Sidney Lawrence
A kalóz asszonya
1. A nap épp lenyugodni készült, vörösen izzó szemét már majdnem teljesen lehunyta, csupán egy vékonyka csík jelezte, hogy még fenn van az ég alján. A szél feltámadt, a köd lassan teljesen leereszkedett. Ez az idő nem igazán kedvez a hajózásnak, inkább a menekülésre alkalmas. A nagy testű hajónak ugyan nem volt oka a menekülésre, mégis felvonta a vitorláit. A parancsot pedig a hajó tulajdonosa, egyben kapitánya adta ki. Bár valójában szívesebben várt volna kedvezőbb időjárásra, most azonban nem tehetett mást, hisz a lány kívánságának tett eleget. India szomorú emlékeket hagy ezután a lánya lelkében, ugyanis itt vesztette életét a kedvese, s már csak a sírjához állhatott oda. – Apám! Nézd el nekem a nyakasságomat, és légy megértő! – szólalt meg Lilian fátyolos hangon. – Tudom, hogy nem a legjobb idő a hazainduláshoz, de már nagyon szeretnék elmenni innen. Szeretnék egyedül lenni a fájdalommal, hogy kellőképpen meggyászolhassam Henryt, akit sajnos már nem találtam életben. Sajnálom, hogy még holtan sem láthattam, hogy végső búcsút vehessek tőle – suttogta. – Már csak néhány hónap, és lejárt volna a szolgálata. Hamarosan megtarthattuk volna az esküvőt... – Lilian mély lélegzetet vett, aztán az apjára emelte bánatos szemét. – Jól van, drágám! Megértelek én, nem kell mondanod semmit. Tudom, hogy mit érzel, de ez az élet. A sors kiszámíthatatlan műve, hogy egy eltévedt golyó halálra sebezte szegény Henryt. Még ha harcolt volna, de egy őrült golyója! Ez igazán szörnyű! Egyetértek veled, hogy mielőbb hazavágysz, csak tudod, elég kockázatos egyedül nekivágni ennek a hosszú útnak. Sok veszély leselkedhet ránk... A cápák, a kalózok... Ha több hajóval indulunk vissza, nagyobb a biztonság. És ez az átkozott köd! – Frank Eastwood a lányára emelte a tekintetét, mely tele volt aggódással és szeretettel. – Jó, hogy ilyen megértő és kedves vagy, apám! – fogta meg a kezét Lilian. – Mindennel tisztában vagyok, de nem tudok már tovább itt maradni. Szegény Henry! – A szeme fényesen ragyogott, de száraz maradt.
Frank Eastwood elnézte a lánya szép, szomorú arcát. Értelmes, páratlan ítéletű teremtés, s ennélfogva már tizenkilenc évesen gyakorta adott tanácsot az apjának, aki azt igencsak meg is fogadta. Nagyon sokszor ellensúlyozta azt a lelkes buzgalmat, amely az apját rendszerint meggondolatlanságra ragadtatta. Lilian bátor nő volt, de gyengéd. Erős érzelmű, de mindig tudta, hogyan uralkodjon az érzelmein, s ezt a képességét mindenki nagyra becsülte és irigyelte. Leginkább az édesanyja, aki rendkívül hiú és hirtelen haragú asszony volt, és érzelmein sajnos olyannyira nem tudott uralkodni, hogy nemegyszer egy-egy dühkitörése miatt nevetség tárgyává vált a saját háza népe előtt is. A férfi büszke volt a lányára, szeretettel simogatta tekintetével. – Már kiadtam a parancsot az indulásra, drágám – mondta, és elsimított egy engedetlen tincset a lány homlokából. A hajó, mintha csak igazolni akarná a férfi szavait, lassan megmozdult, majd távolodni kezdett a parttól. – Szeretlek, apuskám! – hajolt oda a lány az apja mellére. Néhány percig ott maradt, lehunyt szemmel hallgatta az apja erős, férfias szívverését. – Én is szeretlek, kicsim – mondta Frank Eastwood, majd megköszörülte a torkát, mert teljesen elérzékenyült. – Büszke vagyok rád, mert erős és fegyelmezett vagy. Tudom, hogy ez a fájdalom nagyon megviselt, de azt is tudom, igen kevés nő lenne képes ezt a fájdalmat ilyen méltóságteljesen elviselni, mint te. Ezért hát nem kell magyarázkodnod, vagy lelkiismereti kérdést csinálnod az indulásból. Most pedig menj, és vonulj vissza! – tolta el magától gyengéden. – Hűvös lett, nem szeretném, hogy megfázz. Anyád neheztelne rám, hogy nem vigyáztam rád eléggé. Tudod, milyen harcot kellett megvívnunk vele, hogy egyáltalán elengedjen erre a hosszú és veszélyes útra... – Igen, apám – lépett el a férfi mellől Lilian, és engedelmeskedve a felszólításnak, elindult a kabinja felé. Hosszú, fekete selyemruhája suhogva lobogott a feltámadó szélben. Frank Eastwood hosszan nézett utána. Büszke volt rá, mert – bár nem fiú, ahogy ő szerette volna – olyan, mint ő. Kárpótolta az ég mindazzal, hogy Lilian nemcsak külsőleg, de belsőleg is inkább rá hasonlít. Magas, majdnem akkora, mint ő. Karcsú, akár egy nádszál, és
rendkívül okos. A gyönyörű fekete haját és éjfekete szemét is tőle örökölte, csupán a nőies báját, szép arcát az édesanyjától. Őrülten szerette ezt a lányt, amióta csak először a karjára emelte. Ezért is fájt most annyira a szíve érte. Nagyon jól tudta, hogy mi zajlik le Lilian lelkében, aki, ha kellett, a mérhetetlen fájdalom ellenére is tudott csevegni és nevetni. Más nem vette észre rajta, hogy míg kifelé vidám és mosolygós, belül a lelke mély gyászban van és zokog. A hajó már jó néhány hete úton volt, de szerencsére még semmi baj nem érte őket. A nap magasan járt az égen, már elhagyták az Indiaióceánt, és az Atlanti-óceán vizén suhantak. A szél napok óta megfelelő sebességet biztosított számukra, s egyre közelebb kerültek az otthonukhoz. Eastwood kapitány a fedélzeten állt, megkapaszkodott a vastag kötélben, miközben a hatalmas vitorla lengedezett. Hunyorogva kémlelt a távolba, bántotta a víz tükréről visszaverődő fénysugár. Sehol semmi nem zavarta őket, csupán egy albatrosz utazott már napok óta velük az egyik oszlop tetején. – Bocsánat, uram! – lépett mellé a másodkapitány. – Zavarhatom? – kérdezte, és a kapitányra nézett. – Jöjjön csak, Mr. Birch! Nem zavar – felelte Eastwood barátságosan. – Remek az út idáig, uram! – bólintott Birch. – Adja az ég, hogy egészen hazáig így maradjon. Meg kell mondanom önnek, hogy féltem, amikor kiadta a parancsot az indulásra. – Félt? Ön? A régi tengeri medve? – nevette el magát a kapitány, és csodálkozva felhúzta a szemöldökét. – Na... nem olyan értelemben, hanem a kisasszony miatt – hebegte Birch. – Arra gondoltam, jobb lett volna várni, amíg megjavul az idő... – Mr. Birch! Igazán figyelemre méltó az aggodalma, de a lányom életéért én felelek. A hajón van megfelelő fegyverzet arra az esetre, ha valami történne. Kár volt ezen rágódnia... – Igen, most már belátom, de eleinte... – Jó, jó – intett a kezével a kapitány. – Mi újság egyébként a hajón? Minden rendben van? – Igen, uram. ahogy mindig, most is rendben mennek a dolgok. A legénység teszi a dolgát – felelte Birch.
– Akkor menjünk mi is, tegyük a dolgunkat – indult el a kapitány, Birch pedig követte. A hajó szelte hullámokat, Lilian az apró kis ablaknál állt, és az óceánt figyelte. Egyszerre csak azt vette észre, hogy a víz egyre jobban fodrozódik, s hatalmas hullámok csapódnak a hajótesthez. Valami tartósan lekötötte a figyelmét. Egy nagy fehérség bukkant elő a vízből, majd ismét alámerült. Jobban figyelni kezdte, s hamarosan rádöbbent, egy hatalmas bálnát lát. Aztán észrevett még egyet és még egyet... Lilian egész testében remegni kezdett. Tudta, hogy ez az egyik veszedelem, amelytől az apja és az összes hajós rettegett, és most lám, ő rákényszerítette az apját és valamennyi embert a hajón, hogy elinduljanak. Ha tisztább az idő, jobban látják a körülöttük hullámzó hatalmas víztömeget, jobban fel tudnak készülni az esetleges veszélyekre. A lány még soha nem került ilyen közel ezekhez a félelmetes állatokhoz, s jó időbe tellett, amíg összeszedte magát annyira, hogy elinduljon az apjához. Már nyúlt is az ajtó felé, amikor az ajtó megdőlt és ő térdre rogyott, majd hanyatt esett a földön. – Lilian! Kislányom! – hallotta meg az apja hangját, s ettől egy kissé megnyugodott. Nem kell figyelmeztetni, már tudja... Csak aztán jutott el a tudatáig, hogy állandó őrség figyeli a tengert, s mindenre fel vannak készülve, még ilyen ködös időben is. – Apus! – nyújtotta ki a férfi felé a karját. – Jól vagy, kicsim? – segítette felülni az apja. – Igen, azt hiszem. Egy kicsit megijedtem – mondta. – Nem kell félned, drágám. Az idő majd csak jobbra fordul, ezek a hatalmas jószágok bár félelmetesek, de vannak remek bálnavadászaink. A hajó ismét egyenesbe került, de Lilian észrevette, hogy sokkal lassabban haladnak, himbálózva mennek előre, nyilván kivették a szélből, gondolta. A fedélzeten minden ember a helyén volt. Főleg Degu, aki fiatal korában bálnavadászhajóra került, s kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Ez a tagbaszakadt, szénfekete, óriási, lomha járású néger szoborrá merevedve állt, szinte nem is pislogott, úgy figyelte a bálnák minden mozdulatát. Mivel szerinte szélirány felé merültek el, valamennyien arra vártak a fedélzeten, hogy most majd egyenesen a hajó orra előtt tűnnek fel.
Az egyik ember, akit hajóőrnek nevezett ki a kapitány, a főárboc csúcsán ült, és onnan figyelt mindenre. Az első és a hátsó árbocon őrködő matrózok lejöttek, a kötéltartó kádakat a helyükre erősítették. A darukat kibocsátották, a főárboc keresztrúdját hátrafelé fordították, s máris kint lógott három csónak a tenger felett, mint három vízi kaproskosár. Degu gyorsan parancsokat osztogatott, majd a kiválasztott emberek a mellvéden kívül fél kézzel kapaszkodtak a korlátba, s egyik lábukat várakozón a hajó peremére helyezték. – Leereszkedni! – kiáltotta el magát a másodkapitány. Úgy mennydörgött a hangja, hogy még Lilian is hallotta a kabinjában. – Most magadra hagylak – szólalt meg az apja, és kifelé indult. Ott akart lenni, amikor a legénység a csónakokkal a vízre száll. – Te maradj itt, Lilian! Kérlek, most az egyszer fogadj szót, és ne gyere a fedélzetre! – mondta komoly arccal Eastwood. A lány nem válaszolt, csak bólintott. A kapitány épp akkor ért a fedélzetre, amikor a matrózok minden más szakmában ismeretlen, ügyes, könnyed merészséggel leugrottak az imbolygó hajó oldalán a lenn táncoló csónakokba. Alig eveztek ki a hajó törzse alól, amikor az utolsó csónak a hajó széloldala felől megkerülte a fart. Degu hatalmas alakja tűnt fel benne. Egyenesen állt, és a másik két csónak legénységének kiabált, hogy oszoljanak széjjel és nagy vízterületet fogjanak be. Ekkor Degu kívánságára leereszkedett még egy csónak. Degu továbbra is parancsokat kiáltozott: – Oszoljatok szét! Oszoljatok szét, a szentségit! – üvöltötte. – Dőljetek bele! – fordult a legénységhez. – Ott! Ott! Ott fúj, éppen előttünk! Az emberek úgy teljesítették a parancsait, mintha maga a kapitány osztogatta volna azokat. – Húzzátok, húzzátok! Hadd törjön az a gerinc! Most! Csak nyugalom, nem kell sietni, nem kell sietni. Miért nem vágjátok bele a lapátot? Harapjátok azt a vizet! – kiabált összevissza. Degu most a másik csónakhoz eveztetett, s amikor egy percre a két csónak meglehetősen közel járt egymáshoz, átkiáltott: –Hé! Bal oldali csónak! Mi van a legénységgel? Miért nem dolgoznak? Leülni! Leülni! – ordította. – Ott vannak az átkozottak!
Szárazföldi ember ebben a pillanatban nem látott volna semmit, még egy hering nyomát sem, semmit, csak egy darabka zöldeskék vizet, s vékony, ritka gőz-pamacsokat, amelyek felette imbolyogtak és kavarogva húzódtak a szélben, mint a fehér, hömpölygő hullámok kavargó fellege. A levegő hirtelen körös-körül remegni és bizseregni kezdett, mint az erősen felhevített vaslemezek fölött. Ez alatt a légi hullámzás, örvénylés és részben egy vékony vízréteg alatt úsztak a bálnák. A gőz szökőkutak, amelyeket kifújtak, minden más jelzést megelőztek, s előrefutó hírnökeinek és kiküldött repülő csatlósaiknak látszottak. Most mind a négy csónak hevesen üldözte azt a megzavart levegőés vízfoltot. Ám igen nehéznek látszott utolérni, úgy repült tovább, mint gyors hegyi folyó sodrában az összekavarodott buborékok tömege. A vadászat kavarta fehér, fortyogó víz mind jobban és jobban láthatóvá vált, mert a tengerre vetülő mélybarna felhőárnyékok sötétsége fokozódott. A napsugarak nem keveredtek már egybe, hanem jobbra és balra mindenfelé felíveltek: a bálnák, úgy látszik, szétváltak. A csónakok jobban eltávolodtak egymástól. Degu három bálnát üldözött, melyek szélirányban menekültek. A hatalmas anyahajón felhúzták a vitorlákat, és az egyre fokozódó szélben a hajó felgyorsult. A csónakok is vadul száguldtak, az evezőket alig tudták elég gyorsan mozgatni, hogy a víz ki ne szorítsa őket a villából. Hamarosan terjengő, széles ködfátyolon futottak keresztül, s nem látták egymást, sem pedig az anyahajót. – Gyerünk, emberek! – suttogta Degu, miközben a szeme fehérje megvillant. Hátrább csúszott. – Van még idő elbánni velük, mielőtt itt a vihar! – mondta. – Megint fehér a víz! Közelebb hozzá! Hamarosan két oldalt gyors egymásutánban két kiáltás jelezte, hogy a többi csónak bálnát szigonyozott. – Vigyázz! – kiáltotta el magát Degu, és szigonyával a kezében a vizet figyelte. Bár egyik evezős se nézett szembe eddig ilyen veszedelemmel, szemüket Degu feszült arcára szegezve mégis tudták, hogy elérkezett a pillanat. Hatalmas, sistergő hangot hallottak, mintha ötven elefánt mocorogna az almon – közben a csónak még mindig előrelendült a
ködben, a hullámok úgy forogtak, sziszegtek körülöttük, mint a felálló taréjú dühös kígyók. – Ott, ott van a púpja! Ott vágd bele, Degu! – suttogta az egyik matróz, és a hangja beleremegett. Ebben a pillanatban éles sikoly bénította meg a lendülő kezet. – Mi volt ez? – kapta fel a fejét Eastwood. – Mintha Lilian sikított volna. – Nem volt ideje azonban sem töprengeni, sem pedig a lánya kabinja felé indulni, mert a hajóról néhányan már bele is ugrottak a vízbe. A kapitány átfutott a másik oldalra, és lenézett a hullámokra. Ott látta Liliant, amint két kezével csapkod. De nemcsak őt vette észre, hanem a vízből kiálló háromszögeket is. Cápák! – futott át az agyán. A bálnák mellett már a cápák is megjelentek. Egyetlen ugrással belevetette magát a hullámokba, és megpróbált közelebb kerülni a lányához. – Lilian! Itt vagyok, jövök már! – kiabálta fuldokolva. – Apám! Apám! – sikoltozott a lány, nagyokat kortyolva a hideg vízből. Szeme közben már a cápák uszonyára tapadt... Eastwood kapitány görcsösen csapkodott a lánya felé. Agya folyton azt kattogta, hogy Liliant meg kell menteni... hisz nem tud úszni. Ha valakinek nem sikerül odaérni időben, vagy elsüllyed örökre, vagy felfalják ezek a szörnyek. – Jövök, kicsim! Már mindjárt elérem a kezed! – kiáltotta, de a következő pillanatban hatalmas zuhatag zúdult rá, egy ideig nem látott semmit, és nem kapott levegőt. – Cápa! Cápa a kisasszony közelében! – kiáltotta el magát valaki. A kapitány érezte, hogy a szíve meglódul. A torka kiszáradt, egész testébe valamiféle hatalmas erő költözött, szinte nem is érezte végtagjait, úgy úszott a lánya felé. – Jaj a lábam! – üvöltött fel fájdalmában valaki. A sikoly velőtrázó volt. – Leharapta a lábam! A kapitány nem hallott és nem látott, csak Liliant figyelte. Nem érdekelte most más, csak az, hogy megmentse. Ujjai végre elérték a jéghideg kezet. Csak amikor egészen közel ért hozzá, akkor vette észre, hogy Degu a lány lába alatt lebeg, és hátával segíti, nehogy elmerüljön. A hatalmas állatot közben a szigonyával tartotta távol. A hajó oldalán ledobott kötélhágcsón vitte fel Eastwood kapitány az eszméletlen lányt. A legénység tagjai is dideregve tértek vissza a hajóra.
Degu is visszaparancsolta az embereket, az elejtett állatokat a vízben hagyták, hogy azok tereljék el róluk társaik figyelmét. A csónakok majdnem sértetlenül maradtak, bár csaknem teljesen elöntötte őket a víz. Amint összeszedték az evezőket, keresztülvetették a korláton, és visszamásztak a hajóra. Lilian arca lilára vált, a jéghideg víz és a félelem elhatalmasodott rajta. – Kicsikém! Nyisd ki a szemed! Nézz rám, gyermekem! – térdelt mellette az apja. Szeméből kigördült egy kövér könnycseppje, az aggódástól ráncai elmélyültek. A lány néhány perc múlva vacogni kezdett, majd kinyitotta a szemét. – Apám! – suttogta, és az ránézett. – Bocsáss meg... kérlek! Engedetlen voltam, de... de... annyira szerettem volna látni, amint Degu elejti a bálnát... Már tudom, hogy nem lett volna szabad... meg is ígértem, de... – Ne beszélj most, csak pihenj, kislányom! Az a legfontosabb, hogy minden rendbejött. Most aludj! – törölte le a lánya arcát, melyet most teljesen elleptek a könnyek. Megcsókolta a homlokát, de Lilian ezt már nem érezte. Olyan fáradt és kimerült volt, hogy azonnal elaludt. Frank Eastwood még ott maradt mellette, és hosszasan figyelte. A szél üvöltése erősödött, a hullámok összecsapták a pajzsukat, a vihar bömbölve kitört. Kanyargott, csapkodva ropogott a hajó körül, mint a fehér tűz a prérin, amelyben el nem égve lángol az ember, aki halhatatlan a halál állkapcsai között. A háborgó tengeren hánykolódó hajóra vaksötétség borult, míg végre az egyik matróznak sikerült elvágnia a vízhatlan gyufatartó hordócska köteleit, és többszöri kudarc után sikerült meggyújtania a lámpást, melyet a szél és a víz állandóan eloltott. Amint mindenki előkerült, az emberek lassan megnyugodtak. Egyetlen embert vesztettek, akit hatalmas fogaival széttépett az egyik cápa. Lilian néhány napon belül jobban lett, szerencsére erős szervezete nem hagyta magát legyűrni, s a hajóorvosnak nem sok dolga akadt vele. Már a Zöld-foki-szeigetekhez közeledtek, amikor a hajóőr rikoltozni kezdett: – Kalózhajó! Kalózhajó tart felénk! A hajón egyetlen pillanatig mindenki döbbenten nézett egymásra, de aztán szaladtak a helyükre.
– Hány hajójuk van, Birch? – kérdezte Eastwood idegesen. – Egy, kapitány úr, de az ennek a szélességi foknak a legveszedelmesebb hajója! A rettegett Démon nevű gyorsvitorlás. – Milyen a széljárás? – kérdezte a kapitány. – Egyre jobban feltámad, ha minden igaz, hamarosan égiháború lesz – felelte Birch fejét jobbra-balra tekergetve. – Ütközetre felkészülni! – kiáltotta el magát a kapitány, miközben magát vádolta, amiért mégiscsak elindult hazafelé. Meg kellett volna várnia, amíg az idő megváltozik, és amíg a többi hajó is visszaindul. Tényleg őrültség volt egyedül elindulni a tengeren. – Mi történt, apám? – lépett mellé Lilian sápadt arccal. – Miért ez a nagy lótás-futás, idegesség? – kérdezte. – Menj most vissza a kabinodba, Lilian! – szólt rá a kapitány élesen. – De miért? – topogott továbbra is mellette a lány. – Azért, mert így parancsolom – dörgött rá mérgesen. – Előbb mondd meg, hogy mi történt... – Elég, Lilian! Azonnal tűnj el innen! – fakadt ki most már valóban dühösen Eastwood. Lilian megfordult, és sértődötten indult visszafelé. Épp Birch futott el mellette. – Mi történt, Mr. Birch? – állította meg a lány. – Kalózhajó tart felénk, kisasszony. Kérem, azonnal menjen a kabinjába! – kiáltotta, és futott tovább. Lilian döbbenten állt, kezét a szívére szorította. Hát minden veszélyt ki kell próbálnia? Már azt hitte, semmi baj nem érheti őket, és most, tessék! – Az isten szerelmére, Lilian! Gyere már! – szaladt oda az apja, amint észrevette, hogy a lány ott áll a fedélzeten, miközben a hajó hol jobbra, hol balra dőlt, s mindannyiszor hatalmas tömegű víz zúdult a fedélzetre. A kapitány elkapta a lánya kezét, és maga után rángatta. Épp időben, mert egy adag víz oda ömlött, ahol Lilian az előbb állt. Eastwood szinte belökte a lányt a kabinjába, majd rázárta az ajtót. – Apám! Nem szeretnék most egyedül maradni, kérlek, ne hagyj itt! – rimánkodott Lilian belülről. Még soha nem érezte ennyire egyedül, ilyen elhagyatottnak magát. Amióta csak él, még soha nem ijedt meg semmitől így, mint most, amikor meghallotta a kalózok nevét.
– Maradj itt, kicsim! – vált az apja hangja gyengédebbé. – Azért zártalak be, hogy biztonságban légy. Itt tovább rejtve maradhatsz ezek elől az átkozott vadak elől – mondta, majd Lilian már csak lépteinek kopogását hallotta, amint elsietett. – Istenem! Segíts meg minket! – emelte imára a két kezét. – Én miattam történt minden, ha nem ragaszkodom annyira a hazaúthoz, most mindez nem következett volna be. Vagy... legalábbis nem lennénk egyedül. Lilian szeméből most kigördült egy könnycsepp, de aztán még nagyon sok követte. Talán most jött ki belőle a fájdalom is, hisz eddig állandóan tartotta magát. Nem látta senki a fájdalmát rajta, most azonban már nem bírta tovább elfojtani. Hagyta, hogy folyjon a könnye, talán megkönnyebbül utána a lelke. *** – Uram! Ez angol kalózhajó, csak nem támad a saját fajtájára? – kérdezte a kapitányt az egyik matróz. – De. Sajnos, azt hiszem, talán ő az egyetlen, akinek mindegy, hogy milyen lobogó van kitűzve, válogatás nélkül lerohan mindenkit. Ő az egyetlen, akinek még mindig sikerült elfoglalnia a kiszemelt hajót. Eddig még nem volt szerencsém találkozni vele, bár igazából mindig szerettem volna, de nem akkor, amikor a lányom is velem van. Én akartam egyszer szemtől szembe kerülni vele, hogy meglássam, mire képes. – Ön nem fél tőle, uram? – kérdezte hitetlenkedve a matróz. – Te bolond! – lökte félre Birch a kérdezőt. – Nem tudod, hogy egész Angliában nincs párja a kapitány úrnak a fegyverforgatás művészetében? – sziszegte a fogai között. – Nem, sajnálom... még... nem hallottam – hebegte a matróz, majd gyorsan elinalt a hajó másik végébe. A Démon olyan pompás kétárbocos brigantin volt, hogy láttára minden tengerész szíve kacagott, és minden harcos szívesen a talpa alatt érezte volna. Két árbocán duzzadó, teljes vitorlázattal suhogott előre, magasra ívelt orra büszkén hasította a tajtékos hullámokat. Eastwood kapitány egyetlen pillantással megállapította, hogy a Lady harcra kész. Minden egyes ágyú mögött ott állt a lövegirányító és mellette egy másik tüzér, kezében az égő kanóccal. A matrózok
szétoszoltak a vitorlakötelek köré, hogy bármilyen manővert villámgyorsan végrehajthassanak, amikor szükséges. Birch felcsatolta nehéz kardját, és a parancsnoki hídról közeledő, fenyegető sötét felhőket kémlelte. Két matróz a kormánykereket rögzítette, majd a parancsnoki híd felé néztek. A hajón lélegzetfojtó, izgatott csend uralkodott. – Azt hiszem, komoly harcra kell felkészülnünk – mondta Eastwood a másodkapitánynak, aki nem válaszolt, csak a fejével bólintott. – Úgy hallottam, hogy nem sok fegyverrel rendelkeznek – szólalt meg egy kis idő múlva Birch. – Nekünk sokkal több ágyúnk van, mint nekik. És súlyosabb golyókat tudunk kilőni – tette hozzá. – Igen, de az ő ágyúcsöveik sokkal hosszabbak, ezért a lövedékek jóval messzebbre repülnek – felelte a kapitány, és a szája szélét rágta. Az eső közben eleredt, súlyos cseppek kopogtak a fedélzeten. A brigantin már csaknem ágyúlövésnyire került a Ladyhez. Hirtelen kecses fordulatot tett, és ugyanabban a pillanatban egész oldalhosszán eldördültek az ágyúi. Félelmetes látvány nyújtott, amint a fények felfellobbantak, azonban a célzás nem volt pontos, ezért szerencsére a Lady sértetlen maradt, hisz valamennyi lövedék fölötte repült el. Birch elharapott egy káromkodást, mert mielőtt még válaszolhattak volna, a kalózhajó megfordult, és teljes sebességgel tovasuhant. – Az az érzésem, uram, hogy ezek a messze hordó ágyúikkal akarnak minket szétmorzsolni, mielőtt akár egyet is lőhetnénk, aztán megcsáklyáznánk – mondta halálra vált arccal. A kapitány hallgatott, nem válaszolt a másodkapitány mormogására. Azon gondolkozott, hogy milyen csellel tudna túljárni a kalózok eszén. Sajnos azonban hiába törte a fejét, nem jutott eszébe semmi használható ötlet. Az elülső árbochoz dőlt, és feszülten figyelte a kalózhajó manőverezését. Vakító villám cikázott végig a már csaknem fekete égbolton. – Kormányozzák a hajót a Démon irányába, az orra állandóan a kalózhajó felé nézzen! – kiáltotta a kapitány Birchnek. A kapitány arra gondolt, hogy így a fregatt kevesebb támadási felületet nyújt az ellenségnek.
A kalózok ismét sortüzet nyitottak, de az erősen háborgó tenger miatt a golyók megint csak nem találtak célba: magas szökőkutat fakasztva hullottak a vízbe a Lady két oldala mellett. Hirtelen óriási csattanás hallatszott, s úgy tűnt, az égbolt kettészakadt, pedig csak egy hatalmas villám csapott a tengerbe. Ebben a pillanatban a kapitány mögött tűz ütött ki. Először azt hitte, hogy villám csapott a hajóba, de aztán rögtön érezte is az ágyúgolyó súlyának a robaját. A hajó egész testében megremegett. – Az ágyúkhoz! – kiáltotta el magát Eastwood. – Válaszolni a lövésre azonnal! A lövés eldörrent, de a kalózhajó egyre közeledett, majd ismét megszólaltak az ágyúi. – Léket kaptunk, uram! – ordította el magát az egyik matróz Birch felé. – Javítsák ki! – kiáltott oda mérgesen a másodkapitány, és az égre emelte a tekintetét. A hajó ismét megrázkódott, majd több helyen is felcsapott a láng. – Kapitány úr! – kiáltott oda Birch a férfinak. – Azt hiszem, minden hiába! Nem tudunk odapörkölni nekik. Már egészen közel vannak! Mit tegyünk? – nézett rá kétségbeesve, de a következő pillanatban már meg is kapta a feleletet, bár nem a kapitánytól. A Démon csikorogva súrlódott a Lady mellé. A csáklyák egymás után csapódtak a hajó oldalába, aztán rémséges ordibálás közepette teljes hosszában húzták, majd jó erősen odakötözték. Ezután átugráltak a Ladyre. Huszonhárman voltak, csupa kalandos alak. Eastwood kapitány a fegyverét markolászta, de nem lőtt. Szemét forgatta, hogy megpillantsa a kalózhajó kapitányát, a Tenger Ördögét. Nem ismert olyan tengerészt, aki már szemtől szemben látta. Ha akadt is ilyen, nem mondhatta el senkinek, mert a titkát nem adhatta tovább, magával vitte a hullámsírba. Eastwood kapitány már több mint tíz éve hajózott, kereskedelmi hajói mindenütt megjelentek, de még soha egyetlen útja alkalmával sem került össze a Démon kalózhajó híres, hírhedt kapitányával. Mindent, amit hallott róla, csak a szóbeszéd támasztotta alá, mert igazán senki nem ismerte. A hajón iszonyatos zűrzavar támadt, mindenütt ordítozó emberek rohangáltak fejvesztetten.
A kapitány leengedte a fegyverét, hisz legalább négy kalóz fogta közre, miközben a hajó korlátjáról több nyíl szegeződött rá. – Netán a hajó kapitányához van szerencsém? – lépett elő a semmiből egy magas, kellemes hangú férfi. – A nevem Frank Eastwood, angol kereskedő vagyok, kapitánya a Ladynek – felelte, és erősen a férfi szemébe nézett. Ismerősnek tűnt egy pillanatra ez a világosszürke szempár, de csak egy pillanatra. A férfi válláig érő haját hátul összefogva viselte, a homlokán széles, piros kendő volt átkötve, körszakállt és bajuszt növesztett. Fehér vászoninget és sötétbarna nadrágot hordott, derekára széles, fekete kendőt kötött. A vállán nyílvesszővel teli tegez lapult. – Mi van a hajón? – kérdezte a kalóz. – Mint említettem, kereskedő vagyok, így különféle áruval van megrakva. – A kapitány direkt nem közölte, hogy mit rejt a hajó teste. – Azt kérdeztem, mi a rakomány? – szólt egy kissé emeltebb hangon a férfi, miközben két lépéssel közelebb lépett a kapitányhoz. Emberei némán félreálltak az útjából. – Már mondtam, kereskedő vagyok, mindenféle árut szállítok – nézett egyenesen a kalóz szemébe Eastwood. – Ne pimaszkodjon, mert megjárja! – dübörgött egy hang a kalóz mögül. – Válaszoljon tisztességesen, hisz a nagy Tenger Ördöge áll magával szemben! – közeledett a hang viselője, egy félszemű, falábú, ápolatlan rabló. – Valóban? Tényleg ön lenne a rettegett Tenger Ördöge? – kérdezte Eastwood, és a férfira nézett. – Igen, az vagyok – bólintott a kalózok kapitánya. – Most, hogy már szépen összeismerkedtünk, jobb lesz, ha minden kérdésemre válaszol, mert az embereim igencsak morcosak... – Már válaszoltam a kérdésére... tisztelt... hm... uram! – nézett farkasszemet a Tenger Ördögével a kapitány. – Pimasz egy alak vagy, öregem! – hallotta a félszemű hangját, s utána rögtön éles fájdalmat érzett. Fegyverével a félszemű erőteljes ütést mért a fejére. A meleg vér rögtön elöntötte a kapitány fejét, lecsurgott az arcába. – Nézzetek szét a hajón! – adta ki a parancsot a Tenger Ördöge. Minden zugot vizsgáljatok át, hátha ráakadtok valami érdekesre – mondta, azzal a mellette álló embereihez fordult. – Kötözzétek meg jó
erősen, ne tudjon mozdulni se! – Azzal sarkon fordult, és elindult a hajótest belseje felé. *** Lilian minden bátorsága elszállt. Igaz, büszke volt rá, hogy soha nem kellett szégyenkeznie azért, mert lánynak született, tiszta szívéből megismerte a félelmet. A fogai lassan összekoccantak, egész testében remegett. Nem tudta, hogy mi történt odafenn a fedélzeten, csak hallotta a fegyverek ropogását, a csáklyák becsapódását a hajó oldalába. A kis ablakon nagyon jól látta, hogy a kalózhajó teljesen a Lady mellett lebeg. Épp akkor nézett ki, amikor a másik hajóból is kitekintett egy férfi. Szeme egy pillanatra az övébe fúródott, amitől a lány testén végigfutott a hideg. Gyorsan elugrott az ablaktól, és remegve ült le a keskeny deszkára, amely fekvőhelyéül szolgált. Még akkor is remegett, amikor már eltelt egy jó félóra. Minden pillanatban arra várt, hogy mikor fordul a kulcs a zárban, mikor jön végre érte az apja. Annyira figyelt, hogy szinte minden idegszála megfeszült. Végre lépések közeledtek, de aztán el is távolodtak. Ez még nem az apja volt. *** A Tenger Ördöge hirtelen megfordult, és visszalépett a kapitányhoz. – Utazik nő a hajóján, Mr. Eastwood? – kérdezte illendő hangon. – Nem – intett a fejével a kapitány. – Egyetlen nő sincs a hajómon, hisz ez nem személyhajó, hanem kereskedelmi – felelte, és azt gondolta, elég meggyőzően beszélt. A kalózok kapitány vele szemben állt. Nem szólt egyetlen szót sem, csak merően a kapitány szemébe nézett. Aztán egy idő után elvörösödött arccal felordított: – Hazudik!!! – láttam egy gyönyörű szempárt, tudni akarom, kinek a tulajdona, hogy ki a nő, és hol találom? – üvöltötte, és egészen közel lépett a kapitányhoz, aki arcán érezte a férfi forró leheletét. – Már mondtam, nincs egyetlen nő sem a hajómon – felelte nyugodtan. A kalózkapitány keze kilendült, és arcul csapta a kapitányt, akinek rögtön felszakadt a szája.
– Jól van, ha nem árulja el, majd megkeresem magam! – kiáltotta, és dühösen elfordult. Hosszú, kemény léptekkel elindult a kabinok felé, majd eltűnt a kapitány szeme elől. – Most azt hiszi, a bolondját járatta a kapitánnyal? – kérdezte az egyik kalóz, és Eastwoodhoz lépett. Maga sem tudta, hogy miért, kutatni kezdett a férfi zsebeiben. Hamarosan rábukkant a lány kabinjának kulcsára. – És ez minek a kulcsa? – dugta koszos kezét a kapitány orra alá. – Ez? Az otthoni házam egyik szobájáé – felelte Eastwood, és kihívóan nézett a kalóz arcába. – Valóban? Na majd meglátjuk! – köpött egy nagyot a férfi a kapitány lába elé, és a Tenger Ördöge után futott. – Kapitány! – kiáltotta el magát. – Itt vagyok, Thomas! Mi van? – jött elő a férfi. – Találtam nála egy kulcsot, talán valamelyik kabint nyitja – nyújtotta át, majd visszament Eastwoodhoz, akinek a kezei már zsibbadni kezdtek az erős kötözéstől. A Tenger Ördöge lassan lépkedett, egyenként próbálta kinyitni a kabinokat, de egy sem volt kulcsra zárva. Már majdnem eldobta a kulcsot, annyira dühös volt, amikor felfedezett még egy kabint, amely teljesen külön állt a többitől. Odalépett, és beleillesztette a kulcsot a zárba. – Apa! – hallotta egy vékony női hang kiáltását. – Végre! Már annyira vártalak! – suttogta Lilian, és egészen az ajtóhoz lapult. A kalózok kapitánya érezte, hogy a vér meglódul az ereiben. Igen, megtalálta a lányt, akinek arcát nem nagyon láthatta, de a szeme és az orra gyönyörű volt. Remegő ujjal fordította el a kulcsot, és az ajtó feltárult. – Apus! – repült felé Lilian, s ő annyira meglepődött ettől a mozdulattól, hogy kitárta a karját, és átölelte a lányt. Lilian csak most érzékelte, hogy ez a férfitest nem olyan, mint az apjáé. Ismerte szívének erős dobogását, izmos mellének minden egyes rezdülését. Lassan felemelte a fejét, és tekintete a kalóz arcába meredt. – Ki maga? Hol az apám? – tolta el magától, és hátrább lépett. – Az édesapja a fedélzeten van, gondolom Mr. Eastwoodra gondol, ugye? – kérdezte mosolyogva a férfi. A kalózkülső kellemes hangot takart. A lány egy kissé meglepődött, de aztán bólintott.
– Igen, ő az édesapám. Kérem, engedjen hozzá – indult el a férfi mellett, de az utánakapott, és megfogta a csuklóját. – Egyedül nem mehet, majd odakísérem, ha megengedi – mondta, és ismét a lányra mosolygott. A kezét azonban szorosan fogta, hiába akarta Lilian kiszabadítani. Liliant iszonyú látvány fogadta. Mindenütt vérző emberek feküdtek, hörögtek, haldoklottak. Többen már meredt szemmel bámultak a világba. – Mi... mi történt? – kérdezte halkan, és befelé nyelte a könnyeit. – Egy kis ellenállásba ütköztünk, ezért hát egy kevés erőszakot kellett alkalmaznunk – felelte a Tenger Ördöge, majd közelebb lépett a lányhoz. – Hol van az apám? – nézett szét Lilian, amint felértek a fedélzetre. – Ott van – mutatott a férfi előre a kezében lévő fegyverrel. A lány felsikoltott. Az apja arca és ruhája is véres volt, a fején hatalmas seb tátongott. – Apa! Drága apám! – zokogta, és kitépte a kezét a kalóz markából. Odarohant az apjához, és a mellére borult. – Kicsikém! Nincs semmi bajod? – kérdezte Eastwood olyan szeretettel és féltéssel, hogy a lánynak beleremegett a szíve. – Nem. Nincs semmi bajom, apám. De veled mi történt? Bántottak? – kérdezte, és gyűlölettel nézett a körben álló kalózokra. – Semmiség, már nem is érzem – felelte az apja, és a lányára nézett. – Ő – intett a fejével a kalózok kapitánya felé – nem bántott? – Nem – válaszolt Lilian halkan. – Na, elég volt a bájcsevegésből! – kiáltotta el magát a Tenger Ördöge. – Ez a teknő hamarosan elsüllyed, induljatok! Kész vagytok a rakodással? – kérdezte az egyik kalózt, aki a fejével bólintott. – Kisasszony! Köszönjön el az apjától, mert ön velünk jön! – Nem hagyom el az apámat! Mit képzel, csak úgy magával vihet? A hajó hamarosan elsüllyed, mint mondta, nem hagyom itt az apámat, vele akarok meghalni! – Nézze, kedves kisasszony! Ne akarja, hogy önnel is erőszakoskodjak! A hajóról senkit nem viszek magammal, csak magát, ne kényszerítsen, hogy goromba legyek... – Már mondtam, hogy nem megyek! Inkább a cápák marcangolják szét a testemet, mint a maga képét lássam, aki megverte az apámat,
kifosztotta a hajóját, és halomra ölte az embereit. Mit képzel, olyan vonzónak találom? – állt fel Lilian. Most teljesen magára talált. Megfeledkezett mindenről, nem látott mást, csak az apját és ezt a magabiztos, öntelt hólyagot. Ebben a percben az volt, aki mindig is: a bátor és büszke Lilian Eastwood! A Tenger Ördöge évek óta először megdöbbent. Eddig is tetszett neki a lány, de most egyenesen odavolt érte. Fekete szemében bár harag lobogott, a férfi mégis csodaszépnek látta. Arca kipirult, a szája pedig szinte megőrjítette. Alig tudta magát fékezni, nehogy birtokba vegye. – Nem is tudja, milyen szép, amikor ilyen haragos – évődött vele nevetve, mire Lilian felkapta a fejét. – Nem tűröm el senkitől, hogy rajtam nevessen, még magától sem! – kiáltott rá a férfira, majd odalépett, és teljes erőből arcon csapta. A Tenger Ördöge már nem nevetett. A szeme villámokat szórt, arca összerándult, egy ér kidagadt a halántékán, és őrült táncba kezdett. – No, ha ön így, akkor én meg úgy! – sziszegte a fogai között. – Ettől a perctől kezdve megszűnt az udvariaskodás a részemről, s ezt köszönje magának – mondta, majd szó nélkül felnyalábolta a lányt. – Tegyen le, maga pimasz alak! – kiabált Lilian, de a férfi karja sziklaként fonta körül vékony derekát. – Apus! Apus! Ne engedd, hogy elvigyen! Segíts! – sikoltozott, bár nagyon jól tudta, hogy ezzel csak az apja szívét fájdítja, hisz keze-lába össze van kötve, nem tud segíteni. Lilian mielőtt a férfi átugrott volna vele a Démonra, visszanézett. Az apja szeméből könny folyt, egész testében remegett a tehetetlen dühtől. A szája mozgott, de a lány nem hallotta a hangját. A kalózkapitány ekkor átugrott a saját hajójára, de ott sem tette le a lányt, hanem levitte a kabinba. – Most aztán üvöltözhetsz, kedvesem! – fogta meg a lány állát, és egy kissé megszorította. – Itt nem hallja más, csak az embereim, akik hidd el, nem sokat adnak a te óbégatásodra. Jobban teszed hát, ha hasznossá teszed magad, akkor nem lesz semmi baj. Különben kénytelen leszek megtanítani arra, hogy mi az engedelmesség. Lilian először csak állt, megpróbált higgadt és nyugodt benyomást kelteni a férfiban. Ez mindig sikerült neki, ebben rejlett az ereje, de most mintha ez a képessége, mint ahogy a többi is, cserbenhagyta volna.
– Miért hozott engem ide? – kérdezte fátyolos hangon. A szeme apró csillagokkal volt tele, s olyan fényesen ragyogott, hogy a férfi nem bírta hosszú ideig állni a tekintetét. – Még nem találtad ki? – válaszolt kérdéssel. – Nem. – felelte Lilian őszintén. Szeme kerekre tágult, érdeklődéssel nézett a férfira. – Mondd, mi a neved? – lépett egyet hátrább a kalózkapitány. – Lilian Eastwood. – Szóval Lilian... Hány éves vagy? – faggatta tovább a férfi. – Tizenkilenc – jött az igaz válasz. – Tehát tizenkilenc éves vagy, és nem tudod, hogy miért hoztalak magammal? – vigyorodott el a férfi. – Nem, nem tudom – rázta a fejét Lilian. – Hát akkor én most... megmutatom – ugrott oda hozzá, és elkapta a fejét. Erősen tartotta, majd a szájára tapadt. Úgy csókolta, hogy Lilian azt hitte, mindjárt megfullad. Amikor a férfi elengedte, nem tudott megszólalni. Csak állt kábultan, zsiborgó fejjel. – Nos, már tudod? – kérdezte a kapitány, és a szemében valami félelmetes fényt fedezett fel Lilian. Nem szólt egyetlen szót sem, csak lehajtotta a fejét. – Lilian! Gyönyörű a neved, akárcsak te magad – suttogta a férfi, és ismét a lány dereka felé nyúlt, ám ebben a pillanatban valaki belépett a kabinba. A Tenger Ördöge visszarántotta a kezét, és a belépő felé nézett. – Á! Szóval itt bujkálsz? – lépett mellé egy férfiruhába öltözött nő. Lilian csak a hangja után fedezte fel, hogy nem férfi. Amint végignézett rajta, rögtön tudta, hogy a kalózkapitány kedvese lehet. Nem volt túl magas, majdnem fiús alakján fehér vászonnadrág feszült, hozzá világoskék inget hordott, a fejére kék kendőt kötött, ezért nem lehetett látni, hogy milyen a haja. Az arca maszatos volt, de két hatalmas babaszem pislogott haragosan a lány felé. Vállán tegez lapult, a derekán széles bőröv, rajta éles tőr és más szúrófegyver villogott. – Igen, itt vagyok, és egyáltalán nem bujkálok – felelte a férfi, és nem nézett egyik nőre sem. – Ez a lány ezen túl velünk él, jó lesz, ha tudomásul veszed, és nem próbálsz meg semmi manővert ellene. – Mi van, én már nem vagyok elég neked? Talán nem teljesítem minden kívánságodat? Még néhány órával ezelőtt is azt súgtad a
fülembe, hogy nincs hozzám hasonló szerető! Akkor minek hoztad ide? – bökött a lány Lilian felé. – Semmi közöd hozzá. Kell nekem, és kész! – felelte ingerülten a kalózkapitány. – Lilian ezen túl velünk él... Lilian igazán nem volt kíváncsi a civódásukra, de sajnos kénytelen volt végighallgatni. Egyébként is miatta robban ki közöttük a veszekedés, bár ő nem tehetett róla. – Larissa! Fogd már be a szád, és tűnj el innen! – vált egyre ingerültebbé a férfi, mivel a lány tovább karattyolt. – Hogy merészelsz velem ilyen hangon beszélni? – gyúlt ki a lány arca a méregtől és a szégyentől. Majd lenyelte a férfit, amiért ez előtt az úrikisasszony előtt ilyen megalázóan viselkedett vele. – Egy tapodtat sem megyek nélküled! – dobbantott egyet a lábával, koszos csizmája porzott a padlón. Hangos kopogás zavarta meg a kalózkapitányt a válaszadásban. – Bújj be! – kiáltotta el magát. Az ajtóban feltűnt a falábú, félszemű kalóz borostás képe. Szájából szétrágott szivar lógott ki. – Minden rendben, uram! Ha úgy gondolja, akár indulhatnánk is. A Lady épp most tűnt el a hullámsírban. Egyetlenegy ember sem menekült meg róla. A rakományt átpakoltuk, csak a parancsra várunk. – Nem!!! – sikoltott fel Lilian, és az ajtó felé rohant. Mivel a kalóz nem zárta be, könnyen kijutott rajta. A fedélzetre érve már csak az árboc csúcsát látta, majd az is eltűnt a tenger hullámaiban. – Apám! Drága apám! – motyogta Lilian eszelősen, és a hajó vaskorlátját markolászta. A hajó körül véres tetemek lebegtek a víz tetején. A Démon vitorlát bontott, és olyan sebesen suhant a hullámok tetején, hogy Lilian szinte szédült. Szemét a távolodó hajóról odaszegezte, ahol nemrég még a Lady ringatózott. A szívét már nem is érezte, mintha kihalt volna belőle minden érzés. Olyan volt, mintha a mellében egy nehéz kőszikla lenne, amely nyomja, szinte agyonnyomja iszonyatos súlyával. – Elég volt a siránkozásból! – lépett mellé Larissa, és ellenségesen nézett rá. – Gyere, és segíts nekem! – indult el a hajó hátsó része felé. Csizmájának talpa hangosan kopogott a hajó padlóján.
Lilian szó nélkül követte, bár lelkében dúlt a fájdalom. Eddig csak Henry miatt szomorkodott, most azonban az apja is odaveszett. Mindez pedig az ő hibája. Ha nem sürgeti annyira a visszautat, ha megvárják a flotta többi tagját, most nem nyelte volna el az apját és az egész hajó legénységét a tenger. Eddig büszke volt magára, hogy ő, a fiatal lány okos és megfontolt, hogy olyan tanácsokkal látja el az apját, amelyekért mindig köszönetet kap, most azonban megvetette magát. Legszívesebben az apja után ment volna... De talán még nem késő... Lilian agya lüktetve zakatolt: – Ugorj a tengerbe! Ugorj az apád után! Larissa megállt és hátranézett. Épp akkor, amikor Lilian átlendült a korláton, és eltűnt a tengerben. – Mindenki a fedélzetre! Ember a vízben! – kiáltotta el magát, s csak utána kezdett el gondolkozni, hogy mit is tett. Most itt volt a lehetőség, hogy megszabaduljon a lánytól, ő pedig ahelyett, hogy hagyta volna, hogy táplálékul szolgáljon a tenger ragadozóinak, a segítségére siet. Már át is ugrotta a korlátot, és a lány után vetette magát. A tenger még mindig haragos volt, bár a vihar lassan elült. A hullámok még magasabbra csaptak, és csendesen csepergett az eső. – Lilian! Lilian! – kiáltozott Larissa. – Felelj már, te őrült! – ordított bele a hatalmas víztömegbe. Lilian ekkor bukkant fel a víz színére. Hangosan fuldokolva köhögött, jókora adag vizet nyelt. Larissa odaugrott hozzá, majd a többiek segítségével, akik szintén a vízbe ugrottak, felemelték a vacogó lányt. A Tenger Ördöge a korlát mellett állt. Amikor tudomást szerzett róla, hogy mi történt, rohant, hogy ő is a vízbe vesse magát, de akkorra már Larissa kiemelte Liliant a habokból. Larissa lerogyott a korlát mellé. Éles fájdalom hasított a mellébe, alig kapott levegőt. Lilian is mellette feküdt, úgy tűnt, nincs is már benne élet, bár a kapitány mindent elkövetett, hogy életre keltse. Egyremásra hajolt a szájára, hogy a saját tüdejével légzésre bírja. Larissa féltékeny szemmel figyelte minden mozdulatát. Végre Lilian kinyitotta a szemét. Először fogalma sem volt, hogy mi történt és hol van, csak lassan tisztult ki az agya. Amikor rádöbbent, hogy nem sikerült meghalnia, iszonyatos haragra gerjedt. Nem tanult meg úszni,
mindig is utálta a vizet, s amikor elhatározza, hogy belefullad, hát nem sikerül. Amikor a kalózkapitány meggyőződött róla, hogy Lilian magához tért, Larissához fordult. – Nagyon ügyes voltál, drágám! Tudtam, hogy rád mindig számíthatok. Ezért is választottalak téged... – ölelte át a lány vizes vállát, és a szájára tapadt. Lilian pillantása ott ragadt a csókolózó páron. Valami különös, furcsa érzés lett úrrá rajta. Nem tudta volna megmagyarázni, hogy miért, de haragudott a férfira. Kezét a szájára tette, és érezte, hogy tűzforró. Mintha a kalózkapitány az ő száját csókolná... Egész testében beleborzadt a gondolatba. Eszébe jutott Henry. Vele is jól érezte magát, úgy hitte, az az igazi, tiszta szerelem, amit iránta érez. Most pedig... furcsa, már nem fáj annyira, hogy meghalt. Megijedt magától: mi történhetett vele, hogy már nem úgy gondol Henryre, mint azelőtt? Az idegei biztos felmondták a szolgálatot az elmúlt órák eseményei miatt. Most az apja jutott eszébe. Elképzelte, hogyan vívja haláltusáját összekötözött kézzel és lábbal... Rátört a borzalmas fájdalom, amiről már azt hitte, soha többé nem fogja érezni. A kalózkapitány elengedte Larissát, és Lilian felé lesett. Látta, hogy sír, és a válla meg-megrázkódik. Összegörnyedten ült, lábait maga alá húzva. Annyira elesettnek tűnt... – Larissa! Menj, és vidd magaddal Liliant is! Adj neki száraz ruhát, és öltözz át te is! Hideg van, még megfáztok! – mondta közömbös arccal, majd felállt, és hátrament egészen a hajó faráig. A szél most ismét feltámadt, az eső elállt, s lassan leszállt az este. A férfi a korláthoz támaszkodott, és a vizet figyelte, miközben gondolatai Lilian körül csapongtak. Egyszerre csak furcsa dologra lett figyelmes. A hajó valamit húzott maga után. Először halnak nézte, de aztán az erősen bealkonyult időben mintha egy ember feje bukkant volna fel. A kalózkapitány jobban kihajolt, és erősen meresztette a szemét, hogy többet lásson. A fej ismét előbukkant, majd megint eltűnt. – Hé! Te! – kiáltott oda az egyik emberének. – Gyere csak ide! – Igen, uram! – húzta ki magát a fiatalember. Erősen barna bőre, göndör fekete haja volt, amit kék kendővel kötött le. Hófehér fogai csak úgy világítottak.
– Azt hiszem, egy embert húz maga után a Démon. Ereszkedj le, és nézd meg! Ha él még, hozd fel, de ha már halott, szabadítsd meg a hajó fogságából! Valószínű, hogy beleakadhatott a ruhája, vagy... – Máris megyek! – ugrott fel a férfi a hajó oldalára, majd egy leeresztett kötélen lemászott a hajó aljáig. Nem mindennapi ügyességről tett tanúbizonyságot, amikor a nagy sebességgel sikló hajóról az eszméletlen test fölé hajolt. Kitapintotta a vízből kiemelkedő csuklón az érverést, s mert nem érzett semmit, erőteljesen belecsípett a férfi kezébe. Figyelte az arcát, egészen közel hajolva hozzá, és észrevette, hogy a szemöldöke alig, de megmozdult. Egy orvostól tanulta még régebben, hogy ezzel a módszerrel meg lehet állapítani, hogy él-e még az illető. A hajó sebessége fokozódott, a sötétség egyre jobban beborította a tengert, alig látott valamit. – Mi van ott? Él még? – kiáltott le neki a kalózkapitány, miközben a lámpát megpróbálta a társa feje fölött tartani. Választ azonban nem kapott, mert a kalóz el volt foglalva a test kiszabadításával. A leeresztett kötelet a férfi két csuklójára erősítette, ő pedig visszamászott a hajóra. – Nos? Mi a helyzet? – érdeklődött csuromvizes társától a Tenger Ördöge. – Él még, uram! Húzzuk fel! – mondta a kalóz, majd a kötelet ketten húzni kezdték. Amikor beemelték a hajóra, a férfi felnyögött. Az arca szinte kék volt, a keze pedig sötétlila. Egész testében reszketett, a fogai hangosan koccantak össze. A hajón hamarosan mindenki összeverődött, látni akarták, hogy mi történt. Larissa is igyekezett, maga után vonszolva Liliant. A lány döbbenten ismerte fel a férfit. – Mr. Birch! – kiáltott fel. – Ó, istenem! – emelte az égre az arcát, és a könnyeit nyelve lerogyott a férfi mellé. – Ki ez az ember? – kérdezte a kapitány. – Mr. Birch, a Lady másodkapitánya – nyöszörögte Lilian. – Kisasszony, kedves... Jól van? – lihegte Birch élesen, sípolva szedve a levegőt. – Igen – bólintott a lány. – Az apám...
– Sikerült levágnom a kötelet a kezéről és a lábáról, de nem tudom, hogy mi lett vele. Ha isten is úgy akarja, talán megmenekültek a többiek is – zihálta. Lilian dühös pillantást vetett a kalózkapitányra, aki fölötte állt, és figyelte minden mozdulatát. – Adjatok neki rumot! – intett az emberei felé. Birch lenyelt néhány korty rumot, ami égette a mellkasát, de aztán jobban lett. Szinte erősnek érezte magát, pedig csak a csodával határos módon menekülhetett meg. A hajó hátsó kiálló vasrúdjába akadt az inge, s amint a Démon nagy sebességgel száguldani kezdett, nem volt alkalma megmozdulni sem. Húzta maga után órákon keresztül, néha elvesztette az eszméletét, néha pedig magához tért. Azt is látta, amikor Lilian beleugrott a vízbe, s majd beleőrült, hogy nem siethet a lány segítségére. Kiáltott neki, de az nem hallotta, aztán amikor kimentették, ismét elvesztette az eszméletét. Még szerencse, hogy ez a kalózkapitány észrevette. Talán nem is olyan vadember, mint a nevéből hinnék. – Nos, Birch, fel tud állni? – kérdezte a kalózkapitány. – Azt hiszem, uram – felelte a férfi, de amikor megpróbálkozott, a lába összecsuklott alatta. – Segítsetek neki, vigyétek és tartsátok rajta a szemeteket! – mondta különös tekintettel a Tenger Ördöge. – Igen – ugrottak oda hárman, majd elcipelték magukkal a férfit, aki mellett ott lépkedett Lilian is. – Nem értem, miért mondta a kapitány, hogy tartsuk rajta a szemünket, hisz innen nem tud megszökni. Örülhet, hogy kimentettük, nemigen hiszem, hogy visszavágyna a hideg vízbe – nevetett fel az egyik kalóz. Mr. Birch is épp ezen törte a fejét. Miért kellene attól tartani, hogy veszélyes lehet, vagy megszökhet? Hisz nincs fegyvere, és olyan erőtlen, akár egy újszülött bébi. A Tenger Ördöge egyedül állt a korlátnál, és a férfi után nézett. Meredten bámulta, miközben a szemében kigyúlt egy láng. – Remek! Azt hiszem, ez jó fogás volt, két legyet ütöttem egy csapásra! – suttogta maga elé, és borzongatóan felnevetett.
