilyesmi, de eszem ágában sem volt. Spontán kell mennie a dolognak, mintha a véletlen műve lenne. Az pedig, hogy ki irányítja a véletleneket, már megint más kérdés. Mitchell seriffet nem volt nehéz elkapnom. Ott cirkált a kocsijával délutánonként a mozi környékén, és néha-néha nagy álmosan kibámult az ablakon. Nem voltam nyeretlen kétéves, még ha úgy is néztem ki, ezért már rég tisztában voltam vele, hogy a seriff közel sem olyan álmos, mint amilyennek mutatja magát. Ha rád néz a kocsijából, nemcsak azzal van tisztában, hogy ki vagy, mit keresel a környéken, mi az anyád neve, hanem azzal is, hogy most éppen mennyi pénz lapul a zsebedben. Mitchell seriff gyakran furcsa kérdéseket tett fel, amelyekre válaszolni illett. És nehogy valaki is azt higgye, hogy emiatt szó érte volna a ház elejét, azaz bárki is nemtetszését nyilvánította volna ki, nem, a seriff mindenki hallgatólagos beleegyezésével tette a dolgát. Hiszen a polgárok a város üdvét és nyugalmát tartották mindenek felett valónak. És ha ehhez a seriff kell, akkor ő kell, és kész! Azzal is tisztában voltam, hogy ha csak úgy odaállnék elé és kérdezgetni kezdeném, nyomban gyanút fogna. Márpedig semmi kedvem nem volt hozzá, hogy még a seriffel is megküzdjek. Elég a sorozatgyilkos. A seriffet másképpen kell tőrbe csalnom. Így aztán, amikor a seriff éppen két, sörösüveget szorongató fiatal fickón legeltette a szemét, szép nyugodtan alig döcögő kocsija elé léptem. Mitchell seriffet nem azért választották meg immár harmadszorra is seriffnek, hogy a szeme sarkából ne vegyen észre olyan apróságot, mint hogy a kocsija elé kerül valaki, ezért villámgyorsan lenyomta a féket. Éppen csak érintette a kocsi karosszériája feléje nyújtott kezemet. Olyannyira nem történt semmi, hogy kettőnkön kívül nem
is vette észre senki. Még a két, sörösüveget szorongató fickó sem a mozi előtt. A seriff kiugrott a kocsijából és rémülten rám kiáltott: – Te vagy az, Debby? Olyan ártatlan, mondhatni birkaszemekkel néztem rá, hogy egyből lenyelte, amit még mondani akart. – Jézusom! – nyögte kicsit később. – Tudod, hogy majdnem elütöttelek? Úgy bámultam körbe, mintha most látnám először a városunkat. – Valóban? A seriff gyanakodva felém szimatolt. – Lehelj csak rám, Debby! Akkorát fújtam a képébe, hogy majdnem lerepült tőle a kalapja. – Hm. Mutasd csak a szemed! Belemélyesztette a szemét ábrándos birkaszemembe, aztán legyintett egyet. – Nem szívtál füvet, mi? – Én még soha, Mr. Mitchell. – Jó van, nem is gondoltam komolyan. Jól ismerem a szüleidet, fel sem tételezem róluk, hogy ne vették volna észre, ha narkós lennél. Akkor meg mi a fene van veled? Szemem sarkából azt figyeltem, hogy nem keltünk-e mégis feltűnést, de nem keltettünk. Semmi feltűnő nincs abban, ha a seriff kocsija előtt egy serdülő lánnyal beszélget. – Csak... elábrándoztam – mondtam. Mitchell seriff egyből tudta, honnan fúj a szél. És mivel seriff volt, komolyan kellett vennie a témát. – Ismerted Lolly Danielst? – kérdezte. – Nem, seriff – suttogtam ábrándosan. – Nem is ismerhetted – mondta –, mivel cirka húsz évvel ezelőtt történt a dolog. Hány éves is vagy, Debby? – Nemsokára tizennégy leszek – lendítettem egy kicsit az idő kerekén. – Akkor tényleg nem ismerhetted. Nos, az a szegény Lolly szerelmes lett valakibe. Nem sokkal volt több, mint most te, Debby. És neki is ilyen ábrándos volt a tekintete. – Az enyém... az? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem is vitás – bólintott a seriff. – Ha erre járna egy szentképrajzoló, a tiédről mintázná az isten bárányának a szemét. Na szóval, Lolly szerelmes volt a Douglas fiúba, akinek most tanyája van a... de ez nem is fontos. Az a lényeg, hogy annyira elábrándozott szegény, hogy nem vette észre sem a vonatot, sem pedig a fényjelzőt. Így aztán a vonat keresztülgyalogolt rajta. Nem akarlak megijeszteni, de Lolly a helyszínen életét vesztette. Csak azért mondom el ezt neked, hogy legközelebb azért ne feledkezz meg arról, hogy más is közlekedik ebben a városban, nem csak te. Értve? – Értve, seriff. A seriff a feje búbjára tolta a kalapját. – Különben kire gondoltál? Hadd irigykedjek. – Mr. Lordra – mondtam. A seriff eltátotta a száját. – Te szerelmes vagy Mr. Lordba? Most meg rajtam volt a csodálkozás sora. – Én? – háborodtam fel. – Dehogyis vagyok. Csak éppen... nem tudja véletlenül, hogy merre járhat? – Elképzelhető, hogy az irodámban ül – felelte a seriff. – Mért kéne neked? – Beszélni akarok vele – mondtam. A seriff megvakargatta az állát, miközben fürkészve nézett rám. Konkrétan miről? – A... gyilkosságról – mondtam. – Úgy érted, Betty meggyilkolásáról? – Arról – feleltem. – Mit akarsz mondani neki? – Ezt inkább neki mondanám el, Mr. Mitchell. – Nem tetszel nekem, Debby – csóválta meg a fejét a seriff. – Tudom, hogy Betty az osztálytársad volt, és nem közömbös neked a halála, mint ahogy egyetlen jóérzésű embernek sem az, csak éppen jobb lenne, ha ezt az ügyet a profikra hagynád. Ha csak nem tudsz valami fontosat. – Nem tudom, hogy fontos-e, vagy sem – sóhajtottam. – Ki vele, miről van szó! – Inkább mégiscsak neki mondanám el. – Miért éppen neki?
– Mert ő az FBI-tól van. Láttam rajta, hogy megsértődik egy kicsit, ezért gyorsan felemeltem a mutatóujjam. Mitchell seriff olyan érdeklődve nézte, mint a kígyó a bűvölő furulyájának a végét. – Ha megígéri, hogy szól neki, elmondok valamit. A seriff bólintott. – Megígérem. Szóval? – A sorozatgyilkosról lenne szó. – Igen? – Nos, az a helyzet, Mr. Mitchell, hogy úgy tudom, eddig évente egy gyilkosságot követett el. Jól tudom? Mr. Mitchell felvonta a vállát. – Ki tudja? Elvégre azt sem tudjuk, hogy valamennyi gyilkosságot ő követte-e el azok közül, amelyeket neki tulajdonítanak. De végül is... nagyjából úgy állhat a helyzet, ahogy mondod. Azt gyanítják, hogy cirka évente követ el egy gyilkosságot. – Miért? A seriff töprengve nézett rám. Ő pontosan tudta, mi az igazság, és azon golyózott, hogy elmondhatja-e nekern. Nem mintha titok lett volna, csupán még tizennégy éves sem voltam. Márpedig az a dolog, amiről szó volt, nem éppen tizennégy éves serdülőlányok fülének való. – Hát én... nem is tudom, Debby. Valahogy úgy néz ki a dolog, hogy... láttad a csapos hogyan tölti meg a söröspoharakat sörrel? – Láttam – bólintottam kissé meghökkenve. – Ha mondjuk, tíz poharat tölt meg egymás után... az egyikből nagy valószínűséggel kifolyik egy kicsi. A sör túlfut a pohár peremén. Gyűlik, gyűlik a pohárban a sör, aztán egyszer csak túlcsordul a peremen. Érted? – Hát... igen. – Így van valahogy a gyilkos lelkével is. Egy adott órában üres a lelke... aztán lassan elkezd töltődni nyugtalansággal. Telik a lelke, telik, majd ha elérkezik a pereméig a nyugtalanság, kicsordul belőle. Ilyenkor meg kell magát nyugtatnia valahogy. – Úgy, hogy gyilkol? – Hát igen... Debby. Szomorú, de így van. Ez egy beteg
ember, Debby. – Ez azt jelentené, seriff, hogy egy évig telik a lelke nyugtalansággal, aztán meggyilkol valakit? – Sajnos. – Miért éppen egy évig? – Hát ez a lelki kapacitásától függ. – Mindig egy évig tart, amíg összegyűlik benne az indulat? – Cirka. Úgy látszik, valóban ennyi a kapacitása. – Ez valami törvényféle lehet nála? – Ekkora a pszichéje űrtartalma, vagy mi a fene. Úgy gondoltam, leejtem a bombát. – Amikor a Betty előtti lányt megölte... mikor is volt az? – Várj csak egy kicsit... márciusban, ha jól emlékszem. – És az azelőtti lányt? – Mikor is... hát, valószínűleg pont egy évvel korábban. – Szóval megölt valakit egy éve márciusban, a következőt pedig ez év márciusában. Ez pontosan egy év. – Ezt mondtam én is – bólintott a seriff. – Akkor Bettyt csak jövő márciusban kellett volna megölnie. A seriff egyetlen pillanatra kiesett a cipőjéből. – Hogy a francba...? – Tehát nem múlt el egy év az utolsó előtti gyilkossága és Betty halála között. Vajon miért? – Mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? – förmedt rám némiképpen türelmét veszítve Mr. Mitchell. – Mikor is érkezett a három jövevény – értem alatta Mr. Nelsont, Mr. Peterst és Mr. Hewitt-tot – a városunkba? – Még nincs egy éve – nyögte a seriff. – Itt a megoldás – mondtam. – Az a helyzet, seriff, hogy tudom, ki a gyilkos. – Kicsoda? – Csak Mr. Lordnak mondom el. Mitchell seriff mélyet sóhajtott. – Jól van. Szólok neki, hogy keresed. – Itt leszek a kávézóban, a teraszon. Mr. Mitchell tisztában volt vele, hogy kiskorú létemre aligha nyomozhattam ki, ki a gyilkos, ám azzal is tisztában
volt, hogy a vak tyúk is találhat szemet. Én pedig nem voltam több számára egy vak tyúknál. Éppen ezt is akartam.
21 Nem tudom, említettem-e már, hogy így, kora nyáron a városi kávézó egy része kitelepül az üzlet előtti járdára. Egyszerűen csak kitettek néhány asztalt, székeket melléjük és máris megnövekedett lehetőségekkel működhetett az üzem. A szabadtéri kávézás megnövelte a fogyasztási kedvet, mert az ember már csak olyan, hogy ha inni lát valakit, neki is utánozni támad kedve. Ezenkívül a flaszteron való ücsörgés egyéb élvezetekkel is kecsegtetett. Például a benzinkút közelsége miatt. Mivel városunk a nyugatot kelettel összekötő főútvonalak közelében feküdt, mindenféle népek álltak meg a benzinkútnál, hogy tankoljanak, és maguk is betankoljanak valamit. Sokan közülük leállították a parkolóban kocsijukat és átsétáltak a kávézóba, hogy karosszékekben elterpeszkedve kipihenjék kicsit magukat. És ezenkívül is sok érdekességet kínált a város a szemlélődő számára. Még annak is, aki nem akart leülni egy kis időre sem, csupán elhúzott a terasz mellett. Ilyenkor ha akarta, ha nem, végig kellett néznie az ücsörgőkön, köszönnie kellett nekik, kalapot pöccinteni előttük, ha volt éppen a fején, s szemrevételezni, ki kivel ücsörög egy asztalnál. Ebből aztán persze mindenféle tanulságok voltak levonhatók. Mielőtt Mr. Lord megérkezett volna, helyet foglaltam egy asztalnál, táskámat a másik székre tettem, nehogy egy helyet kereső hozzám telepedjék. Így ültem és vártam Mr. Lordot. Jó fél óra múlva meg is jelent és lecsüccsent szemben velem. Nem mondhatnám, hogy vidám volt a képe, inkább kissé ingerültnek láttam. – Hello, Debby! – üdvözölt és rám villantotta a szemét. – Mr. Mitchell említette, hogy akarsz nekem mondani valamit. Ne haragudj, de sietek, mert meg kell írnom még néhány jelentést. Nos, miről van szó, Debby?
– Mr. Mitchell nem szólt róla? – Nem – mondta. – Ekkor felhívtam a figyelmét arra, amire a seriffét már felhívtam. Hogy két évvel ezelőtt a sorozatgyilkos megölt valahol egy nőt, majd egy évre rá ismét egyet. Ez pontosan annyi, amennyi a többi gyilkosságot is elválasztotta egymástól. Betty esetében azonban történt valami szokatlan. Őt nem egy évvel a harmonswilli gyilkosság után ölte meg, hanem alig néhány hónappal később. Vajon miért? Láttam, hogy Mr. Lord feje kissé pirosabbra színeződik, mint amennyire azt a meleg indokolta volna. És a keze is remegett egy kicsit. Talán a haragtól, talán a türelmetlenségtől. Szegény Mr. Lord kezdte belátni, hogy alighanem megismétlődött a róka fogta csuka esete. Azt hitte, megfelelő informátorra talált bennem, aki olyan híreket továbbít neki, amiket máshonnan nem volna képes felcsipegetni, ezzel szemben én ahelyett, hogy hírekkel látnám el, agyam melléktermékeivel bombázom. Mr. Lord sóhajtott egyet, majd a kezemre tette a kezét. – Figyelj rám, Debby – kezdte. – Mindaz igaz, amit mondasz. Betty Ridgeway-t valóban korábban ölte meg a gyilkos, mint kellett volna... akarom mondani, mint ahogy a többi esetben ez bekövetkezett. Ez mind igaz, Debby. Csakhogy erre mi már rég rájöttünk. Tudjuk, hogy így történt, csak még nem találtunk magyarázatot rá. – Én igen. – És mi a magyarázat? – Nem vagyok még biztos benne – léptem egyet visszafelé. – De valahogy összefügg a három új jövevénnyel. – Konkrétan? – Mr. Nortonnal, Mr. Petersszel, és Mr. Hewitt-tal. – Szerinted közülük követte el valamelyik a gyilkosságokat? – Szerintem igen. – Melyik? – Akármelyik lehetett. – Jól van, Debby – sóhajtotta Mr. Lord. – És melyik ellen van bizonyítékod? – Konkrétan még egyik ellen sincs...
Mr. Lord bólintott. – Az a helyzet, Debby, hogy kissé túldimenzionálod a dolgot. – Az mi? – kérdeztem. – Túl sokat foglalkozol ezzel az üggyel. Neked elsősorban még a tanulmányaiddal kellene foglalkoznod. A te korodban az ilyen események... hm... súlyosan deformálhatják az egyéniségedet. Nem arra biztattalak, hogy merülj el nyakig ebben, a felnőttek közül is csak a jobb idegekkel rendelkezők számára fogyasztható ügyben, hanem hogy ha hallasz valamit, mondd el nekem. Ismétlem: előbb az iskola, aztán sok más, s csak aztán a bűnügyek. Azt kérem tőled, hogy egyelőre felejtsd el Betty meggyilkolását, ne foglalkozz vele többé, erre itt vagyunk mi. Ez egy nehéz ügy, de meg fogjuk oldani. Mint ahogy még eddig minden sorozatgyilkos elnyerte méltó büntetését. Vagyis: majdnem mindegyik. És hogy megnyugtassalak: mind a három említett személynek többször is utánanéztünk már, ám egyelőre semmi okunk rá, hogy a nyakukra másszunk. Ez a helyzet, Debby. Most pedig mennem kell. Holnap reggel elhagyom a várost, és csak akkor jövök vissza, ha szükség lesz rám. Mitchell seriff majd eljuttatja nekem a megfelelő információkat. Ez utóbbi mondat azt jelentette, hogy fel vagyok mentve a további együttműködés alól. Nem is bántam. Az volt a lényeg, hogy mindenki lássa, amikor vele beszélgetek. És vonja le belőle a megfelelő következtetéseket.
22 Bár nem sokat beszéltem eddig róla: egyre inkább úgy éreztem, hogy módszeresen és megállíthatatlanul történik velem valami. Természetesen tisztában voltam vele, hogy a kamaszok szervezete ebben az életkorban jelentős változáson megy át. És ez nemcsak a testükre, hanem a lelkükre is vonatkozik. Ahogy Miss Luther, egyik tanárunk mondta,
lassan-lassan felnőtté érünk. Én azonban nem erről akarok beszélni. Inkább arról, hogy mindezen természetes változások mellett én még másképpen is változni kezdtem. Már említettem, hogy éppen azokban a hónapokban, amikor Betty Ridgeway-t meggyilkolták, kezdtem megszokni a vér látványát, amint azt a Mr. Bolton megmentésére irányuló tevékenységem is bizonyította. A vér nem jelentett ezután többet számomra, mint a fodrásznál a vágott haj. Mindkettő az emberi test terméke, és ha búcsút mond a testnek – egyszerű melléktermékké válik. Nincs miért undorodni tőle. A másik, amit megfigyeltem magamon, az volt, hogy kezdtem nem félni a sötétben. Egyik pillanatról a másikra történt, nem érzékeltem semmiféle átmenetet. Ez annál is különösebb volt, mivel kisgyerek koromtól kezdve egyszerűn rettegtem tőle. Csak úgy voltam képes elaludni, ha égett az asztali lámpa a szobámban. Szüleim természetesen megpróbáltak leszoktatni róla – vajmi kevés sikerrel. Még pszichológushoz is elvittek – szerencsére a normálisabbak közül való volt –, s ő azt javasolta, hogy hagyjanak békén; ha tudok aludni villanyfénynél, aludjak úgy. Figyeljék a nappalaimat, és ha úgy veszik észre, hogy a fény nem zavar az éjszakai pihenésben, hadd égjen csak az a lámpa! Hát nálunk égett is. A pszichológus szerint idő multával majd leszokom róla. Ez azonban csak az egyik jele volt annak, hogy rettegtem a sötétségtől. Ha csak tehettem, nem maradtam sehol naplemente utánig, ami természetes is volt, elvégre a gyerekeknek ilyenkor már otthon a helyük. És mégis megtörténik néha, hogy kellemetlen helyzetbe kerülünk a sötétség miatt. Én például úgy kerültem, hogy éppen hazafelé tartottam a tornacsarnokból – Patnek meghúzódott a könyöke, így nem vett részt a teniszedzésen – amikor hirtelen elszállt az utcai világítás. Csak úgy egyszerűen beköszöntött az éjszaka. Annak ellenére, hogy kis város volt a miénk, nem panaszkodhattunk az éjszakai világításra. Mitchell seriff odafigyelt rá, hogy ne maradjanak sötét foltok sehol. Megfigyeltem, hogy még a bokrok sem vetettek árnyékot.
Ez az orvul ránk tört áramszünet azonban kicsinálta az idegeimet. Amikor három utcányira a házunktól rám hullott a sötétség, olyan rémület jött rám, hogy majdnem összecsuklottam tőle. Nem is mertem továbbmenni: egy mellettem húzódó kerítésbe kapaszkodtam és vártam, hogy elkapja valaki a nyakam és belém mártsa a karmait. Pattől tudtam, hogy az éjszaka a gonosz birodalma, s ahol megszűnik a fény, ott azonnal előmerészkednek a sötétség rémei. Nekem is előmerészkedett egy. Egyszer csak tompa kopogást hallottam, és nem messze tőlem felbukkant egy éjszakai rém. Abban a halvány derengésben, ami a fényből megmaradt, annyit láttam csak, hogy hosszú farka van, amelyre időről időre rátámaszkodik, és a betonjárdát verdesi vele. Egyre erősebben szorítottam a kerítést. Biztos voltam benne, hogy az utolsó perceimet élem. Tudtam, hogy menekülnöm kellene, el kellene futnom, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudok, de a lábaim egyszerűen nem engedelmeskedtek, s amikor az éjszakai szörny odaért hozzám, már félig halott voltam. Ekkor hirtelen felvillantak a fények, majd kivilágosodott az utca. S én megpillantottam a szörnyet és magamat is, amint a kerítésbe kapaszkodva úgy lógok rajta, mint egy denevér. A „szörnyeteg" egy idős, fekete bőrű bácsi volt, akinek tapogatódzó botját hittem a rém farkának. Alighanem fel sem tűnt neki, hogy ott lógok a kerítésen. Tanulnom kellett volna az esetből, ám én képtelen voltam rá. Ha sötétbe kerültem, rám tört a vakrémület. Pedig megpróbáltam harcolni ellene, meg én! Olyan tíz év körüli lehettem, amikor úgy döntöttem, hogy elég a sötétségtől való rettegésből. Nagy vagyok már, le kell gyűrnöm a félelmemet! Bevonultam a fürdőszobába, becsuktam a spalettákat, bezártam az ajtót, és leoltottam a villanyt. Közben órám világító számlapját figyeltem. Két percig még kibírtam valahogy, akkor aztán olyan pánik tört rám, hogy üvölteni támadt kedvem. Szakadni kezdett rólam a veríték, torkom összeszorult, alig kaptam levegőt. Olyannyira kivoltam, hogy
amikor ki akartam nyitni az ajtót, leejtettem a kulcsot és nem találtam sehol. Észre sem vettem, hogy mikor kezdtem el üvölteni. Szakadt rólam a víz, az ajtót vertem és üvöltöttem. Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem találom meg valahogy a kulcsot. Szerencsére nem volt senki otthon, így nem kellett magyarázkodnom. Nos, ezek után meglepőnek tűnt, hogy egyszer csak azt vettem észre, hogy már nem félek a sötétségtől. A szobámban ültem éppen, amikor hirtelen kiment a villany. Mint később megtudtam, egy autó nekihajtott egy reklámoszlopnak a városban, s a lezuhanó oszlop megrongált valami kis építményt, amely elosztóként működött. Ennek következtében az elosztó bedobta a törülközőt, és nem osztott a mi utcánknak áramot. Ott maradtam egyedül a sötétség mélyén. Odasétáltam a kapcsolóhoz, megnyomtam a gombját, majd vállvonogatva vettem tudomásul, hogy áramszünet van. Talán a második vagy a harmadik életemben. Úgy gondoltam, megvárom, amíg ismét lesz fény, félretettem a könyvet, amit olvastam, és a sötétségbe bámultam. Ez is, az is az eszembe jutott – főleg Dave-en jártattam az agyam –, közben még el is szundíthattam egy kicsit. Én, egyedül, a sötétség mélyén! Csak amikor jó óra múlva kigyulladtak a fények, akkor döbbentem rá, hogy mi a fene is történt. S ekkor ijedtem meg csak igazán. Kinyitottam az ajtót, kisétáltam a kertünkbe. A fák és bokrok titokzatosan susogtak mellettem, gyenge szellő borzolta őket, s én egyszer csak felfedeztem a mindeddig rettegett sötétségben a szépséget. Olyannyira, hogy még egy széket is kihoztam a konyhából, behúztam egy bokor alá, rátelepedtem és hallgattam a szél suttogását. Csak akkor hagytam abba, amikor megérkezett az anyám a kozmetikustól. Nem kellett volna félnem a változástól, én mégis megijedtem tőle. Ösztönösen megéreztem, hogy ami velem történik, az nem normális dolog. Mintha ismeretlen hatalom takarítani kezdett volna az agyamban, s néhány perc alatt kitakarította volna belőle a félelmet. De hát mi lehet ez a hatalom? Aztán megjelent előttem álmaim asszonya, és én biztos voltam benne, hogy ő takarít. Azért áll éjjelente az ágyam
mellett, hogy rendbe rakja a fejem. Éles késpengeként hasított belém a felismerés: ez az asszony élni akar! Ez az asszony bennem akar újjászületni! Azt akarja, hogy én adjak életet neki! Át akar alakítani, előbb lelkileg, aztán fizikailag is, s egyszer, egy reggelen majd úgy ébredek, hogy már nem is én vagyok én. Nem is fogom már tudni, hogy az a Deborah O'Hara, aki voltam, már nem én vagyok. Valaki más, de nem én. Hirtelen eszembe villant az az egyiptomi hercegnő, akit valamilyen hülye rémfilmben láttam. Egy múzeumban hevert a múmiája évtizedek óta, ugrásra készen, hogy ha eljön rá az alkalom, életre keljen. Nem akarom elmesélni a történetet – elég ostobácska –, de az a lényege, hogy a múmia-hercegnő belebújt az egyik csinos főszereplőnő testébe, és átvette felette a hatalmat. A tudós nőből egyiptomi hercegnő lett. De vajon ki a fene leszek én? Elvégre fogalmam sincs róla, ki lehet ez a gyöngyös fejkötőjű, barna szemű, penge ajkú nő? Nos, ezek a kérdések foglalkoztattak, miközben elhatároztam, hogy elkapom a sorozatgyilkost. Később az is elgondolkodtatott, hogy vajon miért is akarom én annyira elkapni? Elvégre semmi közöm hozzá. Igaz, csúnya dolog megölni másokat, de ez még nem elég ok arra, hogy utánaeredjek. Arra ott a rendőrség és az FBI. Talán Betty miatt? Elvégre nem is volt a barátnőm, vagy ilyesmi. Még ha Pat lett volna, megérteném. De hát mi közöm van nekem Betty Ridgewayhez? Aztán megértettem, hogy miért. Mert az ismeretlen nő kényszerít rá. Ő akarja, hogy elkapjam a fickót. Vajon miért, miért, miért? Olyan gyengének éreztem a lábam, hogy le kellett ülnöm. Ki a csoda ez a nő? Egy halott detektív szelleme? Vagy ő is a sorozatgyilkos áldozata? Nem, ez lehetetlen. Detektív szelleme alig lehet, elvégre a zsaruk nemigen járnak hosszú, bokáig érő, darázsderekú szoknyában és gyöngyökkel kivert fejfedőben, még akkor sem, ha nők. Ami pedig a sorozatgyilkos áldozatát illeti, nos, hát ebbe a képbe sem illett bele. Ez a nő... – és ez nemrég jutott csak az eszembe – jó néhány emberöltővel ezelőtt meghalhatott, s hol volt még akkor Betty Ridgeway gyilkosa?
Úgy döntöttem, hogy beszélek vele. Felszólítom, hogy tűnjön el az életemből, hagyjon engem békén, keressen magának más testet, ha újjá akar születni. Miért éppen engem, Debby O'Harát szúrta ki magának? Az ötlet jónak tűnik, csak éppen a megvalósítása nem megy majd valami könnyen – gondoltam. – Először is, nem akkor jelenik meg, amikor én akarom, hanem amikor ő. Hívatlan vendég, nem is vitás. Ha lenne valamilyen varázsszerem, amivel meg tudnám idézni, akkor talán minden rendben menne. Így azonban... Másodszor pedig, milyen nyelven beszéljek vele, ha felbukkan? Szemmel láthatóan és füllel hallhatóan nem ért angolul, én viszont nem ismerek más nyelvet. De még ha ismernék is... Talán nem is valódi, földi nyelven, hanem az angyalok nyelvén próbál szót érteni velem? Úgy gondoltam, az a legjobb, ha felkeresem Octavia nénit.
23 Octavia néni sajnos csalódást okozott nekem. Olyan csalódást, amelynek nem ő volt az oka, de azért mégiscsak csalódás volt. Amikor Patnek megemlítettem, hogy szeretnék beszélni vele, Pat sóhajtott, és azt felelte, hogy Octavia néni haldoklik. Apja szerint már csak napjai lehetnek hátra. Látszólag jól van, a valóságban azonban a lelke már kihúzta a testéből az egyik lábát. Pat megragadta azt a ritka alkalmat, amikor nem volt otthon senki, s mély lelkifurdalások közepette becsempészett hozzá. Ha a szülei megtudták volna, bizonyára alaposan leteremtették volna érte. Szörnyűséges dolog lenne, ha szegény Octavia néni éppen akkor találna meghalni, amikor velem beszélget, és egy fehér ember arca lenne az utolsó kép, amelyet magával vinne a túlvilágra. Ennyire azért nem szabadna kiszúrni szegény Octavia nénivel. Octavia néni valóban a halálán volt. Olyannyira, hogy még a whisky illatát sem éreztem rajta. Feküdt az ágyán mozdulatlanul, s azt hittem, meg sem ismer. Pat éppen meg akarta súgni neki, ki vagyok, ám Octavia
néni türelmetlen mozdulatot tett a kezével. – Hagyd csak, Pat. Pontosan tudom, ki ő, és azt is, hogy mit akar. Hogy vagy, Debby? – Hát nem valami jól – mondtam az igazságnak megfelelően. – Még mindig látogat? – Igen, Octavia néni. – És te félsz tőle? – Mit tagadjam, egy kicsit. – Miért félsz, Debby? Hosszú lett volna elmondani neki, hogy miért félek, így aztán inkább nem mondtam semmit. Már azt is megbántam, hogy eljöttem hozzá. Igazán nem akartam egy haldokló utolsó napjait a hülyeségeimmel megzavarni. Octavia néni kinyújtotta a kezét és megragadta a csuklómat. Olyan erősen, hogy azt hittem, engem is magával akar vinni a túlvilágra. – Ő csak... segíteni akar neked, Debby. – Ki kérte rá, hogy segítsen? – tört ki belőlem. Octavia néni eleresztette a kezem. – Önmagán is segíteni akar. Elintézetlen ügye maradt ideát, és el szeretné intéztetni veled. – De hát az az asszony... már régóta... Octavia néni széttárta a karját. – Ki tudhatja azt, Debby? Ki kell nyitnod a titkok kapuját, hogy beléphess a titkok kertjébe. Ehhez pedig türelem kell és bizalom. Én a te helyedben bíznék benne... Pat! Gyere ide, szívem! Pat odament hozzá, és kezébe vette Octavia néni kezét. És akkor Octavia néni meghalt. Egyetlen másodperc alatt ment át a túlvilágra úgy, hogy szerencsére Pat arcát vitte magával, nem az enyémet. Pat sírni kezdett. Én pedig mellé ültem és vigasztaltam. Később azt vettem észre, hogy együtt sírok vele. Néztem Octavia néni arcát, aztán fölé hajoltam és lezártam a szemét. Immár a halottaktól sem féltem.
24 Abban reménykedtem, hogy mindenki látta, akit illet, hogy Mr. Lorddal beszélgettem. Látnia kellett a sorozatgyilkosnak is, vagy hallania róla. Úgy gondoltam, hogy először Mr. Norton nyomába szegődök. Hadd lássa, hogy rajta tartom a szemem. Nem volt nehéz megtudnom, hogy mikor kinél takarítja a medencéket. Bár csak nemrég telepedett le a városunkban, rövid idő alatt is szép kis praxist alakított ki magának. Ez nagyjából annyit jelentett, hogy majd mindenkinél, akinek medencéje volt és nem egyedül hadakozott vele, ő tisztította a medencét és a vizet is. Rejtélyes szűrőket csavarozott le és rakott fel, és egy lepkeháló szerű szerkezettel kihalászta a vízbe hullott faleveleket. Pont azon a napon határoztam el, hogy jobban a körmére nézek, amikor apám bekopogott hozzám. Éppen a fejhallgatómmal vacakoltam; az oldalát ütögettem, mert alighanem agyrázkódást kapott szegény. Patnek akartam telefonálni, de valahogy túl lezseren nyúltam a készülék felé, s levertem a fejhallgatót a könyvespolcomról a padlóra. Szóval, apám bekopogott, bejött, tipródott egy kicsit: láttam, hogy mondani akar valamit, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Kérdőn néztem rá. Erre megköszörülte a torkát és kínjában rám vigyorgott. – Kinyiffant a fejhallgatód? Szó nélkül odanyújtottam neki. Apám feltette a fejére, próbálgatta egy kicsit, majd levette. – Elviszem Samnek. Ő mindenhez ért, majd megcsinálja. Ez a bizonyos Sam apám kollégája volt, amolyan ezermester. Egyszer gatyába rázta a mosógépünket, méghozzá öt perc alatt. Később aztán a gyorsszerviz emberei egy egész délelőtt javították azt, amit Sam elcseszett. Jelentőségteljesen néztem apámra, aki erre szó nélkül letette a fejhallgatót az ágyam szélére. Sóhajtott kettőt-hármat, aztán a lényegre tért. – Tudod, Debby, hogy sosem kényszerítettelek olyanra,
amit magadtól is nem tettél volna meg – kezdte. – Mindig is igyekeztem úgy viselkedni, hogy ne legyen panaszod az apádra. Az volt az elvem és ma is az, hogy csak semmi erőltetés. Egy szülő és egy gyerek kapcsolatán semmi nem tud többet rontani, mint az erőltetés. Minden szürke kis agysejtem vadul dolgozott a fejemben, ám így sem sikerült megfejtenem a szavai értelmét. Ezért csak bólintottam egyet. Vajon mi az ördögre akar kilyukadni? – Tudod, hogy Mr. Ridgeway... Ken... nagyon kedves kollégám, és valójában a barátom is. Bólintottam egyet. – Tudom, apa. – És hát... valóban szörnyű tragédia érte. – Ezt is tudom. Apám megvakargatta a feje búbját. – Az a helyzet, Debby, hogy kicsit kínos a helyzet... de hát mit csináljak? Szóval arról van szó, hogy Ken... azaz Mr. Ridgeway beszélni akar veled. – Velem? – hökkentem meg. – Miről? – Hát... Bettyről. – Velem? – ismételtem csodálkozva. – Hiszen nem is ismertem. – Az osztálytársad volt! Ennyi naivság hallatán kénytelen voltam a mennyezet felé fordítani a szemem. Istenem, hogy milyen együgyűek is a felnőttek, és milyen feledékenyek! Már rég elfelejtették, hogy ők milyenek voltak, amikor iskolába jártak, pedig relatíve nem is múlt el olyan sok idő azóta. Azért, mert valaki egy osztályba jár valakivel, egyáltalán nem jelenti azt, hogy bizalmas viszonyban áll vele, vagy hogy egyáltalán bármilyen viszonyban is állnak egymással. Csupán osztálytársak, ennyi az egész. Nem is emlékszem rá, hogy mikor beszélgettem utoljára Bettyvel. S akkor sem tarthatott tovább a társalgásunk néhány másodpercnél. – Ez igaz – mondtam apámnak. – De ez még nem jelent semmit. – Már hogyne jelentene – makacskodott. – Az osztálytársáról csak tud az ember valamit. Erre nem válaszoltam. Mi az ördögöt is mondhattam
volna? – Szóval, az a helyzet, hogy Mr. Ridgeway... Ken... néhány szót szeretne váltani veled Bettyről. – El akar mondani valamit? Apám tanácstalan képet vágott. – Ezt nem tudom. Jobban mondva... nem hiszem. – Akkor tőlem akar megtudni valamit? Apa, esküszöm, nem tudok semmit róla. Csupán egy osztályba jártunk, és... Apám türelmetlenül félbeszakított. – Nem hiszem, hogy bármit is meg akarna tudni tőled. Azt feltételezi, hogy Bettyt nem olyan valaki ölte meg, aki ismerte volna. A sorozatgyilkos nem feltétlenül ismeri az áldozatait. Különben bocs, hogy erre a témára tévedtünk, hiszen megállapodtunk benne, hogy nem beszélünk többé róla, de hát mit tegyek, ha Mr. Ridgeway... – széttárta a karját és megvakargatta az orrát. – Nem hiszem, hogy bármit is meg akarna tudni tőled. Ezt aztán végképp nem értettem. – Ha nem akar megtudni tőlem semmit, és ő sem akar elmondani nekem semmit, akkor mi az ördög ez az egész? Apám csak az orrát vakargatta. – Azt gondolom, Debby, hogy csupán... beszélgetni akar veled Bettyről. – Miért pont velem? – Mert azt hiszi, hogy a barátnője voltál. Ezt nem hiheti, hiszen nem voltam még náluk, és Betty sem volt még nálunk, illetve egyszer volt alighanem, de akkor is az apjával jött... Ő mégis azt hiszi. Jó, mondjuk úgy, hogy beképzeli magának. Debby, én nagyon sajnálom azt az embert. És a kollégám. Megtennéd nekem azt a szívességet, hogy egy kicsit eltársalogsz vele? Harag fojtogatta a torkom, de igyekeztem uralkodni magamon. Megpróbáltam megértetni magammal, hogy Mr. Ridgeway családapa volt, akinek meghalt a felesége, meggyilkolták a lányát, egyszóval annyi szerencsétlenség történt vele, amennyi tíz családnak is sok. Hiába is törtem azonban magam, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy Mr. Ridgway-jel beszélgessek.
Talán meglátszott rajtam, hogy mérlegelem apám kérését, mert tovább ütötte a vasat. – Nem fog sokáig tartani, Debby. Annyi az egész, hogy elviszlek hozzá... – Micsoda?! – hökkentem meg. – Nem ő jön ide? – Azt szeretné, hogy te menj el hozzá. – Mi a fenéért? – Kérlek, Debby, ne beszélj így. Fogd úgy fel, hogy az ez én kívánságom is. Harmonikus család vagyunk, amibe az is beleértendő, hogy megtesszük egymásnak, amit megtehetünk, például, ha egyikünk kér valamit a másiktól, akkor a másik igyekszik teljesíteni a kívánságát, még ha kicsit meg is erőlteti magát vele. Bizonyára volt alkalom, amikor én is teljesítettem a tiédet, bár nem volt nagy kedvem hozzá. – Például? – kérdeztem. – Felesleges a múlton rágódni, Debby – figyelmeztetett, mintha nem is ő lett volna az, aki emlegetni kezdte. – Csupán rövidke kis időt kérek tőled. – Anya tudja? – kérdeztem. – Persze hogy tudja. – És mit szól hozzá? – Semmit. Ebből kitalálhattam, hogy anyám sem lelkesedik az ötletért. Apámra pillantottam. Úgy nézett rám, mint a sivatagi katona, aki előtt ott csillog egy tócsában az éltető víz, és csak feljebbvalója engedélyére vár, hogy teleihassa magát vele. Sóhajtottam és kelletlenül bólintottam. – Jól van, apa. De csak rövid időre... Apám úgy megörült, hogy felugrott, és nyomban sikerült is levernie az ágyam széléről a fejhallgatót. Zavartan rám mosolygott, majd felvette. – Majd Sam – motyogta. – Majd Sam... Elvettem tőle és visszatettem az ágyam fölé a könyvállványra. – Mikor? – kérdeztem mogorván. – Holnap... délután – mondta. – Majd én elviszlek a kocsival, és ha akarod, meg is várlak a ház előtt. – Nem szükséges – tiltakoztam. – Hazatalálok egyedül is. Remélem, nem Frankenstein barlangjába engedsz be?
Apám szeme előtt megjelenhetett Mr. Ridgeway, mert a szomorú téma ellenére is felnevetett. Mr. Ridgeway és Frankenstein! Szegény Ken! Úgy mellesleg valóban nevetséges volt a feltételezés.
25 Mr. Ridgeway valóban nem nézett ki doktor Frankenstein teremtményének. Amikor kinyitotta előttem az ajtót, alacsony, kopasz, szemüveges, csenevész emberke állt előttem, akit néhány centiméternyire már én is elhagytam. Azt azért nem mondanám, hogy fölétornyosultam, de ha egymás mellé álltunk volna, bizonyára én nyertem volna a versenyt. Joviális arcán bánat keveredett az örömmel, ahogy megpillantott. – Istenem, Debby! Fáradj be, kérlek. Befáradtam. Zavart ugyan, hogy félhomály volt odabent, kissé kellemetlenül is éreztem magam emiatt; szerencsére Mr. Ridgeway észrevette a nyugtalanságomat, mert az ablakhoz ugrott, és elrántotta előle a függönyt. – Bocsáss meg, csak az utóbbi időben... valahogy ... jobban szeretem, ha nem süt be a nap. Most már besütött. Mr. Ridgeway a szoba közepén álló asztalkára mutatott. – Oda üljünk, Debby. Ekkor vettem csak észre, hogy az asztalon teáscsészék állnak egymás mellett, s egy nagy tál süteményt fognak közre. Néhány lépés távolságból is felismertem, hogy a sütemények Miss Freiland boltjából valók, és valószínűleg még szombati sütések. Mr. Ridgeway mélyen leszállított áron vehette őket. Leültünk az asztalhoz. – Süteményt, Debby? Mondtam, hogy nem kérek. – Teát? – Azt sem. Mr. Ridgeway felsóhajtott. – Az az igazság, hogy kissé kínosan érzem magam, Debby. Nehezen szántad rá magad erre a látogatásra, igaz?