2. Eastwood kapitánynak éles fájdalom hasított a mellébe. Úgy érezte, hogy eljött a vég. Bár Birch az utolsó pillanatban elvágta a kötelékeit, de végtagjai annyira elhaltak, hogy nem bírta őket mozgatni. Süllyedni kezdett lefelé, miközben a szorító fájás egyre erősödött. Hirtelen egy fehér folt tűnt fel előtte, de csak egyetlen pillanatra láthatta. Mivel már leszállt az este, nem sokat látott, na és egyre lejjebb ereszkedett. Megpróbálta a kezét használni, de megmozdítani sem bírta. Tudta, ha nem szedi össze magát, biztosan megfullad. A fehér valami ismét felbukkant előtte, de már annyira fogytán volt a levegője, hogy kezdett az ájulás jelentkezni nála. Szeme előtt sötétség, majd pedig ismét a fehérség villant fel. A tudata mélyén ott lapult a félelem, hogy egy cápa követi, és hamarosan meg is támadja. Mielőtt teljesen elvesztette volna az öntudatát, felvillant előtte Lilian arca, amint könnyes szemmel nézett vissza rá, majd pedig a felesége, Edwina jelent meg előtte. Vádlón nézett rá, és mélységes bánat ült az arcán. – Bocsáss meg... nekem... drágám! – suttogta szaggatottan, aztán elhalt a hang az ajkán, elájult. A hajó már majdnem a tenger fenekére ért, s egymás után szakadtak le róla a csomagok, ládák. Az egyik láda szinte magára vette az eszméletlen férfit, és vele együtt emelkedett felfelé. Amint felért a víz felszínére, lebegve úszni kezdett, sodorta magával a szél. A hullámok ide-oda dobálták, de Eastwood nem esett le róla. Egyedül, egy láda tetején utazott eszméletlenül a háborgó tengeren, de élt! Szíve ugyan csak egyet vert annyi idő alatt, amennyi normális esetben három-négy, de vert. A fehérség közben továbbra is vele tartott. Amint felfelé emelkedett a láda tetején, az követte. Amint kibukott a vízből, az is előbukkant. Ha látta volna a kapitány, bizony örülhetett volna, mert nem cápa volt, hanem egy jól megtermett delfin. Már órák óta követte, és közvetlenül mellette úszott. A nap végre előbújt a felhők mögül, s a hideg vízben kékre-lilára fagyott férfi arcát cirógatta. Eastwood kapitány lassan kezdett magához térni. Először csak a fényt érzékelte, de aztán az agya is kezdett kitisztulni. Többszöri
próbálkozásra végre sikerült kinyitnia a szemét. Épp felette ragyogott a nap, és az égen fehér felhők kavarogtak. Megpróbálta a fejét elmozdítani, de csak nagyon nehezen ment. Olyan érzése volt, mintha a teste ólomból lenne, s nem érezte sem a kezét, sem a lábát. Szemét forgatva hamarosan észrevette, hogy nincs egyedül. Először megrettent, gondolván, hogy cápa, de amikor a delfin néhányszor a magasba ugrott, rájött, hogy egy delfin a kísérője. Eszébe jutott, hogy amikor lefelé süllyedt, már akkor megpillantotta, csak nem volt ereje felfogni, hogy mit is látott. Hát ezek szerint azóta vele van? – gondolta, és a szeme elhomályosult. Órákon keresztül úszott a láda tetején, mellette pedig a delfin. Néha rövidebb-hosszabb időre mély, ájulásos álomba zuhant, s amint ismét magához tért, szörnyű szomjúságot érzett. Nagy erőlködés után az ujját a szájához emelte és lenyalta. Ajka cserepes volt, a torka teljesen kiszáradt, a nyelve a szájpadlásához tapadt. A víz erősen sós volt. Fogalma sem volt róla, hogy miképp került a ládára, de kitapogatva megnyugodott. Ha valamelyik hajó észreveszi, megmenekül! S milyen nevetséges, egy faláda menti meg az életét! Igen, csak jöjjön egy hajó, mert nem sokáig bírja étel és ital nélkül. A teste zsibongott, miközben egyre jobban tudta mozgatni a kezét és a lábát. Fekve tornáztatta végtagjait, és fokozatosan érezte, hogy visszatér belé az élet. Amikor a nap a látóhatár aljára ért, nehezen ugyan, de felült. Két kezével a láda két oldalába kapaszkodott, és úgy kémlelt a távolba. Sajnos, sehol nem látott semmit, csak ő volt a tengeren egyedül, és mellette a hűséges delfin. – Köszönöm, hogy kitartottál mellettem! – beszélt hozzá Frank Eastwood. – Hálás vagyok neked, amiért nem hagytál magamra – nyújtotta ki az állat felé a kezét, aki mintha csak megértette volna, hogy mit akar a kéz, egészen közel úszott, s ezüstfehér háta érintkezett a férfi ujjaival. A kapitány nem tudott sokáig ülve maradni, ismét hátrahanyatlott, és zavarodott tekintettel bámulta az egyre szürkülő eget. Pillái lassan leragadtak, és a megváltó álom megkönyörült rajta. A napok úgy teltek el, hogy Eastwood már nem tudta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától. Tudata már annyira összezavarodott, hogy nem volt képes gondolkozni. Két keze görcsösen
szorította a faláda oldalát, amely jelen helyzetében az életet jelentette számára. A szél erősödni kezdett, a hullámok egyre magasabbra csaptak. A láda hol jobbra, hol pedig balra dőlt, de a kapitány elfehéredett ujjakkal kapaszkodott belé. Hamarosan nagy cseppekben eleredt az eső. A férfi önkéntelenül nyitotta ki a száját, s nyelte az ég vizét. A delfin még mindig mellette haladt, most egészen közel úszott hozzá, mintha attól tartana, hogy a különös utas belepottyanhat a vízbe. A vihar tombolt, a hajnal sem kergette el, de legalább világos lett. Frank Eastwood már egyáltalán nem tért magához, s nem sok esélye maradt arra, hogy megérje a másnapot. *** – Végre! Már érzem az orromban a virágoskertem illatát – lépett a korláthoz Fred Doughty, majd nagyot szippantott a levegőbe. A vihar utáni csend és a gyengén csiklandozó napsugár jó hatást tettek rá. Remek volt az út idáig Indiából. Semmi nem akadályozta őket, így bizony csak pár nap előnye lehetett a Ladynek, gondolta, és a fejét csóválta. Csak szerencsével hazaérjenek! – tette még hozzá némán. – Ember a vízben! Embert látok a hullámok között! – kiabált le az árboc tetejéről a figyelő őr. Hangja izgatott volt, szinte remegett. – Gyorsan! Csónakot a vízre! – adta ki az utasítást Fred, a Vörös Hattyú kapitánya. Hamarosan három csónak siklott a hullámok hátán a himbálódzó Eastwood felé. – Ez nem lehet igaz! – kiáltotta el magát az egyik matróz. – Ez Mr. Eastwood, a Lady kapitánya, a kereskedelmi flotta tulajdonosa. – Úristen! Mi történhetett? – nézett a társaira. Amint beemelték az eszméletlen férfit, visszafelé eveztek. – Él még? – kiáltott le Fred a hajóról. – Megnéztétek, él? – kérdezte izgatottan. – Nem néztük meg, uram, de felismertük: Mr. Eastwood az, a Ladyről. – Micsoda? – kérdezte Fred üvöltve, és az arca elsápadt. A matróz nem válaszolt, hanem gyors, szakszerű mozdulatokkal a vállára emelte Eastwood tehetetlen testét, és a kötélhágcsón ügyesen felmászott vele.
– Gyorsan hívjátok dr. Marlowe-t! – kiabált torkaszakadtából a kapitány, majd letérdelt Eastwood mellé. – Frank! Frank! – szólongatta, de a férfi csak feküdt mozdulatlanul. A bőre teljesen kiszáradt, a két keze és két lába pedig olyan ráncos volt a víztől, akár egy öregasszonyé. A szája szorosan össze volt zárva, a szeme be volt csukva. – Engedjenek, kérem! – tolta félre az embereket dr. Marlowe. Letérdelt, és ráhajolt a férfi mellkasára. Kitapogatta az érverését, majd egy nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, még él, de semmi reményt nem látok, hogy visszahozzam ebbe az árnyékvilágba. Ki tudja, mióta nem evett és nem ivott? Isteni csoda, hogy egyáltalán egészben maradt ezen a faládán – mutatott a mellette lévő ládára. – Nem baj, azért csak próbáljon meg lelket verni belé, doki! – mondta Frank, és a kezét tördelte. – Mindenképpen meg kell tudnunk, hogy mi történt. Nem is merek rágondolni, hogy a többiek... mint odavesztek. Szegény Lilian kisasszony... Az orvos szétfeszítette a férfi száját, és rumot csepegtetett bele, miközben erősen masszírozta a testét. Eastwood szájából visszafolyt az ital, hiába volt minden próbálgatás, nem adott életjelt. – Vigyék be az orvosi kabinba! – mondta dr. Marlowe. Összeszedte a dolgait, és ő is a beteg után ment. Fred nem tartott velük. Állt döbbenten és reszketve. Tudta, hogy valami szörnyűség történhetett, s biztos volt benne, hogy a Lady nem futott be egyetlen angol kikötőbe sem. – Mr. Doughty! Mr. Doughty! – szaladt feléje az egyik matróz. – No, mi az? – kérdezte Fred, miközben a szíve megdobbant. Arra számított, hogy Eastwood meghalt. – Magához tért, uram! Mr. Eastwood szabályosan lélegzik! – kiáltotta örömmel, és mosolyogva nézett a kapitányra. – Jövök, rohanok! – szaladt Fred, és szinte magával sodorta a kabin ajtajában állókat. – Jöjjön, Mr. Doughty! Szerencsére a betegünk szervezete olyan, mint a vas. Nem hiszem, hogy lenne még egy ember, aki kibírta volna azt, amit ő. – Az orvos Fredre nevetett, és a jobb keze hüvelykujját felemelve jelezte, hogy nagyra becsüli Mr. Eastwoodot.
Fred a beteghez hajolt. – Frank! Frank! Hallasz engem? – kérdezte, és megfogta a férfi kezét. Eastwood kapitány szemhéja megrebbent, majd kinyitotta a szemét. Először nem tudta, hogy mi történt, ezért ismét lehunyta, de aztán újból felemelte pilláit. – Én vagyok az, Fred Doughty! A Vörös Hattyún vagy, minden veszély elmúlt, már jó kezekben van az életed, dr. Marlowe visszahozott közénk! – szorongatta a férfi kezét, és a szeme könnybe lábadt. – Fred... Fred... én... – a kapitány hangja elcsuklott. Nem tudta tovább folytatni, lehunyta a szemét. Látszott rajta, hogy nehéz gondolatokkal küzd, majd hamarosan csukott pilláin felragyogtak a könnyek, s végigfolytak az arcán. – Frank! Kérlek, mondd el, mi történt! – suttogta Fred még mindig fölé hajolva. – Lilian... kicsi Lilian! – zokogta a férfi, és a kezével eltakarta az arcát. – Kérem, uram! – lépett oda dr. Marlowe. – Elég volt, a betegnek pihennie kell. Majd megnyugszik, és akkor mindent elmesél. Most menjenek el, kérem! – mondta, majd a táskájába nyúlt nyugtató gyógyszerért. Fred elérzékenyülten lépett ki a kabinból, kis híja volt, hogy ő is elsírja magát. Átélte Fred fájdalmát, hisz ő tavaly vesztette el a kislányát, aki tizenöt éves volt...
3. A Démon fedélzetén szokatlan csend uralkodott, csupán az időjárás zavarta meg a látszólagos nyugalmat. Előbb délnyugati szél hajszolta, majd pedig megváltozott a szél iránya, és a hánykolódó hullámok hátán egyre délebbre sodorta a hajót. Lilian a kabinjában az apró kis ablaknál állt, és a hatalmas hullámokat bámulta. Amióta felfogta, hogy a kalózkapitány miért cipelte magával, nem volt nyugta. Minden pillanatban attól rettegett, hogy megjelenik és lerohanja őt... A szél egyre erőteljesebbé vált, a hajó néha szinte megugrott egy-egy hullámon. Lilian lábdobogásra, és hangos beszédre lett figyelmes. Elindult, hogy megnézze, mi történt. Mindegy, hogy mi az, csak történjen valami, ami elvonja a kapitány figyelmét róla. Bár tudta, hogy Larissa a férfin tartja a szemét, mégis rettegett, hogy bekövetkezik az a perc, amikor a Tenger Ördöge felkeresi, hogy beváltsa elhatározását. Nevezetesen azt, amiért idehozta. Amint felért a fedélzetre, meglepődve látta, hogy szinte mindenki ott rohangál. Percenként kellett átváltani a derékvitorlákat, meghúzni a szarvköteleket. A kalózkapitány hol azt parancsolta, hogy harmadoljanak, hol pedig azt, hogy feszes ponyvával száguldjanak a szél elől. A Démon orra előtt dübörögve csapódtak szét a hullámhegyek, az orrsudárvitorla majd leszakadt a rengeteg víztől, amelyet merítőháló gyanánt felkapott a mélyből. Jobb volna talán azt is bevonni, de nem, jó szolgálatot tesz az, már a régi népek hajósai is tudták, viharban mit köszönhetnek az orrsudár vásznának, nem hiába vágtak lyukat is a közepébe, hogy kifolyjék rajta a víz. – Orrvitorlát be! – kiáltotta a kalózkapitány, miközben egy hatalmas adag víz a nyakába ömlött. Káromkodott, és tenyerével az arcát próbálta letörölni. Két derék legény rohant végig a fedélzeten. Kimásztak a hajó orrába, amely félelmetesen hintázott velük fel és le, s nekiláttak, hogy leeresszék a keresztrudat, mivelhogy istenkísértés lett volna felmászni rá ebben a viharban. Most orra bukott a Démon, s őket elborította a tengervíz. – Várj! – kiáltotta az alacsonyabb.
– Most! A vastag keresztrúd egy ideig simán lecsúszott a csigákon, aztán hirtelen megállt. – Húzd meg, húzd már! – kiáltotta a magasabb legény, és minden erejéből rángatni kezdte a húzókötelet. A kötél vége azonban elszakadhatott, és bele is gabalyodhatott a többi szövevényébe. A szélrohamok hatalmasat rántottak a vitorlán, a rúd csattogva verte az orrárbocot, a kötél véresre marta a két legény kezét. Hátuk mögött zűrzavaros kiáltozás hallatszott, az alkonyi sötétségbe borult vízen fehér tajtékot verő szökőár rohant feléjük... Az alacsonyabb legény nekiveselkedett, és az árbocot kezévellábával átölelve megindult, hogy felmásszék a keresztrúdig. Feketeség vette körül, a felhők szinte a tenger vizéig értek. A legény képe szinte eltorzult az erőlködéstől, ahogy a kötelekbe, csigákba kapaszkodva előrehúzta magát. Ömlött róluk a víz, a tenger áradását tetézte a megindult, zuhogó eső, mely a szelek szárnyán kavargott, és szinte jéghideg volt. Ha a Démon egy-egy hullámhegy tetejére hágott, azt hitték, orrával menten átdöfi az alacsonyan gomolygó, tintaszínűvé vált felhőket. Ebben a pillanatban iszonyatos csattanás hallatszott: hatalmas villám cikázott át az égen, és valahol belecsapott a végtelen tengerbe. A hosszasan elmorajló mennydörgés közepette alig-alig hallatszott az egyik legény riadt kiáltása, aki elveszítette az egyensúlyát, egyetlen kötélbe kapaszkodva kúszott vissza a hajó orráig. A magasabb legény odaugrott, s még sikerült elkapnia a társa kezét, de aztán érezte, hogy foglya lett a hullámsírba igyekvőnek, mert a testes legényt nem tudja felemelni. Mindketten csúszni kezdtek a mellvéden át, miközben egyremásra zuhogott rájuk a tenger haragja. Körös-körül meg nem szűnő csattogás, mennydörgés közepette cikázó tűzfolyamok keltek át az égen, s a Démon megkurtított derékvitorlája ijesztő reccsenéssel szakadt ketté. A Tenger Ördöge ebben a pillanatban ragadta meg a két legényt, s egyetlen rántással visszapenderítette mindkettőjüket a hajóra. Lilian szótlanul, kitágult szemekkel nézte az eseményeket. Lélegzetvisszafojtva figyelt, és amikor a kalózkapitány elhárította a hálálkodást, elindult a dolga után, valami furcsát érzett a szíve tájékán. Ha nem a kalózkapitányról lett volna szó, azt hihette volna, hogy büszkeséget,
csodálatot vagy esetleg talán rajongást keltett benne ez a cselekedet, de neki nincs miért ezt hinnie. Ez az ember elrabolta őt, megölte a Lady valamennyi emberét, beleértve az édesapját is, akit előtte jól megvert, megszégyenített, megalázott. Ezért hát ő nem érzett mást iránta, mint megvetést, haragot, gyűlöletet... és bosszút. Igen, bosszút. Megesküdött magában, hogy megbosszulja mindazt, amit a kalózkapitány az apjával és a hajója legénységével tett. Még nem tudja, hogyan, de a biztos, hogy más nem élteti, mint a bosszú! A kalózkapitány tekintete most akadt meg Lilian arcán. Eddig nem látta, most azonban minden idegszálával csak rá figyelt. A villámok földöntúli fénnyel árasztották el a borús eget és a hánykolódó tengert. Lilian haja és arca egyetlen pillanatra bíborszínűvé vált, és akár egy angyal, aki most jelent meg előtte, betöltötte a férfi egész lényét. Nem tudta levenni róla a szemét, megbabonázva bámulta. Lilian szintén a férfit figyelte. Néhány pillanatig fogva tartotta a férfi varázslatos tekintete, majd lassan megrázta a fejét, és lebiggyesztette az ajkát. Ezzel jelezte, hogy a férfi mennyire közömbös neki. Azután lassan sarkon fordult, és visszatért a kabinjába. Larissa közvetlen a nyomában lépkedett. Már épp közbe akart avatkozni, amikor a lány elindult. Elkísérte a kabinjáig, majd amint meggyőződött róla, hogy Lilian bement, visszafordult. Lilian szíve olyan erősen vert, hogy szinte fuldoklott. Tenyerét a mellére szorította, ezzel akarta rendes mederbe terelni. Végigdőlt a kemény deszkán, mely fekvőhelyül szolgált, és lehunyta a szemét. Nem tudta, mikor szállt le az éjszaka, vaksötét alvilági vizeken hajóztak, a távolban, mint fekete kísértetek, sziklaszirtek rémisztgették a legénységet, akik még mindig a fedélzeten futkostak. Az eget-földet rázó viharban, amikor minden perc azzal fenyegetett, hogy az összecsapó víztömegek megroppantják a hajó bókonyait, amikor minden eresztéken és csapóajtón ellenállhatatlanul zuhogott a víz a hajó mélyébe, oda, ahol már úgyis víz alatt hevert minden ballaszt, amikor egy-egy széllökés az oldalára fektette a hatalmas, de mégis karcsú vitorlást, hirtelen megszakadt a villámok sorozata, a tenger is mintha megnyugodott volna, csak a szél fújt különös erővel. És ekkor Lilian végre álomba szenderült. Kimerült, különös álom tört rá, didergett, majd pedig verítékben fürdött, de aludt. Napok óta szinte csak
szunyókált, most először hatalmasodott el rajta a fáradtság annyira, hogy leteperte, elnémította megtépázott idegeit. Az ajtó csendben kinyílt, és a kalózkapitány ázott, csapzott feje bukkant fel. Belépett, de meg is állt az ajtóban. Nézte a lányt, amint pihegve aludt, miközben a szíve szerelmesen megdobbant. Tudta, hogy az esze kegyetlen, a szíve az emberi, érző... – Mit keresel te itt? – lépett mögé Larissa. – Talán engem? – nézett rá csillogó szemekkel. – Csak meg akartam győződni róla, hogy minden rendben van-e veletek – tért ki a válasz elől a Tenger Ördöge. – Tényleg? Talán azt akartad mondani, hogy a kis mimózával rendben van-e minden, ez hajtott ide, hisz engem láttál fenn a fedélzeten – sziszegte féltékenységtől reszketve a lány. – Ne beszélj butaságokat, Larissa! – fordult feléje a férfi. – Szükségem van rád, gyere, hagyjuk őt aludni. Te ma éjjel nálam alszol – ölelte át a lány derekát, miközben a gondolatai Lilian körül csapongtak. *** Lilian reggel erős fejfájással ébredt, nem tudta, hogy mitől, ezért rosszkedvűen nézett ki az ablakon. A vihar elmúlt, a nap ragyogva ontotta sugarait. Elképzelni sem tudta, hogy merre járnak, de aztán egyszerre csak felderült az arca. Nem messze földet fedezett fel. Végre megszabadul erről a teknőről. Mindegy, hogyan, ha kell, megtanul úszni, és úgy jut ki a partra, de tovább nem marad itt. Ezek a gondolatok kissé jobb kedvre derítették, s amint Larissa megjelent egy bögrével és fatányérral, szinte elcsurgott a lába. Mohón kapta ki a lány kezéből az ennivalót, és szinte rágás nélkül nyelte le a falatokat. – Csak meg ne fulladj! – szólt rá Larissa, aki meglepődött rajta, hisz eddig nem fogadott el szinte semmit, most pedig majdnem egy harapásra felfalja az egész ennivalót. – Köszönöm, Larissa! Ez jólesett. Már nagyon éhes voltam. Biztos azért fájdult meg a fejem is – mondta kedvesen. – Mi az, már nem akarsz éhen halni? Azt mondtad, inkább meghalsz, mint velünk maradj... – Igen, de már nagyon éhes voltam – nézett rá Lilian. – Azt hiszem, meggondoltam a dolgot. Nem árt, ha megismerkedem a kalózok
életével a tengeren és a szárazföldön. Amint látom, hamarosan partot érünk. Milyen városba érkezünk? – kérdezte, és Larissa arcába nézett. – Még hogy városba? Hahaha – nevetett tele szájjal a lány. – Csak nem képzeled, hogy a Démon befuthat bármelyik város kikötőjébe? – De... de akkor hol vagyunk? – kérdezte Lilian, és egy kissé elbizonytalanodott. – A kalózok szigetén, kedvesem! – felelte kaján vigyor kíséretében Larissa. – A kalózok szigetén? Soha nem hallottam róla – rázta a fejét Lilian. – Persze hogy nem hallottál róla. Erről csak a kalózok tudnak. Az elődeink fedezték fel, s amióta létezik, csak kalózok lakják. Lilian elsápadt. Már nem volt kedve a szökéshez... Egy szélvédett öbölben horgonyoztak le. A meredek dombok védelmében kidobták mind a két horgonyt. Lilian csak a szemét meresztgette, amint partot értek. Ennyi rosszarcú emberrel még életében nem találkozott. Természetesen mindannyian őt bámulták, mert ugyan Larissa adott neki hasonló öltözéket, mint az övé, mégis messziről lerítt róla, hogy nem tartozik a kalózok közé. Gyönyörű haja ugyan kócosan omlott a vállára, mégis előkelő kisasszony volt. – Hát ez ki? – kérdezte egy öreg, fogatlan, messzire bűzlő férfi. – Semmi közöd hozzá, öreg! Menj a dolgodra, és ti is valamennyien! Nincs itt semmiféle látnivaló! – dörögte a kalózkapitány, és két karjával elhessegette a tolakodó, bámészkodó népséget. Lilian hálás volt a Tenger Ördögének, amiért legalább ettől a kellemetlen társaságtól megkímélte. – Bízd rám őt, kapitány! – szólalt meg egy idő után Larissa. – Majd velem lakik, én vigyázok rá! A kalózkapitány először nem szólt semmit, aztán beleegyezően bólintott. – Jól van. Legalább megtanulja, hogyan kell élni a kalózok között. Itt nincs kivételezés, mindenki egyformán dolgozik, és egyformák a jogaik is. A szigeten én vagyok az első ember, ezt jobb, ha jól az eszedbe vésed, és nem szegülsz ellen a parancsaimnak, mint ahogy az embereim közül senki! – nézett Lilian szép arcába, és megpróbált szigorúnak látszani.
A lány lehajtotta a fejét, és egész testében megremegett. Érezte, hogy a férfi most nem, mint a sziget feje szólt hozzá, majdnem, mint a birtokosa. Azt hiszi, azzal, hogy elrabolta, már jogot is szerzett hozzá. – Nos, amíg elkészül a vacsora, pihenő! – mondta a Tenger Ördöge, majd megfordult, és nagy léptekkel megindult egy szikla felé. – Gyere, megmutatom, hol lesz az otthonod ezután – szólalt meg Larissa nem éppen valami barátságos hangon. Lilian fáradtan, görnyedten követte. Tudta, itt most nem tehet semmit. Hiába az oly sokat dicsért bölcsessége, határozottsága, itt ezzel semmire nem megy. Várnia kell a megfelelő pillanatra, amikor megszökhet. Mert addig nem nyugszik, amíg haza nem jut, és nem jelenti a megfelelő helyen, hogy mi történt és hol székel ez a díszes kalózbanda. Larissa megállt egy kunyhó előtt. – Megérkeztünk – nézett a lányra kajánul vigyorogva. – Ez természetesen nem a londoni kastélyotok, ez csak egy egyszerű kis lyuk, de én szeretem. Itt váltam asszonnyá, itt lettem szerelmes és itt voltam a legboldogabb... Lilian figyelte a lányt és tudta, hogy arról beszél, ami közte és a kalózkapitány között történt. Itt szerelmeskedtek... Elhúzta a száját, és úgy érezte, mindjárt elhányja magát. A gyomra felkavarodott és émelygett. Nem akart a férfi és a nő szerelmi fészkébe csöppenni, de nem tehetett mást, kényszeredetten belépett. A kunyhóban félhomály és nedves, dohos szag fogadta. Érezte a test áporodott szagát, és a megrekedt, nyirkos levegő a torkát kaparta. Krákogni kezdett. – Talán nem tetszik? – kérdezte Larissa, és hangosan felnevetett. – Ne félj, hamar megszokod! Elfelejted a habos ágyadat, a csillogó ékszereket és a férfiak udvarias kézcsókját... *** A vacsora a kunyhók közötti tisztáson volt. Egy hosszú, összerakott asztal mellé ültek, szinte valamennyien elfértek. Sült hús és valamiféle idegen gyümölcsből, zöldségből készült saláta, bor és sör képezte a vacsorát. Lilian alig evett, pedig szinte kopogott a szeme az éhségtől. Mellette egy nagyon koszos, büdös férfi ült, a másik oldalán Larissa, akivel szemben a Tenger Ördöge foglalt helyet. A férfi tekintete mind
gyakrabban tévedt Lilian arcára, majd néhány pillanatra ott is ragadt. Larissa idegesen figyelte, érezte, hogy egyre jobban hatalmába keríti a féltékenység. Már haragudott magára, amiért olyan nagylelkűen felajánlotta, hogy Lilian lakjon vele, így azonban lehetetlenné tette azt, hogy a kalózkapitány meglátogassa és vele töltse az éjszakát. Dühös volt, de azzal nyugtatta magát, hogy ha a lány mellette van, nem lehet férfival. Ennyit legalább elért. Ez a gondolat vezérelte, amikor felajánlotta neki a kunyhóját. Abban is biztos volt, hogy a kapitány nem bírja ki sokáig nélküle, s majd megtalálja a módját, hogy zavartalanul szeressék egymást úgy, mint eddig. Egy kissé megnyugodott, s falatozni kezdett. Nem törődött a mellette ülő lánnyal, aki szinte érintetlenül hagyott mindent. Nem úgy a kalózkapitány. – Mi az, kisasszony? Talán nem éhes? Vagy nincs megelégedve a terítéssel? Netán a menüvel? – kérdezte kissé gúnyosan. Körülötte hangosan nevettek, de a férfi hamarosan leintette őket. – Csend legyen! Vacsora közben nem illik röhögni! Mit gondol a kisasszony rólatok? – kérdezte, aztán ő maga kezdett el hangosan kacagni. Lilian arcába futott a vér. Szerette volna a tányért mindenestül a férfi képébe csapni, de uralkodott az indulatain. Nem akart még nagyobb bajt magának. Megpróbálta eljátszani az engedelmes, alázatos nő szerepét. – Nem érzem jól magam. Azt hiszem, lázam van – mondta nagyon halkan, és a férfira nézett. Az abban a pillanatban abbahagyta a röhögést, és ijedt arcot vágott. – Mi baja van? Fáj valamije? – kérdezte, és látszott rajta, hogy valóban aggódik. – Nem fáj semmim, azt hiszem, megfáztam. Majd elmúlik. Szeretnék lefeküdni, ha megengedik – nézett szét, és a férfi engedélyére várt. – Semmi akadálya, de valamit azonban ennie kell. Ha megengedi, majd én visszakísérem – állt fel a kapitány, és megkerülte a hosszú asztalt. Larissa szintén felpattant, de a férfi visszatartotta. – Maradj csak, Larissa! Fejezd be az étkezést, hamarosan visszajövök. Veled még van némi megbeszélnivalóm! – kacsintott a lány felé, aki mosolyogva ült vissza.
Lilian elindult a kunyhók között, de hamarosan rájött, hogy fogalma sincs róla, hogy melyik lehet az övék. Annyira egyformák voltak, hogy szinte bármelyik lehetett. Az este leszállt, majdnem sötét volt, csak néhány remegő fáklya világított némelyik kunyhónál. – Azt hiszem, nem tudom, melyik a miénk – állt meg tétován, és a férfira nézett. – Még szerencse, hogy én tudom – nevette el magát a kapitány, és a lány keze után kapott. – Jöjjön, mindjárt meg is mutatom! – ragadta meg a csuklóját. Érezte, hogy valóban tűzforró, szinte az ujját égette a lány bőre. – Köszönöm, hogy visszakísért – suttogta alig hallhatóan Lilian. Bármennyire is igyekezett kiszabadítani a kezét a férfi erős ujjai közül, nem sikerült neki. A kapitány megállt az egyik kunyhó előtt. Lilian megrántotta a kezét, de a férfiujjak bilincsként fonódtak rá. – Miért rángatja a kezét, Lilian? – kérdezte a férfi olyan lágy hangon, hogy a lány bőre libabőrös lett. Lehelete egészen közel égette az arcát. – Szeretnék bemenni, fázom – hazudta. – Rendben – engedte el a kapitány a kezét, de rögtön a dereka után nyúlt. Átölelte és magához húzta. Lilian még lélegzetet is alig kapott. Kissé meglepte, hogy a férfi melléről kellemes illat árad felé, pedig biztos, hogy nem használ kölnivizet – gondolta. – Jó éjt, Lilian! Aludjon jól és legyen jó kislány, akkor soha nem lesz semmi probléma köztünk. Én... én... nagyon szeretném... ha így lenne – lihegte a férfi a nyakába, majd a másik karjával is átölelte, és a szájára tapadt. Lilian testén végigfutott a már ismert érzés. Tudta, hogy most kellene jól ágyékon rúgnia, hogy elmenjen a kedve tőle, de mégsem tette. Hagyta, hogy a férfi szája birtokolja az övét, majd érdes nyelve betolakodjon az ajkai közé. Amikor a kapitány érezte, hogy a lány elernyed a karjában, hirtelen elhúzódott tőle. Lilian kissé megingott, szédülten nézett a férfi szemébe, amely a sötétben csillagként ragyogott. – Menjen, és feküdjön le! Pihenje ki magát – lépett el mellőle a kapitány, majd sarkon fordult, és magára hagyta a még mindig kábult lányt.
Lilian még néhány percig állt ott a sötétben, az idegen világban, majd lassan összeszedte magát, és lángoló arccal lépett be a kunyhóba. Szégyenpír égette az arcát, mert elfelejtette, hogy a férfi, aki átölelte, aki csókjával varázslatos érzéseket ébresztett benne, az apja és valamennyi emberének a gyilkosa... A sötétben kitapogatta a szőrökkel beborított fekhelyét, és zokogva borult rá. Haragudott magára, amiért képes volt élvezni a férfi ölelését, amiért vágyott rá, hogy maradjon... Annyira felkavarták a vegyes érzelmek, hogy képtelen volt elaludni. Most tényleg hol vacogtak a fogai, hol elöntötte a veríték. Nem bírt feküdni, felkelt és kilépett a kunyhó elé. Emlékezett rá, hogy valahol lennie kell egy fapadnak a ház jobb oldalán. Lassan tapogatva megtalálta, majd letelepedett rá. Két lábát maga alá húzta, karjával átölelte, és a fejét a térdére hajtotta. Lehunyta a szemét, és megpróbálta maga elé idézni a szobáját, amint az édesanyja belép hozzá. Hiába erőlködött, minduntalan odatolakodott az emlékképek közé a kapitány arca. Idegesen ugrott fel. – Nem akarom! Nem akarom, hogy bármi közöm legyen ehhez az emberhez! Megölte az apámat, engem elrabolt. Megszégyenített, megalázott mások előtt... Kérlek, apuskám – nézett fel a csillagos égre – , segíts nekem onnan fentről, hogy erős legyek, hogy ellenálljak a keze érintésének, a szeme varázsának, a csókjának. .. Megpróbált Henryre gondolni. Erőszakkal elképzelte, hogy sokkal jobban élvezte a csókát, mint a kalózkapitányét. Ennek a vadembernek, akinek a kezéhez ki tudja hány ember vére tapad, nincs hatalma felette. Ha legközelebb csak közeledni mer felé, használni fogja a lábát... Hirtelen furcsa zajra lett figyelmes. Felkapta a fejét, és a hang irányába nézett. – Nem, ilyen még nem volt soha! Azt hiszem, nincs hozzád hasonló férfi a világon! Ha tudnád, mennyire szeretem, amikor fölém hajolsz, amikor a testünk egyesül... – hallotta és ismerte fel Larissa hangját. – Ugye, szeretsz és soha nem hagysz el? – kérdezte remegő hangon. – Tudod, hogy szeretlek, Larissa, de kérlek, hagyd ezeket az ömlengéseket! Ki nem állhatom. Most szeretlek, de hogy mi lesz holnap, holnapután és azután... azt nem tudom. Nem érdekel, mi lesz, csak az, hogy mi van – felelte a kalózkapitány.
– Jól van, szerelmem! Soha többé nem kételkedem benned és nem faggatlak. Megyek és lefekszem. Egészen legyengítettél. Csókolj meg még egyszer! – csicseregte a lány. A csók elcsattant, Lilian szívébe pedig éles fájdalom nyilallt. Tudta, hogy őrültség, de mégis fájt, hogy az előbb őt csókolta meg, őt tartotta a karjaiban, most pedig Larissát. A sötétből egyszerre csak előtűnt két alak. Lilian még a lélegzetét is visszatartotta, nehogy észrevegyék. – A lányra vigyázz, Larissa! A szemed rajta legyen! – intett búcsút a férfi, és megvárta, amíg a lány eltűnik a kunyhóban. Lilian ült a sötétben, és egyszerre csak érezte, hogy tüsszentenie kell. Bármennyire igyekezett visszafojtani, nem sikerült. Hatalmasat tüsszentett, mire a férfi pillanatokon belül ott termett. Gyufát gyújtott, és úgy közelített a lányhoz, – Mit csinál maga itt, Lilian? – kérdezte, és a hangja különösen csengett. Lilian azt hitte, hogy kiabálni fog vele, de nem. Nem kiabált, inkább halkan és csendesen szólt hozzá. – Nem tudtam aludni... – felelte reszketve. – Miért? – kérdezte a férfi, és leült mellé a padra. – Nem tudom. Minden olyan... olyan furcsa. Egyedül vagyok, senkim nincs... Nincs velem, akit szeretek és aki szeret – suttogta Lilian, és érezte, hogy elborítják a szemét a könnyek. – Azt hiszem, az csak magán múlik, hogy ne legyen egyedül. Talál köztünk majd barátokat is. Higgye el, nem vagyunk mi olyan rosszak, mint a hírünk! – magyarázta a férfi. – Maga nem érti, hogy én miről beszélek – törölte meg Lilian a kezével az arcát, melyen egymás után gördültek le a könnyei. – A családom hiányzik. Az édesanyám, akinek már nincs senkije rajtam kívül. Szegény apám... – sóhajtotta, és még jobban zokogni kezdett. – Engedje, hogy megvigasztaljam – suttogta a férfi, és közelebb ült hozzá. Karjával a vállát ölelte át, és magához húzta. Lilian érezte, hogy mindjárt megcsókolja. Ekkor azonban felrémlett előtte az apja, amikor véresen, megkötözve, megalázva nézett rá. Ez pedig egyedül a kalózkapitány műve volt. Hihetetlen undor fogta el. Legszívesebben jól arcul csapta volna, de félt... Ezért inkább csak elhúzódott, majd felállt.
A férfi is felállt, és megint átölelte. – Ne! Kérem, hagyjon! – tolta el magától Lilian. – Miért? Nem hiszem, hogy neked nem esik jól. Már kétszer megcsókoltalak, és éreztem, hogy neked is kedvedre van. Most miért viselkedsz velem ilyen elutasítóan? – Ami rossz velem történt, az mind magának köszönhető. Mit gondol, el tudom felejteni, hogy bántak maga és az emberei az apámmal? Arról nem is beszélve, hogy a hajón rajta kívül még sokan voltak... Maga és a bandája gyilkosok, uram! – fordult feléje Lilian, és a sötétben a szemét kereste. Felemelte a fejét és kihúzta magát. Most, ebben a pillanatban a régi Lilian volt... – Jó okom volt rá, hogy ezt tegyem az apjával és a hajójával – szólalt meg egy hosszabb szünet után a férfi. – Ugyan micsoda, hisz nem is ismerte őt – felelte Lilian keserűen. – Nem, őt tényleg nem. De a bátyjáról, Noel Eastwood bíróról már hallottam. Ismerem őt... – mondta fojtottan a kapitány. – Valóban? Mikor találkozott Noel bácsival? – kérdezte a lány érdeklődve. – Régen, nagyon régen... – És... és hol? – faggatta tovább Lilian. – Nem mindegy? – vált ingerültté a férfi. – Hagyjuk ezt, nem akarok róla beszélni – tette hozzá, és a hangja most furcsának, majdnem szomorúnak tűnt. – Jó. Ha nem akarja, nem faggatom – fordult el durcásan a lány, és majd belehalt a kíváncsiságba, hogy hol találkozhattak. Talán a tengeren? De hisz a bácsikámnak víziszonya van, soha életében nem szállt hajóra, morfondírozott magában. De akkor hol és miért? – töprengett. – Ideje, hogy lefeküdjön! Nézze csak, már közeleg az éjfél! – Honnan tudja? – nézett rá a lány a sötétben. – A hold állásáról – felelte a férfi. – Amikor az a fényes csillag ott, a jobb oldalán feltűnik, biztos, hogy közel van az éjfél. Lilian furcsán érezte magát. Az előbb még legszívesebben addig ütötte volna a férfit, amíg csak futja az erejéből, most azonban a hangja olyan bársonyos, kellemes volt, hogy úgy érezte, ez a félelmetes kalózkapitány valójában egy elátkozott királyfi, aki csak akkor szabadul
fel a gonosz varázslat alól, ha valaki annak ellenére, hogy gyilkol és hajókat fosztogat, beleszeret, mint a mesében. Lassan elindult a kunyhó felé, egyetlen búcsúszó nélkül. Érezte, hogy a férfi tekintete követi, és a sötétség ellenére is látja. Ebben biztos volt, mert a hátát égette a pillantása. A kunyhóban Larissa mélyen aludt. Lilian is végigdőlt a szegényes, kényelmetlen faágyon, és lehunyta a szemét. Azt hitte, nem fog tudni elaludni, de néhány pillanaton belül már mélyen pihent.
4. A Vörös Hattyú fedélzetén izgalmas beszélgetés zajlott. Fred Doughty és Frank Eastwood elmélyülten beszélgettek. Már egy hete, hogy Frank Eastwood visszanyerte az eszméletét, és állapota rohamosan javult. A hajóorvos szerint hihetetlen erős a szervezete, más már rég elpusztult volna. Megfelelő étkezéssel, pihenéssel teljesen rendbe jön, mire kikötnek az angol partokon. – Nem akarom elhinni mindazt, amit elmeséltél – ingatta a fejét Fred. – Istenem! Szegény Lilian! Vajon hol lehet most, és milyen szörnyűségeket kell elszenvednie – sóhajtotta, de aztán hozzátette: – De legalább ő él, nem úgy, mint az én kicsikém... – Nem vagyok benne biztos, Fred. Amikor szemtől szemben álltam a Tenger Ördögével, bizony végigszaladt a hátamon a hideg. Ez az ember maga az ördög, a szó szoros értelmében. Mégis... Volt valami a tekintetében, ami emberinek tűnt. Amikor Lilianre nézett... Frank elhallgatott. – Nem... nem egészen értelek – nézett rá Fred. – Láttam a szemén, hogy tetszik neki a lányom. Épp ezért félek, hogy szegénykém már nem él. Henry halála nagyon megviselte, nem valószínű, hogy elfogadna most más férfi részéről bármilyen közeledést. – Te azt hiszed, hogy a Tenger Ördöge és Lilian... – hebegte kitágult szemekkel Fred. – Igen, pontosan. Nagyon jól láttam a szemében, hogy mit akar a lányomtól. Jól ismerem Liliant, nem gondolkozik, csak cselekszik. Ha úgy hozza a sors, akár kikaparja a szemét, vagy... vagy ököllel támad rá. Akkor pedig a kalózkapitány megőrül és... és... – Frank Eastwood legyintett a kezével, miközben visszanyelte a könnyeit. – Lilian nagyon okos lány, Frank. Hidd el, tudja, hogy mit kell tennie. Én bízom benne, hogy megtalálja a megoldást, amivel elviselhetővé teheti a helyzetét. Hányszor adott nekünk, felnőtt, tapasztalt férfiaknak olyan tanácsot, javaslatot, amelyet nem véletlenül fogadtunk meg? Gondolod, hogy nem fog ki egy ilyen kalózkapitányon? – húzta fel a szemöldökét Fred.
– Bárcsak igazad lenne, de nekem sajnos nagyon rossz érzésem van. Ha láttad volna, mennyire riadt és bánatos volt, amikor az a vadállat felkapta és átugrott vele arra az átkozott hajóra! Azt hittem, megszakad a szívem. Néztem, és nem tudtam segíteni neki, mert magam is fogoly voltam. Nem, Fred. Ez most egészen más. Itt most nem használ az, hogy ő okos és szép. Képzeld el Liliant, egy kalózhajón! Körülötte a sok koszos és közönséges részeg disznó... Ó, nem! Lilian nagy bajban van, érzem. Meg kell őt találnom, a föld alá nem bújhatott az az átkozott kalóz! Hazamegyünk, néhány órát pihenek, és már indulok is. Szerzek olyan legénységet, akikkel meg fogom őt találni. Ha kell, magam is kalózzá változom, csak hogy rábukkanjak a Démon és kapitánya nyomára! Fred hitetlenkedve nézett a férfira. Ennyire elszántnak még soha nem látta, pedig ismerik egymást, és barátok már évtizedek óta. – Adja az ég, hogy sikerüljön megtalálnod, Frank! – mondta, és megszorította a férfi karját. – Remélem, tisztában vagy vele, mekkora veszélynek leszel kitéve te magad és az embereid is? – Tudom, de nem nyugodjatok bele, hogy egy utolsó haramia bemocskolja a lányomat. Meg kell őt mentenem, Fred, még ha én belehalok is – nézett el a távolba. – Ennyivel tartozom neki és az anyjának is. Nem is merek rágondolni, hogy mi lesz, ha megtudja, mi történt Liliannel. Annyira ellenezte ezt az utat... Már én is őrültnek tartom magam, hogy belementem Lilian kérésébe. De annyira szerette volna látni Henryt, és még soha nem járt Indiában. Gondoltam, Henryvel együtt térünk majd vissza. Minden összeesküdött ellenünk, Fred! – sóhajtott egy nagyot, és látszott, hogy mély fájdalom üli meg a lelkét. Fred nem tudott mit mondani, csak a fejével bólogatott. *** Anglia partjai alig látszottak, ködbe burkolóztak. Frank és Fred a fedélzeten álltak egymás mellett, és meredten néztek egy pont felé. Frank egész lénye reszketett a félelemtől, mi várja otthon. Fred pedig aggódott a barátjáért, hisz nincs még annyira jól, hogy egy ilyen veszélyes útnak nekivágjon. Csak abban reménykedett, hogy a felesége hatni tud rá, és lebeszéli őt erről az őrült tervről... Aztán beleképzelte magát Frank helyébe. Ő talán nem tenne meg mindent, hogy a lányát
megmentse? Ha csak egy szikrányi reménysugár lenne, hogy visszahozhatja, nem tétovázna a halála árán sem. Hát persze, hogy nem – nézett elérzékenyülten a barátjára. – Frank! Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte, amint a hajó kikötött. – Nem, Fred, köszönöm. Nincs rá szükség, megbirkózom a feladattal. A felelősség teljes súlya rajtam van, nekem kell hát viselnem is. A parton a két férfi kezet fogott, majd megölelték egymást. – Vigyázz magadra, Frank! Az egészséged még nem a régi, légy óvatos! Előbb szedd össze magad, hogy legyen erőd felkutatni Liliant! Remélem, az Úr veled lesz. Üdvözlöm Edwinát – köszönt el a férfi, és hosszú lábával nagyokat lépve elindult az ellenkező irányba. Frank Eastwood állt még néhány percig, és maga elé meredt. Nem látott senkit és semmit. Gondolatai eltűntek a fejéből, nem érzett mást, csak hatalmas űrt és fájdalmat a testében. Csak lassan szedte össze magát annyira, hogy elinduljon. A közelben épp útra készen állt a postakocsi, gyorsan kilépett, hogy még elérje. A postakocsi oldalán nagy betűkkel virított: LONDON. Vörös felhők mögé hunyt le a nap, vakító fényét a messzi London üvegablakai idáig vetítették. Keleten párás sötétség kúszott fel az égre. Most eltűnt a szeme elől a város. Jó ideig kicsiny erdő fái alatt haladtak, aztán már főúri kastélyok kapusházai következtek. Frank szíve hevesebben kezdett verni. Mindjárt beérnek Londonba, mindjárt hazaér. A szíve megint megszaladt, a torka összeszorult. Már jó ideje azt próbálgatta magában, amit mondani fog Edwinának, de nem találta a megfelelő szavakat, amelyekkel úgy tudná elmesélni a történteket, hogy a felesége a legcsekélyebb fájdalmat érezze. A Westminster-apátság szomszédságában érték el a Temzét. A vízen kosarakkal, gyapjúbálákkal megrakott bárkák úsztak. Mindenfelé tágas fészerek, rozoga raktárak álltak a vízparton. A város szívéből idehallatszott a csónakosok elnyújtott kiáltozása. Itt már sikátort alkottak olykor a házak, noha volt még bőven tágas kert és mezőnyi telek. Még világos volt az égbolt, de már lámpással jártak a szolgák, gyertyákat gyújtottak a kastélyok fényes ablakaiban is. A postakocsi megállt egy kocsma előtt, Frank Eastwood elgémberedett végtagjait rázogatva lekecmergett az ülésről. Csomagja
nem volt, így hát kezét zsebre vágva indult el a sötét utcán. Minduntalan részeg emberekbe botlott, akik hangosan énekeltek, vagy trágár szavakkal illették egymást. – Igen, ez London! – mormogta félhangosan a férfi. – London a kocsmák városa. – Megállt a Temze partján, és a folyó csillogó vizét bámulta. Eszébe jutott, amikor a feleségének még csak udvarolt, s a székesegyház kertjéből idejöttek frissen vásárolt könyveikkel a folyópart zsongító zajába, hogy átlapozzák azokat. Összebújva, élvezve egymás közelségét... A férfi összerázkódott és felsóhajtott. Tudta, hogy nehéz percek várnak rá a felesége előtt, de egy másik kötelessége is van. Fel kell keresnie Cropthornban Henry apját, aki remegve várta a fiát. Milyen boldog volt, amikor Henry a királynő kíséretébe került. Menynyire bízott benne, hogy a fiát talán felveszik a „kegydíjas" urak közé, ami ugyancsak nagy szó, mert köztük a legkisebb rangú is évente négyszáz fontot kap, csupán a címe után. Eastwood gondolatai most messzebb csapongtak. Asszony ült Anglia trónján, az eszes és pompakedvelő Erzsébet királynő, akinek abban telt legnagyobb öröme, hogy ha ifjú, délceg lovagok kísérték minden útjára. S a nemes lovagoknak, díszes öltözékű, pompás kalandoroknak leghőbb vágya az volt, hogy hódoljanak „szűz királynőjük" előtt, aki a virágos szavaknak roppantul örült, bár túl volt már a negyvenedik esztendején, hogy higgyen is a szép szavaknak, de rendkívül megnyerő külsejű és igen szép asszony lévén kijutott neki a bókokból. Szegény Henry is a délceg katonái közé tartozott, s a királynő parancsára tartózkodott Indiában. Sajnos már soha többé nem tér vissza... Frank megállt a Királyi Főhöz címzett kocsma előtt, aztán továbblépkedett az Aranygyapjúig, ahova a nemesek jártak. Ő is megfordult néhányszor itt. Most azonban fájó szívvel továbbment, nehogy összefusson valakivel, mert akkor nem lesz szabadulása. Neki pedig most nagyon fontos feladatot kell teljesítenie... Végre feltűnt a Bread Street, amelynek a végén állt a kastélya. Már néhány lépés, és ott áll majd a felesége előtt... Lelassította a lépteit, hogy minél később kerüljön szemtől szembe a feleségével. Tudta, hogy nehéz percek várnak rá, ezért hát nem sietett.
Bármennyire is lassan haladt előre, csak odaért a rézveretes vaskapuhoz. Remegő kézzel nyomta le a kilincset. A kapu nyikorogva tárult fel. A kastély sötétbe burkolózott, csupán egyetlen ablakban látott fényt. Megállt, és tekintete az ablakra tapadt. A felesége szobájának ablakára... A lépcsőn már érezte, hogyan önti el a testét a veríték. Legszívesebben elszaladt volna, hogy soha többé ne jöjjön vissza, de nem tehette. Ezért hát óvatosan lenyomta a nagy rézkilincset, és belépett a kastélyba. Mindenütt csend honolt, a hatalmas előcsarnokban sötétség fogadta. A személyzet már nyugovóra tért, így biztos volt benne, hogy senkivel nem találkozik. Az emeletre érve megállt, és kifújta magát. Amikor elég erőt gyűjtött, jobbra fordult, és csak akkor állt meg, amikor az utolsó ajtóhoz ért. Halkan kopogott, majd benyitott. Edwina az ágyon ült és imádkozott. Szeme a belépő férfira tapadt, és elsápadt. A szó az ajkára fagyott, néhány pillanatig csak nézte a férjét, mintha kísértetet látna. – Edwina, kedvesem! – szólalt meg egy idő után Frank, és elindult az asszony felé. – Frank! Frank! Tényleg te vagy az? – kiáltott fel a nő, aztán felugrott. Egyenesen a férje karjaiba rohant. – Én vagyok, drágám! – ölelte szorosabban magához az asszonyt, akinek megeredtek a könnyei. – Istenem! Köszönöm, hogy meghallgattad az imámat, és visszahoztad őket nekem! – emelte fel a tekintetét Edwina a magasba. A férfi szíve megdobbant ezekre a szavakra. – Hol van Lilian? A szobájába ment? Miért nem jött ő is ide hozzám? – záporoztak a nő kérdései. Frank úgy érezte, nem tud megszólalni. Mintha egy erős kéz összeszorította volna a torkát, képtelen volt egyetlen hangot is kipréselni magából. – Nem történt semmi baj ezen a hosszú úton? – kérdezte ismét az asszony, fel sem figyelve a férje zavart hallgatására. Frank azonban még mindig szótlanul állt, és lehajtotta a fejét.
– Mi történt, Frank? Érzem, hogy valami baj van! Kérlek, mondd el, mi az? – vált aggódóvá a nő arca. – Igen, Edwina, baj van... iszonyú nagy baj... – sóhajtotta Eastwood. – Gyere, üljünk le, aztán mindent elmesélek – fogta meg a felesége kezét, és az ágyhoz vezette. – Az ég szerelmére, Frank! Ugye, nem Liliannel történt valami? – kiáltott fel Edwina. – De, igen. Vele... – Mondd már gyorsan, ne akard, hogy beleőrüljek az aggódásba! – fogta meg a férfi karját, és erősen megszorította. – Hazafelé tartottunk, amikor megtámadták a Ladyt a kalózok. A támadást maga a Tenger Ördöge vezette. Elsüllyesztette a hajót, elpusztult valamennyi emberem, egyedül én éltem túl a szörnyű eseményt. – Nem! Lilian is meghalt? – sikoltott fel az asszony, és zokogni kezdett. – Nem! Edwina! Az égre kérlek, hallgass meg! – rázta meg Frank a nő két vállát. – Hát akkor mi van vele? Megsebesült? – nézett rá Edwina felcsillanó szemmel. – Ugye hazahoztad? Ugye, itthon van ő is? – állt fel, és futva az ajtó felé indult. – Várj meg, drágám! – kapta el a férfi a csuklóját. – Nem hoztam haza, nincs itthon... – Nincs? De akkor hol van? Azt mondtad, nem halt meg... – Nem. Legalábbis bízom benne, hogy nem. Elrabolta a Tenger Ördöge. Amikor már majdnem elsüllyedt a Lady, az ölébe kapta, és átugrott vele a saját hajójára. – Szegény kicsikém! Egy kalózhajón! Istenem, inkább vetted volna magadhoz! – kulcsolta össze a két kezét az asszony. – Még mindig jobban belenyugodtam volna, mint azzal a tudattal élni, hogy a lányunkat egy kalóz... Nem is merem kimondani, amire gondolok... – suttogta. – Lilian okos, értelmes lány, ezt te magad is tudod. Én biztos vagyok benne, hogy nem történik baja. Tud magára vigyázni. Feltalálja magát minden helyzetben – mondta a férfi olyan határozottan, hogy szinte önmaga is elcsodálkozott rajta, hogy milyen meggyőzően képes
beszélni, miközben jól tudja, Lilian semmire sem mehet az okosságával, talpraesettségével a Tenger Ördögével szemben. – Azt hiszed? – nézett az asszony a férjére könnyáztatta arccal. – Igen. Azt hiszem... Ezért elhatároztam, hogy összeszedek néhány embert, akik szolgáltak már kalózhajón, vagy ismerik a szokásaikat, az útvonalaikat a tengeren, azokat a helyeket, ahol meghúzzák magukat... Elmegyek, és megkeresem. Esküszöm neked, Edwina, visszahozom a lányunkat. Nem rejtegetheti sehol az apró szigetek ezrein, hogy ne akadjak rá. – Ó, Frank! Miért is vitted magaddal? Miért nem hallgattál rám? Annyira féltem, hogy történni fog valami, és tessék! – Igazad van, drágám, elismerem, de annyira szeretett volna velem jönni. Vágyott a kedvese után... – csuklott el a férfi hangja. – Csodálkozom Henryn is, hogy elengedte egyedül. Ő miért nem jött veletek? Vagy tán ő is odaveszett? – nézett rá rémülten az asszony. – Henry nem tarthatott velünk, Edwina... – Miért nem? – Azért, mert mire odaértünk, ő már halott volt. Egy eltévedt golyó halálra sebezte. Már csak a sírjához mehetett oda szegény Lilian. – Jézusom! – kiáltott fel Edwina, és ismét zokogni kezdett. – Ez nem lehet igaz! Miért büntet Isten bennünket? Miért? – Edwina, drágám! Most nagyon erősnek kell lennünk mindkettőnknek. El kell mennünk Henry apjához, hisz annyira várja haza a fiát. Még neki is meg kell ludnia az igazat. Kérlek, segíts nekem, és gyere velem! – nézett a nőre könyörgő tekintettel. – Nem tudok, Frank! Nekem ehhez nincs elég erőm! Soha nem nyugszom bele, hogy Lilian egy vadember rabságában él... – zokogta a nő. – Tudom, hogy te nagyon erős asszony vagy. Kérlek, gyere el velem Cropthornba! Egyedül nem leszek rá képes. Kell, hogy mellettem légy... – Rendben van, veled megyek – borult sírva a férfi mellére Edwina. Frank simogatta a hátát, a haját, miközben az ő szeméből is kigördült a könny. – Mikor akarsz menni? – kérdezte az asszony, amikor csitult a zokogása. – Nem tudom, de minél hamarabb. Nem akarom sokáig halogatni az indulást, de pár napot szeretnék pihenni.
Az asszony a férfira nézett. Csak most látta, mennyire lefogyott. A szeme körüli apró ráncok elmélyültek, sötét hajában jó néhány ősz szál csillogott. – Frank! Jól vagy? – kérdezte Edwina, és kutatva tovább figyelte.. – Igen, jól vagyok! Hála Frednek... – Ezt hogy érted? Ő is a hajódon volt? Az övét is elsüllyesztették? – kérdezte egymás után a nő. – Nem. Lilian kérésére mi egyedül indultunk útnak. Tudom, mit akarsz mondani, és igazad van – vágta el az asszony szavát, aki már nyitotta a száját, hogy megmondja, mi a véleménye erről. – Igen, nem lett volna szabad egyedül nekivágni ennek a nagy és veszélyes útnak, de láttad volna a lányunkat... Nem tudtam neki ellentmondani. Annyira fájlalta Henry elvesztését... Egyedül akart lenni a saját szobájában... Ezt pedig meg kellett értenem, még ha nem is helyeseltem, hogy nekivágjunk a tengernek a Ladyvel. – Szegény kicsi, Lilian! – sóhajtott fel Edwina. – Mennyire sajnálom, hogy nem lehettem mellette... – Nem segíthettél volna, kedvesem. Ezzel a fájdalommal egyedül kellett megbirkóznia. Magányra vágyott, hogy jól kisírja magát, de még ez sem adatott meg neki. – Az édesanyja vagyok! A jelenlétem, a két karom megnyugtatta volna. – Lehet, Edwina... lehet – bólogatott a férfi fáradtan. – És... és te hogy menekültél meg? – nézett rá hirtelen az asszony. – Mesélj el nekem mindent, kérlek. – Rendben van, de előtte szeretnék megmosakodni, tiszta ruhát felvenni, és enni néhány normális falatot. Tudod, már régen nem volt igazi étel a számban. – Igazad van, drágám. Bocsáss meg, megfeledkeztem arról, milyen éhes és fáradt lehetsz. Azonnal intézkedem – nyúlt a csengő után, de a férfi megfogta a kezét. – Nem kell személyzet. Elintézzük mi ketten. Annyira vágytam már utánad, nem akarom, hogy bárki zavarjon. Amíg én lemosakszom, készíts valami harapnivalót, és közben majd elmesélem, hogy mi is történt. Frank bánatosan, de szerelmesen nézett az asszonyára.
5. Lilian fáradtan ébredt ezen a reggelen is. Már három hete élt a kalózok szigetén, próbálta elviselni a körülményeket, de egyre nehezebben ment. Larissa állandóan rajta tartotta a szemét, soha nem lehetett egyetlen pillanatra sem egyedül. Az emlékezetes este óta a Tenger Ördögét sem látta. Mintha kerülte volna... – Kelj már fel, te... te... úrilány! – nyögte ki Larissa. Hirtelen nem akadt jobb szó az ajkára, mint az úrilány. Egészen másra gondolt, de ezt a szót ejtette ki. Szeméből gyűlölet és ellenséges harag lángja csapott Lilian felé. A lány már rájött, hogy a féltékenység teszi ilyenné, hisz ő csak kedvesen és szépen szól hozzá. – Már fel is keltem! – pattant ki az ágyból Lilian. Belebújt a ruhájába, amely egyáltalán nem illett ehhez a környezethez. Ő azonban nem sokat törődött vele, ezt szokta meg, s örült, hogy a kalózok elhozták a hatalmas ládát, amelyben valamennyi személyes holmija benne volt. Isten tudja, mit hittek, hogy mit rejthet ez a méretes, vaspántokkal teli faláda. Kissé csalódottak voltak, amikor kinyitották. – Még jó! – dohogott Larissa. – már mondtam neki, hogy vegyél fel normális ruhát. Itt nem a városi dámát kell alakítanod, hanem dolgoznod kell, akárcsak nekem. Ebben a ruhában pedig nehezen fog menni a földműves munka. Ma ugyanis a kunyhó körül fogsz dolgozni. Felásod a kertet, kigyomlálod a gazt a virágok közül. Estére nem akarok látni egyetlen gazszálat sem. Ez a kalózkapitány kedvenc pihenőhelye, azt akarom, hogy jól érezze magát velem, ha majd visszatér. – Rendben van – bólintott Lilian, miközben arra gondolt, hogy ezért nem látta hát a férfit. Biztos valami hasonló úton vesz részt, mint amikor a Ladyvel találkozott. Larissa kilépett a kunyhóból, majd hátrament, és ásóval, kapával tért vissza. – Itt vannak a szerszámaid! Fogd, és menj a dolgodra! – utasította, mintha ő lenne itt a királynő. Vagy talán az is a kalózok között? – nézett rá Lilian. Larissa koszos nadrágja zsebébe rejtette a kezét, és kihúzta magát. Lenézően bámult a lány arcába, majd átnézett a feje fölött. Lilian felemelte a szerszámokat, és elindult a kertek felé. Ez volt az egyetlen dolog az egész szigeten, amely az otthoni életére emlékeztette..
Neki is gyönyörű kertje van, benne szebbnél szebb virágok. Minden szabad idejét közöttük töltötte. Larissa nem is tudta, mennyire hozzáértő kezekre bízta a kert gondozását. A nap erősen tűzött, Lilian hamarosan úgy érezte, a feje tetejét egy hatalmas kalapáccsal ütögetik. Egyre erősebben és erősebben... Az arcán végigfolyt a veríték. Felemelte a csipkékkel díszítette szoknyája alját, és megtörölte izzadt arcát. Aztán ismét munkához látott. Larissa azt gondolta, hogy jól kiszúrt vele ezzel a munkával, pedig csak azt tette, amit nagyon is szeretett. Persze az iszonyatos hőség megviselte, hófehér bőre előbb bíborszínűvé vált, majd apró kis hólyagocskák lepték el mindenütt, ahol a nap érte. Hosszú haja az izzadtságtól összeragadt és a fejére tapadt. A ruhája hamarosan átnedvesedett és a testéhez ragadt. Ezzel együtt égett a keze alatt a munka. Először a rózsák tövénél lazította fel a földet, majd ágyásokat készített, és szétültette azokat a virágokat, amelyekből több tő is nőtt egymás mellett. Amint elkészült, kigyomlálta a gazt, majd meglocsolta az átültetett növényeket. A nap már lassan aludni indult, mire elkészült. Az egész kert fel volt ásva, egyetlen gyom sem maradt benne, az ágyásokban ízlésesen ültette szét a különböző virágokat, majd hófehér köveket hordott, és az ágyások szélét ezzel rakta körbe. *** Larissa egész nap nem került elő, csak mire alkonyodni kezdett. Megállt a kert szélén, és látszott rajta, hogy alig hisz a szemének. Lilian a kunyhó előtt ült a fapadon, és a lányt figyelte. A keze sajgott, a szerszám érdes nyele feltörte mindkét tenyerét. – Látom, nem lustálkodtál. Remek munkát végeztél, rád fér a pihenés. Megengedem, hogy azonnal lefeküdj! – mondta Larissa kissé ideges nevetés kíséretében. – Lefekszem, amint ettem néhány falatot. Ma még semmi nem volt a számban – állt fel Lilian. – Sajnálom, ma be kell érned ennyivel! – dobott felé egy csomó banánt és egy kókuszdiót a lány. – Tessék? – nézett fel rá Lilian. Az arca lángolt az egész napi erős napsütéstől, de a feltámadt méregtől még vörösebb lett. – Csak nem
gondolod komolyan, hogy ennyivel beérem? Egész nap megállás nélkül dolgoztam... – Meg is kaptad érte a dicséretet, nem igaz? – sziszegte Larissa. – Nézd, Larissa! Azt hiszem, nem tilthatod meg nekem, hogy ugyanúgy, mint eddig minden este, ma is a többiekkel együtt vacsorázzam. Nekem is ott a helyem, ha másért nem, hát azért, mert megdolgoztam érte. – Micsoda? Te tényleg azt hiszed, hogy közénk tartozol? Nem, kedvesem! Te nem vacsorázol velünk. Neked itt van a vacsorád! Vagy megeszed, vagy éhen maradsz! – villant a lány szeme haragosan. – Miért? Mondd, Larissa, miért vagy velem ilyen ellenséges? Én nem bántottalak téged, lehetnénk akár barátnők is. –Hahaha! Még... hogy... barátnők! Jaj... hahaha – nevetett a lány annyira, hogy majdnem megfulladt. – Te nem tudod, hogy mit beszélsz! – Miért? – nézett rá Lilian ártatlanul. – Azért, kedvesem, mert én ki nem állhatlak. Ha azt hiszed, hogy elveheted tőlem a kapitányt, hát nagyot tévedsz! Hamarosan feleségül fog venni engem. Ma nemsokára visszatér, és vacsora közben jelenti be az embereinek, hogy esküvő lesz a szigeten, ahol ezek után én leszek a második számú ember. – Én... én nem akarom elvenni tőled a kapitányt, Larissa! Esküszöm neked, soha egyetlen pillanatra sem gondoltam erre. Nem magamtól jöttem ide, ezt ne feledd! – Elég a fecsegésből! – állította le Liliant a lány. – Azonnal menj be a kunyhóba, és feküdj le! Hamarosan megnézem, hogy szót fogadtál-e, s ha nem, hát megismersz közelebbről! – mondta fenyegetően, és közben hátra-hátranézett. – Megyek, de előbb szeretnék megmosakodni. Egész nap izzadtam, a ruhám is átnedvesedett... – próbált kedvesen beszélni hozzá Lilian. – Nem érdekel! Azt mondtam, hogy befelé! – ugrott oda mellé Larissa, és megmarkolta a karját. Nagyot lódított rajta, Lilian majdnem elesett. – Jól van... – egyezett bele, s elindult a kunyhó bejárata felé. Közben egyetlen pillantást vetett arra, amerre Larissa tekingetett. Észrevette, hogy a Tenger Ördöge és néhány embere tart feléjük. Ezért kell hát neki eltűnnie, villant át az agyán, majd belépett a sötét házba. Koszosan, nedvesen, izzadtan és halálosan éhesen dőlt le a kemény fekhelyére.
Bármennyire is tartotta magát, kicsordultak a könnyei. Bántotta, hogy Larissa úgy bánik vele, mint egy utolsó senkivel. Pedig igazán nem adott rá okot... Vagy talán mégis? – gondolkodott el. A szeméből egyre sűrűbben potyogtak a könnyei. – Isten hozott, drágám! – hallotta Larissa boldog kiáltását. – Jó estét, Larissa! – szólalt meg a férfi lágyan. – Mi újság itthon? Minden rendben van? – kérdezte. – Hát persze! – felelte Larissa vidáman. – Lilian hol van? – kérdezte a kalózkapitány. A lány szíve nagyot dobbant. Hát róla sem feledkezett meg. Rögtön az elején utána érdeklődik... – Hol lenne? A kunyhóban. Ne félj, vigyázok rá! Rám bíztad, és én a kérésednek eleget teszek... mindenben – tette hozzá. – Kedves vagy! – hallotta ismét a férfi hangját. – Mit csináltál ma? – kérdezte. – Ez legyen meglepetés. Már beesteledett, nem tudom neked megmutatni, de reggel láthatod. Tudom, hogy nagy örömet szerzek majd vele neked. – Larissa! Csak nem a kertben dolgoztál egész nap? – kiáltott fel a kapitány. – De bizony! – csilingelt a lány hangja. – Tudom, mennyire szereted a szigetnek ezt a parányi részét, ezért hát egész nap dolgoztam, hogy még szebbé tegyem. Majd meglátod, nem fogsz ráismerni. – Te... te drága! – hallotta ismét Lilian a férfi hangját. Aztán csönd lett, majd egy csók csattanása jutott el a füléig. – Micsoda aljas ez a nő! – csúszott ki a száján a felháborodás. – Tehát azt hazudta a férfinak, hogy ő tette rendbe a kertet, hogy ő dolgozott egész nap a tűző napon... Na megállj, Larissa! Ezért még megfizetsz! – fogadta meg, aztán megtörölte az arcát. Oldalra fordult, és a kezét imára kulcsolta. Elsuttogta azt az imát, amit minden este el szokott mondani, aztán a fáradtságtól nyomban álomba merült. Nem tudta volna megmondani, hogy mennyit aludt, amikor hirtelen felriadt. Mintha hangos beszéd ütötte volna meg a fülét. A lélegzetét is visszafojtotta, hogy meghallja Larissa szuszogását. A másik sarokból azonban egyetlen halk nesz sem hallatszott. Csendben leszállt a fekhelyéről, és tapogatva a másikhoz ment. Keze nem ütközött a lány testébe. Tehát nem alszik a kunyhóban. Biztosan a
kapitány kényelmes házában pihen a férfi karjai között, gondolta. Már egyáltalán nem volt álmos. Elbotorkált a bejáratig, majd kilépett a sötét éjszakába. A levegő hűvös volt, fázósan húzta össze magán a ruháját. Larissa még azt sem engedte, hogy másikat vegyen fel. Érezte magán az izzadtság szagát. Nagyon félt, de mégis elhatározta, hogy lemegy a tengerhez és megfürdik. A sziklák által körülhatárolt kis öbölben nyugodtan fürödhet, ott semmiféle veszély nem leselkedik rá. A hold fényesen ragyogott, körülötte milliónyi csillag sziporkázott. Lilian felnézett az égre, és egy nagyot sóhajtott. A szíve nehéz volt, annyira szeretett volna az édesanyja mellé bújni. Soha nem vágyott ennyire utána, mint most. Lassan lépkedett, s már elérte az egyik sziklát, amikor hangos kacagás törte meg a csendet. Lilian megállt, és hallgatódzott. Igen, határozottan biztos volt benne, hogy Larissa hangját hallotta. Tett még néhány lépést, majd a holdfényben meglátta a kis öbölben a két alakot. Larissa volt és a kalózkapitány. – Ha tudnád, mennyire szeretlek! – mondta Larissa, és a férfi nyaka köré fonta a karját. – Nem tudnám elviselni, ha elhagynál. Csak veled van értelme az életemnek. Gyerekeket akarok neked szülni, akik olyanok lesznek, mit te. Erősek, okosak, tökéletesek... – Ugyan, Larissa! Ne túlozz! Én nem vagyok sem túlzottan okos, sem pedig tökéletes. Azt hiszem, erősnek erős vagyok, de a többi nem igaz. – De igen, szerelmem! Hidd el, minden szó igaz. Nincs hozzád hasonló férfi a világon – mondta a lány, és az ajkuk, akárcsak a testük összeforrt. Lilian állt a szikla mögött és figyelt. Látta, amint a két alak lefekszik a földre, aztán már csak lihegések és elfojtott félszavak jutottak el hozzá. Felugrott és szaladni kezdett. Szinte hihetetlen volt, hogy visszajutott a kunyhóhoz. Nem nézett sem jobbra, sem balra, azt sem tudta, hova lép. Csak akkor nyugodott meg, amikor ismét lefeküdt. A mellére szorította mindkét kezét, ezzel akarván visszatartani kiugorni készülő, remegő szívét.
Még hallotta, amikor Larissa belépett a kunyhóba, félig csukott pillái alól a pirkadó hajnal fényében jól látta, hogy a lány arca szinte ragyog a boldogságtól. Lilian gyűlölte Larissát, és gyűlölte a kalózkapitányt is. Mindenkit gyűlölt, aki ezen az átkozott szigeten élt. Elítélte magát, amiért azon az éjszakán engedett a férfi követelődző csókjának, szégyenpír égette az arcát, mert elgyengült az érintésétől. Pedig csak játék volt a férfi számára, hisz itt az élő bizonyíték: Larissa. Hamarosan feleségül veszi. De mit akarhat tőle? Miért hozta ide? Azt válaszolta, amikor megkérdezte, hogy tudja-e, mit akar tőle, hogy ugyan mit akarhat egy férfi egy nőtől? De itt van neki Larissa, aki árgus szemekkel figyeli minden mozdulatát. Nem érti ezt az egészet. Mindenképpen el kell tűnnie ezek közül, akik embernek sem nevezhetők. A nap lassan előbukkant, apró kis sugarai beszöktek a bejárat nyílásán. Néhány sugár Larissa arcára tévedt, és táncolva járta be. A lány megmozdult, majd a másik oldalára fordult. Lilian jól látta, mélyen alszik. Felkelt, és kiosont a kunyhóból. Borzasztóan idegesítette a koszos ruhája, a mosdatlansága, ezért szapora léptekkel megindult az öböl felé. A hajnali pára még ott csillogott a növények levelein, a virágok szirmain. Madarak csicsergése töltötte be a tájat. Milyen szép is lenne az élet egy szigeten azzal, akit szeretünk! – gondolta, miközben körülkémlelt. Minden nyugodt és csendes volt, az emberek látótávolságon kívül estek. Gyorsan kibújt a ruhájából, a vízbe gázolt, és teljesen alámerült. Végre lemoshatta magáról a tegnapi nap izzadtságát, piszkát. Lubickolva élvezte a néhány percnyi szabadságot, amikor nem kellett attól tartania, hogy bárki rászól, vagy Larissa fölényesen beszél hozzá. Formás teste ki-kiemelkedett a vízből, haja legyezőként terült el körülötte. Hagyta, hogy a víz szintjén lebegjen. Lehunyta a szemét, és átadta magát az élvezetnek. Annyira megfeledkezett a valóságról, hogy nem hallotta meg a léptek zaját sem, amely egyre közeledett. A Tenger Ördöge már jó ideje figyelte az egyik hófehér szikla mögül, s miután már nem bírta visszafogni magát, elindult, hogy maga is a lány mellé suhanjon a vízbe.
Csendben levetette a ruháját, s amikor már semmi sem fedte a testét, óvatosan belecsusszant a vízbe. Rögtön le is bukott, s a felszín alatt tette meg az utat a lányig. – Gyönyörű ez a reggel, ugye, Lilian? – bukott elő a lány mellett, és megérintette az arcát. – Jézusom! – sikoltotta el magát Lilian. – Mit keres maga itt? – kérdezte remegő hangon. – Jöttem, hogy megfürödjem – felelte a férfi, és le nem vette a tekintetét a lányról. – Kérem, azonnal menjen innen! – kapta a két kezét a melle elé Lilian. A kalózkapitány szemében különös fény villant. Tetszett neki ez a bájos mozdulat. Látszott, hogy még nem illette férfikéz a lány csodálatos kebleit. Minden mozdulatáról lerítt szűzies mivolta. – Menjünk inkább együtt! – javasolta a férfi, és elnevette magát. Elővillant tökéletes fogsora, amely szinte hihetetlennek tűnt a lány szemében. Az ember azt hinné, ezek a vademberek állandóan koszosak, büdösek, hogy a fogaik hiányosak és sárgák... De nem. Ez a férfi itt egyáltalán nem árulta el, hogy ki is valójában. Most, hogy jobban megfigyelte, rájött, az arcvonása szerint akár nemes is lehetne... Teljesen összezavarodott. – Nos, akkor megyünk? – fogta meg a férfi a csuklóját, és gyengéden megszorította. – Én... én... nem akarok – hebegte Lilian, aztán összeszedte magát. – Kérem, hagyjon magamra, szeretnék belebújni a ruhámba! – Miért kellene ezért elmennem? Én is fel akarok öltözni, mégsem kérem, hogy menjen el...! – nézett a lányra teljesen ártatlanul. – Akkor itt maradok egész nap a vízben! – mondta durcásan Lilian, és hátat fordított a férfinak. – Rendben van, akkor én is itt maradok magával – felelte a kapitány, és úszkálni kezdett a lány körül. Lilian egy idő után fázni kezdett. Libabőrös lett, és a fogai összeösszekoccantak. A férfi nagyon jól látta, és befelé mosolygott. Hamarosan itt az idő, és a lány nem fog ellenkezni... – Kérem, uram, könyörgöm! Nagyon fázom... – szólalt meg egy idő után Lilian. Egész testében remegett, már a lábát sem érezte.
A Tenger Ördöge ekkor egészen közel úszott hozzá. Két karjával átölelte, és úszni kezdett vele kifelé. Lilian minden porcikája tiltakozott ellene, de nem volt más választása. Vagy enged a férfinak, vagy itt fagy meg. Az öbölben a víz ugyanis állandóan cserélődött, így nemigen tudott felmelegedni még a legmelegebb órákban sem. Arra alkalmas volt, hogy az ember egy jót ússzon benne, de órákig nem lehetett bírni. – Tessék, vegye fel szépen a ruháját! – tette le az egyik sziklára a férfi, majd ő is a sajátjáért nyúlt. Lilian visszavette a koszos ruháját, de most nem igazán törődött ezzel. Mielőbb el akart tűnni a férfi közeléből. – Mehetünk? – lépett mellé a kalózkapitány mosolyogva. Lilian felnézett rá. Profilját élesen rajzolta ki a ragyogó napsugár, feje büszke tartása összhangban volt öntudatos, parancsoló testtartásával. Beszéd közben élénk, kifejező taglejtéseket használt, hangja kellemesen halk, szinte lágy volt, de lágysága ellenére félreérthetetlenül parancsoló jellegű. Kinyújtotta a kezét a lány felé. Lilian önkéntelenül megborzongott, hátrább húzódott lesütött szemmel. Nem akart ránézni, nem akarta látni a szemében fénylő vágyat. Testének minden izma tiltakozott a férfi közelsége ellen. A halált kívánta magának. Reszketett, mintha láza lenne. Fogai remegő ajkába mélyedtek, fekete fürtjei verítékkel keveredett vízcseppekkel tapadtak a homlokára. Melle úgy hullámzott, akár a tenger, amikor viharos szél tombol a felszínén, szíve a torkában dobogott. – Kérem a kezét! – mondta a férfi, különös, udvarias hangon. Ebben a pillanatban Henryre emlékeztette. Ő volt olyan udvarias, készséges és nagyon kedves. Remegve nyújtotta oda a kezét, a kapitány erőteljesen megfogta, és gyengéden felrántotta a szikláról. Lilian a mozdulattól elvesztette az egyensúlyát, mire a férfi két karja rögtön a segítségére sietett. A két arc most egészen közel került egymáshoz. Érezték egymás meleg leheletét, testüknek friss illatát. Lilian elhúzódott, s bármennyire is tiltakozott a férfi érintése ellen, nem tagadhatta le maga előtt, hogy eddig soha nem érzett érzéseket váltott ki belőle.
Lépkedett a férfi után, s csak egy idő múlva vette észre, hogy nem a kunyhó felé vezeti. – Hova megyünk? – kérdezte félénken. – Majd meglátja! Meglepetés – válaszolt a férfi talányosan. Néhány perc múlva egy tisztásra értek, amelyet körben sűrű bokrok öleltek, eltakarva a kíváncsi szemek elől. Lilian félénken körülnézett, és rossz sejtése támadt. A férfi nem minden ok nélkül hozta ide... Ide, ahova valószínűleg Larissával is járt, amikor kettesben akartak lenni. A lába megremegett, minduntalan össze akart rogyni alatta. A férfi megérezhette zavartságát és gyengeségét, mert a derekához nyúlt, és szinte magára emelve vitte. A tisztás jobb oldalán, a bokrok mélyén egy sátorszerű építmény tűnt elő. Lilian most még inkább reszketni kezdett. Nem, ezt nem akarhatja a férfi, hisz hamarosan Larissát veszi feleségül. Mi a szándéka vele? A kapitány széthúzta a sátor nyílását, és szinte betolta maga előtt a lányt. Lilian először azt hitte, gyepen lépked, csak amint letekintett, akkor döbbent rá, hogy vastag, finom szőnyeg borítja a sátor alját. Először üresnek látszott, de beljebb a legkényelmesebb bútorokkal volt tele, középen pedig egy hatalmas kerevet terpeszkedett. Finom, puha takarók borították, rajta színes párnák feszítettek. – Miért hozott engem ide? – állt meg a lány tétován, és a férfira emelte gyönyörű arcát. – Még mindig nem tudja? – kérdezte a férfi. – Egyszer már félig válaszoltam egy hasonló kérdésére. Még mindig nem érti? Hát nem elég nő hozzá, hogy rájöjjön? – lépett közelebb a lányhoz. Lilian hátrább lépett, érezte, amint az arcába fut a vére, aztán még halványabb lett, mint amilyen a felismerés pillanatában volt. Lesütötte a szemét a férfi perzselő tekintete előtt. – Nem... nem értem mire gondol – susogta halkan, reszkető ajakkal. – Én pedig úgy hiszem, nagyon is jól érti – kacagta el magát a férfi, mire Lilian lelkéből a gyűlölet még jobban feltört. Most kifejezetten visszataszítónak, ellenszenvesnek érezte a férfit. Körülnézett, hogy merre menekülhetne, de a férfi követte minden pillantását. Lilian most ismerte meg igazán a félelmet. Gyötrő, halálos rémület terpeszkedett a szívére, amelyről eddig fogalma sem volt. A férfi
szeméből lángoló, sóvár vágyakozás lobogott felé, amitől úgy érezte, még a kevéske végső ereje is elhagyja. Iszonyodással értette meg a férfi szándékát, s ettől kifejezetten rosszul lett. Hányinger kerülgette, szédült, fázott, majd melege volt. Koszos ruháját markolászta, mintha annak ráncaiban akarna megkapaszkodni. A férfi két lépést tett, s olyan közel került hozzá, hogy Lilian ettől elalélt, s amikor a férfi vadul magához rántotta, s a testét az övéhez szorította, úgy érezte, rögtön elájul. Vonaglott a karjában, miközben a férfi egyre szorosabban fonta körül izmos karjával. Feje lassan odaért a lány arcához, szeme még erősebben lángolt, s amikor Lilian az ajkán érezte a férfi forró csókját, teljesen elernyedt. Tehetetlenül hagyta, hogy azt tegyen vele, amit csak akar. Homályosan érzékelte, hogy a kapitány még mindig az ajkához tapadva felemeli, majd lágyan a selymes vánkosokra helyezi. Érezte a testén az erős kezet, amely simogatva, majd egyre vadabbul járta be az egész testét. – Ne, kérem! Miért teszi ezt velem, hisz Larissa a jegyese? – zihálta szinte önkívületben. A férfi nem válaszolt, csak hangosan felkacagott. A sátor szinte zengett félelmetes, megalázó nevetésétől. Lilian közben mély lélegzetet vett, de hamarosan ismét lezárult az ajka egy forró csóktól. Undor fogta el. Bizonyos volt benne, hogy a férfi csak a kedvét tölti vele, hogy aztán majd Larissának elmesélve a dolgot, kinevessék őt. Szégyen és tehetetlen düh tombolt benne, de az erős kezek leszorították, kényszerítve a legrosszabbra. Bátorsága, amely veszedelmekkel, sőt a halállal, összeomlott a hamarosan bekövetkező szörnyűséggel szemben. Mennyire várta azt a pillanatot, amikor majd nőből asszonnyá lesz, de nem így, de nem így...! A Tenger Ördöge pedig igazi ördöggé változott. Lilian érezte a rettentő erőt, mellyel szemben tehetetlen volt. Küzdeni fog, de minden hiába. Egyedül vannak, teljesen kiszolgáltatva a férfi kénye-kedvének. Semerre sem menekülhetett, senkitől nem várhatott segítséget. Most nem bánta volna, ha Larissa jelenik meg a sátor nyílásában. Még ha belerúgna, vagy végiggázolna a testén, azt sem bánná, csak ezt ne... Sajnos azonban minden reménye szertefoszlott, a sátor nyílását csak a fel-feltámadó szél lebbentette meg. Feltétlen bizonyossággal be kellett
következnie annak, amitől rettegett és iszonyodott. Egyáltalán semmit sem tehetett ellene. Minden tagja fájt a férfi hatalmas karjának a szorításától. A szája égett vad és tüzes csókjától. Összekulcsolta kezét a szörnyű szorongásban, s összeszorított fogai közül átkot szórt a férfi fejére. – Ó, istenem! Ne hagyd büntetlenül! Hisz ő az apám gyilkosa! Én nem akartam, én igazán nem akartam! – suttogta halkan, aztán nem érzett mást, mint éles fájdalmat és undort. Nem volt képes felfogni, hogy mi történik vele, teljesen összeomlott a lelkére nehezedő szégyentől. Szeméből patakokban folyt a könny, egész testét rázta a zokogás. A Tenger Ördöge a könyökére támaszkodva figyelte. – Fájdalmat okoztam talán? – kérdezte halkan, és jobb kezének mutatóujjával megcirógatta a lány nyakát. Lilian elfordította a tekintetét, és nem válaszolt. – Csodálatos szerető lehetnél, ha akarnád – suttogta a férfi, és tovább simogatta az ujjával. – Én nem akarok a maga szeretője lenni! Én nem akarok semmit... csak... meghalni! – zokogta fájdalmasan. A férfi felugrott, és haragosan kapkodta magára a ruháját. – Ebbe még nem halt bele senki. Neked sem kell! Majd a második alkalommal már jobban fogod élvezni. Azt akarom, hogy élvezd! Érted! Azt akarom, hogy vágyakozz utánam, hogy feltörjön benned a vágy, ha csak rád nézek... – sziszegte olyan hangon, hogy Lilian még sírni is félt. Csendben befelé nyelte a könnyeit, miközben a kalózkapitány magára hagyta. Jó ideig feküdt még ott megalázva, tele fájdalmas emlékekkel. Úgy érezte, már nem tud figyelni ezután semmire. Minek kell akkor élnie? Innen elszökni sem lehet. Csak egyetlen lehetősége van: a tenger mélysége... Lassan felült. Szeme a combján végigfolyó kis vércsíkra tapadt. Utálattal nézte, gyűlölte magát, talán sokkal jobban, mint a férfit. Ellen kellett volna szegülnie, mindkét kezével ütnie, fogaival marcangolnia, hogy ne következzék be ez az iszonyat, de nem volt hozzá elég ereje. Valóban én vagyok Lilian Eastwood? – kérdezte önmagát, aztán felnevetett. – Nem, ez egy gyáva féreg, aki hagyta, hogy
egy kalóz azt tegyen vele, amit csak akar. Talán még jól is esett, Lilian? – kiáltott fel, majd zokogva a puha szőnyegre rogyott.
6. Frank Eastwood és a felesége idegesen szálltak ki a hintóból. Nehéz percek vártak rájuk. Szegény Anthony Gray! Két éve vesztette el a feleségét, és most a fiát... Frank erőteljesen megzörgette az oroszlánfejes kopogtatót. Az ajtó feltárult, és maga a házigazda állt előttük. – Á! Nahát! Micsoda öröm! – ragyogott fel az arca. Szeme szürkéskék volt, de most szinte égszínkéknek tűnt. Látszott rajta, mennyire örül, hogy kedves látogatói érkeztek. A kastély két éve némaságba burkolózott, szinte úgy tűnt, mintha senki nem lakná. A hatalmas park, a birtok elhagyatottságot, elárvultságot tükrözött. – Jó napot, Mr. Gray! – nyújtott kezet Frank, és megszorította a férfi puha kezét. – Jó napot, Frank. Hányszor kérjem még, hogy ne hívjon Mr. Graynek! Anthony a becsületes nevem, a barátaim csak így szólítanak. Mi pedig nem csupán barátok, hanem hamarosan rokonok is leszünk! – kacsintott pajkosan, majd Edwina kezére hajolt. – Fáradjanak beljebb! – lépett el az ajtóból, és beengedte a vendégeit. Frank és Edwina kényszeredett mosollyal az ajkukon léptek be a hűvös előcsarnokba. – Marc! Marc! – kiáltotta el magát a ház ura. – Hol van, miért nem jön már? – türelmetlenkedett. – Itt vagyok, uram! – hajolt meg a fiatal inas a vendégek, aztán a gazdája előtt is. – Szóljon, ha látogatók érkeztek. Készítsenek teát, hozzanak süteményt és mindent, ami a kedves vendégeimnek illik! – intett türelmetlenül a kezével, miközben beinvitálta a két embert a szalonba. – Foglaljanak helyet! – mutatott az öblös fotelokra, aztán várakozó arccal Frank Eastwoodra nézett. – Hogy szolgál az egészsége, Anthony? – kérdezte Frank kissé zavartan. Nem tudta, hogyan is térjen rá a látogatásuk okára. Nem akart ajtóstul rohanni a házba, hát arra gondolt, előbb néhány szót váltanak a mindennapi dolgokról.
– Köszönöm kérdését, Frank. Megvagyok, magányosan, lassan öregesen. – Ugyan már! Hol vagyunk mi még az öregségtől? – nevette el magát Frank. – Így igaz – helyeselt Edwina. – Remélem, még van néhány szép évünk addig, amíg megöregszünk – tette hozzá. – És Lilian? Ő nem jött el önökkel? – kérdezte Anthony Gray érdeklődve. – Azt hiszem, magukkal hozzák Henryt is. Ezek szerint nem jöhetett, ugye? Frank torka kiszáradt. A szobainas épp jókor lépett be, volt egy kis ideje felkészülni az elkövetkezendő nehéz percekre. – Igyunk a találkozásunkra – emelte fel a poharát Mr. Gray. A fehérbor aranylóan csillogott a pohárban. – Igen... igen... motyogta Frank, aztán Edwinára nézett. A három pohár összekoccant. – Most pedig, Frank, meséljen nekem a fiamról. Hogy van? Mikor jöhet már haza? Annyira hiányzik nekem... Anthony Gray hátradőlt a fotelban, és várakozóan tekintett a férfira. Frank előbb a feleségére pillantott, aki bíztatóan nézett vissza rá. Megfogta a férje kezét, és bátorításként ott is hagyta. – Anthony! Azt hiszem... azt hiszem, nagyon erősnek kell lennie! Amit most mondani fogok, nehéz lesz elviselnie... Frank elhallgatott, és közelebb ült a férfihoz. Elengedte Edwina kezét és Mr. Grayét fogta meg. – Frank! Egészen megrémítenek a szavai! Kérem, ugye nem Henryvel történt valami baj? Ugye, nem? – remegett meg az ajka. – Sajnálom, Anthony, de vele... Nagyon nagy baj... – Micsoda?! – Meghalt. – Hogyhogy... meghalt? Nem, az nem lehet... Azt én biztosan megéreztem volna. Amikor szegény feleségem is meghalt, épp nem voltam itthon, de tudtam, megéreztem, hogy mire hazajövök, ő már halott lesz. Higgyék el, én megérzem az ilyesmit. Most pedig nem érzek semmit, tudom, biztosan tudom, hogy él... A férfi elengedte Frank kezét és felállt. Fel és alá kezdett sétálgatni, miközben egyre azt mormogta:
– Nem, nem halt meg. Nem hallhatott meg anélkül, hogy ne éreztem volna meg. Visszajön hozzám, egészen biztosan visszajön. Edwina szeme elhomályosult. Anyai szíve átérezte mindazt, ami ebben a megtört férfiban most lejátszódik. – Anthony! Kérem, higgyen a férjemnek! Lilian és ő látták a sírfeliraton Henry nevét. Ott álltak a sírjánál. Ezt el kell fogadnia, ez tény... – próbált a lelkére beszélni a nő. – Nem, asszonyom! Nekem senki ne mondja, hogy a fiam halott, mert én érzem, mit érzem, tudom, hogy él! Edwina szinte riadtan bújt meg a férje mellett, olyan erélyesen csengett Mr. Gray hangja. – Sajnálom, Anthony! Edwinának igaza van. Ott álltunk, és láttuk a sírját. – És Henryt? Őt is látták, amint ott fekszik holtan? – kérdezte a férfi, miközben a szeme haragosan villant. Az arca vérvörösre gyúlt, és a halántékán kidagadt egy ér. Két kezét ökölbe szorította, és eszelősen járkált a szobában. – Azt hiszem, mi most elmegyünk, Anthony. Sajnálom, hogy ilyen szomorú hírrel kellet eljönnünk magához. Bárcsak a gyermekeink boldogságáról számolhattunk volna be – sóhajtott fel Frank. – Na és Lilian? Ő miért nincs itt?– kérdezte meg másodszor is Mr. Gray. Edwina szemét elfutotta a könny, és zokogva borult a férje mellére. – Mi... mi... történt? Csak nem Lilian is... – nézett rémülten Frankre a férfi. – Nem, nem halt meg a lányunk... legalábbis reméljük – felelte Frank. – Miért? Nincs otthon? – állt meg egészen közel hozzá Anthony. – Nincs... sajnos – ingatta a fejét Mr. Eastwood. – Hát akkor hol van? – A tengeren megtámadták a hajómat a kalózok. Valamennyi emberemet megölték, a hajómat elsüllyesztették, Liliant pedig a Tenger Ördöge magával vitte. Egyedül csak én menekültem meg... az úr jóságából. – Azt mondja, hogy most kalózokkal él? – nézett hitetlenkedve Frankre Anthony.
A férfi nem bírt megszólalni, csak a fejével bólintott, miközben csitítgatta, nyugtatgatta egyre hangosabban zokogó feleségét. – Ó, édes istenem! – emelte fel megtört tekintetét az ég felé, Mr. Gray. – Minek kell még következnie? Mit vétettünk ellened, hogy ennyire lesújtasz ránk? – Isten jó hozzánk, Anthony. Megmenti Liliant, meglátja. Én bízom benne, hogy egyszer még magamhoz ölelhetem az én kicsikémet – sírta el magát Frank is. – Nem tudom, hogy mit mondjak – motyogta Mr. Gray. A fejét csóválta, és a szíve tájékát dörzsölgette. Hamarosan elbúcsúztak, s Anthony fáradtan intett a kastély udvaráról kigördülő kocsi után. – Szegény, Anthony! – mondta Edwina együtt érzően. Nekünk még van remény, hogy viszontláthatjuk a lányunkat, de neki... neki semmi. Henry halott. Szegény, nem akarja elhinni. – Igen, szinte már majdnem én is elhittem, hogy egyszer már visszajön. Olyan meggyőzően hajtogatta, hogy nem halt meg, hogy a fia él. Edwina a férje mellére hajtotta a fejét. Hallgatta az erős szívdobogását, s érezte, hogy mindezek ellenére a férfi támogatásra, bíztatásra szorul. Eddig Lilian volt az, aki az apját bíztatta, segítette okos tanácsaival, most pedig rajta a sor. Neki kell mellette állnia, hogy visszanyerje testi és lelki erejét is. Hallani sem akart arról, hogy azonnal útnak induljon. Csak akkor engedi el, ha az egészsége helyreállt. Féltette, legszívesebben ő is vele ment volna, de tudta, hogy abba soha nem egyezne bele. El kell engednie, mert saját magát vádolja Lilian szerencsétlenségéért. Állandóan azt hajtogatja még álmában is, hogy jobban kellett volna vigyáznia rá. A kastélyhoz érve csodálkozva látták, hogy az alsó szinten mindenütt égnek a gyertyák, az ablakok világosak. – Mi történt itthon? – ugrott le Frank, majd lesegítette a feleségét is. – Nem tudom, kedvesem – mondta aggódva Edwina, és sietve indultak a bejárat felé. – Mi történik itt? – lépett be az ajtón Frank, maga után húzva Edwinát.
– Semmi baj, uram! Kérem, nyugodjon meg! – lépett elő Sam. – A kedves bátyja, dr. Noel Eastwood van itt. Nem akart lefeküdni, amíg meg nem érkeznek – hajolt meg az inas tiszteletteljesen. – Jól van, Sam. Örülök, hogy nincs semmi baj. Már így is kijutott belőle éppen elég – mormogta maga elé. – Frank! Édes öcsém! – lépett ki a szalonból Noel bíró, és a két férfi összeölelkezett. – Jó, hogy végre megjöttetek. Nem akartam itt maradni éjszakára, de nem tudtam elmenni anélkül, hogy ne lássalak. Már jó régen nem találkoztunk – szorongatták egymás kezét. – Szervusz, Edwina! – csókolt kezet az asszonynak, aztán az arcát is megérintette. – Szervusz, Noel! Jól tetted, hogy megvártál minket. Meghagytuk Samnek, hogy mindenképpen hazajövünk. Edwina átvette a ház úrnőjének a szerepét. Parancsokat osztogatott, és betessékelte a két férfit a szalonba. – Hol van Lilian? Azt hittem, ő is veletek ment – nézett szét dr. Noel. – Nem... ő nem jött velünk – rázta a fejét idegesen Frank. – Ezek szerint a személyzet nem fecsegett. – Tessék? – kapta fel a fejét Noel bíró. – Mit akarsz ezzel mondani? Történt valami Liliannel? – Noel! – lépett egészen közel a bátyjához Frank. – Lilian nincs itthon. Isten tudja, hol lehet, ugyanis elrabolták. – Miket beszélsz, öcsém? Mi az, hogy elrabolták? És kik? És mikor? – záporoztak a kérdések. – Jelentetted már a hatóságnak? – Noel! Az isten szerelmére! Képtelen vagyok ennyi kérdésre egyszerre válaszolni – ingatta a fejét rosszallóan Frank. – Jól van, jól van, bocsáss meg, de nagyon megdöbbentem. – A tengeren egy kalózhajó támadott meg bennünket. A Lady elsüllyedt, odaveszett valamennyi emberem. Az is csoda, hogy én megmenekültem. Liliant pedig magával vitte a Démon kapitánya... – Azt mondod, a Démon? De hisz az a legelvetemültebb kalózhajó, amelyről eddig hallottam – meresztette ki a szemét Noel. – A kapitány a pedig a hírhedt Tenger Ördöge! – Igen, bátyám, pontosan. Ott álltam szemtől szembe vele, nagyon jól tudom, ki ő! Nála van Lilian...
– Úristen! – kiáltott fel Noel bíró, és sétálgatni kezdett idegességében. – Voltál már bejelenteni az esetet? – Nem, és nem is megyek – felelte határozottan Frank. – Frank! Azt kell hinnem, hogy nem törődsz a lányod sorsával! – kiáltott rá Noel. – Ezt nem teheted meg, azonnal jelenteni kell a dolgot. Meg kell keresni, a föld alá nem tűnhettek el... Vannak jól képzett, tapasztalt tengerészek, akik úgy ismerik a tengereket és a környező szigeteket, mint a tenyerüket. – Tudom, Noel, tudom. De nem akarom másra bízni a keresést. Én akarok felfogadni embereket, én akarom visszaszerezni a lányomat, és én akarok leszámolni a Tenger Ördögével. Én, Frank Eastwood, Lilian apja! Érted? Noel megremegett, amint az öccse arcába nézett. – Sajnálom, nem kellett volna azt mondanom, hogy nem törődsz Liliannel, de fel sem merült bennem, hogy te magad akarod visszahozni. – Igen, én akarom, és vissza is fogom. Addig járom a hatalmas vizeket, amíg rá nem bukkanok a Tenger Ördöge nyomára. Ha jól tudom, vannak olyan tengerészek, akik ismerik az útvonalát, amelyen valamikor csak fel fog bukkanni. Hát ilyen legénységet akarok magam mellé. – Értem, értem... – bólogatott Noel. – No és te, bátyám? Mi járatban vagy errefelé? Kifejezetten hozzánk jöttél, vagy dolgod akadt Londonban? – kérdezte Frank más témára váltva. – Volt más dolgom is a királyi törvényszéken. Tudod, Erzsébet, a mi szeszélyes királynőnk magához kéretett. Egy régi ügyben kellene ismét ítélkezni, amely úgy tíz éve tartotta lázban egész Londont. – Hát az már jó régen volt – bólogatott Frank. – Milyen ügy, ha nem titok? – kérdezte. – Nem titok, már miért lenne az? Emlékszel még Derbyshire grófjának perére? Nos, ő a királynő egyik legmegbízhatóbb, leghűségesebb embere volt. – Igen, igen. Hugginsnak hívták, ugye? – nézett a bátyjára Frank érdeklődéssel. – Mi is volt a vád ellene? – Árulás. Valaki olyan csúnyán bevádolta, hogy Erzsébet ügyet csinált belőle. Állítólag részt vett Stuart Mária Erzsébet elleni
összeesküvésben. Ezt ugyan mi magunk sem hittük, de a vizsgálatot le kellett folytatnunk. Akkor többen bizonyították, hogy kapcsolatban állt Máriával. Természetesen Erzsébetet nem érdekelte, hogy miféle kapcsolat volt kettőjük között, elöntötte a harag, és száműzte. Árulónak bélyegezte, és elkobozta a vagyonát, megfosztotta rangjától. – Igen, igen, már emlékszem – bólogatott Frank. – Az ítéletet te hoztad, ha jól tudom. – Így van, azóta is fájlalom. Jól ismertem a grófot. Nagyon szép felesége volt, és azt hiszem, olyan tíz-tizenkét év körüli fia. Tanúja voltam, amikor két kofferrel a kezében úgy hagyta el a családjával a várost, akár egy koldus. – És most miért kellett ezzel a régi esettel ismét foglalkoznod? – kérdezte Frank. – A királynőt nagyon bántja a dolog, ugyanis egy névtelen levelet kapott, amelyben állítólag az áll, hogy Huggins gróf ártatlan. A levél írója követte el ellene az ármánykodást, de már nagyon megbánta. Sok év telt el azóta, és neki már nincs sok ideje hátra, szeretné megvallani a bűnét. Ezért, ha felkutatják a grófot és a családját, s visszahozzák Londonba, ő nyilvánosan kér tőlük bocsánatot. – Hű, a mindenit! Ez aztán a bátor ember! Évekig hordozza magában a titkot, aztán egyszerre csak úgy dönt, hogy megvallja mindenki előtt. Nagyon bánthatja a lelkiismeret! – mondta Frank. – Igen így van, öcsém, így... – gondolkozott el Noel bíró. – Erzsébet mindenáron a végére akar járni ennek az ügynek. Jó néhány tucat embert már szerteküldött, hogy keressék meg a grófot és a családját. Ha megtalálják és visszahozzák, a névtelen levélíró felfedi kilétét, Erzsébet pedig mindent visszaad a grófnak, amit elvett. – És ha már nem él? – nézett rá Frank. – Akkor a fiára száll át a vagyon. Már lehet úgy húsz-huszonkét éves, nagykorú. Tudod, Erzsébet milyen hangulatember, most azonban azt hiszem, ez több nála egyszerű hangulatváltásnál. Komolyan bántja a dolog, és mindenképp meg akarja tudni, mi az igazság. – Ezek szerint újra tárgyalni fogjátok az ügyet ugyanúgy, mint először? – kérdezte Frank. – Még nem tudom. Erzsébet erről nem nyilatkozott, de valószínűnek tartom – felelte Noel.
– Nos, akkor nehéz dolgod lesz, bátyám! – fogta meg a testvére vállát Frank. Noel bíró nem válaszolt, csak bólogatott. Frank elgondolkodott. Az járt a fejében, milyen kegyetlen az élet! Szegény Huggins gróf és családja... Milyen életük lehetett azóta? Szánalmat és együttérzést érzett az ifjú gróf iránt, aki kénytelen volt úgy élni, akár egy szerencsétlen földönfutó család gyermeke. El kellett felejtenie, vagy talán meg sem tudta, hogy nemesi családból származik... Lehet, hogy tizenkét évesen már felfogta, hogy az apja áruló, és szégyenkezve néz rá? Vajon mit szólna, ha bebizonyosodna, hogy az apja tisztességes, becsületes ember, és csak hazug ármánykodás áldozata lett? Az is lehet, hogy soha nem hitte el, amit róla hallott? Ilyen gondolatok cikáztak az agyában, miközben a bátyjára nézett. – Isten adja, hogy sikerüljön bebizonyítani, hogy ártatlan, és helye van közöttünk! – sóhajtotta, aztán másról kezdtek beszélni.
7. – Lilian! Lilian! – eszmélt fel egyszerre csak Larissa hangjára. – Itt vagy? – lebbent szét a sátor nyílása, és előbukkant a lány arca. Lilian a földön térdelt, arca maszatos volt a könnytől, a ruhája mellette hevert. – Á! Szóval itt vagy! Te nyavalyás kis szemét! Azt hitted, elveheted őt tőlem? Nem, kedvesem, nem! Jobb lesz, ha megtanulod egy életre, hogy te itt csak egy kis senki vagy! Mindenki szajhája. Érted? Ha valaki megkíván a kalózok közül, az veled töltheti az éjszakát! Nos, mit szólsz hozzá? Látom, már előkészített a kalózkapitány. Hiába, az első mindig az ő joga... – Elég volt! Hallgass el, mert különben... – Na, nézd csak! Mi lesz különben? – lépett közelebb a lányhoz szikrázó szemekkel Larissa. Kezét a tőrére tette. – Ha még egyetlen szót mersz szólni hozzám, kikaparom a szemed! – kiáltotta Lilian. Most igazán mérges volt. Még soha senki nem váltott ki belőle ekkora dühöt. Megalázták, és most ez a kalózlány... ez fogja a lábát beletörülni? Azt már nem! – Tényleg? Hű, ha tudnád, mennyire megijesztettél! – nevette el pökhendien magát a lány. – Próbáld csak meg, mire te megmozdulsz, már halott is vagy! – rándított egyet a vállán. Liliant most már rendkívüli módon bosszantotta a lány nyeglesége, lekezelő viselkedése. Nem volt hozzászokva, hogy így bánjanak vele, de ha rákényszerítik, ő is vadállattá tud válni. Felugrott, és mire Larissa a tőréhez nyúlhatott volna, Lilian már le is rántotta a földre. A nyakában lévő kék kendő két csücskét kapta el, és egyre szorosabban kezdte húzni a megkötött csomót. – Nos, hogy is állunk, Larissa? Mondd csak, mennyit ér az életed? Mit kapok érte, ha meghagyom? – nézett rá elszántan Lilian. Larissa arca már kékesvörösre vált, látszott rajta, hogy kezdi komolyan venni Liliant. – Elég! Ne bomolj, nem hallod? – kapálózott és hörgött Larissa. – Engedj már el, te őrült! – Előbb meg kell ígérned valamit! – Jól van, megígérem – bólintott a lány egyre jobban fulladozva.
Lilian engedett egy keveset a szorításon, csak annyit, hogy a lány beszélni tudjon. – Azt akarom, hogy segíts nekem megszökni innen. Ha megteszed, neked adom ezt a láncot – emelte meg a mellére tapadt ékszert. Nagyon jól látta Larissa arcán, hogy mennyire szeretné megkaparintani. Larissa agyán átfutott a gondolat. Ennél jobb és számára tetszőbb dolgot ki sem lehetett volna találni. El kell tüntetni innen ezt a lányt, mert még magába bolondítja a kapitányt. – Rendben van, segítek – felelte a levegőt kapkodva. – Hogyan? Mondd el, hogy képzeled. Nem szeretném, hogy átverj, hallod! Előbb elmondod, hogy milyen elképzelésed van, s ha az számomra is tetszik, elengedlek. Ha nem, addig foglak itt tartani, amíg ki nem találod a módját, hogy megszökhessem innen. Larissa sűrűn pislogott és bólogatott. – Légy nyugodt, meg tudom oldani. A kapitány és a legerősebb férfiak holnap ismét tengerre szállnak. Amint elég távol lesznek, te is hajóra, akarom mondani csónakra szállhatsz. Van egy remek kis csónakom, nem messze innen. Ha leszáll az este, te elköszönsz és visszavonulsz a kunyhóba. Mire én is aludni térek, légy készen! Elvezetlek a csónakhoz, s te beszállsz. Ennél többet nem tehetek. Hogy hol fogsz kikötni, hogy élve felvesz-e egy hajó, vagy ott hagyod a fogad, az már nem az én gondom. Ennyit tehetek érted, többet nem. – Remélem, nem csapsz be, Larissa! Esküszöm, megöllek, ha a bolondját járatod velem! – villant Lilian szeme, miközben elengedte a lány kendőjét. – Most megölhetnélek, ugye tudod? – nézett vele farkasszemet Larissa, miközben fájdalmasan tapogatta a nyakát. – De nem teszem, mert nekem is az a jó, ha te eltűnsz innen. Megvallom, megfordult már a fejemben, hogy kapsz az italodba egy kis mérget, de nem szeretném a kalózkapitányt magamra haragítani. Így majd azt mondom, hogy éjjel, amikor lepihent valamennyi ember, te elvitted a csónakomat és megszöktél. De természetesen erre csak akkor kerül majd sor, ha a férfiak visszatérnek. A Tenger Ördöge akkor már bottal ütheti a nyomodat, s végre ismét csak az enyém lesz. Tudod, nem tetszik nekem, ahogy rád néz. Veszélyben érzem az esküvőt, amíg te itt vagy köztünk. Ezért segítek neked.
Lilian fürkészve figyelte a lány arcát, de úgy látta, őszintén beszél, na és az oka is nyilvánvalóan igaz. Annyira nem buta, hogy ne lássa, a kalózkapitány állandóan figyeli őt, és keresi az alkalmat, hogy a közelében legyen. Természetesen jól látja, hogy Larissa mennyire féltékeny. Ez talán még tetszik is neki. Mindenesetre meg kell bíznia a lányban, és kivárni, amíg eljön az ideje. Larissa felállt és kiment a sátorból. Lilian is feltápászkodott, magára húzta koszos ruháját. Kissé fáradt volt az események gyors változása miatt, de aztán kitámolygott ő is. A nap lassan elhagyta a látóhatárt. Szinte hihetetlen, hogy majdnem az egész napot együtt töltötte a kapitánnyal. Amint eszébe jutott, az arca lángba borult, és a szíve hevesebben kezdett verni. Különös volt ez az érzés, mely kavargott, fortyogott benne. Hol a gyűlölet, hol a vágyakozás került előtérbe a szívében. Az eszével nagyon jól tudta, hogy micsoda mocskos dolgot művelt a kalózkapitánnyal, de a szívében, ott a legmélyén boldogságot érzett. Igen, boldogságot, bár nem tudta maga sem, hogy ezt nevezik boldogságnak. Larissa a hosszú úton egyszer csak megállt, és bevárta a lányt, aki csak vánszorgott. – Figyelj rám, Lilian! Remélem, nem járt el a szád, hogy a kertben te dolgoztál? – Nem, ne félj, erről nem esett szó – felelte Lilian, miközben felrémlett előtte a kalózkapitány, amint a tenyerére hajolt és megcsókolta. Még meg is jegyezte, hogy sajnálja ezt a finom kacsot, amiért ennyit dolgozik vele... – Akkor jó. Azt akarom, hogy a Tenger Ördöge azt higgye, én tettem a kedvére, érted? Neked úgyis mindegy, hisz már alig találkoztok. Ők holnap kora hajnalban elhajóznak, s mire visszajönnek, te már nem leszel sehol... – Hát persze – bólintott Lilian. Aztán az arca elkomorult. – Kérdezhetek tőled valamit? – nézett a lány maszatos arcába. – Kérdezz csak, bátran! – vált barátságossá Larissa. Örült, hogy az ellensége hamarosan elhagyja a szigetet, s majd megint egyedül uralja a kalózkapitány szívét. Ezért hát nem látta okát, hogy továbbra is gyűlölködjön a lánnyal.
– Mondd, hol van Mr. Birch? Amióta kikötöttünk itt a szigeten, nem láttam őt. Aggódom érte, apám egyik legjobb embere volt, és én is kedveltem. Csak nem... nem halt meg? – kérdezte. Larissa egy kissé meglepődött, nem ilyen kérdést várt. Ezért néhány percig hallgatott, csak utána szólalt meg: – Nem szívesen beszélek róla, Lilian. A Tenger Ördöge megparancsolta, hogy senki nem látogathatja, senki nem beszélhet vele, a legszigorúbban őrzik. Tudomásom szerint a körülményekhez képest jól van. – Hála az égnek! – mondta Lilian, és a kezét a mellére szorította. – Nagyon szeretném, ha segítenél még ebben az egyben nekem, Larissa. – Nem! Szó sem lehet róla, hogy neki is segítsek megszökni! Erről mondjál le! – Nem ezt kérem tőled, Larissa. Nem akarom, hogy megszökjön velem, csak látni szeretném, mielőtt elmegyek. Csak annyit kérek, mondd meg, hol őrzik. Még azt sem várom el, hogy tedd lehetővé a találkozásunkat. Ezt majd én megoldom. Csak áruld el, hol tartják fogva. Ígérem, nem akarom megszöktetni, hisz ezzel veszélybe sodornám a saját menekülésem lehetőségét. Larissa a lányra nézett. Lilian szeme őszintén tekintett vissza rá. – Nem bánom, megmondom, hogy hol őrzik, de abban biztos vagyok, hogy még csak a közelébe sem fogsz jutni. A legerősebb és legkegyetlenebb emberek vigyáznak rá, s parancsuk van a kapitánytól, hogy aki közelíteni mer a helyhez, azt öljék meg. Tehát így gondolkozz azon, hogy meglátogasd! – Köszönöm, hogy elmondtad, Larissa. Nem is tudod, milyen sokat nőttél a szememben. Te igazán rendes lány vagy... – Jó, jó. Azért ne essünk túlzásokba. Nem azért segítek, mert közel állsz a szívemhez, hanem épp ellenkezőleg! – felelte Larissa közömbös arcot vágva, miközben valahol belül jóleső érzés töltötte el a lány szavai hallatán. – Nos, akkor elárulod, hogy jutok oda Mr. Birch börtönéhez? – kérdezte Lilian. – Hát jól figyelj, mert többször nem mondom el! – felelte Larissa. – Az utolsó kunyhót, amely már egészen a sziget északi csücskén áll, azt kell megjegyezned. Onnan jobbra vezet egy kis ösvény egy másik aprócska szigetre, mely szinte úgy tűnik, nem járható, mert sűrű bokrok
és bozótok nőtték be, de ha végigmész a kis ösvényen, találsz egy hatalmas fát, amelynek a törzse kétfelé van válva. A fa törzsének közepén áthaladva egy föld alatti búvóhelyhez jutsz. Itt őrzik a te Mr. Birchedet. – Jézusom! Azt hiszem, soha nem találnék oda – ingatta a fejét Lilian kétségbeesettem – Annyira nem komplikált, mint amilyennek tűnik. El sem tévesztheted, ha egyáltalán eljutsz odáig. Ugyanis az utolsó kunyhónál már őr áll, aztán az ösvény elején és végén szintén. A fa körül hárman, lent pedig négyen. Nos, még mindig olyan elszánt vagy? – kérdezte Larissa, és felhúzta a szemöldökét. – Hát... egy kissé elbizonytalanodtam, de megpróbálom meglátogatni. Talán eszembe jut valami. Persze, ha te be nem árulsz. – Én? Megőrültél? Ha beárulnálak, rögtön jönne a kérdés, hogy ugyan kitől értesültél a rejtekhelyről? Nem vagyok hülye, hogy magamnak ártsak! – emelte fel a hangját Larissa. Közben elérték az öblöt, innen már nem volt messze a lakóhelyük. Larissa néhány lépéssel megelőzte a lányt, hogy a többiek lássák, semmi köze nincs hozzá, továbbra is ellenségének tekinti. Lilian belépett a kunyhóba. Az első dolga volt, hogy átöltözzön. Borzalmasan nézett ki a valamikor gyönyörű ruhája. A csipke és fodor leszakadozva lógott, a világoskék szín most sötétszürke volt a kosztól. Utálkozva dobta le magáról, miközben a nedves részével ledörzsölte az alvadt vért a combjáról. Összekuszálódott haját az ujjaival képtelen volt kibontani. Tudta, hogy a nagy ládában benne kell lennie a hajkeféjének, amelyet még Indiában vett, ezért szinte majdnem belemászott, hogy megkeresse. – Micsoda formás combok! – hallotta a láda mélyén a kalózkapitány hangját. Úgy ugrott fel, mintha vipera mart volna bele. Az arca lángolt, nem mert a férfira nézni. Remélte, hogy Larissa hamarosan belép, de sajnos a lány nem jelentkezett. – Jól vagy, Lilian? – lépett közelebb hozzá a Tenger Ördöge, és a szeméből furcsa fény áradt felé. Ilyet akkor látott az apja tekintetében, amikor valami miatt nagyon büszke volt rá. Ugyan, ez a vadember miért lenne büszke rá? Inkább magára, amiért a magáévá tette.