Őszintének hangzott a kérdése, s én úgy gondoltam, hogy jobb, ha rövidre zárjuk a dolgot. Nem lett volna értelme, ha bizonygatni kezdem, hogy éppen ellenkezőleg: repestem az örömtől, amikor apám átadta a meghívását. – Hát... igen – mondtam. – Gondoltam. Elvégre te nem nagyon ismersz engem. Igaz? – Nem nagyon – bólintottam. Olyan hangon mondtam, hogy megérthesse; nem töröm magam azért, hogy ez a viszony megváltozzék közöttünk. – Mennyire ismerted Bettyt? Megvontam a vállam. – Semennyire. – Ezt is gondoltam. Csak az apád kedvéért jöttél el hozzám, igaz? – Hát... igaz. – Jól van, Debby, értékelem az őszinteségedet. Megvallom, amikor értesültem Betty haláláról, kiborultam... meglehetősen férfiatlanul viselkedtem, és... joggal gondolhatta bárki is, hogy megbuggyantam egy kicsit. Mára már túl vagyok rajta, amennyire egy apa túl lehet a gyermeke halálán. Azt is tudom, hogy egy bánatba süllyedt ember mindenki számára teher, még azokéra is, akik korábban szerették. A magunk bánatánál csak mások bánatát nehezebb elviselnünk. Nos, nem azért kértem, hogy gyere el hozzám, mert panaszkodni akarok neked, Bettyről beszélgetni, sírdogálni vagy ilyesmi... nem, Debby, egyáltalán nem ezt akarom. Ha erre gondoltál volna, kérlek, könnyebbülj meg. Az öreg Mr. Ridgeway nem ezt akarja tőled. Nyelvemen volt a kérdés, hogy akkor mit, de végül is hagytam, hadd mondja a magáét. – Tudom, hogy kellemetlen neked ez a látogatás, nem is sejtem, hogy az apád mivel volt képes rávenni, hogy el gyere hozzám. Mindenesetre köszönöm, hogy eljöttél. De tényleg. Nem akarok sokáig a terhedre lenni, elvégre Betty halála bizonyos értelemben a magánügyem. Magamba zárom a bánatom; az én dolgom, hogy miképpen leszek képes megbirkózni vele. Szóval, Debby, megkönnyítenéd a helyzetemet, ha legalább egy süteményt ennél. Addig én...
Láttam rajta, hogy még keszekuszák a fejében a gondolatok, ezért a süteményért nyúltam. Kár volt. Nem is szombati, hanem pénteki sütés volt. Uramatyám, ha evett már valaki avas mogyorókrémet, akkor tudja, miről beszélek! Ha az avasságban is van antibiotikum, mint a penészben, akkor én egyetlen harapással annyit lenyeltem belőlük, hogy egy életre immúnis leszek az influenzára. Amíg ezzel az egyetlen falattal küzdöttem, Mr. Ridgeway fejében kiegyenesedhettek a gondolatok, mert egyenesen a dolgok közepébe vágott. – Nem akarlak megrémíteni, Debby, de ha a magam korabeli ember elveszíti a feleségét és a gyerekét, többnyire öngyilkos lesz. Nincs már miért élnie. – Gyorsan felemelte a kezét és megnyugtatón rám mosolygott. – Ne izgulj, én nem leszek az. Egyáltalán nincs szándékomban. Én mást szeretnék. Tudod, mit, Debby? Ekkor egy rémisztően hülye gondolat bukkant fel a fejemben. Csak nem akar a lányává fogadni? Vagy ami még rosszabb, feleségül venni? Ez az ember tényleg megbuggyant! Komplett őrült. Ha ellenkezem vele, talán elvágja a torkomat, és... – Bosszút akarok állni Bettyért, Debby! Csak annyit értettem belőle, hogy sem a lányának nem akar, sem a feleségének. – Hogy? – nyögtem megkönnyebbülve. – Bosszút szeretnék állni Betty haláláért. Ez a határozott szándékom, Debby! Elkapom azt a rohadékot! – A sorozat... – Őt, Debby! Elhatároztam, hogy ennek szentelem az életemet. Akaratlanul és végignéztem rajta. Mr. Ridgeway cingár alakjával, vékonyka karjaival, amelyeken egyetlen kis izmocskát sem tudtam felfedezni, kerek fejével, elálló füleivel, és ki tudja, hány dioptriás szemüvegével, egyáltalán nem nézett ki olyan bosszúálló lénynek, mint amilyen Monte Christo grófja vagy a Batman. – Nem hiszed, Debby? – kérdezte, amikor elkapta a tekintetemet. – Pedig én elcsípem a rohadékot! Közben már az én fejemben is a helyükre zöttyentek a
gondolatok. A fenébe is, ez az ember pontosan azt akarja, amit én! – A segítségedet szeretném kérni, Debby! – Az... enyémet? – hökkentem meg. Mr. Ridgeway megnyugtatón felemelte a kezét. – Ne félj, nem azt akarom tőled, hogy nyomozz velem. Nem szeretnélek veszélyes helyzetekbe rángatni. Én már sejtem, kicsoda és nem lesz egyszerű csapdába csalnom. – Kicsoda? – szökkent ki a kérdés a számon. – Ó, ezt még korai lenne kimondanom – sóhajtotta. – Ez még csak sejtés, nem bizonyosság. Az biztos, hogy itt telepedett meg időlegesen a városunkban, és talán egy évig nem is fog megölni senkit. Ennyi időm van rá, hogy elkapjam. Hacsak nem történik valami... értem alatta azt, hogy nem változtat a szokásain. Lehet, hogy ezúttal sem tartja be az egy évet, mint Betty esetében. Szóval, nem azért lenne rád szükségem, hogy segíts nekem, hanem hogy meghallgass. – Hogy meghallgassam? – értetlenkedtem. – Időről időre elmondanám neked, mire jutottam a nyomozásban... – De hát... miért? – Mert lehet, hogy megöl, mielőtt elkaphatnám. Ha megsejti, hogy el akarom kapni, végezhet velem. Minden elővigyázatosságom ellenére is megteheti. Akkor pedig elveszik minden információ, amit sikerül összegyűjtenem róla. – Miért... nem írja le, Mr. Ridgeway? – És ha a halálom után betör hozzám és elviszi? Vagy felgyújtja a házamat? Nem akarok kockáztatni, Debby. Neked el merem mondani, mert tudom, hogy helyén van a szíved. Egyáltalán nem azért választottalak ki, mert ismerted a lányomat, elvégre nem is ismerted valami jól, hanem azért, mert tudom, hogy mit tettél, amikor Mr. Petersre támadt az az őrült nőszemély. Szóval, Debby, azt hiszem, te lennél a megfelelő arra a feladatra, amelyre kiszemeltelek. – Miért nem egy felnőtt... – Ó, Debby, ezt nem gondolhatod komolyan! Először is, ha megkérnék valakit, hogy őrizze a titkomat, azonnal elrohanna a seriffhez és elmondaná neki, hogy őrült vagyok. A seriff pedig attól a pillanattól kezdve megfigyelés alá
helyezne, lehetetlenné téve vele, hogy a fickó körmére nézhessek. Azonkívül pedig a felnőttek – és ezt komolyan mondom, Debby – nem titoktartóak. Ha megtudnak valami érdekeset, képtelenek magukban tartani. Leülnek a bárban, és egy kis ital után fecsegni kezdenek. Mindegy nekik, hogy kinek, az a lényeg, hogy kifecseghessék a titkot. Közben persze arra is ügyelnek, hogy jelentős tényezőnek tüntessék fel magukat. Jóval jelentősebbnek, mint amilyenek valójában. Így aztán a gyilkos hamar értesülne, hogy miben sántikálok, és véget vetne a zenének. Felszedné a sátorfáját és lelépne. – Igen ám – ellenkeztem –, de ezzel azt is beismerné, hogy ő a gyilkos. Mr. Ridgeway szomorúan mosolyogva csóválta meg a fejét. – Ez egyáltalán nem így van, Debby, sajnos. Az, hogy valaki hirtelenjében elköltözik a városunkból, még nem jelenti azt, hogy ő lenne a sorozatgyilkos. Nincs bizonyíték ellene. Ezt magától Mitchell serifftől tudom. Szerinte sehol nem hagyott használható ujjlenyomatot, hajmintát vagy ilyesmit. Vakmerő és előrelátó a fickó. Ezért aztán hiába is lépne le, mondjuk Mr. Peters... – Rá gondol, Mr. Ridgeway? – Csak egy nevet mondtam, Debby, csak egyetlen nevet a lehetséges gyanúsítottak közül. De többet is mondhatnék. Elvégre néhányan az utóbbi hónapokban érkeztek ide; jövevények, és elképzelhető, hogy rövidesen továbbállnak. Ez még nem lenne elég ok arra, hogy fellármázzam a zsarukat, alaptalanul pedig nem szeretnék meggyanúsítani senkit, mert ez rám ütne vissza. Először talán hinnének nekem a zsaruk, másodszorra azonban már nem. Elkönyvelnének maguknak, mint megbízhatatlan, feljelentgetős pasast, akit nem kell komolyan venni. Nem kérsz még egy süteményt, Debby? – Köszönöm, Mr. Ridgeway, inkább nem. – Akkor... még valamire megkérnélek, Debby. Éreztem, hogy kissé összeszorul a torkom. – Igen, Mr. Ridgeway? – Nézegessünk egy kicsit fényképeket. Azt hittem, rosszul hallok, ezért önkéntelenül is
megkérdeztem: – Mit, Mr. Ridgeway? – Fényképeket, Debby. Mielőtt bármit is mondhattam volna, Mr. Ridgeway felemelkedett, egy kis iratszekrényhez lépett, és kiemelt belőle egy gumipánttal átfogott barna papírdobozt. Hóna alá kapta, gondosan becsukta a szekrényke ajtaját, majd a dobozt az asztalra tette. De nem nyitotta ki, hanem rám nézett. – Szeretsz fényképeket nézegetni, Debby? Jézusom! – döbbentem meg. – Ez a pasas azt szeretné, ha fényképeket nézegetnék vele. Gondolom, Betty képét, a feleségéét, és ki tudja még, kiét. Hát mégiscsak beigazolódni látszanak titkos félelmeim? – Hát... Mr. Ridgeway átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem. Olyannyira megijedtem tőle, hogy nem mertem elhúzni. – Gondolom, az apád odakint várakozik, igaz? – Igaz – bólintottam megkönnyebbülve. Eddig eszembe se jutott, hogy az apám ott van kint az utcán, nem is messze innen, és rám vár. – Gondolom, nem szívesen hazudsz, igaz? Úgy általában gondolom. – Hát... valóban nem szívesen. – Nos, ha kimész innen és találkozol az apáddal, minden bizonnyal meg fogja kérdezni, hogy mit csináltunk idebent. Igaz? – Feltehetően – bólintottam. – Te azt fogod mondani, hogy beszélgettünk. Ő megkérdezi, hogy miről. Te erre mit fogsz mondani? Hazudni fogsz vagy elmondod neki az igazságot? Erre valóban nem gondoltam. Mi a fenét mondok neki, ha tényleg megkérdezi, hogy mit csináltunk idefent? Miről beszélgettünk, és a többi. Mit feleljek neki? – Ha hazudozni kezdesz, az kellemetlen lesz neked, elvégre, őszinte kislány vagy, ha meg az igazságot mondod el neki – hogy tudniillik el akarjuk kapni a sorozatgyilkost –, tökreteszed a terveimet. Én pedig nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni, Debby. – Igen, Mr. Ridgeway – nyögtem. – Köszönöm.
– Ez a doboz tele van fényképpel – magyarázta Mr. Ridgeway a papírdobozra bökve. – Ne ijedj meg, nem kell megnézned valamennyit. Csak néhányat. S ha megkérdezi tőled az apád, hogy mit csináltunk, azt mondod majd, hogy képeket nézegettünk. Megkérdezi, hogy kinek a képeit, satöbbi. Nyugodtan elmondhatod neki, meg fog elégedni vele, legfeljebb még majd a képekről kérdez ezt-azt. Így tehát nem kell hazudnod, és az én... illetve, most már a mi terveinket sem teszed tökre vele. Mit gondolsz erről, Debby? Hirtelen tetszeni kezdett a dolog. Volt benne ötlet, volt benne ravaszság. Egyszerre ráébredtem, hogy Mr. Ridgewaytől nem kell félnem, egyszerűen csak a markomban kell tartanom. Ő azt hiszi majd, hogy ő tart a markában, neki dolgozom, a valóságban pedig ő dolgozik nekem. Én fogom elkapni a fickót, nem ő! – Jó ötlet, Mr. Ridgeway – bólintottam. És talán még el is mosolyodtam egy kicsit. Mr. Ridgeway észrevehette az arcomon a futó mosolyt, és megfelelően fel is lelkesült tőle. Levette a gumipántot a dobozról, és kiemelt az összevissza dobált képek tetejéről egy fehér borítékot. Egy fénykép kilógó sarkából arra következtettem, hogy ebben is fényképek vannak. Úgy is volt. Mr. Ridgeway az asztalra tette a borítékot, és megköszörülte a torkát. – Kiválogattam a sok-sok kép közül néhányat, hogy ne kelljen az összeset végignéznünk. Nos, figyelj csak ide. – Kihúzta a legfelső képet és úgy tartotta, hogy én is jól lássam. A képről Betty nézett le rám. – Ez itt Betty, az én kis madaram – mondta, és csak icipicit remegett a hangja. – Mr. Koller készítette. Mr. Koller a városi fényképész volt, bár emellett még csaposként is tevékenykedett a kettes számú bárban. Az egyes a város közepén volt, a kettes a szélén. Olyannyira messze, hogy még nem is jártam ott soha. Egyszer apám említette anyámnak, hogy olyan gyengén megy az üzlet a városban, hogy még Mr. Kollernek is másodállást kellett keresnie magának. Remélhetőleg nem sokáig tart ez az állapot; az új Elnök szerint rövidesen nyakunkon a gazdasági fellendülés. Betty csinos volt a képen, sőt túlságosan is az. És merev.
Mereven csinos. Látszott a képen, hogy Mr. Koller jó néhány percet eltöltött Betty gatyába rázásával, ami azt jelentette, hogy Mrs. Koller alaposan kisminkelte Bettyt. – Nos, hogy tetszik? – kérdezte Mr. Ridgeway. – Csinos – mondtam. – Ugye hogy az? Hát ez hogy tetszik? A következő Mrs. Ridgeway képe volt. Az az igazság, hogy meg sem ismertem, olyannyira fiatalnak látszott: talán ha húszéves lehetett. Vékony arcú, álmodozó szemű lány mosolygott a képről a nagyvilágba. Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a nagyvilágba, mert a vékony arcú lány, hiába nézett a lencsébe, látszott, hogy nem is oda néz, hanem valahova máshová, a lencsét csupán díszletnek tekinti. Hosszú, feltehetően szőke volt a haja, s a füle mellett rövid szárú virág hervadozott. – Ez Marion – mondta. – Nem Mrs. Ridgeway? – kérdeztem meghökkenve. – Dehogynem, Debby. Csak akkor még... mindenki Marionnak ismerte. – Mr. Ridgeway mélyet sóhajtott. – Fesztiválról fesztiválra jártunk, Debby. Sok fesztivál volt akkoriban. Őszintén be kell vallanom, hogy nem dolgoztunk semmit, csak fesztiválokra jártunk. És a világbékéről beszélgettünk. Nem hiszed el, de volt olyan hét, mikor egyetlen éjszakát sem aludtunk, reggelig a világbékéről vitatkoztunk. – Hm. Izgalmas lehetett. – Csak éppen haszontalan. De nem akarlak az akkori gondolataimmal terhelni. Az egészen más világ volt, mint a mostani, Debby. Sajnos, nem alakult valami jól a kettőnk élete. Erről már bizonyára hallottál. – Valamit igen – nyögtem. – Nézd meg azt a képet. Ez a woodstocki fesztiválon készült. A képen egy csapat furcsa ruhába öltözött, mezítlábas, fiatal nő és férfi állt, egymásba karolva. Nyakukban virágfüzér lógott; a fiúk mind szakállt hordtak, a lányok pedig földig érő, tarka szoknyát. És valamennyien mosolyogtak. Enyhén kába volt ugyan a mosolyuk, de azért mégiscsak mosoly volt. – Kissé be voltunk füvezve – sóhajtotta Mr. Ridgeway. –
Ez akkor a szertartáshoz tartozott. Gitároztunk, énekeltünk, füveztünk. És szerettük egymást. Kár, hogy Marion... kissé jobban belemerült ezekbe a dolgokba, mint kellett volna... Ekkor történt, hogy a könyökömmel vigyázatlanul meglöktem a dobozt, amely lehullott a szőnyegre. A benne tárolt képek pedig kicsúsztak belőle. Bűntudatosan felkiáltottam, és be akartam mászni az asztal alá, de Mr. Ridgeway visszatartott. Ő maga mászott be és hozta fel a képeket, mint a búvár a gyöngykagylót. – Nincs semmi baj, Debby. Ezzel akár be is fejezhetjük a képnézegetést. Most már nem kell hazudnod, ha az apád megkérdezi, mit csináltunk. Ha úgy érzem, hogy elérkezett az idő, keresni foglak. Barátságosan rám mosolygott, én vissza rá. Hiába is kutattam, nem láttam semmi furcsát a tekintetében. Csupán elszántságot láttam benne, és ez tetszett nekem. Úgy gondoltam, hasznos szövetségesre találtam Mr. Ridgewayben. Később apám beültetett a kocsiba, majd mielőtt indított volna, hátrafordult és kissé félénken megkérdezte: – Mit csináltatok végül is odafent, Debby? Az odafentet azért kérdezte, mert Mr. Ridgeway és én az emeleti szobában beszélgettünk, és talán látott is bennünket az ablak üvegén át. – Csak dumáltunk – mondtam. – Kiről? – Na, mit gondolsz? – Bettyről? – És Marionról. – És még mit csináltatok? – Képeket nézegettünk. Betty és Marion képeit. És valamilyen fesztiválon készített képeket is mutatott. – Woodstock? – Olyasmi. – És... mi lett a nézegetés vége? – Megköszönte, hogy eljöttem. Azt mondta, nagy kő esett le a szívéről, és nem kell többé eljönnöm. Úgy érzi, mintha Betty jött volna egy búcsúlátogatásra hozzá. Merthogy még el sem tudott köszönni tőle. Most már túl van rajta – ezt mondta.
Apám megkönnyebbülve dörzsölte össze a tenyerét. – Jól van, Debby, köszönöm, hogy kötélnek álltál. Azt hiszem, segítettünk rajta. Elvégre mégis a barátom. Egész úton hazafelé Mr. Ridgeway-ről beszélt. Hogy félig hippi volt, amikor odakerült a cégükhöz, nem is fogadták valami szívesen, neki kellett jótállnia érte. Mr. Ridgeway ekkor keményen kezdett dolgozni; talán azért, hogy feledtesse hippi múltját. Megbízható munkatárs lett belőle, és talán még boldog is lehetett volna, ha Marion... nos, igen. Vannak emberek, akik képtelenek megváltozni. Pedig akkor már gyerekük is volt. Betty amolyan kétéves lehetett, és úgy hasonlított Marionra, mint az egyik tojás a másikra. Nagyon szomorú, hogy ez lett a vége. Mr. Ridgeway nagyon szerette a lányát, és most, hogy a lánya is meghalt, nincsen senkije... Addig-addig duruzsolt, amíg elszundikáltam.
26 Még szundikálás közben sem töltöttem azért tétlenül az időt. Álmomban a kerékpárját toló Mr. Norton bukkant fel előttem. Valahol a kilátó környékén tolhatta: bár a kilátót magát nem láttam, az út mellett húzódó bokrokról arra következtettem, hogy csakis arrafelé járhat. Egyszer csak Mr. Norton megállt, nekitámasztotta a biciklijét egy fa törzsének, elégedetten körülnézett, lehajolt és megtapogatta a földet. Rövid tapogatás után kiegyenesedett, a zsebébe nyúlt és egy gombolyag zsinórt húzott elő belőle. Jó hosszú darabot legombolyított a gombolyagról, és a zsinór véget a legközelebbi fatörzshöz erősítette. Elégedetten körülnézett, majd áthúzta .a zsinórt a kerékpárúton, olyan háromhüvelyknyi magasságban. Amikor kész lett, elharapta a zsinórt és a gombolyagot visszatette a zsebébe. Mr. Norton ezután egy fatörzshöz támaszkodva várt. Nem soká kellett várnia: hirtelen csengetés hangzott fel a távolban – valaki a kerékpár csengőjével csengetett, mint ahogy én is szoktam ezen a szakaszon, amikor erre kerékpározom. Megijedni sem volt időm – mármint nekem, a szundikáló
Debbynek –, mert hirtelen kibukkant a kerékpáros a kanyar mögül. Mr. Norton sebesen behúzódott a fatörzs mögé, és egy jókora tőrkést húzott elő a zsebéből. Rémülten ismertem fel a kerékpáros lányban saját magamat. Kiáltani akartam, figyelmeztetni, de már nem maradt rá időm. Nekihajtottam a zsinórnak, rémülten felkiáltottam, majd fejjel előre bezuhantam a bokrok közé. Naná, hogy Mr. Norton azonnal ott termett és elkapott. Letérdelt mellém és a nyakamhoz szorította a kést. – Ki volt az? – kérdezte rémisztő hangon. – Azonnal mondd meg, ki volt az! Pontosan tudtam, kire céloz, de tettem az ártatlant, hátha így elenged. – Nem tudom, kiről beszél, Mr. Norton – hazudtam neki. – Arról az asszonyról, aki ott állt melletted, amikor azt a kölyköt majdnem belefojtottam a tóba. – Nem tudom – nyögtem. – Még sosem láttam... azelőtt. – Jól van, Debby – mondta ekkor Mr. Norton és megvonta a vállát. – Megöltem már tizenhatot, te leszel a tizenhetedik. – És ha... elárulom? – nyögtem. Mr. Norton elvigyorodott. – Most már mindegy, Debby. Akkor is megöllek. Összeszűrted a levet Mr. Ridgeway jel, akinek meggyilkoltam a lányát. Nem hagyhatlak életben, Debby! Akkor hát isten veled, drágám. Nem szívesen nyírlak ki, mert tetszettél nekem, de ki kell hogy nyírjalak. Mr. Norton kinyírt, én pedig felébredtem. Anyám csípőre tett kézzel állt az ajtóban, komor pillantásokat vetve apámra. – Minden rendben, Ben O'Hara? – kérdezte azon a hangon, amelytől nyomban hangyák kezdtek futkározni a hátamon. Azt hiszem, apámén is futkározhattak, mert rémülten behúzta a nyakát a vállai közé. – Hát persze, szívem, hogyne. – Na, és mi történt? Remélem, rendesen viselkedett a barátod? – De... szívem! – nézett rá megdöbbenve az apám. – Elvégre Ken a barátunk!
– Csak a tied, Ben. Csak a tied. Ne téveszd össze a szezont a fazonnal. Egyet mondok neked, Benjamin O'Hara: még egyszer nem viszed oda ezt a gyereket. Debbynek semmi szüksége rá, hogy a haverjaiddal társalogjon négyszemközt a lakásukon. Világos? – Hát... persze hogy az, szívem. Ezzel a történet le is zárult. Nem mentem többé Mr. Ridgeway lakására. Máshol találkoztunk.
27 Ha meg akartam találni a sorozatgyilkost, társakra volt szükségem. Igaz, először arra gondoltam, hogy magam oldom meg az ügyet, legfeljebb Mr. Ridgeway segítségét veszem igénybe, aztán rá kellett döbbennem, hogy Mr. Ridgeway aligha lenne alkalmas arra, amit én egy segítőtől megkívánnék. Nem hiszem, hogy Mr. Ridgeway képes lenne bokrok között bujkálni, észrevétlenül követni valakit, és a többi. Nekem viszont feltétlenül szükségem lesz egy társra, akivel véleményt cserélhetek vagy megbeszélhetem vele a terveimet. Nem is kellett soká törnöm a fejem, hogy ki lenne alkalmas erre a tevékenységre. Természetesen Patre, a barátnőmre gondoltam. Pat, várakozásommal ellentétben, nehezebb diónak bizonyult, mint hittem. Nem mintha nem lett volna kész részt venni a sorozatgyilkos lebuktatásában, viszont szeretett volna magával hozni valakit. Nevezetesen Mary-Lou Harrist. Talán már beszéltem róla, hogy nem túlságosan csíptem Mary-Lout; annak ellenére sem, hogy tulajdonképpen nem tett nekem semmi rosszat. Magának való, fejlett, koránál idősebbnek látszó lány volt, emellett a kézilabdacsapat gyöngyszeme. Ennek ellenére nem szállt el magától, egyáltalán nem igyekezett megjátszani a nagymenőt. És Pattel rendkívül jó viszonyban volt, amit én sosem értettem ugyan, de kénytelen voltam elfogadni. Úgy történt a dolog, hogy egy délutánon bevallottam
Patnek, mire készülök. A park mellett ültünk egy padon, iskola után. Természetesen csak óvatosan beszéltem, és főleg általánosságokról; kevés konkrétumot említettem, nem utolsó sorban azért, mert ezeknek még én sem voltam a birtokában. Addig nem akartam előhozakodni a gyanúmmal, amíg nem tisztázódott, hogy hányadán állok Pattel. Pat meghallgatta, amit mondtam neki, aztán rám nézett. Mintha mosolyt látta volna megcsillanni a szemében. – Már vártam, hogy előgyere vele – mondta. – Mivel? – kérdeztem. – Azzal, hogy segítsek neked elkapni a gyilkost. – Miből gondoltad, hogy én... – Ugyan már, Debby – legyintett Pat. – Nem veszed észre magad? Akármiről is beszélünk, mindig Betty Ridgeway halálánál és a sorozatgyilkosnál lyukadsz ki. Csak a hülye nem veszi észre, hogy mire készülsz. Sejted, hogy itt él a városban, és ki akarod szolgáltatni a zsaruknak, hogy bosszút állj Betty haláláért. Ez kissé elkedvetlenített. Nem az, hogy kitalálta, mire készülök, hanem az, hogy ezek szerint bárki kitalálhatja. Nincs mese, uralkodnom kell ezután a szavaimon. – Hát akkor, ha mindent tudsz – sóhajtottam –, nem akarsz véletlenül segíteni nekem? Pat újra csak elmosolyodott. – Miért ne? De van egy feltételem. – Hadd halljam! Ebben a pillanatban, mielőtt kimondta volna, már tudtam is, hogy mit akar mondani. Mint a villámcsapás, úgy hasított belém a felismerés. – Kicsoda? – kérdeztem. Felesleges volt megkérdeznem. Úgyis tudtam rá a választ. És nem is csalódtam. – Mary-Lou Harris – felelte, és várakozva nézett rám. Őszintén szólva, nehéz döntés előtt álltam. Viszolyogtam Mary-Lou-tól, Patriciára viszont nagy szükségem volt. – Oké – bólintottam rövid habozás után. – Szerinted mire lesz jó? – Például csalinak – felelte. – Mary-Lou-nak olyan mellei vannak, hogy a sorozatgyilkos elájul, ha meglátja. Ha a tiédet
meg az enyémet összerakjuk, a kettő sem lesz akkora, mint Mary-Loué. – A nagy mell egyáltalán nem előnyös – tiltakoztam az anyámat idézve. – Igazán? – kérdezte Pat. – Kérdezd csak meg, szívem, a fiúkat, hogy nekik mi erről a véleményük. – Jól van, Pat – zártam le a beszélgetést. – Ha te jössz, jöhet Mary-Lou is. – Már jön – mondta Pat. – Hogyhogy jön? – hökkentem meg. – Perceken belül itt kell lennie. Találkozóm van vele. – Tudja, hogy te meg én... – Honnan tudná? De nem lesz ellenére a dolog, azt garantálom. Nem úgy alakultak a dolgok, ahogy elterveztem, de mégsem panaszkodhattam. Pat segíteni fog nekem, és ha annyira akar, hát jöjjön Mary-Lou is. Szerencsés esetben tartani fogja a száját. Tíz perc múlva megérkezett Mary-Lou. Amikor észrevett Pat mellett a padon, megtorpant, majd lassan felénk közeledett. Biztos voltam benne, hogy ő sem csíp engem valami nagyon. Valószínűnek tartottam, hogy ahogy én az ő kebleit irigyeltem – bár ezt azért még magamnak sem mertem bevallani –, ő alighanem a sikereimre volt féltékeny. Elismerem, nem kis dolog, ha valaki menő a kézilabdacsapatban, de az se kutya, ha más meg nyílt utcán az FBI embereivel társalog. Mary-Lou némi biztatásra leült mellénk, és gyanakodva vizsgálgatott. Azt várta, hogy elhúzzak, és egyedül maradhasson Pattel. Pat nem sokat teketóriázott. Egyből belevágott a mogyorókrémbe. – Debby el akarja kapni a sorozatgyilkost – mondta Mary-Lou-nak. Mary-Lou ábrándos pillantást vetett a felettünk lebegő bárányfelhőkre. – Igazán? – kérdezte olyan hangon, amelyből csak úgy sütött az érdektelenség. – Én is el akartam kapni a nővérem elkóborolt kutyáját.
Igazság szerint szájon kellett volna vágnom. Ám valaki mintha lefogta volna a kezem. – Debby segítséget kért tőlem – mondta Pat. – Igazán? – ismételte meg a kérdést Mary-Lou. Ám mintha már nem kongott volna olyan unottan a hangja. – Az a helyzet, hogy segítség kellene Debbynek, mert egyedül nem tudja elkapni a fickót. És én megígértem neki, hogy segítek. – Hm – morogta Mary-Lou. Egyelőre ennyi tellett tőle. – Szükségünk lenne még valakire... Egy harmadikra. Az a helyzet, Mary-Lou, hogy Debby rád gondolt. Mary-Lou rám pillantott. Őszinte meghökkenés ült a tekintetében. Ez volt a pillanat, amikor még visszavonulhattam volna. De én valóban el akartam kapni azt a rohadékot. És ha ehhez áldozatot kell hoznom, rendben van, megteszem. – Rád gondoltam, Mary-Lou – préseltem ki a számon, és még mosolyogtam is hozzá. Mary-Lou úgy elolvadt, mint a jégkrém a sütőben. Telt, piros ajkai úgy szétnyíltak, mintha Michael Jacksont látta volna felénk közeledni. – Tényleg, Debby? – Tényleg – bólintottam. – És... mit kellene csinálnom? – kérdezte megnyalva az ajkát. – Azért vagyunk itt, hogy ezt megbeszéljük – mondtam. Ám még mielőtt bármiféle megbeszélésbe kezdtünk volna, Pat közbevágott. – Meg kell esküdnünk, hogy mindhalálig kitartunk egymás mellett. – Jól van – bólintottam. – Esküdjünk meg. Már minden mindegy volt: ha esküdni kell, hát esküdjünk. – Hogy gondolod ezt, Pat? – kérdezte Mary-Lou annyi ártatlansággal a hangjában, hogy kezdtem kételkedni benne, nem követtem-e el hibát, hogy engedtem Pat kérésének. Pat szó nélkül a zsebébe nyúlt és kihúzott belőle egy kis fehér akármit és felénk mutatta. – Látjátok ezt? – Éppen olyan volt, mint egy csont. Valakinek az
ujjcsontja. – Csont – mondta Pat. – Malumalu csontja. Mary-Lou nagyot nyelt. – Ki az a Malu izé... – Malumalu. Te sem tudod, Debby? – Én sem – mondtam. – Életemben nem hallottam még erről a Malumaluról. – Stefanie néni hozta Afrikából. Két éve járt ott egy írónővel. Stefanie néni szerkesztő egy újságnál. Azért mentek Elefántcsontpartra, hogy a rabszolgaságról írjanak egy könyvet. Ott kapták ajándékba Malumalu csontját. Különben a bal keze középső ujja. – És... ez mire jó? – Hegyes a vége – magyarázta Pat. – Malumalu nagy varázsló volt. Úgy társalgott a szellemekkel, ahogy én veled. Malumalu segít elkapni a gonoszokat, és pártfogolja a jókat. – Régen meghalt már? – nyugtalankodott Mary-Lou a csontra pislogva. – Több száz éve. Rabszolgakereskedők ölték meg. Később megtalálták a sírját, és néhány csontját elvitték ereklyének. – És? – Malumalu csontjára fogunk esküdni. Megesküszünk, hogy elkapjuk a sorozatgyilkost, mielőtt még ismét megölne valakit. Betty Ridgeway-t már megölte. Lehet, hogy előbbutóbb mi is sorra kerülnénk. – És... hogy esküdjünk meg rá? – Nagyon egyszerű – magyarázta Pat. – Megszúrjuk vele az ujjunkat és lenyaljuk róla a vért. Stephanie néni szerint Malumalunál nincs hatalmasabb védelmező egész Afrikában. Ezért is adta nekem ezt a születésnapomra. – Megszúrjuk... az ujjunkat? – rémüldözött Mary-Lou. – De hát ez egy... halott ember csontja, Pat! Hullamérgezést fogunk kapni tőle! – Ettől ugyan nem – tiltakozott Pat. – Ki van főzve. Semmilyen bacilus nincs rajta. Ez azért nekem sem tetszett. Nem szívesen szúrtam volna meg az ujjam egy halott ember csontjával. Úgy tűnt, mintha Pat kissé gúnyosan nézne Mary-Lou-ra,
mintha azt várná, hogy a lány tovább húzódozzon, Mary-Lou azonban nem húzódozott. Mielőtt megmukkanhattunk volna, kikapta Pat kezéből a csontot és belebökte az ujjába. Mire felocsúdtunk, már ott vörösödött egy cseppecske vér az ujja begyén. Őszintén meg kell mondanom, néhány töredék másodpercig tétováztam. Kifogást kerestem, hogy miért nem lenne jó, ha én is megszúrnám magam, de ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy valaki megfogja a csuklóm és arra kényszerít, hogy vegyem ki Mary-Lou kezéből a csontot. Ezután Pat következett, majd lenyaltuk a csontról a rátapadt vért. A hiedelemmel ellentétben nem éreztem sósnak. Talán nem volt egészen tiszta a csont és inkább a koszt nyaltuk le róla, semmint a vért. Pat bólintott, és csak egyetlen mondatot mondott, de az elég fenyegetőn hangzott. – Száradjon le a kezünk és a lábunk, Malumalu átka sújtson, ha nem tartjuk be az eskünket. Ezután nekiláttunk a közvetlen teendők megbeszélésének.
28 Azon az estén vettem észre először, hogy valaki követ. Tollaslabdaedzésen voltam, s nyolc óra tájban igyekeztem haza. A csarnok három utcányira volt csupán tőlünk. Hosszúak voltak már a napok, nem kellett attól tartanom, hogy rám sötétedik. Anyám ugyan lelkemre kötötte, hogy eszembe se jusson egyedül csatangolni; ha nem jön velem egy irányba senki, inkább hívjam fel apámat, legalább ő is hamarabb hazajön a nyomorult irodájából. Én azonban egyáltalán nem láttam veszélyesnek a környéket. Olyannyira nem, hogy meg sem vártam Freddy Bonert, aki éppen arrafelé lakott, amerre mi. Tudtam, hogy Freddyről lehetne megmintázni a lassú öltözködés szobrát, bár a játékban közel sem volt olyan totojázó, mint amikor a nadrágját huzigálta fel magára. Így hát egyedül indultam hazafelé. Időben haza is értem
volna, ha nem futok össze Joe Lutzcal. Joe tavaly került át egy másik iskolába – hogy miért, az hosszú történet –, s azóta nem is láttuk egymást. Nem mintha bármi közöm is lett volna hozzá, de azért az ember tudni szeretné, hogy milyen egy másik iskola. Nekitámaszkodtunk egy-egy útszéli fának és jót dumáltunk. Közben úgy elszaladt az idő, hogy észre sem vettük. Nem volt ugyan még sötét, de már kezdett ránk terülni a félhomály. Beszélgetés közben Joe egyszer csak az órájára nézett, majd elfüttyentette magát. – A fenébe is, Debby, ne haragudj, de mennem kell! Megígértem anyámnak, hogy... A következő pillanatban már bele is veszett a félhomályba. Én meg ott maradtam egyedül a bokrok között, a leszálló alkonyatban. Rögtön ezután kellemetlen dolog történt. Ahogy be akartam fordulni az utcánkat közvetlenül megelőző utcába, meglepetten vettem tudomásul, hogy nem tudok. Az utcát keresztül-kasul árkok szabdalták, mintha azalatt az idő alatt, amit az iskolában töltöttem, kitört volna a háború. Pedig nem történt más, minthogy felújították a környék gázhálózatát, s a hónapokig tartó munka során most a mi utcánkhoz közeli utcák kerültek sorra. Megtorpantam, és a rendetlenül összevissza ásott árkokra bámultam. Némelyikük olyan széles volt, hogy csak üggyelbajjal lettem volna képes átküzdeni magam rajta. Tépelődtem egy kicsit, aztán úgy döntöttem, hogy inkább megkerülöm őket, s a következő párhuzamos utcán át jutok haza. Ez az utca sem volt ismeretlen számomra. Csak éppen nem kedveltem, mivel a fák lombja jóval sűrűbb volt, mint a mi utcánk frissen telepített fáié, s néha bizony megesett, hogy rejtőzött a fák árnyékában valami, amit pedig jobb lett volna kikerülni. A lakók többsége ugyan az együttélés szabályainak megfelelően eltakarította a kutyapiszkot maga és a kutyája után, ám mégis akadtak olyanok, akik fütyültek az emberi együttélésre. Legalábbis akkor, ha nem látta őket senki. Velem is előfordult már egyszer-kétszer, hogy beleléptem... bár jobb erről nem beszélni. Most mégis kénytelen-kelletlen elindultam az árnyékos
utcán. A hold ezekben a percekben bukkant fel a horizonton, de még túl gyenge volt a fénye ahhoz, hogy elkergesse a járdáról az árnyékokat. Amíg lépegettem, egyre csak az esetlegesen utamba kerülő kutyapiszokra koncentráltam. Ez amolyan védekező mechanizmus lehetett nálam: nem akartam arra gondolni, hogy ennél sokkal nagyobb veszély is leselkedhetne rám. Nem mintha errefelé mindennaposak lennének a gyerekek elleni atrocitások – éppen ellenkezőleg –, ám Betty halála alaposan megváltoztatta a város békés jellegét. Ha egyszer megtörténhetett egy ilyen szörnyűség, mi a garancia arra, hogy másodszor is ne történhetne meg. Nos, én nem akartam erre gondolni, és kész. Egészen addig nem is volt semmi problémám, amíg az utca feléig nem jutottam. Nagyjából egyforma távolságra lehettem az utca elejétől és végétől. Mivel idáig éppen száznyolcvanöt lépést kellett megtennem, még száznyolcvanöt volt hátra. Gyerünk, Debby, nincs semmi probléma! Pedig dehogynem volt. Alig tettem az utca felétől számítva néhány lépést előre, mintha lépteket hallottam volna a hátam mögött. Ez még nem lett volna olyan nagy baj, elvégre az utca és a járda arra valók, hogy járjanak rajtuk. Csakhogy ezek a léptek nem határozott, céltudatos, kopogó léptek voltak, ahogy a tisztességes emberek járnak, hanem amolyan lopakodók. Sajnos nem tudom érthetőbben megmagyarázni, hogy milyenek voltak. Lopakodók és kész. Villámsebesen fordultam hátra. Bár nem láttam senkit, mégis biztos voltam benne, hogy ezzel a megfordulással lekéstem egy kicsit. Észrevettem, hogy mögöttem cirka harminc lépésnyire az egyik fának úgy mozognak az ágai, mintha szél fújta volna őket. Csakhogy nem járt erre leheletnyi szél sem, amely megfújhatta volna. Valaki a fák alatt rejtőzködött. Nem akartam elveszíteni a fejem, és sikerült is megőrizni a nyugalmamat. Csak nyugalom, Debby! – mondogattam magamban. – Csak nyugalom. Csak a szél fújja az ágakat, mi más? Pedig nem a szél volt. Erről akkor győződtem meg
véglegesen, amikor elindultam, s megtettem vagy húsz lépést előre. A csoszogó, lopakodó léptek ismét felhangzottak mögöttem, majd reccsenést hallottam, amit nem okozhatott egyéb, mint az, hogy az utánam lopakodó véletlenül belerúghatott egy alacsony, pár hüvelykes kerítésbe. Nem haboztam tovább, futásnak eredtem. Nem voltam már messze a házunktól, csak a sarkon kellett volna befordulnom, és máris ott vagyok. Vagyis majdnem ott. Újra hallottam a lépteket. Ezúttal azonban már átalakultak. Nem lopakodó léptek voltak többé, hanem futó léptek. Akárki is futott mögöttem, engem akart elkapni, nem is vitás. Elöntött a vakrémület. Ezerszer is megbántam már, hogy olyanba ütöttem az orrom, amibe nem kellett volna talán. Ha nem ülök ki Mr. Lorddal az utcára, hogy mindenki együtt lásson bennünket, talán nem érdekelne senkit a személyem. Talán. Futottam, ahogy a lábam bírta. Még az is megfordult a fejemben, hogy segítségért kellene kiáltanom, de még idejében meggondoltam magam. Minden eddigi nimbuszomat lerombolná, ha elterjedne, hogy egy sötét utcában megijedtem a saját árnyékomtól. Nem, ezt nem engedhetem meg magamnak. Futás közben eszembe jutott álmaim asszonya. – Bárki is vagy – fohászkodtam, miközben futottam, mint a megriasztott nyúl –, most igazán segíthetnél rajtam. Legalább gáncsold el, aki utánam fut! Gáncsold el, kérlek, hogy megsántuljon, és üsd fejbe! Hiába fohászkodtam, nem történt semmi. Már persze azon kívül, hogy valaki egyre ott loholt mögöttem. Futás közben hátrapislantottam a vállam felett. Amit láttam, majdnem megbénította a lábamat. Valaki tényleg követett, immár nem az árnyékban, hanem a holdfényes út közepén, s mintha csillogott volna valami a kezében. – Jézusom! – öntött el a vakrémület – ez a gyilkos! Meg akar ölni a gyilkos! A látványtól megújult erővel futottam tovább, és már-már arra gondoltam, hogy lesz, ami lesz: sikoltani fogok, mégpedig akkorát, hogy repüljenek le a házakról a tetők, amikor elértem az utca végét. Villámsebesen befordultam a sarkon, és már láttam is a házunkat. Hihetetlennek tűnhet, de
ettől még az eddigieknél is tovább tudtam fokozni a tempót. Már-már úgy repültem az aszfalt felett. A következő pillanatban három dolog is történt egyszerre. Az egyik, hogy valóban megjelent előttem álmaim asszonya. Bár csak rövid időre és nagyon elmosódottan. Alig láttam belőle valamit, aztán már annyit sem. Mintha a holdfénnyel birkózott volna, és ő maradt volna alul. A második, hogy üldözöm is kibukkant a sarok mögül. S valóban: ott csillogott a kezében valami. A harmadik dolog okozta azonban a legnagyobb meglepetést. Már csak két tömbnyire lehettem a házunktól, amikor úgy éreztem, hogy nincs tovább. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül felmondta bennem valami a szolgálatot. Gőzöm sincs róla, a szívem volt-e, a tüdőm vagy az ízületeim, mindenesetre megállt bennem valami, és én is megálltam volna, ha nem visz előre a lendület. Még futottam, de már biztos voltam benne, hogy nem érem el a házunkat. Apa, apa! – akartam kiáltani, de már ehhez sem volt elég az erőm. A valaki ott futott mögöttem, olyan közel, hogy a lihegését is hallottam. Ekkor megálltam. Szembefordultam vele és vártam, hogy végre az arcába nézhessek. Aztán majd meglátjuk, mi következik. Ahogy halálra váltan összegörnyedtem, megakadt a szemem egy letört, tüskés ágdarabon. Ott hevert a lábam előtt, pedig holtbiztos voltam benne, hogy az imént, amikor odapillantottam, még nem volt ott. Nem gondolhattam másra, minthogy az éjszakai asszony tette oda. Ezután nem tudom pontosan, mi történt. Annyit éreztem csak, hogy valaki elkapja a karom és rángatni kezd a legközelebbi, nagyra nőtt bokor felé. Én meg anélkül, hogy megmukkantam volna, csépelni kezdtem a tüskés ággal az arcát, mint ahogy Mrs. Conrad csépelte a csalánnal Mr. Hewitt-tot. Fojtott kiáltást hallottam, aztán mintha valaki elesett volna. Megpróbáltam meglépni, de az ismeretlen ismét elkapta a karomat. Repültem egy kicsit a levegőben, majd bezuhantam a bokor alá. Ott aztán mégiscsak sikerült kiáltanom, bár azért ezek a kiáltások nem voltak az igaziak. Mintha egy kisbárány próbálta volna meg felhívni magára a figyelmet. Ismét elengedték a karom, újra csattanást hallottam, valaki
fájdalmasan feljajdult, valaki elkapta a lábam, amikor megpróbáltam odébb kúszni, majd visítani kezdtem volna, de ekkor valaki a számra tette a tenyerét és ezzel belém is fojtotta a lélegzetet. Azt hiszem, elájultam.