– Jól vagyok, uram – felelte alázatosan a lány. Elhatározta, hogy megpróbál úgy viselkedni, mintha beletörődött volna a sorsába. Ezt a napot ki kell bírnia, a férfi holnap úgyis elhajózik, és akkor soha többé nem látja viszont... – Milyen szépen válaszoltál. Ezért megérdemelsz valami jutalmat – mondta a kapitány, és közelebb lépett hozzá. Karjával a dereka után nyúlt, és szorosan magához ölelte. Lilian szíve őrült vágtába kezdett. Vére úgy száguldott az ereiben, mint az orkán, amikor végigsöpör a trópusokon. Az arca még vörösebb lett, szinte moccanni sem mert. – Kérem, uram! Engedjen el! Még bejöhet valaki. – Ne félj, senki nem jön be az én engedélyem nélkül. Őrt állítottam a bejárathoz. Nem kell hát tartanod senkitől. – De... de... Larissa... – nyöszörögte a lány az erős, izmos karok szorításában. – Larissának találtam estig tartó elfoglaltságot, ő sem zavarhat... – lihegte a férfi, és ajkát a lány hófehér nyakára szorította. – Ölelj át te is – suttogta, és forró leheletét Lilian az arcán érezte. – Én... én... nem akarom... – hebegte, de a kapitány megfogta a két karját, és a nyaka köré fonta. – Tudod milyen szép vagy? Ugye, tudod? Még soha nem láttam hozzád hasonló lányt. Milyen kár, hogy... hogy a neved... – Mi a baj a nevemmel? – kérdezte Lilian felkapva a fejét. – Semmi... semmi – ingatta a fejét a Tenger Ördöge, és csillogó szemét a lányra emelte. – Igazán semmi. – De akkor miért mondta? Anyám akarta, hogy a nevem Lilian legyen... – magyarázta zavartan. Szinte maga sem hitte, hogy ezt ő meséli. – Nem is a Liliannel van bajom – sziszegte a férfi, majd vadul a lány szájára tapadt. Olyan tűzzel csókolta, hogy Lilian úgy érezte, menten kiserked a vére. A férfi szakálla élesen súrolta a naptól felégetett, érzékeny bőrét. – Mi a baj? – engedte el hirtelen a kapitány. – Nagyon fáj az arcom. A szakálla... – hebegte égő-pirosan. – Bocsáss meg, kedves. Majd jobban vigyázok. De hol égett meg az arcod ennyire? Már a sátorban is kérdezni akartam. A tested több helyen fel van égve.
– Nem szoktam meg az erős napot. Nálunk még a legforróbb nyáron sem tűz ennyire – felelte a lány zavartan, miközben két kezét önkéntelenül a háta mögé rejtette. – Már kérdeztem, de nem kaptam rá választ, hogy mi történt a kezeddel – nyúlt érte a férfi, és meleg tenyerébe vette. Nézte Lilian tenyerét, amelyen jó nagy hólyagok keletkeztek, némelyik már kifakadt és sebessé vált – Már nem tudom – hazudta a lány. – Igazán nem emlékszem, mi történt vele. Egyszerre csak éreztem, hogy fáj. Akkor láttam, hogy hólyagos – mondta, de nem nézett a férfira. – Ez nem igaz, Lilian! Te nem vagy őszinte hozzám! – hallatszott a megkeményedett hang. – Miért nem mondod meg, hogy mi történt? Mitől félsz? Vagy... esetleg... kitől? – fürkészte az arcát. – Nem... én... nem félek senkitől és semmitől. Már mondtam, hogy nem tudom, mikor lett ilyen a tenyerem – ismételgette Lilian, de a tekintetét továbbra is a földre szegezte. – Szerintem pedig nagyon is jól tudod, csak valami miatt nem mondod meg nekem. De én megtudom, istenemre, megtudom, és akkor jaj neked és... annak a másiknak is – mondta a kapitány remegő hangon. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott. – Kérlek, vigyázz jobban a bőrödre! Imádom a hófehér, puha, alabástrom testedet... – suttogta ismét mámorosan, és a lányt gyengéden a karjára emelte. Lilian ellenkezni próbált, de a férfi sokkal erősebb volt. – Szeretném, ha nem kellene állandóan harcolnom veled. Tudod, hogy én vagyok az erősebb, miért provokálsz hát folyton? – lehelt apró csókokat a lány arcára a kapitány. Lilian teljesen elgyengült. Tudta, hogy nincs értelme ellenkezni. A férfi levetkőztette, majd a szájával végigjárta testének minden apró kis szegletét. Bármennyire is dacolt az érzéseivel, az esze elvesztette a csatát. A kapitány olyan hévvel szerette, hogy a szenvedély őt is teljesen magával ragadta, s már ugyanolyan forrón csókolt, mint a férfi. Amikor a legjobban élvezte a kalózkapitány közelségét, az hirtelen minden előzetes figyelmeztetés nélkül leugrott róla, magára húzta a nadrágját, és gyorsan távozott. Lilian döbbenten maradt úgy, ahogy volt. Csak jó néhány perc múlva jött rá, hogy mi történt. A kemény fa nyomta a derekát, de most nem törődött vele. Jobban fájt a szíve... Arcát a koszos szőrtakaróba fúrta,
hogy ne lássa a falakat, a szegényes és utálatos bútorokat, amelyek mind-mind tanúi voltak az iménti perceknek. Várta, hogy ismét érzi majd azt az erkölcsi összeomlást, amelyet a sátorban érzett, de nem ismétlődött meg. Ott gyülekeztek ugyan a szemében a szégyen és a harag könnyei, de csak mozdulatlanul ragyogtak a szeme sarkában. Nem akarta, hogy a kapitány, ha esetleg visszatér, sírni lássa. Nem, ezt soha többé nem fogja! Soha többé nem sír előtte. Nem szerzi meg neki azt az örömet. A büszkeség még mindig tartotta magát belül, a lelkében. Most, amint átgondolta az elmúlt rövid időszak eseményeit, rádöbbent, milyen az, amikor az embert megalázzák, szégyenletes módon engedelmességre kényszerítik. Igen, engedelmeskedett, de vajon kinek? A kalózkapitánynak? Vagy... a saját vágyainak? Ijedten ugrott le az ágyról. Mi történt velem? – döbbent meg a saját gondolataitól. Talán elfelejtettem, hogy ki ez az ember? Hogy meg kell bosszulnom apám halálát? Nem, nem felejtettem el, csupán csak megfeledkeztem róla néhány percre, de ez soha többé nem fordulhat elő! Hamarosan elmegyek innen, s amint visszatérek Londonba, az első dolgom az lesz, hogy feljelentsem ezt a csőcseléket, akiknek különkülön is több ember halála szárad a lelkén. Valamennyiüknek lakolni kell, de elsősorban a Tenger Ördögének! Magára talált, most ismét a régi volt. Felvette a ruháját, majd ismét a ládához lépett. Megkereste az elefántcsont nyelű hajkeféjét, melybe arannyal vésték bele a monogramját. A kezében tartva kilépett a kunyhóból, szét sem nézett, csak szaladni kezdett az öböl felé. Amint a vízhez ért, ruhástul belegázolt a vízbe, és vadul kefélni kezdte a bőrét, ahol érte. Mintha csak a mocskot, a szennyet akarná lemosni, amit a férfi érintése okozott. A naptól leégett bőre igen érzékeny volt, de most nem törődött vele. Csak akkor hagyta abba, amikor rádöbbent, hogy körülötte piros a víz. Az erős dörzsöléstől felszakadt a bőre, és az egész testét elborította a vér... Kábultan nézett körbe magán, aztán néhányszor lebukott a víz alá. Jólesett a víz hűvössége. Döbbenten lábalt kifelé a partra. Leült egy sziklára, és maga elé meredt, majd csendesen beszélni kezdett, anélkül, hogy akarta volna. – Esküszöm, apám, hogy én nem akartam! Bocsáss meg nekem, amiért elgyengültem, és a... gyilkosod szeretője lettem. Neked tudnod kell, hogy én... én nem akartam! Nem akartam... És mégis... halálosan
beleszerettem ebbe az ördögi lénybe. Elárultalak, apám! Én magam sem tudtam, hogy képes vagyok Henry halála után bárkire is úgy nézni... De be kell vallanom neked, tévedés volt azt hinnem, hogy a Henryhez fűződő érzésem szerelem volt. Nem, határozottan tudom, hogy nem! A szerelmet velem egy többszörös gyilkos, egy kalóz ismertette meg! Ó, apuskám! Mennyire sajnálom! De... de neked el kellett mondanom. Te mindig felnőttként kezeltél, mindig hallgattál rám, mindig bíztál bennem... ezért most sem hazudhatok. De ígérem, elfelejtem őt... és... és én magam juttatom bitófára... Ha belehalok is... megbosszulom, amit ellened tett. De megbüntetem magamat is, apám, amiért akaratom ellenére átéltem életem talán legcsodálatosabb mocskát... ezt... ezt a csúnya, de mégis olyan gyönyörű érzést... Asszony lettem, apuskám! Egy kalóz asszonya. Könnye mégiscsak kibuggyan a szeme sarkából, és végigszántotta az arcát. Égette, hisz a szégyen könnye volt. Soha nem hitte volna magáról, hogy ilyen mélyre süllyed, hogy ő, Lilian Eastwood, egy kalóz szerelméért remeg. Igen, hiába minden, be kell vallania, a Tenger Ördöge az, akiről mindig álmodott. Ő az a férfi, akiről a könyvek szólnak, akiről valamennyi nő álmodik. Kár, hogy ilyen csavargónak, haramiának született! Milyen más lenne minden, ha például a királynő udvarában élne, vagy Henryhez hasonlóan egy nemesi családból származna! Még mindig zokogott. Itt kisírhatta magát kedvére, nem látta senki. A nap forrón tűzött, égette a bőrét, amely már nem csupán vörös volt, hanem sebes, vérző és dagadt. Iszonyatosan fájt. A haja megszáradt. A víz fölé hajolt és rányomta a kefét. Egészen addig fésülte, amíg csillogóvá nem vált. Természetes göndör fürtjei minduntalan a homlokába hullottak. Ismét a víz fölé hajolt, ahol kirajzolódott az arcképe. Nézte, hosszasan nézte, aztán a kefével odacsapott. – El innen! Tűnj el, látni sem bírlak! – kiáltotta a tükörképére, amely remegve szertefoszlott a víz zavaros felszínéről. Idegesen állt fel, tett néhány lépést, de aztán úgy érezte, nem tud tovább menni. Lerogyott egy közeli sziklára. Elgyengülten gondolt az otthonára. Már lassan két hónapja lesz, hogy a kalózok szigetén él. – Ó, istenem! Mintha egy örökkévalóság volna! – suttogta maga elé.
Amint magába roskadva ült, a Tenger Ördöge közeledett felé, ám ő nem hallotta. A sírás fojtogatta a torkát, teste reszketett. A tehetetlenség, a gyűlölet, a szégyen könnyei gyűltek össze a szemében, de nem peregtek le. A büszkeség még mindig felülkerekedett benne, amint a kalózkapitányra gondolt. Felidézte magában azt a percet, amikor a félelemmel párosult ellenszegülés tombolt a lelkében, amikor egy idegen akarattal való összeütközés kierőszakolt engedelmességet szült. Bármennyire is dacolt a férfi iránt feltámadt érzelmeivel, hiába érezte, hogy az eszére kell hallgatnia, nem tudta kilökni a szívéből a szerelmet. Minduntalan ajkán érezte a forró csókját, testén szívének dobbanását. A kalózkapitány már egészen közel ért hozzá, de nem zavarta meg. Látta, mennyire el van gondolkozva, ezért hát megbújt az egyik szikla mögött, és a szemét le nem véve róla, csöndben figyelte. Lilian gondolatai ekkor a néhány nappal ezelőtt történt esetre terelődtek. Maga előtt látta a kalózkapitányt, amint az egyik emberét megfenyítette. Nem tudta, mit követhetett el, de büntetése semmiféle elgondolható vétséggel nem állott arányban. A kapitány iszonyatosan helybenhagyta, szinte alig látszott a vértől, hogy emberi lény. Aztán ügyet sem vetve keresztüllépte, és közönyösen visszament a virágoskertbe. Liliant még most is borzongással töltötte el az emlékezés. Akkor szinte megbénította a látvány, s azóta sem tudta elfelejteni. Érzéketlensége iszonyodással töltötte el a lányt, s még inkább gyűlölte érte, mint a kegyetlensége miatt. Arra gondolt, hogy vele sem lenne kíméletesebb, ha kihívná maga ellen. Őt is éppen így verné össze, ha megtudná, hogy szökni akar... Ekkor ismét elgyengült. Maga előtt látta a férfi fénylő kék szemét, mosolyát, s büszke, szenvedélyes természetének teljes erejével gyűlölte és szerette őt egyszerre. – Olyan, akár egy tigris! – motyogta maga elé reszketve. – Olyan, mint egy gyönyörű, kegyetlen, irgalmatlan vadállat. – Ekkor azonban eszébe jutottak az apjának tett ígéretei. Nem szabad, hogy elhatalmasodjon rajta a szerelem, neki gyűlölnie, csak gyűlölnie kell, és lehet ezt az embert... A férfi nem bírta tovább. Érezte, hogy most azonnal oda kell mennie hozzá, és át kell ölelnie. A lány most olyan elesettnek tűnt, bár csak
hátulról láthatta; két válla közé behúzott nyakkal ült, és szánalmat keltett benne. – Lilian! – lépett oda hozzá. A lány megrettenve ugrott fel. A hang irányába fordult, de nem tudott megszólalni. Csak nézett, mintha most látná először életében a férfit. – Talán már meg sem ismersz? – nevette el magát a Tenger Ördöge. – A kedvedre tettem, ha nem látnád... – mondta, és kezével megsimogatta simára borotvált állát. Leborotválta a szakállát – állapította meg magában némán Lilian. Csak azért, mert szúrta... A szíve ismét megtelt szerelemmel. Nem törődött most mással, csak a férfival, aki miatta megvált férfiasságának egyik büszkeségétől: a szakállától. A kalózkapitány még közelebb lépett hozzá, teste szinte a lány testéhez ért. – Már nem szúr többé... Gyere, próbáld ki! – nyújtotta ki a kezét, és átölelte Lilian karcsú derekát. Szája a lányéra hajolt, és olyan forrón csókolta, hogy szinte eszét vesztette. Lassan ő is átölelte a férfi nyakát, és megszűnt körülötte létezni minden más. Csak ketten voltak egyedül... Lilian azonban nagyot tévedett. Nem ketten voltak, hanem hárman. Néhány méterrel odébb Larissa lapult egy fehér sziklához. Tekintete a két egybeolvadó alakra tapadt. Lelkében tombolt a harag, a féltékenység. Kezét ökölbe szorította, hogy szinte elfehéredtek ujjai. Amikor úgy érezte, nem bírja tovább, vett egy mély lélegzetet, és közelebb ment hozzájuk. Ők azonban annyira el voltak foglalva egymással, hogy nem vették észre. – Talán csak nem zavarok? – szólt rájuk emelt hangon. Lilian elkapta a fejét, és idegesen hátrább lépett. – De! Igenis zavarsz! – kiáltotta vérvörösen a férfi. – Nincs benned egy szemernyi tapintat sem? – förmedt rá magából kikelve. Larissa annyira megdöbbent, amint a férfi arcába nézett, hogy megszólalni sem tudott. Alig akarta elhinni, hogy a férfi arca csupasz. Az ő kívánságára növesztette meg a szakállát, most pedig... – Nem, ez nem lehet! – motyogta magánkívül. – Tűnj el innen, Larissa! – kiáltott rá még erélyesebben a férfi. A szeme szinte szikrákat szórt a dühtől.
Lilian nem akart részese lenni a veszekedésüknek, ezért felkapta a hosszú szoknyáját, és szaladni kezdett. – Lilian! Lilian! – kiáltott utána a kapitány. – Kérlek, maradj itt, ne fuss el! – A férfi hangja szinte könyörgőnek tűnt. – Milyen megható! – szólalt meg Larissa, aki végre összeszedte magát. – Talán szaladj utána, nehogy valami baja essék! – mondta gúnyosan, és a férfira nézett. – Miért leselkedsz utánam, Larissa? – fordult felé a Tenger Ördöge. – Nem leselkedem utánad, csupán Liliant tartom szemmel. Ha jól tudom, ezzel bíztál meg. – Jól van, mindegy... – legyintett a férfi. – Nem, kedvesem... nem mindegy, és nincs jól. Követelem, hogy azonnal magyarázd meg az iménti jelenetet! – Követeled? Ugyan milyen jogon? Nem vagy a feleségem... – nézett rá a kapitány lebiggyesztett ajakkal. – Már majdnem az vagyok. Ha jól tudom, hamarosan összeházasodunk – hebegte Larissa egész testében remegve. – Én ebben nem vagyok olyan biztos – felelte a kapitány, és farkasszemet nézett a lánnyal. – Miért? Már nem vagyok elég jó neked? Már úrilányra vágysz? – csattant a gunyoros kérdés. – Nem, Larissa. Csupán azért nem, mert szeretem Liliant. Halálosan és örökké... Larissa arca előbb elsápadt, aztán vörösre gyúlt. Visszanyelte a dühét, nem szólt egyetlen szót sem, csak sarkon fordult és elfutott. A Tenger Ördöge mosolygott. Tudta, hogy a lány mennyire szereti, de nem tehetett mást, mint megmondani őszintén, amit érzett. Most úgy viselkedett, mint egy gentleman. Lilian remegve ült a kunyhóban. Tudta, hogy ha Larissa visszajön, nehéz percek várnak rá. Ő maga mondta a lánynak, hogy nem kell félnie, neki nem kell a kalózkapitány. És most rajtakapta, amint csókolta... forrón, szerelmesen. Kell ennél meggyőzőbb érv, hogy a lány biztos legyen a dolgában? Mondhat ő neki bármit ezek után. Az ajtóban hirtelen felbukkant Larissa. Az arca lángolt, a szeme úgy villant, akár zivatar idején a villám, amely cikázva szeli ketté az eget.
Lilian is úgy érezte, a lány halálra sebzi a tekintetével. Ennyi gyűlöletet még életében nem látott emberi szemben. De meg is értette, ezért nem haragudott rá. Inkább sajnálta. – Larissa! Én... én nagyon sajnálom... – hebegte, és közelebb lépett a lányhoz. – Tényleg? Sajnálod? Ki hitte volna rólad?! – üvöltött rá Larissa. – Bocsáss meg nekem, kérlek! Segíts, hogy mielőbb elmehessek innen, s akkor nem leszek az utadban. Akkor csakis a tiéd lehet a kapitány. – Pofa be, mert kivágom a nyelvedet! – sziszegte Larissa, és az övéhez nyúlt. A tőre azonban nem akadt a kezébe. Lilian észrevette a lány mozdulatát. Tudta, hogy a tőr az asztalon van, amikor bejött, rögtön látta, hogy a féltve őrzött fegyvert Larissa most nem viselte az övében. Ilyen még nem fordult elő. Még éjjelre sem vált meg tőle. Lilian tett néhány lépést hátrafelé, egészen közel kerülve az asztalhoz. – Larissa! Kérlek, fontold meg, amit mondtam! Segíts megszöknöm innen, csak hasznod lehet belőle. Ha itt maradok, a kapitány teljesen elhidegül tőled. Ha bántanál, talán az életeddel fizetnél érte. Tudod, hogy milyen kegyetlen tud lenni – próbált a lelkére beszélni. – Nem! Soha! A saját kezemmel fojtalak meg, utána nem érdekel, ha meg is halok. Ha az enyém nem lehet a Tenger Ördöge, a tied sem lesz! Erre esküszöm! – kiáltotta a lány, és egyenesen Liliannek ugrott. A hajába kapaszkodott, miközben a térdével kétszer jól gyomron rúgta. Lilian úgy érezte, rögtön megfullad. Egy pillanatra nem kapott levegőt. Fájdalma az arcára volt írva. – Tudod mit? – változott meg hirtelen Larissa arca. – Küzdjünk meg úgy, mint a férfiak. Aki felül marad, azé lesz a Tenger Ördöge! Lilian döbbenten nézett rá. Életében soha nem emelet kezet senkire, ő nem tud verekedni. – Nem, én nem akarok küzdeni. Neked adom őt, hogy elmehessek innen. Gyáva vagyok, beismerem. Hozzád sokkal jobban illik a kapitány. Te vagy a neki való feleség. Én... én... csodállak – hazudta sápadt arccal. – Nocsak! – egyenesedett fel Larissa. A szemében most büszkeség villant. Lekicsinylően nézett a lányra, aki összegörnyedve ült a földön.
– Nem bánom! Lehet, hogy igazad van. Segítek, hogy eltűnj örökre. – Larissa hangja kísértetiesen csengett, de Lilian nem figyelt rá. Csak azt hallotta, hogy a lány beleegyezik. – Mikor? – emelte fel a tekintetét Lilian. – Mit mikor? – dugta az övébe a tőrt Larissa. – Hát a szökést... Mikor gondoltad? – Most, azonnal! – felelte gondolkodás nélkül a lány. – Most? De hisz fényes nappal van! Valaki megláthat... – aggodalmaskodott Lilian. – Bízd csak rám! – intett a kezével a lány. – Most maradj itt, amíg vissza nem jövök. Ne mozdulj ki a kunyhóból! – Rendben van! – bólintott Lilian, és a kezét a gyomrára szorította. Larissa eltűnt a bejárat nyílásában, Lilian pedig lerogyott az ágyra. *** – Bejöhetek? – dugta be a fejét a kalózkapitány kunyhójába Larissa. – Gyere, csak gyere – bólintott a férfi. – Remélem, megjött az eszed, és nem rendezel több jelenetet? – Pontosan ezért jöttem. Bocsánatot szeretnék kérni tőled. Sajnálom, hogy ennyire elragadtattam magam. Szégyellem, hogy Lilian előtt... – Nem kell szégyellned semmit. Lilian is csak nő, ugyanúgy, mint te. Ő nagyon tiszta és jó, megért... – állt fel a férfi, és a lány elé lépett. – Larissa! Te voltál az egyetlen nő az életemben. Amikor ide kerültem, azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány. Az apám és anyám elvesztése után borzasztó állapotba jutottam. A bátyádnak köszönhettem, hogy megmentett, és nem kerültem én is a tenger fenekére a szüleim után. Tudom, hogy nem ők süllyesztették el a hajónkat, hanem egy sziklára futottunk, amely szinte kettéhasította. Én akkor épp tizenhat éves voltam... és te... te három évvel idősebb. Rögtön pártfogásodba vettél, és többé el nem engedtél magadtól. Tudom, hogy hálátlannak tartasz, aljas disznónak, de nem tudok neked hazudni. Szeretem Liliant, úgy, ahogy még soha senkit. Neked elmondom, hogy azért hoztam magammal, mert Eastwood... Ez a név az apám és családunk életének megrontója. Bosszút akartam állni, meg akartam büntetni mindenért, de nem tehetek róla... beleszerettem! Küzdöttem ellene, de már nincs erőm hozzá, és nem is akarok. Az élet kiszámíthatatlan...
– Nem kell magyaráznod, kedvesem. Én megértő vagyok, mert nagyon szeretlek. Ezért hát légy nyugodt, bízd rám továbbra is Liliant. Nem akarok a boldogságod útjába állni. Sokkal jobban szeretlek annál. – Larissa! Milyen nemes lelkű vagy! – ölelte magához a férfi. Larissa befelé mosolygott. Majd a végén megtudod, milyen nemes lelkű vagyok, gondolta, miközben átölelte a férfit. – Most pedig elmegyek! Elviszem Liliant egy kis sétára. Azt hiszem, csak estefelé jövünk vissza. Van egy kis beszédem vele. Tudod, fel akarom világosítani veled kapcsolatban... hogy mit szeretsz, mi a jó neked... – Azt hiszem, nincs még egy ilyen kalózlány a világon, mint te – csókolta meg a kalózkapitány lágyan a lány ajkát. – Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy! Menjetek csak, de aztán vigyázzatok magatokra! – intett búcsút a tovaszökkenő lánynak. – Nos, kész vagy? – lépett be az ajtón Larissa. Lilian az ágyon ült, és még mindig a gyomrát szorongatta. – Igen, de mihez? – nézett rá érdeklődve. – A távozáshoz, kedvesem. A végleges távozáshoz – felelte mosolyogva Larissa. – Azt akarod mondani, hogy... – Igen. Most azonnal indulunk, és csónakba szállsz. Az időjárás kedvező, azt mondtam, hogy sétálni megyünk, és csak estére jövünk haza. Én valóban csak jó késő este térek vissza, mire te már biztonságban leszel... – Ó, Larissa! Köszönöm, hogy ilyen rendes vagy – érzékenyült el Lilian. – Sajnálom, hogy ennyi szomorúságot okoztam neked, de hamarosan mindez elmúlik, és ismét boldogság költözik a Kalózok Szigetére – mosolyodott el. – Igen, én is ebben bízom – bólintott Larissa, és segített Liliannek a legszükségesebb dolgokat összepakolni. *** Larissa lépett ki előbb a kunyhóból. Alaposan körülkémlelt, majd intett Liliannek, hogy jöhet. A kis ösvényen futva igyekeztek a sűrűbb bokrok felé, majd miután elhagyták a táborhelyüket, Larissa felsóhajtott.
– Könnyebben ment, mint gondoltam! Remélem, a folytatás is simán megy majd. Elöl haladt, mutatva az utat Liliannek, aki izgatottan nézett hol jobbra, hol balra, hol pedig hátrafelé. Szerencsére azonban minden csendes és nyugodt volt. Mindketten csomagokat cipeltek, hamarosan folyt róluk a veríték. – Hosszú még az út a csónakig? – kérdezte Lilian. – Már nem – felelte kurtán Larissa. – Csak nem fáradtál el? – nézett hátra. – Nem... nem, dehogy – válaszolta gyorsan Lilian. Szégyellte, hogy már az elején kifáradt. – Azért, mert a neheze még hátravan. A csónakot kettőnknek kell a vízre emelnünk. Nincs segítség! – Értem – bólintott Lilian. – Akkor majd ketten tesszük vízre – mondta élénken. A nap már magasan járt, mire Larissa megállt, és ledobta a válláról a csomagot. – Megérkeztünk! – fújta ki a levegőt. Lilian is leemelte a válláról a csomagját. Érezte, hogy a válla sajog. – A csónak itt van – mutatott a lány egy bokor felé. – Hol? – nézett szét Lilian, de nem látta sehol. Egy pillanatra felmerült benne a gondolat, hogy a lány akár meg is ölhetné, a hulláját pedig bedobhatná a tengerbe, de aztán elvetette. Miért cipelte volna a csomagját, ha meg akarja ölni? Nem, ez a lány nem olyan... – Mi van, csak nem ijedtél meg? – nézett rá nevetve Larissa. – Nem mondom, merész vállalkozás, de nem kivitelezhetetlen. Ha egy kis szerencséd lesz, találkozol majd egy hajóval, amely felvesz. Ha nem... hát ezt már magadnak kell megoldanod. – Nem, nem ijedtem meg – hebegte Lilian, és az arca vörös lett. Larissa rajtakapta, amint félelmetes gondolatok keringtek az agyában. – Akkor jó. Kifújtad magad? – kérdezte a lány. – Igen – felelte Lilian, és vett egy mély lélegzetet. – Akkor rajta! Gyere, és vonszoljuk a csónakot a vízre! Lilian lépkedett mögötte, s minduntalan várta, hogy mikor kerül elő végre a csónak. Larissa megállt. A lábával megkotort egy csomó zöld lombozatú ágat, s feltárult a rejtekhely.
Lilian megkönnyebbült. Már biztos volt benne, hogy Larissa nem hazudott, és nem készül ellene semmire. – Gyere, és segíts! – szólt oda a lánynak. – Először is ki kell szednünk a gödörből – mondta. Jó néhány percbe bele tellett, mire végre teljes nagyságában előbukkant a csónak. Lilian hatalmasnak találta, s csodálkozott rajta, hogy két gyenge nő hogy volt képes kiemelni a mélyedésből. Leültek és kifújták magukat. Lilian érezte, hogy a keze remeg. A derekába éles fájdalom állt. – Most pedig én húzom, te pedig tolod! – állt fel Larissa. – Rendben – szedte össze magát a lány, és úgy tett, ahogy Larissa mondta. Végre a csónak belecsusszant a vízbe. – Jó munka volt! – egyenesedett fel Larissa. Belerakta a csomagokat a csónakba, majd a lányhoz fordult. – Ég áldjon, Lilian! Soha életemben nem gyűlöltem még senkit annyira, mint téged, de most mégis azt kívánom, ne fulladj a tengerbe! – mondta, azzal elfordult, és elindult visszafelé. Lilian belépett a csónakba, amely alaposan megbillent. – Larissa! – szólt utána a lány. – Mit akarsz még? – mordult vissza mérgesen. – Köszönöm! Nagyon rendes lány vagy! Soha nem foglak elfelejteni. – Jól van, menj már! Ülj le és evezz! Ha leszáll az este, a fényes égbolt majd utat mutat. Mindig a hold melletti legfényesebb csillagot figyeld. Vigyázz, hogy soha ne kerüljön mögéd, csak eléd! Akkor talán rátalálsz arra az útra, amely a hajóké. Lilian intett a kezével, de a lány már el is tűnt a bokrok mélyén. – Édes istenem! Most légy velem, és segíts haza! – emelte tekintetét a ragyogó ég felé, majd leült, és csendesen evezni kezdett. A part lassan távolodott, a kis öböl már eltűnt a szeme elől. A nap iszonyatosan tűzött rá, ezért a csomagból kiemelt egy ruhadarabot, megvizezte, és a fejére kötötte. A szíve nagyot dobbant, amikor rádöbbent, hogy tulajdonképpen mire is vállalkozott, amikor egyedül nekivágott a végtelen tengernek.
8. – Nos, Edwina! Minden összejött. Megvan a hajóm, megfelelő embereket fogadtam fel, hamarosan elindulok. Addig megyek, amíg meg nem találom a lányunkat. Nélküle nem térek vissza, ezt ígérem! – Isten vezéreljen az utadon, drágám! – ölelte magához a férfit a nő, és fejét a mellére hajtotta. Megszólalt a bejárati ajtó jelzője. – Ki lehet az ilyenkor? – nézett a férfi a feleségére. – Épp ebédidő van, ilyenkor nem szoktak vendégek jönni hozzánk! – Megyek és megnézem, ki az – mondta Edwina, és ellépett a férje mellől. Mire kiért, az ajtó már fel is tárult. Az inas beengedte a hívatlan látogatót. Az asszony megállt az ajtóban, és a belépő alakra nézett. Ekkor a szeme kitágult, az arca elsápadt, a szája némán mozgott. – Ki az, drágám? – szólt ki a szobából a férje. Edwina azonban meg sem tudott szólalni. Csak állt és nézte a mosolygós arcot. – Edwina! Azt kérdeztem, hogy ki jött ilyen szokatlan időben? – lépett ki Eastwood az ajtón. Az asszonyt figyelte, aki egész testében remegett. A férfi követte a felesége tekintetét, és aztán döbbenten meredt ő is a közeledő alakra. – Henry! Henry! Valóban te vagy az? – dadogta, és két karját kitárva megölelte a fiatalembert. – Igen, én vagyok. Sajnálom, hogy megrémítettem önöket – ölelte át ő is Frank Eastwoodot. Aztán Edwina asszonyhoz lépett, aki sírva zárta a karjába. Még mindig nem hitte el, hogy valóban ő az. – Henry! Hát maga él? – kérdezte szipogva. – Igen. Istennek hála, élek, s már alig várom, hogy lássam Liliant. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy nem találkoztunk Indiában. – Mi történt valójában, Henry? – kérdezte Frank, miután összeszedte magát. – Jöjjön, és mondjon el mindent! – Most ismét megrázta. A szalonban ülve Henry mesélni kezdett: – Az úgy történt, hogy épp szolgálatban voltam egy társammal, amikor zavargás tört ki a közelben. Fiatal indiai férfiak keveredtek
néhány közülünk valóval. Mi közbeavatkoztunk, én pedig megsebesültem. Leszaggatták rólam a zubbonyomat, amelyben az okmányaim lapultak. Természetesen szétszóródtak, még néhány másik társaméval együtt. Így történt, hogy összecserélődtek. Az, aki az én igazolványomat kapta meg, meghalt. Az övé hozzám került, s csak amikor már magamhoz tértem, akkor derült ki, hogy nem az enyém. Amikor megtudtam, rögtön intézkedtem, hogy a sajátomat kapjam vissza, de ez bizony nem ment könnyen. Több hetet kellett várnom, hogy elismerjék az igazi nevemet. Akkorra önök már visszatértek Londonba. A vállamon sebesültem meg, szerencsére nem túl súlyosan, így hamarosan lábra álltam. A királynő engedélyt adott, hogy visszatérjek, s már nem is kell elhagynom a hazámat. Azt hiszem, most már semmi akadálya nincs, hogy mielőbb megtartsuk az esküvőt. Frank és Edwina összenéztek. A szemükből őszinte döbbenet tükröződött. Ezek szerint Henry semmit nem tud... – Kérem, láthatnám Liliant? Már alig várom, hogy megöleljem... – Tehát nem volt még az édesapjánál sem? – kérdezte Edwina. – Nem. Első utam ide vezetett, hogy láthassam az én édes kicsi menyasszonyomat – felelte Henry, és elmosolyodott. – Henry, fiam! – mondta komolyra vált arccal Frank, és közelebb lépett hozzá. Kezét a vállára tette, és a szemébe nézett. – Mr. Eastwood! Ugye nincs semmi baja Liliannek? Ugye nem felejtett el? – kérdezte kissé sápadtabb arccal. – Lilian nincs itthon – felelte Frank. – Nincs? De hát hol van? – nézett a férfi hol Frankre, hol pedig Edwinára. – Amikor visszafelé jöttünk Indiából, a Ladyt megtámadták a kalózok. A hajómat elsüllyesztették, valamennyi emberemet megölték és... és... – És mi történt Liliannel? – ugrott fel a férfi idegesen. – Őt maga a Tenger Ördöge hurcolta el. Semmit nem tudunk róla azóta. Én épp most indulok, hogy felkutassam. Olyan embereket vettem fel a hajómra, akik nagyon jól ismerik a kalózok hajózási útvonalát. Remélem, hogy a nyomára bukkanok. A két kezemmel fogom megfojtani, hogy ha csak egyetlen haja szála is meggörbült a lányomnak! – sziszegte Frank indulatokkal telve.
– Én is önnel tartok, Mr. Eastwood! Nekem is ott a helyem! Majd én megtalálom a menyasszonyomat, erre esküszöm! De azt nem ajánlom, hogy a Tenger Ördöge az utamba kerüljön, mert megölöm, mint egy kutyát. – Megértem a felindultságát, Henry, de a Tenger Ördöge az enyém! Én akarok megfizetni neki mindenért! – nézett rá Frank. – Ezen nem fogunk összeveszni – húzta fel a szemöldökét Henry. – Majd segítünk egymásnak. A két férfi kezet fogott, aztán átmentek az ebédlőbe, ahol az ebéd már tálalva volt. – Azt hiszem, annyi időt még várhatunk, hogy hazamenjen az édesapjához, Henry. El sem tudja képzelni, mennyire várja! Amikor meglátogattuk és elvittük neki az ön halálhírét, nem hitte el. Folyton azt hajtogatta, hogy azt ő megérezte volna, ha a fia már nem élne. Mi nagyon sajnáltuk őt akkor, s lám, igaza volt! Valóban megérezte, hogy a fia él! El kell mennie hozzá, aztán hajóra szállhatunk! – Igen, hamarosan hazamegyek, holnap estére pedig újból itt leszek. Akkor pedig semmi és senki nem tarthat vissza, indulunk! Edwina szeme fényesen ragyogott. Boldog volt, de egyben rettegett az elkövetkező időktől. Alig kapta vissza a férjét, máris attól kell félnie, hogy elveszíti őket. Imádkozni fogok, hogy megtalálják és épségben visszahozzák Liliant, gondolta, és letörölte a leguruló könnycseppet. Ebéd után Henry elsietett, Frank és Edwina pedig izgatott beszélgetésbe mélyedt. Csak akkor eszméltek fel, hogy látogatójuk érkezett, amikor Noel Eastwood mosolygós arca jelent meg az ajtóban. – Épp összefutottam az elhunyt Henryvel! – lépett be, majd vidáman felnevetett. – Milyen szerencse, hogy visszatért, így nyugodtabb leszek, Frank, mert nem leszel egyedül ezen a veszélyes úton – nézett szeretettel az öccsére. – Ha ő nem jön velem, akkor sem lettem volna egyedül, Noel. Tudod, hányan leszünk a hajómon? Tizenöten, illetve Henryvel tizenhatan. – Jó, jó, nem úgy értettem – emelte fel a kezét a férfi. – Tudom én jól, hogy értetted – fogta meg a bátyja vállát Frank. – Köszönöm, hogy aggódsz értem, de fölösleges. Isten velem lesz és megsegít, mint eddig mindig.
– Úgy legyen! – felelte Noel, és nehézkesen leült. Elég tekintélyes pocakja majdnem szétfeszítette a zakója gombját. – Mi újság a Huggins-féle ügyben? – tért át más témára Frank. – Halad, halad. Egyetlen probléma, hogy nem ismerjük a beadványt tevő személyét. Ugyanis egy küldönc hozta a levelet, amely nincs aláírva. – Egyszóval névtelen. Akkor ennek nem is lehet súlya. Nem gondolod, hogy kár is vele foglalkoznotok? Csodálkozom Erzsébeten, hogy helyt ad az efféle firkálmányoknak – mondta Frank. – No, ne olyan hevesen a véleményeddel! – intette le a bíró. – A beadványban az olvasható, hogy csak akkor fedi fel magát az illető, ha a királynő a szavát adja, hogy nem lesz semmi baja. Ő ugyanis tanúskodott már egyszer, mégpedig Huggins ellen. Azóta is nyomja a lelkét ez a teher, most, hogy már nem sok van neki hátra, szeretne könnyíteni a lelkiismeretén. – Nos, és hogy gondolja, hogy adja szavát a királyné, amikor nem tudja sem a nevét, sem a címét? – Az illető kérte, hogy egy bizonyos helyre, amelyet ő megnevezett, és engem a titoktartás kötelez, ezért nem mondom most meg, pecséttel, valamint Erzsébet aláírásával ellátva egy nyilatkozatot kell elhelyeznünk, amelyet majd ő kézhez kap. Ezután felkeresi a királyi törvényszéket, ott pedig engem, és felfedi kilétét. – Ki lehet ez az őrült? – fakadt ki Frank. – Tíz éve őrzi ezt a titkot, és most egyszerre meg akar szabadulni tőle! Hihetetlen, hogy micsoda emberek vannak... – Miért, Frank? Nem értem, miért vagy ezen felháborodva. Én inkább rokonszenvesnek találom, amit tesz. Az ember épp azért ember, mert képes gondolkozni. Van, akinek hosszú évek kellenek, hogy számára fontos dologban dönteni merjen, van akinek elég egy pillanat. Lehet, hogy az az ember kényszerhelyzetben volt, amikor Huggins ellen vallott. Nem tudjuk, miért cselekedett úgy és miért így most. Mindenesetre van szíve, érző ember az, aki tíz év után is képes szembenézni magával és a tettével. Nem gondolod? – nézett Edwina a férfi arcába. – Lehet, hogy igazad van, kedvesem. Talán túl szigorú vagyok bizonyos dolgokban – felelte Frank.
– Igaza van Edwinának, Frank. Én magam is nagyra értékelem ennek az embernek a tettét. Ha képes tíz év múltán belátni azt, hogy tévedett, minden elismerést megérdemel. Természetesen az más kérdés, hogy akkor miért tanúskodott hamisan... – simogatta a pocakját Noel. – Mire visszajövünk Liliannel együtt, már tisztázódni fog az ügy. Érdeklődéssel várom a fejleményeket – bólogatott Frank, miközben felhajtotta a borát, majd a bátyjára nézett, aki nemtetszéssel figyelte mozdulatát. – Ugyan, Noel! Igyál már egy kis kupicával te is! – invitálta, de a férfi hajthatatlan maradt. – Tudod jól, hogy soha életemben nem ittam egyetlen korty szeszt sem. Ezután sem fogok, és nem helyeslem, hogy te viszont annál inkább kortyolgatod. Elveszi az ember eszét, megbolondítja, és olyan tettekre ragadtatja, amiket egyébként soha nem tenne megcsóválta a fejét. – De hisz én nem iszom annyit, hogy megártson! – mondott ellent neki Frank. – Az orvos szerint amennyit én fogyasztok, az a szervezet egészségére válik – tette hozzá. – Hát nekem egész más a véleményem, de felnőtt ember vagy, nem szabhatom meg, hogy mit csinálj dörmögte Noel, de aztán másra terelte a szót. – Mikor indultok? – Holnap, amint Henry visszatér. Minden elő van készítve – felelte Frank, és egy nagyot sóhajtott. – Azt hiszem, akkor már nem találkozunk. Reggel összeül a bíróság, hogy ismét átnézzük a régi dokumentumokat. Ez pedig eltart néhány napig. Ma pedig öt órakor Erzsébet fogad. Nem tudom, miről akar velem beszélni. Most kell elbúcsúznunk – állt fel a székből. – Vigyázz magadra, öcsém! Nem szeretném, ha bajod esnék! Várunk vissza mindannyiótokat erőben, egészségben! Kívánom, hogy megtaláld Liliant, és hozd haza hozzánk. Frank! Szeretnék kérni tőled valamit! – folytatta egy kis idő után. – Mondd csak, Noel, mondd! – nézett rá szeretettel Frank. – Ha megtalálod a Tenger Ördögét, ne emelj rá kezet! – De, Noel! Ő az embereim gyilkosa, a lányom elrablója! – kiáltott fel felháborodva Frank. – Tudom, Frank, tudom! De te nem vagy Isten, hogy embereket büntess meg. Ha mégis megteszed, te magad is olyanná válsz, mint ők... Hidd el, nincs jogunk hozzá!
– Noel! Tudod, milyen ember vagyok. Soha senkinek nem ártottam, senkire nem emeltem kezet egész életemben, de most ne kívánd tőlem azt, hogy a Tenger Ördögét futni hagyjam. – Nem, én nem azt mondtam, hogy engedd szabadon, csak azt, hogy ne ítélkezz fölötte. Hozzátok el őt is, majd mi eldöntjük, milyen büntetést érdemel. Hidd el, sokkal rosszabb lesz neki, ha nem végzel vele, ha bizonytalanságban kell élnie... Hallgass rám, és add a szavad, hogy nem ölöd meg! Frank elsápadt, a szeme idegesen megrebbent. Néhány pillanatig feszülten meredt Noel arcába, de aztán látszott rajta, hogy felengedett. – Rendben van, Noel. Ha megtalálom Liliant, és nincs semmi baja, nem bántom. De ha a lányom már nem él, vagy megnyomorította, akkor... akkor Istenné változom és ítélkezem fölötte. Az ítéletet pedig magam fogom végrehajtani, erre esküszöm. Noel bíró a fejét csóválta, de két karjával átölelte a testvérét. – Isten veled, Frank! Vigyázz magadra, térj vissza Liliannel és valamennyi embereddel egészségben. Ja! És hozd magaddal a Tenger Ördögét! Még soha nem láttam, de nagyon kíváncsi vagyok rá. Valóban olyan félelmetes, mint a híre? – Elhozom neked, Noel. Megígérem – szorította meg Frank a bátyja kezét, majd az ajtóig kísérte. Noel bíró a park közepéről még visszafordult, és párnás kezével intett még egy utolsót, aztán fellépett a rá várakozó királyi címert viselő hintóra. *** Henry másnap délután megérkezett. Elmondta, hogy az apja szinte megfiatalodott, és hogy hamarosan Londonba jön. Valamiféle ügye van a városban, de hogy mi, azt nem árulta el. – Nagyon titokzatos volt – nevette el magát Henry. Edwina idegessége egyre fokozódott, mert az idő, az indulás ideje vészesen közeledett. Már minden össze volt pakolva, a kikötőben a hajó útra készen várta a kapitányát. – Drágám! – lépett Frank a felesége elé. – Vigyázz magadra és mindenre! Sajnálom, hogy nem maradhatok veled, de tudod, hogy mennem kell. Hogy mikor térek vissza, csak a jó ég tudja, de ha megjövök, soha többé nem kell elválnunk. Henry és Lilian
összeházasodnak, és megajándékoznak bennünket édes kis unokákkal. A hátralévő éveinket csak velük töltjük majd. Boldogok leszünk, Edwina, ígérem! – ölelte át, és lágyan szájon csókolta. – Isten veletek, Frank. Kérlek, légy nagyon óvatos! Vigyázz magadra, hisz nem vagy még teljesen egészséges. – Majd én vigyázok rá, asszonyom – szólalt meg mögötte Henry. – Amíg én élek, sem Mr. Eastwoodnak, sem pedig Liliannek nem lesz bántódása, Isten engem úgy segéljen! – tette a kezét a szívére. – Köszönöm, Henry! – csókolta meg a nő a férfi arcát mindkét oldalról. – Vigyázzanak egymásra és magukra! Remegve várom, hogy visszatérjenek! – búcsúzott a két férfitól, akik elhelyezkedtek a bakon, ugyanis a terebélyes csomagok miatt már csak itt volt hely számukra. Edwina hosszasan integetett utánuk, könnyes szemét törölgetve, aztán amikor már eltűntek a szeme elől, zokogva fordult be a házba.
9. Noel Eastwood mindig meghatódva lépett be a királynő elé. Most is hevesebben dobogott a szíve, szinte ifjúi hévvel lódult meg ereiben a vére. Erzsébet fehéren, rebbenő pillákkal tekintett ki a nagy ablakon, amely a Temzére nyílott. Noel Eastwood nagyon jól látta, hogy a felség dühös, fölöttébb dühös. – Hívatott, felség? – hajolt meg mélyen, hihetetlen ügyességgel pocakja miatt. – Igen, hívattam. Gondom akadt, szükségem van az ön józan éleslátására, mindig megfontolt és jó tanácsára. – Alázatos szolgálatára, felség! Rendelkezzék velem – nézett Noel rá tisztelettel. – Mondja el, hogy mi bántja, és miben lehetek a segítségére? A királynő megfordult, teljesen a férfi felé. A kezével intett, hogy leülhet. – Köszönöm, felség – foglalt helyet megkönnyebbülten a bíró. – Megint Mária. Örökösen Mária okozza nekem a legnagyobb gondot. Újabb vádaskodó és pimasz levelet küldött. – De hisz Mária az ön foglya. Hét éve, hogy Stuart Mária, a katolikusok reménysége, a spanyolok jó embere fogoly. – Mint ön is tudja, évek óta minden összeesküvés, minden fondorlat, amely ellenem irányul, okvetlenül kapcsolatos a fogoly királynővel, ha ugyan nem éppen tőle indul el. Eddig azonban nem akadt kellő bizonyíték, csak arra, hogy a katolikusok vagy a spanyolok megpróbálták bevonni Stuart Máriát valamely tervükbe. Ez elegendő is nekem, hogy Mária levelezését figyeltetve, megtudjam, miképpen viselkedjem a spanyol politikában. Ez történt most is. Az egyik követet Máriával való levelezésen fogták. Ez újabb ok, hogy a skótok királynője továbbra is élvezze börtönöm vendégszeretetét. Azt akarom, hogy a követet a Towerba csukják. Ehhez kérem az ön segítségét! Aztán azon kell gondolkoznunk, hogy miképpen lehetne megmutatni az ország erejét a nagy riválisnak, a
kikosarazott Fülöpnek. De természetesen ez már nem az ön dolga – tette hozzá a királyné, és megállt a bíró előtt. Noel Eastwood fel akart állni, de Erzsébet visszatartotta. – Maradjon csak ülve, kérem – fogta meg a vállát, és visszanyomta a székbe. – Köszönöm, felség – hebegte zavarodottan a bíró. Fogalma sem volt róla, hogy tulajdonképpen mit is mondjon. – Nos, Eastwood bíró! Hajlandó nekem segíteni? – kérdezte Erzsébet. Hideg tekintete a férfi szemébe mélyedt. – Természetesen, felség. Mindent megteszek, amit csak tehetek – felelte. – Rendben van, akkor az egész ügyet magára bízom. Nem érdekel, hogyan, milyen módon, de akadályozza meg, hogy ez a levél nyilvánosságra kerüljön, de a skót királynőre végre bizonyítsák rá az összeesküvés vádját. – Igen, felség – motyogta tágra nyílt szemmel a bíró. Meglepte a királynő kérése. Tudta, hogy ezek a személyeskedő levelek aligha mutathatók fel valamely tárgyaláson... Ezt mégsem mondhatja szemébe a királynőnek. Rosszul érezte magát a bőrében. – Nos, akkor köszönöm, hogy megjelent. Minden bizonyítékot megkap, amire szüksége van, már ami Mária levelezését illeti. Noel bíró nehézkesen felállt, és mélyen meghajolt Erzsébet előtt, aztán kihátrált. Tudta, hogy vörösödik a feje, úgy érezte, a vér átszakítja a koponyáját. Komótosan megindult kifelé a márványpadlón. Fejében gondolatok kavarogtak; életében először olyan feladattal bízta meg a királynő, amelynek végrehajtását lehetetlennek látta. Eszébe jutott a Hugginsügy. Ez is épp elég fejtörést okoz neki... Szegény Huggins! Ő és Mária! Micsoda őrültség! Most még inkább annak tartotta, mint amikor Erzsébet és jó néhány ember is megerősítette a vádat. Bár akkor sem hitt benne igazán, de nem tehetett másként, mint a bizonyítékok felhasználásával, azaz a tanúvallomások alapján. Erzsébet kívánságának eleget téve bűnösnek, az uralkodó ellen elkövetett összeesküvőnek kellett kikiáltania. A törvényhozók hatalmas termébe igyekezett, hogy a megbeszélést le ne késse. Először is ezen a régi ügyön kell túl lennie, aztán majd meglátja, mit tehet Mária és a követ dolgában.
10. A hajó, fedélzetén Frank Eastwood kapitánnyal kifutott a kikötőből. A napsütésben vakítóan csillogott a víz, de már nem volt ereje a napnak, elszállt a nyárral együtt. Megfelelő mennyiségű fegyver állt rendelkezésükre: kisebb kaliberű ágyúk, lőfegyverek, muskéták és puskák. Valamennyi ágyú vasgolyót lőtt ki, kivéve a mozsarat, amely kőgolyóbist röpített az ellenségre. Ez nem sok kárt okozhatott egy hajóban, talán csak a kötélzetben, hiszen becsapódáskor, de néha már a röppályán is darabokra mállott. Frank tisztában volt ezzel, ezért a legnagyobb bronzágyúkat szerezte be. A kapitány a kabinjában a széltérkép fölé hajolt, majd az iránytűket nézte. Henry lépett mögé. – Minden rendben van, uram? – kérdezte, és összehúzta a szemöldökét. – Igen, persze. Az időjárás kedvező, megfelelő széljárás uralkodik, ha így haladunk, néhány héten belül elérjük azt a helyet, ahol a Démon és a Lady találkozott. Oda kell eljutnunk, aztán majd meglátjuk, merre induljunk tovább. Néhány ember esküszik, hogy tudja, hol tanyázik a Tenger Ördöge és a bandája. – Adja az ég, hogy így legyen! – sóhajtotta Henry, és ő is a térkép fölé görnyedt. – Gondolja, Mr. Eastwood, hogy a mi tizenhat fős kis csapatunk elég lesz a Tenger Ördöge és bandájának megfélemlítéséhez, ahhoz, hogy kiszabadítsuk Liliant? – kérdezte elgondolkozva a fiatalember. – Nem mindig az számít, hányan vagyunk, hanem hogy mi van a fejünkben, fiam! Ha ésszel cselekszünk, nem lehet probléma, nem érhet semmi váratlanul minket. Kidolgoztam egy jónak ígérkező, tervet, amely főleg a ravaszságon alapul. Ha a csel bejön, Lilian könnyűszerrel elhozható. Most még nem akarok róla beszélni, csak ha eljött az ideje. – bólogatott Eastwood. Olyan magabiztosnak látszott, hogy Henry is felvidult egy kissé. ***
Éjszaka föltámadt a szél, másnap pedig valóságos szélvihar tört Edwinára. Frank ugyanis a felesége után nevezte el legújabb hajóját. Remélte, hogy ez a név szerencsét hoz majd neki. El is kelt a szerencse, hisz olyan vihar tombolt körülöttük, amelyhez hasonlót még a legtöbbet megélt tengerész sem tapasztalt. A hullámok szinte az eget ostromolták. Némelyik átcsapott a fedélzeten, és elárasztotta vízzel. A hajó recsegettropogott, néha szinte már annyira oldalra fordult, hogy az ember azt hihette volna, többé már nem képes visszabillenni vízszintes helyzetébe. A vihar alaposan megtépázta a vitorlákat, és egyéb javítások váltak szükségessé, de nem is ez volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy alaposan keresztülhúzta a kormányos számításait. Mire elült az elemek tombolása, senki sem tudta, hogy merre járnak. Frank Eastwood utasította a kormányost, hogy végezzen számításokat a nap állása szerint, és bocsássanak le dereglyét, hogy megmérhessék a mélységet. Nem szabad eltévedniük, minél előbb oda kell érni az ominózus helyhez. Már így is tíz napot vesztegeltek a vihar miatt. A vihar mellett természetesen minden egyéb veszélyre fel kellett készülniük. Bármikor megtámadhatták őket a kalózok, a spanyolok, a tenger hatalmas állatai. A hajón kissé ideges szorongás uralkodott, nehogy ellenséges vizekre kerüljenek. Nem szívesen bocsátkoztak volna most bele más kalandokba, mert az egyetlen dolog, ami előttük lebegett, az a Tenger Ördögének kézrekerítése és Lilian Eastwood kiszabadítása. Kurtított vitorlákkal, lassan haladtak előre, az őrök éberen figyeltek. Enyhe nyugati szél fújt, a pára beburkolta a látóhatárt. Szerencsére semmi említésre méltó dolog nem történt a további útjukon. Elkerülték a hajót a kalózok, a spanyolok, de még a tenger ragadozói is. Frank Eastwood hirtelen felkiáltott: – Igen! Éppen ott vagyunk, ahol a Tenger Ördöge megtámadta a Ladyt. Horgonyt le! – adta ki a parancsot, aztán magához kérette valamennyi emberét. A kabin megtelt figyelő szemű, elszánt tekintetű férfiakkal. – Nos, most önökön a sor, uraim! – nézett rájuk Frank. – Várom a javaslataikat, merre induljunk tovább?
– Uram! – lépett elő egy vörös képű, talán háromnégy foggal rendelkező testes férfi. – Nekem az a véleményem, hogy dél felé menjünk. Santiago szigete környékén tanyáznak, ez biztos. Ha odáig elérünk, már nem lesz nehéz megtalálni őket. – Nem, inkább északi irányba haladjunk! – kiáltott egy másik, ősz hajú férfi. – Biztosan tudom, hogy észak felé találkozunk velük. Az az ő útvonaluk! – Nem, nincs igazad, öreg! Többször is találkoztam már személyesen a kalózkapitánnyal, akivel... hm... szóval közelebbi kapcsolatba kerültem. – Ezt hogy értsük? – nevette el magát a másik. – Nagyon vicces! – mordult rá a vörös képű. – Úgy kell érteni, hogy kalózhajón vállaltam munkát egy ideig. Megvolt rá az okom, higgyék el... – Szóval te is egy szemét kalóz vagy? – ugrott oda az előbbi öreg. – Elég, emberek! Hagyják abba! – lépett közbe Eastwood. – Itt most nem az számít, hogy ki mit csinált és hogyan élt. Engem egyáltalán nem zavar, hogy... hogy... mi is a neve? – kérdezte a vörös képűt. –Bill, uram! Bill Hooke! – Szóval nem számít, hogy Bill hol dolgozott évekkel ezelőtt. Nekem az a fontos, hogy elvezessenek oda, ahol a Tenger Ördögét megtaláljuk. Semmi más nem érdekel. Azt ajánlom, maguk se foglalkozzanak mással, csak azzal, ami a feladatuk! Megértette? – nézett szigorúan a hőbörgő férfira. – Igen, uram – felelte az, majd hátrább lépett. – Akkor minden rendben. Indulás! Horgonyt fel! – kiáltotta el magát Eastwood. – Az irány dél! A hajó elindult, erősen megdőlt, mert éppen jobbról kapták az északkeleti szelet. A kapitány tanulmányozta a szigetcsoportot, aztán úgy rendelkezett, hogy a legnagyobb szigetet északról kerüljék meg. Ennek pedig az volt az oka, hogy minden spanyol vagy portugál hajó, délről vagy délnyugatról közelíti meg a szigeteket. Miért legyenek ők céltáblái ezeknek? Inkább lopakodjanak északról, és aztán rontsanak elő a Santiago és a Fuego közötti tengerrészen. Így elkerülhető a nem kívánt találkozás. A ragyogó tiszta levegőben úgy tűnt, alig kéznyújtásnyira vannak már Santiago szigetétől, amelynek zöld közepéből kevélyen szökkent a
magasba San Antonio kialudt vulkánja. A bozóterdővel borított kisebbnagyobb hegyek és dombok sokasága között a völgyekben nem látszott sehol megművelt terület. – Ez az északi oldal! – magyarázta Frank. – Itt rejtőzködtek azok a mór rabszolgák, akik fellázadtak a portugálok ellen. Jobbról látszott Fuego szigetének vulkánja. Messzire hangzó mély dörejek követték egymást, a hegy csúcsából égnek tört a füstfelhő. Némán álltak a fedélzeten, és valamennyien a füst felé néztek. – Kapitány! Kapitány! Nem messze tőlünk egy csónakot látok! – kiáltotta el magát az árboc csúcsán az őr. – Hol? Merre? – ugrott egyet a kapitány. – Jobbra, uram! Egészen a szikla aljánál. – Gyorsan! Csónakot le, meg kell nézni, ki lehet az utasa, és hogy éle még? – kiáltotta Eastwood, és idegesen megrándult a szája. A csónakot leengedték, a kapitány intésére három ember ugrott bele, és evezni kezdtek a himbálózó másik csónak felé. Nem találtak benne senkit, bár meg volt pakolva csomagokkal. – Kösd a mienk után! – mondta az egyik ember, aztán felállt és körbekémlelt. Sehol semmi mozgást nem látott, a hatalmas sziklák csupaszon meredeztek az ég felé. A végtelen víztömeg most békésen nyaldosta őket jókora nyelvével. – Vissza! Vissza a hajóra! – ült le a férfi, és evezni kezdtek. Eastwood kapitány majd meghalt a kíváncsiságtól. Állandóan az járt az eszében, hogy talán Lilian ül benne. Feltételezte, hogy a lánya megkockáztatja a szökést, és amilyen nyakas, talán sikerül is neki... A csónakot felhúzták a fedélzetre. – Sajnos, nincs benne senki, uram! Látszik, hogy valaki hosszú utazásra rendezkedett be, mert tele van csomagokkal – jelentette az egyik férfi. Eastwood közelebb lépett a csónakhoz. Élelmiszerek, valamint ruhaneműk lapultak benne. Lehajolt, és felemelte az egyik csomagot. Abban a pillanatban halk koccanás hallatszott. A kapitánynak még a lélegzete is elállt, amint a koccanás helyére nézett. Ott ugyanis Lilian keféje ragyogott a napfényben. – Édes istenem! – kiáltott fel, majd felkapta a kefét. Magához szorította, és az ajkához emelte. – A kefe a lányomé! A csónakban tehát ő utazott. De vajon hol lehet? – nézett szét a végtelen tengeren.