29 Amikor kinyitottam a szemem, egy sötét alak térdelt mellettem, és a vállamat rázogatta. Néhány pillanat alatt meggyőződhettem róla, hogy pontosan ott fekszem, azon a helyen, ahova ki tudja, mennyi idővel ezelőtt zuhantam. A bokor ágai védőernyőt húztak fölém, mintha meg akarnának óvni a bekövetkező szörnyűségtől. Amikor aztán a kést is megpillantottam a támadóm kezében, már biztos voltam benne, hogy alighanem elkapott a sorozatgyilkos. Én leszek a tizennyolcadik áldozata. A sorozatgyilkos ekkor megszólalt. Ismerős volt a hangja, de fogalmam sem volt róla, hova tegyem. – Hé! Debby! Jól vagy? Megpróbáltam odébb kúszni, de a fickó visszarántott a bokámnál fogva. – Maradj már nyugton! – suttogta vagy inkább morogta. – A végén még visszajön! Váratlanul megjött a szavam. Olyan váratlanul, hogy magam is meglepődtem tőle. – Ki... csoda? – Honnan a fenéből tudjam? – morogta a pasas, és eleresztette a bokám. – Majdnem kiverted a szemem. Istenem, hát nekem nincs szerencsém veled, az biztos! Rám tört a vakrémület. Hiszen én ismerem ezt a fickót! Persze hogy ismerem. Ez az idióta Zsiráf, Mary-Lou unokabátyja, vagy kicsoda. Aki meg akarta játszani a nagy lányszabadítót, s akinek a karmai közül Mr. Norton mentett ki. Ő támadt volna rám? – Zsiráf? – kérdeztem némiképpen magamhoz térve. – Kicsoda? – hökkent meg.
– Mary-Lou izéje... unokabátyja? – Én vagyok – morogta. – Morgan Hansen. De mi az, hogy zsiráf? – Bocs, tévedtem – nyögtem. – Mi a fenét akarsz te tőlem? Éreztem, hogy visszatér belém a bátorság, csak még a kezében szorongatott kés aggasztott egy kicsit. Egyben viszont biztos voltam. Ha nem sikerül megölnie, akkor a következő éjszakát már rács mögött tölti. Most kellene visítanom, hátha valaki meghallja valamelyik házban és a segítségemre siet. Az is igaz viszont, hogy addigra tízszer is elvághatja a torkomat. Jobb hát az óvatosság. Nem is biztos, hogy ez a Zsiráf valóban meg akar-e ölni. Azt azért még életveszélyben lubickolva sem tételeztem fel, hogy ő lenne a keresett sorozatgyilkos. – Nem tennéd le azt a kést? – próbálkoztam. Úgy bámult a kezére, mintha nem is az övé lenne. – Hogy? Mit? Ja... bocsánat. Csak azt hittem... – Becsattantotta a bicsakot és zsebre vágta. – A francba, ez ki akart nyírni, Debby! És engem is! – Ki az az ez? – ültem fel a bokor alján. – Honnan tudjam? – nyögött egy nagyot. – Ott futott a nyomodban. Nem tudom, hogyan történt, és miért éppen akkor, de közvetlenül mellettünk kinyílt egy ablak és kihajolt valaki rajta. – Joe! Te vagy az? – hallottam egy bizonytalan női hangot. – Te vagy ott kint, szívem? Itt lett volna az ideje, hogy kiáltsak vagy megpróbáljak elmenekülni, de valamiért nem mozdultam. Valami megakadályozott benne. Az ablak becsukódott, és mi ott maradtunk a bokor alján. Közben a hold egyre magasabbra mászott az égen; lassan kezdte megvilágítani a környéket. Magamat nem láttam, az igaz, láttam viszont a Zsiráfot. Ettől el tudtam képzelni, én hogy nézhetek ki. Merthogy ő hogyan nézett ki, arról jobb nem beszélni. Szép piros cseppekben hullott a vér a képéről, különösen arról a tüskéről, amelyik még mindig ott vöröslött a bőrébe fúródva egészen
közel a szeméhez. – Vérzik az arcod – mondtam. Zsiráf szégyenlősen elvigyorodott. – Bocs, de úgy látszik, nem sikerült kiverned a szemem. – Pedig ki kellett volna – mondtam. – Nem sokon múlt. Hé? Most mit csinálsz? – Kihúzom – mondtam. – Nem fog... fájni? – Remélem, hogy igen. – Miért vagy... ilyen... – Milyen? – Ellenséges velem, jaj! Kihúztam a tüskét és a markába nyomtam. – Nesze. Vidd haza emlékbe. Most pedig hagyj, hadd gondolkozzak egy kicsit. Zsiráf ram emelte vérző arcát. – Min... gondolkozol? – Hogy most azonnal felhívjam-e a rendőrséget... vagy... Zsiráf meghökkenve meredt rám. – A zsarukat...? Legalább addig várj, amíg rendbe szedem magam. Hogy jutott eszedbe, hogy a képembe vágj ezzel a szörnyűséggel? Honnan a fenéből szerezted? Úgy megragadtam a karját, hogy felszisszent. – Mit akartál tőlem... Morgan Hansen? – Én csak... én csak... beszélgetni. – Úgy akarsz beszélni egy lánnyal, hogy éjszaka, sötét utcában késsel kergeted? Zsiráf meghökkenve bámult rám. – Miről beszélsz, Debby? Én kergettelek téged? Az a pasas kergetett! – Milyen pasas? – Akinek lekentem egyet... vagy kettőt. De azt neked jobban kellene tudnod, hogy ki volt! – Miért kellene tudnom? Zsiráf tovább csodálkozott. – Hát nem vesztetek össze? – Kivel... mikor... Rövidesen fény derült mindenre. Zsiráf azt hitte, hogy randin voltam, összevesztem a partneremmel, én elfutottam, ő
üldözni kezdett, és már el is kapott, amikor ő, Morgan, lekent neki néhány pofont. Ő is kapott, az igaz, ám az semmiség volt ahhoz képest, amikor képen találtam a tüskés ággal. Előbb én csodálkoztam, aztán ő. – Mi a fenét kerestél itt... Zsi... illetve Morgan? Ne akard bedumálni nekem... – Rád vártam, Debby. Tudtam, hogy edzésen vagy... – Mi az ördögöt akartál tőlem? – Csak... beszélgetni – ismételte, miközben lesütötte a szemét, és a bokor ágait tépkedte. – Meg szerettem volna magyarázni... – Nem futottál a nyomomban? – Dehogyis futottam – tiltakozott. – Cirka két órája szobrozok itt a bokornál. De akkor végül is... ki kergetett téged? Láttam rajta, hogy kezd megijedni. Én már túl voltam az ijedtségen, és megnyugtatón a vállára tettem a kezem. – Csak nyugalom. Nem a partnerem kergetett. – Jézusom, Debby, csak nem... Kénytelen voltam bólintani. – Valószínűleg a sorozatgyilkos. Ekkor az ő lábai gyengültek el. Belekapaszkodott egy bokorágba, de az kicsúszott a kezéből. Komikus volt, ahogy a levegőbe kapkod, miközben folyik az arcáról a vér. Sóhajtottam egyet, aztán elkaptam a karját és magam után húztam. – Gyere, Zsir... akarom mondani, Morgan. – Hova? – kérdezte a képét törölgetve. – Hozzánk – feleltem.
30 Szerencsére apám már otthon volt, mert amikor az anyám végignézett Morganen, elfehéredett, és talán el is ájul, ha apám még idejében el nem kapja. Aztán Morgan megpillantotta magát az előszoba tükrében, és akkor meg ő kezdett el ájuldozni. Hogy véget vessek a nagy családi
ájuldozásnak, néhány őszinte szóval elmeséltem, hogy mi történt velünk. Morgan felajánlotta, hogy hazakísér, mivel kissé elhúzódott a foglalkozás. Sajnos, egyikünk sem tudta, hogy a környező utcákban gázcsőfelújítást végeznek, így aztán Morgan véletlenül beleesett egy árokba. Igaz, hogy figyelmeztető szalag volt az árok partjára feszítve, de a sok sötét árnyék miatt nem vettük észre. Szóval, Morgan beleesett az árokba és beleverte valamibe a fejét, valószínűleg egy gázcsőbe, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy betondarabba, és elharapta a nyelvét. Anyám, aki addigra már magához tért, kezdett átalakulni mentőangyallá. Kiment a fürdőszobába, behozta az elsősegélyládánkat és Morganra kiáltott. – Nyújtsd ki a nyelved, izé... – Morgan – segítettem neki. – Nyújtsd ki a nyelved! Morgan kinyújtotta, miközben olyan képet vágott felém, amilyet nem kívánok senkinek. – Ez nincs elharapva – csóválta meg a fejét anyám. – Viszont van a képedben, fiam, egy marha nagy tüske. És tényleg volt. Pedig egyszer már kihúztam. Nem gondolhattam másra, minthogy két tüske fúródott szegény Morgan szeme alá, s az egyiket odakint nem vettem észre. Morgan elfehéredett és anyám keze után kapott. – Kérem, Mrs. O'Hara... – Na mi van, fiam? – Én most elájulok. És Morgan el is ájult. Nem volt az a fajta, aki nem tartja be az ígéretét. Apám őt is elkapta és leültette egy székre. Anyám kihúzta a tüskét, én pedig vizes ruhát raktam szegény Morgan homlokára. Morgan úgy kókadozott a széken, mint az öntözetlen virág. Anyám visszavitte az elsősegélyládát a fürdőszobába, apám kiment, hogy becsukja a nyitva hagyott bejárati ajtót, Morgan pedig magához tért. Én azért lesben álltam, hogy visszatartsam, ha le akarna pottyanni a székről. Morgan nyöszörgött egy kicsit, aztán a szék ülőkéjébe kapaszkodott, mintha egy motor hátulsó ülésén ülne.
– Debby... – sóhajtotta elhaló hangon. – Na mi van? – kérdeztem kissé türelmetlenül. Kezdett már elegem lenni a mai napból. – Én... nem estem bele... semmilyen gödörbe. – Tudom – bólintottam. – És a fejemet sem... vertem bele semmibe. – Azt is tudom. – Te... nem mondtál nekik igazat, Debby! – Ezt is tudom – bólintottam. Morgan riadtan nézett rám. – Úgy gondolod... hogy ez helyes? – Úgy – mondtam. Morgan megadóan legyintett. – Hát... jó. Akkor most mi legyen? – Talán haza kellene menned. Apám visszajött, és már mondta is a magáét. Hogy reggel első dolga lesz panaszt tenni a gödrök miatt. Ez mégiscsak tűrhetetlen, ami itt folyik! Az állampolgár már ki sem tud úgy lépni az utcára, hogy ne veszélyeztesse vele a testi épségét. Majd ő megy és intézkedik. Na, még csak ez kellett volna! Kemény tíz percembe került, amíg sikerült lebeszélnem róla. Kénytelen voltam magunkra, főleg Morganre hárítani a felelősséget. Azt mondtam, hogy Morgan a hibás, mivel nem figyelt az árkokra, én pedig nem láthattam őket, mert amilyen nagyra nőtt, eltakarta előlem a kilátást. Apám szemrehányón nézett Morganre, aki ettől viszont ismét ájuldozni kezdett. Apám közölte, hogy semmiképpen nem engedheti csak úgy útnak indulni, hazaviszi kocsival. Várjunk még tíz percig, hogy Morgan jobban legyen, nehogy belehányjon a kocsijába, aztán, ha kell, a kórház felé kerül, és beviszi egy kivizsgálásra, hiszen elméletileg még agyrázkódást is kaphatott szegény. Anyám kiment a konyhába, hogy főzzön egy erősítő teát Morgannek, apám a garázsban szöszmötölt a kocsival, én pedig ismét egyedül maradtam a megmentőmmel. Nem nagyon akartam én nézegetni, dehogy akartam, ám valahogy mégis rátévedt a tekintetem. Nyomorultul nézett ki, az igaz, de még így is, ilyen elesett állapotában is kénytelen voltam megállapítani, hogy ez a Zsiráf egészen jóképű fiú.
Csinos az arca, szép a szeme, férfias az álla, és nem is hasonlít annyira egy zsiráfra, mint korábban gondoltam. Morgan nyelt néhányat, mintha nehezére esne kinyitni a száját, de végül mégiscsak kinyitotta. – Debby, kérlek... – kezdte. – Igen? – Szeretnék neked mondani... valamit – nyögte, és ismét két oldalról megmarkolta a szék ülőkéjét. – Mondjad, de gyorsan. – Szeretnék... bocsánatot kérni... tőled – sóhajtotta. – Most éppen miért? – kérdeztem. – Tulajdonképpen mindenért. Emlékszel még az unokatesóm, Mary-Lou bulijára? – Már nem – mondtam. – És melegen ajánlom, hogy te se emlékezz rá életed végéig. – Én ott... nagyon hülye voltam, Debby. – Ebben nincs ellentmondás köztünk. – Én még... soha nem öntöttem gyorsítót a kólámba. És meg... jointot sem szívtam. Csak akkor. – Mikor? – Közvetlenül akkor, amikor te jöttél, vagyis egy kicsit előbb. Ki is ütött rendesen. – Most vegyem megtiszteltetésnek, hogy pont az én jelenlétemtől hülyültél meg? – Már a hírétől, Debby. Neked akartam imponálni. Már régóta... – Mit régóta? – Hát... nagyon tetszettél nekem. – Hiszen nem is ismertél. – Azt nem, de már... sokszor láttalak, és... bevallom, leselkedtem is egy kicsit utánad. – Mi a fene vagy te? Kukkoló? – Félreértesz, Debby – tiltakozott ijedten. – Én csak néztelek. Elbújtam egy oszlop mögé, tudod, a kijáratnál, és bámultalak. Azt hiszem, kicsit beléd is estem. – Na, szépen vagyunk. Remélem, már nem áll fent ez az állapot? Morgan szomorúan bólintott. – Fennáll, Debby. Szóval... megittam a gyorsítót,
elszívtam egy jointot, és totál kikészültem tőle. Annyira, hogy nem is emlékszem, mi történt köztünk. – Ez a szerencséd, legalább nem szégyelled magad miatta. – Azért így is eléggé szégyellem magam. Meg amiatt a másik miatt is. Tudod, amikor... – Tudom – bólintottam. – Honnan jutott eszedbe az a baromság? – Olvastam valahol. A lányok hálásak azért, ha valaki megmenti őket. Azt gondoltam... Nem akartam dicsérni, de csak kiszaladt a számon: – Nagy marha vagy te, Morgan Hansen. – Hát az – vigyorgott Morgan. – És most... miért vártál rám? Hogy elmondd mindezt, amit elmondtál? – Eltaláltad, Debby. Itt szobroztam a bokor alatt. Már majdnem elaludtam, de egyszer azért csak megjöttél. Bár azt nem gondoltam, hogy menekülsz valaki elől. Azt hittem, randin vagy, és... nagyon ki voltam akadva emiatt. Úgy gondoltam, rendet kell csinálnom kettőnk viszonyában. Mégpedig minél előbb, annál jobb. – Na figyelj ide, Morgan Hansen – kezdtem. – Kezdjük azzal, hogy jó néhányszor valóban hülyén viselkedtél, de ez el van felejtve, oké? – Oké – bólintott. – És köszönöm. – Másodszor pedig... nincs köztünk semmi, oké? – Ezt hogy... érted? – Hogy nem is akarom, hogy legyen. Jó ismerősök maradhatunk, elvégre én is köszönhetek neked valamit, de ennél több nem lesz köztünk. – Te valaki mást... másba...? – Mondjuk – bólintottam. Pedig olyan távolságban voltam Dave-től, mint a Vadászkutya csillagkép a galaxis legvégétől. – És nem lehetne valahogy...? – Nem – szegeztem le határozottan. – Jó ismerősök maradhatunk, de semmi több. Ha ez neked így megfelel. – Hát, ha másképp nem lehet... Megráztuk egymás kezét. Élesen belenyilallt a fájdalom az
ujjamba, ahol megszúrtam Pat varázscsontjával. – Most pedig az apám hazavisz. Holnap majd dumálunk az iskolában... de csak keveset. Nem szeretnék feltűnést kelteni. Éppen lezártuk a beszélgetést, amikor apám és anyám visszajöttek a szobába. Apám jelentette, hogy a kocsi kész az indulásra, anyám pedig búcsúzóul még belenyomott szegény Morganbe egy teát. Morgan fintorgott, de azért csak megitta. Csak másnap derült ki, hogy volt is szegénynek min fintorognia. Anyám ugyanis döbbenten vette észre, hogy a teászacskó helyett véletlenül a macskaalmos zacskóból főzött neki egy adaggal. Abban reménykedtem, hogy Morgan nem nyávogva közeledik majd felém az iskolában. Ahogy apám és Morgan elhajtottak, anyám bejött hozzám, és az ágyam szélére ült. Ez kissé felidegesített. Tudtam, hogy nemcsak ülni fog, hanem meg is simogat, és gügyörészik is mellé, ezt pedig az utóbbi időben egyre nehezebben viseltem el. És így is lett. Anyám leült az ágyam szélére és meleg tekintettel nézett rám. Ezt onnan tudom, hogy akkorára tágultak a szemei, mint a pingponglabda, ami többnyire pityergés előtt szokott bekövetkezni. – Ki ez a Morgan? – kérdezte elcsukló hangon. – Bemutatkozott, nem? – morogtam vissza barátságtalanul. – Úgy értem, hogy neked ki? – Senki – mondtam. – Akkor... miért kísért haza? – Csak dumáltunk. – Tetszik neked? – Egyáltalán nem. – Akkor miért engedted, hogy hazakísérjen? – Dumálni csak lehet, nem? – Csinos fiú. Ezen nevetnem kellett. Zsiráf csinos fiú... megőrülök... vagy talán tényleg az? – Én nem annak látom – mondtam határozottan. –Nem látok semmi csinosat rajta. – Azt hiszem... szerelmes beléd – mondta anyám.
– Ez nem igaz! – tiltakoztam. – Morgan csak... beszélgetni akart velem... Anyám megsimogatta az arcom, aztán rám gügyögött. – Megnőtt az én kicsi lányom... Megnőtt az én kis Debbym! Mérgemben szó nélkül a fal felé fordultam. Anyám felkelt, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót.
31 Kisváros volt a miénk, nem voltak iszonyatos távolságok benne, főleg kocsival nem. Apám fél óra múlva már itthon is volt. Hallottam, ahogy kinyílik a garázsajtó, apám beáll a kocsival, leállítja a motort, majd becsukja az ajtót. Hallottam óvatos lépteit a lépcsőn, aztán már nem is figyeltem rá. Minden gondolatomat lekötötték az elmúlt események. Furcsa módon csak ekkor kezdtem megijedni. Olyan reszketés tört rám, hogy majdnem megfagytam a takaró alatt. Szerencsére nem tartott soká: hamar magamhoz tértem és a reszketésem is elmúlt. Lihegtem még egy kicsit, aztán felkeltem. Levetettem a pizsamámat és tréningruhát húztam. Kinyitottam az ablakot – eddig bukóra volt állítva –, s kinéztem az utcára. Csendes és békés volt odakint minden. A fák levelei mozdulatlanul, vigyázzban álltak az ágakon, mintha a hold vezényelt volna vigyázzt nekik. Mégpedig az én tiszteletemre. Elvégre híresség voltam a városban, bár a hírességem lassanlassan kezdett megkopni. Az árnyékok mélyek voltak, és ők sem mocorogtak. A levegő mézédes volt; virágok illatát hozta felém a kertekből az éjszaka. Igazság szerint ki kellett volna ülnöm az ablakba, és álmodoznom kellett volna. Hogy kiről? Természetesen Daveről. Arról, aki szóba sem akart állni velem. Annak ellenére sem, hogy egyensapkát kaptam a zsaruk Álmodozhattam volna róla, de nem akartam. Biztos voltam benne, hogy ebben az időben egyszerre legalább tíz-tizenöt
lány álmodozik róla. Ez pedig zavart. Nem szerettem volna beállni a reménytelenül ábrándozók sorába. Akkor már inkább Zsiráfról álmodoznék, ha álmodozni lenne kedvem, mert abban biztos voltam, hogy róla rajtam kívül aligha álmodozik bárki is. Bár ki tudja? Kinyitottam az ablakot és a fal cirádáiba kapaszkodva lemásztam az udvarra. Mászás közben azért óvatosan nézegettem jobbra-balra, nehogy kiszúrjon magának valaki. Kellemetlen lenne, ha mire leérnék a gyepre, Mitchell seriff várna rám. Szerencsére a házunk homlokzatát egy jókora fának köszönhetően gigantikus árnyék takarta. Egy-két ciráda és már lent is álltam a kertben. Óvatosan mozogtam, elvégre nem lehettem biztos benne, hogy nincs-e valaki a közelemben, akinek ugyanaz a célja, mint nekem. Lehajoltam és befúrtam magam a bokor alá, ahol nemrég még az életemért reszkettem. Ha bárki is megkérdezte volna tőlem, hogy mi a fenét is keresek a bokor alatt, aligha tudtam volna értelmes választ adni rá. Ha csak azt nem, hogy a bűnügyek helyszínét általában át szokták kutatni. Hátha találnak valamit, ami előbbre viszi a nyomozást. Hátha a tettes otthagyta valahol a névjegyét. Ez esetben valóban otthagyta. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor öt percig nem találtam semmi említésre méltót, kivéve a letaposott füvet és néhány vércseppet rajta. Na és a tüskés ágat. Fel sem foghattam, honnan került ide. Nem emlékeztem rá, hogy bárhol is lenne tüskés bokor a környéken. Éppen indulni akartam, hogy visszamásszak a szobámba, amikor belebotlottam valamibe. Lehajoltam és rávilágítottam az elemlámpámmal. Egy szürke tornacipő volt. Egy közönséges, szürke tornacipő. Felvettem és elképedve meredtem rá. Vajon kinek a cipője lehet? Az enyém biztosan nem, anyámé, apámé sem lehet, és Morgané sem. Világosan emlékeztem rá, hogy Morgan cipője fehér és piros a szegélye. Elméletileg természetesen elképzelhető lett volna, hogy valamelyik környékbeli gyerek hagyta itt, ám a mérete arra utalt, hogy vagy felnőtté, vagy egy
különösen nagy lábú gyereké. Nem kellett soká villogtatnom a zseblámpámat, hogy észrevegyem a filccel írt nevet a cipő belsejében. S bár a filc már felében-harmadában lekopott, azért jól kivehettem a fekete betűket. Jack Norton nevét hirdette a felirat. Megcsóváltam a fejem, de nem éreztem különösebb meglepetést. Mintha lélekben már korábban felkészültem volna rá. Eszerint Mr. Norton volt az, aki követett, aki kést tartott a kezében, s aki végső soron meg akart ölni. És ha Zsiráf nincs, talán meg is ölt volna. Ebből aztán azt a következtetést is levonhattam, hogy Mr. Norton ölte meg Betty Ridgeway-t, azaz ő a sorozatgyilkos. Felmásztam a falon, bedugtam a tornacipőt az ágyam alá, és vártam, hogy meglátogat-e álmaim asszonya. Úgy éreztem, hogy illene meglátogatnia. De nem látogatott meg ezen az éjszakán. És az elkövetkező éjszakákon sem.
32 Meglátogatott viszont Mr. Ridgeway. Pontosabban szólva, nem is látogatott meg, hanem megvárt az iskola előtt. Mit sem sejtve bandukoltam hazafelé, amikor hirtelen rám pisszegett valaki. Megfordultam és a hang irányába néztem. Mr. Ridgeway ácsorgott egy fa árnyékában aktatáskáját szorongatva a hóna alatt. Ahogy rápillantottam, egyből megsajnáltam szegényt. Mr. Ridgeway meglehetősen lepusztult állapotban leledzett; átmenetet képezve egy kábszeressé züllött kishivatalnok és egy hajléktalan között. Nadrágja két-három számmal lehetett bővebb a kelleténél, inge gyűrött, nyakkendőjéről már messziről felém integettek a pecsétek. Nem voltam nagymenő az emberismeret terén, de abban azért biztos voltam, hogyha ilyen állapotban csenget be valakihez, aligha rá bízzák ingatlanjuk értékesítését. Mr. Ridgeway úgy pislogott körbe, mintha minden oldalról
veszély fenyegetné. – Ráérsz egy kicsit, Debby? Mit mondhattam volna? Még így, pecsétes nyakkendőben is az apám kollégája volt. – Hát... egy kicsit rá, Mr. Ridgeway. – Akkor gyere... keressünk valahol helyet. Nem kellett soká mennünk, hogy találjunk egy viszonylag félreeső padot. Nem bújtunk el az emberek elől, csupán elhúzódtunk tőlük. Mr. Ridgeway keze remegett, ahogy az aktatáskája csatját babrálta. Nem is tudta első nekifutásra kinyitni, két lába közé szorította, úgy próbált meg a tartalmához férni. Amíg a táskával bajlódott, megcsapott a szaga. Mármint Mr. Ridgeway-é. Mit mondjak, nem jól ápolt virágoskert illata áradt belőle. Mr. Ridgeway nagy bánatában és bosszúvágyában alighanem megfeledkezett a napi fürdésről. Valamint arról is, hogy új zoknit húzzon a lábára. Merthogy a jelenlegi hátulján – mindegyiken – jókora lyuk éktelenkedett, s a lyukakon át rám mosolygott Mr. Ridgeway koszos sarka. Istenem, ha ezt a felesége vagy Betty látta volna! Nem volt vitás, hogy Mr. Ridgeway már csak fél lábbal van ezen a világon, a másikkal az édes bosszú képzeletvilágában él. Mr. Ridgeway végül is kihúzott egy papírlapot a táskájából, majd levette és megtisztogatta a szemüvegét a zsebkendőjével. Na, ez utóbbiról nem mondok semmit. Szóval, feltette a szemüvegét, aztán rám nézett. – Figyelj, Debby – kezdte. – Van egy jó hírem számodra, és... számomra is. Várakozva néztem rá. Nagyjából sejtettem, mit akar mondani. Ismét levette a szemüvegét, megpucolgatta a már említett zsebkendővel, aztán az ölében fekvő papírlapra pislogott. – Az a helyzet, hogy... tudnál beszélni azzal a fickóval... tudod, az FBI-tói? – Mr. Lorddal? – Te tudod, hogy hívják. Szóval... beszélnünk kellene vele. Ugyanis megtaláltam. – Kit? – kérdeztem.
Megragadta a karom és megszorította. – A gyilkost, Debby! Elkaptam a fickót! Kénytelen voltam kissé hátrébb húzódni a szaga elől. – És... ki lenne az, Mr. Ridgeway? Mr. Ridgeway körülnézett, hogy nem lát-e leselkedő füleket a környéken, aztán közelebb hajolt hozzám. – Mr. Norton! Tudod. Az új jövevény. A medencetisztító. A tegnap este történtek fényében izgalmasnak tűnt az elmélete. – Miből gondolja ezt, Mr. Ridgeway? – Hát... az az igazság, hogy utánanéztem egy kissé a fickó múltjának. Tudod, az ilyenfajta, ingatlanban utazó fickónak, mint én, mindenütt vannak ismerősei. Még a helyi zsaruknál is. Néha előfordul, hogy egy-egy zsarunak sikerül jutányos áron új lakást szereznem, nagyobbat, mint a régi, vagy éppen sikerül jó áron eladni a házát. Szóval, végigzongoráztam az ismerőseimet és tudod, mire jöttem rá? Mivel várakozva nézett rám, gyorsan megráztam a fejem. – Nem tudom, Mr. Ridgeway. – Arra, hogy a fickó tizenöt évvel ezelőtt gyilkolt először. – Valóban? – De úgy ám! Egy középnyugati kisvárosban. Képzelheted, mekkora port vert fel a dolog. A munkatársnőjét ölték meg. A rendőrök sokáig szaglásztak körülötte, de nem tudták elkapni. Az iratokból az derül ki, hogy nem volt elég bizonyítékuk ellene. Na mit szólsz hozzá? – Hát ez... hát ez... – nyögtem. – Na ugye? – csattant fel diadalittasan. – Jó az öreg a háznál. De ez még nem minden, Debby! Könyékig belemászott a táskájába, és ismét csak előhúzott belőle egy papírt. – Figyelj, Debby! A sorozatgyilkos ezenkívül még tizenötször gyilkolt. Tizenöt helyen. S amint ki tudtam deríteni: Mr. Norton a tizenötből két helyen bizonyíthatóan ott tartózkodott. Na mit szólsz hozzá? Őszintén szólva megijedtem. Tehát mégiscsak Mr. Norton a sorozatgyilkos. Ezt erősíti meg a cipője is. Gondolkodtam néhány másodpercig, hogy megemlítsem-e neki Norton cipőjét, de aztán úgy döntöttem, hogy nem említem meg.
Előbb Mr. Lorddal kell beszélnem. – Hát... én nagyon meg vagyok ijedve, Mr. Ridgeway – mondtam, és nem is túloztam vele. Eszerint csupán hajszálon múlott előző este az életem. Ha Zsiráf meg nem ment... – Szóval, Debby, ezt sikerült kinyomoznom, és biztos vagyok benne, hogy az FBI-t érdekelni fogja a dolog. Szóval, felhívod Mr. Lordot? Percek óta ezen törtem a fejem. Hogy mi az ördögöt csináljak. Mr. Lord megadta ugyan a telefonszámát, de ezt az ügyet én akartam megoldani. Ha már belekerültem a közepébe, lássuk, ki az okosabb! Aztán elszégyelltem magam. Istenem, én itt a dicsőséget hajszolom, amíg a gyilkos szabadlábon mászkál! Félre a hiúsággal, Debby O'Hara! – Felhívom – bólintottam. Mr. Ridgeway felém nyújtotta a papírjait. Már-már elvettem tőle, de aztán ismét megéreztem az iratok penészes szagát! Nyeltem egyet, és visszatoltam a felém nyújtott lapokat. – Ezekre... azt hiszem... nem lesz szükség. – Ahogy gondolod, Debby. Csak lenne egy kérésem. – Igen? – Nem szeretném, ha ez a Mr. Lord megtudná, hogy tőlem kaptad az anyagot. Már így is kivannak az idegeim, nem akarom, hogy a zsaruk rám szálljanak és kérdésekkel zaklassanak. Képzeld, Debby, néha látom őket... – Kiket? – rémültem meg. – A feleségemet és... Bettyt. A lakásban mászkálnak, de nem vesznek észre, vagy csak nem akarnak észrevenni. Én persze beszélek hozzájuk, de ők csak járkálnak, és nem vesznek tudomást rólam... és néha átmennek a falon! Ugye őrültnek nézel, Debby? – Nem, dehogyis! – tiltakoztam meggyőződésem ellenére. – Csak egy kicsit kiborult, Mr. Ridgeway, ennyi az egész. El kéne mennie... – Orvoshoz, mi? – vágott közbe, s éreztem, hogy kezd megharagudni rám. – Egyáltalán nem vagyok őrült... még idegbeteg sem, csak ki vagyok ütve. Azt hiszed, nem tudom, hogy kísértetek nincsenek, és... Marion és Betty nem léteznek
többé? Persze hogy tudom. És azt is tudom, hogy csak nekivadult képzeletem láttatja őket. Nem, Debby, ura vagyok önmagamnak, ám csak akkor jövök egészen rendbe, ha az a fickó megkapja, ami jár neki. Éppen az imént láttam... – Kit? – nyögtem. – Hát Mr. Nortont! Tudom, hogy mit kellene tennem, és meg is tenném, ha nem lennék törvénytisztelő polgár. Le kellene lőnöm, mint egy veszett kutyát, de ne rémüldözz, Debby, nem fogom megtenni. Mindenek felett tisztelem a törvényt. Nem vagyok híve a szemet szemért elvének. Fiatal koromban még tüntettem is a bosszúból született ítéletek ellen. Ettől nem kell félned. Kapja csak el az FBI. De ne említsd a nevem, Debby! Ha bíróságra kellene járnom, és naponta ki tudja, hányszor kellene annak a fickónak a szemébe néznem... hát azt már nem bírnám ki! Ismét csak megsajnáltam szegény, szerencsétlen Mr. Ridgeway-t. – Rendben van, Mr. Ridgeway, nem említem meg... – Köszönöm, Debby – hálálkodott. – Adja isten, hogy mielőbb rács mögé kerüljön. Mielőtt még... na, én most elmegyek és kialszom magam. Kedvem lett volna utána kiáltani, hogy lefekvés előtt ne feledkezzek meg a fürdésről, és nem ártana, ha a lyukas helyett új zoknit húzna, de aztán nem kiáltottam utána semmit. Elég neki a maga baja; legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy ilyen apróságokkal törődjék. Azt azért elhatároztam magamban, hogy amint lehetőségem lesz rá, felhívom rá az apám figyelmét. Elvégre a kollégája, talán nem sértődik meg, ha barátian megemlít neki ezt-azt. Felálltam, hogy keressek egy telefonfülkét, és felhívjam Mr. Lordot.
33 Amilyen szerencsém volt, egyből felvették a telefont, és egy perc se telt bele, máris beszélhettem Mr. Lorddal.
– Debby? – csodálkozott, amikor megmondtam a nevem. – Honnan tudod a telefonszámomat? Mondtam neki, hogy ő adta meg. Hogy ha szükségem lenne rá, felhívhassam. – Vagy úgy – mondta. – Nos, Debby, miről van szó? Csak nincs valami baj már megint? Nem olyan volt a hangja, amilyennek szerettem volna. Olyan volt, mintha egyáltalán nem érdekelné, hogy mit fogok közölni vele. Éppen olyan, mintha megbánta volna, hogy egyáltalán odajött a telefonhoz. Úgy gondoltam, megleckéztetem. Egyből belevágok a közepébe, hadd ájuljon el a meglepetéstől. – Megvan, Mr. Lord – mondtam neki. – Mi van meg? – kérdezte Mr. Lord. – A gyilkos – mondtam. – A sorozatgyilkos – tettem aztán hozzá, nehogy másra gondoljon. – Igazán? – kérdezte rövid szünet után. – És ki az? – Mr. Norton – mondtam. Mintha habozott volna a vonal végén. – Ki is az? – kérdezte. Ez sem tetszett nekem. Úgy gondoltam, hogy kötelessége lenne ismerni az ügy minden szereplőjét. – A medencetisztító – mondtam. – Úgy tűnt, hogy Mr. Lord végre felfogta, kiről van szó. – Á, vagy úgy – mondta. – Tehát Mr. Norton. És miből gondolod, hogy ő a sorozatgyilkos? Elmondtam neki mindent, amit Mr. Ridgeway-től tudtam. A cipőt azonban neki sem említettem. És az esti támadást sem. Mr. Lord hallgatta, hallgatta, és mindaddig meg sem szólalt, amíg be nem fejeztem. Amikor befejeztem, végre ő is beleszólt a telefonba. – Honnan tudod mindezt, Debby? – Mintha bosszús lett volna a hangja. Mintha irigyelte volna, hogy én jöttem rá a megoldásra, nem ő. – Gratulálok, kislány – morogta, aztán, mintha nem érdekelte volna, hogy kitől kaptam az információt. – Szép munka volt. Majd a fülke mennyezetéig ugrottam örömömben. Most az következett volna, hogy elmondom neki: tárgyi bizonyítékom is van, méghozzá Mr. Norton cipője, de nem ez következett.
Valami más következett, ami aztán alaposan lelombozott. – Szép munka volt, Debby – ismételte. – Csak éppen felesleges. – Mintha sajnálkozott volna rajta egy kicsit. – Mi már ezt mind tudjuk, Debby. Úgy meglepődtem, hogy elakadt a szavam. Addig hallgattam, amíg idegesen bele nem szólt a kagylóba. – Ott vagy még, Debby? – I... gen – nyögtem. – Ha azt hitted volna, hogy mi alszunk ideát, hát tévedsz, kislány. Mi pontosan tudjuk mindezt. Csakhogy azt is el kell mondanom, hogy rossz úton jársz. Mr. Norton nem lehet a gyilkos. – Miért... nem? – kérdeztem, miközben sírni támadt kedvem. – Mert az igaz ugyan, hogy Mr. Norton valóban ott tartózkodott a gyilkosság két helyszínén, azaz, azokban a városokban, ahol a gyilkosságok történtek, tizenvalahány helyen viszont nem. Amikor ezeken a helyeken gyilkolt a sorozatgyilkos, Mr. Norton egészen másutt járt. Sajnos ez a helyzet, Debby. Ha azokon a helyeken is ott járt volna, már rég lecsuktuk volna. Csalódott voltam és elkeseredett. Mr. Lord megsejthette, mert vigasztalni kezdett. – Azért ne keseredj el, Debby, te igazán jó munkát végeztél... bárkitől is kaptad az információt. Nem akarod elárulni, ki volt az? – Inkább nem – mondtam. – Jól van, akkor csak őrizd meg a titkodat. Szóval, nem akarlak megbántani, Debby, de azt tanácsolom neked, hogy hagyd csak a profikra az efféle munkát, és inkább a tanulásra fordíts nagyobb figyelmet. Földrajzból nem állsz valami jól. – Ezt... honnan tudja? – rémültem meg. Mr. Lord belenevetett a kagylóba. – Tudunk mi még cifrább dolgokat is, Debby. Szóval, hagyd csak ránk a dolgot, tálcán visszük neked a fickót nyaktól felfelé. Nehogy félreértsd: ezt csak átvitt értelemben mondom, bár nem tudom, hogy a régi társadalmak nem tettéke bölcsen, amikor az ilyen fickóknak lecsapták a fejét. Na viszlát, Debby, most mennem kell.
Letette a kagylót. Én pedig összeomlottam. Porban hevert a büszkeségem, mint a csatát vesztett sereg zászlaja. Azt hittem, okosabb vagyok mindenkinél, még az FBI-nál is, és a végén kiderül, hogy ostoba liba vagyok, és még jó, ha nem nevet ki az egész város. Aztán arra gondoltam, hogy az én bánatom semmi a szerencsétlen Mr. Ridgeway-éhez képest. Ha megtudja, hogy az FBI nullának tekinti a bizonyítékait, egyre gyakrabban fogja látni a feleségét és Bettyt, amint a házában sétálnak, és nem szólnak hozzá. Bár minden porcikám tiltakozott ellene, mégis úgy döntöttem, hogy megkérem apámat, ápolja egy kicsit a kollégája lelkét. Legalább addig nem lesz ideje az enyémmel foglalkozni.
34 Délután a parkban találkoztam Pattel és Mary-Lou-val. Rákuporodtunk egy padra, és úgy tettünk, mint a korunkbeli vihorászó lányok – összebújtunk, egymás fülébe suttogtunk, majd megbökdöstük egymást és jókat nevettünk. Ha valaki látott bennünket – márpedig sokan voltak ilyenek –, nem gondolhatott másra, mint- hogy az iskola és az ebéd után elfogyasztottunk egy kis szabadságot és vidámságot desszertnek. A valóságban azonban egyáltalán nem így történt. Nagyon is komoly dologról tárgyaltunk, még akkor is, ha ez nem látszott a viselkedésünkön. – Van valami terved, Debby? – kérdezte Pat. Mary-Lou nem szólt semmit; a maradék fagylaltja végét nyalogatta. – Van – mondtam. – Micsoda? – kérdezte Pat. – Meg kell figyelnünk őket. Láttam, hogy Pat izgatottan a pad háttámlájának dől. – Kiket? – kérdezte. – Mindhármukat. Ezt már nem kellett magyarázgatnom. Tudták, hogy a
mindhárom alatt Mr. Nortont, Mr. Peterst, és Mr. Hewitt-tot értettem. – És... hogyan csináljuk, Debby? – Odamentek a házukhoz, és leskelődtök egy kicsit. Mary-Lou lenyelte a fagylaltja maradékát, és összehúzta a szemöldökét. – Csak álljak az utcán és nézzek egy házat? – Például. De bebújhatsz egy bokor alá is. – Honnan tudjam meg, hogy hol laknak? – Mr. Peters címét mindenki ismeri. Te pedig, Pat, kapd el az újságkihordót. – Mit csináljak? – rémült meg Pat. – Kérdezd meg tőle, hogy hol lakik Mr. Hewitt. – Gondolod, hogy... megmondja? – Találj ki valamit, hogy miért keresed. – És ha megmondja, akkor mit csináljak? – Figyeld a házát – ismételtem. Mary-Lou volt a gyakorlatiasabb kettőjük közül. Megcsóválta a fejét és komoran nézett rám. – Ki fogja szúrni. – Melyik? – Szerintem mindegyik. – Ja – helyeselt Pat. – Szerintem is. – Ez egyáltalán nem baj – mondtam. – Hogyhogy nem baj? – kerekedett ki Pat szeme. – A megfigyelésnek az a lényege, hogy a megfigyelt ne tudja, hogy megfigyelik. Ha megtudja, megette a fene az egészet. – Ezt meg honnan veszed? – kérdeztem. Pat megkocogtatta a homlokát a mutatóujjával. – Innen. – A mi megfigyelésünknek viszont az a lényege, hogy vegyenek észre bennünket. Mary-Lou megcsóválta a fejét. – Biztos, hogy tudod, mit beszélsz, Debby? – Naná, hogy tudom! Ismétlem: nem baj, ha felfedeznek benneteket. Az a lényeg, hogy ácsorogjatok és nézzétek a házukat. Ha észrevesznek, tegyetek úgy, mintha nagyon idegesek lennétek, amiért lebuktatok. – Ez nem lesz nehéz– ígérte Mary-Lou.
– És mi van akkor, ha megkérdezik, hogy mi a fenét nézdegélünk a házuk körül? – Hazudjatok valamit. Például mit? – Mondjuk... azt, hogy a holdfogyatkozást nézitek. – Na és nappal? – A napfogyatkozást. – Azt hiszed, ezt elhiszik? – Nem hiszik el – mondtam. Pat bólintott. – Már értem. Láttam rajtuk, hogy egyikük sem érti. – Figyeljetek ide! – magyaráztam tovább. – Valószínűleg nem hiszik el, ha „bevalljátok", hogy mit nézegettek a házuk körül. – Tuti – morogta Mary-Lou. – Én sem hinném el. – Rá fognak jönni, hogy őket figyelitek. – Tuti – ismételte Pat is. – Beszélgessetek egy kicsit velük, aztán lépjetek le. Mary-Lou azonban óvatos volt. Arra is gondolt, amire látszólag én nem gondoltam. – És mi van akkor, ha valamelyikük elkapja valamelyikünket? – Ne hagyjátok elkapni magatokat. Visítsatok, meg minden. – És mi értelme van ennek, Debby? – tette fel a kérdést Pat. – A visításnak mindig van értelme. – Momentán nem erre gondolok. Inkább arra, hogy ennek az egésznek mi az értelme? – Jól van, figyeljetek ide. Képzeld el, Mary-Lou, hogy valaki esténként leselkedik utánad. A kertetek végében áll és az ablakon keresztül téged les. Amikor például mosakszol meg ilyesmi. – Már volt ilyen – sóhajtotta Mary-Lou. – Igazán? – esett le az állam. Nem is gondoltam volna, hogy Mary-Lout már kukkolta egy kukkoló. – Egyszer sajnos megtörtént – ismételte Mary-Lou. – Egészen véletlenül vettem észre. Megcsillant a fény a
fényképezőgépe objektívén. – Ez jó ötlet – kaptam fel a fejem. – Vigyetek magatokkal fényképezőgépet is. Tegyetek úgy, mintha fényképeznétek. De ne fényképezzetek. – Akkor minek a gép? – Hogy azt higgyék, hogy fényképeztek. – És ha mégiscsak fényképeznénk? – Az nagy baj lenne, mert ha véletlenül a rendőrségen kötnétek ki, amit úgy különben elképzelhetetlennek tartok, a zsaruk engedély nélküli felvételek készítésével vádolhatnának benneteket. Ha viszont nincsenek felvételek, a gyanú nem áll meg. Értitek? – Hát... igen. – Hogy is volt a kukkolóval, Mary-Lou? Apám elzavarta. De visszajött. Három hétig próbált meg kukkolni, cirka. Mitchell seriff végül is megfenyegette, hogy vádat emeltet ellene. De nem tehette meg, mert a kukkoló közterületen kukkolt, és a felvételeken nem én voltam, hanem a ház. – Ügyes – bólintottam. – Na és mit éreztél? – Közben? Hát nagyon ideges lettem. – Mindjárt az elején? Mary-Lou csodálatos módon megértette, mire akarok kilyukadni. – Az elején még nem – mondta. – Talán még tetszett is nekem a dolog. – Szégyenlősen elvigyorodott. – Még domborítottam is egy kicsit neki. De aztán elment a kedvem az egésztől. Bementem a könyvtárba, megnéztem egy lexikonban a kukkoló címszót, és azt olvastam ki belőle, hogy a kukkolók többnyire beteg pasasok, és a kukkolás nem egyszer riasztó bűncselekménybe torkollik. Például gyilkosságba. Na, akkor nagyon megijedtem, szóltam apámnak, ő elkergette a fickót, de az visszajött. Ekkor értesítette az apám a seriffet. Mitchell papa sajnos nem tudott fogást találni a fickón. Nem volt benne semmiféle nyilvántartásban, a szomszéd államban lakott, valami építkezésen dolgozott a város szélén. – Na és mi lett a vége? – Először is, napról-napra idegesebb lettem. Akármerre
mentem, úgy éreztem, hogy követ. Még az iskolában is így éreztem. Legszívesebben csak otthon ültem volna lehúzott függönyök mögött. Én mondom nektek, baromira ki tudja borítani az embert egy kukkoló. – Bingo – mondtam. – Éppen ez kell nekünk. – Micsoda? – kérdezte Pat. – Hogy a pasasok boruljanak ki. Ha kiborulnak, csinálnak valamit... ami a rendőrségnek nem fog tetszeni. Pat rémülten a szája elé kapta a kezét. – Ránk szállnak? – Ühüm. – Én ezt nem... szeretném – suttogta a lány. Erre csak felé mutattam az ujjam. Ahol megszúrtam a varázsló csontjával. – Na és mi lett a kukkolás vége, Mary-Lou? – kérdeztem. – Egyszer csak eltűnt a fickó. Nem jött többé. Talán túl veszélyesnek ítélte a helyzetet. Apám ugyanis kidugta a puskája csövét az ablakon, mintha nyomban le akarná puffantani. A pasas észrevette, de nem félt tőle. Tudta, hogy apám nem akar egy kukkoló miatt börtönbe kerülni. De azért idegesítette a dolog. Akárhányszor csak megjelent, apám máris ráfogta a fegyvert. Aztán egyszer csak elmaradt a fickó. Nem bírták az idegei a puskacsövet. – Szóval, mi leszünk a csali? – kérdezte Pat. – Nem – mondtam. – Az én leszek. Beszélgettünk még egy kicsit, majd elváltunk egymástól. Pat rohant haza, mert megígérte az anyjának, hogy ma nem késik; valami látogatót vártak, vagy micsoda. Mary-Lou viszont maradt egy kicsit. Lehajtotta a fejét és komoran bámulta a lábujjait. Sejtettem, hogy mondani akar valamit, de egyelőre még keresi a hozzá való szavakat. Néhány percnyi hallgatás után aztán megnyalta a szája szélét, ami nála egy fontos kérdés eldöntésének a biztos jele volt. – Szeretnék mondani valamit, Debby – kezdte, és rám emelte tiszta, kék szemét. Mintha egy barika nézett volna rám. Őszintén szólva megijedtem egy hangyányit. Csak nem akar cserbenhagyni? – Igen? – Őszintén szólva kicsit kellemetlen, és nem is mondanám el, ha...
Most már biztos voltam benne, hogy le akar lépni. Annak ellenére, hogy megesküdött a varázsló csontjára. – Mondd csak el nyugodtan – biztattam. Mary-Lou vett egy mély lélegzetet. – Az a helyzet, hogy... szóval tudod, hogy Morgan az unokatesóm. – Tudom – bólintottam. Mary-Lou is bólintott. – Morgan egy nagy marha. Várt egy kicsit, hogy mit szólok hozzá. Nem szóltam hozzá semmit. Egyelőre. – Szóval... Morgan a feje búbjáig beléd van esve. – Vettem észre – mondtam. – Amit eddig csinált, az... tiszta baromság volt. Arra gondolok, hogy hogyan viselkedett a bulimon, meg arra, hogy rádumált bennünket arra az eszeveszett hülyeségre... Szóval egy ütődött. – Nagyjából – mondtam. – De beléd van esve. – Ezt már hallottam. – Csak azért mondom, mert... szóval, meg akar változni. El akarja hagyni maga mögött a hülyeségeit. – Mondott neked valamit? – Mit kellett volna mondania? – hökkent meg Mary-Lou. Eszerint Zsiráf nem szólt senkinek a tegnap estéről – gondoltam. – Tegnap este alighanem verekedett valahol, mert kifejezetten rondán nézett ki reggel. Én meg nem kérdeztem meg tőle, mit csinált. Elvégre a magánélete, nem? De kért tőlem valamit, Debby. – Mit? – sóhajtottam. – Majd küldök neki autogramot. Rányálazom az aláírásomat egy falevélre. Mary-Lou nagyot sóhajtott. – Morgan azt szeretné, hogy... vegyük be a bandába. – – Milyen bandába? – Hát a miénkbe. Hármunkéba. És hogy az ő ujját is szúrjuk meg a varázsló csontjával. – Elárultad neki? – szörnyülködtem. Mary-Lou szája legörbült. Láttam rajta, hogy azonnal
elsírja magát. – Csak nyugalom – csitítottam. – Különben nem is olyan nagy baj. – Jézusom, Debby... – Mondd neki, hogy oké. Ha legközelebb találkozunk, hozd magaddal. Mary-Lou a szemembe nézett. Attól tartottam, hogy mindjárt kilöttyen belőle a hála. – Debby, én... nem is tudom, mit mondjak... Szerencsére nem mondott semmit. Utálom az érzelmes nőket. Bezzeg az én éjszakai látogatóm nem érzelmes. Olyan a szeme, mint a sasé, a szája pedig, mint a penge. Furcsa módon, mintha kezdene hiányozni... Vajon miért?
35 Törtem még egy kicsit a fejem, és éppen indultam volna haza, amikor a sétány végén feltűnt egy kerékpáros. Először csak tudomásul vettem, hogy valaki erre biciklizik, nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki, aztán egyszerre mintha trombita szólalt volna meg a lelkemben. Vagy inkább egy autóriasztó. Úgy visított, hogy levegőt is alig kaptam tőle. Ráadásul ismét felmondta a lábam a szolgálatot. Úgy éreztem, mintha pillanatok alatt karóvá változott volna. Csak ültem a padon és bámultam a közeledőt. Mindössze annyi erőm maradt, hogy oldalra lessek; van-e valaki a közelemben. Hát nemigen volt. Vagy kétszáz lépésnyire egy idősebb férfi kutyát sétáltatott, még távolabb babakocsit tolt egy nő, és a kerékpáros mögött is mintha sétálgatott volna valaki, de messze voltak valamennyien, nagyon messze! A kerékpáros lassan, kényelmesen közeledett felém. Hosszú, szőke haja lósörényként úszott utána a levegőben, lábán csak úgy csillogott-villogott a vadi új tornacipő. A világért sem nézett volna rám, még csak a fejét sem emelte fel, mintha az úthoz ragadt volna a szeme, én azonban biztos
voltam benne, hogy nagyon is jól lát engem. Jobban, mint bárki mást a világon. Mondanom sem kell, hogy Mr. Norton ült a kerékpáron. Egyetlen pillanatra meglegyintett a remény szele, hogy hátha nem vesz észre, úgy elhajt mellettem, hogy fel sem emeli a fejét, aztán azonnal beláttam, hogy a lehetetlenben reménykedem. Mr. Norton pontosan tudja, hogy itt ülök a padon. S akkor belém hasított a vakrémület. Mr. Norton ugyanazzal a fegyverrel harcol ellenem, mint amelyikkel én akartam ő ellene. Én akartam megfigyelni őt, ám alighanem ő tartott megfigyelés alatt engem. Ha nem így lenne, hogy talált volna rám itt a parkban? Mert abban is biztos voltam, hogy Mr. Nortont nem a vak véletlen sodorta felém. Gondolatban számba vettem, hogy mit tehetnék, aztán gyorsan beláttam, hogy semmit. Szaladjak el? Úgyis utolér. Kiabáljak segítségért? Sem a kutyás férfit, sem a gyerekkocsit toló nőt nem láttam már. A fák pedig nem értik meg a kiáltásaimat. Mr. Norton nem nézett rám, csupán megállította a bringát és leszállt róla. úgy is maradt néhány másodpercig, lehajtott fejjel. – Szia, Debby – mondta aztán barátságos hangon. – Hogy vagy? Behunytam a szemem, hátha csak álom ez is, mint az éjszakai asszony, de nem volt az. Amikor kinyitottam, Mr. Norton éppen a kerékpárját támasztotta a padhoz, majd szorosan mellém ült. – Köszönöm, Mr. Norton – suttogtam, és moccanni sem mertem. – Köszönöm... jól. – Én is jól vagyok, Debby – mondta, de már nem mosolygott, és mintha a hangja sem lett volna barátságos. – Ennek... nagyon örülök – nyögtem. Nem is tudom, hogy jöhetett ki ilyen marhaság a számon, de hát akkor aligha voltam teljesen magamnál. Majd az eszemet vette a félelem, pedig Mr. Norton elő sem vette a kését, vagy ilyesmi. Ehelyett kinyújtotta a lábát és a cipőjére mutatott. – Jó csuka, mi? – kérdezte. – Csak az a baj vele, hogy egy számmal kisebb a kelleténél. Mr. Carltontól kaptam kölcsön,
amíg nem találok megfelelőbbet magamnak. Már jártam Miss Cochrane boltjában, de az nem tetszik, amit ő árul. – Nekem... sem – mondtam kevés meggyőződéssel, miközben arra gondoltam, hogy mi lenne, ha felpattannék, és megpróbálnék elmenekülni? Vajon lenne-e esélyem a biciklije ellen? – Az a helyzet, Debby – mondta, aztán két sóhajtás között –, hogy tegnap este elvesztettem a cipőmet. Vagyis az egyiket. Megtaláltad, Debby? Ekkor nem tudom, kicsoda, talán az ismeretlen álomasszony, ahelyett, hogy tagadásra biztatott volna, az igazságot mondatta velem. – Meg – mondtam határozott hangon. Ettől Mr. Norton mintha meglepődött volna. – Igazán? Hát ennek örülök. És milyen következtetést vontál le mindebből, Debby? Még mindig nem jött erre senki. Már a gyerekkocsit toló asszonynak is örültem volna, de ő sem jött. – Még nem tudom – mondtam. – Talán azt, hogy nem kellett volna elrejtőznie előlem, Mr. Norton. – Jack – mondta Mr. Norton. – Jack vagyok, Debby. És ha már itt tartunk, az lenne a legjobb, ha alaposan megismernél, Debby. Még fel sem foghattam, mit akar ezzel mondani, amikor váratlan dolog történt. Olyannyira az, hogy fel is sikkantottam tőle. Nem velőtrázón, az igaz, de mégiscsak meglepett sikoltás volt, ami kijött a számon. Hogyne sikoltottam volna, amikor Mr. Norton, azaz Jack, a fejéhez nyúlt, és szép, lassú mozdulatokkal levette a haját. Egy vadnyugati filmben láttam először és utoljára ilyet; egy prémvadász produkálta, akit korábban megskalpoltak az indiánok, s hogy elrejtse kopaszságát, parókát csináltatott magának. Nos, paróka volt Mr. Norton fején is, amíg csak le nem vette. A rémületen kívül csalódást is éreztem. Eddig valahogy megnyugtató volt Mr. Norton hosszú, szőke sörénye; úgy voltam vele, hogy akinek ilyen csodálatos dísz van a fején, az nem lehet tömeggyilkos. Nem tudom, miért, de ezt gondoltam. S ahogy a paróka lekerült róla, olyan volt, mint egy beismerő
vallomás. Immár nemigen kételkedtem benne, hogy Mr. Norton a gyilkos. Én pedig az áldozata. Mr. Norton megcsóválta a fejét. Nem volt feltűnő, ahogy rápillantottam, ő mégis észrevette, és végigsimított tükörfényes koponyáján. Felnevetett, és megrázta a sörényét. – Meglepődtél, mi? Valóban meglepetést éreztem. Pokoli meglepetést. Talán csak az lett volna nagyobb, ha rögtön ezután bevallja, hogy nem is fiú, hanem lány. Ez azért nem következett be. Mr. Norton térdére tette a parókáját és beszélni kezdett. – Valami betegség támadott meg, Debby. Még kisgyerek voltam, amikor kihullott minden szál hajam. Nem volt valami fényes gyerekkorom, ami azt illeti. Tudod, hogy hány éves vagyok, Debby? Szótlanul megráztam a fejem. – Már majdnem negyven. Gondoltad volna? Ismét fejrázás következett. – Na igen – sóhajtott fel. – A paróka fiatalít. Főleg az ilyen hosszú, szőke. Azért is hordom. És még az arcom sem ráncos. Egy indián kenőcsnek köszönhetem, amit magam készítek. Szóval ismétlem, nem volt valami fényes gyerekkorom. A szüleim, nyugodjanak békében, nem sokat törődtek velem, ez az igazság. Hippik voltak, kommunában éltek, és tulajdonképpen az sem egészen tuti, hogy ki volt az apám. Őszintén szólva, alig emlékszem az arcára. Az anyáméra még valamelyest, de annak az embernek a képére, akiről azt állította anyám, hogy ő az apám, már csak alig. Csak arra emlékszem, hogy feketék voltak a fogai. Jó, mi? Egy fekete fogú apa. Ha nevetett, csak úgy feketedett a szája. És megállás nélkül rágott valami izét, aminek nem is tudom a nevét. Még a születésem előtt Távol-Keleten járt, ott ismerkedett meg az anyámmal és ott szokott rá annak az izének a rágására, amitől megfeketedtek a fogai. Állítólag a rágás feldobta. És ez igaz is lehetett, mert gyakran vidám hangulatban volt, és engem is felhajigált a levegőbe. Egyszer azonban leejtett, és attól kezdve anyám nem engedte, hogy így szórakozzon velem. Ami anyámat illeti, az ő arca előtt viszont köd lebeg; a cigije füstje. Ha behunyom a szemem, nem látom
tökéletesen a füsttől. Néha, ha vele álmodok, megpróbálom elhajtani a füstöt, de nem megy. Szóval ők voltak a szüleim, Debby. Hogy hogyan, merre jártunk, természetesen nem tudom, de egyszer ott felejtettek egy táborhelyen a Nagy Tavaknál. Véglegesen, Debby. Egyenruhás emberek jöttek értem, és bevittek egy intézetbe, ahol felneveltek. Akkor már kopasz voltam. Megvizsgált az orvos, és azt mondta, hogy idegi alapon halhattak ki a hajhagymáim és nem is lehet pótolni őket. Vagy maradok kopasz vagy készíttessek parókát magamnak. Képzelheted, hogy a gyerekek mennyire csúfoltak miatta, de aztán egyszer eljött az én napom: a kopasz lett a divat. Attól a perctől kezdve nagymenő voltam. Nem akarom elmesélni neked az egész életemet, mert nincs rajta sok mesélni való... Az a helyzet, hogy amikor már elég nagy lettem, leléptem az intézetből. Sok minden nem tetszett ott nekem, Debby. A társaim már mindent csináltak, amit nem lett volna szabad; narkóztak, betörtek, hogy csak a szebbeket említsem. Úgy döntöttem, hogy én nem csinálom egyiket sem. Márpedig, ha ott maradtam volna, csinálnom kellett volna, mert ha kilógok a sorból, nekem annyi. Nyakamba vettem hát a vándortarisznyát. És azóta is tart ez a vándorlás. Egyszer beálltam valaki mellé, és megtanultam tőle, hogyan kell medencét tisztítani, mert bármennyire is nevetségesen hangzik, ehhez is szakértelem kell. És nemcsak a medencéket tisztítom, hanem például dugulást szüntetek meg falbontás nélkül... Lassan negyvenéves leszek, Debby, és még mindig a boldogulásomat keresem. És tiszta vagyok. Nem iszom, nem narkózom, nincsenek káros szenedélyeim. Valahogy mégsem jön össze semmi. Sajnos, olyan vagyok, hogyha egy ideig nem jön össze semmi, felhúzom a nyúlcipőket és egy másik városban keresek helyet magamnak. Ahol sok medence van. Ha megkérdeznéd tőlem, hogyan képzelem el a jövőmet, aligha tudnék egyenes választ adni rá. Talán arra várok, hogy tisztítás közben odajöjjön hozzám egy dúsgazdag asszony, és megkérdezze, hogy nem akarnám-e feleségül venni. Igent mondanék rá, és hipp-hopp, máris gazdag lennék. De hát ez csak álom, Debby... Maga elé mosolygott, aztán folytatta. – Én még soha senkihez nem nyúltam, Debby. Soha
semmi törvényelleneset nem követtem el. Jó, mondjuk inkább azt, hogy nem sokat. Volt idő, amikor megkértek, hogy hozzak át Mexikóból valakit kocsival és természetesen hamis papírokkal; olyan is volt, hogy elcsórtam a kertekben felakasztott ruhák közül néhány márkás darabot, egyszer még egy medence mellett felejtett aranygyűrűt is elemeltem, de semmi komolyabb. Bár ha jobban meggondolom, ezekért is sittre kerülhettem volna. Ekkor megszólaltam én is. Vagy lehet, hogy nem is én voltam? – És a... gyilkosságok? Mr. Norton nagyot sóhajtott. – Hát ez az, Debby! Dehogy követtem el ilyesmit! Megölni valakit? Egyszerűen képtelen lennék rá. – Akkor miért követett tegnap este, Mr. Norton? – Jack – javított ki. – Miért követett, Jack? Ismét sóhajtás következett. – Mert beszélni szerettem volna veled, Debby. – Késsel? – Miféle késsel? – hökkent meg. – Ne tagadja, hogy ott volt a kezében egy kés. Láttam, ahogy megcsillan a holdfényben. Mr. Norton felnevetett. Egyáltalán nem tűnt erőltetettnek a nevetése. – Az a pumpám volt, Debby! – Miféle pumpa? – tátottam el a számat. – A biciklipumpám. Magammal vittem, mert tök sötét volt abban az utcában, és... őszintén szólva, nem szeretek egyedül tök sötétben mászkálni. Ez aztán nevetséges volt. Egy sorozatgyilkos, aki fél a sötétben. Mr. Norton könyörögve nézett rám. – A te kezedben van a sorsom, Debby. – Ezt meg... hogy érti? Mr. Norton felém hajolt. – Tudom, Debby, hogy jól ismered az FBI embert, aki a meggyilkolt Betty Ridgeway ügyében nyomozott. Az az ember rám gyanakszik.
– Honnan veszi ezt... Jack? – Onnan, hogy van egy barátom Athensben. Nem a görög Athénben, hanem Oregonban. Ő telefonált, hogy vigyázzak magamra, mert szimatolnak utánam. Nem akarom elárulni a nevét, Debby, de zsaru az illető. Amikor még ott dolgoztam, tettem neki néhány apróbb szívességet. Nem volt pénze, és én ingyen dolgoztam neki. Nos hát, felhívott, hogy részben az FBI is érdeklődik irántam, de valaki más is. Egy magánszemély, aki feltehetően fejes valahol. Szóval, többen is el akarnak kapni. Csak tudnám, miért? – Én tudom – mondtam. Ismét csak úgy éreztem, hogy nem én mondtam ki ezt a mondatot. – Miért, Debby? – Azért, mert a sorozatgyilkos cirka tizenhat alkalommal gyilkolt az elmúlt tizenhat év során... bár, őszintén szólva, már én sem vagyok egészen biztos a számokban. És a tizenvalahány közül... két alkalommal ön abban a városban élt, és abban az időben, amikor és ahol a gyilkosságokat elkövették. Ahogy kimondtam, már meg is bántam. A fene egye meg, én magam szolgáltatok okot rá, hogy megöljön. Ha eddig nem is állt szándékában, most biztos, hogy megteszi. Arra riadtam, hogy Mr. Norton arca fehér, mint a hold holdtöltekor. – Ezt... ki mondta? Az FBI? De hát ez szörnyű! Erről még én sem tudtam. Én csak azt hittem, hogy Betty miatt... – Nem olvas újságot, Jack? – Dehogynem. Csak nem hittem volna, hogy engem gyanúsítanak az összes gyilkossággal. Ez egyszerűen... őrület! Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem fog megölni. Akár ő a gyilkos, akár nem. Ha megölne, csak még inkább gyanúba keverné magát. – Jó lenne, ha beszélnél vele, Debby. Ha megmondanád neki, hogy én... hogy én... eszemben sem volt megölni senkit. Merő véletlen, hogy... Kérlek, Debby! – Lehajtotta a fejét és összeráncolta a homlokát. – Emlékszel még rá, amikor a gyerekek hülyéskedtek, én meg azt hittem, hogy megtámadott téged valaki? – Emlékszem – bólintottam.
– Ott állt melletted egy asszony. Te azt mondtad, hogy nem emlékszel ilyenre... pedig ott állt. És annak az asszonynak olyan volt a tekintete... tényleg, mint egy sorozatgyilkosé lehet. Lehet, hogy... ő volt az? Úgy értem, hogy esetleg meg akart gyilkolni téged? Mi van, ha nő a gyilkos, nem férfi? Erre még nem gondoltál? Erre valóban nem gondoltam. Mr. Norton nem szólt többé, felállt, majd felült a kerékpárjára. Mielőtt elhúzott volna, még visszanézett rám. – Visszaadnád a cipőmet, Debby? Ha megvan, nem vennék másikat. Még majdnem új. Megkérhetnélek rá, hogy add be Miss Cochrane boltjába... Feltette a fejére a parókáját, ráigazgatta, és elkerekezett. Hosszú sörénye lófarokként úszott utána a levegőben.
36 Este apám anélkül, hogy anyámat előre figyelmeztette volna, hazahozta vacsorára Mr. Ridgeway-t. Anyám természetesen képeket vágott Mr. Ridgeway háta mögött, és a halántékához érintette a mutatóujját, mintegy jelezve vele, hogy a szülőapám nem egészen normális. Én viszont kerültem a tekintetét. Elvégre én javasoltam apámnak, hogy törődjön kissé többet Mr. Ridgeway jel. Bár arra azért nem gondoltam volna, hogy előzetes figyelmeztetés nélkül hazahozza. A vacsora meglehetősen kínosra sikeredett. Anyám hallgatott, mint a csuka, Mr. Ridgeway is többnyire csak némán szuszogott – bizonyára megérezte, hogy apámat kivéve nem szívesen látott vendég. Mérsékelten evett csak, még mérsékeltebben ivott, és ő is lenyelte a nyelvét. Apám erőlködött egy kicsit – viccet is mesélt, baseball eredményeket is emlegetett, aztán ő is feladta. Mr. Ridgeway gyakorta felejtette rajtam a szemét. Én meg rá se mertem nézni, nehogy anyám elkapja a tekintetünket és rosszra gondoljon. Biztos voltam benne, hogy Mr. Ridgeway figyelmeztetni akar valamire, és csak az alkalmat keresi, hogy nyugodtan szót válthassunk egymással.
És az alkalom be is következett. Éppen a vacsora végére értünk, a koszos és lepukkant, sőt büdös Mr. Ridgeway egyre idegesebben nézegetett rám, amikor egyszerre csak kopogtak az ajtón. Apám kiment, hogy kinyissa, majd néhány percig kint is maradt. Amikor visszajött, megcsóválta a fejét. – Eltűnt Hanna kutyája – mondta. Hanna a szomszédunk volt, egyedülálló, idősebb nő. Pretty nevű kutyájával éldegélt boldog megelégedettségben, ahogy a mesékben szokták volt mondani. Prettyvel én is jóban voltam, bár néha idegesítő volt hallgatni az ugatását. Emlékszem egy alkalommal, amikor valamelyik tanárom miatt éppen feldúlt állapotban voltam, s Pretty nem akarta abbahagyni az ugatást, közöltem anyámmal, hogy veszek valami mérget és megetetem Prettyvel. Anyám erre rettenetesen kiborult. Kiabálni kezdett velem, hogy mit gondolok, annak a szegény asszonynak nincs más társa, csak a kutyája; naphosszat nincs kihez szólnia, csak Prettyhez; gondoljak rá, hogy egyszer majd én is öreg leszek, és az Isten óvjon tőle, hogy úgy járjak, mint Hanna, akit valamennyi családtagja lelkiismeretlenül magára hagyott. Akkor majd megtudom, hogy mit jelent egy hűséges állat. Akkor nagyon utáltam Prettyt, de úgy egyébként nem volt köztünk konfliktus. Anyám úgy ugrott fel az asztaltól, mintha Kennedy elnöktől kapott autogramját lopták volna el. Se szó, se beszéd, kiviharzott az ajtón. Apám utána. Így aztán, ha akartam, ha nem, egyedül maradtam Mr. Ridgeway-jel. Mr. Ridgeway az ajtó felé nézett, majd vissza rám. – Ezek... elmentek? – kérdezte, mintha attól tartott volna, hogy rosszul méri fel a helyzetet. – Ezek el – bólintottam. – Hála istennek – sóhajtotta. –Úgyis beszélni akartam veled, Debby. Nagy baj lett volna, ha nem beszélhetnénk. Nagyon nagy baj. Őszintén szólva, kicsit megijedtem. Mi az ördögöt talált ki már megint? Mr. Ridgeway az ajtó felé pislogott. – Figyelj, Debby, gyorsan elmondom; remélem, keresik még egy ideig azt a kutyát. Nos, az a helyzet, hogy
megváltozott a helyzet. – Mivel kapcsolatban? – kérdeztem. – A gyanúsítottal kapcsolatban, Debby. Mr. Nortonnal kapcsolatban. – Amennyiben? Mr. Ridgeway szája széle remegett, ahogy rám pislogott. Sőt még a füle is remegett, mintha hátszél fújná. – Az a helyzet, Debby, hogy... be kell ismernem, valószínűleg mellényúltam. Nem Mr. Norton a sorozatgyilkos. – Akkor kicsoda? Mr. Ridgeway tovább pislogott, miközben aggodalom bujkált a tekintetében. – Mr. Peters. A tanárod. Meglepett egy kicsit, bár a lelkem mélyén számítottam rá. Nem tudom, miért, de számítottam. – Miből gondolja, Mr. Ridgeway... – Pszt! Sietnünk kell! Az a helyzet, hogy ismét felhasználtam a kapcsolataimat, Debby. Van néhány jó emberem, akikre számíthatok. Szóltam nekik, hogy kutassanak egy kicsit. Várakozva nézett rám. Belőlem meg egyszerre csak kiugrott a szó: – És? – Hát... volt már gyanús esete. Ez kellett csak nekem! Valahogy már sikerült megbarátkoznom a gondolattal – bár nem könnyen –, hogy Mr. Nortonnak köze lehet a gyilkosságokhoz – ha nem is mindhez –, és most kiderül, hogy nem is ő a hunyó. – Hol? – kérdeztem. – Richlandben. Kisváros a nyugati parton, Washington államban. Éreztem, hogy megfordul velem a világ. – Az áldozat... az egyik tanítványa anyja volt; bizonyos Mrs. Turner. Az volt a helyzet, hogy Mr. Peters különórákat adott Mrs. Turnernek... Hogy érthetőbb legyen a dolog: Mr. Peters angolra tanította Jolly Turnert, Mrs. Turner lányát. Mrs. Turnernek nem volt férje, ugyanis elváltak; a volt férj egy másik államba költözött. Nem sikerült kinyomoznom, hogy történt a dolog, annyit lehet csak tudni, hogy Mr. Peters Mrs.
Turner otthonában tanította Mrs. Turnert. – Mire? – Őt is angolra. – Mrs. Turner nem tudott angolul? – De tudott, elvégre amerikai nő... csupán egy dramaturg állást akart megpályázni, és csiszolni akarta az angoltudását. Állítólag. Azt sugallta a szeme, hogy ne kérdezzem meg, mit ért állítólag alatt. Megkegyelmeztem neki és nem kérdeztem meg. – Ismerősöm felolvasta nekem a nyomozás jegyzőkönyvének bizonyos részleteit. Nos, egy lány tanúvallomása alapján kiderül, hogy Jolly Turner egyszer nagyon kiborult. Ki volt sírva a szeme meg ilyesmi. Barátnői unszolására bevallotta, hogy az anyja miatt van annyira kiakadva. Van valami Mr. Peters és az anyja között, ami nagyon nem tetszik neki. Amióta Mr. Peters hozzájuk jár, az anyja furcsa változáson ment át. Amikor Mr. Peters elkezdte tanítani, boldog volt, madarat lehetett volna fogatni vele, újabban azonban csak sírdogál, nyögdécsel éjszaka és már iszik is. Mr. Peters pedig egyre ritkábban látogat el hozzájuk. A lány szerint Mr. Peters kikezdett az anyjával, majd dobta. Kérdőre is vonta az anyját, ő azonban óvta tőle, hogy a magányügyeibe avatkozzék, és még meg is fenyegette Jollyt, hogy ellenkező esetben öngyilkos lesz. Később a lányok megzsákolták Mr. Peterst. Ismét itt volt az ideje, hogy eltátsam a számat. – Az mi? – Errefelé nem divat – magyarázta Mr. Ridgeway. – Inkább csak a nyugati parton. Jolly és az osztálytársai bosszút akartak állni Mr. Petersen, ezért egy este, amikor hazafelé tartott, zsákot húztak a fejére és lécekkel megverték. Mr. Peters kórházba került. – Te jó ég! – nyögtem. – Nem volt súlyos a dolog. Mr. Peters saját felelősségére még aznap el is hagyhatta a kórházat. Két hónappal később pedig megölték Mrs. Turnert. A zsaruk házkutatást tartottak Mr. Petersné, ám nem találtak nála semmit, amit összefüggésbe hozhattak volna a gyilkossággal. Ennek
ellenére Mr. Peterst kirúgták az iskolából, illetve arra kérték, hogy ő mondjon fel, a gyilkosságokról pedig megállapították, hogy a sorozatgyilkos követte el. Ugyanazzal a módszerrel, mint a többit. Meg kellett volna kérdeznem, hogy mi ez a módszer, és hogy Bettyn is alkalmazta-e a sorozatgyilkos, de nem vitt rá a lélek. – Mi van a többi gyilkossággal? Mr. Ridgeway megvakargatta a feje búbját. – Mr. Peters életéről keveset tudunk, Debby. Hiába kutattak a barátaim, nem sikerült olyan adatokra bukkanniuk, amelyek azt bizonyítanák, hogy Mr. Peters valaha is azokban a városokban tartózkodott, amelyekben a sorozatgyilkos gyilkosságokat követett el. Ám én mégis biztos vagyok benne, hogy ő a mi emberünk, Debby! Csak ő lehet, senki más! Olyan meggyőzőerővel mondta, hogy kénytelen voltam hinni neki.
37 Meglestem Mr. Peterst a folyosón, és odaoldalogtam hozzá, amikor úgy láttam, hogy éppen nem beszélget senkivel. – Halló, Mr. Peters – üdvözöltem. Láttomra széles mosolyra húzódott a szája. – Halló, Debby. Mi újság? Mondtam neki, hogy beszélni szeretnék vele. Mégpedig négyszemközt. Ettől mintha megrettent volna. Idegesen megnyalta a szája szélét és a szemembe nézett, mintha belőle próbálná kiolvasni a szándékomat. Őszintén meg kell mondanom, Mr. Peters nagyon szép férfi volt. Kreol bőre és kissé zöldes szeme furcsa bájt kölcsönöztek az arcának. Ezenkívül volt valami született méltóság is benne, mint a hajdani indián főnökökben. Izmos volt, karcsú, ruganyos járású. Olyan, akibe baromira bele lehet szeretni. Azt reméltem, ha majd elérem a megfelelő életkort, én is ilyen férfiakba fogok baromira beleszeretni. Sajna akkor
már Mr. Peters nem lesz közöttük, mert ő addigra már igencsak túlkorosnak fog számítani. Most azonban egyéb dolgom volt, mint hogy ilyesmiken törjem a fejem. – És hol... gondoltad? – kérdezte Mr. Peters nyugtalanul pislogva jobbra-balra. Mondtam neki, hogy a parkban egy padon. Két órára oda várom. Mr. Peters elgondolkodva nézett rám, aztán bólintott. – Rendben van, Debby, ott leszek. Ott is volt. Pontosan érkezett, ahogy egy tanárhoz illik. Amikor a pad közelébe ért, amelyen ültem, felemelte a kezét és barátságosan felém intett. Én azonban ekkor már nem voltam meghatódva a szépségétől. De nem ám! Meg kellett fognom a sorozatgyilkost, akár szép férfi, akár nem. És Mr. Peters nagyon is beleillett abba a képbe, amilyet a szörnyetegről alkottam magamnak. Mr. Peters megállt a pad előtt és rám mosolygott. – Hát akkor... itt lennék, Debby. Őszintén bevallom neked: soha nem mentem még el egyetlen randira sem, amelyre a tanítványaim hívtak. Te vagy az első. – Ez nem... randi – nyögtem, miközben megpróbáltam csillapítani szívem vad zakatolását. Csak ne lenne ennyire csinos, hogy a fene vinné el! Mr. Peters mellém telepedett, aztán ismét rám mosolygott. Még mindig barátságos volt a mosolya, de már apró, sárga villanásokat is felfedeztem a szemében, amelyek óvatosságra intettek. Áldottam az eszem, hogy nem elhagyatottabb helyre adtam neki a randevút. – Hát, ha nem randi, akkor micsoda? – kérdezte, és átvetette egymáson a lábait. Mr. Peters elegáns, fonott olasz cipőt viselt és fűzöld zoknit hozzá. Úgy egyébként ez a kedvenc színem. Csak nem gondolatolvasó a fickó? – Apropó – mondta Mr. Peters megigazgatva egy kicsit gyaloglás közben összegyűrődött zokniját. – Te küldtél rám egy kémet? – Hogy... micsodát? – kérdeztem, hogy időt nyerjek. – Azt hiszem, Mary-Lou Harris az. Egyre a nyomomban jár egy jókora fényképezőgéppel a nyakában. Mi a csoda ez?