– Mit beszél, uram? – ugrott oda Henry. – Csak nem Liliané? Komolyan mondja? – hebegte. – Igen, Henry! Komolyan! Indiában vettük, és ott vésettem bele a nyelébe a monogramját. Látja? L. E. Lilian Eastwood. Ez egészen biztos. A kapitány szeme elhomályosult. Ujjai szinte érezték a kefe nyelén Lilian ujjainak nyomát. A szíve belefájdult. – Valahol itt kell lennie, uram! – mondta Henry. – Engedje meg, hogy vízre szálljak! Megtalálom őt, erre esküszöm! Eastwood Henry elszánt arcába nézett. – Rendben, fiam! De én is magával tartok. Még két ember jön velünk, a többiek itt maradnak és őrködnek. Jó lenne, ha két szikla közé kerülnénk a hajóval – fordult a kormányos felé. – Nem lehetünk elég óvatosak... – Igen, uram! – kiáltotta a kormányos. Megvárta, amíg a kapitány, Henry és a két ember a vízre szállt, aztán szépen a két szikla közé irányította a vitorlást. – Körbe kellene eveznünk ezeket a sziklákat! – mondta Henry izgatottan. Tekergette a fejét és meresztgette a szemét, hátha felfedezi valahol a kedvesét. Már jó néhány órája keringtek a sziklák között, de nem akadtak Lilian nyomára. – Azt hiszem, vissza kell térnünk az Edwinára – szólalt meg a kapitány lehangoltan. – Ha itt lenne, már észrevettük volna – tette hozzá lemondóan. – Nem! Még ne menjünk vissza! – vágta rá Henry. – Nekem az az érzésem, hogy itt van, csak nem tud vagy nem akar életjelet adni magáról. Frank Eastwood ekkor felállt az erősen himbálózó csónakban, és a kezét a szája körül tölcsérré formázta. – Lilian! Lilian! Kislányom! Itt az édesapád! Érted jöttem! Kérlek, válaszolj! – kiáltotta bele a semmibe. A tenger zúgását elnyomta a mély, öblös hang. Erősen figyeltek, de a hullámok gyenge csapkodásán kívül semmi mást nem hallottak. – Lilian! Kicsikém! Nem haltam meg, és eljöttem, hogy hazavigyelek! – próbálkozott ismét a férfi.
Megint feszült figyelem, aztán semmi. – Nos, Henry? Most már mehetünk? – nézett Eastwood bánatosan a fiatalemberre. Henry nem szólt semmit, csak a fejével bólintott. A két férfi evezni kezdett. Ebben a pillanatban halk, vékony hang repült feléjük. – Állj! – ugrott fel Henry. – Hallotta, uram? – nézett villámló tekintettel Frankre. – Nem. Semmit nem hallottam, csak a szél zúgását – ingatta a fejét a kapitány. – Akkor figyeljen jobban! Én biztosan hallottam valamit – erősködött Henry. Az evezők leálltak, és mindenki csupa fül volt. A vékonyka hang ismét felcsendült. – Nos? Nem hallott semmit? – nézett Eastwoodra Henry, de már olyan izgatott volt, hogy szinte egész testében remegett. – Nem, Henry. Semmit nem hallottam – ingatta a fejét a férfi. – De én is hallottam, uram! – szólalt meg az egyik evezős. – És én is – tette hozzá a másik. – Valóban? – csillant fel Henry szeme még erőteljesebben. – Maguk szerint merről jött? – kérdezte. – Jobbról – mutattak mindketten ugyanabba az irányba. – Igen, én is úgy hallottam. Forduljunk meg, és menjünk arra! – mondta Henry izgatottan. *** A sziklacsoport legtávolabbi szirtjénél már erősödött a hang. – Apa! Apuskám! – hallatszott a kétségbeesett kiáltás. – Lilian! Kicsikém! Merre vagy? – kiáltotta remegő hangon Frank. – Itt vagyok a szikla lábánál. A két férfi erőteljes evezőcsapásokkal egyre közelebb került a nevezett sziklához. Amint egészen közel értek hozzá, észrevették a lányt, amint a lába furcsán kifordulva tapadt a sziklához, míg a feje és a két karja belelógott a vízbe. Frank és Henry megpróbálták beemelni a csónakba, de nem tudták. A lába ugyanis beszorult két sziklatömb közé.
– Kislányom! Édes kicsi lányom! – ölelte magához Liliant Frank. – Alig akarom elhinni, hogy megtaláltalak – motyogta, és csókjaival borította be a lány arcát. – Apuskám! Mennyit aggódtam miattad. Mennyire bánkódtam, hogy véresen, megkötözve láttalak eltűnni a habokban. Mennyi rémálom gyötört azóta! De hogy menekültél meg? – kérdezte, miközben az arca eltorzult a fáj dalomtól, amint a lábát megmozdította. – Majd később, drágám! Később mindent elmesélek, de most ki kell szabadítanunk innen. Lilian bólintott, és egy kissé elfordította a fejét. Csak most vette észre, hogy Henry áll az apja mellett. – Henry? – kérdezte Lilian hitetlenkedve. – Tényleg te vagy? – suttogta, és a szeme elhomályosult. – Én azt hittem, hogy... hogy te is... – Igen, hogy meghaltam, ugye? – nevetett rá a férfi. – Nem drágám, amint látod, élek. Hála a magasságos égnek és isten szeretetének. Elcserélték az irataimat, én csak megsebesültem, a társam halt meg. Amikor Indiába érkeztetek, kórházban feküdtem. Elég hosszú időbe tellett, amíg hittek nekem, és visszakaptam a papírjaimat, valamint a nevemet. – Örülök, hogy nem haltál meg, Henry... – mondta elérzékenyült hangon Lilian, és kinyújtotta feléje a jobb kezét. A férfi megfogta és ráhajolt. Sokszor csókolta meg ezt a kezet, melyre ismét rátalált, s amelyet most már soha többé nem enged el. Lilian hangosan felkiáltott, amint kiszabadult a lába. Olyan dagadt volt, hogy szinte nem is lehetett lábnak nevezni. Eldeformálódott és erősen vérzett. – Gyorsan a hajóhoz! – szólt a két férfira Frank, mire azok hevesen evezni kezdtek. A hajón mindenki ámuldozott, szinte hihetetlennek tűnt, hogy minden ellenállás nélkül visszakapták a lányt. – Horgonyt fel, irány Anglia! – adta ki vidáman a parancsot a kapitány. Sajnos azonban azzal már nem számolt, hogy a lányt nemcsak ő, hanem a Tenger Ördöge is keresi. – Miért szálltál ki a csónakból, Lilian? – kérdezte Henry, amikor a lány mellett ülve a kezét fogta. Lilian a férfira nézett. Fájós lábát, melyet már bekötöztek, kissé arrébb tette.
– A Tenger Ördöge a nyomomban volt. Felkapaszkodtam arra a sziklára, majd a víz alá merültem, hogy megtévesszem. Ha észre is veszik a csónakot, én nem leszek sehol, azt hihetik, hogy belefulladtam a vízbe. Sajnos, amikor a csónakba vissza akartam mászni, beszorult a lábam. Ha akkor észrevesznek, már nem találtatok volna itt. Szerencsére, a Démon nem jött el eddig. A két szikla közé nem mert beevickélni. Sikerült megmenekülnöm, hála nektek! Épp a legjobbkor érkeztetek, már nem sok erőm maradt, hogy néha-néha kiemeljem a fejem a vízből. – Örülök, hogy nem kell harcolnom azzal az ördög-fattyával – mondta Henry. – Ha most a kezem ügyébe kerülne, kiszorítanám belőle a szuszt. Bántott téged, kedvesem? – kérdezte, és a lány szemébe nézett. Lilian nem volt felkészülve erre a kérdésre, vagy legalábbis nem ilyen hamar. Először elsápadt, aztán rózsaszínűre változott az arca. – Nem, nem. Nagyon rendesen bánt velem. Larissával, a menyasszonyával laktam egy kunyhóban – tette hozzá gyorsan, hogy eloszlasson a férfi agyában minden gyanút. – Szerencséje! – suttogta Henry, és gyengéden megszorította a lány kezét. – Apa! Kérlek, meséld el, hogy menekültél meg! – fordult aztán Lilian az apjához. Csak most, hogy jobban megnézte, vette észre, mennyi ősz hajszál ragyog a sötét fürtök között. – Birch az utolsó pillanatban elvágta a kezemet és lábamat, szorító kötést, de aztán eltűnt mellőlem. Szegény, még az utolsó pillanatban is velem törődött. Igazán hűséges társam volt minden hajóutamon. Nagyon sajnálom őt is és a többieket is – mondta Eastwood remegő hangon. – Apám! Birch nem halt meg – vágott közbe Lilian. – Nem? – nézett rá meglepetten az apja. – Nem. A Démon egyik kiálló vasszögébe akadt. Isten tudja meddig vonszolta magával a hajó, amíg egyszer csak az egyik kalóz észrevette, és kimentették. Vagy talán a Tenger Ördöge? Már nem is tudom. Lényeg, hogy még élt, és a kalózkapitány meghagyta az életét. A szigeten tartja fogva, nem beszélhettem vele egyszer sem. De Larissától tudom, hogy a körülményekhez képest jól van. Szigorúan őrzik. – Ki kell őt szabadítanunk, Lilian. Mondd, el tudsz navigálni minket oda, ahol a Tenger Ördöge és emberei élnek?
– Apa! Ez őrültség! Örüljünk neki, hogy elmehetünk anélkül, hogy harcba keverednénk velük. Ha visszamegyek, biztosan megöl. Kérlek, apa, menjünk innen, amilyen gyorsan csak lehet! – könyörgött Lilian. – Kicsikém! Birch mentette meg az életemet, most rajtam a sor. Tennem kell valamit, különben tényleg meghal. – Mr. Eastwood! Liliannek igaza van. Ne törődjünk most mással, csak vele – nézett szerelmesen a lányra Henry. – Hála istennek, hogy rátaláltunk, ne kockáztassuk az életét – mondta komoly arccal. – Tudom, tudom, hogy őrültségnek hangzik, de nem tudok úgy visszamenni, hogy meg sem próbálok rajta segíteni. Ebben a pillanatban az Edwina teljes egészében megrázkódott. Körülötte záporoztak a lövedékek. Derült égből villámcsapás! – Mi ez? Mi a nyavalya ez? – kapta fel a fejét Frank Eastwood. Henry is ijedten nézett körül. – Azt hiszem, mégis harcolni kell – felelte csendesen Lilian. – Addig tanakodtunk, amíg a Tenger Ördöge ránk nem akadt. Tudhattam volna, hogy nem adja fel egykönnyen! – sóhajtotta. – Vajon hányan lehetnek? – nézett Henryre Frank. – Ki tudja? De azt hiszem, nincs is jelentősége. Itt, ezen a vízen ők vannak otthon. Henry arca olyan sápadt volt, mint a tenger fehér habja. A következő pillanatban ismét ágyúgolyók tömege hullott rájuk. Szerencsére nagyobb kárt egyik sem okozott, mert a célzás nem volt egészen pontos, vagy talán nem is akarták, hogy pontos legyen? – tűnődött Frank. Biztosak benne, hogy felvettük Liliant, nem akarják, hogy valami baja essék. Azt nem tudhatják, hogy kik vannak a hajón, mert semmilyen megkülönböztető jelzést nem használunk. Még az angol zászló sincs felhúzva. Talán halászhajónak hisznek bennünket. – De hol a csudában lehetnek? – nézett szét a kormányos. – Sehol semmi mozgás. Elképzelni sem tudom, hogy honnan lőhetnek? Hajónak a környékünkön nyoma sincs – ingatta a fejét. – Onnan lőnek, uram! – mutatott az egyik magas sziklára Henry. – Láttam, amint megcsillant a fény odafenn. – Gyorsan el innen! Sebességet növelni! – adta ki a parancsot Frank, és ebben a pillanatban nem gondolt Birchre. Most csak Lilian épsége volt fontos a számára.
Amint elhagyták a szigetcsoportot, a feszültség oldódott. Az emberek tették a dolgukat, még nótára is fakadtak. Veszélyes vállalkozásra jelentkeztek, s ennek megfelelően lettek megfizetve is. Ám a veszély tovaszállt, de a fizetség az nem változik. Lilian és Henry a fedélzeten ültek. Lilian lába a férfi térdén nyugodott. – Gyönyörű vagy, Lilian! – suttogta vágyakozó tekintettel Henry. – Olyan régen vágytam már rá, hogy kettesben legyünk, hogy megérinthesselek. Mennyire féltem, hogy megkésve érkezem vissza hozzád! Nem bírtam volna elviselni, hogy már nem vagy szabad, ha valaki másnak adtad a szíved. Nem haragudtam volna rád, hisz egy halottal nem lehet élni, de a boldogságom határtalan, hogy tisztán és ártatlanul kaptalak vissza. Lilian érezte, hogy az arcába fut a vér. Nem szívesen hallgatta a férfi szavait, hisz már nem illettek rá. A szíve nem szabad, és már egyáltalán nem ártatlan, tiszta. Már asszony... Ó, ha Henry tudná, mennyire haragudna, milyen megvetéssel nézne rá... Nem, soha nem szabad megtudnia. Majd színlel a nászéjszakán. Kicsit több bort itat majd Henryvel, és nem jön rá semmire, gondolta, ettől még jobban elvörösödött. Szégyellte, hogy már az esküvő előtt hazugságon töri a fejét. Pedig megfogadta, hogy csak szerelemből megy férjhez, és soha semmi titka nem lesz a férje előtt. Ezt a fogadalmat azonban nem fogja tudni betartani, ezért hát a titkot kénytelen lesz megőrizni magának. – Édesem! Most még sokkal szebb vagy, hogy elpirultál – hajolt oda hozzá Henry, és az ajkát a szájához érintette. Lilian önkéntelenül elhúzódott. Idegen volt számára ez a száj, idegen ez a csók. Nem égette az ajkát, nem perzselt, és nem kergette őrült vágtára a vérét az ereiben. Tudta, hogy Henryt nem szereti úgy, ahogy egy menyasszonynak a vőlegényét kell... Tudta, hogy soha nem is fogja érezni azt, amit a Tenger Ördöge közelében érzett. Akkor lángolt körülötte minden, a lába remegett, s a szíve olyan hevesen dobogott, hogy mindig attól félt, a férfi is meghallja. – Mi történt, szerelmem? Miért húzódtál el? – nézett rá Henry neheztelve. – Oly régen vágytam már egy csókod után, most miért vagy velem ilyen hideg? – Nem, Henry! Csak valaki megláthat... Nem szeretem, ha néznek. Az apám is itt van valahol – tekintett körbe zavartan.
– Kicsikém! Hamarosan a feleségem leszel. Nem kell szégyellned magad, hisz semmi olyat nem teszel, ami illetlen lenne. Jegyesek vagyunk, ennyit megtehetünk, anélkül, hogy bárkit is megbotránkoztatnánk – mondta henry, és ismét a lányhoz hajolt. Lilian kényszeredett mosolyra húzta a száját, majd hagyta, hogy Henry megcsókolja. – Boldog vagyok, drágám! – suttogta szerelmesen, csillogó szemekkel. – Ugye te is? – Hát persze – felelte Lilian olyan halkan, hogy ő maga is alig hallotta. Henry arcára kiült a nyugalom, a boldogság. Fogta Lilian kezét, és nem cserélt volna a világon senkivel. Hirtelen az árboc tetejéről az őr elkiáltotta magát: – Hajó mögöttünk! – Milyen hajó? – ugrott fel Henry. – Még nem látom tisztán, de elég nagynak látszik. Ugyanazon az útvonalon halad, amelyen mi. Talán szintén angol. – Talán – dörmögte a fiatalok háta mögött Frank. – Gondolja, hogy veszélyes lehet ránk? – nézett rá Henry, mert a hangja eléggé megijesztette. – Nem tudom, fiam. Az attól függ, hogy milyen hajó jön utánunk. Frank a szeme elé emelte a tenyerét, és feltekintett az árbocra. – Nos, jobban látja már? Szóljon, ha megállapította, hogy milyen hajó halad a nyomunkban! – Igen, uram! – hallatszott fentről. Aztán néhány percig csönd volt. – Megvan, uram! – kiáltotta el magát az őr, de olyan artikulátlan hangon, hogy Lilian szíve megremegett. – Mondja már, maga szerencsétlen! – kiáltott rá türelmetlenül Frank. – Határozottan látom, hogy kalózhajó. Ha nem tévedek, a Tenger Ördöge van a nyomunkban, uram! – Riadó! Riadó! Ágyúkat előkészíteni, támadáshoz felkészülni! – adta ki a parancsot Frank Eastwood. A hangja keményen és határozottan harsant, nem lehetett még csak feltételezni sem, hogy megremegett volna. Pedig belül remegett az egész lénye. Nem a harctól, nem a Tenger Ördögétől félt, hanem Lilianért reszketett. Nem szerette volna kitenni ugyanannak, amit egyszer már átélt a Ladyn.
Lopva a lányára pillantott, de szinte megdermedt, amikor a szemébe nézett. Lilian szeme ugyanis furcsa fénnyel égett, az arca ragyogott, mintha örülne... Nem, micsoda ostobaságok jutnak az eszembe! – dorgálta meg magát némán, gondolatban. Még hogy örül! – Henry! Vidd le Liliant a kabinjába! Maradj mellette, majd ha feltétlenül szükség lesz rád, akkor szólok, vagy üzenek érted. – Rendben! – pattant fel Henry, és felnyalábolta Liliant. A karjában vitte le a kabinba. Örült, hogy Frank ismét tegezi. Frank utánuk nézett és a szíve megdobbant. Végre egymásra találtak olyan hosszú idő után, nem engedheti, hogy a lánya ismét elveszítse a kedvesét, és megint szomorú legyen. Semmi áron, ha kell az életét is odaadja érte... A Démon közben már hallótávolságon belülre került, de érdekes módon egyetlen lövés sem dördült el róla. Frank értetlenül figyelte. Miért nem lő? Miért? Akkor visszalőhetnének... Ő nem akarja elkezdeni a harcot... Előrement a hajó orrába. A messzelátó távcsövét a szeme elé emelte, és úgy figyelte, mi történik a másik hajón. Lába megroggyant, amint felfedezte a Démon orrában a Tenger Ördögét. Az emberei csak a parancsra vártak, hogy használják a fegyvereiket, de a vezényszó késett. A Démon közben egészen közel került hozzájuk. Az emberek valamennyien Frankre néztek. Nem értették, miért vár, miért habozik a harc elindításával. A Tenger Ördöge a kezéből tölcsért formálva átkiáltott az Edwinára: – Milyen hajó az Edwina? Még soha nem hallottam róla. Nem akarok senkit bántani, csak keresek valakit. Ha a hajón tartózkodik, adják vissza nekem. Egy fiatal lány, a neve Lilian Eastwood. Remélem, érthető, amit mondok. A lány hozzánk tartozik, csak megszökött. Ha felvették, kérem jelezzék! Frank farkasszemet nézett a kalózkapitánnyal, aki, amint a két hajó már majdnem súrolta egymást, döbbenten bámult át rá. Azt hitte, a szeme káprázik, vagy hallucinál... Az nem lehet, hogy a lány apja, a Lady kapitánya áll az Edwina fedélzetén a maga teljes valóságában. Ez valami szemfényvesztés...
– A lányom a hajón van, és itt is marad! Nem tartozott soha magához, hisz elrabolta. Természetesen azért szökött meg, mert nem érezte jól magát az ön fogságában. Nem gondolja? – kiáltott vissza Frank. – Vegye el tőlem, ha van mersze hozzá. Annyit azonban előrebocsátok, hogy nem rettenek meg magától, sem a koszos embereitől. Ha harcot akar, hát állok elébe! Frank körbenézett az emberein, akik egytől egyig döbbenten meredtek rá. Nem értették, miért áll szóba egy kalózzal, miért nem pörkölnek oda neki. – Nézze, Eastwood! Nem vagyok hajlandó vitatkozni, a lánya az enyém, és nem veheti el tőlem senki! – Ne nevettessen! Lilian az én lányom, magának semmi köze hozzá! – nevetett Frank. – Csak kérdezze meg őt magát! – mondta magabiztosan a kalózkapitány. – Fölösleges, nem dőlök be semmi cselnek! A lányom nincs a fedélzeten, a kabinjában van a vőlegényével – hangsúlyozta ki a vőlegény szót. A Tenger Ördöge egész testében megremegett. Kezét ökölbe szorította, arca bíborszínűvé vált. – Akkor majd én fogom megkérdezni tőle! – kiáltotta elszántan, és a Démonról egyenesen Frank elé ugrott. Az emberei fegyverrel a kezükben álltak szorosan a hajó szélénél. Frankot meglepte a férfi elszántsága. Nem hitte volna, hogy lesz mersze még egyszer a szeme elé kerülni. De akkor miért nem lőtt? – gondolkozott el néhány pillanatig, amíg a férfi haragos tekintetét figyelte. – Nem akartam a hajóra lőni, mert féltem, hogy Liliannek baja eshet – szólalt meg a kalóz, mintha csak felelni akart volna a fel nem tett kérdésre. – Ez szép magától, de a lányom nem megy vissza magához. Ön pedig a foglyom! – kiáltotta Frank, s abban a pillanatban három embere közre is fogta az izmos testet. A Démon legénysége már kifeszített nyilakkal, előreszegezett fegyverekkel a kalózkapitány egyetlen intésére várt. A Tenger Ördöge biccentett a fejével, mire sűrű nyílzápor zúdult át az Edwina fedélzetére.
– Tüzelj! – kiáltotta el magát Frank, s a válasz rögtön meg is érkezett a Démon legénységéhez. Hangos jajkiáltások, ordítások hangzottak, de érdekes módon hamarosan elcsendült minden. – Na, mi az? Csak nem szállt inatokba a bátorságotok? – kiáltott a kalózhajó felé Frank Eastwood, miközben bal karját szorongatta. Ujjai között vértől vöröslött a ruhája. – Nem, mi senkitől sem félünk, uram! – villant a Tenger Ördögének a szeme. Be kell azonban vallanom, hogy butaságot követtem el, és most megfizetek érte. – Örülök, hogy jobb belátásra tért, és megbánta a bűneit. Csúnya dolgot művelt a Ladyvel és az embereimmel. – Sok a szöveg, Eastwood kapitány ! Én nem arra gondoltam, amikor a butaságot felemlítettem. – Nem? Hát akkor mire? – nézett rá felhúzott szemöldökkel Frank. – Arra céloztam, hogy butaság volt nem ugyanazt tennem, mint a Lady esetében, hogy megpróbáltam harc nélkül visszaszerezni azt, ami az enyém. Ha tudom, hogy a hajó a magáé, istenemre elsüllyesztem! – mondta haragtól remegve a Tenger Ördöge. – Ha tudom, hogy magával találkozom, nem tíz emberrel indulok el... – tette hozzá keserűen a tehetetlen dühtől. – Haha...! Ez jó! Ez nagyon jó! – nevetett tele szájjal az egyik tengerész. – Pofa be! – kiáltott rá Frank, mire a férfi elsomfordált. – Ezek szerint az egész legénysége ezekből a díszes banditákból állt? – mutatott rá a Démon fedélzetén fetrengő néhány emberre. – Sajnálom, de a butaságért most tényleg fizetni fog. Ön ezennel a foglyom! Angliába viszem, és ott átadom a királynőnek. Ítélkezzen a királyi döntőbíróság! Látja, nem ölöm meg most rögtön, holott ezt kellene tennem! El is határoztam, hogy ha még egyszer az életben a kezem közé kerül, megölöm... De tudja, akkor ugyanolyan elvetemült, istentelen gazember lennék, mint maga! Meg aztán nem akarom, hogy a lányom azt lássa, hogy embert ölök. Nem! Majd megkapja a megérdemelt büntetését, erre esküszöm! A bátyám a királynő legjobb bírója, a neve Noel Eastwood! Jól jegyezze meg ezt a nevet, mert elég sokat fogja hallani! – dörögte Frank, aztán intett a kezével, hogy vigyék el a megkötözött foglyot.
A Tenger Ördöge nem szólt egyetlen szót sem, de az arca szinte eltorzult. Nem tudni, mi játszott le benne. Talán szóban el sem mondható... Frank Eastwood kiadta a parancsot a hazaindulásra. Az Edwina irányt változtatott. Frank hosszasan nézte, amint a hatalmas Démon himbálózva, árván magára maradt. Ha tudta volna, hogy a fedélzetén Birch holtteste is ott van... *** Lilian és Henry a kabinban ültek. A férfi szorosan átölelte a lány vállát. Érezte, amint egész testében remeg. – Nem kell félned, drágám! Ez a vadállat soha többé nem árthat neked, mert én melletted leszek örökké! Úgy vigyázok rád, akár a legdrágább kincsre a világon! Lilian ezeket a szavakat hallva nemcsak megremegett, hanem zokogni kezdett. – Mi a baj, szerelmem? – emelte fel a férfi az állát. – Nekem mindent elmondhatsz, tudod, hogy mennyire szeretlek. Félsz? – kérdezte. Lilian bólintott, és a szeméből még sűrűbben hullottak a könnyei. – Kitől? Talán a Tenger Ördögétől? – Nem – suttogta a lány. – Nem tőle félek, hanem... saját magamtól – tette hozzá, de ezt már csak gondolatban. – Hidd el, nem kell félned semmitől. Te olyan erős vagy, ezért is szerettem beléd. Mindig úgy viselkedtél, hogy sok férfi tanulhatott volna tőled. Erős voltál, határozott, megfontolt és okos. Annyira okos... Tudom, hogy ha a feleségem leszel, akkor sem változol meg, és én soha nem is kérném tőled, hogy engedelmes asszonyom légy. Maradj csak ilyen büszke, bátor és határozott nőnek! Csodállak és imádlak! Azt hiszem, inkább én leszek az, aki a rabszolgád lesz... sőt már az is vagyok. A férfi annyi bókot szórt Lilianre, hogy a lány rendkívül kényelmetlenül érezte magát. Amióta Henry felbukkant, valami különös szorongás költözött belé. Először nem tudta, hogy mi lehet az oka, de aztán hamarosan rájött. Nem szereti őt, sőt inkább idegesíti a közelsége. Szegény Henry! Még néhány héttel ezelőtt úgy érezte, belehal a férfi elvesztésébe, most pedig egyenesen a nehezére esik még szólni is
hozzá. Hogyan mondja meg neki, hogy már vége, hogy már nincs értelme, mert bár kiszabadult a kalózkapitány fogságából, a szíve örökre rabságban maradt. Szerencsére Frank kopogott a kabin ajtaján, így megmenekült attól, hogy egy újabb hazugságot találjon ki, amellyel megnyugtathatná Henryt, és megmagyarázhatná viselkedésének okát. – Ó, apus! – ugrott fel Lilian, és a férfi nyakába borult. Átölelte, majd megcsókolta szőrös arcát. – Úgy örülök, hogy nem történt semmi bajod. Látod, nem is olyan félelmetes a Tenger Ördöge, mint a híre... – mondta, és érezte, hogy az arca lángba borul. Gyorsan még mélyebbre fúrta fejét az apja mellébe. – Még hogy nem félelmetes! Egyenesen a pokol mélyéről jött. Alattomos, kiszámíthatatlan, cinikus és nyakas... De már nem kell félned, kislányom. A kalózkapitány a foglyom. Elviszem Erzsébethez, ítélkezzen felette a bíróság. – Hát nem ölted meg, apám? – kérdezte Lilian, és könnyes arcát az apjára emelte. – Nem. Azzal csak én is kalózzá váltam volna. Nem vonom magamra Isten haragját, hisz tudjuk jól, embernek nincs joga elvenni a saját vagy más ember életét. – Igazad van, apus! Te olyan megbocsátó és jó vagy. Ezért is szeretlek olyan nagyon! – suttogta a lány, és megcsillant a szeme, amint az apjára nézett. Ebben a csillogásban azonban elsősorban az öröm rejlett, amelyet a szívében érzett. A kalózkapitány a hajójukon van, s ő bármikor láthatja, amikor csak akarja... – Nem, kicsikém! Soha nem bocsátok meg neki... csak... csak nem akartam én lenni a büntetés-végrehajtó. Lilian elvette a kezét az apja válláról, és megsimogatta az arcát. A keze nyomán azonban a férfi arca véres lett. – Mi az? Mi történt? – nézett ijedten az apjára, aztán a saját kezére. A tenyere és az ujjai is véresek voltak. – Megsebesültél, gyermekem? – kiáltott fel Frank, és ijedten meredt Henryre. – Hát... te... te így vigyázol a menyasszonyodra? – rivallt rá mérgesen. – De... uram! Én... én... nem történt semmi. Itt biztos, hogy nem sebesült meg. Egész idő alatt mellette voltam. Átöleltem... akkor én is... – hebegte, de aztán meglátta a férfi karján a hatalmas vérfoltot. – Ön
sebesült meg, uram! – ugrott oda, és megfogta a karját. – Be kell kötni... Ki kell tisztítani a sebet... – motyogta. – Jézusom! – sikoltott fel Lilian. – Apus! Nagyon fáj? – kérdezte együtt érezve az apjával, de közben lehúzta róla a felsőruhát. A seb szerencsére nem volt mély, de a lány mégis elsápadt, amint meglátta. – Majd én, drágám! – tolta el gyengéden Henry. – A kórházban sokat tanultam, tudom, hogy kell ellátni egy vérző sebet – mondta, és a lányra mosolygott. – Apus! – szólalt meg egy kis idő múlva Lilian. – Igen, kicsim! – fordult meg a férfi. – Hol tartod fogva a kalózkapitányt? – kérdezte, de közben a kabin apró ablakához lépett. Kifelé nézett, hogy ne lássa az apja arcát. – Ne félj, kincsem! A hajófenékbe zárattam. Négy emberem őrzi éjjel és nappal. Még egy légy sem repülhet be hozzá anélkül, hogy ne vegyék észre. Megkötöztettem és láncra verettem, akár egy igazi rabot. Lilian egész testében megremegett. Eszébe jutott a kalózkapitány hangja, mely legtöbbször parancsoló volt, de vele tudott kedves és gyengéd is lenni. Amikor simogatta, amikor a szája az övéhez ért... egyenesen elvesztette az eszét. Nem hagyhatja, hogy így bánjanak vele. Amikor ő a kalózok szigetére került, nem verték láncra, nem bántak vele fogolyként – vette védelmébe a férfit gondolatban. Aztán maga előtt látta, amint arra kényszerítette, hogy az övé legyen. Megalázta és meggyötörte, aztán kinevette és otthagyta. Elvette tőle a tisztaságát, a büszkeségét... Kirabolta és kifosztotta... Vagy mégsem? – jött rögtön a mentő gondolat. – Lilian! Lilian! Mi van veled, rosszul érzed magad? – lépett mellé aggódva Henry. – Nem, dehogy – hebegte. – Teljesen jól vagyok – préselt ki magából egy mosolyt. – Nos, akkor minden rendben, gyermekem! – intett Frank. – Megyek, lepihenek egy kicsit, mert bizony a szívem már nem a régi. Elfáradtam. – Menj csak, apa! – sietett oda hozzá Lilian, majd átölelte, és a kabin ajtajáig kísérte.
Henry a lányt nézte. Olyan feltűnő vággyal, hogy annak majdnem elállt a szívverése. Milyen jó lenne, ha Henry is visszamenne a saját kabinjába, gondolta. – Lilian! – lépett mellé a férfi. Láthatóan eszébe sem jutott, hogy magára hagyja. – Tessék! – emelte el a lány a fejét. – Gyere ide! – tárta ki a két karját Henry. – Most, hogy megtaláltalak, az a haramia pedig gúzsba kötve csücsül odalent, úgy érzem, beszélnünk kellene... – Miről? – nézett rá ijedten Lilian. – Hogyhogy miről? Hát magunkról, az esküvőnkről, az életünkről – felelte fellelkesülve Henry. Lilian megnyugodott. Azt hitte, hogy a kalózkapitánynál eltöltött időről faggatja. – Rendben van, beszélgessünk – mondta kedvesen, és leült a férfi mellé. – Azt szeretném, ha minél hamarabb a feleségem lennél. Mit szólnál hozzá, ha a hazatérésünket követő második szombaton tartanánk az esküvőt? Neked kell eldöntened, hisz te vagy a nő – pirult el a férfi. Lilian először nemigen értette, mitől jött ennyire zavarba, csak később jött rá, hogy miről beszélt burkoltan. A havi vérzéséről... Ettől egy pillanatra megrettent. Már azt sem tudja, mikor volt utoljára... A Kalózok szigetén, amikor odakerült. Igen, Larissa segítette ki. Azóta azonban nem jelentkezett. Biztos, ez a sok idegesség, a sok izgalom, amin átment. De az is lehet, hogy valami baja van. Ki tudja? Az édesanyja mindig mesélt neki. Most, hogy eszébe jutott, és tudta, hogy nemsokára találkoznak, melegség járta át a szívét. Alig várta, hogy lássa. Mennyit beszélgettek együtt. Olyanok voltak, mint két jó barátnő. Az édesanyja mondta el, mi történik akkor, amikor egy kislányból nagylány lesz, hogy mire számíthat az esküvő után... Ő pedig már átélte, mielőtt eljött volna az esküvő, a nászéjszaka... És milyen csodálatos, milyen földöntúli érzés, amikor a szeretett férfi a karjában tartja, és a testén érzi szívének dobbanását. Amikor szinte egyszerre dobban a szívük, egy ritmusra mozdul a testük... – Lilian! Valahogy megváltoztál. Állandóan magadba roskadsz és elgondolkozol. Mi jár a fejedben? Emlékszel, mennyire szerettünk kéz a kézben sétálni? Milyen jó volt a rózsalugas alatt lopott csókot kapni és
adni? Olyan boldogok voltunk... de most, mintha te... te nem örülnél nekem, mintha már nem szeretnél... – nézett rá Henry szomorúan. – Ne beszélj butaságokat, Henry! Képzeld magad az én helyembe! Elraboltak, koszos, mocskos, idegen emberek között kellett élnem... Nem tudod, mit kellett kibírnom. Még fel sem fogtam, hogy az apám, akit halottnak hittem, eljött értem, s megszabadultam. És... te is felbukkantál, pedig már elsirattalak. Meg kell értened, más lettem. Már nem tudok olyan felhőtlenül boldog lenni, mert megismertem a bánatot, a félelmet, a gyötrelmet... – Bocsáss meg, édesem! Csak magamra gondoltam, rád nem. Elfelejtettem, hogy mennyit szenvedtél! Igazán sajnálom! Milyen neveletlen is vagyok! – ragadta meg a férfi a lány kezét, és az ajkához emelte. – Nem vagy neveletlen, Henry, és nincs miért bocsánatot kérned! Te boldog vagy, mert rám találtál, és ott folytatod, ahol abbahagytuk. De... de velem azóta annyi minden történt. Kérlek, inkább te bocsáss meg nekem, ha netán csalódást okoztam volna. Szeretném, ha egyelőre még nem beszélnénk a házasságról. Várhatunk még néhány hónapot, hisz fiatalok vagyunk. Kicsit összeszedem magam, aztán... aztán visszatérünk rá. Rendben? – hajolt Lilian a férfihoz, és megcsókolta a száját. – Rendben! – suttogta Henry, és átölelte. Nem engedte el, hanem még jobban magához húzta. Lilian azt hitte, megússza egy alig-csókkal, ám a férfi teljesen tűzbe jött. Úgy csókolta, hogy szinte fájdalmat okozott. – Henry! Henry! Kérlek! – tolta el magától. – Jaj, Lilian! Ha tudnád, mennyire vágytam már utánad! Tudom, hogy nem vagyok elég gyengéd, de nézd el nekem! Mióta is nem találkoztunk? – kérdezte. – Nem is tudom – felelte Lilian. – Már majdnem két éve... Vagy talán több is... – Ne csodálkozz hát rajta, hogy most nem bírok magammal. Amikor hazatértem Indiából, az első utam hozzád vezetett. Alig vártam, hogy átölelhesselek. Amikor megtudtam, hogy édesapáddal Indiában jártál, és azt hittétek, hogy meghaltam, majd beleőrültem. Féltem, hogy mire ismét találkozunk, már elfelejtesz... Aztán várt a hír, amelytől nagyon elszomorodtam. Biztosra vettem, hogy már nem élsz. Milyen furcsa
dolgokat produkál az élet, ugye, szerelmem? – nézett rá lángoló tekintettel. – Először én tűntem el, aztán pedig te. Most pedig egymásra találtunk ismét. Hidd el, ez csoda! Isten keze van benne! Nélküle nem lehetnénk most egymás karjában. – Igen, biztosan így van – bólintott Lilian, és kissé elbizonytalanodott. Henry annyira rendes és olyan végtelenül szereti őt, nem teheti meg vele, hogy elutasítja. A kalózkapitányt biztosan elítélik, a legvalószínűbb, hogy máglyára vetik. Soha többé nem lehet vele, nincs még egy aprócska reménysugár sem, amelybe kapaszkodhatna. Le kell mondania róla, és el kell fogadnia Henryt férjéül. Nem lehet másként. – Gyere, menjünk fel egy kicsit a fedélzetre – fogta meg a lány Henry kezét. – Azt hiszem, épp most bukik le a nap, nézzük meg együtt – mondta olyan lágyan, hogy a férfi majdnem elsírta magát boldogságában. Az ég bíborvörösen ragyogott a látóhatár alatt. A nap korongjából már csak egy vékonyka csík látszott, de a sugarai még visszavisszatükröződtek a víz felszínéről. Csodálatos látványt nyújtott. Henry átölelte Lilian vállát, és úgy érezte, soha nem volt még ilyen boldog. A lány mellette van, és most már örökre mellette is marad. Ilyen, és ehhez hasonló szép gondolatok jártak a fejében, míg Lilian egész idő alatt azon töprengett, hogy miképp láthatná a kalózkapitányt. Mint tudta, szigorúan őrzik, így csak akkor kerülhet a közelébe, ha az apja engedélyt ad rá. Meg kell győznie, hogy láthassa. De hogyan? Azt mégsem vallhatja be, hogy halálosan szereti... hogy mennyire aggódik érte... – Lilian! – ölelte még jobban magához a lányt Henry. – Csak nem fázol? – kérdezte, mert Lilian megborzongott. A férfi aggódva tekintett rá. – De. Tényleg fázom egy kicsit, azt hiszem, lefekszem. Olyan kimerült vagyok. – Gyere, visszakísérlek a kabinba! – fogta meg Henry a lány könyökét, és magával húzta. – Köszönöm, te olyan rendes vagy... – suttogta Lilian, miközben mérges volt, hogy egyetlen pillanatra sem lehet egyedül. Örült, hogy a férfi nem halt meg, de ez az öröm nem volt teljes. Már nem iránta, hanem a kalózkapitány iránt érzett szerelmet.
Szerencsére amint visszaértek a kabinba, Henry magára hagyta. Így nyugodtan törhette a fejét a megoldáson, miként kerülhetne közel a Tenger Ördögéhez. A szíve hevesen kezdett dobogni, amikor arra gondolt, hogy a férfit akár halálra is ítélhetik. Ki tudja, Erzsébet milyen hangulatban lesz, amikor majd döntésre kerül a sor. Nem engedheti, hogy halálra ítéljék... Felugrott és kiszaladt a kabinból. Egyenesen az apjához sietett. – Papa! Papuskám! Nem zavarlak? – dugta be a fejét a kabin aprócska ajtaján. Frank Eastwood a keskeny ágyon feküdt. – Nem! Dehogy! Gyere csak beljebb, drágám! – próbált felülni, de Lilian visszaparancsolta. – Maradj csak fekve, apám! Pihenned kell! – ült le a lábához, és komoly arcot vágott. – Mi történt, kicsim? – kérdezte Frank, amint ránézett. Ismerte már annyira a lányát, hogy tudja, valami bántja. – Nem történt semmi, csak... csak kérni szeretnék tőled valamit – kezdte kissé zavartan. – Kérni? Már teljesítve is van, hisz a kérésed számomra parancs. Most, hogy megtaláltalak épen és egészségesen, nem tudsz olyat kívánni tőlem, amit ne teljesítenék – mondta Frank, és kedvesen kinyújtotta a kezét, hogy megérinthesse a lányát. – Szeretném, ha megengednéd... nem is tudom, hogy mondjam el – hebegte égő arccal Lilian. Az apja fél könyökére támaszkodott. Még soha nem látta a lányát ilyen bizonytalannak, idegesnek. – Csak bátran, édesem! Nem kérhetsz olyat, amire nemet mondanék – bíztatta, és rámosolygott. – Jól van... Akkor engedd meg, hogy meglátogassam a Tenger Ördögét! – nyögte ki nagy nehezen Lilian. – Micsoda? – ugrott fel a férfi, és a lányra meredt. – Ezt nem gondolod komolyan, ugye? – állt meg előtte. – De. Nagyon is komolyan gondolom. Nem tudom, miért ne látogathatnám meg, hisz nem árthat nekem. Te magad mondtad, hogy láncra van verve... – suttogta, és szinte remegett az izgalomtól. – Igen, ez igaz, de... de mégis. Nem tartom jó ötletnek. Ez az ember maga az ördög, egy sátánfajzat! Még így, rabláncon is veszélyes!
– De apuskám! Elég sokáig éltem a szigeten. Ha bántani akar, megtehette volna. De... de inkább kedvesen viselkedett velem. – Miért? Egyszerűen nem értem, hogy miért akarod látni? Nem volt elég neked, hogy kényszerített, hogy elrabolt? – nézett rá Frank döbbenten. Lilian hirtelen rájött, mivel győzheti meg őt. – Pontosan ezért szeretnék találkozni vele – magyarázta, és a szeme csillogott. – A szemébe nézek, és az arcába nevetek. Megkérdezem tőle, milyen az, ha az embert akarata ellenére fogságban tartják. Látni akarom, amikor szenved tehetetlenségében. Csak nem akarsz megfosztani ettől a kellemes látványtól, apuskám? – nézett rá lágyan, esengve. Frank egy pillanatra megingott. Nem válaszolt rögtön, látszott rajta, hogy tanakodik magában. – Apus! Kérlek, drága apuskám! Engedd meg! Annyira szeretném... Most, hogy Henry visszatért, hamarosan megesküszünk. Ezt el akarom újságolni neki. – Na, nem bánom. Majd elkísérlek hozzá holnap. – Most. Most szeretném... – mondta egészen felvillanyozva Lilian. Az apja alig akart hinni a szemének. A lánya arca ragyogott, a szeme apró kis szikrákat röppentett szét, az egész lénye átváltozott. Ha nem tudná, hogy Liliant a bosszú hajtja, még félreértené ezt az izgalmat. – Ez már igaz, Lilian Eastwood magára talált! – kiáltott fel nevetve. – Ha valamit a fejébe vesz, azt keresztülviszi! Megnyugodva tapasztalom, hogy kezdesz a régi lenni! Lilian egész belsejében remegett. Alig várta, hogy viszontlássa a Tenger Ördögét. A problémát most már csupán az jelentette, hogy az apja is jelen akar lenni... Valahogy távol kellene tartani, hogy kettesben beszélhessenek. – Nos, akkor mehetünk! – indult el frank Eastwood a kijárat felé. Lilian gyorsan a hajához kapta a kezét. Végigsimította, majd a ruháján is, és gyorsan az apja után sietett. A hajó enyhén imbolygott, a szél kissé erősödni kezdett. A hajó hátsó részébe értek. Frank Eastwood a lányára nézett. – Nem tudom, helyesen tettem-e, hogy megengedtem. Lehet, hogy mégsem kellett volna... – meditált hangosan.
– Ugyan, apus! Semmi bajom nem lehet, hisz őrzik, vagy nem? – indult lefelé az apja után Lilian. – Kérlek, ne menj hozzá közel! Az óvatosság sosem árt egy ilyen emberrel szemben! – mondta Frank, aztán a kezével intett az őrt álló két embernek. – A lányom néhány percet a fogolynál tölt az én engedélyemmel. Kérem, egyetlen pillanatra se vegyék le a tekintetüket róla! – adta ki a parancsot, majd Lilian legnagyobb megdöbbenésére visszafordult, és felment a fedélzetre. A Tenger Ördöge a lány közeledése láttán remegni kezdett. Milyen szép, milyen kívánatos! Soha többé nem érintheti meg, soha többé nem ölelheti magához! Úgy érezte, belehal. – Menjen innen, kisasszony! – rivallt rá gorombán. – Minek jött ide? Látni akarja, amint rabláncra verve szenvedek? Jót nevethet rajtam! Most én vagyok az ön foglya! De ez egy kicsit más... – tette hozzá, és a szeme olyan szomorúságot, bánatot sugárzott, hogy az egész testében remegő Lilian alig tudta fékezni magát, nehogy a karjaiba omoljon. – Nem. Egyáltalán nem azért jöttem – szólalt meg egy kis idő múlva. – Hát akkor miért? – emelte rá a tekintetét a férfi. Még így, megalázva, koszosan, láncra verve is volt benne valami... valami tiszteletet parancsoló. Valami, ami miatt csak felnézni lehetett rá. – Aggódtam... Látni akartam, hogy nincs semmi baja – hebegte Lilian, és az arca lángba borult. Idegesítette, hogy a két őr egészen közel jött hozzájuk, és minden szavát hallhatták. – Igazán? Hát ez igazán szép öntől, kedves kisasszony! – nyújtotta el a szavakat gúnyosan a férfi. – Mintha nem maga miatt lennék most itt és így. Ha nem szökik meg... – El kellett jönnöm. Már nem bírtam tovább – suttogta olyan halkan a lány, hogy alig lehetett hallani. – Mit? Mit nem bírt már tovább? Azt hiszem, vigyáztam önre. Nem engedtem, hogy bárki csak magára pillantson. Nem így volt? – De – bólintott Lilian. – Hát akkor mi az, ami szökésre késztette? – nézett rá a Tenger Ördöge. – Azt nem mondhatom meg – rázta a fejét Lilian.
– Persze, mert nincs is megfelelő oka rá! – vágta oda a szavakat mérgesen a férfi. – Tönkretett, elvette tőlem az életet. Az ön lelkén szárad, ha meghalok. Gondolt rá, hogy ha halálra ítélnek, maga lesz a gyilkosom? Pont olyanná válik, mint én... Gyilkossá... – sziszegte. – Nem. Ne! Én nem akarom! – hebegte Lilian, és érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. – Elég! Mit képzelsz, te senki? – lépett közbe az egyik őr. – Tudod, hogy kivel beszélsz? – ripakodott rá mérgesen a kalózra, majd rászegezte a fegyverét. – Nincs semmi baj! Kérem, hagyjon bennünket! – szólt rá Lilian. – Nem, kisasszony! A fogoly kezd veszélyessé válni. – Most én kérdezem magától, hogy tudja-e, kivel beszél? – dobbantott egyet mérgesen a lábával Lilian. – Szeretnék a fogollyal még néhány percet beszélgetni. Menjenek távolabb! – kiáltotta indulatosan. A két őr összenézett, aztán néhány lépéssel hátrább húzódtak, de a fegyverüket továbbra is készenlétben tartották. – Akkor mit akarsz? – suttogta a kalózkapitány, amint a lány egészen közel lépett hozzá. A szemében kigyúlt a fény, minden ízében tombolt a vágy. – Kiszabadítani! – suttogta Lilian. – Ez őrültség! Tudom, hogy csak vissza akarod adni a kölcsönt. Nem hiszek neked – ingatta a fejét a Tenger Ördöge, majd keserűen felsóhajtott. Lilian kinyújtotta a kezét, és megérintette a férfi arcát. Áramütésként futott végig rajta az érintés gyönyöre. Néhány pillanatig egymás szemébe mélyedtek. – Nem, nem őrültség! Nem akarom, hogy meghaljon! – szólalt meg Lilian, miután magához tért a varázsból, melybe a férfi tekintete ejtette. – De... de nem tehetsz semmit, kedves. Innen nem tudok megszökni! Ez lehetetlen. – Nem! Nem lehetetlen! Majd kitalálom a módját! Addig nem nyugszom, amíg rá nem jövök, miként szabadíthatom ki. – Miért? Lilian! Miért akarsz nekem segíteni? – kérdezte a férfi, és vágyakozással nézett rá. – Azért... mert... – hebegte a lány, de nem tudta befejezni. Kereste a megfelelő szavakat, de semmi nem jutott az eszébe. Az igazat pedig mégsem mondhatta meg. Nevezetesen azt, hogy szereti.
– Miért? – sürgette a férfi. – Mert én nem vagyok gyilkos! – vágta rá végre megkönnyebbülve. – Értem.... – motyogta a kalózkapitány, és lehajtotta a fejét. Egyetlen pillanatig azt hitte, hogy a lány érez iránta valamit, és ezért akarja kiszabadítani, de rá kellett döbbennie, hogy csak fél. Fél, hogy az Isten megveri... vagy csupán ennyire romlatlan és tiszta. Nem lenne képes elviselni egy ember halálát, amelyet ő okozna... még ha egy kalózról van is szó csupán. Mindenesetre elcsodálkozott a lány bátorságán és elszántságán, de természetesen egyáltalán nem bízott benne. Csak akkor menekülhetne meg, ha az emberei kiszabadítanák, de azt sem tudják, mi történt vele. Aztán pedig ez már nem az ő felségterületük. Itt már ők lennének a betolakodók. – Lilian! Köszönöm, hogy egyáltalán felmerült magában a gondolat – nézett a lányra. Hol tegezte, hol magázta. Lilian már megszokta, és egyáltalán nem zavarta. – Tudom, hogy nem sikerülhet, de mégis jólesik. Most pedig menjen, nehogy az édesapja megnehezteljen! – intett a kezével, aztán lehajtotta a fejét. Nem akart a lány arcába nézni, hisz a szeme sarkában összegyűlt könnyek elárulhatták volna, hogy a nagy, erős, félelmetes kalózkapitány is csak egy érző, szerelmes férfi. – Hamarosan meglátogatom – suttogta a lány, és felsietett a fedélzetre. – Nos? – nézett rá az apja. – Milyen volt? – kérdezte. – Szánalmas! – felelte Lilian, és nem mondott többet. Frank Eastwood furcsának találta a lányát, de hagyta, nem faggatta. Tudta, hogy nem szereti, ha a belső gondolatairól kérdezgetik. Ettől a perctől kezdve Lilian csak azzal foglalkozott, miképpen szabadíthatná ki a férfit a fogságából. A napok teltek, egyre messzebb kerültek a Kalózok szigetétől, és egyre közelebb az angol partokhoz. Ha nem igyekszik, elkésik, és már tényleg lehetetlen lesz a menekülés. Henry jelenléte egyre idegesítőbbé vált. Már a férfi is észrevette, hogy ingerülten és kedvetlenül tölti vele a napokat. – Lilian, kedvesem! Nem akarok tolakodónak látszani, de lerí rólad, hogy gondod van. Kérlek, beszélj nekem róla, ha tudok, segítek! Mindenben osztozni akarok veled – fogta meg a kezét. – A problémám teljesen magánjellegű, Henry. Senkivel, talán csak az édesanyámmal oszthatom meg. Ugye, nem haragszol, ha erről
beszélek? – nézett rá Lilian, és igencsak nehezére esett, hogy elmosolyodjon. – Megértelek, drágám! – emelte a lány kézfejét az ajkához a férfi. – Bocsáss meg, ha tolakodó voltam. – Nem, nem voltál tolakodó. Te mindig is nagyon illedelmesen viselkedsz velem. Inkább én vagyok az, aki néha megfeledkezik magáról... de tudod, ideges vagyok egy kissé. Rég nem láttam a mamát, szegény biztosan sokat aggódott miattam. Henry nem szólt semmit, csak átölelte a lány vállát. Lilian próbált kedves lenni hozzá, igyekezett minden erejével, de a kalózkapitány egyetlen pillanatra sem tudta kiverni a fejéből. Már tudta, amit a szigeten csak sejtett, hogy nem született még egy férfi, akit úgy szerethet, mint őt. Minden idegszálával, minden apró kis ízével érte remeg... – Ha minden jól megy, tíz nap múlva már otthon is leszünk! – szólalt meg Henry. Lilian megremegett. A férfi is megérezte, és még jobban magához ölelte. Azt gondolta, a lány otthon, az édesanyja gondolatára remegett meg az örömtől. Pedig mennyire tévedett! A tíz nap túlságosan kevés... Az idő úgy szalad, és ő még mindig nem tett semmit. Az éjszaka furcsamód csendes volt. A hajó alig haladt, a szél szinte teljesen megállt. Lilian éberen figyelt minden neszre. Most kell cselekednie! Ez az utolsó lehetőség, hogy tegyen valamit a férfiért, aki mindennél fontosabb volt a számára. Ha már nem lehet többé vele, legalább tudja, hogy él... Az éjjel mindent átgondolt, és megtalálta a megoldást! Csendben felkelt, és az ajtóhoz lépett. A fülét rászorította, és még lélegzetet sem vett, annyira figyelt. Kint minden csendes és nyugodt volt. Lassan kilépett, és megindult a konyhát képező kabin felé. Tudta, hogy a szekrényben néhány üveg rumot tartanak, látta, amikor az apja egyszer kiemelte onnan az egyiket, és jól meghúzta. Ha szerencséje van, még maradt egy-két üveggel. Lábujjhegyen lopakodott egyik kabintól a másikig. Hirtelen hangos horkolás rémítette meg. Bénultan tapadt a falhoz, és lopakodva elindult, amint remegő lábai engedték. Végre elérte a konyhát. Tapogatva haladt előre, miközben neki-nekiment valaminek. Amikor a szekrényhez ért,
kitapogatta azt a részét, amelyben az üvegeknek kell állniuk. Keresgélt jobbra, majd balra, de nyomukat sem lelte. Már-már elkeseredett, amikor végre rájuk talált. Nem látott semmit, így csak bízhatott benne, hogy a keresett szeszt tartalmazzák. Gyorsan leemelt három üveget, a ruhája elejébe rejtette, aztán ugyanúgy megpróbált visszalopakodni. Mire a fedélzetre ért, ruhája teljesen átnedvesedett az izgalomtól. Szétnézett, és megnyugodva látta, hogy minden csendes. Nincs más senki, csak ő és a hatalmas tenger. Óvatosan lépkedve közeledett a hajó hátsó részéhez. Szíve a torkában dobogott. A hajó most megbillent, az üvegek hangosan koccantak össze a ruhája alatt. Várt néhány pillanatig a hajó oldalához tapadva, de miután minden változatlanul csendes maradt, megindult a fogoly kabinja felé. A lépcső aljánál megállt. A két őr lehorgasztott fejjel az igazak álmát aludta. A lány letette az üvegeket, aztán visszalopakodott a fedélzetre. Várta, hogy mi fog történni. Ha minden a terve szerint megy, a Tenger Ördöge megmenekülhet. Már jó ideje lapult a hajó oldalánál, amikor meghallotta az egyik őr hangját. – Nahát! Nem hiszek a szememnek, öregem! – Mi az? – kérdezte meg a másik. – Hogy mi? Isten csodát művelt velünk! – ujjongott. – Miért? – türelmetlenkedett a társa. – Hát ezért! Fogd, és kóstold meg! Hangos kortyolás hangzott néhány percen át. – Uramisten! De jólesett! – böfögött egy nagyot az egyik. Aztán ismét meghúzták az üveget. Lilian halkan összecsapta a tenyerét. – Remek! Igyatok még! – suttogta, és tovább figyelt. – Mit csináltok? – hallotta meg a másik két őr hangját, akik közvetlen a kalózkapitányt őrizték. – Szórakozunk! – hangzott a felelet. – Mi is szeretnénk! – Hát akkor itt van nektek is! Lilian lelkendezett. Minden jól alakul. Még egy pár perc, aztán megkezdheti a terve kivitelezését.