Valami játék? Természetesen letagadhattam volna, hogy bármi közöm is lenne hozzá, de nem lett volna értelme. Úgysem hitte volna el. – Nem játék – mondtam. Peters tanár úr összeráncolta szép, simogatásra teremtett homlokát. – Akkor micsoda? – Várt egy kicsit, majd még feljebb húzta a szemöldökét. – Debby?! – Tessék? – kérdeztem nagyot nyelve. – Te biztattad fel, hogy kémkedjen utánam? – Olyan mozdulatot tett, amellyel baromi nagy meglepetését próbálta tudtomra adni. – Te... gyanakszol rám valamiért? Csak nem hiszed, hogy én vagyok Betty Ridgeway gyilkosa? Azt hittem, ezt a kérdést már egyszer s mindenkorra lerendeztük. – Én is – mondtam. – Akkor mi a gond? Tudod jól, hogy Vanessa... – Most nem róla van szó – mondtam. – Akkor kiről? – Mond ez a név önnek valamit, hogy Mrs. Turner? Nos, ha láttak már elsápadni valakit, akkor fel tudják mérni szavaim súlyát. Mr. Peters, kedvenc tanáraim egyike ugyanis úgy elsápadt, hogy azt hittem, nyomban össze is esik a vérszegénységtől. Úgy kifutott a vér az arcából, mint Paul Slezak a látszólag üres arénából, ahova spanyolországi útja során betévedt, s éppen déli szendvicsének közepénél tartott, amikor valami elsötétítette előle a napot. Amint felnézett, egy bikát látott maga felett, amint érdeklődve bámulja a szendvicsét. Nos, Paul nyomban odaadta neki, majd egészen addig imádkozott, amíg a kijáratig nem ért. Állítólag egészen a kikötőig futott, pedig az az arénától legalább kilenc mérföldnyire található, ahogy a barátai később lemérték. Az a lényeg, hogy Mr. Peters arcából kifutott a vér. Én természetesen egyetlen pillanatra sem vettem le róla a szemem: ezúttal nem azért, mert valóban jó érzés volt az arcát nézegetni, inkább azért, hogy megtudjam, hogy reagál a kérdésemre. Szinte biztos voltam benne, hogy Mr. Peters tagadni fog. Nem kis meglepetésemre azonban Mr. Peters nem tagadott. Ehelyett tenyerébe temette az arcát, és néhány percig nem
mozdult. Én meg nem tudtam, hogy mit csináljak. Nem akartam ott hagyni, hergelni sem akartam, csak az igazságra lettem volna kíváncsi. Mr. Peters egyszer csak felemelte a fejét, és tompa hangon megkérdezte. – Honnan tudsz róla? Jók a kapcsolataim – nagyképűsködtem. – Eszerint én vagyok a gyanúsítottad. És Mary-Lou ezért jár a nyomomban, hogy megtudjon rólam valamit. Csak legalább ügyesebben csinálná! Nos jó. Eszerint tudsz Mrs. Turnerről. És gondolom, össze is kapcsoltad Vanessával, vagy ami még rosszabb, Betty Ridgeway meggyilkolásával. – Kénytelen voltam vele – bólintottam. – Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy semmi közöm a gyilkosságokhoz. Nem hinnéd el, mi? – Csak úgy, biztosan nem. – Végül is mit akarsz tőlem, Debby? – Hogy mondja el az igazságot. Kissé patetikusan hangzott, de valóban ezt akartam. – Az igazságot? – kérdezte sóhajtva. – Nos, rendben. De előtte én kérdezek tőled valamit. Jóképű fickónak tartasz te engem, Debby? Eltátottam a számat. Erre a kérdésre igazán nem számítottam. – Hát – nyögtem –, lényegében véve igen. Nagyon is. – Éppen ez az én bajom – sóhajtotta. – Tudom, hogy nem kellene beszélnem róla, főleg egy kiskorú tanítványomnak nem, de mi mást tehetnék. Az a helyzet, Debby, hogy sok férfitársam fele királyságát adná érte, ha olyan lehetne, mint én, én azonban egyre inkább átoknak érzem. Főleg, ha a foglalkozásomat nézzük. Az az átkom, Debby, hogy minden osztályban, ahol tanítok, belém szeret valaki, ha más nem, egy tanítványom anyja. – Mr. Peters a szemembe nézett. Annyi könyörgés volt benne, mint egy csurig töltött szenteltvíztartóban. – De honnan tudsz te erről, Debby, honnan? Hirtelen az agyamba villant valami. Egyetlen gyors villanás volt, de alighanem olyan hatással volt rám, mint amikor felfedeztem, hogy nem csak négykézláb lehet
közlekedni. – Mondja, Mr. Peters – fordultam felé még mindig a szemét figyelve –, nem beszélt ön Mrs. Turnerről senkinek? – Ezt hogy érted... Debby? – Nem volt valaki az életében... aki... hm... tudott róla? – Nem, senki! – mondta ijedten. – Nem értem, mire gondolsz? – Arra – kiáltottam már kissé dühösebben –, hogy nem járt el, mondjuk Mrs. Turnerrel kapcsolatban a szája? Ahogy kimondtam, már el is öntött a rémület. Istenem, hiszen Mr. Peters mégiscsak a tanárom. Nem beszélhetek így vele. És mással sem szoktam. Ki a fene hozhatja a számra ezeket a szavakat? – Mrs. Turnerhez nem volt semmi közöm – mondta vagy inkább már nyafogta Mr. Peters. – Hát tehetek én róla, hogy mindenki belém esik? Én csak angolra akartam tanítani, ő azonban mást is kívánt tőlem. Én azonban angoltanár vagyok, nem... Szerencsére elharapta a mondatát, így nem kellett pirulnom miatta. – Senkinek? – Persze hogy senkinek! Azaz... hát én nem is tudom... Ekkor egy ismeretlen hang szólalt meg a fejemben vagy valamimben; nemigen tudnám meghatározni a helyét. Angolul beszélt, de mintha géphang lett volna. Nem volt sem színe, sem egyéni árnyalata. – Ez a jó út! – mondta. – Menj csak ezen tovább! Megráztam a fejem. A hang elhallgatott. – Igen? – kérdeztem Mr. Peterstől. – Mondani akart valamit? Mr. Peters sóhajtott egyet. – Jó két hónappal azután, hogy „ismeretlenek" megzsákoltak, Chicagóba utaztam, hogy állás után nézzek. Tudtam, hogy ki fognak penderíteni Richlandből és Chicagóban ajánlott valaki egy állást. Nos, a vonaton megismerkedtem valakivel... egy férfival. Azt mondta, író. Filmforgatókönyveket ír. Meghívott egy italra, majd több is lett belőle. Megkérdezte tőlem, hogy történt-e valami izgalmas az életemben, amit belevehetne valamelyik forgatókönyvébe.
A nevek nem fontosak, csak a történet érdekli. Talán az ital hatására kitálaltam neki. – Kitálalt?! – Még... frissek voltak bennem az emlékek... ezért beszéltem neki Mrs. Turnerről és a zsákolásról is. Nagyon örült neki, azt mondta, hogy ilyen történetekre van igazán szüksége. Ő beszélt nekem a szomszéd városról is. Azt mondta, hogy gyakran jár arra, és összebarátkozott ezzelazzal. Tőlük tudja, hogy ott mindig tanárhiány van, és ha arra járok, biztos, hogy találok megfelelő helyet magamnak. Amint tudod, igénybe is vettem a tanácsát. – Hogy nézett ki az a férfi? Mr. Peters összerázkódott. – Akinek elmeséltem...? – Az. Mr. Peters behunyta a szemét. – Hát... olyan középtermetű volt. Azt hiszem, cingár fickó. Kék volt a szeme és... vörös volt a haja. Lángvörös. És a bajusza is vörös volt. – Milyen volt a bajusza? – Olyan kis izé... kicsike, közvetlenül az orra alatt. Gondolkodtam egy kicsit, hogy hangosan is kimondjam-e, ami az eszembe jutott, aztán csak kimondtam. – Emlékszik arra a hajlott hátú FBI-emberre, aki itt járt a városban Betty halála után? – Az FBI-emberre? – tétovázott. – Hát... hogyne. Mit akarsz ezzel mondani? – Nem hasonlított hozzá? Mr. Peters eltátotta a száját. – Az FBI-ember? Jézusom, Debby, mit akarsz te sugallni nekem? – Csak hangosan gondolkodom, Mr. Peters. Különben szólok Mary-Lou-nak, hogy fogja vissza magát. Oké? – Oké, Debby. És köszönöm. Tulajdonképpen, örülök, hogy mindezt elmondhattam neked. Néha már úgy éreztem, hogy felrobbanok tőle. És ha az volt a célod, hogy az én számból halld, hogy nem én vagyok a tettes, akkor most még egyszer megismétlem: nem öltem meg senkit. De mi az ördögöt akarsz azzal, hogy az a pasas, tudod, a vörös hajú
hasonlíthatott az FBI-emberre...? – Semmit. Igazán semmit – mosolyogtam. Biztos voltam benne, hogy nem hiszi el.
38 Nem sokkal ezután felhívtam Mr. Lordot a hivatalában. Bár arra számítottam, hogy nem találom a helyén, szerencsére ott találtam. Ezúttal is menni készült valahová: éreztem a hangján, hogy legszívesebben megszabadulna tőlem. – Mi a helyzet, Debby? – kérdezte türelmetlen hangon, bár azért udvariasan. – Még Mr. Mitchell a seriff, vagy már te? – Még Mr. Mitchell – nyugtattam meg. – De nem azért hívtam fel, Mr. Lord. – Ne kímélj, Debby! Nyeltem egyet, majd kiböktem: – Az a helyzet, hogy helyesbítenem kell a legutóbbi beszélgetésünket... azaz, az abban foglaltakat. – Mik azok az abban foglaltak? – Nem Mr. Norton a gyilkos. Mármint a sorozatgyilkos. – Igazán? Ennek Mr. Norton nevében is örülök. Bár az az igazság, hogy rég levettük a nevét a gyanúsítottak listájáról. Nos, most ki az a szerencsétlen, akit gyanúba vettél? – Mr. Peters – mondtam. – A tanárod? – Ő. – És mire alapozod a gyanúdat? Elmondtam neki mindent, amit Mr. Petersszel kapcsolatban hallottam. Már kezdtem bemelegedni, amikor félbeszakított. – Állj csak meg, Debby! Sajnos mennem kell, mert vár rám valaki. Megnyugtatásodra azért elmondom, hogy már mi is gondoltunk rá. És még valamit, Debby. Nem tudom, hogy a legutóbbi beszélgetésünk során említettem-e: mi sem csak a lábunkat lógázzuk itt az FBInál. Régóta tudjuk mindazt, amit elmondtál. Tudunk Mrs. Turnerről is. És azt is tudjuk, hogy
Mr. Peters megtehette volna, hogy megöli. De nem ölte meg. Akkor hát... – És a vörös hajú, bajuszos emberről is tud? Csend támadt a vonal végén, majd fojtott hangon megkérdezte: – Miről beszélsz, Debby? – Egy vörös hajú, vörös bajuszú emberről, akinek Mr. Peters a Chicagóba tartó vonaton elmesélt néhány apróságot az életéből. Éreztem, hogy megfagy a csend. A vonal halkan kattogott, majd búgni kezdett, mint a tengeri csigaházak, ha a füledhez szorítod őket. Egyszerre csak megszólalt Mr. Lord. Furcsa, kissé rekedtes hangon, amilyet még nem hallottam eddig tőle. – Mire célzol, Debby? Talán nem kellett volna elmondanom neki, mire célzok, de valami egyre csak arra ösztökélt, hogy mondjam el. – Nemrég láttam egy filmet, Mr. Lord – kezdtem, aztán eszembe jutott, hogy azt mondta, hogy siet. – Bocs, elfelejtettem, hogy igyekszik valahová. – Mondd csak nyugodtan, Debby. – Valaki várja, nem? – Várhat egy kicsit. Na, miről is van szó? Az az igazság, hogy eddigre elfogyott a bátorságom. Talán nem kellett volna az időt húznom; azonnal el kellett volna mondanom neki, amit akartam. Most már úgy éreztem, hogyha elmondom, végzetesen belekeveredek valamibe, aminek nem biztos, hogy jó vége lesz. – Talán majd máskor – próbáltam meg kitérni. – Nem! – csattant élesen a hangja. – Most akarom hallani! Mintha valaki arra biztatott volna a lelkem mélyén, hogy ne citerázzon a lábam, ugorjak csak neki a dolognak. – Mintha valamilyen filmről akartál volna beszélni – türelmetlenkedett Mr. Lord. Sóhajtottam és belevágtam. – Láttam egyszer egy filmet. Egy zsaru volt a főszereplő, akinek bedurrant valamitől az agya. Méghozzá alaposan. – Van ilyen – mondta Mr. Lord. – Ez a zsaru úgy vezette le a feszültséget és
frusztráltságát, hogy... elkezdett embereket ölni. – Na ne mondd! – Tényleg így volt. Különféle akciókat hajtott végre a társaival, közben mindig lepuffantott néhányat a rossz-fiúk közül. A társainak természetesen fogalma sem volt róla, hogy nem önvédelemből lövöldözi le a gyanúsítottakat, hanem csak úgy, a maga szórakozására. – Hm. – Ráadásul valami családi zűrje is volt – alighanem megcsalta a felesége –, ezért a nőket is irtani kezdte. Bosszút akart állni a női nemen vagy micsoda. Már nem emlékszem rá, hogy ki játszotta a főszerepet, mert... régebben láttam. – Debby... – Igen? – Nem szabadna ilyen filmeket nézned. A szüleid megengedik? – Nem tudtak róla, hogy megnéztem. – Van még tovább? – Hát... ahogy vesszük. Amikor megnéztem a filmet, nekem is eszembe jutott egy hasonló történet. Persze úgy találtam ki. Arról szól, hogy van egy zsaru, akinek úgyszintén bedurrant az agya, mint a filmbeli zsarué. Volt valami zűrje korábban a nőkkel, ezért elkezdte ritkítani őket. Minden évben megölt egyet. Hogy miért éppen évente egyet? Talán, ha megölt valakit, megnyugodott tőle, és ez a nyugalom nagyjából egy évig tartott. Addig csak gyűlt-gyűlt benne a harag, s amikor már nem tudott uralkodni rajta, ismét gyilkolt. Még az is előfordult, hogy ő maga vezette a nyomozást abban a bűnügyben, amelynek ő volt a tettese. Természetesen kedvére manipulálhatta a bizonyítékokat, satöbbi, ezért még a gyanú árnyéka sem vetült rá. Ennek a zsarunak volt egy furcsa szenvedélye: szerette az izgalmas történeteket – lehet, hogy egy író veszett el benne. Néha felszállt egy vonatra, vagy éppen szolgálati útra ment, ilyenkor beszédbe elegyedett utastársaival és írónak adva ki magát, rábeszélte őket, meséljenek neki életük kritikus pillanatairól. És ők meséltek. Sok történet természetesen érdektelennek bizonyult számára, de néhány megragadta a figyelmét. Főleg azok, amelyekben nők férfiakat aláztak meg. Úgy érezte, neki kell megbüntetnie
őket a megalázottak helyett. – Na ebből elég! – intett le ingerülten Mr. Lord. – Valóban mennem kell. Éreztem a haragot a szavaiban, és éppen le akartam tenni a kagylót, amikor váratlanul mézesmázosba fordult a hangja. – Jól van, Debby, valóban sietnem kell, mert fontos tanácskozáson várnak rám. Mindenesetre dicséretes, hogy ennyit foglalkozol ezzel az üggyel. Ragyogó a képzelőerőd. Különben éppen tegnap gondoltam rá, hogy rég találkoztunk már személyesen... össze kellene futnunk egy kis beszélgetésre. Mit szólsz hozzá? – Nincs ellenemre – mondtam. – Hamarosan felkereslek. De lenne egy kérésem. Jól tennéd, ha nem beszélnél jövendő találkozónkról senkinek. Tudod, hogy van az... az emberek, ha megpillantanak egy zsarut egy civil társaságában, azonnal beindul a mendemonda. Azt hiszik, hogy szoros kapcsolat van köztük, s ebből mindenféle kellemetlenség származhat. Ezért jobb az ilyen beszélgetéseket négyszemközt intézni. Mit szólsz hozzá? – Hát... nekem is ez a véleményem. – Jelentkezni fogok nálad, Debby. Talán hamarabb is, mint gondolnád. Aztán keresünk valami jó kis helyet, ahol elbeszélgethetünk. Oké? Amikor letettem a kagylót, úgy éreztem, hogy olyan száraz a szám, mintha hajszárítóval szárították volna ki. Bementem Mrs. Cochrane boltjába és vettem egy üveg almalevet magamnak. Rendesen remegett a lábam, ahogy elvettem Mrs. Cochrane-től az üveget. Hideg csontkezével meglegyintett a halálfélelem.
39 Nem mondom, hogy nagyon egyszerű volt, végül mégiscsak sikerült ismét puskavégre kapnom Mr. Nortont. Már két órája leskelődtem a Brown-villa előtt, ahol Mrs. Cochrane szerint a medencét tisztította, sőt egyszer láttam is,
amint egy lepkehálószerű micsodával elhúz a medencét szegélyező fák között. Sajnos, mielőtt még felhívhattam volna magamra a figyelmét, már el is tűnt a szemem elől. Nagyon meg nem ugrálhattam; kellemesen langyos nap lévén, valamennyi szomszéd a kertjében ügyködött, s ha bármit is tettem volna, egyből felhívtam volna magamra a figyelmet. Így hát várakoznom kellett. Leültem egy alighanem eukaliptuszfa árnyékába és a környéket nézegettem. Közben sok minden az eszembe jutott. Az első mindjárt az, hogy jó lenne, ha nekünk is ekkora villánk lenne, mint az embereknek ebben és a környező utcákban. Bár nyilván a gazdagságnak is megvannak a hátulütői, azért mégiscsak jobb, ha van kellő légköbmétere és persze pénze az embereknek, mint ha nincs. Éppen rá akartam térni annak a megvitatására – természetesen saját magam voltam a vitapartnerem –, hogy jobb lenne-e olyan agárszerű fajkutyákat tartani, mint amilyenek itt hűsölnek a kertekben, a mi kis korcsunk helyett, de mielőtt még alaposan meghánytam-vethettem volna a dolgot, már fel is tűnt a kapuban Mr. Norton. Természetesen ezúttal is a kerékpárját tekerte, hosszú szőke izéje... parókája, mint menyasszonyi fátyol lobogott utána, bár megpróbálta egy homlokán húzódó világoskék pánttal leszorítani. Amikor váratlanul eléje léptem, Mr. Norton majdhogynem lepottyant a kerékpárjáról. – Debby? – döbbent meg. – Mit keresel te erre? Természetesen megállította a bringát és letette mind a két lábát a földre. – Csak... Éppen erre sétáltam. Mr. Norton megcsóválta a fejét. – Hiszi a piszi, Debby. Te sosem sétálsz csak úgy. Ki vele, mi a helyzet! Csak nem engem figyelsz? – Beszélnünk kellene, Mr. Norton. – Most? – Minél sürgősebben. Mr. Norton a biciklijére mutatott. – Épp most megyek nyelet szerezni neki. Ekkor vettem csak észre, hogy a lepkehálószerű valami a kerékpárhoz van kötve egy vékony zsinórral. És el van törve a
nyele. – Eltörött a nyele a hálónak – magyarázta Mr. Norton. – Csináltatnom kell bele egy új nyelet. Vagy veszek egyet, ha Mr. Dull tart a boltjában. Ha elkísérsz, beszélgethetünk. – Üljek fel a kerékpárra? – kérdeztem gyanakodva. Mr. Norton elvigyorodott. – Csak nem félsz? Nem kell izgulnod, hogy a halálba hajtok veled. Csak tolom a bringát, te meg beszélsz. Oké? Úgy is lett, ahogy mondta. Ő tolta a bringát, én pedig a bringa másik oldalán caplattam mellette. Úgy gondoltam, az a legjobb, ha közepébe vágok a dolgoknak. Minél előbb túl akartam esni a beszélgetésen, elvégre zsenánt volt ott bandukolni mellette. Úgy tűnhetett, hogy valahogy összetartozunk. – Hát akkor mi a helyzet, Debby? – Emlékszik a múltkori beszélgetésünkre? – kérdeztem. – Hát lehet az elfelejteni? Tréfának szánta, de valahogy nem voltam vevő rá. Ezúttal nem. – Mindenfélét mesélt nekem... magáról – folytattam. – Azt szeretném megkérdezni, hogy elhallgatott-e előlem valamit, ami önhöz fűződik és gyilkossággal kapcsolatos? Mr. Norton rám nézett. Olyan harag világított a szemében, hogy megrémültem tőle. Mintha ott a helyszínen meg akart volna fojtani. Már-már a kezét is felém nyújtotta, aztán rájött, hogy nehezen lehet úgy megfojtani valakit, hogy közben a biciklinket is tartanunk kell, a törött nyelű, mindegyre leesni akaró medencetisztító hálóról már nem is beszélve. Úgy zihált a melle, mintha megkergették volna. És az arca is verejtékezni kezdett. Úgy gondoltam, hogy segítek neki. – Mondja csak el bátran! – biztattam. – Meggyilkoltak esetleg valakit... akit közelről ismert? Mr. Norton jobbra-balra forgatta a fejét és sikerült is kiszúrnia a távolban egy padot. – Menjünk oda, ahhoz a padhoz! – intett a fejével. – Jobb lenne, ha leülnénk. Amíg le nem ültünk, nem szóltunk egymáshoz egyetlen szót sem. Mr. Norton a padhoz támasztotta a bringát és rám vakkantott.
– Most mondd! Ettől valahogy elkapott a méreg. Talán az is adott némi biztatást, hogy legalább öten dolgoztak a közelben a kertjeikben. Ha sikítok egyet, tuti, hogy mindenki felfigyel rám. – Inkább maga beszéljen! – mordultam rá. – Jobb lenne... – Ki kényszeríthet rá, hogy eláruljam a legintimebb titkaimat egy csitrinek! – vicsorította ki a fogát. – Legszívesebben megfojtanálak! – Nem mondott újat vele. – Jól van – legyintettem. – Ha ilyen hangon beszél velem, hagyom a fenébe az egészet. Mr. Norton még mindig dühös volt, de azért már lejjebb csavarta a hangerőt. – Szóval, mit szeretnél tudni? Elmondtam neki még egyszer. Hogy volt-e olyan ismerőse, akit meggyilkoltak? Úgy általában nagyon hülye kérdés lett volna, a mi esetünkben azonban egyáltalán nem tűnt annak. – És ha eszem ágában sincs ilyenekről beszélni veled? – Semmi baj – mondtam és felálltam. – Majd gondoljon rám, ha az FBI-ember... Mr. Norton erre észhez tért. Utánam nyúlt és elmarkolta a blúzom szélét. – Ne kapd fel a vizet, Debby! Csak idegesít, hogy feleannyi idős sem vagy, mint én, és ennek ellenére megpróbálsz parancsolgatni nekem. Nos jó. Valóban volt valaki, aki közel állt hozzám... vagyis azt hittem, közel áll... és megölték. Lehet, hogy ez is közrejátszott abban, hogy most sehol sem találom a helyem. – Ki volt az... illető? Mr. Norton megvonta a vállát. – Ő is olyan volt, mint én. – Milyen? – lepődtem meg. – Medencetisztító. Tőle tanultam a mesterséget. Idősebb volt nálam tíz évvel. Lolitának hívták. – Szép név. – Ő is az volt. Nagyon szép. Kezdetben a tanítóm volt, aztán... hm... a barátnőm lett.
– Megesik az ilyesmi – mondtam. Mr. Norton meghökkenve nézett rám. – Ezt meg honnan a fenéből tudod? Úgy beszélsz, mintha évszázados tapasztalatok szent könyvei lennének a zsebedben. Szóval... szerettük egymást, de Lolitának nagy szíve volt. – Úgy érti... beteg volt? – Fenét. Úgy értem, hogy más is belefért, nemcsak én. Kezdtem felfogni, mire gondol. – Egyszer együtt mentünk valahova dolgozni... Bizonyos idő elteltével Lolita eltűnt mellőlem. Egy darabig vártam, majd a keresésére indultam. Fél óra múlva megtaláltam. Félreérthetetlen volt a helyzet. A ház, illetve a medence gazdája és ő... – Értem – bólintottam. – Ezen aztán szörnyen összekaptunk. Aztán megint összejöttünk és megint összekaptunk. Lolita nem is próbálta mentegetni magát. Azt mondta, ő latin-amerikai, náluk az ilyesmi természetes dolog, szeret engem, de nem akarja lekötni magát mellettem. Ha nem tetszik, akár el is mehetek. – És... elment? – Többször is. Volt egy barátom Chicagóban, hozzá mentem. Egy bizonyos idő után... aztán visszatértem Lolitához. Valahogy... vissza kellett térnem hozzá. – Tehát Chicagóba ment. Hogyan? – Hogyhogy hogyan? – Úgy értem, milyen közlekedési eszközzel? – Vonattal, ha jól emlékszem. De hogy jön ez ide? – Idejön – mondtam. – Nem emlékszik rá, hogy találkozott egyszer a vonaton egy vörös hajú emberrel, akivel jól elbeszélgetett? Mr. Norton elképedve bámult rám. – Egy vörös hajú... emberrel? Nem, azaz... vagyis... – Vagyis? – Most, ahogy mondod, tényleg találkoztam egy ilyennel. – Mesélt neki Lolitáról? Ekkor váratlan dolog következett. Mr. Norton sírni kezdett. Egy szőke hajú Adonisz, akinek potyognak a könnyei. Nem semmi. – Ez előtt volt az... utolsó alkalom, hogy láttam.
– Miért, mi történt ezután? Mr. Norton gyanakodva nézett rám. – Hát... elkeseredésemben elmondtam annak az embernek mindent. Mármint Lolita és jómagam dolgát. – Hirtelen felugrott és a képembe üvöltött. Zokogások és patakzó könnyek között. – Megölték Lolitát! Egy állat megölte! A sorozatgyilkos! Úgy, ahogy a többieket! – Ezután nekem esett. Elkapta a nyakam és megszorongatta. Nem törődött már vele, hogy a kertekben buzgólkodók ránk figyelnek-e vagy sem. – Megölték Lolitát! Térdre estem, ő pedig fojtogatott rendesen. S akkor, ott, a pad mellett, amikor úgy éreztem, hogy hirtelen kiszalad belőlem minden erő, s már csak másodperceim vannak hátra, megjelent előttem álmaim asszonya. Olyan nyugodtan nézett rám, mintha nem tartana tőle, hogy Mr. Norton megfojt. Bár a szeme szikrázott, s az ajka vékony volt, mint a késpenge, nem emelte fel a kezét a védelmemre. Elfordította a fejét és a kerékpárra nézett. Ekkor megértettem mindent. Minden erőmet összeszedve lerúgtam magamról Mr. Nortont, elkaptam a kerékpár pumpáját és letéptem a bicikliről. Majd ugyanezzel a mozdulattal alaposan fejbe kólintottam vele. Mr. Norton felhördült, a levegőbe kapott és elterült mellettem. Még ebben a pillanatban rávetettem magam. Igyekeztem eltakarni a kertekben buzgólkodók elől. Néhányan ugyan felnéztek a munkájukból, de egy felkerregő fűnyíró hangja elfojtott minden további zajt. Mr. Norton nyögdécselt egy kicsit, majd kinyitotta a szemét. Őszintén szólva, elég félreérthető látványt nyújtottunk ott, az út mellett, a sárgás, már-már az őszt idéző füvön. – Debby? – nyögte, amint rám ismert. – Istenem... mi történt velem? Fájdalmas nyögdécselése belefulladt a fűnyíró kellemetlen kerregésébe.
40 Jó ideig haboztam, mielőtt kapcsolatba léptem volna Mr. Hewitt-tal. Úgy próbáltam megmagyarázni magamnak a habozásomat, hogy egyfolytában a fejemet töröm: hogyan tudnám kiszedni belőle az információkat. A valóság azonban az volt, hogy egyszerűen tartottam tőle. Bár úgy kinézetre nem volt félelmetes, annak ellenére sem, hogy néha megjelent egy alattomos kis mosoly az arcán, ami egyáltalán nem tetszett nekem. Azonkívül lenyúlta a zsebkendőmet, ami ugyancsak nem tetszett. Nem voltam nyeretlen kétéves; rég tisztában voltam vele, hogy vannak olyan, mások által aberráltnak nevezetett fickók, akik női fehérneműket gyűjtenek, otthon magukra veszik őket és bennük illegetik magukat a tükör előtt. Vannak, akik még szagolgatják is őket. Brrrr! Még rágondolni is rossz! Kicsit aggasztott, hogy egy ilyen fehérnemű szagolgatóval kell társalognom, ezért ösztönösen húztam az időt. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ha sokáig húzom, kellemetlen következményei lehetnek. Például megérkezhet Mr. Lord, és... Felhívtam Mr. Mitchellt. A seriff szerencsére az irodájában volt és szerencsére a hangulata sem lapított a béka feneke alatt. Sőt örvendezőnek tűnt a hangja, amikor bemutatkoztam neki. – Debby? – harsogta a kagylóba. – Rég láttalak, kis Sherlock! Hogy vagy? Megkérdeztem tőle, hogy nem látta-e Mr. Lordot a környéken. – Mr. Lordot? – csodálkozott. – Miért, itt kellene lennie valahol? – Azt ígérte, hogy visszatér. – Talán. Bár azt hiszem, most valahol másutt keresi a sorozatgyilkost. Én nem segíthetek, Debby? Hadarni kezdtem, hogy adtam Mr. Lordnak valamit, ő azt ígérte, hogy visszaadja, csakhogy elutazott... Az volt az igaság, hogy még én magam sem értettem, mit hadoválok össze. Mitchell seriff nem is nagyon igyekezett,
mivel hallottam, hogy szakadatlanul cseng a telefon a másik szobában. – Várj csak egy kicsit, Debby – szakított félbe Mr. Mitchell. – Vagy inkább... később hívjál vissza. Oké? Természetesen eszem ágában sem volt visszahívni. Biztos voltam benne, hogy öt perc múlva már nem is emlékszik rá, hogy felhívtam. Ezután Mr. Hewitt következett. Kértem a posta központját, majd név szerint őt. Néhány másodpercnyi várakozás után máris hallottam a hangját. – Hewitt. Mondtam neki, hogy ki beszél. Mr. Hewitt-ten nem érződött, hogy megrázta volna a dolog. – Igazán? És mit akarsz tőlem, Debby? Mondtam neki, hogy beszélgetni. – Beszélgetni? – hökkent meg. – Mi a fenéről? – Szeretnék kérni magától valamit. Mr. Hewitt habozott. Már-már attól tartottam, hogy kosarat kapok, ám Mr. Hewitt végül is beleegyezett. – Jól van, Debby – morogta. – Hol gondoltad? – A parkban. Valamelyik padon. – Az nem jó – ellenkezett Mr. Hewitt. – Ott nem. – Miért? – csodálkoztam. – Mert nem akarok olyan helyen találkozni veled, ahol nem vagyunk szem előtt. Világos? Értettem én Mr. Hewitt-tet, hogyne értettem volna. Attól tartott szegény, hogy csőbe akarom húzni. Például azért, mert amikor utoljára találkoztunk, kellemetlen dolgokat mondott nekem. Félt, hogy bosszút állok értük. – Akkor hol gondolja? – kérdeztem. – Például a szökőkútnál – mondta. – De hiszen az a város közepén van! Közszemlére tesszük ki magunkat. – Éppen azért, Debby. Kénytelen voltam beleegyezni. Éreztem, hogy Mr. Hewitt nem könnyű eset. Olyan, mint az angolna. Nemcsak, hogy nem találsz fogást rajta – egyre csak kicsúszik a kezedből –, hanem még jól beléd is harap.
41 Mr. Hewitt azonban egyáltalán nem tűnt angolnának. És barátságtalan sem volt. Sőt – éppen ellenkezőleg. Kedvtelve siklott végig rajtam a szeme. Én pedig egyetlen pillanat alatt kimelegedtem tőle. Karomon vigyázzban álltak a szőrszálak. A szemem sem találta a helyét: Mr. Hewittra is nézett, meg nem is. Illetve rá is akart nézni, meg nem is. Mr. Hewitt elegáns volt; ahogy a postai szabályzat megkívánta. Galambszürke öltöny, hófehér ing, diszkréten csíkos, tengerkék nyakkendő. Mr. Hewitt maga volt az elegancia. Mellette valószínűleg szürke kis egérnek látszottam. Mr. Hewitt köszöntött, aztán még egyszer végignézett rajtam. – Csinos vagy, Debby – mondta. Ekkor már tűrhetetlen hőség kínozott és egyre idegesebb is lettem. – Én egyáltalán nem így látom. Mr. Hewitt felnevetett. – Ne higgy a szemednek, Debby. Ez egy jó tanács. Nem a tükrödben kell bámulnod magad. Valószínűleg el is pirulhattam. Honnan a fenéből tudhatja Mr. Hewitt, hogy néha valóban bámulni szoktam magamat a tükörben? – Akkor... miben? – kérdeztem. Úgy gondoltam, hogy kellőképpen nagyvilági a szövegem és helyzethez illő. És megfelelően kacér is. – A férfiak szemében – mondta Mr. Hewitt. – Azokban nézegesd magad. Csak egy kicsit kell még nőnöd, Debby, és az ujjad köré csavarhatsz mindenkit. Engem is beleértve – tette hozzá nevetve. Már-már a nyelvemen volt, hogy megkérdezem, mi van a női fehérneműivel, de valahogy mégsem mertem megkérdezni. Többek között attól is tartottam, hogy szó nélkül feláll és faképnél hagy. – Nos, Debby, akkor miről is van szó? – kérdezte, és rám függesztette szürke szemét.
– Csak meg akartam kérdezni, hogy... hogy van Mrs. Conrad? Nem tudom, miért éppen ezt az ostobaságot kérdeztem, de valahogy kicsúszott a számon. Mr. Hewitt figyelmesen rám nézett, majd elmosolyodott. Úgy, mintha csak úgy butaságokról csevegnénk egymással. – Figyelj, Debby, mondani akarok neked valamit. – Tovább mosolygott, de a hangja már nem olyan volt, mint eddig. Hideg lett és barátságtalan. – Nem tudom, mi a fenét akarsz tőlem, de két dolgot a tudomásodra kell hoznom. Az egyik, hogy nincs szándékomban viszonyt kezdeni veled. Lehet, hogy szerelmes vagy belém, lehet, hogy csak megjátszod, de egyet végy tudomásul: nem óhajtok barátkozni veled. Akad elég hozzád hasonlóan álmodozó srác, vagy éppen ellenkezőleg, kis ragadozó, akivel elkezdheted az élettel való ismerkedést, de rám ebben ne számíts. Nem akarom hurokba dugni a fejem. Ismerek valakit, akire rászállt egy hozzád hasonló kis csirke, és mi lett a vége? Ismerősöm még mindig nem jött ki a sittről, pedig már vagy öt éve ennek, és még legalább egy tízest le kell húznia odabent. Nos, Debby, ne is álmodozz arról, hogy összebújhatsz velem. A másik pedig, hogy azt gyanítom: te akarsz lenni Miss Marple, fiatalabb kiadásban. Ehhez sok szerencsét kívánhatok neked, de a jó kívánságaim mellé azért odabiggyesztenék egy figyelmeztetést is. Nevezetesen, hogy vigyázz magadra; Miss Marple csak könyvekben létezik. A valóságban fogalmad sincs róla, hogy hány minden lében kanál fekszik jeltelen sírban, erre-arra. Ez nem fenyegetés, Debby, nem is annak szánom, csupán figyelmeztetés. És hogy világos és félreérthetetlen legyen a dolog, még egyszer megismétlem: nem óhajtok barátkozni veled, akár ez a célod, akár az; a barátságos köszönésen kívül ne ábrándozz semmiféle kapcsolatról. Oké, kislány? Ez a „kislány" felbőszített. Olyannyira, hogy egyből tovaszálltak a meleg hullámok rólam. És a szemét sem láttam már olyan vonzónak. – Azért... tettem valamit önért, nem gondolja? – kérdeztem. – Hát persze – bólintott Mr. Hewitt. – Hálás is vagyok
érte, nem úgy, mint Mrs. Conrad. Nagy bajból húztál ki, az kétségtelen. Ennek ellenére, amit mondtarn, úgy lesz. De azért megígérhetem, hogyha egyszer elkap egy csirkefogó, és olyat akar tőled, amit te nem akarsz, kvázi, segítségre lenne szükséged, és én a közelben leszek, kitekerem a nyakát, oké? Óhajtasz még valamit tőlem? – Jósolni – mondtam. Mr. Hewitt elhallgatott és úgy meghökkent, hogy kis híján beleesett a mögöttünk csobogó szökőkútba. – Mi a fenét? – Jósolni. – Jósolni? Minek? Hogyan? – Adja csak ide a kezét! – Egy frászt! – tiltakozott Mr. Hewitt, miközben ide-oda járt a szeme. – Hol bujkál a barátnőd a fényképezőgépével? Azt hiszed, nem vettem észre? Néhány napja le sem megy a nyakamról. Mi a fenét akartok tőlem, he? Ha azt hiszed, hogy bármi közöm is van ezekhez a rohadt gyilkosságokhoz, tévedsz. – Akkor csak tegye le a kezét ide a márványra – mutattam a szökőkút peremére. – Tenyérrel felfelé. Elmondok néhány epizódot az életéből. Ha nem akar, ne reagáljon rájuk. Mr. Hewitt dühösen a márványra tette a kezét. – Gyerünk, essünk túl rajta! De utána rögtök felállok és vége. Úgy tettem, mintha valóban a tenyerét vizsgálgatnám. – Csak türelem – nyugtattam. – Látom, hogy volt valami az életében... ami gyilkossággal végződött. Egy nagy gubancra gondolok. Kicsit megmoccant a keze, de nem szólalt meg. – Valaki nagyon kiszúrt magával. Komoran felnézett rám, de még mindig hallgatott. – Maga... elmenekült a konfliktus színhelyéről. Valószínűleg csak úgy... bele a vakvilágba. Ott akarta hagyni azt a nőt. Valószínűleg vonattal menekült vagy autóbusszal. De nem kocsival, az biztos. És a vonaton – maradjunk emellett – találkozott valakivel. Egy vörös hajú, vörös bajuszú emberrel, aki... azt állította magáról, hogy forgatókönyveket ír, és szüksége lenne néhány jó ötletre. Megkérdezte öntől,
hogy volt-e olyan esemény az életében, amelynek során egy nő... piszokul viselkedett önnel. Mr. Hewitt felhorkant. – Honnan a francból... – Eresszen le, Mr. Hewitt! Ön pedig elkeseredésében elmesélte neki, hogy milyen méltánytalanság történt önnel. És talán elárulta a hölgy igazi nevét és címét is. De a város nevét biztosan, így aztán a helyi sajtóból könnyen visszakereshető volt az esemény. Még abban az esetben is, hogy a neveket megváltoztatta. Igaz? – Honnan a... – Szóval igaz. Maga később visszatért a városba, ahol az a hír fogadta, hogy azt a nőt, akiről beszéltünk, meggyilkolták. A sorozatgyilkos ölte meg. Elképzelhető, hogy ön is gyanúba került. Mindenesetre, még ott a vonaton, a vörös hajú férfi felhívta a figyelmét a mi városunkra. Azt mondta önnek, hogy itt szinte mindig van álláslehetőség annak, aki meg akar itt telepedni. Amikor pedig a gyilkossági ügy lezárása után ön ártatlannak bizonyult, megfogadta az ismeretlen tanácsát és idejött. Így volt, Mr. Hewitt? Ahogy Mr. Hewitt rám nézett, azt képtelen vagyok leírni. Annyi minden kavargott a szemében, hogy hosszú oldalakon sorolhatnám. Mindenesetre, a meglepetés, a félelem, a harag, az értetlenség az első helyeken toporogtak. – Ki a fene vagy... te? – kérdezte rekedtes hangon. – Te nem lehetsz normális... földi ember! Már akkor gyanítottam, amikor annak a férfinak elsősegélyt nyújtottál. Ott állt melletted valaki, akiről, az hittem, hogy az árnyékod, de nem az volt... biztosan nem az volt! Te boszorkány vagy... Debby... egy átkozott boszorkány! Bele kellene, hogy fojtsalak a szökőkútba! Kétszáz évvel ezelőtt még megégettek volna. Mit akarsz tőlem, te átkozott? – Az igazságot – mondtam. Mr. Hewitt megvonta a vállát. – Hiszen úgyis tudod. Barbarának hívták. Végzetesen beleszerettem. Ő viszont lenyúlta minden pénzem, pedig volt egy jó kis summa megtakarításom. És a házam is... tönkretette az életemet. Sejtettem, hogy van valakije rajtam kívül, de nem volt időm meggyőződni róla. Ma már bánom, hogy nem
fogadtam magánzsarut. Mire felébredtem... már nem volt semmim. És ő sem volt. Egy barátomhoz utaztam panaszkodni... akkor találkoztam a vörös emberrel. Kicsit ittunk, és én... elpanaszoltam neki mindent. Még friss volt a seb. Elárultam neki a város nevét is. Azt ígérte, felhasználja egy filmjében, s ezáltal valami kis pénzhez is jutok. Aztán Barbarát meggyilkolták. A sorozatgyilkos ölte meg. Előrehajoltam és igyekeztem a szemébe nézni. – Sosem gondolt még rá, hogy vajon ki lehetett az a vörös ember? Akkor sem... amikor Mr. Lord, az FBI embere elbeszélgetett magával? Mr. Hewitt lefittyedt ajakkal bámult rám. – Csak nem azt akarod mondani... – Semmit sem akarok mondani – vágtam közbe. – Csak néha érdemes elgondolkodni bizonyos dolgokon. – De hát... Istenem... bár elmúlt egy kis idő azóta... mintha valóban... Jézus istenem! Mit akarsz csinálni, Debby? – Maga mit csinálna az én helyemben? – Nem tudom, Debby. Hiszen azt sem tudom, hogy a saját helyemben mit csináljak. Ennyiben maradtunk. Nem is akartam tőle mást. Csak azt, hogy erőltesse egy kicsit az agyát, hátha kipottyan belőle valami. Az sem baj, ha nem pottyan ki semmi, de legalább megkavarja egy kicsit az állóvizet. S én akkor elkapom az aranyhalat.
42 Legalább annyira magabiztos voltam, mint amennyire tapasztalatlan. Biztos voltam benne, hogy rájöttem a rejtély nyitjára; tudom, ki a sorozatgyilkos, és el is kapom. Szemernyi kétségem sem volt afelől, hogy így is lesz. Amit Debby O'Hara egyszer elhatároz, azt teljesíti is! Éppen indultam volna, hogy megkeressem vérszerződött társaimat, ám ekkor valaki beterített az árnyékával. Mr. Ridgeway volt.