A lába elzsibbadt, és a dereka is fájni kezdett, de nem mozdult. A percek iszonyatos lassan teltek, de végre mégiscsak meghallotta a mély alvás jelét, a hangos hortyogást. – Hé! Mi van itt? – kiáltotta el magát félhangosan. – Csak nem alszanak őrségben? Semmi válasz. A hortyogás tovább folytatódott. Lilian mosolygott magában. Elindult a Tenger Ördöge felé. A sötétben majdnem a nyakát törte, amikor megcsúszott az eldobott üres üvegen. – Ki az? Ki van ott? – kérdezte a Tenger Ördöge. – Én vagyok, Lilian! – felelte halkan. – Eljöttem, hogy megszabadítsam a láncaitól. – Ez nem lehet igaz! – kiáltott fel meglepődve a férfi. – Most miért csodálkozik? Megmondtam, hogy jövök... – suttogta Lilian boldogan. – Hol vannak a kulcsok? – Miért? Nincsenek magánál? – vált szomorúbbá a férfi hangja. – Nincsenek. Azt hittem, valamelyik őrnél lesznek – motyogta, de miután átkutatta a zsebeiket, rá kellett jönnie, hogy tévedett. – Így hát minden igyekezete hiábavaló volt. Ha nem. vesszük le a kezemről és a lábamról ezeket a nehéz vasláncokat, nem tudok megmenekülni. Még ha be is ugranék a vízbe, elsüllyedek. Így képtelen lennék úszni – lihegte a férfi. – Nem adom fel! – mondta a lány elszántan. – Megnézem apámnál! – Ne tegye, Lilian! Az édesapja nagyon megharagszik, ha felébred! Nem akarom, hogy baja essék miattam! Lilian azonban már nem hallotta, mert sietve az apja kabinja felé tartott. Halkan benyitott. Eastwood egyenletesen szuszogott, mélyen aludt. Lilian tapogatva kikereste a ruháját, mely az ágya végére volt dobva. Szinte maga sem hitte el, hogy egyenesen odanyúlt, ahol a kulcsok lapultak. Ujjai gyorsan mozogtak, hamarosan megszerezte mind a négy kulcsot, és már távozott is. Igaz, hogy ismét leizzadt, de ez most nem volt fontos. Csak az számított, hogy megszerezte a kulcsokat. A sötétség lassan foszladozni kezdett. Már nagyon kevés idő maradt hajnalig. Igyekeznie kell!
– Már itt is vagyok! – lihegte, és a kézbilincsen kitapogatta a kulcs helyét. Néhány percet igénybe vett, mire kipattant a zár, és a kalózkapitány keze szabaddá vált. Aztán már ő maga szabadította ki a lábát. – Jöjjön, gyorsan! Hamarosan pirkad! Mire felkel a nap, addigra jó messzire kell jutnia – siettette a lány. – Tudom, de egy pillanatig még várj! – állította meg a férfi. A sötétben csak a szemük világított. – Szeretném megköszönni, amit értem tettél – mondta, és a két kezével a lány dereka után nyúlt. Lilian teljesen elgyengült. Nem védekezett, amikor a férfi szája az övére hajolt, hanem egyetlen csókban egyesült vele. Amint kibontakozott a férfi öleléséből, maga után vonszolva igyekezett a fedélzetre vezetni. – Siessünk! Gyorsabban! – suttogta, és alig bírt a hevesen dobogó szívével. Boldognak érezte magát, hogy sikerült a terve, de szomorú is volt, mert soha többé nem látják egymást. – Isten kísérje minden mozdulatát! – búcsúzott Lilian a korlátnál a férfitól. – Szeretlek, Lilian! Örökké... – sóhajtott fel a férfi, és egy gyors, de forró csókot lehelt a lány ajkára. Aztán beleugrott a vízbe. Lilian még hallott néhány karcsapást, de aztán minden elcsendesült. Gyorsan visszasietett a kabinjába, és végigdőlt az ágyán. Szeméből egymás után gördültek le a könnycseppek, de a szíve megkönnyebbült. Ha az ember szeret valakit, azt akarja, hogy mindig mellette legyen. Ő pedig halálosan szereti ezt a férfit, mégis örül, hogy egyre messzebb kerül tőle. A könny még ott remegett a pilláin, amikor a sok izgalom, a fáradtság eluralkodott rajta, és elaludt. *** Hangos kiabálás, lábdobogás riasztotta álmából. Álmosan ült fel, és megdörzsölte a szemét. – Lilian! – robbant be az ajtón az apja. A szeme haragosan villant, olyan feldúltnak látszott, hogy a lány szinte megrémült tőle. – Apuskám! Mi történt? Mi van veled? Megtámadtak minket? – kérdezte, és valóban megrémült. Eszébe sem jutott az első pillanatban, hogy most fedezték fel a kalózkapitány szökését.
– A Tenger Ördöge megszökött! – mondta indulatokkal telve Frank. – Micsoda? – nézett rá Lilian, és kikerekedett a szeme. – Hogyan? – Valaki kiszabadította. Az éjjel ellopta a kabinomból a kulcsokat, és levette a bilincseit. Már csak abban bízom, hogy halott. Talán épp most nyeli le egy hatalmas cápa az utolsó falatot a testéből... – sziszegte remegve Eastwood. Liliant erős hányinger fogta el. Kezét a szája elé kapta, és kiszaladt. Alig érkezett a korláthoz, hányni kezdett. Maga elé képzelte a férfit, amint a cápák marcangolják, s ettől olyan rosszul lett, hogy majdnem összeesett. Szédült és kiverte a veríték. – Mi történt veled, lányom? – lépett mellé aggódva Frank. – Még soha nem voltál tengeribeteg. Mindig bírtad a hajózást. – Attól lett hányingerem, amit mondtál, apám. Hogy épp most marcangolják szét a testét a cápák. Apám! Hisz ő is egy ember, még akkor is, ha kalóz! – A te átkozottul gyenge és jó szíved! – mordult rá Eastwood. – Meg kell tanulnod különbséget tenni ember és ember között! Van jó és rossz! A rossz mindig meglakol, de ahhoz a jó embernek hozzá kell segítenie. Valaki kiszabadította ezt a kalózt, de jót tett velünk, mert így a tenger uralkodói ítélkeznek fölötte. Remélem, már egyetlen porcikája sem lebeg a vízben! Örökké elnyelte a tenger, és táplálékul szolgált a ragadozóknak... – Jaj, apám! Kérlek, hagyd abba! – kiáltotta el magát Lilian, és ismét kihajolt a korláton. – Jól van, jól van – simogatta meg a lány derékig érő haját Eastwood. – Nem mondok többé egyetlen szót sem. Nyugodj meg és térj vissza a kabinba! Pihenj le, majd odaküldöm Henryt. Bár rá is haragszom most... – Miért? – kérdezte Lilian, miközben a kézfejével megtörölte a száját. – Az este rumot hozott a kabinomba. Erőszakoskodott, hogy igyunk a megmenekülésedre, és arra, hogy a kalózkapitány a foglyunk. Addigaddig noszogatott míg bizony két üveggel is benyakaltunk. Mind a ketten alaposan lerészegedtünk. Ezért tudott az a zsivány tolvaj belopakodni a kabinomba anélkül, hogy felébredtem volna. Hisz máskor úgy alszom, mint a nyúl, olyan éberen... – ingatta a fejét mérgesen a férfi.
– Ne bosszankodj már, apuskám! Ami megtörtént, megtörtént, már nem tehetünk semmit – ölelte át az apja vállát Lilian. – Nem úgy van az, édes lányom! – csapott a korlátra a kezével Frank. – Először is meg kell találnunk a tolvajt, és meg kell büntetnünk! A büntetése pedig, bárki legyen is az, halál! Ugyanolyan halál, mint a Tenger Ördögéé! A cápák eledele lesz! Lilian összerezzent. Csak most fogta fel, hogy mit is tett. Ha az apja rájön... Még rágondolni is rossz! Aztán eszébe jutott, hogy mégsem dobná tán a vízbe, hisz mégiscsak a lánya. A gondolatok egymást űzve keringtek az agyában. Közben a foga vacogni kezdett, és a gyomra ismét émelyegve mocorgott. – Gyere, lekísérlek a kabinodba! Nem kell ennyire félned, gyermekem! Az a haramia soha többé nem jelent rád veszélyt. Meghalt! Érted? Meghalt! – kiáltotta bele a végtelen semmibe Eastwood. Lilian felzokogott. Annyira fájt a szíve, hogy úgy érezte, megreped. – Mi történt? – támolygott elő Henry. – Hogy mi történt? – kiáltott rá indulatosan Frank. – Az történt, hogy a Tenger Ördöge megszökött! És ez a te hibád! – tegezte le most ismét Henryt. – Tessék? De hát miről beszél, uram? – vakargatta a füle tövét a férfi, és értetlenül meredt Eastwoodra. – Igen, jól hallottad! A kalóz megszökött. Valaki kiszabadította. – És ez miért az én hibám? – kérdezte ijedt arccal Henry. – Nem én tettem. – A te hibád, mert ha nem erőszakoskodsz az ivással, nem alszom olyan mélyen, hogy el tudják lopni a kulcsokat mellőlem! – dörögte Frank. Henry lehajtotta a fejét. Nem mert a férfira nézni, mondani pedig semmi okosat nem tudott. Ezért inkább úgy döntött, hogy meg sem szólal, nehogy még jobban magára haragítsa leendő apósát. – Apa! Henry nem tehet róla, kár őt bántanod! – vette védelmébe Lilian a férfit. Megsajnálta, amint ott állt lehorgasztott fejjel, behúzott vállakkal. Másnapos volt és nagyon sápadt. Henry ráemelte bánatos tekintetét, mely hálával volt tele. – Én megyek, és lepihenek – fordult el tőle Lilian. Nem akarta, hogy hálálkodni kezdjen, vagy azt higgye, szerelemből szólt mellette. – Elkísérlek – ajánlkozott Henry.
– Nem, köszönöm – hárította el udvariasan Lilian. – Most inkább egyedül szeretnék lenni. Jobb, ha itt maradsz apámmal – nézett rá, aztán meg sem várta, hogy Henry reagáljon az elmondottakra, elsietett. Kissé kóvályogva, émelyegve, de felemelt fejjel és diadalittas szívvel. Ebben a pillanatban úgy érezte, semmi baja nem történhet a Tenger Ördögének. Amit az apja mondott, első hallásra nagyon megviselte, de már összeszedte magát. Tudta, hogy a kalózkapitány nagyon erős, okos, s barátja a nagy ragadozóknak. Biztos akad köztük talán egy delfin, aki majd segít rajta... Lilian ezt maga sem gondolta komolyan, de hallott már nem egy esetet a tengerészektől, melyekben a bajbajutottat delfinek mentették meg a vízbefúlástól. A nap azzal telt, hogy Frank Eastwood a nagykabinban sorra kihallgatta az embereket. A négy őr megkötözve, fogolyként ücsörgött a kalózkapitány helyén. Csak néztek egymásra, hogy mi is történt valójában. Vérben forgó szemmel bámultak egymásra. – Most rajtatok a sor! – jött le a lépcsőn az egyik tengerész. – A kapitány kihallgat benneteket. Jó lenne, ha összeszednétek magatokat, és gondolkoznátok, hogy mi is történt. Ha nem találják meg az igazi tettest vagy tetteseket, rajtatok csattan az ostor! – mondta, miközben maga elé engedte őket. Frank Eastwood először a négy őrt hallgatta ki, aztán azokat, akik az éjszakai figyeléssel voltak megbízva. Bizony rá kellett jönnie, mindenki megszegte a rendet, valamennyien ittak és aludtak. Mivel ugyanazt vallották, hogy valaki italt rakott az őrhelyükre, melytől lerészegedtek és álomba merültek, így semmire nem emlékeznek, a kapitány, hogy példát statuáljon, harminc botütést mért ki rájuk büntetésként. Amikor Lilian tudomást szerzett róla, fel s alá kezdett járkálni a kabinjában. Bántotta a lelkiismeret, hogy más lakol azért, amit ő követett el, ezért hát elhatározta, hogy mindent bevall az apjának. Ha pedig ő betartja az ígéretét, miszerint bárki volt is, aki megszöktette a kalózkapitányt, a tengerbe dobatja, akkor ám legyen! Mi értelme van az életének, ha az, akit szeret, már soha többé nem lehet az övé? Lassan elindult, és csak akkor állt meg, amikor a nagykabin elé ért. – Lilian! – kiáltott utána Henry. – Hová mész, most nem lehet apádat zavarni! – indult, hogy megakadályozza a lányt, de az már be is nyitott.
– Apám! – lépett be az ajtón. – Lilian! Mit keresel te itt? Kérlek, azonnal menj a kabinodba, ne zavarj most! Rengeteg a dolgom, nem érek rá veled foglalkozni. Amint látod, nem vagyok egyedül... – De nekem feltétlenül beszélnem kell veled, apa! – Jó, de nem most. Majd megkereslek! – állt fel a férfi, és kivezette a lányt a kabinból. Az ajtóban meglátta Henryt, aki ott topogott. – Jó, hogy itt vagy, Henry! Kérlek, vigyázz Lilianre, törődj vele, amíg el vagyok foglalva! – mondta, azzal átadta neki a lányt, majd visszatért a munkájához. – Gyere, kedvesem! Én mondtam neked, hogy most ne zavard őket. Elég sok a gondja az édesapádnak! Áruló van a hajón, Lilian! Meg kell találnia, különben még nagyobb baj lehet. Elképzelhető, hogy nem jutunk haza épségben, ha... – Elég már, Henry! Úgy siránkozol, akár egy taknyos lány! Férfi vagy te, vagy mi a szösz? Ha harcolni kell, akkor harcolj, és ne sápítozz! – fakadt ki önkéntelenül Lilian. Henrynek még a lélegzete is elakadt. Így még soha nem beszélt vele senki. Lilian is észbe kapott, de már késő volt. Úgy letorkolta a férfit, mintha tényleg egy rakoncátlan gyerek lenne. Elszégyellte magát, de aztán mégis úgy döntött, nem kér bocsánatot. Sokkal nagyobb volt a gondja most annál... – Azt hiszem, most szépen megkaptam – szólalt meg egy idő után Henry. – Elismerem, hogy nem viselkedtem valami bátran, de csak téged féltelek. Nem szeretném, hogy bármi bajod essék... – Nem kell engem félteni, Henry! Tudok magamra vigyázni, hidd el! Most pedig, ha megengeded, visszamegyek a kabinomba. Azzal sarkon fordult, és otthagyta a férfit, aki még a száját is nyitva felejtette, annyira megdöbbent a lány viselkedése láttán. A fedélzeten elhaladva Lilian jól látta, hogy készülnek az őrök korbácsolásához. A szíve megremegett, nem akarta, hogy az édesapja ártatlan embereket fenyítsen meg miatta. A kabinjában azon törte a fejét, hogyan akadályozhatná meg az egészet. Mérges volt, amiért az apja több ember szeme láttára csaknem kidobta a nagykabinból. Úgy bánt vele, akár egy taknyos lánnyal. Forrt benne a méreg és a szégyen. Magára volt leginkább mérges, amiért
hagyta, hogy az apja lekezelte. Még soha nem viselkedett így vele. Sőt! Kikérte a véleményét a legfontosabb dolgokban is, hallgatott rá, és mindenbe beavatta. Most pedig csaknem kidobta... Végigdőlt az ágyán, és félálomba szenderült. Hallotta ugyan, hogy nyílik az ajtó, de nem volt sem ereje, sem pedig kedve felkelni. Tettette az alvást, szentül meg volt győződve, hogy Henry jöttbe hozzá. Vele pedig végképp nem akart beszélni. Lilian most tévedett, mert nem Henry, hanem az apja nézett be hozzá. Elnézést szeretett volna kérni tőle, amiért idegességében sértő módon viselkedett, és meg akarta kérni, ne nézze végig a fenyítést. Miután úgy találta, hogy Lilian alszik, kívülről rázárta az ajtót. Ezzel megakadályozván, hogy a lány esetleg váratlanul megjelenjen odafenn. A fedélzetre érve kiadta a parancsot, hogy a négy őrt vezessék elő, és kezdődjék a fenyítés. Lilian arra eszmélt, hogy az ajtóban csikordul a kulcs. – Mi a fene ez? – ugrott le az ágyról rosszat sejtve. A kulcs mindig belül volt, de most nem látta a helyén. Odaszaladt az ajtóhoz, és megrántotta. Az azonban nem tárult fel. – Ki merészelte? Ki tette ezt velem? – dobbantott mérgesen a lábával, és érezte, hogy elönti a düh. Hangosan kiabálni kezdett, öklével az ajtót ütötte. Sajnos senki nem jött a segítségére, hogy kiszabadítsa. Ökölbe szorított kézzel járkált a kabinban, szemében a tehetetlenség könnyei ragyogtak. Egyszerre csak a kabin ablakára esett a tekintete. Ha ott kiférne... Gyorsan odaugrott, és megpróbálta kinyitni. Rá kellett jönnie, hogy az nem nyitható. Mivel más megoldást nem látott, felkapta az egyik fadobozt, amelyikben az apja tartott néhány dolgot, hogy mit, azt nem is nagyon tudta, de ebben a pillanatban nem is érdekelte, és teljes erőből az ablakhoz csapta. A víz pillanatok alatt zúdulni kezdett a betört ablakon keresztül. Lilian megrémült, azt sem tudta, mihez is kezdjen, de aztán egy kissé megnyugodott, amikor rájött, hogy csak a hullám csapott be egy adag vizet. Odalépett a kis nyíláshoz, és megpróbálta kidugni a fejét. Egészen könnyen ment. Ha a feje kifért, akkor a teste is kifér, okoskodott magában. A válla azonban beszorult. Hiába próbálkozott, sem visszafelé, sem pedig előre nem bírt mozdulni.
– Édes istenem! – sóhajtotta. – Most segíts rajtam! – Aztán még egy erélyes próbálkozás. Szinte feljajdult, annyira fájt a válla, de végre kijutott a kabinból. A gondot most már csak az jelentette, hogy jut fel a fedélzetre. Úszni nem tud, a hajó oldalán lévő kötél messze van tőle. Egy kissé elbizonytalanodott, és jól belekapaszkodott az ablak szélébe, mely felsértette a tenyerét. Ha arra gondolt, hogy visszamásszék, megijedt. Nem, azt nem! Inkább megpróbálkozik az úszással. Lesz, ami lesz! Elengedte a kabinja picike ablakát, de aztán gyorsan ismét elkapta, mert érezte, hogy süllyedni kezd. Ezért hát az egyik kezével kapaszkodott, a másikkal pedig megpróbált a víz színén maradni. Addig csapkodott, amíg rá nem jött, hogy kell mozgatni a kezét és a lábát, hogy ne süllyedjen a tenger mélyére. Elengedte az ablakot, majd mindkét kezét használva megpróbált elevickélni a kötélig. Igaz, hogy iszonyatosan félt, de végül is megtette a néhány métert. Nagyon büszke volt magára, de ez az érzés hamarosan elszállt, amikor rájött, hogy fel kell másznia a kötélen. A két tenyere vérzett, a kitört ablak nagyon felsértette. Még megfogni is alig tudta. Sajnos más megoldást nem látván összeszorította a fogát, és mászni kezdett felfelé. Többször visszacsúszott, tenyerét a kötél még jobban felhorzsolta, s mintha a szigeten végzett kerti munka okozta hólyagok ismét előjöttek volna, égett, és rettentően fájt az egész keze. A kötél véres lett a tenyere nyomán. Már-már ott tartott, hogy kiabálni kezd, de akkor hirtelen meghallotta az apja hangját. – Korbácsoláshoz felkészülni! Ettől szinte új erőre és bátorságra kapott. Úgy mászott felfelé, mintha életében mindig ezzel foglalkozott volna. Amikor a feje előbukkant a hajó korlátjánál, épp akkor kötözték ki az első embert. Lilian igencsak nehezen mászott át a fedélzetre. Senki nem figyelt rá, mindenki el volt foglalva a fenyítéssel. A korbács épp a levegőbe emelkedett, amikor Lilian elkiáltotta magát. – Állj! Nehogy megüsse! Minden szem felé fordult. Az első pillanatban döbbent csend uralkodott a hajón. Még maga Frank Eastwood sem tudott megszólalni.
Alig akart hinni a szemének, amikor felismerte csuromvizes lányát, aki elszántan nézett vele farkasszemet. – Lilian! Mi történt veled? Hogy nézel ki? És miért zavarod meg a parancsom végrehajtását? – lépett közelebb hozzá az apja, és a szeme villámokat szórt. – Apám! Ez az ember nem bűnös... – Nem? Hát akkor melyik? – kérdezte Frank haragtól remegve. – Egyik sem – felelte Lilian. – Mi az, hogy egyik sem? Hát akkor ki? Talán te? – dagadt ki egy ér a férfi halántékán a dühtől. – Igen, én! – jelentette ki határozottan a lány. Frank Eastwood már a tűrőképessége határára ért. Úgy érezte, nem törődik semmivel, és egy hatalmas pofont fog lekeverni a lányának, akit életében még soha meg nem ütött. De ez már minden határt felülmúlt! Ekkora szemtelenséget még tőle sem fogadhat el. Lejáratta az emberek előtt, odalett a tekintélye, hisz felülbírálta, sőt megakadályozta, hogy a parancsot teljesítsék... – Te megőrültél! – markolta meg Lilian vállát, aki fájdalmában felszisszent. *** – Inkább holnap, apa! Most nagyon fáradt vagyok – mondta Lilian, mikor már a kabinja ágyán ültek. – Sajnálom, most fogunk beszélni. Tudnom kell, mi volt ez az őrültség? Semmilyen mesét nem hiszek el. Mondd meg, miért segítettél megszökni ennek a többszörös gyilkosnak? Tudod te, hogy ha ez az ember valamilyen ördögi segítség folytán mégiscsak megmenekül, én soha nem leszek tőle biztonságban? De nemcsak én, hanem az anyád és te sem... Frank a lányára nézett. A félhomályban csak arcának körvonalát látta, de az feltűnt neki, hogy a szeme különös fénnyel ragyog. – Ugyan, apám! Ha olyan elvetemült lenne, mint ahogy te hiszed, én most nem ülnék itt veled. Majdnem három hónapot töltöttem el a közelében, és nem vert láncra, nem ütött meg egyszer sem. Úgy bánt velem, ahogy... ahogy... kellett.
Lilian zavarba jött, mert eszébe jutott, hogy miképp bánt vele a kapitány. Amikor a karjába zárta, amikor a magáévá tette, amikor engedelmességre kényszerítette. .. – Lehet, hogy nem bántott, de ne feledd, hogy mit tett a Lady személyzetével. Hány embert küldött a hullámsírba? Lilian lehajtotta a fejét. Tudta, hogy az apjának is igaza van, de mégsem bánta meg, amit tett. A szíve ezt diktálta, és ő nem cselekedett másként. – Bocsáss meg, apa! Azt hittem, jobb lesz, ha nem visszük magunkkal. Ha pedig meghalt, nincs mitől tartanunk! Márpedig képtelenség, hogy bárki megússza élve, ha a tenger közepén a vízbe ugrik. Egyetlen hajó sem fogja felvenni, egyetlen ember sem fog segíteni neki... Mitől vagy hát ilyen ideges? – fogta meg Lilian az apja kezét. – Azt pedig mégsem engedhettem, hogy olyanok bűnhődjenek, akik nem követtek el semmit. – Jó, lehet, hogy igazad van, de még tőled sem fogadom el, hogy keresztezd vagy megmásítsd a parancsaimat. A hajón én vagyok a kapitány, mindenki engedelmességgel tartozik nekem. Te is. Képzeld el, mit gondolnak rólam az emberek ezek után? A hátam mögött jót röhögnek, hogy a lány irányítja az apját! Még rágondolni is rossz! – vette el a kezét Eastwood. – És arról még nem is beszéltem, hogy ezek mind hétpróbás csirkefogók, isten tudja, ki mit csinált, hol járt az élete folyamán... – Apám! Az emberek nem fognak rosszat gondolni rólad, és nem fognak kinevetni sem. Nagyon nemes lelkűnek hisznek, ami valóban igaz – hízelgett egy kicsit Lilian. Bár belülről így is hitte. A hatás nem is maradt el. – Nos, jó! Fejezzük be a beszélgetést, hisz mindjárt vége az éjszakának. Olyan boldog voltam, hogy rád találtam, nem akarom, hogy bármi és bárki megzavarja ezt az érzést. Frank Eastwood átölelte a lányát, s orrát megcsapta a belőle áradó illat, amelyet olyan nagyon szeretett... *** Verőfényes napsütésben kötöttek ki Anglia partjainál. Lilian és az apja a fedélzeten álltak egymás mellett. Henry kissé távolabb mögöttük.
– Ó, istenem! – sóhajtott fel Lilian. – Mennyit álmodtam erről a percről. – Hamarosan otthon leszünk, és megölelheted az édesanyádat. Sokat aggódott, sírt utánad. Milyen boldog lesz. – Lilian! – szorította meg a férfi a lánya kezét. – Igen, apuskám! – nézett rá a lány. – Mikorra tervezitek az esküvőt? – kérdezte komoly arccal Eastwood. Lilian arca egy árnyalattal sápadtabb lett. Kényelmetlen volt neki ez a kérdés, nem szívesen foglalkozott ezzel a témával, de mivel az édesapja nekiszegezte a kérdést, felelnie kell rá. – Azt mondtam Henrynek, várjunk néhány hónapot. Szeretném élvezni az otthonomat, a szüleimet, a virágoskertemet... Fiatalok vagyunk még, nem kell sietni. Nekem ezt az egészet ki kell hevernem, apa. Nem szeretnék ilyen állapotban házasságra lépni. – Helyeslem a meglátásodat, gyermekem. Én sem szeretnélek rögtön elveszíteni. Lilian boldog volt, hogy legalább ebben egyetértenek. Az apjára mosolygott, és a fejét a mellére hajtotta. A férfi karjával átölelte a lánya derekát, és a szeme fényesen ragyogott. Henry irigykedve nézte őket. Annyira szerette Liliant, hogy már szinte fizikai fájdalmat okozott neki ez az érzelem. El akarta venni minél hamarabb, mert már nagyon nehezen tudott határt szabni a vágyainak, de attól is félt, hogy a lány nehogy ráunjon, és valaki másba szeressen. Ezt nem élné túl... A hajót elhagyva Lilian Henryre nézett. – Velünk tartasz, vagy te is hazamész – kérdezte. – Hát... nem is tudom. Te mit tanácsolsz? – válaszolt kérdéssel a kérdésre. – Azt hiszem, jobb lenne, ha te is hazamennél az édesapádhoz, Henry. Mi eltöltöttünk most jó néhány napot együtt, de nélkülöztük a családunkat. Szenteljünk nekik is egy kis időt... Persze, ha velünk akarsz jönni, én annak is örülök – tette hozzá kedvesen Lilian, nem akarta megbántani a férfit. Látta rajta, mennyire szereti, s bántotta, hogy nem viszonozhatja már az érzelmeit.
– Igazad van, drágám! Apám már biztosan ideges, nem akarom, hogy tovább aggódjon. Amint lehet, eljövök hozzád! – ölelte meg Henry a lányt, majd megcsókolta az arcát. – Üdvözlöm az édesapádat, Henry! – intett a kezével Frank Eastwood is, majd a postakocsi felé igyekeztek. Lilian szíve hevesebben kezdett dobogni, amint beértek Londonba. Az ismerős táj melegséggel töltötte el a szívét. Annyira elérzékenyült, hogy majdnem elsírta magát. – Olyan jó, hogy hazajöttem, apuskám! – suttogta, és közelebb húzódott a férfihoz. Frank Eastwood megpaskolta a lánya kezét, és hunyorgott a szemével. A kastély körül csend honolt, amikor Lilian és Frank megállt a kapuja előtt. – Majd kiugrik a szívem, apa! Én... – Lilian! Frank! – fojtotta a lányba a szót Edwina, aki épp a kertben üldögélt. Alig akart hinni a szemének, amikor szeretteit meglátta. – Édesanya! Anyukám! – szaladt kitárt karokkal az asszony felé Lilian. – Kicsikém! Édes istenem! Köszönöm neked, hogy visszahoztad hozzám a lányomat! – zokogta a nő, és keblére ölelte a lányát. Így, összeölelkezve álltak jó néhány percig, csak azután üdvözölte a férjét is. – Frank! Drágám! Úgy örülök, hogy visszajöttetek! – ölelte át a férfit, és száját csókra nyújtotta. – Edwina, kedvesem! Megígértem, hogy visszahozom a lányunkat, hát teljesítettem is az ígéretemet, éspedig nagyon is hamar... – Hol van Henry? – kérdezte Edwina, amikor már megnyugodott egy kissé. – Hazament az apjához. Szegény, már biztosan nagyon várja a fiát – felelte frank. – Majd eljön hamarosan. – Ezek szerint mindannyian visszatértetek? – kérdezte Edwina a férjét. – Igen. Senki nem sérült meg, mindenki épségben szállt le a hajóról. – Menjünk be! – ölelte át egyik oldalról Liliant, a másik oldalról Franket az asszony. – Alig várom, hogy mindenről beszámoljatok! – csacsogott vidáman.
Az Eastwood család végre együtt ült asztalhoz. Hangos beszéd, nevetgélés és pohárkoccanás hallatszott ki a nyitott ablakon. Noel bíró megállt és hallgatódzott, mielőtt kopogott volna. Ha nem csal a füle, akkor Frank és Lilian hangját hallotta. Remegve zörgetett be a kapun. Az inas mosolyogva engedte be, és az ebédlőbe vezette. – Jó étvágyat a családnak! – tolakodott be az ajtón. – Noel bácsi! – ugrott fel az asztaltól Lilian. Átölelte a férfi nyakát, és megcsókolta az arcát mindkét oldalról. – De örülök, hogy eljöttél hozzánk! – mondta. – Lilian! Mutasd magad, kicsim! – tolta el egy kissé magától a bíró, hogy alaposan szemügyre vehesse. – Látom, még sokkal szebb lettél, mint voltál. Ha nem tudnám, hogy mi történt, azt mondanám, használt neked a változatosság, a levegőváltozás. Igazi felnőtt lettél! Egy gyönyörű, érett nő! Lilian elpirult. A nagybátyja az elevenére tapintott. Az, hogy érett nő lett belőle, a Tenger Ördögének köszönhető. A gondolat pedig az arcába kergette a vért. – Frank! Édes öcsém! Micsoda megkönnyebbülés, hogy ismét látlak! – ölelte át a testvérét is Noel. – Mesélj, hogy mentek a dolgok? Elhoztad a Tenger Ördögét? – Szervusz, Noel – veregette meg Frank a bátyja vállát. – Egy kicsit sokat kérsz egyszerre. Mindenről beszámolok szép sorjában, de gyere, oszd meg velünk az ebédet. Épp most ültünk asztalhoz! – invitálta szeretettel. – Mire vagy először kíváncsi? – kérdezte aztán, amint helyet foglaltak. – Hol van a Tenger Ördöge? Erre szeretnék választ kapni – mocorgott a székén idegesen Noel bíró. – Sajnálom, de nem szolgálhatok vele – tárta szét a karját Frank. – Frank! Csak nem te magad vetettél véget az életének? Hisz megígérted, hogy... – Nem, Noel! Nyugodj meg, kérlek, amit megígértem, azt be is tartottam, már ami az egyik felét illeti: azt, hogy nem ölöm meg őt. Azt azonban, hogy magammal hozom, csak félig teljesítettem... – Félig? Ezt nemigen értem – csóválta a fejét Noel bíró, miközben egy jó nagy falat húst tömött a szájába.
– A Tenger Ördöge a foglyom volt, vasra verve utazott a hajómon, de sajnos... megszökött – magyarázta Frank, és Lilianre nézett. A lány egyből elpirult. – Megszökött? Hát, ez tényleg az ördöggel cimborál, ha mégis meg tudott szökni. – Úgy bizony! – bólintott Frank, de nem mondott többet. – Mi van veled, Lilian? – aggodalmaskodott Edwina. – Amióta leültünk az asztalhoz, csak turkálsz a tányérodban. Miért nem eszel, drágám? Nézd, a kedvencedet főzte a szakácsnő: vadpörkölt. Lilian hirtelen felugrott, és szaladni kezdett kifelé. Amint kiért az udvarra, mély lélegzetet vett. A gyomra kezdett megnyugodni. A víz kiverte, a rosszullét kerülgette, ha az ételre gondolt. – Kicsikém! – szaladt utána az anyja. – Mi van veled? – Nem tudom, anyám. Amint a vadpörkölt nevét kiejtetted a szádon, szabályosan rosszul lettem. Magam előtt láttam az állatot, amint elejtik, amint megnyúzzák... amint folyik a vére, miközben még remeg... – hebegte, aztán elfordult, mert nem bírta visszatartani, ami a gyomrában volt. – A tengeri út. Biztosan a hosszú tengeri út viselt meg, kislányom. Mindjárt csitul majd a rosszulléted, gyere ülj csak ide le a rózsalugas alá! Lilian az anyjába kapaszkodott, majd fáradtan rogyott le a kerti fapadra. – Megyek, és készíttetek neked valami könnyűt... – Ne, anyám! Nem kérek semmit, egyáltalán nem kívánok most enni. Talán majd később. Biztosan megviselte az út a gyomromat. Már jó ideje nem ettem rendes ételt. Vissza kell szoknom a normális konyhához. – Jól van, édesem. Pihenjél csak itt, én befejezem az étkezést, és nem akarom Noel bácsikádat sem otthagyni az asztalnál. Hamarosan visszajövök hozzád – érintette meg Edwina az ajkával a lánya homlokát, mely hűvös és nedves volt. Lilian kényelmesen elhelyezkedett, élvezte a virágok illatát, a régen áhított, megszokott kertjének varázsát. Hamarosan elnehezültek pillái. Ráborult a kis faasztalra, és elaludt. Amikor Edwina asszony kijött, hogy frissítőként egy kis teával kínálja, a lánya már édesdeden aludt. Az arca most nem volt sápadt,
inkább úgy nézett ki, mint aki az angyalok között repked. Boldogság ragyogott rajta. Biztosan szépet álmodik, gondolta az anyja, aztán csendesen leült mellé a padra. Lilian tényleg szépet álmodott. Épp a Tenger Ördöge bukkant fel a vízből, s őt magával ragadta a fedélzeten át a tenger mélyére vitte. A tenger mélye pedig csodálatos, soha nem ismert képet tárt föl előtte. Színes halacskák, csodálatos tengeri állatkák és növények között süllyedt lefelé. Amint oldalra nézett, a kalózkapitány kedves arcát látta. A szeméből szerelmet olvasott ki, s ettől még boldogabb lett. Aztán leértek a tenger fenekére, ahol egy gyönyörű kastély várt rájuk. A férfi a karjára emelte és úgy lépett be vele a kastély ajtaján. Nem tette le, csak akkor, amikor egy csodaszép szobába értek, ahol egyetlen hatalmas virágokból szőtt takaróval leterített ágy állt. Ide fektette lágyan, óvatosan, majd ő is melléje heveredett. Száján érezte a férfi forró ajkát, miközben valahol még soha nem hallott zene csendült. Olyan volt, mintha apró kis csengettyűk csilingeltek volna körülöttük, és ők önfeledten szerették egymást... *** – A hajót a kikötőben hagytad? – kérdezte Noel a kényelmes kanapéra ülve. – Igen. Az embereket elengedtem, csupán egyetlenegyet tartottam meg, aki őrzi, amíg ismét szükségem lesz rá. Frank is leült, és nagyot sóhajtott. – Na és itthon mi újság? – kérdezte, és a bátyjára nézett. – Hol tart a Huggins-féle ügy? – Halad, halad – bólogatott a bíró. – Azt hiszem, már ott tartunk, hogy csak meg kell találnunk a Huggins családot. Amennyiben rájuk bukkanunk és idehozatjuk őket, megkezdődhet az újratárgyalás. Jó lenne, ha ez a szerencsétlen ember és a családja mentesülne minden vád alól. Szegények biztosan nagyon sokat szenvedtek. – És van valami támpont, amin elindulhattok? – kérdezte Frank. – Ezt hogy érted? – Úgy, hogy sejtitek-e, hol kell őket értesíteni? – Ja! Igen. Többfelé küldünk embereket, akik majd kiderítik, hogy hol tartózkodnak. Ez kicsit időigényes, de ha előkerülnek, már gyorsan lezavarjuk a tárgyalást. Ha a tanú, aki a beadványt benyújtotta,
mellettük vall, biztos a vád alóli mentesülésük. Erzsébet ugyan most még elég morózus hangulatban van, de remélem, megbocsát nekik. Én tiszta szívemből ezt szeretném. Noel bíró szokásához híven sűrűn bólogatott. – Én is nagyon szeretném. Sajnálom azt a gyereket, aki annyit szenvedett az apja ellen koholt vádak miatt. Frank együttérzése őszinte volt, szinte kiült az arcára. – Ő már nem gyerek, Frank! Ha jól számolok, huszonkettő-huszonöt körül lehet. – Igaz, igaz – helyeselt Frank. – Mondd csak, Noel, mitől rossz a kedve a mi királynőnknek? – terelte aztán másra a szót. – Ismét Mária az oka. Tudod, mindig is erős volt közöttük az ellentét. Állítólag Mária szövetkezett a spanyolok egyik követével, a levelet pedig sikerült elkobozni. Ebben megint áskálódik a királynő ellen. – Pedig Mária már jó ideje raboskodik Erzsébet börtönében, nem igaz? – kérdezte Frank. – De, igaz. Mégsem nyugszanak. Nekem kellene rábizonyítanom, hogy összeesküvő... – Mária? – Igen, ő. – Ez bizonyítékok híján nehéz lesz – nézett rá Frank. – Jól látod, testvér. Épp ez okozza nekem is a főfájást – sóhajtotta Noel bíró.
11. Az angol parton egy tétova fiatalember kóborolt. Már napok óta szinte alig evett, nem volt szállása sem, nem ismert senkit. – Hé! Te! – kiáltott oda neki egy fényes ruhába öltözött ember. – Nekem szólt, uram? – bökött a saját mellére a fiatalember. – Neked hát. Gyere közelebb! – intett a férfi a kezével. – Parancsoljon velem, uram! – állt meg előtte az idegen, és egyenesen a szemébe nézett. A férfit meglepte nemes arca, kifejezetten intelligens tekintete. Egyáltalán nem illett parancsoló, tiszteletet kényszerítő jelleméhez koszos, szakadt külseje. – Nem lenne kedved nálam munkát vállalni? – kérdezte tőle. – Milyen munkáról lenne szó, uram? – rebbent meg a fiatalember szeme. – Na, te aztán jó fej vagy, fiú! – nevette el magát az előkelő uraság. – Már napok óta figyellek, jól látom, hogy nincs otthonod, nem tartozol sehova. Én munkát ajánlok neked, erre te megkérdezed, hogy ilyet. Nem mindegy, hogy mit kell csinálnod, ha lesz hova lehajtanod a fejed, lesz mit enned? – Nem, uram! Én nem vállalok el akármilyen munkát! – emelte még magasabbra a fejét az idegen. – Esküszöm, tetszel nekem, fiú! Szeretném, ha az apródom lennél. A nevem Lord Bennet. A fiatalember láthatóan megdöbbent. – Apródja?! – Igen. – bólintott Lord Bennet. – Tudom, hogy most meglepődtél, hisz apród általában csak nemesi származású férfi lehet, de ettől most én eltekintek. Majd mindenkinek azt mondjuk, hogy nemesi család sarja vagy. Mi is a neved? A fiatalember még mindig nem tért magához. Mintha elfelejtette volna a nevét is, erősen gondolkozni látszott. – No, mi történt? Tán csak nem felejtetted el? – nevette el magát a férfi. – Nem, nem, uram, de valóban meglepett az ajánlata. Ericnek hívnak.
– És mi a vezetékneved, Eric? Mert gondolom, az is van. – Igen, uram. Eric Hu... Hurd. – Nos, Eric Hurd, elfogadod-e az ajánlatomat? – Ezer örömmel, uram. Igyekezni fogok, hogy megfeleljek az elvárásainak. – Jó. Akkor most azonnal velem jössz. Annyit azonban elárulok neked, nem leszel igazán az apródom, csak az öltözéked lesz olyan... – Miért? – nézett rá Eric. – Azért, mert igazából nincs szükségem apróra. Csak azt akarom, hogy irigyeljenek. Nem vagyok gazdag... – Nem értem önt, uram. Az imént azt mondta, hogy lesz otthonom és lesz mit ennem, de ha ön is szegény, akkor... – Na én nem állítottam, hogy szegény vagyok, csak annyira nem vagyok gazdag, mint amilyennek látszani akarok. Egyébként majd meglátod magad is. Hazamegyünk! – közölte a lord, és elindult a közelben álldogáló lovas kocsi felé. A fiatalember követte, bár nem igazán nagy lelkesedéssel. A fejében a gondolatok egymást kergették, már nem volt benne egészen biztos, jól tette-e, amikor elfogadta a lord ajánlatát. Nincs hozzászokva ahhoz, hogy parancsolgassanak neki, ő pedig engedelmeskedjék... A kocsi bakján egy öregember bóbiskolt. – Ébresztő, öreg! Indulás! – kiáltotta el magát a lord. – Igenis, uram! – nyitotta ki egyszerre a szemét és a száját az öreg, s egyetlen levegővétellel válaszolt. Amint a gazdája és az idegen elhelyezkedtek, máris a lovak közé csapott. – Szóval, figyelj, Eric! Ha végrehajtod, amivel megbízlak, gazdaggá teszlek. – De az imént mondta, uram, hogy nem vagyonos, akkor miből... – Ej! Ne vágj a szavamba folyton! Inkább figyelj! Szóval el kell végezned egy munkát, ami után sok pénz üti a markomat, ebből pedig neked is jut... Eric elfordította a fejét, egyre jobban bánta, hogy belement ebbe az egészbe. Ki tudja, mit forgat a lord a fejében, és miféle ügyletbe akarja őt belevinni? Felháborította az is, hogy a férfi vele végezteti el a munkát, amiért ő kap majd sok pénzt. Akkor miért nem teszi meg ő maga? – morfondírozott, s lassan kezdte izgatni a dolog.
– Már bocsásson meg, uram, de nem egészen értem. Ha ez a munka annyi pénzt jelent, miért osztozik rajta velem? Miért nem végzi el egymaga? – nézett érdeklődve a férfira. – Nem szeretem, ha sokat okoskodsz és kérdezősködsz. A magadfajtának nem kell gondolkoznia, arra itt vagyok én, csak szó nélkül végre kell hajtanod, amire utasítalak. Kell a pénz, vagy nem? – kérdezte indulatosan Bennet. – Hát... kelleni éppen kell... – felelte Eric, és lehajtotta a fejét. – Nahát! Akkor befogod a szád, kinyitod a füled, és teszed, amit mondok! A többi nem a te dolgod... Megértettük egymást? Eric már-már felcsattant a lord lekezelő viselkedése miatt, de aztán rájött, jobban jár, ha hallgat, ha visszafogja magát. Majd meglátja, mire megy ki a játék. Ráér akkor lépni. A kocsi hamarosan megállt egy jó nagy ház előtt. – Megérkeztünk! – állt fel a lord, majd leugrott a kocsiról. – Ez az otthonom, mától pedig a tiéd is. Eric is lekászálódott, miközben egyre a fejét forgatta, a szemét meresztgette. Olyan érzése támadt, mintha már látta volna ezt az épületet. A házba lépve egy jócskán testes lányba ütköztek. – Ez itt a lányom, Nancy – szólt oda oldalról a lord, aztán egy futó csókot adott a lány homlokára. – Hoztam neked egy jó pajtást. Szeretném, ha összebarátkoznátok, és megismertetnéd az itteni szokásokkal. Szükségem van rá, nem akarom, hogy őt is elüldözd... Lord Bennet ezután elsietett. Eric fülét megütötte, amit mondott. Ezek szerint már akadtak elődei, akik a lány miatt mentek el. Hát majd ő megmutatja, hogy neki nem árthat ez a kis gömböc. – Gyere közelebb! – szólalt meg a lány. Eric tett két lépést, aztán megállt. – Gyere még közelebb! – szólt rá Nancy, és felemelte a fejét. Szeméből hideg közöny áradt. Eric tett még egy lépést, aztán ismét megállt. – Azt mondtam, közelebb! – dobbantott egyet tömzsi lábával a lány, és mérgesen nézett a férfira. – Egészen közel, ide elém! – mutatott le a földre.
– Már megbocsásson, kisasszony, de ha akar valamit, jöjjön maga közelebb – nézett egyenesen a lány szemébe Eric. – Pimasz fráter! Mit képzelsz, kivel beszélsz? – mordult rá Nancy, szinte rákvörösen a méregtől. – Nancy kisasszonnyal – felelte Eric, és még kihívóbban nézett rá. A lány már remegett, hosszú, vörösesszőke hajában megremegett a masni is. – Többször nem mondom, hogy ide elém! – mutatott lefelé az ujjával. – Én sem mondom többször, hogy jöjjön ide maga, ha valamit akar! – makacskodott Eric. A lány ekkor felcsippentette hosszú szoknyája két szélét, és haragosan eléje lépett. Eric nem tehetett róla, nevetni kezdett. Annyira mulatságosnak találta a lány viselkedését, hogy önkéntelenül elfogta a nevetés. Nancy arca egy árnyalattal még vörösebb lett, aztán jobb keze kilendült, és iszonyatos pofont adott a nevető fiatalembernek. Eric először csak döbbenten nézett rá, aztán amint felfogta, hogy mi történt, meglódította a kezét, és visszaadta a pofont. A lány legnagyobb bánatára ez jóval erősebbre sikeredett, mint az övé. – Ezt még megbánod, te... te tuskó! – kiáltotta teljesen kikelve magából, és zokogva elrohant. – Mi történt? – lépett a szobába a lord. – Semmi, uram. Kaptam egy pofont a vendégszeretet jeléül, amit örömmel vissza is adtam. Jelezvén, hogy szívesen maradok... – felelte Eric egyáltalán nem ijedten. – Hát... hát még ilyet! – hüledezett a lord. – Te, Eric! Egyre jobban tetszel nekem! – veregette meg a vállát. – Most pedig asztalhoz, utána megmutatom, hol lesz a szobád! Eric, miután jól bevacsorázott, s megivott két pohár bort, igazán jól érezte magát. Még Nancy sem tudta elvenni a kedvét, pedig egész idő alatt igencsak azon fáradozott. Szemben ült vele, s az asztal alatt jó néhányszor sípcsonton rúgta hegyes orrú cipőjével. Eric már-már azon volt, hogy ezt is visszaadja, de a lány apja szeme láttára inkább mégis tartózkodott tőle. Majd megtalálja a módját, hogy ne maradjon Nancy adósa...
– Nancy! Mutasd meg Ericnek a szobáját! – mondta a lord, miután befejezték az étkezést. – Holnap reggel korán kelsz! – nézett a legényre. – Kapsz megfelelő ruhát, lábbelit. Hat órakor pedig jelentkezel nálam! – Igen, uram! – állt fel Eric, és meghajolt felé. – Jó éjt, uram. – Jó éjt, Eric! És jól nézd meg a szobád négy sarkát! – nevetett utána a lord. Eri elindult a lépcsőn lefelé. Az emeleten a lány és az apja szobái kaptak helyet, lent pedig a személyzeté. Tehát ő is velük egyenrangú a lord házában, gondolta. – Ez a szobád! – intett egy ajtó felé Nancy, aztán el is fordult. – Köszönöm, hogy megmutatta, Nancy kisasszony! – mondta udvariasan Eric. – Jó éjszakát! Nancy lebiggyesztette a száját, úgy nézett vissza rá, de nem köszönt. A fiatalember nevetve belökte az ajtót. A szoba berendezése egy ágyból, egy asztalból, valamint egy polcos szekrényféleségből állt. Nem is olyan rossz, állapította meg magában, majd leheveredett az ágyra. – Nocsak! Ez egészen puha! Milyen régen nem feküdtem ilyenben! Nem is nagyon emlékszem rá, talán kisgyermek koromban. Annyira élvezte a kényelmet, hogy meg is feledkezett arról, vajon mit kell mindezért tennie. Már majdnem elszenderedett, amikor az ablakon át, mely épp egy vonalban volt az udvar szintjével, beszélgetés zaja szűrődött be. Felkelt, az ablakhoz sietett, és még levegőt is alig vett, nehogy egyetlen szót is elmulasszon. – Találtam valakit a munkára. Ügyes, használható fiatalember – ismerte fel a lord hangját. – Végre! – felelt rá egy ismeretlen, mély hang. – És ha eljár a szája? – tamáskodott. – Nem hiszem, de majd meglátjuk. Ha nem úgy viselkedik, ahogy kell, örökre elhallgattatjuk... – zárta le az aggályoskodást a lord. Eric keze ökölbe szorult. Hát így áll a helyzet! Valami piszkos munkára akarják rávenni. Na, nem mintha nem szokott volna hozzá, hogy tisztességtelen, kétes dolgokba keveredjen, vagy akár még embert is öljön, de ez most más. Ha valaki megsértette, vagy valami miatt haragudott valakire, akár meg is ölte, de ártatlan emberre soha nem támadt. Legszívesebben azonnal elinalt volna, de valahogy izgatta a
dolog. Elhatározta, ha nem lesz kedvére való, akkor meglép, mielőtt a lord feleszmél. Ezzel végigdőlt az ágyon, és azonnal elaludt. Reggel hangos kopogásra ébredt. – Ki az? – kiáltott ki morcosan. – Ébresztő! Fél hat! – hallott egy recsegő öregasszonyhangot. – Már fent vagyok! – kiáltott vissza, miközben megvakarta a füle tövét. – Itt vannak a ruhái, ezeket vegye fel! – nyitott be az öregasszony, majd az ágyra dobta a holmit, és távozott. Amint Eric magára öltötte a csinos ruhát, a szürke köpenyt, a bíborszínű sapkát és csizmát, alig ismert rá a képmására. Aki az aprócska ablak üvegéről visszatekintett rá, egy valódi apród volt... Hat órakor pontban a lord előtt állt. – Jó reggelt, uram! Parancsára megjelentem! – Jó reggelt, Eric! Látom, nem lesz gondom veled. Pontos vagy, amit nagyon fontosnak tartok. A pontosság sok mindent elárul az emberről... – Igyekszem, uram! Mi lesz a dolgom? – Ma egész nap mellettem leszel. A városba kell mennem, te mindenüvé elkísérsz. Azt akarom, hogy az ismerőseim, az ellenségeim lássanak és irigykedjenek. Igazán remekül áll neked az apródruha! – mondta elismerő hangon. – Köszönöm, uram. Ahogy parancsolja! – hajolt meg Eric. Saját maga is csodálkozott rajta, hogy tud ilyen engedelmesen viselkedni. Ő, aki soha senkitől nem fogadott el egyetlen parancsszót sem. Inkább maga utasítgatta az embereket... *** Eric fáradtan roskadt le az ágyára. A két lába annyira fájt, hogy alig tudta felemelni. Egész nap a lord nyomában ügetett, az az őrült végigjárta London városát jobbról balra, aztán vissza, majd északról délre, keletről nyugatra. Mindenkivel megállt társalogni, és bemutatta nekik Ericet. Mintha csak valóban valami nemesi családból származó, előkelő ifjú lett volna. Lerúgta a lábáról a csizmát, és fájdalmas arccal tapogatta bedagadt bokáját. Nem volt hozzászokva efféle lábbelik viseléséhez.
Végigdőlt az ágyon, két kezét összekulcsolta a feje alatt, és lehunyta a szemét. Kevés ideje maradt a pihenésre, amint besötétedik, jelentkeznie kell a lordnál. Lehunyt pillái mögött egy gyönyörű arc jelent meg, mire egész teste lángra gyúlt. Szinte fájt, hogy nem ölelheti át, hogy nem érintheti meg az ajkával. Annyira gyötörte a látomás, hogy felült. Épp jókor, mert indulnia is kellett a lordhoz, aki már az ajtóban várt rá. – Gyere csak, Eric! Gyere! – Itt vagyok, uram! – állt elé Eric. – Most elmegyünk, és megtudod, mi lesz a feladatod. Néhány napot kapsz, hogy felkészülj rá. – Mi lesz a dolgom, uram? – Most mondtam, hogy megtudod. Ne légy ennyire türelmetlen – felelte a lord, és köpenyét a vállára terítette. Az udvaron átvágva a kert végében álló kis házhoz értek. Odabent gyér fény világított. Bennet belökte az ajtót. Eric, amint szeme megszokta a gyertyafényt, szétnézett. Az aprócska szobában három férfi ült. Amint a lord belépett, mindhárman felpattantak. – Üljenek csak le! – intett a kezével Bennet. – Bemutatom Ericet. Ő lesz az aki a munkát elvégzi. Ismerkedjenek össze vele! – mondta, azzal leült. Eric kezet fogott az idegenekkel, akik bemutatkoztak, de ő szinte egyikőjük nevét sem tudta megjegyezni. Nem is csoda, hisz ilyen neveket nemigen hallott még. Előkelő urak voltak mind a hárman, elegáns ruhában, nagy pecsétgyűrűvel az ujjukon. Az egyik férfi szólásra emelkedett, és komoly arcot vágott. Minden szem rászegeződött. Eric kissé fészkelődött a székén. Rossz előérzete volt... – Minden készen áll a nagy leszámolásra. Erzsébet szokásos sétája, illetve csónakázása lesz rá a legalkalmasabb. Általában már égnek a fáklyák, amikor csónakba száll. Mi, illetve ez az... Eric ott lapul majd a parton, és kellő időben mozdul... Amint Erzsébet beesik a vízbe, a kísérői utána ugranak. Senki nem figyel majd arra, hogy valaki a part mentén kimászik a vízből. Mire felocsúdnak, már messze jár. Ericet egy
szekér várja majd, jól megrakva szalmával. Elrejtőzik benne, a szekér nem kelt gyanút, és hazaviszi. Eric csak most értette meg, hogy mit is kívánnak tőle: ölje meg a királynőt! – Nem! Ezt én nem vállalom! – ugrott fel hirtelen. – Nem kell elhamarkodottan ítélkezned, Eric! – nyomta durván a legényt vissza a székébe a lord. – Egyáltalán nem veszélyes a feladat. Amikor azt kérdeztem tőled, tudsz-e úszni, azt felelted, hogy talán csak a fegyverforgatáshoz értesz úgy, mint az úszáshoz. Azt mondtad, legyőzhetetlen vagy a vízben, nem igaz? – De. Most is tartom magam ehhez, de azért Anglia királynőjét megölni...! – Ő is csak egy ember. Ugyanúgy lélegzik, mint bárki más, ugyanúgy hús és vér, mint mi. Semmivel sem különb nálunk, csak éppen királynőnek született. Mi katolikusok vagyunk, ő protestáns. Elnyom bennünket, üldözi a vallásunkat. Kikosarazta Fülöpöt, kidobta a pápa követét... Szeszélyes és önfejű! Nekünk ő nem kell! Pusztuljon! – villant a lord szeme. – Vesszen Erzsébet! Vesszen Erzsébet! – emelték fel az asztalon lévő kupáikat mind a négyen, majd összekoccantották. – Mi az, te nem tartasz velünk, Eric? – kérdezte Bennet. – Nem tudom, uram... – hebegte a fiatalember, de aztán rájött, hogy nem jó politikát folytat. Úgy kell tennie, mintha mindent elfogadna, mert ezek képesek megölni, miután megtudta, mi a tervük. Azt hiszik, hogy ha nem vállalja el a munkát, elárulja őket... És vajon nem árulná el? – tette fel magának a néma kérdést. – Ha velünk vagy, akkor felemeled a kupát! – nézett rá a lord. A tekintetéből Eric kiolvasta, nem gondolkozott rosszul az imént. Felemelte a kupát, és koccintott ő is. Közben pedig azon törte a fejét, hogy miért kellett neki belekeverednie ebbe az egészbe. Nem igazán kedvelte Erzsébetet, de fiatalsága ellenére is felismerte, ez a játék veszélyes! Összeesküvők közé került, akik a piszkos munkát vele akarják elvégeztetni. Fogalma sem volt róla, amikor a lord megszólította, hogy mire vállalkozik. Mindegy, végig kell csinálni, mintha mindenben benne lenne. Az a baj, hogy szinte senkit nem ismer itt, egyedül a lordot és a családját. Ha megbízhatna Nancyben, talán az ő segítségével megléphetne, de a lány éppen olyan, akár az apja.
– Nos, akkor két nap múlva fellélegezhetünk. Remélem, Eric, figyeltél minden szóra... Eric a férfira nézett. Szinte semmire sem emlékezett, amiről a koccintás után beszéltek, annyira elmélyült a gondolataiban. – Hát persze, de azért nem bánnám, ha a lényeget még egyszer megismételnék... Hogy jobban belém vésődjön – tette hozzá. – Mondd el újból, Godwin! – intett a fejével is a lord. Az iménti szószóló Ericre nézett, eléggé rosszallóan, de azért elismételte a főbb dolgokat. – Ma hétfő van, szerdán este, amint lemegy a nap, a Temze partján meghúzódva várod be a kellő időpontot. Én parasztnak öltözve a parton leszek a szekérrel. Amint elvégezted a dolgod, igyekszel, és elbújsz a szalmában. – Tehát csak annyi a feladatom, hogy Erzsébetet a vízbe lökjem? – nézett rá Eric. – Nem! Az istenit az értetlen fejednek, fiú! – csapott az asztalra a férfi, s a szeme szikrákat szórt a dühtől. – Ezek szerint nem nagyon figyeltél. Erzsébet nem lesz egyedül, elkíséri a francia Anjou herceg követe, akinek szintén el kell tűnnie. Tehát mind a kettőt a vízbe kell dobni, de előtte egy éles tőrt kell beléjük mártani! Eric nem volt egy gyáva ember, de most egy pillanatra megremegett. – Nos, most már érthető? – kérdezte a lord. – Igen, uram – felelte Eric összeszedve magát. – Már világos és érthető. Minden úgy lesz, ahogy akarják. Nem fognak bennem csalódni. – Remek! – veregette meg a vállát a lord. – Ha elvégzed a munkát, gazdaggá teszlek, erre a szavamat adom. Nekünk nagyon fontos, hogy Erzsébet eltűnjön a színről... – Értem... – bólintott Eric, mint aki mindenben egyetért. – Tudod mit, Eric? – nézett rá a lord hirtelen. – Igen? – emelte fel a fejét a fiatalember. – Ha mindenen túl leszünk, rendezünk egy nagy murit. És tudod-e, milyen mulatságot? – Nem, uram. Nem tudom. – Egy remek esküvőt! – csapott a térdére nevetve a lord. – Esküvőt? – kérdezte hitetlenkedve és értetlenül Eric. – Kinek lesz az esküvője? – Hát neked, fiam...