– Leülhetek melléd, Debby? – kérdezte és nyomban le is tilt. Kopott, koszlott, büdös zakója szárnya belelógott a szökőkútba. Szólnom kellett volna neki, hogy húzza ki a vízből, mert megdöglenek tőle az aranyhalak. Aligha mondok nagyot, ha azt állítom: Mr. Ridgeway ezúttal még a szokásosnál is kopottabb és büdösebb volt. Ahogy az ölébe tette a két kezét, hogy leszorítsa vele mindegyre lecsúszni készülő aktatáskáját, sikerült megállapítanom, hogy az övénél gyászkeretesebb körmöket még nem láttam életemben. Még Tex Bell prérikutyájának a karmai is tisztábbnak látszottak volna, pedig a prérikutyák körme már eleve fekete. Az aktatáskájáról nem ejtettem még szót, de nem is fogok. Már azt sem lett volna könnyű megállapítani, hogy hány táskát szorongat az ölében. Egymáshoz nem passzoló táskarészek alkották a halmazt, amelynek a közepén papírlapok tülekedtek. Ahogy rám nézett, már tudtam, hogy nagy baj van. És azt is sejtettem, hogy mi. Ő feltehetően nem sejtette, hogy én sejtem, mert ahogy leült, azonnal zavaros magyarázkodásba kezdett. – Nemcsak én vagyok, Debby, hidd el, nemcsak én. – Micsoda? – kérdeztem és nyeltem mellé egyet... – Hülye – felelte Mr. Ridgeway. – És... miért? – kérdeztem. – Mert... ha valami sikerélményem van... annyira megörülök neki, hogy... közben megfeledkezem minden óvatosságról. És az... emberekben is annyira bízom. Karácsonykor is mindig sírdogáltam. – A sikerélménytől? – kérdeztem. – Hát persze, Debby. Hát persze! Képzeld csak el, egyszer megkérdeztem Bettytől, akkor már nagyobbacska lány volt, hogy mit szeretne karácsonyra. Ő megmondta. Tudod, mit szeretett volna? – Na mit? – kérdeztem. Mr. Ridgeway megvakarta kopasz feje búbját. – Már nem emlékszem. De valami szépet, az biztos. És én megvettem neki! Olyan diadalmasan vágta ki, mintha egyedüli apa lett volna
a világon, aki teljesítette lánya karácsonyi kívánságát. – Hát ez nagyon szép öntől – dicsértem meg. Amikor aztán elkezdett játszani vele... elöntötték a szememet a könnyek. Tudod, a sikerélménytől. Hogy sikerült megvalósítanom valamit, sikerült valakinek örömöt szereznem. – Szép dolog – ismeteltem. Még az sem rontotta el... egészen az örömömet, hogy az a valami... alighanem alvós baba lehetett... csak néhány óráig működött, azután beadta a kulcsot. – Van ez így – sóhajtottam sajnálkozva. – Pedig az a rohadék baba majdnem elrontott mindent. Bár, őszintén szólva, Betty így is örült neki. És akkor engem nagy méreg fogott el, Debby! Tudod, kire haragudtam? Arra a nyavalyás áruházra, amelyik eladta. Hibás árut sóztak a nyakamba, Debby! Csak találgathattam magamban, hogy mi az ördögöt akar tőlem. Korábban már tippeltem valamire: úgy látszik, mégsem arról lesz szó. Mr. Ridgeway tovább folytatta a siránkozást. – Nagyon kivoltam akkor, Debby. Őszintén mondom, baromira kivoltam. Elhatároztam, hogy megbosszulom a szemétségüket. Hogy jönnek ahhoz, hogy elrontsák mások örömét, boldogságát. Mert én nagyon bosszúálló is tudok lenni, Debby. – Ez viszont nem szép dolog – csóváltam meg a fejem. – Szép, nem szép: én ilyen vagyok. Szóval akkor, Debby, azt mondtam a feleségemnek, hogy kimegyek sétálni egy kicsit, mert a gyertyafüsttől megfájdult a fejem, de nem sétálni mentem. Elmentem az áruházhoz, Debby, ahol a babát vagy micsodát vettem. De előtte még összeszedtem néhány követ, volt köztük akkora is, mint egy összegömbölyödött sündisznó, és amikor megfelelő helyre értem, belevágtam valamennyit az áruház kirakatába. Életemben nem hallottam még olyan gyönyörűséges zenét, mint amikor azok a behemót üvegtáblák eldurrantak. Mennyei muzsika volt, Debby! Most már világosan tudtam, amit eddig is sejtettem: Mr. Ridgeway tökéletesen becsavarodott. Felesége és lánya halála szétcincálták az idegeit. És ezen nem is csodálkoztam. Már azt
is nehéz elviselni, hogy valakinek a felesége kábítószer hatására azt képzeli magáról, hogy madár, és leröppen a háztetőről. S ha ehhez még hozzávesszük, hogy nem is olyan sokkal ezután meggyilkolják a lányát, nincs csodálkoznivaló azon, hogy megbuggyan a szerencsétlen. Nyomban el is határoztam, hogy Mr. Ridgeway nem vesz részt a nagy kalandban. Eredetileg ugyan úgy terveztem, hogy rá is számítok, de a szövegétől megjött a józan eszem. Sültbolondokkal nem lehet sorozatgyilkost fogni. Mr. Ridgeway nem hagyott gondolkodni. Megfogta a karom és megszorította. – Azt hittem, Debby, hogy sínen vagyunk. Megvan a gyilkosunk és meg is fogjuk. És meglesz a sikerélményünk. Neked is, meg nekem is. Ezért örültem annyira, amikor biztos lettem benne, hogy Mr. Norton a tettes. – De nem ő az. – Sajnos nem. Vagy legalábbis igen kicsi a valószínűsége. Ezt az ismerőseim mondták. Akkor viszont Mr. Peterst vettem gyanúba. – Azt akarja mondani, hogy... Mr. Ridgeway bánatosan nézett rám. – Azt kell mondanom, Debby. Nem is ő a tettes. – Biztos benne? – Az kell, hogy legyek. Az ismerőseim szerint ennek is igen kicsi a valószínűsége. – Azt is megindokolták, hogy miért? – Meg, Debby. Igen hosszú történet, és kezdek ettől az átkozott vízcsobogástól rosszul lenni. Tudod, mire emlékeztet ez engem? A vércsobogásra! Amikor elképzelem, hogy az én kislányomat, Bettyt... az a rohadék... és neki is így csobogott a vére... – Nem lenne jobb, ha odébb sétálnánk? – aggodalmaskodtam. – Csak még néhány szót, Debby... Nos, azért sikerélményünk még lehet. – Éspedig? – Úgy, hogy ha nem is Mr. Norton a sorozatgyilkos, ha nem is Mr. Peters... akkor is csak lennie kell valakinek! – Ez nem is vitás.
– Én tudom, hogy ki lehet az. Tudom, hogy ki az! Behunytam a szemem. – És... elmondhatja nekem? Mr. Ridgeway a vízbe vágott az öklével. – Hát persze, Debby. Hát persze! Hiszen mindkettőnké az érdem, és a sikerélményünk is közös lesz. – Ki... csoda? – kérdeztem behunyt szemmel. – Mr. Hewitt! – ordította úgy, hogy talán még a szökőkút csobogását is túlharsogta. – Ő az! A rohadék Mr. Hewitt. Némiképpen megnyugtatott, hogy nem láttam kíváncsiskodókat a környéken. Akik mégiscsak a közelünkben húztak el, azok sem fordítottak figyelmet ránk. – Honnan veszi ezt? – tudakoltam. – Utánamentem a dolgoknak, Debby! Egyszerűen nem tudtam nyugodni. Amikor a barátaim közölték velem, hogy nem valószínű, hogy Mr. Peters lenne a gyilkos – ezért meg ezért – tovább vizsgálódtam. Képzeld csak: Mr. Hewittnak minden oka meglett volna rá, hogy megtegye. És tudod, miért? Mert bosszút akart állni egy asszonyon. Azért! – Barbarán? Kidülledtek a szemei, mintha láthatatlan kezek fojtogatták volna. – Te honnan... tudod? – Ő mondta. – Beszéltél vele? – Épp az imént. Azt állítja, nem ő tette. Amikor megtudta, hogy Barbara milyen csúnyán bánt vele, lelépett egy másik városba. Barbarát azalatt ölték meg, amíg ott tartózkodott. – Lárifári! Titokban visszatért és elkapta. És nemcsak őt, hanem még sok nőt. Különben is, Debby, pokolba a részletekkel! Ha elkapjuk, majd elbeszélgetünk vele. – Ezt meg hogyan képzeli? – kérdeztem. – Elkapjuk, aztán átadjuk a zsaruknak. Nem akarok önbíráskodást, ne aggódj. Elég az nekem, ha az állam végzi ki: nekem akkor is meglesz a sikerélményem. Szóval, Debby, el kell kapnunk ezt a rohadékot! Úgy tettem, mintha meggyőzött volna. – Elkapjuk – bólintottam. – Mikor? – kérdezte némiképpen megnyugodva.
– Rövidesen – ígértem. – Előbb meg kell keresnem Mr. Lordot. Mondja, Mr. Ridgeway, nem találkozott valamikor egy sovány, mégis izmos, vörös hajú, vörös bajuszú emberrel? Mr. Ridgeway összeráncolta a szemöldökét. – Sovány, vörös... bajuszú... emberrel? Nem emlékszem ilyenre. – Mr. Lord is ilyenféle – emlékeztettem. – Ja, tényleg. – De én nem feltétlenül rá gondolok. Nem feltétlenül. Ámbár minden meglehet. – Ezt nem értem, Debby – nyafogta. Ekkor szép sorjában elmeséltem neki, hogy mit hallottam Mr. Nortontól, Mr. Peterstől és Mr. Hewitt-tól, azzal a vörös hajú, vörös bajuszú emberrel kapcsolatban, aki filmrendezőnek vagy mifenének adta ki magát. Mr. Ridgeway eltátotta a száját. – Mi az ördög akar ez lenni, Debby? Ki ez a pasas? – Láttam rajta, hogy ismét történik vele valami. Elsősorban az agyával, jóllehet nem azon látszott leginkább. Sokkal inkább a bőrén. Egyszerűen szakadni kezdett róla a veríték. – Azt gondolom, hogy ő a sorozatgyilkos – mondtam. Mr. Ridgeway úgy erőltette az agyát, hogy szinte Aszott a verítékben, de megérte neki, mert végül csak felfogta a dolgok lényegét. – Ő... lenne az? – Nagy a valószínűsége – mondtam. – De hát... ki a fene ez a pasas? Mielőtt kiköphettem volna a gyanúmat, szelíden Mr. Ridgeway szemébe néztem. Nem volt nehéz, mert éppen rám bámult. – Nem árulná el, Mr. Ridgeway? Lehajtotta a fejét és nagyokat nyögött. – Jézusom... akkor én... akkor én... gyilkos vagyok! Úgy gondoltam, hogy bizonyos értelemben feltétlenül.
43 Mr. Ridgeway tenyerébe temette az arcát, miközben úgy rángatódzott a válla, mintha ráesett volna egy tetőcserép. Pedig csak zokogott, ahogy szokta. Jézusom, Debby! Én tettem! Dehogy maga tette! Maga nem gondolt semmi rosszra. Csak beszélgettek. És ittam is, Debby. Két whiskyt is megittam, pedig nem szoktam inni. Jézusom, Debby! Kezdtem megbánni, hogy bármit is elmondtam neki. A végén még belefojtja magát a szökőkútba. – Mesélje el, hogy történt! – biztattam. Mr. Ridgeway felemelte a fejét. Úgy barázdálták az agyát a lefolyó könnypatakok, mint a gleccserek a Himaláját. – Éppen... Chicagóból jöttem haza. Volt ott egy ügyem a vágóhídon. – Vágóhídon? – hökkentem meg. – Annyi arrafelé az elhagyott vágóhíd, mint égen a csillag, Debby. A harmincas években az a mondás járta, hogy Chicago az Államok gyomra. Ott dolgozták fel a középnyugati farmerek tenyésztette szarvasmarhákat. Azóta sokat változott a világ, sok vágóhíd került használaton kívülre. Nos, egy ilyen vágóhíd értékesítésében vettem részt. Egy üzletlánc akart a helyére áruházat építeni. Talán már be is fejezték, ki tudja. Mindenesetre, nem jártam rosszul vele, az biztos. Akkor még a feleségem is élt. Csak már... nehéz volt vele, és Bettyvel is. Bizonyos értelemben. – Magának is azt állította, hogy forgatókönyvíró? Nekem íróként mutatkozott be. Azt mondta, fordulatos történeteket keres. Főleg olyan asszonyokról, akik, hm... bizonyos értelemben keserűséget okoznak a férfiaknak. Megkérdezte, hogy nálam mi a helyzet. Sajnos ittam két whiskyt... és alighanem egy harmadikat is... aztán panaszkodtam egy kicsit. De ezért ez nem volt komoly... – Igazán? – Elmeséltem neki, mi az az LSD. Ő már nem is igen hallott róla. Te már hallottál? Jól van, nem is ez a lényeg,
hanem az, hogy olyan valami, amitől... vízióid támadnak, Debby. Rövid ideig én is a rabja voltam, és csak Istennek köszönhetem, hogy megúsztam élve azt az időt. A feleségem... azonban nem tudott megszabadulni tőle. Nem és nem. Az LSD tönkreteszi az ember önérzetét, megbízhatóságát, azaz, az egész embert. És hazudozóvá teszi. Marion is ilyen volt. Ezerszer is megígérte, hogy felhagy vele... aztán mégsem. És közben hazudott, hazudott, hazudott. – Sajnálom. – Az lett a vége, hogy leugrott a... magasból. De akkor, amikor a vörös emberrel találkoztam, még élt. Akkortájt támadt rám a lányom. Becsülettel be kell vallanom, hogy Bettyvel is ellentétbe kerültem. Amikor nem adtam az anyjának inni, ütni kezdett, hogy nincs jogom kínozni az édesanyját. Én akkor... nagyon el voltam keseredve, Debby. – És mindezt elmondta neki? – Részeg voltam, Debby, különben nem beszéltem volna neki a magánügyeimről. Megköszönte, aztán elváltunk egymástól. És nem sokkal ezután... A feleségem valahogyan LSD-hez jutott és leugrott a tetőről. Majd elkövetkezett a legszörnyűbb dolog az életemben: megölték a szemem fényét, szívem virágát, az én kislányomat, Bettyt. És milyen brutális módon: Istenem, istenem! Nem nagyon ismertem Bettyt, nem is kedveltem, soha nem barátkoztam vele, annak ellenére sem, hogy az apja az apám kollégája, most mégis együtt vérzett a szívem Mr. Ridgeway szívével. Aligha lehet nagyobb bánata egy szülőnek, mint az, ha elveszíti a gyermekét. – Ön nem bűnös, Mr. Ridgeway – hajtogattam, mint egy megbuggyant magnetofon. – Ön egyáltalán nem bűnös. Mr. Ridgeway rám emelte könnymaszatos arcát. – Tudom, Debby, hogy büntetőjogilag nem vagyok felelősségre vonható, de a lelkem azt súgja, hogy bizony bűnös vagyok. Akárhogy is... mégiscsak én okoztam a halálukat. Ha nem állok szóba azzal az emberrel... – Nem láthatjuk előre a jövőt – vigasztaltam. Mr. Ridgeway agyában csak ekkor robbant a bomba. Nem tudom, mindig ilyen nehéz felfogású volt-e – annak a pozíciónak a fényében, melyet a szakmájában betöltött, aligha
– vagy csak a két haláleset zökkentette ki élete sínpályájáról, mindenesetre, elég lassan fogta fel, hogy korábban mire és kire célozgattam. Egyszerre csak abbahagyta a sírdogálást és csuklott egyet. Aztán szinte rémülten nézett rám. – Hogy értetted azt, hogy... kicsoda az a vörös hajú és vörös bajuszú férfi? – Na hogy? – kérdeztem vissza. Erre úgy a karomba markolt, hogy felszisszentem fájdalmamban. – Ő lenne az, Debby? De hiszen ez... ez... abszolúte lehetetlen! – Gondolja, Mr. Ridgeway? – Jézusom... de hát... hogy hiheted ezt, Debby? Körülnéztem, s amikor meggyőződtem róla, hogy nem leselkedik senki a közelünkben, megköszörültem a torkom, leráztam magamról a kezét, kissé elhúzódtam tőle – a szaga miatt –, és beszélni kezdtem. – Nem hallott még olyat, hogy a zsaruk néha istennek képzelik magukat? – Hogy? – nézett rám értetlenül. – Úgy, hogy magukat hiszik törvénynek. Láttam nem egyszer a televízióban. Volt például egy film, amelyben még szövetséget is alapítottak és elkezdték leöldösni azokat a bűnözőket, akik szerintük nem nyerték el a méltó büntetésüket. – De hát... miért, Debby? – Hogy miért nem nyerték el? Ki ezért, ki azért. Volt, akire nem sikerült rábizonyítani a bűnösségét, de olyanok is voltak, akik leültek ugyan valamit, ám közel sem annyit, mint amennyit a zsaruk szerint megérdemeltek volna. Ezért a zsaruk a saját kezükbe vették az ítélethozatalt. Összegyűltek egy elhagyatott házban, újratárgyalást tartottak a bűnösök távollétében, és új ítéletet hoztak. És azt végre is hajtották. Az ítélet szinte kizárólag halál volt. – De hiszen ez... törvénytelen! – Naná hogy az! Mr. Ridgeway alighanem csak ekkor kezdte kapizsgálni a dolgot.
– Azt mondod, hogy... – Ez vonatkozhat akár az FBI-ra is – egészítettem ki. Mr. Ridgeway ismét közel állt hozzá, hogy beleessen a szökőkútba, ami valószínűleg jót tett volna neki. Az említett halaknak már kevésbé. Mr. Ridgeway lihegett, és megpróbált hinni nekem. Körülbelül olyan nehezen ment neki, mint bármelyikünknek menne, ha elénk állna valaki azzal a megdönthetetlennek tűnő felfedezéssel, hogy az ember közvetlenül a kengurutól származik. – De hát... Debby... de hát... – Ez az igazság – mondtam. Olyan határozottan szegeztem le, mint a koporsófedelet szokták. És nagyjából ezen is ügyködtünk mindketten. Mr. Lord koporsófedelének a leszegezésén. – Hogy... képzeled ezt, Debby? – nyögte Mr. Ridgeway. – Úgy, hogy Mr. Lordot valamilyen trauma érte – mondtam. – Milyen trauma? – nyögdécselt tovább. – Ezt még én sem tudom – vontam meg a vállam. – Nem lennék meglepve, ha egy nő okozta volna. Mr. Lord ezért bosszút akar állni az egész női nemen. Fogadjuk el, hogy ő a sorozatgyilkos. – Jézusom, Debby, te nem tudod, hogy mit beszélsz! – Éppen hogy tudom – tiltakoztam. – Mr. Lordon hatalmas sebet ejtett valaki – úgy értem, a lelkén –, s ettől Mr. Lord lelke deformálódott. – Mit csinált? – Deformálódott. Eltorzult. Azt képzeli, minden olyan nő az ellensége, aki férfit tett tönkre. Azt hiszi, hogy ő maga az igazságszolgáltatás minden lépcsője egy személyben. O nyomozza ki a tettest, ő emel vádat ellene, és ő is hajtja végre az ítéletet. Így már világos? Mr. Ridgeway csak lihegett, és ezúttal válasz nélkül hagyta a kérdésemet. – Mr. Lord nem csak úgy egyszerűen megöli az első útjába kerülő nőt – ennyire azért nem torzult el a lelke –, hanem „bűnösöket" keres. És hogy keresi őket? Tudakozódik. Felszáll egy vonatra, megismerkedik ezzel-azzal, s azzal az
ürüggyel, hogy izgalmas történeteket gyűjt, kifaggatja őket. És ha olyan „szerencsétlen" férfira talál, aki egy nő miatt szenved, vagy ne adj isten, már tönkre is ment miatta, esetleg az öngyilkosság gondolatával foglalkozik... – Ez stimmel – szólt közbe –, már én is foglalkoztam vele. – Nos – folytattam –, ezeknek az embereknek meghozza a megoldást, szabadulást a kínjaiktól. Megöli a bűnös nőket. Mit szól hozzá, Mr. Ridgeway? – Hihetetlen – morogta. – Teljességgel hihetetlen. Az az igazság, hogy bármeddig is nézegethettem volna, soha nem jöttem volna rá, hogy Mr. Lord és az a vörös fickó, akivel a vonaton találkoztam, ugyanaz... bár, ahogy most megpróbálok visszaemlékezni rá... – Ne felejtse el, hogy sokat ivott akkor este. – Ez igaz. – És azt se, hogy ha megismerkedünk valakivel, mondjuk a strandon, nagy a valószínűsége, hogy később is felismerjük ugyanott. De ha ugyanezzel a valakivel nem ott, hanem a városban találkozunk, felöltözve, már nehezebben megy az azonosítás. – Honnan tudsz te ilyeneket, Debby? – Szoktam nézni a televíziót. – Én is szoktam, de nem emlékszem hasonlóra. – Biztos nem ugyanazokat a csatornákat nézzük. De most az a lényeg, hogy megoldjuk a dolgot. – És ezt... hogy képzeled? – Nem lesz könnyű – sóhajtottam. – Mr. Lord tapasztalt zsaru, és a szervezete is védi. Az FBI. Ha csak úgy meggyanúsítanánk... előbb csuknának le bennünket rágalmazásért, mint őt sorozatgyilkosságért. – Ebben lehet valami. – Biztosan így van. Ezért csalit kell eléje lógatnunk. – Csalit? – tátotta el a száját. – Miféle csalit? Ki lesz a csali? – Majd én – mondtam.
44
Valóban arra készültem, hogy úgy elkapom Mr. Lordot, mint a vidra a halat. Nem egyszer láttam már az állatkertben, hogy milyen ügyesen kapja el. Valahogy úgy igyekeztem én is nyakon csípni az FBI-embert. Be kell vallanom, hogy ezekben a napokban tudathasadásos állapotban éltem. Én voltam Debby O'Hara, osztályunk egyik legjobb tanulója; másrészről viszont én voltam a mesterdetektív is, aki mint a pók, hálót sző áldozata köré. Ami tudathasadásom egyik felét illeti – mármint Debby O'Harát –, vele nem is volt semmi gond. Rendesen jártam iskolába; ott valóban Debby O'Hara voltam. Előfordult, hogy amíg a tanítás be nem bejeződött, még csak nem is gondoltam a másik énemre. Tanítás után viszont annál inkább. Akkor már átlényegültem a zseniális nyomozóvá. Mind a tizennégy évemmel együtt. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy sem az iskolában, sem otthon nem vettek észre rajtam semmit. Azaz... ez csak részben igaz. Nem egyszer feltűnt, hogy anyám és apám rajtam felejti a szemét. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre. De azért figyeltem. Megfigyeltem, hogy mindketten kutatón néznek rám, mint az énekesmadár a tojásokból éppen kikelő utódaira. Hogy vajon nem kakukkfióka mászik-e ki valamelyikből? Őszintén szólva, gőzöm sem volt róla, hogy mi ez a hirtelen megnövekedett érdeklődés irányomban, elvégre semmivel nem adtam okot a gyanakvásukra. Talán csak gyakrabban maradtam el délutánonként, amit azért sikerült eladminisztrálnom valahogy. Hol ennél a barátnőmnél voltam, hol annál... Azt meg nem tételeztem fel, hogy kémkednek utánam. Akkor meg mi a fenéért figyelnek? Talán azért, mert változom – gondoltam. – Változó korban vagyok; ilyenkor az orvosok és a pedagógusok telebeszélik a szülők fejét, hogy mennyire nehéz egy tinédzsernek, mennyire nem találja a helyét a világban, mennyire átalakulóban van, blabla, blabla, blabla. Valószínűleg szüleim is áldozatul estek ennek a jaj mi lesz a gyerekünkkel, jaj, csak nehogy... pszichózisnak. Így aztán ők rajtam tartották a szemüket, én pedig rajtuk. Egy éjszakán álmaim asszonya ismét meglátogatott. Pedig
már nem is számítottam a látogatására. Az utóbbi időben elmaradt valahogy. Persze az az igazság, hogy azért nem szokott ő olyan gyakran megfordulni nálam. Ezen az éjszakán viszont újra eljött hozzám. Arra ébredtem, hogy... egyszerűen fel kellett ébrednem. Felpattant a szemem, és fel is ültem az ágyon. Mintha rugó lett volna a derekamban. Álmaim asszonya ott állt előttem, cirka a szoba közepén, és... kifejezetten dühösnek mutatkozott. És nemcsak mutatkozott, hanem az is volt. Éreztem, tudtam, hogy nagyon haragszik és minden bizonnyal rám. Ott állt a hálószobám közepén és egyfolytában korholt. Állt egyenes derékkal, vékony, karcsú, hideg szépségében, miközben hosszú beszédet intézett hozzám. Azon az ismeretlen nyelven szónokolt, amelyet már hallottam tőle, s amelyről azt gondoltam, hogy az angyalok nyelve. Aztán elhallgatott, mintha rájött volna, hogy úgysem értem. Az angyalok nyelvét egyelőre még nem tanítják az amerikai középiskolákban. Felemelte a karját, és rám mutatott. Az arcát elöntő bosszúságtól kissé eltorzult az ábrázata. Barna, mexikóinak tűnő szeme feketén csillogott, mint az onyx. Volt egy onyxból készült kis gyűrűm, pontosan tudtam, milyen fekete a kő. Többször is megcsóválta a fejét, dühösen rám rivallt, és a halántékához érintette a mutatóujját. Biztos voltam benne, hogy azt mondja: hülye vagyok. – Miért? – kérdeztem kétségbeesve. – Miért vagyok hülye? Tovább beszélt. Egyre csüggedtebben, mert már ő is reménytelennek ítélte a helyzetet. Aztán olyat tett, amit nem vártam volna tőle. Legyintett egyet, és a tenyerébe temette az arcát. Csak úgy hullámzott rajta a kétségbeesés. Ebben a pillanatban mélyen átéreztem a fájdalmát. Mintha hirtelen helyet cseréltünk volna. Ő lett Debby O'Hara, én pedig a fene tudja, kicsoda. És újfajta fájdalom született bennem: a tehetetlenség és a sajnálat fájdalma. Hát hülye ez a lány? – sikoltotta bennem egy hang. – Hát nem érti? Ennyire ostoba lenne? Mit csináljak, hogy megértse? Egyetlen töredék másodperc alatt tűnt el előlem. Nem
vibrált utána a levegő vagy ilyesmi, nem éreztem hideg fuvallatot. Egyszerűen csak beleveszett a semmibe. Én pedig akaratlanul is kiáltozni kezdtem. – Gyere vissza! Azonnal gyere vissza! Nem féltem, pedig félnem kellett volna. Elvégre kísértetet láttam. Holtbiztos voltam benne, hogy nem közönséges álom – sokkal több annál. Még nem tudom, micsoda, de nem álom! Ekkor hirtelen kinyílott az ajtó, és anyám feje bukkant fel a nyílásban. – Debby? – kérdezte remegő hangon. – Jól vagy, Debby? Legszívesebben megjátszottam volna, hogy nem hallom, hogy alszom, de ezzel sajnos már elkéstem. Úgy ültem az ágyamon, mint a cövek. És még akkor is a szoba közepét bámultam, amikor anyám mögött apám is benyomakodott az ajtónyíláson. – Jól vagy, Debby? Erre már mondanom kellett valamit. – Jól vagyok – nyögtem. – Történt valami, kislányom? – kérdezte az apám. Megpróbáltam beszélni, de csak nehezen ment. Mintha még nem teljesen én lettem volna. Mintha bennem maradt volna annak az asszonynak a darabja. – Nem... hiszem – mondtam végül. – Csak... álmodtam. – Mit álmodtál, kislányom? Rosszat? – kérdezte anyám és megsimogatta a homlokomat. Azonkívül megpróbált visszafektetni. Megráztam a fejem. – Csak álom volt – mondtam határozottan. – Az a... nő? Eszembe jutott, hogy már beszéltem róla nekik. Céltalan lett volna tagadnom. – Azt... hiszem. – És... mondott valamit neked? – Nem emlékszem – mondtam. Pedig ez nem volt igaz. Anyám és apám jelentős pillantásokat váltottak egymással. S mielőtt ismét elkezdhették volna, hogy attól vannak ilyen hülye álmaim, mert a felnőtté válás küszöbén állok, hanyatt vetettem magam és fejemre húztam a takarót. – Aludni szeretnék... anyu.
És meg sem várva, hogy kimenjenek, tényleg elaludtam. Az utolsó dolog, amire még visszaemlékeztem, az volt, hogy elhatároztam magamban: amint elkaptam Mr. Lordot, fényt derítek az álom asszony rejtélyére. Mert hogy van valami a múltamban, amire fényt kell derítenem, abban nem kételkedtem. Ki lehet ez a... nő; vajon ki lehet álmaim asszonya, és vajon... ki lehetek én? Aztán elaludtam.
45 Reggel kissé nyomasztó volt ugyan a hangulat az asztalnál, de nem törődtem vele. Szüleim nem hozták szóba az éjszakát – és éppen ez volt a gyanús benne. Normális körülmények között biztos, hogy kérdezgettek volna, megpróbálták volna kideríteni, mi történhetett velem, ők azonban hallgattak. Ha rájuk néztem, elfordították a fejüket vagy megpróbáltak élcelődni velem. De ha azt hitték, hogy már nem nézem őket, elkomorult a tekintetük. S ekkor szörnyű gondolat lopódzott a szívembe, és meg is roggyant a lábam. Halálos beteg vagyok, és ezt megpróbálják eltitkolni előlem! Olyannyira az vagyok, hogy az orvosok lemondtak rólam, nem is kezelnek, nem akarják, hogy fájdalomban töltsem az utolsó napjaimat vagy heteimet, esetleg hónapjaimat. A nő pedig a halál angyala. Arra figyelmeztet, hogy rövidesen útra kell kelnem. Ezt a feltételezésemet csak megerősítette az a rövid párbeszéd, amelyet délután hallottam tőlük. Úgy volt, hogy elmegyek hazulról; elköszöntem tőlük és már félig át is tettem a lábam a küszöbön, amikor észrevettem, hogy a kulcsaimat ott felejtettem a szobámban a szekrénykémen. Visszafordultam, halkan betettem magam mögött az ajtót, és éppen indultam volna fel a lépcsőn az emeletre, amikor izgatott párbeszédet hallottam a fejem felett. – Meg kellene mondanunk neki – hallottam odafentről leszűrődni apám hangját.
– Nem kell neki megmondanunk semmit! – tiltakozott anyám. Idegességet és félelmet éreztem a hangjában. – Joga van megtudni. – Hát persze – felelte anyám. – És meg is fogja tudni. – Hát akkor? – Csak nem most – mondta anyám. – Tudod, hogy ebben a korban, amiben van, minden jelentéktelen apróság végzetesen megzavarhatja a nyugalmát. – Azt te jelentéktelen apróságnak nevezed? – Akárhogy is van, most az a legfontosabb, hogy fejezze be a közepet és menjen főiskolára. Hiszen mindig is ezt akartad te is. – Persze hogy ezt akartam – így apám –, és most sem akarok mást. Csupán azt szeretném, hogy legyen tisztában bizonyos dolgokkal... – Arra még ráér. Most nem az a legfontosabb. – És az éjszakái? – Majd elmúlik az is. – Vajon ki lehet? – Honnan tudjam? Honnan a fenéből tudjam? Akkor nem készítettek fel erre. Mit akarsz te egyáltalán, Ben? Hívjak egy vudu papot vagy Howard tiszteletes is megteszi? Esetleg írjak levelet a szellemirtóknak? Nekem mindeközben természetesen remegett a lábam, és legszívesebben elfutottam volna, hogy ne halljam egyetlen szavukat sem. Egész testemet rázta a rémület. Eszerint nem vagyok beteg... vagy ki tudja? Bizonyára egy szellem lakik bennem... nem is vitás, hogy az! Megszállott vagyok, uramisten! Ebben a pillanatban elkezdett ugatni a kutyánk. Odafent abbamaradt a beszélgetés. Rövid csend után felcsattant anyám hangja. – Te vagy az, Debby? – Csak a kulcsomért jöttem vissza – mondtam. – Hol hagytad, kicsim? – kérdezte anyám. – Alighanem a kisszekrényemen. Anyám kotorászott odafent egy kicsit, majd feltűnt az arca a lépcsőfordulóban. – Ledobjam?
A kulcs a lábam elé hullott. Néhány hosszú másodpercig nem mertem lehajolni érte. Azt hittem, ha lehajolok, úgy is maradok. Aztán mégiscsak lehajoltam, felkaptam a kulcscsomót és elinaltam a városközpont felé. Beszélnem kellett Mitchell seriffel.
46 A seriffet sajnos nem találtam a hivatalában. Ott volt viszont Baxter, a második helyettese. Magas, jóképű, bajuszos fickó volt, nagyon kedves ember, ugyanakkor már többször is észrevettem, hogy ha véletlenül összefutunk, mindig alaposan megnéz magának. Mint a félig érett dinnyét a tapasztalt dinnyefogyasztó. Valami olyasmi bujkált a tekintetében, hogy csinos lány vagy, Debby; igaz, még csak félérett, de ha még egy kicsit rád süt a nap, tudnék mit kezdeni veled. Mr. Baxter mindezek ellenére igen udvarias volt és soha, egyetlen apró mozdulattal sem próbálta a tudomásomra adni, hogy tetszem neki. – Ó, Debby! – mosolygott rám, amikor beléptem az ajtón. – Téged meg mi szél hozott erre? A szemembe nézett, de pillantása közben lecsúszott a keblemre. Egyetlen pillanatig úgy éreztem, mintha átlátna a ruhámon és majdnem a megfelelő helyre kaptam a kezem, de még idejében megjött az eszem. – Mitchell seriffet keresem. Nem tudja, hol lehet? – A kivezető utak valamelyikénél tanyázik – mondta. – S bár hadititok, de azért elárulom neked, hogy van néhány motoros fickó arrafelé, akikkel szeretne elbeszélgetni. Remélem, nem ők beszélgetnek el vele. – A... rádiója? – Nem felel. De ez még nem jelent semmit, mert ha vadászik, ki szokta kapcsolni. Segíthetnék valamiben? – Talán igen – haboztam. – Ki vele, miről van szó! – Mr. Lorddal szeretnék beszélni. Tudja, az FBI-
emberrel. – Nofene! Csak nem nyomoztál ki neki valamit? – Hát... nem. – Akkor meg miről van szó? Nem tudom miért ez a marhaság ugrott ki a fejemből, ami végül is kiugrott, de hát, mit csináljak, ha az ugrott ki? – Tartozom neki ötven dollárral – mondtam. Baxter eltátotta a száját. – Kölcsönadott neked ötven dolcsit? – Aha. – És mi a fenéért... bocs, ez alighanem magánügy. Szóval, mit tegyek, Debby? Adjam neked kölcsön a pénzt, hogy elküldhesd neki? – Megvan az ötven dolcsim – mondtam, miközben vörös voltam, mint a rák. Biztos voltam benne, hogy Mr. Baxter a lelkembe lát. Tuti érzi rajtam, hogy hazudok. Baxter azonban nem látszott kételkedni a szavaimban. – Szóval, Debby, miben segíthetek neked? – Beszélni szeretnék vele. – Aha. És mi akadályoz meg benne? – Az, hogy... szóval, attól tartok, hogy ha felhívom a központot, nem kapcsolják. Előfordult már, hogy letagadták. Megérzik a hangomon, hogy nem vagyok még egészen felnőtt, és leráznak valami hülye szöveggel. – Már értem – bólintott Baxter. – Ha gondolod, felhívom neked. – Ezt szerettem volna kérni a serifftől is. Mr. Baxter máris felemelte a telefonkagylót, majd feltárcsázott egy számot. – Itt Baxter seriff helyettes – mondta. – Longdaleből. Mr. Lorddal szeretnék beszélni. Lenyomott egy gombot a készüléken, mire a hang a túloldalról számomra is hallhatóvá vált. Olyan jól hallottam, mintha a másik szobában beszélt volna valaki nyitott ajtónál. – Ami azt illeti, én is – mondta a másik hang. – Stefford vagyok. – Üdvözlöm Mr. Stefford. Eszerint nincs bent. – Nincs – felelte Stefford. – Abban sem vagyok biztos, hogy a világon van-e még.
Mr. Baxter meghökkenve nézett rám. – Ezt hogy értsem? Mr. Stefford alaposan ki lehetett akadva, mert nem tett lakatot a szájára. Még a kötelező óvatosságról is megfeledkezett. – Úgy, hogy bolyongani ment. – Ezt mit jelent? – Azt, testvér, hogy vannak időszakok, amikor közös barátunk, Mr. Lord, bolyongani megy. Egyszerűen eltűnik a fedélzetről. Az okosok azt mondják, hogy a feleségét és a kislányát keresi. – Elvesztek? – Így is lehet mondani. Az az igazság, hogy az asszony lelépett a gyerekkel. Úgy tizenöt évvel ezelőtt. Képzeld magad a helyébe, haver. Ez az ember kétéves korában látta utoljára a kislányát, most meg már olyan tizennyolc féle lehet. Hát nem irigylem, az biztos. Mindenesetre, ha rájön a hepp, itt hagy csapot-papot és lelép. Egy hét múlva aztán visszajön, mintha mi sem történt volna. És olyankor már nyugodt – mintha kifújta volna magából a dühét. Mert azt mondanom sem kell, hogy borzasztóan haragszik arra a nőre – ha tehetné, miszlikké szaggatná. Már több százszor újítottuk meg az országos körözést, de mintha lelépett volna a térképről. És lehet, hogy így is van. Valahol Ázsiában éldegél pálmafakunyhóban a hapsijával és a lányával együtt. És soha a keserű életben nem bukkannunk a nyomára. – Sóhajtott, majd megköszörülte a torkát. – Különben, bocs, hogy ennyire kiborultam én is. Rohadtul meleg van, a gatyámig bezárólag verejtékben úszom, ezer százalék a páratartalom, és még Lordnak is éppen most kellett lelépnie... Tehetek valamit önért, Mr. Baxter? Baxter rám nézett. Én nemet intettem. – Kösz, majd beszélek vele, ha megkerül – mondta Mr. Baxter. Letette a telefont és megvonta a vállát. – Hát ez a helyet, Debby. Úgy látszik, nem olyan fontos neki az ötven dolcsi. Majd jelentkezik érte, ha szüksége lesz rá. Nem akartam tovább hazudozni, ezért gyorsan leléptem és hazamentem. Biztos voltam benne, hogy Mr. Lord úgyis keresni fog. Keresnie kell!
47 Kora estig azonban csak egyszer csörrent meg a telefonunk, és akkor sem engem kerestek, hanem apámat. Már-már letettem róla, hogy beszélhessek Mr. Lorddal, és éppen azon törtem a fejem, hogy most mi a fenét csináljak, amikor végre ismét felcsengett a készülék. Ezúttal viszont az apám vette fel. – Kicsoda? – kérdezte összeráncolva a homlokát. –Máris adom. – Habozott egy kicsit, átnyújtotta a kagylót, majd felállt és kivonult a nappali szobából. Anyám a pincében keresgélt valamit a konzervek között, alighanem lesétált hozzá. – Debby? – szólt bele a telefonba Mr. Lord. Azonnal megismertem a hangját. – Én vagyok – mondtam. – Honnan beszél? – Az irodámból – felelte. – Már visszament? Hallgatott egy kicsit, majd visszakérdezett. – Kerestél? – Megpróbálkoztam vele. – Beszéltél valakivel? Kivel? – Fontos ez? – Nem fontos – mondta. – Na és mit mondott, hol vagyok? – Azt mondta, hogy bolyong. – Ezt meg kell magyarázzam neked, Debby. – Nem kell megmagyaráznia semmit. Anélkül is közel járok hozzá, hogy mindennel tisztában legyek. – Velem kapcsolatban? – Mondjuk. – Ez egy óriási félreértés, Debby. – Igazán? – kérdeztem. – Akkor mi a helyzet a volt feleségével és a kislányával, aki azóta már nagylány? És mi a helyzet a pasassal, akivel a felesége lelépett? – Ezt te még nem érted, Debby. – Mások majd meg fogják érteni. – Mi a fenéről beszélsz? – Az összefüggésekről. – Konkrétan?
– Hogy valaki saját magát kergeti. – Tulajdonképpen... miért kerestél engem? – Mert beszélnünk kell. – Én is úgy gondolom – mondta. – Mikor? – Holnap este jó lesz? – Ahogy gondolod, Debby. És hol? – Tudja, hol a park, igaz? – Hogyne tudnám. – Közvetlenül a park mögött emelkedik egy domboldal, teli bokorral a kilátó előtt. Ott jól el lehet bújni. Tudja, ahol Mr. Hewitt és Mrs. Conrad... – Tudom, Debby. Ott leszek. És még valamit... Debby. Arra kérlek, hogy ne beszélj róla senkinek. Ne beszélj a randevúnkról. Még félreértenék. Négyszemközt szeretnék társalogni veled. Ugye megérted? – Természetesen, Mr. Lord – mondtam neki. Ez utóbbi ígéretemet eszem ágában sem volt betartani. Úgy gondoltam, hogy én leszek a pók, és ő úgy bele fog hullani a hálómba, mint egy rövidlátó légy.
48 Hárman ültek velem szemben a füvön: felettünk a lassan lenyugvó nap, amely vörösre festett bennünket. Mintha a pokolból szabadult, még mindig izzó ördögök lettünk volna. Pat, Mary-Lou Harris és Zsiráf úgy néztek rám, mintha valami izgalmas történetet akarnék elmesélni nekik. Ami azt illeti, valóban izgalmasnak is ígérkezett. – Eljött az idő – mondtam nekik. – El kell kapnunk a sorozatgyilkost. És el is fogjuk kapni. – Mi hárman? – hökkent meg Pat. – Szerinted nem vagyunk elegen hozzá? – Hát, én nem is tudom... – Csak egy jó terv kell és kész. – És neked... van ilyen jó terved? – aggodalmaskodott Mary-Lou is. – Van – nyugtattam meg.