– Nekem? – nézett Eric tágra nyílt szemmel a lordra, aztán a többiekre. – Neked hát. –És... és... kivel? – A lányommal, Nancyvel – felelte a lord, és csillogott a szeme. – Azt hiszem, ha bebizonyítod a bátorságodat, nálad jobb férjet keresve sem találnék a számára. Közénk tartozol, ezért nincs ellenemre, hogy a családom tagja légy! – Emelt fővel nézett Ericre, aki döbbenten meredt rá. – Mi a baj? Tán nem tetszik a lányom? Nem mondom, egy kissé gömbölyded, de hát egy lány úgy jó, ha formás. Márpedig ő az! Ki nem állhattam sohasem azokat a nőket, akik olyanok voltak, mint egy piszkafa. Nincs igazam? – fordult az urakhoz, akik helyeslően bólogattak. – Akkor ezt megbeszéltük. Igyekezz hát, hogy jó munkát végezz, mert a jutalmat csak akkor kaphatod meg... – nevetett a lord tele szájjal. – Igyekezni fogok, uram – hebegte Eric, és izzadt homlokához nyúlt. – Látom, egy kissé meglepett a dolog. Menj hát, és szerda estig csinálj amit akarsz! Nem kell velem jönnöd, kerülgesd egy kicsit a lányomat. Nem árt, ha megismeritek egymást. Nem kellett kétszer mondania, Eric már fel is pattant. Úgy eltűnt, mintha puskából lőtték volna ki. Az urak hangosan nevettek rajta, valamennyien azt hitték, az esküvőtől rettent meg ennyire. Eric másnap felöltötte apródruháját, és besétált London belvárosába, ahol a lakóházakon kívül üzletek is sorakoztak, nem beszélve a rengeteg kocsmáról. Az egyiknél megállt. Elég nagy tömeg verődött össze, nagyon elmélyülten beszéltek valamiről, ami egészen felvillanyozta őket. Eric közelebb ment, aztán közönyösen leült a lépcsőre. – Nagy dolog ez, emberek! – hallotta egy borízű hangon beszélő férfi szónoklatát. – Ennyi idő után újból tárgyalják a Huggins-ügyet. Eric felkapta a fejét. A név megütötte a fülét. A szíve megdobbant, és a szája kiszáradt. Még jobban figyelt, szinte még levegőt is alig vett. – Állítólag már visszajöttek a törvény emberei, de nem találták meg a családot. Ki tudja, hová sodorta őket az élet? A fiatal Hugginst azonban, aki már 20-23 éves lehet, valaki látta, vagy csak látni vélte az országban. Most utána kutatnak, hátha megtalálják. Az ügyet ugyanis
csak akkor van értelme újratárgyalni. Eastwood bíró nagyon bízik benne, hogy Erzsébet visszavonja a vádat Huggins árulásával kapcsolatban, és megköveti a bárót. Természetesen ha bebizonyosodik, hogy ártatlan. Én ismertem a bárót és a gyönyörűséges feleségét. Nagyon sajnáltam, amikor megfosztották őket a vagyonuktól, és csak a személyes holmijukat hagyták meg... – ingatta a fejét. Eric arca elfehéredett. A keze remegni kezdett, ezért gyorsan a zsebébe rejtette. – Ezek szerint Erzsébet megváltozott – mondta egy másik férfi. – Vagy tán ez is csak egy hangulat nála? – Nem tudni, de azt rebesgetik, valaki beadványt nyújtott be a királynőnek, amiben beismeri, hogy Huggins ártatlan, és ő akkor hamisan vallott ellene. – De ki az, aki ennyi idő után bevallja? – kérdezték az emberek egymást túlkiabálva. – Azt senki nem tudja. Névtelenül jött a beadvány, de ha megtalálják a Huggins családot, az ismeretlen egyből felfedi kilétét. Ez áll a beadványban... – Á, nem hiszek én ebben az egészben! – legyintett egy szeplős, igen magasra nőtt férfi. – Annyi mindent beszélnek az emberek, ez is csak afféle kitaláció. – Nem kitaláció ez, bizony! Én olyan forrásból hallottam, ami megbízható... – Hát, akkor csak keressék a Huggins famíliát – mondta a hosszú férfi lebiggyesztett ajakkal. Eric lassan felállt, és odébbállt. Nem tudta, mihez kezdjen mindazzal, amit hallott. Mindenesetre jó kis információ, megtartja magának, hátha még hasznára lehet. Szerdán egész nap a szobájában maradt. Feküdt az ágyon, és idegesen töprengett. Mit és hogyan cselekedjen, hogy megússza ép bőrrel. Estére már olyan ideges lett, hogy nem tudott megmaradni az ágyon. Fel és alá járkált a szobában. A tenyere izzadt, a gondolatai összevissza kavarogtak. Kopogás zavarta meg a gondolkodásban. – Eric! Eljött az idő! Indulnod kell! – nyitott be a lord, és egy fényes tőr villant meg a markában.
– Nem kell, nekem is van! – hárította el Eric a férfi feléje nyújtott kezét. – Ez jó éles, épp megfelelő méretű – erőszakoskodott a lord. – Az enyém is megteszi – mormogta Eric, azzal kirántotta az övből a tőrét. – Megnézhetem? – kérdezte a lord, és átvette a bőrtokba bújtatott fegyvert. Ilyen remek darabot még soha nem láttam – ámuldozott, miután kihúzta a tokjából. Megakadt a szeme a nyelén, melybe egy ördögöt véstek. – Micsoda remekmű! Honnan szerezted? – kérdezte irigykedve. – Kaptam – felelte Eric röviden. – Hát... azt hiszem, ez éppúgy megfelel a célnak, mint az enyém. Nem bánom, használd a sajátodat. Most azonban készülnöd kell. Elkísérlek a folyónak ahhoz a szakaszához, ahol majd a királynőt bevárhatod. Látom, már felvetted a munkaruhádat. Eric ugyanis egy fekete, szűk nadrágot, gumicsizmát és szürke posztóból készült zekét viselt. – Igen, készen állok – felelte nyugodtan, miközben a gyomra idegesen rándult össze. – Jól van, akkor indulás! Sok sikert, Eric! Szeretném, ha a lányom nem maradna pártában... Eric csendesen kilépett az ajtón a lord után. London utcái kiürültek, mintha egyetlen lélek sem lakná a várost. Az emberek a Temze partjára igyekeztek, hogy megszemlélhessék uralkodójukat, és éljenezzék leendő frigyét Anjou Henrik herceggel. Azt tárgyalták, hogy ami nem sikerült Fülöpnek, sikerülhet a hercegnek. Ők más irányba indultak, mint a többiek. Nem kell senkinek látnia Ericet. A csoportosulás már egészen közelről látszott, s elfojtott szófoszlányok jutottak el hozzájuk. A mi királynőnk egy házasság kedvéért nem fogja a pápa kezére játszani az országot. De hisz a francia herceg még egy tacskó, Erzsébet a nagyanyja lehetne! Le kéne szúrni azt a némber herceget! Igen, de ő nem jött el, hanem egy követet küldött maga helyett! A Temzének a Whitehall Palace és a Westminster apátság közötti szakaszánál megálltak. Itt egy részen, a hársfák egész kis vadont
alkottak a parton, s a lombok alatt sűrű bokrok nyúltak bele egészen a vízbe. Ott kell meglapulnia. – Nézd csak, Eric! Az a királynő csónakja, el ne téveszd! Feleveznek majd egészen idáig, és akkor... A lord jobban beleburkolózott fekete köpenyébe, majd magára hagyta Ericet. A nap utolsó sugarai még megcsillantak a folyó vizén, de a két parton már meggyújtották a fáklyákat. Ünnepszámba ment Londonban, valahányszor a királynő sétára vagy csónakázásra indult. Ilyenkor az egész udvartartása kivonult. Selyembe, bársonyba, aranyos brokátba öltözött ladyk lépkedtek a nyomában, követve a gyaloghintóját, amelyet a legfőbb nemes urak, márkik, grófok vittek a vállukon. Bámész tömeg nézte lélegzet-visszafojtva, hogy villog a fáklya fényében a testőrök aranyozott, cizellált páncélja, hogyan kapkodják apró fejüket az arab lovak. Minden szem a gyaloghintóra szegeződött, amelynek mélyén méregzöld bársonyruhában, kétarasznyi széles csipkegallérban fogadta alattvalóinak üdvrivalgását I. Erzsébet. Csupa gyöngy volt az öltözéke, szinte tobzódott a gyöngyökben, mintha csak fitogtatni akarná, hogy keménykezű, vakmerő hajósai mennyi drágaságot harácsoltak már össze a világtengereken. Fehér gyöngyök a hajában, fehér gyöngysor a nyakában, de gyöngyök szegélyezték a ruháját is. De minden igazgyöngynél ékesebben ragyogott két fürge, csillogó szeme, amely kajánkodó mosollyal tekintett körül. Ezen a napon kisebb volt a kísérete, nagyobb a testőrsége. A királynő ugyanis kettesben csónakázott a Temzén Anjou Henrik követével, akinek a szája állandóan mozgott. Egyetlen pillanatra sem hallgatott el. Egyfolytában bókolt a királynőnek, akinek az arca most egészen másmilyennek tűnt, mint máskor. Az alkonyat leplezte fonnyadó vonásait, csak a szeme csillogott, és ajkának kislányos mosolygása, két kis gödröcskéje látszott. Láthatóan kedvére volt a herceg követének szóáradata. A Westminster-apátságnál nagy ívben visszakanyarodott a csónakkaraván. Most úgy alakult a sor, hogy legelöl haladt a zenészek csónakja, utána közvetlenül a királynőé, és hátrább az udvari kíséreté.
A csónak most érte el a hársligetet. Most kellene támadni! Most kellene beleugrani a vízbe, és megadni a kegyelemdöfést! Eric azonban nem mozdult. A szekérről, kissé távolabb a tömegtől, élénken figyelt a beöltözött kocsis. Már régen meg kellett volna történnie; mit csinál ez a szerencsétlen? – morfondírozott, aztán leugrott a bakról, és elvegyülve a tömegben a megjelölt helyhez lopakodott. A bokrok aljához érve felfedezte Ericet. – Miért nem intézted el őket? – kérdezte suttogva. – Menjen maga, ha meri! Nem volt rá megfelelő alkalom – tette hozzá Eric, mire a férfi már a vízbe is csusszant. Lebukott, és úszni kezdett a királynő csónakja felé. A víz színén semmit nem lehetett látni. Eric, amikor rádöbbent, hogy a férfi elvégzi helyette a gyilkos munkát, szintén a vízbe merült, és sebesen tempózni kezdett a víz alatt. A felszínen remegő fáklya fénye világított neki. Épp akkor ért a csónakhoz, amikor a férfi kibukott a vízből. Kezében megvillant a tőr, és egyenesen a követ hátába mártotta, aki egyetlen hang nélkül a vízbe dőlt. Ezután a gyilkos tőr Erzsébet felé csapott, azonban lesújtani már nem volt ideje. Egy erős férfikéz ragadta meg a merénylő csukóját, majd visszafelé rántotta. Erzsébet felsikoltott, de már senkit nem látott. Hamarosan vörösre váltott a Temze vize a csónak körül. A testőrök a vízbe ugráltak, és percek alatt kihúzták a két embert. – Nem! Őt hagyjátok! – kiáltott fel Erzsébet. – Ő mentette meg az életemet! Eric nem egészen így gondolta. El akart tűnni, de az a szerencsétlen megakadályozta. Bár saját tőre már a testébe hatolt, még maradt annyi ereje, hogy elkapja Eric karját. – Még él a merénylő! – kiáltott az egyik testőr, aztán körbefogták a királynő csónakját, s miután a herceg követének holttestét is kifogták, a parthoz eveztek. – Mi a neve? – kérdezte Erzsébet a lábai előtt kucorgó fiatalembert. – Eric, felség. – Eric, ön megmentette az életemet, s ezért jutalmat érdemel. Kívánjon bármit, megkapja! – mondta Erzsébet, és ráemelte csillogó szemét. – Nem kérek semmit, felség, csupán azt, hogy elmehessek.
– Tessék? Maga furcsa egy ember, Eric! Ilyen lehetőség nem adódik még egyszer az életében, hogy az uralkodóval egy csónakban ülhet, és ő felajánlja magának, hogy teljesíti a kívánságát. Bolond az, aki ilyen lehetőséget nem használ ki...! – Lehet, hogy bolond vagyok, felség, de tényleg nem kérek semmit. Szeretném, ha a parton elengedne. Azt hiszem, bárki más is kockáztatta volna az életét, hogy megmentse a királynőjét – mondta Eric, miközben az arca megrándult. A lelkében iszonyatos érzések tomboltak. Megvolt az oka rá, hogy megölje Erzsébetet, most mégsem tette. Haragudott magára, amiért ilyen gyáván viselkedett. – Eric! Szeretném, ha velem jönne az udvarba. Szükségem van ilyen bátor és hűséges alattvalókra. Azt akarom, hogy a díszőrségem tagja legyen! Nos, mit felel? . – Sajnálom, felség, de el kell utasítanom az ajánlatát. Én... én... nem maradhatok tovább, várnak... – Csak nem egy szép lány? – nevette el magát Erzsébet, miközben a kezét nyújtotta, és kilépett a partra. – De. Egy lány... – Az más. Ha a szíve nem szabad... – Erzsébet közel lépett a fiatalemberhez. – Nézzen rám, Eric! – mondta. A férfi felemelte a fejét. Erzsébet először nem tudta, honnan ismeri, de meg mert volna esküdni rá, hogy már találkozott vele. – Fényt ide! Sok fényt! – kiáltotta el magát. Eric érezte, hogy valami baj történhet, ezért lehajtotta a fejét. – Bocsásson meg, felség, de nekem most már mennem kell. Kérem, engedje meg, hogy távozzam! – hajolt meg, de az engedélyt már nem várta be. Hátrább lépett, aztán egy gyors mozdulattal eltűnt a tömegben. – Hozzák vissza! Azonnal hozzák vissza! – dobbantott a lábával a királynő, de Ericnek nyoma veszett. Az senkinek nem jutott eszébe, hogy a nem messze álldogáló szénásszekér rakománya között keresse. Erzsébet magára roskadva ült vissza a hintóba. Teljesen lefoglalta a megmentője. Biztos volt benne, hogy már látta valahol, de nem jött rá, hol. Ez pedig bosszantotta. Még a francia herceg követének halála sem tudta vele feledtetni a dolgot. Sosem nyugodott addig, amíg rá nem jött arra, ami megfejthetetlennek tűnt számára.
Amint a tömeg oszlani kezdett, a királynő és kísérete pedig jó messzire került, Eric előbújt, és a szekér bakjára ült. Vizes ruhájára töméntelen szalma- és szénaszál ragadt, amely most nagyon is jól jött a számára. Megcsördítette az ostort, és elindult. A két tehén lassan baktatott, s amint egy sötétebb helyre értek, valaki felsikoltott. Eric megrántotta a gyeplőt, és leugrott. – Maga egy őrült! Nem látja, hogy emberek járnak az utcán? – kiáltott rá egy női hang, amelynek a gazdája a fenekén ülve a szekér előtt pörölt vele. Egy férfi hajolt oda hozzá, és felsegítette. – Bocsásson meg, asszonyom! Igazán sajnálom! Nem történt baja? – érdeklődött ijedten Eric. – Menjen innen, maga... maga... – harapta el a mondatot a nőt felsegítő férfi. – Én... nagyon sajnálom – tárta szét a karját Eric, és hátrább lépett. Épp egy fáklya alá, melynek fénye az arcára esett. – Jézusom! – sikoltott fel a nő, és a mellette álló férfiba kapaszkodott. – Mi történt, Lilian? – ölelte át a férfi. – Semmi... semmi! Menjünk innen! – kérte szinte könyörögve a lány. Eric testén áramütésként futott végig a felismerés. Úgy érezte, elhagyta minden ereje. Támolyogva vánszorgott el a szekérig, és belekapaszkodott. A homályban lassan eltűnt a nő és a férfi, de a szívében nagyon erős nyomot hagyott az iménti jelenet. Lassan felült a szekérre és elindult. Fogalma sem volt róla, hogy hova, merre, csak hagyta, hogy az állatok vezessék. Szinte megszűnt körülötte a világ. Csak akkor ébredt fel ebből a különös álomból, amikor az állatok megálltak. Felnézett, és alig akart hinni a szemének: a lord háza előtt volt. Gyorsan leugrott és szaladni kezdett. Természetesen nem mehetett vissza a házba, hisz nem teljesítette azt, amivel megbízták. Sőt elárulta őket azzal, hogy megölte a társát! Lélekszakadva futott előre a sötétben, fogalma sem volt, hol járhat. Persze, világosban sem igazán ismerné ki magát Londonban. Valamikor, gyerekkorában itt élt, de az már olyan régen volt, hogy semmire nem emlékszik. .. Sokat változott azóta a város.
Amikor már nem bírt futni, megállt. A sötétben körülnézett, és egy kis idő múlva felismerte, hogy egy kisebb erdő széléhez ért. Egy fának támaszkodott és kifújta magát. A veríték végigfolyt a hátán, az arcán. Végighúzta a kezét a homlokától egészen az álláig. Furcsa, hogy már egy ideje nem érzi magát a régi énjének. Mintha kívülről és belülről is teljesen megváltozott volna. De hisz ezt akarta, vagy nem? – kérdezte magától gondolatban. Állt a fának támaszkodva, aztán lecsúszott egészen a tövéig. A fű vizes volt és hideg. Összeborzadt, de nem azért, mert fázott, hanem inkább azért, mert félt. Soha életében nem tudta, mi a félelem, most viszont beléje mart. Hogy mitől? – tette fel magának a kérdést de nem tudott rá egyértelmű választ adni. Félt saját magától, félt a királynőtől, félt attól, hogy soha nem lehet az övé az, akit mindennél jobban szeret... A fáradtságtól már gondolkodni sem tudott. Pillái lecsukódtak, és a fa tövében összekuporodva elaludt.
12. Lilian alig várta, hogy Henry elmenjen és egyedül maradjon. Egész testében remegett az emlékektől. Azt hitte, eláll a szívverése, amikor a szekérről leugró fiatalember szemébe nézett. Bár a fáklya fényében nem sokat látott, de elég volt egyetlen pillantás, és tudta, hogy ezt a szempárt, mely olyan mélyre vésődött a szívében, nem tévesztheti össze senkiével. És ez a hang, mely fülének oly kellemes... Kezét a szívére szorította, mert olyan hevesen dobogott, hogy szinte fuldoklott. – De az nem lehet! – kiáltott fel hirtelen. Amint rájött, hogy mit tett, gyorsan a szája elé kapta a kezét, és lehunyta a szemét. Szerencsére senki nem hallhatta e néhány rövid szót. Gondolatai ismét visszatértek a férfihoz. Semmi kétség, s Tenger Ördögét látta, erre akár meg is esküdne. De miért nem mondott neki semmit, amiről ráismerhetett volna? Vagy talán engem nem ismert fel? – morfondírozott magában. Gondolataiból az anyja kopogása zökkentette ki. – Lilian! Lilian! Gyere, kislányom, kész a vacsora! – kiáltott be, aztán továbbment. Lilian egy nagyot sóhajtott. Nem örült volna, ha most az anyja bejön hozzá, és faggatni kezdi. – Igen, megyek, anyám! – felelte egy kissé remegő hangon, aztán elindult az ajtó felé. Olyan gyengének érezte magát, mintha most kelt volna fel a betegágyból. Amikor belépett az ebédlőbe, a szülei már az asztalnál ültek. Legnagyobb meglepetésére Noel bírót is ott találta. – Noel bácsi! – lépett mellé, és megcsókolta a férfi homlokát. – Ó, kicsikém! Nekem te vagy a napsugár. Ha belépsz, a terem máris ragyogó fényűvé válik. De mit látok? – húzta össze a szemöldökét a bíró. – Mit, bácsikám! – nevette el magát Lilian. Szinte hihetetlen volt, hogy képes rá. – Sápadt vagy, gyermekem! És… és... szomorúság bujkál a szemedben. – Semmi bajom, bácsikám! – felelte Lilian, és leült.
– Nem, Lilian. A bácsikádnak igaza van. Valami nincs rendben veled, amióta visszatértél közénk. Hallgatag vagy, nem tölti be a házat a nevetésed, nem jársz dudorászva, és mostanában nem eszel rendesen... – nézett rá az anyja. – Ugyan, anyám! Hidd el, nincs semmi bajom. Kicsit megviselt a távollét, kell egy kis idő, amíg ismét magamra találok – mondta Lilian, de nem nézett fel a szalvétájáról, melyet idegességében gyűrögetni kezdett. – Nem, elhívom a doktort. Majd ő megállapítja, hogy mi a bajod. Az is lehet, hogy kimerültél, vagy... vagy ettél valamit, amihez nem vagy hozzászokva... Vagy tudom is én! Csak azt látom, hogy sápadt és túlzottan csendes vagy. Nem tetszel nekem. Ez nem az én vidám, okos, férfiakat megszégyenítően határozott Lilianem – csóválta a fejét az anyja. – Hagyjátok már békén! – szólt közbe Frank. – Majd rendbe jön, ha férjhez megy. Más környezetbe kerül, megváltozik az élete, visszatér a régi énje – nézett rá kedvesen hunyorogva. – Ugye, drágám! Liliannek majdnem a torkán akadt a falat, amelyet nagy nehezen a szájához emelt. – Mit... mit mondtál, apám? Mit jelent az, hogy más környezetben élek majd? – nézett várakozón az apjára. – Hű, azt hiszem, elkottyantottam valamit, amiről nem lett volna szabad beszélnem! – bosszankodott Eastwood, és a feleségére pillantott. – Most már mindegy, mondd el, ha belekezdtél! Tette ki az evőeszközt Edwina. – Kicsim! Henry vásárolt egy gyönyörű kastélyt, valahol északon. Fenyőerdők és hatalmas tölgyesek veszik körül, nem messze tőle egy forrás buzog. Mihelyt teljesen rendbe hozzák, henry meg akarja tartani az esküvőt. Igazán, keresve sem találhatnék nála megfelelőbb férjet. Imád és elhalmoz mindennel... – És nekem ebbe nincs beleszólásom? – vágott közbe Lilian olyan hangon, hogy mindhárman döbbenten néztek rá. – Ezt hogy érted? – kérdezte az apja. – Úgy, ahogy mondtam. Szeretném, ha a jövendőbeli férjem velem is közölné az elképzelését, aztán ha az megegyezik az enyémmel, akkor szólna a családnak. Nem szeretem, ha kész tények elé állítanak! Lilian szeme haragosan villant.
– Nem értelek, kislányom – szólalt meg az anyja. – Henry csak elismerést érdemel. Olyan helyen fogtok élni, amilyenről más csak álmodik. Nem tudom, miért beszélsz így? – Anya! Én szeretném eldönteni, hogy hol fogok élni és kivel – csúszott ki a száján meggondolatlanul a válasz. – Megmagyaráznád, mit jelent az, hogy kivel? – kapta fel a fejét Edwina. – Nem úgy értettem – hebegte Lilian vörös arccal. Belezavarodott az egészbe. Hangosan mondta ki, amit gondolt. – Hát hogyan? – nézett rá szúrós tekintettel az apja is. – Kicsit furcsa vagy mostanában, kedvesem. – Lehet – hagyta helyben Lilian. – Túl sok mindenen mentem keresztül, még nem hevertem ki. Nem elég hozzá egy-két hét, sőt hónap sem. – Liliannek igaza van – bólogatott Noel bíró. – Türelmetlenek vagytok hozzá. Végül is a saját életéről van szó, döntse el ő, hol és kivel akar élni! – vette pártfogásba az unokahúgát. Lilian hálásan nézett rá. Hiába, ő az ész a családban, gondolta. Egyedül ő értette meg, amit mondani akart. – Ha megengeditek, visszavonulnék – állt fel az asztaltól. – Megint nem érzed jól magad? – nézett rá aggódva az anyja. – Mostanában semmit nem akar enni – világosította fel a bírót. – Ahhoz képest egyáltalán nem sovány – tekintett végig a lányon Noel. – Sőt! Olyan... olyan, hogy is mondjam csak... igazi nő lett. Kigömbölyödött ott, ahol kell! – kacsintott elismerően. Lilian odalépett hozzá, és megcsókolta az arcát. – Szeretlek, bácsikám! – súgta a fülébe, azzal kiszaladt az ajtón. – Olyan kislány még! – nézett utána az anyja. – Valahogy megváltozott, amióta visszatért közénk. Régebben mindig azon bánkódtam, hogy olyan hirtelen lett felnőtt. Most pedig inkább gyereknek látom, nem egy érett nőnek, aki férjhez menés előtt áll – mondta elgondolkozva. – Legalábbis belsőleg – tette hozzá. – A nők már csak ilyenek! – húzta el a száját Frank. – Örökké változnak, soha nem lehet őket kiismerni. – Nana! – intette le a felesége.
– Jól van, persze a jelenlévők kivételek! Rád nem vonatkozott a megjegyzésem – kapta el az asszony kezét Eastwood, és az ajkához emelte. – Mi újság, Noel? – fordult aztán a bátyja felé. – Hát... újság az éppen van – kezdte a bíró, és a szalvétával megtörölte a száját.. Frank és Edwina egyszerre néztek rá. Az arcukra kiült a kíváncsiság. – Merényletet követtek el Erzsébet ellen. – Micsoda?! Ki és mikor? – kérdezte Frank élénken. – Ma, a késő délutáni órákban. A tettes ugyan nem tudott elmenekülni, de a kilétét csak ezután derítjük ki. A francia követet sikerült megölnie, de egy fiatalembernek hála, Erzsébet sértetlen maradt. – Fel kellene akasztani az ilyen alávaló bitangot! – fakadt ki Frank. Bár nem igazán szerette Erzsébetet, de azért a halálát nem kívánta. – Mondom, elfogtuk, de kihallgatni már nem tudjuk. Halott. Noel bíró mocorgott a széken, aztán hátradőlt, és maga elé nézett. – Na és ki volt az a bátor és önfeláldozó fiatalember? – kérdezte Edwina. – Sajnos nem tudjuk. Erzsébet csak annyit mondott, nem kért semmiféle jutalmat, pedig felajánlotta neki, hogy a díszőrség tagja lehet, de ő nem fogadta el. Állítólag már elkötelezte magát... – Csak nem egy áruló? – húzta fel a szemöldökét Frank. – Nem, dehogy – nevette el magát Noel bíró, és még a pocakja is megremegett. – Egy lánynak kötelezte el magát – tette hozzá. – Ez igen! Nagyon szeretheti ezt a lányt, ha még a királynő ajánlatát is elutasította miatta – sóhajtott fel Edwina. – Biztosan csodálatos teremtés lehet... – Igen, biztosan – bólintott Noel bíró, aztán kiitta a pohár vizet, amelyet már a kezében tartott. – És mi van a Higgins-féle üggyel? Nincs még semmi hír a családról? – érdeklődött tovább Frank. – Nem, még nincs. Tudomásom szerint még keresik őket. – Remélem, meg is találják mihamarabb – állt fel Frank, és kinyújtózott. Noel bíró lassan összeszedte minden energiáját, és felemelkedett a kényelmes székből.
– Köszönöm a vacsorát, Edwina! – lépett oda az asszonyhoz, és megcsókolta a kezét. – Már elmész? – nézett rá Frank. – Igen, későre jár. Nem szeretek sötétben mászkálni, de gondoltam, elmondom, mi történt. *** Lilian másnap korán ébredt. Rögtön az este látott szempár jutott az eszébe. Már nem volt olyan biztos benne, hogy valóban a Tenger Ördögével találkozott. Másnak is lehet olyan szeme, különben is sötét volt. De a hangja... azt nem lehet összetéveszteni senkiével. Felült az ágyban, de gyorsan vissza is hanyatlott. Forogni kezdett vele a szoba, és szörnyű hányinger tört rá. Az egész teste pillanatok alatt csupa veríték lett. – Jézusom! Mi van velem? – motyogta, és a párnája csipkéjét szorongatta. – Lilian! Kicsikém! – kopogott az ajtón az anyja. – Jó lenne, ha felkelnél! Az este elfelejtettem neked mondani, hogy Henry azt üzente, korán jön érted, mert el akar vinni valahová. Azt nem mondta, hová, de nagyon izgatott volt – dugta be az ajtón a fejét az anyja. – Mi van veled, drágám? – rohant oda hozzá, amint Lilian hófehér arcát meglátta. – Nem tudom, anya, de nagyon rosszul vagyok. Forog velem a világ, és hányingerem is van. – Megint ettél valamit, ami nem tetszett a gyomrodnak. Nincs mese, ágyban maradsz, és elhívom a doktort. Majd ő megállapítja, mi a bajod – simogatta meg a lánya homlokát. – Anya! Mindjárt hányni fogok! – suttogta Lilian, de már öklendezett is. Edwina gyorsan felugrott, és a sarokban lévő mosdótálat az ágyra tette. Lilian erőlködött, de nyálon kívül semmi más nem jött ki belőle. – Mi lehet a bajom, anya? – kérdezte elgyötört arccal. A szája sírásra görbült. – Nem kell aggódnod, drágám. Owen doktor nagyon jó orvos. Kicsi korodtól kezdve ismer. Ő biztosan segít rajtad – állt fel Edwina, és a mosdótállal kifelé indult.
– Megyek és elküldök érte – nézett vissza az ajtóból, aztán kiment. Lilian fájdalmas arcot vágott. Keze ugyanis a melléhez ért, mire fájdalma növekedett. A mellei kemények voltak, akár a kő. Megpróbált aludni, de nem sikerült. Bár szinte egész éjjel álmodott, mégis úgy érezte, kipihente magát. Lehunyt szemmel feküdt, amikor halk kopogást hallott az ajtaján. – Szabad – mondta erőtlen hangon. – Lilian! Drágám! – lépett be Henry aggódó arccal. – De Henry! Hogy mersz bejönni, amikor én ágyban fekszem? – háborodott fel a lány, és egészen az álláig felhúzta a takaróját. – Kicsikém! Hamarosan a feleségem leszel! Nem kell szégyellned magad előttem. Egyébként az édesanyád tudtával vagyok itt – tette hozzá a férfi, és letérdelt Lilian ágya mellé. – Én... én... akkor sem tartom helyesnek – hebegte a lány. – Én pedig igen, és itt is maradok veled, amíg dr. Owen meg nem érkezik. Ideges vagyok miattad, alig várom, hogy megtudjam, mi a bajod – fogta meg Henry a lány hófehér kezét. Lilian legszívesebben elrántotta volna, de nem akarta őt megbántani. Látszott rajta, hogy valóban aggódik. – Lilian! Tudod, hova akartalak ma elvinni? – csillant fel a férfi szeme. – Hova? – kérdezte Lilian, de csak udvariasságból. Egyáltalán nem érdekelte... – Ma akartam megvenni a jegygyűrűket. Mára beszéltem meg az ékszerésszel, hogy felkeressük. Igazán sajnálom, hogy éppen ma lettél rosszul. De természetesen az egészséged az első. Majd elmegyek hozzá, és megmondom, hogy későbbre halasztjuk a dolgot. Lilian arca még fehérebb lett. Már egyáltalán nem akarta, hogy Henry jegygyűrűt vegyen neki. Pedig sokszor elképzelte, hogy milyen lesz, amikor az ujjára kerül. Csillogó, különleges bilincs, amely összekapcsolja őket egy életre. Most azonban csak a szempárra tudott gondolni, amely fogva tartotta a szívét. Végre nyílt az ajtó, és felbukkant dr. Owen mosolygós arca. – Jó reggelt, kedves Lilian! – köszönt barátságosan, mire Henry felugrott, megbiccentette a fejét, és már el is hagyta a szobát. – Jó reggelt, dr. Owen – üdvözölte Lilian, és ő is megpróbált mosolyogni.
– Nos, lássuk, mi lehet a baj... – tette le a táskáját az ágy mellé a férfi. Lilian idegesen pislogott, nem tudta, hogy adja tudtára az anyjának, aki a kezét tördelve állt az ajtóban, hogy kettesben szeretne maradni az orvossal. – Kérem, nagyságos asszonyom, hagyjon most magunkra. Amint végzek a vizsgálattal, megkeresem és referálok – oldotta meg a lány problémáját a doktor. Lilian hálásan nézett rá, és egy kissé megnyugodott. Nem is tudta az okát, miért érezte úgy, hogy az édesanyja zavarja. Dr. Owen a lány fölé hajolt, és alaposan megvizsgálta. Néha-néha kérdezett egyet s mást, miközben hümmögött. – Mi a bajom, dr. Owen? – érdeklődött Lilian, amint az orvos a vizsgálat végeztével a mosdóhoz lépett. A férfi nem válaszolt azonnal. Komótosan megmosta, majd megtörölte a kezét, a törülközőt precízen visszaakasztotta a helyére. Komoly arccal fordult a lány felé. – Nagy baj van, látom az arcán – remegett meg Lilian. – Kérem ne mondja meg a szüleimnek, csak nekem. Nem akarom, hogy idegeskedjenek miattam – nézett a férfira könyörgő szemekkel. – Tulajdonképpen nem nagy a baj, bár ahogy vesszük – válaszolt az orvos kissé talányosan. Lilian még jobban megrémült. Ha nem közli egyenesen, biztosan súlyos kórban szenvedhet. Talán meg is hal... Erre a gondolatra kiverte a víz. Hisz még alig kóstolt bele az életbe, nem akar lekerülni a sötét, hideg földbe. A szeme megtelt könnyel, a szája sírásra görbült. – Nono, kedves! – veregette meg az arcát dr. Owen. – Mint mondtam, nem olyan nagy a baj, hisz ön nem beteg... – Nem?! – nézett rá Lilian elképedve. – De olyan rosszul érzem magam. – Igen, ez természetes ebben az állapotban. – Ebben az állapotban? Nem egészen értem... Milyen állapotban vagyok? – kérdezte Lilian, és a szeme tágra nyílt. – Miss. Lilian, ön gyermeket vár. Ilyenkor a szédülés és a hányinger természetesnek számít.
– Hogyhogy... mit... várok én? Hogy állíthat ilyet, dr. Owen. Micsoda butaság ez? – Ez nem butaság, Miss. Lilian, ez az igazság! – ingatta a fejét az orvos. – De ez nem lehetséges... én nem is tudom... – hebegte a lány egészen elgyengülve. Visszahanyatlott a párnára, és még sápadtabb lett. – Nem kell emiatt kétségbeesnie, kedves. Nem ön az első, aki gyermeket vár, sok-sok nő hozott már a világra kisbabát. Semmi probléma nem lesz, meglátja! – Hát nem érti, doktor?! Én még nem vagyok férjnél, nekem nem lehet gyermekem! – kiáltott rá a lány. – Már miért ne lehetne? Az nem attól függ, hogy van-e férj, vagy nincs... – Hát mitől? – nézett rá Lilian ártatlanul. – Maga kis csacsi! Hát attól, hogy került-e... hm... testi kapcsolatba férfival. Úgy tudom, ön hamarosan férjhez megy, nincs hát miért aggódnia. A vőlegénye biztosan örülni fog, hogy hamarosan apa lesz – mosolygott rá az orvos. – Jézusom! – kapta a szája elé a kezét Lilian. Már minden világossá és érthetővé vált számára. Az biztos, hogy nem Henry a gyermeke apja, hanem a kalózkapitány. Igen! Hogy is nem gondolt arra, hogy a kapcsolatuknak következménye is lehet... Pedig az édesanyja, amikor megjött az első vérzése, sokat mesélt. Elmondta, mennyire fontos egy nő életében ez a ciklus. Ha nem jelentkezik, az rendszerint azért van, mert a nő terhes lett. Ő pedig megfeledkezett erről. De ugyan mit is tehetett volna? A Tenger Ördöge akkor is a magáévá teszi, ha ő nem akarja. És először tényleg nem akarta... Kényszerítette rá... aztán már nem bánta... Lilian hangosan felzokogott. – Nyugodjon meg, Miss. Lilian! Én megyek, és közlöm a dolgot az édesanyjával. –Ne! Kérem, csak azt ne! Nem akarom, hogy megtudja! – kiáltott fel Lilian kétségbeesetten. – De hamarosan úgyis látszani fog. Már nem titkolhatja sokáig. Szerintem az édesanyjának joga van megtudni. A legjobb lesz, ha maga mondja el neki. Mikor tőlem érdeklődik, azt felelem, hogy ön fogja tájékoztatni. Jó lesz így?
– Igen... köszönöm – hebegte Lilian, és érezte, soha életében nem volt még ilyen nehéz helyzetben. Mit fog gondolni róla az édesanyja, ha megtudja, hogy gyermeket vár. És nem Henrytől... – Akkor minden jót, Miss. Lilian! Kérem, pihenjen sokat, fogyasszon sok gyümölcsöt, néhány hét múlva megszűnik ez a rosszullét. Amint a baba megmozdul, nem lesz hányingere. Egyébként éljen úgy, mint eddig, mert mint mondtam, az, hogy gyermeket vár, nem betegség. Dr. Owen intett a kezével, és becsukta maga mögött az ajtót. Lilian nem tudta, hogyan tovább. Kétségbe volt esve, és nagyon szerencsétlennek érezte magát. A kalózkapitány gyermekét hordja a szíve alatt, és ő nem is sejti. Nem, és soha nem is fogja... – Lilian! Kicsikém! – robbant be az ajtón az anyja. – Annyira aggódom! Dr. Owen szerint, majd te elmondod, hogy mi a baj. Ezt nem értem! Azt hittem, az orvosnak kötelessége, hogy tájékoztassa a beteg hozzátartozóit – nézett rá az asszony, és megállt az ágya mellett. – Nem vagyok beteg, anya! – emelte rá a tekintetét Lilian. – De jobb ha leülsz... Edwina lerogyott az ágyra. Szemét a lánya arcára szegezte és éberen figyelt. – Gyermekem lesz, anya! – suttogta Lilian, és a szeme könnybe lábadt. – Micsoda? Mit beszélsz? – ugrott fel az asszony, és a kezét a mellére szorította. – Ugye, most csak viccelsz? Én aggódom érted, te pedig tréfálkozol velem... Ez nem szép dolog... – hebegte. – Nem, anyám! Nem viccelek. Ez az igazság. Gyermekem lesz! A nő ismét lerogyott az ágyra, és némán a lányára meredt. Egyszerűen nem tudta, mit is tegyen. Boruljon a nyakába örömében, hogy nagymama lesz, vagy adjon neki egy hatalmas pofont, mert szégyent hozott a családra? – Ó, istenem! Miért mérsz ránk ennyi csapást? – sóhajtott fel, és a szeméből megeredtek a könnyei. Lilian csak nézte csendben. – Akkor egy okkal több, hogy mielőbb megtartsuk az esküvőt. Bár az igazság az, hogy nem értem... Olyan kevés időt töltöttetek el együtt... Henry csak nemrég jött vissza... – ingatta a fejét Edwina. – A gyereknek nem Henry az apja, mama! – mondta Lilian határozott hangon, és egyenesen az anyja szemébe nézett.
– Nem? Hát ki? – döbbent meg az asszony. – A Tenger Ördöge, anyám! – felelte Lilian, és beleremegett a név kiejtésébe. Átfutott rajta az egyedülálló érzés, amely csak vele kapcsolatban fogta el. – Micsoda??? Még hogy... hogy... az én... unokámnak... egy... egy kalóz! Érzem, hogy belehalok a szégyenbe. Egy tengeri rabló, egy többszörös gyilkos, egy senki legyen az unokám apja? Szó sem lehet róla! Majd beszélek Henryvel, hogy vallja a magáénak. Tudom, hogy megért majd, hisz annyira szeret téged... Szegény fiú! Micsoda csapás ez neki is! – sopánkodott Edwina, aztán hirtelen felegyenesedett. A szemében harag lobbant. – Te szégyentelen! Te szerencsétlen! Tudod, hogy mit csináltál? Hogy tehetted ezt velünk? Mit szól majd az apád, ha megtudja? Mi? – Jól van, anyám! Nem kell ennyire kiborulnod! Nem kell beszélned Henryvel, elmegyek itthonról. Elmegyek és keresek egy kolostort, ahol majd megszülöm a gyermeket, aztán örökbe adom. Én pedig megtérek az úrhoz. Nincs már jogom az élethez. Ha ti ennyire elítéltek, akkor mit várhatnék másoktól? – borult zokogva a párnára Lilian. Az anyja abbahagyta az óbégatást, és meglepődve a lányára meredt. – Bocsáss meg, kislányom! – térdelt le az ágya mellé. Átkarolta a vállát, és ő is zokogni kezdett. – Nem akartalak megbántani, csak nagyon váratlanul ért ez az egész. Én nem akarom a te halálodat, hisz annyira szeretlek... Bocsáss meg anyádnak! Majd felneveljük a kicsit, és szeretni fogjuk. Nem számít, hogy ki mit mond, mi melletted leszünk! Majd beszélek apáddal... – simogatta a lány haját, aki lassan megnyugodott. Megfordult, és átölelte az anyját. Így maradtak néhány pillanatig összeölelkezve, könnyes arccal. – Szabad már bejönnöm? – kopogott Henry, majd bedugta a fejét az ajtón. Döbbenten nézte, amint a két nő egymás karjába borulva sír. – Persze, persze, Henry! Jöjjön csak be! – bontakozott ki Edwina az ölelésből. – Azt hiszem, beszélnünk kell magával. – Ne! Anya! Kérlek, még ne! – kiáltott fel Lilian, és az arca vörös lett. – De, Lilian! Most rögtön beszélünk vele. Az idő telik, nem várhatunk! – mondta az anyja komolyan. – Miről van szó? Miről kell beszélnünk? – lépett be a férfi, és egészen közel jött az ágyhoz.
– Üljön le, Henry! Azt hiszem, jobb lesz! – mutatott a székre Edwina asszony, aztán megköszörülte a torkát. – Amit mondani akarok, az nagyon kényes dolog. Kérem, hogy maradjon közöttünk, bármit válaszol is. Henry kényelmetlenül érezte magát. Nem értette, mire akar kilyukadni a nő. – Szereti ön a lányomat, Henry? – nézett rá várakozón az asszony. – Hogy kérdezhet ilyet, Mrs. Eastwood? Tudja, hogy az életemnél is jobban szeretem. – Feleségül akarja venni? – Igen! Minden vágyam az! – bólintott Henry, és felcsillant a szeme. – Nem értem, miért tesz fel ilyen kérdéseket. – Majd mindjárt megérti... – felelte Edwina, és a lányára pillantott. – Henry! Ha kiderülne valami, amitől megváltozhatna a véleménye Lilianről... Akkor is elvenné? – próbálta meg körüljárni a témát az asszony. – Azt hiszem, nincs olyan dolog, ami megváltoztathatná az iránta érzett szerelmemet. Feleségül akarom venni, vele akarom leélni az életemet. – Jól van, Henry, hát akkor nyugodtan elárulhatom, hogy mi a baja Liliannek. – Már alig várom, hogy megtudjam. Remélem, nem komoly... – Lilian állapotos! – közölte az asszony hangosan, érthetően. – Hogy... mondta? – kapta fel a fejét Henry, és egy nagyot nyelt. – Jól hallotta, a lányom gyermeket vár. Henry fészkelődött a székén, aztán felugrott. Az ablakhoz lépett és kibámult. Eltelt néhány perc síri csendben, amíg ismét megszólalt: – Kitől? – kérdezte rekedten. – A kalózkapitánytól, aki elrabolta – felelte Edwina. Meg kell értenie, az a vadállat megerőszakolta. Lilian nem tehet róla, ő csak egy szerencsétlen áldozat... – sírta el magát. – Természetesen, senki nem kényszeríti önt, hogy feleségül vegye. Ha nem akarja, nyugodtan mondja meg... – nézett rá az asszony könnyes szemmel. Henry, mielőtt válaszolt volna, Lilianre tekintett. A lány lehajtotta a fejét; tombolt benne az érzésvihar, amelyről most nem beszélhetett, pedig legszívesebben megmondta volna, hogy igenis, szereti a Tenger
Ördögét, halálosan, örökké... és boldogan vállalja a gyermekét. De nem tehette. így hát hallgatott és várta, hogy Henry döntsön a sorsa felől. – Igaz ez, Lilian? Mármint az, hogy kényszerített rá az a vadállat... – kérdezte halkan, megtörten a férfi. Lilian nem válaszolt, szó nem jött volna most ki a száján. Alig láthatóan bólintott. – Megölöm azt a szemetet! Esküszöm, hogy megölöm! Megkeresem és eltaposom, mint egy férget! Tönkretett mindent! A szerelmünket, az életünket, és ezért meglakol! – dühöngött Henry. Kezét ökölbe szorította, az arcán több ér kidagadt. – Várjuk a válaszát! – szakította félbe Edwina. – Én így is szeretem őt, és feleségül veszem. A gyermek pedig a nevemet viseli majd. Végül is ő nem tehet semmiről. – Henry! Édes fiam! – ugrott oda Edwina, és átölelte a vállát. – Köszönöm! Tudtam, hogy nemes lelkű vagy! Soha nem fogom elfelejteni neked, amit tettél! Mindig élvezni fogod a bizalmamat, a szeretetemet, és a hálámat... – Anyám! – kiáltott rá Lilian. – Hagyd abba, könyörgöm! Nem bírom hallgatni! – ugrott fel. Felkapta vékonyka kis pongyoláját, és kirohant a szobából. Mezítláb szaladt lefelé a lépcsőn, majdnem elsodorta az apját, aki épp akkor indult fel hozzá. – Lilian! Kicsikém! Mi történt? – fordult utána, de a lány csak rohant kifelé, mint akinek elment az esze. – Lilian! – kiáltott az anyja is az emeletről. Frank felnézett, s a lépcső tetején ott látta a feleségét és Henryt. Mindketten sápadtnak és izgatottnak tűntek. – Mi történt, Edwina? Az isten szerelmére, mondd már, mi a fene folyik itt? – kérdezte ingerülten. Az asszony, nyomában Henryvel, lejött a lépcsőn, és megállt a férje előtt. – Kapaszkodj meg a korlátban, Frank! Szükséged lesz rá! – szólalt meg olyan hangon, hogy a férfi önkéntelenül a korlát felé nyúlt. – Lilian gyermeket vár! – Mi? Mi van?! – nézett rá Frank, és látszott rajta, hogy nem jutott el a tudatáig a dolog. – Nem érted, Frank? Nagypapa leszel! – magyarázta Edwina, és Henryre pillantott.
– Te piszok csirkefogó! Visszaéltél a bizalmammal, kihasználtad a lányomat? – kiáltott Eastwood vörösre vált képpel a férfira. A keze kilendült, és egy hatalmas pofont kent le neki. – Te őrült! Mit csináltál? – lódított egyet rajta Edwina. – Még kérded? Ezek után? Elcsábította a lányomat! Megszégyenítette a világ előtt... – Nem, Frank, nem ő tette! – dobbantott egyet mérgesen az asszony. – Mi? Nem... nem ő? Hát... hát akkor... ki a fene? – kérdezte döbbenten Frank, miközben Henry fájdalmas arccal tapogatta a pofon helyét. – A gyermek apja... a Tenger Ördöge – mondta ki nagy nehezen Edwina. – Micsoda? Az a kalóz? Ez nem lehet igaz, nem! – csapott egy nagyot a korlátra Eastwood. – De, sajnos igaz. Henry pedig mindezek ellenére feleségül veszi, és a gyermeket a sajátjának fogadja el. És te még megütötted... – Bocsáss meg, Henry – nyújtotta ki a kezét Frank. – Én igazán nagyon sajnálom – hebegte. Miután kezet fogtak, elfordult. Ha megengeditek, most szeretnék egyedül maradni – mondta, és a szobája felé indult. Edwina a férje után nézett. Imbolygó járásából észrevette, hogy nagyon bántja őt a dolog. – Megyek és megkeresem Liliant! – indult kifelé Henry. Alig várta, hogy kiérjen a levegőre, azt hitte, megfullad. Lehet, hogy ezt akarja? Valóban elveszi a lányt annak ellenére, hogy már másé volt, és gyermeket is vár tőle? És épp egy kalóztól... Felsóhajtott. Liliant tiszta szívéből, igaz szerelemmel szerette, de most valahogy mintha nem lenne biztos benne. Túlságosan elhamarkodottan nyilatkozott, amikor a lány anyja válaszút elé állította. Félt, hogy az apja tombolni fog, ha megtudja. Ő mindig sokat adott a látszatra... Lilian a kert végében állt egy fa törzsének támaszkodva. – Lilian! – szólította meg a férfi. – Jól vagy? – Igen – felelte a lány, és kissé oldalra fordult, de nem került szembe Henryvel. – Beszélnünk kell! – folytatta a férfi fátyolos hangon. – Ha akarod – fordult most teljesen felé a lány. – Miről? – kérdezte, és mélyen a férfi szemébe nézett.
– Kettőnkről, akarom mondani hármunkról – lépett egészen közel hozzá Henry. Sötét szeméből szerelem és fájdalom volt kiolvasható. Lilian elfordította róla a tekintetét, nem bírta elviselni a látványt. – Rendben van – bólintott. – Lilian! Én nem akarok tolakodni, feleségül veszlek a gyermekeddel együtt, de csak akkor, ha te is ezt akarod. Azt hiszem, elsősorban azt kell szem előtt tartani, ami neked jó. Lilian szíve még jobban megfájdult. Csak ne lenne ennyire kedves, ennyire belátó! Csak ne szeretné őt ennyire! Minden könnyebb lenne. Egyszerűen annyi jóság és kedvesség van benne, hogy nem lehet csak úgy elzavarni. Pedig szíve szerint ezt tenné... – Tudod, Henry, annyira zavart vagyok, hogy magam sem tudom, mit akarok. Azt azonban nem szeretném, hogy neked rossz legyen. Nem kívánok rád akaszkodni, egyáltalán nem terhel téged semmiféle kötelezettség. Ami történt, ahhoz semmi közöd, tehát nem is bűnhődhetsz miatta. Márpedig ha feleségül veszel, nekem egy életen át lelkiismeret furdalásom lesz, amiért feláldoztad magad. Neked pedig... tudom, hogy egy teher... Nem! Ne ellenkezz, kérlek! Senki nem kényszerít rá, hogy mellettem maradj. Nyugodtan menj csak el, ha ezt akarod, hidd el, nem haragszom meg érte, nincs is hozzá jogom. Amit anyámnak megígértél, azt nem kell teljesítened, ő csak a saját és a család érdekeit nézte. Én azonban nem akarom, hogy megbánd a nagylelkűségedet. Lilian odalépett a férfihoz és megölelte. Lágyan megcsókolta a száját, aztán elfordult. – Szóval nem akarsz hozzám jönni feleségül? – kérdezte Henry letörten. Most, hogy a lány néhány szóban elmondta a véleményét, ismét feltámadt benne a szerelem. Ez a lány még így is olyan tiszta és ártatlan, hogy képtelen elhagyni. Kell neki, nem érdekli, hogy mi történt. – Nem ezt mondom, Henry. Csak szeretném, ha meggondolnád, mielőtt végleges választ adsz. Én soha nem kértem volna tőled azt, hogy mellettem maradj, sajnálom, hogy anyám megtette. Csak rajtad áll, hogy elfogadsz így, vagy elmész. Kérlek, gondold meg nagyon, hogy mit teszel!
– Már megmondtam. Szeretlek. Nem tudok nélküled élni, azt akarom, hogy a feleségem légy! – ölelte át Henry a lányt. – Nos, mit válaszolsz? – A feleséged leszek, Henry. Köszönöm, hogy mellettem maradsz, és a gyermekemet is elfogadod. Remélem, nem fogod megbánni... – Biztosan nem. Ha szeretjük egymást, nem távolíthat el bennünket semmi. Beszélek a pappal, jövő héten megtarthatjuk az esküvőt. – És... és apád mit fog szólni, ha megtudja, a gyermek nem a tiéd? – Nem mondjuk meg neki. Beteg a szíve, nem akarom, hogy felizgassa magát... – Be akarod csapni? – nézett rá Lilian. – Csak egy ideig... Majd egyszer talán közöljük vele. Én a sajátomként fogom szeretni a gyereket, miért zavarnánk hát meg a még hátralévő napjait? – Legyen, ahogy jónak látod – egyezett bele Lilian, de bántotta a dolog. – Gyere, menjünk vissza! A szüleid nagyon aggódtak, amiért elszaladtál. Tényleg, miért tetted? – kérdezte Henry. Lilian megremegett. A kérdés váratlanul érte. Mégsem vallhatja be, hogy állandóan a Tenger Ördöge jár az eszében, az iránta érzett szerelem eltölti egész lényét. Amikor az anyja könyörögve kérte, hogy ne hagyja el, s amikor köszönetével megalázkodott a férfi előtt, legszívesebben a világ végéig futott volna. Szégyellte magát az anyja miatt. – Nagyon kínos volt nekem ez az egész – mondta nagy sokára. – Szégyelltem magam előtted. – Nem kell szégyenkezned! Az az ember elrabolt és megerőszakolt, te nem vagy hibás. Ezért maradok melletted. Ha sejteném, hogy egy szemernyi érzést is kiváltott belőled, rögtön elmennék. Tudom azonban, hogy tiszta és őszinte maradtál. Nem érdekel, hogy az ő gyermekét hozod majd a világra, te vagy az anyja, ezért szeretni fogom – ölelte át Henry a lányt. Lilian lehajtotta a fejét, s ezzel elkerülte a férfi csókját. Felvillant előtte az az idő, amikor majd a felesége lesz. Hogyan hárítja el akkor a közeledését? Érezte, hogy őrültséget követ el, ha hozzámegy. Már biztosan tudja, hogy nem szereti. Nem teheti őt boldogtalanná, nem láncolhatja magához, amikor a szíve másért dobban.
– Á! Itt vagytok hát! – kiáltott rájuk Edwina asszony. – Már nem tudtam bent maradni, olyan ideges voltam. Jól vagy, Lilian? – kérdezte. – Jól, anyám – felelte a lány, de valahova a távolba nézett. – Minden rendben? – faggatta Henryt Edwina. – Igen, asszonyom. Minden a legnagyobb rendben. Jövő héten szombaton megtartjuk az esküvőt – mondta a férfi, és a szeme ragyogott. – Hát ez igazán nagyszerű! – kiáltott fel boldogan Edwina asszony. – Akkor nincs sok időnk, el kell kezdenünk az előkészületeket. Meg kell beszélnünk, kiket hívunk meg, és mi legyen a menü. Az asszony egészen beleélte magát a dologba, egyfolytában beszélt. Lilian úgy érezte, szétpattan a feje. Alig várta, hogy Henry elköszönjön, gyorsan a szobájába ment és lefeküdt. Az ágyon végigdőlve a plafont bámulta. Szeme előtt megjelent a kalózkapitány arca. Hallotta a hangját, amint beszélt hozzá, érezte kezének gyengéd érintését, száján csókjának tüzes, de édes ízét. – Ó! Édes istenem! Miért nem lehet itt mellettem? Miért történt minden olyan szerencsétlenül? Mit vétettem, hogy nem szerethetek szabadon? Mit? – tört fel belőle a zokogás. Fejét a párnába fúrta, és kétségbeesetten kiáltotta: – Szeretlek, Tenger Ördöge! Igazán, forrón és örökké, mint még soha senkit. Kérlek, ne hagyj magamra, gyere értem! Rázta a zokogás, mely csak nagy sokára csitult, majd a kimerültségtől álomba zuhant.
13. Eric, amint kinyitotta a szemét, felpattant. A nap hét ágra sütött, perzselő melege egészen átforrósította az arcát. Körülnézett, de nem tudta, hogy hol van. Elindult hát a kis erdő szélén futó keskeny ösvényen. Amint fejét lógatva baktatott, a háta mögül lódobogásra lett figyelmes. Már késő lett volna elbújni valamelyik fa mögé, ezért hát ment tovább. A lovas beérte, aztán el is hagyta. Eric felsóhajtott. Az idegen azonban néhány méterrel odébb megállt. – Jó napot! – szállt le a nyeregből, és Eric felé biccentett. – Jó napot! – köszönt Eric is kissé bosszankodva. Egyáltalán nem volt beszédes kedvében. Éhség és szomjúság gyötörte, s szörnyen vágyott a kedvese után... – Maga nem idevalósi, ugye? – kérdezte a lovas. – Igen is, meg nem is – felelte morcosan Eric. – Ezt meg hogy kell érteni? – nevette el magát a lovas. – Ahogy akarja – jött a nem éppen udvarias válasz. – Tudja, nem akarom én molesztálni, de egy nehéz döntés előtt állok, és nem tudom, mit tegyek. Olyasvalakinek a tanácsára lenne szükségem, akit nem befolyásol semmi. Amit ő mond, azt fogom tenni. Észrevettem önt, és úgy gondoltam, egy idegen, aki épp a legmegfelelőbb. Megfizetem a fáradozását... – Nemigen értem, mit akar tőlem – rázta meg a fejét Eric. – Ezt elhiszem – nevette el magát a lovas. – Jöjjön, bemegyünk egy kocsmába. Fizetek valamit, aztán elmondom, miben kérem a segítségét. Csak tanácsot szeretnék kapni, semmi mást. – Rendben – egyezett bele Eric. A pénz megtette a hatását. Egyetlen vasa sincs, így legalább ehet, és ha szerencséje van, vehet egy valamirevaló ruhát is magának. A nadrágja ugyanis cafatokban lógott rajta, hisz az apródruhát le kellett tennie, amikor elindult, hogy megölje a királynőt. – A nevem Henry Gray! – nyújtott kezet a lovas. – Eric Hurd – szorította meg a fiatalember. – Örülök, hogy megismerkedtünk, Eric. Ha megengeded, azt hiszem, én vagyok az idősebb. Szervusz!