– Elárulod, hogy micsoda? – Hát persze. Azért vagyunk itt. – És... micsoda? – Hálóba csaljuk. – Milyen hálóba? Ismertettem a tervemet. Ketten kitátották a szájukat a csodálkozástól – két lány –, Zsiráf viszont nem tátotta ki, mivel az övé már eredetileg is tátva volt. Amint meglátott, kinyitotta, és azóta be sem csukta. Már attól tartottam, szájzárat kapott szegény. Később aztán rájöttem, hogy azért vetkőzött ki önmagából, mert ahogy velük szemben ültem, a lenyugvó nap valahogy átvilágított a blúzomon. Szegény Zsiráf szólni sem mert, odanézni sem mert, és félrenézni sem mert, mert attól tartott, hogy ezt az ügy iránti érdektelenségnek fognám fel. Szóval, nagy kelepcében volt szegény. – Zsir... azaz Morgan vesz néhány hálót – mondtam. Morgannek ekkor sikerült csak becsuknia a száját, de csak azért, hogy ismét kinyithassa. – Milyen hálót? – Halászhálót – mondtam. – Mr. Lewy boltjában kapható. Nagy hálók kellenek. Amilyennel a tóban halásznak. – De nekem nincs halászati engedélyem – tiltakozott Zsiráf. – És különben sem szeretek halászni. Sajnálom a halakat. Ebből is látszik, hogy Zsiráfot nem zseninek teremtették az istenek. Vagy legalábbis ekkor úgy látszott. – Nem is kell halászni – mondtam. – Azaz, nem úgy kell, ahogy gondoljátok. Paten láttam, hogy kezdi kapizsgálni, mit tervezek, MaryLou és Zsiráf azonban olyan szent együgyűséggel néztek rám, hogy már-már kezdett meginogni a hitem. Vajon tényleg képes leszek ezekkel elkapni a sorozatgyilkost? Morgan és Pat felmásznak egy-egy fára – mondtam és mutattam, hogy melyik kettőre gondolok. Nem volt nehéz dolgom, mivel a két hatalmas fa úgy állt a gyalogösvény két oldalán, mint megingathatatlan kapuoszlopok. Zsiráf aggodalmasan ráncolta össze a homlokát. – Azokra?
– Azokra – mondtam türelmesen. – A hálóval? – Azzal. – És... madarat akarunk fogni vele vagy repülő halat? Más talán itt már feladta volna, engem azonban más fából faragtak. – A gyilkost fogjuk el a hálóval – magyaráztam tovább. Ez volt a pillanat, amikor mindhárman megértették, mit akarok tőlük. – Rádobjuk a hálót? – érdeklődött Mary-Lou. – Ez nem is rossz ötlet. – És ha melléesik? – aggódott Zsiráf. – Azért kell több háló, hogy biztosan ráessen valamelyik. Te az egyik fáról hajítod rá, Pat a másikról. – Alig két méterrel lesztek a feje felett, nem lesz nehéz. Zsiráf megvakarta a feje búbját. – Hát, a fene se tudja. – És nekem mi lesz a feladatom? – érdeklődött MaryLou. – Te adsz jelet nekik, hogy közeledik. – Te is erre jössz? Rád is dobjuk a hálót? – Próbáljátok meg úgy megoldani, hogy ne essen rám, ám ha mégis... Majd egy órát oktattam őket, hogy hogyan kell csinálniuk valamit, amit még én sem csináltam soha. De hát ahogy a mondás tartja: aki tudja, csinálja; aki nem tudja, az tanítja; aki meg még tanítani sem tudja, az az egyetemi tanár. Végül azért csak beléjük sulykoltam a teendőket. Mindjárt tartottunk is egy gyakorlatot. Attól féltem, hogy már a fára mászás is nehezen legyűrhető akadályt jelent nekik, de őszinte meglepetésemre Pat is és Zsiráf is úgy másztak fel a fára, mint a mókusok. Alig múlt el néhány másodperc, máris ott ültek egy-egy ágon. Éppen az ösvény felett. Már csak az anyagiak összeszedése volt hátra. Mivel nem volt annyi pénzem, hogy egyedül finanszírozzam a hálókat, kénytelen voltam a segítségükért folyamodni. Bár egyikünk sem dúskált anyagi javakban, mégis összejött két háló ára. Zsiráf irántam érzett rajongásától hajtva még azt is felajánlotta, hogy kölcsönkér valakitől, de ezt nem fogadtam
el. Nem szerettem volna adósságot hagyni magam után, ha esetleg... de jobb erre nem is gondolni. Csakhogy a legfontosabbat majdnem elfelejtettem. – Van baseballütőd? – fordultam Mary-Louhoz. Mary-Lou eltátotta édes kis száját. – Baseballütőm? – kérdezte remegő ajakkal. – Nincs. De... minek? – Leütni vele – mondtam. Mary-Lou nyelt egy nagyot. – Ki üti le? – Természetesen te, Mary-Lou! Mary-Lou nem ellenkezett. Csupán gondterhelten nézett maga elé. – És ha agyonütöm? – Hát ne üsd agyon. – Jó vicc. Honnan tudjam, hogy ha a fejére ütök, belehale vagy sem. Zsiráf szerencséjére nem volt nálunk baseballütő, mert ha lett volna, biztosan azt javasoltam volna, hogy tartsunk főpróbát, amelynek során Mary-Lou rajta próbálhatta volna ki, hogy mekkorát kell ütnie ahhoz, hogy a delikvens elveszítse az eszméletét, de azért ne törjön be a koponyája. Végül csak megoldottuk ezt a problémát is. Pat felajánlotta, hogy elhozza a papája baseballütőjét, amelyet az örege az ágya alatt tart, hogy az esetlegesen beoldalgó hívatlan látogatókat azzal fogadja. Még egyszer tövirőlhegyire megbeszéltünk mindent, aztán elbocsátottam őket. Holnap majd találkozunk. Még egyszer megbeszélünk mindent, aztán jöhet a mehet. Elkapjuk a sorozatgyilkost.
49 Tisztában voltam vele, hogy a sorozatgyilkos sejti, miben mesterkedem, és megpróbálja eltakarítani a tanúkat az útjából, beleértve természetesen jómagamat is. Nem nagyon hittem benne, hogy Mr. Lord a nagyvilágban kóborol: biztos voltam
benne, hogy már itt is van a városban és engem figyel. És még másokat is. Abban bíztam, hogy talán nem terjed ki a figyelme Patre, Mary-Lou-ra és Morganre. Helyettük másokat próbál meg leradírozni a térképről. Ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem őket. Egyiket a másik után. Először Mr. Nortont vettem célba. Nagyjából már ismertem a klientúráját, csak sorba kellett járnom a megfelelő medencéket. Természetesen nem gyalog jártam sorba őket, hanem kerékpáron. Így is majd egy órámba telt, mire elkaptam. Először nem találtam semelyik medencénél sem, másodszorra viszont már rábukkantam. Annak a szép, szőke hölgynek a medencéjénél, akinek a férje Irakban vagy hol a csodában szolgált. Amint megpillantottam Mr. Nortont, azonnal megértettem, hogy nem lesz könnyű beszélnem vele. Mr. Norton ugyanis a medence szélén ült, lábát a vízbe lógatta, mellette egy kockás takarón a szőkeség feküdt, felül is és alul is semmibe öltözve. Talán Mr. Norton parókája volt az egyetlen, amit eltakart belőle valamit. Mivel nem akartam semmiféle nem nekem való látványnak a szemtanúja lenni, le akartam lépni, de a szőke szépség felállt, és úgy ahogy volt, besétált a házba. Kidugtam a fejem a bokrok mögül, ahol eddig rejtőzködtem. Mr. Nortonon rajta volt a fürdőnadrágja: úgy láttam, hogy mégiscsak beszédbe lehet elegyednem vele. – Hé! Mr. Norton! – sziszegtem rá a bokrok mögül. Mr. Norton csak a harmadik sziszegést hallotta meg. Mint aki bizonytalan a dolgában, felém fordította a fejét, és két tenyerét a szeme fölé ernyőzte. – Van itt valaki? – Debby O'Hara – sziszegtem vissza. Mr. Norton kihúzta a lábát a vízből és odalépkedett hozzám. Amikor meggyőződött róla, hogy valóban én vagyok az, az ég felé emelte mindkét szemét. – Debby! Jézusom! Mit csinálsz te itt? – Beszélnem kell önnel, Mr. Norton. Mr. Norton gyorsan körbepislogott. – Figyelj, Debby, ha most azt gondolod...
– Nem gondolok semmit! – fojtottam belé a szót. – A sorozatgyilkossal kapcsolatban szeretnék mondani valamit. – Gondolhattam volna – sóhajtott fel. – Mi van vele? – Holnap elkapom. – Igazán? – kérdezte, miközben egyfolytában a ház felé kapkodta a fejét. – Még mindig az FBI-emberre gyanakszol? – Még mindig. – Mr. Norton megragadta a karom. – Figyelj, Debby, nincs sok időm. Az a véleményem, hogy hagyd a rendőrségre az ügyet. Beleártod magad valamibe, amihez semmi közöd... – El kell tűnnie a városból! – kiáltottam rá. – Na ne mondd! – Csak egy napra. Ma estétől holnap estéig. Nem szabad, hogy megtalálja magát. Ha megtalálja, megöli. – Igazán? És miért? – Mert maga találkozott vele a vonaton. Attól fél, hogy felismeri, ezért meg fogja ölni magát! – Jack, szívem! – hallottam egy hívogató kiáltást a ház felől. – Gyere, szívem minden rendben. Idebent jó hűvös van... Aztán ki is lépett a hang gazdája az ajtón. Ha bárki is azt hinné, hogy a szőkeség odabent magára kapott valamit, téved. Úgy jött ki, ahogy bement. Ezúttal még Mr. Norton parókája sem takarta. Kitárta a karját Norton felé. – Gyere szivi, gyere! Tudod, hogy nem szabad megvárakoztatnod! Ezzel csak kikészíted az idegeimet, szivi! Sóhajtottam és elfordítottam a fejem. Én megtettem mindent, amit megtehettem. A többi már nem az én dolgom... Mr. Norton erőltetett nevetése egészen a biciklimig elkísért.
50 Mr. Petersszel nem volt sok dolgom – tekintettel arra, hogy nem is találtam otthon. Hiába csengettem az ajtaján, zárva
maradt előttem. A harmadik vagy negyedik csengetésemre is csak a szomszéd ajtó nyílott ki, és egy fekete bőrű nő dugta ki a folyosóra a fejét. – Helló, kislány – üdvözölt és megvakarta a mellkasát. – Keresel valakit? – Mr. Peterst – mondtam. – Miért keresed? – A tanítványa vagyok – mondtam. Attól tartottam, hogy ismét kellemetlen jelenetben lesz részem. Egyszer csak felbukkan a nő válla felett Mr. Peters feje... majd az egész Mr. Peters pucéran. Már csak ez hiányzott volna a mai napból... Ekkor vettem észre, hogy a hölgy szeme környéke duzzadt valamitől: aligha a kora délutáni, idegnyugtató nevetgéléstől. – Azt keresheted! – fakadt ki dühösen. – Horgászni ment. Csak három nap múlva jön vissza. Hirtelen úgy megkönnyebbültem, hogy el is felejtettem, hol vagyok. – Ez jó – mondtam. – Frászt! – ripakodott rám. – Kívánom neki, hogy az első kóbor sügér harapja le a...! És a férjemét is! A szó, amit kimondott, olyannyira nem tűri a papírt, hogy nem is írom le. Csupán annyit jegyzek meg, hogy az én családomban ilyen szónak nem volt helye. Anyám még a televízióban sem szerette a hasonlókat. Csak álltam és nem tudtam, mit mondjak, vagy hogy mondjak-e egyáltalán valamit. Legszívesebben szó nélkül megfordultam volna, csak hát nem akartam udvariatlan lenni. – Leléptek a rohadékok! – kesergett a nő. – Joe itt hagyott a két gyerekkel három egész ki... napra. És a te tanárod is benne van nyakig. Egymásra talált ez a két csirkefogó. Ekkor megfordultam. Ugrottam egyet és eliramodtam a lépcső felé. A becsapott ajtó akkorát durrant mögöttem, mint egy pisztolylövés.
51 A legcsúnyábban azonban Mr. Hewitt-tel jártam. Az az igazság, hogy általában is rajta igazodtam el a legkevésbé. Néha egyáltalán nem tudtam, hova tegyem. Ösztönösen viszolyogtam tőle, ám képtelen lettem volna megmagyarázni, hogy miért. Akkor, amikor a korábbi életéről beszélt nekem, megsajnáltam: nagyon úgy tűnt, hogy megsebzett lélek, akit alaposan megtiport az élet, néha meg mintha másvalakivé változott volna. Olyanná, akivel még beszélni sem veszélytelen. Néha azon tűnődöm, hogy vajon Mr. Hewitt nem csak játszadozott-e velem? Le akart vakarni magáról, s hogy ezt megtehesse, el kellett játszania azt az undorító férget, amilyennek például ezen a napon is láttam. Azt akarta, hogy utáljam meg és hagyjam végre békén. Ki tudja? Már nem kérdezhetem meg tőle. Mivel tudtam, hol lakik, nem volt nehéz megtalálnom a lakását. Egy társasházban élt, amelyben rajta kívül még két család lakott. Őt ez szerencséjére egyáltalán nem zavarhatta, mivel a lakása előtt húzódó rövid kis folyosóról nem nyílott a sajátján kívül más ajtó. Csengetésemre kijött, és némi meglepetéssel vette tudomásul, hogy én állok az ajtaja előtt. Komor volt a képe, s egyáltalán nem vidult fel a látványomtól. Kifejezéstelen szemei végigfutottak rajtam és a keblemen állapodtak meg. – Jól nézel ki, Debby – mondta üdvözlés helyett. – Hányas melltartót használsz? Ezzel aztán meg is adta az alaphangot. Természetesen felkaptam a kezem, aztán gyorsan le is eresztettem. – Kérem, Mr. Hewitt... – nyögtem. – Nem árulod el? – kérdezte. – El kell tűnnie két napra – lihegtem. – A sorozatgyilkos... meg fogja ölni. Mr. Hewitt az ajtófélfának támaszkodott. – Igazán? Mosolyogj, Debby, veszi a biztonsági kamera. – Önkéntelenül is felkaptam a fejem. A kamera valóban ott csillogott nem messze a fejemtől.
– Nos, Debby? – mosolygott rám. – Hány éves is vagy te? – Kérem, Mr. Hewitt... – Imádom az ilyen kis csitriket – mondta. – Még szerencse, hogy a kamera nem vesz fel hangot. Csak azt mutatja, hogy nem engedlek be a lakásomba. Ha tisztességtelen szándékod lett volna ezzel a látogatással, felejtsd el. Velem nem babrálsz ki, kislány. De ha egyszer, ha nagyobb leszel, eljössz hozzám és arra kérsz, hogy engedjelek be, akkor beengedlek, oké? Megfordultam és lefutottam a lépcsőn. A könnyek elhomályosították a szemem. Azt hiszem, igazából ekkor aláztak meg először életemben úgy istenigazából. Kedvem lett volna elkérni Pattől a baseballütőt és szétverni vele Mr. Hewitt fejét.
52 Mr. Ridgeway jel viszont nem volt nehéz dolgom. Ekkor már a tenyeremből evett, mint a galamb. úgy bízott bennem, hogy jobban már nem is lehetett volna. Azt hiszem, nem is volt már önálló akarata: azt tette, ami mondtam neki. – Holnap este elkapjuk – szegeztem le. Őhozzá bemerészkedtem, elvégre, úgy éreztem, én vagyok a főnök, ő a beosztott. – Jól van, Debby – bólintott akarat nélküli bábként. Összetört volt, kialvatlan, koszos és büdös. Javasolnom kellett volna neki, hogy fürödjék meg rendesen, mert ha Mr. Lord megérzi a szagát... Elmeséltem neki a tervemet. Lehajtott fejjel hallgatta, s amikor befejeztem, bánatosan nézett rám. – Depressziós vagyok, Debby! – panaszkodott. – Rendszeresen rám tör ez a szemétség. Mintha a lelkemben ülne valaki, és egyre azt hajtogatná, hogy minek ez az egész? Minek ez az egész? Minek ez az egész? Legszívesebben a falba verném a fejem. És utánuk mennék. A feleségem és Betty után. Kénytelen voltam erőteljesen megrázni a vállát. Nem
szívesen tettem – főleg, mert akármilyen óvatosan is nyúltam lepusztult öltönyéhez, majdnem sikerült leszakítanom a válltömését. – Elkapjuk, Mr. Ridgeway! – Ahogy akarod, Debby – bólintott. – Ahogy akarod. Úgy nézett rám, mintha kihaltak volna belőle az érzelmek. Abban reménykedtem, hogy azért talán nem hullt köves talajra a vetésem. Igyekeztem a szájába rágni, hogy mit kell csinálnia ám a végén még mindig nem lehettem biztos benne, hogy mindent megértett-e abból, amit mondtam neki. Azt hiszem, ekkor fogtam csak fel teljes valójában, hogy nagyon nagy baj is lehet abból, amire készülök.
53 Az éjszaka történtek csak megerősítették a balsejtelmeimet. Mert nemcsak hogy végigaludtam ezt az éjszakát, hanem végig is álmodtam. Na, ebből lett aztán a baj. Legalábbis olyan értelemben, hogy erősen megingott tőle az önbizalmam. Röviddel elalvásom után megjelent előttem Mitchell seriff. Széles kalapja ezúttal hiányzott a fejéről; volt viszont valami rajta, ami egyáltalán nem illett rá, és korábban nem is hiányzott róla: egy jókora vágás, amely körbefutott a nyakán. Mitchell seriff leült az ágyam szélére, majd olyan tárgyilagos szenvtelenséggel, mintha csak arról értesített volna, hogy megevett néhány szem földi mogyorót, közölte velem, hogy elvágták a torkát. És még meg is mutatta a sebét. Természetesen kiáltozni akartam, hogy tűnjön el az álmomból – valahogy azért tisztában voltam velem hogy nem a valóságot élem meg, hanem álmot látok, mégis borzalmas volt a látvány. És szegény Mitchell seriff teli volt panasszal; mondhatni csupa szemrehányás volt az egész ember. Bár vér nem folyt a sebéből, mégis visszatetsző volt, ahogy ott ült az ágyam szélén, ráadásul kalap nélkül és csak úgy öntötte rám a panaszait. – Megöltek, Debby! – nyafogta mutatóujjával a nyakára bökve. – Elvágták a torkomat. És mindezt neked
köszönhetem! Védekezni akartam, megmagyarázni neki, hogy egyáltalán nem így áll a dolog, de nem hagyta. Sőt nem is kellett túlbeszélnie, mivel bármennyire is feszegették a szavak a torkomat, nem tudtak kiszabadulni belőlem. – Csakis neked, Debby! – vádolt tovább. – Ha nem hívod fel erre a nyomorult kis városra Mr. Lord figyelmét, nem történt volna meg ez a sok szörnyűség és még mindig élhetnék. Mit számít az, hogy Betty Ridgeway-t meggyilkolta? Ő csak egy lány volt, Debby, ebben az egész kicseszett városban: egyetlen egy. Megölte volna Bettyt és továbbállt volna, ha te nem kezdesz el Sherlock Holmest játszani. Az az igazság, hogy feldühítetted, Debby! Bepörgött a fickó és most megnézhetitek magatokat. Azt hiszed, Debby, hogy te megúszod? Egyáltalán nem úszod meg! Te is úgy jársz, mint én... Látod ezt a szép, piros nyakláncot rajtam? A tiéden is ott lesz hamarosan. Tudod, hogy a túlvilág szélén egy háromágú fenyőfa áll? Ott várlak alatta, Debby! Ott várlak. Ezután Mr. Mitchell fekete hollóvá változott, és nagy károgás közepette kiszállt az ablakon. Ez utóbbi jelenetről sejtettem, honnan származik. Csak nemrég láttam a Holló című filmet; abban repkedett folyvást ez a fekete szellem-madár. Amint a holló kiröppent az ablakon, felébredtem. Mondanom sem kell, hogy verejtékben fürödtem. Az lett volna a legbölcsebb, ha rögvest lezuhanyozom, ám ezt több okból sem tehettem meg. Egyrészt, mert lusta és álmos voltam, márpedig nem örömünnep álmosan és fáradtan zuhanyozni. A másik, ami visszatartott, hogy a szüleim felébredtek volna rá, ami kellemetlen következményekkel járhatott volna. Például, hogy kérdezgetni kezdenek, nekem pedig válaszolnom kellett volna rá, hogy mi a fenéért áztatom magam éjszaka. Így aztán inkább elaludtam. Bár ne tettem volna! Alighogy elszunnyadtam, máris felbukkant előttem álmaim asszonya. Épp úgy nézett ki, és úgy is volt öltözve, ahogy utoljára láttam. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a túlvilágon – mert hiszen honnan máshonnan érkezhetett volna? – nem valami változatos az emberek ruhatára. És
sminkelni sincs mivel. Cseppnyi festéket sem láttam az arcán és a szája is vértelenül rózsaszín volt, nem piros. Amint megjelent, már nekem is esett. Ott hadonászott az ágyam mellett: előbb csak némán tátogatta a száját, majd meg azon a furcsa nyelven kezdett beszélni, amelyből egy árva szót sem értettem. – Még hogy beszélni? – vagyok kénytelen kijavítani magam. Aligha beszéd volt ez, sokkal inkább szemrehányó kiáltozás. Többször is magára mutatott, aztán rám, sóhajtozott és végül a homlokához pöccintgette a mutatóujját. Annak jeleként, hogy nem vagyok normális. Erre aztán bennem is feltámadt a méreg. Azt is rühelltem, ha a szüleim keményebben szóltak rám – elvégre akkor is megértem, amit mondani akarnak, ha halkan mondják, legfeljebb fütyülök rá – tőle viszont nem voltam hajlandó eltűrni ezt a modort. – Inkább tanultál volna meg angolul! – feleseltem vissza neki. – Mennyivel egyszerűbb lenne a dolog. Most pedig szíveskedjél elmenni a fenébe, holnap sok dolgom lesz ugyanis. El kell fognom egy sorozatgyilkost. Erre felnevetett. Komolyan mondom. Vidám, és mégis keserű volt a nevetése. És én megértettem, hogy miért nevet. – Te fogod el? – csengett a lelkemben, valószínűleg angolul a szava. – Te kis hülye? Legjobb úton vagy a szakadék felé. Ha nem a tükörképemet látnám benned, itt is hagynálak a fenébe. Tudod, mennyi energiámba kerül, hogy vigyázzak rád? Ágállt, kiabált, én pedig szabályosan rosszul lettem tőle. A gyomromhoz kaptam és belezuhantam valami nyúlós, hideg szürkeségbe. Éppen akkor kelt fel a nap, amikor felébredtem.
54 És akkor ijedtem meg úgy istenigazából. Végigfutott rajtam a vakrémület. Mi lesz, ha nem úgy mennek majd a dolgok, ahogy elterveztem? Elvégre úgy állítottam össze a tervemet, mintha iskolai dolgozatot írtam volna. Gondolataimban a
történések zökkenésmentesen követték egymást; az egyes események láncszemekként álltak egymás mögött, és egymásba is kapaszkodtak. Vajon a valóságban is így lesz-e? Mi történik, ha Patnek, Mary-Lou-nak vagy Zsiráfnak inába száll a bátorsága? Vagy megbetegszik valamelyikük? Mi van, ha Morgan nem kap megfelelő hálót, ha nem tudják felvinni a fára, ha Pat nem találja apja ágya alatt a baseballütőt, és a többi. Elgondolni könnyű valamit, megvalósítani annál nehezebb. Nagy igazság ez, amelyre csak ekkor jöttem rá. Alighogy véget ért az utolsó óra, felpattantam a bringámra, hogy végigjárjam a három fickót, akiket már tegnap végigjártam. Nem is tudom, miért tettem. Elvégre, nem tartottam valószínűnek, hogy szóba állnak velem. Nem tudom, melyiket kívántam jobban: hogy megtaláljame őket, vagy azt, hogy ne. Mindenesetre meg kellett tennem ezt az utolsó lépést. Nem hagyhattam, hogy Mr. Lord végezzen velük. Ha nem akarnak eltűnni a városból, meg kell fenyegetnem őket. Sem Mr. Peterst, sem Mr. Hewitt-tot nem találtam otthon, illetve egyikük sem jött ki a csengetésemre. Mr. Norton lakásának viszont tárva-nyitva állt az ajtaja, bár ő maga nem tartózkodott benne. Csupán egy púpos, ázsiai nő, aki megszállott szorgalommal takarított. Megkérdeztem tőle, hogy hol van Mr. Norton, mire csak mosolygott és az ajtóra mutogatott. Feltehetően azt akarta tudtomra adni vele, hogy elment. – Hova? – kérdeztem idegesen. Ekkor beszélni kezdett. A jó isten tudja, milyen nyelven – nem értettem belőle egyetlen szót sem. Egyben azonban biztos voltam: ez a nyelv nem azonos azzal, amelyen álmaim asszonya szokott lehordani. Néhány elvetélt kísérlet után kénytelen voltam feladni a próbálkozást. Úgy gondoltam, hogy elkerekezek addig a házig, ahol utoljára láttam Mr. Nortont. A szőke asszony házáig. Ezúttal már a neve is eszembe jutott: Mrs. Norma Spencernek hívták. A nagy vaskapu, amely a házát az utcától elválasztotta, nyitva volt, csak be kellett sétálnom rajta. Mivel a nap bátorítón ragyogott a fejem felett, nem kellett aggódnom,
hogy kísértetek rontanak elő egy rejtett zugból. Amint aztán felbukkant előttem a ház, mégiscsak megtorpantam, és gyanakodva bámultam rá. Olyan csend volt benne, mintha azok, akik benne laknak, észrevették volna a közeledésemet és szántszándékkal befogták volna a szájukat. És mintha még azt is észrevettem volna, hogy a lehúzott függönyök mögül figyelő tekintetek pásztáznak. Nem tudom, ki súgta, álmaim asszonya-e, de valaki azt sugdosta a fülembe, hogy a medencéhez menjek. Elvégre az Mr. Norton birodalma. Bár ha visszagondolok a tegnap történtekre, nagy a valószínűsége, hogy a benti, hűvös szobák is Mr. Norton birodalmához tartoznak már. Letértem az épülethez vezető, kavicsos útról és a medence felé igyekeztem. Biztonság kedvéért a biciklimet sem engedtem el. Nem azért, mintha attól tartottam volna, hogy ha a kapunál hagyom, bárki is ellopná, sokkal inkább azért, hogy szükség esetén rápattanhassak. Arra viszont nem mertem gondolni, hogy konkrétan mit is jelenthet ez a szükség esetén. Amikor aztán a szükség esetén mégiscsak bekövetkezett, eszembe sem jutott felpattanni rá. Csak szorítottam a kormányt, és meg sem tudtam moccanni. Ha sikerült volna valahogy felülnöm rá, holtbiztos, hogy a medencében kötök ki. Már-már azon voltam, hogy kiáltok néhányat, nem törődve vele, hogy Mrs. Spencer esetleg rossz néven veszi betolakodásomat, amikor kiértem a medence szélére. Megtorpantam és a lábam elé néztem. Azt hiszem, kissé el is pirultam, amikor észrevettem a fehér, jókora lepedőt a füvön. Ez még önmagában nem rázott volna meg, amiket rajta láttam, annál inkább. Bár önmagukban véve azok sem voltak rettenetes dolgok. Csakhogy ahogy egymás mellett feküdtek, olyasmiről árulkodtak, amelytől még illett volna elpirulnom. Nos, hogy ne szaporítsam tovább a szót, a fehér, bolyhos fürdőlepedőn Mr. Norton úszónadrágját pillantottam meg, mellette pedig két színes, apró ruhadarabot: Mrs. Spencer bikinijét. Már csak az volt a kérdés, hogy a belevalók vajon hol lehetnek. Akkor tört rám a rémület, amikor észrevettem a medence
vízében valamit. Hosszú volt és sárga, mintha egy üstökös csóvája pottyant volna a vízbe. Számhoz kaptam a kezem, hogy fel ne sikoltsak. Csak ólomlábú másodpercek után jöttem rá, hogy nem a Haley üstökös fuldoklik Mrs. Spencer medencéjében, hanem Mr. Norton parókája. De vajon hol lehet Mr. Norton? Nem kellett soká tolnom a biciklimet, hogy megtaláljam őket. Mrs. Spencer háromlépésnyire a medencétől egy tekintélyes vértócsa közepén feküdt. Szeme az égre meredt, mintha azt keresné, hogy honnan pottyant az üstökös a medencébe. Mr. Norton talán megmagyarázhatta volna neki, azaz, megoldhatta volna a rejtélyt, de már ő sem volt alkalmas rá. Csillogó kopaszságában egy bokor alatt tilt, és a tenyerét nézegette. Benne egy megalvadt vértócsát és szorgosan zümmögő legyeket az ujjai hegyén. Talán nem kellene elárulnom, de nyomban rosszul lettem, és majdnem odahánytam a bokor alá. Végül azért csak sikerült valahogy erőt venni magamon, bár a biciklimre nem pattantam fel. Ott szédelegtem mellette, amíg csak a kapuhoz nem értem. Ott aztán felszálltam rá és tekerni kezdtem az utcán hazafelé. Még jó, hogy nem mentem neki semminek.
55 Késő délutánra járt az idő, amikor közöltem anyámmal, hogy ma este kissé későbben érkezem haza a szokottnál. Pattal ugyanis csillagot megyünk vizsgálni. Anyám szokás szerint összevonta a szemöldökét és értetlenül nézett rám. Csillagot vizsgálni? Ez meg miféle új tananyag? Morogtam valamit, hogy nem is igazi tananyag, csupán arról van szó, hogy mindenkinek választania kell egy speciális feladatot, amely beleszámít a... blabla, blabla, blabla. Szegény anyám csak a fejét kapkodta, aztán kénytelen volt rábólintani. Mikor jössz haza úgy mégis? Mondtam neki, hogy tíz óra körül. Ennyi erővel persze éjfélt is mondhattam volna. Csak a jó isten tudja, hogy mikor
kerülök haza. Ha hazakerülök egyáltalán. Leültem az emeletre vezető lépcső legalsó fokára és tenyerembe temettem az arcom. Valahogy úgy emlékeztem vissza a Mrs. Spencer medencéjénél történtekre, mintha meg sem történtek volna, vagy legalábbis nem velem történtek volna meg. Ezért aztán nem is éreztem olyan kiütve magam, mint gondoltam volna. – Ez csak játék, Debby! – magyaráztam magamnak. – Amolyan harci játék. Azokban is meghalnak a figurák, mégsem rázza meg a haláluk az emberiséget. Lelkem mélyén persze tisztában voltam vele, hogy csak áltatom magam; súlyos tragédia történt, amelynek még súlyosabb következményei lesznek rám nézve is. Néhány másodperc erejéig még az is felmerült bennem, hogy mi lenne, ha visszalépnék? Ha egyszerűen nem mennék ki este a parkba, és nem találkoznék Mr. Lorddal? Felültem a kerékpáromra és csak úgy összevissza bóklásztam a városban. Az utcák élték a maguk megszokott életét – egyáltalán nem látszott rajtuk, hogy tudnának az éjszaka történtekről. A forgalom nyugodt volt és kiszámítható. Még abban az utcában is, amelynek az egyik udvarán Mr. Norton és Mrs. Spencer feküdtek holtan. Bár tudtam, hogy nem lenne szabad, elkarikáztam a kapu előtt, jóllehet a fejemet azért nem fordítottam arra. Szemem sarkából így is jól láttam, hogy a kapu ugyanúgy áll, ahogy otthagytam. Szegény Mr. Norton, még mindig ott fekszik a bokor alatt és a parókája... csak egyre ázik... Leültem egy padra a játszótér környékén és a közeli szökőkutat néztem. Úgy volt megcsinálva, hogy a vízsugarak néha eltűntek a medencében, majd hirtelen erőre kapva ismét a magasba törtek. A lenyugvó nap vörösre festette őket. Mintha vér tört volna az égre a szökőkútból.
56 Már a kezdet sem volt tökéletes. Hiába vártam Mr. Ridgewayre, nem jött. Rémülten az órámra pislogtam. Kilenc óra volt,
de Mr. Ridgeway-t nem láttam sehol. Amikor lejárt az a néhány perc, amit rászánhattam, elindultam a bokros felé. Nem volt túl világos, de túl sötét sem. A hold vékony, hosszan elnyúló felhőcskékkel bújócskázott odafent; néha kibukkant mögülük, néha pedig mögéjük rejtezett. De ha nem bújt elő, az sem volt baj; derengő volt az éjszaka, mint nyáron általában errefelé. Persze csak akkor, ha nem borítják a készülő vihar fellegei. Bár zsebemben szorongattam a zseblámpámat, eszembe sem jutott, hogy felkattintsam. Mr. Lord nem nyeretlen kétéves. Ha villanyfényeket látna, gyanút foghatna. Elindultam felfelé a bokrokkal borított domboldalon. Onnan, ahol álltam, jól látszottak a város fényei, talán még a házunk ablakát is láttam volna, ha jobban kinyitom a szemem. Arra gondoltam, hogy mennyivel jobb lenne odalent lefekvéshez készülődni, mint idefent fogócskázni a halállal a bokrok között. Megtorpantam, amikor megpillantottam a két fát. Fenyegető árnyékuk ráborult az útra. – Hé! – eresztettem meg egy diszkrét figyelmeztetést. – Itt vagytok? Szinte azonnal jött a válasz. – Én itt. – Egy kicsit később: – Én is. – A háló? – Idefent. – Minden rendben van vele? – Dobásra kész. Kipróbáljam? – Nem próbáltátok még ki? – Nem volt rá időnk. – Hát az most sincs. Legyetek óvatosak. Ebben a pillanatban Mary-Lou bújt ki a legközelebbi bokor mögül. – Én is itt vagyok, Debby. Éreztem, hogy izgalom szorongatja a torkom és ismét verejtékcseppek futottak végig az arcomon. – Nem láttátok Mr. Ridgeway-t? – Erre nem jött – mondta Mary-Lou. – Úgy látszik... meggondolta magát – morogtam bizonytalanul.
– Akkor most mi lesz? Lefújjuk az akciót? – kérdezte Mary-Lou. Mintha megkönnyebbülést éreztem volna a hangjában. – Nélküle is elkapjuk! – feleltem. Igyekeztem határozottnak látszani, pedig egyáltalán nem voltam az. –Én most felmegyek a padhoz. Lehet, hogy Mr. Ridgeway másik úton jön fel hozzánk. Elméletileg lehetséges lett volna, csak éppen az okát nem láttam, hogy miért tenné. Miért kerülné meg a fákat, és miért jönne másik ösvényen? – Azért csak vigyázzatok! – ismételtem meg a figyelmeztetésemet. – Nehogy véletlenül Mr. Ridgeway-t kapjátok el! – Az nem fordulhat elő – ígérte a láthatatlan Morgan. Magabiztos volt a hangja, s ez valahogy megnyugtatott. Immár örültem neki, hogy beépítettem a brigádomba. – Akkor én most felmegyek a padhoz – ismételtem. – Odajön Mr. Lord. Illetve... oda kellene jönnie. Nem mondtam el nekik, hogy miért ragaszkodtam annyira a megbeszélt padhoz, és miért nem maradtam én is ott, velük. Arról volt szó, hogy nem bíztam meg ezer százalékig bennük. Mi a biztosíték rá, hogy nem szúrják el a dolgot? Ha pedig elszúrják, nagy veszélybe kerülhetnek. És ha itt maradnék velük, nagy veszélybe kerülnék én is. Nem lenne senki, aki kihúzna bennünket a csávából. Úgy gondoltam, jobb, ha két vasat is tartok egyszerre a tűzben. Most már bevallhatom, hogy magammal hoztam apám stukkerét is. Tudtam, hol tartja, nem volt nehéz megkaparintanom. Azt is tudtam, hogy kicsi a veszélye annak, hogy észrevegye. Havonta, ha egyszer előveszi megtisztogatni. Nem is volt benne golyó, csupán arra az esetre tartottam magamnál, ha léket kapna terveim hajója. Mr. Ridgeway késlekedése azért aggasztott. Reméltem, hogy nem kapta el a sorozatgyilkos, mint ahogy Mr. Nortont elkapta. Nem lett volna jó, ha eltűnik a koronatanúm, bár Mr. Peters és Mr. Hewitt feltehetően életben vannak. Kérdés, hogy meddig... Leültem a padra és vártam. Hideg fuvallatok futkostak körülöttem, s én kifejezetten jegesnek éreztem őket. Arra
riadtam, hogy remegek, mintha hirtelen beköszöntött volna a zúzmarás tél. Ebben a pillanatban elfojtott kiáltások ütötték meg a fülem, majd nagyot reccsent egy ág. Mintha valaki leesett volna egy fáról. Dulakodás zaját hallottam, valaki felsikított, ismét ágak reccsentek, aztán elhallgatott minden. Úgy kellett visszafognom magam, hogy oda ne rohanjak hozzájuk. Így aztán csak ültem dermedtem a padon, és azt latolgattam magamban, hogy vajon mi történhetett jó kétszáz méternyire tőlem. Előhúztam a revolvert és az éjszakára fogtam. Bár sok kárt nem tehettem volna benne, mégis magabiztosabbnak éreztem magam tőle. Hirtelen észrevettem, hogy felfelé igyekszik valaki az ösvényen. Nem mertem rávilágítani a zseblámpámmal, meg kellett várnom, amíg a közelembe ér. Őszinte örömömre Mr. Ridgeway-t láttam magam előtt. Jobbra-balra forgatta a fejét, ahogy engem keresett. – Debby? – kérdezte, amint megpillantotta az árnyékomat. – Debby? – Itt vagyok! – nyeldekeltem. – Mi történt, Mr. Ridgeway? Mr. Ridgeway leült a földre és a térdére támasztotta a fejét. – Istenem, Debby! – sóhajtotta. – Jó, hogy itt vagy. – Mi történt, Mr. Ridgeway? Mr. Ridgeway ültében magasra emelte mindkét karját. – Halleluja, Debby! Halleluja! Elkaptuk a rohadékot! Madarat lehetett volna fogatni velem. Elkaptam a sorozatgyilkost.
57 Én, Debby O'Hara, egyedül én kaptam el! Mert akárhányan is segítettek nekem, azért az enyém volt az ötlet és a terv is. Nem hiszem, hogy bárki más meg tudta volna tenni helyettem. Még a zsaruk is csak toporogtak, amikor én már rájöttem, hogy csak Mr. Lord, az FBI-ember lehet a hunyó. Odaugrottam Mr. Ridgeway-hez és cuppanós puszit nyomtam
a homlokára. Azért ezt talán mégsem kellett volna. Bár életem nagy sikere előtt álltam, ez a Mr. Ridgeway homlokára cuppantott puszi mégiscsak elhamarkodott lépésnek tűnt. Mr. Ridgeway ezúttal sem tagadta meg önmagát. Ugyanazt a ruháját viselte, mint mindig, ugyanolyan büdös volt és ugyanolyan ápolatlan. Ráadásul, most még verejték is csorgott róla, bár ez utóbbiban én magam sem szenvedtem hiányt. – Hol vannak a többiek? – kérdeztem kissé magamhoz térve. – Úton a város felé – mondta. – És Mr. Lord? – Hát... viszik. – Viszik? Mr. Ridgeway gondterhelten nézett rám. – Azt hiszem... történt egy kis baj, Debby. – Micsoda? – rémültem meg. Lelkem mélyén már tudtam, hogy nem minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Mr. Ridgeway megvakargatta a feje búbját. – Azt hiszem... attól tartok... – De hát mi történt? – visítottam. – Az a helyzet... hogy a Morgan fiú túlságosan nagyot ütött. – Ez... mit jelent? – Hát... Mr. Lord alighanem megsérült. – Mennyire? – nyögtem. Mr. Ridgeway elfordította rólam a tekintetét. – Nagyon, Debby. – Meg... halt? – Ha még nem is... – Meg fog halni? Mr. Ridgeway széttárta a karját. – Nem vagyok orvos, Debby. Ám úgy tudom, ha valakinek kifolyik az agyveleje a koponyájából, az... nem sokáig marad életben. Ebben a pillanatban rosszul lettem. Megfordult velem a világ és végigterültem a füvön. Utolsó pillantásommal láttam, hogy Mr. Ridgeway feltápászkodik, odaugrik mellém és megfogja a kezem.
Beborított a sötétség.
58 Amikor kinyitottam a szemem, csillagokat láttam magam felett. Mr. Ridgeway mellettem tilt és az állát simogatta. Fel akartam emelni a kezem, hogy megpróbáljak a segítségével feltápászkodni a fűről, de nem ment. Mintha nem is lettek volna izmok a karomban. Nyögni próbáltam; előbb nem sikerült, majd egyszerre csak hatalmas sóhaj tört ki belőlem. – Mr. Ridgeway! Mr. Ridgeway! Mr. Ridgeway fölém hajolt. – Mi történt velem? Nem tudom... felemelni a kezem... sem a lábam. Mr. Ridgeway megnyugtatón mosolygott. – Nem is csodálom, Debby. Nem tűnt normálisnak, hogy ő vigyorog, miközben én nem érzem sem a kezemet, sem a lábamat. Ám akkor még nem tulajdonítottam nagy jelentőséget a dolognak. – Mi történt... velem? Eltört a lábam? – kérdeztem ezért megszeppenve. Mr. Ridgeway tovább mosolygott. – Nem hiszem, Debby. Sőt biztosan nem. Rosszul lettél egy kicsit. Talán nem kellett volna elmondanom, hogy Mr. Lord a halálán van. Annál is inkább, mivel nem is igaz. Még nem. Semmit sem értettem az egészből. Csak néztem rá szótlanul. Közben észrevettem, hogy az apám fegyvere sincs már nálam. – Mi történt, Mr. Ridgeway? – nyöszörögtem. – Kérem, mondja el, mi történt! Ekkor döbbentem rá, hogy miért nem tudtom mozgatni a kezem. Olyan kék volt csuklóm, mintha kékre festették volna. – Eltört... a kezem is? Mr. Ridgeway megnyugtatón mosolygott. – Ne izgulj, Debby, sem a kezed, sem a lábad nem tört el. Csak összeragasztottam. Az a kék szigetelő szalag. Háromszor
is körbetekertem, képtelenség elszakítani. – Maga... tekerte körül...? – Én, Debby. – De hát... miért? Mr. Ridgeway nem válaszolt azonnal. Előbb a csillagokra nézett, csak aztán rám. – Mit gondolsz, Debby? Odafent lehet a túlvilág? – Nem tudom – nyögtem. – Nem értem, hogy... miért... hogyan? Aztán megértettem. Megértettem, hogy óriási hibát követtem el. Oh, Debby O'Hara, te szerencsétlen kis csirke, te eszeveszett bolond, nem azt kaptad el, akit kellett volna! Nem Mr. Lord a sorozatgyilkos. Mr. Ridgeway az.