– Szervusz – fogtak ismét kezet. A Goole Streeten ma különösen nagy volt a forgalom. Mindenki a királynő elleni merényletről beszélt. A kisebb nagyobb csoportok hangosan vitatták a történteket. Az utca végén telt alakú, halfarkú hableány himbálódzott az öreg kocsma felett. – A hableány megfelel? – kérdezte Henry. – Nekem mindegy, hisz egyiket sem ismerem – felelte Eric, és belépett a társa mögött a zsúfolásig megtelt ivóba. Itt is érezhető volt az izgalom, a bejárat körül az emberek egymás szavába vágva vitatkoztak. A pulthoz állva Henry odakiáltott a csaposnak: – Két kancsó sört! Amint megkapták, Henry felemelte az egyiket. Jól meghúzta, aztán beszélni kezdett: – Mondd, Eric! Voltál te már szerelmes? Ericet váratlanul érte a kérdés. Megtörölte a száját, aztán bólintott. – Persze. Most is az vagyok – tette hozzá. – Ezek szerint van némi tapasztalatod a nőkkel kapcsolatban, nem igaz? – De, igaz. – Nos, akkor hallgass végig, aztán mondd el a véleményedet! Tudod – kezdte Henry –, évek óta szeretek egy lányt. Hosszú időt töltöttünk el egymástól távol, azt hitte, meghaltam. A királynő távoli földrészre vezényelt, ott teljesítettem szolgálatot. Megsebesültem épp akkor, amikor a kedvesem eljött hozzám. Nem találkozhattunk, abban a hitben tért vissza Angliába, hogy halott vagyok. Útközben kalózok támadták meg a hajójukat, a híres, hírhedt Tenger Ördöge maga rabolta el. Amikor felgyógyultam és hazatértem, döbbenten hallottam meg a szörnyű hírt, miszerint a lány valahol, isten tudja merre, a kalózok között él. El tudod képzelni, mit éltem át? – nézett Ericre, akinek az arca fehér volt, akár a hó. – Mi a baj, Eric? – bökte meg a vállát Henry. – Velem történt meg az eset, nem veled. Nehogy rosszul legyél itt nekem, hallod? – Nem, dehogy! Csak... nagyon éhes vagyok. Biztosan ettől émelygek. – Ezen segíthetünk! Lehet itt valami harapnivalót kapni? – kiáltott oda Henry a kocsmárosnak, aki sűrűn bólogatva jelezte, hogy igen.
– Akkor ide vele, de gyorsan! – intett a kezével a férfi, aztán tovább mesélt. Eric azt sem tudta, mit eszik, csak tömködte magába a falatokat. Nagyon éhes volt, de most szinte megfeledkezett róla. Amit hallott, az felülmúlt minden mást, ami körülvette. Szó szerint csüggött Henry ajkán. – Nos, szóval amikor megtudtam, hogy a kedvesem a kalózok között él, attól kezdve nem maradt egyetlen nyugodt pillanatom sem. Frank Eastwood, a lány apja és én néhány emberrel hajóra szálltunk, és Lilian keresésére indultunk. Felkészültünk, hogy a Tenger Ördögét foglyul ejtsük, s láncra verve hozzuk Angliába, mindazért, amit elkövetett. De sajnos, bár elfogtuk, valaki megszöktette. Talán így még jobb, a tenger mélyén lelte halálát. Biztosan széttépték a hatalmas vizek ragadozói. Méltóképpen fejezte be mocskos életét. Nem tud már ártani többé senkinek... Henry elnézett a férfi feje fölött, aki úgy figyelt, hogy még a szeme se rebbent. Lélegzetet is szinte csak akkor vett, amikor már nagyon muszáj volt. Hogy mi játszódott le benne, azt csak ő és a Megváltó tudta. – Nos, mint mondtam, megszöktették a hajóról, de lehet, hogy jobb is így. Elképzelhető, hogy Erzsébet megbocsátott volna neki. – Ugyan miért? – szólt közbe most először Eric. Nem értette, hogy miért tenne ilyet a királynő. – Hol éltél te mostanáig, cimbora? – kérdezte Henry. – Úgy viselkedsz, mint aki nem ismeri a királynőjét. Nem hallottad, mennyire odavan a kalózokért? Titokban még a „merchant adventurereknek" a spanyol hajók elleni kalózháborúját is szívvel-lélekkel támogatta. Gondolod, hogy a Tenger Ördögét, a leghíresebbet máglyára küldené? – húzta fel a szemöldökét Henry. – Hát... nem is tudom – hebegte Eric a száját törölgetve. – De hadd mondom tovább, amiért magammal hoztalak – folytatta Henry, miután lenyelte az utolsó korty italát. Eric ismét rászegezte a tekintetét, és éberen figyelte minden egyes szavát. – Nos, aztán hazaértünk, nagynak tűnt a boldogság, de valahogy rájöttem, hogy Lilian már nem a régi. Igaz, sok mindenen átment, két évet töltött a nyílt vízen, aztán elrabolta a Tenger Ördöge, de mégis...
Túlzottan megváltozott. Már nem lobog a tűz a szemében, mint amikor elváltunk. Úgy érzem, nem szeret már. Pedig nekem ő a mindenem... Eric minden erejét összeszedte, hogy fel ne ugorjék, és ne csapjon a férfi arcába. Visszafojtotta indulatát, és mozdulatlanul, rezzenéstelen arccal figyelt. – Tudod, az ember megérzi az ilyesmit. Már nem is nagyon csókolhattam meg, amint csak közeledtem felé, elfordult. Nagyon fájt, de hittem benne, minden rendbe jön. Most aztán kapaszkodj meg, Eric! Olyat hallasz tőlem, ami talán még téged is megrendít. Engem annyira lehangolt, annyira megviselt, hogy alig tudok gondolkozni. – Mondd már, mondjad már! – sürgette Eric feltűnő érdeklődéssel. – Tudod, Eric... amióta visszatértünk, Lilian állandóan gyengélkedik. Étvágytalan, sokszor hányinger gyötri és szédül. Ezért az anyja elhívatta hozzá az orvost, aki megállapította, hogy az én egyetlenem nem beteg, csak... – Csak? – nézett rá türelmetlenül Eric, mivel Henry hosszasan hallgatott. – Csak gyermeket vár – suttogta a férfi erőtlenül. – Micsoda? – ugrott fel Eric. Az egész teste reszketett. Mit akar tőle ez a szemét alak, amikor teherbe ejtette a lányt? Miféle tanácsot adhatna ő neki? Valami... valami igazán sértőt szeretett volna a fejéhez vágni, de nem találta a megfelelő szavakat, ezért aztán csak ökölbe szorította a kezét, és haragosan nézett a vele szemben ülő férfira. – Látom, nagyon átérzed, amiről beszélek – mondta Henry egy kis idő után, mert a férfi szemében fellobbanó gyűlöletet annak tulajdonította, hogy Eric a lányra haragszik... De miért, hisz nem is tudja, hogy ki a gyerek apja... Elhessegette magától a gondolatot, aztán folytatta. – Nos, a lényeg még csak ezután következik! – sóhajtott egy nagyot. – Mi a csuda következhet még? – kérdezte Eric. – Te vagy az apja a gyereknek, nyilvánvalóan el kell venned a lányt feleségül – motyogta Eric, de nem nézett a társára. – Nem egészen így van, Eric... Az orvos állapította meg, hogy Lilian gyereket vár, de nem ő közölte az anyjával, hanem Lilian... – Na és? Mi a különbség? – legyintett Eric még mindig felháborodottan.
– Lilian mondta meg, mert ő akarta tudatni vele, hogy... a fenébe is... a gyermek nem tőlem van... –hajtotta le a fejét Henry. – Neem? Hát akkor... kitől? – remegett meg Eric hangja. – Kitől? Hát nem találod ki magadtól is? A Tenger Ördögétől, hogy az isten verje meg! – kiáltott fel fájdalmasan Henry. Eric egy ideig némán ült, aztán hangosan és boldogan felkacagott. A viselkedése felháborította Henryt. – Milyen ember vagy te, hogy kineveted a fájdalmamat, mi? – ugrott fel, és megragadta a férfi ingét. – Jaj, Henry! Nem úgy van, ahogy gondolod, csak hát annyira hihetetlen... – próbált meg a lelkére beszélni Eric. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Kérlek, mondd tovább... Henry elengedte a ruháját, és visszaült a székére. – Ezek után velem is közölték a dolgot, és Lilian anyja nekem szegezte a kérdést, hogy még mindig feleségül akarom-e venni a lányát. – Na és te mit válaszoltál? – sápadt el Eric. – Mit? Ugyan mit válaszolhattam volna? Azt feleltem, hogy igen, elveszem! – Micsoda? – ugrott fel most Eric, és elkapta Henry finom anyagból szőtt ingét. – Nem, azt nem teheted meg, nincs hozzá jogod! – sziszegte szinte magánkívül, miközben rángatni kezdte a férfit. – Eric! Te őrült! Engedj már el! Nem értem, miért támadsz nekem? Ezért kértelek, hogy gyere velem? Hogy megfojts? – kiáltozta Henry. – Vedd már le rólam a kezed, és inkább azt mondd meg, mit tegyek? Helyesen döntöttem, hogy így is feleségül veszem Liliant, és a gyermekét a sajátomként fogom szeretni? – ordított rá a férfira, aki lassan elengedte és zavartan nézett rá. – Hát... nem is tudom, hogy mit mondjak. Azért lettem ilyen ingerült, mert az az érzésem, hogy téged rá akarnak szedni, és te pedig belesétálsz a csapdába. Amit az a lány vállalt, viselje! – emelte magasra a fejét Eric. – No, azért nem egészen így van. Lilian ugyanis nem önszántából került ebbe a helyzetbe! A Tenger Ördöge erőszakkal tette a magáévá. Lilian ártatlan! Ugyan, egy gyenge, védtelen lány hogyan is szállhatott volna szembe a nagy kalózkapitánnyal? Ha tudnám, hogy csak egy aprócska vonzalmat is érzett az iránt az utolsó alak iránt, otthagynám...
De... de ő nem olyan lány! Engem szeretett, és biztos, hogy most is szeret, csak hát a körülmények nagyon megviselték... – Értem – bólintott komoly arccal Eric. Hihetetlen önfegyelmének köszönhetően Henry nem vette észre, mi játszódik le benne. – És Lilian mit szólt? Ő is könyörgött, hogy vedd feleségül? – faggatózott tovább, de nem nézett Henryre. Oldalra tekintett, mintha ez csak úgy mellékesen érdekelné. – Nem. Ő nem könyörgött, sőt! Amikor az anyja megkérdezte, hogy ezek után elvenném-e a lányát, kirohant. Nem bírta hallgatni... Szégyellte magát, hogy az anyja a nyakamba akarja varrni őt. Pedig én még most is nagyon szeretem, és nincs más vágyam, mint az, hogy egy életen át vele éljek – mondta elérzékenyülten Henry. – Lilian nagyon tisztességes lány! Még ilyen körülmények között is tudom, hogy tiszta és ártatlan. Ezért is válaszoltam az anyjának és neki is, hogy a történtek ellenére elveszem őt. Majd lesznek saját gyerekeink is, az az egy pedig felnő közöttük. – Már Liliannek is elkötelezted magad? – kérdezte Eric olyan halkan, hogy alig lehetett hallani. – Igen. Megállapodtunk, hogy a jövő héten szombaton tartjuk meg az esküvőt a kastélyukban. – Ha már ilyen határozottan eldöntötted, akkor mi a fenének cipeltél engem ide? Mit mondhatnék én ezek után? Egy idegen, akinek semmi beleszólása nincs, aki nem ismer senkit, aki kívülről másképp lát mindent? – Igazad van, Eric. Bocsáss meg, hogy feltartottalak! Tényleg nincs szükségem már senki tanácsára. Tudom, hogy Lilian és én boldogok leszünk. Vettem egy gyönyörű kastélyt fenn északon, ahol rengeteg az erdő, jó a levegő... épp a legalkalmasabb hely arra, hogy mindent elfelejtsünk, és új életet kezdjünk – mondta büszkén mosolyogva Henry, azzal a férfi elé tett egy csomó pénzt. – Miért adod nekem? Én... – Azért, mert boldog vagyok, és mert meghallgattál. Vegyél rajta valamit a kedvesednek... – állt fel, és már el is tűnt az ajtóban. Eric felmarkolta a pénzt, és ő is Henry után ment. Még látta, amint a lovára pattanva elvágtatott. A pénzt szorongatva elindult az utcán. Az egyik kocsma előtt elhaladva Frank Eastwoodra ismert. A férfi épp kilépett a kocsmából, és
a nem messze reá váró szekér felé ballagott. A szekér oldalához egy hófehér ló volt kötve. Eastwood eloldotta, aztán felugrott rá. Eric borzasztóan szerette volna tudni, hol áll a kastélya. Minden vágya az volt, hogy megpillanthassa Liliant. Természetesen nem állíthat oda, de messziről megleshetné a lányt. Sajnos neki nincs lova, így hát csak sóvárgó szemekkel nézte, amint a férfi elvágtat. Aztán hirtelen támadt egy ötlete. Gyorsan a szekér után futott, majd felkapaszkodott a hátuljára. – Megengedi, uram? – kiáltott előre az öreg, bajuszos kocsisnak, aki bóbiskolva ült a bakon. – Jöjjön csak, jöjjön nyugodtan! – felelte a férfi. – Merre visz az útja? – kérdezte. A fejét oldalra fordította, és egy nagyot köpött az út szélére. – Majd szólok, hogy hol szeretnék leszállni. Tudja, nem nagyon vagyok ismerős errefelé, de a környéket már ismerem, ha elértem az úti célomat – felelte Eric. – És maga, bátyám? Hová igyekszik? – Én? Hazafelé. Frank Eastwood a gazdám, igen jó ember. Már isten tudja, mióta élünk a családdal. Az ükapám is az Eastwoodoknál szolgáltak. – Igazán? Csak nem az a férfi a gazdája, aki az imént elkötötte a lovat a szekere mellől? – Ő bizony! – emelte fel a hangját az öreg. – Most nagy a felfordulás a kastélyban, mert a kisasszony hamarosan férjhez megy – fecsegett tovább. – Az bizonyára nagy esemény lesz – bólogatott Eric. – Az bizony! Az egész kastély fel lesz díszítve! Egész London erről az esküvőről fog beszélni, hisz a kisasszony nemrég menekült meg a kalózok fogságából. Maga Frank Eastwood és Henry uraság szabadította ki! – magyarázta az öreg. Láthatóan élvezte, hogy végre figyelnek rá. – Nos, innen már gyalogosan is eljutok, ahová igyekszem! – ugrott le Eric a szekér saroglyájáról. – Isten megáldja, uram! – intett a kezével. – Ég áldja magát is! No látja? Az már az Eastwood kastély! – mutatott az ostorral előre a kocsis. – Nagyon szép! – motyogta Eric, és a szíve majdnem kiugrott a helyéből, olyan izgalommal figyelt a távolba. Jól körülnézett, aztán elindult visszafelé.
14. London csendes és nyugodt volt, de Erzsébet annál inkább ideges. Idegesítette Mária, idegesítette a Huggins-féle ügy és végül nagyon zavarta, hogy nem jött rá, honnan ismerős neki annyira a fiatalember, aki megmentette az életét. Fel s alá járkált a szobájában, és erősen törte a fejét. Tudom, hogy láttam már ezt az arcot. Biztos vagyok benne, hogy találkoztunk már, töprengett. Egyszerre csak felvillant előtte egy kép: Huggins grófé. Igen, semmi kétség, ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet, ugyanaz a nemesi külső! A megmentője nem lehet más, csakis az ifjú gróf. Kezdte magát egyre jobban érezni. Felvidult, aztán gyorsan intézkedett, hogy akár a föld alól is, de teremtsék elő a fiatalembert. Ezt követően Noel bíróért üzent. – Parancsol, felség? – lépett be a szobába hamarosan a bíró, s amennyire csak hatalmas pocakja engedte, meghajolt. – Eastwood bíró! Már intézkedtem, hogy Huggins gróf fiát hozzák elém! – kezdte láthatóan nagyon izgatottan a királynő. – Miért? Megtalálták? – kérdezte a bíró, és pislogott. – Igen. Én találtam meg, én! – bökött a mellére Erzsébet. – Bocsásson meg felség, de nem egészen értem. Hogyhogy ön találta meg? – nézett rá elképedve a férfi. – Ő mentette meg az életemet, amikor merényletet akartak elkövetni ellenem. Tudtam, hogy már láttam valahol ezt az arcot, csak akkor még nem jöttem rá, hogy kire emlékeztet. Most azonban már világos, hogy Huggins gróf fia állt előttem. Annak az embernek a fia mentette meg az életemet, akinek az életét én tettem tönkre... Nem voltam biztos benne, hogy elárult, mégis száműztem... Már nagyon sajnálom. Most, ha netán mégis elkövetett valamit ellenem, megbocsátom neki, és a fián keresztül megkövetem. – Felség! Biztos ön abban, hogy a fiatalember Huggins gróf fia? Azóta hosszú idő telt el... – Nem, bíró úr! Ő az ifjú Huggins gróf. Megparancsoltam, hogy azonnal induljanak és keressék meg. Biztos, hogy még Londonban tartózkodik. Meg kell találniuk! – dobbantott indulatosan Erzsébet. – Ha még itt van a városban, megtalálják, felség! – bólogatott a bíró zavartan.
– Azt akarom, hogy azonnal hozzák elém. Magam szeretném megtudni, mi történt a családjával, hogy került ide, és mit keresett a merénylet színhelyén. – Igen, felség! Nem akar tárgyalást sem? – kérdezte a bíró. – Nem! Én fogom helyrehozni a hibámat. Természetesen a hivatalos papírokat és teendőket majd ön elvégzi, de az ifjú gróffal csak kettesben akarok beszélni. – Értem, felség. Úgy lesz, ahogy parancsolja – állt fel a bíró, és kihátrált. *** Eric a város utcáit rótta. Megállt egy ház előtt, melyből épp egy fiatal pár lépett ki. A nő ujjá gyűrű ragyogott. – Köszönöm, drágám! – suttogta, aztán megcsókolta a férfit, aki boldogan átölelte és elindultak. Eric némán bámult utánuk. Elképzelte, hogy ő húzza fel Lilian ujjára a gyűrűt, ő kapja a csókot, ő öleli át a szeretett lányt... Egészen elgyengült a gondolattól, de hirtelen két férfi lépett mellé. – Kérem, jöjjön velünk! A királynő parancsa – szólította meg az egyik. – Én? – nézett rájuk Eric csodálkozva. – Ez biztosan valami félreértés lehet... – Nem, nem az. Ön Eric Huggins gróf? – kérdezte a másik, és a vállára tette a kezét. – Igen, azaz nem, dehogyis vagyok én gróf. A nevem Eric, de nem Huggins, hanem Hurd. Még hogy gróf? Nem látja, milyen rongyos a ruhám, milyen koszos az arcom, és hogy a cipőmből kikandikál a lábujjam? Hát így néz ki egy gróf? – Mindegy. Nekünk azt a parancsot adta az uralkodónk, hogy vigyük a színe elé. – De miért? – akadékoskodott Eric. – Nem maga mentette meg a felséges királynőnket a Temzén? – kérdezte a magasabb férfi. – De. Én voltam – felelte Eric. – Nos, akkor semmi kétség, önt kell a királynő elé kísérnünk. Jöjjön! – ragadták meg két oldalról, és kényszerítették, hogy velük menjen.
Eric, bármennyire is nem volt ínyére, velük tartott. Fejében kusza gondolatok kergették egymást. Felfogni sem tudta, hogy a királynő mit akar tőle, miért kerestette és citálja maga elé. A palotába érve Ericnek úgy rémlett, mintha már járt volna itt. Talán gyermekkorában... – Jelentsen be, a királynő már várja Huggins grófot! – szólt oda az ajtó előtt álló őrnek az egyik kísérő. Az egyenruhás férfi eltűnt a nagy, szárnyas ajtó mögött, aztán hamarosan ismét előbukkant. – Csak a gróf úr lépjen be! – mondta, aztán félreállt az útból. Eric azonban nem mozdult. – Menjen már, maga szerencsétlen! – lökött egyet rajta a magasabb kísérője majd amint Eric mögött becsukódott az ajtó, hangosan nevetni kezdett. – Ez soha nem volt gróf. Ez egy semmirekellő csavargó! Nem tudom, a felség honnan vette, hogy ő Huggins fia. Eric állt az ajtóban, és lehajtotta a fejét. Ha most látnák az emberei, nem hinnék el, hogy a Tenger Ördöge remegő térdekkel, lányos zavarral küzdve áll a királynő előtt. Hányszor elképzelte, hogy ha viszontlátja Erzsébetet, azt a királynő nem éli túl! És tessék, még szembenézni is gyáva vele, akár egy félénk gyerek... Hova lett a bátorsága, a merészsége, a bosszú a szívéből, amely éltette? – Kedves gróf! Kérem, jöjjön közelebb! – intett a kezével Erzsébet, majd felemelkedett a kedvenc székéből. Eric tett két lépést felé, aztán megtorpant. – Jöjjön egészen közel hozzám! – szólalt meg ismét a királynő. – Ne féljen, nem harapom le az orrát! – nevette el magát. Eric már nem a királynőre volt dühös, hanem magára, amiért úgy viselkedik, mint egy idióta. – Ugye, ön Huggins gróf fia? – nézett a szemébe Erzsébet. – Én... én... nem... – Miért tagadja le? Nagyon jól ismertem az édesapját. Soha nem felejtettem el az arcát, amelyet most az önében fedeztem fel. Néhány napomba bele tellett, amíg rájöttem, de tudja, én már csak ilyen vagyok. Addig töröm a fejem, amíg meg nem fejtem az engem izgató rejtélyt. Így történt ez az ön esetében is. Tudtam, hogy valahonnan ismerem az arcát, és nem is tévedtem. Ön Huggins gróf fia!
Eric nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét. – Nem kell szégyellnie a nevét, gróf! Az édesapja nagyszerű ember volt, már nagyon sajnálom, hogy akkor hittem a vádaskodó hangoknak. – Most miért beszél így, felség? Mi készteti erre? Ennyi idő után miből gondolja, hogy az apám ártatlan? – kérdezte Eric keserűen. – Többek között ez győzött meg róla, de a szívem és az eszem is azt súgja, nagyot vétettem a családja ellen. Szeretném a hibámat helyrehozni – felelte Erzsébet, és a beadványt a férfi kezébe adta. – Egy kicsit elkésett, felség! – vette át az okmányt Eric. – Lehet, de azért csak olvassa el! – mondta a királynő, és elfordult. Az ablakon át a Temzét figyelte. Eric átfutotta a papirost, de nem látott rajta aláírást. – Ezen a beadványon nem szerepel az illető neve. Ki az az ember, aki ennyi év után bevallja, hogy hamisan tanúskodott az apám ellen? – kérdezte. Ezzel egyben azt is elismerte, hogy Huggins gróf fia. – Még én sem tudom, de hamarosan kiderül, gróf úr – felelte Erzsébet. – Kérem, felség! Ne mondja nekem, hogy gróf, hisz nem vagyok az. Hívjon Ericnek, az jobban illik hozzám. – Nem, nincs igaza, de természetesen ha önnek jobb, Ericnek szólítom. Kérem, üljön le ide! – mutatott egy faragott székre a királynő, majd ő is helyet foglalt a szemben lévő kényelmes kanapén. – Szeretném, ha elmesélné, mi történt a családjával, hol élnek most? – Nincs sok mesélnivalóm róluk, felség. Apám és anyám a tengeren lelte halálát egy viharban. Én szerencsére, vagy inkább szerencsétlenségemre megmenekültem. .. Egy kalózhajó szedett fel... – Egy kalózhajó? – villant egyet Erzsébet szeme. – Igen. Miért? Talán ők nem emberek? – húzta fel a szemöldökét Eric, megfeledkezve egy pillanatra arról, hogy kivel is beszél. – Szó sincs róla. Én kivételesen szeretem a kalózokat – nevetett fel a királynő, mire két kis gödröcske megjelent az arcán. – Igazán? – élénkült fel Eric. – Igazán. Tehát a kalózok között élt mostanáig. Miért jött hát el tőlük? Talán nem bántak önnel úgy, ahogy kellett volna? – Nem. Nem magamtól jöttem el, a sors hozta így – felelte talányosan Eric. – Megmagyarázná ezt egy kissé bővebben?
– Tudja, felség, én voltam a kalózok vezére... – Csak nem? Csak nem a híres Tenger Ördöge? – ugrott fel Erzsébet, és egészen közel ment a férfihoz. – De igen. Az vagyok, illetve voltam... – Örülök, hogy nemesi vér folyik az ereiben, kedves kalózkapitány! – veregette meg a vállát a királynő. Így már érthető, miért volt olyan híres és ismert! Egy Huggins! Eric megértette, hogy Erzsébet most dicséri és nem bántja. Hálásan és csillogó szemmel nézett rá. – Nos, miért jött hát vissza Londonba? – kérdezte ismét a királynő, és kényelmesen elhelyezkedett. – Szóval a kalózok kapitánya lettem, és jártam a tengereket. Vártam, hogy egyszer lecsaphassak az Eastwoodokra... – Miért? – húzta össze a szemöldökét értetlenül Erzsébet. – Mert Eastwood bíró ítélete alapján száműzték apámat. Elhatároztam, hogy megbosszulom. Sajnos a bíró nemigen szállt hajóra, ezért amikor a Lady fedélzetére lépve megtudtam, hogy Frank Eastwood a kapitány, boldog voltam. Legalább törleszthetek. Ha már a bíró nem került a kezeim közé, legalább a testvérén bosszút állhatok... – Értem, folytassa! – bólintott Erzsébet. – A hajón láttam meg Frank Eastwood lányát, Liliant. Rögtön beleszerettem, és elhatároztam, hogy magammal viszem. Ez lesz a legfőbb bosszúm a családjával szemben. Már nem állt szándékomban bántani az embereket, de a lány miatt el kellett süllyesztenem a hajót. Különben nem vihettem volna magammal, mert egész biztos a nyomomba erednek. De... amint volt szerencsém tapasztalni, Frank Eastwood nem halt meg. Amikor visszatértek az otthonába, leendő vejével, Henry Gray-jel együtt indultak Lilian kiszabadítására. Szerencsével jártak, hamarosan rátaláltak, megszökött tőlem... Miért? Talán rosszul bánt vele? – Szerelmes voltam, illetve vagyok belé... Ezt éreznie kellett és néha mutatta is, mintha viszonozná... – Akkor miért szökött meg? – Nem tudom. Talán... féltékeny volt... – Féltékeny? Kire? – Tudja, felség, egy kalózlány volt az első és egyetlen nő az életemben, az ő bátyja mentett meg a hánykódó habokból. Mellettem
maradt, és amíg hagytam, nagyon szeretett, de amint megláttam Liliant, tudtam, hogy Larissával mindennek vége. Ez az igazi szerelem, amit addig nem ismertem… Kiderült, hogy Larissa segített megszökni Liliannek... – Tehát az apja megtalálta a lányát. És ön? Ön nem kereste? Hagyta elmenni? – kérdezte Erzsébet őszinte érdeklődéssel. – Én is a nyomába eredtem, de a sziklás tengerszorosba a Démonnal nem tudtam behajózni. Nem kockáztathattam a hajóm épségét... Ezért hát vártam, arra gondolván, hogy a lány, ha ott rejtőzik, egyszer csak elő fog jönni. Sajnos azonban az apja hamarabb rátalált, és felvette a hajójára. Én nem tudtam, hogy a hajója miféle, hisz még zászlót sem tűztek ki rá. Nem nyitottak ránk tüzet, s amikor elég közel értem hozzájuk, átugrottam a hajójukra. Ekkor döbbentem rá, hogy mekkora butaságot követtem el, amiért nem ágyúztam őket. Foglyul ejtettek, az embereimet pedig lenyilazták. Nem volt nehéz, hisz csak néhányan tartottak velem. – Hogy sikerült megmenekülnie? – szólalt meg ismét Erzsébet. – Lilian megszöktetett. Ellopta az apjától a bilincseim kulcsát, az őröket leitatta. Igazán remek lány, és milyen bátor... Mit gondol, felség, ugyan miért szabadított ki? Miért nem akarta a halálomat? – nézett rá Eric. – Kár volt megmentenie annak az angol hajónak, amely felvett... – Egyetlen magyarázatát tartom logikusnak – felelte Erzsébet. – Szereti önt, Eric. Ezt csak egy szerelmes nő képes megtenni, higgye el! – Igen, de akkor miért megy férjhez Henryhez? – Honnan tudja, hogy feleségül megy hozzá? – Beszéltem Henryvel, ő mondta, hogy szombaton lesz az esküvő... – Ennyire sürgős? – kérdezte Erzsébet. – Azt hiszem, igen – bólintott Eric. – Lilian ugyanis gyermeket vár... – Szóval gyermeket vár – ismételte meg Erzsébet elnyújtva a szavakat. – Már nem vagyok benne biztos, hogy szereti önt, Eric. Ha képes volt... – Nem, felség! Lilian az én gyermekemet hordja a szíve alatt... – kiáltott fel Eric, majd eltakarta a kezével az arcát. Nem akarta, hogy a királynő sírni lássa és gyengének higgye. – Hát akkor nem megy hozzá! – dobbantott egyet a lábával Erzsébet. – Ha a gyermek az öné, akkor önhöz kell nőül mennie! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
– De hogy képzeli ezt, felség? Nem állhatok oda az apja elé, hogy én, a Tenger Ördöge, a hírhedt kalózkapitány, feleségül kívánom venni a lányát! Eric fáradtan legyintett a kezével. – Természetesen nem is mint a Tenger Ördöge, hanem mint Derbyshire grófja... – Tessék? – ugrott fel Eric. – Mindent visszakap, Eric, amit elkoboztattam öntől, illetve az édesapjától. A birtokot, a kastélyt, az állatokat, mindent, ami akkor a tulajdonában volt. Sajnálom, hogy a szülei ezt már nem érhették meg. Megpróbálom kárpótolni önt mindenért... Eric alig tudott megszólalni, annyira meghatódott. Amikor összeszedte magát, a királynő elé térdelt. – Valamit be kell vallanom önnek, felség! – Hát csak tegye! – intett a szemével Erzsébet. – Mikor angol földre léptem, megesküdtem magamnak, hogy megbosszulom mindazt, ami a családommal történt. Épp azon törtem a fejem, hogy miként férkőzhetnék az ön közelébe, hogy... hogy... . Eric falfehéren nézett el a királynő feje fölött. Nem jött a szájára a szó. – Hogy megöljön – mondta ki helyette Erzsébet. – Igen – bólintott Eric. – De ehelyett megmentette az életemet, nem igaz? – De. Igen. Képtelen lettem volna rá, hogy megtegyem. Kérem, bocsássa meg nekem a gondolatot! Hisz ön nagyon kedves és jó. Sajnálom... – Nincs miért bocsánatot kérnie, Eric. Az ember a gondolataiban elkövetett cselekedeteiért nem vonható felelősségre. Mindenkinek megvan a joga, hogy arra gondoljon, amire csak akar. Bocsánatot kell kérnem öntől, amiért annyi rosszat követtem el a családja ellen. De most eljött az idő, hogy ön végre boldog legyen! Megígérem, hogy Lilian Eastwood az ön hitvese lesz! – Ó, felség! Nem is tudom, hogy köszönjem meg... – Nem kell megköszönnie, ennyivel tartozom. Egyetlen kikötésem van. – Mi az, felség? Nem kérhet olyat, amit ne tekintenék magamra nézve kötelezőnek.
– Én akarok a keresztanyja lenni a születendő gyermekének. – Felség! Micsoda megtiszteltetés! – hajolt a királynő kezéhez Eric, és a szájával megérintette a puha kézfejét. – Nos, akkor nincs más hátra, mint kiadni a parancsot a sok naplopó hivatalnokomnak, hogy mielőbb elkészüljön a hivatalos okmány, s ön mindent visszakapjon. – És a névtelen tanú? Vele mi lesz? – kérdezte Eric. – Nyugodjon meg, ha jelentkezik, arról ön is tudni fog! Erzsébet a kezét nyújtotta, jelelvén, hogy az audienciának vége. Eric még meghajolt, aztán egyetlen mozdulattal feltárta a nagy szárnyas ajtót. Két kísérője annak rendje és módja szerint be is esett a királynő szobájába. Fülüket ugyanis az ajtóra tapasztva hallgatóztak. Eric hangosan és jóízűen felnevetett. Visszapillantott és látta, amint Erzsébet a szája elé emeli a legyezőjét. A szeme elárulta, hogy ő maga is mosolyog. Az Eastwood házban javában folyt a készülődés. Mindenki izgatott volt, csupán Lilian búslakodott. Tudta, hogy őrültséget követ el, ha hozzámegy Henryhez, de nem akart a szüleinek fájdalmat okozni. Bízott abban, amit az édesanyja minden este elmondott neki, mielőtt jó éjszakát kívánt. Nevezetesen azt, hogy a szerelem majd megjön a házasságban, csak legyen türelmes. A lány ugyanis bevallotta, már nem biztos abban, hogy szerelmes-e Henrybe. Lilian nem volt sem türelmes, sem türelmetlen, csak elkeseredett a végsőkig. Nem érdekelte, milyen lesz a ruhája: selyem-e vagy brokát. Gyönggyel lesz-e díszítve, vagy csipkével. Semmi sem számított. A szíve tele volt szerelemmel, de nem leendő férje, hanem a kalózkapitány iránt... –Lilian! Kislányom! Itt az ideje, hogy magadra öltsd a menyasszonyi ruhádat! Mindjárt itt lesz a vőlegényed! – robogott be az ajtón Edwina. Az arca ragyogott, a szeme különös fénnyel lángolt, olyan izgatottnak tűnt, mintha a saját esküvőjére készülne. Lilian ólomsúlyúnak érezte a kezét és lábát. Alig tudott megmozdulni, még a levegővétel is nehezére esett. A fodrász nemrég fejezte be a munkáját. A lány hajfürtjei csigákban hulltak alá egészen a derekáig. Az édesanyja és néhány szobalány segédkezett neki.
Lilian felöltötte az óarany színű menyasszonyi ruhát. A cipője szintén ebből az anyagból készült. A ruha a földig ért, hátul többméteres uszály hullámzott utána. – Istenem, de szép vagy, gyermekem! – kiáltott fel kezét összecsapva az anyja. Szemében megjelentek a könnyek, de nem engedte őket kibuggyanni szépen kikészített arcára. Lilian lopva a tükörbe pillantott. A látvány annyira meglepte, hogy zokogni kezdett. Tényleg gyönyörű volt, de nem annak, akinek szeretett volna. – Lilian! Kicsikém! Mi a baj? Kérlek, ne sírj! Nem szép egy menyasszony vörösre sírt szemmel! – lépett oda hozzá az anyja, és zsebkendőjével törölgetni kezdte az arcát. Az udvar felől hangos ostorcsattogás, nevetés és jókedvű beszélgetés hallatszott. Edwina az ablakhoz lépett. – Megérkezett a vőlegényed és az édesapja. Magukkal hozták Gordon atyát is. Már minden készen áll a szertartáshoz. Hála az égnek! – tette össze a két kezét. – Most megyek és üdvözlöm a vendégeket, te maradj itt a szobádban! Nem jelent jót, ha a vőlegény idő előtt megpillantja a menyasszonyát. – Nos, akkor teszek róla, hogy meglásson! – suttogta Lilian, és az arca egy árnyalattal fehérebb lett. Amint az anyja távozott, magához intette az egyik szobalányt. – Menj, és add oda ezt a levelet a vőlegényemnek! – mondta, és a kezébe nyomta a gyorsan megírt, néhány szót tartalmazó levélkét. – De ügyes légy! Senki ne vegye észre! – kiáltott utána, majd az ablakhoz lépett. Várta, mikor láthatja meg Henry... A balkon alatt hamarosan feltűnt a férfi magas alakja. Lilian kilépett és Henry felé nézett, majd egyetlen szó nélkül visszahúzódott, és becsukta az ajtót. – Így! És most kiderül, mit jelent, hogy meglátott... – dörmögte elégedetten, és ettől egy kissé jobban érezte magát. Leült az ágy szélére, és a Tenger Ördögére gondolt. Ez alatt a néhány perc alatt, melyet egyedül töltött, az emlékezés gyönyörűségébe merült. Átélte a férfi ölelését, csókjait, szerelmes pillantásaikat, amelyben soha többé nem lesz része. Hallotta a férfi hangját, érezte ujjának kellemes érintését,
leheletének forró, perzselő tüzét. Átélte, talán utoljára az igaz, tiszta szerelem izgató, pezsdítő borzongását. Annyira elmerült az emlékeiben, hogy észre sem vette, amikor az anyja belépett. – Lilian! Mi van veled? Olyan furcsának tűnsz... – Nincs semmi, anya! Jól vagyok, mehetünk! – állt fel a lány, és egyetlen pillantást sem vetett többé a tükör felé. Nem érdekelte, jól áll-e a fejdísze, vagy a haja nem hullott-e a homlokába... Ment az édesanyja mellett, némán, üres fejjel és üres szívvel. Henry a lépcső alján várt rá. Amint Lilian megjelent, szinte mindenki elnémult. Hihetetlenül szép volt, s bájosan mosolygott. Henry megremegett a boldogságtól. El sem hitte, hogy ez a gyönyörűséges teremtmény végérvényesen az övé lesz. Vágyakozva indult feléje, s amint tenyerén érezte Lilian bársonyos, puha kezét, ráhajolt, és az ajkával forrón megérintette. A lány kedvesen rámosolygott, pedig belül zokogott. – Gyönyörű vagy, szerelmem – suttogta csillogó szemmel Henry. Látszott rajta, hogy nagyon boldog. Már örült, hogy így döntött. Lilian más gyermekét hordozza a szíve alatt, de egyedül az övé lesz. Szül majd neki is gyermeket... – Köszönöm – felelte Lilian, és megpróbált kedélyes lenni mindenkivel. – Lilian! Kicsikém! – lépett mellé Noel bíró. Az arca ragyogott, amint Lilian rámosolygott. – Bácsikám! – nyújtotta ki feléje a kezét a lány. – Boldog vagyok, hogy látlak – suttogta. Noel bíró ismerte már annyira, hogy tudja, Lilian egyáltalán nem boldog. Amit kifelé mutat, az színjáték. Eljátssza, hogy vidám, miközben bánatos szeme mindent elárul. – Valami bajod van, drágám? – kérdezte a bíró suttogva. – Nem – ingatta a fejét Lilian. – Nincs semmi bajom, drága bácsikám – motyogta, de a könnyeit már nem tudta visszatartani. A nagybátyja nyakába borult, hogy elrejtse a vendégek elől a fájdalmát. – No, kicsim! Nyugodj meg! – simogatta a vállát Noel, és rossz érzés tört rá. Nem tudta a magyarázatát, mitől sír ilyen keservesen Lilian, de érezte, hogy ezek nem a boldogság könnyei.
– Lilian! Drágám! – lépett oda Henry, és megfogta a lány kezét. Kényszerítette, hogy ránézzen. – Mi történt? – Ugyan, Henry! – sietett hozzájuk Edwina. – Minden nő elérzékenyül, amikor elérkezik a várva várt pillanat. Nem kell ezen megbotránkozni. Majd ha túl leszünk a szertartáson, Lilian is megnyugszik. – Azt hiszem, indulhatunk, a kertben már minden készen vár bennünket! – mondta felemelt hangon Frank. – Kezdődhet a szertartás! – nyújtotta a karját a lányának. Lilian reszkető lábbal lépkedett Eastwood oldalán. Szinte alig volt ereje megmozdulni. Hagyta, hogy az apja vezesse. Most azt sem bánta volna, ha azonnal meghal. Inkább, mint elevenen haldokolni egy életen át. Rádöbbent, mekkora butaság volt Henrynek igent mondani. Inkább egyedül nevelte volna fel a gyermekét. .. Hiába pislogott körül, senki nem jött a segítségére. Amit elkezdett, be kell fejeznie! A pap előtt Frank Henry kezébe adta a lánya kezét. A szertartás kezdetét vette. Lilian hófehér arccal, szoborszerűen állt. Szinte nem is tudta, mit cselekszik vagy mit mond, gépiesen, minden érzést és gondolkodást kiiktatva tette. Amikor mindketten kimondták az igent, a pap az egybegyűltek felé fordult. – Mindkét igen elhangzott. Kérem, hogy aki tud valamit, ami miatt ez a házasság nem jöhet létre, most szóljon, vagy tartsa meg titkát örökre! – mondta, s azzal jelentőségteljesen a vendégekre emelte a tekintetét. Senki nem jelentkezett a szólásra, a férfiak mozdulatlanul álltak, a nők pedig szipogva törölgették a szemüket. – Nos, ha nincs olyan körülmény, amely lehetetlenné tenné e frigy megkötését, a két fiatalt ezennel házastársnak nyilvánítom! – Nem! – kiáltotta el magát egy ismeretlen férfi. Valamennyi fej feléje fordult, a papnak a fiatalok fölé emelt két keze leereszkedett. – Ki ez? Mit akar itt? – hangzottak a suttogó kérdések mindenfelől. Frank Eastwood hosszú léptekkel indult a hang irányába. Amint közelebb ért, a döbbenettől szinte nem tudott megszólalni. Bár a férfi a legdrágább anyagból készült ruhában feszített, mégis megismerte.
– Maga... maga... hogy merészelt idejönni? – sziszegte, és az arca vérvörösre gyúlt. – Eljöttem, hogy elvigyem az asszonyomat, mert ő az enyém. A gyermekemet hordja a szíve alatt, nincs joga másnak hozzá, csak nekem! – felelte a férfi, és egyenesen Frank arcába nézett. – Mit locsog itt összevissza? – nyújtotta a kezét előre Frank, és megragadta a férfi hófehér, zsabóval díszített ingét. – Kérem, vegye le rólam a kezét, uram! – mondta a férfi, aki még mindig nem látszott idegesnek. – Ki ez az ember, Frank? – lépett mellé Edwina. – Ez? Ez a világ legalávalóbb haramiája! Ő a Tenger Ördöge! Hiába bújt úri gúnyába, én megismerem! – szórt szikrákat Eastwood szeme. Edwina elfojtott egy halk sikolyt, Lilian pedig ájultan rogyott össze. Az idegei nem bírták tovább, felmondták a szolgálatot. A férfi, amint észrevette, mindenkit félretolva kedveséhez sietett. Mire Henry felocsúdott, ő már a karjában tartotta a lassan éledező lányt. – Azonnal engedje el a feleségemet! – kiáltott rá Henry ingerülten. Amint egészen közel lépett a férfihoz, az arcába nézve rádöbbent, hogy neki mesélte el legbelsőbb titkát. Arra is rá kellett jönnie, hogy ő maga árulta el neki, hogy Lilian gyermeket vár... Ő tudatott vele mindent, amit pont neki soha nem lett volna szabad megtudnia. Mivel azonban szemtől szembe nem találkozott soha a kalózkapitánnyal, így fogalma sem lehetett róla, hogy kit szólított meg. – Ő soha nem lehet a maga felesége, Henry… –mondta túlságosan is lassan Eric. – Ő már az enyém, és soha nem veheti el tőlem senki... senki... – Micsoda? Miket nem merészel egy ilyen jöttment alak, egy haramia, egy... kalóz! – nézett szét Henry, és Frank karjába kapaszkodott, tőle várta a segítséget, amely nem is maradt el. – Igaza van Henrynek! Magának semmi keresnivalója nincs itt. Ha nem tudná, itt csak azok tartózkodhatnak, akiket meghívtunk. Ön pedig nincs a meghívott vendégek között. Kérem, azonnal hagyja el a kastélyom környékét is! Ön nemkívánatos személy ezen az esküvőn! – rivallt rá Frank. – Henry már a vőm, a lányom férje, ha nem vette volna észre, épp az imént keltek egybe...
– Nem, uram! Lilian az én asszonyom, az én gyermekemet hordozza a szíve alatt. Akihez hozzákényszerítették, az nem teheti őt boldoggá. Egyébként a nevem Eric Huggins, Derbyshire grófja... Először síri csend lett, mindenki a férfira meredt, aztán lassan nevetni kezdtek. Leghangosabban természetesen Henry. – Még hogy gróf! Talán a kalózok grófja, nemde? Maga egy csavargó, aki talált magának egy nevet, és mindjárt rangot is hozzá. Már csak az hiányzik, hogy Erzsébet királynő pecsétes írását is kihúzza a zsebéből! Hahaha! Noel bíró és Mr. Gray azonban nem nevettek. Komoly arccal figyelték az eseményeket. – Nos, hol a királynő írása? Ha jól tudom, a Huggins családot évekkel ezelőtt száműzték... – Az írás itt van nálam! – csendült fel a királynő hangja. Erzsébet épp most lépett ki a gyaloghintóból, de az utolsó mondatot tisztán hallotta. – A királynő! – morajlott fel a tömeg, aztán valamennyien térdet és fejet hajtottak uralkodójuk előtt. – Felség! Micsoda megtiszteltetés! – lépett a királynő elé Frank, majd térdre ereszkedett. – Álljon fel, Frank Eastwood! – érintette meg a férfi vállát Erzsébet. – Eric Huggins gróf igazat mondott. Én magam adományoztam vissza neki mindent, amit annak idején az édesapjától elkoboztam. És mivel a Temzén történt merényletnél ő mentette meg az életemet, még két grófságot adományozok neki és a feleségének. – De felség! A lányom az imént kötött házasságot Henryvel... – dadogta zavarodottan Frank. – Azt hiszem, Huggins gróf szavai ezt megcáfolják. A lánya a gróftól vár gyermeket, így hát van olyan körülmény, amely meghiúsíthatja a frigyét Mr. Grayjel. De talán meg kellene kérdezni őt magát is, hogy mit szól mindahhoz, ami most itt történt... – nézett Erzsébet Lilian sápadt arcába. A lány szeme már élénken csillogott, szinte válaszolnia is felesleges volt. – Már kimondta nekem az igent! – szólalt meg Henry, mélyen lehajtva a fejét. Nem nézett Erzsébetre. – Miért nem kérdezzük meg hát a legilletékesebbet? – lépett a királynő Lilianhez, aki rögtön térdre ereszkedett előtte. – Állj fel,
gyermekem! – fogta meg Erzsébet a lány remegő kezét, és felsegítette. – Kérlek, mondd meg, szereted teljes szívedből, őszintén és igazán Henry Grayt? – kérdezte, mintha csak ő lenne a pap. Lilian szája megremegett. Szörnyű helyzetbe került. Azt sem tudta, élő-e vagy holt. Sajnálta Henryt, de tudta, a szíve örökké Ericé. Már nem akart hazudni, és nem is lett volna rá képes. Eric szeme az övébe kapcsolódott és fogva tartotta. – Nos? Mondd lányom, szereted Henryt, és elismered férjedül? – kérdezte az apja, és sürgetően ránézett. – Senkit nem szeretek annyira, mint a gyermekem apját, apus! – zokogott fel Lilian, de nem Eastwood, hanem Eric karjába simult. Henry megsemmisülve állt mellette. Olyan szánalmas és összetört volt, hogy Lilian elfordította a fejét. – Hagyd el, fiam! Lilian joga, hogy eldöntse, kivel akar élni. Ő a grófot választotta, meg kell hajolnod az akarata előtt – mondta Mr. Gray. – Apám! Te is ellenem vagy? – nézett az idős emberre döbbenten Henry. – Ez az ember egy szélhámos! Honnan tudod, hogy nem egy csaló? Honnan tudja ön, felség? – fordult aztán a királynő felé. – Megbocsát nekem, felség, ha én válaszolok a fiamnak? – hajolt meg Mr. Gray Erzsébet előtt. – Válaszoljon csak, Mr. Gray! – intett a fejével is a királynő. – Azt hiszem, nem kell semmiféle különleges okmány vagy igazolás, elég ránézni erre az arcra, amely az édesapja arcának mása. De nyugodj meg, Henry, bizonyítékkal is szolgálhatok. Eric édesanyjának egyik szemében egy sötét folt volt látható, amit a kisfia is örökölt. Csak nézzék meg, hogy ott van-e ez a bizonyos folt az ifjú gróf szemében! A meglepődött Henry Erichez lépett, és egészen közelről a szemébe nézett. – Nos, látod a foltot, fiam? – kérdezte Mr. Gray. – Azt hiszem, ez egy butaság, apám! Nem láttam semmiféle foltot. Ez az ember egy szélhámos! Miért nem veszik észre, hogy egy csaló, aki ki akar használni minket? Miért hisznek neki? Lilian! Te miért hiszed el, hogy ő egy gróf? – fordult a lány felé, aki még mindig remegett. – Nézd, Henry! Nekem mindegy, hogy ő Eric Huggins, vagy a Tenger Ördöge... Szeretem őt, és nem érdekel, hogy ki is valójában.
Bocsáss meg nekem ezért, de nem hazudhatok. Vele akarok élni, semmi más vágyam nincs... Frank és Edwina zavartan néztek egymásra. Egyszerűen képtelenek voltak felfogni, ami történt. – Ezt én nem bocsátom meg neked, Lilian! Soha, érted? Soha nem fogom megbocsátani, de arra esküszöm, ha az enyém nem lehetsz, az övé sem leszel! Megölöm! Megölöm a gyalázatost! – ordította Henry magából kikelve. Egy lépést tett Eric felé, majd előrántotta a tőrét. A pengén megcsillant a napsugár. – Állj meg, fiam! – kapta el a kezét az apja. – Ne csinálj őrültséget, hisz nincs semmi értelme. Ez a fiatalember itt Eric Huggins, aki előtt nekem is fejet kell hajtanom. .. – Micsoda? Miről beszélsz, apám? – nézett rá Henry értetlenül. – Felség! – fordult ekkor az idős ember a királynő felé. – Ön kapott egy névtelen beadványt, amely a Huggins-féle ügyben kelt. Most már bevallhatom, hogy én írtam. Az én hamis vallomásom alapján született meg egykor az ítélet: Edward Huggins áruló! Nem, felség! Ő soha nem lett volna az. Mindig is a leghűségesebb hívei közé tartozott. – Akkor miért tanúskodott hamisan ellene? – kérdezte Erzsébet, és a szeme megtelt érdeklődéssel. – Okom volt rá, felség! Akkor azt hittem, a világon én vagyok a legszerencsétlenebb, ő pedig a legszerencsésebb... – Ezt nem egészen értem – ingatta a fejét a királynő. – Apám! Miről beszélsz? – lépett mellé Henry. – Az életem legnagyobb butaságáról, fiam! Halálosan szerelmes voltam Eric édesanyjába. Már jegyben jártunk, amikor jött Huggins, és elvette tőlem. Elhatároztam, addig nem halok meg, amíg bosszút nem állok. Sok évet kellett várnom, míg végre elérkezett az idő. Aztán hamarosan rájöttem, ehhez nem volt jogom... túl jól sikerült a bosszúm – rogyott térdre a férfi, és arcán két kövér könnycsepp gördült le. – Kérlek, Eric! Bocsáss meg nekem az édesapád és az édesanyád nevében! Nagy bűnt követtem el ellenük, és már nagyon bánom... – Álljon fel, Mr. Gray! – hajolt le Eric, és talpra segítette az idős embert, aki egész testében remegett. Frank döbbenten figyelte az eseményeket. Noel bíró szintén élénk tekintettel hallgatta az idős embert, aztán egy széket hozott neki. – Üljön le, Mr. Gray! – tette le a férfi mögé.
Az idős ember hálásan nézett rá, aztán fáradtan lerogyott. – Apám! Ez nem lehet igaz! Ezt most csak magadra akarod vállalni... – hebegte idegesen Henry. – Mondd, hogy nem igaz... – Sajnálom, fiam! Minden szó, ami elhagyta az ajkamat, igaz. Tudod, hosszú évekig hordoztam ezt a terhet magamban, de nem akartam úgy meghalni, hogy nem szabaduljak meg tőle. Odaát találkozni fogok majd velük, és emelt fővel szeretnék a szemükbe nézni... – Mr. Gray! – lépett elé a királynő. Az idős ember fel akart állni, de Erzsébet visszatartotta. – Kérem, maradjon csak ülve! Azt hiszem, ön azon kevesek közé tartozik, aki valójában tisztességes, bár hosszú évekig táplálta magában a bosszút, amely arra késztette, hogy Huggins grófot és családját tönkretegye. Ahhoz azonban, hogy idős fejjel mindezt bevallja a nagy nyilvánosság előtt, bátorságra és szívre van szükség. Nagyon kevesen viselkednének így, mint ön. Inkább magukkal vinnék titkukat a sírba, az örök némaságba. Nagy teher nyomta eddig a lelkét, de tudnia kell, hogy hamis vallomásával félrevezette a törvényhozó testületet, a bírót és engem is... Ez alapján száműztem a Huggins családot Angliából... – Igen, tudom. Ezért kérem, hogy valamennyien bocsássák meg nekem ezt a szégyenletes tettemet. Öregember vagyok, de ha bűnhődnöm kell, vállalom. – Azt hiszem, ön már megbűnhődött, Mr. Gray – felelte Erzsébet. – Nekem nincs szándékomban bármiféle felelősségre vonással élni. És önnek, Noel bíró? – Nekem sincs, de talán Huggins gróf másként vélekedik... – Nem! Dehogy! Biztos vagyok benne, hogy apám is megbocsátana, ezért én is azt teszem. – Nos, akkor nincs más hátra, mint a házasságkötés – nézett a még mindig sápadtan álldogáló Lilianre a királynő. Én azonban azt már nem várom meg, gondolom nem szükséges megmagyaráznom miért, de kivételesen nincs kifogásom a szertartás vallási hovatartozását illetően. Kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok a fiatalok, s kérem, Huggins gróf, amikor eljön az idő, tudassa velem, mert a keresztanya én leszek! Lilian és a gróf mélyen meghajoltak a királynő előtt, aki magasra emelt fővel távozott.
Frank és Edwina szótlanul meredtek utána, még meghajolni is elfelejtettek meglepetésükben. Természetesen nemcsak ők, hanem szinte valamennyien döbbenten álltak a történtek előtt. – Nos, akkor végre megtarthatjuk a szertartást? – kérdezte a pap, aki eddig a háttérbe húzódva figyelte az eseményeket. Katolikus pap lévén nemigen merészkedett elő, amíg Erzsébet jelen volt. – Igen, kérem, atyám! – felelte Lilian gyorsan és hangosan. A szeme csillogott, az arcán boldogság és szerelem ragyogott. – Ha már így alakult, ám legyen! – bólintott megadva magát Frank Eastwood. A lányához lépett és átkarolta. Néhány pillanatig magához szorította, aztán kezét az ifjú Eric Huggins kezébe adta. – Huggins gróf! Önnek adom a lányomat, aminek ugyan már nincs túlzottan nagy jelentősége, hisz egyszer már elvette tőlem... Most önként adom, remélve, hogy boldoggá teszi őt. Ismertem hallomásból az édesapját, s ha az alma nem esett messze a fájától, akkor nem lehet kételyem önnel szemben. Vigyázzon rá, legyen szerető és hűséges férje! – Köszönöm, Mr. Eastwood. Kérem, bocsássa meg nekem mindazt, amit kalózként tettem, de akkor még engem is a bosszú vezetett. Liliant megismervén azonban hiába akartam rajta keresztül az Eastwoodokat is megbüntetni, már csak szeretni tudtam. A szívem tele lett a lánya iránti szerelemmel, és minden vágyam az volt, hogy örökké velem legyen. Most, hogy ez beteljesedett, esküszöm, soha nem hagyom el, és amíg csak élek, szeretni fogom. – Édes fiam! – kiáltott fel Edwina zokogva. Egyetlen pillanat alatt átérezte mindazt, amit ez a fiatalember sok-sok éven keresztül magában hordozott, a szíve megtelt iránta anyai szeretettel. – Köszönöm, hogy fiamnak szólított, Mrs. Eastwood. Nem is tudja, milyen régen nem neveztek így – sóhajtott Eric, és a szája megrándult. A szeme megtelt könnyel, s örömmel simult Edwina kitárt karjába. – Nos, azt hiszem, nekünk itt már semmi keresnivalónk nincs, apám! – nyúlt az idős ember hóna alá Henry. Felállította, majd mindkét karjával átölelte, így segítvén őt a járásban. – Igazad van, fiam, de azért illik a fiataloknak sok szerencsét és boldogságot kívánni, a szülőktől pedig elköszönni. Nem igaz? – Nekem nincs hozzá kedvem, de te megteheted – mondta Henry, és a szeme a szomorúság mellett haragot is árasztott. Mr. Gray kezet fogott a fiatalokkal és Lilian szüleivel.
Amint elhagyták a társaságot, az idős ember megállt, s megtört szemmel a fiára nézett. – Henry! Ugye nem akarod, hogy megismétlődjék a tragédia? Ugye nem akarsz bosszút állni, mint ahogy én tettem annak idején egy nő miatt? Ugye nem? – Nem. Nyugodj meg apám, nem fogok bosszút állni – suttogta Henry, és elfordult, hogy az apja ne lássa felcsillanni a könnyet a szemében. A pap ekkor ismét megkérdezte a menyasszonyt, majd a vőlegényt, hogy akarnak egymással házasságra lépni. Az elhangzott két csengő „igen" után Lilian és Eric egy forró hitvesi csókban végre egymásra talált.