59 Egyelőre még nem akartam hinni magamnak. Még nem. – Kérem, Mr. Ridgeway – próbálkoztam. – Ön bizonyára kissé... túlterhelte magát. Nagy dolog, amit tett, és... mindenki hálás lesz önnek érte, elvégre, önnek köszönhetjük, hogy elkaptuk a sorozatgyilkost... Kérem, vágja el a szigetelőszalagot, hadd álljak fel, és... bemegyünk a kórházba vagy hazamegyünk hozzánk... anyám készít majd valami harapnivalót... Csak mondtam a magamét szünet nélkül, a fene se tudja, miket hadartam össze, amíg Mr. Ridgeway rá nem tenyerelt a számra. – Ha nem hallgatsz el, megfojtalak. Persze hogy azonnal elhallgattam. – Így már jobb – mondta. – Sokkal jobb. Nem érzed, milyen nyugodt ez az éjszaka? Nem érzed a csendet? Kár megzavarni. – Nem éreztem. Egyedül a szívem zakatolását éreztem a mellkasomban. – Mi történt Mr. Lorddal? A sorozat... gyilkossal? –
kérdeztem. Mr. Ridgeway szívott egyet az orrán, majd előhúzott egy kést a zsebéből. Hosszú, zsebkés szerű kés volt, de jóval nagyobb a közönséges zsebkéseknél. Kipattintotta a pengéjét és megcsillogtatta a csillagfényben. – Hogy mit kérdeztél? – fordult felém ismét a figyelme. – Hogy mi történt Mr. Lorddal? Elkapták a barátaid. Telibe találták a hálóval, a Morgan gyerek meg fejbe verte. – Nem halt... meg? – Valószínűleg nem. Az az agyvelő dolog csak mese volt. Csak meg akartalak ijeszteni, Debby. Legyen tanulság számodra, hogy nem szabad csak úgy, felelőtlenül... bár te már... nem hiszem, hogy hasznát vehetnéd bármiféle tanulságnak is. Az az igazság, hogy a Morgan fiú fejbe ütötte a baseballütőjével, én meg leragasztottam a kezét-lábát és a száját is beragasztottam. Ott van valahol a fák alatt... Majd visszafelé megnézem. Gőzöm sem volt, mit jelenthet ez a visszafelé, de a szívem még sebesebbre váltott tőle. – És a többiek? Mr. Ridgeway ültében is kihúzta magát. – Mindegyikük kapott egyet a fejére, aztán összeragasztottam kezüket-lábukat. És persze a szájukat is leragasztottam. Élnek valamennyien, Debby! Ekkor váratlanul sírva fakadt. – Ó, Debby, te istenverte kis hülye, miért kellett ezt tenned, miért? – Felugrott, felrángatott a fűről, jól megrázott, majd visszaejtett rá. – Pedig az apád volt az egyetlen szimpatikus ember ezen az egész szemétdombon. El is határoztam, hogy bármilyen vonzó célpont is lennél... téged nem, Debby! Téged soha. És most mégis meg kell tennem! Te kényszerítettél rá, te kis hülye! Miért kellett neked mindenbe beleütni az orrod? Olyan dühroham fogta el, hogy nagyot rúgott belém. Egyből sajogni kezdett tőle az oldalam. Aztán mellém roskadt és simogatni kezdett. – Bocsáss meg, Debby, bocsáss meg, nem akartalak bántani, csak annyira kiakadtam. Nem akartalak bántani, hiszen nem lett volna rá semmi okom. A te anyád nem olyan, és te sem vagy olyan. Ti olyan szeretetben éltek,
ahogy én szerettem volna mindig is élni. Isten engem úgy segéljen, hogy nem akartalak bántani. Csak most már kell! Rákényszerítettél, Debby! Hüppögött és egyfolytában a könnyeit törölgette. Én meg ezalatt megpróbáltam megszabadulni a szigetelőszalagtól, de rá kellett döbbennem, hogy nem megy. Olyan erősen tekerte a kezemre, és olyan vastagon, hogy talán még egy elefánt sem lett volna képes széttépni. Megtörölgette a szemét, majd ismét sírva fakadt. – Hej, Debby, hogy a fene vigyen el... miért kellett neked... Istenem, miért? Hiszen még egy kicsit szerelmes is voltam beléd. Ezért is akartam annyiszor találkozni veled... Szerelmes is voltam beléd és félteni is az eszedtől... Előre-hátra hajlongott, mint a zsidók a siratófalnál. És talán még ők is elégedetten hallgatták volna a kántálását. – Jaj, Debby, Istenem, Debby, Debby! Én meg hiába feszegettem ezt a rohadék szalagot, nem bírtam vele. Kínomban a nyelvembe haraptam és a vér sós ízét éreztem a számban – mindhiába. – Istenem, Debby, nem tudod te, honnan is tudnád, hogy milyen érzés az, amikor lapátra teszik az embert. Mert Kerstin lapátra tett. Kerstin svéd volt, szőke, és olyan kék volt a szeme, mint a svéd tavak. Egyszer elmentem vele Svédországba. Akkor jöttem rá, Debby, hogy miért kék a svédek szeme. Mert a szemük sejtjei vagy micsodái alkalmazkodnak a tavak és az ég színéhez. Hasonulnak hozzájuk. Jól mondom, Debby? – Kérem szépen, Mr. Ridgeway... – Azt hittem, hogy az iskolában tanultatok róla. De mindegy... Szóval, Kerstinnel egy koncerten ismerkedtem meg. Szép hosszú hajam volt és szakállam is, képzeld csak, Debby! Koromfekete volt, mint az éjszaka. Biztos, ez tetszett meg neki. Már az első éjszakán bejött a sátramba. Nem is tudom, hol történt, Cornwallban vagy valahol Mitchigan környékén, nem emlékszem rá. Jó banda volt ott, jól játszottak, mi pedig éltünk és élveztük az életet. Tudod, Debby, tőle, Kerstintől tanultam meg, hogyan mondják svédül, hogy örök szerelem. Sajnos, már elfelejtettem. Ő mondogatta gyakran nekem. Meg azt is, hogy végállomás.
Hogy számára én vagyok az egyik is és a másik is. Örök szerelem és végállomás. Szép így együtt, nem? Bárcsak ne felejtettem volna el, hogyan is van svédül... Egyszer aztán vége lett mindennek, Debby. Nem tudom, hol jártam, talán valamelyik másik csapattal szívtam egy kis füvet, vagy dumáltunk a jövőről, aztán, amikor visszamentem a sátrunkhoz, nos, nem találtam egyedül Kerstint. Ott volt vele valaki... egy fickó. Kerstin azt mondta, hogy szeret engem, nem is vitás, csakhogy idő multával megkoptak bizonyos fogalmak és más értelmet nyernek. Mint például az örök szerelem és a végállomás is, akár svédül mondod őket, akár angolul. Egyelőre Mike-kal képzeli el az örök szerelmet... Kért, hogy ne csináljak balhét, mert nem szeretné, ha rossz fény vetülne rá. Nem amiatt, hogy most Mike van a sátrában, hanem hogy én egyáltalán problémát csinálok ebből. Keressek én is magamnak egy másik sátrat, aztán majd meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok. Még alakulhatnak úgy is, hogy ismét egymásra találunk. Akkor ott valami elpattant bennem, Debby, nem tudom, micsoda, de rohadtul elpattant, az biztos. Szereztem egy másik sátrat, és az is lett, aki hozzám költözött, de Kerstinről nem tudtam megfeledkezni. Ott láttam nap nap után Mike-kal, aztán meg másokkal, mert hamar kiderült, hogy Mike sem az örök szerelem, legkevésbé pedig a végállomás. Akkor... arra gondoltam, hogy mégis én leszek neki a végállomás. Örök szerelemről már nem akartam tudni, de a végállomás az más... Sóhajtott és maga elé meredt. – Még most is látom magam előtt, Debby, az arcát, amikor éjszaka bemásztam a sátrába. Hahaha! Még hogy a sátra! Az én sátram volt az is, neki semmije sem volt, én fogadtam be annak idején abba a sátorba, melyből később kirúgott. De mindegy... Szóval, bemásztam hozzá – tudtam, hogy ezen az éjszakán egyedül lesz –, és megkértem rá, hogy utoljára még... hogy is mondjam csak, Debby, valahogy nehéz nekem veled ilyenekről beszélni, mindenesetre, arra kértem, hogy búcsúzóul szeressük még egymást. Már én sem kívánok örök szerelmet, másnap lelépek a bandától, de még előttünk ez a gyönyörű, csillagfényes éjszaka... Még most is látom magam előtt az arcát, ahogy rám néz.
Nézett egy darabig, majd megvonta a vállát és azt felelte, hogy miért ne? Az élet már csak ilyen. Így aztán mégiscsak én lettem neki a végállomás, Debby. Addig az éjszakáig nem bántottam senkit, még egy csirkét sem lettem volna képes megölni – őt azonban megöltem. Elvágtam a nyakát. Én lettem neki a végállomás, Debby! Másnap persze jött a rendőrség és kérdezgetni kezdett engem is, de akkor már egy kicsit be voltam narkózva. Szándékosan tettem, hogy azt higgyék, nem vagyok beszámítható. A zsaruk jöttek-mentek – látszott rajtuk, hogy utálják ezt az egész bandát. A mi bandánkat. Nem voltunk kevesen, lehettünk vagy százötvenen. Tessék-lássék nyomoztak egy kicsit, el is vittek vagy négyet-ötöt közülünk, néhány napig bent tartották őket a sitten, később aztán kénytelenek voltak őket kiengedni. Tudták, persze hogy tudták, hogy korábban gyengéd szálak fűztek Kerstinhez, csakhogy azóta őt már több fiúhoz is fűzték gyengéd szálak. S mivel nekem is volt már addigra más, nem érezték úgy, hogy én lennék a felelős a haláláért. Még valamit el kell mondanom neked, Debby... Talán nem szabadna, de mégis elmondom. Hogy az a pillanat, amikor megöltem Kerstint... nagyon tetszett nekem. Felszabadított bennem valamit. Akkor értettem meg, hogy miért volt annyira fontos a primitív népeknél a vérbosszú. A kiontott vér megtisztít, rendbe hozza a dolgokat. Mint amikor fogyasztás után kifizeted a számlát. Ahogy ott vergődött előttem elvágott torokkal, arra gondoltam, hogy most már szabad vagyok, a mi ügyünk véglegesen lezárult. Elszakadt a kötelék, ami összefűzött bennünket... a vonat megállt a végállomáson. És még valamit, Debby... Kerstin vére megértetett velem valamit. Mintha élőlény lett volna, beszélni tudott velem. Csak bugyogott, bugyogott a nyakából és közben beszélt hozzám. Én pedig megértettem a szavait. Azt mondta, hogy ezután ez lesz a dolgom. Rendbe tenni azt, ami elromlott. Mert sok romlottság, feslettség van ezen a világon, ami korrigálásra vár. Nekem kell lennem a Nagy Korrektornak. Nagy Korrektor! Így, nagy betűkkel. Felrajzolom ide, a levegőbe, hogy jobban fel tudd fogni, Debby. Nagy Korrektor. Aki kijavítja a hibákat. Mert az rettenetes nagy hiba, Debby, ha
valaki tönkreteszi a másikat. Összetöri az álmait, porba tapossa a büszkeségét. Mint az enyémet Kirsten. Isten engem szemelt ki, hogy elvégezzem ezt a nehéz feladatot. Köhögött és a torkát köszörülte, mintha nehezére esett volna folytatni. De aztán mégiscsak folytatta. – Ott lakott a közelemben például – értem alatta, hogy nem messze a sátrunktól – a kis vörös Rebecca és Sam. Sam szerencsétlen flótás volt, aki halálosan beleesett Rebeccába. Rebecca pedig ott bántotta, ahol csak tudta. Elszörnyednél, Debby, ha elmondanám, miket csinált vele. De nem mondom el. Szégyellném elmondani. Sam szeme láttára csinált dolgokat; nem restellte; sőt kifejezetten kereste az alkalmat, hogy akkor műveljen förtelmes cselekedeteket, amikor Sam is látja. Egyszer megpróbáltam beszélni Sammel, persze csak óvatosan, de ő nem merte feltárni, mi van a lelkében. Vagy nem akarta. Nem tudom. Én viszont tudtam, mit kell tennem. Megöltem Rebeccát is... Korrigáltam a hibát, amit a természet elkövetett. És akkor, ott, ismét csak megerősödött bennem a hit, hogy ezután már csak ez lesz az én dolgom a világban. A korrekció. Életem végéig ezt kell tennem. Ezzel használok az emberiségnek... És ne hidd, Debby, hogy ezt nőgyűlöletből teszem, nem erről van szó. Nem hiszem, hogy a férfiak különbek lennének a nőknél – egyáltalán nem. Nem bizony. Csakhogy a férfiak hibáinak a korrigálása nem az én feladatom, Debby. Az másoké. Bizonyos nőké. Egyszer olvastam az újságban, hogy volt valahol egy nő... nem tudom már, hol, talán Oregonban, aki mérget itatott a férjével, annak két testvérével és az apósával is. A zsaruk kiderítették, hogy a család minden férfi tagja a tulajdonának tekintette és úgy is bánt vele. Megölte valamennyit, amikor már elege lett a dologból. És attól kezdve... háztartási alkalmazott lett, Debby. Elszegődött olyan házakhoz, ahol a férfi terrorizálta a nőt, ahol végérvényesen megbomlott az az Isten által létrehozott állapot, amelynek uralkodnia kellene az emberek között. Férfi és nő között. Elszegődött, és igazságot tett. Amikor elkapták, már legalább harminc férfival végzett. És jól is tette, Debby! A korrekció mindkét nemre vonatkozik. Szóval, Debby, így alakultak a dolgok. Egészen addig, amíg meg nem ismerkedtem Marionnal. Marion egyedülálló
nő volt... úgy értem, nem volt akkor senkije a kislányán kívül. Olyan hároméves lehetett, és Bettynek hívták. Mintha villám vágott volna a fejembe. – Betty? – nyögtem. – Ő bizony, Debby. Betty. Az én kislányom. – De hiszen... ezek szerint... – Természet szerint, azaz biológiailag nem az én gyerekem, de mégiscsak az lett. Úgy történt a dolog, hogy Mariont éppen elhagyta Betty apja, nekem pedig megtetszett Marion. Akkoriban kissé bizonytalan voltam lelkileg, ha érted, mire gondolok. Á, bizonyára nem érted, hiszen te akkor még nagyon kicsi voltál, nem is értheted. Nos, a hippimozgalomnak lassan elmúlt az ideje, egyre kevesebben sátraztunk együtt, a fesztiválok is kezdtek megszűnni, más idők jártak. A fiatalok aktatáskát vettek, nyakkendőt kötöttek és dolgozni mentek. És a zsaruk is egyre gyakrabban zaklattak bennünket. Nem hirtelen történt, észre sem nagyon lehetett venni, hogyan, ám egyszer csak felfigyeltem rá, hogy nagyon megritkultak körülöttünk a sátrak, és... azok a fickók, akikre mindaddig felnéztem, eltűntek a szemem elől. Úgy gondoltam, váltanom kell. Elvégre, már a korrektori munkámat sem tudtam végezni. Megszűnt az a közeg, amely befogadott. Rádöbbentem, hogy ahhoz a munkához, amelyre az Úr elhívott, közeget kell váltanom, nekem is be kell tagozódnom az új világba. Ezért azt javasoltam Marionnak, hogy házasodjunk össze. Telepedjünk meg valahol és éljünk úgy, mint mások. Persze, azt nem árultam el neki, hogy mi késztet erre, elvégre ő még csak nem is sejtette, hogy mi a titkos feladatom. Ha elárultam volna neki, kinevetett volna. Akkor már biztos voltam benne, hogy hogyan is történhetett a dolog. Nos, Debby, hogy te is tudd: amikor az Úr átadta Mózesnek a Tízparancsolatot, mindjárt ki is nevezett néhány őrt, hogy őrködjenek a megtartása felett. Külön őröket, hogy a férfiakat figyeljék, és külön őröket a nők számára. Nos, egy ilyen őr leszármazottja vagyok én. Vérembe van kódolva a feladat. Sóhajtott, az órájára nézett, aztán folytatta. – Marion és Betty nem tudták, hogy ki vagyok. Azt hitték, egy szerencsétlen, ostoba kis fickóval élnek együtt, egy
lábtörlővel, akibe bárki beletörölheti a szaros cipőjét. Ha tudták volna, hogy Nagy Korrektor vagyok, rohadtul elcsodálkoztak volna. Csakhogy kötött a titoktartás törvénye. Egyre zavarosabb lett a szeme, és egyre zűrösebbek a gondolatai. – Marion elárult, Debby. Egyszerűen elárult. Nem férfival, ha erre gondolsz, egyáltalán nem; Marion a drogokkal árult el. Amikor összeházasodtunk, tudomására hoztam, hogy gyűlölöm a drogokat, és remélem, hogy ezután ő sem nyúl hozzájuk... mert addig azért használta őket. Akkoriban az LSD volt a nagy szám. Ha láttad volna, amint Marion mezítelenül repdesett a sátrak között. Kiterjesztette a karját, és úgy tett, mintha repülne. Ő úgy is érezte, hogy repül. És tudod, Debby, nem nevette ki senki érte. Akkoriban mindenki repült egy kicsit. Később aztán már nem volt divatban a repülés és LSDhez sem lehetett már hozzájutni. Más anyagok jöttek; erősebbek és durvábbak. Én már nem nyúltam hozzájuk, egy korrektor nem drogozhatja el az eszét. Ha ezt tenném, nem tudnék megfelelni a feladatnak, amelyre kijelöltettem, és akkor vajon mi különböztetne meg a bűnösöktől? Nem igaz? Egyszóval, Marion megígérte, hogy nem nyúl droghoz, de nem tartotta be az ígéretét. Hiába tettem bármit, csak rövid időre volt képes ellenállni neki. Betty közben nagylány lett, és attól féltem, hogy ő is... követi az anyját. Elvégre a szülő példakép a gyerek előtt. Egyszer aztán elpattant a húr, Debby. Valami azt súgta, hogy Marion és a feladatom között olyan mélységesen nagy az ellentét, hogy csak egyikük pusztulásával szüntethető meg. Másképpen szólva, Marionnak pusztulnia kellett, Debby! – Meg... ölte Mrs. Ridgeway-t? – Meg, Debby. – De hiszen... – Semmi értelme letagadni előtted bármit is. Már úgyis mindegy. Szóval, eldöntöttem, hogy mi legyen, aztán megvártam a kedvező alkalmat. Nem akarom részletezni a történteket, Debby, de letaszítottam a háztetőnkről. Én csaltam fel oda és én parancsoltam meg neki, hogy nézzen le a kertünkre. Ő lenézett, és ekkor ismét visszatért valami abból az időből, amikor még a sátrak között repkedett. Gyengéden
megemeltem a lábát és már repült is. Neki nem vágtam el a torkát. Akkor már nagyon vigyáznom kellett, nehogy gyanút fogjanak a zsaruk... Rám nézett és ismét zokogni kezdett. – Óriásit csalódtam Bettyben, Debby, retteneteset csalódtam. Meg akartam menteni, de elárult. Ki hitte volna, hogy áruló lesz az a lány, akit a saját gyerekemnél is jobban szerettem. Úgy értem, ha lett volna saját gyerekem. Miután Marion meghalt, minden időmet csak neki szenteltem. Közben persze el-eljártam, elvégre üzleteket kellett kötnöm és a hibákat is korrigálnom kellett. Örömmel végeztem a munkámat, Debby. Sok elnyomott, megnyomorított férfinak elrendeztem a dolgát. Vonatra szálltam, és szóba elegyedtem ezzel-azzal. Hetente találtam olyat, aki számításba jöhetett. Mindenütt késsel dolgoztam. Elvégre a régi világban is késsel hozták egyenesbe a görbét. Egyszer aztán beütött a mennykő. Tudod, mi az? – Tudom – bólintottam. – Igazán? – hökkent meg. – Te tudod? – Betty rájött, hogy ön kicsoda. Mintha kissé elkedvetlenedett volna. Már közel sem volt olyan lelkes, mint korábban. – Úgy van, Debby. Rájött. Régóta figyelt már, talán követett is, talán a késemet is megtalálta, nem tudom. Egyszer aztán ultimátumot adott nekem. A saját házamban, Debby! Azt mondta, mindent tud rólam, bizonyítékai is vannak, tudja, hogy én öltem meg az anyját, ezért bűnhődnöm kell. Azért áll szóba még egyáltalán velem, mert látni akarja a rettegést a szememben, mielőtt a rendőrség letartóztatna. És akkor, Debby... kénytelen voltam megölni. Nem magam miatt, ó nem, egyáltalán nem; attól féltem, hogyha börtönbe kerülök, nem lesz, aki elvégezze helyettem a munkát. Kevés korrektor van és sok a munka. Nem szabad, hogy lelépjek a színpadról. A munkám fontosabb, mint az, hogy Betty... Ezért kénytelen voltam... kénytelen voltam... – Motyogásba fulladt a szava és lehajtotta a fejét. Feltámadt bennem a remény, hogy hátha elalszik, de hirtelen kinyitotta a szemét. Őt is késsel öltem meg. Azt akartam, hogy mindenki azt
higgye, a sorozatgyilkos végzett vele. Persze úgy is volt. Rám nemigen gyanakodott senki. Bár úgy éreztem, mintha levágták volna az egyik karom, nem tehettem mást. A feladat elvégzése néha áldozattal jár. Ábrahám is feláldozta volna Izsákot, és gondolom, sok Ábrahám meg is tette. Szóval, rendben lett volna minden, ha te nem vagy, Debby. Mi a fenéért kellett neked beleavatkoznod a dolgomba? – Mr. Norton... – Nem tudtam folytatni, úgy kiszáradt a torkom, hogy krákogni is alig tudtam. – Hát persze, Debby. Végeznem kellett vele, elvégre felismerhetett volna. Hiába tettem jót vele... az én küldetésem nem olyan, amiért az ember hálát várna. Persze megkérdezhetnéd, hogy ha annyira féltem attól, hogy ezek az emberek felismerhetnek, miért ajánlottam nekik éppen ezt és a szomszéd várost a letelepedésre; nos, Debby, azért, mert én jó ember vagyok. Megsajnáltam őket és azt akartam, hogy munkához jussanak, jöjjön egyenesbe az életük. Elvégre megmentettem őket, és most kötelességem, hogy amennyire lehet, gatyába rázzam a sorsukat. Őszintén szólva, nem gondoltam, hogy ez lesz belőle. Ha te nem okvetetlenkedsz, Debby... akkor ezek az emberek boldogan élhetnék az életüket... És számomra is jól jöhetett volna, hogy egyszer mar gyanúba fogták őket. Szükség esetén bármikor rájuk terelhettem volna a gyanút. Mr. Ridgeway megvakargatta a feje búbját. – Őket még nem sikerült elkapnom, Debby, de sikerülni fog. Egyelőre az a legfontosabb, hogy te... szóval... hogy ne zavarhasd többé a köreimet. – Valamit nem értek, Mr. Ridgeway – mondtam, és megpróbáltam időt nyerni. Mintha a szigetelőszalag egy picit megmoccant volna a csuklómon. – Mr. Peters és a másik kettő szerint ők egy sovány, vörös emberrel beszélgettek a vonaton, ön pedig... Mr. Ridgeway felnevetett. Ösztönösen és olyan hangosan, hogy jó messzire elhangzott a nevetése. – Figyelj csak... hahaha... Debby. Félrefordult, a zsebéhez nyúlt, majd jobbra-balra kezdte tekergetni a fejét. Amikor ismét rám nézett, azt hittem, csodát látok. Egy
vörös hajú, vörös bajuszú ember nézett velem farkasszemet, aki alig-alig hasonlított Mr. Ridgeway-re. – Jézusom! – nyögtem. Mr. Ridgeway tovább nevetett. – Én voltam az a fickó, Debby, most már elhiszed? Aligha ismertek volna fel, és a jövőben sem valószínű, hogy felismernének, ám én mégsem kockáztathatok. És nem az én érdekemben, Debby, ó, egyáltalán nem! Nekem azoknak az érdekeit kell képviselnem... akiket megaláztak, megnyomorítanak... Már nem is hallottam, mit beszél. Csak néztem az arcát, ezt a kilencven százalékban ismeretlen arcot, és azon töprengtem, hogy vajon mi közöm nekem hozzá? Ez nem Mr. Ridgeway; ez egy ismeretlen pasas, akivel nekem semmi dolgom. Ez a férfi nem ölhet meg engem! Nem szabad, hogy megöljön... Valamit ki kell találnom... – Nézze, Mr. Ridgeway – fordultam a vörös hajú, vörös bajuszú férfihoz, bár biztos voltam benne, hogy ez az ember nem Mr. Ridgeway; Mr. Ridgeway pillanatokon belül felbukkan a bokrok között és megszabadít... – Nézze, Mr. Ridgeway... Én tudok hallgatni... kérem, engedjen el... Vegye le rólam a szalagot, és én... A vörös hajú pasas bólintott. – Rendben van, Debby – sóhajtotta. – Leveszem rólad. Készítettem neked valamit... várj csak egy pillanatra! A következő néhány másodpercben több dolog is történt egyszerre. Mr. Ridgeway ismét elfordult tőlem, majd amikor visszafordult, volt valami a kezében, amiről gőzöm sem volt, hogy micsoda. Mielőtt meggyőződhettem volna róla, mi az, hűvöset éreztem a nyakamon, majd halk kattanást hallottam. – Ezzel meg is vagyunk, Debby. Nem szeretném, ha meglógnál. Ekkor döbbentem csak rá, hogy mi történt. Egy nyakörvet csatolt rám. Egy közönséges kutyanyakörvet a szíjával. – Most elvágom a szalagokat, Debby – mondta és megvakargatta a bajuszát. – Csíp a ragasztó, hogy az ördög vinné el... Amint vége lesz ennek a futó kellemetlenségnek, ragasztót kell cserélnem. Szóval, Debby, most elmondom, hogy mi fog történni. Felmegyünk egy kicsit még a
domboldalon... sétálunk egy rövidet, Debby. Sokan erre járnak reggelente, nem szeretném, ha korábban rád bukkannának, mint ahogy tervezem. Addigra rendesen meg kell mosakodnom, kikefélni a körmeimet, ruhát cserélni... nem is sejted, Debby, hogy egy... ilyen dolog után mennyi vacakolásra van szükségem. Már nem kérdeztem meg tőle, hogy mi- az az ilyen dolog. Pontosan tisztában voltam vele. – Na már most, ezért feljebb kell mennünk, és egy jó és csendes helyet kell keresnünk magunknak... – Rám nézett, majd kuncogott egy kicsit. – Jól van, nem akarlak becsapni, Debby, jól gondolod, amit gondolsz, persze, hogy nem kell helyet keresnünk, jó előre kerestem én már egy megfelelőt. Amint elmondtad, hogy mi a terved – hogy el akarod kapni azt a balfácán zsarut, és hogy hol –, azonnal feljöttem ide és kerestem egy jó kis helyet... arra a célra. És találtam is egyet. Most... odamegyünk, Debby. Elvágom a szalagokat, és arra kérlek, hogy... ne okozz nekem felesleges kellemetlenséget. Egyik kezemben tartom ezt a szíjat... a másikban a késemet, és ha megpróbálkoznál valamivel, Debby... az nem lenne jó. Az nagyon nem lenne jó. Ha megzavarnak a munkámban... elveszítem a fejem és akkor sokkal tovább tart a dolog, és... hm... sokkal fájdalmasabb is. Tehát arra kérlek, hogy mindkettőnk érdekében próbálj meg a lehetőségekhez képest nyugodtan viselkedni, és én ünnepélyesen megígérem neked, hogy... semmit sem veszel észre. Csak egy szempillantás az egész. Mintha aludni mennél. Szóval, rendben? Nos, akkor figyelj... ja, és még valamit, Debby. A legfontosabbat majd elfelejtettem. Az öv, ami a nyakadon van... speciális darab. A nagyon renitens kutyák megfékezésére szolgál. Ha megrántom, a nyakadra szorul, és a beépített kis tüskék belefúródnak a bőrödbe. De ha nem ugrabugrálsz, akkor olyan simogató, mint a selyem. Hát akkor most már valóban gyerünk, Debby! Nem tudom, mikor imádkoztam utoljára, de most belekezdtem egybe. Persze nem hangosan, inkább csak magamban mondtam, de azért hallottam a saját motyogásomat. – Itt van előttünk egy ösvény – mondta Mr. Ridgeway. –
Rég nem használták már, nemrég fedeztem fel. Ezen megyünk felfelé egy kis darabon. Te mész előre, én pedig a nyomodban. Már le is vágtam a kezedről a szalagot... most a lábad következik... most pedig megpróbállak felállítani. Ej, Debby, ne csináld ezt! Hisz alig pár perce, hogy rád ragasztottam! Próbálj egyenesen maradni. Perceken belül helyreáll a vérkeringés a lábadban. Ugye már sokkal jobb? Várj, megmasszírozom egy kicsit... de csak az egyik kezemmel, mert a másikban a késemet tartom... Így ni, jó lenne, ha legalább három késem lenne, elvégre a szíjat is markolnom kell... Jól van, Debby... már járni is tudsz. Csak hallgattam a szavait, hallgattam, és egyáltalán nem hittem, hogy mindez velem történik. Kezdtem biztos lenni benne, hogy otthon vagyok az ágyamban és álmodom. Azt álmodom, hogy Mr. Ridgeway egy vörös sorozatgyilkossá változva meg akar ölni. Istenem, micsoda hülye álmai is lehetnek az embernek! – Arra felfelé, Debby! – hallottam ismét Mr. Ridgeway hangját. – Arra, amerre mutatom. Szóval, az a helyzet, Debby, hogy ez egy régi, elfeledett ösvény. Amikor megvizsgáltam, észrevettem, hogy több kis fa- ág is behajlik az ösvény fölé. És akkor, tudod, mire gondoltam, Debby? Mert nekem mindenre gondolnom kell... Szóval, arra gondoltam, hogy ha te mész elől, én mögötted, bármikor megtörténhetnek, hogy észreveszel egy ilyen ösvény fölé nyújtózó ágat, óvatosan előre tolod, majd lehajolsz és hirtelen elengeded. Az ág pedig visszacsap, és a képembe vág. Ha nagy szerencséd van, még a szemem is kiütheti. Éppen ezért, Debby, hogy ez ne történhessék meg... az összes gyanús ágat levagdostam. Ezt csak azért mondom, mert felesleges reményt önthetne a szívedbe, ha ezen törnéd a fejed. A hiú remény csak fájdalmat okoz, én pedig nem szeretném, ha bármi is fájdalmat okozna neked. Elvégre a barátom lánya vagy... Szóval, az a helyzet, hogy levagdostam az említett ágakat, azaz egy megmaradt, de az olyan vastag, hogy még ketten sem lennénk képesek megmozdítani. Majd ha odaérünk, átbújunk alatta. Onnantól már nincs messze az a hely... a hely... de hiszen tudod. – Akkor hát... menjünk, Debby! Intett és én nyakamon a kutyanyakörvvel, elindultam előre
az ösvényen. A vesztőhelyem felé.
60 Nem tudom, mire gondolhattam ezekben a percekben, talán semmire, bár ez mégsem lehet igaz, elvégre a semmire nem lehet gondolni. Az biztos, hogy a szeretteimre sem gondolhattam – anyámra, apámra –, és az életem sem futott le a szemem előtt, ahogy sokan állítják. Ám ha mégis csak gondoltam valamire, akkor azt hiszem, csupán arra, hogy ha meghalok, remélem lesz alkalmam visszatérni, és akárhogyan is, de bosszút állni rajta! Ma már tisztában vagyok vele, hogy a leghatalmasabb erő a világon a bosszú ereje. Nem a szereteté, nem is a pénz vagy a hatalom utáni vágyé – a bosszú a legerősebb. Azt még akkor is érzed, amikor már-már mindenről lemondtál. Már nem érdekel a szeretet, semmi sem érdekel, csak az, hogy szenvedni és megdögleni lásd azt, aki ezt tette veled. Nem is emlékszem rá, hogy megcsúsztam volna. Csak onnan jöttem rá, hogy történt velem valami, amikor Mr. Ridgeway figyelmeztetőn rám szólt. – Vigyázz, Debby, ki ne törd a lábad! A végén még nekem kell a nyakamban felcipelni téged oda! Ebben á pillanatban sírni kezdtem. Felemeltem a kezem, hogy letöröljem a könnyeimet. Legalább ne lásson bőgni ez a rohadék! Aztán a levegőben is maradt a kezem. Jó néhány méternyire előttem állt valaki az ösvényen. Mögötte természetellenes fénnyel ragyogott a hold, mintha gyertyák égtek volna rajta. Önkéntelenül is megtorpantam. Az ösvényen az álom-asszony állt: álmaim asszonya. Talán tízméternyire lehetett tőlem, és a szemembe nézett. Rémületemben nagyot nyögtem. Mr. Ridgeway is megtorpant. – Mi van, Debby? S ekkor én ostoba, ahelyett hogy beharaptam volna a
számat, hogy egyetlen nyomorult hang se jöjjön ki rajta, nem tudtam megállni, hogy az ösvényre ne mutassak. – Ott! Ott! Mr. Ridgeway ahelyett, hogy megijedt volna, bólintott mögöttem. Legalábbis úgy képzeltem, hogy bólint. – Igen, Debby, ott az az ág, amelyről beszéltem neked. Látod, milyen vastag? Ketten sem lennénk képesek előretolni. Úgyhogy bújj át szépen alatta! Ekkor magamhoz tértem. Láttam, hogy az asszony még mindig ott áll, ahol megpillantottam; egyáltalán nem érződött rajta, hogy megsértődött volna, amiért fel akartam hívni rá Mr. Ridgeway figyelmét. Csak állt és engem nézett. Nem mondhatnám, hogy barátságos volt a nézése. Az oroszlán nézhet így az előtte vergődő, sebesült antilopkölyökre. Elegáns volt, mint mindig. Sőt, mintha még egy vakító fehér csipkegallért is felöltött volna az esemény tiszteletére. És a szeme... sötétbarna, mélytüzű szeme egyenesen a szememet kereste. Vártam, hogy ismét csak elkezdjen beszélni hozzám azon a furcsa, érthetetlen nyelven, de ezúttal hallgatott. Talán nem tartott érdemesnek rá, hogy koptassa miattam a száját. Istenem, segíts! – könyörögtem szavak nélkül. – Akárki is vagy, segíts rajtam! Eddig mindig segítettél! Ha szent vagy, vagy őrangyal, tudasd velem és én annyi gyertyát viszek a szobrodhoz... vagy nem tudom, mire van szükséged, virágra vagy mifenére, csak segíts rajtam, kérlek! A darázs derekú, keskeny ajkú, éles tekintetű asszony mintha alig észrevehetően bólintott volna. Felemelte mindkét karját és felém nyújtotta. Közben olyan mozdulatokat tett az ujjaival, ahogy egy felnőtt egy kis, járni alig tudó gyereket magához int. Gyere, kicsim, gyere! És én mentem. Gondolkodás nélkül felé lépkedtem. Egészen addig, amíg el nem értem a vastag ágat, mely megakadályozta, hogy folytassam az utat. Ez itt az a bizonyos ág! – mondta mögöttem Mr. Ridgeway. Összerezzentem, ahogy meghallottam a hangját. Mintha meg is feledkeztem volna róla. Az asszony szemétől
egy másik dimenzióba kerülhettem – képtelen voltam rajta kívül másra figyelni. Bújj át alatta, Debby! Ennek a parancsnak viszont engedelmeskednem kellett. Eszembe villant, hogy rajtam van a nyakörv, és bármikor a nyakamba mélyedhetnek a tüskék... Lehajoltam, hogy átbújjak az ösvény felett átnyúló ág alatt, de ekkor az asszony felém mutatta mindkét tenyerét. Éreztem, hogy azt akarja, álljak meg. Megtorpantam az ág előtt. Mi van, Debby? – hallottam ismét Mr. Ridgeway türelmetlen hangját. – Bújj már át szépen! Az asszony nemet intett. Aztán ismét változtatott a kéztartásán. Úgy tett, mintha előre nyomná az ágat. Jobban mondva, mintha előtte is lett volna egy ág, amelyet megpróbál előre nyomni. Ajka immár éles volt, mint a késpenge, figyelmeztető és egyben sürgető volt a tekintete. Azt hittem, összeesek a csalódottságtól. Könnyű neked! – sikoltotta felé a bennem rejtőző félelem. – Könnyű neked utasítgatnod, hogy mit tegyek. Ez egy vastag faág! Meg sem tudom mozdítani! Az asszony ekkor felkiáltott. Eltorzult az arca, és ingerülten felém ütött. Ha karnyújtásnyira vagyok tőle, biztos arcon talált volna. Önkéntelenül is hátrakaptam a fejem. – Mi van, Debby? – háborgott mögöttem Mr. Ridgeway. – Miért nem mászol? Makacskodni támadt kedved? Az asszony az ösvényen beharapta a szája szélét és mutatta, hogy mit kíván tőlem. A szája szavakat kezdett formálni és mintha a nevemet is felém kiáltotta volna. Ez a név azonban nem a Debby volt, az biztos. Vettem egy mély lélegzetet és megmarkoltam a faágat. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekednem, különben összeszorul a póráz a nyakamon. Elkaptam a vastag ágat és előretoltam, ahogy csak tudtam. Almaim asszonya pedig ismét azt mutatta a kezével, hogy csak jöjjek nyugodtan felé. Ostoba vagy, Debby! – tombolt bennem a félelem. – Inkább próbáld meg kirántani a kezéből a póráz végét. Többre mész vele, mint ezzel a hülye...
Minden erőmet összeszedve tovább nyomtam az ágat. – Nem megy! – sikoltott bennem a félelem. – Látod, hogy nem megy??! Pedig ment. A vastag ág, mintha gumivá változott volna a kezemben. Megdöbbenve vettem észre, hogy ahogy nyomom előre, úgy engedelmeskedik az akaratomnak. A többi mintha álmomban történt volna. Néhány pillanat alatt előre taszítottam az ágat, lehajoltam, majd eleresztettem. A vastag ág iszonyú erővel suhant át felettem és tompa csattanással Mr. Ridgeway homlokának vágódott. Mr. Ridgeway ordított egyet, majd felszállt a levegőbe. Ezer szerencse, hogy meglepetésében eleresztette a póráz végét, így nem fulladtam meg a tüskéktől. Elejtett kése ott hevert előttem a füvön. Az asszony az ösvényen elmosolyodott. Úgy látszott, tetszik neki a dolog. Felemelte a kezét, mintha üdvözletet intene és már nem is láttam az ösvényen. Lehajoltam, felvettem a kést, aztán megfordultam és leballagtam a két fához. Mr. Lord úgy ült a hálóban, mint egy elfogott vadállat. Arcára már rászáradt a vér. Amint meglátott, nyöszörögni kezdett. – Krisztusom, Debby... mit csináltál velem? Jézusom, Debby... Kivágtam a késsel hálóból és a mellére bújtam. – Istenem, Mr. Lord... istenem... meg tud nekem bocsátani? Ebben a pillanatban mintha hangot hallottam volna. Egy ismerős, kemény hangot. – Férfiaktól soha ne kérj bocsánatot, te kis hülye! Mielőtt megígérhettem volna neki, rám zuhantak az égről a csillagok.
61 Néhány nap múlva ismét meglátogatott. Akkor már otthon feküdtem a saját ágyamban, nem a keskeny, kemény alig elviselhető kórházi ágyon. Talán azért nem jött korábban hozzám, mivel nem kedvelte a kórházakat. Volt ideje:
megvárta, amíg hazaérek. Hajnal felé járhatott az idő, amikor kinyitottam a szemem. Ott ült az ágyam szélén, és engem nézett. Összevonta szép, fekete szemöldökét és nagy, barna szemét a szemembe mélyesztette. Úgy éreztem, hogy a lelkembe lát vele. Erőt vettem magamon és felé nyújtottam a kezem. – Akárki is vagy... köszönöm. Ő is kinyújtotta a kezét. Mintha egyetlen pillanatra összeért volna a mutatóujjunk. Hideg hullám futott át rajtam, de ez egyáltalán nem volt kellemetlen. Mint forró nyárban az első, hűsítő korty ital. Kinyitotta a száját és felém suttogott egy szót. Holtbiztos voltam benne, hogy a nevemet mondja. S ez a név nem a Deborah vagy Debby volt. Valami egészen más. Istenem, hát akkor ki vagyok én valójában? Mielőtt megkérdezhettem volna tőle, a semmibe tűnt.
